Barkácsolt életutak, szekvenciális (rendszer)igények

ELTE Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskola Szociálpolitika Program

„Barkácsolt életutak, szekvenciális (rendszer)igények” Gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttek iskolai pályafutásának, munkaerő-piaci részvételének és jövőképének vizsgálata Ph.D disszertáció

Konzulens:

Készítette:

Dr. Darvas Ágnes

Rácz Andrea

2009.

Tartalomjegyzék Bevezetés.................................................................................................................................4 I. fejezet: „A gyermek nem kisfelnőtt és a kisfelnőtt sem gyermek.”.....................................9 I.1. „A gyermek nem kisfelnőtt”.......................................................................................11 I.1.1. A gyermekkor történeti fejlődése........................................................................11 I.1.2. A gyermeki jogok és a gyermek érdeke...............................................................15 I.2. „Kibontakozó felnőttkor” ..........................................................................................29 I.2.1. Ifjúsági korszakváltás, változó fogalmak ............................................................29 I.2.2. Vegyes minta terjedése és a felnőttkor imázsa....................................................41 I.2.3. Felnőtté avatási rítusok továbbélése ...................................................................46 I.3. Visszatérés a hipotézishez (és néhány fogalomhoz) ..................................................49 I.3.1. A kisfelnőtt mégis csak gyermek?.......................................................................50 I.3.2. Az önreflexióban járatos gyermekvédelem ........................................................53 II. fejezet: Gyermek- és ifjúságpolitikák...............................................................................68 II.1. Gyermek- és ifjúságpolitikai megközelítések...........................................................69 II.2. Gyermekek és fiatalok az Unió stratégiai dokumentumaiban...................................72 II.3. Gyermekek és fiatalok a hazai stratégiai dokumentumokban...................................75 II.4. „Ahol minden gyermek számít” - szakmai diskurzus a gyermekvédelmi gondoskodásban élőkről ...................................................................................................84 III. fejezet: A gyermekvédelem értékháttere.........................................................................90 III.1. Az európai gyermekvédelem fejlődési szakaszai.....................................................90 III.2. A mainstream gyermekvédelem ..............................................................................98 III.3. Az ontológiai stádiumban megrekedt hazai gyermekvédelem ..............................117 IV. fejezet: „Kibontakozó felnőttkor” a kutatások tükrében...............................................128 IV.1. Az ifjúság helyzetéről általában.............................................................................128 IV.2. A gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettekkel kapcsolatos hazai kutatások . .135 IV.3. A gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettekkel kapcsolatos nemzetközi kutatások.........................................................................................................................146 V. fejezet: Gyermekvédelemben „barkácsolódó” életutak.................................................155 V.1. A kutatásról és a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek típusairól...........156 V.1.1. A kutatás módszertana.....................................................................................156 V.1.2. A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek típusainak megalkotása.........163 V.2. Sikeresek típusa.......................................................................................................174 V.2.1. A földön járók - sikeres szakmák, szakmai sikerek (1. altípus).......................174 V.2.2. Az álomlovasok - gyermekkori álmot követők (2. altípus)..............................181 V.2.3. A jég hátán is megélők (3. altípus)...................................................................185 V.3. Túlélők típusa..........................................................................................................189 V.3.1. A jövőtől félő, kiterjedt jelenben élő - szakképzésre összpontosítók (1. altípus) .....................................................................................................................................189 V.3.2. A jövőtől félő, kiterjedt jelenben élő - munkára összpontosítók (2. altípus).. .196 V.3.3. A „Godot-ra váró” passzív résztvevők (3. altípus)..........................................200 V.3.4. Visszatérés a hipotézishez ...............................................................................204 V.3.5. Az „élet a legnagyobb rendező” elvet vallók (4. altípus).................................209 V.4. A gyermekvédelmi rendszer megítélése és a „három T” mentalitás.......................211 VI. fejezet: A kvázi-professzionális gyermekvédelem.......................................................220 2

VI.1. Szakemberek véleménye a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttek támogatásáról...................................................................................................221 VI.2. A kvázi-professzionalitás ismérvei........................................................................230 Diszkusszió.........................................................................................................................237 Mellékletek..........................................................................................................................245 Melléklet 1: Kutatásba bevont fiatal felnőttek ...............................................................245 Melléklet 2: Fiatal felnőttekkel készült interjúk vázlata.................................................247 Melléklet 3: Kutatásba bevont szakemberek .........................................................................................................................................248 Melléklet 4: Szakemberekkel készült interjúk vázlata....................................................249 Irodalomjegyzék..................................................................................................................250

3

Bevezetés Dolgozatom legszűkebben vett témája a gyermekvédelem rendszerében nagykorúvá vált, jelenleg utógondozói ellátásban, illetve utógondozásban részesülő fiatal felnőttek iskolai pályafutásának, munkaerő-piaci részvételének, jövőbeli elképzeléseinek vizsgálata. A 21. század elejére az életutaknak egy módosult modellje alakult ki, a korábbi életutak szekvenciális szerkezete fellazult, amely együtt járt a kamaszkor elnyúlásával, a posztadoleszcencia kialakulásával. (Somlai 2007) Az életpálya ugyan az idő egyenes irányú fejlődését követi, de már nem egy egyvonalú ösvényt képez. A posztadoleszcencia elterjedésével, értelmezésével számos neves hazai és nemzetközi kutató foglalkozik, felölelve

különböző

tudományterületeket,

mint

népesedéstudomány,

szociológia,

pszichológia, közgazdaságtudomány, etnológia. A hazai gyermekvédelem haladó szellemiségét jelzi, hogy 1997-től a gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló gyermekek nagykorúságuk elérése után is a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében maradhatnak 24/25 éves korukig, mint utógondozói ellátottak. Amennyiben erre nem tartanak igényt és visszatérnek saját családjukba, vagy önálló életet kezdenek, úgy kérésükre utógondozásban részesülnek. A gyermekvédelmi szakellátásban maradás nagykorúság utáni lehetősége azt mutatja, hogy a gyermekvédelem számol a posztindusztriális, újkapitalista társadalom kihívásaival, a gyermekkor megváltozásával, a kamaszkor elnyúlásával, a felnőtté válás kritériumainak elmosódásával. A gyermekvédelem tehát figyelembe veszi, hogy gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedetteknek a jogi értelemben vett felnőtté válásuk után is szükségük van további segítségre a szociológiai értelemben vett felnőtt szerepek elsajátításához. Ugyanakkor a posztadoleszcencia jelenségére nem elegendő az ellátások, szolgáltatások garantálásával reagálni, a gyermekvédelem „új ifjúsággal”, „kibontakozó felnőttkorba lévőkkel” kapcsolatos feladatának ki kell terjednie arra is, hogy ezek az ellátások, szolgáltatások tartalommal töltődjenek meg, amelyek valódi segítséget nyújtanak a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek felnőtt szerepeinek elsajátításához. A gyermekvédelem tudásbázisába az ifjúsági korszakváltással kapcsolatos elméletek még nem épültek be, mint ahogy a gyermekvédelem területén készült kutatások száma is szűkös, a meglévő vizsgálatok pedig

4

érintőlegesen

foglalkoztak

a

gyermekvédelmi

szakellátásban

nagykorúvá

váltak

életpályájával, életfelfogásával, jövőképével, általában a rendszer kimeneti oldalával. Dolgozatom főcíme - „Barkácsolt életutak, szekvenciális (rendszer)igények” - az általam vizsgálandó területekben rejlő feszültségekre utal. A barkácsolt életút egyéni felépítésű szocializációt jelent, a fiatal kénytelen reagálni a lehetséges választási lehetőségeire és igazolni saját döntéseit. A kockázati társadalomra jellemző, hogy mindenki maga felel saját életéért, az egyénnek kell definiálnia céljait és kialakítania személyes kapcsolathálóját. (Beck 2003, Preuss-Lausitz 1997) A mai kor kibontakozó felnőttkorban lévő fiataljaira általában jellemzőek a barkácsolt életutak, miközben a társadalmi intézmények/rendszerek normalizált, másként fogalmazva szekvenciális életút iránti igényeket támasztanak. Véleményem szerint a gyermekvédelem rendszerében nagykorúvá váltak életútja is a családban élő fiatalokéhoz hasonlatosan jellemzően barkácsolt életút, a gyermekvédelem sajátossága pedig - bár nem kizárólagossága - hogy úgy barkácsolja az életutakat, hogy szekvenciális rendszerigényeket támaszt. A társadalmi, gazdasági folyamatok hatásainak kitett, ám a globális trendeket - kimunkált módszertan, tudásbázis, a gyermekvédelmi szakma professzionális működését jelző színes eszköztár hiányában - fáziskéséssel követő állami gyermekvédelem számomra egyik legnagyobb kérdése az, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban felnőtté vált fiatalok életpályája a rendszer függvényében hogyan alakul: az ún. normalizált (szekvenciális szerkezetű) és választásos (barkácsolt) életút között, illetve azon belül hol helyezkedik el. Dolgozatom hat fő fejezetből áll és négy hipotézis köré rendeződik. Elsőként arra keresem a választ, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttekre hogyan tekint az a gyermekvédelmi rendszer, amely a gyermeki jogok védelmére és érvényesítésére épül. Feltételezésem szerint a gyermeki jogokkal operáló gyermekvédelem implicite a jog szerint már felnőtté váltakat gyermek szerepben tartja. Az első fejezetben az általam felvetett kérdés kapcsán foglalkozom azzal is, hogy a gyermek milyen helyet foglal el, és milyen szerepet tölt be az egyes történeti korok társadalmában, illetve a mai kor fiataljai számára milyen út vezet a felnőttkorhoz. A gyermekkor és változó felnőttkor

5

kérdéskörének áttekintését követően kísérletet teszek néhány gyermekvédelemben használatos terminus újraértelmezésére is. Dolgozatom második fejezetében a gyermek- és ifjúságpolitikai megközelítésekkel foglalkozom. Foucault-i perspektívában a hatalom nem csak monopolizált, elnyomó lehet, hanem produktív is. A hatalmi viszonyok elemzése egyfelől az irányítás, beavatkozás általános stratégiáinak, másfelől konkrét gyakorlati elemeinek feltárását jelenti. Ebben a fejezetben azt vizsgálom, hogy miként értelmezhető az európai és nemzeti szintű kormányzási (irányítási) mentalitás a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek társadalmi integrációjának elősegítése szempontjából. Bár az Európai Uniónak nincsen egységes gyermek- és ifjúságpolitikája, sorra veszem azokat a főbb stratégiai dokumentumokat, amelyek foglalkoznak a gyermekek és fiatalok életesélyeinek javításával, valamint célul tűzik ki a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedett fiatalok támogatását, munkaerő-piaci részvételének, továbbtanulásának, társadalmi integrációjának elősegítését. Ebben a fejezetben kiemelem az Egyesült Királyság (elsősorban Anglia) példáját, ahol kiterjedt szakmai diskurzus folyik a gyermekvédelmi rendszerben élők és onnan kikerültek támogatásáról. A dolgozat második nagyobb témája a harmadik fejezetet adja, melyben a hazai és nemzetközi

gyermekvédelem

értékhátterét

vizsgálom.

Annak

végiggondolására

vállalkozom, hogy a nemzetközi mainstream gyermekvédelemtől eltérően a hazai gyermekvédelem miért rekedt meg a történeti fejlődés során az ún. ontológiai szakaszban. A negyedik fejezetben a kibontakozó felnőttkorral kapcsolatos hazai és nemzetközi kutatásokat tekintem át, elsősorban azokat, amelyek a gyermekvédelemben élő fiatalok, illetve fiatal felnőttek helyzetével kapcsolatosak. A dolgozat további két fejezete (V. és VI. fejezet) saját kutatásomra épül. Az ötödik fejezetben azzal foglalkozom, hogy az állami gyermekvédelem rendszerében felnőtté vált fiatalok eddigi életpályája hogyan alakult. A foucault-i értelemben vett kormányzás gyakorlati megvalósulásának egyéni életvitel szintjén történő megjelenését vizsgálom, azt, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban nagykorúvá vált fiatal felnőttek hogyan tekintenek a gyermekvédelem rendszerére, a szakmai segítségnyújtás tartalmára. A dolgozatban harmadikként megfogalmazott hipotézis szerint a siker/kudarc, választásos/normalizált életút, progresszív/regresszív individualizáció, késleltetett/alkalmazkodásra épülő jövőbeli

6

elképzelések mentén a gyermekvédelmi szakellátásban nagykorúvá vált fiatal felnőttek körében két fő típus (sikeresek és túlélők típusa) különíthető el és ezen belül hat altípus rajzolható meg. A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttek életútjának elemzésekor számos területet érintek, mint a gyermekvédelmi rendszerben nagykorúság utáni maradás/kikerülés mögötti döntés, gyermekvédelmi identitás, vérszerinti családdal való kapcsolat, iskolai pályafutás, munkaerő-piaci részvétel, jövőbeli elképzelések. A típusok megalkotásához Gábor (2005), du Bois-Reymond (1998/2006), Brannen és Nilsen (2002), Wyn és Dwyer (1999/2006), valamint Stein (2005) elméleti megközelítéseit használom fel. Ebben a fejezetben a 40 interjúra épülő kvalitatív vizsgálat keretében az előzetesen megalkotott típusok fellelhetőségét vizsgálom. Így jutok el a hatodik fejezetben tárgyalandó, negyedik fő témához, mely a gyermekvédelem fiatal felnőttek támogatásával kapcsolatos önreflexiója. Foucault-i értelemben lényegesnek tartom a szakmai mentalitás, az állami szerepvállalás és beavatkozás gyakorlati megjelenési formáinak vizsgálatát, azt, hogy a gyermekvédelmi szakemberek hogyan tekintenek szakmai munkájukra, illetve azokra a fiatal felnőttekre, akik nagykorúvá válásuk után is igénylik a szakmai segítséget önálló életvitelük kialakításában. Hogyan lehetséges az, hogy a gyermekvédelmi szakemberek hitelesnek és szakmailag megalapozottnak vélik munkájukat, amikor a 21. században a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttekkel kapcsolatos víziójuk a „tanyasi varrónő” alakja. (Józóné 2005) Ezen kérdéskör megválaszolásához 20 szakemberrel (nevelőszülők, nevelők, utógondozói ellátásban dolgozó utógondozók) készült interjút használok fel. A negyedikként felállított hipotézisem szerint a mai gyermekvédelemre - ontológiai stádiumából következően - a kvázi-professzionalitás jellemző. Dolgozatom befejező fejezetében a főbb tapasztalatokat, kutatási eredményeket összegzem. Kutatásom fókuszában tehát annak felfejtése áll, hogy a gyermekvédelmi rendszerben felnőtt fiatalok esetében - a többségi társadalom kibontakozó felnőttkorban lévő ifjúságához hasonlóan - a választásos életutak a jellemzőek, vagy a globális kihívások esetükben regresszív individualizmushoz, kilátástalan jövőképhez vezetnek, és életútjuk úgy barkácsolódik, hogy annak mozgatórugója a normalizált életút iránti (belső) igény. A gyermekvédelmi rendszer oldaláról közelítő vizsgálatnál pedig a hangsúlyt oda helyezem,

7

hogy a nagykorúvá vált gondozottakat támogató, de a gyermeki jogokkal operáló, kváziprofesszionalitással jellemezhető gyermekvédelmi szakma miként gondolkodik a fiatal felnőttek életútjáról. Feltételezésem szerint szekvenciálisnak álmodja meg, - nem számolva a globális kihívásokkal - ahol az egyes életútszakaszok lineárisan követik egymást, és ennek következtében a rendszer úgy barkácsolja az életutakat, hogy a szakmai munka mozgatórugója a szekvenciális (rendszer)igény.

8

I. fejezet: „A gyermek nem kisfelnőtt és a kisfelnőtt sem gyermek.” Egyre inkább elismert tény, hogy az emberi szükségletek és képességek az élet különböző szakaszaiban lényegesen eltérnek egymástól, a szakaszok egymásra épülnek és erősítik egymást. A nemzeti vagy nemzetközi gyakorlatban nincs arra nézve egy egységes megegyezés, hogy az emberi élet milyen szakaszokra osztható. Többnyire a nemzetek úgy határozzák meg a „gyermek” vagy a „fiatal” csoportjait, hogy a jog előír egy alsó életkorhatárt a férfiaknak és a nőknek a követezőekre vonatkozóan: -

kötelező oktatás,

-

munkavállalás és gyermekmunka,

-

szexuális aktivitás,

-

nagykorúság és politikai választójog,

-

házasságkötés,

-

szülői beleegyezés nélkül bizonyos szolgáltatások igénybevétele,

-

jóléti szolgáltatásokhoz és programokhoz való hozzájutás. (Unicef 2000)

Dolgozatom első fejezetében arra a kérdésre keresem a választ, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttekre hogyan tekint a gyermekvédelmi rendszer, amely a gyermeki jogok védelmét hivatott szolgálni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához vizsgálom azt, hogy a gyermek milyen helyet foglal el az egyes történeti korok társadalmában és milyen szerepet tölt be, illetve, részletesebben foglalkozom azzal, hogy hogyan lehet értelmezni a nyugati társadalmak fiatal generációjának különböző életszakaszok közötti átmeneteit. Az „új ifjúsággal”, „kibontakozó felnőttkorral”, a „posztadoleszcencia jelenségével” számos neves hazai és nemzetközi kutató foglalkozik (néhányukat kiemelve: Somlai Péter, Tóth Olga, Vaskovics László, Gábor Kálmán, Jeffrey Jensen Arnett, Julia Brannen, Ann Nilsen, Manuela du Bois-Reymond, Jürgen Zinnecker). A hazai gyermekvédelmi rendszer némiképp „rendszeridegen” ellátása és szolgáltatása az utógondozói ellátás, illetve az utógondozás. A gyermekek védelméről és gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. 9

törvény (továbbiakban: Gyermekvédelmi törvény) lehetőséget ad arra, hogy a gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló gyermekek nagykorúságuk elérése után is a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében maradhassanak huszonnegyedik, (kivételes esetben huszonötödik) életévükig, mint utógondozói ellátottak. Amennyiben erre nem tartanak igényt és visszatérnek saját családjukba, vagy önálló életvitelt alakítanak ki, úgy kérésükre minimum egy éves időtartamra utógondozásban részesülnek. Az utógondozás szintén a fiatal felnőttek 24 (kivételes esetben 25) éves koráig tarthat. A utógondozói ellátás és az utógondozás biztosítása több mint egy évtizedes múltra tekint vissza, azonban a gyermekvédelem ismeretalapjába az ifjúsági korszakváltással kapcsolatos elméletek nem épültek be, a gyermekvédelmi tárgyú kutatások kiemelten nem foglalkoztak a jogilag felnőtté vált, gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek életpályájával. Éppen ezért az ifjúsági korszakváltással, az ifjúsági problémákkal ebben a fejezetben részletesebben foglalkozom. A főbb elméletek áttekintése - a teljesség igénye nélkül - azért is indokolt, mert néhány megközelítést a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatalok típusainak

megalkotásához

felhasználok.

A

gyermekkor

és

változó

felnőttkor

kérdéskörének áttekintése után visszatérek a felállított hipotézishez, majd kísérletet teszek néhány gyermekvédelemben használatos fogalom újragondolására. A gyermek- és felnőttkorral kapcsolatos megközelítések körbejárása abból a szempontból különösen fontos számomra, hogy választ adhassak arra, hogy a gyermeki jogokkal operáló gyermekvédelem hogyan tekint a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttekre. Ehhez kapcsolódóan került megfogalmazásra első hipotézisem. 1. HIPOTÉZIS: Amennyiben elfogadjuk azt, hogy a gyermek nem kisfelnőtt és a kisfelnőtt sem gyermek, akkor a nagykorúvá vált, gyermekvédelmi szakellátásban maradó, utógondozói ellátotti státuszú, vagy onnan kikerült, utógondozásban részesülő fiatalok esetében nem lehet a gyermeki jogokkal operálni. A gyermekvédelem azonban a gyermeki jogok védelmére és érvényesítésére kialakított rendszer, így implicit módon a nagykorúvá vált fiatalokat gyermekként kezeli.

10

I.1. „A gyermek nem kisfelnőtt” I.1.1. A gyermekkor történeti fejlődése A gyermekekkel kapcsolatos gondolkodásmód, a gyermekfelfogás, a gyermek és a gyermekkor társadalmi konstrukciója szorosan összefügg azzal, hogy egy adott társadalom hogyan gondolkodik önmagáról, a társadalomban élőkről, általában az emberi természetről. (Domszky 1999, Vajda 2000) A gyermek, mint érték fogalmának történeti kontextusban való vizsgálata összefügg azzal is, hogy a gyermek milyen helyet foglal el mikrokörnyezetében, azaz a családban, illetve szélesebb perspektívában a makro-környezetben, azaz a társadalomban. (Kerezsi 1996) A gyermek fejlődésével és nevelkedésével foglalkozó elméletek sokrétűek. Alapvetően kétféle tudományos megközelítés figyelhető meg a gyermekkor történeti fejlődésének értelmezése kapcsán. Az egyik amellett érvel, hogy a gyermekkor történeti koronként változik (pl.: Ariés, deMouse), a másik nézőpont szerint (pl.: Pollock) a gyermekkor történeti perspektívában való vizsgálatában nem a különbözőségeket kell keresni. Pollock amellett érvel, hogy a történelem folyamán a gyermeknevelés terén fellelhető attitűdökben több az állandó elem, mint a változó. Pollock univerzális gyermeknevelési célokra hivatkozik, mint a gyermek egészségének védelme, viselkedésének formálása vagy bizonyos kulturális értékek elfogadása, amelyek függetlenek az egyes történelmi korszakoktól és kultúráktól. (Szabolcs 2000) A gyermekkor, mint tudományosan megközelíthető életszakasz vizsgálata Ariés nevéhez köthető. Ariés kutatásai szerint a középkorban és a kora újkorban a gyermekkort nem tekintették az emberi fejlődés autonóm szakaszának, a gyermekkor, mint elkülönült életszakasz fogalma ismeretlen volt. Ez nem jelentette azt, hogy a gyermeket elhanyagolták, vagy semmibe vették volna. A gyermekek addig éltek a felnőtt világtól elkülönülten, amíg anyjuk állandó gondozására szorultak, "mihelyt a gyermeknek már nem volt szüksége az anya vagy a dajka állandó gondoskodására, nyomban belépett a felnőttek társadalmába és azon túl már semmi se különböztette meg a többi felnőttől.". (Ariés

11

1960/1979: 736, 1987) A gyermek tehát amint 6-7 éves korában elérte a fizikai önállóságot, a felnőtt társadalom tagjává vált, ugyanúgy részt vett a felnőttek elfoglaltságában, öltözködésük sem különült el. Ebben az életkorban azért sem tekintettek a gyermekre, mint akibe érdemes lenne anyagilag és érzelmileg invesztálni, mert nagyon magas volt a gyermekhalálozás. (Szabolcs 2000) Ariés kutatásai szerint, mivel az életkort pontosan nem határozták meg, az ebből eredő bizonytalanság a különböző társadalmi tevékenységekben, mint munka, játék, fegyverhasználat is megnyilvánult. DeMause szerint a fejlődés nem a társadalmi változások mentén értelmezhető, hanem a személyiséget formáló pszichés jelenségek alakítják a gyermekhez való viszonyulást, a szülő-gyermek kapcsolatot. (Szabolcs 2000) „Minél távolabb megyünk vissza a történelemben, annál alacsonyabb a gyermekekről való gondoskodás színvonala, és annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a gyermekeket megölték, kitették, testileg bántalmazták, terrorizálták, vagy szexuálisan zaklatták.” (deMause 1974/1998: 13). DeMause elméletében hat stációt különít el, melyben nyomon követhető, hogyan közeledett a szülő a gyermekhez, a szülők hogyan alakították ki azon képességüket, hogy kielégítsék a gyermeki szükségleteket. A 18. századot ún. tolakodó fokozatnak nevezi (ez a 4. fokozat), amelyben a szülők már közelebb kívántak kerülni gyermekükhöz, próbálták lelkileg megérteni. A 19-20. század az ún. szocializációs fokozat, ahol már a nevelés nem a gyermeki akarat megtörésének eszköze volt, hanem előtérbe került a gyermek oktatása, értékrendjének formálása, alkalmazkodóképességre való nevelése. A 20. század derekától kezdődik el deMause szerint az ún. segítő fokozat, amelyben megfogalmazódik, hogy a gyermek maga tudja leginkább, hogy milyen szükségletei vannak, fontos számára a szülők együttérzése és az, hogy a különböző életszakaszokban különleges és egyre növekvő szükségleteit kielégítsék. (deMause 1974/1998) A 17-18. században a polgári társadalom kialakulásával körvonalazódott a gyermekkor eszménye, és szerzett létjogosultságot a társadalomról való gondolkodásban. Ariés a polgári Európa gazdasági, társadalmi és kulturális változásaival kapcsolta össze a gyermek és a szülő kapcsolatának megváltozását: a gyermek szerepében, illetve a gyermekhez való viszonyulásban történt változásokat a morális elvek megváltozására vezette vissza. (Szabolcs 2000, Kerezsi 1996) A családi intimszféra megszületése fordította a figyelmet

12

arra, hogy a gyermek személyisége alakítható, akinek speciális életkori szükségletei vannak, az ezekkel kapcsolatos teendők ellátása a család egyik fontos feladata. (Domszky 1999) Egyre inkább elfogadottá vált, hogy a gyermek nem érett a felnőtt életre és sajátos bánásmódot igényel, a „felnőttek elismerik lassanként, hogy a gyermeknek is lehet személyisége”. (Ariés 1960/1979: 734) Az ipari társadalom kialakulásával, különösen a nagyipari kapitalizmussal a termelés túlnyúlt a család keretein. Így a modern gazdaság alapvető értékévé vált, hogy a munkaerő önálló munkavállalóként jelenjen meg a munkaerő-piacon, a növekvő igények pedig tömegessé tették a nők és a gyermekek munkába állását. (Kerezsi 1996) Miután a háztartás már nem termelési egység, szétvált a munkahely és az otthon, elkülönült a munka- és a szabadidő. A modern társadalomban a különböző korcsoportok az egyes intézmények köré szerveződnek. A polgári társadalomban hangsúlyossá vált, hogy a gyermekek az iskolában szerezzék meg a megfelelő tudást. A gyermek és a felnőtt közti különbség az iskolák átalakulásában, a közoktatás és a kollégiumi típusú iskolák megjelenésében öltött intézményes formát. (Domszky 1999) Ez a folyamat vezetett a gyermekkor kitolódásához, kezdetben 10, majd 12, 14 és végül 18 éves korig. (Kerezsi 1996) Kerezsi felhívja a figyelmet arra is, hogy jelentős változás figyelhető meg az állam és az egyén viszonyában is. A liberális polgári állam a családtól megkövetelte a családi kötelezettségek teljesítését, így ha családi probléma vagy konfliktus merült fel, az állam csak kevés részt vállalt ezek megoldásában. A gyermekek gondozása, nevelése a család feladata volt és a nevelés módszereit is a szülők választhatták meg. (Kerezsi 1996) A gyermekfelfogás és a gyermekekkel való bánásmód terén csak a felvilágosodástól kezdődően követhető nyomon egy tendenciózus javulás. Egyre többen mutatnak rá, hogy a „gyermek nem a felnőtt miniatűr mása, hanem attól eltérő saját entitás, aki ennek megfelelően ellátást, törődést, bánásmódot igényel. E szemléletváltásból sarjadt ki a modern pedagógia, gyermekpszichológia és a gyermekgyógyászat is.” (Hanák 1993: 87) Az általános jólét megjelenésével, a csecsemőhalandóság csökkenésével, a táplálkozás javulásával, a tudomány és a gazdaság fejlődésével párhuzamosan a 19. században létrejöttek a gyermekek életét meghatározó jogi- és egészségügyi intézmények. A

13

gyermekek neveltetése már nem a családok magánügye, hanem közüggyé vált. A szülők egyoldalú, többnyire atyai hatalomra épülő döntési jogai korlátozottá váltak, létrejöttek az oktatási- és nevelési közintézmények. Európa számos országában a 19. század folyamán erőfeszítéseket tettek az általános tankötelezettség bevezetésére. A 20. századig azonban többnyire általános volt az a gyermeknevelési nézet, mely szerint a gyermeknek edződnie kell a felnőtt élet nehézségeihez, a szülői kényeztetést károsnak vélték. A gyermekek életkori sajátosságaihoz alkalmazkodó, ún. védett világ megszületéséhez nagyban hozzájárultak a fejlődő ipari társadalom életmód- és munkamegosztásbeli követelményei is, ennek következtében a gyermekeknek és fiataloknak hosszabb időre van szükségük arra, hogy elsajátítsák a felnőtt társadalomra jellemző életmódokat, a „felnőtt élet élményeinek befogadását és feldolgozását”. (Vajda 2000: 99) A szülő és a gyermek kapcsolatát is nagymértékben fogamzásgátlási

megváltoztatta technikák

a

csecsemőhalandóság

fejlődése.

A

csökkenése,

gyermeknevelésben

és

a

különböző

általában

a

családtervezésben a szülők sokkal tudatosabbá váltak, a társadalmi változások hatottak a gyermek és szüleje közötti intim kapcsolatok kialakulására. (Vajda 2000) Elias (1987) civilizációs változásokról beszél, melyek a hétköznapi szokásokat jelentősen átformálták, például megváltozott a testiséghez való viszony. A test funkciói feletti uralkodás a családi nevelés elé is új követelményeket támasztott. A felnőttek egymáshoz való viszonya is megváltozott, a civilizációs folyamat magával hozta az érzelmek és indulatok kevésbé nyílt kifejezését. (Ezek a folyamatok nem egyidejűleg mentek végbe az egyes társadalmi rétegekben.) A fizikai agressziót felváltó verbális fenyítés is ennek a civilizációs folyamatnak a részterméke, az indulatok szabályozottságának egy szigorúbb kifejezési módja. (Vajda 2000) A gyermekfejlődéssel kapcsolatos kutatások is megerősítették, hogy a gyermeknek nem csak a szükségletei, de a gondolkodása, világlátása is minőségileg eltér a felnőttekétől, így az a tekintélyelvű gyermeknevelés, szakszerűtlen bánásmód, amely a fenyítés eszközével is élt, nem alkalmas a gyermek fejlődésének biztosítására. (Vajda 2000) A modern pszichológia azt képviseli, hogy a gyermeket nem lehet állandó jelen levő szülői szeretet nélkül sikeresen felnevelni. Ellen Key a 20. századot a gyermek évszázadának nevezte, tőle származik a gyermekből kiinduló pedagógia kifejezése is. „Legyen a 20. század olyan,

14

amelyben minden gyermek szabadon kibontakoztathatja természet adta lehetőségeit.” (idézi Aczél 1979: 721) Aczél (1979) szerint egy természet adta egyetemesség rejlik a gyermek fogalmában és általában a gyermeki létben. Személyében ártatlan és nem tehet azokról a körülményekről, amelyekbe beleszületett, ugyanakkor teljesen kiszolgáltatott ezeknek a tényezőknek. Véleménye egybecseng a gyermekkor történeti fejlődésével foglalkozó, fentebb említett szerzőkével, mely szerint, amikor a gyermekről beszélünk, mindig arról a társadalomról beszélünk, amely a gyermek jelenét és jövőjét meghatározza, behatárolja annak a lehetőségét, hogy a gyermek adottságaihoz mérten mennyire tud érvényesülni majd a társadalomban. A gyermekkort úgy jellemzi, hogy ekkor a személyiség még sok irányba formálható, ebben az életkorban a gyermek „tanul, példát vesz, elsajátít”, beépíti mindazt, ami eredetileg külső volt. Érvelése szerint a gyermek tehát nem csak fizikailag, de szellemileg is másoktól függ. „Ha a gyermek ebben a szakaszban nem képes eleget (vagy elég igazat, jót és szépet) elsajátítani a felnőttektől, ami döntően a nevelésen (persze nem csak a tudatos nevelésen, hanem mindenféle ráhatáson) múlik, akkor személyisége, jelleme fejletlen marad.” (Aczél 1979: 725)

I.1.2. A gyermeki jogok és a gyermek érdeke Gyermeki jogok fejlődése A 20. század a gyermeki jogok történetének legfontosabb korszaka. Therborn szerint a Marshall-féle jogfejlődéshez viszonyítva a gyermeki jogok fejlődése ellenkező tendenciát mutat, mivel a gyermekek esetében elsőként az alapvető szociális jogok alakultak ki, mint életben maradáshoz, oktatáshoz, gondozáshoz való jog, majd ezt követték a politikai, végül pedig a polgári jogok. (idézi Darvas 2000: 25) A gyermekjogi mozgalmak szerepvállalása a gyermekekre, mint individuumokra irányította a figyelmet, ezzel csökkentve a szülők gyermekeik feletti hatalmát. (Wallace és Bill 1992/2006) A gyermeki jogok védelme szempontjából ki kell emelni Eglantyne Jebb nevét, aki a Save the Children Fund (Mentsétek meg a Gyermekeket Alap) megalapítója. Gyermekek Chartája néven egy szabálygyűjteményt dolgozott ki a gyermeki jogok elismeréséért. A dokumentumot 1924. szeptember 24-én fogadta el a Népszövetség

15

közgyűlése, Genfi Nyilatkozat néven vált ismertté. A dokumentum - bár nem volt kötelező érvényű - a gyermekek jólétét biztosító alapvető jogokat foglalta magába. Az ENSZ Közgyűlése 1948. december 10-én fogadta el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Többéves előkészítő munka eredményeként 1959. november 20-án pedig elfogadta a Gyermekek Jogairól szóló Nyilatkozatot, de ennek sem volt kötelező érvénye. A nemzetközi jog alapvető fontosságúnak tartja az állam részéről, hogy különleges védelmet nyújtson a gyermekeknek. A Gyermekek Jogairól szóló Nyilatkozat szerint a gyermeknek, figyelemmel fizikai és szellemi érettségének hiányára, különös védelemre és gondozásra van szüksége. A gazdasági, szociális és kulturális jogokról, illetve a polgári és politikai jogokról 1966-ban elfogadott Egyezségokmányokkal jöttek létre az első átfogó emberi jogi szerződések. A dokumentumok tartalmaznak néhány gyermekekre vonatkozó rendelkezést is. Az egyik legfontosabb, hogy a gyermeknek joga van arra, hogy a család, a társadalom és az állam megvédje. Az ENSZ Közgyűlése az 1979-es évet jelölte meg a gyermekek éveként1. Az államnak a gyermekekkel kapcsolatos kötelezettségeit átfogóan a Gyermekek jogairól szóló (1989. november 20-án kelt New York-i) Egyezmény tartalmazza. Az Egyezmény Magyarországon az 1991. évi LXIV. törvénnyel került kihirdetésre. Az Egyezmény két megközelítésben fogalmazza meg a gyermekek alapvető jogait. Egyrészt kimondja, hogy a gyermeket is megilletik a minden embert megillető jogok, viszont a gyermek ezeket kevésbé képes érvényesíteni. Másrészt a gyermek életkorából és abból következő sajátos helyzetéből további alapvető jogok biztosítását igényli. Az Egyezmény azt tekinti gyermeknek, aki a 18. életévét még nem töltötte be, kivéve, ha a rá alkalmazandó jogszabályok értelmében korábban eléri a nagykorúságát. Az Egyezmény értelmében alapvető jogok - a teljesség igénye nélkül - a személyazonossághoz, családi kapcsolatokhoz való jog, család egységének védelme, megfelelő egészségi állapothoz való jog, szociális biztonsághoz való jog, megfelelő életszínvonalhoz való jog, oktatáshoz való jog, gazdasági, nemi kizsákmányolás elleni védelem, személyes szabadság védelme, stb. Az Egyezmény

1

A gyermekek nemzetközi évének gondolata már 1972-ben megfogalmazódott, azzal a céllal, hogy világszerte fordítsanak nagyobb figyelmet a gyermekek speciális szükségleteire.

16

kimondja, hogy a gyermeket érintő minden egyes döntésben a „gyermek legjobb érdekét” 2 kell figyelembe venni. Legjobb érdek elve A gyermek legjobb érdekének elvét a családjog és a gyermekjóléti törvénykezés összefüggésében már régóta elismeri a polgárjog és a magánjog rendszere. Ennek olyan elvvé történő átalakítása, amely minden gyermeket érintő intézkedésre (egyénként vagy csoportként egyaránt) vonatkozik, az Egyezmény egyik legfontosabb vívmánya, annak ellenére, hogy az ENSZ és az Unicef nem ad egyértelmű definíciót, csak iránymutatást a legjobb érdekre vonatkozóan. (Unicef 2007) Szöllősi szerint a hazai jogba tévesen beépített, költészeti retorika eklatáns példájának tekinthető „gyermek mindenek felett álló érdeke” nem fejezi ki igazán azt az eredeti tartalmat, mely szerint a gyermek saját érdekei közül a számára legjobbat (legkedvezőbbet) kell érvényre juttatni. (Szöllősi 1998) Filó és Katonáné (1998) rangsorolja az érdekeket és az érdekek fölé helyezi a gyermek mindenek fölött álló érdekét. Amikor a gyermek érdekéről esik szó, akkor e két megközelítésnek egymással egységet kell alkotnia, mivel a gyermek legjobb érdeke a gyermek saját, belső érdekeinek viszonyrendszerére vonatkozik, ezzel szemben a gyermek mindenek felett álló érdeke a gyermek társadalmi viszonyrendszerére. (Büki et al. 2003) Tehát a gyermek saját érdekei közül kiválasztott „legjobb” jelenik meg a társadalom előtt, mint a gyermek „mindenek felett álló érdeke”. Diósi (1998) felveti, hogy hiába vannak a gyermeknek jogai, ha azokat csak a felnőttek útján tudja érvényesíteni, vagy vannak érdekei, amelyeket a felnőttek képviselnek. A családban nevelkedő gyermekek esetében a szülő az, aki arra hivatott, hogy a gyermek legjobb érdekét felismerje és képviselje, de számos esetben előfordul, hogy nem a gyermek érdeke (pl.: bántalmazás) érvényesül, vagy az, hogy a szülők saját elképzelései alakítják a gyermek életét (pl.: pályaválasztás). A Gyermekvédelmi törvény szerint a gyermekek védelmét ellátó helyi önkormányzatok, gyámhivatalok, bíróság, rendőrség, ügyészség, más 2

A hazai jog a „gyermek mindenek felett álló érdeke” terminust használja. Szöllősi (1998) nyomán az utóbbi időben a gyermekvédelem a „gyermek mindenek felett álló érdeke” mellett - a Gyermekek Jogairól szóló Egyezmény pontos szóhasználatát követve - a „gyermek legjobb érdeke” kifejezést alkalmazza, ezt használom a továbbiakban én is.

17

szervezetek és személyek, a törvény alkalmazása során a gyermek mindenek felett álló érdekét figyelembe véve, a törvényben elismert jogokat biztosítva járnak el. Azonban számos olyan esetről tudunk (pl.: Diósi 1998, Szilvási 2006) amikor a gyermek mindenek felett álló érdeke fölé egy másik érdek kerül. Ez a másik érdek a döntéshozó tekintélyén alapszik, mely nem más, mint a hatalom érdeke. A gyermek legjobb (mindenek felett álló) érdekének elve hazánkban is a leginkább vitatott, legnehezebben értelmezhető, bár kétségtelenül legmagasztosabb, a Gyermekvédelmi törvény egészét átható alapelv. A „Legyen jobb a gyerekeknek!” Nemzeti Stratégia (2007-2032) stratégiai és speciális elvként is említi a gyermekek mindenek felett álló érdekét. Az előbbi azt jelenti, hogy kizárólag olyan intézkedések, megoldási javaslatok támogathatók, amelyek összhangban állnak a gyermeki jogokkal. Az utóbbi pedig a fair döntés fontosságát hangsúlyozza, arra irányul, hogy minden döntés, intézkedés meghozatala során ügyelni kell arra, hogy az sem közvetlenül, sem közvetetten ne kerüljön ellentétbe a gyermek érdekével. Az Unicef Innocenti Research Center által 2007-ben készült tanulmány3 felhívja a figyelmet arra, hogy néhány országban „a gyermek legjobb érdeke” terminus helyett a „gyermek jóléte” fogalom használatos. A két fogalom definíciója, törvényhozási és gyakorlati szinten való értelmezése, alkalmazása nagymértékben meghatározza, hogy a kettő között van-e átfedés. „Általánosságban nézve azonban a ’jólét’ fogalma a fizikai biztonság, anyagi jólét, és a gyermek, mint a támogatás passzív haszonélvezője mellékértelmeket is magába foglalja. A ’gyermek legjobb érdeke’ fogalma szerint a gyermek a jogok aktív alanya, akinek vannak fizikai, szellemi, társadalmi, erkölcsi és lelki érdekdimenziói is”. (Unicef 2007: 23) A „jólét” és a „legjobb érdek” fogalmak passzív/aktív tengelyen való elválasztását árnyalja a „jól-lét” fogalmának használata, mely több szempontú, komplex közelítésre épül. A „jól-lét” fogalma aktív elemeket is tartalmaz, magába foglalja az anyagi helyzet, egészség, lakhatás tényezők mellett az oktatást (produktív aktivitás), a közösségi részvételt (részvétel az iskolában, munkahelyen), társas kapcsolatokat (család, kortársak) és az érzelmi/szellemi jól-létet is. (Bradshaw et al. 2006: 8) 3

Az Unicef által készített tanulmány azt vizsgálta, hogy a Gyermekek Jogairól szóló Egyezmény direktíváit az egyes államok hogyan építették be saját jogrendszerükbe, különös tekintettel a gyermek legjobb érdeke elvére. Ez az első olyan tanulmány, amely a témában átfogó képet ad.

18

Az Unicef (2007) értékelése szerint Közép- és Kelet-Európában történtek lépések afelé, hogy beépítsék a legjobb érdek elvét az új polgári és családjogi törvénykönyvekbe. Például Grúzia által 1997-ben elfogadott Polgári Törvénykönyv (The Civil Code) arra szólítja fel a szülőket, hogy figyelmesen gondolják át gyermekeik legjobb érdekeit, ismerjék fel ennek az elvnek a jelentőségét az olyan gyermekek esetében, akik javítóintézetben vannak, vagy gyermekvédelmi

gondoskodásban

élnek.

Az

ugyanebben

az

évben

elfogadott

Örökbefogadási törvény (Adoption Act) is felismeri ennek az elvnek a fontosságát. (Unicef 2007: 24) További példákat is említve: az olaszországi, 1998-as bevándorlásról szóló törvény kimondja, hogy a gyermek legjobb érdeke elvének elsőbbséget kell adni a külföldi családok újraegyesítését érintő bármilyen döntés meghozatalakor. (Unicef 2007: 25) Az angliai 1989. évi Gyermekekről szóló törvény (Children Act) arról rendelkezik, hogy a gyermek legjobb érdeke elsődleges fontosságú kell, hogy legyen, az olyan döntések meghozatalakor, amelyek a gyermekjóléti szervezetek, vagy a helyi önkormányzatok által gondozott gyermekek felneveléséről születnek. A Skót Gyermekekről szóló törvény (Children Scotland Act) hasonló rendelkezéseket tartalmaz, habár egy esetben kivételt tesz az elv elsődlegessége alól, amikor a köz biztonsága fontosabb a gyermek személyes érdekeinél. (Unicef 2007: 25) Az 1995-ös észak-írországi gyermekekről szóló rendelet (Children Order, Northern Ireland) a gyermek legjobb érdeke helyett, a gyermek jólétének biztosítását hangsúlyozza minden olyan döntés meghozatalánál, amely a gyermek felnevelkedését érinti. (Unicef 2007: 25) A brit-kolumbiai Gyermekekről, Családról és Közösségi ellátásokról szóló 1996-os törvény (Child, Family and Community Service Act of British Columbia) pedig a következő tényezőket tartja fontosnak a gyermek legjobb érdekének meghatározásában: -

a gyermek biztonsága,

-

a gyermek fizikai és érzelmi szükségletei és fejlődésének szintje,

-

az állandóság fontossága a gyermekgondozásban,

-

a gyermek és szülő, vagy a gyermek és más gondozó kapcsolatának minősége, és e kapcsolat fenntartásának hatásai,

-

a gyermek kulturális, faji, nyelvi és vallási öröksége,

-

a gyermek céljai,

19

-

a döntés elhúzódásának gyermekre való hatása. (Unicef 2007: 26)

Az Egyezmény 28. számú cikke kimondja az oktatáshoz való jogot, és arról rendelkezik, hogy az alapfokú oktatásnak ingyenesnek és kötelezőnek kell lennie. A dokumentum a középfokú oktatáshoz történő hozzáférés kötelességét is elismeri, de nem tesz említést az általános iskola előtti oktatásról. Az Unicef tanulmánya példának említi, hogy Sri Lankán az 1988. évi Oktatási Rendelet (Education Ordinance) kötelezővé teszi az oktatást 5 éves kortól 14 éves korig. Kiemeli a vietnámi Gyermekek védelméről, gondozásáról és oktatásáról szóló törvényt (Law on the Protection, Care and Education of Children) mely kimondja, hogy mindenkinek joga van az ingyenes általános iskolai oktatáshoz, és azt, hogy a gyermekek kötelessége az alapfokú iskola elvégzése, míg a szülőké az, hogy a megfelelő körülményeket biztosítsák a gyermek tanulásához. (Unicef 2007: 44) Argentína például olyan szabályozást vezetett be az oktatás terén, amely megtiltotta a diszkriminációt a HIV-pozitív gyermekekkel szemben, így ők is hozzáférhetnek az alapfokú iskoláztatáshoz. Az Unicef figyelemre méltónak tartja, hogy a közép- és kelet-európai jogrendszerekben az oktatáshoz való jog fontos helyet foglal el. A lengyel Alkotmány (Constitution of Poland) szerint például - a hazai Oktatási törvényhez hasonlóan4 - 18. év a tankötelezettségi kor. Oroszországban mind az Alkotmány, mind pedig az Oktatási törvény (Constitution of Russian Federation és Education Act) ingyenes középfokú oktatást, szakképzést és kilenc év ingyenes és kötelező alapképzést biztosít. Az orosz Oktatási törvény azt is megszabja, hogy a nemzeti összjövedelem legalább 10 százalékát oktatási célra kell fordítani. (Unicef 2007: 46) Közép- és Kelet-Európa országairól az Unicef értékelő-tanulmánya megjegyzi, hogy az 1989 óta bekövetkezett társadalmi, politikai és gazdasági átalakulások arra késztették az országokat, hogy új törvényeket fogadjanak el az oktatásról. (Sok esetben a szándék elsősorban az volt, hogy szabályozzák a magániskolákat, eleget tegyenek a kisebbségi csoportok

elvárásainak,

újrafogalmazzák

4

a

helyi

önkormányzatok

szerepét

és

A tankötelezettséggel kapcsolatos alapvető szabályokat a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény határozza meg. Ennek értelmében a tankötelezettség annak a tanévnek a végéig tart, amelyben a tanuló tizennyolcadik életévét betölti. Viszont annak a gyermeknek, aki tanulmányait az általános iskola első évfolyamán az 1997/98. tanévben, illetve azt megelőzően kezdte meg, tankötelezettsége annak a tanévnek a végéig tart, amelyben a tizenhatodik életévét betölti.

20

kötelezettségeit.) Azonban az újonnan született törvények nagy része a gyermeki jogokkal kapcsolatos kérdéseket is érinti, mint például a fogyatékossággal élő gyermekek oktatáshoz való jogát. A már említett orosz oktatási törvény például eltörölte a versenyszellemű felvételi vizsgákat a különböző szintű oktatási intézményekben, elismerve a diákok emberi méltósághoz, és ahhoz való jogát, hogy szabadon kifejthessék személyes nézeteiket és véleményüket. Csehország olyan törvényt vezetett be, amely elismeri a siket gyermekek jelnyelven történő ingyenes oktatáshoz való jogát. Szlovéniában, a 2000-ben elfogadott Útmutatás a sajátos nevelési igényű gyermekek oktatásához elnevezésű törvény (Guidance for Children with Special Educational Needs Act) a sajátos nevelési igényű gyermekeket hivatott integrálni a hagyományos oktatási rendszerbe. (Unicef 2007: 46) Az 1998-ban, Olaszországban a középfokú oktatásról született jogszabály például így rendelkezik: „Az iskola a társalgás, a kutatás és a társadalom megismerésének közössége, amely demokratikus értékeket közvetít, célja az egyén kibontakoztatása. Itt minden személy egyenlő méltósággal és különböző szerepekben azon dolgozik, hogy biztosítsa, hogy a tanuló képzést kapjon állampolgári jogairól és kötelességeiről, a tanulás jogáról, továbbá szavatolja minden gyermek számára azt, hogy lehetőségeihez mérten fejlődhessen, és hogy leküzdhesse a hátrányos helyzetét, az Alkotmány és a Gyermekek Jogairól szóló Egyezmény, és az olasz törvényhozás általános elveivel összhangban.”.5 (idézi Unicef 2007: 47) A Gyermekek Jogairól szóló Egyezmény kimondja, hogy a család tartozik elsődleges felelősséggel a gyermek felneveléséért, és azért, hogy olyan életkörülményeket biztosítson számára, amelyek a gyermek egészséges fejlődéséhez szükségesek. Az Egyezmény elismeri az állam és társadalom felelősségét is abban, hogy szükséges esetben segítséget nyújtson a családnak, hogy a vele szemben támasztott kötelezettségeknek eleget tudjon tenni. A gyermekek jogairól szóló román törvény például kimondja, hogy a szülők legfőbb kötelezettsége az, hogy felneveljék gyermekeiket és biztosítsák számukra a megfelelő feltételeket felnevelkedésükhöz, ugyanakkor a helyi önkormányzatok kötelessége az, hogy a szülőket támogassák gyermekük felnevelkedésében. „Az állam beavatkozása kiegészítő jellegű”. (Unicef 2007: 51) 5

Forrás: Presidential Decree of 1998, Italy

21

A Gyermekek Jogairól szóló Egyezmény arra vonatkozó rendelkezése, mely szerint a család az eszmei helyszín arra, hogy kielégítse a gyermek igényeit, mérföldkőnek számít, mivel jelentős változást idézett elő az állami intézményekre való támaszkodástól az olyan társadalmi programok felé, amelyek a családjukon keresztül támogatják a gyermekeket. (Unicef 2007) Európa Tanács gyermekekkel kapcsolatos főbb dokumentumai Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának és a Tanácskozó Közgyűlésnek is van számos gyermekekkel kapcsolatos dokumentuma. A Közgyűlés egyik ajánlása (1071(1988) számú) a gyermekek intézményes elhelyezésével foglalkozik. Kimondja, hogy a gyermeknek joga van olyan szolgáltatások igénybevételére, amely a család által nyújtottakat kiegészíti. A Bizottság ((81)3) számú ajánlása a gyermekek 8. életévéig szóló gondozásáról és oktatásáról szól. Ennek értelmében a gyermek alapvető jogainak a biztosítása a családtól függ, viszont a család egy tágabb társadalmi környezetben él, így kötelezettségeinek teljesítéséhez a szükséges támogatást meg kell kapnia. Még egy Bizottsági ajánlást érdemes megemlíteni, amely a gyermekek helyettesítő gondozásáról szól ((77)33 számú). Az ajánlás értelmében a gyermek családból való kiemelését megfelelő intézkedésekkel kell megelőzni. Az Európa Tanács nem tekinti a kiemelést véglegesnek, csak olyan állapotnak, amely a család helyzetének rendezéséig tart. Felhívja a figyelmet arra, hogy a családból való kiemeléskor nem csak a gyermek, hanem a család szükségleteit is figyelembe kell venni, és a szülők megsegítésére is intézkedéseket kell eszközölni. A családból való kiemelésnek a fair döntésre kell épülnie, ami azt jelenti, hogy erre csak meghatározott célok érdekében kerülhet sor, ahol az eljárás nemcsak, hogy jogszerű, de szakszerű is. Az elhelyezésnek úgy kell történnie, hogy a gyermek mindennemű fejlődése biztosított legyen. Az elhelyezés akkor szakszerű, ha a gyermek megkapja az egészségügyi, oktatási és egyéb szükségleteire reagáló ellátásokat, az elhelyezés a kulturális, szociális környezetből nem kirekesztő módon történik, valamint lehetőség van a családdal való kapcsolattartásra. Fontos a serdülők esetében, hogy lehetőségük legyen a függetlenség, felelősségvállalás megvalósítására, a felnőtti szerepek elsajátítására. A Tanács a nevelőszülői ellátást tartja a legmegfelelőbb formának. Ajánlásában szerepel a nagy létszámú intézmények megszüntetése, családias

22

jellegű intézmények kialakítása. A Bizottság egy másik ((87)6 számú) ajánlása a nevelőszülői ellátással foglalkozik, melyben felhívja a figyelmet arra, hogy biztosítani kell a nevelőszülők felülvizsgálatának rendszerét és a nevelőszülői ellátásban is fontos, hogy a gyermek kapcsolatot tartson vérszerinti családjával. (Szöllősi 1996b, 1998) Az elmúlt években született gyermekvédelmet érintő ajánlások, egyezmények szellemisége azonban hiányzik a hazai szakmai megközelítésekből, mindezek ismerete és használata „másfajta érvelési, fogalomhasználati kultúrát, és persze másfajta szemléletet, és végső soron gyakorlatot is jelentene”. (Herczog 2008: 65) Hazai jogban elismert alapvető gyermeki jogok Hazánkban az alapvető emberi jogokat az Alkotmány fogalmazza meg, általában életkortól függetlenül garantálja a jogokat, de van néhány gyermekeket érintő speciális rendelkezése is. Az Alkotmány elismeri a házasság és a család intézményét, valamint kimondja, hogy a Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására, nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit. A Magyar Köztársaság területén minden gyermeknek joga van a család, az állam és a társadalom részéről védelemre és gondoskodásra, mely fejlődéséhez szükséges. Kimondja továbbá, hogy például az állam ingyenes és kötelező általános iskolát, a képességek szerint mindenki számára hozzáférhető közép- és felsőfokú oktatást biztosít. A gyermeki jogok megvalósulását célzó fontos törvény a Gyermekvédelmi törvény. Ez sem általános, hiszen nem a gyermekek minden alapvető jogát érintő törvény, elsősorban azokat az alapvető jogokat fogalmazza meg, amelyek szociális tartalommal bírnak. (Szöllősi 1998) A törvény előkészítése előtt - az akkoriban született koncepciókra még a későbbiekben visszatérek - volt olyan elképzelés, mely szerint a törvény a gyermekek összes alapjogát szabályozta volna. Tehát nem csak a gyermekeknek szóló gyermekjóléti alapellátásokra, valamint a gyermekvédelmi szakellátásra, hanem minden olyan állami feladatra kiterjedt volna, amely a gyermekekkel kapcsolatos, így például az oktatásügyre vagy a gyermekegészségügyre. A Gyermekvédelmi törvény szerint szociális tartalmú alapvető jog például a gyermek családban való nevelkedésének joga, a helyettesítő védelemhez való jog, a családi kapcsolatok ápolásához vagy a személyazonosság megőrzéséhez való jog. Az

23

átmeneti és tartós nevelésbe vett gyermeknek joga van például az állandóságot, érzelmi biztonságot nyújtó teljes körű ellátáshoz való hozzájutáshoz, ahhoz, hogy megfelelő nevelésben, oktatásban részesüljön, tehetségfejlesztő programokon vegyen részt, véleményt formálhasson a nevelésről, oktatásról, ellátásról és általában a személyét érintő kérdésekben meghallgatást nyerjen, személyes kapcsolatait ápolhassa. A Gyermekvédelmi törvényben nevesített jogok védelme minden természetes és jogi személy kötelezettsége, aki a gyermek nevelésével, oktatásával, ellátásával, ügyeinek intézésével foglalkozik. A jogokkal felruházott gyermek Winn (1990) Gyermekek gyermekkor nélkül című könyvében a jogokhoz kapcsolódóan ír arról, hogy ha a gyermekeket a felnőttekhez hasonló jogokkal ruházzuk fel, mindegy egyenjogúsítjuk a felnőttekkel, nem teszünk mást, minthogy nem vesszük figyelembe a gyermek és a felnőtt közötti természetes fejlettségbeli különbségeket. Az egyenjogúsító szemléletről úgy véli, hogy azzal a gyermekeket integráljuk a felnőttek világába, és újból felszámoljuk azt a hosszú történeti fejlődés eredményeként kialakult határvonalat, amely mentén a gyermek elválasztódik a felnőttek világától. A gyermekek túlzó egyenjogúsítása, jogokkal való felruházása (vagy leterhelése), mely jogokat csak a felnőttek útján tudnak érvényre juttatni, a felnőttekből is azt válthatja ki, hogy a gyermekeket úgy kezeljék, mint a többi felnőttet, holott korábban éppen a természetes fejlettségi különbségek felismerése adott lehetőséget a felnőttek számára, hogy önmaguktól különbözőként definiálják, és eltérő módon kezeljék a gyermekeket. Winn szerint ez a visszájára ható folyamat megfoszthatja a gyermekeket a biztonságtól és a védelemtől, amelyet egy hierarchikusan felépített világban élveztek. (Winn 1990) Herman véleménye szerint a mai kor amerikai nevelési problémái éppen abból adódnak, hogy a szülők nem veszik figyelembe, hogy a gyermeknek teljesen eltérő szükségletei vannak, egyenlőnek tekintik őket és megosztják velük a felnőttek tapasztalatait, de ezeknek a tapasztalatoknak a befogadására érettség hiányában nem alkalmasak. (idézi Winn 1990: 263) Neubauer szerint nem egyértelmű az, hogy mikor érnek el nagyobb érettséget a gyermekek, ha minél rövidebb vagy minél hosszabb időt töltenek szüleik védelme alatt. Praxisából származó tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy akik hamar megismerkedtek az élet kihívásaival, nem hogy

24

koraéretté váltak volna, hanem sokkal tovább maradnak gyermekek. (idézi Winn 1990: 265) Ha Winn nézeteit elfogadnánk, akkor azt állítanánk, hogy a gyermeki jogok kialakulása és New York-i Egyezményben való rögzítése a gyermekek ártalmára történt, mivel nem az eltérő bánásmódot alapozza meg, hanem a felnőttekkel történő egyenjogúsítást. Azonban a gyermeki jogok mind szerkezetükben, mind tartalmukban eltérnek a felnőttek jogaitól, és éppen ez teremti meg az alapját, hogy a gyermeket ne kisfelnőttként kezeljük. A gyermekkor történeti fejlődése jelzi, hogy hosszú út vezetett odáig, hogy a gyermeket a felnőttektől eltérő módon kezelje a család, az állam és a társadalom. A gyermeki jogok megszületése, illetve rögzítése csak a 20. században történt meg. Ha elismerjük, hogy a gyermekek nem kisfelnőttek, mini-jogokkal, - nem tagadva a pedagógia és a fejlődéspszichológia létét - hanem a felnőttektől eltérő szükségletekkel, gondolkodással, világlátással rendelkező egyének, akik életkorukból és fejlettségükből adódóan egy olyan sajátos csoportot képviselnek, amelynek jól körülírható, önálló érdekei és szükségletei vannak, akik jogaik aktív alanyai, látnunk kell azt is, hogy jogaik speciális szerkezetűek. Csak mások, leginkább a szülők, illetve a gyermekek ellátásában, nevelésében, oktatásában részt vevők kötelezettségeinek meghatározása és teljesítése útján érvényesülhetnek. Ilyen értelemben a „jogok aktív alanya” terminus félrevezető, hiszen a gyermek mások aktív és pozitív közreműködésének eredményeként élvezheti csak a gyermeki lét jogán járó jogokat. Ha a gyermekek életkori és fejlődésbeli különbségéből indulunk ki, akkor a gyermeki jogok aktív alanyának tekintett gyermek csak életkorához mérten tud kiállni jogaiért, ehhez mérten

tud

részt

venni

azoknak

a

döntéseknek

a

meghozatalában,

amelyek

jelentőségteljesek jövőjére nézve. Az Európa Tanács Építsünk egy közös Európát a gyermekekért, a gyermekekkel

6

című dokumentuma is úgy fogalmaz, hogy a gyermekek

„nem kisfelnőttek mini-jogokkal”, hanem olyan alapvető jogok birtokosai, akik sebezhetők, és az élet legtöbb területén a felnőttekre szorulnak. „Nem tudják magukat megvédeni, az ő hangjuk az, amit a legutoljára hallunk”. (Európa Tanács 2006: 5) A Tanács szerint éppen ezért különleges intézkedésekre van szükség a gyermekek védelme érdekében, ami arra is 6

Eredeti cím: Building a Europe for and with children

25

kiterjed, hogy „a gyermekeknek hozzá kell jutniuk a jogaikat illető információkhoz, meg kell nekik engedni, sőt bátorítani kell őket arra, hogy részt vegyenek azoknak a döntéseknek a meghozatalában, amelyek hatással vannak életükre.” (Európa Tanács 2006: 13) A gyermekekkel való együttműködésben a Brit Pszichológiai Társaság alapvetőnek tartja, hogy ha gyermekekkel kommunikálunk, azt mindig a fejlettség szemszögéből kell nézni. Figyelembe kell venni az alábbiakat: kor/fejlettségi szint, etnikai háttér, kultúra, nyelv, képességek

megléte/hiánya,

alkati

tényezők.

A

gyermekvédelemben

dolgozó

szakembereknek a gyermekkel való együttműködésre fel kell készülniük. Alapvető, hogy elmagyarázzák a gyermeknek, hogy mi fog vele történni, bíztatni kell, hogy mondja el véleményét. A szakembereknek tudatában kell lenniük annak, hogy a felnőtt és gyermek között fennálló erőkülönbségeknek hatásuk van a gyermekre. A gyermekkel való kommunikációban kiemelt fontosságú, hogy figyelni kell arra, amit a gyermek mond. (Child Protection Portfolio 2007) Ki számít gyermeknek? A gyermeki jogok szempontjából (gyermek minden 18 év alatti személy) könnyű definiálni, hogy ki minősül gyermeknek, a társadalmi értelemben vett gyermekkor fogalmának értelmezése azonban nem ilyen egyszerű. Winn fentebb idézett radikális társadalomkritikai nézőpontja azt hirdeti, hogy a globalizációs folyamatok sebet ejtettek a gyermek ártatlanságán, feltépték a hosszú fejlődés révén létrejött gyermekkor védett burkát, melynek következtében a mai gyermekeket valójában nem lehet gyermekeknek tekinteni. Nem azonosulva azzal az állásponttal, miszerint a gyermekkor elveszett volna, mégis csak számolni kell azzal, hogy a gyermekek élete jelentősen megváltozott - ami a gyermekvédelem számára is fokozott kihívást kell(ene), hogy jelentsen. A változás megragadása azonban a régi fogalmak használata mellett nem lehetséges. Magától értetődőnek tűnik, hogy a társadalmi értelemben vett gyermekkor (azaz nem felnőttkor) megragadásához a felnőttkor értelmezésén át vezethet az út. Ezt a magától értetődőséget árnyalja az, hogy a gyermekkor és a felnőttkor között megjelent egy újabb életszakasz,

26

mely erikson-i értelemben „a gyermek által tanult erkölcs, illetve a felnőtt által kifejlesztett etika között húzódó pszichoszociális szakasz”. (Erikson 2002: 259) Az ENSZ7 és a Gyermekvédelmi törvény a 18 év alattiakat tekinti gyermeknek, a hazai jogi szabályozás eltérő területei azonban különböző terminológiákat alkalmaznak. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (továbbiakban: Btk.) III. fejezete rendelkezik a büntethetőséget kizáró okokról, melyek között elsőként említi a gyermekkort. A 23.§ szerint: „Nem büntethető, aki a cselekmény elkövetésekor tizennegyedik életévét nem töltötte be.”. A büntetőjog a kezdetektől büntetlenséget biztosított a gyermekeknek. Az 1908. évi XXXVI. törvény (az 1875. évi V. törvény első novellája) 15.§-a akként rendelkezett, hogy "Az ellen, aki a bűntett, vagy vétség elkövetésekor életének tizenkettedik évét meg nem haladta (gyermek), sem vád nem emelhető, sem bűnvádi eljárás nem indítható.". Később az 1961. évi V. törvény ezt a büntetlenséget biztosító korhatárt 14 évre emelte fel, és a hatályos szabályozás is ezt a korhatárt használja. A gyermekkor felső határa anyagi jellegű határidő, így az elkövető a születésnapján még gyermekkorúnak minősül. Kétségtelen tény, hogy a 14. életévét be nem töltött személy is felismerheti cselekménye társadalomra veszélyes voltát, és képes lehet e felismerésnek megfelelő magatartás tanúsítására, továbbá cselekedhet szándékosan, vagy gondatlanul is. „A törvényalkotó ugyanakkor úgy ítélte meg, hogy ennek az életkornak a betöltésekor a gyermekek testi és szellemi fejlődése - különös tekintettel arra is, hogy általában ekkor fejezik be az általános iskolai tanulmányaikat - éri el azt a szintet, amely lehetővé teszi az elkövetett cselekmény miatti felelősségre vonásukat. Ezért a vétőképesség hiány a 14 év alatt megdönthetetlen vélelem.” - áll az indoklásban. A kiskorúak büntetőjogi felelősségének szabályozásánál jelenleg a törvény két életkori csoportot ismer, a gyermek- és fiatalkorú életkori csoportokat. A hatályos Btk. alapján fiatalkorú az a személy, aki a bűncselekmény elkövetésekor a 14. életévét betöltötte, de a 18. életévét még nem. A fiatalkor szabályozása a gyermekkor szabályozására épül, ami azt jelenti, hogy a fiatalkor kezdete a gyermekkor 7

Az ENSZ terminológiája és gyakorlata a következő fő fogalmakat foglalja magában: - gyermek: aki a 18. életévét még nem töltötte be, - serdülő: 10 és 19 év közötti (beleértve a serdülőkor egészét, a korait és a későit is), - ifjú: 15-24 éves, - fiatal: 10-24 éves. (Unicef 2000)

27

felső határát követő nap, vége pedig a nagykorúság elérése, azaz a 18. életév. (Ha az elkövető a 18. születésnapján követi el a bűncselekményt, akkor még fiatalkorúnak tekintendő.) Amennyiben a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (továbbiakban: Ptk.) 12.§ (2) bekezdése szerint a 18 éven aluli személy házasságkötés útján lesz nagykorú, a büntető anyagi és eljárási szabályok szempontjából fiatalkorúnak tekintendő. A fiatalkorúakra vonatkozó külön rendelkezéseket jelenleg a Btk. VII. fejezete tartalmazza. Ezek a rendelkezések a felnőtt korúakhoz képest eltérő szabályokat fogalmaznak meg a büntetés kiszabási elvek, a szankciók és a mentesítés tekintetében. A Btk. a fiatalkort kizárólag büntetéstani szempontból értékeli. (Ligeti 2006) A Ptk. három kategóriát alkalmaz: cselekvőképesség, korlátozott cselekvőképesség, cselekvőképtelenség. A törvény a cselekvőképesség szabályozásánál abból az elvből indul ki, hogy a cselekvőképesség minden embert megillet, ha cselekvőképessége a törvény értelmében nem esik korlátozás alá, vagy nincs kizárva. Polgári jogi szempontból az általános jelenség a cselekvőképesség teljessége. Ezért a Ptk. nem a cselekvőképességgel bíró, hanem a cselekvőképesség hiányának két különböző joghatállyal járó fokozatába tartozó, a cselekvőképességükben korlátozott és a cselekvőképességgel nem rendelkező személyek körét határozza meg. Az indoklás szerint: „A cselekvőképtelenség, illetőleg a korlátozott

cselekvőképesség

intézménye

lényegében

védeni

kívánja

azoknak

a

személyeknek a törvényes érdekeit, akik fiatal koruk vagy testi, szellemi fogyatékosságuk miatt erre nem képesek.” A törvény 12.§-a szerint: „Kiskorú az, aki a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be, kivéve, ha házasságot kötött.”. A kiskorúság a születési nap 0 órájától a tizennyolcadik életév betöltési napja 0 órájáig tart, amikor a személy nagykorúvá, cselekvőképessé válik. A törvény szerint cselekvőképtelen „az a kiskorú, aki a tizennegyedik életévét nem töltötte be.”. Bár a Gyermekek Jogairól szóló Egyezmény és ez alapján a hazai Gyermekvédelmi törvény is a 18 év alattiakat tekinti gyermeknek, a gyermeki jogok kérdését érintő, gyermekvédelmi szakellátásban maradó utógondozói ellátottak, vagy a rendszerből már kikerült, utógondozásban részesülők kapcsán felvetett hipotézis igazolásakor vagy esetleges cáfolatakor a későbbiekben a gyermek és felnőtt (ebben az értelemben kiskorú és

28

nagykorú8) megkülönböztetésének ekként való használatára még visszatérek. A következőkben tárgyalandó serdülőkori, ifjúsági, felnőtté válással kapcsolatos kérdések vizsgálatánál a gyermeki jogok szempontjából használt gyermek (0-18 évesek) fogalmát elhagyom.

I.2. „Kibontakozó felnőttkor” 9 I.2.1. Ifjúsági korszakváltás, változó fogalmak A serdülő- és fiatalkor jellemzői Mérei és Binét (1970/2003) szerint a gyermekkor vége számos tényezőből áll. Ezt a folyamatot elsőként a 12-13. életévben a testi, a gyermek külsejében bekövetkező változások jelzik, mint arcvonások élesedése, testarány megváltozása, másodlagos nemi jellegek megjelenése. Jellemző ebben a korban az álmodozás, amely én-hangsúlyú, kialakul az önismeret igénye, bár még nem ismeri maradéktalanul önmagát, ahogyan lehetőségeit és korlátait sem. Jellemző az önállóságra való törekvés, a gyermek önálló életet, saját döntéseket akar. „Az önállósodási törekvés megfelel a fejlődés reális perspektívájával, hiszen néhány év múlva megvalósul.” (Mérei és Binét 1970/2003: 284) Az igény azonban irreális, hiszen a vágyak és a képességek nincsenek összhangban, valójában 13 éves korban még nem felnőtt, hanem kamasz szeretne lenni. Ezzel szemben a serdülő felnőtté szeretne válni, arra vágyik, hogy minden gyermeki szereptől megszabaduljon. Küzdelme nem a szülők ellen, hanem saját identitásának kivívásáért folyik, ezzel gyermeki jellegét átminősíti. (Bagdy 1977) A serdülővel kölcsönhatásban változik családja is, valamint a családi szabályok, ilyen értelemben a serdüléssel egy időben zajlik a többi családtag egyéni fejlődése is. (Balogh 2000) Anna Freud szerint a serdülőkor a pszichoanalízis mostohagyermeke, a fel nem nőni akarás a túlzó felettes énnek köszönhető, melynek hátterében az áll, hogy az apa szava szent, de jelenléte ennek el nem fogadására buzdít. A pszichoanalitikus alapokra épülő elméletek a 8

A kiskorú fogalma magában egyesíti a gyermek- (14 év alatti) és fiatalkorú fogalmát (14-18 év közötti), a nagykorú pedig a 18 év felettieket jelenti. 9 A kibontakozó felnőttkor kifejezést Jeffrey Jensen Arnett-től kölcsönöztem.

29

felnőtté válásra úgy tekintenek, mint a „progresszív felvilágosodás olyan folyamata, amely során a szubjektum az ártatlan vagy tudattalan gyermeki létből az idős kor végső bölcsessége (cinizmusa) felé tart”. (Cohen 1997/2006: 186) Cohen (1997/2006) véleménye szerint az ifjúságkutatások terén ez az elmélet igen csak népszerű, amelyek például az iskolából a munkába való átmeneteket egyirányú folyamatként elemzik. Spranger három fő mozzanatot emel ki: az Én felfedezését, az életprogram fokozatos kialakítását és az élet egyes formáiba való beilleszkedést. Véleménye szerint az ifjúkor szerepe nem más, mint a felnőttkorra való felkészülés. (idézi Vikár 1980: 16) Kulcsár szerint a családi szocializáció akkor

sikeres,

ha

kialakul

az

önkontroll

képessége,

a

serdülő

személyiség

károsodásmentesen átvezetődik az ifjúkorba, ha a szociális értékek a cselekvésben meghatározóak. (idézi Bagdy 1977: 75) Az érett személyiség önállósága három összetevőből áll: tudatosság, spontaneitás és intimitás. (Bagdy 1977) Balogh (2000) szerint a serdülőkor akkor kóros, ha a testi változásokat nem követik a lelkiek, vagy ha beindul a változás, de megreked, illetve ha a serdülő változása és a család változatlansága között egy áthidalhatatlan távolság alakul ki, mely oda is vezethet, hogy a serdülőkor vége előtt megszakad a családdal való kapcsolat. Virág (2000) szerint a serdülőkori válság kétszereplős, érinti a fiatalt és a szülőket. A Családpedagógiai Módszertani Központ szerint a serdülőkorban jellemző problémák lehetnek: iskolakerülés, káros szokások megjelenése, pályaválasztási problémák, otthonról, intézetből való szökések, csavargás. 18 éves kor után pedig jellemző lehet a „mának élés, a jövőtervezés hiánya, továbbtanulási, munkahelyi problémák, nemi kapcsolati torzulások, drog, agresszió, önállósulási, cselekvőképességi zavarok, szülői szerep elutasítása”. (Családpedagógiai Módszertani Központ 2001-2002: 36) Fél évszázaddal ezelőtt Erikson a serdülő- és fiatalkort az identitás- és szerepzavarral jellemezte. Modellje szerint minden fejlődési szakasz egy krízis köré szerveződik, amelyet pozitívan vagy negatívan lehet megoldani. Az egyén egyik szakaszban elért helyzete kijelöli, hogy a következő szakaszt hogyan fogja megoldani. Jellemző az is a serdülőkorra, hogy az egyének képtelenek egy foglalkozási azonosság mellett megállapodni vagy, hogy a szerelmet úgy élik meg, hogy zavaros énképüket egy másik emberre vetítik ki. Erikson a serdülő érzületét a moratórium érzületével azonosítja. A fiatal felnőttet pedig a

30

bensőségességgel és elszigetelődéssel jellemzi, ahol már kiemelkedik a bizonytalanságból, már nem az identitáskereséssel van elfoglalva, hanem képes arra, hogy egybeolvassza saját identitását másokéval. A valódi genitalitás is csak ebben a szakaszban tud kialakulni. (Erikson 2002: 257-260) Mérei és Binét szerint az elmúlt évtizedekben bekövetkezett egészségügyi, társadalmi és nevelési körülmények változásai azt eredményezték, hogy a serdülés időpontja előrébb jött, ezzel párhuzamosan a tankötelezettség kitolódása meghosszabbította az iskolában töltött időt, így a „serdülés időszaka egy 5-6 évig tartó szakaszt ölel fel: 12-13 éves kortól 17-18 éves korig tart”. (Mérei és Binét 1970/2003: 285) Az elhúzódás egyik oka tehát a biológiai akceleráció, másik pedig a közoktatás fejlesztése felfelé. (Somlai 2002) Ifjúsági korszakváltással kapcsolatos megközelítések A jóléti társadalmak, a szekularizáció, valamint a politikai, kulturális és szexuális liberalizáció, a nők emancipációja, de leginkább a tömegoktatás hatására nyúlt meg az ifjúkor. Keniston 1968-ban10 használta először a posztadoleszcencia fogalmát. Szerinte a modern társadalmakban megfigyelhető, hogy a szexuális érettség és a szociális értelemben vett felnőtté válás, illetve a munkavállalás időpontja fokozatosan elkülönül egymástól. A posztadoleszcens életszakaszban járó fiatalok a felnőtté válás legtöbb pszichológiai kritériumának megfelelnek, de nem elégítik ki a szociológiai követelményeket, hiszen nincsenek

beépülve

a

társadalom

intézményes

szerkezetébe.

Ezek

a

fiatalok

jelenorientáltak, hiányzik belőlük a megállapodásra és biztonságra való törekvés. (du BoisReymond 1998/2006, Somlai 2007) Gillis erről az életszakaszról, mint gazdasági alapok nélküli nagykorúságról beszél. (Vaskovics 2000) Az ifjúság és problémáik meghatározására számos megközelítés született. Az ipari társadalmakban a fiatalkort egységes, homogén életszakaszként értelmezték, amely a pubertással kezdődött és a nagykorúság elérésével véget ért. Ezzel szemben az 1970-es évektől megfigyelhető, hogy a felnőtt korra jellemző viselkedési formák már fiatal korban 10

A fiatal radikálisok: megjegyzések az elkötelezett fiatalokról című művét idézi du Bois-Reymond (1998/2006: 280), valamint Somlai (2007: 9).

31

is jelentkeznek. Ezzel együtt a szexuális érettség és az anyagi függetlenség közötti időintervallum egyre szélesebb lesz. A megközelítések egy része tehát önálló szakaszról beszél a fiatalkort illetően, mások táguló határt látnak a fiatal- és felnőttkor között, megint mások a fiatalkor kitolódását hirdetik. Hall szerint az egyén fejlődése a társadalom fejlődésének tükre, mindkettő a primitív vadságból jutott el a civilizált állapotba. A serdülőkor azért stresszes, mert egyfajta hibrid, félig állat, félig ember állapot, ahol két ellentétes irány felé húznak a fiatalok, egyfelől a gyermeki primitívségbe, másfelől a racionális modern emberi állapotba. (idézi Cohen 1997/2006: 162) Schelsky az ifjúságot, mint szerepet határozta meg, az egyén fiatalsága ebben az értelemben ugyanolyan, mint a családhoz vagy az osztályhoz tartozás. (idézi Vikár 1980: 33) Mannheim a szociológiai osztályfogalommal állítja párhuzamba, ahogy egy társadalmi osztályba is beleszületik az egyén (nem belép), úgy az ifjúságnak is tagja, nem léphet ki belőle, amíg életkorban túl nem jut rajta. (idézi Vikár 1980: 32) Mannheim szerint az ifjúsági problémák nem serdülőkori problémákról, hanem a generációról szólnak. Elmélete szerint a generáció egy társadalmi képződmény tehát, együttesen átélt kulturális szimbolizmus, nem egy demográfiai kategória. (idézi Cohen 1997/2006: 162) Coleman szerint az ipari társadalmakban létrejött egy új szubkultúra, a serdülőké, ahol a társadalom a serdülőket saját intézményeibe tömörítette, így nekik az otthon nem jelent mást, mint egy hálótermet. (idézi Somlai 1997/2000: 112) Parsons az ifjúsági problémákat a tradicionálisból a modern társadalomba való átmenetből fakadó feszültségek figyelembe vételével vezeti le. Amíg a tradicionális társadalmakban a család töltötte be a gazdasági, biológiai és kulturális reprodukciós funkciókat, addig a modern társadalomban az egyetlen társadalmi rendszerben egyesített oktatási, termelési vagy gyermekek gondozására irányuló tevékenység megszűnik, az oktatási és foglalkoztatási funkció kikerül a család köteléke alól, és más alapokra helyeződik. Parsons szerint a feszültséget az oktatás meghosszabbodása is okozza, mivel elválasztja a fiatalokat a családtól, másrészt erre az időre kizárja őket a felnőtt létből. Ez oda vezet, hogy kialakul egy ún. strukturált felelőtlenségi korszak (maga a serdülőkor). Ez az új életciklus vezet az ifjúsági kultúra kialakulásához, amelynek az a sajátossága, hogy a régi (tradicionális) és új (modern) értékek között közvetítenek, úgy hogy mindkettő értékét inkorporálják. (idézi Cohen 1997/200611: 163) 11

Cohen (1997/2006) szerint Parsons elmélete csak a II. világháború alatti és utáni fehér serdülő középosztálybeliekre volt igaz, a később született, parsons-i modellre épülő elméletek, amelyek a

32

Brannen és Nilsen (2003) megerősítik, hogy a felnőttkort nehéz egy fogalomcsoport alapján meghatározni, különböző szemszögből kell vizsgálni és értelmezni. Az első a strukturalista szemlélet, mely a felnőttkort elsősorban a jogi és oktatási intézmények változó kontextusában elemzi. Az elmúlt 30 évben a legtöbb nyugat-európai országban és az Egyesült Államokban csökkent az a kor, amikortól az ember nagykorúnak számít. Azonban a fogalom homályos természetét visszatükrözi az a tény, hogy nem egyértelmű az, hogy mikortól számít felnőttnek valaki az élet bizonyos területein. Például az Egyesült Államokban jogosítványt 16, választójogot 18 éves kortól kaphat az ember, alkoholt pedig 21 éves korától fogyaszthat legálisan. (Brannen és Nilsen 2003, Arnett 2004) A felsőoktatásban eltöltendő évek száma is növekedett, ezáltal kitolódott a fiatalok számára a szülőkön vagy az állam jóléti szolgáltatásain való anyagi függőség időszaka. Zinnecker (1990/2006) és Vaskovics (2000) szerint is igaz, hogy amíg a fiatal jogilag a felnőttkorba lép, anyagi szempontból még egyáltalán nem felnőtt, a szociális, morális, intellektuális, politikai, szexuális területeken megfigyelhető önállósodási folyamat mellett fennmarad az anyagi függőség. A felnőttkor második értelmezése a társadalmi nem szemszögéből vizsgálható, olyan területeken, mint háztartás, szülővé válás, munkaerő-piaci részvétel. Harmadik megközelítése Berger és Luckmann nyomán a társadalmi konstruktivizmus és az identitás fogalmainak szemszögéből történik. (Brannen és Nilsen 2003) Az identitás fogalma a posztmodern elképzelések szerint többes számban szerepel, „identitásokról” beszélhetünk, amelyeket az egyén saját magának alkot, nemcsak a társadalmi nem, hanem a szexualitás szempontjából is. Amint a figyelem az „identitás, mint életmód” fogalmára összpontosul, akkor a fogyasztás képzi a legfontosabb utat az egyéniség, függetlenség és autonómia kifejezése felé. Brannen és Nilsen (2003) felhívja a figyelmet arra, hogy egy elmozdulás figyelhető meg a személyiség és identitás számára fontos régi etikai eszmétől egy olyan eszme felé, amelyben az esztétika játssza a legfontosabb szerepet. Ráadásul olyan strukturális tényezők, mint például a munkaerő-piac bizonytalansága, arra kényszeríthetik a fiatal felnőtteket, hogy a fogyasztói identitásokat előrébb vegyék a rangsorban, a dolgozó identitásokhoz képest. Az ifjúsági életszakasz meghosszabbodása az ifjúsági életidő kettős mozgásával jár: felgyorsul, amelyet mutat a tervszerű képzési idő egyre korábbi időpontra való tolódása (nyelvórákra járás munkásosztályra, kisebbségi fiatalokra vonatkoztak, ahhoz vezettek, hogy az ifjúsági kultúrákat patologikusnak tekintették. Parsons ezeknek a fiataloknak a viselkedését alkalmazkodónak tekintette.

33

kisgyermekkorban), illetve lelassul, hiszen a főfoglalkozású kereső pozíciókba való belépés kitolódik. A társadalom fejlődése abba az irányba halad, hogy a fiatalok korábban jelenjenek meg a fogyasztásban, de később találják meg helyüket a munkaerő-piacon. (Gábor 2005) Életútszakaszok, életkori szerepek megváltozása Számos szerző ír arról, hogy új modellekre és definíciókra van szükség, amellyel jellemezni lehet a nyugati társadalmak fiatal generációjának életszakaszok közötti átmeneteit. Úgy tűnik, hogy a mai generációnak az élettapasztalatai és jövőbeli kilátásai is sokkal összetettebbek, de ugyanakkor bizonytalanabbak, mint a korábbi generációké. A lineáris szerkezetű modellek tehát egyre kevésbé alkalmazhatóak a karrier-utak leírására vagy a felnőtté válás magyarázatára. (Wyn és Dwyer 1999/2006) Cohen (1997/2006) szerint az ifjúsági problémák végiggondolásakor azt is mérlegelni kell, hogy az ifjúság egyfelől a „hatalomnélküliség”, másfelől számos „szimbolikus hatalom” hordozója. Az életpálya a felnőttkor meghatározásának egy alapvető módja. Más megfogalmazásban például Jones szerint az „életpálya nem más, mint az egyén életrajza: önmaga és embertársai közötti viszonyainak terméke”. (idézi Wallace és Bill 1992/2006: 270) Jellemző módon úgy értelmezhető, mint állomások és szakaszok sorozata, amelyek az évek kronologikus sorrendje alapján szerveződnek. Ezeket az életszakaszokat gyakran tekintik egymásra következő epizódok szükségszerű sorozatának: a gyermekkort követi a fiatalkor, majd a felnőttkor, végül az öregkor. (Brannen és Nilsen 2003) Somlai szerint „az életútszakaszok és az életkori szerepek megváltozása a modernizáció során szorosan összefüggött az életpálya tervezésének és felépítésének, az életvezetés racionalizálásának elterjedésével”. (Somlai 1997/2000: 108) Kohli szerint a standardizált életút a modern társadalmakban alakult ki, amelyben a gyermek- és ifjúkor egy ún. előkészítő szakasz, az aktív felnőttkor az ún. kereső szakasz, a végső szakasz pedig az időskorra jellemző ún. nyugalmi szakasz. Az egymást követő három életszakasz olyan pályán helyezkedett el, amelyen visszafordíthatatlan változások mentek végbe. (idézi Somlai 1997/2000: 108) A standard életút tehát egy szekvenciális modellnek felelt meg, mert az élet fő eseményeinek

34

kronológiailag rögzített rendjét, a szakaszok szabályos egymásutánját, és ezek visszafordíthatatlan sorrendjét jelentette. (Somlai 2007) A 20. század végére, a 21. század elejére azonban az életutaknak egy módosult modellje alakult ki, amely együtt járt a posztadoleszcencia kialakulásával, a kamaszkor elnyúlásával. (Somlai 2002, 2007) Az így keletkező életpályák jelölésére többnyire az individualizált, nem szekvenciális, nemstandard terminusokat használják, Beck (2003) például barkácsolt életútról beszél. Az új megközelítések szerint az életpálya az idő egyenes irányú fejlődésére utal, de nem egy egyvonalú ösvényt képez. Az életpálya számos kis életpályavonalból épül fel, többek között a munka, szülővé válás, barátság és szexualitás területein. „Akárcsak a villamossínek, az életpályavonalak is keresztezhetik egymást az idő folyamán, és párhuzamosan haladhatnak tovább. A felnőttkor, mint az életpálya központi szakasza képviseli a szocializációs befolyások csúcspontját, amit az ember a gyermekkor és a fiatalkor folyamán sajátít el.” (Brannen és Nilsen 200312) Vagy máshogy fogalmazva: az új életpályák

során

kapcsolódhatnak

a szekvenciális egymáshoz.

szerkezet

fellazult,

a

szakaszok

változatosan

(Somlai 2007: 17) Az életpályákat tanulmányozó

megközelítések gyakorlatilag a felnőtté válás folyamatának különböző aspektusai között rejlő összefüggések tanulmányozására alkalmasak. Wallace és Bill (1992/2006) szerint ezek az összefüggések annak a kívánalomnak is eleget tesznek, hogy holisztikus módon kezeljék a magánélet (pl.: családalapítás, otthon, kortársak) és a közélet (pl.: munkavállalás) kérdéseit egy életrajzi szemléletbe ágyazva, egyben felhívják a figyelmet a függőség és függetlenség kérdésének komplex módon történő vizsgálatára a felnőttek körében. Az anyagi függőség kitolódása a gazdaság változékony jellegének is köszönhető, amely arra kényszeríti az embereket, hogy életük során többször váltsanak munkahelyet, munkakört, és egyre gyakrabban arra is, hogy tovább képezzék magukat. A gazdasági és munkaerő-piaci

változások

a

foglalkoztatásban

bekövetkező

bizonytalansághoz

vezethetnek, amikor is a felnőttek arra kényszerülnek, hogy a jóléti juttatásokra és a család támogatására támaszkodjanak, amely folyamat a tulajdonképpen jogi értelemben felnőtt 12

Brannen, Julia - Nilsen, Ann (2003): Adulthood: Changing Concepts and Definitions, Sloan Work and Family Research Network, Boston College (http://whnetwork.bc.edu/encyclopedia_entry.php?id=6, letöltés: 2008.12.09.)

35

személyeket anyagilag függővé teszi. (Brannen és Nilsen 2003) A felnőttkor értelmezése az identitás vonatkozásában kapcsolatba hozható az individualizálódás fogalmával. Beck (1997) szerint a tradicionális intézmények csődöt mondtak, melynek hatására az egyén társadalmi szerepei elmosódtak. Az általa kockázati társadalomnak nevezett társadalomban minden szinten nő a rizikó, nemcsak az alacsonyabb gazdasági és szociális szférákban. Giddens szerint kockázati társadalomban élni nem jelent mást, mint számítóan viszonyulni cselekvési lehetőségeink pozitív és negatív következményeihez, amelyekkel egyénileg, de globálisan is folyton szembesülnünk kell jelenkori társadalmi egzisztenciánk sorsán. (idézi Wallace és Bill 1992/2006: 269) Egyéni választásra helyeződik a hangsúly oly módon, hogy a New Rights (Új Jogok) politikai retorikájával és a piac diskurzusával összhangban az egyének úgy tűnnek fel, mint vásárlók és fogyasztók, nem pedig mint állampolgárok. Brannen és Nilsen (2003) szerint az individualizációs elmélet a racionálist is túlhangsúlyozza, a kirajzolódó emberkép egy olyan társadalmi aktor, aki folyamatosan visszatükrözi saját gondolatait és cselekedeteit. A 20. század végén és a 21. század elején alapvetően három típusú individualizációs séma különíthető el. Progresszív individualizációról akkor beszélhetünk, ha a fiatal képes megszabadulni a hagyományos kényszerektől és mérlegelni tud számos lehetősége között, ő határozza meg a döntéseit a magánélete, vagy a képzési lehetőségek kiválasztása terén. A regresszív individualizáció azokra jellemző, akik sikertelenek voltak az oktatási rendszerben, a munkanélküliségi lét veszélye fenyegeti őket, többnyire a választott szakma nem

biztosít

számukra

elhelyezkedési

lehetőséget.

(Feltétehetően

a

regresszív

individualizáció jellemző a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttek többségére, ennek megvizsgálására dolgozatom kutatási részében visszatérek.) A harmadik individualizációs séma az ún. alternatív individualizáció. Ez azokra a fiatalokra jellemző, akik nem kívánnak részt venni a fogyasztói társadalomban, számukra az egyéni kiteljesedés a fontos, idealisztikus célok felé törnek, alternatív közösségekhez csatlakoznak. (Gábor 2005: 20-21) Ha a polgári státusz fogalma mentén kívánjuk újraértelmezni az ifjúságfelfogást, akkor az ifjúkor nem más, mint azon életszakasz, amikor a fiatal a társadalom teljes jogú tagjává válik, elnyeri polgári minőségét. A polgári jogok azonban fokozatosan nyerhetők el a fiatalok számára. A törvények adta jogok és a kötelezettségek életkor által strukturáltak.

36

Van néhány civil jog, mint például a munkához való jog, amelyet már a nagykorúvá válás előtt elér a fiatal. Hazánkban például a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény szerint munkaviszonyt munkavállalóként az létesíthet, aki tizenhatodik életévét betöltötte.

A

tizenötödik

életévét

betöltött,

általános

iskolában,

szakiskolában,

középiskolában nappali rendszerű képzés keretében tanulmányokat folytató tanuló az iskolai szünet alatt vállalhat munkát. A tizenhat éven aluli fiatal esetében ehhez törvényes képviselőjének hozzájárulása is szükséges. Vagy ilyen kötelezettség például a törvény előtti engedelmesség, a Btk. szerint az elkövető a 14. születésnapjának eltelte után vonható büntetőjogi felelősségre. A politikai jogok többsége (pl.: választójog) csak a nagykorúvá válással lép érvénybe. Giddens a modernitás következményeit taglaló művében13 úgy fogalmaz, hogy a mai életút projektekből áll, ezek a projektek autonómok és nem szükségszerűen alkotnak egy koherens egészet. A modern élet legfontosabb jellemzője a magán- és közélet gyorsasága. A projekt valójában egy elképzelt jövő terve, amely a tervezett módon sosem fog bekövetkezni, így a projektet mindig a gyorsan változó körülményekhez kell igazítani. (idézi du Bois-Reymond 1998/2006: 279) Beck nyomán terjedt el a „választásos életrajz” fogalma, ami azonban nem a szabadon vagy saját döntésen alapuló életrajzot (vagy életrajzi elemeket) jelenti, hanem azt, hogy a fiatal kénytelen reagálni a választási lehetőségeire és igazolni kell saját döntéseit. A kockázati társadalomra jellemző, hogy mindenki saját életéért felel. Preuss-Lausitz szavaival: „Újra és újra meg kell találnia saját szakmai fejlődésének irányát annak valamennyi kerülő, mellék- és teljesen új útjával együtt.” A rizikó társadalomban magas színvonalú képzettséggel kell rendelkezni, hogy az egyén versenyben maradhasson, illetve, hogy saját életét megfelelően alakíthassa. „Ehhez viszonylag korán kell mind a fiúknak, mind a lányoknak önállóvá válniuk, s megtalálniuk a „jó élethez” vezető egyéni útjukat, miközben pszichikai értelemben autonóm lénnyé válnak.” (Preuss-Lausitz 199714)

13

Eredeti cím: The consequences of Modernity, 1990 Preuss-Lausitz, Ulf (1997): A fiatalok világa a posztmodern társadalomban. Új Pedagógiai Szemle 1997. július augusztus (www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=1997-07-rt-Lausitz-Fiatalok, letöltés: 2008.12.15.) 14

37

Du Bois-Reymond szerint azonban az osztály és a nem is hatással lehet arra, hogy a kockázati társadalomból fakadó bizonytalanságoktól egyesek elszigetelik magukat. Egyfajta nemtörődömséget válthat ki azokból, akik tisztában vannak azzal, hogy a szülők anyagi és kulturális tőkéje védettséget ad számukra. (idézi Wyn és Dwyer 1999/2006: 259) Giddens Modernitás és identitás című művében15 rávilágít arra is, hogy a kockázat nem csak a képzetlenek körében jelenik meg, ugyanakkor a privilegizált csoportok más cselekvési stratégiákkal dolgoznak. (idézi du Bois-Reymond 1998/2006: 279) A normalizált életút felszámolódása ahhoz is vezetett, hogy a meghosszabbodott ifjúkor elvesztette férfi jellegét és gender-semlegessé vált. (A meghosszabbodott ifjúkor történelmileg a társadalom felsőbb rétegeire és a férfiakra volt jellemző, míg az alsóbb osztályokban főleg a korai felnőtté válás dominált.) A rövid ifjúkor után a ma korai anyagi függetlenséget választók a normalizált életrajz mellett teszik le a voksukat. Igaz ugyan, hogy magasabb végzettséget szereztek többnyire, mint szüleik, és így hosszabb volt az ifjúkoruk, de életfelfogásuk alapján biztos szakmát, munkát és egy stabil párkapcsolatot keresnek. (du Bois-Reymond 1998/2006) Mára már az sem igaz egyértelműen, hogy a tanulást a munka követi, hiszen többnyire ez a két terület „kettős életként” van jelen, jellemző a tanulás melletti munka és a munka melletti tanulás. Keveredik a munka és a szabadidő is, bár ez többnyire a magasabb kulturális vagy szolgáltató foglalkozásokra jellemző. Ez a megközelítés teheti például vonzóvá a saját vállalkozás indítását is. A hátrányos helyzetű fiatalok esetében többnyire más a helyzet, náluk a munka és a szabadidő jól elválik egymástól. „Szabadidejükben szükségük van arra, hogy kompenzálják a rosszul fizetett, unalmas és gyakran bizonytalan munka okozta frusztrációt.” (du Bois-Reymond 1998/2006: 284) Chisholm megjegyzi, hogy a fiatalok aktívan és nagyon leleményesen tudnak helyet találni maguknak a munkaerő-piacon, akár a szürke gazdaságban és ez jellemzően nem csak a magasabban kvalifikáltakra, vagy a nagyobb gazdasági, társadalmi és kulturális tőkével rendelkezőkre igaz. Véleménye szerint a hátrányos helyzetű, marginalizált fiatalok „túlélési képessége egyenesen lenyűgöző, még akkor is, ha ezeket a képességeket a formális oktatási rendszer általában nem ismeri el.” (idézi Wyn és Dwyer 1999/2006: 257) Gábor (2005) szerint az 15

Eredeti cím: Modernity and Self-identity, 1992

38

ifjúsági életszakasz meghosszabbodásának oka a „flexibilis alulfoglalkoztatottság” is. A kelet-és nyugat-európai országokban is a munkaerő-piac szürke zónájában dolgoznak a felsőfokú tanulmányokat folytatók, mint ahogy a középiskolások, pályakezdők vagy a munkanélküliek. Út a felnőttkorhoz - definíciós nehézségek Arnett (2004) szerint a mai kor fiataljai számára hosszú és kanyargós a felnőttkorhoz vezető út, véleménye szerint is új terminust és egy másfajta megközelítést igényel. „Emerging adulthood”-nak, azaz „kibontakozó felnőttkor”-nak nevezi ezt az életszakaszt. Álláspontja szerint ez a periódus nemcsak egy „kitolódott serdülőkor”, mert lényegesen különbözik a serdülőkortól, sokkal lazább szülői kontroll jellemzi, sokkal inkább az egyéni felfedezések időszaka. Véleménye szerint nem igazán nevezhető „fiatal felnőttkornak”, hiszen ez a terminus azt sugallja, hogy az egyén elérte a felnőttkort, és ebben az időszakban az egyén még koránt sem nevezhető felnőttnek a fogalom szociológiai értelmében. Elmélete szerint ezt a periódust öt fő vonás jellemzi: 1. Ez az identitásbeli felfedezések kora, különböző lehetőségek kipróbálása, legfőképpen a szerelem és a munka terén. 2. Ez a bizonytalanság kora. 3. Ez a leginkább én-központú időszak. 4. Ez az a kor, amikor az egyén helye köztes, már nem kamasz, de még nem felnőtt. 5. Ez a lehetőségek időszaka, amikor az egyén reményekkel teli, amikor lehetősége nyílhat arra, hogy megváltoztassa az életét. (Arnett 2004) Mind a szerelem, mind a munka területén az identitásképződés elkezdődik a serdülőkorban, de csak a kibontakozó felnőttkor idején fokozódik. A kibontakozó felnőttkorban nyert munkatapasztalatok egy későbbi, felnőttkori foglalkozásnak készítik elő a talajt. Ezek a „majdnem felnőttek” tisztában vannak azzal, hogy kell, hogy terveik legyenek, nagybetűs T-vel - mondja Arnett. Szerinte az, hogy ezt a korszakot az én-központú jelzővel illetjük, nem hordoz semmiféle pejoratív tartalmat. „Nincsen semmi rossz abban, hogy az ember ebben a korszakban leginkább önmagára koncentrál, ez normális, egészséges és átmeneti.

39

Azáltal, hogy önmagára összpontosít, a fiatal a mindennapi élethez szükséges készségeket fejleszti magában, jobban megérti azt, hogy ki is ő valójában, mit is akar az élettől, és elkezdi lerakni felnőtt élete alapjait. Az önmagukra koncentrálás célja az önállósodás, annak megtanulása, hogy megálljanak a lábukon, mint önálló egyének, de még ekkor nem tekintik az önállóságot állandó állapotnak. Inkább úgy észlelik az önállóságot, mint egy szükséges lépést afelé, hogy majd a jövőben elkötelezhessék magukat mind a párkapcsolat, mind pedig a munka területén.” (Arnett 2004: 13) Tanulmányában arra is kitér, hogy milyen adekvát terminust használjunk a késői tízes évektől a húszas évek közepéig tartó időszakra. 1. számú tábla: Egyes terminusok lehetséges használata a felnőtté válás előtti életszakaszra Lehetséges terminusok “Fiatal felnőttkor”

„Felnőttkorba való átmenet”

“Fiatal”

“Kibontakozó felnőttkor”

Elvetés indoklása A fogalom azt sugallja, hogy a felnőttkorba való érés már megtörtént. A legtöbb tízes évei végén, húszas évei közepén levő fiatal azonban tagadja, hogy felnőtt lenne. A fiatal felnőttkor kifejezést azokra a harmincas éveikben levő egyénekre kellene alkalmazni, akik még fiatalok, de már egyértelműen rendelkeznek azokkal a felnőttkritériumokkal, amelyekkel tízes éveik végén, húszas éveik közepén levő társaik még nem. Az igaz, hogy a fiatalok ebben az életszakaszban a felnőttkorba mennek át abban a tekintetben, ahogyan saját státuszukat észlelik, és amilyen lépéseket tesznek a munkában és a szerelemben. A probléma ezzel a terminussal az, hogy arra koncentrál, hogy a fiatal „mi lesz majd”, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy „mi most”. A kifejezés régóta létezik, mint a gyermekkorra és az azt követő serdülőkorra utaló fogalom, így túl általános. -

40

Megtartás indoklása -

-

-

A fogalom tisztán azt az értelmezést sugallja, hogy a fiatalok a felnőttkor felé haladnak,

de még nem érték azt el. A kibontakozó jelző is jobban kifejezi e kor felfedező, bizonytalan, de egyben szenvedélyes jellegét. (Forrás: Jeffrey Jensen Arnett: Emerging Adulthood - The Winding Road from the Late Teens through the Twenties, 2004: 17-21 alapján)

Az egyes terminusokat mérlegelve Arnett arra a következtetésre jut, hogy a “kibontakozó felnőttkor” terminus használata a legmegfelelőbb, mert azt az értelmezést sugallja, hogy a fiatalok a felnőttkor felé haladnak, de még nem érték azt el. Wyn és Dwyer szerint a gyakorta

használatos

kifejezésekkel,

mint

például

„várakozó

generáció”,

„posztadoleszcencia” vagy a „túlkoros fiatal felnőttek”16 az a probléma, hogy lineáris modellben gondolkoznak, azt képviselik, hogy a „normális” felnőttkorba hosszabb vagy rövidebb úton elérkezik a fiatal. (Wyn és Dwyer 1999/2006) Szociológiai szempontból a felnőtt státusz sokkal összetettebb fogalom a jogi értelemben használatos felnőtt fogalomnál, ami nem más, mint a nagykorúság elérése, azaz a 18. életév betöltése. A nagykorúság elérésével a felnőttek jogai valóban megilletik a fiatal felnőtteket, de ebből még nem következik az, hogy a fiatalok felnőtt módon élnek. Sokuk nem rendelkezik saját keresettel, önálló lakhatással vagy anyagi függetlenségük ellenére is a szülők befolyása alatt állnak fontos döntéshelyzetekben. Vaskovics szerint azok a személyek nevezhetők felnőttnek, akik elérték a nagykorúságukat, saját lakásukban élnek, önálló háztartást vezetnek, anyagilag függetlenek, szülői beleszólás nélkül hozzák meg az életük, jövőjük szempontjából fontos döntéseket és saját magukat képesek felnőttként elfogadni. (Vaskovics 2000: 9) A felnőtt státusz megszerzéséhez tehát mindezen területeken meg kell felelni. Somlai amellett érvel, hogy a tömegessé váló kamaszkor elnyúlásával a posztindusztriális társadalmakban elmosódik a felnőttkorba lépés határa, a felnőtt lét kritériumai elhomályosulnak, „mivel összecsúsztak, illetve egymásra tolódtak a hozzájuk tartozó tevékenységek”. (Somlai 2007: 17)

I.2.2. Vegyes minta terjedése és a felnőttkor imázsa Fiatalok a normalizált és választásos életút között 16

A „túlkoros fiatal felnőttek” kifejezést du Bois-Reymond is használja, azokra a fiatalokra, „akik az oktatásban való részvétellel késleltetik a felnőttkorba, illetve a dolgozó korba való belépést”. (du BoisReymond 1998/2006: 279)

41

Már fentebb utaltam arra, hogy amíg korábban a tanulást a munkába állás követte, addig ma a fiatok többsége keveri ezt a két területet. A kettős élet a megváltozott gazdasági és társadalmi körülményekből is következik, de számos esetben ez egy önkéntes választás. (Wyn és Dwyer (1999/2006) következőkben bemutatandó tipológiájára saját kutatásom ismertetésekor még visszatérek.) Wyn és Dwyner (1999/2006) egy öt szakaszos tipológiát alkalmaz arra nézve, hogy a fiatalok az ún. normalizált és választásos életút között, illetve azokon belül hol helyezkednek el. Az első két típus a normalizált életút modellnek felel meg, amikor is 1) a hangsúly a szakképzés megszerzésén van, annak érdekében, hogy a fiatal dönthessen, vagy megalapozhassa a későbbi karrierjét (szakképzésre összpontosítók), 2) a fiatal a munkát részesíti előnyben és minden élet-választást ennek rendel alá (munkára összpontosítók). A többi három típus inkább a választásos életút-modellbe illeszkedik. A harmadik típus az ún. kontextusra összpontosító, aki egy kontextust választ ki az életében, például a családot, közösséget, párkapcsolatot vagy a munka területét és arra helyezi a hangsúlyt. A következőt a kutatók ún. megváltozott mintá-nak nevezik, az ide tartozó fiatalokra az jellemző, hogy eredeti elképzeléseiket újragondolják és ennek következtében irányt változtatnak, új utat keresnek. Az ötödik típus az ún. vegyes minta, a fiatalok többféle célt tűznek ki és különféle tevékenységekre ugyanolyan hangsúlyt helyeznek. Wyn és Dwyer17 közel 2000 ausztrál fiatal körében azt találta, hogy a vegyes minta a legjellemzőbb (43%), ezt követi a szakképzésre összpontosítók tábora (27%), majd a munkára (13%), kontextusra (10%) összpontosítóké. Legkisebb arányban a megváltozott mintába tartozás jellemző (7%). A vegyes minták előtérbe kerülése azt is sejtetheti, hogy a személyes és társadalmi prediszpozíciók az átmeneti életszakasz után is fennmaradnak, ez megkérdőjelezi azt, hogy vajon tényleg egy átmeneti időszakról beszélhetünk-e. A vegyes mintába tartozó fiatalok esetében várható, hogy az élet számos területének, mint munka, tanulás vegyítése a későbbi 17

Az ifjúság helyzetére irányuló főbb kutatási eredmények, statisztikai adatok bemutatására a IV. fejezetben térek ki.

42

életkorban is jellemző minta lesz. Ez egy olyan erkölcs megjelenését is jelenti, mely nagy hangsúlyt fektet az egyéni döntésekre és a személyes jólétre, már nem a munkahelyi sikerek mindenek fölé helyezése a legfontosabb (szakítás a munkaerkölcs ethoszával). (Wyn és Dwyer 1999/2006: 264) Felnőttkor imázsa, fiatalok életfelfogása Du Bois-Reymond (1998/2006) arra keresett választ, hogy a fiatalok hogyan gondolkoznak a felnőttkorról, hogyan élik meg az élet számos területén jelentkező bizonytalanságot és a lehetőségek sokaságát. Öt részprojektet különített el, úgymint: 1) időnyerés - lehetőségek sokasága, 2) egyéni fejlődéssel kapcsolatos szakma, 3) rugalmas szakmai jövő, 4) kapcsolatok, család és munka, 5) később vagy soha nem válni felnőtté. A 2. számú táblázat a részprojektek főbb jellemzőit mutatja be. 2. számú tábla: A fiatalkori életrajzokban fellelhető részprojektek Típusok Időnyerés - lehetőségek sokasága

Az egyéniség fejlődésével kapcsolatos szakma Szakmai jövő, rugalmasság

Kapcsolatok, család és munka: egy nyitott jövő Felnőtté válás: egy kicsit, később, soha

Jellemzők A fiatalok gyakran arra kényszerülnek, hogy elkötelezzék magukat egy bizonyos szakma kiválasztása mellett, de sok esetben nem tudják, hogy ez milyen irányba visz. Jellemzően az oktatási rendszer sem képes egy átfogó képet adni a szakképzésekről és a majdani munkaerő-piaci lehetőségekről, a kockázatokról. Számos fiatalra jellemző ez a megközelítés, amelyben a munka célja az egyéniség fejlesztése, így olyan lehetőségeket igyekeznek keresni, amivel ezt a célt szolgálhatják. A pénznél fontosabb a fejlődési lehetőség megléte. A fiatalok hosszú távú befektetéseket tesznek a szakmai jövőjük érdekében, kedvelik a nem kötött életstílusokat. A fiatalok attitűdje két pólus között mozog: rugalmasak például munkanélküliség esetén és bármilyen munkát elvállalnak, de bíznak abban, hogy akár „milliomosok” is lehetnek. Jellemzően nincs teljesen egyértelmű képük a családalapításról vagy a szülőszerepről. Vagy nincs idejük tartós kapcsolatra, vagy túl válogatósak az ideális partner kiválasztásában. Sokuk felhagy az aktív szexuális élettel számos elfoglaltsága miatt. Gyanús az egész felnőttkor kérdése a fiatalok számára, ahol az emberek elveszíthetik játékosságukat, komollyá, unalmassá válnak. A felnőttkor egyrészt unalmas, másrészt felelősséggel jár.

(Forrás: Manuela du Bois-Reymond: „Nem akarom még elkötelezni magam”: A fiatalok életfelfogása 1999/2006: 287-295 alapján)

43

Du Bois-Reymond holland fiatalokkal készült kvalitatív kutatása azt mutatja, hogy mivel a fiatalok általában unalmasnak és egyben túl nagy felelősséggel járónak tartják a felnőtt létet, ez a kor nem is igazán vonzó számukra. Nehezen tudják elképzelni, hogy egész életükben dolgozniuk kell, a nyugdíjas korukig teljes munkaidőben való munkavállalást elviselhetetlennek vélik. Többnyire csak egy életszakasznak tekintik a felnőttkort, amely így nem is kötelező. Tanulmányában felveti a kérdést, hogy vajon ha ennyire nem vonzó a felnőttkor, ez milyen következményekkel járhat a szülők, pedagógusok, munkáltatók és a politikusok számára. Szikulai (2006a) 2002-es kutatásában a gyermekvédelmi rendszerből nagykorúságuk után kikerült fiatal felnőttek utógondozását és utógondozói ellátását vizsgálta. Tanulmányának címe egy interjúrészlet: „Nem szeretném, hogy befejeződjön...”, mely a korábban tárgyalt kontextusban arra hívhatja fel a figyelmet, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek a gyermekvédelmi rendszer függvényében élik meg felnőtté válásukat, illetve utalhat arra is, hogy az állam által garantált ellátás véget érése jelenti olvasatukban a bizonytalan, túl nagy felelősséggel járó élet kezdetét. Amennyiben a gyermekvédelmi gondoskodásból való kikerülés után, a lezárult időszakra, mint „életük állam által gondozott” szakaszára tekintenek vissza, úgy du Bois-Reymond felnőttkorra vonatkozó felvetése esetükben nem igaz: kötelező a felnőtt élet elkezdése, amelyben leginkább csak magukra számíthatnak, önmagukért és tetteikért felelősséget kell vállalniuk. Ha viszont erre a korszakra csak, mint életük egy szakaszára tekintenek (nem kihangsúlyozva, hogy ez az életük állam által gondozott szakasza) két eshetőség látszik. Az egyik: lehet, hogy nem kötelező a felnőttkor, - mint ahogy azt a holland társadalom fiataljai közül többen is érezték - olyan életet remélnek a gyermekvédelmi szakellátásban felnőtt fiatalok, amely számos kihívást rejt számukra, izgalmas és amelyben sok, új területen kipróbálhatják magukat. A másik eshetőség, hogy azért nem tekintenek a lezárult életszakaszra, mint ami tényleg véget ért volna, mert esetükben túl nagy a jóléti rendszeren való függőség mértéke. Az állam által gondozott életszakasz lezárulása, a kezdete (vagy folytatása) egy újabb állam által nyújtott ellátási időszaknak. Ezen utóbbi esetben, ahol feltételezhető, hogy fokozottan veszélyeztetett (a veszélyeztetett ifjúkor után) a felnőttkor, az individualizáció pedig regresszív, a gyermekvédelemből egyenes út vezethet a szociális ellátások felé.

44

A jövő tervezése - fiatalok időorientáltsága Ahogyan az egyének megfogalmazzák és észlelik az időt, az jelentős hatást gyakorol arra, hogy képesek-e a jövő tervezésére. A jövő tervezését tehát befolyásolja a jelen, a jövő egy „itt és most” értelmet nyer. A fiatalok időorientáltságával Brannen és Nilsen (2002) foglalkozott, Nowotny ún. „kiterjedt jelenről” szóló koncepciójából kiindulva. A kutatók a fiatalok jövőképének (időről való gondolkozásának, a jelenlegi fiatalkorból a felnőttkorba való tekintés módjának) három modelljét vázolták fel brit és norvég fiatal felnőttekkel (1830 évesek) készült fókusz-csoportos interjúk alapján. Az első modell a „késleltetés modell”-je, amelyre jellemző, hogy a fiatalok leginkább a jelenben élnek, és terveik is a kiterjedt jelenre fókuszálnak. A felnőttkorral kapcsolatosan úgy vélekednek, hogy felnőtt életük a szüleik életére fog hasonlítani. Azt feltételezik, hogy egyszer majd megállapodnak, de még nem most. A közeljövőben többnyire a munkába állást tervezik. Az „alkalmazkodás modell”-jébe tartozó fiatalok úgy tekintenek a jövőre, mint egy kockázatra, amivel számolni kell, és amit kézben kell tartani. Ez pozitív kihívást is jelenthet számukra. Ezek a fiatalok egyszerre csak egyet lépnek előre, lépésenként tesztelik, hogy valóban fel vannak-e készülve a jövőre. A jövőt folytonosan változónak érzékelik, amely a változásokra való alkalmazkodásra készteti őket. Nem félnek több munkahelyet kipróbálni, nem akarnak unalmas állásokban megragadni. A jövőt illetően magabiztosak, úgy gondolják, hogy csak rajtuk áll, hogy mit hoznak ki belőle. A harmadik modell a „kiszámíthatóság modell”-je, melyre a tradicionális kenyérkereső szemlélet a jellemző. A fiatal felnőttek büszkék választott szakmájukra, amely megfelelő szintű megélhetést biztosít számukra. A felnőttkorra úgy tekintenek, amely egy gondosan megválasztott, előre kalkulált standardizált életpálya központi szakasza, melynek alapja egy életre szóló munka.18 (Brannen és Nilsen 2002) Láthattuk, hogy a fentiekben bemutatott öt szakaszos élet-minta tipológiára épülő elmélet szakít azzal a nézőponttal, mely azt hangsúlyozza, hogy a felnőttkorba történő átmenet egyre hosszabb folyamat. A vegyes minták ifjúkori megjelenése azt is jelentheti, hogy a különböző területek vegyítése meghatározó szerepet tölt majd be a fiatal felnőtt későbbi 18

A kutatás eredményei szerint az első modellbe jellemzően alacsony iskolai végzettségű, szakképzelten brit és norvég nők tartoztak, a második modell az egyetemista nőkre volt jellemző, a harmadikba pedig a tradicionális kenyérkereső szemléletet képviselő, szakképzett férfiak tartoztak.

45

életében is, azaz uralkodó mintává válik. Du Bois-Reymond kutatása pedig azt szemlélteti, hogy a fiatalok nem tartják vonzónak a felnőttkort, nem szeretnék elkötelezni magukat, számos területen úgy érzik, még kihívások várnak rájuk, amiket szeretnének kipróbálni. Mindamellett problémás az is, hogy a fiatalok nehezen választanak szakmát, ami rámutat arra, hogy nem kapnak megfelelő szakmai segítséget. Brannen és Nilsen vizsgálata pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelenlegi helyzet észlelése mentén eltérő jövőképek rajzolódnak ki a fiatal felnőttek körében.

I.2.3. Felnőtté avatási rítusok továbbélése Felnőtté avatási rítusok Az antropológusok szerint a beavatási rítusok azt szolgálták, hogy a törzsi kultúrákban egyetlen aktus keretében nyilvánítsák felnőttnek az egyént, ezzel megtörjék a folytonosságot. Linton (2002) szerint minden társadalom legalább három kor szerinti csoportosítást ismer, mint gyermek, felnőtt és öreg. Néhány társadalom szinte túlhangsúlyozza a kort, mint státusz meghatározó tényezőt. Afrikai törzsekre utal például, ahol a férfiak társadalma olyan egységekre oszlik, amelyekbe olyan férfiak tartoznak, akik ugyanazon évben, esetleg 2-3 éves különbséggel születtek. „A fiú nem akkor lesz férfivá, amikor fizikailag megérik, hanem amikor a társadalom elismeri a férfi-mivoltát. Ezt az elismerést szinte mindig szertartás formájában ünneplik meg, amit pubertás-rítusként ismerünk.” (Linton 2002: 20) Ezeknek a rítusoknak nem a fizikai érettség kimutatása a legfontosabb célja, hanem a társadalmi érettség bizonyításáé. Linton megfogalmazásával élve: egy férfi nemzőképessége nem annyira fontos a társadalom számára, mint az, ha el tudja végezni egy férfi munkáját, rendelkezik egy férfi tudásával és ismereteivel. A rítusok minden esetben tartalmaznak erősségi, ügyességi feladatokat, a férfi-jelölt ameddig ezeknek nem képes megfelelni, gyermeki státuszban marad. A serdülőkorba való belépést szentesítő rítusok, - melyeket Van Gennep nyomán átmeneti rítusoknak nevezünk - azt jelenítik meg, hogy a gyermek elszakad anyjától és bekerül a férfiak társaságába, ahol átesik a megfelelő nevelésen, majd visszatér a közösségbe. (Linton 2002) Az

46

antropológusok szerint a férfivá avatás rítusai sokkal gyakoribbak és részletesebben kidolgozottabbak, mint a nővé avatásé. A nővé válást sokkal inkább természetes folyamatnak tekintették, míg a férfivá válást inkább kulturális teljesítménynek. „A lánygyermek „természetesen” válik nővé és nő bele szerepeibe, a fiúgyermek esetében viszont ezt társadalmilag ki kell nyilvánítani, meg kell jelölni azt a momentumot, amelyben ez megtörténik, mégpedig úgy, hogy ki kell őt szakítani az anya-fiú kapcsolatból”. (Magyari-Vincze 2006: 72) Például a Wogeo törzs férfivé avatási rítusa több éven át zajlik, különböző életkorokban, különböző magatartásokat várnak el a fiúgyermektől. Az első rítus négy-öt éves korban történik a fülek kilyukasztásával, a következő beavatási rítus tíz éves korban zajlik, amikor a fiút átviszik a férfi házba, ahol a cél, hogy ráijesszenek. Ezt követően, ha a fiú készen áll az első szexuális aktusra, a nyelvét 19 bevagdalják, szúrós levéllel dörzsölik, amíg a nyelv vérezni nem kezd (ezzel a nők természetes nővé érésének jelét, a menstruációs vérzést utánozzák). Végül a negyedik rituálé akkor következik be, amikor a férfi készen áll a házasságra, a családalapításra. Egy afrikai törzs példája azt mutatja, hogy létezik nővé avatási rítus, mely egy 23 napos ceremónia. A szertartást közösségileg végzik, tehát több lány együtt esik át rajta, olyan lányok, akik életükben először menstruálnak. A lányok mindenféle tevékenységeket eljátszanak, amelyeket későbbi életükben, majdan felnőtt nőként végezniük kell. Célja, hogy megtanulják, hogy milyen egy ideális asszony. Az egyik este megjelennek a leendő vőlegények, ami azt jelzi, hogy a házasságokat előre megtervezik, a partnerről a szülők döntenek. Kessler szerint, „míg a férfivá váló fiúkat arra tanítják meg, hogy miként kell élniük a férfiak világában, milyen a férfias viselkedés és miként kell viszonyulniuk egymáshoz, addig a nőket ezeken a rítusokon keresztül viszont arra készítik fel, hogy miként viselkedjenek a férfiakkal abban a világban, amelyikben a férfiaknak döntő szerepük van”. (idézi Magyari-Vincze 2006: 74) Az ausztráliai csurunga nép felnőtté avatási rítusa szerint a 13 éves ifjúnak azt kell bizonyítania, hogy mindenre képes, amit a közösség férfi tagjaitól megtanult. Az avatási szertartás a csurungáknál a kultikus körülmetélés szertartása köré rendeződik. (Virág 2000) Kemény szerint a cigány gyermekek a családban sokkal szabadabbak, mint a nem cigány gyermekek és sokkal felnőttebbnek, egyenjogúbbnak tekintik, mint a nem cigány 19

Azért a nyelvet teszik ki ilyen beavatkozásnak, mert úgy tartják, hogy ezen keresztül került a fiúgyermek kontaktusba az anyjával, hiszen ő szoptatta és etette. Ezért a nyelvet meg kell tisztítani (az anyától).

47

családokban. (Kemény 2000) A hagyományőrző cigány családokban élő gyermekek felnőtté válásával - bár nincs beavatási szertartás - kapcsolatban Bánlaky (2008) megemlíti, hogy az már 12-14 éves korban bekövetkezik.20 Erre az életkorra a cigány fiatalnak képesnek kell lennie a neme szerinti önálló tevékenységre. “Lókereskedő család fiának már kell tudnia alkudni, lovat eladásra felkészíteni, zenész család gyerekének játszania kell valamilyen hangszeren.”21 A lányoknak az anyai szerepre kell felkészülniük, tudniuk kell főzni, mosni, gyermeket ellátni. A felnőtt korra kell elsajátítani a közösség normarendjét is, a romani kris (cigánytörvény) alapján, ami hagyományőrző közegben ma is megtalálható. A felnőtté válás teljes érvényű befejeződése a saját család alapítása. Felnőtté avatási rítusok továbbélése a hazai gyermekvédelemben A mai gyermekvédelmi szakellátásban is találhatunk olyan népszokásokra épülő pedagógiai elemeket, rítusjátékokat, melyeket személyiségfejlesztési eszközként alkalmaznak. A Pécsi Gyermekotthonban például a nagykorúvá váltak esetében a gyermekotthon Utógondozói Otthonába átköltözők számára egy beavatási szertartást rendeznek a “felnőttek világába való belépésük alkalmából”. Ennek a fontosságát a következőkkel indokolják: “Erre nagy szükség van, hiszen az utógondozotti ellátás létformája már felnőttes szabadsággal, ugyanakkor jóval nagyobb elvárásokkal, kötelezettségekkel jár. A fiataljaink sokszor nem érzik a különbséget a kétfajta élethelyzet között, sokszor még mindig éretlen dolgokat cselekednek, veszélyeztetve azt, hogy emiatt kikerülhetnek az utcára. A kétfajta létforma határozott különbségtételét erősíti meg bennük ez a beavatási rítus.” Ennek menete: a nagykorúvá vált lányt az Utógondozói Otthonba történő átköltözése előtti estén utógondozott nagylánnyá avatják. Tiszteletére vacsorát rendeznek a volt csoportjában, ahol jelen vannak az Utógondozói Otthon felnőttjei és fiatal felnőtt gondozottai. “A vacsora elején a jelenlévő összes felnőtt körbeáll, a jelölt avatandó pedig a kör közepére. Először a volt nevelője mondja el a búcsúztatóbeszédet, utána az Utógondozói Otthon vezetője folytatja a befogadó beszéddel. Az avatandó ezután körbemegy és mindenkit megölel, 20

A természeti népeknél többnyire ebben az életkorban történik meg a rituális felnőtté avatás (vagy felnőtté avatáshoz vezető út valamely állomása), a zsidó hagyományban is az ilyen korú fiúknak van a bármicvója. 21 Bánlaky Pál (2008): Bölcsőtől a sírig - a cigányok mindennapi kultúrája. X. Közművelődési Nyári Egyetem, előadás, Szeged (2008. július 7-11.) (http://knye.shp.hu/hpc/web.php?a=knye&, letöltés: 2008.12.12.)

48

arcukra csókot ad és mézes pálinkával kínálja meg őket. Azután ő is beáll a körbe, a felnőtt létbe befogadás szimbólumaként. Ezután közösen karikázó éneket énekelnek a körbeállók.” A fiúavatást az ősi vérrítus emlékét idéző módon teszik. A vérrítus menete a következő: szintén volt csoportjában rendeznek egy vacsorát a nagykorúvá vált tiszteletére, itt is elhangzanak a búcsúztató és befogadó beszédek. Majd „az utógondozói csoportban élő legidősebb fiú „keresztapa” szerepet vállal, melynek során segíti az újonnan érkezettet a beilleszkedésben. A beavatási rituálé keretében a keresztapa kezet fog a beavatandóval, összekulcsolt kezüket vörösborral öntjük le, melyet alatta egy serlegben felfogunk. Utána a serlegből mindketten kiisszák az aláfolyt bort. A többi vörösborral pedig az összes jelenlévő nagykorú felnőtt koccintással fogadja be az új utógondozói ellátott fiatalt a felnőttek világába.” (Platthy és Lónay 2003)22 Az ősi, természeti népekre jellemző felnőtté avatási rítusokhoz való visszatérés idézett példái némileg a szekvenciális életút-modell preferálását sugallják a gyermekvédelmi szakellátásban, szemben a globális trendekkel. Természetesen nem a „természet változásrendjére épülő évkörös rítusjátékokhoz, ünnepekhez” visszatérő gyermekotthon kapcsán merülhet fel a kérdés, hogy milyen más rítusok élnek a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében. Vajon mennyiben emlékeztetnek azok az esetek ősi vérrítusra, amikor például a nevelőszülő a születésnapja reggelén azzal keltette fel a gondozottat, hogy nagykorúsága jogán még aznap mehet, amerre lát. Vagy amikor a fiatal felnőttnek a születésnapján kell elhagynia a gyermekotthont, bár előtte két héttel az igazgató már tájékoztatta őt a távozás szükségességéről.23 Ezek a gyermekvédelem kétségtelenül kegyetlen rítusai.

I.3. Visszatérés a hipotézishez (és néhány fogalomhoz)

22

Platthy István - Lónay Eszter (2003): A természet változásrendjére épülő évkörös rítusjátékok, ünnepek, mint a személyiségfejlesztés eszközei - A népszokásokra épülő pedagógiai modell a Pécsi Gyermekotthonban. (www.pecsgyo.org/web/tan/tanulmany1.htm, letöltés: 2008.09.13.) (Eredeti megjelenés: Fejlesztő Pedagógia, 2003/4-5. - Gyermekvédelem válaszúton) 23 Mindkét említett példa két interjúalanytól származik, akik a dolgozat később bemutatandó kutatási részében szerepelnek.

49

A Gyermekek Jogairól szóló Egyezmény alapján a hazai Gyermekvédelmi törvény a 18 év alattiakat tekinti gyermeknek. Ugyanakkor biztosítja a lehetőségét a nagykorúvá válást követően egy olyan ellátás (utógondozói ellátás) és egy szolgáltatás (utógondozás) igénybevételének, amely a gyermekvédelmi gondoskodásban kiskorúként (gyermek- és fiatalkorúként) eltöltött gondozotti státusz jogán, a jogi értelemben vett felnőttnek jár. A Gyermekvédelmi törvény a gyermeki jogok érvényesülését hivatott szolgálni, nem pedig általában az emberi jogokét (természetesen a gyermeki jogok is emberi jogok, melyek speciálisak, kizárólag a gyermekekre vonatkoznak).

I.3.1. A kisfelnőtt mégis csak gyermek? A gyermekvédelmi szakellátásban maradás nagykorúság utáni lehetősége mindenképpen azt a haladó szellemiséget mutatja és mutatta már 1997-ben is, hogy a szakellátásban nevelkedetteknek szükségük van további segítségre (egy rendszerben nyújtott segítség feltételezi, hogy ez szakmai segítség) a kibontakozó felnőttkor megéléséhez, a szociológiai értelemben vett felnőtt szerepek elsajátításához. Jogok tekintetében ellentmondásosnak tekinthető a helyzet abban az értelemben, hogy az utógondozói ellátás és a nagykorúvá váltak esetében nyújtott utógondozás egy olyan rendszer része, amely a gyermeki jogok védelmére épül. Olyan kitételt pedig sem a Gyermeki Jogokról szóló Egyezmény, sem a Gyermekvédelmi törvény nem tartalmaz, hogy gyermek az, aki a 18. életévét még nem töltötte be, kivéve a gyermekvédelemben nagykorúvá vált személy. Mi ezzel a gyermekvédelem üzenete, hogyan tekint a fiatal felnőttekre? A gyermekvédelem üzenetei Véleményem szerint a gyermekvédelem üzenete háromféle értelemben is negatív. A) Negatív rendszerüzenetnek nevezem, hogy a gyermekvédelem önmaga számára is azt sugallja, hogy bár jogi értelemben vett felnőtteket segít a nagykorúság után igénybe vehető ellátás és szolgáltatás, mégis gyermek szerepben tartja ezeket a fiatalokat, hiszen gyermekvédelmi hátterük okán sebezhetőbbek, veszélyeztetettebbek, jellemzőbb rájuk a

50

regresszív individualizmus. A gyermekvédelem ezzel önmaga legnagyobb kritikusa, hiszen a gyermekvédelmi szakellátás nagykorúság előtti működéséről alkot véleményt24. Ki kell emelni azonban, hogy céljaiban a gyermekvédelmi szakellátás ugyan számol azzal a globális társadalmi változással, hogy a fiatalok egyre később lépnek be a felnőtt társadalomba, később válnak önállóvá, később szeretnének felnőtté válni, de abban a kontextusban, amelyben a gyermekvédelem saját magát értelmezi, a gyermeki jogok védelme és a gyermek mindenek felett álló érdekének a képviselete a mérvadó. A fiatal felnőtt legjobb érdeke nem merül fel a szabályozás szintjén (a gyakorlat oldalára itt nem térek ki, ennek vizsgálata az V. és a VI. fejezet egyik témája). B) Negatív társadalmi üzenetnek tekintem, hogy a gyermekvédelem azt közvetíti, hogy a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettek sokkal problémásabbak, mint a családban élő társaik. Nem csak a vérszerinti családjukkal volt probléma (hiszen azért emelték ki őket), hanem ők maguk is problémákkal terheltek. Neubauer nyomán küldi a gyermekvédelem ezt az üzenetet a társadalomnak, hogy ezek a fiatal felnőttek számos traumát szenvedtek el a családban, esetleg a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében, vagy az oktatásban, de az átélt problémák mégsem tették őket koraéretté, hanem sokkal inkább maradtak gyermekek, akik talán nem is válnak felnőtté sosem. C) Negatív célcsoporti üzenetnek hívom, hogy az érintettek/érdekeltek felé azt sugallja a gyermekvédelem, hogy gyermekvédelmi hátterük okán nem elég érettek, felnőtt szerepeiket egy állam által védett (vagy kontrollált) közegben - hiszen kapcsolati hálójuk is szűkös, nincs mögöttük a család - jobban el tudják sajátítani. Azt is üzenheti számukra, hogy szüleik sem voltak eléggé felnőttek, hiszen őket sem tudták felnevelni. És félelmet kelthet bennük, hogy éretlenségük születendő gyermekeik útját is eleve elrendelheti a gyermekvédelembe.

24

Még akkor is, ha figyelembe vesszük azt is, hogy egyre több a serdülőkorban, főleg 15-16 éves korban bekerülő fiatal, akik esetében valószínű, hogy a saját családban hosszú időn keresztül megoldatlanok maradtak a problémák. Ezekben az esetekben a nagykorúvá válásig fennálló 2-3 év a hátrányok kiküszöbölésére nem elegendő. De felhívja a figyelmet arra is, hogy feltehetőleg az alapellátás keretében a család az egyre hosszabb ideje mélyülő problémák kezelésében nem kapott megfelelő segítséget. A szakellátás bemeneti oldala a gyermekjóléti szolgálat kimeneti oldalának fényében értelmezhető. Azokban az esetekben, ahol a szakellátásban kevés időt töltenek el nagykorúvá válásukig a fiatalok, túlzó az a vélekedés, mely szerint a rossz szakellátási kimeneti mutatók csak a szakellátás inkompetens működésének köszönhetők. Ezekben az esetekben a sok éves alapellátási előzmény hiányát vagy az alapellátás helytelen beavatkozásait és ezzel párhuzamosan a mélyülő problémákat 2-3 év alatt a szakellátás nem tudja kioltani. A diszfunkciók, rendszeranomáliák alól azonban nem lehet felmenteni.

51

Ebben a relációban a pozitív diszkrimináció nem vethető fel, a fiatal felnőtt (gyermekvédelmi elvi szintű) gyermeki státuszának őrzése kirekesztő, megbélyegző, még ha a társadalom hátrányos helyzetű csoportjába tartozókról van is szó, akiknek különtámogatásra,25 szakmai segítségre van szükségük. Ezekre azonban fiatal felnőttként, nem pedig gyermekként szorulnak. Esetükben már nem a nevelés és a gondoskodás a meghatározó, hanem az önálló életvezetéshez szükséges készségek elsajátításában, hivatalos ügyek intézésében és általánosságban a felnőtt szerepek megélésében, azok felvállalásában való segítségnyújtás. Az utógondozói munkában a szociális munka típusú segítést kell(ene) alkalmazni. „A nevelői típusú gondozás gyermeknek tekinti az ellátást igénybevevő fiatal felnőttet, bár fenntartja azt a látszatot, hogy felnőttként kezeli. A gondozás során az irányító jellegű tekintélyelvre épít, a jutalmazás és büntetés rendszere nem független a nevelő érzelmi állapotától. Valójában fenntartja azt az állapotot, amit a fiatal már korábban a gyermekvédelmi gondoskodás során megszokott. Ezzel szemben a szociális munkás típusú segítés a szerződéses rendszerre épít, melyben a célokat és feladatokat a fiatal igényeinek és lehetőségeinek megfelelően közösen határozzák meg.” (Szikulai 2006a: 72) Az utógondozónak és a fiatal felnőttnek egyenrangú partnernek kell(ene) lennie. A felállított hipotézisben leírtak elvi szinten igazak - azaz hogy a nagykorúvá vált, gyermekvédelmi szakellátásban maradó, utógondozói ellátotti státuszú, illetve az onnan már kikerült, jelenleg utógondozásban részesülő fiatalok esetében nem lehet a gyermeki jogokkal operálni, ugyanis azok nem fejezik ki a nagykorúvá váltak érdekeit, és jogaikat sem fedik le - de a hipotézis gyakorlati igazolására vissza kell térni.26 Arra, hogy maguk a fiatal felnőttek és a szakemberek hogyan vélekednek arról, hogy a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedetteket felnőttként kezeli-e a rendszer.

25

A különtámogatás fogalmát Domszky és Büki (2001) vezette be a gyermekvédelembe. Tágan értelmezve a gyermekvédelem rendszerén belül a szakellátás definiálható különtámogatásként. A gyermek szükségleteihez igazodó egyéni nevelési-gondozási tervet tekintik a különtámogatás keretének. „A szakellátás ezen túlmenően preferál csoportokat, amelyeket más normák alapján kell gondozni, nevelni.” (Domszky és Büki 2001: 301) Ebbe a csoportba a speciális szükségletű gyermekeket és az utógondozói ellátottakat sorolják, ők a gyermekvédelem szűkebb értelemben vett különtámogatásra szorulói. 26 Dolgozatomban elsőként felállított hipotézis igazolásával az V. és VI. fejezetben is foglalkozom.

52

A különtámogatásoknak a szociológiai értelemben vett felnőtté válásukat kell szolgálniuk, hiszen jogi értelemben már felnőttek, speciális jogok biztosítása nem szükséges, jogaikat önállóan tudják érvényesíteni, érdekeiket maguk képviselik, ellentétben a gyermekekkel. A fiatal felnőttek esetében tehát nem a gyermekvédelemben dolgozók azok, akik arra hivatottak, hogy a fiatal felnőtt legjobb érdekét felismerjék és képviseljék, bár a felismeréshez nyújthatnak szakmai segítséget. Sok esetben problémát jelent, hogy a fiatal felnőttek a nagykorúságuk után kézhez kapott megtakarításaikat rövid időn belül elköltik. (Szikulai 2006a) Ezzel kapcsolatban számos szakember úgy véli, hogy célszerű lenne, ha a fiatal felnőtt a megtakarításaihoz 18. életévét betöltve még nem férhetne hozzá, vagy a felvehető összeg limitálva lenne, esetleg valamilyen elszámoláshoz kötötten működne a megtakarításhoz való hozzáférés. Többen azt képviselik, hogy a megtakarításhoz való hozzájutást a 21. életévhez kellene kötni „a fiatal felnőtt saját jövőjének biztosítása érdekében”. Ez nem jelentene mást, mint a kétütemű felnőtté válás jogi szabályozásának bevezetését. Ez a gyakorlat jelenik meg a már említett Egyesült Államokban, ahol választójog 18 éves kortól kapható, alkoholt pedig 21 éves kortól lehet legálisan fogyasztani. A megtakarítás szabadon való hozzáférésének korlátja

a

cselekvőképes,

nagykorú

személy

szabad

döntésének

korlátja.

A

Gyermekvédelmi törvény 2004-es módosítása előtt az utógondozás elrendelése kötelező volt, ami azt jelentette, hogy a cselekvőképes nagykorút önálló döntésében valóban korlátozta a rendszer.27

I.3.2. Az önreflexióban járatos gyermekvédelem Amennyiben elfogadjuk, hogy a felállított hipotézis elvi szinten igaz, két megoldás is körvonalazódni látszik. (Természetesen jóval több megoldás és megközelítés is kínálkozhat, a megoldások kidolgozása nem célom.) A) Az egyik megoldás az lehetne, hogy a gyermekvédelmi rendszerből kikerülne a nagykorúvá vált fiatalok támogatása, ellátása és a szociális ellátórendszer alá tartozna, melyet A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 27

A módosításra éppen emiatt került sor, hiszen a jogi értelemben vett nagykorút - gyermekvédelmi háttere okán - nem lehet korlátozni cselekvőképességében.

53

szabályoz. Ez a megoldás azt hordozza magában, hogy a gyermekvédelmi szakellátás kimenetei a szociális ellátások bemeneti oldalát adják, ami a célcsoport ellátásra szocializálását, állam által nyújtott ellátástól való függőségét alapozza meg, ami álláspontom szerint helytelen. Bár több ellátásban (hajléktalan-, szenvedélybeteg-, pszichiátriai-, fogyatékos ellátás) is megjelenhetnek a volt gondozottak a szociális szolgáltatások rendszerében, de ezek az intézményrendszerek csak tüneti kezelést tudnak biztosítani, a probléma eredeti okát nem tudják megszüntetni. A szociális szolgáltatások rendszerében nincsen alkalmas intézmény, amely a gondozásból kikerülő fiatal felnőttek hiányos szocializációjából, az önálló életre való (korlátozott) alkalmatlanságából eredő problémákat orvosolni tudná. A gyermekvédelmi szakellátás - minden hospitalizációs ártalom ellenére - a gyermekek esetében ezen problémák kezelésére jött létre. B) A másik lehetőség az lenne, hogy a gyermekvédelem újragondolná önmagát, gyermekés ifjúságvédelemként definiálná tevékenységét, ahol a nagykorúvá vált utógondozói ellátásban maradók, illetve az utógondozásban részesülők támogatása az ifjúságvédelem alá tartozna.

Az

öndefiniálásnak,

a

szakmai

tartalmak,

alkalmazott

módszerek

végiggondolásának érinteni kellene a jogok kérdését is. Önreflexiós gyermekvédelmi múlt A Gyermekvédelmi törvény életbe lépése előtt két fő területe volt az állami gyermekvédelemnek: az általános és a speciális gyermekvédelem. Az általános gyermekvédelem feladata a 0-18 éves korú gyermekek és fiatalok támogatása volt. Beletartozott az egészségügyi területen a családtervezés, az anya- és csecsemővédelem, az egészségnevelés, az oktatásügy területén az óvodai- és iskolai gyermekvédelem, a diákétkeztetés, a nevelési tanácsadók működése. Az általános gyermekvédelem része volt a társadalombiztosítás területén például az anyasági segély, a terhességi-gyermekágyi segély vagy a családi pótlék. „Az általános gyermekvédelemből az állami gondoskodás rendszeréhez tartozó ún. védő-óvó intézkedések vezettek át a speciális gyermekvédelembe.” (Domszky 1999: 54) Az állami gondoskodás két részből állt. Egyrészt a védő-óvó intézkedésekből,

mint

például

a

kiskorú

iskolalátogatásra

kötelezése,

a

szülő

figyelmeztetése, veszélyeztető körülmények megszüntetése, segélyek nyújtása a családnak,

54

megelőző pártfogás elrendelése. Ezen intézkedések egyértelmű célja az volt, hogy a kiskorú a családban nevelkedhessen. Az állami gondoskodás rendszerének másik eleme a családból való

kiemelés

volt,

a

kiemelt

kiskorú

gyermek-

és

ifjúságvédő

intézetekbe,

nevelőszülőkhöz, nevelőotthonokba, SOS gyermekfalvakba, vagy javító-nevelő intézetekbe és gyógypedagógiai intézményekbe kerülhetett. (Domszky 1999) Domszky (1997) a Gyermekvédelmi törvény születésekor annak tematikáját átfogónak, de egyben koncentráltnak is nevezte. Ami azt jelenti, hogy a törvény a szélesebb, gyermekjóléti megközelítés néhány eleme mellett, a szűkebben vett gyermekvédelmi problémák kezelésére összpontosít. „Valószínűleg azért is, hogy növelje önmaga realitásértékét.” (Domszky 1997: 6) Honti (1998) a modern és sokrétű jelzőkkel illette a törvényt. Később Domszky és Büki „különös szituációnak” (2001: 299) nevezi, hogy a jogszabály strukturálja a szakmát, a paragrafusok kereteit kell szakmai tartalommal megtölteni, vagyis nem a szakmai eredményekre támaszkodik a jogi szabályozás. Ez a vélemény egybecseng Hontiéval, aki szerint az új szabályozást nem csak a korábbi rendszer szempontjából kell megvizsgálni, hanem figyelembe kell venni „a területen dolgozók elvárásait, adottságait, és nem utolsó sorban a regionális sajátosságokat”. (Honti 1998: 67) Természetesen a Gyermekvédelmi törvényt nem alapozhatta meg egyértelmű szakmaiság,

mert a gyermekvédelem feladatai és módszerei változékonyak,

a

gyermekvédelem folyamatos értelmezést, megoldáskeresést, azaz önreflexiót igényel, másrészt „láthatóságát, intézményes és személyes megoldhatóságát több oldalról befolyásolják a társadalom és a gazdaság aktuális folyamatai, a közpolitikai tendenciák, a kulturális hagyományok (…)”. (Domszky és Szikulai 2001: 2) A Gyermekvédelmi törvény megszületése előtt, mint már fentebb említettem, volt egy olyan elképzelés, mely szerint a törvény a gyermekek összes alapjogát szabályozta volna. Minden olyan állami feladatra kiterjedve, amely a gyermekekkel kapcsolatos, így a gyermekjóléti alapellátások és a gyermekvédelmi szakellátások mellett az oktatásügyre, gyermekegészségügyre is.28 Ezt a koncepciót azért vetették el, mert nem járt volna 28

A Gyermekvédelmi törvény megszületése után tíz évvel, az Országgyűlés által 2007-ben elfogadott „Legyen jobb a gyerekeknek!” Nemzeti Stratégia - melynek célja a gyermekek szegénységének csökkentése és a gyermekek esélyeinek növelése - holisztikus szemléletet képvisel, a gyermekekkel kapcsolatos intézkedések minden olyan állami feladatra kiterjednek, amelyek az egészségügy, oktatás, szociális jólét, gyermekvédelmi ellátások és intézmények terén csökkentik az egyenlőtlenségeket.

55

semmilyen többlethaszonnal a gyermekek szempontjából, vagy inkább túl sok érdekkülönbözőséghez vezetett volna. A törvény születése előtti másik elképzelés a gyermekjólétről és gyermekvédelemről szólt29, utalva a klasszikus gyermekvédelmi problémákon és korábbi megoldásokon túlmutató tartalomra. Ez azért került elvetésre, mert a gyermekvédelem hazai megközelítésének értelmében, az magában foglalja a gyermekjólétet is, a „gyermekvédelem széles értelmezésébe elvben a társadalmi lét, társadalmi tevékenység minden olyan szférája beletartozik, amely az adott társadalom gyermekkorúnak tekintett népességével kapcsolatba hozható.”. (Domszky 1999: 7) A harmadik törvény előtti megközelítés a gyermek- és ifjúsági gondoskodásról, valamint a gyámszékekről30 szólt volna. A hiányzó védelem szó használatát és a törvény címében való megjelenítését az is indokolta Hanák szerint, hogy „Minden gyermek védelmezésre, oltalomra szorul, mert önmagát megvédeni képtelen palánta.”. (Hanák 1993: 84) Amennyiben Hanák Katalin által 1993-ban javasolt cím - Törvény a gyermek- és ifjúsági gondoskodásról, védelemről - lett volna a törvényünk címe (tartalomtól függetlenül), megtalálhatnánk benne a gyermek mellett az ifjúságot is. Magába foglalná az általánosabb érvényű gondoskodást és a leszűkítőbb jellegű védelmet is. A gondoskodás,31 mint valaki gondját viselés értelme általánosnak tekinthető, de értelmezhető úgy is, mint „az ártalmakat megelőző és elhárító, az életkörülmények javítására irányuló szervezett társadalmi tevékenység”. (Hanák 1993: 84) Ugyanakkor hiányozna belőle a jólét fogalma, amellyel a gyermekvédelem korábbi reziduális szemléletének meghaladását fejezhetnénk ki. A gyermek- és ifjúságvédelem kifejezés számomra inkább szűkítő jelentéssel bír, ami azt sugallja, hogy valamilyen negatív hatástól kell megvédeni a gyermekeket és az ifjúságot. Elrejti azt is, hogy tulajdonképpen hol húzódik meg a határ a gyermek- és ifjúságvédelem és a nem gyermek- és ifjúságvédelem között. (Szöllősi 2003) Ebben az értelemben a gyermek- és ifjúságjóléti és védelmi megfogalmazás tűnhet teljesnek. Azonban a tág „jóléti” és a szűk „védelmi” fogalom között egy hiátus tátong: a gondozás/gondoskodás fogalma. A Gyermekvédelmi törvény szerint a „gyermekjólét: a 29

Törvénytervezet a gyermekjólétről és gyermekvédelemről, melyet a Deregulációs és Kodifikációs Bizottság készített. 30 Törvénytervezet a gyermek- és ifjúsági gondozásról, melyet a Népjóléti Minisztérium Család, Gyermek- és Ifjúságpolitikai Főosztálya készített. 31 A gondoskodás fogalmát ma a gyermekvédelmi alapellátás keretében gondozottakra és a szakellátásban élőkre használjuk, ebben az értelemben a gyermekvédelem társadalmilag-történelmileg kialakult fogalmánál jóval szűkebb, hiszen a hazai gyermekvédelem fogalma a még nem gondozottakat is lefedi.

56

gyermek testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődésének, személyi, vagyoni és egyéb jogainak biztosítása”. Míg a „gyermekek védelme a gyermek családban történő nevelkedésének elősegítésére, veszélyeztetettségének megelőzésére és megszüntetésére, valamint a szülői vagy más hozzátartozói gondoskodásból kikerülő gyermek helyettesítő védelmének biztosítására irányuló tevékenység.” A gondoskodás fogalma nincs meghatározva a törvényben. Már Csorna Kálmán 1929-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a gyermek- és ifjúságvédelmi műszó „a veszélyeztetett fiatalok érdekében kifejtett védő, gondozó és nevelő rendszabályok és intézkedések összességét” jelöli, tehát a fenti tevékenységek „főként a már meglévő baj orvoslására” irányulnak. Míg az „egészséges, romlatlan és normális körülmények közt elő fiatalkorúak gazdasági derekasságának, testi jólétének és szellemerkölcsi erejének fokozására irányuló törekvések” a gondozás fogalmába tartoznak. Csorna érvelése szerint a gyermekvédelem fogalmi használata két okból is szűk, egyfelől hiányzik belőle az ifjúság védelme, másfelől „a védelem szó csak a veszélyeztetett kategóriák érdekében kifejtett tevékenységet fedi, ellenben a normális fiatalság gondozását nem.”. Bár a gyermekvédelem fogalmi használata a köztudatban mélyen gyökerezik, a gyermek- és ifjúságjólét működése leginkább a gyermek- és ifjúságvédelemben merül ki, a két terület nem ugyanarra a célcsoportra, szükséglet-kielégítésre irányul. (Csorna 1929/1996: 39-40)

A jólét, gondozás/gondoskodás, védelem fogalmak újraértelmezése 32 A gyermekvédelmi szakma, mint multidiszciplináris szakma több tudomány fogalmi készletét használja, ennek következtében kivédhetetlenek az olykor egymással nem korreláló fogalmak, amelyek nehézséget okoznak a szakmai tevékenységek során. „A gyermek- és ifjúságvédelemnek nincs önálló szaknyelve. Létezik azonban szakszókincse, amelyre az a jellemző, hogy különböző diszciplinákból ered. A szakkifejezések közös tulajdonsága, hogy a fogalmak jelentéstartalma idővel is, és aszerint is módosul, ahogy egyik szakmából a másikba ’átszármaznak’.” (Domszky 1999: 16) 32

Bár teljesen más megközelítésben, de egy későbbi, a gyermekvédelem értékhátterét taglaló fejezetben (III. fejezet) erre a kérdésre még visszatérek Nico Trocmé (1999) elmélete alapján.

57

A következőkben kísérletet teszek egy egységes logikai keretrendszerbe foglalt szakmai szókészlet felvázolására, amely részben leegyszerűsítené a ma használatos gyermekvédelmi terminológiát,

más

szempontból

elősegíthetné

a

gyermekvédelem

rendszerének

újragondolását, - és ennek keretében a fiatal felnőttek támogatási rendszere helyének megtalálását - a fogalmi tisztázatlanságok felszámolását. A gyermek- és ifjúságjólét (welfare) megközelítésemben tartalmazza a jólét fogalmát, mint az anyagi és tárgyi létfeltételek meglétét, illetve a jól-lét fogalmát, amely a gyermekek és az ifjúság testi, lelki, értelmi, érzelmi és erkölcsi egészségére, csorbíthatatlan gyermeki és emberi jogaira, valamint gyermeki és emberi méltóságára irányul. 33 A gyermekek és ifjúság jólétének biztosítása nem kizárólag a gyermekvédelmi rendszer pénzbeli és természetbeni ellátásainak és személyes szolgáltatásainak feladata. Jólétük biztosítása kiterjed például a közművelődés, oktatás, egészségügy területére is. Az egyes, gyermekek és fiatalok jólétének biztosítását célzó programok, szolgáltatások a jóléti szükségletek kielégítését célozzák. Ebben az esetben a család autonómiájába való beavatkozásról nem beszélhetünk, a szolgáltatások önkéntes alapon vehetők igénybe. A gondozás/gondoskodás (care) fogalma értelmezésemben arra irányul, hogy a gyermekes családokban a szülő (a gyermek34 jogán), vagy maga a gyermek kap szakmai segítséget a problémák megoldásához. A gondozás/gondoskodás tehát olyan személyes szolgáltatások igénybevételét (önkéntes vagy kötelező jelleggel) jelenti, amelyek a problémák megoldását célozzák, de a gyermek a családban marad. A szakmai segítségnyújtás célja a gyermek családban

való

nevelkedésének

elősegítése,

a

veszélyeztetettség

megelőzése

és

megszüntetése. Ebben az értelemben a gondozás/gondoskodás olyan programokat, szolgáltatásokat jelent, amelyek problémakezelők. A két fogalmat azonban érdemes elhatárolni egymástól, nem szinonimaként kezelni. Megközelítésem szerint az önkéntesen igénybe vehető szolgáltatások esetében a gondozás fogalmának a használata az adekvát, ami azt fedi le értelmezésemben, hogy a szülők abban kapnak a felmerülő problémák 33

Részben ez a megközelítés a Törvénytervezet a gyermekjólétről és gyermekvédelemről c. koncepcióban is szerepelt, melyet arra hivatkozva vetettek el, hogy jólétről nem lehet Magyarországon beszélni. Hanák közöl egy adatot is a tervezet szövegéből, mely szerint 1987-ben a városi gyermekek 30%-át veszélyeztette az elszegényedés. (1993: 7) 34 Aki ebben az esetben 18 év alatti.

58

megoldásához szakmai segítséget, hogy gyermeküknek megfelelő módon és teljes körűen tudják gondját viselni (veszélyeztetettség megelőzése). A gondozás terminusban nem beszélhetünk ártalmakról. A gondoskodás fogalma azt jelenti, amikor a család autonómiájába már azért történik beavatkozás, mert a fellépett ártalmakat el kell hárítani (veszélyeztetettség

megszüntetése).

A

gondoskodás

tehát

olyan

problémakezelő

megoldásokat tartalmaz, ahol kötelező az együttműködés. A gondozás/gondoskodás megközelítésben a hangsúly azon van, hogy a gyermek a családban él és a cél is az, hogy továbbra is ott nevelkedhessen. A kötelező jellegű együttműködés (gondoskodás) esetében az intervenció a család autonómiáját nem hagyja érintetlenül, ellentétben az önkéntes együttműködésre épülő személyes szolgáltatás igénybevételével (gondozás), de egyik esetben sem vonják meg a szülő felügyeleti jogát. Tenczer felvetésével egyet értek, mely szerint a hatósági intézkedés nyomán kötelezett családokkal folytatott családgondozást érdemes elhatárolni az önkéntesen igénybe vehető gyermekjóléti szolgáltatásoktól. Éppen ezért javaslata szerint a gyermekjóléti alapellátás és a gyermekvédelmi szakellátás közé be kellene építeni a gyermekvédelmi alapellátás fogalmát. (Tenczer 1999: 2) A helyettesítő gondozás terminus használatát az átmeneti ellátások esetében tartom indokoltnak, amikor is a szülő felügyeleti joga nem szünetel, de egy rövid, átmeneti időszakra az állam vállalja át a szülő helyett gyermeke gondjának viselését. Abban az esetben, ha a gyermek átmenetileg ellátás és felügyelet nélkül marad, vagy elhelyezés hiányában ezek nélkül maradna, illetve ha ellátása a család életvezetési nehézségei miatt veszélyeztetett. A szülő kérésére vagy beleegyezésével történik az igénybevétel. A családok átmeneti otthona ebből a szempontból (is) kilóg a helyettesítő gondozás fogalma alól, hiszen nem vállalja át a gyermek gondozását, de szakmai segítséget nyújt a szülőnek gyermeke teljes körű ellátásához, gondozásához, neveléséhez. A szülő kérésére történik az ellátás együttes igénybevétele. Ebben az esetben a gondozás fogalma elegendő, vagy mivel egy intézményes ellátás keretében történik a gondozás szakmai segítség mellett, hívhatjuk kvázi-helyettesítő gondozásnak is. A védelem (protection) értelmezésemben kizárólag hatósági intézkedés útján érvényesíthető állami beavatkozás, mely a gyermek családból való kiemelésére irányul, ahol a szülői

59

felügyeleti jog megszűnik. Ebben az esetben a probléma (a veszélyeztetettség, ártalmak mértéke, azok elmélyülésének további veszélye miatt) már nem kezelhető családi keretek között a feltételezhetően megfelelő szakmai támogatás ellenére sem. A beavatkozás tehát a családból való kiemelésre irányul. Mivel a szülői felügyeleti jog szünetel, a gyermeknek a helyettesítő védelmét az állam látja el. Természetesen a helyettesítő védelem fogalma is felvetheti azt a kérdést, hogy a már kiemelt gyermek esetében mire irányul a védelem, az állam (aki véd) mitől vagy kitől védi a gyermeket. 35 A családból kiemelt gyermek esetében a helyettesítő gondoskodás36 fogalma a pontosabb, hiszen a kiemelés aktusával megvédte az állam a gyermeket a további családi ártalmaktól és feltételezhetően nem szükséges a rendszertől (önmagától) megvédenie. A szakellátás problémaorientált, mely a gyermek múltbeli helyzetéből kiindulva jelenlegi helyzetére fókuszál, a jövőt kutatva. A múlt feldolgozásában, a családdal való kapcsolattartásban vagy a megszűnt kapcsolat újraélesztésében nyújt segítséget, illetve a jelenben felmerülő bármilyen problémára, például

tanulmányokkal,

egészséggel,

kortársakkal

kapcsolatosakra

reagál.

A

szakellátásnak (helyettesítő gondoskodás) azonban rendelkeznie kell a progresszív tervezés képességével is, hiszen a legfontosabb, hogy a gyermek minél hamarabb visszatérhessen a családjába. A helyettesítő jelző éppen ezt fejezi ki, hogy ez az állapot nem végleges, a gondoskodás pedig arra utal, hogy a gyermek vonatkozásában nem csak, hogy gondját viseli az állam, de a problémáira is reagál szakmai segítségnyújtással. Ha azonban abból indulunk ki, hogy a helyettesítő gondoskodásban is érhetik ártalmak (intézményes vagy nevelőszülői ellátásban) a gyermeket vagy fiatalt, indokoltnak tűnik a védelem fogalmának fenntartása. Amennyiben biztosak vagyunk abban, hogy fair döntést hoztunk, jobb és biztonságosabb helyre került a gyermek, a védelmi funkciót nem szükséges a szakellátásban túlhangsúlyozni, elegendő a helyettesítő gondoskodás fogalmának 35

A nemzetközi gyermekvédelemben egyre többet lehet hallani az intézményi bántalmazásról, de a rendszerabúzusra itt nem térek ki. A rendszer ártalmait csak a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettekkel kapcsolatos hazai és nemzetközi kutatások kapcsán érintem. 36 Az Európa Tanács ((77)33 számú) határozata a helyettesítő gondozás kifejezést használja. Szöllősi (1996b) Blumenthal-t idézi, mely szerint a helyettesítő gondozáson egy tervszerű, időben strukturált helyettes családi gondozást értünk, amit a családban nem tartható gyermekeknek nyújt az állam. Blumenthal ide sorolja azokat a családnak és gyermeknek nyújtandó szolgáltatásokat is, amelyek a gyermek mielőbbi visszatérését célozzák. A „placement of children” a családból kiemelt gyermek elhelyezését jelenti, melyet Szöllősi „helyettesítő gondozás”-nak fordított. A fenti fogalmak újragondolásakor a helyettesítő gondozás és helyettesítő gondoskodás közötti különbségtételben arra helyeztem a hangsúlyt, hogy az első esetben a szülői felügyeleti jog nem szünetel, a másodikban azonban igen. A Bizottsági határozat egyértelműen a családból kiemelt gyermekről beszél, ahol a felügyeleti jog szünetel, és a cél az, hogy kétirányú (gyermeket és a szülőt egy időben támogató) szakmai segítség mellett mihamarabb a gyermek a családjába kerüljön.

60

használata. A ma használatos egyik kifejezés, „gyermekvédelmi gondoskodás” is ezt a gondoskodási funkciót hivatott kifejezni, ahol a gyermekvédelmi jelző magára az ellátórendszerre (szakellátás) utal, arra, aki gondoskodik. A gyermekvédelmi szakellátásban nagykorúvá váltak esetében ma is az utógondozás és utógondozói ellátás fogalmakat használjuk, - a fenti logikámmal egyezően - hiszen a (ön)gondozás ebben a két fogalomban éppen azt fejezi ki, hogy a fiatal felnőtt az esetlegesen felmerülő problémái esetén ahhoz kap szakmai segítséget, hogy megfelelő módon tudja önmaga gondját viselni. Esetükben a gondoskodás szó használata éppen a szakellátásban megszokottak prolongálására utalna, itt már nem lehet a nevelés vagy gondoskodás a szakmai munka alapja. Az utógondozást használjuk az átmeneti nevelés megszűnése utáni utógondozásra is, ennek célja

a

gyermekjóléti

alapellátás

keretében

a

gyermek

családjába

történő

visszailleszkedéséhez, az újbóli veszélyeztetettség megelőzéséhez nyújtandó segítség biztosítása. A szülői jogok már nem szünetelnek, de egy évig kötelező az együttműködés. A családi autonómiába való beavatkozás a szakellátási háttér okán történik. A fenti levezetésből kitűnik, hogy a vizsgált három fő fogalmat, mint jólét, gondozás/gondoskodás, védelem egy hierarchikus rendszerbe illőnek gondolom, amelyből az is következik számomra, hogy ennek a hierarchikus rendszernek nem lehet a gyűjtőfogalma a gyermekvédelem. Véleményem szerint a változó gyermekkorral, elhúzódó ifjúkorral számoló, önmagára folyamatosan reflektáló, új fogalmi apparátussal dolgozó gyermek- és ifjúságpolitikai37 megközelítésre lenne szükség. A következő táblázatban az általam felvetett, fent levezetett logikára épülő fogalmi apparátust foglalom össze. A fogalmi apparátus megújítására tett kísérlet a családban való nevelkedés/családból való kiemelés, szülői felügyeleti jog megléte/szünetelése, a támogatások, szolgáltatások proaktív/reaktív jellege köré szerveződött.38

37

Természetesen a gyermek- és ifjúságpolitikának is többfajta megközelítése lehetséges, ezekre itt nem térek ki. 38 A fogalmi apparátus a jelenlegi gyermekvédelmi rendszer alapján került kialakításra, ennek következtében az egyes kategóriák általában átjárhatóak és rugalmasak.

61

3. számú tábla: Kísérlet a gyermekvédelmi fogalmi apparátus megújítására39 Strukturális illeszkedés

Gyermekvédelem ellátásai és szolgáltatásai

Gyermekjóléti alapellátási szint, valamint minden olyan szolgáltatás, program, ami a célcsoport jólétét szolgálja, mint pl.: közművelődés, oktatás, egészségügy Gyermekjóléti alapellátás

Gyermekjóléti szolgálat prevenciós szolgáltatásai, napközbeni ellátások, alternatív napközbeni ellátások

Gyermekjóléti szolgálat prevenciós és egyéb támogató jellegű szolgáltatásai (veszélyeztetés megelőzése okán pl.: tanácsadás, családgondozás), napközbeni ellátások

gondozás

Gyermekjóléti alapellátás

Gyermekjóléti szolgálat utógondozói szolgáltatásai

utógondozás (átmeneti nevelés megszűnése utáni utógondozás)

Gyermekjóléti alapellátás

Gyermekjóléti szolgálat esetkezelő szolgáltatásai

gondoskodás

Gyermekjóléti alapellátás

Gyermekek átmeneti otthona, helyettes szülői ellátás

helyettesítő gondozás

39

Új (és régi) fogalmak alkalmazási területe gyermekés ifjúságjólét

A fogalmak újragondolásában Szikulai István volt a segítségemre.

62

Új fogalmak tartalma

Az egyes, gyermekek és fiatalok jólétének biztosítását célzó programok, szolgáltatások a jóléti szükségletek kielégítését célozzák. Ebben az esetben a család autonómiájába való beavatkozásról nem beszélhetünk, önkéntes alapon vehetők igénybe a szolgáltatások, programok. A támogatás proaktív.

A szülők abban kapnak a felmerülő problémák megoldásához szakmai segítséget, hogy gyermeküknek megfelelő módon és teljes körűen tudják gondját viselni (veszélyeztetettség megelőzése). Nem beszélhetünk ártalmakról. Az együttműködés önkéntes. A támogatás proaktív. A gyermek családjába történő visszailleszkedéséhez, az újbóli veszélyeztetettség megelőzéséhez nyújtandó szakmai segítség. A szülői jogok már nem szünetelnek, de egy évig kötelező az együttműködés. A családi autonómiába az állam beavatkozik a szakellátási előzmény okán. A támogatás reaktív, abban az értelemben, hogy már volt előzmény. A család autonómiájába beavatkozás történik, mert a fellépett ártalmakat el kell hárítani (veszélyeztetettség megszüntetése). A gondoskodás olyan problémakezelő megoldásokat tartalmaz, ahol kötelező az együttműködés. A támogatás reaktív, de a szülői jog nem szünetel. A szülő felügyeleti joga nem szünetel, de egy rövid, átmeneti időszakra az állam vállalja át a szülő helyett a gyermek gondjának

Gyermekjóléti alapellátás

Családok átmeneti otthona

gondozás/kvázihelyettesítő gondozás

Gyermekvédelmi szakellátás

Otthont nyújtó ellátások (gyermekotthon, lakásotthon, speciális gyermekotthon, különleges gyermekotthon, nevelőszülői ellátás)

helyettesítő gondoskodás/ helyettesítő védelem

Gyermekvédelmi szakellátás (Otthont nyújtó ellátások Területi Gyermekvédelmi Szakszolgáltatás)

Gyermekotthon, lakásotthon, utógondozói otthon, külső férőhely, nevelőszülői ellátás

utógondozói ellátás

Gyermekvédelmi szakellátás (Otthont nyújtó ellátások Területi Gyermekvédelmi Szakszolgáltatás)

Utógondozás keretében életvezetési, konfliktuskezelési tanácsadás, otthonteremtési támogatás igénybevétele

utógondozás

63

viselését, ha átmenetileg ellátás és felügyelet nélkül marad, vagy elhelyezés hiányában ezek nélkül maradna, illetve ha ellátása a család életvezetési nehézségei miatt veszélyeztetett. A szülő kérésére vagy annak beleegyezésével történik az igénybevétel. A támogatás reaktív. Nem vállalja át, de szakmai segítséget nyújt a szülőnek gyermeke teljes körű ellátásához, gondozásához, neveléséhez. A szülő kérésére történik az ellátás együttes igénybevétele. A támogatás reaktív, de a szülői felügyeleti jog nem szünetel. Problémafókuszú, de ebben az esetben a probléma már nem kezelhető családi keretek között a feltételezhetően megfelelő alapellátási támogatás ellenére sem. Ebben az esetben a beavatkozás a családból való kiemelésre irányul. A szülő nem választhat, felügyeleti joga szünetel. Az állapot nem végleges, a szakellátás teljes körű ellátást nyújt, a célcsoport mindennemű problémájára szakmai segítségnyújtással reagál. A támogatás reaktív. A gyermekvédelmi szakellátásban nagykorúság után is bent maradók az esetlegesen felmerülő problémáik esetén ahhoz kapnak szakmai segítséget, hogy megfelelő módon tudják saját maguk gondját viselni. Az ellátás igénybevétele önkéntes. A támogatás a szakellátási előzmény ellenére inkább proaktív, a jogi értelemben vett felnőtt státusz jogán. A gyermekvédelmi szakellátásból nagykorúságuk után kikerülők esetlegesen felmerülő problémáik esetén ahhoz kapnak szakmai segítséget, hogy megfelelő módon tudják saját maguk gondját viselni. A szolgáltatás igénybevétele önkéntes. A támogatás a szakellátási előzmény ellenére inkább proaktív, a jogi értelemben vett felnőtt státusz jogán.

Ebben a megközelítésben a mai gyermekvédelmi rendszernek a gyermek- és ifjúságjóléti feladatok ellátásában van kisebb (bár fontos) szerepe (hiszen az túlmutat a gyermekvédelem rendszerén). Sokkal hangsúlyosabb a gondozási, gondoskodási, helyettesítő gondozási, kvázi-helyettesítő gondozási feladatokban való szerepvállalása, valamint

a

ma

közel

17

ezer

gyermeket

(0-18

évesek)

érintő

helyettesítő

gondoskodási/védelmi feladatok ellátása. A definíciós nehézségek, fogalmi tisztázatlanságok nem csak egy-egy rendszer értelmezésében jelentenek gondot, hanem például a nemzeti vagy nemzetközi szintű, gyermekekre vagy fiatalokra vonatkozó összehasonlító elemzések készítésekor is. Többek között az Unicef is felvetette, hogy azért is problémás, hogy a nemzeti és nemzetközi gyakorlatban nincs arra nézve egy egységes megegyezés, hogy az emberi élet milyen szakaszokra osztható, mert a fiatalt egyrészt, mint társadalmi csoportot is értelmezhetjük, másrészt, mint a jóléti szolgáltatások célcsoportját. A statisztikai adatok sok esetben láthatatlanná teszik a serdülőkorú fiatalokat, példa erre, amikor HIV vagy AIDS fertőzöttségi adatokban a 15-45 évesek egy kategóriát alkotnak, vagy amikor a terhességi statisztikában a 15-19 évesek egy csoportban szerepelnek, de valójában az adatok többségét a 18-19 évesek teszik ki. (Unicef 2000) A nemzeti vagy nemzetközi szintű, gyermekekre vagy fiatalokra vonatkozó összehasonlító vizsgálatok korlátja az is, hogy alapvetően hiányosak az adatok. Ennek egyik jelentős oka, hogy az Európai Unió országainak többségében a gyermekekkel kapcsolatos állami tevékenységek több minisztérium felelősségi körébe tartoznak, a koordinációs nehézségek miatt gyakran hiányoznak az átfogó stratégiai elképzelések és programok. (Darvas 2000) A gyermekekre irányuló nemzeti adatok összehasonlítására vonatkozó tapasztalatok is számos problémára világítanak rá a komplex elemzések készítése terén. Adathiány elsősorban a kutatás output indikátorai kapcsán merül fel, jó részük települési és megyei bontásban egyáltalán nem szerepel. Az egységes adatbázisban elérhető, éves bontású és különböző területi szinten lekérdezhető adatok egyik problémája a különböző években ugyanazon vizsgálati területen használt mutatók jelentésbeli eltérése. (Prókai et al. 2008) A gyermekvédelmi adatok felhasználhatósága is több problémát felvet: az utógondozói ellátottak esetében például az elrendelés oka nincs rögzítve, ebből kifolyólag a tanulmányokat folytatók esetében rejtve

64

marad, hogy milyen szintű képzésben vesznek részt, nem tudjuk a rendszerben maradók körében a munkanélküliek arányát, vagy azt, hogy a dolgozók milyen területeken tudnak a munkaerő-piacon elhelyezkedni. Felvetésem, mely szerint a gyermekvédelemnek újra kellene definiálnia önmagát, nem idegen a gyermekvédelem természetétől, hiszen befolyásolják az aktuális társadalmi és a gazdasági folyamatok, így feladatai és ezek teljesítéséhez használt módszertani eszköztára is folyamatos megújulásra szorul. Az Etikai Kódex szerint is a gyermekvédelmi szakembereknek

közre

kell

működniük

többek

között

„a

gyermekkor-politika,

gyermekvédelmi politika fejlesztésében, a problémák okainak elemzésében, új vagy jobb struktúra kialakításában”. (FICE 2007: 28§) Az önreflexió egyik jele például, hogy a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet 2008 őszén bizottságot hozott létre abból a célból, hogy meghatározza, újragondolja a veszélyeztetettség fogalmát. Az elmúlt időszakban születtek kezdeményezések, melyek a korábban lezajló biológiai éréssel, illetőleg egyúttal a társadalmi érés kitolódásával számolnak, reagálni kívánnak a „kibontakozó

felnőttkor”-ként

meghatározható

életszakasz

kihívásaira.

Ezek

a

kezdeményezések is mutatják, hogy a gyermekvédelem is új problémák, kihívások előtt áll, szükséges az egyes terminológiák, ellátási filozófiák felülvizsgálata, az eszköztár színesítése, aktualizálása. Az egyik ilyen jelentős kezdeményezés az ifjúságpolitika terén az ifjúsággal kapcsolatos egyes közfeladatokról szóló törvénytervezet elkészülte. A születendő törvény egyik célja az lenne, hogy az ágazatokat átfogó, horizontális állami feladatok körét meghatározza. Célkitűzései között szerepel a gyermekek és fiatalok társadalmi részvételének bővítése, valamint annak elősegítése, hogy a korosztály tagjai közösségeken, szervezeteken keresztül, közéletformáló intézményekben és testületekben, a róluk szóló döntések meghozatalában való részvétel által sajátítsák el a társadalmi beilleszkedéshez és az aktív, felelős polgárrá váláshoz szükséges ismereteket, képességeket. A másik ilyen fontos dokumentum a „… Hogy általuk legyen jobb!” Nemzeti Ifjúsági Stratégia - tervezet, mely abból a megfontolásból, illetve annak a hiátusnak a felismeréséből született, hogy jelenleg hazánkban nem meghatározott az ifjúsági közfeladatok fogalmi köre, ellátásuk rendszere. Bár az intézmények működését leíró,

65

valamint ágazati-szakmai jogszabályok (pl.: munkaügy, egészségügy, büntetés-végrehajtás) tartalmaznak speciális, az ifjúsági korosztályoknak címzett jogokat, de azok nem összehangoltak. A születendő Ifjúsági Stratégia komplex megoldást kíván adni az ifjúsági korosztályokkal kapcsolatos közfeladatok megvalósításának módjára, például arra, hogy az állam hogyan kívánja elősegíteni az ifjúsági korosztályok körében az esélyegyenlőség megteremtését, vagy hogyan kívánja ösztönözi az ifjúság társadalmi és egyéni felelősségének,

tudatosságának,

integrációjának

és

közösségeinek

fejlesztését.

(Előterjesztés a Kormány részére a Nemzeti Ifjúsági Stratégiáról 2008: 2) A stratégia tervezete szerint az ifjúsági korosztályba a 8-12 évesektől a 25-30 évesek tartoznának. Ez a megközelítés nem esik egybe az ENSZ kategóriáival, ahol serdülőnek a 10-19 évesek, ifjúkorúnak a 15-24 évesek számítanak, míg fiatalnak azok, akik 10 és 24 évesek. (Unicef 2000)40 A fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási törvényének koncepciója szerint a társadalmi érés kitolódására a jogalkotónak is reagálnia kell. A hatályos Btk. nem ismeri a fiatal felnőttek kategóriáját. Ezzel ellentétben „minden európai ország büntetőjoga bevezette mára a 18-21/23/25 éves elkövetői körnek a felnőttekétől elkülönülő büntetőjogi megítélését.” (Ligeti 2006: 17) A koncepció a fiatal felnőttet úgy határozza meg, hogy az, aki a bűncselekmény elkövetésekor tizennyolcadik életévét betöltötte, de a huszonegyediket még nem. Az életkori határok újragondolása mellett felmerült a kódex-jellegű szabályozás is, melynek a lényege az azonos életviszonyokra vonatkozó rendelkezéseknek egy törvényben történő rendszerezett összefoglalása. (Ligeti 2006) Az elmúlt évtizedek gazdasági és társadalmi változásai tehát két, az életkor meghatározását jelentősen befolyásoló folyamatot indukáltak. Az egyik a biológiai érés korábbra tevődése, a másik pedig a társadalmi érés kitolódása. A társadalmi érés kitolódására, a posztadoleszcenciára a gyermekvédelem válasza az, hogy biztosít a nagykorúvá vált fialok számára egy önkéntes alapon igénybe vehető ellátást és egy szolgáltatást a fiatal felnőtt 1824 (kivételes esetben 25) éves koráig. A különtámogatott időszak lefedi a családban élő fiatalok szülőktől való anyagi és döntési függetlenedésének későbbi időpontban való bekövetkezéséig eltelő időt. Ugyanakkor a gyermekvédelem fontos kihívások előtt áll: 40

Az ifjúságpolitika egyes megközelítéseivel a következő fejezetben foglalkozom, ahol az ifjúságpolitika különböző modelljeiben eltérő célcsoportokkal és korcsoporti meghatározásokkal találkozhatunk.

66

milyen módszertani alapokra épüljön, milyen ellátási filozófia köré rendeződjön az ebben az időszakban nyújtott segítség. Átgondolandó, hogy mennyiben épít nevelői típusú gondozásra, amely gyermeknek tekinti az ellátást igénybevevő fiatal felnőttet. Újragondolásra érdemes, hogy a gyermeki jogok védelmére épülő gyermekvédelmi rendszer milyen üzenetet hordoz önmaga, a társadalom és leginkább a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett, jogi értelemben már felnőtt, szociológiai értelemben kibontakozó felnőttkorban lévők számára.

67

II. fejezet: Gyermek- és ifjúságpolitikák41 Az Európai Uniónak nincs egységes gyermek- és ifjúságpolitikája, a gyermek- és ifjúságpolitika alapvetően tagállami hatáskörbe tartozik, azonban ezen a területen is érvényesül a tagállamok szakpolitikáinak közelítése. A következőkben néhány Uniós és hazai stratégiai dokumentumot tekintek át, amelyek tartalmaznak a gyermekekre és az ifjúságra összpontosító intézkedéseket, (explicit vagy implicit módon) a leghátrányosabb társadalmi csoportok között a gyermekvédelmi rendszerben élő és onnan kikerültek támogatását, továbbtanulásának, munkaerő-piaci részvételének, társadalmi integrációjának elősegítését célozzák. A főbb dokumentumok áttekintését követően kiemelem az Egyesült Királyság (elsősorban Anglia) példáját, ahol az utóbbi időben kiterjedt politikai diskurzus folyik a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettek életesélyeinek növeléséről. Foucault megközelítésében a „diskurzus olyan jószág, amely következésképpen saját léte által felveti a hatalom kérdését”. (idézi Takács 200542) A hatalom nem csak elnyomó, represszív lehet, hanem produktív is. A hatalom a gyermekvédelmi gondoskodásban élők támogatása terén akkor produktív, ha a jogok biztosítása és védelme, a nyújtott ellátások, szolgáltatások, a használt szakmai eszköztár, módszertan terén kimunkált, szakmai felelősségvállalásra épülő gyermekvédelmi rendszert működtet, melynek nem célja a gyermek szüleinek büntetése, vagy éppen a gyermek büntetése családjától való elszakítással, a gyermekvédelmi szakellátásban élők elrejtése, vagy a róluk való negatív társadalmi kép fenntartása. Célja a minél hamarabbi családegyesítés, amennyiben ez nem lehetséges,

a

gyermekvédelmi

szakellátásban

élők

társadalmi

integrációjának

megalapozása, önálló életre való felkészítése. Foucault kormányzásra, irányításra 41

Jelen fejezetet a dolgozat többi tematikai egységéhez képest szűkebbre szabom, melynek egyértelmű oka az, hogy a hazai és Uniós dokumentumok a témám szempontjából fontos gyermekvédelmi szakellátásban élőkkel vagy onnan kikerültekkel többnyire csak közvetett módon foglalkoznak. A fejezet kisebb terjedelmét indokolja az is, hogy a dolgozatnak nem célja, hogy „policy jellegű” legyen. A gyermek- és ifjúságpolitikák áttekintését mégis fontosnak tartottam megjeleníteni a dolgozatban, elsősorban azért, hogy a gyermekvédelmet kiemeljük legszűkebben vett értelmezési keretéből, és egy olyan rendszerbe ágyazzuk, amely megpróbál (még ha csak elvi/stratégiai szinten is) reagálni a globális társadalmi kihívásokra, számolva a változó gyermekkorral, elhúzódó ifjúkorral. 42 Takács Ádám (2005): A történelem ereje. Módszer és tematika Michel Foucault-nál. (www.zemlpenimuzsa.hu/05_3/takacs.htm, letöltés: 2008.09.13.) (Eredeti megjelenés: Zempléni Múzsa 2005/3.)

68

vonatkozó vizsgálatai nem kizárólag az állami szerepvállalás és beavatkozás hatalmi mechanizmusaira terjedtek ki, hiszen olyan kormányzási mentalitásról „gouvernmentalité” beszél, amely az állami szervezés szintjétől az egyéni életvitel szintjéig kialakítja a mások és önmagunk irányítására fókuszáló gyakorlatokat. (Takács 2005) A hatalmi viszonyok elemzése egyfelől az irányítás, beavatkozás általános stratégiáinak, másfelől konkrét gyakorlati elemeinek feltárását jelenti. Esetünkben azt, hogy miként értelmezhető az európai és nemzeti szintű kormányzási (irányítási) mentalitás a gyermekvédelmi szakellátásban élők integrációjának elősegítése szempontjából. A következőben a főbb stratégiai dokumentumok áttekintése ennek a mentalitásnak a felfejtése érdekében történik.43

II.1. Gyermek- és ifjúságpolitikai megközelítések Az európai fejlődés egyértelműen bizonyítja annak szükségességét, hogy a gyermekek (és fiatalok) számára fokozatosan épüljenek ki olyan önálló, differenciált törvényi garanciák, amelyek biztonságot és védelmet nyújtanak számukra. (Bán et al. 2004) A politika fontossága Csorna szerint abban áll, hogy egyre nagyobb figyelmet fordít a gyermek- és ifjúság jólétével kapcsolatos kérdések „beható művelésére és felszínen tartására”. (Csorna 1929/1996: 37) A gyermekkor-politika az állam azon szakpolitikája, amely koherens módon foglalja magába az államnak a gyermekekkel kapcsolatos feladatait. A gyermekekre irányuló politika alanya a még nem önálló, családjától vagy másoktól függő gyermek. (Szöllősi 2004) Szikulai (2009) szerint a gyermekek ügye egyfelől a társadalmi szolidaritás, másfelől a társadalmi önérdek kifejeződése. A társadalom akkor szolidáris a gyermekes családokkal szemben, ha a családok megfelelő támogatást kaphatnak gyermekeik felneveléséhez, sikeres társadalmi integrációjuk elősegítéséhez. A társadalmi önérdek pedig 43

A dolgozat későbbi fejezeteiben bemutatásra kerülő saját kutatásomban Foucault nyomán lényegesnek tartom az intézményi/szakmai mentalitás vizsgálatát, azaz az állami szerepvállalás és beavatkozás gyakorlati megjelenéseit, azt, hogy a gyermekvédelmi szakemberek hogyan tekintenek szakmai munkájukra, illetve azokra a fiatal felnőttekre, akik nagykorúvá válásuk után is igénylik a szakmai segítséget önálló életvitelük kialakításában. (VI. fejezet) A kormányzás gyakorlati megvalósulásának egyéni életvitel szintjén történő elemzése pedig arra irányul, hogy a gyermekvédelemben élő és onnan kikerült fiatal felnőttek hogyan tekintenek a gyermekvédelem rendszerére, a szakemberekre, a szakmai segítségnyújtás tartalmára és annak minőségére, hogyan gondolnak a rendszerből való kikerülésről, mit tartanak saját életükben sikernek vagy kudarcnak. (V. fejezet)

69

azt jelenti, hogy a gyermekre, mint a jövőbe való befektetésre tekintünk, „amelynek megtérülése abban jelentkezik, hogy egy ország esetében fenntartható lesz a fejlődés, képes lesz fenntartani a gazdaság, az egészségügyi- és nyugdíjrendszer működését”. (Szikulai 2009: 2) Az európai ifjúsági törvényhozás gyakorlata, valamint általában az ifjúságpolitikai megközelítések értelmezési kerete meglehetősen változatos képet mutat. Alapvető nehézséget jelent, hogy az egyes országokban eltérően értelmezik, ki számít ifjúnak. Korábban láthattuk, hogy az ENSZ és az Unicef meghatározása szerint az ifjúkor a 15-24 éveseket fedi le. Számos európai országban az ifjúsági korosztály a 0-30, míg máshol a 1125 éveseket jelenti. (Endrész 2003: 3) A hazánkban készülő Nemzeti Ifjúsági Stratégia szerint az ifjúsági korosztályba a 8-12 évesektől a 25-30 évesek tartoznának. Az ifjúságpolitika legszélesebb értelemben az állam azon szakpolitikája, amely magába foglalja az államnak az ifjúsági korosztályokkal kapcsolatos összes közfeladatát, amelyek elősegítik az ifjúsági korosztályok körében az esélyegyenlőség megteremtését, az ifjúság társadalmi és egyéni felelősségének, tudatosságának növelését, sikeres társadalmi integrációjának megvalósulását. Az Európai Közösségek Bizottsága megfogalmazásában: „Európa jövője az ifjúságán múlik”. (Megújított szociális menetrend 2008: 8) Csorna már 1929-ben így fogalmazott: „a ma fiatalsága holnap a nemzet zömét alkotja, miért is a fiatalkorúak testi, lelki, erkölcsi gondozására, nevelésére különös figyelmet kell fordítani.”. (Csorna 1929/1996: 34) Az ifjúság és a jövő együtt említése jellemző a politikai retorika szintjén, fontos azonban tisztázni, hogy az ifjúságra hogyan tekintünk. Olyan jövőt jelent az ifjúság, amelybe érdemes beruházni, vagy olyan tartalék, „amely a ma problémáit a közeli jövőben megoldja. A skandináv országokban beruháznak, a déli országokban nem, csak tartalékként szemlélik a fiatal nemzedéket. Azokban az országokban, amelyekben nem intézményesült és védett az ifjúságba beruházás, ott a fiatalokat olyan rizikócsoportként kezelik, amely nem tart együtt a társadalommal.” (Cseres 2005: 49) Másként fogalmazva, nem mindegy, hogy a fiatal humán erőforrásként vagy problémaként aposztrofálódik. Azokban az országokban, ahol az ifjúságot szociális értelemben kiskorúnak tekintik, ott a fiatalság potenciális problémaként jelenik meg, akiket védeni kell. „Míg azokban az

70

országokban, ahol a fiatalokra szűkebb értelemben, azaz szinte felnőttként tekintenek, ott ők inkább erőforrást képviselnek, mint problémát.” (Endrész 2003: 3) Az európai országok törvényhozási gyakorlata magában foglal számos ifjúságpolitikai tartalmú intézkedést, például az oktatás, foglalkoztatás, egészségügy területén. Viszont a törvényhozás szintjén különbséget lehet tenni, hogy az ifjúsági tevékenységek mire irányulnak: az ifjúság segítésére, jólétének biztosítására vagy védelmére. Például Finnországban vagy Izlandon az ifjúság segítését (ifjúsági munka) szabályozó törvények mindazokra a szolgáltatásokra és programokra kiterjednek, amelyek az iskolán kívüli oktatást, szabadidős tevékenységeket célozzák. A finn ifjúsági munkáról szóló törvény szerint az ifjúsági munka célja a fiatalok életkörülményei alakulásában való segítségnyújtás, az állampolgári részvétel feltételeinek megteremtése. Az ifjúság jólétére irányuló törvények (pl.: Belgium, Hollandia) a család, az állam és a társadalom hármasa közötti felelősség megosztását jelölik ki a fiatalok jólétének biztosítására, ezen célcsoport mindennemű szükségletének kielégítése terén. Az ifjúságvédelmi megközelítések pedig (pl.: Ausztria) a fiatalok nem családi keretek közötti (munkaerő-piaci, közéletben való részvétel) védelmére terjednek ki, az osztrák törvény például meghatározza azt is, hogyan kell nyilvános helyeken viselkedni. (European Commission 2001) Az európai ifjúságpolitikai modelleket alapvetően négy csoportba lehet rendezni. A skandináv országokra jellemző „univerzalista modell” szerint az ifjúságpolitikában az állam szerepvállalása mellett fontos résztvevő a civil társadalom. A fiatalokra erőforrásként tekintenek, az ifjúságpolitika legfőbb célja a szociális és pszichológiai fejlődés biztosítása, az önállóság és a függetlenség elősegítése. Az ifjúságpolitika a társadalom 13/15-25 éves tagjaira terjed ki. A második modell a Brit-szigetek „közösségi alapú modell”-je. Az ifjúságpolitika a tizenéveseket és a fiatal felnőtteket fedi le 25 éves korig, célcsoportjába jellemzően a hátrányos helyzetű fiatalok tartoznak. Az ifjúságpolitika megvalósítása a civil szektor feladata, az ifjúság, mint probléma jelenik meg. A közép-európai országok „védelmező modell”-je a fiatalokra, mint sérülékeny csoportra tekint (egyszerre erőforrásként és problémaként), akiket nem csak támogatni, hanem védelmezni is kell. Az univerzalista modellhez hasonlatosan az ifjúságpolitikát az állam és a civil szektor

71

együttesen valósítja meg. Célcsoportja az ifjúság teljes generációja (0-25/30 évesek), de kiemelt figyelmet szentel a hátrányos helyzetű fiatalokra. Az ifjúságpolitika negyedik modellje a mediterrán országok „centralizált modell”-je. Az ifjúság támogatása történelmileg a családok és az egyház feladata volt, azonban az elmúlt években kialakultak azok a közintézmények, amelyek az egyes területeken átvállalták a felelősséget. A mediterrán országokban az ifjúságpolitikák állami szinten centralizáltak. Egyszerre probléma és erőforrás az ifjúság. A modell célcsoportja szűkebb, mint az előző modelleké, a támogatások a fiatalok speciális csoportjait célozzák 15-25/30 éves kor között. (Endrész 2003: 12-14)

II.2. Gyermekek és fiatalok az Unió stratégiai dokumentumaiban Az Európai Unió számos dokumentuma hívja fel a figyelmet a hátrányos helyzetű csoportok

munkaerő-piaci

részvételének,

továbbtanulásának,

felsőoktatásban

való

megjelenésének, társadalmi integrációjának támogatására.44 Az Európai Unió fiatalokkal kapcsolatos szemléletét mutatja az Európai Bizottság Fehér Könyve: „Bármilyen jellegűek is legyenek köztük a különbségek (a munkaerő-piaci helyzet, az oktatás, a családi élet, a bevételeik, stb. tekintetében), a fiatalok teljes jogú polgároknak tekintik magukat, ennek minden jogával és kötelességével. A fiatalokra irányuló befektetés egyben jelenlegi és jövendő társadalmunk gazdagságába való befektetés.” (Európai Közösségek Bizottsága 2001: 7) A célkitűzések artikulálása annak felismeréséről tanúskodik, hogy az Európai Unió a tartós és fenntartható fejlődéshez elengedhetetlenül fontosnak tartja a fiatalok társadalmi integrációját és foglalkoztatását. „Európa jövője egyre inkább attól függ, képes-e gyermek- és ifjúságbarát társadalmak létrejöttét elősegíteni.”

(Európai Közösségek Bizottsága 2005: 2) Az Európai Bizottság

Foglalkoztatási, Szociálisügyi és Esélyegyenlőségi Főigazgatósága által, 2005-ben készített társadalmi befogadásról szóló jelentés felhívja a figyelmet arra, hogy a legtöbb tagország kulcsfontosságúnak tartja a gyermekszegénység csökkentését, a gyermekek kirekesztődése elleni küzdelmet, valamint a gyermeki jogok védelmét. Ennek érdekében a tagállamok 44

Az Európai Unió stratégiai dokumentumai közül csak a főbb dokumentumokat emelem ki, a teljesség igénye nélkül.

72

számos konkrét célt tűznek ki egyes gyermekcsoportok, például az intézményes ellátásban nevelkedő gyermekek, fiatal bűnelkövetők, erőszak kockázatának kitett, vagy roma gyermekek esetében. Ugyanakkor a gyermekszegénység és kirekesztődés enyhítését szolgáló átfogó és integrált megközelítések, - amelyek minden szakmapolitikai területet érintenek és megfelelő intenzitásúak ahhoz, hogy döntő hatást gyakoroljanak a problémák megoldására - hiányoznak a tagállamok szemléletéből. A tagállamok felismerik a gyermeki jogokra vonatkozó ENSZ konvenció fontosságát, bár többnyire a gyermekeknek nyújtott szolgáltatásokat a felnőttek nézőpontjából alakítják ki. Azaz az egyes, gyermekeknek nyújtott szolgáltatások középpontjában nem a gyermekek szolgáltatásokhoz való hozzáférésének joga, (a gyermeket többnyire nem tekintik önálló csoportnak, hanem a családok tagjainak) hanem a felnőttek által meghatározott gyermeki szükségletek köre áll.45 A gyermekek szegénységének, kirekesztésének enyhítése és megszüntetése érdekében a legtöbb tagállam a korai beavatkozást, a gyermekjóléti, gyermekgondozási és gyermekvédelmi intézményrendszer fejlesztését, a hátrányos helyzetű gyermekek oktatási részvételének

előmozdítását

szorgalmazza.

(Európai

Bizottság

Foglalkoztatási,

Szociálisügyi és Esélyegyenlőségi Főigazgatóság 2005: 93-95) A társadalmi részvétel szempontjából az Unió a fiatalokat kulcsfontosságú szereplőnek tekinti,

ezért

tartja

szükségesnek,

hogy

„kialakuljon

bennük

az

oktatásukért,

foglalkoztatásukért, egészségükért és aktív polgárságukért való felelősségérzet”, ennek elősegítése érdekében „az ifjúságpolitika tekintetében transzverzális megközelítést” kell kidolgozni. (Európai Tanács 2007: 3) Az Unió felsőoktatásra vonatkozó politikája a mobilitás és a foglalkoztathatóság növelését állította a középpontba. 1999-ben 29 európai ország oktatási minisztere aláírta a Bolognai Nyilatkozatot. A miniszterek egyetértettek azokban a fontos közös célkitűzésekben, amelyek egy következetes és összefüggő Európai Felsőoktatási Térség 2010-ig történő megvalósítását tűzték ki célul. A Lisszaboni stratégia (2000) értelmében az Európai Uniónak 2010-re olyan versenyképes, a munkahelyteremtést elősegítő, tudásalapú térséggé kell válnia, amelyet a gazdasági növekedés, a társadalmi kohézió, illetve a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés előtérbe helyezése jellemez. A berlini 45

Például a gyermekgondozást többnyire a nők munkaerő-piaci részvételének bővítése, nem pedig a gyermekek igényeinek oldaláról közelítik meg.

73

kommüniké a felsőoktatásért felelős miniszterek konferenciájáról (2003) és a bergeni kommüniké (2005) ismételten megerősítette a Bologna-folyamat szociális dimenzióinak fontosságát. A miniszterek álláspontja szerint a felsőoktatás közjó, de egyben közös felelősség is. A lisszaboni stratégia új kezdete c. dokumentum szerint „Európa és a lisszaboni stratégia jövője szorosan kötődik a fiatalokhoz. Az Uniónak és a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a (…) fiatalok továbbra is eséllyel induljanak az életnek, és olyan képességekkel gazdagodjanak, amelyeknek egész életük során hasznát veszik.” (Európai Bizottság 2005: 12) Az Európai Unió szociális védelemről és a társadalmi integrációról szóló együttes jelentése (2006) megerősítette a Lisszaboni stratégia szociális dimenziójának fontosságát és egyúttal elköteleződött, hogy az erőteljesebb növekedést, valamint több és jobb munkahely létrehozását célzó politikai erőfeszítésekre helyezi a hangsúlyt. Az Európa Tanács felszólította az Uniót és tagállamait, hogy a társadalmi integrációra vonatkozó stratégia keretében kiemelt feladatként kezeljék a legveszélyeztetettebb fiatalok helyzetének javítását, valamint az iskolai kudarcok megelőzését célzó kezdeményezéseket. A 2006-os jelentés a szociális védelem és társadalmi integráció kapcsán kiemeli, hogy hangsúlyt kell fektetni a gyermekek és családjaik szegénységének problémájára. Az etnikai kisebbséghez tartozó, szegénynegyedben élő fiatalok esetében a halmozott kirekesztés kérdését kiemelten szükséges kezelni. Ebben az összefüggésben szintén ki kell emelni az oktatásnak és a képzésnek a szegénység generációk közötti átörökítésének megakadályozásában betöltött alapvető szerepét. A Lisszaboni folyamat végrehajtásával összefüggésben kiemelt jelentősége van az Európai Ifjúsági Paktumnak (2005), amely a fiatalokkal kapcsolatosan a foglalkoztatás, az integráció és a társadalmi felemelkedés, az oktatás, a képzés és a mobilitás, valamint a munka, a magán- és családi élet összeegyeztetésének elősegítése érdekében kitűzött célokat tartalmazza. A Bizottság „Az oktatásban, a foglalkoztatásban és a társadalomban a fiatalok teljes körű részvételének elősegítése” c. közleménye szerint a „mai fiatalok előtt álló kihívások összetettek és szerteágazóak. Több lehetőség nyílik a tanulásra és a részvételre, de kevesebb a járható út. Ezért többszintű ifjúsági stratégiára van szükség, amely a politikai döntéshozók és az érdekeltek közötti európai, nemzeti, regionális és helyi szintű együttműködésre épül.”. (Európai Közösségek Bizottsága 2007: 2) A dokumentum értelmében az ifjúságpolitika végrehajtásában a tagállamoké a főszerep.

74

2008-ban az Európai Közösségek Bizottságának Megújított szociális menetrendje a lehetőségek, a hozzáférés és a szolidaritás köré épül. „2005-ben a gyermekek 19%-a élt a szegénységi küszöb határán, míg az EU teljes lakossága tekintetében ez az arány 16%. Túl sok fiatal képtelen kihasználni összes képességét és sikeresen belépni a munkaerő-piacra, továbbá képesítés nélkül kerül ki az iskolából. A fiatalok munkanélkülisége továbbra is komoly probléma.” (Európai Közösségek Bizottsága 2008: 3) Ennek értelmében a lehetőségek megteremtéséhez folyamatos erőfeszítéseket kell tenni a munkahelyek bővítése és a jólét növelése érdekében. A lehetőségek kihasználásához az egyének számára hozzáférést kell biztosítani az oktatáshoz, az egészségügyi ellátáshoz, az egyes szociális szolgáltatásokhoz. Képesnek kell lenniük arra, hogy aktívan részt vegyenek és beilleszkedjenek a társadalomba, amelyben élnek. A megújított szociális menetrend egyben szolidaritási menetrend is, amely fokozza a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni harc érdekében tett erőfeszítéseket, a globalizációhoz és a technológiai fejlődéshez való alkalmazkodás terén új módszereket tár fel az egyének támogatására. A dokumentum a holnap Európájának tekinti a gyermekeket és a fiatalokat. Célkitűzése szerint megoldást kell találni a fiatalok nagyarányú munkanélküliségének és az iskolai lemorzsolódók nagy számának, valamint a fiatalokat érintő, viszonylag bizonytalan foglalkoztatás és bérek egyenlőtlenségének problémájára. Arra kell a gyermekeket ösztönözni, hogy a szüleik képesítésétől és szakképzettségétől eltérő, illetve annál magasabb szintet érjenek el. A fenti dokumentumokból kitűnik, hogy az Európai Közösségnek számos rendelkezése van, amely a fiatalokra, oktatásukra, munkaerő-piaci esélyeik növelésére irányul. Ezek a rendelkezések egyértelművé teszik az Európai Unió társadalmi integrációs és szolidaritásra törekvő céljait. Annak ellenére, hogy a gyermekvédelmi rendszerben élő és onnan kikerült fiatalok Európa gazdaságilag és szociálisan hátrányos helyzetű csoportjaiba tartoznak, az uniós politikán belül ezen fiatalok helye implicite igen, de explicite nem elismert.

II.3. Gyermekek és fiatalok a hazai stratégiai dokumentumokban

75

Az Európai Unió stratégiai dokumentumaira épülő hazai stratégiákban megfogalmazott célkitűzések, főbb intézkedések áttekintése előtt, melyek a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedőket is érintik, érdemes megnézni, hogy az egyes kormányprogramok foglalkoztak-e a gyermekek és fiatalok ügyével, különösen a gyermekvédelmi szakellátásban élőkkel.46

Gyermekek és fiatalok a hazai kormányprogramokban Az első demokratikus kormány alapvető célja, hogy a „léthatár alatt tengődők kiemelkedhessenek a szegénységből, a veszélyeztetettek pedig ne süllyedhessenek oda”. (A Nemzeti Megújhodás Programja (továbbiakban: NMP) 1990: 2) A kormányprogram hosszasan tárgyalta az ifjúságvédelem problematikáját: „(...) A gyermek- és ifjúságvédelmi intézmények jelentős többsége az emberi természettől idegen feltételek közé zárja a gondozottakat. Emiatt fejlődésük megreked, sőt újabb lelki, magatartásbeli zavaraik keletkeznek. Helyzetük kilátástalanságát növeli, hogy több mint 50%-uk középfokú végzettség és szakképzettség nélkül kerül ki az intézetekből, felnőtté válva a társadalmi problémákat (munkanélküliség, kábítószerezés, bűnözés) fokozva tovább kallódik. A kihasználatlan, korszerűtlen intézmények megszüntetése, s más célú felhasználása nem indult meg, noha a gyermekek egy része nevelőszülőkhöz elhelyezhető volna. Bár számuk gyarapodik, nem megfelelő a nevelőszülők s a hozzájuk kihelyezett gyermekek előkészítése, valamint a nevelőszülők szakmai és anyagi támogatása sem.” (NMP 1990: 11-12) A célkitűzések ellenére ebben a ciklusban a gyermeki jogokat magába foglaló, gyermek- és ifjúságvédelem néven tervezett törvény nem született meg, mint ahogy a politikai retorika szintjén megfogalmazást nyert „az állami gondoskodásban nevelkedő fiatalok” szakmai képzésére irányuló célkitűzések sem teljesültek, az intézményi ellátás tartalmának kidolgozása, az intézményi elhelyezés kiváltása nem kezdődött meg érdemben, nem alakult ki „egy új, hatékony család-, gyermek- és ifjúságvédelmi rendszer”. (NMP 1990: 14)

46

Az egyes kormányprogramokban fellelhető jogkiterjesztő vagy jogszűkítő intézkedésekről átfogó képet ad Ferge (2002) és Lakner (2005) tanulmánya. A dolgozatnak nem célja a kitűzött intézkedések megvalósulásának vizsgálata, csak a retorika szintjén a gyermekek és fiatalok (különös tekintettel a gyermekvédelmi szakellátásban élőkre és onnan kikerültekre) megjelenésének bemutatása.

76

A Horn-kormány stratégiai feladatának tekintette, hogy „hosszú távon is fenntartható, a gazdaság jövedelemtermelő képességéhez igazodó, de a piacgazdaság egyenlőtlenségeit méltányosan kezelő jóléti rendszer jöjjön létre”. Célkitűzései között szerepelt, hogy: „A szociális törvénnyel összhangban törvényt készít elő a gyermekvédelemrő1, a gyermekek jogainak védelméről. A nemzetközi kötelezettségeknek megfelelően felülvizsgálja a gyermekeket érintő jogszabályokat, és 2000-ig tartó cselekvési programot dolgoz ki a nemzetközi egyezményekbő1 következő feladatok végrehajtására.” (A Magyar Köztársaság Kormányának programja 1994-1998: 2-3) A kormány jogkiterjesztő lépései között kiemelt fontosságú a Gyermekvédelmi törvény elfogadása. A törvény, az összes gyermek védelemhez való jogát deklarálta, a gyermekek jogainak érvényesítését (védelmét) tekintette minden ellátás és intézkedés alapjának. Élesen elválasztotta egymástól a gyermekjóléti alapellátás és a gyermekvédelmi szakellátás rendszerét, a hatósági munkát, a prevenciós és egyéb támogató vagy szolgáltató jellegű tevékenységektől. Az Orbán-kormány szerint „a család a polgári társadalom legtermészetesebb közössége(…) A polgári jövő programja a család, a gyermeknevelés szolgálatában áll.”. A kormányprogram a gyermekvédelmet a romák vonatkozásában említi csak: „A közhasznú munka szervezése mellett elsősorban oktatási (képzés, továbbképzés), gyermekvédelmi, ifjúságpolitikai eszközökkel igyekszik megállítani a cigányság további elszakadását a többségi közösségtől.” (Az Új Évezred Küszöbén 1998-2002: 2-6) A második MSZP-SZDSZ koalíció „a gyermekek életét javító intézkedéseket és támogatását stratégiai ’beruházás’-nak tekinti”. („Cselekedni, most és mindenkiért!” 2002-2006: 3) A kormányprogram célul tűzte ki a gyermeknevelés és a tanulás feltételeinek javítását,

a

munkaképesség

egyenlőtlenségek megkülönböztetett

fejlesztését,

a

mérséklését, a szegénység támogatását.

2004-ben

a

munkahelyteremtést,

a

jövedelmi

a hátrányos

helyzetűek

kormányprogram

prioritásai

enyhítését, korábbi

valamelyest módosultak. A „Lendületben az ország!” nevet viselő kormányprogram nagyobb hangsúlyt kívánt fektetni a hátrányos helyzetű csoportok támogatására, kiemelt célcsoportjai „az idősek, a nők, a gyermekek, a fogyatékkal élők, a munkavállalók és az alkalmazottak”. (Lendületben az ország! 2002-2006: 2) Ebben a ciklusban a

77

gyermekvédelem a két kormányprogramban nem került nevesítésre. Az „Új Magyarország, Szabadság és Szolidaritás” (2006-2010) elnevezésű kormányprogram fordulatot hirdetett a szociálpolitikában. Kiemelt célja a szegénység generációkon való átörökítésének megtörése. Ennek érdekében, széles összefogásra épülve Gyermekszegénység elleni Nemzeti Programot hirdetett. A 2006-2010 közötti időszakra vonatkozó kormányprogram sem nevesíti külön a gyermekvédelmi szakellátásban élőket, de a gyermek kiemelt célcsoportot képez. Gyermekek és fiatalok a stratégiai dokumentumokban A stratégiai dokumentumok sorában elsőként emelhetjük ki az Európai Unió Társadalmi Kirekesztés elleni stratégiájának alapján készült, 2004-2006 közötti időszakra vonatkozó Nemzeti Cselekvési Tervet47 (továbbiakban: NCST), melynek negyedik stratégiai célkitűzése a „Beruházás a jövőbe: a gyermekek jól-létének biztosítása”. A családok számára nyújtott pénzbeli és természetbeni ellátások, a családsegítő és gyermekjóléti szolgáltatások bővítése, a rászoruló gyermekek számára ingyenes tankönyv és étkezés biztosítása a mélyszegénységben élő gyermekek helyzetének javítását szolgálja. Az NCST célkitűzései

között

szerepelt

többek

között

a

szülők

munkaerő-piacra

történő

visszatérésének segítése, az esélyteremtő oktatási rendszer kialakítása, a szegregációs iskolai gyakorlatok elleni küzdelem, az általános- és középiskolai lemorzsolódás csökkentése, a felsőoktatásba való bekerülést segítő programok elindítása. Az NCST-ről készült beszámoló (2005) két olyan intézkedést nevesít, amely a gyermekvédelmi szakellátásban élőkre és onnan kikerültekre is kiterjedt. Az egyik az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány hátrányos helyzetű csoportok munkaerő-piaci integrációját támogató programjai, amelyek a hátrányos helyzetű családok, romák, fogyatékossággal élő és megváltozott munkaképességű munkavállalók mellett a gyermekvédelmi gondoskodásból kikerülőkre is irányultak. (NCST beszámoló 2005: 6) A második fontos intézkedés a felsőoktatásban 2005. szeptemberétől bevezetésre került 47

A Nemzeti Cselekvési Terv szervesen összefüggött a Joint Inclusion Memorandummal (2003) (továbbiakban: JIM). A szegénység mérséklésére a JIM a megélhetés társadalmilag elfogadott minimális szintjének biztosítását tartotta szükségesnek a minimálbér, a társadalombiztosítás, az univerzális ellátások és a segélyek összehangolt korrekciója által. Kiemelt célcsoportjába a fiatal és tartós munkanélküliek, inaktívak, gyermekek, fiatalkorúak, fogyatékossággal élők, egyedülálló szülők, sokgyermekes családok és romák tartoztak.

78

megkülönböztetett bánásmód, vagyis a pozitív diszkrimináció intézménye. 2005-től az első alapképzésre felvételt nyerhetnek, ha elérik az adott szakon megállapított ponthatár 80%-át azok a gyermekvédelmi szakellátásban részesülő, illetve onnan kikerülő fiatalok, valamint azok a hátrányos helyzetű jelentkezők, akik rendszeres gyermekvédelmi támogatásra jogosultak, és szüleik iskolai végzettsége nem haladja meg az alapfokú végzettséget. Az így bekerült hallgatókat mentor segíti tanulmányaik során. (NCST beszámoló 2005: 30) A Nemzeti stratégiai jelentés a szociális védelemről és a társadalmi összetartozásról (továbbiakban: NSJ) (2006-2008) című dokumentum is célul tűzte ki a gyermekjóléti, gyermekvédelmi szolgáltatások fejlesztését. Az NSJ-ben a gyermekvédelmi szakellátás terén a gondoskodás minőségének fokozatos javítására került a hangsúly, valamint a speciális szükségletű gyermekek ellátását biztosító intézmények férőhelyszámának növelésére, illetve a gyermekvédelmi gondoskodásban lévő, különleges szükségletű, többcélú közoktatási intézményekben (általános iskola, diákotthon és gyermekotthon) élő gyermekek életkörülményeinek javítására. (NSJ 2006: 33) Ebben a dokumentumban a gyermekvédelmi rendszerben élő, vagy a rendszerből már kikerült nagykorúak támogatása nem jelent meg. A 2006-ban elkészült Gyermekszegénység elleni Nemzeti Program azt a célt tűzte ki, hogy egy generáció alatt jelentősen csökkentse a gyermekek és családjaik szegénységének arányát, felszámolja a gyermeki kirekesztés és mélyszegénység szélsőséges formáit, valamint átalakítsa azokat a mechanizmusokat és intézményeket, amelyek újratermelik a szegénységet és kirekesztést. A Gyermekszegénység elleni program többek között fontosnak tartja a gyermekvédelmi intézményrendszer szolgáltatásaihoz való hozzáférés területi egyenlőtlenségeinek csökkentését, a kistérségi-regionális tervezésen alapuló, többcélú komplex intézmények létrehozása által. Hangsúlyt fektet a szakemberek továbbképzésére, annak érdekében, hogy ismerjék a szegénység csökkentésében alkalmazható beavatkozási módokat, módszereket. (Gyermekszegénység elleni rövid program 2006: 28-29) A gyermekek szegénységének csökkentése és a gyermekek esélyeinek növelése szempontjából a legfontosabb és leginkább átfogó, a korábban már említett „Legyen jobb a

79

gyerekeknek!” 25 évre szóló Nemzeti Stratégia (2007). A Gyermekszegénység elleni Nemzeti Program elemei beépültek a Nemzeti Stratégiába, melynek célkitűzései szintén 25 évre szóltak. A stratégia minden gyermekre kiterjed, de azoknak a gyermekeknek kell prioritást kapniuk, akiknek érdekei a legjobban sérülnek, akiknél a nélkülözések a leginkább korlátozzák fejlődésüket. A Nemzeti Stratégiának egyik legfontosabb célja, hogy olyan szolgáltatásokat nyújtsanak, amelyek az egészségügy, oktatás, szociális jólét, gyermekvédelmi ellátások és intézmények terén csökkentik az egyenlőtlenségeket, és hogy a gyermekekkel foglalkozó, nekik szolgáltatásokat nyújtó intézmények korszerűsödjenek. Bár a Nemzeti Stratégia speciálisan nem foglalkozik a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermekekkel, két célterületet megjelöl, melyek ezeknek a gyermekeknek a tanulmányait,

jövőbeli

boldogulását

befolyásol(hat)ják.

Az

egyik

célterület

az

iskoláztatással, sikeres iskolai pályafutással kapcsolatos. Ennek kapcsán a stratégia célul tűzi ki, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek a képességüknek megfelelő szakmai támogatással integrált környezetben folytassák tanulmányaikat, az iskolán belüli pedagógiai módszerekkel, iskolán kívüli támogatásokkal csökkenjen a túlkoros gyermekek száma, valamint

hogy

tudatos

pályaválasztás

után

csökkenjen

a

középfokú

oktatási

intézményekben lemorzsolódók aránya. Hosszú távú cél az, hogy minden fiatal piacképes tudással hagyja el a középiskolát. A másik célterület a gyermekes családokat célzó személyes szolgáltatások és szakellátások fejlesztésével kapcsolatos. Ennek elérése érdekében emelni szükséges a szolgáltatásokban dolgozók szakmai színvonalát, illetve szemléletváltást kell elérni a gyermekekkel foglalkozó szolgáltatók körében. A kormány a társadalmi fenntarthatóság alatt a kedvezőtlen demográfiai és egészségi folyamatok megállítását, a jövő generációi iránt érzett felelősség és a prevenció szempontjainak figyelembevételét érti. Az Új Magyarország Fejlesztési Terv 2007-2013 (továbbiakban: ÚMFT) alapvetőnek tartja a fiatal generáció egészséges fejlődését és boldogulását. „Az ezekhez közvetlenül kapcsolódó területeken - az oktatásban, a kultúrára, egészséges életmódra való nevelésben, a családközeli és egyéb, fiatalokat segítő szociális szolgáltatások terén - megtett intézkedéseken túl a gyermekek és az ifjúság szempontjait minden ágazatban szem előtt kell tartani.” (ÚMFT 2007: 65)

80

Az ÚMFT részét képező, Társadalmi megújulás operatív program (továbbiakban: TÁMOP) szerint a gyermekvédelmi szakellátásra jellemző, hogy „számos esetben nem készítik fel megfelelően a fiatalokat az önálló életvitelre, a sikeres munkaerő-piaci részvételre”. (TÁMOP 2007: 45) A kormány szerint a munkaerő-piaci részvétel, a foglalkoztatási esélyek szempontjából hátrányos helyzetűnek számítanak a gyermekvédelmi gondoskodás intézményeiben élők és onnan kikerülők is, az olyan speciális hátrányokkal küzdő csoportok mellett, mint hajléktalanok, szabadságvesztés büntetésüket töltő fogva tartottak, vagy büntető-igazságszolgáltatás rendszerébe bekerült és onnan kikerülő személyek, szenvedélybetegek, illetve pszichés betegséggel küzdők. (TÁMOP 2007: 25) A dokumentum kimondja, hogy a fenti sérülékeny, veszélyeztetett társadalmi csoportok körében - akik jellemzően kiszorulnak a saját élethelyzetüket érintő döntéshozatali folyamatokból, a közéletből, a demokratikus intézményből - jelentős a szegénység és a szegénység továbbörökítésének kockázata. Munkaerő-piaci integrációjuk elősegítéséhez a szociális, közösségi és mentálhigiénés szolgáltatások szerepét szükséges erősíteni, komplex segítségnyújtás mellett. A komplex, képessé tevő segítségnyújtás a gyermekvédelmi gondoskodásban élők és onnan kikerülők esetében olyan, az önálló életvitelre képessé tevő programokat jelent, amelyek a munkaerő-piacon, illetve az élet egyéb területein nélkülözhetetlen kompetenciák fejlesztését célozzák. (TÁMOP 2007: 146) Mindezek mellett a dokumentumban hangsúlyosan megjelenik a közoktatásban résztvevő gyermekek (7-18 évesek), valamint fiatalok (15-29 évesek) iskolai lemorzsolódásának csökkentése, az oktatási

rendszeren

kívüli

tevékenységek

(pl.:

önismereti,

személyiségfejlesztő,

felzárkóztató, prevenciós és szabadidős vagy életvitellel kapcsolatos programok) támogatása a szegénységben élő gyermekek és fiatalok körében. Fontos célkitűzés az ifjúságsegítés (pl.: devianciák kialakulásának megelőzése, önsegítő csoportok támogatása, aktív állampolgárságra nevelés). A gyermekegészségügy terén fontos kiemelni - a TÁMOP részét

képező48

-

Gyermekegészségügyi

„Közös

kincsünk

Programot,

a

melynek

gyermek” kiemelt

Nemzeti célja

a

Csecsemő-

és

csecsemő-

és

gyermekegészségügyi ellátórendszer fejlesztése, az iskolákban egészségtan-oktatás formájában történő egészségnevelés, a családtervezéssel foglalkozó hálózat megerősítése a védőnői tevékenység hatékony támogatásával. A program kiemelten foglalkozik a serdülők 48

TÁMOP egészségmegőrzés és egészségügyi humánerőforrás fejlesztés (3.6.1) keretében megvalósuló tevékenységek. (TÁMOP 2007: 98)

81

egészségével: „A serdülőkorra jellemző a felfedező, mindent kipróbálni vágyó, gyakran rizikós viselkedés. Ebben a fejlődési szakaszban alakulnak ki azok az életmódok, amelyek az élet egész tartama alatt befolyásolják az egészségi állapotot. A serdülőket nem ritkán még mindig problémásnak tartjuk, ahelyett, hogy bevonnánk őket egy sokkal inkább „fiatalos” egészségügyi rendszer kialakításába, a saját problémáik megoldásába - ezzel lehetővé téve nekik a jövő generációk egészségéhez való hozzájárulást.”. („Közös kincsünk a gyermek” 2005: 11) A Nemzeti Ifjúsági Stratégia - tervezet (2008) pedig komplex megoldást vázol fel az ifjúsági korosztályokkal kapcsolatos közfeladatok megvalósításának módjára. A stratégia tizenöt éves időintervallumban fogalmazza meg az ifjúsági korosztályokkal kapcsolatos társadalmi célokat és feladatokat. Az ifjúságra, mint erőforrásra tekint, amely „képes a társadalom megújítására, az aktív szerepvállalásra. Mint önálló, döntésképes egyénekre tekint az ifjúsági korosztályok tagjaira, a jövő alakítóira, lehetőséget ajánlva képességeik kibontakoztatásához.” (Nemzeti Ifjúsági Stratégia - tervezet 2008: 4) A stratégia specifikus céljai közül az első az ifjúsági korosztályok sikeres társadalmi integrációjához szükséges környezet fejlesztése. A gyermekek családban nevelkedésének elősegítése az egyik legfontosabb feladat, valamint a stratégia nevesíti a gyermekvédelmi ellátórendszer tovább fejlesztését a veszélyeztetettek, valamint a gondoskodásból kikerülők sikeresebb társadalmi integrációja érdekében. Specifikus céljai között második az önálló egzisztencia, a fiatalok munkavállalásának, otthonteremtésének segítése. A életpálya-tervezés érdekében „az egyéni készségek, kompetenciák és ambíciók elemzésén alapuló,

a

képzések

munkaerő-piaci

sikerességét

objektíven

feltáró

hatékony

pályaorientációs tanácsadó rendszer fejlesztése szükséges a professzionális ifjúsági szolgáltatóknál, a közoktatásban, a felsőoktatásban és a felnőttképzésben.” (Nemzeti Ifjúsági Stratégia - tervezet 2008: 58) Kiemelt cél az ifjúsági munkanélküliség megelőzése, felszámolása, a kereslethez nem igazodó szakképzések számának csökkentése, általában a szakképzés presztízsének növelése. A specifikus célok között a következő a kirekesztettség, a marginalizáció esélyeinek csökkentése, a társadalmi mobilitás lehetőségeinek bővítése. Ennek keretében az „ifjúsági, illetve a gyermekvédelmi és szociális szolgáltatásokat demokratizálni szükséges: az ifjúságot be kell vonni az élethelyzetükre hatással lévő intézményi döntések meghozatalába”. (Nemzeti Ifjúsági Stratégia - tervezet 2008: 60) A 82

negyedik stratégiai cél az ifjúsági korosztályok és közösségek érvényesülésének támogatása, a versenyképes tudás biztosítása és az önálló élethez szükséges kompetenciák fejlesztése által. Az otthonteremtés elősegítésével kapcsolatban kiemelhetjük a 2002-es „Otthon Európában” Lakásprogramot49, amely a lakosság igényeit kielégítő, európai színvonalú, megfizethető lakáskínálat kialakulását tűzte ki célul. „Az eddigi támogatási rendszer a közép- és felső középosztály lakáshoz jutását segítette elő, a társadalmi igazságosság érdekében a program a valóban rászorultakat célozza meg: a fiatalokat, az alacsony jövedelműeket, a lakásbérlőket.” (Csabai 2003)50 A nemzeti lakásprogram kiemelt célcsoportjába tartoztak az idősek, az albérletben élők, a fogyatékossággal élők mellet az „állami gondozottak”. A hazai dokumentumok és stratégiák néhány esetben ugyan nevesítik a gyermekvédelmi szakellátásban élőket vagy onnan kikerülteket, de ezek a fiatalok, illetve fiatal felnőttek speciális célcsoportként nem jelennek meg a közpolitikai gondolkodásban. Fontos előrelépésnek

tartom,

hogy

a

kormány

munkaerő-piaci,

foglalkoztatási

esélyek

szempontjából hátrányos helyzetűként ismerte el a gyermekvédelmi szakellátás intézményeiben élőket és onnan kikerülteket. Illetve azt, hogy a jelenleg elfogadás előtt álló Nemzeti Ifjúsági Stratégia hangsúlyozza a gyermekek családban való nevelkedésének elsődlegességét, a gyermekvédelmi ellátórendszer korszerűsítését, demokratizálását (humanizálását) a gondoskodásból kikerülők sikeresebb társadalmi integrációja érdekében, valamint a tudatos életpálya-tervezést és a piaci kereslethez igazodó szakképzésekben való részvétel lehetőségét. Foucault-i értelemben a hatalom produktív jellegét mutatja az a kormányzási mentalitás, amely a gyermekek-, és ifjúság ügyének fontosságát hangsúlyozza (stratégiai szinten) az elmúlt néhány évben.51 49

A széleskörű társadalmi egyeztetésen megvitatott „Otthon Európában, A nemzeti lakásprogram pillérei” című anyagot a kormány nem fogadta el, így az nem válhatott a lakáspolitika kormányzati szintű alapdokumentumává. (Javaslat a Nemzet Lakáspolitikai Tanácsadó Testület összehívására 2008: 1) (www.measz.hu/file?id=120, letöltés: 2009. 03.31.) 50 Csabai Lászlóné (2003): A nemzeti lakásprogram vitaanyaga. (http://www.kormend.hu/? ugras=hirolvaso&hirszama=1392, letöltés: 2009.03.31.) 51 Fontos előrelépés, hogy számos tudományos kezdeményezés indult el, amely a gyermekekre irányul, kiemelten foglalkozik a gyermekek fejlődésével, életkorukból és helyzetükből adódó speciális szükségleteikkel, problémáikkal (pl.: az OECD, Unicef tematikus vizsgálatai vagy az MTA Gyermekesély programiroda kutatásai, programjai).

83

A stratégiai dokumentumokban bemutatott gyermek- és ifjúságpolitikai célkitűzések remélhetőleg lecsorognak a szakmai értelemben vett „civilizációs folyamat” keretében a gyermekvédelmi

szakemberekhez

is,

módosítva

a

szakemberek

gyermekvédelmi

szakellátásban nagykorúvá váltakkal kapcsolatos vízióját (tanyasi varrónő alakja)52. A Nemzeti Ifjúsági Stratégia fontosságát abban látom, hogy koncepciójában az ifjúsági tevékenységek széles vertikumát lefedi, magában egyesíti az ifjúság segítésére, jólétének biztosítására és védelmére irányuló tevékenységeket. Ez a fajta (elvi szintű) komplex megközelítés nem hagyja kezeletlenül azt a hiányt, amit korábban a mai (önmagát paternalista szemlélettel kibővítő) gyermekvédelem fogalmi terminusainál érezhettünk: helyére került a jól-lét, a segítés (gondozás) és a védelem a 8-12 évesektől a 25-30 évesek körében. Az ifjúsági korosztályt némiképp lefedő „Legyen jobb a gyerekeknek!” Nemzeti Stratégia pedig a 0-18 évesek (gyermekek) körében segítheti elő az egészségügy, oktatás, szociális

jólét,

gyermekvédelmi

ellátások

és

intézmények

terén

mutatkozó

egyenlőtlenségek csökkentését. Véleményem szerint a gyermek- és ifjúságpolitikának csak egy szűk területe a gyermekvédelmi politika, „amely olyan intézményesült program, amely tartalmazza a gyermekvédelemre vonatkozó érvényes közösségi célkitűzéseket, és a célok megvalósítására rendelt eszközöket”. (Szöllősi 2003: 85) Szöllősi (2003) szerint a gyermekvédelmi politikák különbséget mutathatnak a tekintetben, hogy mennyire tudatosak, mennyiben elvi vagy inkább operatív szintűek. Az első fejezetben bemutatottak alapján - bár a gyermekvédelem közszolgáltató és közhatalmi feladatokat is ellát - a gyermekvédelemből nem hiányzik az általa kezelt problémák körének meghatározása, viszont a kezelt problémákhoz szükséges eszköztár szakmai-módszertani megalapozottsága igen.

II.4. „Ahol minden gyermek számít” - szakmai diskurzus a gyermekvédelmi gondoskodásban élőkről

52

Lásd a dolgozat VI. fejezetében.

84

A következőkben az Egyesült Királyság (elsősorban Anglia) példáját emelem ki néhány főbb irodalom (Herczog 1994, Endrész 2003, DfES 2003, European Commission 2004, Höjer et al. 2008: 11-16, valamint Haurani 2008: 1-6) alapján, ahol az elmúlt években egyre nagyobb figyelem irányult a gyermekvédelmi rendszerben élő és onnan kikerült fiatalok

iskolai

teljesítményének

növelésére,

munkaerő-piaci

integrációjának

elősegítésére.53 Az Egyesült Királyságban a gyermekvédelem alapvetően az abúzust, bántalmazást elszenvedett gyermekek támogatására, a gyermekjólét és a gyermekek gondozása pedig a családban élő gyermekek szükséglet-kielégítésére irányul. Az Egyesült Királyságot alkotó országokban a gyermekvédelem és az oktatás rendszere hasonló, de nem egységes. A gyermekjólét és a gyermekvédelem szabályozása hosszú múltra tekint vissza, az első törvény, amely a családból való kiemelésre lehetőséget adott 1889-ben jött létre, de ez inkább büntető, mint szociális jellegű volt. Az oktatás terén kiemelhetjük az 1944-es oktatási törvényt, amely a gyermek korának, képességeinek megfelelő képzést garantált. Az 1948-as gyermekekről szóló törvény kiemelt fontosságú, célja már nem a büntetés, hanem a gyermek érdekének képviselete, a családi rehabilitáció elősegítése, annak érdekében, hogy a gyermek a családban nevelkedhessen. Az 1989-ben elfogadott Gyermekekről szóló törvény (Children Act) szemléletében egy komplex gyermekjóléti és gyermekvédelmi törvény. Ennek egyik fontos elve, hogy a gyermek számára a legoptimálisabb nevelkedési környezet a család, így a gyermeket csak bírósági döntéssel lehet kiemelni a családból. A másik alapvető elve a törvénynek, hogy a gyermekek jól-léte prioritást kell, hogy jelentsen a szülő érdekével, jogaival szemben. (Herczog 2004: 131-139) Ez a törvény vezette be a „gondoskodás alatt álló gyermek”54 fogalmát, amely kevésbé stigmatizáló jellegű, mint a korábban használt „állami gondozott”55 kifejezés. 2003-ban egy újabb komplex megközelítésre épülő lépés történt a gyermekeknek nyújtott szolgáltatások terén. Ez volt a „Minden Gyermek Számít” (Every Child Matters) nevet viselő Fehér könyv, amely törvénnyé nőtte ki magát a 2004. évi Gyermekekről szóló törvény által (Children Act 53

A IV. fejezetben láthatjuk majd a kutatási eredmények mentén, hogy a kiterjedt közpolitikai diskurzus ellenére a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedett fiatalok kapcsán hasonló problémák merülnek fel az Egyesült Királyságban, mint hazánkban. 54 In care 55 Looked after children, melyet gyakran LAC-nak rövidítenek még ma is. Az új fogalom ellenére az „állami gondozott” terminus is használatban van.

85

2004). A „Minden Gyermek Számít” érinti a gyermekeknek nyújtott szolgáltatások és az életminőség területeit, minden egyes gyermekre, de legfőképpen a hátrányos helyzetűekre vonatkozóan. A törvény célja, hogy: „minden gyermek számára biztosítsa, hogy lehetőségeihez képest maximálisan kibontakozzon, mégpedig oly módon, hogy csökkenti az iskolai

kudarcok,

egészségügyi

problémák,

droghasználat,

tinédzser

terhesség,

bántalmazás és elhanyagolás, bűnözés és antiszociális viselkedés mértékét a gyermekek és fiatalok körében”. 56 (idézi Haurani 2008: 1) A dokumentum fiataloknak szóló változata szerint: „(...) ti vagytok a jövőnk. Hallani akarjuk, amit mondotok, hiszen nektek közvetlen tapasztalataitok vannak arról, hogy milyen fiatalnak lenni. Van néhány ötletünk arról, hogy hogyan fejleszthetnénk mindazt, amit értetek teszünk, de szükségünk van az ötleteitekre is. Akárkik is vagytok, akárhol is éltek, számít a véleményetek.” (DfES 2003: 2). Ez a törvény vált az ezt követő valamennyi jóléti politika és törvény mintájává. Az iskolaalapú formális oktatás azonban csak nemrégiben került a „Minden Gyermek Számít” programjának napirendjére, annak dacára, hogy a gondoskodás és az oktatás kérdésének együttes kezelése jelentős ellenállásokba ütközött. Az Egyesült Királyságban az ifjúsági szolgáltatások megvalósítása a helyi közösségek felelőssége. Az ifjúsági szolgáltatásokról és a különböző szabadidős tevékenységekről az oktatásról szóló törvények rendelkeznek. Az ifjúsággal kapcsolatos tevékenység célcsoportja jellemzően a 11-25 évesek köre, a szolgáltatások pedig ifjúsági klubok működtetésére, kulturális- és szabadidős tevékenységek biztosítására, pályaválasztási tanácsadásra terjednek ki. Az 1990-es évek elejétől működnek ún. Nemzeti Ifjúsági Ügynökségek, amelyek elsősorban ifjúsági animátor képzéssel, információszolgáltatással foglalkoznak. (Endrész 2003: 23-24) A gyermekvédelmi gondozásban felnövekvő fiatalok iskolai teljesítménye, általában életesélye mostanáig az angliai, illetve az egész egyesült királysági politika igencsak elhanyagolt területe volt. Az egyik magyarázat erre az lehet, hogy a gyermekvédelmi gondoskodás és az oktatás közigazgatásilag és konceptuálisan is különálló részt képezett a politika rendszerén belül. Különböző minisztériumok voltak felelősek a gyermekek életének e két aspektusáért mindaddig, amíg ezeket nem egyesítették a „Minden Gyermek 56

Eredeti forrás: Department for Education and Skills: Every Child Matters. The Stationery Office. (2003: 6)

86

Számít” törvény pontjai és így a két terület egy minisztérium alá került (Department for Children, Schools and Families57). A gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló vagy onnan kikerült gondozott gyermekek gyenge iskolai teljesítményére először az 1989. évi Gyermekekről szóló törvény mutatott rá. Ezt követően egyre inkább elismerték, hogy az állam felelősséggel tartozik a gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló és onnan kikerült gyermekek oktatásáért. Az 1989-es törvény a helyi önkormányzatokat azzal a hatalommal ruházta fel, hogy tanácsot adjanak, támogatást és segítséget nyújtsanak a 16 és 21 év közötti olyan fiataloknak, akik a gyermekvédelem keretein belül nevelkedtek fel. A gyermekvédelmi gondoskodást elhagyó fiatalokról a 2000. évi Gyermekekről (a gondozás elhagyásáról) szóló törvény (The Children (Leaving Care) Act 2000) rendelkezik. A rendelkezés jelentős változást hozott, ugyanis bevezette a gyermekvédelmi gondoskodást elhagyó 21 éves és annál idősebb, tanulmányokat folytató és fogyatékossággal élő fiatalok támogatását. (Jelenleg a gyermekek 16 éves korukig58 maradhatnak a rendszerben, de a legtöbb önkormányzat ún. Gondozást elhagyókat támogató csoportokat59 állított fel, amelyek a 16 év feletti fiatalok intenzív támogatásáért felelősek.) Egy korábbi (1998-as) a „A minőség megvéd” (Quality Protects) elnevezésű kormányprogram nagy hangsúlyt fektetett a gondozásban felnőtt gyermekek oktatásban elért eredményeinek javítására. A 2006-os „A Gondozás Számít: Életek megváltoztatása” (Care Matters: Transforming Lives) nevet viselő Zöld könyv megerősítette, hogy az angol kormány nagy hangsúlyt kíván fektetni a gyermekvédelemben élő gyermekek és fiatalok oktatására. 2007-ben pedig „A Gondozás Számít: Idő a Változásra” (Care Matters: Time for Change) Fehér könyv kijelentette, hogy a kormány elkötelezett a gyermekvédelmi rendszerben felnövő gyermekek életesélyeinek növelése, iskolai teljesítményük javítása iránt, valamint annak megelőzésében, hogy a gyermekvédelmi rendszert elhagyók ne váljanak a társadalom kirekesztett felnőttjeivé. Szintén ebben az évben a kormány kiadott egy ún. Gyermekekről szóló Tervet, (Children’s Plan) melyben a gyermekvédelem rendszerét elhagyó

fiatalokat

hátrányos

helyzetűnek

ismerte

el,

akik

speciális

támogatásokra szorulnak, annak érdekében, hogy részt vegyenek az oktatásban, szakképzésben, valamint a munkaerő-piacon. Az angol törvénykezés értelmében 2008-tól 57

Gyermek-, Oktatás- és Családügyi Minisztérium Korábban, az 1948-as törvény rendelkezései alapján 18 éves korukig maradhattak a gyermekek a rendszerben. 59 Leaving Care team 58

87

azokat a fiatalokat (beleértve a gondozási rendszert elhagyókat is), akik nem tanulnak vagy nem dolgoznak, a 16. születésnapjuk előtt hat hónappal a New Deal60 intenzív támogató és szankcionáló rendszerének jelenteni kell. A gyermekvédelmi gondoskodást elhagyó, felsőoktatási tanulmányokat folytató fiatalok ösztöndíjprogramban részesülhetnek.(Höjer et al. 2008: 11-16, Haurani 2008: 1-6 alapján) Az Európai Bizottság 2004-es jelentésében is elismerően nyilatkozott az Egyesült Királyság gyermekszegénység elleni küzdelmet középpontba állító stratégiájáról, melyben azt a “nagyra törő célt tűzte ki, hogy 2010-re felére csökkenti a gyermekek körében előforduló szegénységet, 2020-ra pedig teljesen megszünteti azt. Ennek megvalósítása érdekében az Egyesült Királyság különösen nagy hangsúlyt fektet a partnerségre, a különböző szakterületek együttműködésére, és a korai beavatkozásra. (...) Továbbá módszerét jellemzi az alulról felfelé történő építkezés, amely a helyi igények alapján történik, bevonva a szülőket és a gyermekeket a szolgáltatások megtervezésébe és kivitelezésébe.”. (European Commission 2004: 107) Az elmúlt években született egyesült királysági politikai intézkedések igyekeztek felhívni a figyelmet arra, hogy a gyermekvédelemben nevelkedettek különösen sebezhetők, és félő, hogy felnőtté válva kirekesztődnek a társadalomból. Egyre inkább elismert, hogy olyan speciális intézkedésekre lenne szükség, amelyek ezen célcsoport sajátos nehézségeire, problémáira reagálnak (ezek eredhetnek a vérszerinti családból származó traumákból, iskolai kudarcokból, gyermekvédelmi rendszer hiányosságaiból, a rendszerben való nevelkedés

során

megtapasztalt

állandó

bizonytalanságérzetből,

vagy például a

nevelőszülői ellátásban dolgozók alacsony iskolai végzettségéből). A politikai diskurzusban az oktatás és a munkaerő-piaci integráció alapvető fontosságú, ezt igazolják azok a legújabb keletű intézkedések is, amelyek a gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló gyermekek és fiatalok oktatási lehetőségeinek fejlesztésére, iskolai teljesítményének növelése irányulnak.

60

A New Deal a Munkaügyi Minisztérium (Labour Government) égisze alatt, 1997-től működő program, amely a 18-24 éves fiatal felnőttek munkaerő-piaci integrációját és képzését hivatott segíteni. A jelentési kötelezettség 2009. áprilisától kötelező érvényű. (Höjer et al. 2008)

88

Az Egyesült Királyság - bár ifjúságpolitikai megközelítésében inkább problémának, mint erőforrásnak tekinti az ifjúságot - a politikai diskurzusban egyre nagyobb figyelmet szentel a

gyermekvédelmi

rendszerben

élőkre

és

onnan

kikerültekre.

Egyre

inkább

megfogalmazódik a közpolitikai diskurzusokban az is, hogy a gyermekvédelmi rendszerben élők támogatásának egyik fontos eleme a gyermekvédelmi szakemberek, nevelőszülők, pedagógusok (a gyermekekkel és fiatal felnőttekkel foglalkozó személyek) szakmai munkájának színvonalbeli emelése. A megfelelő szakmai támogatás azért is szükséges, mert a szakemberek ösztönzőleg hathatnak a gyermekekre és fiatalokra. A gyermekvédelmi gondoskodásban élők esetében fontos az elhelyezés stabilitása is, hiszen a gondozási-hely váltások iskolaváltásokkal is együtt jár(hat)nak, csökkentve annak az esélyét, hogy a gyermekvédelmi gondoskodás alatt állók jól szerepeljenek az iskolában. A felsőfokú tanulmányok folytatását segítő pozitív diszkrimináció mellett olyan ösztöndíjprogramok kidolgozására is szükség van, amely számol azzal, hogy a család nélkül felnövő fiatalok önerőből nem biztos, hogy képesek fedezni tanulmányaik járulékos költségeit. (Höjer et al. 2008, Jackson 2007)

89

III. fejezet: A gyermekvédelem értékháttere Jelen fejezetben a hazai és nemzetközi gyermekvédelem értékhátterét vizsgálom, annak végiggondolására vállalkozom, hogy a mainstream gyermekvédelemhez képest hol tart a hazai gyermekvédelem saját történeti fejlődésében.61 „A gyermekvédelem értékháttere azt az értéktételezett tudást és felfogást jelenti, amely alapján az egyes gyermekvédelmi modellek konstruálódnak.” (Domszky 2009: 4) A gyermekvédelem értékháttérének vizsgálata a gyermekvédelem európai történeti fejlődésének, majd a nemzetközi gyermekvédelem főbb megközelítési módjainak, a szakmai diskurzusban megjelenő tartalmaknak, végül pedig a gyermekvédelem hazai sajátosságainak bemutatása által történik.

III.1. Az európai gyermekvédelem fejlődési szakaszai A gyermekvédelem történetileg kialakult típusai62 Harding a gyermekvédelem történetileg kialakult négy típusát különbözteti meg. Az első típusban a gyermekek gondozása, nevelése a család hierarchikus rendszerébe tartozik, állami beavatkozásra jellemzően csak a szülő hiányában kerül sor (laissez fare). A második típusban az állam szükségesnek tartja a beavatkozást a bántalmazástól, elhanyagolástól való védelem érdekében (állami paternalizmus). A vérszerinti család védelmére épülő gyermekvédelem fontosnak tartja a család autonómiájának védelmét, mindeközben elismeri a gyermek érdekében a beavatkozás szükségességét, alapvető cél a család egységének megőrzése. A negyedik típus a gyermeki jogok érvényesítésére épülő gyermekvédelem,

61

Ebben a fejezetben a „gyermekvédelem” fogalmát szűkebb értelemben, a már családból kikerült gyermekekkel kapcsolatos (gyermekvédelmi szakellátás) tevékenységekre használom, tehát nem a Domszky András (1999) által meghatározott legszélesebb értelmében. Ugyanakkor az utógondozói ellátással, utógondozással kapcsolatosan is megtartom ennek a fogalomnak a használatát, hiszen a vizsgálandó ellátás, szolgáltatás jelenleg a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében foglal helyet. 62 A hazai gyermekvédelem történetének többféle tematikus feldolgozása létezik (Csorna 1929/1996, Domszky 1999, 2006a, Herczog 1995, 2001, Kerezsi 1995, 1996, Filó és Katonáné 1998, Volentics 1996, Szöllősi 1998, Hanák 1978, Gergely 1997). A hazai gyermekvédelem történetével dolgozatomban nem foglalkozom.

90

amelyben a hangsúly nem a különböző gondozási-nevelési problémákra helyeződik, hanem a gyermekek jogainak biztosítására. (idézi Szöllősi 2003: 88) Az európai gyermekvédelem háromszakaszos modellje Az európai gyermekvédelem háromszakaszos modellje Ligthart (1986)63nevéhez fűződik. A gyermekvédelem első szakasza, az 1700-as évekig tartó ún. mitikus szakasz, ekkor a gyermeket nem önálló személynek, hanem a társadalmi környezet részének tekintették, akinek életesélyeit a külső tényezők határozzák meg. (Volentics 1996: 40) A gyermekek nevelőszülőkhöz való kihelyezése is a mitikus gondolkodásban gyökerezett, mely szerint a viselkedészavaros gyermek az új családhoz könnyen asszimilálódik és viselkedése ennek hatására megváltozik. Herczog felhívja a figyelmet arra, hogy hazánkban a nevelőszülői ellátás kialakítását az alapozta meg, hogy egy új családban „a minták átörökítése megoldottnak látszott, olcsó és egyszerű volt, és sokszor ésszerűbbnek, illetve könnyebben megvalósíthatónak bizonyult az intézményeknél”. (Herczog 1995: 84) A második szakasz az ún. ontológiai szakasz, ebben a nevelés alapvető célja az volt, hogy a gyermek minél hamarabb felnőtté váljon. Ligthart szerint a nevelőotthonokban megjelenő kollektív nevelés arra irányult, hogy a gyermek a társadalom szabályai között képes legyen kiismerni önmagát. A normakövető viselkedésre való nevelést szolgálta a nagy létszámú intézmények társadalomtól elszigetelt telepítése is, „hogy a gyerekek megóvhatók legyenek a városi környezet és a saját züllött családjaik ártó hatásaitól”. (idézi Volentics 1996: 41) Az ontológiai szakasz meghaladására Volentics szerint az 1930-as években megjelenő terápiás elméletek terjedése volt nagy hatással, melyek az egyént állították a középpontba, illetve az egyén problémás viselkedését. A nevelőotthoni nevelésre ezek ugyan jelentős befolyással voltak, de számos problématerületet érintetlenül hagytak. Az intézményekben dolgozó

szakemberek

életismereteket,

nem

nem

közvetíttettek

fordítottak

kiemelt

az

életben

figyelmet

a

hasznosítható, gyermekek

és

praktikus fiatalok

személyiségfejlődésére, tanulmányi előmenetelére, a szakmaszerzésre, de a szabadidő hasznos eltöltésére sem, valamint nem biztosítottak a rendszerből való kikerülést követően további támogatást. 63

Drs. Ligthart, E.E.L.: Az ifjúságvédelem a kultúrafogalom változásainak tükrében. Gyermek- és ifjúságvédelem 1986/3.

91

Közép- és Kelet-Európa legtöbb országában a II. világháború utáni időszakot a bentlakásos nevelőintézetek kiterjedt hálózatának kifejlődése, és az intézményekre való túlzott ráutaltság jellemezte. Az egyes korosztályokba tartozó, eltérő problémákkal küzdő gyermekek számára - például fogyatékkal élő, bántalmazott, árva, bűnelkövető vagy viselkedési problémákkal küzdő gyermekek - különböző gondozási rendszereket tartottak fent. „Azt az elvet, hogy az állam felelős a társadalomban élők jólétéért, kiforgatták, arra ösztönözve a hátrányos helyzetű szülőket, hogy elhagyják gyermekeiket”. (Unicef 2007: 60) A családból kikerült gyermekek „társadalom árvái” néven váltak ismertté. (Mindeközben tudott volt, hogy az egyes országokban az állami gondoskodás alatt álló gyermekeknek csak 4-5 százaléka volt ténylegesen árva.64) Európában az 1970-es évektől a szociálökológiai elméletek jelentős hatást gyakoroltak a gyermekvédelmi munkára, a szemléletváltás elvezetett a harmadik, ún. funkcionális szakasz kialakulásához. A funkcionalista megközelítés a gyermekvédelemben arra irányította a figyelmet, hogy melyek azok a kedvezőtlen hatások, amelyek a problematikus környezetből a gyermekre hatnak. A szociálökológiai megközelítésben a gyermek egy környezeti rendszernek a része, de saját fejlődési lehetőségekkel bíró, önálló személyiség. „Az intézmények szempontjából ez azt jelenti, hogy egy jól funkcionáló környezetrendszerre törekszünk, melyben a problematikus gyermek is pozitívan fejlődik.” (Volentics 1996: 43) A nagy létszámú intézmények átalakítása azt kívánta szolgálni, hogy családszerű légkört biztosítson a gyermekek felnevelkedéséhez. A funkcionális családmodell - mesterséges környezetben való megvalósítása - a gyermeket arra hivatott felkészíteni, hogy képes legyen az önálló életre, be tudjon illeszkedni a közösségbe. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott a problémák vérszerinti családban való rendezése és olyan segítő formák kialakítása, melyek a gyermek családban való nevelkedését segítették elő. Az 1980-as években a szakemberek azt a határozott álláspontot képviselték, hogy a végleges elhelyezésre való törekvést biztosító szociális munka képes megóvni a gyermekeket a rendszer káros hatásaitól is. Már a hetvenes évek amerikai kutatásai is felhívták a figyelmet arra, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásban élők nehezen kerülnek ki a rendszerből és gyakran egyik 64

Hazánkban az összes gyermekvédelmi gondoskodásban részesülő gyermeknek kb. 3%-a árva. A Gyermekvédelmi törvény életbelépésének évében is arányuk e körül mozgott (2,7%), holott sokat lehet hallani a gyermekvédelem kapcsán az árvák megsegítéséről. (Domszky 1999: 12)

92

helyről a másikba sodródnak, vándorolnak a rendszerben. Az Amerikai Egyesült Állomokban is egyre nagyobb hangsúly helyeződött a prevenciós szolgáltatásokra, az ún. intenzív családtámogatásokra, azokban az esetekben, ahol a gyermekeket a családból való kiemelés veszélye fenyegette. (Fein és Maluccio 1995) A hazai gyermekvédelem fejlődésének európai modellben való vizsgálata Amennyiben

a

Ligthart-féle

háromszakaszos

modellben

vizsgáljuk

a

magyar

gyermekvédelem történeti fejlődését, az első nagyobb lemaradás az 1930-as években terjedő pedagógiai és szociális munka elméleteknél érhető tetten: ezek hazánkban nem voltak meghatározóak, „így nem indult meg a gyermekvédelem valódi professzionalizmusa sem,

hanem

megmaradt

a

jó,

gyermekszerető,

egyszerű

emberek

karitatív

tevékenységének”. (Volentics 1996: 50) Az ontológiai szakaszban való megrekedés jegyeinek nevezhetjük azt, hogy az Európában jelentős hatású terápiás elméletek fáziskéséssel jutottak el, és nem váltak meghatározóvá a hazai gyermekvédelemben. A pedagógiában a szocialista pedagógiai kapta a főszerepet, amely a speciális problémák kezelésére nem kívánt választ adni. Az 1970-es évektől megnyílt a lehetőség az európai gyermekvédelembe már rég beépült ismeretek elsajátítására, de ez a jelentős lemaradások lefaragására, összehangolt fejlesztések kidolgozására nem adott lehetőséget. Már az 1960as évektől számos szakember hívta fel a figyelmet a nevelőotthonok problémás működésére, mint például a gyermekek életkori szakaszok mentén egyik intézetből a másikba történő vándorlására, az uniformizált élet ártalmaira, vagy a belső iskolák problematikájára. Megindult egy folyamat a külső iskoláztatás felé, de a sorozatos kudarcok, a külső iskolákban mutatkozó rossz iskolai teljesítmények miatt a nevelőotthonok még inkább megerősítették belső iskoláikat, pedagógiai módszereiket azonban nem. Majd a hetvenes évektől egyre fontosabbá vált, hogy a gyermekek a külvilággal érintkezzenek. „Az ilyen otthon gyermekei nem viselik magukon a gépiessé tevő intézet drill élettelenítő formáit. Nyíltan, egyszerűen és bizalommal közelednek a felnőttekhez, idegenekhez is. A szemükben nincsen sem alattomos gyűlölet, sem félelem.” (Dr. György 1973: 180) A pedagógiai munkában hangsúlyosabbá vált a napirend mellett a saját érdeklődési kör kielégítése, valamint a gyermeki autonómia kérdése. A nevelővel

93

szemben alapvető elvárásként fogalmazódott meg, - a korábbi tekintélyelvűségre építő nevelői munka meghaladásaként - hogy megfelelő személyiséggel rendelkezzen, legyen képzett. De ne legyen „érzelmileg elzárt, szeretőképességében korlátozott, rideg, hideg szűkszavú” ún. skizoid alkat, vagy ún. epileptoid, aki nem képes az indulatait kezelni, vagy éppen ún. hiszteroid típus, aki túlzottan egocentrikus. A jó nevelő némiképp színész, aki szuggesztív, ösztönzőleg hat a gyermekre, mer követelni, de ehhez nem használ elfogadhatatlan pedagógiai eszközöket. Megfogalmazódott az is, hogy a pedagógiai pályára,

gyermekvédelmi

nevelői

feladatokra

készülőknek

szükséges

lenne

pályaalkalmassági vizsgát tenniük. Alapvetően két típus különíthető el, aki alkalmatlan a nevelőmunkára. Az egyik előszeretettel használja a fenyítés módszerét, a gyermekben is ellenséget lát, bántalmazza, gyakran gúnyolja őt. A másik típus, aki érzelmileg túl erőteljesen kötődik a gyermekhez, ezért képtelen szakmailag megalapozott nevelőmunkára, valójában a gyermek iránti szeretete öncélú, fejlődését nem szolgálja. (Dr. György 1973: 185-188) Az elmúlt időszak főbb változásai a régió országaiban A régió legtöbb országa az 1990-es évektől kezdve lépéseket tett afelé, hogy a nevelőszülői rendszert népszerűsítse, és csökkentse az intézményekben való elhelyezések számát. Például a belorusz gyermekvédelmi törvény nemcsak, hogy a nevelőszülői ellátás elsődlegességét hangsúlyozza (mint ahogy a hazai Gyermekvédelmi törvény is), hanem megszabja, hogy a gyermeket csak abban az esetben lehet intézménybe elhelyezni, amikor a nevelőcsaládban való elhelyezése lehetetlen. A román jog tiltja, hogy 2 éves kor alatti gyermek intézménybe kerüljön. (Unicef 2007: 60) Az Unicef egy korábbi, 1997-es, Kelet- és Közép-Európa országaira kiterjedő kutatása szerint az 1980-as évek óta a születési arányszámban bekövetkezett drasztikus csökkenés ellenére nőtt azoknak a gyermekeknek a száma, akik gyermekvédelmi gondoskodás alá kerültek.65 A két bázisév (1989 és 1997) között a vizsgált országok közül nyolc országban 65

1997-es adatok szerint Közép- és Kelet-Európa, valamint az egykori Szovjetunió 18 országában egymillió gyermek élt gyermekvédelmi gondoskodásban, 50 ezerrel több, mint 1989-ben. Azaz száz gyermekből egy kikerül a családból. (Unicef 1997: 13)

94

(Szlovákia, Bulgária, Románia, Észtország, Ukrajna, Lettország, Fehéroroszország, Oroszország) a 0-3 éves, csecsemőotthonba elhelyezett gyermekek aránya átlagosan több mint 20 százalékkal növekedett. Oroszországban, Lettországban az átlagnál drasztikusabb növekedés volt megfigyelhető a 0-3 éves gyermekek intézményes elhelyezése terén (3545%-os). Észtországban pedig a növekedés mértéke elérte a 75 százalékot. (Unicef 1997: 14) Az Unicef pozitív példaként említi Magyarországot, amely „kiábrándító gazdasági mutatói ellenére el tudta kerülni azt, hogy több gyermekeket emeljenek ki a családból. Ez a példa is azt hangsúlyozza, hogy a kapcsolat nem egyértelmű egy ország gazdasági helyzete és a gyermekvédelmi gondoskodást igénybevevők száma között”. (Unicef 1997: 14) A vizsgálat szerint a régióban a nevelőszülői ellátásban nevelkedő gyermekek száma mindenhol

növekedett.

Ez

egyfelől

aggodalomra

adhat

okot

az

intézményes

gondoskodásban elhelyezettek számának növekedése mellett, de a nevelőszülői hálózat megerősítésével kapcsolatos optimistább vélekedés azt sugallja, hogy az intézményes gondozástól a nevelőszülői ellátás irányába történő elmozdulás azt a szemléletet erősíti, hogy ha a gyermekek családból való kiemelése nem kerülhető el, egy, a helyettesítő védelmet ellátó családra van szükség. (Unicef 1997) A gyermekvédelmi gondozásban elhelyezett gyermekek számában megfigyelhető változások alapvetően a gyermekvédelem rendszerében bekövetkezett változásoknak csak egy aspektusát adják. A teljes képhez az állam által nyújtott gondoskodás minőségének vizsgálata is szükséges. A minőség kérdésében alapvető szerepe van a prevenciós szolgáltatások kiterjedtségének, annak, hogy a családok valóban megkapják-e azt a támogatást, ami ahhoz szükséges, hogy gyermekeiket megfelelő módon tudják nevelni. Az Európa országai által elfogadott gyermekvédelmi törvények elismerik, hogy a gyermek szüleitől való elválasztása csak végső esetben történhet meg. Például a román gyermekek jogairól szóló törvény nem csak azt szögezi le, hogy a gyermeket csak indokolt esetben lehet elválasztani a családtól, hanem azt is, hogy erre csak akkor kerülhet sor, ha minden más eszköz (a tanácsadástól a terápiás beavatkozásokig) bizonyíthatóan hatástalan, ha a szakemberek minden erőfeszítést megtettek annak érdekében, hogy kielégítsék a gyermek és szülei sajátos igényeit. (Unicef 2007: 59)

95

Az Unicef szerint Közép- és Kelet-Európában a gyermekvédelem terén a civil szervezetek által nyújtott szolgáltatások száma kevés, még akkor is, ha a feladatmegosztás iránt a kormányok elkötelezettek. A nevelőszülői ellátás irányába való elmozdulás sem elég hangsúlyos.

Annak

ellenére,

hogy

az

elmúlt

közel

20

évben

egy

jelentős

intézménytelenítési törekvés figyelhető meg, az intézményes elhelyezésben részesülő gyermekek esetében a gondozási körülmények ellenőrzésére, az intézményes gondozás megfelelő

színvonalon

való

működtetésére

nem

helyeződött

elég

hangsúly.

Következetlenségek és hiányosságok jellemzik az adatgyűjtést is. „Az adatgyűjtés alapvető részét képezi annak az integrált megközelítésnek, amely a gyermekről és a szülőkről történő információgyűjtésben, fontossági sorrend felállításában, a támogatások megítélésében, és a jövőre irányuló tervezésben játszik szerepet.” (Unicef 1997: 21)

A nyugat-európai trendeket követve, Kelet- és Közép-Európában, így hazánkban is (ugyan megkésve) jelentős változások történtek a gyermekvédelem rendszerében, a rendszer strukturális felépítésében, általában annak kiépítettségében, valamint a gyermek jogainak érvényesítésében, ám úgy tűnik, hogy az elvek szintjén megfogalmazottak nehezen jelennek meg a hétköznapi gyakorlatban. Domszky szavaival élve: „A 80-as évtized sok változást indított el a gyermekvédelemben. Erre az adott lehetőséget, hogy nyilvánvalóvá vált, a szocialista társadalom sem tudja kiküszöbölni a gyermekek fejlődését megzavaró tényezőket. Így a politika viszonya a gyermekvédelem kérdéseihez ‘megengedőbbé’ vált.”. (Domszky 1999: 42) Egyre inkább megfogalmazódott a speciális gyermekvédelem ellenében az általános gyermekvédelem iránti igény, illetve hangsúlyosabbá vált a klienscentrikus gondolkodás. Az intézmény-centrikusságtól a kliens-centrikusság felé való elmozdulás azt feltételezi, hogy a segítségnyújtás minden formája egyénre szabott, a gyermek és családja sajátos szükségleteihez igazodik. A Gyermekvédelmi törvény alapelvként szögezi le, hogy a hatósági gyermekvédelmet minden esetben meg kell, hogy előzzék az önkéntesen igénybe vehető ellátások. Elismeri, hogy a gyermeket a családból kiemelni csak akkor lehet, ha többoldalú támogatás ellenére a veszélyeztető körülmények nem szűntek meg. Mivel a gyermekvédelmi rendszer működtetése állami és önkormányzati feladat, melyet nem állami szervvel kötött ellátási szerződés útján is lehet teljesíteni, a

96

gyermekvédelem a törvénnyel többszektorúvá vált. Alapelve szerint kliens-centrikus, a hangsúly a személyes szükségletek kielégítésére helyeződik. (Domszky 1999: 56-57) Véleményem szerint az európai gyermekvédelem ontológiai szakaszára jellemző tartalmi hiátusok ma is élő problémát jelentenek a hazai gyermekvédelemben. Nem helyeződik elegendő figyelem az önálló életre való felkészítésre, a fiatalok tanulmányi előmenetelére, a versenyképes szakmaszerzésre, de a szabadidő hasznos eltöltésére sem. Ennek alapján került megfogalmazásra dolgozatom második hipotézise. 2. HIPOTÉZIS: A hazai gyermekvédelem fejlődése során nem jutott el a funkcionális szakaszba, hanem megrekedt az ontológiai stádiumban. Ennek egyértelmű jele az elméleti megalapozottság hiánya, a szakmai terminusok tisztázatlansága, a szakmai tartalmak kidolgozatlansága, a gyermekvédelmi szakemberek identitásválsága, a gyermekvédelem relatív önállóságának bizonygatása66, önmaga meghatározásával és saját léte fontosságának igazolásával való foglalkozása, helykeresési törekvése a társadalompolitika, szűkebb értelemben a szociálpolitika rendszerében.

Mit

jelent

a

gyermekvédelemben

végbement

rendszerváltás

(gyermekjólét

és

gyermekvédelem feladatrendszerének egységes szerkezetbe helyezése, szakellátási intézmények átalakítása, gyermekvédelemben dolgozók képesítési követelményeinek jogszabályban való rögzítése, szakmai programok kidolgozásának fontossága, stb.)? Jelenti-e azt, hogy valódi professzionalizáció ment végbe, ahol a problémakezelő gyermekvédelem racionalizáltan és célzottan kimunkálta a szakmai tartalmakat, kialakította a gyermekek családban való nevelkedését, a már kiemelt gyermekek esetében a családba való visszahelyezését, ennek kilátástalansága esetén a fiatal felnőtt önálló életre való felkészítését célzó módszereket? A gyermekvédelemben, mint speciális élethelyzetben való nevelkedéshez mennyiben igazodnak a nevelési és támogatási módszerek? 66

Domszky Andrással értek egyet, aki szerint „Igazi önállóságról tulajdonképpen csak a szűken értelmezett gyermekvédelem saját intézményeinek szintjén szólhatunk.(…) Az önállóság azonban mindig morfológiai maradt, hiszen a gyermekvédelem meghatározó értékei, normái, ideológiái mindig máshonnan, nagyobb társadalmi alrendszerek és szakmák köréből származtak át, és össze is függtek az ideológiákkal.”. (Domszky 1999: 13)

97

III.2. A mainstream gyermekvédelem Gyermeki szükségletekhez igazodó támogatások A

nemzetközi

(elsősorban

nyugat-európai)

gyakorlatban

az

elmúlt

időszakban

egyértelművé vált, hogy a válságközpontú gyermekvédelem csak azokra összpontosít, akik már eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak, ahol már valamilyen beavatkozás történt az állam részéről. Ezzel pedig a hátrányos helyzetben levő családokat arra kényszeríti az állam képviseletében eljáró gyermekvédelem, hogy maguk oldják meg a problémáikat, különben a család egységébe történő beavatkozásra lesz szükség. A válságkezelő gyermekvédelem valójában gyengíti a szülői felelősségvállalást. Nyugat-Európában a gyermekek szükségleteiről alkotott új megközelítés szerint a gyermekek szükségleteit és a nyújtott támogatást együttesen kell vizsgálni. A gyermeki szükséglet szintjét az határozza meg, hogy ha a gyermek veszélyeztető körülményeknek van kitéve közvetlen környezetében, mennyiben működik a család gyermeki szükségletkielégítő funkciója és mindezek mellett milyen támogatások biztosítottak a gyermek és szülei számára. (Unicef 2007) A szükségletpiramis négy szintjében a körülmények változásához mérten mozoghatnak a gyermekek.

A

szükségletpiramis

csúcsán

található

gyermekek

a

leginkább

veszélyeztetettek, ide sorolhatjuk például a gyermekvédelem rendszerében élő, a halmozottan fogyatékos, vagy a súlyos viselkedészavaros gyermekeket. A szükségletek piramisával összhangban egy fordított piramisban helyezhetők el a szükséglethez mérten a megkívánt támogatások. A gyermekek a szükséglet-piramis legalsó szintjén csak általános támogatást igényelnek, ide sorolhatjuk például a hazai rendszerben a gyermekjólét prevenciós szolgáltatásait, vagy a különböző alternatív szabadidős programokat. Az ennél magasabb kockázat esetében lépnek be az esetkezelő, intenzív családtámogatásra épülő, veszélyeztetettség megszüntetésére irányuló, valamint a korábban helyettesítő gondozásba, kvázi-helyettesítő gondozásba sorolt átmeneti ellátások (lásd: 1. számú ábra). A piramis 98

csúcsán levő gyermekek esetében viszont már válságintervenciót kell alkalmazni, amely a családból való kiemelésre irányul, ez a helyettesítő gondoskodás/védelem szintje, ahol a legátfogóbb szolgáltatások nyújtására van szükség. Az Unicef (2007) szerint általában jellemző a közép- és kelet-európai gyermekvédelmi politikákra, hogy az általános támogatás rendszere nem eléggé kiépült, hiányos a középszintű támogatások rendszere (esetkezelő, támogató szolgáltatások), ezek hiányában pedig nehezen akadályozható meg, hogy a gyermekek ne mozogjanak felfelé a szükségletpiramisban. 1. számú ábra: Kettős piramis-modell

(Forrás: UNICEF Innocenti Research Center: Children at risk in Central and Eastern Europe: perils and promises. Regional Monitoring Report No.7. 1997: 20)

Herczog

(2001)

által

a

hazai

gyermekvédelmi

gondolkodásba

bevezetett

ún.

helyzetfelismerésre irányuló értékelő háromszög-modell szerint a gyermek jólétének biztosítását a háromszög három oldalát adó tényezők határozzák meg, mint a gyermek fejlődésének szükségletei (egészség, tanulás, személyiségfejlődés, kapcsolatok, érzelmi élet, önállóság), a szülői gondoskodás mértéke és minősége (nevelési, gondozási funkciók, fizikai és érzelmi biztonság, ösztönző légkör, állandóság). Valamint a családi és környezeti 99

tényezők (családtörténet, családi működés, lakáshelyzet, anyagi helyzet, család társadalmi beilleszkedettsége, közösségi erőforrásokban rejlő lehetőségek). (Herczog 2001: 181) Sérülékeny alapelvek a gyermekjólét- és védelem terén A gyermek, a szülők és az állam hármasának viszonyában alapvető kérdés, hogy ha a gyermeknek kívánunk segítséget nyújtani, hogyan lehet és kell a családi autonómiába beavatkozni, illetve a gyakorlatban mennyiben sérülnek a gyermekjólét- és védelem egyes alapelvei. A nemzetközi gyermekvédelemben egyre nagyobb hangsúly helyeződik a szakmai tartalmak, módszerek kidolgozása mellett a gyermekvédelmi gondoskodásban (intézményes elhelyezésben, nevelőszülői ellátásban) való nevelkedés hatásainak végiggondolására, az egyes ellátási formák kimeneti mutatóiban jelentkező különbségek vizsgálatára, annak ellenére, hogy nehéz olyan kutatást végezni a gyermekjólét és a gyermekvédelem területén, amely a kimenetek hatékonyságát képes mérni. (Trocmé 1999) A kimenetek hatékonyságának mérési nehézségeinek egyik jelentős alkotóeleme az, hogy a gyakorlatban számos elv ütközhet. Trocmé (1999) arra hívja fel a figyelmet, hogy az elvek gyakorlatban való ütközését a gyermekjólét és a gyermekvédelem terén használatos fogalmak tisztázatlansága, az egyes jelentéstartalmak eltérő kontextusban való használata eredményezheti. Tanulmányában három olyan elvet vizsgál, amelyek ütköznek a gyakorlat szintjén. A három elv 1) a gyermek legjobb érdekének elve, 2) a családi autonómiát legkevésbé sértő beavatkozás (legkisebb beavatkozás) elve és 3) a védelem elve. A nemzetközi gyakorlatban a védelem elve arra irányul, hogy a szakemberek megakadályozzák a gyermekek bántalmazását és elhanyagolását. A gyermek legjobb érdekének elve pedig azt jelenti, hogy meg kell találni a gyermek számára a legmegfelelőbb, állandó biztonságot nyújtó elhelyezést. A legkisebb beavatkozás elve olyan támogatások nyújtására irányul, amely a gyermek családban való nevelkedésének biztosítását szolgálja a családi autonómiát legkevésbé sértő módon. Védelem- és a legkisebb beavatkozás elvének ütközése

100

A védelem és a legkisebb beavatkozás elve alapvetően feszültségektől terhes, ugyanis a védelem biztosítása és a beavatkozás mértékének minimalizálása együttesen nem megoldható. „Konfliktus kerekedik minden egyes alkalommal, amikor egy család visszautasítja a gyermekjóléti szolgáltatást nyújtó szakember segítségét. Az intervencióról való döntés hatalma, amely magában foglalja a gyermek családból való kiemelésének jogát, megkívánja a szakemberektől azt, hogy a helyszínen mérlegeljék, hogy a veszély mértéke igényel-e azonnali beavatkozást.” (Trocmé 1999: 36-37) A hatóság dönt ezekben az esetekben, a szakemberek csak javaslatot tesznek, amit a hatóság mérlegel, azonban a szakemberek a család felé mégis egyfajta hatalmi szerepet töltenek be. A hatalom a gyermekjóléti szakembereket kettős szereppel ruházza fel, ezek a szerepek azonban összeegyeztethetetlenek. Egyszerre várjuk el tőlük, hogy segítő és védő szerepet töltsenek be. Mindkét szerep sikerorientált a maga nemében. Ha a család elfogadja a szakmai segítséget, nyitott az együttműködésre, a segítő szerep sikeres, hiszen a gyermek a családban maradhat. De a védelmi szerep is sikeres, hiszen ha a gyermek családból való kiemelésére kerül sor, elvárható az, hogy a gyermek jobb körülmények közé kerüljön, tehát ebben a megközelítésben is jól végezték a szakemberek a munkájukat. A hazai gyermekvédelmi

szakemberek

védelmi

szerepének

sikerorientáltságát

jelzi

azon

véleményük, hogy bár „kevés a hazagondozás, ezt azonban nem élhetik meg kudarcként, a sikerélményt máshol kell munkájukban keresni. Már az is sikerélmény, ha családiasabb körülmények közé tudják juttatni a gyermekeket.” (Rácz 2006a: 22) A hazai gyermekvédelem célszerűnek tartja „a gondozás folytonossága érdekében”, hogy ugyanaz a szakember lássa el a család- és utógondozási feladatokat. (Filó és Katonáné 1998: 207) A családba való visszakerülés esetében az a helyzet áll elő, hogy a veszélyeztetettség újbóli megelőzése érdekében segítőként jelennek meg a szakemberek, de védelmi funkciót is ellátnak (segítve védenek, vagy inkább védve segítenek), hiszen a gyermeknek már van szakellátási múltja. A család szemszögéből nézve ez azt jelenti, hogy a korábbi beavatkozási aktusban a gyermeket vérszerinti családjából kiemelő gyermekvédelmi szakember, most úgy nyújt szakmai segítséget, hogy már szakemberszerepében testet öltő kettős funkciójával jelzi, hogy ha szükséges, újból megvédi a családtól a gyermeket. Az utógondozásban részesülő gyermek családja számára tehát nincs „tabula rasa”.

101

A területen dolgozó szakemberek véleménye szerint azonban az sem szerencsés, hogy ugyanazok a családgondozók foglalkoznak tovább az alapellátás keretében a gyermekek családjával, akik a bekerülés előtt. (Rácz 2006a) A család szemszögéből nem a hatóság, hanem a szakember felelős a gyermek kiemeléséért, ezért kerül szerepkonfliktusba a családgondozó, mivel a kiemelés után neki kell a családot helyzete rendezésében segítenie, hogy a család alkalmas legyen a gyermek fogadására, a gyermek visszatérhessen a családjába. Ebben az esetben az ambivalenciát az okozza, hogy a szakemberek azokat a családokat gondozzák tovább, akinek egyszer a hatalom már megmutatta önmagát, és folyton szembesítik a családot azzal, hogy a gyermek nem ok nélkül került ki a családból. A gyermekjólét kötelező együttműködésre épülő beavatkozásai csak abban az esetben elfogadottak, hogy ha ennél kíméletesebb beavatkozások a gyermeket elfogadhatatlan mértékű veszélyhelyzetben hagynák. A gyakorlatban azonban nehéz ezeket az elveket egyensúlyban tartani, hiszen a veszély megjóslásának lehetősége korlátozott. Védelem- és a legjobb érdek elvének ütközése Nem csak a legkisebb beavatkozás és a védelem elve ütközhet, hanem a védelem kontra legjobb érdek elv is. A nemzetközi gyakorlatokban általában a legjobb érdek elve azt kívánja meg, hogy a gyermeket megvédjék attól, hogy bántalmazzák, elhanyagolják. Parton alapvetően a gyermekvédelemre úgy tekint, mint az állam azon eszközére, amely a társadalom tagjainak magatartását szabályozza. A dilemma abból ered, hogy úgy védje az állam a gyermekek individuális jogait, hogy tartózkodjon a családi autonómia korlátozásától. (idézi Szöllősi 2003: 79) A védelemre fektetett túlzott hangsúly kizárhatja a gyermeket és családját azokból a szolgáltatásokból, amelyek úgy szolgálják a gyermek legjobb érdekét, hogy intenzív családmegtartó tevékenységek mellett családban maradhasson. Problémát okoz az is, hogy sokkal több esetkezelő, reaktív módszer létezik a gyermekjólét tárházában, szemben a megelőzésre építő, proaktív eszközökkel. A gyermekvédelem alapvető jellemzője a családi autonómiába való beavatkozás, hiszen nem csak a gyermek szükségleteire kíván reagálni, hanem a családi környezetben felmerülő problémák kezelésére is. „A gyermekvédelem sajátos tárgya nem általában véve a

102

támogatás, a nevelés vagy a segítés (…) A gyermekvédelem nem csak forrásokat, szolgáltatásokat biztosít, hanem védi a gyermeket a szülők magatartásával szemben, szankcionálja a család életmódját, módosítja a családtagok egymáshoz fűződő jogait és kötelességeit, továbbá módosítja a gyermek családon belüli és azon kívüli státuszát.” (Szöllősi 2003: 88) Egyre gyakoribb az a szemlélet, hogy a gyermekek védelmére épülő intézkedéseket nem a gyermekjóléti szolgáltatóknak kell felvállalniuk (hiszen a jólét biztosításának természetével ellentétes), hanem inkább a rendőrségnek. (Trocmé 1999: 37) A védelem és a legjobb érdek elve közötti feszültséget a gyermekjóléti rendelkezések hatáskörének lefektetésekor kell feloldani, hiszen a védelemre történő koncentrálás a jólét és a legjobb érdek elvén alapuló rendszertől teljesen eltérő szolgáltatási rendszer kialakítását igényli. (A Tenczer (1999) által felvetett gyermekvédelmi alapellátás fogalmának szükségessége is erre utal.) A családján kívül nevelkedő gyermek legjobb érdekének elvével kapcsolatos kérdések különösen lényegesek. Habár a gondozásban elhelyezett gyermekek általában kevésbé vannak bántalmazás veszélyének kitéve, a nevelőszülői ellátás és az intézményes elhelyezés (gyermekotthon, lakásotthon) sikerességét nemcsak a védelem fényében kell értékelni, azaz nem szabad, hogy azon legyen a hangsúly, hogy a gyermekvédelem rendszerében nagyobb biztonságban van a gyermek, mint a korábbi elhanyagoló, bántalmazó családi közegben. Nem bizonyított egyértelműen az, hogy vajon tényleg jobb a gyermekeknek a gyermekjóléti- és gyermekvédelmi ellátások rendszerének kialakítása által. Whittaker et al. szerint, ha nincsenek is nagyobb veszélyben a gyermekvédelem rendszerében élők, az nem egyértelmű, hogy a rendszerben való nevelkedés javít-e az életükön. (idézi Trocmé 1999: 38) Az Egyesült Államokban például az etnikai kisebbséghez tartozók nagymértékben veszélyeztetettek, aránytalanul magas a színes bőrű gyermekek száma a nevelőszülői ellátásban és hosszabb időt is töltenek gondoskodásban fehér társaikhoz képest. Az etnikai kisebbséghez tartozók sebezhetőségét mutatja az is, hogy a nevelőszülői ellátásban lévő fekete gyermekek kevésbé maradnak kapcsolatban szüleikkel. (Fein és Maluccio 1996: 122) Legjobb érdek- és legkisebb beavatkozás elvének ütközése

103

Feszültség állhat fent a legjobb érdek és a legkisebb beavatkozás elve között is. Goldstein et al. szerint a gyermek legjobb érdekének elve egy idealizált mércét állít a családdal szemben. (idézi Trocmé 1999: 38) Ezt a családdal való szembenállást próbálja a gyermekvédelem a legkevésbé ártalmas beavatkozással ellensúlyozni, viszont a saját idealizált elvével a gyermekvédelem úgy kerül szembe, hogy örökösen bizonyítania kell (objektív kritériumok hiányában), hogy a gyermek legjobb érdekét úgy szolgálja a rendszer, hogy kezdetben a legkevésbé sértő beavatkozásokat alkalmazza, majd a gyermek érdekében egyre inkább betolakodnak a családi autonómiába, míg végül a családi egység szerkezete felbomlik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy dokumentáltan bizonyítani kell tudni minden esetben, hogy a kötelező jellegű együttműködéseket csak akkor használja a rendszer, ha az önkéntes igénybevételű lehetőségek nem vezettek eredményre. Lesarkítva azt is mondhatjuk, hogy a családi autonómiába való legkisebb beavatkozás elve azt jelenti, hogy (tekintettel a szűkös forrásokra és a leterhelt szakembergárdára) sorozatosan nem adjuk meg a családnak a segítséget (hiszen nem akarunk betolakodni). Ez elég indok arra, - hiszen szakmai segítségnyújtás híján úgy sem látni esélyt a javulásra, és a szakemberek máshol is érhetnek el sikereket a munkájukban - hogy a gyermeket kiemeljék a családból. Valójában itt az intenzív családmegtartó módszerek szakmai filozófiája kerül kiforgatásra, ami oda vezethet, hogy a családmegtartó támogatások nyújtása helyett, - kevésbé betolakodó módon - időt kell adni arra, hogy a kiszolgáltatott helyzetű családok maguk oldják meg a problémáikat, ha ez nem megy, következhet a türelmi idő adása kötelező együttműködés keretében. Milyen viszonyban van a legjobb érdek elve és a legkisebb beavatkozás elve, amikor a gyermek már hosszabb időt tölt a szakellátás rendszerében, különösen a nevelőszülői ellátásban? Ha a család helyzete rendeződik, de a gyermek érzelmileg erősen kötődik a nevelőszülőhöz és a nevelőszülő is a gyermekhez, felmerül a dilemma, hogy bár a gyermek hosszabb távon egy szerető otthonra talált a gyermekvédelmi gondoskodás ideje alatt, a körülmények rendezésében megkapta-e a család a valódi segítséget még a gyermek kiemelése előtt? Hol ártott a rendszer nagyobbat, amikor kiemelte a gyermeket a családból, vagy amikor visszahelyezte a nevelőszülőktől a családba, ahol hosszú éveket töltött? A

104

nevelőszülőség vállalása mögött meghúzódó motiváció önmagában fontos kérdés, illetve az, hogy a szakma mely motivációt fogadja el abból a szempontból, hogy biztosítva lesz a gyermekvédelem azon törekvése, hogy a gyermek mielőbb visszakerüljön a családjába. Számos motiváció létezhet, mint „munkanélküliség, pénz, hasznosság-igény, nagy ház kihasználatlanul, érzelmi indítékok, jótétemény, hit”. (Herczog 1995: 95) Kérdéses, hogyan érvényesül a gyermekvédelemnek azon elve, hogy a gyermek családból való kiemelése egy átmeneti állapot akkor, amikor a hazai gyakorlatban köztudottan a nevelőszülők többnyire hosszabb időre kapják a gyermeket nevelésre. Az előre láthatóan hosszú időre jósolt helyettesítő szerep nem eleve elrendelt módon azt sugallja, hogy a nevelőszülő kizárólagosságot élvez a szülővel szemben a gyermek felnevelésében?

2. számú ábra: Ütköző gyermekjóléti- és védelmi alapelvek

(Forrás: Nico Trocmé: Canadian Child Welfare Multi-Dimensional Outcomes Framework and Incremental Measurement Development Strategy. 1999: 36)

Gyermekvédelmi politika és gyakorlat - nemzetközi példák67 67

„Gyermekvédelmi politika és gyakorlat” alcím alatt, valamint szintén ezen fejezet későbbi részében, „A gyermekvédelmi rendszerből kilépő fiatalok támogatása” alcímmel bemutatásra kerülő nemzetközi példák kitekintő jellegűek. A különböző országok gyermekvédelmi gyakorlatának, megoldásainak bemutatása azt a célt szolgálja, hogy betekintést adjak a nemzetközi mainstream gyermekvédelem szakmai diskurzusaiba,

105

Az ausztrál gyermekvédelmi politika és gyakorlat is arra fekteti a hangsúlyt, hogy a gyermeket a családban kell tartani. Ha mégis a családján kívül kell elhelyezni, akkor is elsődleges feladat a szétszakadt család újraegyesítése. Ennek érdekében számos intenzív családtámogató program működik. A gyermekek kétféle módon kerülhetnek ki a család kötelékéből: 1) a szülő kérelmezi, 2) a családból való kiemelésről a bíróság dönt. (Australian Institute of Health and Welfare 2007) Nyugat-Ausztráliában a 2004. évi Gyermekekről és a közösségi ellátásokról szóló törvény (Children and Community Services Act 2004) tartalmazza a gyermekeknek biztosított gyermekvédelmi ellátásokat. A gyermek legjobb érdeke elv mellett vezető alapelv az, hogy a gyermek beleszólhat a vele kapcsolatos döntések meghozatalába. A törvény azt is előírja, hogy a szülők és más fontos személyek véleményét is meg kell hallgatni. Az ausztrál gyakorlat szerint az első pár hónap a kritikus a gondozásban a sikeres hazaköltözésre nézve. Ebben az időszakban nagyon intenzív tervezésre és különböző, célzott szolgáltatásokra van szükség. A családból kiemelt gyermekek esetében a gyermek fejlődéséhez mérten választják ki a leginkább megfelelő elhelyezési formát, illetve mérlegelik azt, hogy a gyermeknek mik a kívánalmai. A szülők folyamatos bevonása alapvető, nem csak azért, mert joga a szülőnek, hogy a gyermekről teljes körű információval rendelkezzen, hanem azért is, mert részesei a családegyesítés folyamatának. Az ausztrál gyakorlat az ún. párhuzamos tervezésre épül, ez egy olyan módszer, amely egyidejűleg figyel a család újraegyesítésére, ugyanakkor dolgozik egy alternatív terven, ha mégis hosszú távú elhelyezésre lenne szükség. A párhuzamos tervezés folyamata egyből elkezdődik, amint a gyermek belép a gondozás rendszerébe. (Schwenke 2007) Az Egyesült Államokban már az 1980-as évek elején jellemző volt, hogy a családból kiemelt gyermekek 40%-a két vagy ennél is több évet töltött a nevelőszülőknél, ami azt mutatta, hogy a gondozásnak ez a formája nem alkalmas arra, hogy a gyermeket visszahelyezze a családjába. Ennek következtében erősödött meg a gyermekjóléti munka. Az örökbefogadásról és a gyermekek jólétéről szóló 1980. évi törvénybe helyet kaptak a prevenciós szolgáltatások. A’80-as évek második felére újból nőtt a gondozásba vett illetve a gyermekvédelmi rendszerből kikerülő fiatalok és fiatal felnőttek támogatási formáiba, nem célom azonban, hogy az egyes nemzetközi gyermekvédelmi rendszereket a hazai gyakorlat elé példának állítsam.

106

gyermekek száma, ami arra utalt, hogy a családban való gondozás sokszor túl rövid ideig tartott. Az intenzív családmegtartó támogatás filozófiája szerint abban az esetben, ha a gyermeket a közvetlen kiemelés veszélye fenyegeti, szükséges intenzív, időben korlátozott szolgáltatások biztosítása. (Fein és Maluccio 1996: 110-115) A beavatkozások célja, hogy a család egységét megtartva, a család körülményeiben, illetve a szülők gyermeknevelési készségeiben pozitív változásokat idézzenek elő. A szociális munka alapelve szerint a végleges megoldást már akkor kell keresni, amikor a gyermek még a családban él. „Az intenzív családmegtartó szolgáltatásokat nyújtó szociális munkások a nap 24 órájában elérhetőek a család számára, a találkozások gyakoribban és hosszabbak, ezért az ilyen munkát végzők általában legfeljebb két családdal foglalkoznak egy időszakban. Egyben rövid időhatárral dolgoznak, az intenzív szolgáltatások legfeljebb 4-6 hétig tarthatnak, ez idő alatt a közösen kitűzött legfontosabb, legalapvetőbb célokat kívánják csak megvalósítani.” (Bányai 2003: 54) Az Egyesült Királyságban az elmúlt évek során a gyermekhalálozások miatt jelentős változások történtek a gyermekvédelmi politikában és a gyakorlatban is. A legutóbbi esetek ahhoz vezettek, hogy a gyermekvédelmi rendszer működésében számos felülvizsgálat történt. A felülvizsgálatok sorra bizonyították, hogy a gyermekvédelmi, egészségügyi és a szociális ellátórendszer tagjai között elégtelen volt a kommunikáció, a gyermekek helyzetének vizsgálata számos esetben nem volt eléggé alapos és a megfelelő szakemberek sem voltak minden esetben bevonva a tervezés és problémamegoldás folyamatába. Ennek érdekében

néhány

alapvető

standard

került

meghatározásra

a

gyermekvédelmi

beavatkozások gyakorlatára vonatkozóan, úgymint: a gyermek akkor kapja meg a segítséget, amikor szükséges; a szakemberek jól időzítetten és hatékonyan cselekedjenek, annak érdekében, hogy megvédjék a gyermeket; alapvető, hogy meg kell hallgatni a gyermeket; a különböző területeken dolgozó szakemberek, akik érintettek a gyermek ügyében, osszák meg az információkat egymás között. Továbbá, a különböző területeknek együtt kell működniük annak érdekében, hogy felmérjék a gyermek szükségleteit és a veszély mértékét, és ennek megfelelően hatékony beavatkozási módokat dolgozzanak ki a probléma megoldására. Alapvető elvárás a szakemberekkel szemben, hogy kompetensek legyenek a munkájukban. A közösség tagjaival együtt kell működni a gyermek védelme

107

érdekében, illetve fontos, hogy a szakemberek szervezeti szinten, de egyénileg is felelősek legyenek munkájuk és annak hatékonysága iránt. (Kendrick 2004) A Brit Pszichológiai Társaság (2007) felhívja a figyelmet arra, hogy a családból való kiemelés mindenképpen összezavarja a gyermekeket. Az Egyesült Királyságban a gyermekek 80%-át bántalmazás, elhanyagolás, vagy a családban fellelhető súlyos problémák miatt emelik ki a családból. A kiemelés aktusa magában foglalja a családtagoktól, barátoktól, szomszédoktól, közösségektől való elszakadást, és gyakran iskolaváltást is eredményez. „Mindez aláássa a gyermek öntudatát, biztonságérzetét és azt az érzést, hogy tagja a társadalomnak.” (Child Protection Portfolio 2007: 78) A tanulmány felhívja a figyelmet arra, hogy számos esetben a gyermekek arra kényszerülnek, hogy vándoroljanak a rendszerben. Garnett felmérése szerint a gondozott gyermekeknek mindösszesen 27 százaléka nem költözött más helyre a rendszerbe való kerülése után, fele kétszer, negyede pedig legalább négyszer költözött. (idézi Child Protection Portfolio 2007: 78) A gondozási-hely váltások negatív hatással vannak az iskolai előmenetelre is. Az Egyesült Királyságban történt vizsgálatok szerint azoknál a fiataloknál, akik gondozásban voltak, két és félszerese az esélye annak, hogy tinédzserként szülővé váljanak. A börtönviseltek körülbelül egynegyede élt gyermekvédelmi gondoskodásban. (Child Protection Portfolio 2007: 79) Az Ír kormány gyermekotthonok nemzeti standardjait tartalmazó dokumentuma (2004) előírja, hogy a szakembereknek milyen feladataik vannak a gyermek nevelése, oktatása terén, illetve, hogyan kell felkészíteniük a gyermeket a gyermekvédelmi rendszer elhagyására. A dokumentum értelmében a gondozói, nevelői gyakorlat figyelembe veszi a gyermek egyéni szükségleteit és tiszteletben tartja szociális, kulturális, vallási és etnikai hovatartozását. Alapvető elvárás, hogy a csoportos együttélés ideje alatt egyéni gondozás folyjon, amely figyelembe veszi a gyermek vágyait és illeszkedik egyéniségéhez. A gondozásban élő fiatalok érzelmi életére különösen nagy hangsúlyt kell fektetni. Az egyéni gondozásra való törekvés azért is fontos, hogy az intézményes gondoskodásban részesülők tudják, hogy van egy felelősségteljes felnőtt, akire számíthatnak, aki támogatja őket. A dokumentum kiemelt hangsúlyt fektet minden gyermek megfelelő oktatáshoz való

108

hozzájutásához, hogy a gyermek minden szakmai segítséget megkapjon ahhoz, hogy tanulmányai során képességeihez mérten a legjobban teljesítsen. A tankötelezettségi korhoz közeledő gyermekek esetében a gyermekotthon továbbtanulásra ösztönzi a fiatalokat. A gondoskodás elhagyása előtt a gyermeket kora, értelmi képességei és érettsége alapján készítik fel a gondozás elhagyására. Azoknak a fiataloknak, akik nem a saját családjukba térnek majd vissza, hanem önálló életet kezdenek, két évvel azelőtt, hogy törvényesen kiléphetnek a gondozásból, egy olyan gondozási tervet készítenek, amely a kilépéshez szükséges támogatásokat és feltételrendszereket rögzíti (pl.: igénybe vehető anyagi támogatások, lakhatással kapcsolatos segítség). (Government of Ireland 2004a) A dokumentum gyermekeknek szóló verziója a gyermekvédelmi gondoskodás, ezen belül a gyermekotthoni elhelyezés szükségességét a következőképpen magyarázza el a gondozottaknak: „Ha nem tudsz otthon maradni a saját otthonodban, a saját családoddal, akkor gondozásba kell menned. Ez azt jelenti, hogy az Egészségügyi Minisztérium egy biztonságos helyet és olyan embereket talál neked, akik majd vigyáznak rád. Néhány gyermek csak egy kis időre marad gondozás alatt, csak addig, amíg a gondok megoldódnak saját családjukban, mások pedig hosszabb időre maradnak. Lehet, hogy nevelőszülőkhöz kerülsz (lehet, hogy olyan valakihez, aki a családodból való), de lehet, hogy egy nagy házban fogsz élni, amit gyermekotthonnak neveznek. Szomorú lehetsz amiatt, hogy el kellett hagynod a családodat, és gondozásba kellett menned, de a kormány azt szeretné, hogy a gondozásban eltöltött idő alatt olyan boldog legyél, amilyen csak tudsz. (...) Ezeket a szabályokat a gyermekotthonok működésére felállított nemzeti standardnak hívják. Ezek nem olyan szabályok, amelyeket neked kell betartani. Ezek az alkalmazottakra vonatkozó szabályok. De a kormány úgy gondolta, hogy neked is tudni kell ezekről a szabályokról, csakhogy megértsd, hogy a dolgoknak hogyan kell történniük a te érdekedben.” (Government of Ireland 2004b: 12, 14)

Evidencia-alapú megközelítés A nemzetközi gyermekvédelemben egyre hangsúlyosabb a bizonyítékon alapuló gyakorlat szükségessége. Tomison (2002) szerint a tudományos módszereken alapuló formális,

109

racionális gyermekvédelmi gyakorlat sokkal hatékonyabb és gazdaságosabb szolgáltatási rendszert képes létrehozni. Alapvető elvárás, hogy a szakmai munka (szolgáltatási folyamat) egésze jól dokumentált legyen, rögzítve a bemeneti és kimeneti mutatókat, a kitűzött és elért célokat, a tervezett és megvalósult feladatokat, azt, hogy a beavatkozás egésze mennyiben szolgálta a gyermek érdekét, milyen változások történtek a családi egység megőrzése, a gyermek családi státuszának megerősítése érdekében, melyek voltak a beavatkozás sikeres és hatástalan pontjai. Összességében a gyermekre és családjára nézve milyen hatással volt a szakmai munka. O’Connor (2000) szerint a gyermekek jólétének, védelmének biztosítása érdekében nyújtott szolgáltatások, programok, a különböző intervenciók hatékonyságának vizsgálatakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a társadalmi és kulturális kontextust, amelyben ezek megvalósulnak. Mivel számos gyermekjóléti- és védelmi elv létezik, amelyek eltérő módon értelmezettek, a gyermekvédelem örökösen azzal találja szembe magát, hogy ki kell találnia, hogyan teszi egyértelművé, hogy egy-egy beavatkozás miként szolgálja a gyermekek jólétét, a családi egység megőrzését. Az evidencia alapú gyakorlatra azért is van szükség, mert többnyire a gyermekvédelem gyakorlata kollektív bölcsességekre, nem pedig megalapozott tudásra épül, így a gyermekvédelem számos esetben arra kényszerül, hogy önmaga létének szükségességét igazolja (önmagát védelmezze). (Gordon 2000) Költséghatékonyság kérdése A nemzetközi gyermekvédelemben a standardok, protokollok kidolgozása iránti igény mellett egyre nagyobb hangsúly helyeződik a gyermekjóléti reform kontextusában a költséghatékonyság szempontjaira (gyermekjólét kontra gyermekvédelem), valamint az egyes ellátások (intézményes kontra nevelőszülői ellátás) közötti költségbeli és kimeneti különbségekre.

Az

Egyesült

Államokban

például

Courtney

(1998)

szerint

a

gyermekvédelem drága vállalkozás, annak ellenére, hogy a gyermekek jólétére irányuló rendszer működési költségei nehezen kalkulálhatók. A számítások szerint a szövetségi kormánynak gyermekenként több mint 11-szer annyiba kerül nevelőszülői elhelyezést biztosítani,

mint

alapvető

jövedelemtámogatást

nyújtani

a

családoknak,

hogy

felnevelhessék gyermekeiket. Gelles szerint a gyermekbántalmazás ugyan minden

110

jövedelmi kategóriában jelen van, azonban a szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkező családokban nagyobb az abúzus valószínűsége. A szegény szülők körében a fiatal szülők és az egyedül állók esetében fokozottabb a veszélye a gyermekkel szembeni erőszakos magatartásnak. (idézi Szöllősi 2000: 61) Egy 1993-ban végzett kutatás pedig azt mutatta ki, hogy a gyermekbántalmazás és a gyermek elhanyagolása körülbelül 22-szer akkora eséllyel fordul elő olyan családokban, amelyek évi jövedelme 15000 dollár alatt van, mint azokban, ahol a szülők több mint évi 30000 dollárt keresnek, következésképpen a jóléti intézkedések révén az alacsony jövedelemmel rendelkező családok anyagi helyzetében bekövetkező javulás hatással van a gyermekvédelemre is. (Courtney 1998: 95) Meg

kell

jegyezni

azonban,

hogy

a

devianciákkal

terhelt

családokban

a

jövedelemtámogatás nem elégséges a gyermek helyzetének javítására. Fein és Maluccio szerint az önmagában riasztó, hogy az Egyesült Államokban nem működik rendszerként a gyermekjóléti rendszer, ennek oka, hogy a szövetségi intézmények nem törekszenek a gyakorlati munka egységesítésére, így 50 különböző állami rendszer működik, túlterhelt, képzetlen dolgozókkal és vitatott minőségű ellátásokkal. (Fein és Maluccio 1996: 124-125) Az Egyesült Királyságban kb. 75 ezer gyermek nevelkedik gyermekvédelmi gondozásban, ebből közel 50 ezer gyermek él nevelőszülőknél (az összes gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló gyermek 67%-a). Az elmúlt években készült kutatások arra mutattak rá, hogy a kimeneti adatok a nevelőszülőknél nevelkedett gyermekeknél jobbak az intézményes gondozásban részesültekhez képest. Az intézményes gondozásban nevelkedettek körében gyakoribbak a viselkedési zavarok, mint azoknál, akik nevelőszülőknél vagy vérszerinti családjukban nőttek fel. Körükben a magasabb arányú viselkedési zavarok a nagyobb létszámú gondozási egységekben való nevelkedésüknek tudhatók be, illetve annak, hogy az intézményes gondozásban részesülő gyermekek kevésbé személyes nevelésben részesülnek, ráadásul a nevelőik is többször váltják egymást a gondozási idő során. (Tapsfiled és Collier 2005: 5) Beecham és Sinclair (2007) tanulmánya szerint az Egyesült Királyságban a szociális kiadások több mint 40%-a a gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló gyermekek elhelyezésére fordítódik. A gyermekek és fiatalok gondozására fordított költségek igen változatos képet mutatnak, a kutatók szerint ennek azonban számos oka van. Az egyik ilyen ok a szolgáltatási outputokban keresendő. Nem mindegy például, hogy a gyermekotthonnak

111

van-e belső iskolája, vagy hány telephellyel működik az adott intézmény, mekkora a kihasználtsága, de az ellátás költségeire nézve meghatározó lehet a szolgáltatást igénybe vevők életkora, neme, a gyermek vagy családja problémáinak típusa is. Köztudott, hogy az intézményes gondozás a legdrágább ellátási forma. Az Egyesült Királyságban politikai elvárás, hogy változzon az ellátások egymáshoz viszonyított aránya, cél az, hogy többet költsenek a korai beavatkozásokra és a megelőző szolgáltatásokra. Azoknak a gyermekeknek az esetében, akik nem tarthatók a családban, a nevelőszülői elhelyezési forma a leginkább alkalmas. Jelenleg a nevelőszülői ellátásban egyrészt jelentős hiány van a nevelőszülők terén, a Fostering Network becslése szerint kb. 10 ezer nevelőszülőre lenne még szükség. (Tapsfiled és Collier 2005) Másrészt a nevelőszülői ellátásban egy jelentős belső átrendeződés figyelhető meg a családon belüli önkéntes alapú nevelőszülőktől, a fizetett nevelőszülőség irányába. A nevelőszülői rendszer strukturális átalakulása a nevelőszülők és a nevelőszülői ellátást nyújtó szolgáltatások viszonyában is változást indukált. A nevelőszülői ellátást nyújtó szolgáltatók a nevelőszülőkkel szemben egyre nagyobb elvárásokat támasztanak. Ezzel párhuzamosan a nevelőszülők pedig képzési lehetőségeket, megfelelő szakmai színvonalú támogatást várnak. A „Minden gyermek számít” rendelkezései nyilvánvalóvá tették, hogy a nevelőszülők képzésének és támogatásának fejlődnie kell annak érdekében, hogy a nevelőszülők segíteni tudják a gyermekek tanulmányi eredményeinek javulását. (Tapsfiled és Collier 2005) A politikai törekvésben egyértelmű az is, hogy a családmegtartó, prevenciós támogatásokra kell a hangsúlyt helyezni, amelytől azt várják, hogy a gyermekek és szüleik szolgáltatási karrierjében már a támogatás kezdetén is legalább rövid távú eredményeket lehessen felmutatni. Költséghatékonysági oldalról ez annyit jelent, hogy csökkenne a későbbi beavatkozások költsége. Az Egyesült Királyság gazdasági számításai szerint a „gyermekekről való közgondoskodásnak az a legolcsóbb módja, ha a családok felelősségét növelik, ha házhoz viszik a segítséget, ha a krízisszolgálat munkatársai többet dolgoznak a családon belül, mintha a gyereket kiemelik a családból”. (Somorjai 1996: 28) Beecham és Sinclair nem vitatva a beavatkozási irány helyességét, ebben a kérdésben szkeptikus álláspontot képviselnek, példaként említik, hogy közel 40 év kellett ahhoz, hogy a mentális gondozást nyújtó egészségügyi rendszerben megváltozzon az egyes ellátások

112

aránya, a hosszú távú pszichiátriai intézményes ellátások irányából a hangsúly eltolódjon a pszichiátriai betegek közösségi ellátása felé. (Beecham és Sinclair 2007: 78) A gyermekvédelmi rendszerből kilépő fiatalok támogatása - nemzetközi példák A gyermekvédelmi rendszerből kilépő fiatalok támogatása alapvetően a tercier prevenció jegyében történik, annak megelőzésére szolgál, hogy a gyermekvédelemben nevelkedett fiatal a továbbiakban is jóléti ellátásokra szoruljon. Természetesen a sikeres társadalmi integrációt

számos

tényező

befolyásolhatja,

de

a

gyermekvédelmi

rendszerben

nevelkedettek esetében ennek megítélése nagymértékben a gyermekvédelmi rendszer függvényében értelmezhető. Befolyásoló tényezők lehetnek a fiatal felnőtt egyéni készségei, képességei, szocializációs szintje, meglévő belső és külső erőforrásai, személyes kapcsolati hálójának kiterjedtsége, a természetes támaszok (család, barátok) segítségének igénybevételi lehetősége, iskolai végzettsége, vagy munkaerő-piaci pozíciója, lakhatási feltételei, általában az igénybe vehető támogatások (mesterséges támaszok) kiépültsége, elérhetősége. (Szikulai 2006a) A rendszerből kikerülő, a vérszerinti családba vissza nem térő fiatalok, illetve fiatal felnőttek aktív támogatására, néhány esetben lépcsőzetes kiléptetésére is egyre nagyobb hangsúly helyeződik a nemzetközi gyakorlatban, egyfelől a gyermekvédelmi rendszerből való rossz kimeneti mutatók, másfelől a kamaszkor elnyúlása, a posztadoleszcencia kialakulása miatt. Az ausztrál gyakorlat szerint az önálló életre való felkészítésnek három szakasza van. Az első szakasz az ún. előkészület a gondozás elhagyására. Az első állomás a 14-17 éves kor közötti fiatalokra fókuszál, akik jelenleg gyermekvédelmi gondoskodás alatt állnak. A szakemberek elsődleges feladata az, hogy gondoskodjanak arról, hogy a fiatal megfelelő oktatásban és a gyakorlati élethez szükséges képzésben részesüljön, annak érdekében, hogy a fiatal független életbe való átmenete sikeres legyen. Ebben a szakaszban rendszeres megbeszélés folyik a fiatallal a gondozás későbbi elhagyásának folyamatáról és arról, hogy a rendszerből való kikerülés után milyen esetleges nehézségeket rejt magában az önálló élet. A második szakasz az ún. önálló élet megkezdésének szakasza. Az önálló élet elkezdése leghamarabb 16 éves kortól lehetséges, ebben a szakaszban a fiatalok segítséget

113

kapnak megfelelő szállás keresésében, annak fenntartásában, továbbtanulásban, illetve munkavállalásban. A harmadik szakasz az ún. gondozás utáni szolgáltatások szakasza. Amint a fiatal megkezdi önálló életét, további segítségnyújtásban részesülhet önkéntes alapon, szükség esetén akár 25 éves koráig. A személyes segítő (hazai rendszerben: utógondozó) tanácsadást nyújt számára, illetve szükség esetén segít a lakhatás, munkavállalás terén, de magában foglalhat igény szerint olyan szolgáltatásokat is, mint például a vérszerinti családdal való kapcsolat erősítése, vagy szociális és egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférésben való támogatás. Az önálló életre való felkészítést célzó szolgáltatói tevékenységek köre széles, tartalmazza a pénzkezelés, pénzbeosztás elsajátítását, az ételkészítéssel, háztartásvezetéssel kapcsolatos teendők ellátásában való jártasság megszerzését, olyan gyakorlati készségek elsajátítását, mint például hivatalos ügyek intézése (nyomtatvány kitöltése, időpont kérése orvosnál). Hangsúlyos a döntési képesség erősítése, a megfelelő információk megszerzésének módjaiban való jártasság kialakítása. A fiatalok segítséget kapnak a személyes támogatórendszerek kiépítéséhez, amelyekre majd a gondozás utáni szakaszban építhetnek. (Government of Western Australia 2006) Skóciában az 1995. évi Gyermekekről szóló törvény értelmében a helyi önkormányzatok kötelezettsége, hogy tanácsadást és támogatást nyújtsanak a gondoskodást elhagyóknak. Alapvető, hogy a fiatalt teljes mértékben be kell vonni a jövőjét érintő tervezés folyamatába. O’Mairthini (2002) szerint azonban az önálló életre való felkészítésnek nem a kikerülés után kell elkezdődnie, hanem már jóval korábban, a gondozás ideje alatt. Véleménye szerint siet a rendszer, hiszen a gyakorlat szerint a rendszerből való kilépés életkora 16 év - még ha 21 éves korig lehetőség is van támogatás igénybevételére - ezzel szemben a családban élő fiatalok átlagosan 24 éves korukban hagyják el a szülői házat. A Skóciában működő ún. Stepping Out and Moving On (Kilépés és továbblépés) elnevezésű programnak - amely a gondozás elhagyására készít fel megfelelő információnyújtással, képzések biztosításával - az a célja, hogy kiaknázzák a fiatal készségeit, képességeit és erőforrásait annak érdekében, hogy megfelelően felkészülhessen a felnőtt életre. A program gyakorlatilag a személyes kompetenciákat kívánja fejleszteni, mint kockázatvállalási képesség, kapcsolatteremtő készség fejlesztése, önismeret, önbecsülés növelése.

114

Az írországi Barnardo projekt Észak- és Nyugat-Belfast, valamint Glengormley területein működik. Ennek keretében öt közösségi házban (a magyar rendszerben: utógondozói otthon) kerülnek elszállásolásra a fiatalok, ahol mindenkinek van egy személyi segítője. A fiatalok átlagosan 6-18 hónapot töltenek itt. A projekt ethosza szerint minden 16 éves vagy annál idősebb fiatalnak, aki elhidegült családjától, és nem kap családi támogatást, joga van ahhoz, hogy függetlenül éljen, szakmai támogatásban részesülhessen. A szállás biztosítása mellett a fiatal részére készül egy személyre szabott támogatási programcsomag, amely a fejlesztendő készségeket és kompetenciákat is megnevezi. A támogatott időszakban a későbbi lakhatás megoldásában is nyújtanak segítséget, például albérletkeresésben. (www.barnardos.org.uk) Az Egyesült Államokban 1986-ban lépett életbe az ún. Független életről szóló törvény, amely a gondozott fiatalok támogatását, emancipációját segíti, bár számos kritika éri az önálló életre felkészítő programok koncepcióját amiatt, hogy irreális várakozásokat kelt a fiatalokban és a szakemberekben is. „E fiatalok érzelmileg, intellektuálisan és fizikailag általában lassabban fejlődnek, mint kortársaik. Felnőtté válván kevés családi és társadalmi támogatásra számíthatnak, ezért a természetes családi kapcsolatokkal rendelkező gyermekeknél fokozottabban szorulnak idegenek jóindulatára ahhoz, hogy helyt tudjanak állni a világban.” (Fein és Maluccio 1995: 121-122) Spanyolországban a gyermekvédelmi gondoskodás rendszerét elhagyó fiatalok támogatása minimális. A gondozás elhagyására 18 éves korban kerül sor. Ha a fiatal nevelőszülőnél nevelkedett, és a fiatal és a nevelőszülő úgy akarja, akkor a gondozott továbbra is maradhat a nevelőszülőnél, de ekkor már nem biztosított semmiféle állam által nyújtott anyagi vagy egyéb juttatás. Az intézményes ellátásból kikerülők, amennyiben szükségük van támogatásra, tanácsadásban részesülhetnek 21 éves korukig, ennek keretében segítséget kaphatnak a munkahely és albérletkeresésben is. (Casas és Montserrat 2008) A nemzetközi gyakorlatban a gyermekvédelmi gondoskodást elhagyók támogatása jellemzően a képessé tevő segítségnyújtásokra épül, abból a felismerésből, hogy a gyermekvédelemben nevelkedettek foglalkoztatási, munkaerő-piaci esélyei alacsony iskolai

115

végzettségük miatt rosszak. Az egyes országok gyakorlatában fellelhető támogatások jellemzően olyan személyes szolgáltatásokra, tanácsadási technikákra épülnek, amelyek alapvető célja az, hogy a segítségre szoruló fiataloknak - a kilépést követően, de jellemzően a kilépés előkészítésétől számítva a rendszer végleges elhagyásáig - a különböző képességeit, kompetenciáit fejlesszék, amelyek nem csak a munkaerő-piacon, hanem az élet egyéb területein is nélkülözhetetlenek. A nemzetközi gyakorlatban, mainstream gyermekvédelemben egyértelművé vált, hogy a válságközpontú gyermekvédelem nem oldja meg a családok és a gyermekek helyzetét, csak arra szolgál, hogy a szülői felelősségvállalást gyengítse. A nemzetközi gyermekjóléti- és gyermekvédelmi politikában az elmúlt évtizedben hangsúlyossá vált, hogy az általános- és középszintű támogatási rendszerekbe kell tudást és anyagi erőforrásokat invesztálni. A prevencióra épülő programok, valamint a különböző középszintű támogatások, mint családmegtartó- és támogató, esetkezelő szolgáltatások rendszerének hiányában nem akadályozható meg, hogy a gyermekek kikerüljenek a családból. A nemzetközi szakmai diskurzusok már az 1990-es évektől kezdve hangsúlyozzák az evidencia alapú gyakorlat szükségességét, újra és újra rávilágítanak arra, hogy a kollektív bölcsességre épülő gyermekvédelmi működés nem szolgálhatja a gyermek legjobb érdekét, erre építve nem lehet szakszerűen beavatkozni a család autonómiájába. Megalapozott tudásra épülő módszertan nélkül a gyermek problémáit sem a családban, sem azon kívül nem tudja megoldani a rendszer (a gyermeket valójában nem tudja megvédeni sem a családtól, sem a rendszer ártalmaitól). Ebben a megközelítésben a gyermekvédelem arra kényszerül, hogy önmaga fontosságát igazolja, amelyet a hatalom szavatol a gyermek emancipációja érdekében, így közszolgáltató szerepe helyett a közhatalmi feladatok válhatnak hangsúlyossá (a hatalom sem engedheti meg magának, hogy az általa kiépített és finanszírozott rendszert ne tartsa fontosnak). A nemzetközi szakmai diskurzus arra is felhívja a figyelmet, hogy a gyermekjólét- és gyermekvédelem elvei a gyakorlatban számos esetben ütközhetnek, éppen ezért fontos, hogy az ezen a területen használatos fogalmak egyértelműek legyenek. Mivel a gyermekvédelem beavatkozó típusú tevékenység, a gyermek szükséglet-kielégítésében

116

alapvető fontosságúnak kell lennie, hogy a családi egység megőrzése érdekében olyan elosztási elveket alkalmazzon az állam, amelyek esetében a szülő is legitim módon veheti igénybe az ellátásokat. (Szöllősi 2003) Amennyiben a gyermekvédelem elsősorban nem a családjában kívánja támogatni a gyermeket, úgy nyújthat olyan támogatásokat, amelyeket csak a gyermek vesz igénybe. A helyettesítő védelem/gondoskodás, azaz a gyermek családból való kiemelését követő ellátás elsődlegessége, vagy inkább túlzott hangsúlyozása azonban a gyermekvédelem eszmeiségével és a gyermeki jogok érvényesítésére kivívott szerepével ellenkezne. Számos kritika érte a gyermek ügyében érintett különböző szakmaterületek együttműködési gyakorlatát. A kompetenciahatárok tisztázatlansága, a partneri viszony, kommunikáció hiánya lehetetlenné vagy inkább esetlegessé teszi, hogy a gyermek ügyében érintett, legjobb érdekében tevékenykedő szervezetek, szakemberek a közös célt elérjék. Ebben az összefüggésben egyre hangsúlyosabban jelenik meg az is a nemzetközi gyakorlatban, hogy szervezeti és egyéni szinten is történjen felelősségvállalás, a gyermekvédelemben a döntéseknek legyen (szervezeti) arca. Számos kritika éri a gyermekjóléti feladatokat ellátó szakemberek kettős szerepvállalását is, a segítő és védő funkciók együttes megjelenését élésen el kell választani a gyakorlatban, tudni kell, hogy hol húzódik meg az a határ, amíg a család segítése és támogatása önkéntes alapú igénybevétellel történik, és hol jön el az a pont, amikortól kötelező a hatalom képviseletében eljáró gyermekvédelemmel együttműködni. Ennek a határvonalnak a meghúzásában alapvetően szakmai szempontoknak kell dominálnia.

III.3. Az ontológiai stádiumban megrekedt hazai gyermekvédelem

117

A következőkben azt próbálom meg végiggondolni, hogy milyen jellemzői vannak annak, hogy a hazai gyermekvédelem történeti fejlődése során megrekedt a Ligthart nyomán ún. ontológiainak nevezett stádiumban.68 Gyermekvédelmi beavatkozások lehetséges formái Kelley elméletét Szöllősi fejlesztette tovább, melynek központi gondolata az, hogy a „társadalom különbséget tesz a gyermekek normális és kivételes kockázatai között”. (Szöllősi 2003: 90) Ebben a megközelítésben a gyermekekre irányuló közcselekvéseket a szükséglet- és problémaorientált, valamint normális és kivételes szempontok figyelembe vételével a 2-2 értékduál mentén egy négyes tipológiába lehet besorolni. Egyetértek Szöllősi Gáborral, amikor a szükségletorientált normális mezőbe sorolja az önkéntesen igénybe vehető szolgáltatásokat (pl.: a bölcsődei ellátást), ugyanakkor véleményem szerint ide lehet sorolni a gyermekjóléti szolgálat prevenciós szolgáltatásait, a gyermekvédelmi rendszer pénzbeli és természetbeni ellátásait, a különböző alternatív napközbeni ellátásokat, általában azokat a szabadidős és megelőzésre irányuló közösségi tevékenységeket, közművelődés,

amelyek oktatás,

túlnyúlnak egészségügy

a

gyermekvédelem

területeit.

Az

első

hatókörén,

érintve

a

fejezetben

bemutatott

gondolatkísérlet szerint a szükségletorientált normális mezőbe a gyermekek és az ifjúság jólétét szolgáló valamennyi tevékenység beletartozik. Ebben a mezőben a család autonómiájába való beavatkozásról nem beszélhetünk, önkéntes alapon vehetők igénybe a szolgáltatások. Az általam gondozásnak definiált gyermekvédelmi tevékenység a problémaorientált normális mezőbe tartozik, ahol a gyermekjóléti szolgáltatás igénybevétele önkéntes, de a családok abban kapnak a felmerülő problémák megoldásához szakmai segítséget, hogy 68

A hazai gyermekvédelem ontológikusságának értelmezése a dolgozatban bemutatottnál jóval komplexebb megközelítést igényel. A magyar gyermekvédelem XX. századi alakulásának jellemzőivel részletesen Domszky András (2009) foglalkozik. Felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar gyermekvédelem ontológiai stádiumban való megrekedését egymással összefüggésben gyermekvédelemünk történeti alakulásának egyenetlensége, a proaktív jelleg helyett a gyermekvédelem reaktív jellege, a probléma- és feladat értelmezésének külső meghatározottsága, egyes befogadó szakmákhoz való csatlakozása „törvényszerűsíti”. (Domszky 2009)

118

gyermeküknek megfelelő módon és teljes körűen tudják gondját viselni (veszélyeztetettség megelőzése). Ebbe a mezőbe tartoznak a Szöllősi által besorolt egészségügyi ellátások is. A problémaorientált kivételes mezőbe a kötelezően igénybe veendő problémakezelő megoldások tartoznak: ide sorolható a kötelező együttműködésre épülő gyermekjóléti alapellátás (meglátásom szerint helyesebb lenne a gyermekvédelmi alapellátás terminust használni) igénybe vétele, melyre a gondoskodás terminust használtam, amikor a család autonómiájába már azért történik beavatkozás, mert a már meglévő, kialakult ártalmakat el kell hárítani (veszélyeztetettség megszüntetése). Szintén a problémaorientált kivételes mezőbe sorolhatók az általam helyettesítő gondozásnak nevezett átmeneti ellátások, amikor a szülő felügyeleti joga nem szünetel, de egy rövid, átmeneti időszakra az állam vállalja át a szülő helyett gyermeke gondjának viselését, illetve a kvázi-helyettesítő gondozásnak nevezett családok átmeneti otthonaiban nyújtott szakmai segítség, ahol a szülő kérésére történik az ellátás együttes igénybevétele. Az átmeneti nevelés megszűnése utáni utógondozásra is a problémaorientált kivételes közcselekvés jellemző, hiszen célja az újbóli veszélyeztetettség

megelőzéséhez nyújtandó

segítség biztosítása,

ahol a családi

autonómiába való beavatkozás a szakellátási háttér okán történik. Továbbá ebbe a mezőbe sorolható

a

gyermekvédelmi

szakellátás

is,

melyet

helyettesítő

védelemnek/gondoskodásnak neveztem, amikor is a gyermek már kikerült a családjából. A szükségletorientált kivételes mezőbe Szöllősi a kötelezően igénybe veendő szolgáltatásokat sorolja, például a közoktatást, amelyből minden gyermeknek részesülnie kell a társadalom által elfogadott normák szerint. Véleményem szerint a szükségletorientált kivételes mezőt érdemes kibővíteni, ide sorolom a gyermekvédelmi gondoskodásban nagykorú váltak számára önkéntes alapon igénybe vehető utógondozást és utógondozói ellátást is. Megközelítésemben a szükségletorientáltság arra irányul, hogy a fiatal felnőtt a szociológiai értelemben vett felnőtt szerepeit szakmai segítségnyújtás mellett sajátíthassa el. Az esetlegesen felmerülő problémái esetén ahhoz kap szakmai segítséget, hogy megfelelő módon tudja önmaga gondját viselni. Nem tartanám célszerűnek, ha a problémaorientált mezőbe kerülne az utógondozás és az utógondozói ellátás, mert azzal azt sugallná a gyermekvédelem rendszere, hogy valóban problémásak a fiatal felnőttek, holott

119

az ellátás és a szolgáltatás a harmadlagos prevencióra épül. Mint már korábban említettem a Gyermekvédelmi törvény 2004-es módosítása előtt az utógondozás elrendelése kötelező volt, ami azt jelentette, hogy a cselekvőképes nagykorút önálló döntésében korlátozta a rendszer, és a támogatás nyújtását problémaorientált kivételes megoldásnak tekintette a fiatal felnőtt gyermekvédelmi gondoskodási múltja miatt. Ezt viszont - annak ellenére, hogy ma már önkéntes alapon vehető igénybe az ellátás és a szolgáltatás is - nem tekinthetjük normálisak, hiszen a fiatal felnőtt a gyermekvédelemben nőtt fel, ahol korábban a család egy kötelezően igénybe vett problémakezelő megoldásnak volt alanya. Így a nagykorúság utáni ellátás és szolgáltatás igénybevétele kivételesnek minősül. Kerezsi (1996) terminusait használva, a családi problémákra az állam részéről kétféle válasz adható, attól függően, hogy „az állam a családi autonómiát tiszteletben tartó, vagy azzal ellentétes korlátozó-kényszerítő beavatkozást részesít előnyben”. (Kerezsi 1996: 48) Az első esetben a családi problémákra adott válasz segítőkész-támogató, a másik esetben pedig ellenőrző-büntető jellegű. Szöllősi (2003) Kelley alapján kidolgozott modelljével összhangban azt mondhatjuk, hogy a szükségletorientált normális és kivételes, valamint a problémaorientált normális mezőbe tartozó szolgáltatások és támogatások a Kerezsi (1996) tipológiájával összhangban a családi autonómiát tiszteletben tartó, segítőkész-támogató állami válaszok gyakorlatban való megjelenési formái. Ezzel szemben a problémaorientált kivételes mezőbe tartozó, kötelezően igénybe veendő problémakezelő megoldások ellenőrző-büntető jellegűek, melyek természete korlátozó-kényszerítő. Ebben a megközelítésben az utógondozói ellátás és utógondozás a cselekvőképességet nem sértő, segítőkész-támogató hatalmi válasz gyakorlatban való megjelenése.

A hazai gyermekvédelem funkcionális szakaszba való továbblépésének feltételei

120

Amennyiben a gyermekvédelem ontológikusságáról, funkcionális szakaszba való továbblépésének lehetőségeiről, általában a hazai gyermekvédelmi szakma fejlődéséről beszélünk, akkor alapvetően négy dimenziót, kérdést kell érintenünk. A jogok kérdését, a hatalom (politika) kérdését, az intézményrendszer (megoldási lehetőségek) kérdését, és végül a tartalmi kérdések körét, melyek a szakmaisággal hozhatók összefüggésbe, arra irányulnak, hogy mennyire kimunkált a gyermekvédelem szakmai-módszertani tudásbázisa, mennyire színes az eszköztára. Természetesen a négy kérdés szorosan összefügg egymással. A jogok kérdésével részletesen foglalkoztam az első fejezetben, visszacsatolásként azt mondhatjuk, hogy a gyermeki jogok megszületése, a gyermek emancipációja hosszú történeti fejlődés eredménye. A gyermekvédelmi rendszerben nagykorúvá váltak támogatása kapcsán pedig felmerül, hogy a gyermeki jogok védelmére épülő gyermekvédelmi rendszer ezen célcsoportnak nyújtott támogatásaiban implicite gyermek státuszban tartja a jogilag már felnőtté váltakat, a nyújtott ellátás és szolgáltatás szűk értelemben vett gyermekvédelmi rendszerben tartása konzerválja ezt a gyermekvédelmi szemléletet.

A

hatalom

(politika)

kérdéskörét

a

gyermek-

és

ifjúságpolitikai

megközelítésekkel foglalkozó fejezetben érintettem. Egyre inkább megfogalmazódni látszik a hazai és uniós szintű közpolitikai diskurzusokban, hogy a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettek különösen sebezhetők és esetükben félő, hogy felnőtté válva a társadalom kirekesztett tagjaivá válnak. A közpolitikai gondolkodásban egyre hangsúlyosabb, hogy olyan speciális intézkedésekre van szükség, amelyek a gyermekvédelemben élők sajátos helyzetére, problémáira képesek választ találni. A következőkben a megoldási lehetőségek és szakmai tartalmak kérdéskörével foglalkozom. A gyermekvédelmi rendszer strukturális átalakulása A gyermekvédelmi intézményrendszer sokrétű, a megoldási lehetőségek köre elvben széles. A Gyermekvédelmi törvény életbe lépését követően sor került a gyermekjóléti alapellátások és gyermekvédelmi szakellátások elkülönítésére, létrejöttek a gyermekjóléti szolgálatok, átalakult a szakellátási intézményi struktúra, a nagy intézmények felszámolása, kiváltása,

121

belső kitagolása családias jellegűvé alakította az intézményeket, nyitottabbá tette a helyi közösségek, a lakókörnyezet felé. A nagylétszámú nevelőotthonok lebontása, a lakásotthonok létrehozása az 1990-es évek elején kezdődött, elsősorban vidéken. A lakásotthoni rendszer kialakítása nem volt zökkenőmentes. Az erre a célra alkalmas ingatlanok megvásárlását nem csak az anyagi források szűkössége, hanem a bürokrácia, különböző engedélyek beszerzése is nehezítette (pl.: ÁNTSZ, tűzoltósági előírások), valamint a gyermekek és a szakemberek sem voltak felkészítve megfelelő módon arra, hogy mivel jár egy kis létszámú intézményben való élet, nem beszélve a helyi közösség kezdeti erőteljes ellenállásáról. (Vidra Szabó 2000) Ezzel párhuzamosan egyre fontosabbá vált a nevelőszülői hálózat fejlesztése, habár a nevelőszülői ellátás megítélése szélsőséges, egyesek minden gyermek számára alkalmas elhelyezési formának tartják, mások vitatják azt, hogy a laikus segítők meg tudnak felelni a gyermekotthonoktól

elvártaknak.

(Herczog

2001)

A

nevelőszülői

kihelyezések

sikertelenségének hátterében többnyire az áll, hogy a nevelőcsaládok túlterheltek, gyakorta csak sokadik gyermekként kerülnek a családba azok a gyermekek, akiket éppen azért helyeznek

nevelőszülőhöz,

mivel

fokozott

odafigyelést,

törődést igényelnek.

A

gyermekvédelem felelősségének abban is meg kellene jelennie, hogy felmérje, mennyit bír az adott nevelőszülő. (Vida 2001) Fontos azonban látni, hogy a nevelőszülői és a gyermekotthoni ellátás funkciója és követelményrendszere nem lehet azonos. Józsa (2005) szerint az intézményes életforma azok számára jelenthet megoldást, akiknél a mindennapi törődés kisebb dinamikája nem eredményez érzelmi kielégületlenséget. Egyfelől azoknak a 12-15 éveseknek megfelelő, akiknek a saját családba történő visszahelyezésére rövid időn belül van esély, azoknak a 16-17 éves fiataloknak, akiknél a szakmai támogatás elsősorban a társadalmi befogadáshoz szükséges ismeretek, készségek megszerzésére, az önálló életvitel kialakításában való segítségnyújtásra irányul, illetve azoknak a neurotikus, pszichotikus, disszociális tüneteket mutató, illetve deviáns magatartású gyermekeknek, akiknek a fejlesztése és gyógykezelése kizárólag intézményes keretek között lehetséges. Ezen utóbbi célcsoporttal azonban köztudottan nem tud mit kezdeni az intézményrendszer, többnyire egyik intézményből helyezik át őket a másikba, „abban reménykedve, hogy büntethető korúvá vagy nagykorúvá válnak”. (Vidra Szabó 2000: 20) B. Aczél (1994)

122

szerint a legrosszabb személyiségállapotban azok a fiatalok vannak, akik nem csak egyik intézményből kerülnek a másikba, hanem nevelőszülőktől visszakerülnek az intézménybe. A legtöbb esetben erre kamaszkorban kerül sor, jellemzően a „nevelőszülők a kamaszkori tüneteket, konfliktusokat nem a konfliktus tartalma szerint identifikálják, hanem saját magukban és a gyermekben való csalódottságként, kudarcként élik meg”. (Vida 2001: 30) A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedő gyermekek esetében Kálmánchey (2001) az előforduló traumatizáló hatásokat négy csoportba sorolta. A nevelésbe vételt megelőző időszak traumái a családban átélt elhanyagolás, bántalmazás, gyermekre irányuló agresszió következményeiből fakadnak. A nevelésbe vétel traumája az otthonról, megszokott környezetből való elszakadás eredménye, mely együtt jár az önérték vesztéssel, bizonytalanság érzettel, kilátástalansággal és tehetetlenséggel. Az intézeti életből fakadó probléma a hospitalizáció (testi, értelmi, érzelmi és magatartásbeli eltérések), az uniformizálódás, az állandó alkalmazkodási kényszer, a rivalizáció, a bűnbakképzés, az ún. „intézetis bélyeg”. A nevelőszülői elhelyezés nehézségei közé pedig az átmenetiséget, feltételességet, a kettős hovatartozás élményét, az én-azonossági problémákat, a másodrendűség érzését sorolhatjuk. A gyermekvédelmi struktúra fejlesztése természetesen nem fejeződött be, a jövőben is nagyobb hangsúlyt kell helyezni az alapellátások fejlesztésére, mivel a cél az, hogy a gyermek saját családjában nevelkedjen. A gyermekjóléti alapellátásban minden szolgáltatás fejlesztésre szorul, különösen a gyermekjóléti szolgálatok és az átmeneti gondozás ellátásai (helyettes szülői ellátás, gyermekek átmeneti otthona és családok átmeneti otthona). A gyermekvédelmi szakellátásban pedig elsősorban a speciális szükségletű és a különleges ellátást igénylő gyermekek számára szükséges az intézmények korszerűsítése, további férőhelyek bővítése. Továbbá fontos lenne „a befogadó gyermekotthon kialakítása, befogadó nevelőszülő alkalmazása, valamint tevékenységük módszertani támogatása, továbbá a terápiás környezet - minél több terápiás lehetőség elérésére a szakellátásban levő gyermekek számára”. (Szikulai 2006c: 11) A gyermek gondozási-helyének meghatározásakor számos esetben még ma is előfordul, hogy esetlegesek az elhelyezések, „ezeken a felülvizsgálatok, a tervezési kötelezettség és a team megbeszélések sem változtattak (…) számtalan szempont és érdek mond ellent annak, hogy a gyermekek

123

elhelyezésekor a gyerek mindenek felett álló érdekét és a lehető legoptimálisabb helyzetet tekintik a döntéshozók meghatározónak”. (Herczog 2001: 167-168) Szakmai tartalmak alapvető hiányosságai A szakmai tartalmak alapvető hiányosságát mutatja, hogy több mint 10 évvel a Gyermekvédelmi törvény megszületése után is arról beszélhetünk, hogy nem elegendő a jogszabályok értelmezése, ha számos gyermekvédelmi fogalom nem definiált és az érdemi tartalmak hiányoznak. A szakmai diskurzusok még mindig arról szólnak, hogy a gyermekvédelmi szakellátási formák ne jelentsenek a gyermekek és fiatalok számára végállomást, ahonnan nincs visszaút a saját családba, vagy, hogy a gyermekek és fiatalok esetében sajátos igényeik, aktuális szükségleteik határozzák meg azt, hogy milyen ellátási formába kerüljenek. Herczog (2001) szerint a szakemberek jelentős része nem rendelkezik gyermekvédelmi tárgyú szakmai ismeretekkel, technikákkal, amelyek ahhoz szükségesek, hogy minőségi ellátást nyújtsanak a szakellátásban élők számára. Szikulai (2006c) a mai gyermekvédelem kapcsán kiemeli, hogy annak egyik legfontosabb feladata az elméleti alapok kialakítása, mivel „ameddig ez nem történik meg, addig a szakma fejlesztése sem lehetséges egységes szervezőelvek mentén. Az elméleti alapok közös szakmai minimumként történő elfogadása teszi lehetővé egységes szakmai tartalmak, szabályok kialakítását (…)”. (Szikulai 2006c: 4) Alapvető fontosságú az egységes szakmai fogalmi apparátus kidolgozása, egyes terminusok (például a gyermek mindenek felett álló érdeke) tisztázása, módszertani protokollok kidolgozása, melyek az egyes területen folyó szakmai munka közös értékhátterét adják. A szakmai-etikai megközelítésen alapuló szabályok lefektetése nélkülözhetetlen a minőségi feladatellátás érdekében, bár elméleti alapok, egységes terminológiák nélkül ez lehetetlennek tűnő célkitűzése a gyermekvédelemnek. A szakmává válás folyamatában szükséges a különböző szintű képzések beindítása, a speciális tudást nyújtó gyermekvédelmi tárgyú továbbképzési rendszer szélesítése, egy egységes, a gyermekvédelem mai rendszerét átfogó módon szabályozó etikai kódex létrehozása, valamint egy önálló minőségügyi rendszer kifejlesztése, amelyre a szakmai működés

124

megfelelő színvonalának állandósítása miatt van szükség. (Herczog 1997, 2001, Szikulai 2006c) „Nincs minőségbiztosítás, értékelés, soha nem kell a szakembernek felelnie az általa kezelt ügyekért, nincs eredményesség- vagy hatékonyságmérés. Nincs szankciója a határidőcsúszásoknak, rossz döntéseknek, jogsértő és szakmailag helytelen intézkedéseknek olyankor sem, amikor az a gyermek ismert és súlyos sérelmével, esetleg halálával jár.” (Herczog 2001: 175) Mint ahogyan nem szankcionálhatók a fenntartói mulasztások sem. A Gyermekvédelmi törvény tervezett módosítása tartalmazza a gyermekvédelmi igazgatási bírság intézkedését, amely szankció lenne a gyermeki jogok sérelme esetén, továbbá munka- és büntetőügyi szankciónak az indítványozását, amennyiben a szakember mulasztása a gyermek sérelmét okozza. Véleményem szerint a szakemberek felelősségre vonása fontos, bár ennek előfeltétele kellene, hogy legyen a szakemberek megfelelő felkészítésének, szakmai és mentális támogatásának biztosítása, illetve a szakmai tartalmak (elvárásrendszerek) kidolgozása. A szankciórendszer bevezetése a teljesítményértékelés, a minőségbiztosítás hiányát nem oldja meg. A kimenetek mérésekor lehetne szembesülni a legtöbb kudarccal, de úgy tűnik, a gyermekvédelem ezekkel nem kíván szembe nézni. A szakmai keretek kijelölése, a végzett tevékenységek dokumentálása nélkül, valamint az értékelések hiányában „csak elvi, vagy éppen - mint annyiszor - érzelmi alapon lehet véleményt formálni.” (Herczog 2008: 66) A

gyermekvédelemben

a

szakmai,

tartalmi

változások

többnyire

csak

egyéni

kezdeményezéseknek köszönhetők. Szalay (2001) szerint az alapprobléma abból fakad, hogy a szakemberek nem hosszabb távú folyamat eredményeként ítélik meg a szakmai munkát, hanem a napi munkavégzés tükrében. Abszurdnak tartja azt is, hogy az állam a minőségi szakmai munkavégzést alacsony anyagi és társadalmi megbecsültséggel rendelkező segítőktől várja. Herczog szavaival élve, a szakember ugyanolyan kiszolgáltatott, többnyire kevésbé képzett, rosszul ellátott, mint a kliense. (Herczog 2001: 176)

Gyermekvédelemben megfogalmazott elvárások

125

A szakemberek gyermekekkel és a szakma gyermekvédelmi szakemberekkel kapcsolatos elvárása egyaránt érdekes képet mutat. A szakemberek többnyire sérelmezik, hogy a gyermekek jogait hangsúlyozzák a döntéshozók, és a gyermekek kötelezettségeikről nem esik szó. Negatív szemléletű álláspontjukat idézi Vidra Szabó, mely szerint „az állami gondozott mintha genetikailag predesztinálva lenne arra, hogy neki mindenhez joga van, mindent készen kap”, miközben a nevelőknek nincsenek jogaik. Herczog (2002) felhívja a figyelmet arra, hogy számos oka van annak, hogy a gyermek jogai akkor sem érvényesülnek a gyakorlatban, amikor a feltételek adatottak. Ilyen ok például, hogy a szakemberek egy része nem ismeri a gyermeki jogokat, jogszabályokat, vagy, hogy a jogszabályok végrehajtását érdemi módon nem ellenőrzik. A gyermekvédelem szakember-ideáljának ismérvei, hogy legyen stabil és egyben rugalmas értékrendje, ne a gyermekekkel kívánja pótolni saját családját, legyen saját gyermeke, „lehetőleg már nem túl kicsik, hiszen akkor a saját gyerekei nevelése során megszerzett rutint át tudja menekíteni” (Vidra Szabó 2000: 19-20), nem szakmai alapokon nyugszanak. Domszky (2004) ennél pontosabb képet ad a gyermekvédelmi szakemberekkel kapcsolatos elvárásokról: a szakembereknek olyan emberi tulajdonságokkal kell rendelkezniük, mint például elhivatottság, gyermekszeretet, alkalmazkodó képesség, valamint olyan szakmai alapú készségekkel, mint empátia, együttműködési készség, szakmai tudatosság. A gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók szakmai identitásválságról beszélnek, nem tudják magukat elhelyezni a gyermekvédelmi rendszerben, nem tudják meghatározni, hogy pedagógiai, vagy inkább szociális munkát végeznek. Egységes nevelési szemléletről, koherens gondozási célokról nem tudtak beszámolni, mint ahogy a munkájukhoz szükséges készségeket, képességeket sem tudják megnevezni. (Rácz 2006a) A gyermekvédelem ontológiai létét jelzi az is, hogy alapvetően önmaga meghatározásával foglalkozik, helyét keresi a társadalompolitika, szűkebb értelemben a szociálpolitika rendszerében. Szükséges időről-időre annak bizonygatása, hogy a gyermekvédelem nem szociális ellátás. A gyermekvédelem számára a fenti axióma egyértelmű, hiszen nemcsak a két terület (gyermekvédelem és szociális ellátások) szabályozása eltérő, hanem a

126

célcsoport, továbbá az alkalmazott módszerek, eszközök, feladatok is. (Szikulai 2006b) Az európai fejlődés is azt mutatja, hogy a gyermekek olyan sajátos célcsoportot képviselnek, melynek jól megfogalmazható, önálló érdekei és szükségletei vannak. A kérdés az önállóságért folyó küzdelemben már csak az, hogy a hazai gyermekvédelem, túl az elvek hangoztatásán, tudja-e, hogy melyek a gyermekek és a gyermekvédelem rendszerében nagykorúvá váltak önálló érdekei és valós szükségletei. Egyetértek azzal, hogy ma már korszerűtlen egy olyan politika, amelyik csak a család egészében tud gondolkodni, és nem veszi észre a gyermek családban való speciális helyzetét, azzal azonban nem, hogy a hazai gyermekvédelmi politika tudatos lenne. Véleményem szerint az elvi szintű igazolásokhoz való ragaszkodás nem teszi lehetővé az operatív szint megerősödését, a gyermekvédelem által kezelt problémák meghatározásához való visszatérés, - minden egyes visszatéréssel - a gyermekek és fiatal felnőttek támogatásához szükséges szakmai-módszertani eszköztár kimunkálását késlelteti. A gyermekvédelem ontológiai szakaszban való megrekedését az is mutatja, hogy a gyermekvédelmi rendszer átalakulása óta eltelt időszakban készült publikációk (kutatások is) elsősorban a rendszer felépítését, alapvető működését, a gyermekvédelem rendszerének átalakulási tendenciáit mutatják be. A gyermekvédelmi rendszer strukturális átalakulása mára már befejeződött, így fontos lenne olyan témákkal is foglalkozni, amelyek nem csak a gyermekvédelem önreflexiójára, realitásérzékének növelésére irányuló elvi szintű megfogalmazásokra épülnek, hanem a gyermekvédelemben élők és onnan kikerültek helyzetét, problémáit, önálló életkezdésének feltételrendszereit elemzik. A fiatal felnőttek esetében középpontba állítva a továbbtanulás, munkaerő-piaci és tágabb értelemben a társadalmi integráció kérdéseit, vagyis azoknak a jogszabályban deklarált céloknak a gyakorlati megjelenéseit, amelyek megvalósítása érdekében alakult át struktúrájában a rendszer.

127

IV. fejezet: „Kibontakozó felnőttkor” a kutatások tükrében A fiatalokkal, fiatal felnőttekkel kapcsolatos kutatások többnyire egy ún. deficit-modellre épülnek, melyben a hangsúly a fiatalkori devianciákra, (például droghasználat, szexuális promiszkuitás, bűnözés, iskolai kudarcok) azok hátterére helyeződik. Az elmúlt években azonban egyre inkább előtérbe került az ún. pozitív fejlődési modell, amely a fiatalok társadalmi részvételére, általában jól-létére koncentrál. Valamint egyre több kutatás foglalkozik a felnőttkorba való átmenet kérdéseivel, olyan tényezőkre fókuszálva, amelyek a

fiatalok

felnőtté

válásával

kapcsolatosak,

mint

munkavállalás,

párválasztás,

családalapítás, szülővé válás. (Brown és Moore 2001) A következőkben röviden foglalkozom a hazai és európai ifjúság helyzetével, ezt követően pedig a gyermekvédelmi gondoskodásban élőkkel és onnan kikerültekkel kapcsolatos hazai és nemzetközi kutatásokat tekintem át. A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettekkel kapcsolatos vizsgálatok köre hazánkban szűkös, keveset tudunk a gyermekvédelmi rendszerből kikerültek iskolai karrierjéről, munkavállalásáról, családalapításáról, általában arról, hogy a rendszer hogyan készítette fel az önálló életre a gondoskodásból kikerülteket, mennyiben sikeres társadalmi integrációjuk.

IV.1. Az ifjúság helyzetéről általában Fiatalok oktatási részvétele Európa-szerte egyre nagyobb figyelmet fordítanak a fiatalok oktatási részvételére, iskolai eredményességükre, illetve kudarcaikra. Azok körében, akik képesítés nélkül hagyják el az oktatási rendszert, vagy nem jutnak el megfelelő képzési szintre, fokozott annak a kockázata, hogy kirekesztődnek a munkaerő-piacról, de az élet más területeiről is. „Az iskolai kudarc csökkenti a gazdasági versenyképességét és a társadalmi kohéziót (…)”. (Stalder 2003: 16) A korai iskolaelhagyók arányának csökkentése az Európai Unió egyik fontos lisszaboni célkitűzése, mely szerint 2010-re 10%-ra kell csökkenteni azoknak a 1824 éveseknek az arányát, akik legfeljebb alsó- és középfokú végzettséggel lépnek ki az

128

iskolarendszerből. Az Európai Unióban, 2005-ben 15,5% volt a korai iskolaelhagyók aránya. (Imre és Györgyi 2006) Európában nagy mértékű oktatási expanzió zajlott le az utóbbi évtizedekben, a munkaerőpiac növekvő követelményeihez igazodva a fiatalok egyre több képzést igényelnek, az iskolarendszerű oktatásban résztvevő 16 év felettiek egyre később lépnek ki az oktatási rendszerből. Hazánkban a 2005/2006-os tanévben 572 ezer tanuló iratkozott be a középfokú oktatás

nappali

szakközépiskolák

rendszerű

képzéseibe.

tanulólétszámának

Az

elmúlt

alakulásában

években

csökkenés

a

szakiskolák

figyelhető

meg,

és a

gimnáziumban tanulók száma pedig folyamatos emelkedést mutat. A 2005/2006-os tanévben a beiratkozottak 23 százaléka érettségit nem adó szakiskolákban, 43 százaléka érettségit adó szakközépiskolákban és 34 százaléka gimnáziumban tanult. 2005-ben 77 ezer tanuló szerzett gimnáziumi érettségit, 26 ezer tanuló szakiskolában, 27 ezer pedig szakközépiskolában tett sikeres szakmai vizsgát. (Jelentés a gyermekek és az ifjúság helyzetéről 2007) Az Egyesült Államokban is jelentős változások figyelhetők meg az oktatás terén: 1960-ban a 18-19 évesek 38 százaléka járt középfokú vagy annál magasabb iskolába, 2003-ra arányuk elérte a 64 százalékot. Azoknak a 25-29 éveseknek, akik bachelor diplomát, vagy annál magasabb képzettséget szereztek, 1960-ban még 11 százalék volt az aránya, mára már közel 30%-ra tehető. Habár a felsőoktatásban való részvétel aránya növekedett, az etnikai csoportok között továbbra is jelentős egyenlőtlenség figyelhető meg. (Jekielek és Brown 2005) Iskolai lemorzsolódás Problémát jelent az iskolai lemorzsolódás magas aránya, különösen a szakképző programok esetében. Dániában például a gimnáziumi tanulók 28%-a, a szakközépiskolások 26%-a, a szakmunkástanulók 46%-a hagyja félbe tanulmányait. A gimnáziumi és szakközépiskolai tanulók többsége azonban folytatja tanulmányait egy másik képzésben, míg a szakmunkástanulók 26%-a végleg kikerül az oktatási rendszerből. A felsőoktatásban is jelentős a kimaradás, becsült adatok szerint Európában 6-13% félbehagyja felsőfokú tanulmányait. (Stalder 2003: 21) Az Európai Unióban a 15-19 évesek 22%-a, a 20-24

129

évesek 6%-a vesz részt valamilyen szakoktatásban, a többség azonban elégedetlen a képzés színvonalával. A 20 év alattiak közel fele (47%) úgy véli, hogy nem kapott megfelelő szakmai képzést. (Furlong 2003: 40) Hazánkban is jelentős problémát okoz a szakmai képzésből való lemorzsolódás. Liskó (2007) szerint a lemorzsolódás okai összetettek, de a leggyakoribb ok a tanulók rossz iskolai közérzete, valamint az, hogy a tanulók nem találták helyüket az oktatási problémáikat megoldani képtelen szakiskolában. A lemorzsolódás főként az első és második évfolyamon fordul elő, mielőtt a szakmatanulás elkezdődne. A középiskolai- és szakmai bizonyítvány nélkül lemorzsolódó fiatalokra a munkaerő-piac alig tart igényt. Egy év elteltével a lemorzsolódott fiatalok egynegyede másik iskolába került, egyharmada talált valamilyen munkát (főként alkalmi munkát, illegálisan foglalkoztatva), és közel 40%-uk lett munkanélküli. (Liskó 2007) Cigány gyermekek az oktatásban Kemény et al. (2004) által végzett 1971-es és 1993-as országos reprezentatív vizsgálat összehasonlításra

ad

lehetőséget

a

cigányság

iskolázottságában

bekövetkezett

változásokról. 1971-ben a romák 87%-a nem rendelkezett általános iskolai végzettséggel és mindösszesen 12%-a fejezte be az általános iskolát. Érettségit 0,5%-uk szerzett. Ez az arány 1993-ra jelentős mértékben megváltozott. Az iskolába egyáltalán nem járt személyek aránya 36%-ról 9%-ra csökkent, az általános iskolát pedig 46%-uk fejezte be. Az érettségit megszerzők aránya 1,5%-ra nőtt. A felsőoktatásban tanuló romák aránya 1993-ban 0,22 ezrelék volt. Radó (1997) szerint a hazai iskolarendszer és a cigányság nem kompatibilis egymással, ugyanis az iskola a cigány gyermekekkel szemben nem befogadó, nincsenek alkalmas és jó pedagógiai módszerek az eltérő etnikai, nyelvi, kulturális és szocializációs háttérből érkező diákok részére. Az iskolai sikertelenség oka sok olyan - egymással összefüggő probléma - következménye, mint a rossz szociális helyzet, a cigánysággal szembeni előítéletek, az iskolán belüli szegregáció, az alkalmazott pedagógiai módszerek alkalmatlansága, a pedagógusok esetenkénti negatív attitűdje, valamint, hogy az iskola az etnikai és kulturális másságot nem tolerálja. Kertesi (2005) szerint egy magyarországi roma gyermeknek kb. ötvenszer kisebb esélye van arra, hogy befejezett középiskolai végzettséget szerezzen, mint egy nem cigánynak. Liskó (2002) kutatása szerint a szakképző iskolák 9-

130

10. osztályaiban és a szakmunkásképzésben részt vevő tanulók között átlagosan 13-14% a cigány tanulók aránya, míg az érettségit adó képzési formákban (szakközépiskolai, gimnáziumi osztályok) mindösszesen 4%. A két évfolyamon tanulók közel egyharmada hátrányos helyzetű, egytizede pedig veszélyeztetett. (Liskó 2002) A kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy az általános iskolákban tapasztalható szegregációs tendenciák a cigány tanulók középfokú oktatásában is folytatódnak, melynek az a következménye, hogy az iskolák egy része a hátrányos helyzetű és a cigány gyermekek középiskolájává válik. Becslések szerint a roma tanulók 15-22%-a folytatja tanulmányait olyan középiskolában, amely a munkaerő-piacon megfelelő elhelyezkedési lehetőséget biztosít. (Open Society Institute 2007) Fiatalok munkaerő-piaci részvétele A fiatalok munkaerő-piaci részvétele az elmúlt évekhez képest jelentős mértékben csökkent. Ennek egyik oka a fiatalok képzésben töltött idejének meghosszabbodása. 2005ben a 15-24 éves népesség aktivitási rátája 27,1 százalék volt, szemben az Európai Unió 45,2%-ával. (Jelentés a gyermekek és az ifjúság helyzetéről 2007) Az Európai Unióban a fiatalok munkanélküliségének aránya majdnem kétszerese az európai átlagnak (17,9% a 25 év alattiak esetében, szemben a 25 év felettiek körében jelentkező 7,7%-os munkanélküliséggel). A fiatalok esetében különösen nagy az elszegényedés veszélye (19% a 16-24 évesek esetében, szemben a 25-64 éves korosztályra jellemző 12%-kal). (Európai Közösségek Bizottsága 2005) Hazánkban 2005-ben a 15-64 évesek körében a munkanélküliségi ráta 7,2 százalékot tett ki, az ifjúsági munkanélküliségi ráta pedig közel 20 százalékos volt, amely adat azt mutatja, hogy a fiatalok munkaerő-piaci esélyei lényegesen rosszabbak, mint a munkavállaló korú népesség egészének. (Jelentés a gyermekek és az ifjúság helyzetéről 2007) Az Institute for Information on Education 1998-as kutatásának69 keretében arról kérdezték a munkáltatókat, hogy milyenek az elvárásaik az oktatásból újonnan kikerült fiatalokkal szemben. A felmérésben 820 munkaadó vett részt, amely az elmúlt két évben alkalmazott az iskolából 69

Csehországban készült felmérés

131

frissen kikerült fiatalokat. Az egyetemről kikerült alkalmazottaktól azt várják, hogy képesek legyenek önálló döntést hozni, dolgozzanak csapatban, jó kommunikációs készséggel rendelkezzenek, értsenek a számítógéphez és beszéljenek idegen nyelveket. (idézi Unicef 2000: 59) Furlong (2003) szerint az ifjúsági munkaerő-piac jellemzője, hogy nemcsak, hogy az iskolában töltött hosszabb idő miatt meghosszabbodik a munkaerő-piacra vezető út, hanem egyre bizonytalanabbá és esetlegessé válik a munkavállalás is. Az Unióban 1995-ös adatok szerint a 25 év alatti munkavállalók 35%-a határozott idejű szerződéssel volt foglalkoztatva, szemben a teljes foglalkoztatott réteggel, ahol a határozott idejű szerződések aránya 15%. (Furlong 2003: 35) Az Ifjúság 2000 adatai szerint hazánkban a 15-29 éves férfiak 51 százaléka, míg a nők 47 százaléka végez kereső tevékenységet. A dolgozó fiatalok leginkább a fizetéssel elégedetlenek, valamint a munkahelyi előrejutási lehetőségekkel. (Kiss et al. 2002) Európaszerte egyre nagyobb problémát jelent az alulfoglalkoztatottság, a 16-29 évesek között 10ből

6

alulfoglalkoztatott.

Az

egyetemet

végzettek

körében

is

jelentős

az

alulfoglalkoztatottság, 1995-ös adatok szerint a 25-29 évesek egyötöde ügyintézői vagy eladói munkakörben kapott csak állást. Részben ennek, valamint általában a munkaerőpiaci bizonytalanságnak köszönhetően nőtt az önfoglalkoztatás szerepe, az Unióban a 30 év alattiak 7%-a önfoglalkoztató, ugyanakkor igaz, hogy a vállalkozások kudarcai is magasak. (Furlong 2003) Egyre gyakoribb Európában, hogy a fiatalok ún. kettős életet élnek: keverik a munkát és a tanulást. Magyarországon a fiatalok alacsony munkaerő-piaci aktivitáshoz az is hozzájárul, hogy nem túl gyakori a tanulás melletti munkavégzés. Wyn és Dwyer (1999/2006) szerint feltehetően a gazdasági és társadalmi körülmények miatti kényszerből is ered a kettős státusz kialakítása, bár számos fiatal egyébként is szívesen vállalja a tanulás melletti munkavégzést. Az Ifjúság 2000 kutatás eredményei alapján a 15-29 évesek 34%-a volt már munkanélküli. A férfiakat (38%) a munkanélküliség jobban érintette, mint a nőket (31%), mint ahogy a falvakban élőket (39%) is, szemben a városban élőkkel (34%). Az egy évnél hosszabb időre a munkaerő-piacról kiszorulók közel egynegyede általános iskolát végzett, vagy azt sem

132

fejezte be. A középiskolát végzettek körében az egy évnél hosszabb ideig tartó munkanélküliség 14%, a diplomások körében 5%. Az alapfokú iskolát végzők 63%-a fél attól, hogy nem fog tudni elhelyezkedni, ugyanakkor a középiskolába járók körében is jellemző a sikertelenségtől való szorongás. (Gazsó és Laki 2004) Míg 2000-ben a 15-29 évesek legjelentősebb problémája a munkanélküliség, lakáshelyzet, pénztelenség volt, 2004-ben a drog és az alkohol terjedését vélték a legégetőbbnek. 2008-ra újra a munkanélküliség, elszegényedés, létbizonytalanság volt a legjelentősebb problémájuk. A munkanélküliséget a 20-24 éves pályakezdők és a 25-29 éves fiatalok említették leginkább. 2000-2008 közötti három vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy a fiatalok helyzetadekvátan ítélik meg, és reálisan látják a társadalmi, szociális és politikai környezetet. (Ifjúság 2008 - Gyorsjelentés 2009) Otthon elhagyása és családalapítás Az Unicef (2000) tanulmánya szerint az Európában élő 15-19 évesek nagy része a szülői házban él. A 20-24 évesek körében ez az arány ennél jóval kisebb, de még mindig kétharmad (64%) az otthon élők aránya. Jellemzően Dél-Európában van nagy hagyománya a hosszan tartó családi támogatásoknak. Furlong (2003) adatai szerint például Olaszországban a 20-24 évesek 87%-a, a 25-29 évesek 56%-a szüleivel él. Ezzel szemben az Egyesült Királyságban a 20-24 évesek 47%-a, a 25-29 évesek 17%-a él a szüleivel. Hazánkban 2004-ben a 15-29 éves korosztály közel héttizede volt nőtlen vagy hajadon, 17%-uk élt házastársi, míg 14%-uk élettársi kapcsolatban. (Jelentés a gyermekek és az ifjúság helyzetéről 2007) Jekielek és Brown tanulmánya szerint amíg az Egyesült Államokban 1960-ban ezen életkori csoportba tartozók 42%-a alapított családot, addig 2003-ban csak 19%-uk. Az első házasságkötés ideje mindkét nem esetében kitolódott, a férfiaknál 1960 és 2003 között 23-ról 27 éves korra, a nőknél pedig 21-ről 25 éves korra. (Jekielek és Brown 2005) Hazánkban 1990-ről 2005-re a férfiak esetében 24,2 évről 28,2 évre, míg a nők körében 21,3-ról 25,7 évre toldott ki az első házasságkötés átlagos életkora. (Tóth 2007: 83) Tóth Olga 2002-es kutatása megdöbbentő eredményeket hozott, mely szerint a 22-27 évesek 11%-ának nincs egyetlen barátja sem. A fiatalok kétharmada

133

anyjával tudja megbeszélni leginkább a problémáit a kortársi kapcsolatok hiánya vagy szűkössége miatt. (Tóth 2002) A szülői házról való későbbi életkorban történő leválással, az

első

házasságkötés

kitolódásával

párhuzamosan

fokozatosan

tolódik

ki

a

gyermekvállalás ideje is. Hazánkban az első gyermeküket szülő nők átlagos életkora 26 év, a diplomás nők körében ez 29 év. (Somlai 2007: 31) A hazai és nemzetközi kutatások is felhívják a figyelmet arra, hogy az ifjúság tagjai egyre később lépnek be az egyre bizonytalanabbá váló munkaerő-piacra a meghosszabbodott képzési idő miatt. Gazsó és Laki (2004) azonban rávilágít arra, hogy a munkaerő-piacra való későbbi belépés nem feltétlenül egy hosszabb iskolai karriert tudatosan célul kitűző stratégia eredménye, hanem sok esetben a kiszolgáltatottságé, a kényszerű döntéseké, vagy a hibás kínálaté. „(…) az oktatási-képzési rendszer továbbra is nagy számban olyan iskolákat és szakmákat kínált, amelyekkel nem vagy nehezen lehetett munkát találni, vagyis az ifjúkori iskoláztatás keretében folyt tovább a potenciális munkanélküliek képzése, ahol már többnyire a felvételkor világos volt a végzés utáni további iskolai ’parkoltatás’, képzés-átképzés

szükségessége.”.

(Gazsó

és

Laki

2004:

75)

A

képzési

idő

meghosszabbodásával összefüggésben a fiatalok később hagyják el a szülői házat, későbbi életkorban vállnak teljesen önállóvá, alapítanak saját családot, bár Donoghue és Stein (2007) szerint a mai fiatal felnőttek szemében kevésbé van helye a felnőtté válás meghatározásában olyan tradicionális kritériumoknak, mint a karrier kezdete vagy a házasságkötés.

A

felnőttkor

meghatározására

inkább

használnak

individualista

kritériumokat, mint például saját tettekért való felelősségvállalás, önálló döntéshozatal, szüleikkel szembeni egyenjogúság kivívása.

134

IV.2.

A gyermekvédelmi rendszerben kapcsolatos hazai kutatások

nevelkedettekkel

A gyermekvédelmi rendszerben élők, illetve onnan kikerültek iskolai pályafutásával, önálló életre való felkészülésével kapcsolatban kevés kutatás készült. A fellelhető kutatások alapján a fiatalkori devianciákkal, magatartási és pszichés problémákkal, oktatási részvétellel, illetve az önálló életre való felkészülés kérdéskörével foglalkozom. A 2006-os gyermekvédelmi statisztikai adatok szerint a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében 21216 gyermek és fiatal felnőtt élt. Papházi és Szikulai (2008) a gyermekvédelem rendszerét statisztikai adatok alapján értékelő tanulmánya rávilágít arra, hogy a két bázisév között (1998 és 2006) milyen tendenciák rajzolódnak ki a szakellátás rendszerére vonatkozóan: az engedélyezett gyermekotthoni férőhelyek száma közel 15%kal csökkent 2006-ra. A csökkenés azonban nem egyenletes, követi a Gyermekvédelmi törvényben kitűzött célokat (nagy létszámú intézmények felszámolása, szükségletközelibb ellátórendszer kiépítése). Csökkent a hagyományos gyermekotthonok (43,3%-kal), az általános iskola, diákotthon és gyermekotthonok férőhelyeinek száma (56,2%-kal), viszont nőtt a lakásotthoni, (76,4%-kal) a speciális gyermekotthoni (56,4%-kal) és az utógondozó otthoni férőhelyeké (33,3%-kal). Annak ellenére, hogy utógondozói otthonokban elhelyezett fiatal felnőttek száma 35%-kal nőtt, az itt elhelyezettek aránya alacsony, 2006ban is csak 5,4% volt, a fiatal felnőttek 22%-a gyermekotthonban vette igénybe az ellátást. A nevelőszülőknél elhelyezettek száma folyamatosan emelkedett, 2006-ban a gondozottak 54,8%-a nevelőszülőnél élt, 45,2%-a pedig gyermekotthonban. (Papházi és Szikulai 2008) 2006-ban az utógondozói ellátásban élők száma 4064 fő, 48%-uk nevelőszülőnél, 52%-uk pedig intézményes ellátási keretek között vette igénybe az ellátást. Az igénybevétel oka 67%-ban az, hogy a fiatal felnőtt nappali tanulmányokat folytat, 30% az önálló létfenntartását nem tudja biztosítani elegendő jövedelem hiányában. 87 fő (3%) pedig szociális intézménybe várja felvételét. Utógondozásban 829 fő részesült. (Gyermekvédelmi statisztikai Tájékoztató 2006) Az otthonteremtési támogatást igénybe vevők aránya 3,6%ról 24%-ra nőtt a két bázisév között, 2006-ban az egy főre jutó átlagos támogatási összeg kicsivel több, mint 1 millió forint volt, az összeg nagysága is jelzi, hogy ez nem elegendő a hosszú távú lakhatás megoldásához. (Papházi és Szikulai 2008)

135

Már az 1980-as években készült TBZ kutatások is felhívták a figyelmet arra, hogy az állami gyermekvédelemben nevelkedettek társadalmi beilleszkedése, életben való boldogulása jóval nehezebb és körülményesebb, mint más csoportoké. „Elsősorban azért, mert a társadalmi, gazdasági tényezők mellett egyéb jogi és szociális dimenziók is (lakás, kultúráltság, egészségi állapot stb.) szerepet játszanak hátrányos helyzetük létrejöttében, újratermelődésében. (…) A hazai, közel harmincezer állami gondozott fiatal többségének minden esélye megvan arra, hogy a deprivált vagy az ’abszolút szegény felnőttek’ csoportjába kerüljön.” (Novák 1991: 2) B. Aczél (1986, 1991)70 speciális nevelőotthonokban és zárt intézményekben nevelkedettek életútjával kapcsolatos kutatása szerint a fiatalok családjaiban a tanulás és a tudás egyáltalán nem jelent értéket, így a gyermekek sincsenek motiválva a tanulásra. A 15. életévüket betöltött fiataloknak csak közel 34%-a végezte el az általános iskolát, a középfokú tanulmányokat folytatók száma pedig elenyésző volt. A vizsgált fiatalok családjában jellemző volt a devianciák magas arányú előfordulása, az intézményes nevelést megelőzően a családban nevelkedő gyermekek 66%-a esetében az iratanyagok tartalmaztak családi devianciával kapcsolatos információt. A többször állami gondozásba vett gyermekek jelentős hányada úgy került haza (majd vissza), hogy a családban fenn állt az első beutalást okozó ártalom. A fiatalok körében az intézeti nevelkedés során jellemző devianciák közül első helyen a szökés állt (74%), majd ezt követte a csavargás (60%), az iskola- és munkakerülés (közel 47%), illetve szintén ugyanilyen arányban az agresszivitás. A rendszeres alkoholfogyasztás és a szipuzás a vártnál kisebb arányban fordult elő, mint ahogyan az én-károsító magatartások is. Novák (1991) állami gondozottak életútjával kapcsolatos kutatása71 - összhangban B. Aczél Anna vizsgálatával - azt mutatta, hogy a kiemelési okok között a deviáns szülői magatartás a leginkább jellemző. A volt állami gondozottak átlagosan nyolc alkalommal váltottak gondozási-helyet, ami alacsony iskolai végzettségükkel is összefügg, hiszen minden alkalommal új iskolába kerültek, új tanári karral, gyermekközösséggel kellett magukat elismertetni. Az iskolai végzettségüknek megfelelően alakult a későbbiekben foglalkoztatásuk is, többségük fizikai munkás, alkalmi munkás, de sokuk munkanélküli volt. A nevelőszülőknél nevelkedettek iskolai végzettsége 70

Az adatfelvétel 1984-ben készült és 1500 fiatal adatainak felvételére irányult dokumentumelemzés módszerével. 71 500 fős minta

136

alacsonyabbnak bizonyult a nevelőotthonban élőkéhez viszonyítva. A nevelőszülőknél élők 45,3%-a végezte el az általános iskola 5-8. osztályát, 35,9%-uk szerzett szakmunkás bizonyítványt, 12,5%-uk egyéb középfokú, 1,6%-uk pedig felsőfokú végzettséget. A nevelőotthonokban élők körében kicsivel magasabb volt a szakmunkás bizonyítványt és az egyéb középfokú végzettséget szerzettek aránya (38% és 13,5%), viszont a felsőfokú végzettségűeké 5% volt. A diplomások relatíve magas aránya azért érdekes (6,6% összesen), mert ma 2-5%-ra becsülik - adatok hiányában - a szakellátásban nevelkedett diplomások arányát. A volt állami gondozottak kb. 75%-a állandó munkahellyel rendelkező volt a vizsgálati mintában, de magas volt a 24-34 évesek körében a rokkantnyugdíjasok aránya (13%). A nevelőotthonokban élők közel 10%-kal nagyobb arányban éltek házasságban, viszont körükben 3%-kal magasabb volt az elváltak aránya. A lakáskörülmények elfogadható képet mutattak, kétharmaduk átlagos körülmények között élt, 36%-uk saját jogú lakással rendelkezett, viszont 40% olyan lakásban lakott, ahol, kevesebb, mint 10 m2 jutott egy főre. A háztartások kulturális eszközökkel való ellátottsága közel 44%-ban alacsonynak, 40%-ban közepesnek volt mondható. A munkakörülmények, munkakultúra kapcsán Novák azt találta, hogy magas volt a fluktuáció a döntően képzetlen munkások körében, de ugyanez igaz volt a nem fizikai munkakörben dolgozókra is. A volt gondozottak kevesebb, mint fele tartotta jónak a munkahelyét, az elégedetlenség jellemzőbb volt a nem fizikai dolgozók körében. Magas volt azoknak az aránya, akik úgy vélték, hogy napi szinten káros hatás éri őket munkavégzés közben. A jövedelmi helyzet azonban elkeserítő: „a családban az egy főre jutó jövedelem alapján a volt állami gondozottakat a létminimum szélén tengődőknek kell minősítenünk”. (Novák 1991: 135) A kutatás konklúziója éles kritikáját adta az állami gondozás rendszerének, mely szerint a rendszerből kilépők esetében szinte törvényszerű, hogy sokan a hajléktalanságba, szegénységbe sodródnak. Novák Mária kutatásában feltette a kérdést, - ami ma is, a Gyermekvédelmi rendszer strukturális átalakítása után több mint 10 évvel adekvát - hogy kik készítették fel őket, egyáltalán felkészítették-e őket arra, amit számon kérünk a fiatal felnőttektől? Arra, hogy legyen munkakultúrájuk, a tudást, tanulást tekintsék értéknek, legyenek gyökereik, rendelkezzenek otthonnal, stabil párkapcsolattal. Hanák (1985) 48 volt állami gondozottal készült mélyinterjús kutatása72 is megerősítette, hogy a fiatal felnőttek 72

A kutatás 19-28 éves volt állami gondozottakra terjedt ki.

137

jellemzően úgy vélték, hogy a nevelőotthon nem készítette fel őket az önálló életre, hiányolták a mindennapi életben való eligazodáshoz szükséges ismereteket. A kérdezettek jelentős többsége általános iskolát végzett túlkorosan vagy kisegítő iskolában. A munkával kapcsolatos beilleszkedési zavarok legfőbb okaként Hanák azt találta, hogy hiányzott a kérdezettek munkavégzéshez szükséges motivációja, akaratereje, gyakran találkoztak előítélettel és jellemző volt az is, hogy irreális elképzeléseik voltak a jövővel kapcsolatban. A kutatás szerint a volt állami gondozottak szeretnék önvédelemből elrejteni gyermekvédelmi múltjukat. A gyermekvédelmi gondoskodás sikerességét a rendszerből kikerült fiatal felnőttek társadalmi beilleszkedésén lehetne mérni, viszont erre vonatkozóan korrekt adatok, átfogó kutatások nincsenek, mint ahogyan a rendszerben élőkről is csak kevés információval rendelkezünk, mivel a gyermekvédelmi rendszer átalakulása óta született, ide vágó felmérések többnyire csak egy-egy szűk területet érintettek, vagy kis elemszámmal operáltak, a kvalitatív metodikára épülő vizsgálatok pedig nem adnak lehetőséget általánosításra, kizárólag szűk körben érvényesek. A serdülőkor kitüntetett időszak a deviáns viselkedés megjelenése, valamint a rizikómagatartásformák

megszilárdulása

szempontjából,

bár

számos

serdülőkori

devianciának nincs folytatása a fiatal felnőttkorban. Elekes és Paksi (2005) kutatása a gyermekvédelmi gondoskodásban élő 10-14 és 15-18 évesek drog- és alkoholfogyasztására terjedt ki. A kutatás eredményei szerint a leggyakrabban előforduló káros szenvedély a fiatalok családi környezetében a dohányzás és a nagy mennyiségű alkoholfogyasztás. A gyermekotthonokban élők családjában minden deviáns magatartási forma magasabb arányban fordul elő, aminek leginkább az lehet az oka, hogy a nevelőszülőknél élők kevésbé tartják szüleikkel a kapcsolatot, ezért információik is hiányosak. A kutatás eredményei szerint a nevelőszülőknél élők 9,5%-a, a gyermekotthonban élők 28,5%-a gondolkozott már azon, hogy kárt tegyen magában. A kutatók azt tapasztalták, hogy a gyermekotthonokban élők drogfogyasztási, dohányzási és alkoholfogyasztási szokása gyakoribb, mint a nevelőszülőknél élőké. Egy korábbi, 2003-as kutatás normál általános és középiskolai tanulók, valamint hátrányos helyzetű gyermekek (gyermekotthonban és

138

javítóintézetben élő) alkohol- és drogfogyasztására fókuszált. Az eredmények azt mutatták, hogy amíg a normál iskolába járók kb. negyede (26,2%) dohányzik naponta, addig az intézményben élők háromnegyede (78,9%). Az alkohol típusától függetlenül szignifikánsan magasabb az intézményben élők körében a rendszeres fogyasztók aránya, az intézményben élők háromnegyede kétszer vagy többször volt már életében részeg. Az illegális szerek kipróbálási aránya nagyon magas: a gyermekotthonban és javítóintézetben nevelkedő gyermekek kétharmada (64,9%) életében már kipróbálta a marihuánát (normál iskolásoknál: 22,1%), 41,7%-a az amfetamin-származékokat (normál iskolásoknál: 3,5%), ugyanilyen arányban az ecstasy-t (41,2%, szemben a normál iskolások 3,6%-ával). Az első részegség, a cigaretta, a marihuána kipróbálása szignifikánsan korábban (egy, másfél évvel) történik meg náluk, és a nemi élet kezdete is korábbra tehető, majdnem két évvel. A nemi élet kockázatosabb is, a gyermekotthonban és javítóintézetben élők közül csak minden harmadik (32,1%) fiatal mondta, hogy védekezett a legutóbbi alkalommal (normál iskolások: 79%), óvszert is csak harmaduk (32,8%) használt (normál iskolások: 81,1%). (Kökönyei et al. 2003) Szőtsné et al. (2007) a gyermekvédelmi gondoskodásban és családban nevelkedő serdülőkorúak érzelmi intelligenciáját és szorongásait vizsgálta. A kutatás felhívta a figyelmet arra, hogy a család nélkül felnövő fiatalok emocionális kontrollja erőteljesen alatta marad a családban felnövőkéhez képest, gyakori a fenyegető helyzetre adott helytelen érzelmi reakció, valamint a negatív érzelmek kontrollálatlansága. A család nélkül felnövőknek

gyenge

a

problémamegoldó

képessége.

A

vizsgálatban

szereplő

gyermekotthonban élő, 16-20 év közötti fiatalok jelentős többségének szülei is gyermekotthonban nevelkedtek. A szerzők azt hangsúlyozzák, hogy a gyermekek a gyermekotthonba kerülést követően pánikba esnek, énképüket az határozza meg, hogy nem tartoznak sehová. A gyermekvédelmi gondoskodásban élők alacsony érzelmi intelligenciája arra vezethető vissza, hogy mivel nincs elsődleges gondozó az életükben, érzéseiket egyedül kevésbé képesek beazonosítani. A gyermekotthoni fiatalok a társas környezet információit is kevésbé tudják monitorozni, társas felelősségtudatuk is sérült, ritkán tudják önmagukat a csoport, a társadalom konstruktív együttműködő tagjaként érzékelni.

139

Magyarországon

nincsenek

konkrét

adatok

a

gyermekvédelemben

élők

etnikai

hovatartozásáról, ugyanis az adatvédelmi törvény tiltja, hogy származási dimenziók mentén bármilyen adatot erről rögzítsenek. Kutatók szerint azonban a roma származású gyermekek felülreprezentáltak a gyermekvédelemben. Neményi és Messing (2007) országos felmérésében, ahol 1866 gyermek képezte a mintát, 32% volt roma származású. A European Roma Rights Centre73 (2007) egyik kutatási konklúziója az, hogy a roma származású gyermekek nagyobb eséllyel kerülnek gyermekvédelmi gondoskodásba, mint a nem roma származású társaik. Állításuk szerint miután bekerültek, szinte biztosan ott is maradnak nagykorúvá válásukig, és a vérszerinti szülőkkel való kapcsolattartás minimálisra csökken. A roma gyermekek gyermekvédelmi rendszeren belüli helyzetét feltáró kvalitatív kutatás eredményei szerint a roma gyermekek felülreprezentáltságát a szakemberek nem a gyermekvédelmi rendszer működésével összefüggő okokkal magyarázzák. Amellett érvelnek, hogy nem a gyermek származása, hanem a veszélyeztetettség mértéke határozza meg a bekerülést. Gyakori magyarázat volt a felülreprezentáltságra a romák deviáns magatartása. A gyermekek családba való visszailleszkedésének nehézségét pedig abban látták, hogy a rendszerben megszokott anyagi biztonság, komfort-érzet éles ellentétben áll a családi viszonyokkal. A kutatás egyik fontos megállapítása, hogy sajnálatos módon „a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek sem mentesek a cigányok sztereotipikus megítélésének gyakorlatától.” (Herczog és Neményi 2007: 11) Neményi és Messing (2007) rámutatott arra is, hogy a kamaszok körében a legnagyobb arányban a beutalási ok az iskolakerülés és a magatartási probléma. A kamaszok 14%-a került csak nevelőszülőhöz, a lányokat valamelyest könnyebben tudják családszerű ellátásba helyezni. Fontos hangsúlyozni, hogy a továbbtanulás, pályaválasztás előtt álló kamaszok

számára

meghatározó,

hogy

képességük

kibontakoztatásához

milyen

környezetben nevelkednek. A kutatás megállapította, hogy a kamaszok 88%-a testi szinten teljes mértékben fejlett, értelmileg csak 49%-uk, érzelmileg pedig 41%-uk. A serdülők alig fele járt az életkorának megfelelő osztályba. Etnikai hovatartozás mentén vizsgálva a romák 43%-a, a nem romák 57%-a járt életkorának megfelelő iskolai osztályba. Fülöpné (2003) a nevelőszülőknél élők tanulási- és magatartászavarait vizsgálta. 580 nevelőszülőnél élő 0-24 73

Európai Roma Jogok Központja

140

éves gyermeket és fiatal felnőttet vizsgált. A nevelőszülőknél élők 37%-ánál tapasztalt olyan elmaradást, ami a tanulást vagy a beilleszkedést nehezítette. 10%-uk halmozottan fogyatékos volt. A gyermekek 7%-a volt hiperaktív, 3,3%-a mutatott neurotikus tüneteket (táplálkozási, ürítési zavar). A kamaszok és fiatal felnőttek 6%-a mutatott szorongásos zavarokat. A 2006-os statisztikai adatok szerint a gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló, általános iskolát befejező gyermekek jelentős hányada szakiskolában tanul tovább (65%). Jelentős különbség figyelhető meg azonban a gyermekotthonban és a nevelőszülőknél nevelkedő gyermekek továbbtanulása terén. A gyermekotthonokban élő, általános iskolát befejező gyermekek 76%-a tanul szakiskolában, 7% gimnáziumban, 14% szakközépiskolában, 3% pedig iskolarendszeren kívüli OKJ-s képzésben részesül. A nevelőszülőknél élő gyermekek 55%-a tanul szakiskolában, 13% gimnáziumban, 31% szakközépiskolában, és csak 1%-uk vesz részt valamilyen iskolarendszeren kívüli képzésben. (Gyermekvédelmi statisztikai Tájékoztató 2006) Az adatok szerint a nevelőszülőknél nevelkedők a továbbtanulás szempontjából sokkal ígéretesebbnek bizonyulnak a gyermekotthonban nevelkedőkhöz képest, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a gyermekek mentális képességei meghatározzák, hogy milyen gondozási-helyre kerülnek. Akiknek mentális fejlődése megfelelő, alacsony életkorúak és problémamentesek, nagyobb eséllyel kerülnek nevelőszülőkhöz. (Neményi és Messing 2007) A gyermekvédelmi szakellátásban élő, szakiskolában tanulók orientációjáról elmondhatjuk, hogy a 2005/2006-ös tanévben ipari szakmát tanult 37%-uk, mezőgazdaságit 13%, vendéglátást 24%, míg egyéb területen folytatta tanulmányait 27%-uk. (Gyermekvédelmi statisztikai Tájékoztató 2006) Míg 10 évvel ezelőtt a szakellátásban lévők közül a szakmunkásképzésben részesülők 49%-a tanult valamilyen ipari szakmát, 2006-ban már csak 37%-uk, kismértékben csökkent a mezőgazdasági szakmákat tanulók aránya, nőtt viszont a kereskedelmi, vendéglátó-ipari, egészségügyi és az egyéb szakmát tanulók aránya. (Papházi és Szikulai 2008) A gyermekvédelmi gondoskodásban élő, szakmai képzésben részesülő 15-18 évesek iskolai teljesítménye kedvezőtlen képet mutat, magas azoknak a fiataloknak az aránya (38%), akik valamilyen tárgyból vagy tárgyakból megbuktak az általános iskolában. Egyharmaduk ismételt általános iskolában osztályt. Többségük (56,9%) az osztályismétlést rossz

141

tanulmányi eredményének köszönheti, de 22,3%-ban a családi problémák gátolták a fiatalokat a jobb iskolai teljesítmény elérésében. A szakmai képzést adó középiskolában a 2007/2008-as tanévben 20% bukott meg valamilyen tárgyból, annak ellenére, hogy közel ilyen arányban járnak felzárkóztatásra. A tanárokról nincsenek jó véleménnyel, 60%-uk úgy

érzi,

nincs

egyetlen

olyan

tanára

sem,

akivel

őszintén

beszélhetne.

Elégedetlenségüknek az igazolatlan hiányzásokkal adnak hangot. Közel 20%-uk a maximális 30 óránál többet hiányzott. (Hodosán és Rácz 200974) Szikulai (2006a) utógondozói ellátással, utógondozással kapcsolatos kutatásában azt találta, hogy az utógondozói ellátás igénybevételének jellemző okai közül a legmagasabb számban a nappali tagozaton folytatott tanulmányok miatt vették igénybe a fiatal felnőttek az ellátást (69%-ban), ami által nagyobb lehetőségük lesz (jobb) munka szerzésére és ez által képesek lesznek az önálló életvitel kialakítására. A fiatal felnőttek 44%-a 10 évnél több időt töltött az ellátórendszerben, és csak 30%-ban tartanak kapcsolatot szüleikkel. Az utógondozásban részesülők esetében a szülőkkel való kapcsolattartás jobb képet mutat, kb. 50%-uknak van családi kapcsolata. A két csoport között jelentős eltérés figyelhető meg az iskolai végzettség tekintetében is: az utógondozottak leginkább csak 8. osztályt végeztek, az utógondozói ellátottak pedig jellemzően szakmunkásképzőben és szakközépiskolában folytatják tanulmányaikat. Az utógondozottak között sokan munkanélküliek (40%). 32%uk rendelkezik állandó munkahellyel, 8%-uk alkalmi munkát végez, a többiek Gyesen, Gyeden, Gyeten vannak. A dolgozók többsége fizikai munkás. Ehhez képest az utógondozói ellátottak körében a munkanélküliség 15%-os. Mivel a jelentős többség nappali tagozaton folytatja tanulmányait, az utógondozói ellátásban élők körében alacsony a munkavállalók aránya. A fiatal felnőttek iskolai karrierjében fontos az is, hogy milyen arányban hagytak félbe iskolát. Az utógondozói ellátottak 70%-a nem hagyott félbe megkezdett iskolát, míg az utógondozottak 64%-a esetében volt olyan iskola, amelyet nem fejezett be. Egy korai, 1998-as, a fővárosi utógondozás helyzetét vizsgáló tanulmány szerint a bekerülési okok között szerepel a hajléktalanság is, az utógondozói ellátást igénybe vevők kb. 40% már átélte a hajléktalanságot, átmeneti szállókról vagy éjjeli menedékhelyekről került vissza a gyermekvédelmi rendszerbe. Jelentősnek mondható azoknak a száma, akik 74

A kutatás két megyében és a fővárosban élő 210 fő vizsgálatára terjedt ki (Pest megye és Borsod-AbaújZemplén megye).

142

szívességi lakáshasználóként ismerősöknél, barátoknál töltöttek el időt. A kikerülési adatok 1998-ban azt mutatták, hogy a rendszert elhagyók 10-15%-a kerül vissza a hajléktalan ellátórendszerbe, illetve a fiatalok jelentős része ismeretlen helyre távozik, eltűnik (2025%-uk). (Frühvirt 1998) Donáth et al. (1999) szerint az utógondozói ellátásban részesülők a munkaerő-piacon halmozottan hátrányos helyzetben vannak, melynek okai a megfelelő képzettség hiánya, a meglévő végzettségük hasznosítása terén megjelenő alacsony motiváció, a magasabb és azonnali jövedelem reményében az alkalmi munka, illetve az illegális munkavállalás preferálása. A kutatók kiemelik azt is, hogy az utógondozói ellátottak többsége esetében a pályaválasztásban a gondozási-hely elvárásai dominálnak. Szikulai szerint (2004a, 2006a) alapvető problémát jelent, hogy a rendszerben élő gyermekek, illetve az utógondozói ellátást vagy utógondozást igénylő fiatal felnőttek nem rendelkeznek elegendő információval arról, hogy mi, miért történik velük. További nehezítő körülmény, hogy a családdal való kapcsolattartás túl gyenge, esetleges, sok esetben nincs is. 2004-ben a FICE Magyarországi Egyesülete is készített egy kutatást Világbanki támogatással, melynek témája az utógondozói ellátottak helyzetének feltérképezése volt. A kérdőíves kutatásban 693 fiatal felnőttről gyűjtöttek adatokat az utógondozók segítségével. Érdekes, hogy az utógondozói munkakörben dolgozók sikernek azt tartják, ha a fiatal együttműködő, elfogadja és teljesíti a nevelő tanácsait. Ez ellentétes az utógondozói ellátás céljával, melynek a lényege éppen az önállóság megalapozása, az önálló döntéshozatal: „a szófogadás már inkább egy idejemúlt pedagógiai gyermekkép, semmint egy teljes jogú felnőtt jellemzője”. (Cseres 2005: 54) Az utógondozók azt látták a fiatalokkal kapcsolatban a legnehezebbnek, hogy éretlenek az önálló döntéshozatalra, nincs hátországuk, családi kapcsolataik szűkösek, valamint piacképtelen szakmáikkal nehezen találnak munkát, különösen a roma származású fiatal felnőttek.

„Összességében

személyiségük éretlen, vagy regresszív jelleggel rendre infantilis megoldásmódokat preferálnak. Frusztrációtoleranciájuk alacsony, viszonyulásaik érzelmi-indulati alapon szerveződnek. Interperszonális kapcsolatrendszerük belterjes, a segítő háló igénybevételére csak az eddigi intézményeken keresztül képesek. Érték- és normarendszerük kialakulatlan, többségükre a „külső kontroll” attitűd jellemző. Jövőképük irreális, hiányos.” (Donáth et

143

al. 1999: 7) Cseres (2005) felhívja a figyelmet a fiatal felnőttekkel szemben megnyilvánuló negatív szociális munkás attitűdre is, sokszor az utógondozó is kilátástalannak látja a fiatal felnőtt helyzetét. A

fiatal

felnőttekkel

kapcsolatban

megemlíthetjük

még

a

Fővárosi

Területi

Gyermekvédelmi Szakszolgálat 2008-as kutatását, amely az elmúlt 10 évben a nevelőszülőknél utógondozói ellátásban élő, és onnan életkoruk miatt vagy egyéb okokból kikerült fiatalok helyzetét igyekezett feltérképezni. A nevelőszülőknél nevelkedett fiatal felnőttek körében viszonylag magas azok aránya, akik érettségivel rendelkeznek (44%), 34% szakmával rendelkező, 17% pedig csak általános iskolát végzett. 5%-uk viszont felsőfokú diplomával rendelkezett. A munkavállalók kétharmada azon a területen dolgozik, amit tanult. A volt utógondozói ellátottak 95%-a rendszeresen tart kapcsolatot a nevelőszülővel, akinél felnevelkedett. Egynegyedük vérszerinti szüleivel is kapcsolatban áll. A kutatás kiterjedt az otthonteremtési támogatás igénybevételére is. Azok közül, akik igénybe vették az otthonteremtési támogatást, 70% családi házat vásárolt, 17%-a lakást, 10% pedig már rendelkezett ingatlannal, így csak felújításra kellett költeni az otthonteremtési támogatást, míg 3%-uk lakáskasszába fektette a támogatási összeget, és később kívánja felhasználni hitelfelvétellel együtt. Az otthonteremtési támogatás segítségével 79% vidéken tudott ingatlant venni, viszont több mint egyharmaduk nem lakik abban a házban, amit a támogatás segítségével megvásárolt. A megkérdezett fiatalok 90%ban pozitívan nyilatkoztak a nevelőszülőknél eltöltött évekről és ugyanilyen arányban mondták azt, hogy gyermekvédelmi hátterük miatt nem érzik hátrányos helyzetben magukat. (Zsoldos 2008) Szikulai (2006a) az utógondozottak és utógondozói ellátottak között lényeges eltérést talált a házastársi, élettársi kapcsolatok kialakítását illetően. Az utógondozottak esetében több fiatal felnőtt rendelkezett házastárssal, élettárssal, mint ahányan egyedülállók voltak. Spitzer (1994) szerint azonban a felnőttkori párkapcsolatokra veszélyes lehet, ha a partner megtudja, hogy a volt gondozott milyen családból származik, de ha a partner elfogadó is, annak családja sok esetben a párkapcsolat útjába áll. (Spitzer 1994) A nők körében nagyobb a gyermekvállalási hajlandóság, mint ahogy a párkapcsolat kialakításától sem zárkóznak el.

144

Érdekes azonban, hogy a gyermekvállalási kedv nagyobb az utógondozói ellátott nők körében, feltehetően az önálló életvitel kialakításának lehetőségét jelentik a házastársi, élettársi kapcsolatok. (Szikulai 2006a) Egy 2006-os, gyermekotthonban és lakásotthonban élő 16-18 évesek körében készült kvalitatív vizsgálat eredményei szerint is a fiatalok többsége rendelkezik tartós párkapcsolattal és a kikerülés utáni jövőt is jelenlegi párjukkal tervezik. A partnerek jellemzően vérszerinti családban élnek, ami mutathatja a szakellátásban élők társadalmi beilleszkedési törekvését. A fiatalok tisztában vannak a fogamzásgátlás fontosságával, azonban ezt a gyakorlatban nem minden esetben alkalmazzák, ezzel kapcsolatos döntésüket jellemzően kényelmi szempontok vagy anyagi okok vezérlik. Több interjúalany párkapcsolatában előfordult abortusz. A fiatalok véleménye szerint a gyermekotthon nem képes a párkapcsolatok kezelésére, a gyermekotthon házirendje megnehezíti a párkapcsolatok működtetését. A fiatalok jövőre vonatkozó elképzelései (anyagi javak megteremtése, családalapítás, gyermekvállalás) általában saját múltjukra vonatkozó reflexiók. A kikerülés feltételeit a nagykorúság előtt álló fiatalok nehéznek látják, ameddig lehet, szeretnének a rendszerben maradni. (Rácz 2006c) A rendelkezésre álló kutatási eredmények és a statisztikai adatok arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban élők közül jobb helyzetben vannak a nevelőszülőknél nevelkedők. A magas szakmaszerzésre épülő iskolai részvételi arány ellenére az adatok rejtve hagyják, hogy vajon ezek a szakmák mennyire piacképesek. A devianciákkal kapcsolatos kutatások75 is a két ellátásban való védettség egyenetlenségére utalnak. Az iskolára vonatkozó korlátozott adatok nem mutatnak bíztató munkaerő-piaci esélyeket, amelyet az is jelez, hogy az utógondozásban részesülők esetében magas a munkanélküliek aránya (40%) (Szikulai 2006a). Az utógondozói ellátás azon jogcím alapján való igénybevétele mögött, hogy nem képes a fiatal felnőtt önellátását biztosítani, nagy arányú munkanélküliséget, alkalmi, illetve illegális munkavállalást feltételezhetünk. Bár optimisták lehetnénk amiatt, hogy jelentős arányban a tanulmányok folytatása miatt 75

A drogfogyasztással kapcsolatos kutatások eredményeit óvatosan kell kezelni több okból is. Egyrészt a fiatalok körében „divatos” azt mondani, hogy fogyasztottak illegális drogokat, másrészt a zsebpénz összegéből ezeket nem lehet fedezni, harmadrészt a kutatások nem vizsgálták azt, hogy a tiltott szerek kipróbálása mikorra esett: a családban vagy az intézményben való nevelkedés idejére, számolva azzal a ténnyel, hogy egyre későbbi életkorban, hosszú évekig megoldatlan problémákkal terhelten kerülnek be a gyermekek a szakellátásba.

145

veszik igénybe a fiatal felnőttek az ellátást, mivel erre vonatkozóan nincs adatközlés, csak sejthetjük, hogy a félbe maradt iskolák befejezése, legalább egy szakma vagy újabb (többnyire piacképtelen) szakma megszerzése állhat a háttérben. A kutatások korlátozott volta is megerősíti azt, hogy a gyermekvédelem nem kíván szembe nézni a kimenetekkel, és ez konzerválja azt a helyzetet is, hogy a szakembereknek nem kell felelniük a munkájukért. Az eredmények mérése, a hatékonyságvizsgálatok lehetővé tennék az egyes szakellátási formák céljai és kimenetei közötti összefüggések feltárását az eredmények értékelésének különböző szintjein (intézményi irányítási szint/ellátásszervezési szint, ellátást nyújtók szintje, célcsoport/kliensrendszer szintje, rendszerhatások meghatározásának szintje) külön-külön és kölcsönhatásaikban is. Ezek hiánya azonban továbbra is lehetővé teszi, hogy a gyermekvédelem az „itt és most”-ban éljen, a szakmai munka a napi munkavégzés jegyében legyen megítélhető, nem pedig egy hosszabb távú folyamat eredményeként.

IV.3.

A gyermekvédelmi rendszerben kapcsolatos nemzetközi kutatások

nevelkedettekkel

A gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettek társadalmi kirekesztettségére, gyermekkori hátrányaik leküzdésének sikertelenségére számos nemzetközi kutatás is felhívja a figyelmet. Úgy tűnik, hogy a gyermekvédelmi rendszerből kilépő fiatalok nem kapják meg a szükséges szakmai segítséget, többségük nem sajátítja el az önálló élethez, a felnőtt szerepek beteljesítéséhez szükséges készségeket, képességeket. A kikerültek önbecsülése, önbizalma alacsony, sikertelen iskolai pályafutásuk következtében munkaerő-piaci pozíciójuk gyenge. Svédországban nem sok figyelmet szentelnek a gyermekvédelmi gondozásban nevelkedett gyermekek és fiatalok oktatási eredményeire, így megkérdőjelezhető a gondozott gyermekek és fiatalok oktatásának fontosságát illetően a gyermekvédelmi politika tudatossága, - ahogy hazánkban is láthattuk - nincs egy egységesen meghatározott elvárási rendszer, amely a szakemberekkel szemben olyan követelményeket támasztana, hogy a

146

gondozottak jobban teljesítsenek az iskolában. (Höjer et al. 2008) Vinnerljung et al. összehasonlították azokat a svéd diákokat, akik kapnak valamilyen jóléti támogatást azokkal, akik semmilyen juttatásban nem részesülnek. A kutatás eredményei szerint azok a fiatalok, akiknek anyja csak alapfokú végzettségű, illetve azok a fiatalok, akik serdülőkor előtt már valamilyen gyermekjóléti támogatásban részesültek, illetve azok, akik hosszú időt töltöttek nevelőszülői ellátásban, felnőttkorukra kétszer vagy háromszor nagyobb eséllyel csak alapfokú végzettséget érnek el. Azoknál a fiataloknál pedig, akik serdülőkorukban részesültek támogatásban, négyszerese a kockázata annak, hogy csak alapfokú végzettséget szereznek. Ezzel szemben azok a gyermekek, akik olyan családban nevelkednek, ahol a család semmilyen jóléti támogatást nem igényel, még ha az anya kevésbé képzett is, 2-6szor nagyobb esélyük van arra, hogy középfokú végzettségnél magasabb képesítést szerezzenek. (idézi Hill et al. 2008: 5) A gyermekvédelmi rendszerben élő és onnan kikerült fiatalok számára a félbeszakított iskolák képezik a legnagyobb akadályt a munkaerő-piaci és általában a társadalmi integráció terén. Az iskola otthagyása sokszor annak a következménye, hogy - mint ahogy Novák (1991) és B. Aczél (1994) is hangsúlyozta - a gyermekeket új otthonokba helyezik, a sorozatos iskolai váltások, új közösségbe való beilleszkedés megnehezíti a fiatalok helyzetét, kárt okoz a gyermek kapcsolódási képességében, és gyakorta egy új intézménybe vagy nevelőszülőhöz való kerülésnél nem mindig sikerül azonnal megfelelő iskolát találni számukra. Sallnäs szerint Svédországban az is problémát jelent, hogy a bentlakásos intézményekben dolgozók a terápiás módszerek alkalmazását tartják a leginkább fontosnak, és az iskolai pályafutásra kisebb hangsúlyt helyeznek. Az intézmények szakmai beszámolóit elemezve: csak 19% nevezte meg a legfontosabbnak az iskolai pályafutást és a megfelelő szakmaszerzést. Svédországban is jobb helyzetben vannak a nevelőszülői rendszerben nevelkedő gyermekek, a nevelőcsaládokban hangsúlyozottabban jelenik meg az oktatás fontossága. (idézi Höjer et al. 2008: 40) Höjer olyan svéd szülőkkel készített csoportos interjúkat, akiknek gyermekei nevelőszülői ellátásban élnek. A szülők elmondása szerint tudni szeretnének gyermekeik iskolában nyújtott teljesítményéről, és részt kívánnak venni a különböző iskolai tevékenységekben is, részesei szeretnének lenni gyermekük iskolai életének. (idézi Höjer et al. 2008: 44) A szülők ezen törekvése úgy tűnik, - mint

147

ahogy Józsa (2005) is utalt rá - nem csak hazánkban, hanem más európai országokban sem érvényesül, amely ellentétes azzal a céllal, mely szerint a gyermek és a szülők kapcsolatát erősíteni hivatott a rendszer. Dániában kidolgozásra került egy szakmai fejlesztési terv, azzal a céllal, hogy növeljék a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek munkájának színvonalát. A szakmai koncepció az iskolát olyan fejlődési színtérnek tekinti, ahol a gyermekek képessé válhatnak arra, hogy leküzdjék traumatikus gyermekkori élményeiket. Dániában jellemző, hogy a bentlakásos intézmények belső iskolával rendelkeznek, ahol a tanárok nem kifejezetten az iskolai, hanem elsősorban a szociális kompetenciákat igyekeznek fejleszteni, ezekből az iskolákból azonban nehezen megy a hagyományos iskolákba történő integráció. A dán szakemberek úgy vélik, hogy a gondozásból kikerülőknek szükségük van további támogatásra, elsősorban a tanulás és a munka területén. Ha meg akarnak küzdeni hátrányos hátterükkel, és a kötelezőnél magasabb iskolai végzettséget kívánnak szerezni, akkor mindenképpen szükségük van tanácsokra és különböző szolgáltatásokra. (Bryderup 2008) A Social Exclusion Unit 2003-as becslései szerint az Egyesült Királyságban a gondozásban felnőtt gyermekeknek tízszer akkora esélyük van az iskolából való kihullásra, mint a családban nevekedő társaiknak. (idézi Höjer et al. 2008: 39) A Rainer Fundation (2008) által készített „What Makes the difference?”76 kutatás keretében 250 gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalt kérdeztek meg arról, hogy az állam által nyújtott gondoskodást mennyire érezték szülőinek. Az interjúk tanúsága szerint a gondozottak tapasztalatai messze esnek az állam törekvéseitől. Az intézményekben nevelkedő fiatalok leginkább arra vágynak, hogy valaki szeresse őket, a nevelőszülőknél élők pedig arra, hogy családtagnak érezhessék magukat. Akik érezték a személyes támogatást, 67%-ban 16 éves koruk után is folytatták tanulmányaikat. (idézi Höjer et al. 2008: 41) Jackson (2007) szerint a gyermekvédelmi rendszer hatásai nem egyértelműek: azok, akik serdülőkorban kerülnek a rendszerbe, ugyanúgy rosszabb kimenetekkel rendelkeznek az oktatás terén, mint azok, akiket fiatalabb korukban helyeztek gondoskodás alá. Jackson véleménye szerint a rossz iskolai teljesítmények szorosan összefüggenek a rendszer működésével, azzal, hogy 76

„Mi teszi a különbséget?” című kutatás

148

bizonytalanok az elhelyezések a többszöri gondozási-hely váltásoknak köszönhetően, és a gondozók elvárásai is alacsonyak, általában elhanyagolják a tanulás, továbbtanulás kérdését. Ugyanakkor az iskola gyermekvédelmi kérdésekre adott válasza sem kielégítő. Baginsky (2000) szerint ugyan az iskolák nagy része rendelkezik gyermekvédelmi programmal, a pedagógusok véleménye szerint a többség nem venné észre, ha egy gyermeket bántalmaznának és többségük abban sem biztos, hogy milyen esetekben kellene gyermekvédelmi szakemberrel konzultálniuk, annak ellenére, hogy az iskolák pedagógusai valamilyen gyermekvédelmi tárgyú képzésben részt vettek. Az Egyesült Királyságban is nagyon alacsony a felsőfokú végzettséget szerző gondozottak aránya, a hazai becslésekkel összhangban, arányuk 3-5 százalékra tehető. A tapasztalatok szerint a felsőfokú végzettséget szerzettek körében jóval kevesebb volt a gondozási-hely váltások száma és volt olyan gondozó, aki motiválta, segítette a fiatalokat a tanulásban, valamint a vérszerinti szülők is jelen voltak a fiatalok életében. (Jackson 2007) Egy 2005-ös, a gyermekvédelem rendszeréből kikerült fiatalok társadalmi integrációját vizsgáló kutatás szerint a fiatalok több mint egyharmada tíz vagy annál több évig, egyötöde pedig 6-10 évig állt gyermekvédelmi gondoskodás alatt az Egyesült Királyságban. A tapasztalatok szerint a gondozásból kikerülők hamarabb kezdenek önálló életet, mint a családban nevelkedő társaik, bár a férfiak általában később kerülnek ki, mint a nők. A stabilitás és a biztonság érzése elengedhetetlen összetevői a gondozásban szerzett jó tapasztalatoknak. A kutatásban megkérdezettek közel egyötöde 10 vagy annál több helyen nevelkedett. Az alacsony iskolai végzettséggel, illetve a félbehagyott tanulmányokkal rendelkezők többsége úgy vélte, hogy a gyermekvédelmi gondoskodás ideje alatt nem kapott elegendő lehetőséget a tanulmányok folytatására és a megfelelő támogatás is hiányzott. Az egyik kikerült gondozott erről így nyilatkozott:„(…) a gondozásban nincsenek korlátok, gyakorlatilag megtehettél mindent, amit akartál. Gyermekként nem volt felelősségérzetem, kifeszítettem a korlátokat, ahogyan azt egy kamasz teszi. És ez lett az eredménye.” (Barn et al. 2005: 25) Sokan arra emlékeztek az iskolai éveikből, hogy a tanáraik lesajnálták őket: „(…)’Ó, nincs anyukája, nincs apukája, gondozásban van’, szóval ez egy borzasztó élmény volt, azt hiszem. De nekem mindig erősnek kellett maradnom.”. (Barn et al. 2005: 25) A kikerültek körében 50% körüli a munkanélküliség, a

149

dolgozók többsége pedig fizikai vagy betanított munkát végez. Jelentős arányban (kb. 60%) szorulnak különböző állami juttatásokra, szociális segélyekre. Közel 40%-uk pedig megtapasztalta a hajléktalanságot is, bár ez az állapot egynegyedüknél csak rövid ideig tartott. Ugyan a fekete bőrűek kisebb arányban váltak hajléktalanná, esetükben ez az időszak hosszabb volt. A vizsgált fiatalok több mint kétötöde állította azt, hogy bűntény áldozatává vált, a fiatalok közel fele pedig már volt valamilyen bűntény részese. A többség képes megküzdeni a társadalmi előítéletekkel, diszkriminációval, ebben nem szorulnak támogatásra, ugyanakkor a lakhatás, munkakeresés, anyagi helyzet stabilizálása terén szükségük van szakmai segítségre. (Barn et al. 2005) Del Valle et al. a gyermekvédelmi rendszerből kilépett spanyol fiatalokat vizsgálva úgy találta, hogy 9,4 százalékuk állt valamilyen kábítószer függőség alatt, 7,8 százalékuk volt alkalmi droghasználó. Közel 10 százalékuk tanúsított törvénysértő magatartást. A gondozásból kikerülteket 5 típusba sorolták a társadalmi integráció szempontjából. Az első típusba azok kerültek, akik súlyos devianciákkal küzdenek, mint bűnözés, droghasználat, prostitúció (marginalizáltak csoportja). A második típusban is jelen vannak ugyan a devianciák, de jellemzőbb a jóléti ellátásokon való függőség (jóléti ellátásokat befogadók). Valamint különbséget tettek közepes, megfelelő és kiváló mértékű változásra képesek csoportjaiba tartozók között. A közepes változásra képesek nem függenek teljes mértékben a jóléti ellátásoktól, de nem képesek a teljesen önálló életre. A megfelelő mértékű változásra képesek típusába azok tartoznak, akik képesek az anyagi függetlenedésre, de kisebb problémák esetén (például egészségügyi vagy családi kapcsolatok terén) még előfordul, hogy segítségre szorulnak. A kiváló változásra képesek teljes függetlenséget vívnak ki maguknak, stabilitás jellemzi életüket a munkában és a lakhatásban, általában életük összes területén. (idézi Casas és Montserrat 2008: 47-48) Stein (2005) elmélete szerint a gyermekvédelmi rendszert elhagyó fiatalokat három típusba lehet sorolni. Az első típusba azok tartoznak, akik le tudják küzdeni hátrányaikat és sikeresek az életben. Többnyire közép- vagy felsőfokú végzettségűek, jó szociális készségekkel rendelkeznek. Stein szerint ezek a fiatalok nagy erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a múlt negatív tapasztalatait fel tudják dolgozni, legyőzve múltjukat

150

sikeresen meg tudnak küzdeni felnőtt szerepeikkel, mint például szülővé válás, önálló lakhatás fenntartása. Életükre a stabilitás és a folytonosság jellemző, sikeresen alkalmazkodnak az önálló élet kihívásaihoz, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeznek. Iskolai pályafutásuk egyenletes volt, munkájukban is sikeresek. Ha anyagi gondjaik adódnak, ugyan igénybe veszik a jóléti juttatásokat, de mivel életük más területei rendezettek, Stein szerint őket a legkönnyebb támogatni. A második csoportba az ún. túlélők tartoznak, akik életét leginkább a bizonytalanság jellemzi, az instabilitás a gondozás ideje alatt, a kilépéskor és később is meghatározó személyes történetükben. Jellemző, hogy magas arányban vesznek igénybe különböző jóléti támogatásokat. Korán kilépnek a gyermekvédelmi rendszerből, többnyire képesítés nélkül. Sokuk a hajléktalanságot is megtapasztalja rövidebb időre. Magas körükben a munkanélküliség, illetve a dolgozók körében a rosszul fizetett munka vagy az alkalmi jellegű munkavégzés. A harmadik az ún. áldozatok csoportja, akik életére rányomta a bélyegét a családtól való elszakítottság érzése, jellemző rájuk, hogy mindenkivel szemben bizalmatlanok. Feltehetően vérszerinti családjukban súlyos traumák érték őket, amelyek a gondozásban töltött életüket és a kikerülés utáni felnőtt éveiket is meghatározzák. Többségük a gondozás ideje alatt többször vándorolt a rendszerben, korán el is hagyták azt, de a kilépéshez vagy a kikerülést követően nem kaptak megfelelő támogatást. Sodródnak az életben, előfordulnak a hajléktalan ellátásban, sokuk bűncselekmény áldozatává vagy elkövetőjévé válik, prostitúcióra kényszerül, devianciákkal küzd (drog, alkoholfogyasztás)77. Az áldozatok típusába tartozók többsége magányos, jellemző körükben a mentális betegségek gyakori előfordulása. A gyermekvédelmi rendszerből kikerülve fontos, hogy komplex támogatást kapjanak. (Stein 2005: 19-22) A 3. számú ábra Stein (2005) elmélete alapján mutatja be a gyermekvédelmi rendszert elhagyók különböző típusai esetén a szükséges támogatásokat. A sikeresek típusába tartozók alapvetően átmeneti jellegű anyagi problémáik megoldásakor pénzbeli támogatásokat igényelnek, valamint esetükben a preventív szolgáltatások jelenthetnek segítséget. 77

Nagy-Britanniában a fiatal hajléktalanok egynegyede és a börtönlakók 38%-a nőtt fel gyermekvédelmi gondozásban. (Furlong 2003: 45)

151

A túlélők típusába tartozók speciális támogatásokat igényelnek, főleg a munkavállalás, lakhatás terén, de szükségük lehet érzelmi támasznyújtásra, életvezetési tanácsadásra, valamint a kapcsolatok kiépítésében való segítségnyújtásra. Az áldozatok típusába tartozók komplex támogatásokat igényelnek, mely kiterjed a lakhatásban, munkavállalásban, megfelelő végzettség megszerzésében való segítségre, érzelmi és mentális támogatásra, életvezetési tanácsadásra, pszichológiai, pszichiátriai, addiktológiai szolgáltatásokra, valamint a kapcsolatok kiépítésében való segítségnyújtásra. 3. számú ábra: A gyermekvédelmi rendszert elhagyók típusai a szükséges támogatási igények alapján

(Forrás: Mike Stein: Resilience and Young People Leaving Care. 2005: 20 és UNICEF Innocenti Research Center: Children at risk in Central and Eastern Europe: perils and promises. Regional Monitoring Report No.7. 1997 logikája alapján)

A nemzetközi kutatások felhívják a figyelmet arra, hogy a gondozás megszűnése után a fiataloknak szükségük van további támogatásokra, mindamellett, hogy az önálló életre való felkészítésnek már jóval a kikerülés előtt meg kell kezdődnie. A kikerülés után igénybe vehető támogatási rendszerek abban tudnak segíteni a fiatal felnőtteknek, hogy megfelelő szállást, munkahelyet tudjanak találni. Egyre többen élnek ezekkel a támogatási lehetőségekkel a kilépést követően. Habár a szakemberek teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy a fiatalok életútjának tervezését megfelelően végzik, Barn et al. (2005) kutatása szerint a fiatalok szemszögéből nézve épp a tervezés hiányossága látszik.

152

Ugyan többségük tisztában van azzal, hogy a kikerülés előtt készül egy terv a kilépésre vonatkozóan, de ebben a folyamatban szerepük minimális: „(…) a 16. születésnapomon bemutattak a Gondozást Elhagyó Csoportnak, és csináltunk valamit, amit ők úgy hívtak, hogy életút terv. És én csak ilyen kérdéseket kaptam, hogy: ’Mit tudok csinálni? Miben van szükségem segítségre? Például hogy van-e szükséged segítségre a pénzbeosztásban? Tudsz-e időpontot kérni az orvosnál?’ Szóval én őszintén elmondtam nekik mindent, és valójában semmi sem jött ki az egészből.”. Egy másik volt gondozott a kilépésre való felkészülésről így nyilatkozott: „Nem éreztem azt, hogy bármiben is lett volna választásom. Nem jöttem ki jól a szociális gondozóimmal”. A fiatalok többnyire jogaikkal sincsenek tisztában, azt sem tudják, hogy a rendszer szempontjából milyen jogi státusszal rendelkeznek. „Soha sem mutatta meg nekem senki a gondozás elhagyásáról szóló törvényt. Soha nem mondta nekem senki, hogy mik a kötelezettségeim.” (Barn et al. 2005: 71-73) A hazai és nemzetközi kutatások is számos problémára felhívják a figyelmet. Stein vagy Del Valle et al. tipológiája szerint félő, hogy a gyermekvédelmi rendszert elhagyó fiatalok többsége nem képes segítség nélkül megbirkózni a felnőtt szerepekkel, nem tudja lezárni traumatizált múltját, nagy arányban szorul a jóléti ellátórendszer állandó támogatására. A kilépők esetében a rendszer elhagyása előtt már jóval korábban meg kell kezdődnie az önálló életre való felkészítésnek a gyermek életkorának megfelelő nevelési módszerek alkalmazása mellett. A rendszer diszfunkciói (sorozatos gondozási-hely váltások, ezzel együtt iskola és kortárscsoport váltások, a tanulás, megfelelő szakmaszerzés fontosságának sokadrangúsága, a személyes törődés és a gyermek motiválásának hiánya, vérszerinti családtagok gondozási folyamatból, iskolai életből való kizárása) olyan kimenetekhez vezetnek, ahol a fiatal felnőttek nem képesek megküzdeni sem kisebb, sem pedig életük jelentősebb problémáival. A rendszer elhagyása előtti folyamatban szükséges, hogy jövőjük tervezésében a fiatalok aktívan részt vegyenek, megfelelő információt kapjanak jogaikról, lehetőségeikről, az igénybe vehető további szolgáltatásokról. Segítséget kell biztosítani továbbá abban is, hogy jó minőségű és biztonságos lakhatást találjanak maguknak. A szakemberek szemléletváltása azért is sürgető, mert így a gondozottak, illetve a rendszerből már kikerültek az ellátás és a nagykorúvá válást követő támogatások passzív alanyaivá

153

válnak. A tanulás terén való motiválás a foglalkoztatási esélyek növelése érdekében elengedhetetlen, a munkanélküliséggel való fenyegetettségre, a rossz minőségű és alulfizetett munkákban való megjelenésükre a kutatások sorra hívják fel a figyelmet. A gyermekvédelmi rendszer kimeneti mutatóit vizsgálva úgy tűnik azonban, hogy az egyes országok gyermekvédelmi rendszerei, melyek történeti fejlődésük során túljutottak az ontológiai szakaszon és eljutottak a funkcionális stádiumba, mégis ontológiai problémákkal küzdenek. Vagy megfordítva: a gyermekvédelem kimeneti mutatói alapján azt mondhatjuk, hogy az ontológiai szakaszban megrekedt hazai gyermekvédelemnek is a mainstream gyermekvédelemhez hasonlatos problémái vannak.78

78

Ezen kérdéskör vizsgálatával, a háttérben rejlő lehetséges kauzalitás feltárásával dolgozatomban nem foglalkozom.

154

V. fejezet: Gyermekvédelemben „barkácsolódó” életutak Jelen fejezetben a foucault-i értelemben vett kormányzás gyakorlati megvalósulásának egyéni életvitel szintjén történő megjelenését vizsgálom. Arra keresem a választ, hogy az állami gyermekvédelem rendszerében felnőtté vált, jelenleg utógondozói ellátásban és utógondozásban részesülő fiatalok eddigi életpályája hogyan alakult, hol helyezkedik el az ún. normalizált vagy választásos életút között, illetve azokon belül. A kutatás keretében arra teszek kísérletet, hogy a vizsgálatba bevont gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttek lehetséges típusait, karaktereit felrajzoljam az eddigi életút alakulása, jövőbeli elképzelések mentén. Vizsgálom, hogy a fiatal felnőttek hogyan tekintenek a gyermekvédelem rendszerére, a szakmai segítségnyújtás tartalmára és annak minőségére, mit tartanak saját életükben sikernek vagy kudarcnak, milyen jövőbeli tervekkel rendelkeznek. A szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttek életútjának elemzésekor számos területet érintek, mint gyermekvédelmi rendszerben nagykorúság utáni maradás/kikerülés mögötti döntés, gyermekvédelmi identitás,79 családi kapcsolatok, iskolai pályafutás, munkaerő-piaci részvétel, időorientáltság. A fiatal felnőttek gyermekvédelmi rendszerről, nagykorúságuk után igénybe vett szolgáltatás és ellátás szakmai minőségéről alkotott véleményének megismerése lehetőséget ad a dolgozatban elsőként megfogalmazott hipotézis gyakorlatban való megjelenésének visszacsatolására is, azaz, hogy - a fiatal felnőttek megítélése szerint - a gyermekvédelmi rendszer felnőttként tekint-e a jogilag felnőtté váltakra.

79

Gyermekvédelmi identitás alatt azt értem, hogy hogyan tekintenek a fiatal felnőttek saját magukra: állam által gondozott, kirekesztett csoport tagjaként identifikálják magukat, vagy olyan fiatal felnőttként, akik ugyan nem vérszerinti családban nőttek fel, de gyermekkorukban semmi szégyenletes nincs. A gyermekvédelmi identitásuk vizsgálatakor arra keresem a választ, hogy mennyiben találkoztak a fiatal felnőttek gyermekvédelmi hátterük miatt előítéletekkel, - amelyek pszichológiai értelemben fenyegetettséget jelentenek, társadalmi értelemben elnyomást - ezeket hogyan tudták/tudják kezelni, mennyire korlátozza őket az öndefiniálás szabadságában, az előítéletes megnyilvánulások önértékelésükre milyen hatással vannak.

155

V.1.

A kutatásról és a nevelkedettek típusairól

gyermekvédelmi

szakellátásban

V.1.1. A kutatás módszertana Kutatásom részben az Európai Unió 7. Kutatási keretprogramjának, a „Fiatalok és Társadalmi Kirekesztődés” témakör keretében megvalósuló „Young People from a Public Care Background: Pathways to Education in Europe” (2008-2010) (továbbiakban: YIPPEE) című nemzetközi vizsgálatra épül, melynek hazai kutatója vagyok.80 Kutatás célcsoportja A kvalitatív módszertanra épülő kutatásom 40 félig strukturált interjú elemzésére épül, 30 interjú olyan fiatal felnőttel készült, akik jelenleg utógondozói ellátásban részesülnek, közülük 20 fiatal felnőtt tanulmányokat folytat, 10 fő pedig azon a jogcímen veszi igénybe az utógondozói ellátást, hogy létfenntartását önállóan nem tudja biztosítani (dolgozik vagy munkát keres). Továbbá 10 interjú készült olyan fiatalokkal, akik nagykorúvá válásuk után kikerültek a rendszerből, tanulnak, vagy jelenleg iskolai karrierjük befejezettnek tekinthető (dolgoznak, munkát keresnek). A jelenleg utógondozói ellátásban részesülő, tanulmányokat folytató fiatal felnőttekkel készült interjúk (20 interjú) a YIPPEE nemzetközi kutatás keretében készültek. A nemzetközi

kutatás

hazánkban

négy

Területi

Gyermekvédelmi

Szakszolgálat81

(továbbiakban: TEGYESZ) területén élő fiatalokra terjed ki, melynek kvalitatív szakaszában összesen 35 fiatal felnőttel készült interjú. A fiatalok kiválasztása ún. szakértői mintavétellel történt.82 A nemzetközi kutatás keretében alapvető kiválasztási kritérium volt, 80

A kutatás Dániában, Magyarországon, Spanyolországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban zajlik. A nemzetközi kutatás célja, hogy átfogó képed kapjunk arról, hogy az egyes országokban a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedett fiatalokat mi segíti, vagy gátolja a továbbtanulásban, a gyermekvédelmi háttérrel milyen oktatási utak léteznek. 81 Főváros, Vas megye, Hajdú-Bihar megye és Borsod-Abaúj-Zemplén megye 82 A kutatás kvalitatív szakaszát egy kérdőíves vizsgálat előzte meg, amelyben 132 fiatal felnőttel készült adatfelvétel. A kérdőívben a fiatalok megjelölhették, hogy részt kívánnak-e venni a kutatás kvalitatív szakaszában. A válaszadók közül 65-en jelezték részvételi szándékukat. A fiatalok interjúra való kiválasztásának menete az volt, hogy a várható legmagasabb iskolai végzettség mentén, a jelenleg felsőfokú tanulmányokat folytatóktól haladtunk a szakmai képzésben részt vevők felé az egyes megyékben előre

156

hogy az utógondozói ellátottak 19-21 év közöttiek legyenek, legalább egy befejezett végzettséggel rendelkezzenek, jelenleg tanulmányokat folytassanak, valamint, hogy 16 éves koruk előtt kerültek a gyermekvédelmi szakellátás rendszerébe. A 35 interjúból 20 interjút választottam ki saját elemzési szempontjaim mentén való feldolgozásra.83 Dolgozatomban az első célcsoportot a nemzetközi kutatás célcsoportja adja, azaz azok a jelenleg utógondozói ellátásban élő 19-21 éves fiatalok, akik tanulmányokat folytatnak. A második célcsoport azok köre, akik ugyan utógondozói ellátásban élnek, de nem tanulnak, iskolai karrierjük jelenleg befejezettnek tekinthető, dolgoznak vagy munkát keresnek84, a statisztikai adatokban, mint „nem önálló létfenntartó” jelennek meg. Az utógondozói ellátásban élő, de önálló létfenntartásra nem képes felnőttek elérése a nemzetközi kutatás keretében felkeresett nevelkedési helyeken (utógondozói otthon, nevelőszülő), illetve a Fővárosi TEGYESZ-hez tartozó két utógondozói otthon munkatársainak közreműködésével történt. Mivel az első célcsoportba tartozó 20 fiatal felnőtt - öt kivétellel - a Fővárosi- és HajdúBihar megyei TEGYESZ területén működő nevelkedési helyeken él, így indokoltnak tűnt, hogy a két TEGYESZ területén keressek fel jelenleg tanulmányokat nem folytató fiatalokat. A nemzetközi kutatás kiválasztási kritériumait annyiban módosítottam, hogy a felső életkori korhatárt kitoltam 24 éves korra, amely a felsőfokú tanulmányokat nem folytatók esetében az utógondozói ellátás törvényileg meghatározott felső korhatára. A második célcsoportba tehát 19-24 éves önálló létfenntartásukat biztosítani nem tudó, legalább egy befejezett iskolai végzettséggel rendelkező, 16 éves koruk előtt szakellátásba került fiatal felnőttek tartoznak. A felső korhatár kitolását az is indokolta, hogy így azok a fiatalok is bekerülhettek a mintába, akik több éves utógondozói ellátásbeli tapasztalattal rendelkeznek. A harmadik célcsoport pedig azok köre, akik már elhagyták a rendszert, de jelenleg utógondozásban

részesülnek,

tanulnak

vagy

dolgoznak,

munkát

keresnek.

Az

utógondozásban részesülő fiatal felnőttek elérése a Fővárosi-, illetve a Hajdú-Bihar megyei TEGYESZ munkatársainak segítségével történt. Az utógondozók - azon fiatalok közül, meghatározott elemszám eléréséig. Az egyes megyékből a kiválasztandó interjúalanyokat az adott TEGYESZ területén nevelkedő összes utógondozói ellátásban élő 19-21 éves fiatal felnőttek becsült - mivel a gyermekvédelmi statisztikai adatok nem tartalmaznak életkori bontást az utógondozói ellátásban élőkre vonatkozóan - számához arányosítottuk. 83 Az interjúk készítésekor lehetőségem volt arra, hogy a nemzetközi kutatás keretében kialakított egységes interjúvázlatot saját kutatási témámnak megfelelően kérdésekkel egészítsem ki. 84 Az önálló létfenntartást biztosítani nem tudó utógondozói ellátottak körében 1 fő jelenleg Gyeden van.

157

akikkel kapcsolatban állnak az otthonteremtési támogatás85 igénybevétele okán kiválasztottak olyan fiatal felnőtteket, akik a kiválasztási kritériumoknak megfelelnek és az utógondozók előzetes elképzelései szerint vállalnák az interjút. Esetükben is - a második célcsoporthoz hasonlóan - a felső életkori korhatár 24 éves kor. A harmadik célcsoportba tehát 19-24 éves, a gyermekvédelmi szakellátás rendszeréből nagykorúsága után kikerült, legalább egy befejezett iskolai végzettséggel rendelkező, 16 éves koruk előtt szakellátásba került fiatal felnőttek tartoznak, akik tanulmányokat folytatnak, vagy jelenleg befejezettnek tekinthetjük iskolai pályafutásukat. A felső életkor kitolását esetükben az indokolta, hogy így azok is a mintába kerülhettek, akik nagykorúvá válásuk óta már több éve önálló életet élnek, így a gyermekvédelmi rendszeren kívüli életről nagyobb tapasztalattal rendelkeznek, a gyermekvédelmi rendszert hosszabb idő távlatában tudják értékelni. Az utógondozásban részesültekkel elsőként az utógondozók vették fel a kapcsolatot, értesítettek a fiatal felnőtteket a kutatásban való részvétel lehetőségéről, majd ezt követően megadták a fiatal felnőttek telefonos elérhetőségét személyes találkozó egyeztetése céljából. A fiatal felnőttek utógondozókon keresztül történő elérése ellenére is több fiatal felnőtt lemondta a megbeszélt találkozót vagy nem jött el az egyeztetett időpontra, így újabb fiatal felnőtteket kellett keresni az utógondozókon keresztül. A második és harmadik célcsoportba tartozók86 esetében is a mintavételi eljárás ún. szakértői mintavétel volt, mely nem valószínűségi mintavételi

módszer,

a

kiválasztási

alapkritériumok

mentén

a

gyermekvédelmi

szakemberek és a kutató megítélése alapján kerültek ki a minta elemei. Kutatásba bevontak főbb jellemzői87 A 40 fiatal felnőtt közül 5-en 1985-ben születtek, 8 fő 1986-ban, 7 fő 1987-ben, 16 fő 1988-ban, 3 fő 1989-ben, 1 fő pedig 1990-ben született. A fiatalok átlagéletkora 21,8 év. A mintába 23 férfi és 17 nő került. 18-an vidéken élnek, 22-en pedig a fővárosban. Egy kivétellel Magyarországon születtek, egy fiatal Iránból érkezett kísérő nélküli menekültként 85

Az otthonteremtési támogatás célja, hogy elősegítse az átmeneti vagy tartós nevelésből kikerült fiatal felnőtt lakáshoz jutását, tartós lakhatását. A támogatás mértéke a nevelésben eltöltött évek számától és a jogosult vagyoni helyzetétől függ. Az utógondozó feladata a tartós lakhatás megoldásában való szakmai segítségnyújtás. (Móga 2007) 86 A második és harmadik célcsoportba tartozó fiatal felnőttek elérésében nyújtott segítségéért köszönettel tartozom Riegler Máriának, Kuslics Gábornak, Móga Máriának és Litauszki Pálnak. A kutatáshoz nyújtott támogatását köszönöm a Fővárosi TEGYESZ és a Hajdú-Bihar megyei TEGYESZ igazgatóinak, Molnár Lászlónak és Erdei Sándornak. 87 Az interjúalanyok alapadatait tartalmazó táblázatot lásd az 1. számú mellékletben.

158

16 éves korában. Öten vallották magukat cigány származásúnak. Három interjúalanynak már van saját gyermeke, a gyermekek három év alattiak. Az utógondozói ellátásban részesülők közül hivatalosan 14 fiatal felnőtt nevelőszülőnél él, 9 fő utógondozói otthonban, hat fő gyermekotthon utógondozói részlegében veszi igénybe az ellátást, egyikük pedig utógondozói ellátása keretében külső férőhelyen (albérletben) él. (Az utógondozói ellátottak közül ketten egyedül élnek, egy fő pedig partnerével él, bár hivatalosan mindhárman nevelőszülőnél veszik igénybe az ellátást, egy fiatal pedig ugyan hivatalosan utógondozói otthonban utógondozói ellátott, vérszerinti családtagjával (édesanyjával) él. Az utógondozásban részesülők közül négyen albérletben élnek, hárman már beköltöztek az otthonteremtési támogatás segítségével megvásárolt saját tulajdonú lakásukba, két fiatal felnőtt önkormányzati bérlakásban él (az otthonteremtési támogatást ennek felújítására fordították), egy fő pedig a testvére saját tulajdonú lakásában él (a számára kiutalt szociális bérlakás felújítás alatt áll, melyet az otthonteremtési támogatás összege részben fedez). A napközbeni fő elfoglaltságot tekintve 20 interjúalany jelenleg iskolai tanulmányokat folytat nappali vagy esti, levelező képzés keretében, 11-en dolgoznak (két fő kivételével mindenki határozott idejű szerződéssel dolgozik, három kivétellel mindenki fizikai jellegű munkát végez), nyolc fő munkanélküli, illetve egyikőjük Gyeden van. A jelenleg iskolai tanulmányokat folytatók közül tíz fő felsőfokú végzettséget adó képzésben részesül (közülük négyen diplomát nem adó képzésben vesznek részt), négyen érettségit adó gimnáziumba járnak, hatan pedig szakmát adó képzésben részesülnek. Két fiatalnak van olyan egészségügyi problémája, amely akadályozhatja az iskolai tanulmányok befejezését, illetve a munkavégzést (asztma, gyengénlátás). A fiatal felnőttek közül 7 főt tanácsoltak el valamelyik iskolából, ahova jártak, 11-en pedig 1 hónaptól 1 évig terjedő időszakban hosszabb időre kimaradtak az iskolából. Az iskolából való kimaradás a 11 esetben átlagosan 3 hónap volt. A megkérdezett fiatal felnőttek jelentős többsége (34 fő) még szeretne tanulni a jövőben, a tervek között szerepel felsőoktatási tanulmány elkezdése, érettségi megszerzése, szakmatanulás, OKJ-s képzésen való részvétel, nyelvtanulás. A nagykorúvá válásuk előtt a kutatásban résztvevők közül 21-en nevelőszülőnél, 19-en pedig

intézményes

ellátásban

(gyermekotthon,

159

lakásotthon)

nevelkedtek.

12-en

csecsemőkorukban (0-3 év) kerültek a rendszerbe, a mintában a 4-13 éves korukban bekerültek száma 21 fő, 7-en pedig 14-17 éves korukban kerültek a szakellátás rendszerébe. A gyermekvédelmi szakellátásba kerülés átlagosan a kérdezettek 7,2 éves korában történt, átlagosan az egy helyen való leghosszabb elhelyezés 9,8 év volt, átlagosan gyermekvédelmi gondozásba való kerülésük óta 2 helyen nevelkedtek, a legtöbb gondozási-hely szám négy volt, a megkérdezettek közül öten kerültek 4 gondozási-helyre. Az utógondozásban részesülők közül öt fő a rendszerből való végleges kikerülése előtt utógondozói ellátásban élt. Nagykorúvá válásukat követően már 18 évesen 5-en hagyták el a rendszert, egy fiatal 19, szintén egy fő 21 évesen került ki a rendszerből, három fő pedig 23 évesen szüntette meg utógondozói ellátását. A kikerülés hátterében öt esetben az állt, hogy a fiatal felnőtt „szabad és önálló akart lenni”, egy fiatal gyermeke születése miatt hagyta ott az utógondozói ellátást, két gondozottnak magatartási problémái miatt kellett eljönnie az utógondozói otthonból, ahol nevelkedett, szintén két interjúalany pedig úgy döntött, hogy mivel az „utógondozói ellátás nem tud segíteni az önálló életkezdésben”, kilép a rendszerből. Segítséget, támogatást a nevelőszülőknél élők többsége kap a nevelőszülőtől. 12 fiatal felnőtt számíthat volt nevelőjére, jelenlegi utógondozójára, valamint utógondozói ellátásban dolgozó utógondozójára. 12 megkérdezett nyilatkozott úgy, hogy partnerétől is kap segítséget, viszont vérszerinti családtagjaikra csak kevesen számíthatnak, jellemzően nincsenek, vagy felszínesek a kapcsolatok. A támogatást illetően a többség a barátokat (gyermekvédelmi hátterű és családban felnőtt barátok) is fontosnak tartja. A támogatás többnyire érzelmi, valamint anyagi támogatást jelent, esetleg tanácsadást, munkakeresésben való segítségnyújtást. Kutatás menete A kutatásban való részvétel teljes mértékben önkéntes és anonim volt. Az interjú megkezdése előtt az interjúalanyokat tájékoztattam az interjú céljáról, a hanganyag felhasználásának, tárolásának módjáról. Az interjúalanyok a hanganyag rögzítéséhez írásban

is

hozzájárultak.

Minden

esetben

elmondtam,

hogy

joguk

van

a

válaszmegtagadáshoz, illetve ahhoz, hogy bármikor megszakítsák az interjút. Kértem őket, ha bármilyen témakörről nem kívánnak beszélni, azt jelezzék. A 40 interjú készítése során

160

két esetben fordult elő, hogy az interjúalany a vérszerinti családjával kapcsolatban jelezte, hogy nem kíván erről a témáról beszélni. Az interjúk felvétele az utógondozói ellátásban élő fiatal felnőttek esetében jelenlegi gondozási-helyükön történt, ahol lakószobájukban vagy egy csendes helyiségben ültünk le. Az utógondozásban részesülőkkel jellemzően a TEGYESZ egyik helyiségében készült az interjú. Az interjúk hossza 90-120 perc volt. Az interjúfelvétel 2008. október decemberben zajlott. A felvett interjúk szó szerinti leírásra kerültek, a gépelt interjúk közel 1000 oldalnyi anyagot tesznek ki. Az interjúk sokkal nagyobb információmennyiséget tartalmaznak, mint amelynek elemzésére dolgozatom keretében lehetőség nyílik, így csak a kutatásom szempontjából kiemelt jelentőséggel bíró témakörök vizsgálatára vállalkozom. Az interjúk kódolása Nudist Nvivo8 program segítségével történt. A fiatal felnőttek anonimitásának megőrzése érdekében az utógondozói ellátásban részesülőkkel készült interjúkat 1-től 30-ig számoztam, a hivatkozott interjúrészleteknél az ellátott, (pl.: ellátott 1.) az utógondozásban részesülők esetében pedig a kikerült (pl.: kikerült 1.) megnevezést használom.88 Az interjú89 kiterjedt a fiatal múltjának, jelenlegi helyzetének és jövőbeli elképzeléseinek megismerésére. A múlt fókuszában a családban való nevelkedés, gyermekként a gyermekvédelmi rendszerben való nevelkedés, gondozási tapasztalatok, gyermekvédelmi szakellátás rendszerében dolgozókkal való kapcsolat, vérszerinti családdal való kapcsolat, iskolai élet, oktatással kapcsolatos tapasztalatok álltak. Kiemelt témakör volt a rendszerben való nagykorúvá válás megélése, a rendszerben maradás/kikerülés mögötti döntés feltárása. Az interjúalany jelenlegi helyzetének megismerésekor a fő elfoglaltság (oktatás, munka, munkakeresés), lakhatás, személyes kapcsolatok, utógondozói ellátás, utógondozás tartalmának, minőségének megítélése témakörökre helyeztem a hangsúlyt. A jövő kapcsán a fiatal felnőttek terveire voltam kíváncsi, az alábbi fő területeken: oktatás, munka, lakhatás, párkapcsolat, gyermekvállalás, személyes fejlődés. 88

Az „ellátott” az utógondozói ellátottakat jelenti, azaz kutatásom 1. és 2. célcsoportját. Az utógondozói ellátás szükség szerint akár teljes körű ellátást is jelenthet (napi ötszöri étkezés, szállás, tisztálkodási szerekkel, ruházattal való ellátás, éjszakai felügyelet biztosítása). A „kikerültek” önálló életet élnek, de az otthonteremtési támogatás igénybevétele révén kérték az utógondozás elrendelését, utógondozójuk esetükben elsősorban a lakhatás hosszú távú megoldásában nyújt szakmai segítséget. 89 Az interjúvázlatot lásd a 2. számú mellékletben.

161

A kvalitatív módszer alkalmazásával egyrészről lehetővé válik a vizsgálni kívánt problémakör alapvető tulajdonságainak, jellemzőinek feltárása - melyekről előzetesen empirikusan igazolt hipotézisekkel nem rendelkeztünk - másrészről elősegítheti a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek eddigi életútja alakulásának mélyebb összefüggéseiben való megértését is. Tágabb értelemben segítheti a gyermekvédelmi szakellátás nagykorúvá vált gondozottakat támogató szolgáltatás és ellátás működésének megismerését a résztvevők egyéni tapasztalatainak feltárásával, az emocionális értékelések, motivációk, egyéni értékek figyelembevételével. A kvalitatív módszertanra épülő kutatásból nyerhető tapasztalatok, eredmények - a módszer jellemzőiből következően - nem alkalmasak

azonban

általánosításra,

mennyiségek,

megoszlások,

nagyságrendek

meghatározására - sokkal inkább a valóság jelenségeinek megfigyelését, megértését segítik elő. Az interjús kutatás eredményeinek bemutatása két módon történik. Elsőként a kvalitatív metodológia körébe tartozó ún. típusalkotás módszerével dolgozom, ahol az előzetesen megalkotott típusokba próbálom rendezni a megkérdezetteket, majd az egyes típusok mentén elemzem a fiatal felnőttek eddigi életútjának jellemzőit. Az interjúalanyok egyes típusokba - a típusok megalkotásáról a következőkben szólok - való rendezésénél nem teszek különbséget a három vizsgálati célcsoport között, az igénybe vett ellátás és szolgáltatás mentén nem különítem el a fiatalokat, de a rendszerben való maradás/kikerülés melletti döntés, valamint az iskolai tanulmányokat folytató/nem folytató fiatalok életútjában fellelhető különbségekkel - az adott típuson belül - foglalkozom. Ezt követően a gyermekvédelmi rendszerről alkotott véleményekkel foglalkozó alfejezetben azt vizsgálom, hogy a fiatalok hogyan tekintenek a gyermekvédelmi rendszerre, a nagykorúvá válásuk után igénybe vett ellátásra vagy szolgáltatásra. Ebben az alfejezetben az elemzés már nem a típusok mentén történik, a 40 interjút együttesen kezelem a vélemények, attitűdök bemutatása érdekében. Természetesen a gyermekvédelmi rendszerben való státusz (utógondozói ellátott, utógondozásban részesülő) ezeket a véleményeket nagymértékben árnyalja. A kutatás keretében készült interjúk együttes

162

kezelését ebben az esetben az indokolja, hogy az egyes típusok között fellelhető különbségeken túl a gyermekvédelmi rendszerről alkotott véleményekben lehetnek markáns hasonlóságok.

V.1.2. A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek típusainak megalkotása A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek típusainak megalkotásához Gábor (2005), du Bois-Reymond (1998/2006), Brannen és Nilsen (2002), Wyn és Dwyer (1999/2006), valamint Stein (2005) - I. fejezetben bemutatott - elméleti megközelítéseit használom. A gyermekvédelmi szakellátásban felnőtt fiatalok esetében a „típus” fogalmát abban az értelemben használom, hogy az egyes típusok olyan karakterek, amelyek számos tényező mentén hasonlóságot mutatnak.90 A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek típusai tehát nem sémákat jelölnek ki, hanem - az általam előzetesen meghatározott szempontok szerinti - a gyermekvédelemben kirajzolódó hasonló életutak jellegzetességeit egyesítik magukban. A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek típusainak megalkotásakor elsőként Stein (2005) tipológiájából indultam ki. Stein ugyan a gyermekvédelmi rendszerből kikerült fiatalokat vizsgálta, véleményem szerint az általa sikereseknek, illetve túlélőknek nevezett típusok a jelenleg utógondozói ellátásban élő vagy utógondozásban részesülő fiatal felnőttekre is alkalmazhatók. A rendszerből végleg kikerültek esetében valószínűleg fellelhető Stein áldozatnak nevezett típusa is, akiknek a többsége a gondozás ideje alatt többször vándorolt a rendszerben, korán elhagyta a gyermekvédelmi szakellátást. Sodródnak az életben, előfordulnak a hajléktalan ellátásban, sokuk bűncselekmény áldozatává vagy elkövetőjévé válik, prostitúcióra kényszerül, devianciákkal küzd. 90

Weber az ideáltípus fogalma alatt olyan gondolati képeket értett, amelyek néhány egyoldalúan kitüntetett szemponthoz illeszkedő jelenségeket egyesítenek magukban, mely „a maga fogalmi tisztaságában a valóságban empirikusan sehol sem lelhető fel, utópia (…). (…) a tisztán logikai értelemben “ideális” gondolati képződményektől először is gondosan távol kell tartani a lennie kell, a “mintaszerű” gondolatát.”. (Weber é.n.: 26, 27) (forrás: http://lakatos.free.fr/Tanitas/Szociologia/2felev/files/page31_10.htm, letöltés: 2008.12.12.) Eredeti megjelenés: Weber, Max: A társadalomtudományi és társadalompolitikai megismerés „objektivitása”. In: Max Weber: Állam, politika, tudomány, KJK, 1970.

163

A dolgozat keretében azoknak a fiatal felnőtteknek a felkutatására nem vállalkoztam, akik végleg kikerültek a rendszerből és jelenleg semmilyen kapcsolatban nem állnak a gyermekvédelemmel, az utógondozást sem veszik igénybe.91 A kutatás hipotézise 3. HIPOTÉZIS: Feltételezésem szerint a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett, jelenleg utógondozói ellátásban élő vagy utógondozásban részesülő fiatal felnőtteket életútjuk, iskolai karrierjük alakulása, jövőbeli elképzeléseik mentén két fő típusba lehet sorolni: a sikeresek és a túlélők típusába. A két fő típuson belül pedig a siker/kudarc, választásos/normalizált életút, progresszív/regresszív

individualizáció,

késleltetett/alkalmazkodásra

épülő

jövőbeli

elképzelések mentén a szakellátásban nevelkedett nagykorúak hat altípusa rajzolható meg. A gyermekvédelem rendszerében nagykorúvá váltak életútjáról azt feltételezem, hogy azok - a családban élő fiatalokéhoz hasonlóan - jellemzően barkácsolt életutak. Sok esetben ennek hátterében nem csak a globális társadalmi változások állnak, hanem az a természetes, bensőből fakadó igény is, hogy saját élettörténetük legyen. A gondozásban hosszú időt eltöltő, többször gondozási-helyet váltó fiatalok sok esetben nincsenek tisztában életrajzuk kronológiai és tartalmi vonatkozásaival, élettörténetük egyes epizódjainak rejtettsége így arra is késztetheti őket, hogy életútjuk jelenlegi állomásának értelmezéséhez múltat is barkácsoljanak maguknak92. „Legtöbbjüknek csak homályos elképzelésük és hiányos emlékeik vannak gyermekkorukról (…) számtalan megválaszolatlan kérdés van, például a születéssel, a szülőkkel és más családtagokkal, a gondozásba helyezés okaival, a korábbi elhelyezésekkel (…).” (Smith 1995: 81). Kérdéses azonban, hogy a múlt homályos elemeinek felfejtése és jelenre való felfűzése milyen jövőképet enged kialakítani. Természetesen a gyermekvédelem rendszerének működésében alapvető törekvésnek kell 91

A gyermekvédelmi szakellátásban felnőtt hajléktalanná váltakkal Szoboszlai Katalin (2008): Nők fedél nélkül - utak a hajléktalanságba „… egyetlen egy férfi sem kell nekem lakásképpen.” c. Ph.D disszertációja kézirat foglalkozik a hajléktalanság útmodellek egyik típusaként. 92 A múlt barkácsolása témakör feltárása mélyebb elemzést igényelne, a fenti megjegyzéssel utalni szerettem volna arra, hogy a kutatásomba bevont fiatal felnőttek életútjának elemzésekor figyelembe vettem azt is, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásban nevelkedett fiatal felnőttek egy része nem ismeri a múltját, a múltbeli események rejtettsége okán sokuk az életút barkácsolására kényszerül.

164

lennie, hogy a gyermek, illetve a fiatal felnőtt ismerhesse meg életrajzát, hiszen e nélkül nehezen tudnak emberi kapcsolatokat kialakítani (Child Protection Portfolio 2007), illetve nem alakulhat ki bennük jövőre orientált biztonságtudat. (Smith 1995) Sokuk a gyermekvédelmi rendszert 18 éves kora után elhagyva a függetlenséget választja, ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők ezzel a normalizált életrajz ismérvei szerinti pályát kezdenének bejárni. Feltételezésem szerint a szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttekre alapvetően inkább barkácsolt életpályák jellemzők, de a többség esetében életük egy-egy területén (többnyire a párkapcsolat terén) stabilitásra törekszenek. A stabil párkapcsolat (vagy más, a normalizált életútra jellemző biztonságot nyújtó élethelyzet) kialakítása iránti vágy leginkább a múlt rendezetlenségéből, a család hiányából fakad. Lehetnek közöttük olyan felnőttek is, akik egyértelműen a normalizált életrajz megélése felé haladnak, életvezetéssel kapcsolatos döntéseik nyomán szekvenciális életút rajzolódik ki előttük, biztos munkát és stabil párkapcsolatot keresnek. Feltehetően ők az alacsony iskolai végzettséggel, versenyképtelen szakmával, szűkös kapcsolati hálóval rendelkező gondozottak. A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek két fő típusa A jelenleg utógondozói ellátásban élő és utógondozásban részesülőknek elsőként két fő típusát különítem el: 1) sikeresek, 2) túlélők. Stein (2005) megközelítésére építve a két fő típust a következőképpen határozom meg: 1) Sikereseknek azokat a fiatal felnőtteket tekintem, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy le tudják küzdeni múltjukból származó hátrányaikat, iskolai pályafutásuk viszonylag egyenletesnek mondható, többnyire piacképes szakmával rendelkeznek vagy jelenleg ilyen szakmát tanulnak. Körükben jellemző, hogy felsőfokú tanulmányokat folytatnak, vagy tervezik a felsőoktatásban való részvételüket. Támogató közeg veszi őket körül, a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében is találtak olyan személyeket, akik segítették, motiválták őket. Ha találkoztak is gyermekvédelmi gondoskodási hátterük okán előítéletekkel, képesek elfogadni helyzetüket, önmagukat nem „állami gondozott”-ként identifikálják. Képesek az önálló döntések meghozatalára, progresszív individualizmus

165

jellemzi őket. Szívesen választanak olyan tevékenységet (szakmát, munkát, hobbit) maguknak,

amelyek

személyes

fejlődésüket

szolgálják.

Az

iskolaválasztásban,

tankötelezettségi kor utáni tanulmányokban meghatározó számukra a jövőbeli szakmai önkiteljesedés, egy biztos jövő megalapozása. Életükben nem csak egy területre helyezik a hangsúlyt, hanem számos területet egyaránt fontosnak vélnek, így jellemző a tanulás melletti munka, vagy a munka melletti tanulás. Kiterjedt baráti kapcsolatokkal rendelkeznek. Jövőorientáltak, a jövőre kockázatként tekintenek, amivel számolniuk kell, ugyanakkor magabiztosak, úgy gondolják, hogy további életük alakulását maguk határozzák meg. A sikeresek típusába tartozók esetében feltételezésem szerint jellemzően inkább utógondozói ellátottak tartoznak, akik jelenleg is tanulmányokat folytatnak szakmai jövőjük megalapozása érdekében. Többségük nevelőszülői ellátásban nőtt fel, ahol a személyes törődés, személyre szabott nevelés biztosított volt. Felnőtt szerepeik megéléséhez elsősorban érzelmi támogatásra, tanácsadásra van szükségük, de alapvetően az önállóság és a stabilitás jellemzi életüket. 2) Túlélőknek azokat tekintem, akiknek az életét leginkább a bizonytalanság, instabilitás jellemzi. Nehezen tudják leküzdeni múltjukból származó hátrányaikat, iskolai pályafutásuk egyenetlen, többször kimaradtak az iskolából, osztályt ismételtek, vagy félbehagyták iskolájukat. A szakmával rendelkezők többnyire piacképtelen szakmát tanultak, a jelenleg szakmát tanulók pedig olyan szakmai képzésben részesülnek, amellyel maguk sem látnak sok esélyt a munkaerő-piacra való sikeres belépésre. Hiányzik számukra egy támogató közeg, a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében sincs vagy nem volt olyan személy, aki segítette, motiválta volna őket. Szükségük van arra, hogy döntéseikben támogatást kapjanak, de szűkös kapcsolati hálójuk miatt nehezen találnak olyan személyeket, akikhez bizalommal fordulnának. Gyermekvédelmi hátterük okán számos előítélettel kell megküzdeniük, gyermekkorukat végig kísérte az iskolában, kortárscsoportban az ún. „zacis lét”. A jelenben nehezen tudnak partnerkapcsolatot, baráti kapcsolatokat kialakítani gyermekkorukban szerzett sérelmeik miatt. Mindemellett erős a párkapcsolat iránti vágyuk, a valakihez való tartozás iránti igényük. Nehezen képesek az önálló döntések meghozatalára, az önálló élet félelmekkel tölti el őket, többségükre a regresszív individualizmus jellemző. Személyes érdeklődési körük is szűkös, saját hobbival nem

166

rendelkeznek, többnyire életük egy területére (iskola befejezése, munkahely megtartása vagy munkakeresés) koncentrálnak. Életútjuk inkább normalizált jellegű vagy amennyiben sikertelenségeik okán új utakat keresnek egy erőteljes normalizációs belső igény fedezhető fel életútjukban. Az iskolaválasztásban, tankötelezettségi kor utáni tanulmányokban a kényszer a meghatározó, hogy legalább egy szakmát szerezzenek. A jelenben élnek, és terveik is a kiterjedt jelenre fókuszálnak. A közeljövőben többnyire a tanulmányok befejezését és a munkába állást tervezik. Félnek attól, hogy múltjukból nem tudnak kitörni. A családalapítással kapcsolatos elképzeléseik gyermekkorukra való reflexióik köré épül: abban bíznak, hogy gyermekeik nem jutnak hasonló sorsra. Jellemzően úgy tekintenek a felnőttkorra, hogy az túl nagy felelősséggel jár. A túlélők típusába tartozók esetében feltételezésem szerint jellemzően inkább olyan utógondozói ellátottak tartoznak, akik önálló létfenntartásukat biztosítani nem tudják, munkát keresnek vagy dolgoznak. A munkavállalók többségében rosszul fizetett vagy alkalmi jellegű munkát végeznek. A tanulmányokat folytatók pedig legalább egy szakmát szeretnének elsajátítani. Az utógondozásban részesülők többsége is ebbe a típusba tartozhat. A túlélők típusába tartozók jellemzően gyermekotthonban nőttek fel. Felnőtt szerepeik megéléséhez nem csak érzelmi támogatásra, tanácsadásra van szükségük, hanem anyagi jellegű támogatásokra is.

A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek altípusai A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek két fő típusán belül három-három altípust különítettem el. Az egyes altípusok megalkotásához tíz szempontot határoztam meg: 1. gyermekvédelmi háttér jellemzői, 2. vérszerinti családdal való kapcsolat, 3. „gyermekvédelmi identitás”, 4. iskolai karrier alakulása, 5. interperszonális kapcsolatok,

167

6. fiatal felnőttként igénybe vett gyermekvédelmi támogatások, 7. életút jellege (Wyn és Dwyer (1999/2006) tipológiája alapján), 8. jelen hangsúlya, életterület fókusza (du Bois-Reymond (1998/2006) tipológiája alapján), 9. individualizáció típusa (Gábor (2005) tipológiája alapján), 10. jövőkép/időorientáltság (Brannen és Nilsen (2002) tipológiája alapján). 4. számú tábla: Gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek hipotetikus altípusai

Szempontok

gyermekvédelmi háttér jellemzői

vérszerinti családdal való kapcsolat

„gyermekvédelmi identitás”

I. SIKERESEK TÍPUSA 1. altípus: 2. altípus: A földön járók - sikeres Az álomlovasok szakmák, szakmai gyermekkori álmot sikerek követők Jellemzően egy Jellemzően egy-két gondozási-helyen éltek, gondozási-helyen éltek, többnyire (hivatásos) többnyire nevelőszülőknél gyermekotthonban, ahol nevelkedtek. Jellemzően volt olyan szakember, aki kisgyermekkorban a gyermekkori álom kerültek a rendszerbe. megvalósításában, a fiatal felnőtt tehetségének kibontakoztatásában segített. Jellemzően csecsemőkorukban kerültek a rendszerbe. Jellemzően felületes A gyermekkori álom kapcsolatokat tartanak megvalósítására úgy vérszerinti tekintenek, hogy ez családtagjaikkal. A vérszerinti családban való nevelőcsaládhoz való nevelkedésük esetén nem kötődés erős. Szüleiket valósulhatna meg, így inkább elítélik. jellemzően bekerülésük óta nincs kapcsolatuk a vérszerinti családdal és nem is szeretnének kapcsolatot tartani. Felvállalják Felvállalják ugyan gyermekvédelmi gyermekvédelmi hátterüket, de hátterüket, álmaik identitásukba ez nem megvalósítása épült be, mely szorosan szempontjából azonban összefügg a ezt nem tartják gyermekvédelmi háttér kiemelkedő jellemzőivel. Nem fontosságúnak. Nem találkoztak előítéletekkel, identifikálják magukat a múltbeli eseményeket, „állami gondozott”-nak. traumákat feldolgozták a nevelőcsalád

168

3. altípus: A jég hátán is megélők Jellemzően több gondozási-helyen (kettő-három) éltek, de mindig volt olyan személy a gondozásihelyen, aki segítette őket. Többnyire gyermekotthonban éltek. Jellemzően iskolás korban kerültek a rendszerbe. Jellemzően felületes kapcsolatokat tartanak vérszerinti családtagjaikkal, felnőtt szerepük megélése miatt már nincs szükségük a családra, megvetik szüleiket.

Felvállalják gyermekvédelmi hátterüket, a gyermekvédelemben szerzett tapasztalataikat jól tudják az élet számos területén alkalmazni. Nem találkoztak előítéletekkel, életfelfogásuk miatt könnyen beilleszkednek

iskolai karrier alakulása

interperszonális kapcsolatok

fiatal felnőttként igénybe vett gyermekvédelmi támogatások

életút jellege

jelen hangsúlya, életterület fókusza

segítségével. Többnyire egyenletes iskolai karrier jellemző, többen felsőfokú tanulmányokat folytatnak vagy piacképes szakmát szereznek. A dolgozók úgy tervezik, hogy továbbtanulnak. Fontos számárukra a tanulás, a tudás érték. A sikeres iskolai előmenetelt kitörési lehetőségnek, a jövő megalapozásának tekintik. Pozitív iskolai tapasztalatokkal rendelkeznek, melyeket iskolai teljesítményük megerősít. Kiterjedt baráti kapcsolatokkal rendelkeznek, könnyen kötnek barátságokat, többnyire tartós párkapcsolatban élnek.

Jellemező körükben, hogy utógondozói ellátásban maradnak jövőjük megalapozása érdekében, jól fel tudják használni a támogatásokat. Leginkább érzelmi támogatásra van szükségük. Jellemző az ún. szakmai jövő, rugalmasság, ahol a fiatalok hosszú távú befektetéseket tesznek a szakmai jövőjük érdekében. Ún. vegyes mintába tartoznak, akik többféle célt tűznek ki és különféle tevékenységekre ugyanolyan hangsúlyt helyeznek. Gyakori a

169

Többnyire egyenletes volt az iskolai karrierjük, felsőfokú tanulmányokat folytatnak, mely a gyermekkori álom, tehetségük (pl.: művészeti tevékenység) kibontakoztatásának megvalósításához szükséges.

Könnyen kötnek barátságokat, szívesen élnek társasági életet, de a mélyebb barátságokat tartják meghatározónak. Önállóság iránti vágyuk a partnerkapcsolatban is megjelenik, később is ráérnek elköteleződni. Jellemező körükben, hogy utógondozói ellátásban maradnak, álmaik megvalósításához jól fel tudják használni a támogatásokat. Érzelmi támogatás mellett anyagi segítségre is szorulnak. Ún. egyéniség fejlődésével kapcsolatos szakmát választanak, speciális érdeklődési körük miatt a tehetség kibontakoztatása áll életük középpontjában. Ún. kontextusra összpontosítók, akik egy kontextust választanak ki az életükben, jellemzően a gyermekkori álom megvalósítása

közösségekbe. Iskolai karrierjükben jellemző lehet a törés, de a közösségben mindig megtalálták a helyüket, így összességében pozitív iskolai tapasztalatokkal rendelkeznek. Piacképes szakmát szereztek, jellemzően dolgoznak. Anyagi helyzetük stabil. Tervük, hogy továbbtanulnak.

Kiterjedt baráti kapcsolatokkal rendelkeznek, könnyen kötnek barátságokat, a társasági élet fontos számukra. A partnerkapcsolatot illetően úgy vélik, később is ráérnek elköteleződni. Jellemző, hogy utógondozásban részesülnek, támogatást nem igényelnek, de képesek elfogadni és használni azokat. A kikerülés előtt az utógondozói ellátást hosszabb-rövidebb időre igénybe vették. Ún. egyéniség fejlődésével kapcsolatos szakmát választanak, a tanulás és a munka célja az egyéniség fejlesztése, olyan lehetőségeket keresnek, amivel ezt a célt szolgálhatják. Ún. vegyes mintába tartoznak, akik többféle célt tűznek ki és különféle tevékenységekre ugyanolyan hangsúlyt

tanulás munkavégzés.

melletti

érdekében a tanulás területét és arra helyezik a hangsúlyt.

individualizáció típusa

Progresszív individualizáció jellemző, a fiatal mérlegelni tud számos lehetősége között, ő határozza meg a döntéseit a magánélete, a képzési lehetőségek kiválasztása terén.

jövőkép/időorientáltság

Az ún. „alkalmazkodás modell”-je jellemző, úgy tekintenek a jövőre, mint egy kockázatra, amivel számolni kell. A jövőt illetően optimisták, úgy gondolják, hogy eddigi erőfeszítéseiknek meg lesz az eredménye. Tanulmányaikkal megalapozzák jövőjüket.

Progresszív individualizáció jellemző, a fiatal mérlegelni tud számos lehetősége között, ő határozza meg a döntéseit a magánélete, a képzési lehetőségek kiválasztása terén, a lehetőségek közül úgy választanak, hogy életük középpontjában álló speciális érdeklődési területük ne szoruljon háttérbe. Az ún. „alkalmazkodás modell”-je jellemző, úgy tekintenek a jövőre, mint egy kockázatra, amivel számolni kell, de a jövőt illetően magabiztosak, úgy gondolják, hogy csak rajtuk áll, hogy mit hoznak ki belőle, tehetségük okán bíznak jövőbeli sikereikben.

Szempontok

gyermekvédelmi háttér jellemzői

II. TÚLÉLŐK TÍPUSA 1. altípus: 2. altípus: A jövőtől félő, kiterjedt A jövőtől félő, kiterjedt jelenben élő jelenben élő - munkára szakképzésre összpontosítók összpontosítók Jellemzően 1-2 Jellemzően 2-3 gondozási-hely váltás gondozási-hely váltás történt életükben, történt életükben, többnyire intézményes többnyire intézményes ellátás keretében ellátás keretében nevelkedtek, egy-két nevelkedtek, többnyire szakemberrel alakítottak bizalmatlanok a ki szorosabb kapcsolatot. szakemberekkel, úgy Többségük érzik, nem kapnak csecsemőkorban vagy megfelelő szakmai kisiskolás korában segítséget. A került a rendszerbe. nevelőszülőknél élők ugyan jó kapcsolatban vannak a nevelőcsaláddal, de erős

170

helyeznek. A munka mellett a hobbira, későbbi tanulásra, személyes kapcsolatokra is nagy hangsúlyt fektetnek. Progresszív individualizáció jellemző, a fiatal mérlegelni tud számos lehetősége között, ő határozza meg a döntéseit a magánélete, a munkaerő-piaci, jövőbeli képzési lehetőségek kiválasztása terén. Az ún. „alkalmazkodás modell”-je jellemző, úgy tekintenek a jövőre, mint egy kockázatra, amivel számolni kell. A jövőt folytonosan változónak érzékelik, amely a változásokra való alkalmazkodásra készteti őket. Nem félnek a jövőtől, bíznak abban, hogy minden helyzetben megállják a helyüket. 3. altípus: A „Godot-ra váró” passzív résztvevők Jellemzően 3-4 gondozási-helyen éltek, többnyire intézményes ellátás keretében nevelkedtek, nem tudtak szoros kapcsolatot kialakítani a gyermekvédelmi szakemberekkel. Legtöbben kisiskolás korukban, vagy tinédzserkorban kerültek a rendszerbe.

vérszerinti családdal való kapcsolat

Jellemzően nincs kapcsolatuk vérszerinti családtagjaikkal. Úgy vélik, jobb, hogy kikerültek a családból, nem is szeretnének kapcsolatot tartani. A múltbeli eseményeket többé-kevésbé feldolgozták.

„gyermekvédelmi identitás”

Jellemzően nem vállalják gyermekvédelmi hátterüket, nem szívesen beszélnek arról, hol élnek. Sokuk találkozott előítéletekkel, azonban ezekkel igyekeznek megbirkózni. Többnyire törések vannak az iskolai karrierben, de a tankötelezettségi kor után tanulmányokat folytatnak, az utógondozói ellátást ezért veszik igénybe. A megfelelő iskolai végzettség megszerzését szükségesnek tartják, a vállalt feladatokat teljesítik.

iskolai karrier alakulása

motivációs bázist nem jelentenek számukra. Többségük kisiskolás korban került a rendszerbe. Jellemzően felületes kapcsolatokat tartanak vérszerinti családtagjaikkal, vagy egyáltalán nincsen kapcsolatuk. A múltbeli eseményeket nehezen dolgozzák fel, de mivel bizalmatlanok a szakemberekkel szemben, nem is várnak segítséget. Jellemzően nem vállalják gyermekvédelmi hátterüket. Sokuk találkozott előítéletekkel és ezzel nehezen tudnak megküzdeni.

Töredezett iskolai karrier jellemző. A tanulás nem volt hangsúlyos az életükben, azt azonban fontosnak tartották, hogy legalább egy végzettséget szerezzenek.

interperszonális kapcsolatok

Szűkös baráti kapcsolatokkal rendelkeznek, nagyobb hangsúlyt helyeznek a párkapcsolatra, mint a baráti kapcsolatokra. Erőteljes a párkapcsolati függőség, illetve a függetlenek esetében a párkapcsolat iránti vágy.

Szűkös baráti kapcsolatokkal rendelkeznek, nehezen kötnek barátságot.

fiatal felnőttként igénybe vett gyermekvédelmi támogatások

Jellemező körükben, hogy utógondozói ellátásban maradnak a tanulmányok befejezése

Többségük utógondozásban részesül, de szükségük lenne érzelmi és anyagi

171

Jellemzően felületes kapcsolatokat tartanak vérszerinti családtagjaikkal. A múltbeli eseményeket nehezen dolgozzák fel. Az esetleges traumák feldolgozásához segítségre lenne szükségük. „Állami gondozott”ként identifikálják magukat. Gyermekvédelmi hátterük okán eddigi életüket az előítéletek végigkísérték. Töredezett iskolai karrier jellemző, az iskolában számos előítélettel találkoztak gondozási hátterük okán, a tanulást nem tartják fontosnak, inkább kényszernek. Többen félbehagyták iskolájukat, jellemzőek a bukások, iskolakerülés, iskolából való eltanácsolás. A gyermekvédelmi szakellátásban élőkkel könnyebben megtalálják a hangot. A párkapcsolatra úgy tekintenek, hogy túl nagy felelősséggel, kötöttséggel jár.

Többnyire már kikerültek a rendszerből, nehezen boldogulnak önállóan.

életút jellege

jelen hangsúlya, életterület fókusza

individualizáció típusa

miatt. Leginkább érzelmi támogatásra, motivációra van szükségük döntéseik meghozatalában.

támogatásra gyenge munkaerő-piaci pozíciójuk miatt.

Ún. Időnyerés típusba tartoznak, ahol a fiatalok gyakran arra kényszerülnek, hogy elkötelezzék magukat egy bizonyos szakma kiválasztása mellett, de sok esetben nem tudják, hogy ez milyen irányba visz. A majdani munkaerő-piaci lehetőségekről, a kockázatokról nincs képük és ebben az oktatási rendszer és a gyermekvédelem sem segít. Jellemző az ún. szakképzésre összpontosítás, ahol a hangsúly a szakképzés megszerzésén van.

Ún. Időnyerés típusba tartoznak, ahol a fiatalok gyakran arra kényszerülnek, hogy elkötelezzék magukat egy adott munka mellett, de munkahelyük bizonytalan.

Progresszív individualizáció jellemző, ugyan tudnak mérlegelni lehetőségeik között, ők határozzák meg a döntéseiket a magánélet, vagy a képzési

Regresszív individualizáció jellemző, sikertelenek voltak az oktatási rendszerben, a munkanélküliségi lét veszélye fenyegeti őket, többnyire a választott

172

A dolgozó fiatalok a munkát részesítik előnyben, jellemező az ún. munkára összpontosítás.

Amennyiben utógondozói ellátást vesznek igénybe, ennek oka, hogy létfenntartásukat nem tudják önállóan biztosítani, munkát keresnek. Komplex segítségre szorulnak, hogy életüket önállóan irányítani tudják. Ún. Felnőtté válás: egy kicsit később, soha típusba tartoznak, ahol gyanús az egész felnőttkor kérdése a fiatalok számára. A felnőttkor egyrészt unalmas, másrészt felelősséggel, kötöttségekkel jár.

Jellemező az ún. megváltozott minta, ahol a fiatalok folyton arra kényszerülnek, hogy elképzeléseiket újragondolják és ennek következtében irányt változtatnak, új utat keresnek. Egy erőteljes normalizációs igény is fellelhető e mögött, nem találják a helyüket és szeretnének mindent egy biztos munka alá rendelni, de előbb azt kellene eldönteniük, hogy mit szeretnének csinálni. Képzettségük hiánya nehezíti az útkeresést. Regresszív individualizáció jellemző, sikertelenek voltak az oktatási rendszerben, a tartós munkanélküliségi lét veszélye fenyegeti őket

jövőkép/időorientáltság

lehetőségek kiválasztása terén, de döntéseikben bizonytalanok, így segítségre, tanácsra szorulnak. Az ún. „késleltetés modell”-je jellemző, a fiatalok leginkább a jelenben élnek, terveik is a kiterjedt jelenre fókuszálnak. A közeljövőben iskolájukat szeretnék befejezni és a kikerülés előtt munkába állni. Félnek a jövőtől, a rendszerből való kikerüléstől.

szakma nem számukra megélhetést.

biztosít biztos

Az ún. „késleltetés modell”-je jellemző, a fiatalok leginkább a jelenben élnek, terveik is a kiterjedt jelenre fókuszálnak. A közeljövőben a munkahely megtartását tervezik, esetleg új munkahely keresését, de erőfeszítéseket a váltás érdekében nem tesznek.

képzettség hiányában.

Az ún. „késleltetés modell”-je jellemző, a fiatalok leginkább a jelenben élnek. Nem mernek a jövőbe nézni, szerintük a jelenhez hasonlatosan semmi jó nem vár rájuk, úgy vélik, nem sok pozitív változást tartogat számukra. A közeljövőben munkát szeretnének találni.

A két típuson belül megalkotott altípusok számos, az előzetesen meghatározott szempont mentén ugyan mutatnak hasonlóságot, mégis az egyes altípusokba tartozók más altípusokba tartozóktól az eddigi életút alakulása, - annak hátterében fellelhető tényezők, mechanizmusok - életfelfogás, és a jelen fókusza terén lényegesen eltérnek egymástól. Azaz az ún. sikeresek/túlélők típusa alatti altípusokon belüli hasonlóság nagyobb, mint az adott típust alkotó egyes altípusok közötti. Az egyes altípusokba tartozó szakellátásban nevelkedettek életútjának vizsgálatakor a főbb témákat az altípusok legmarkánsabb jellemzői jelölik ki, valamint hangsúlyt fektetek azokra a témakörökre, amelyeket a fiatalok saját élettörténetükben fontosnak tartottak. Az egyes altípusok jellegzetességeinek bemutatása tehát nem a hipotetikus altípusok megalkotásához használt összes tíz szempont mentén történik, nem ugyanazon témakörök kerülnek kiemelésre minden egyes altípusba tartozók életútjának vizsgálatakor, csak azok, amelyek az egyes altípusokba tartozók, gyermekvédelemben kirajzolódó életútbeli jellegzetességeit szignifikánsan megmutatják. Véleményem szerint egyetlen altípusba tartozókra sem jellemző az individualizációs sémák közül az ún. alternatív individualizáció, amely Gábor (2005) meghatározása szerint leginkább azokra a fiatalokra jellemző, akik nem kívánnak részt venni a fogyasztói társadalomban, idealisztikus célokkal rendelkeznek, alternatív közösségekhez csatlakoznak. Mint ahogyan Brannen és Nilsen (2002) fiatalok időorientációjával kapcsolatos harmadik modellje, az ún. „kiszámíthatóság modell”-je sem alkalmazható a jelenleg utógondozói ellátásban élő vagy utógondozásban részesülő fiatalokra. A kutatók szerint a

173

kiszámíthatóság modelljébe tartozó fiatalok tradicionális kenyérkereső szemléletet képviselnek, ezen fiatal felnőttek büszkék választott szakmájukra, amely megfelelő szintű megélhetést biztosít számukra. Wyn és Dwyner (1999/2006) öt szakaszos tipológiáját teljes mértékben átvettem az egyes altípusok megalkotásához. A jelen hangsúlyának értelmezésekor, hogy a fiatal felnőttek életük mely területére fókuszálnak du BoisReymond

(1998/2006)

tipológiájából

négy

lehetséges

területet

használtam

fel.

Véleményem szerint azonban a Kapcsolatok, család és munka: egy nyitott jövő-vel jellemzett terület, ahol a fiatal felnőtteknek nincs egyértelmű képük a családalapításról vagy a szülőszerepről, nem jellemző a szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttekre, gyermekkori traumáik miatt, - ha nem is teljesen egyértelmű, hogy mikor szeretnének családot alapítani érték számukra a család. Kutatásom fókuszában tehát annak felfejtése áll, hogy a gyermekvédelmi rendszerben felnőtt fiatalok esetében - a többségi társadalom kibontakozó felnőttkorban lévő ifjúságához hasonlóan - a választásos életutak a jellemzőek, vagy a globális kihívások esetükben regresszív individualizmushoz, kilátástalan jövőképhez vezetnek, és életútjuk úgy barkácsolódik, hogy annak mozgatórugója a normalizált életút iránti (belső) igény. A következőkben a 40 életút interjúra épülő kvalitatív vizsgálat keretében a két fő típuson belül megalkotott altípusok fellelhetőségét kutatom, keresve a választ arra, hogy a vizsgált fiatal felnőttek életpályája a normalizált és választásos életút között, illetve azokon belül hol helyezkedik el.

V.2. Sikeresek típusa V.2.1. A földön járók - sikeres szakmák, szakmai sikerek (1. altípus) Ebbe az altípusba a 40 fős mintából hat fiatal tartozik. Közülük öten nagykorúvá válásuk előtt nevelőszülőknél éltek, hármójukat hivatásos nevelőszülő nevelte. A nevelőszülőknél nevelkedő fiatalok közül egy 16 éves korában a nevelőszülővel való sorozatos konfliktus miatt lakásotthonba került. Az altípusba tartozók közül öten utógondozói ellátottak, egy fiatal felnőtt pedig 18 évesen kikerült a rendszerből. A kikerült, jelenleg dolgozó fiatal

174

felnőtt kivételével mindenki felsőfokú tanulmányokat folytat, hárman diplomát nem adó felsőfokú képzésben részesülnek. Az altípusba tartozó fiatalok helyzetének vizsgálatakor öt témakört emelek ki, mint: 1) iskolai karrier, 2) szakemberek megítélése, 3) a jelen fókusza, 4) párkapcsolat és 5) időorientáció. Iskolai karrier, iskolai tapasztalatok A fiatal felnőttek iskolai pályafutása egyenletesnek mondható. Annak ellenére, hogy a jelenleg tanulmányokat folytatók (5 fő) közül az érettségi megszerzése után nem mindenki volt biztos abban, hogy milyen irányba tanuljon tovább, a továbbtanulás szükségessége egyértelmű volt számukra és ebben nevelőszüleik, nevelőik is támogatták őket. A kezdeti bizonytalanság ellenére maguk hozták meg a döntéseiket a pályaválasztással kapcsolatosan. A cselekvést mindig választás előzi meg, ahol a fiatal felnőtt az egyes cselekvési alternatívákat mérlegeli a célok, személyes motivációk, lehetőségek mentén. Az egyes cselekvési alternatívák mérlegelése mindig a cél- és eszközértékek figyelembevételével történik. (Csepeli 2001) Az ebbe az altípusba tartozók döntései alapvetően racionalitásra épülnek, de a pályaválasztással kapcsolatban fontosnak tartották azt is, hogy olyan piacképes szakmát válasszanak maguknak, amely az elfogadható szintű megélhetés biztosítása mellett érdeklődési körüknek is megfelelő, illeszkedik a személyiségükhöz. „(…) körbenéztem a piacon, hogy mi van, és megtaláltam ezt a turizmus-vendéglátást, ami úgy gondoltam, hogy érdekel is - utazni és enni mindig fognak az emberek, állásom mindig lesz, úgyhogy így lett.” (ellátott 16.)

Egyikük politológia szakon tanul, pályaválasztását a következőképpen indokolta: „Én nem olyan sok idővel ezelőtt gondolkoztam, hogy én mit várok el magamtól, az életemtől. És akkor kitaláltam, hogy mivelhogy ezek a dolgok engem foglalkoztatnak, maga a politika, meg a politika-csinálás, meg a döntéshozás. Én egy elég döntéshozó típus vagyok.” (ellátott 18.)

Az egyéni döntések már a középiskola kiválasztásában is megjelentek, fontos azonban, hogy az akkor még kiskorú gondozottak döntéseik meghozatalában támogatást, bíztatást kaptak nevelkedési helyükön. A középiskola kiválasztása is annak mentén történt, hogy olyan iskolát találjanak, amely a későbbi iskolai előmenetelt megalapozhatja.

175

„Anyukám (nevelőszülő) is azt mondta, hogy döntsek mindenben én, és akkor, amit szeretnék majd csinálni, akkor azt jelöljem be. (…) Ezért egy jó erős gimnáziumot próbáltam magamnak kiválasztani, ami talán egy kicsit jobb eredményt fog hozni az érettségivel.” (ellátott 8.)

Az önálló döntések meghozatalát, az egyéni felelősségvállalást a fiatal felnőttek teljesen természetesnek tartják, de tudják, hogy olyan támogató közeg veszi őket körül, ahol az egyes döntéshelyzetek mérlegelésében számíthatnak a gyermekvédelemben dolgozó szakemberekre, barátaikra, partnerükre. A választást - akár később rossznak minősülő döntések esetében is - az esetleges kellemetlenségek ellenére is fontosnak tartják. A negatív kimenetelű cselekvési alternatívák melletti döntésből is profitálnak, az esetleges kudarcok és azok sikeres feldolgozása is önbizalmukat erősíti, illetve megerősíti a jövőt illető elképzeléseiket, arra ösztönzi őket, hogy a cél- és eszközértékek függvényében újragondolják, hogy terveik megvalósításához milyen megoldást kell választaniuk. Az önálló döntések meghozatala, a kockázatvállalás, önmaguk új területeken való kipróbálása a nevelkedési helyen is alapvető elvárás, közvetített érték volt. „(…) ő (nevelőszülő) mindig azt mondta nekem, hogy önállónak kell lenni, meg mindig magamnak kell mindent megcsinálni. És mindig hagyott dönteni is, és nekem lehet, hogy voltak rossz döntéseim, de nem bánom. Nem bánom, mert mindig végigcsináltam mindent, legalább tapasztalatszerzésből jó volt. És így legalább tudom, hogy mit akarok.” (ellátott 8.)

A gyermekvédelmi szakemberek iskolához való hozzáállását támogatónak vélik a fiatalok, többen hangsúlyozták annak fontosságát, hogy alapvető érték volt a tanulás, és azon elv, hogy mindenki magának, magáért tanul. A nevelőcsalád, a gyermekotthon a tanulmányok folytatásának elsődlegességével megerősítette a fiatalokat abban, hogy az előrejutás feltétele a jó iskolai teljesítmény. A tudás önmagukkal szembeni elvárásként jelenik meg, melynek nagykorúvá válásuk előtt is nagy jelentőséget tulajdonítottak. A fiatalok a tanulmányaikat egyértelműen szakmai jövőjük megalapozásaként értékelik, nem csak az a céljuk, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek, iskolai teljesítményük minőségére is nagy hangsúlyt fektetnek, valamint jelenlegi tanulmányaik befejeztével többen tervezik, hogy még egy szakmát szereznek. A fiatalok az iskolában nem találkoztak gyermekvédelmi hátterük okán előítéletekkel, amelyet leginkább tanulmányi eredményüknek, tanárokkal és diáktársaikkal kialakított 176

viszonyuknak köszönhetnek. A fiatal felnőttek úgy vélik, megfelelő nevelésben részesültek, életük rendezett, önállóan szervezik hétköznapjaikat, így ők maguk sem adnak életvezetésükkel, életmódjukkal okot arra, hogy elítéljék, hátrányosan megkülönböztessék őket. Nem is várták el, hogy gyermekvédelmi hátterük miatt kedvezőbb bánásmódban részesítsék őket, azt az elvet vallják, hogy teljesítményük alapján ítéljék meg, és a családban élő társaikhoz mérten kezeljék őket. Véleményük szerint az intézményes gondoskodásban felnövőkkel kapcsolatban egy „kényszeredett plusz tolerancia”93 érezhető a pedagógusok részéről, amelyre a gondoskodásban élőknek nincs szüksége, az ún. „védett világban” való nevelést a fiatal felnőttek inkább károsnak tartják. A pedagógusok „kényszeredett támogatásra épülő” attitűdjében azt vélik felfedezni, hogy valójában nincsenek felkészülve a hátrányos helyzetű, különösen a gyermekvédelmi gondoskodásban nevelkedő gyermekek oktatására. „Túlburkolni az itteni gyerekeket nem jó. Tehát az, hogy akkor most egyszer jól pofán verte őket az élet - engem is, őket is - akkor innentől kezdve most mindenképp mindentől meg kell védenünk, mert: juj, megsérül a lelke: hát ez baromság. Később sokkal nagyobb kárát látja, mint ahogy egyébként most azért szépen sorjában az élet ezt be is bizonyítja. Van, aki előbb, mit tudom én, 34-5 évesen kap baromi nagy pofonokat az életében. Mert pofonokat mindenki kap. Attól, hogy egyszer valaki kapott egyet, nem lehet burokba tenni. (...) nem tudják ezt ők (pedagógusok) sem kezelni. Nincsenek felkészülve arra, hogy ilyen gyereket tanítsanak.” (ellátott 18.)

Szakemberek megítélése, támogató háttér A földön járók altípusába tartozó fiataloknak jellemzően pozitív tapasztalatuk volt a gyermekvédelmi

szakemberekkel

kapcsolatban,

különösen

a

nevelőszülőknél

nevelkedetteknek. A nevelőszülőknél nevelkedettek számára nagykorúvá válásukat követően is egy erős érzelmi hátteret nyújt a nevelőcsalád, példaképüknek tekintik nevelőszüleiket és a saját család alapításában is mintaszerűnek gondolják azt a családot, amelyben felnevelkedtek. Az érzelmi biztonságot az is megalapozta, hogy sosem érezték, hogy a nevelt és a saját gyermek között különbséget tett volna a nevelőszülő. 93

Egyik interjúalany megfogalmazása. (ellátott 18.)

177

A gyermekotthon annak ellenére, hogy tárgyi és anyagi feltételeket biztosít a tanulmányok folytatásához, megfelelő körülmények közötti nevelkedéshez, a személyre szabott nevelést a kis létszámú csoportokban való elhelyezés ellenére sem minden esetben tudja megvalósítani. A nevelőtestület, még ha attitűdjében támogató is, nem tud olyan intellektuális közeget teremteni, amelyben az ambiciózus fiatalok megtalálják a helyüket. A gyermekotthonban nevelkedett fiatal felnőtt szerint a lakótársak sem jelentenek motivációs bázist, azok a fiatal felnőttek, akik tervekkel, célokkal rendelkeznek, nehezen találják meg a helyüket egy olyan közegben, ahol a kortársaknak nincsenek konkrét jövőbeli elképzeléseik. „A lakótársak szintjén gyakorlatilag szinte semennyire. (…) Őnekik más a realitásuk. (…) az ő ambícióik nem érnek messzebb annál, minthogy egy átlag, normál életet élhessenek. De ezzel nincsen semmi baj, tehát én ezt abszolút tisztességesnek, és becsületesnek tartom. Az enyémek ennél messzebb mutatóbbak. Akikkel lehetett beszélni - felnőttek közül, itt dolgozók közül - abból is kevés volt. Részint, bennük nem volt meg a szándék, másrészt én akkor az én tudásommal, meg a korommal - tehát az én tudásom akkor, a koromhoz képest irreálisan sok volt, mai szemmel nézve. Irreálisan sokat olvastam. Tehát, olyan könyvekről akartam beszélgetni, amit ők se olvastak.” (ellátott 18.)

Az utógondozói ellátásban részesülők számára teljesen egyértelmű volt, hogy nagykorúvá válásukat követően is a rendszerben maradnak, ennek hátterében az állt, hogy mindannyian továbbtanultak. A kikerült fiatal maga döntött úgy a nevelőcsaládban történt tragédiát követően (nevelőanyja meghalt), hogy nem kéri utógondozói ellátását. Jelenleg saját tulajdonú garzonlakásában él a fővárosban, melyet az otthonteremtési támogatás igénybevételével vásárolt hitelfelvétel segítségével. A nevelőszülőnél való nevelkedést követően számára elképzelhetetlen volt, hogy igénybe vegye az utógondozói ellátást intézményes keretek között. „Hát én ugye elmentem akkor, engem ilyen nevelőotthonba próbáltak beinvitálni, de az nekem nem tetszett, hogy őszinte legyek. Bementem, és ez a börtön, a börtön! Hát, ami megijesztett, hogy minden rácsozva volt (…).” (kikerült 4.)

A jelen fókusza

178

A fiatal felnőttek ugyan elsősorban szakmai fejlődésükre helyezik a hangsúlyt, fontosnak tartják, hogy megfelelő képzettséget szerezzenek, de emellett az anyagi jólétük biztosítása is kiemelt fontosságú. Mindannyian állandó vagy alkalmi jelleggel (többnyire nyári szünetben) dolgoznak tanulmányaik mellett. Szabadidejüket szívesen töltik kiterjedt baráti körükkel, vagy nyelvet tanulnak. A nyelvtanulást szakmai fejlődésük miatt és jövőbeli terveik megvalósításához is fontosnak tartják. Többen szívesen dolgoznának külföldön, vagy tervezik, hogy ösztöndíjpályázat segítségével külföldön tanulnak tovább. Az ún. vegyes minta egyértelműen jellemzi a fiatal felnőtteket, mivel többféle célt tűznek ki és különféle tevékenységekre ugyanolyan

hangsúlyt

helyeznek.

Az iskola melletti

munkavégzést a fiatal felnőttek természetesnek tartják. „Én a marketing vonalon, értékesítési vonalon dolgozom. Úgyhogy, onnan is kapok pénzt. Tehát, hogyha most családi pótlékból, meg albérlet-pénzből

94

kellene megélnem, akkor az nem lenne

elég. (…) Hogyha azt kéne beosztani, az hellyel-közzel talán a magyar minimálbér - úgyhogy jó pár ember ennyi pénzből él. Asszem 17-18 ezer a családi pótlék, és 55 ezer forint az albérlet. Úgyhogy ez sikerül átlag magyar fizetésként. De én dolgozok természetesen ma már.” (ellátott 18.)

A rendszerből már kikerült, dolgozó fiatal a karrierépítést tartja jelenleg a legfontosabbnak, munkája mellett szeretne üzletvezetéssel kapcsolatos iskolát elvégezni, amelyben jelenlegi munkahelye is támogatná. Távolabbi terve, hogy saját vállalkozást indít majd a vendéglátáshoz kötődően. Munkájával elégedett, mely megfelelő szintű megélhetést biztosít számára. „Hát most jelenleg a munkámmal nagyon el vagyok foglalva igazából, mert úgy érzem, hogy kitölti a napjaimat. (…) én intézek minden ilyen fontosabb dolgot most már itt. És nagymértékben megváltoztatta az életemet, és elkezdtem dolgozni, egy félévet dolgoztam tényleg árufeltöltőként, és ott is a főnök ugye kiszúrt, és mondta, hogy tényleg becsületes, jól dolgozik, stb. és akkor egyre több dolgot bíztak rám. (…) azért egy 170-et, 160-at azért most már megkeresek úgy, hogy tényleg, jó, van, amikor tényleg ott kell lennem este 10-ig vagy 8-ig, de hogyha tényleg szeretne az ember keresni, akkor sajnos muszáj dolgozni.” (kikerült 4.)

Párkapcsolat

94

A fiatal felnőtt vérszerinti nagyszülei révén örökölt egy lakást, melyet jövedelemszerzés céljából kiadott albérletbe, innen származik plusz bevétele.

179

A fiatal felnőttek közül hárman élnek hosszabb ideje párkapcsolatban, ők együtt is tervezik a jövőt, párjukkal szeretnének a közeljövőben összeköltözni. A független fiatalok úgy érzik, hogy életüknek a párkapcsolat az a területe, amelyben kevésbé találták meg eddig önmagukat. Bizalmatlanok a másik nem iránt, tapasztalatuk szerint a párkapcsolat kialakítása terén látszik, hogy nem saját családban nőttek fel. Bár a kortárscsoportban nem származott problémájuk gyermekvédelmi hátterükből, úgy vélik, hosszú idő szükséges ahhoz, hogy - még egy elfogadó partner esetén is - őszintén meg tudjanak nyílni. „(…) az életnek az egyetlen olyan része, ahol - egyrészt azon nem tudok változtatni, hogy én milyen vagyok. Másrészt, azon meglátszik, hogy milyen gyerekkorom volt, vagy nem tudom, az az egy dolog, ami nem megy úgy, ahogy azt én szeretném. Azt mondják, vagyis hát azt hallottam így vissza, hogy nagyon nehezen tudok megnyílni, meg elég hideg vagyok, meg ilyenek. Úgyhogy most azon vagyok, hogy ezen változtassak.” (ellátott 16.)

Hosszabb távon gondolnak a családalapításra, amelyhez elsőként egy biztos jövőt kell magalapozniuk, ennek első feltétele az iskola befejezése, majd egy megfelelő munkahely. A családalapítást mindannyian kb. 30 éves korukra tervezik. Időorientáltság Az altípusba tartozó fiatalokra egyértelműen az ún. „alkalmazkodás modell”-je jellemző, a jövőt illetően magabiztosak, úgy gondolják, hogy azt maguk alakítják. Nem félnek kockázatot vállalni, sőt, szívesen kockáztatnak. Azon a véleményen vannak, hogy számos dologban ki kell próbálniuk magukat, és amelyikben a leginkább sikeresek, abban kell kiteljesedniük. Jövővel kapcsolatos döntéseiket a remény mozgatja, azokat a döntéseket tartják megfelelőnek, amelyek következményei saját életükben fontos változást hoznak. Mivel nem tekintenek a jövőbe félelemmel, döntéseik következményeit felvállalják, így az egyes élethelyzetekkel kapcsolatos választási alternatívák melletti elköteleződést sosem késleltetik. Fontosnak tartják a személyes fejlődésüket, általában jól-létüket, hogy olyan tevékenységeket folytassanak, amiket igazán szeretnek. „De hát nem úgy van az, hogy 20 évesen az ember tudja, hogy 10 év múlva, vagy 5 év múlva mi lesz, hanem: vannak lehetőségei, hall dolgokat, és akkor azt kipróbálja - vagy sikerül, vagy nem. És az egyik, majd valamelyik bejön előbb, vagy utóbb. Vagy a sport, vagy a vendéglátás területén, vagy az üzleti rész. (…) Amelyik jobban fog menni, meg amiben több dolgot látok majd meg, vagy

180

több sikerélményt, akkor majd azt viszem tovább, és akkor majd abban tudok valamit tenni.” (ellátott 8.)

A földön járók típusába tartozó hat fiatal felnőtt közül már hárman saját lakással (két saját tulajdon, egy önkormányzati lakás) rendelkeznek. Azok, akik a jövőben tervezik a lakhatásuk

megoldását,

problémásnak

tartják

az

otthonteremtési

támogatás

felhasználásának körülményeit. Az otthonteremtési támogatás igénybevételének lehetősége ugyan segítséget jelent, de egy kényszert, korlátot is azoknak a fiataloknak, akik jövőjük megalapozása érdekében nem a nevelkedési helyükön vagy ahhoz közel szeretnének ingatlanhoz jutni. Az összeg felhasználásának időbeli korlátja a fiatalok jövőbeli terveivel nem feltétlenül esik egybe. „Nekem még a munkahelytől függ, hogy hol szeretnék majd lakást venni. Szóval, nem az, amit mondanak, hogy most betöltötted a 20 évet, vagy a 18-at, és akkor vegyél lakást - és akkor annyi pénzből nem lehet lakást venni normális helyen.” (ellátott 8.)

V.2.2. Az álomlovasok - gyermekkori álmot követők (2. altípus) Az álomlovasok típusába négy fiatal tartozik. Ketten nevelőszülőnél, ketten pedig intézményes ellátásban nőttek fel. Jelenleg mindannyian utógondozói ellátásban részesülnek. A földön járók altípusába tartózó fiataloktól az ebbe az altípusba tartozók leginkább abban térnek el, hogy olyan speciális érdeklődési körrel rendelkeznek, hogy életük a köré szerveződik. Gyermekkori álmukat szeretnék valóra váltani, vagy gyermekkoruk óta életüket végig kísérő hobbijuk határozza meg életvezetésüket. Tehetségük kibontakoztatásához, gyermekkori álmaik megvalósításához kaptak, kapnak segítséget, a támogatásokat jól tudják használni. Az ebbe az altípusba tartozó fiatalok felfogásában közös az is, hogy úgy vélik, gyermekvédelmi múltjukból csak úgy lehet kitörni, ha tanulnak, áldozatot vállalnak a sikerért. Mivel a fiatalok múltját, jelenét és jövőjét is álmaik, céljaik megvalósítása vezérli, esetükben négy témakörrel foglalkozom, mint 1) iskolai karrier, 2) szakemberek támogatása, 3) gyermekvédelmi identitás és 4) időorientáltság. Iskolai karrier, iskolai tapasztalatok 181

A fiatal felnőttekre egyértelműen az ún. kontextusra összpontosítás jellemző, egy kontextust választanak ki az életükben, jellemzően a gyermekkori álom megvalósítása érdekében a tanulás területét és arra helyezik a hangsúlyt. Iskolai karrierjük egyenletesnek mondható, mindannyian felsőfokú tanulmányokat folytatnak (egyiküknek ugyan nem sikerült a felvételije, így két éves OKJ-s felsőfokú képzésre jár). Annak ellenére, hogy a családban való nevelkedésük idején több iskolaváltás is történt, esetleges korábbi hátrányaikat végső nevelkedési helyükre való kerülésük után jól tudták kompenzálni. Az iskolával kapcsolatosan pozitív tapasztalatokkal rendelkeznek, közösségi emberek, akik egyéni teljesítményükkel az iskolai életben is aktívan részt vettek (pl.: diákönkormányzatban való szerepvállalás, „osztálybizalmi” funkció betöltése, stb.). „Meg általában ilyen központi ember voltam: mindig én szerveztem egy csomó programot, meg részt vettem mindenfélében, Diákönkormányzatban, meg ilyen programszervezésekben.” (ellátott 17.)

Egyértelmű volt számukra, hogy továbbtanulnak. A továbbtanulás többnyire a gyermekkori álom megvalósításához kötődött, vagy úgy választottak iskolát, hogy életük azon területe, amelyben tehetségesek, (pl.: sport) ne szoruljon háttérbe. Szakmai jövőjük megalapozására nagy hangsúlyt fektetnek, de az egyéni fejlődés a leginkább meghatározó, az, hogy valóban jól érezzék magukat, tehetségük mentén kibontakozhassanak. A katonai pályára készülő egyetemi hallgató gyermekkora óta szeretne légi irányítóként, vagy vadászpilótaként dolgozni a Légierő kötelékében. Pályaválasztását illető döntése mögött nem csak a gyermekkori álom megvalósítása állt, hanem annak végiggondolása, hogy gyermekkori álma milyen életpályát kínál számára. Az életpálya kiszámíthatóságát általában fontosnak tartják az ebbe az altípusba tartozó fiatal felnőttek, illetőleg egyéni céljaik megvalósításához a kitartást, szakmai sikereket, elkötelezettséget, önbizalmat vélik a legfontosabbnak. „De azért 18 éves kor környékén azért körvonalazódni kellene szerintem a fiatal jövőjének: hogy körülbelül mi szeretne lenni, mi az, ami őt érdekli, és mi az, amivel majd (…) nyugdíjas éveiben is szívesen foglalkozik, és úgy megy be dolgozni, hogy minden nap egy ünnep számára, mert a hobbija a munkája.” (ellátott 13.)

182

Számos hobbival rendelkeznek, mozgalmas életet élnek, szívesen kipróbálják magukat új területeken. Ugyan kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkeznek, de mély barátság csak néhány személyhez fűzi őket gyermekkoruk óta. Egyikük sem él jelenleg tartós párkapcsolatban, önállóság iránti vágyuk a partnerkapcsolatban is megjelenik, úgy érzik, később is ráérnek elköteleződni. Szakemberek megítélése, támogató háttér A fiatal felnőttek álmaik megvalósításához kapnak támogatást a gyermekvédelmi szakemberektől, ugyanakkor mindannyian egyetértenek abban, hogy a gyermekvédelemben dolgozók támogató attitűdje személyes sikereik okán jár, amiatt, hogy bizonyítani tudják, hogy egy egyenes ívű pályát járnak be, és elkötelezettségük eltér a gyermekvédelem rendszerében élő társaiktól. Ez azt is jelentheti, hogy a gyermekvédelem szívesen támogatja a tehetséges fiatalokat nagykorúvá válásuk után is. A gyermekvédelemben élő fiatalokkal szemben támasztott rendszerelvárások azonban náluk kevésnek bizonyulnak. A fiatalok véleménye szerint a gyermekvédelmi háttér nem elég indok arra, hogy egy általuk tipikusnak vélt sodródó életutat járjanak be, a gyermekvédelem elvárásainak, vagy amihez a rendszer „hozzászokott” nem kívánnak megfelelni. „(…) hú, hát az érettségit letenni, az már kész csoda. Én nem érzem azt, hogy ez kész csoda lenne. Tehát, leérettségiztem, és azt mondom, hogy jó, - tanultam rá, meg minden, de hát ez messze nem, tehát, majd a diplomamunkánál majd tényleg örülni fogok, és tapsolni, hogy: fú, hát ezen is túl vagyok. (…) Nem tudom, talán az állami gondozottak körében azért így nincsenek kitolva a határok. Tehát az, hogy meddig lehet elmenni, meg az, hogy milyen álmokat szőnek. Tehát, hogy: jó, lesz egy szakmunkás végzettségem, na talán leérettségizek - és ennyi. Azért nekem sokkal nagyobb céljaim vannak ennél.” (ellátott 17.)

Az intézményes ellátásban felnőttek számára nagy segítséget jelent, hogy költségigényes érdeklődési körüknek megfelelő iskolájukat is támogatja a rendszer. Esetükben a támogatás elsősorban anyagi természetű, bár sikereik okán nem is szorultak érzelmi támogatásra. A gyermekvédelem intézményi ellátást nyújtó formáiban sokkal több lehetőség nyílik a gyermekek és fiatal felnőttek anyagi téren való támogatására, a nevelőszülőknél nagyobb hangsúly helyeződik az érzelmi támogatásra, személyes motiváció fenntartására.

183

„Meg a céljaim elérésében anyukám (nevelőanyja) nagyon sokat segít. Nem pont anyagi támogatással, hanem bíztatással is például.” (ellátott 10.)

Gyermekvédelmi identitás Jellemzően felvállalják gyermekvédelmi hátterüket, álmaik megvalósítása szempontjából ezt azonban nem tartják fontosnak. Nem találkoztak előítéletekkel, tehetségükkel kívántak kitűnni a kortárscsoportban. „Nekem az tök természetes volt, hogy én itt nőttem föl, és nekem ez volt a normális, és nem az, hogy egy családban élek.” (ellátott 17.)

Ezt a „természetességet” azonban árnyalja, hogy a fiatalok felnőttként úgy érzik, hogy életük még sem teljesen átlagos, gyermekkorukban nem kapták meg a gyermekvédelemben, különösen az intézményes ellátásban nevelkedettek, azt a személyes törődést, amit a családban élők a szüleiktől megkaphatnak. „Tehát, amikor egy ember konkrétan egy felügyeletet kap. Tehát, hogy van egy apukája és egy anyukája, akik egyfolytában őrá figyelnek, és ő van a középpontban. Tehát, hogy itt azért meg van osztva ez a szerep. Tehát, hogy nagyon sok gyerekre kell egyszerre figyelni, és nem mindig rám figyelnek a felnőttek. Sőt, azért néha így hepciáskodni kell, hogy akkor most figyelj rám, mert most - mit tudom én, - írd alá az ellenőrzőmet is, vagy akkor erről beszélgessünk.” (ellátott 17.)

Időorientáltság A fiatal felnőttek teljesen természetesnek tekintik, hogy a jövő alakítása csak rajtuk áll, tetteikért felelősséget vállalnak, de igyekeznek a számukra biztonságot nyújtó pályán maradni, ehhez fontosnak tartják azt is, hogy bízzanak a sikerükben, és képesek legyenek kísérteni a jövőt, terveik mentén haladni előre. Úgy vélik, hogy minden csak a kitartásukon múlik. „És a biztos jövő azért is fontos, mert szerintem az nyilvánvalóan jellemez egy embert, hogy egyik napról a másik napra él, vagy pedig tudja, hogy mit fog mondjuk 2 év múlva is csinálni körülbelül tudja.” (ellátott 13.)

184

V.2.3. A jég hátán is megélők (3. altípus) A jég hátán is megélők altípusába négy fiatal felnőttet tudtam besorolni. Ketten utógondozói ellátottak, két fő pedig már kikerült a rendszerből, de mindkettőjük korábban utógondozói ellátást is igénybe vett. Egy megkérdezett kivételével nagykorúvá válásuk előtt intézményes ellátásban éltek. A sikeresek típusán belül az ebbe az altípusba tartozó fiatalok életfelfogásuk terén markánsan elkülönülnek. Esetükben 2-3 gondozási-hely váltás is történt, melynek következtében az iskolai pályafutásukban törések figyelhetők meg, bár ezeket a hátrányokat jól tudták kompenzálni. Hárman már dolgoznak, a negyedik interjúalany pedig iskolai tanulmányai mellett vállal munkát. A vegyes minta jellemző a fiatalok jelenének fókuszára, ahol számos területre, mint munka, iskola, baráti kapcsolatok, hobbi egyenlő hangsúlyt fektetnek. A dolgozó fiatalok is tervezik, hogy a későbbiekben továbbtanulnak. Lényeges különbség, hogy felnőtt szerepeik megélése miatt már nincs szükségük

a

gyermekvédelmi

szakemberek

támogatására.

A

gyermekvédelmi

gondoskodásban való nevelkedésük idején találtak néhány olyan személyt, aki meghatározó volt a nevelkedésükre nézve, de alapvetően önállóak, bíznak önmagukban, és úgy vélik, életük irányítását kézben tudják tartani minden élethelyzetben. Nem félnek az új helyzetektől,

szívesen

kipróbálják

magukat

új

munkakörökben,

külföldi

munkatapasztalatokkal is rendelkeznek, vagy tervezik, hogy külföldön próbálnak szerencsét. Felvállalják gyermekvédelmi hátterüket, de identitásukba ez nem égett be, gyermekvédelemben szerzett tapasztalataikat azonban jól tudják az élet számos területén alkalmazni. Nem találkoztak előítéletekkel, vagy ha igen, ezekkel képesek megküzdeni. Életfelfogásuk miatt könnyen beilleszkednek közösségekbe. Leginkább életfelfogásuk különíti el őket a többi fiataltól: gyermekvédelmi hátterüket adottnak tekintik, reflektálnak múltjukra, jelenükre, tervekkel rendelkeznek. A gyermekvédelemben való nevelkedésük tapasztalatai alapján a rendszerről és a gyermekvédelemben dolgozókról éles kritikát fogalmaznak meg. Esetükben két témakört emelek ki, amely jól mutatja ezen altípusba tartozó fiatalok sajátos jellemzőit: 1) szakemberek megítélése és 2) individualizmus. Szakemberek megítélése, támogató háttér

185

A gyermekotthoni rendszerrel kapcsolatban a megkérdezettek tapasztalata az volt, hogy a nevelőtestület nem találta meg azokat a nevelési eszközöket, amelyekkel a család nélkül felnövőket motiválni lehetne. A hagyományos büntetés-jutalmazás módszerére épülő gyermekotthoni pedagógia nem tudja elérni a célját, mert a gyermekek úgy élik meg, hogy például az iskolai életben való részvételükért is jutalmazásban kell részesülniük. „Mert én úgy éreztem, hogyha én iskolába járok, nekem ezért kell kapnom valamit. Tehát ugye, mint minden gyermekotthonban élő gyerek valamit-valamiért alapon működik a dolog, pedig a saját érdekem, hogy járok-e iskolába.” (kikerült 7.)

Tapasztaltuk szerint csak néhány szakember volt nagykorúságuk előtti gyermekotthoni életükben meghatározó, akiknek számított a véleménye. Általában a gyermekvédelemben dolgozók munkájáról, különösen emberségükről, személyiségükről negatív véleménnyel vannak, nem tartják a szakemberek többségét kompetensnek. „Leginkább a nevelőkön múlik szerintem (…) az állami gondozás alatt talán 2-3 ember volt, akire azt mondanám, hogy rendben vannak, velük egyébként még ma is tartom a kapcsolatot, csak már inkább ilyen barátok vagyunk, de igazából már akkor is azok voltunk. (…) gyerekfelügyelőnek ma, hogyha megnézed, milyen végzettséggel vesznek fel egy embert, gyakorlatilag nagyon szánalmas, és olyan beteg emberek tudnak tényleg előfordulni a gyerekvédelemben, hogy az valami félelmetes. De hát egyébként lehet szocmunkás is, vagy pszichológus, szóval nem mindenki alkalmas erre a feladatra azt hiszem.” (kikerült 6.)

A fiatal felnőttek nem találkoztak gyermekvédelmi hátterük okán diszkriminációval, ugyanakkor néhányuk tapasztalata az, hogy például az iskolarendszer nem képes arra, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban élők helyzetét kellő tapintattal kezelje. Az iskolai közösség jó szándéktól vezérelt gesztusai sok esetben bántóak, a fiatal számára megalázó szituációkat szülnek. Egyikük iskolai karácsonyi élményével kapcsolatban a következőket mesélte el: „(…) a karácsony az ugye minden gyermekotthonban elég kritikus, és az iskolai karácsony, hát az horror volt, tehát én attól ki voltam borulva, ráadásul a legmegalázóbb ami megtörtén, bementem az iskolába és ugye húzunk egy kalapból, vettünk ajándékot, és megtörtént az ajándékozás. Az osztályfőnök közölte, hogy hát az osztályközösség meg ő is úgy gondolja, hogy az ajándékon fölül még az osztály szeretné neked adni a karácsonyfát. Gondolhatod, hogy milyen volt, fogtam, az utcán vonszoltam magammal azt a kurva karácsonyfát, és az első kukába, amibe bírtam

186

beledobtam. Tehát menjetek a …, sírtam, tehát egyértelműen sírtam, az anyátokat alázzátok!” (kikerült 7.)

A rendszer kritikáját fogalmazzák meg a nagykorúvá válással kapcsolatban is. Egyikük szavaival élve a jogilag felnőtté válás nem jelent mást a gyermekvédelemben, mint hogy a gondozottak felmérik: büntethetők lettek. „Tehát ott, egy fiatal fejében nem az fordul meg, hogy 18 éves vagyok és felnőttem, hanem 18 éves lettem, büntethető vagyok, tehát itt indul a dolog.” (kikerült 7.)

A rendszerből már kikerült fiatal felnőttek szerint a gyermekvédelmi gondoskodásban élőknek szükségük van szakmai segítségnyújtásra, különösen nagykorúvá válásuk előtt, de a szakemberek alkalmatlansága miatt a fiatalok jobbnak látják, ha önmaguk néznek szembe problémáikkal, és egyedül próbálnak boldogulni. Véleményük szerint az utógondozói ellátás jelenlegi rendszere sem alkalmas arra, hogy segítsen azoknak a hátrányoknak a ledolgozására, amelyeket nagykorúvá válásukig a fiatalok nem tudtak valamelyest lefaragni. A rendszerből már kikerültek az utógondozói ellátásról azt gondolják, hogy csak elnyújtja a rendszerben eltölthető időt és a gondozottakat ebből kifolyólag még hosszú éveken keresztül nem motiválja arra, hogy függetlenné váljanak, és az ehhez szükséges feltételeket megteremtsék maguknak. Az állam részéről „luxus”-nak tartják, hogy 24 éves korukig a fiatalnak szállást, tanulmányaik folytatása esetén pedig teljes körű ellátást nyújt a rendszer. Úgy vélik, a nagykorúvá válást követően 2-3 év intenzív támogatás elegendő lenne arra, hogy a fiatal felnőttek elhagyják a rendszert és felkészüljenek az önálló életre. Individualizmus Az ebbe az altípusba tartozó fiatalokra az individualizációs sémák közül egyértelműen a progresszív individualizmus jellemző. Maguk hozzák meg döntéseiket, számos tervvel rendelkeznek, többen tervezik, hogy a későbbiekben továbbtanulnak, külföldön vállalnak munkát. Helyzetüket elfogadták, a múlton nem agonizálnak, optimistán tekintenek a jövőre, sorsukat szeretnék maguk alakítani. Életfelfogásuk középpontjában az áll, hogy elsősorban saját életükkel kell foglalkozniuk.

187

„Nekem van egy életfelfogásom: például, nem fogok bepánikolni egy kis probléma miatt. Persze, kisírom magam, izé - megyek tovább, és nem érdekel. Míg más nem tudná kezelni ezt a dolgot. Vagy, eléggé, hogy mondjam, picit ilyen keményebben állok az élethez.(…) vigyázok arra, hogy az én életem, az az én életem maradjon. És nem veszem föl magamra más problémáit, mert az nem az én problémám.” (ellátott 20.)

A már teljes mértékben önálló életet élő kikerült fiatalok számára fontos, hogy jó anyagi körülmények között éljenek és jelenlegi munkájukból származó bevételeikből fedezni tudják igényeikhez mért szükségleteiket is. A jelenleg utógondozói ellátásban élő, egyetemi tanulmányokat folytató fiatal is fontosnak tartja, hogy anyagi biztonságban éljen, ennek érdekében tanulmányai mellett dolgozik. Ebbe az altípusába soroltam a 16 éves korában kísérő nélküli menekültként Magyarországra érkezett iráni származású fiatalt is, aki jelenleg utógondozói ellátásban él, dolgozik. Tervezi, hogy amennyiben megkapja a magyar állampolgárságot, angol nyelvterületre megy munkát vállalni, előtte még szeretné a szakács vagy a fodrász szakmát elsajátítani jelenlegi munkája mellett. Szerencsésnek mondják magukat, akik megtalálták életükben azt, amivel szeretnek foglalkozni, amiben sikerélményük van, és amely megalapozza számukra a majdani családalapításhoz szükséges egzisztenciát. „Lehet, hogy azok, akiknek családjuk van, van autójuk, meg mit tudom én, saját lakásuk van, kit érdekel, nekem is lesz. Hát nekem ez jutott, én ezt elfogadtam, sajnos ez jutott. Viszont szerencsésnek mondhatom magam tényleg. Tehát munkahelyeim tök jók voltak, tök jó szakmám van ahhoz, hogy mindig meg tudjak élni belőle. Úgyhogy én alapvetően szerencsés vagyok szerintem.” (kikerült 7.)

Felnőtt szerepeiket bátorsággal élik meg, számos tervvel rendelkeznek, a jövő nem tölti el őket

félelemmel.

Döntéseiket

és

azok

lehetséges

következményeit

mérlegelik.

Gyermekvédelmi hátterük miatti hátrányaikat ugyan elismerik, de egyetértenek abban, hogy ebből előnyt kell tudniuk kovácsolni. A család hiánya érzelmileg ugyan megviselheti őket, de ez azt a szabadságot is jelenti számukra, hogy minden élethelyzetben magukra vannak utalva, függetlenek, nem szorulnak mások jóindulatára, esetleges szánalmára életük fontosabb döntéshelyzeteiben.

188

„Tehát, ami hátránnyal indultam, tehát, hogy nekem nincsen családom, nincs hova hazamennem, tehát hogyha bármilyen komolyabb problémával küzdök, én nem tudok anyuhoz fordulni, apuhoz, vagy éppen bármelyik hozzátartozómhoz. Viszont, hogyha bármilyen olyan élethelyzetbe kerülök, amit ők problémásan oldanak meg, én azt kisujjból kirázom. Tehát nekem pl. egy munkakeresés sose jelentett problémát.” (kikerült 7.)

Ezek a fiatalok tehát mobilak a munkában, mernek váltani, a kínálkozó (szakmailag és anyagilag is megtérülő) alkalmakat kipróbálják, élnek a lehetőségeikkel, vallják, hogy mindig merni kell váltani, ha jobb lehetőség kínálkozik. Egyikük három európai országban is dolgozott több hónapot. „(...) jött egy külföldi munkalehetőség, és elfogadtam, és kimentem Skóciába dolgozni. (…) És jött a következő külföldi utam, Görögország, mert ki tudtam menni Görögországba, egy induló szállodába szakácsnak. És kaptam még egy álláslehetőséget Spanyolországban, majdnem 5 hónapot voltam kint, tehát nem biztos, hogy optimális ilyen fiatalon ennyi munkahelyet megtapasztalni. (…) én azt vallom, hogy lássál minél többet, annál többet tudsz.” (kikerült 7.)

Az altípusba tartozó fiatal felnőttek szemléletéből az is kitűnik, hogy a családalapításra is úgy gondolnak, hogy gyermekkori hátrányaikon túl kell tenniük magukat, és abba kell kapaszkodniuk, hogy ugyan nincs támogató családi hátterük, de lesz saját családjuk, amelyben érzelmi stabilitásra találnak.

V.3. Túlélők típusa V.3.1.

A jövőtől félő, kiterjedt összpontosítók (1. altípus)

jelenben

élő

-

szakképzésre

A jövőtől félő, jelenben élő - szakképzésre összpontosítók altípusba tartozók az ún. túlélők típusán belül nagy számban találhatók a megkérdezettek között. A mintát alkotó fiatal felnőttek közül kilenc fő sorolható ebbe az altípusba. A fiatal felnőttek utógondozói ellátásban élnek, ketten nevelőszülőnél veszik igénybe az ellátást. Egy-két gondozási-hely váltás történt nagykorúságuk előtt, többségük csecsemő- vagy kisiskolás korban került a szakellátásba. Iskolai karrierjük nem egyenletes, gyermekvédelmi hátterük okán számos

189

előítélettel találkoztak, negatív élményeik meghatározzák énképüket is, múltjukban elszenvedett sérelmeiket azonban igyekeznek feldolgozni. Közös vonásuk, hogy a jelenben szakmai segítség mellett jól teljesítenek, többnyire megállják a helyüket a tanulásban, de jövőbeli terveik homályosak, kevés önbizalommal rendelkeznek, így a jövőt nem merik kísérteni, csak a kiterjedt jelenre fókuszálnak. Alapvetően a szakképzésre helyezik a hangsúlyt. Egy erőteljes normalizációs igény figyelhető meg az életpálya tervezett alakulásában. Szeretnének szakmájuknak megfelelően elhelyezkedni majd a közeljövőben, de ennél távolabbra mutató terveket nem mernek szőni. A jelenlegi életük fókuszát adó terület (oktatás) kapcsán maguk hozzák meg a döntéseiket, de jellemzően bizonytalanok a döntéseikben, nehezen választanak kínálkozó lehetőségeik közül, a döntéshelyzetek mérlegelésében a környezetük tanácsára szorulnak. Ezen altípusba tartozók jellegzetességeinek a bemutatásakor három fő témát emelek ki: 1) a jelen fókusza, 2) szakemberek megítélése és 3) időorientáció. A jelen fókusza Véleményem szerint az ebbe az altípusba tartozó fiatal felnőttek a gyermekvédelmi szakma által az utógondozói ellátás „vágyott” célcsoportjának tekintettek körét jelentik, akik magatartásukkal, „szófogadásukkal” - ahogy Cseres (2005) fogalmazott - szabálykövetők. A fiatalok fontosnak tartják, hogy legalább egy végzettséget szerezzenek, még akkor is, ha többen már szívesebben dolgoznának. Az esetleges iskolai nehézségeiken túl alapvetően jól megállják a helyüket, magatartásukkal, hozzáállásukkal, életmódjukkal nem vívják ki a gyermekvédelmi szakemberek elégedetlenségét. Többségük szakma után tervezi, hogy érettségizni fog, de vannak olyan fiatalok, akik az érettségi után az utógondozói ellátás maximális időkeretének kihasználásával még egy vagy több szakma megszerzését tervezik. „Én szociális gondozó- és ápolónak tanulok. De viszont, amellett szeretnék estin érettségizni.” (ellátott 6.)

A szakmák kiválasztása - amelyben a szakemberek támogatják a fiatalokat - nem a versenyképesség mérlegelése mentén történik. Két fiatal felnőtt például már a második

190

szakmáját szerzi, egyikük első szakmája lakástextil-készítő, jelenleg pedig bőrtárgy-készítő szakra jár. „Most tanulok, D.-ben a könnyűipariban. Már a második szakmám. Mert az első 4 éves szakmám az volt, hogy lakástextil-varró. És most visszamentem egy 2 éves bőrtárgy-készítőre.” (ellátott 12.)

A másik fiatal felnőtt: „Száraztészta készítőt elvégeztem, és most vagyok ostyagyártó.” (ellátott 4.)

A képzettséget adó versenyképtelen szakmájukkal kapcsolatban a fiatal felnőttek tisztában vannak, hogy szakmájukban nem fognak tudni elhelyezkedni, de a gyermekvédelmi szakemberek a majdani munkaerő-piaci pozícióval kapcsolatban nem adnak tájékoztatást. Az intézményes ellátásban, de ugyanakkor a nevelőszülőknél való nevelkedés során is hangsúlyozott volt a fiatalok felé a szakmaszerzés, mint az önálló élet megalapozásának alapvető feltétele. „Fejünkbe mondták mindig, hogy fontos tanulni. Mert hogyha nem tanulunk, nem lesz szakmánk, utcára is kerülhetünk. És ezt mindig elmondták, meg mindig így lesz. Minekünk nem volt ellenvetésünk. Mi úgy álltunk a dologhoz, hogy persze, tanulunk, szakmát akarunk, és dolgozni akarunk. Felnőve egy házat - ennyi.” (ellátott 2.)

Szinte mindegyik interjúalany beszámolt arról, hogy negatív élmények érték a kortárscsoportban gyermekvédelmi háttere miatt. A fiatalok hiába kértek segítséget az iskolában, a pedagógusok se tudták helyzetüket kezelni. „Én megmondtam, hogy anyázhatnak: a nevelőanyámat ne szidják, a szülőanyámat meg úgy szidják, ahogy akarják. (...) hát, végül is mondtak nekem olyat, hogy állami ringyó. Szóval, hogy állami gondozott vagyok, és így rám mondták, hogy állami ringyó.” (ellátott 1.)

A cigány származásúakra még inkább jellemző az előítéletekkel való találkozás. „Mert én, ahol F.-ra jártam napközis iskolába, ott szinte csak magyarok voltak. És akkor a magyarok ott is, hát igen, nekem sokszor rosszul esett az, hogy mi sose álltunk be a gyerekek mellé a sorba, mi mindig külön voltunk tőlük, mert minket úgy utáltak. (…) mindennek lehordtak minket azért, mert mi cigányok vagyunk.” (ellátott 6.)

Szakemberek megítélése, támogató háttér

191

Az intézményes ellátásban felnőtt fiatalok nem érzik úgy, hogy megbízhatnának a gyermekvédelmi szakemberekben, vagy, hogy a fiatal felnőttet partnerként kezelnék. Az utógondozói ellátásban élőknek közös problémája, hogy nem tudják bizalmasan megbeszélni hétköznapi gondjaikat, jövővel kapcsolatos elképzeléseiket a szakemberekkel, jellemzően rutinszerű beszélgetéseket folytatnak velük. A bizalomhiány abból is adódik, hogy a szakemberek már tettek arról tanúbizonyságot, hogy ha a gondozott saját problémáját őszintén megosztja, az nem marad kettejük között. A gyermekvédelem egyetemes normái, mint a személyközi bizalom, titoktartás alapjaiban sérülnek. Domszky András megfogalmazásában a szakellátás modellje nem más, mint „személyes kapcsolatok szakmai rendszerben”. (Domszky 2004: 47) Az otthont nyújtó ellátás csak akkor lehet eredményes, ha a gondozottak személyes érdekeihez igazodnak a mindennapi tevékenységek, biztosítottak a személyes kapcsolatok kialakításához, fenntartásához szükséges feltételek, kielégítettek az egyéni szükségletek, a veszteségek feldolgozásra kerülnek. Nem csak kisgyermekkorban, de a későbbi korszakokban is szükséges az állandó gondozó jelenléte, folyamatos odafigyelése, a gyermek nyomon követése, problémáinak adott helyzetben való rendezése. A nevelők személyiségének erőteljes érvényesülése elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyermek megfelelő módon, korrekciós helyzetekben pótlólagosan tudjon fejlődni, nevelése sikeres legyen. (Dr. Buda 1986/1995) “(...) nevelővel megbeszéltem dolgot, például olyat, hogy volt egy betegségem, és ezt neki mondtam el. Megbeszéltük, és mondtam, hogy ezt nem akarom nagydobra verni. És hallottam vissza a gyerekektől is, hogy ez meg ez volt, úgyhogy visszahallottam dolgokat, hogy elmondta mindenki előtt, hogy nekem ez a problémám van.” (ellátott 3.)

A társadalmi integráció esélyeit nagymértékben meghatározza, hogy a gyermekeket és a fiatal felnőtteket mennyiben teszi a rendszer alkalmassá az önálló életre. Az önálló életre való felkészülésnek csak egy összetevője az önellátáshoz, pénzbeosztáshoz szükséges alapvető készségek elsajátításában való segítségnyújtás. A gyermekvédelmi szakmát illetően alapvető kérdés, hogy a változó társadalmi folyamatok mentén hogyan erősíti meg a fiatal felnőtt társadalmi és gazdasági pozícióját a versenyképes szakmák megszerzésének ösztönzése, kapcsolatháló kiépítésében, vérszerinti családdal való kapcsolat erősítésében, a lakhatás hosszú távú rendezésében való segítségnyújtás által. Kérdéses, hogy a szakemberek egyáltalán mennyiben tartják ezeket fontosnak. A fiatal felnőttek elmondása

192

alapján láthatóvá válik, hogy az önálló készségek elsajátítása meglehetően sajátos gyakorlatokra épül. A társadalmi-gazdasági pozíció megerősítése nem jelenik meg az utógondozói ellátás hétköznapi gyakorlatában. Megdöbbentő az a szemlélet és gyakorlat, amelyben a támogatás a nagykorú váltak esetében is a korábban megszokott gondozási módszerekre, napi rutinokra épül. Az önálló életre való felkészítésnek nem lehet a fiatal felnőtt kiszolgálása az alapja, valamint az, hogy a gyermekvédelmi szakemberek számára nehéz fizikai munkának tűnő részfeladatok teljesítésébe vonják csak be őket. Ennek értelmében a vásárlás terén a választás csak személyes higiénéhez kötődő cikkek megvásárlására irányul, az élelem kiválasztása nem dolguk, csak annak az üzletből való hazaszállítása. “És mi csak úgy megyünk el, hogy elhozzuk, de ők szoktak vásárolni általában. Hát például, amikor elmegyünk ilyen tisztítószereket vásárolni, akkor nekünk is van beleszólásunk, hogy most inkább vegyük meg a jobbikat - hiába drágább, de mégis jobb. Meg egészségügyi szempontból is: például a betét, meg ilyenek, azokat mi választhatjuk. De amúgy másban nem. Egy hétre előre. És a nevelők megbeszélik, hogy jó-e az összeállítás. Mert nekik van ilyen, hogy mennyi kell mennyiségben - hús, tészta, meg krumpli, meg ilyenek. És ők állítják igazából össze, és úgy vásárolnak. Nem mi írjuk általában az étlapot, hogy mit szeretnénk enni.” (ellátott 3.)

A fiatalok joggal sérelmezik, hogy a jogilag felnőtté váltak kimenőjének rendje is korlátozott. A fiatal felnőtteknek engedélyt kell kérniük arra, hogy mely napokon mehetnek el barátaikhoz, párjukhoz. A nagykorúság előtt alkalmazott nevelési módszerek továbbélésére példa, hogy felnőttként is büntetést kapnak (kimenő megvonása). Alapvető szakmai szabály a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedő kiskorúak büntetését illetően is, hogy a büntetés nem lehet öncélú, megszégyenítő, nem sértheti a gondozott emberi (gyermeki) jogait. A büntetés tehát nem lehet alapvető jogok korlátozása, mint például a kimenő megvonása, mint ahogyan nem lehet a büntetés tárgya házkörüli és házimunkák végeztetése sem. A házirend elkészítésének folyamatába a lakóközösséget be kell vonni. (Domszky 1999) A fiatalok ugyan elfogadják a házirendet, és tudatában vannak, hogy minden közösségben (lakó- és munkaközösség, iskolai közösség) léteznek érvényes normák, de a büntetési módszerek alkalmazását nem tartják a felnőttek segítésében adekvát eszköznek. A fiatal felnőttek támogatása során elvárható lenne, hogy szabadidejüket maguk

193

strukturálják, természetesen betartva az együttélés szabályait. Csepeli (2001) szerint a szabály- és normafogalom aktív/passzív dimenziók mentén elkülöníthető, annak ellenére, hogy a szabály és a norma is a társadalmi, társas viselkedés előírásainak követésére irányul. A szabályok megalkotása, elfogadása, követése a fiatal felnőttek aktivitását feltételezi, hiszen a gondozási-helyen együtt élők (beleértve a szakembereket is) közös erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy bizonyos helyzetekben való viselkedést, az együttélés követendő mintáit meghatározzák. A normák ezzel szemben passzív követést jelentenek. Úgy tűnik, számos gondozási-helyen nem támogatott a szabályokban való egyetértés, azok konszenzus mentén való kialakítása. „Hát nagykorú vagyok, 21 éves leszek. És én azt szeretném, hogy mit tudom én: péntek - szombat - vasárnap, ha azt mondom a csoportnevelőmnek, hogy én el szeretnék menni a barátomhoz, akkor örülnék, ha elengedne akkor. (…) Vannak szabályok, mindenhol, munkahelyen, és mindenhol vannak szabályok. Hát, nekem be kell tartanom: meg kell csinálnom a körletemet, időben haza kell jönnöm. Ha nem jövök haza időben, akkor büntetést kapok.” (ellátott 6.)

Jones és Gerard függőségi alakzatai közül a gyermekvédelmi rendszerben dolgozók és a nagykorúvá váltak között egy ún. aszimmetrikus függőségi viszony figyelhető meg, mely azt jelenti, hogy a fiatal felnőtteknek leginkább csak arra van lehetőségük, hogy a szakemberek által meghatározott normákat, az általuk kidolgozott terveket kövessék, a gyermekvédelemben megfogalmazott, kiterjedt jelenre fókuszáló célokat magukévá tegyék. Ennek alapja a kiszolgáltatottság, melyből a fiatal felnőtt az egyenlőtlen hatalmi szerkezetben nem tud kitörni, de jellemző lehet az is, hogy nem is akar kitörni, hiszen a jelenben jól teljesítő fiatalok, még ha maguk hozzák is meg döntéseiket, aktív támogatásra szorulnak. A kiszolgáltatottság mellett kényelmi szempont is vezérelheti azt, hogy a függőségtől ne akarjon a fiatal felnőtt szabadulni. Az egyenlőtlen hatalmi helyzetben való maradás negatív következményekkel jár, hiszen a gyermekvédelmi rendszerből való kikerülés után ez nem maradhat fent, így valójában a függetlenné válást késlelteti a rendszer, amennyiben nem segít a függőségi viszony felszámolásában. Veszélye továbbá, hogy az ellátásra szocializáltságot erősítheti a fiatalban, amikor is a gyermekvédelmi rendszerből kikerülve - az önálló megélhetés biztosításának hiányában - a szociális ellátórendszerben jelenik meg a volt gondozott. Ez a függőségi viszony könnyen válhat ún. álfüggőséggé, ha a fiatal felnőttek nem individuumként, hanem egy rendszer részeként

194

vannak jelen, „megfelelnek a velük szemben támasztott messzemenően egyénietlen követelményeknek”. (idézi Csepeli 2001: 165-166) Természetesen nem feltételezem azt, hogy az utógondozói ellátás a totális intézményekhez hasonlatosan működne, szemben a korábbi nagy létszámú nevelőotthonokkal, ahol a rendszer a megjelenés (egyenruha) és a viselkedés révén is igyekezett a személyes elemeket kiiktatni. Körvonalazódni látszik egy markáns gyermekvédelmi szemlélet, mely szerint az utógondozói ellátásban maradó, tanulmányokat folytatók esetében a fiatal felnőtt tovább maradhat „gyermek”, ha a tankötelezettségi kor után tanulmányokat folytat. „Úgy nagyon nekünk nem kell semmit csinálni, csak tanulnunk kell, meg a házunk táját rendbe rakni.” (ellátott 14.)

Egyetlen feladatuk tehát, hogy tanuljanak, és az utógondozói ellátás ideje alatt valamilyen szakmát adó végzettséget vagy érettségit szerezzenek, valamint hogy saját lakóterüket rendben tartsák. Az érettségivel rendelkező fiatalok esetében pedig még ha a fiatal felnőtt képes is lenne felsőfokú diploma megszerzésére, a szakmatanulás fontosságát szorgalmazzák, hiszen az a gondozási időbe belefér. A felsőfokú tanulmányok megszerzésében tehát csak azon fiatalok vonatkozásában látnak perspektívát a szakemberek, akiknek eredeti elképzelésük is az volt, hogy továbbtanulnak és tanulmányaikkal kapcsolatos terveik illeszkedtek egy egyenes vonalú, töretlen iskolai karrierhez (sikeresek típusán belül 1. és 2. altípus). Időorientáció Az ebbe az altípusba tartozó fiatal felnőttek közös jellemzője, hogy a jelenben élnek, és csak a kiterjedt jelenre vonatkozóan rendelkeznek elképzelésekkel. A kiterjedt jelenre való fókuszálást számos volt gondozott negatív példáján látottak erősítik meg, ezek a negatív példák motivációt is jelentenek, elsősorban azt erősítik, hogy egy megfelelő végzettséget kell szerezniük és, hogy az utógondozói ellátás lehetséges időtartamát erre a célra kell felhasználniuk. A bizonytalan elképzelések terén az iskola végeztével a következő lépés a munkába állás és valamilyen formában a lakhatás megoldása.

195

“Úgy nagyon nem tudom. Hát, még így 24 éves koromig szeretnék azért valahogy itt lenni. És akkor utána valami lakást, vagy nem tudom, valamit venni esetleg. Meg majd egy jó munkahely. Hát, úgy ennyi.” (ellátott 14.)

A párkapcsolatok nagy hangsúlyt kapnak ebben az életszakaszban, a kapcsolat sikerétől, esetleges kudarcától függhet a fiatal jövője, a párkapcsolat léte vagy felbomlása erőteljesen módosíthatja a fiatal jövőre vonatkozó elképzeléseit. A párkapcsolatban élők a kiterjedt jelent együtt tervezik, a nők körében erőteljes a párkapcsolati függőség, korábbi életük során tapasztalt előítéletek miatt hálásak, ha a párkapcsolatban elfogadják őket. ”Én azt szeretném, hogy jó életem legyen, meg L.-val maradjak, hogy nehogy összevesszünk Isten őrizzen! (...) Legyen munkahelyem - az a legfontosabb. Meg mindent el tudjak intézni, ami nekem kell. Jó életünk legyen.” (ellátott 4.)

V.3.2. A jövőtől félő, kiterjedt jelenben élő - munkára összpontosítók (2. altípus) A túlélők típusán belül az 1. és a 2. altípus között a különbség az, hogy az első altípusba tartozók jelenleg többnyire szakmát adó képzésben részesülnek, míg a második altípusba tartozók már dolgoznak vagy munkát keresnek, tehát a hangsúlyt a munkára helyezik. A mintát alkotó fiatal felnőttek közül hat fő sorolható ebbe az altípusba. A megkérdezettek közül hárman utógondozói ellátásban élnek, hárman pedig már kikerültek a rendszerből, jelenleg utógondozásban részesülnek. A munkára összpontosítók altípusába tartozó fiatalok közös

jellemzője,

hogy

munkaerő-piaci

pozíciójuk

nem

túl

erős,

alulfizetett

munkahelyeken, többnyire illegálisan dolgoznak, mely abból ered, hogy nem rendelkeznek piacképes szakmával, iskolai karrierjük töredezett volt. A dolgozó fiatalok célja elsősorban a munkahely megtartása. Jövőbeli terveik homályosak az előző altípusba tartozókhoz hasonlóan, mint ahogyan kevés önbizalommal rendelkeznek, életükre az instabilitás jellemző. Alapvetően a munkahely megtartására, a munkából származó jövedelem révén jelen helyzetük megerősítésére helyezik a hangsúlyt. Esetükben is egy erőteljes normalizációs igény figyelhető meg az életpálya tervezett alakulásában. Életük jelentősebb döntéseit illetően bizonytalanok, nehézkesek, a döntéshelyzetek mérlegelésében a környezetük segítségére és állandó támogatására szorulnak, iránymutatást várnak másoktól. Jelentős eltérés a jellemző individualizációs sémák tekintetében található: míg a 196

szakképzésre összpontosítók

esetében

inkább

progresszívnek,

addig

a munkára

összpontosítók esetében regresszívnek tekinthető, hiszen iskolai karrierjük egyenetlensége okán gyenge a munkaerő-piaci pozíciójuk, sokukat a munkanélküliség veszélye fenyegeti, a választott szakma nem biztosít számukra biztos megélhetést. Ezen altípusba tartozók jellegzetességeinek a bemutatásakor két fő témát emelek ki: 1) a jelen fókusza és 2) időorientáció. A jelen fókusza A megkérdezettek számára a legfontosabb a munkahely megtartása, egy esetben pedig a mihamarabbi elhelyezkedés. A munkájukat pénzkereseti lehetőségnek tartják, mely nem elégíti ki őket, nem találják meg benne önmagukat. Ugyanakkor a változtatás lehetséges irányát se nagyon látják, jelenlegi biztos (vagy annak tűnő) munkahelyüket nem kívánják feladni, bizonytalanra cserélni, az újbóli munkaközösségbe való beilleszkedéssel nem kívánnak szembenézni. Munkájukból származó jövedelmükkel sem elégedettek, keresetük nem teszi lehetővé, hogy önálló életet kezdjenek. „(…) én most nem tudok mit kezdeni ezzel a kis fizetéssel, örülök, hogyha megélek belőle. Az, hogy találjak egy normális munkát, ahhoz több, vagy nagyon sok iskolámnak kellene lennie, és akkor úgy találnék valami nagyon jó melót.” (ellátott 27.)

A rendszerből kikerültek bánják, hogy nem maradtak vagy nem maradhattak az utógondozói ellátásban. A jelenben való esetleges nehézségeikért magukat okolják, bár mindannyian igyekeznek megállni a helyüket. Az utógondozói ellátást egyikük magatartási problémái miatt nem vehette igénybe, így a 18. születésnapján kellett elhagyni a rendszert. A fiatal gyermekvédelmi rendszerből való kikerülésének esete jelzi, hogy a fiatal felnőttek alapvető információkkal nem rendelkeznek, mivel a nagykorúvá váltak 24 éves korukig bármikor kérhetik az utógondozói ellátás elrendelését. „Hát én éltem volna már később, amikor megjött az eszem, mondjuk ilyen tinédzser koromban eléggé hirtelen indulatú voltam, és akkor, amikor picit már kezdett benőni az agyam lágya, és töltöttem volna a 18-at befele, akkor kezdtem gondolkozni. De hát sajnos elértem azt, hogy az igazgató annyira ne kedveljen, hogy nem engedte, hogy tovább tartózkodjak bent, a 18. életévemet betöltve. Hát így születésnapom előtt egy 2 héttel már tudtam kb., hogy mennem kell. (…) szóval úgy nem ijedtem meg az élettől, aztán hát így picit később jöttem rá, hogy igen az élet mégiscsak

197

nehezebb, úgy ahogy én gondoltam. (…) Így pont a születésnapomon kerültem ki az állami gondozásból.”95 (kikerült 8.)

A kikerült fiatal felnőttek nehezen találták a helyüket, annak ellenére, hogy vágytak a független életre, azt remélték, könnyű élet vár majd rájuk. A kikerülést követően kisebb bűncselekményekbe keveredtek, egyiküknek a drogfogyasztás is problémát jelentett. Többnyire egy stabil párkapcsolat hozott változást. „Elég nehezen tudtam eleinte talpra állni, és akkor ebből kifolyólag volt egy-két kis incidensem a rendőrséggel. (…) végül is ő (barátnő) mondta, hogy hagyjam abba, vagy amennyiben nem, akkor köztünk nem működhet a dolog. És akkor én ennek hatására abba is hagytam.” (kikerült 8.)

Mint ahogyan az előző altípusba tartozó fiatalok esetében is volt arra példa, a munkára összpontosítók többsége is találkozott előítéletes attitűddel. A gyermekvédelmi háttér okán való megkülönböztetés helyszíne kizáróan az iskola volt és a személyközi viszonyokban a diáktársak részéről szenvedték el az előítéletes attitűdöt. A cigány származásúak az előítéletek tekintetében még inkább hátrányos helyzetben vannak. A cigány származású fiatal felnőttek tapasztalata az, hogy nem csak az oktatási rendszerben, de az egészségügyi ellátórendszerben, a munkaerő-piacon is találkoznak hátrányos megkülönböztetéssel. Egyiküket az iskolában a pedagógus részéről érte diszkrimináció: “(...) volt nálunk a tűzoltónap, hogy most tűzvédelmi oktatás, és kérdezett tőlem a tűzoltó csávó, hogy izé, meg mindenkitől kérdezett, és amikor én felszólaltam, azt mondta a tanár, hogy én csak maradjak csöndben, hogy is mondta? Maradjak csöndben, mert én egy hülye C vagyok.”

Később hasonlót tapasztalt az egészségügyben: „Jó, húzzon kesztyűt, azt mondom, minden orvos szokott kesztyűt húzni, felvett köpenyt, felvett maszkot, felvett sapkát, maga elé tett még valamit, egy nagyobb kabátot fölhúzott, csak ahhoz, hogy meghallgassa a tüdőmet. Én mondtam, hogy a felsőbb orvosi vizsgálatra fogok menni, följebb fogok menni, mert úgy bánt velem, mintha nem is tudom, mi lettem volna. Még halkan meg is jegyezte magában, hogy büdös kisebbségi.”

A munkakeresés közben is találkozott hátrányos megkülönböztetéssel:

95

Az I. fejezetben látható évkörös rítusjátékokra épülő beavatási szertartásoktól eltérő, általam kegyetlen rítusoknak minősített felnőtté válás megünneplésének példája.

198

“Munkahelyen is hát hátrány annyi ér, hogy volt azért pár munkahelyem, ahol ez a lekezelő stílus, igen, igen, igen, köszönjük, majd értesítjük. Szóval voltak ilyen eléggé furcsa pillantások rám, de nagyon nem vettem föl magamra, úgy voltam vele, hogy ez az ő szégyene, nem az enyém!” (ellátott 27.)

Időorientáció Az ebbe az altípusba tartozó fiatalokra is egyértelműen az ún. „késleltetés modell”-je jellemző, mint ahogy a szakmára összpontosítókra is. A fiatalok leginkább a jelenben élnek, terveik is a kiterjedt jelenre fókuszálnak. A közeljövőben a munkahely megtartását tervezik, esetleg új munkahely keresését, de erőfeszítéseket a váltás érdekében nem tesznek. A fiatal felnőttek néhány évre előre nem mernek tervezni. Anyagilag szeretnének megerősödni, és valamilyen formában szeretnék megoldani a lakhatásukat hosszabb távon. Alacsony az önbecsülésük, érzelmi támogatásra, motivációra lenne szükségük. „Hát igazából nem álmodok semmiről. Hát, nagyon kevés önbizalmam van, de nem csak így izé, suli téren (…)”. (ellátott 30.)

Mindannyian - nem túl merész álmok mentén haladva - normalizált életet szeretnének. A kiterjedt jelent a párkapcsolatban élők együtt tervezik párjukkal, de a családalapításra csak akkor vállalkoznának, ha egzisztenciális helyzetük stabilizálódna jelenlegi anyagi helyzetükhöz képest. A saját család fontos az életükben, de ez egy kompenzációs mechanizmus köré rendeződik, boldogtalan gyermekkorukat szeretnék kompenzálni az által, hogy gyermeküknek biztosítani tudják majd a családban való nevelkedés feltételeit. A normális jelzővel illetett család olvasatukban azzal ellentétes, amit gyermekkorukban, a családban való nevelkedésük idején tapasztaltak. „(…) a családalapítással azért még picit később, azért szeretnék várni, na mondjuk, akkor szeretnék igazán gyerekeket, amikor már tudok nekik biztosítani, mondjuk, hát úgy idézőjelbe rakva mindent, amire szüksége van egy gyereknek. Például nem szeretném, hogyha ilyen szituációk között nőne föl a gyerekem, mint ahogy én.” (kikerült 8.)

A független fiatal felnőttek szerint tartós párkapcsolatot csak akkor lehet felelősségteljesen vállalni, ha az egyén már megteremtette az önállóság feltételeit.

199

„Erre én azt mondom, hogy aki zacis, először próbálja összerakni az életét, és utána gondolkozzon barátnőkön. Inkább úgy vagyok vele én is, inkább összerakom először az életemet, legyen egy lakás, legyen hol dolgoznom, hogy el tudjam magam tartani, és utána oda megyek, ahova akarok majd, onnantól kezdődik az, hogy szabadság! Mert még ez is valamilyen szinten a kényszer börtöne.” (ellátott 27.)

V.3.3. A „Godot-ra váró” passzív résztvevők (3. altípus) A „Godot-ra váró” passzív résztvevők altípusába nyolc fiatal felnőtt tartozik. Mindenki munkanélküli egy fiatal kivételével, aki az interjúkészítés idején várta az iskolától a hivatalos értesítést, hogy igazolatlan hiányzásai miatt megszüntetik-e tanulói jogviszonyát. A fiatalok iskolai karrierje töredezett, a tanulást nem tartják fontosnak, inkább kényszernek, a tudás számukra nem érték. Többen félbehagyták iskolájukat, jellemzőek voltak a bukások, az iskolakerülés, az iskolából való eltanácsolás. Két interjúalany kivételével intézményes ellátásban nevelkedtek, esetükben több gondozási-hely váltás történt nagykorúvá válásuk előtt. Három fiatal felnőtt kivételével már kikerültek a rendszerből, a kikerültek nehezen boldogulnak önállóan, szakmai támogatást igényelnének. A felnőtté válással kapcsolatos elképzeléseikre az jellemező, hogy gyanúsnak tartják az egész felnőttkor kérdését, később szeretnének felnőtté válni. A felnőttkor túl nagy felelősséggel jár. Az életútjukra jellemző az ún. megváltozott minta, a fiatalok folyton arra kényszerülnek, hogy elképzeléseiket újragondolják és ennek következtében irányt változtassanak, új utat keressenek. Egy erőteljes normalizációs igény húzódik meg e mögött, keresik a helyüket, szeretnének mindent egy biztos munka alá rendelni, de előbb azt kell eldönteniük, hogy merre orientálódjanak. Regresszív individualizációval jellemezhetjük ezeket a fiatal felnőtteket: sikertelenek voltak az oktatási rendszerben, a tartós munkanélküliségi lét veszélye fenyegeti őket, hiszen nem rendelkeznek megfelelő iskolai végzettséggel. A fiatalok leginkább a jelenben élnek, a közeljövőben többnyire a munkába állást tervezik. A jövőhöz való viszonyuk hasonlatos a túlélők típusába tartozó, fentebb ismertetett szakképzésre- illetve munkára összpontosítókéhoz. A túlélők típusán belül ebbe az altípusba tartozók leginkább azzal jellemezhetők, hogy nem találják a helyüket a jelenben és ebből kifolyólag a jövővel kapcsolatosan sincsenek konkrét

200

elképzeléseik. Éppen ezért az ezen altípusba tartozók jellegzetességeinek a bemutatásakor két fő témát emelek ki, mint: 1) a jelen fókusza és 2) időorientáció. A jelen fókusza A fiatal felnőttek jelenlegi helyzetét nagymértékben meghatározza, hogy két kivétellel (egyikük szőnyegszövőnek tanult, a másikuk pedig fodrász szakmával rendelkezik) csak 8 osztállyal rendelkeznek. Az iskolára is úgy gondolnak vissza, hogy nem szerettek tanulni, nem kötötte le őket a tanulás, unalmasnak tartották az oktatást, magatartási problémák miatt többjüket eltanácsoltak. Az iskolai élethez tartozó kötöttségeket nehezen viselték, bár mára már látják, hogy fontos lett volna egy szakma elsajátítása. „Napi rendszerességgel, több tanulás, meg akkor semmi szabadidő, szóval inkább, akkor inkább így a lazaság felé mentem.” (kikerült 2.)

Az általános iskola elvégzése után több középiskolában is megfordultak, de sehol sem találták meg a számításaikat. „(…) sok iskolában megfordultam. Jártam én Újpestre is, a D. M.-ba, ott elkezdtem egy olyan villanyszerelőit, a 9-et ott befejeztem, 9. osztályt, utána eljöttem, mert nagyon nem tetszett az az iskola, meg maga az a szakma se érdekelt, amit ott lehetett tanulni. Aztán utána átmentem felszolgálónak, leraktam ott is 1 évet, de azt se sikerült úgymond befejezni úgy teljesen, mert még 1 év lett volna belőle, de az már kimaradt. Utána jártam még egy felszolgálói suliba, de ott azt se fejeztem be. Szóval sok iskolát elkezdtem, csak nem fejeztem be egyiket se.” (kikerült 2.)

A rendszerből már kikerültek közül hárman utógondozói ellátásban is részesültek korábban. Nagykorúvá válásukat követően elhagyták a rendszert, de miután a megtakarításukat felélték, kérték utógondozói ellátásuk elrendelését. Nem sokkal később megszűntették azt, szabadságra vágytak, nem bírták az utógondozói otthon kötöttségeit, nagykorúságuk után nem akartak alkalmazkodni az intézményi elvárásokhoz. „Szóval kötöttségek voltak ugyanúgy és az már rossz, az már nekem nem tetszett. Szóval, hogy egy időre haza menni, meg bizonyos dolgoknak megfelelni, az úgy már nem ment. Aztán utána kikerültem.” (kikerült 2.)

201

A fiatalok hétköznapjai munkakereséssel telnek, ebben a barátaikra számítanak, valamint vannak, akik a családsegítő központ családgondozói révén igyekeznek munkát találni. Arra vonatkozóan, hogy milyen munkát szeretnének, többnyire nincsenek konkrét elképzeléseik. A munkakereséshez való hozzáállásuk hasonlatos a tanulmányaik megítéléséhez. „Boltba akarok dolgozni, árukipakolónak. Igazából nem tudom, mit szeretnék.” (ellátott 28.)

A fodrász szakmával rendelkező fiatal felnőtt családgondozója támogatásával saját vállalkozás indításán gondolkozik, annak ellenére, hogy ennek a lehetősége félelmekkel tölti el, szívesen helyezkedne el szakmájában alkalmazottként, amire azonban nem sok esélyt lát. Tapasztalatai szerint cigány származása miatt is nehezen fog tudni fodrászként boldogulni. „Hát azt beszéltük a családgondozómmal, hogy nekem érdemes lenne egy vállalkozást indítanom, de, hogy azt azért, azt úgy nem merem. Elméletileg én fodrász vagyok, csak, mint alkalmazott nem vesznek föl, már nagyon sok helyre nem vesznek föl, mint alkalmazott, hanem vállalkozóival. Csak, hogy azért meg fizetni kell, szóval kemény pénzeket elkérnek. (…) sokszor volt, hogy telefonon tök jó volt minden, meg mit tudom én mi, és amikor személyesen megjelentem még, szóval, hogy na, az sokat döntött, hogy valójában én milyen is vagyok.” (kikerült 1.)

Alapvetően a fiatal felnőttek támogatásra szorulnak, elsősorban jövőbeli terveikhez lenne szükségük önbizalmuk erősítése, érzelmi támasznyújtás, döntéseik meghozatala terén szakmai segítségre. Jellemzően környezetüket ostromolják a segítségért instabilitásuk, döntésképtelenségük miatt. Jones és Gerard függőségi tipológiája közül számos, ebbe az altípusba tartozó fiatalra az ún. reaktív függőség jellemző, mely szerint a fiatal felnőtt viselkedését a kényszer szabja meg, nem tud endogén tényezőket, mint tervek, célok érvényesíteni. Ebben a függőségi viszonyban az előrelátásnak nincs relevanciája, a fiatal felnőtt csak úgy képes cselekedni, ha a környezet (társ, barátok, testvér) cselekedeteire reagál, mások reakcióinak figyelembevételével képes döntést hozni. (idézi Csepeli 2001: 167) „Szóval így gyakorlatban nem kell így támogassanak, de viszont így lelkileg, vagy így megerősíteni, szerintem a mai napig is kell. Kikészítem a M.-et (testvére) is, meg mindenkit kikészítek magam körül, szóval annyira nem tudok néha döntést hozni (…) Mert, hogy annyira, szóval félek a nem biztostól, hogy és nem tudok dönteni.” (kikerült 1.)

202

Nem kívánnak felnőtté válni, vagy úgy gondolják, ezzel még várhatnak. Egyikük felnőtt szerepét a következőképpen fogalmazta meg: „(…) szerintem igazából csak a felnőttek látnak úgy, hogy sok gond van velem, meg, hogy mit tudom én, de szerintem tök normális vagyok, ugyanolyan vagyok, mint egy átlag tinédzser, szerintem. Jó, lehet, hogy már nagykorú vagyok, de csak papíron.” (ellátott 28.)

Időorientáció A fiatal felnőttek a kiterjedt jelenben élnek, nem mernek a jövő felé fordulni, bizonytalannak érzik azt. Elsősorban munkát szeretnének találni. Megfogalmazásukkal élve a jelennel vannak elfoglalva, nem a „jövőt fixírozzák”. A célirányos tervezéssel kapcsolatban sincsenek pozitív tapasztalataik. „De úgy egyébként nagy tervem nincs, nincs, élek inkább így a mának. Nem, nem szoktam így elkalandozni, mert már rájöttem, az nem jó. Hát tűztem már ki én célokat így magamnak, próbáltam így úgy csinálni, ahogy így mondták nekem, hogy tűzzek ki egy célt, oszt menjek így afelé mindig, de valami mindig közbejött és letérített arról az útról. Szóval így aztán így rájöttem, hogy ez így nem, ne reménykedjek semmibe, ami lesz, az lesz.” (kikerült 2.)

Néhányan azonban már feleszméltek, hogy hozzáállásukon változtatniuk kellene. A legnagyobb hiányosságuknak azt tartják, hogy nincsenek konkrét elképzeléseik, nem mernek kockázatot vállalni, célokat kitűzni maguk elé. „(…) a legnagyobb probléma az, hogy nem tudok hosszú távra tervezni. De úgy konkrétan ez a legnagyobb baj, hogy nem tudok kitűzni valamit, valami konkrét elérhető célt. Vagy akár nem elérhetőt.” (kikerült 1.)

A szakképzésre- illetve a munkára összpontosítók altípusához hasonlóan esetükben is megfogalmazódik a normalizációs életút iránti belső igény. Az ún. megváltozott minta annyiban jellemző rájuk, hogy korábbi sikertelenségeik okán (félbehagyott iskolák, kudarcos állásinterjúk, alulfizetett alkalmi munkák, munkanélküliség) kénytelenek új utakat találni. Ezek az utak azonban rögösek, nem kiszámíthatóak, így nehezen találják a helyüket, saját életükhöz való hozzáállásuk mozgatórugója a félelem, valamint a kényszer. Félelemmel tölti el őket a jövő, amely túl nagy felelősséggel jár, de tudják, hogy muszáj

203

elhelyezkedniük megélhetésük biztosítása miatt, mindamellett remélik, hogy egyszer majd megállapodnak és egy biztonságot nyújtó családi életet fognak élni. A nők számára sokkal fontosabb, hogy egy biztos párkapcsolatot találjanak maguknak, a független férfiak körében a mának élés a domináns, csak a későbbiekben szeretnének megállapodni. „Még én szórakozni szeretnék, élni az életemet, ahány lány jön az életembe, annyit elkapni, aztán utána majd ilyen jó 35-40 éves koromban család.” (kikerült 2.)

A párkapcsolatban élők mindegyike úgy véli, kapcsolata (a társ személyisége) nem elég erős ahhoz, hogy életmódján változtatni tudjon, motivációs bázist jelentsen számára.

V.3.4. Visszatérés a hipotézishez Dolgozatomban harmadikként felállított hipotézisem szerint igaz, hogy a jelenleg utógondozói ellátásban élő vagy utógondozásban részesülő fiatal felnőttek - életútjuk, iskolai karrierjük alakulása, jövőbeli elképzeléseik mentén - két fő típusa különíthető el, a sikeresek és a túlélők típusa. A két fő típuson belül pedig az előzetes szempontok szerint megalkotott altípusokba (típusonként három-három altípus) részben rendezhetők voltak a fiatal felnőttek. A túlélők típusán belül szükségesnek látszik még egy negyedik altípus elkülönítése, amelyet az „élet a legnagyobb rendező” elvet vallók altípusának neveztem el. Az altípus sajátossága, hogy az ide sorolható fiatal felnőtteknek már van saját gyermekük, ugyan gyermekeik nem kívánt terhességből származnak, gyermekük születése jelentős változást hozott életükben. A gyermekvállalással életük középpontjába a szülői szerep megélése,

gyermekük

sorsáért

való

felelősségvállalás

került.

(Ezen

altípus

jellegzetességeivel az V.3.5. alfejezetben foglalkozom.) Azt is feltételeztem, hogy a gyermekvédelem rendszerében nagykorúvá váltak életútja jellemzően barkácsolt életút. Becki értelemben a választásos életút magas fokú individualizáció talaján alakul ki, ugyanakkor számolni kell azzal, hogy a 20. század végén és a 21. század elején nem csak a progresszív individualizáció eredményezhet barkácsolt/választásos életutat, hanem a regresszív individualizáció talaján is kialakulhat.

204

Az egyes altípusokba tartozó fiatal felnőttek eddigi életútjának vizsgálata azt mutatta, hogy a sikeresek típusába tartozó összes 14 gondozott esetében progresszív individualizációról beszélhetünk, hiszen ezek a fiatal felnőttek képesek megszabadulni a hagyományos kényszerektől és mérlegelni tudnak számos lehetőségeik között, ők hozzák meg a döntéseiket a magánélet és a képzési, munkaerő-piaci lehetőségek kiválasztása terén. Gyakori esetükben az ún. vegyes minta terjedése, ahol többféle célt tűznek ki és a különféle tevékenységekre

ugyanolyan

hangsúlyt

helyeznek,

valamint

az ún.

kontextusra

összpontosítás, ahol egy kontextust választanak ki az életükben (gyermekkori álom, egyéni tehetség kibontakoztatása) és azt helyezik előtérbe. Ugyanakkor a túlélők típusába soroltak közül a „Godot-ra váró - passzív résztvevők” altípusába, valamint a negyedik altípusba tartozókra (az „élet a legnagyobb rendező” elvet vallók) is Wyn és Dwyner (1999/2006) öt szakaszos tipológiája szerint a barkácsolt (választásos) életút jellemző. A túlélők típusának 3. altípusába tartozókat az ún. megváltozott mintával írhatjuk le, ahol a fiatal felnőttek eredeti elképzeléseiket sikertelenségeik okán újragondolják és ennek következtében irányt változtatnak, új utat keresnek. A 4. altípusba tartozókra pedig az ún. kontextusra összpontosítás a jellemző, ahol a fiatal felnőttek a családi életre helyezik a hangsúlyt. A választásos (barkácsolt) életutat bejáró fiatal felnőttek esetében a sikeresek típusába tartozókon kívül regresszív individualizmus jellemző iskolai kudarcaik, gyenge munkaerőpiaci pozíciójuk miatt. A két utóbbi altípus esetében (túlélők 3. és 4. altípusa) egy erőteljes normalizációs belső igény is megfogalmazódik, életük egy-egy területén stabilitásra törekszenek. A normalizált életútra jellemző biztonságot nyújtó élethelyzet kialakítása iránti vágy (stabil párkapcsolat, biztos munkahely) leginkább a múlt rendezetlenségéből, a vérszerinti család hiányából fakad. Összességében tehát Wyn és Dwyer (1999/2006) tipológiája nyomán azt mondhatjuk, hogy a barkácsolt életút 25 interjúalany esetében (összesen 4 altípusba tartozók) jellemző. 15 fiatal eddigi életútja pedig a normalizált életút modell mentén írható le (túlélők 1. és 2. altípusába tartozók). A hangsúly a szakképzés megszerzésén van, a munkára összpontosítók esetében pedig a munkára helyeződik.

205

Múlt rejtettsége, családi kapcsolatok rendezetlensége Azt is feltételeztem, hogy a barkácsolt életutak nem csak a társadalmi változásokból erednek, hanem abból a természetes belső igényből is, hogy - a múltbeli események rejtettsége miatt - a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettek saját élettörténettel rendelkezzenek, melynek elengedhetetlen feltétele, hogy információhoz jussanak arról, kik a szüleik, milyen családból származnak, hol vannak a gyökereik, választ kapjanak arra, miért kerültek gyermekvédelmi gondoskodás alá. Néhány fiatal felnőtt, főleg azok, akik csecsemőkorban kerültek a szakellátásba, csak tinédzserként szereztek tudomást arról, miért kerültek gondoskodásba. „Hát mikor, nem tudom, 14-15 éves voltam, akkor kaptam egy olyan papírt, hogy amikor engem anyám megszült, ő meghalt a szülésben. Hát apámról nem tudok semmit. (…) Azt se tudom, hogy néznek ki.” (ellátott 26.)

A vérszerinti családdal való kapcsolattartás szinte minden fiatal felnőtt esetében rendezetlen, öt fiatal felnőtt tart csak szorosabb kapcsolatot vérszerinti szüleivel, ugyan többen vannak kapcsolatban testvéreikkel, de ezek sem feltétlenül szoros kötelékek. A családtagjaikkal felszínes kapcsolatban lévők nem fáradoznak a családi kötelékek megerősítésén.

Akik

pedig

nincsenek

kapcsolatban

családtagjaikkal,

jellemzően

érdektelenek szüleik iránt, nem is szeretnének velük kapcsolatba kerülni. A gyermekvédelemben jelentős változást hozott a Gyermekvédelmi törvény, melynek értelmében a gyermeket megillető helyettesítő védelem során a gyermeknek joga van a vérszerinti családja megismeréséhez, a kapcsolattartáshoz, személyes kapcsolatai ápolásához. A gyermek és a szülő közötti kapcsolattartás nem korlátozódhat találkozásokra, a szülőnek joga van ahhoz, hogy a gyermek életéről információt kapjon, valamint „a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyermek szülejét is meg kell hallgatni, így különösen a gyermek elhelyezésével, életpályájának kijelölésével kapcsolatban”. (Dr. Hatvani 2004: 138) A vérszerinti családdal való kapcsolattartásra vonatkozó elvárások elvi szinten jelentősen megváltoztak, egyértelműen megfogalmazásra került, hogy a vérszerinti családdal

való

kapcsolattartás

az

egészséges

énkép

kialakulása,

a

múlt

feldolgozhatóságának érdekében nélkülözhetetlen. A múltbeli események megismerése, a

206

traumák feldolgozása, az egyes élettörténeti események jelenre való felfűzése azért is fontos, hogy a fiatal felnőttek a jövő felé fordulhassanak. A megkérdezett fiatal felnőttek még a Gyermekvédelmi törvény életbe lépése előtt kerültek a rendszerbe, amikor a nevelőszülőknél nevelkedettek esetében a nevelőszülővel szemben az volt az elvárás, hogy kvázi saját gyermekként nevelje a gondozásba kihelyezett gyermeket. Az utógondozás, illetve az utógondozói ellátás szakmai céljai között is megfogalmazódik, hogy fontos a családdal történő kapcsolattartás erősítése a sikeres társadalmi beilleszkedés érdekében. (Szikulai 2004b) A fiatal felnőttek kaphatnak szakmai segítséget szüleikkel, családtagjaikkal való kapcsolataik rendezéséhez, de a jogilag felnőtté váltak maguk döntenek arról, hogy a vérszerinti családjukra szükségük van-e, kívánnak-e velük kapcsolatba kerülni. A legtöbb esetben a fiatal felnőttek elítélik szüleiket életmódjuk miatt, úgy érzik, a vérszerinti család támogatására gyermekkorukban lett volna szükségük, nem pedig felnőttként. Az interszubjektivitás, mint a társadalmilag meghatározott beállítódások rendszere teszi érthetővé az egyén számára, hogy vannak környezetében más személyek, akik „ugyanolyan jogon léteznek, mint mi magunk”. (Csepeli 2001: 154) A kutatásban résztvevők többségének esetében a vérszerinti családtagjaik nem léteznek számukra, mint ahogyan azt feltételezik, hogy valójában ők sem fontosak szüleik számára, melyet gyermekkoruk és a gyermekvédelmi gondosodásuk alatt átéltek igazolnak. „Állandóan jön, hogy: jaj, hát ő majd segít, meg nem tudom. De nekem már az ő segítsége nem kell. Tehát eddig kellett volna (...) Most meg már megállok a saját lábamon, és nem kell. Egyrészt, másrészt meg tudom, hogy ezek csak ilyen ígéretek. Tehát ez amikor kicsi voltam, akkor is ugyanezt csinálta. (...) De hát gondolom, őt meg most furdalja a lelkiismeret, hogy hát, mégiscsak a gyereke vagyok, és hát hogy ő nem segített. És most jött rá arra, hogy hát, lehet, hogy kellene.” (ellátott 16.)

A nagykorúvá válást követő időszakot illetően többen számoltak be arról, hogy amint a megtakarításukhoz hozzáférhettek, megjelentek a szülők. A gyermekvédelemben a szakemberek általános tapasztalata az, hogy a gondozottak és szüleik között nehezen jön létre állandó kapcsolat, ha korábban nem volt ilyen. A kapcsolatok jellemzően csak addig tartanak, „amíg a fiatal felnőtt pénzét elköltik, utána nem maradhat otthon”. (Szikulai 2004c: 218) A családdal való kapcsolattartásra nem helyeződik túl nagy hangsúly,

207

feltételezhető, hogy a rendszer szeretné preventíve megkímélni a gondozottakat a negatív tapasztalatoktól. „Aztán ahogy betöltöttem a 18. életévemet így természetesen megjelent mind a kettő, mi másért, mint pénzért, és amikor mondtam nekik, hogy egy kávét nem vagyok hajlandó fizetni nekik, akkor el is tűntek megint. (…) Ő lenne a földön a legutolsó ember, akinek segítenék, ebben biztos lehet akárki, hiába az anyám.” (kikerült 7.)

A fiatal felnőttek közül néhányan nagykorúvá válásuk után visszatértek saját családjukba, abban bízva, hogy rendeződnek a családi viszonyok és a gyermekvédelmi rendszer nélkül folytathatják tovább önálló életüket. A nagykorúvá válást követően hazatértek közül többen a családba való sikertelen beilleszkedést követően kérték utógondozói ellátásuk elrendelését. „(…) akik állami gondozásban nevelkednek, azoknak van egy ilyen nagy ideájuk, vagy nem tudom mi ez, hogy tudod, családhoz való visszakerülés, vagy családba való visszakerülés, nem erős kötődés, ezt általában hajszolja mindenki. És hát én is bepróbáltam egy ilyet, (…) de nem működött, és utána kerültem utógondozásba.” (kikerült 6.)

Ugyanakkor elfogadhatatlan az a gyermekvédelmi szemlélet és gyakorlat, mely nehezen fogadja el a vérszerinti családhoz való kötődést. A megkérdezettek körében egy fiatal felnőttnek van szoros, napi szintű kapcsolata édesanyjával gyermekvédelmi gondoskodásba kerülése óta. A család története annak példája, hogy az édesanya hosszú évekig próbálta a lakhatásukat megoldani, majd amikor hajléktalanná váltak, kérte gyermekei elhelyezését gyermekotthonban.

A

hajléktalanszállóról

járt

dolgozni,

mindennap

találkozott

gyermekeivel. Mára már sikerült az anyának albérletbe költöznie. A fiatal felnőtt nagykorúsága előtt is úgy tekintett az intézményes elhelyezésre, hogy az csak „szállás”-t, nem otthont nyújtó ellátás. A nagykorúvá válást követően a szakemberek javasolták, hogy felsőfokú tanulmányai folytatásához vállalja az utógondozói ellátást. Jelenleg szociális munkás szakos hallgató, gyermekvédelemmel szeretne majd foglalkozni. A harmonikus szülő-gyermek kapcsolat ellenére a szakemberek nehezen fogadták el, hogy a gondozott édesanyjával szeretné szabadidejét tölteni. „Volt téma, de most minthogyha már kezdenék elfogadni, hogy inkább anyuval szeretek lenni, mint kint (utógondozói otthon). De előtte mindig az volt, hogy meghatározták, hogy mennyit kéne

208

ott legyek, hány napot. Hogy inkább a hétből mondjuk 4 napot ott legyek kint, és csak hármat anyuval. De hát én nem tudom ezt így betartani.” (ellátott 19.)

V.3.5. Az „élet a legnagyobb rendező” elvet vallók (4. altípus) A túlélők típusán belül tehát még egy negyedik altípus elkülönítése is szükséges, ebbe az altípusba a megkérdezettek közül három fiatal tartozik. Ők még nem tervezték a családalapítást,

gyermekvállalást,

ketten

utógondozói

ellátásban

részesülnek

nevelőszülőnél, egy közülük pedig párja terhességének kiderülésekor kérte ellátásának megszüntetetését, bár felajánlották a rendszerben való maradás lehetőségét (ő nagykorúsága előtt gyermekotthonban nevelkedett). Ketten (apák) szakmával rendelkeznek, dolgoznak, de egyiküknek sem sikerült szakmájában elhelyezkednie. A jelenleg Gyeden lévő anya gyermeke 3 éves kora után tervezi, hogy szakmát szerez és munkát vállal. A jelenleg utógondozói ellátásban élő két fiatal felnőtt a gyermeknevelésben a párjára és a nevelőszülőre tud támaszkodni. A nevelőszülő a gyermekvállalással kapcsolatos döntést a fiatalokra bízta, azóta is segíti őket. „Azt mondta (nevelőszülő), hogy nagykorú vagyok, meg hát itt két gyerek felnőtt mellettünk, és azt mondta, hogy döntsem el, hogy mit szeretnék, hogy megtartom vagy nem. Azt mondta, hogy nem lesz egyszerű, de azt mondta, hogy rám bízza, szóval én döntöttem el.” (ellátott 22.)

A fiatal felnőttek a nem várt terhesség révén átélték, hogy születendő gyermekük is gyermekvédelmi gondoskodásba kerülhet. Szóba került, hogy elvetetik a gyermeket. A rendszerből már kikerült fiatal a családalapítás miatt hagyta ott az utógondozói ellátást, annak ellenére, hogy korábbi élettársával már nem élnek együtt. A gyermek nevelésében részt vesz, anyagilag is támogatja gyermekét, heti rendszerességgel találkoznak. A munkavállalás, lakhatás kérdésének a megoldása is sürgető volt a szülővé vált gondozottak számára, hogy gyermeküket felnevelhessék. „Volt róla szó (abortuszról), elsőre nem akartuk, aztán volt egy ház, ami úgy volt, hogy 1 hónapon belül elintéződik, és akkor, így ha én munkába állok, akkor így nem bírják elvenni, mert máskülönben elvették volna.” (ellátott 21.)

209

Szülő szerepüket mindannyian korainak tartják, de örülnek gyermeküknek. Úgy vélik, gyermekük születése segített nekik abban, hogy felnőtté váljanak, felelősséget vállaljanak döntéseikért. A jövőbeli terveik is a köré rendeződnek, hogy a gyermeküknek stabil hátteret tudjanak biztosítani. Az interjú készítésének időpontjában mindhárman lakásvásárlást bonyolítottak. „Na, most azért dolgozok, meg hogy már van családom, mert még a házat most intézzük, és onnantól már azt a házat is úgy belülről újítani kell. Hát, hogyha már családom van, úgy, hogy a házban vagyok, akkor már legyen egy motorom is, meg egy kocsim, hogyha T.-t vinni kell óvodába, iskolába, hogyha már annyi idős is lesz.” (ellátott 21.)

Gyermekük születésével az iskolai tanulmányaik befejezése (anya esetében), és így egy szakma melletti elköteleződés is kitolódott, az apák pedig korábbi tanulmányaikkal kapcsolatos terveiket félre tették és a munkavállalásra koncentráltak gyermekük felnevelése érdekén. A gyermek születése - viszonylag instabil munkaerő-piaci pozíciójuk miatt időnyerést jelent, így csak a kiterjedt jelenre fókuszálnak. A gyermek születése tehát „helyzetbe hozta őket”, kénytelenek voltak a gyermek megtartása melletti döntés meghozatala után a gyermek fogadásához és felneveléséhez szükséges feltételek megteremtésén fáradozni. Regresszív individualizáció jellemző erre a célcsoportra is, melyet az is mutat, hogy gyermekük nem tudatos családtervezés eredménye. A választott szakma nem biztosít számukra elhelyezkedési lehetőséget, anyagi stabilitást. 5. számú tábla: Túlélők típusán belül a 4. altípusba tartozók jellemzői Szempontok gyermekvédelmi háttér jellemzői vérszerinti családdal való kapcsolat „gyermekvédelmi identitás” iskolai karrier alakulása interperszonális kapcsolatok fiatal felnőttként igénybe vett

4. altípus: Az „élet a legnagyobb rendező” elvet vallók Jellemzően nevelőszülőnél éltek, a nevelőszülővel jó kapcsolatban vannak, a gyermekneveléshez segítséget nyújtanak számukra. Kevés gondozási-hely váltás történt nevelkedésük alatt (1-2). Jellemzően felületes kapcsolatot tartanak vérszerinti családtagjaikkal. A múltbeli eseményeket nehezen dolgozzák fel, de mára már a hangsúly áthelyeződött arra, hogy gyermeküket megóvják attól, hogy gyermekvédelmi szakellátásba kerüljön. Jellemzően nem vállalják gyermekvédelmi hátterüket. Sokuk találkozott előítéletekkel és ezzel nehezen tudnak megküzdeni. Töredezett iskolai karrier jellemző rájuk. Nem rendelkeznek versenyképes szakmával. Szűkös baráti kapcsolatokkal rendelkeznek, nehezen kötnek barátságokat. Jellemzően utógondozói ellátásban részesülnek. Érzelmi támogatás

210

gyermekvédelmi támogatások életút jellege

jelen hangsúlya, életterület fókusza individualizáció típusa jövőkép/időorientáltság

mellett anyagi segítségre is szorulnak gyermekük felnevelése érdekében. Időnyerés: A fiatalok gyakran arra kényszerülnek, hogy elkötelezzék magukat egy bizonyos szakma vagy munkahely kiválasztása mellett. Gyermekük születésével az iskolai tanulmányaik befejezése, egy szakma melletti elköteleződés is kitolódott, a jelenre fókuszálnak. Jellemező az ún. kontextusra összpontosítás, a fiatal felnőttek egy kontextust választanak ki az életükben, - a családot - és arra helyezik a hangsúlyt. Regresszív individualizáció jellemző, sikertelenek voltak az oktatási rendszerben, a választott szakma nem biztosít számukra elhelyezkedési lehetőséget. Gyermekük nem tudatos családtervezés eredménye. Az ún. „késleltetés modell”-je jellemző, a fiatalok leginkább a jelenben élnek. A kiterjedt jelenben tudnak csak gondolkozni, céljuk, hogy gyermeküknek olyan feltételeket tudjanak biztosítani, amellyel elkerülhető a saját gyermekkorukban történtek megismétlődése.

V.4. A gyermekvédelmi rendszer megítélése és a „három T” mentalitás A következőkben az utógondozói ellátásban és utógondozásban részesülők rendszerről, gyermekvédelemben kapott támogatások minőségéről alkotott véleményét vizsgálom, ahol a kutatás során készült 40 interjút együttesen kezelem. A fiatal felnőttek gyermekvédelmi rendszerrel, illetve a nagykorúvá válást követően igénybe vehető támogatásokkal kapcsolatban számos kritikát fogalmaznak meg, reflektálva a rendszer hiátusaira. Vélemény a nevelőszülőkről Mint ahogyan az előzőekben láthattuk, a nevelőszülőknél élő fiatalok elégedettek a nevelőszülőkkel, úgy érzik, hogy nevelkedésük idején a nevelőszülők nem tettek különbséget közöttük és a nevelőszülők vérszerinti gyermekei között, könnyen beilleszkedtek a családba. Jelenleg a nevelőszülőknél utógondozói ellátásukat igénybe vevők minden támogatást megkapnak önálló életkezdésükhöz, tanulmányaik folytatásához. Számukra a motiváció nyújtása, az érzelmi támogatás a legfontosabb. Ugyanakkor azok a gondozottak, elhelyezésüket,

akik

nevelőszülőnél

vagy

végleg

nevelkedtek,

elhagyták

a

de

később

gyermekvédelmi

kérték

lakásotthoni

rendszert,

negatív

tapasztalatokkal is rendelkeznek. Egyikük szerint nevelőanyja saját alacsony iskolai

211

végzettsége miatt nem tartotta fontosnak a tanulást, így a fiatal úgy érzi, gyermekkorában nem kapott támogatást tanulmányainak folytatása terén, a nevelőszülő érdektelenséget mutatott iskolai teljesítménye iránt. „(…) még a nyolc általánosa sem volt meg (nevelőanyjának). Ő egyszerű, hétköznapi, a jó értelemben vett parasztasszony. Tehát ő mindenhez ért, ami a kertbéli munkákat illeti, bármilyen zöldséget, gyümölcsöt tud termeszteni, bármilyen kerti munkát önállóan, egyedül elvégez. (…) Ő azt tartja nagyra, amikor valaki a traktorban megy és végzi az ekével a munkákat, meg a kaszálást, a kombájnozást, és a többi és a többi.” (ellátott 13.)

A megkérdezettek véleménye szerint a nevelőszülőket sok esetben az anyagi juttatások motiválják. Egyikük a nevelőapja hozzáállását a következőképpen jellemezte: „Én úgy láttam, igazából neki ez csak egy plusz teher volt, és tényleg neki csak az számított, hogy a TEGYESZ konkrétan ezért pénzt adott.” (kikerült 4.)

Tanulmányok támogatása A gyermekvédelmi rendszer keretében működtetett utógondozói ellátás igénybevételének lehetőségét az ellátásban részesülő, tanulmányokat folytató válaszadók az oktatási lehetőségek terén látják kiemelkedő fontosságúnak. „Mert a gyereket iskoláztatja, öltözteti, meg ilyen dolgok. Szóval, az Állam segít ebbe, hogy a gyerek járjon rendszeresen iskolába.” (ellátott 6.)

Az utógondozói ellátásban lévő, jelenleg tanulmányokat folytató interjúalanyok esetében látható volt, hogy a gyermekvédelmi szakemberek ugyan hangsúlyt fektetnek a tanulmányok folytatására, de alapvetően a szakma- és az érettségi megszerzését támogatják. A töretlen iskolai karrierrel rendelkezők esetében pedig a felsőoktatási részvételüket is segítik. A nevelőcsaládban nevelkedő fiatal felnőttek esetében azonban előfordul, hogy a nevelőszülő inkább preferál érettségi után egy OKJ-s képzést, attól félve, hogy a felsőfokú tanulmányok terén a gondozott nem állja meg a helyét, valamint a nevelőszülő szemléletébe is az égett be, hogy egy versenyképes szakmával jobban lehet boldogulni. A jelenleg jogot hallgató gondozottat ugyan támogatja nevelőanyja jelenlegi tanulmányaiban, mégis jobbnak látta volna, ha egy légiutas-kísérő tanfolyamot végez el. Az első generációs

212

értelmiségivé válni akarók támogatása még egy töretlen iskolai karrier esetében sem egyértelmű minden esetben. „Anyukám (nevelőanya) is mondta, hogy miért nem megyek OKJ-s képzésre, ami jobban - ami lehet, hogy jobb, mert jogászból nagyon sokan vannak.” (ellátott 10.)

A hivatásos nevelőszülőknél nevelkedett felsőfokú tanulmányokat folytatók esetében (négy fő) alapvető elvárás volt, hogy az érettségi megszerzése után diplomát adó képzésben részesüljenek, saját gyermekeikhez hasonlóan. Önálló életre való felkészítés A tanulmányokat folytatók esetében nem elég hangsúlyos az önálló életre való felkészítés, amelyre azok a fiatalok mutattak rá, akik részben mentesülnek az önálló életvitel kialakításához szükséges feladatok alól (bevásárlás, főzés, stb.). Többen sérelmezték a házirend szabályai szerinti kimenő rendjét, hogy csak engedéllyel tartózkodhatnak gondozási-helyükön kívül. A hagyományos nevelési módszerek alkalmazása a gondozottak felnőttként való kezelésével is ellentétes, mely azt erősíti, hogy a nagykorúvá váltak támogatása során a gyermek szerepben való tartás fellelhető gyermekvédelmi gyakorlat. Az önálló döntések helyett a látszólag konszenzusra épülő közös döntéseket jobban értékeli a rendszer. „(…) bakik vannak, mint például, hogy a csoportnevelőm dolgokba beleszól. Hogy most ő más helyre tenne engemet dolgozni, és eztet én szeretném - hogy én döntsem már el, hogy én hova szeretnék menni dolgozni. Nem J. néni fog dolgozni, hanem én fogok dolgozni.” (ellátott 6.)

A gyermekvédelmi rendszer egyértelmű hibájának tartják, hogy nem készíti fel a gondozottakat a nagykorúvá válásra, valamint a felnőtt szerepek elsajátítására. A rendszer kiszolgálja a gondozottakat, de nem nyújt egy reális képet a gyermekvédelmi rendszeren túli életről, az utógondozói ellátás csak elnyújtja a gondozási időt. Az utógondozói ellátás szolgáltatásaival azt a helyzetet tartja fenn, amit a fiatal felnőttek korábban megtapasztaltak és megszoktak átmeneti vagy tartós nevelésük során: nem kell önmagukról gondoskodni, mások ezt megteszik helyettük. Ez az utógondozói ellátásban fellelhető attitűd nem

213

motiválja a gondozottakat arra, hogy célokat tűzzenek ki maguk elé és felkészüljenek az önálló életre. (Szikulai 2004c) „A probléma a rendszerrel az, hogy a gyerek bent van, a segge alá van rakva minden, ezt megszokja, majd mikor kikerül, pislog kettőt, hogy Úr Isten, nekem nincsen meg semmim, és Jézusom ezért tenni is kéne valamit? És ott el is vérzett az egész! (…) az a baj, hogy a rendszer azt támogatja, hogy ne csináljon semmit, semmint, hogy csináljon akármit is.” (kikerült 7.)

Lakhatás megoldása A fiatal felnőttek az egyik legnagyobb problémának a lakhatás megoldását látják, véleményük szerint ebben az utógondozói ellátásban dolgozók nem tudnak hathatós segítséget nyújtani, annak ellenére, hogy a kikerülés előtti utolsó egy évben készítenek egy ún. kiköltözési tervet a gondozottal együttműködve. A kiköltözési tervvel kapcsolatosan a fiatal felnőttek kevés információval rendelkeznek. Általában nincsenek tisztában azzal, hogy mi, miért történik velük, milyen szolgáltatásokat vehetnek igénybe, amelyek segíthetik önálló életvitelük kialakítását. (Szikulai 2006) Grice szerint a hatékony kommunikáció csak akkor valósulhat meg, ha az együttműködés alapelvére épül. Négy maximát állít fel: mennyiség, minőség, relevancia és modor, melyek betartásától függ az eredményes információnyújtás. „Annak arányában válik zavarossá a közlés és korlátozottá, illetve lehetetlenné a megértés, hogy hány maxima sérül.” (idézi Csepeli 2001: 178) Úgy tűnik a gyermekvédelemben a hatékony kommunikációt meghatározó tényezők számos esetben sérülnek. “Hát állítólag van kiköltözési terv, hogy hova megyek, hogyha innen kikerülök. Az utolsó évben elkezdődik ez a kiköltözési terv, de ők se tudnak nagyon sokat tenni szerintem azzal, hogy ők most megmondják, hogy mi lesz. Úgyis csak az lesz belőle, az embernek keresnek egy olcsó albérletet, ahhoz meg dolgozni kell.” (ellátott 27.)

Az otthonteremtési támogatás összegét és a rendelkezésre álló pénzösszeg nagykorúvá válást követően való szabad felhasználását a válaszadók problémásnak látják. Véleményük szerint nem szerencsés, hogy már a nagykorúvá válásuk után hozzáférhetnek megtakarításaikhoz, mert saját tapasztalataik is azt mutatják, hogy rövid időn belül felélték a rendelkezésre álló összeget.

214

“(...) ez a nagykorúság, meg ez a pénzbeli dolog, ez valami katasztrófa. Szóval kap a gyerek valamennyi összeget, mit tudom én, állítólag most valami 1,7 millió az otthonteremtési támogatás. Most 1,7 millió Ft-ból 24 évesen milyen tulajdont veszel? Mit? Semmit! (...) Szóval nem tudom, hogy mikor jó, hogyha hozzájutsz, lehet, hogy ez a 18 év korai. (...) megvettem, amit szemem-szám kívánt, amit láttam, vagy úgy gondoltam, hogy nekem ez jó.” (kikerült 1.)

Azok számára, akik felsőfokú tanulmányaikat követően munkába állásuktól kívánják függővé tenni, hogy hol fognak élni és hitelfelvétellel szeretnék a későbbiekben megoldani lakhatásukat, az otthonteremtési támogatás időbeli felhasználása kötöttséget, korlátot jelent. A gyermekvédelem rendszerillúziói A válaszadók véleményéből az is kitűnik, hogy a gyermekvédelem nem kíván számolni saját diszfunkcionális működésével, „álomképeket” őriz magáról, hogy a kikerült gondozottak képesek beilleszkedni a társadalomba, önállóan megállják a helyüket az életben. A fiatal felnőttek társadalmi beilleszkedése fordított arányban van a szakellátásban eltöltött idővel: minél hosszabb időt töltenek a rendszerben, annál kisebb az esélyük a sikeres társadalmi integrációra. (Szikulai 2004c) A rendszer nem akar szembesülni negatív kimeneti mutatóival. “Belenéznék a képébe (döntéshozókról, Államról beszél), bemutatnék egy pár embert neki, hogy nézd ezt a gyereket, mozgássérült, egy munkahelyre nem veszik föl, éhezik napok óta, állami gondozásban van utógondozóban, nem tud kezdeni semmit az életével, semmi segítséget nem kap az államtól. Megmondanám, hogy menj oda, és nézz a szemébe és mondd meg neki te azt, hogy hát figyelj, azért vagy ebben a helyzetben, mert én nem segítek neked.” (ellátott 27.)

A fiatal felnőttek véleménye szerint a gyermekvédelem rendszerében felnőttek olyan hátrányokkal rendelkeznek, amelyeket önerőből nem képesek leküzdeni. Ezekkel a hátrányokkal felnőtté válva kell szembe nézniük, szülői segítség, támogató háttér nélkül. Jelenlegi helyzetükből kitörést főleg a megfelelő iskolai végzettséggel nem rendelkező, gyenge munkaerő-piaci pozíciójú utógondozói ellátottak nem látnak. Egyikük szavaival élve egy „egészséges ember”-hez viszonyítva hátrányaik leküzdése lehetetlen. „(…) 18 évet betöltötte az ember, onnantól kezdve, hogyha nincs anyja-apja, senkije, onnantól kezdve, nem is tudom, mintha kirántanák a talajt az ember alól, fejre áll az élete, és padlóra esik.

215

(…) állami gondozottságból feltörjön az ember, egy normális ember legyen, annak annyi hátránya van, minthogyha nem is tudom, levágnák a két kezét meg a két lábát, és bedobnák egy tolókocsiba. Annyira hátrányba vagyunk egészséges emberekhez képest (...) Mert hiába dolgozom, és keresem a 70.000.-Ft-ot, hogyha egy albérlet minimum a 80.000.-Ft. És akkor az ember egyedül van, mert másokra nem számíthat a saját maga erején kívül. (…) És szóval így előnyt kovácsolni ekkora hátrányból, szerintem majdnem, hogy lehetetlen.” (ellátott 27.)

Az utógondozói ellátás kapcsán az interjúalanyok felhívják arra a figyelmet, hogy a támogatások

rendszere,

a

szakmai

segítségnyújtás

nem

igazodik

a

személyes

szükségletekhez. A gyermekvédelem rendszerszinten nem működik megfelelően, az egyes szakemberek munkája, szakmai kompetenciája határozza meg, hogy vannak-e sikeres gyermekvédelmi

kimenetek.

A

támogatásoknak

illeszkedniük

kell

a

gondozott

szükségleteihez, az ellátást igénybe vevő aktuális élethelyzetéhez és a szakembereknek ennek megfelelően kell „reális célrendszereket, feladatrendszereket és módszertani elveket felvázolniuk, s erre kell építeniük kellően rugalmas szakmai programjaikat”, mint ahogy azt is szem előtt kell tartaniuk a gyermekvédelemben dolgozóknak, hogy aki gyermekvédelmi szakellátásban élőkkel foglalkozik „belép az élettörténetbe és maga is annak a tényezője lesz”. (Domszky 2004: 48, 49) „Van egy nevelőd, aki ért ahhoz amit csinál szakmailag is, meg emberként is úgy áll a kérdésekhez, hogy az oké, akkor az jó. De most az állam ettől jó? Nem, attól az az egy ember jó. Az állam az nem ad, mit tudom én szegény R.-nek, vagy M.-nek, vagy Cs.-nak, vagy bárki másnak itt a házban (utógondozó otthon), nem ad mit tudom én önkormányzati lakást, ilyen szociális lakást.(...) szóval nem vizsgálnak egyéneket, meg eseteket, meg helyzeteket.” (kikerült 6.)

A gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók képesítési követelményeit a személyes gondoskodást nyújtó gyermekjóléti, gyermekvédelmi intézmények, valamint személyek szakmai feladatairól és működésük feltételeiről szóló 15/1998. (IV.30.) NM rendelet határozza meg. A szakképzettségre vonatkozó előírásokon túl elengedhetetlen szakmai képesség az „élettörténet feltárásának és értékelésének készsége, a segítő kapcsolat megteremtésének és fenntartásának készsége, a gyermekek és családjuk bevonása saját problémáik megoldásába, érzelmi támasznyújtás, kreativitás, szakmai tudatosság, hatékony konfliktuskezelés, együttműködés, a szükségletek megértésének és megfogalmazásának készsége”. (Domszky 2004: 48) A megkérdezettek többsége a szakemberek szakmai

216

kompetenciáját

illetően

is

éles

kritikát

fogalmaz

meg,

véleményük

szerint

szakképzettségüktől függetlenül az elvárt szakmai tulajdonságokkal sokuk nem rendelkezik. „(…) ilyen nagyon kockafejű emberek megmondták, hogy neked mi a jó, meg, hogy ők iskolában tanult dolgokat ott rajtad próbálgattak, meg kurvára empatikusak voltak. Ez nagyon jellemző erre a szakmára, aztán igazából semmi közük nem volt az egészhez.” (kikerült 6.)

A „három T” mentalitás A segítségnyújtásnak alapvetően két formája különíthető el: az epizodikus és az egzisztenciális segítségnyújtás. Epizodikus segítségnyújtásról akkor beszélhetünk, ha az egyén szükséghelyzetbe kerül, amelyből mások segítése révén tud kikerülni. Ezzel szemben az egzisztenciális segítségnyújtás többszöri, folyamatszerűen nyújtott segítség. (Csepeli 2001) A segítségnyújtás mindegyik formája csak akkor tud hatékony lenni, ha a segítési helyzet egyértelműen meghatározott és a segítségnyújtó és a segítségre szoruló egyetért ebben. Alapvető elvárás a professzionális segítő tevékenységeknél, hogy a szükséghelyzet meghatározásában a segítségre szoruló aktív szerepet töltsön be. A megkérdezett utógondozói ellátásban és utógondozásban részesülők esetében a fentebb sikeresek típusába soroltak jellemzően epizodikus segítséget igényelnek, főleg érzelmi támogatásra van szükségük, habár a gyermekkori álmot követők (sikeresek típusán belül 2. altípus) esetében egzisztenciális támogatásról is beszélhetünk. A túlélők típusába tartozók jellemzően egzisztenciális segítségnyújtásra szorulnak. Más megközelítésben azt mondhatjuk, hogy a rendszerből

kikerültek,

akik

munkaviszonnyal

rendelkeznek

inkább

epizodikus

támogatásra, míg a munkát keresők a gyermekvédelem rendszerén túl egzisztenciális támogatásra szorulnak, esetükben többen kapcsolatban vannak a helyi családsegítő központtal. A gyermekvédelmi rendszer nagykorúakat támogató ellátása és szolgáltatása mindkét típusú segítségnyújtási formát biztosítja igény szerint. Ugyanakkor a megkérdezettek

gyermekvédelmi

rendszerre, szakmai támogatás minőségének

és

tartalmának megítélésére vonatkozó válaszai alapján három típusú segítségnyújtási formát különíthetünk el, melyek lehetnek epizodikus, valamint egzisztenciális tartalmúak is. Úgynevezett „három T mentalitás”-nak nevezem a szakellátásban nevelkedett nagykorúvá

217

váltak vonatkozásában fellelhető segítségnyújtási sémákat. A rendszer: „többlet támogat”, „támogat” és „tűr”. Többlettámogatás alatt azt értem, amikor az egyenes ívű iskolai pályafutással rendelkező, tehetségükkel, motivációjukkal lakótársaik közül kitűnő fiatal felnőtteknek nem csak teljes körű ellátást nyújtanak, hanem fedezik tandíjukat, költséges hobbijukat, személyes érdeklődésükhöz kötődő tevékenységeik költségeit. Az egzisztenciális támogatás mellett érzelmi biztonságot is nyújtanak számukra. A sikeresek típusába tartozó utógondozói ellátottak többlettámogatásban részesülnek. „Most, ahova járok, az is fizetős iskola. Tandíjas, egy évre 350 ezer forint, és mégis fizetik. Tehát, hogy így teljes mértékig megkaptam azt a támogatást mindig. (…) Tehát, hogyha sportolni akartam, akkor kifizették. Csak tényleg, azt akarták látni, hogy igen, akkor azt csináljam, és ne hagyjam abba. De hát ugye, a fotózás is: most nemrégen vettek nekem egy gépet, fényképezőgépet - az se volt olcsó.” (ellátott 17.)

A támogatás az utógondozói ellátás és utógondozás törvényileg meghatározott szakmai tevékenységeire terjed ki: segítséget nyújtanak a továbbtanulási, munkavállalási, életviteli problémák megoldásában, tanácsot adnak a jövedelem beosztásához, segítik a fiatal felnőttet szociális gondjainak, önálló lakhatásának megoldásában. „Úgyhogy a Gyermekotthontól kapjuk a zsebpénzt, a bérletpénzt, a kaját. És akkor mindig van valaki délelőtt, aki főz. Ki van írva, hogy milyen kaja van.” (ellátott 14.)

Többnyire a túlélők típusába tartozók a támogatás standard formáiban részesülnek, ezek azonban sok esetben az aszimmetrikus függőségi viszonyra jellemzően egy egyenlőtlen hatalmi szerkezetben valósulnak meg, ahol a fiatal felnőtt a gyermekvédelmi szakemberek által támogatott terveket, a látszólagos kompromisszum mentén kitűzött célokat követi. Ez azt jelenti, hogy a szakemberek valójában gyermekként tekintenek a jogilag nagykorúvá váltakra, az irányított jellegű gondozás a tekintélyelvre, normakövetésre, szófogadásra épül. A rendszer továbbra is a már megszokott jutalmazási-büntetési módszerekkel operál. A túlélők típusán belül az 1. és a 2. altípusba tartozók részesülnek ilyen jellegű támogatásokban,

valamint

a

4.

altípusba

gyermeknevelésre is kiterjed.

218

tartozók,

esetükben

a

támogatás

a

A rendszer tűr, amikor nem nyújt motivációt a fiatal felnőttek számára, nem segíti őket abban, hogy megfelelő iskolai végzettséget szerezzenek, munkát találjanak, nem ad információt arra vonatkozóan, hogy milyen segítségnyújtási formákat vehetnek igénybe, nem készíti fel őket az önálló életre. „(…) hogy mossál, főzzél, takarítsál, akármi, ezek megvoltak, hát ilyen időszakonként mondjuk így előjött, amikor így bekattantak. (…) Hát ott (utógondozói otthon), hát az úgy működött, hogy volt egy utógondozónk, és akkor vele így időszakonként így beszélgettünk, vagy mit tudom én. Ott aztán meg már végképp azt csináltam, amit akartam, csak már akkor annyi volt a követelmény, hogy tanuljak, vagy dolgozzak. (…) egy jó ideig egyiket se (csináltam).” (kikerült 1.)

A motivációhiány azt eredményezi, hogy a gondozott nem tanul meg gondoskodni önmagáról, hiszen a rendszer nem támaszt vele szemben elvárásokat. Ezzel azt éri él, hogy „kevésbé motivált arra, hogy céljait felismerve saját erőből - utógondozói segítséggel próbáljon ezen változtatni”. (Szikulai 2004c: 220) Jellemzően a támogatás hiánya (a rendszerben való „megtűrés”) a túlélők típusán belül a 3. altípusra jellemző, annak ellenére, hogy a végzettséggel nem rendelkező, tartós munkanélküliséggel fenyegetett fiatal felnőtteknek lenne leginkább szükségük arra, hogy szakmai segítséget kapjanak önálló életkezdésükhöz. Stein (2005) szerint a túlélők típusába tartozók speciális támogatásokat igényelnek, főleg a munkavállalás, lakhatás terén, de szükségük van érzelmi támasznyújtásra, életvezetési tanácsadásra, valamint a kapcsolatok kiépítésében való segítségnyújtásra is. A túlélők típusán belül a 3. altípusba tartozók esetében félő, hogy a stein-i tipológia szerint áldozattá válhatnak: hajléktalanná, bűncselekmény áldozatává vagy elkövetőjévé, a későbbiekben prostitúcióra kényszerülnek, devianciákkal, mentális betegségekkel küzdenek. A fiatal felnőttek életútjának alakulása, valamint rendszerről alkotott véleményének megismerése után a következőkben a gyermekvédelmi szakemberek szemszögéből vizsgálom, hogy hogyan tekintenek szakmai munkájukra, illetve azokra a fiatal felnőttekre, akik nagykorúvá válásuk után is igénylik a szakmai segítséget önálló életvitelük kialakításához.

219

VI. fejezet: A kvázi-professzionális gyermekvédelem Jelen fejezet témája a gyermekvédelem fiatal felnőttek támogatásával kapcsolatos önreflexiója. Foucault-i értelemben a szakmai mentalitást, az állami szerepvállalás és beavatkozás gyakorlati megjelenési formáit vizsgálom, feltárva, hogy a nagykorúvá vált gondozottakat támogató, de a gyermeki jogokkal operáló gyermekvédelmi szakma hogyan gondolkodik a fiatal felnőttek támogatásáról. Ezen kérdéskör megválaszolásához húsz szakemberrel készült félig strukturált interjút használok.96 A szakellátásban nevelkedettek közül húsz fiatal felnőttet arra kértem, hogy nevezzenek meg egy gyermekvédelmi szakembert (nevelőszülő, utógondozó, utógondozói ellátásban dolgozó utógondozó, volt nevelő), aki életükben fontos szerepet tölt be, akiről úgy vélik, hogy jövőjük iránt érdeklődést mutat. 97 A szakemberek elérhetőségét a fiatal felnőttek adták meg. A fiatal felnőttek két esetben volt nevelőjüket, egy esetben a gyermekotthon igazgatóját, szintén egy esetben a lakásotthon vezetőjét, három esetben utógondozójukat, 13 esetben pedig nevelőszülőjüket (1 hivatásos és 12 hagyományos nevelőszülő) jelölték meg kulcsszemélyként. A kutatásban való részvétel a szakemberek számára is teljes mértékben önkéntes és anonim volt. Az interjú megkezdése előtt a szakembereket tájékoztattam az interjú céljáról, az interjúalanyok a hanganyag rögzítéséhez írásban is hozzájárultak. A felvett interjúk szó szerinti leírásra kerültek, az interjúk hossza 60-90 perc volt. A szakemberek anonimitásának megőrzése érdekében az interjúkat 1-től 20-ig számoztam, a hivatkozott interjúrészleteknél a szakember (pl.: szakember 1.) megnevezést használom.98 Az interjú fókuszában a fiatal felnőttek önálló életre való felkészítése, a szakmai munka tartalmának meghatározása, a gyermekvédelmi gondoskodásban felnőtté váltak életútja alakulásának megítélése, valamint az ellátórendszer fejlesztési lehetőségei álltak.99 96

A szakemberekkel készült interjúk közül 17 interjú a YIPPEE nemzetközi kutatás keretében készült. A nemzetközileg egységes interjúvázlatot saját kutatási témámnak megfelelően kérdésekkel egészítettem ki. 97 Az utógondozásban részesülők közül egy fiatal felnőtt jelölt meg kulcsszemélyt, (nevelőanyját, akivel a rendszerből való kikerülését követően is szoros kapcsolatban van) a többi szakembert utógondozói ellátásban élők nevezték meg. 98 A kutatásba bevont szakemberek listáját a 3. számú melléklet tartalmazza. 99 A szakemberekkel készült interjú vázlatát lásd a 4. számú mellékletben.

220

A szakemberek véleményének megismerése lehetőséget ad a dolgozatban elsőként megfogalmazott hipotézis gyakorlatban való megjelenésének visszacsatolására is, arra, hogy a gyermekvédelmi szakemberek felnőttként tekintenek-e a jogilag felnőtté váltakra. 4. HIPOTÉZIS: Hipotézisem szerint a mai gyermekvédelemre - ontológiai stádiumából következően - a kvázi-professzionalitás jellemző. A nagykorúvá vált fiatal felnőttek támogatásához szükséges szakmai módszertan nem kiforrott, a gyermekvédelem rendszerszinten nem működik megfelelően, egy-egy szakember munkája, szakmai kompetenciája határozza meg, hogy vannak-e sikeres gyermekvédelmi kimenetek.

VI.1. Szakemberek véleménye a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttek támogatásáról Önálló életre való felkészítés A nagykorúvá váltak gondozásának módszerei arra szolgálnak, hogy a szakemberek az utógondozottak és az utógondozói ellátottak sikeres társadalmi beilleszkedését, családjukba való visszailleszkedését vagy önálló életvitelük kialakítását támogatni tudják. A jelenleg használt módszerek közé elsősorban a látogatások, beszélgetések, ügyintézésben való segítségnyújtás tartozik, amelyek elsősorban a fiatal felnőttek számára lelki támogatást jelentenek. (Szikulai 2004a) A gyermekvédelmi szakemberek úgy vélik, hogy kevés eszköz áll a rendelkezésükre, hogy a fiatal felnőtteket felkészítsék az önálló életre, nincsenek olyan fórumok, képzések, továbbképzések, amelyek segítséget nyújtanának számukra abban, hogy milyen szakmai irányelvek mentén működjenek együtt a fiatal felnőttekkel. “Egy nagyon érzékeny pontja a gyermekotthoni létnek, hogy a jövőre való felkészülést hogyan lehet megoldani. (…) Én azt gondolom, hogy itt van egy nagy fehér folt, amiben igazából én nem tudok sokat segíteni. Azt hiszem, hogy én sem vagyok erre annyira ráképzett.” (szakember 4.)

221

Eszköztelenségük magyarázata azonban szakmailag nem helyt álló, a szakemberek ugyan felismerik

annak

fontosságát,

hogy motiválni,

érzelmileg

támogatni kellene

a

gondozottakat, a nagykorúvá váltak támogatásához szükséges módszerek hiányában elfogadják azt, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban élőknek önmagukkal kapcsolatos elvárási szintje alacsony. „Kevés az igényszintjük - amit nagyon-nagyon kéne erősítenünk, meg ösztönözni, csak néha nem tudjuk, hogy mivel. Mi is keressük még erre a megoldásokat.” (szakember 1.)

Jelentős eltérés figyelhető meg az intézményes ellátásban dolgozók, valamint a nevelőszülők között a tekintetben, hogy milyen módon tekintenek a fiatal felnőttekre. Általában az intézményes ellátásban dolgozók az együttműködést akkor tartják jónak, hogyha a fiatal felnőtt irányítható, megfogadja a szakemberek tanácsait. „(…) lehessen irányítani, hogy lehessen beszélni a fejével, problémáit elmondja.” (szakember 1.)

Az intézmények által megfogalmazott filozófiák alapgondolata az önigazolás, a „status quo” megőrzése. Donáth et al. (1999) fővárosi utógondozói ellátásban dolgozó szakemberekkel készült interjús kutatása is megerősíti, hogy a szakemberek szerint a fiatalok ugyan jogilag nagykorúak, mentálisan viszont nem elég érettek. A szakemberek az önálló életre való felkészítésben azt tartják fontosnak, hogy a fiatal felnőttek fokozatosan szerezzenek jártasságot az ügyintézésben, megtanulják ellátni magukat, képesek legyenek keresetüket, ellátmányukat beosztani és önállóan felhasználni. Ugyanakkor ezen célok megvalósításában a szakemberek a fiatal felnőtt támogatását eltúlozzák, arra hivatkozva, hogy a gondozott nem elég talpraesett, igényli a segítséget. „Hát, megmondom neked őszintén, én mindig elmegyek vele. Még tüdőszűrőre is elkísértem. Meg, megmutattam neki, hogy itt kell beadni, itt írod alá, lesz egy papír, minden. (…) Jaj, ügyes vagy! Tehát, még most is dicsérni kell, nagyon-nagyon sok apró dicsérettel el kell halmozni, hogy legyen egy kis önbizalma.” (szakember 1.)

Donáth et al. (1999) szerint az utógondozói ellátásra jellemző az is, hogy az elképzelt és a megfogalmazott célokhoz nem sikerül megfelelő eszközöket választani, előfordul, hogy a szakemberek egymásnak ellentmondó módszereket alkalmaznak. Például megfogalmazott cél az önállóságra nevelés, eszköze pedig: „fiatal felnőtt Expressz újságot néz, együtt 222

telefonálnak, az utógondozó beszél.” (Donáth et al. 1999: 29) A kutatók a rendszer kritikáját adják: a valóságban létrejött megállapodások formálisak, nem tartalmazzák a legfontosabb feltételeket sem, annak ellenére, hogy a szerződés hatékony módszer lehetne a célok és eszközök összehangolásában. A szakemberek általános tapasztalata szerint a nevelőszülői ellátásban nevelkedettek sokkal önállóbbak, motiváltabbak, érzelmileg is kiegyensúlyozottabbak. A családi formában való nevelkedés során el tudják sajátítani a pénzbeosztás, gazdálkodás készségeit. A nevelőszülők többsége kiemelt figyelmet fordít arra, hogy valójában felnőttként kezelje a gondozottakat. „Felnőtt emberek, úgy döntenek, ahogy ők akarnak.” (szakember 9.)

A

nevelőszülők

véleménye

szerint

a

legfontosabb,

hogy

a

fiatal

felnőttek

felelősségvállalását erősítsék, és gyermekkoruktól kezdve egy stabil értékrendet nyújtsanak számukra. Alapvető értéknek tartják az őszinteséget, a bizalmon alapuló kommunikációt, a családi hagyományok ápolását, az ünnepekre való felkészülést. Hangsúlyt fektetnek arra, hogy a fiatal felnőtteknek érték legyen a munka és megtanulják beosztani a rendelkezésre álló anyagi forrásaikat. „A pénznek a dolga, a munkának az értéke: hogy menyit kell azért a pénzért dolgozni. (…) Könyveled, hogy ennyi volt a bevételed, ennyi volt a kiadásod, hogy kell csinálni. Ezek mind azok, amiket mi értéknek tartunk.” (szakember 9.)

A gondozottak önbizalmának növelésére is hangsúlyt fektetnek, nem kényszerítik a fiatal felnőtteket egy aszimmetrikus függőségi viszonyba. Azt képviselik, hogy ugyan a fiatal felnőtt bármikor bizalommal fordulhat a nevelőszülőhöz érzelmi, anyagi természetű problémái esetén, de a jövője nem a nevelőszülőn múlik, hanem a fiatal felnőttnek meg kell tanulnia önálló döntéseket hozni, azokért felelősséget vállalni, saját sorsát irányítani. Tanulmányok támogatása A szakemberek a sikeres iskolai előmenetelben látják a gyermekvédelmi szakellátásban élők kitörési lehetőségét. Az elmúlt időszakban egyre nagyobb hangsúly helyeződött a

223

hazai gyermekvédelemben is a gyermekek és fiatalok sikeres iskolai pályafutásának elősegítésére, megfogalmazódott, hogy nagyobb hangsúlyt kell(ene) fektetni az önálló tanulási képességek kialakítására és fejlesztésére, az iskolán belüli és kívüli tanulás fontosságára a gyermekek tanulási motiválatlansága és iskolai kudarcai miatt. „A gyermekvédelmi gondoskodásban részesülő gyermekek iskolai pályafutását nagyban befolyásolja, hogy hajlandó-e, képes-e a gyermekotthon (és a nevelőszülő) és az iskola segíteni egymás munkáját, összehangolni elvárásaikat, tevékenységüket, és felismerni a nevelésbe vett tanulók esetében is a szülői kompetencia relevanciáját.” (Józsa 2007: 35) A nevelőmunkában többen hangsúlyozzák (például Csáky 2001, Herczog 2001, Szikulai 2006a, Józsa 2007) a továbbtanulás, az önálló életre való felkészítés, a családi és tágabb értelemben a társadalmi együttélésre való nevelés fontosságát, annak ellenére, hogy a gyakorlatban nincs egy olyan egységesen kidolgozott módszertan, amely ezen célok megvalósulását tudná szolgálni. A fővárosi önkormányzat fenntartásában működő 16 gyermekotthon

szakmai

programjának

pályaválasztási,

életpálya-tervezéssel,

munkavállalási tanácsadással kapcsolatos, nevelési-gondozási szempontból történő elemzése is azt mutatta, hogy hiányoznak az önálló programok, a pályaválasztás segítése nem jelenik meg hangsúlyosan. (Popovics é.n.) A jellemzően piacképtelen szakmákat adó szakiskolába, szakmunkásképzőbe való beiskolázás, a félbehagyott iskolák kérdését illetően a rendszer úgy menti fel önmagát, hogy arra hivatkozik, hogy egyre későbbi életkorban és súlyos érzelmi terhekkel, még a családban nevelkedés időszakából származó iskolai kudarcokkal kerülnek be a gyermekek a szakellátás rendszerébe, amely gátolja további sikeres iskolai pályafutásukat. A szakellátás gyenge teljesítményének kérdése (a szakmai célokkal ellentétes hatások miatt) azoknál sem merül fel, akik hosszú időt töltenek a gyermekvédelem rendszerében. A jövő megalapozása és általában egy pozitív jövőkép kialakítása azért is fontos, mert a nevelésbe vett gyermekek többsége a jelenben él, a múltról a családból való kiemeléssel leválnak, a jövő pedig inkább félelemmel tölti el őket, ha van is jövőképük, az gyakran túlidealizált, irreális. (Kálmánchey 2001)

224

A megkérdezettek közül többen hangsúlyozták, hogy a személyre szabott nevelésre helyezik a hangsúlyt és a gondozottak egyéni lehetőségeihez, képességeihez mérten segítik a pályaválasztást is. „Vannak távlati célok, amiket kitűzünk egy-egy gyerek elé, és az ő lehetőségein és képességein belül olyanokat, amiket ő elérhet. Mert hát nyilvánvaló: egy gyenge képességű gyereket nem fogunk üldözni, hogy főiskolás legyen. Annak keresünk egy jó szakmát.” (szakember 13.)

Az egyik hivatásos nevelőszülő a tanulás terén a személyes példamutatást is fontosnak tartja: „Hát, többek között én is ebben az időben iratkoztam be főiskolára, és akkor emellett a munka mellett még jártam főiskolára is, és hát ötösre végeztem. És engem is inspirált az, hogy hát lássák azt hogy sokszor tanultam éjjel, meg hajnalban, meg minden. (…) És akkor ők is, hogy: na, hát az anyám - mit tudom én, - nem kapott kettest, akkor nekem sem illik azért egy kettessel hazaállítani. Úgyhogy kicsit ilyen játékosan ment egy ilyen versengés közöttünk.” (szakember 11.)

A szakemberek az utógondozói ellátást azért tartják fontosnak, hogy a gondozottak leküzdhessék azokat a hátrányaikat, amelyeket a gondoskodásba utalástól nagykorúvá válásukig nem sikerült, legalább egy szakmát szerezzenek, (bár a szakmaválasztásnál láthattuk, hogy megélhetést nem minden esetben biztosítanak a választott/támogatott szakmák) vagy leérettségizzenek. „(…) ez az elv működik így az otthonon belül is, hogy tényleg, legalább egy szakmája legyen. Fiúk közt van így tényleg, hogy legalább egy szakmát szerezzenek. De inkább érettségi, amit szeretnénk náluk elérni. Nagyon ösztönözzük azt, hogy amíg itt vannak és van lehetőségük, addig tanuljanak.” (szakember 12.)

Ugyanakkor, ahogyan a fiatal felnőttek rávilágítottak, sokuknak a tanulmányok terén a gyermekvédelmi határok szűkösek, nem tudnak azonosulni „a legalább egy szakma vagy érettségi” elvével. Szekvenciális (rendszer)igények A szakemberek az utógondozói ellátást az utolsó lehetőségnek tartják, hogy a fiatal felnőtt felkészüljön a független életre, jövőjét megalapozza. Mégis úgy tűnik, hogy ez a lehetőség

225

csak az arra érdemes, saját helyzetét felmérni képes, jó magaviseletű fiatal felnőtteknek adott. Szakmailag elfogadhatatlan azon álláspont, amely az utógondozói ellátásban maradókat, - mint akik képesek belátni azt, hogy az utógondozói ellátás igénybevétele a sikeres társadalmi beilleszkedés egyedüli útja - szembe állítja azokkal, akikre a rendszer többnyire nem is tart igényt, akikről már nagykorúvá válásuk előtt lemondott. Az utógondozói ellátást a gyermekvédelem jellemzően azoknak nem biztosítja, akik valóban komplex szakmai segítségre szorulnának. A gyermekvédelmi szakellátási háttér okán önkéntesen igénybe vehető utógondozói ellátás a gyakorlatban diszpozitív: a jogi szabályozás szerint a nagykorúvá vált gondozottak igénybe vehetik az ellátást, a gyermekvédelmi rendszer oldaláról tekintve azonban nem mindenki kedvezményezett. Az utógondozói ellátás keretében nyújtott szakmai támogatás módjára a diszkrecionalitás jellemző, a gyermekvédelmi szakemberek belátásától függ, hogy a fiatal felnőtt milyen típusú segítséget kap (többlettámogatásban, támogatásban részesítik, vagy megtűrik a rendszerben). A diszkrecionalitásra épülő gyakorlat az ellátás igénybevevői számára nehezen kiszámítható, kiszolgáltatott helyzetet teremt. Az ellátás igénybevételének jogszabályban rögzített feltételein túl magatartásszabályokat ír elő a fiatal felnőtteknek, elvárás a szófogadás, az irányíthatóság, a látszólag konszenzusra épülő döntések elfogadása. A diszkrecionális gyakorlat jellemzője a „feudális viszonyokra emlékeztető személyi függés”. (Zombori 1997: 102) „Akárhogy is nézzük, hát sajnos ez van, hogy egy társadalmi rétegből kerülnek be az ellátottak. És hogyha nem lehet velük mit kezdeni, akkor ugyanabba a társadalmi rétegbe fognak kimenni. És ha családot alapítanak, akkor ugyanaz lesz a gyerekeik sorsa, mint az övéké. De itt a lehetőség, itt adott. Tehát, azt mondjuk nehéz is velük megértetni, mert vannak, akiknek testvéreik vannak, és mit tudom én - 5 gyerekből csak ő az egyedüli, aki viheti valamire. És akkor azt megértetni vele, hogy az összes többiből semmi nem lesz. És neked van egy olyan lehetőséged, amit buta vagy, hogy ha elhalasztasz.” (szakember 3.)

Véleményem szerint a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek életútját a gyermekvédelmi szakemberek szekvenciális szerkezetűnek álmodják meg, a rendszer úgy barkácsolja az életutakat, hogy a szakmai munka mozgatórugója a normalizációs (rendszer)igény. Ez nem azt jelenti, hogy akadályozzák a fiatal felnőttek továbbtanulását, iskolai előmenetelét, csak annyit jelent, hogy a gyermekvédelem prototípusa a tanyasi

226

varrónő alakja: „(…) az érettségi megszerzése helyett sokkal inkább javaslom számára egy másik szakmunkás bizonyítvány megszerzését, hiszen így a jelen munkaerő-piaci helyzetben nagyobb lehetősége lesz majd elhelyezkedni. (…) beiratkozott a közösen kiválasztott szakmunkásképző iskolába, varrónőnek. (…) Jelenleg É. részére egy tanyavásárlás lebonyolításának a kellős közepén vagyunk (…) Egy olyan, viszonylag biztonságos alapot szeretnénk neki biztosítani, amely megóvná a hajléktalanságtól, és szeretnénk, hogy képessé váljon egy teljes értékű felnőtt életre. Ehhez a tanyavásárlás elengedhetetlen, de önmagában nem elegendő. A piacképes szakma (varrónő) ugyancsak nélkülözhetetlen.” (Józóné 2005: 51) A gyermekvédelmi rendszerben dolgozók által vágyott szekvenciális szerkezetű életutak a sikeres iskolai pályafutással rendelkező, határozott jövőbeli elképzelésekkel rendelkező fiatal felnőttek számára nem jelentenek vonzó perspektívát, a szakellátásban

nevelkedettek

életútja

alakulásában

megjelenő

normalizációs

(rendszer)igénnyel nem kívánnak azonosulni. Utógondozói ellátással kapcsolatban megfogalmazott problémák A gyermekvédelmi szakemberek az utógondozói ellátással kapcsolatban számos hiányosságra hívják fel a figyelmet. Többen hangsúlyozzák, hogy a Gyermekvédelmi törvény a személyi feltételekhez képest nagyobb hangsúlyt fektet a tárgyi feltételek biztosítására. A gyermekvédelmi szakellátás rendszerét pazarlónak tartják, amely luxuskörülményeket nyújt a gondozottaknak, de nem szentel elég figyelmet a gyermekek és fiatal felnőttek érzelmi támogatására. A gyermekvédelmi szakellátás rendszerében a gondozottak ahhoz szoknak hozzá, hogy mindent megkapnak, így a szakemberek tapasztalatai szerint személyes tárgyaikat nem becsülik meg, a rendszer által nyújtott lehetőségeket nem értékelik. „Én szerintem, sokkal szerényebb körülmények között is nagyon jól fel lehet nevelkedni. Hiszen, családokban is sokkal szerényebb körülmények között felnevelkednek a gyerekek. És sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnék arra, hogy a személyi ellátottság jobb legyen. (…) a körülmények helyett inkább 6-7 embernek kéne dolgoznia a gyerekek mellett.” (szakember 13.)

Nem csak a fiatal felnőttek, de a nagykorúvá váltak támogatásában részt vevő szakemberek sem ismerik a lakástámogatási rendszert. A megtakarítás és otthonteremtés összege nem

227

elegendő egy megfelelő ingatlan megvásárlásához, többnyire olyan településen oldható meg a lakásvásárlás, ahol a fiatal felnőtt nem talál munkahelyet, így az önálló életvitel kialakítása nehézségekkel terhelt. Gyakori probléma, hogy a lakásvásárlásra fordítandó megtakarításait a fiatal felnőttek rövid időn belül elköltik, vagy - mint ahogy a megkérdezett fiatalok körében néhány esetben is előfordult - a vérszerinti család költi el saját célra. (Szikulai 2004c) A nagykorúvá válással kapcsolatban - a fiatal felnőttek véleményével összhangban - a megkérdezett szakemberek egyetértenek azzal, hogy problémát jelent a nagykorúvá válással elérkező önjogúság, vagyis az, hogy ennek következtében a fiatal felnőttek szabadon rendelkeznek vagyonukkal, mivel elhibázottnak tartják azt a gyermekvédelmi gyakorlatot, amely a 18. életév betöltésével lehetőséget ad arra, hogy a fiatal felnőtt bármit tehessen megtakarításával. „Amit nagyon nagy problémának látok, az az, hogy 18 éves korában megkapja a pénzét, és utána soha senki nem szólhat bele, hogy azzal ő mit csinál. (…) az adófizetők pénzéből összegyűjtjük neki a családi pótlékát, ami nem kis pénz. Piaci értékét tekintve kicsi, de viszont, más szempontból meg nagyon sok - egymillió fölötti összeg. És odaadjuk egy 18 éves gyereknek, és azt csinál vele, amit akar.” (szakember 13.)

Riegler Mária megfogalmazásában a gyermekvédelmi szakellátás 24 éves koráig „lát” a fiatal felnőtt helyett, „anélkül, hogy megtanítaná arra, hogy 24 éves kora után - és a fejlődés folyamatában - milyen más modalitásokon keresztül érkező információkat tud hasznosítani (…) a hatékony adaptáció érdekében.” (Riegler 2000: 82) Az utógondozói ellátás igénybevételének felső korhatárát az általam megkérdezett gyermekvédelmi szakemberek többsége kitolná kb. 26 éves korra. Tapasztalataik szerint érzelmileg, értelmileg a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettek nem elég érettek a családban nevelkedő társaikhoz képpest. Az egyik megkérdezett szerint lépcsőzetes kiléptetésre lenne szükség, ahol az utógondozói ellátás megszűnését követően, a fiatal felnőttek egyéni igényeikhez mérten kb. 30 éves korukig a gyermekjóléti szolgálat vagy a családsegítő központ révén (ifjúsági szolgáltatók hiányában) további támogatásban (után-követésben) részesülhetnének. A fiatal felnőttek többsége ezzel ellentétben a nagykorúvá válást követően egy intenzív támogatásra épülő néhány éves időtartamú rendszer kidolgozását javasolná.

228

A szakemberek kiemelték azt is, hogy a fiatal felnőttek nincsenek megfelelően tájékoztatva az utógondozói ellátás és utógondozás igénybevételének lehetőségéről, ún. implicit szelekció érvényesül, az igénybevétel feltételei nem eléggé ismertek. Az egyik nevelőszülő álláspontja szerint, ahogyan a szakembereket felkészítik a munkavégzésre, a fiatal felnőtteket is fel kell készíteni a rendszerből való kikerülésre, de ehhez tudniuk kell, hogy milyen támogatási lehetőségek érhetők el számukra. „Fel kell készíteni én szerintem ugyanúgy - legyen az családban, befogadó családban, intézményben, otthonban, bárhol lévő gyereket, mint ahogy egy nevelőszülőt felkészítünk arra, hogy hogy kell nevelni a gyereket. (…) te nagykorú leszel, gyere oda, beszéljük végig, hogy lehet, mint lehet. Ne egymás között tudják meg a gyerekek, mikor 18 évesek, hogy: te, én lehetek utógondozott.” (szakember 9.)

A nagykorúvá váltak támogatásának leghatékonyabb formája a megkérdezett szakemberek véleménye szerint a nevelőszülői ellátás, ahol az önállóság kialakítása már gyermekkorban elkezdődik, a gondoskodásba utálás után a gondozási-nevelési folyamat szerves részét képezi. Emellett költséghatékonysági szempontokat is mérlegelve a külső férőhelyek számának növelését tartanák fontosnak, ahol az utógondozó támogatása mellett önállóan élhetnek a fiatal felnőttek. Az utógondozói ellátás keretében nyújtott szakmai segítség mennyiségét és minőségét a törvényi előírásokon, anyagi lehetőségeken túl a szakmai nézőpontok is meghatározzák. Donáth et al. (1999) öt típust különít el a szakmai filozófiákat illetően: 1) „mi gyerekünk” (teljes körű, gyermekotthoni szolgáltatás nyújtása, korábbi tartalommal, személyekkel, folyamatos felügyeleti kontrollal), 2) „légy felnőtt” (az otthon egy elkülönített részlegén biztosít teljes körű ellátást, a segítő személyében csere történik, felügyeleti kontrollal), 3) „lassan le kell válni” (lakásotthonban biztosított részleges utógondozói ellátás, megváltozott segítővel, eseti, támogató jellegű kontrollal), 4) „már önálló vagy, de így jobban jársz” (utógondozói ellátás pénzbeli formában, külső helyszíneken), 5) „még egy utolsó lehetőséget adunk” (részleges ellátás önálló utógondozó otthonban). (Donáth et al. 1999: 35)

229

A nevelőszülők problémásnak tartják, hogy a fiatal felnőtt utógondozója nem nyújt szakmai segítséget különösen a hivatalos ügyek intézésében, nem tisztázottak a szakmai kompetenciák. „Tehát, mi nem az utógondozójuk vagyunk, hanem csak vállaltuk azt, hogy mint utógondozottat a családban ellátjuk. Hát, az utógondozónak - én azt gondolom, hogy - lennének feladatai, mert például egy-egy ügyet elintézni, megoldani nem igazán tud a fiatal.” (szakember 7.)

VI.2. A kvázi-professzionalitás ismérvei Dr. Gerevich József (1987) a Kelet- és Közép Európa országaira vonatkozóan a humán szakmák jellegzetességei között említi a kvázi-professzionalitás-t, amikor a szakemberek egy intézmény keretei között nem kapják meg azokat a feltételeket, amelyek a szakma magas szintű műveléséhez szükségesek, így kvázi-szakemberré válnak. Megközelítésében a feltételek hiányában a szakemberek úgy viselkednek, mintha professzionális segítők lennének, kvázi-szakember mivoltuk rejtve marad. Weber szerint a szakember abban különbözik a dilettánstól, hogy az alkalmazott munkamódszert biztonsággal használja, képes felmérni és ellenőrizni az általa nyújtott segítség jelentőségét, következményét. (Andok és Tímár 2002) A professzionális segítés magas szintű és összetett képzettséget feltételez. A képzettség és a motiváció alapvetően nem elegendő a professzionális segítő tevékenység folytatásához, egy olyan módszertani bázisra van szükség, ahol a szakemberek közösséget alkotnak, a működés hivatásszerű, intézményes keretek között zajlik, munkájukat az etikai és szakmai szabályok betartásával végzik, valamint biztosított a célcsoport problémáinak megoldásához szükséges eszköztár. (Andok és Tímár 2002, Domszky 1999) Gerevich a humán szakmák sajátosságának tekinti továbbá az ún. Patyomkin-effektus-t, az oligarchizmus-t, valamint a kontraszelekció-t is. Patyomkin-effektus alatt azt érti, hogy a humán szakmák szervezetei úgy végzik feladataikat szakmai megalapozottság hiányában, hogy folyamatosan arra kényszerülnek, hogy működésük fontosságát igazolják, ezért az adott intézmény túladminisztrálja magát, ennek következtében kvázi-szervezetté válik, a működés jellemzője a diszfunkcionalitás lesz. Az operatív- és ideológiai célok elválnak

230

egymástól, a hangsúly az ideológiai célok irányába tolódik el. Az oligarchizmus fő vonása, hogy az adott intézmény erősen hierarchizált, gyenge a horizontális típusú kommunikáció, bizonyos csoportok vagy egyének kiszolgáltatott helyzetben vannak. A kontraszelekció pedig arra irányul, hogy mivel a humán szakmáknak alacsony a társadalmi presztízse, nem a legmegfelelőbb szakemberek kerülnek a felsőoktatásba, majd a gyakorlati területre, ennek következtében az elkötelezett szakembereknek csak kevés mozgásterük van, hogy magas szinten végezzék szakmai munkájukat. (Dr. Gerevich 1987) A humán szakmák fenti sajátosságai a hazai gyermekvédelemre is igazak.100 Mint ahogyan az ontológiai stádiumban megrekedt hazai gyermekvédelem címszó alatt (III.3. alfejezet) láthattuk, a gyermekvédelmi szakma számos tartalmi hiányossággal küzd. Fontos lenne a gyermekvédelem elméleti megalapozása, egységes fogalmi apparátus kidolgozása, hiányosak a módszertani protokollok, amelyek a gyermekvédelem egyes területein folyó szakmai munkát megalapozhatnák, a minőségi feladatellátás érdekében szükség lenne a szakmai-etikai megközelítésre épülő szabályok lefektetésére, önálló gyermekvédelmi etikai kódex létrehozására, a szakmai működés megfelelő színvonalának garantálása érdekében önálló minőségbiztosítási rendszer kidolgozására. Mivel a gyermekvédelmi szakemberek többsége nem rendelkezik gyermekvédelmi tárgyú speciális szakmai ismeretekkel, szükség lenne különböző szintű, speciális tudást nyújtó gyermekvédelmi tárgyú képzések beindítására. (Herczog 2001, Szikulai 2006c) A gyermekvédelemben fontos lenne az alkalmassági vizsga bevezetése a szakmai presztízs növelése és leginkább a koncepciózus szakmai munka biztosítása érdekében. (Rácz 2006a) Kadushin modellje alapján Domszky (1999) szerint a gyermekvédelmi szakembereknek a következő tudással kell rendelkezniük: 1) gyermekvédelmi problémahelyzetek és a gyermekvédelem rendszerének általános ismerete, 2) saját gyakorlati terület ismerete, 3) adott intézmény működésének ismerete, 4) saját kliensrendszer (igények, egyéni szükségletek) ismerete, 5) a saját szűkebb szakképzettséghez tartozó munkafeladatok ismerete. 100

Gerevich József tipológiáját Domszky András (é.n.) felhasználta Együttműködés az intézmények és ellátó rendszerek között című tanulmányában. (Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet, Gyermekvédelmi Főosztály - szakmai anyag, kézirat)

231

Az utógondozás, utógondozói ellátás szakmai tartalmai kimunkálatlanok, (ezáltal kérdéses a szakemberekkel szemben elvárt 4. és 5. tudásszint megléte) holott a szakmai eredményesség egyik mutatója éppen az, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásból kikerülő fiatal felnőttek mennyire képesek az önálló életre, sikerességük vagy éppen kudarcaik mennyiben igazolják a rendszer eredményességét, eredménytelenségét. Amennyiben a gyermekvédelmi szakellátásban alapvetően hiányzik az elsődleges célcsoport (0-18 évesek) vonatkozásában az eszköztár, akkor szinte magától értetődő, hogy a gyermekvédelmi szakellátási háttér okán nagykorúvá válásuk után a rendszerben maradókkal való együttműködésre még kevésbé vannak eszközök, hacsak nem azok a jól vagy rosszul bejáratott gondozási, nevelési módszerek, amelyek ezen célcsoport esetében inadekvátak. Az ellátórendszer az ellátás céljának, mértékének meghatározásában, a szakmai eszközrendszer alkalmazásában és az utógondozói szerep definiálásában sem egységes. Donáth et al. (1999) szavaival élve, „ahány ház, annyi szokás”. A szakemberek véleménye szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy nincs szakmai konszenzus a tekintetben, hogy mit is jelent az utógondozói ellátás. „A Gyermekvédelmi törvény szűkszavú jogszabályi meghatározását mindenki szükségleteinek, érdekeinek megfelelően értelmezi, tölti meg tartalommal.” (Donáth et al. 1999: 26) A nagykorúvá váltak támogatása esetén felmerül a kérdés, hogy a nyújtott ellátás és szolgáltatás vajon a nagykorúság előtti gyermekvédelmi szakellátás prolongálása, vagy valódi segítségnyújtás, különtámogatás a sikeres önálló élet megkezdésének előszobájaként. Leginkább a „rendszer lelkiismereteként” működő ellátás jellemzően a fiatal felnőttek korábbi tanulmányi lemaradását, a félbehagyott iskolák befejezését, még egy (piacképtelen) szakma megszerzését, az önállósághoz szükséges alapvető készségek elsajátítását szolgálja a nevelés, gondozás korábban már megszokott módszerével. (Szikulai 2004a, 2006a, Józsa 2007) Ez a gyakorlat azonban teljes mértékben ellentétes az ellátás alapvető célkitűzéseivel, mely szerint egy szociális munka jellegű segítéssel önmaga ellátásában kap szakmai segítséget a jogilag felnőtté vált gondozott. Az utógondozói ellátás gyakorlatában a felügyeleti, vagy kontroll típusú gondozási munka dominál, ahol elsődleges cél a problémák elkerülése, az intézmények biztonságos működtetésének fenntartása. (Donáth et al. 1999) Véleményem szerint, ha a szakma identitásválságban is van, őrlődve a pedagógusi és szociális munkás szerepkör között, ebben az esetben egyértelműen látszik, hogy mely szerepet kellene betöltenie.

232

A kutatásomban megkérdezett szakemberek is rámutattak arra, hogy nem rendelkeznek azokkal a tudásokkal, eszközökkel, amelyek a nagykorúvá váltak támogatását hivatottak segíteni, a szakemberek bizonytalanok abban, hogy mit is jelent a független élet támogatása. Ennek a kérdésnek a tisztázása a szakma részéről azonban megkerülhetetlen, hiszen a gyermekvédelem struktúráját alapjaiban átalakító törvény éppen a fiatal felnőttek önálló életre való felkészítése, sikeres társadalmi integrációja érdekében vezette be az utógondozói ellátás és az utógondozás igénybevételének lehetőségét. Sok esetben nem megfelelő

a

fiatal

felnőttek

szocializációja,

nehezen

alakítanak

ki

baráti-

és

párkapcsolatokat, alacsony a kudarctűrő képességük, mely nehezíti az iskolai, munkahelyi beilleszkedésüket. Szabadidejüket sokuk nem tudja tartalmasan eltölteni, szűkös a személyes érdeklődési körük. (Szikulai 2004c) A nagykorúvá vált gondozottakkal foglalkozó

szakemberek

esetében

fontos

lenne,

hogy

megfelelő

módszereket

alkalmazzanak az utógondozói ellátásban, utógondozásban részesülők problémáinak megoldásának segítése érdekében, felkészültek legyenek az életvezetési, társas viszonyokra vonatkozó tanácsadásra. Annak érdekében, hogy a fiatalok versenyképes szakmát szerezzenek, ismerniük kellene a szakmai képzési lehetőségeket, a munkaerő-piaci és lakáshelyzetet, a szociális és egészségügyi intézmények, segítséget nyújtani tudó szolgáltatások körét. (Szikulai 2004a) Ennek hiányában a gyermekvédelem sajátossága marad gerevich-i értelemben az ún. Patyomkin-effektus. A gyermekvédelmi szakellátásban jellemzően az adott szakembertől függ, hogy mit vár el, milyen értékeket közvetít és képvisel a gondozottal szemben. A gyermekvédelmi szakellátásban élő nagykorúságuk előtt állók nevelésével kapcsolatban megfogalmazódó elvek egyértelműen a professzionális gondolkodás hiányát mutatják: „nem lehet verni egy gyereket, szépen kell vele beszélni, meg embernek kell tekinteni, és az életkorának megfelelő mértékben bevonni döntéshelyzetekbe, mert ettől válik döntésképes felnőtté”. (Rácz 2006b: 59) A nagykorúvá váltak támogatása során pedig az utógondozói munkában háttérbe kell szorítani a nevelői típusú gondozás dominanciáját a szociális munka típusú segítés javára, ahol a szerződéses rendszer keretében a célokat és a feladatokat a fiatal felnőtt igényeihez, lehetőségeihez mérten közösen határozzák meg. (Szikulai 2004a)

233

Heron (1992) szerint segítő kapcsolatnak nevezzük azt az interperszonális szituációt, amely a segítő és a segített (kliens) között kölcsönösen elfogadott célok megvalósítása érdekében, önkéntes szerződésre épülnek. A beavatkozás célja, hogy a kliens (nagykorúvá vált gondozott) képessé váljon az önálló döntéshozatalra, felelősségvállalásra. A szakember munkája a kliens meghallgatására, támogatására, jól-létének elősegítésére irányul. Heron két csoportba rendezve hatféle segítő szándékot különít el. Az ún. parancsoló formákon belül különbséget tesz az 1) utasító (kliens viselkedésének irányítása), 2) informatív (ismeretek, információk átadása), 3) konfrontáló (kliens ráébresztése olyan viselkedésekre, attitűdökre, amelyekre korábban nem figyelt) formák között. Az ún. segítő formák között elkülöníti a 1) támogató (kliens személyes tulajdonságai, cselekedetei fontosságának megerősítése), 2) katartikus (kliens képessé tevése a problémamegoldásra) és 3) katalizáló (kliens belső erejének mobilizálása, egyéni fejlődésének elősegítése, autonómiájának növelése) formákat. Az egyes segítő szándékok között nincsen értékhierarchia, mindegyik alapvetően a kliens személyes fejlődésére irányul, az adott szituáció határozza meg, hogy aktuálisan melyik formát alkalmazza a szakember. A szakemberrel kapcsolatban elvárás, hogy az egyes beavatkozási módokat tudatosan alkalmazza, legyen tudatában annak, hogy mikor, miért, melyiket használja. A nagykorúvá vált gondozottakkal való együttműködés során sok esetben a Heron által utasítónak nevezett formát alkalmazzák a szakemberek, amely segítő szándék az utógondozói ellátásban és utógondozásban részesülők irányítását célozza. A képessé tevő, saját belső erőforrásaik mobilizálását, függetlenné válásuk elősegítését, esetleges problémáik megoldását segítő katartikus és katalizáló segítő formák hiányoznak a gyermekvédelmi szakemberek módszertani tárházából. Mint ahogyan a parancsoló formák közül az informatív segítő szándék is sok esetben háttérbe szorul, a nagykorúvá vált gondozottak az igénybe vehető támogatásokról nem rendelkeznek elegendő információval. A nagykorúvá váltak támogatása során tehát egyértelműen a szociális munka típusú segítésnek kellene dominálnia, ahol a két fél egyenrangú partner, nem áll fenn ún. aszimmetrikus függőségi viszony. A szociális munka típusú támogatásban „alapvető értékként közvetítődik, alapvető etikai normaként fogalmazódik meg a szolgáltatást igénybevevő kliens önjogúságának figyelembe vétele és tiszteletben tartása.” (Riegler 2000:

234

8) Az általam megkérdezett fiatal felnőttek rámutattak arra, hogy sok esetben nem kezelik őket

egyenrangú

partnernek,

a

szakemberek

a

szófogadást,

szabálykövetést,

irányíthatóságot és a látszólag konszenzusra épülő döntéseket preferálják, valójában nem tekintik felnőttnek a nagykorúvá vált gondozottakat. Ez nem jelent mást, mint hogy a nagykorúak támogatását szolgáló rendszer egyik fő vonása az oligarchizmus, ahol az ellátás és szolgáltatás igénybevevői kiszolgáltatott helyzetben vannak, a szakemberek és a gondozottak között elégtelen a kommunikáció, a nagykorúvá váltak nem rendelkeznek megfelelő minőségű és mennyiségű információval az igénybe vehető támogatásokról. A gyermekvédelmi szakellátás intézményei a nevelői típusú tevékenységeket részesítik előnyben a szolgáltatás típusú segítő tevékenységek helyett, holott az utógondozói ellátásban a felhasználók életkora, önjogúsága a szimmetrikus kapcsolatok kiépítésének nem lehet akadálya. (Riegler 2000) A hierarchizáltság egyértelmű jele az általam ún. három T-nek nevezett mentalitás is: a gondozottak eddig elért teljesítményük (érdemeik) alapján, nem pedig egyéni szükségleteik alapján részesülnek támogatásban. Szöllősi (2003) gyermekvédelmi beavatkozásokkal kapcsolatos tipológiája mentén az ún. szükségletorientált kivételes mezőbe soroltam a gyermekvédelmi gondoskodásban nagykorú váltak számára önkéntes alapon igénybe vehető utógondozást és utógondozói ellátást, ahol a szükségletorientáltság azt jelenti, hogy a gondozott szociológiai értelemben vett felnőtt szerepeinek elsajátításához kap szakmai segítséget. A gyakorlatban mégis úgy tűnik, hogy a szakemberek a legtöbb fiatal felnőtt esetében az utógondozást és az utógondozói ellátást problémaorientált kivételes beavatkozásnak tekintik, az öngondoskodás helyett a hagyományos gyermekvédelmi nevelési módszerekre épülő gondozás érvényesül, amellyel az általam megkérdezett fiatal felnőttek nem értenek egyet. Összességében azt mondhatjuk, hogy a gyermekvédelem valódi professzióvá válásához többirányú reflexivitásra és aktivitásra van szükség. „(…) a mindennapok szintjén a problémaérzékenység és az új megoldások keresése, mind az egyes esetek, mind pedig a társadalmi szintű válaszok szintjén, a szakma szempontjából pedig a problémakör történeti tapasztalatainak feldolgozása, más szakmai területek, foglalkozások ismereteinek és módszereinek a megismerése és átvétele, a képzés, a szakmai érdekképviselet formálása,

235

valamilyen önértelmezés (szakmafilozófia) kidolgozása és a szakma tudatos építése.” (Domszky 2006c: 11) Domszky (2006a) szerint minden beavatkozási módnak, intézményes megoldásnak a társadalmi környezet feltételei által meghatározott életciklusai vannak, mint probléma felismerése; módszer keresése; alkalmazási próbálkozások; intézményesült gyakorlat; megoldások meghaladásának periódusa; végül az intézmény megszűnése. Az utógondozói ellátás és utógondozás véleményem szerint alapvetően a második életciklusban tart: a szakemberek még keresik a módszereket. Néhány helyen már alkalmazási próbálkozások is történtek, de intézményesült gyakorlatról még nem beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy a fiatal felnőttek önálló életre való felkészítése néhány elkötelezett szakember munkájában merül ki, a támogatás szakmai megalapozottsága esetleges, konszenzualitása teljes mértékben hiányos. A fiatal felnőtt minőségi ellátáshoz, szolgáltatáshoz való joga ennek következtében alapjaiban sérül. A gyermekvédelmi rendszer diszfunkcionális működését mutatja, hogy a gyermekvédelmi szakellátásba kerülést követően a gondozási-nevelési folyamatnak nem elég hangsúlyos eleme az önállóságra nevelés, az utógondozói ellátás ideje alatt sem készítik elő megfelelően az önálló életvitel kialakítását. Az önálló élethez szükséges készségek elsajátításának, a megfelelő képzettség megszerzésének, a fiatal felnőttek munkába állásának, a hosszú távú lakhatás megoldásának elősegítése nélkül a sikeres társadalmi beilleszkedés megnehezedik.

236

Diszkusszió Az elmúlt évtizedek gazdasági és társadalmi változásai az életkor meghatározását jelentősen befolyásoló kettős folyamatot indukáltak: a biológiai érés korábbra tevődött, a társadalmi érés pedig kitolódott. Ezek a folyamatok magukkal hozták azt is, hogy megindult a gyermek- és ifjúkor eltérő problémáinak, szükségleteinek megismerésére, rendszerbefoglalására irányuló tevékenység is. A posztadoleszcencia elterjedésére a gyermekvédelem válasza az, hogy biztosít a nagykorúvá váltak számára egy önkéntes alapon igénybe vehető ellátást, illetve szolgáltatást a fiatal felnőtt 18-24 (kivételes esetben 25) éves koráig. Kutatásom fő fókuszában a gyermekvédelem rendszerében nagykorúvá vált, jelenleg utógondozói ellátásban és utógondozásban részesülő fiatal felnőttek iskolai pályafutásának, munkaerő-piaci részvételének, jövőbeli elképzeléseinek, eddigi életútjuk alakulásának, a támogatások szakmai tartalmáról alkotott véleményének vizsgálata állt. Dolgozatomban négy hipotézist állítottam fel. Az első fejezetben arra kerestem a választ, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttekre hogyan tekint a gyermekvédelmi rendszer, amely a gyermeki jogok védelmét hivatott szolgálni. A dolgozatban elsőként megfogalmazott hipotézisem szerint a gyermeki jogokkal operáló gyermekvédelem implicite a jog szerint már felnőtté váltakat gyermek szerepben tartja. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához vizsgáltam azt, hogy a gyermek milyen helyet foglal el, és milyen szerepet tölt be az egyes történeti korok társadalmában, illetve részletesebben foglalkoztam azzal, hogy hogyan lehet értelmezni a nyugati társadalmak fiatal generációjának különböző életszakaszok közötti átmeneteit. A gyermekvédelmi szakellátásban maradás nagykorúság utáni lehetősége azt mutatja, hogy a szakellátásban nevelkedetteknek szükségük van további segítségre a kibontakozó felnőttkor megéléséhez, a szociológiai értelemben vett felnőtt szerepek elsajátításához. Ugyanakkor az utógondozói ellátás és utógondozás jelenleg egy olyan rendszer része,

237

amely a gyermeki jogok védelmére épül. A nagykorúvá vált gondozottaknak különtámogatásra, szakmai segítségre fiatal felnőttként, nem gyermekként van igényük, speciális jogok biztosítása nem szükséges, jogaikat önállóan tudják érvényesíteni, érdekeiket maguk képviselik, ellentétben a gyermekekkel. Esetükben már nem a nevelés és a gondoskodás a meghatározó, hanem az önálló életvezetéshez szükséges készségek elsajátításában, hivatalos ügyek intézésében és általánosságban a felnőtt szerepek megélésében, azok felvállalásában való segítségnyújtás. Nemcsak elvi, de gyakorlati szinten is igaz az, hogy a gyermeki jogokkal operáló gyermekvédelem implicite a jogilag felnőtté váltakat gyermek szerepben tartja. (Mindezek gyakorlati megjelenési formáit a fiatal felnőttekkel és a gyermekvédelmi szakemberekkel készült kvalitatív kutatásra épülő V. és VI. fejezetben láthattuk.) Hipotézisem elvi szintű igazolását követően kísérletet tettem néhány gyermekvédelemben használatos fogalom újragondolására, egy egységes logikai keretrendszerbe foglalt szakmai szókészlet felvázolására, amely részben leegyszerűsítené a ma használatos gyermekvédelmi terminológiát,

más

szempontból

elősegíthetné

a

gyermekvédelem

rendszerének

újragondolását, - és ennek keretében a fiatal felnőttek támogatási rendszere helyének megtalálását - a fogalmi tisztázatlanságok felszámolását. Az általam vizsgált három fő fogalmat, mint jólét, gondozás/gondoskodás, védelem egy hierarchikus rendszerbe illőnek gondolom, amelyből az is következik, hogy ennek a hierarchikus rendszernek nem lehet a gyűjtőfogalma a gyermekvédelem. A mai gyermekvédelmi rendszernek a gyermek- és ifjúságjóléti feladatok ellátásában van kisebb szerepe. Sokkal hangsúlyosabb a gondozási, gondoskodási, helyettesítő gondozási, kvázi-helyettesítő gondozási feladatokban való szerepvállalása, valamint a helyettesítő gondoskodási/védelmi feladatok ellátása. Amellett érveltem, hogy a változó gyermekkorral, elhúzódó ifjúkorral számoló, önmagára folyamatosan reflektáló, új fogalmi apparátussal dolgozó gyermek- és ifjúságpolitikai megközelítésre lenne szükség. Alátámasztja ezt az is, hogy a gyermek-, ifjú- és felnőttkor problémái jelentősen eltérnek egymástól, más megközelítést, szemléletet, válaszokat tesznek szükségessé a szolgáltató rendszerektől. A gyermek- és ifjúságpolitikai megközelítés azt is jelenti, hogy a gyermekvédelem helyett is gyermek- és ifjúságvédelemről kell beszélnünk, ahol az utógondozás és az utógondozói ellátás az ifjúságvédelemhez tartozik.

238

A dolgozat második fejezetében a gyermek- és ifjúságpolitikai megközelítésekkel foglalkoztam. A bemutatott főbb Uniós és hazai stratégiai dokumentumokból kitűnt, hogy az elmúlt néhány évben a közpolitikai gondolkodásban a gyermekek- és ifjúság ügyének fontossága előtérbe került. A vizsgált dokumentumok és stratégiák ugyan néhány esetben nevesítik a gyermekvédelmi rendszerben élőket és onnan kikerülteket, de ezek a fiatalok, illetve fiatal felnőttek speciális célcsoportként nem jelennek meg. Fontos előrelépésnek tartom azonban, hogy a magyar kormány munkaerő-piaci, foglalkoztatási esélyek szempontjából hátrányos helyzetűként ismerte el a gyermekvédelmi gondoskodás intézményeiben élőket és onnan kikerülőket. Illetve azt, hogy a jelenleg elfogadás előtt álló Nemzeti Ifjúsági Stratégia hangsúlyozza a gyermekek családban való nevelkedésének elsődlegességét, a gyermekvédelmi ellátórendszer korszerűsítését, a gondoskodásból kikerülők sikeresebb társadalmi integrációja érdekében a tudatos életpálya-tervezést és a piaci kereslethez igazodó szakképzésekben való részvétel fontosságát. A harmadik fejezetben a hazai és nemzetközi gyermekvédelem értékhátterét vizsgáltam. Másodikként

megfogalmazott

hipotézisem

szerint

a

nemzetközi

mainstream

gyermekvédelemtől eltérően a hazai gyermekvédelem történeti fejlődése során megrekedt az ún. ontológiai szakaszban. A gyermekvédelem európai történeti fejlődésének rövid bemutatását követően áttekintettem a nemzetközi gyermekvédelem főbb megközelítési módjait, a szakmai diskurzusban megjelenő tartalmakat, végül pedig a gyermekvédelem hazai sajátosságait vizsgáltam. A nyugat-európai trendeket követve, Kelet- és Közép-Európában, így hazánkban is (ugyan megkésve) jelentős változások történtek a gyermekvédelem rendszerében, annak strukturális felépítésében, kiépítettségében, valamint a gyermek jogainak érvényesítésében, mégis úgy tűnik, hogy az elvek szintjén megfogalmazottak nehezen jelennek meg a hétköznapi gyakorlatban. A hazai gyermekvédelem ún. ontológiai stádiumban való megrekedését jelzi, hogy több mint 10 évvel a Gyermekvédelmi törvény megszületése után is arról beszélhetünk, hogy nem elegendő a jogszabályok értelmezése, ha számos gyermekvédelmi fogalom nem definiált és az érdemi tartalmak hiányoznak. A szakmai diskurzusok még mindig arról szólnak, hogy a gyermekvédelmi szakellátási formák ne

239

jelentsenek a gyermekek és fiatalok számára végállomást, vagy, hogy fontos lenne, hogy a gyermekek és fiatalok aktuális szükségletei határozzák meg azt, hogy milyen ellátási formába kerülnek. A gyermekvédelem alapvetően önmaga meghatározásával foglalkozik, helyét keresi a társadalompolitika, szűkebb értelemben a szociálpolitika rendszerében. A nemzetközi gyakorlatban egyértelmű, hogy a válságközpontú gyermekvédelem nem oldja meg a családok és a gyermekek helyzetét. A gyermekjóléti- és gyermekvédelmi politikában az elmúlt évtizedben hangsúlyossá vált, hogy az általános- és középszintű támogatási rendszerekbe kell tudást és anyagi erőforrásokat invesztálni. A prevencióra épülő programok, valamint a különböző középszintű támogatások (családmegtartó- és támogató, esetkezelő szolgáltatások) rendszerének hiányában nem akadályozható meg, hogy a gyermekek kikerüljenek a családból, továbbá az sem, hogy ezt követően rövid időn belül visszakerüljenek családjukba. A nemzetközi szakmai diskurzus hangsúlyozza az evidencia

alapú

gyakorlat

szükségességét

is,

a

kollektív

bölcsességre

épülő

gyermekvédelmi működés nem szolgálhatja a gyermek legjobb érdekét. Megalapozott tudásra épülő módszertan nélkül a gyermek problémáit sem a családban, sem azon kívül nem tudja megoldani a rendszer. A nemzetközi gyakorlatban a gyermekvédelmi gondoskodás rendszeréből kikerülők támogatása jellemzően olyan képessé tevő segítségnyújtásokra épül, amelyek szociális, közösségi és mentálhigiénés elemeket tartalmaznak, alapvető céljuk, hogy a segítségre szoruló fiataloknak a kilépés előkészítésétől kezdve a rendszer végleges elhagyásáig azon képességeit, kompetenciáit fejlesszék, amelyek nem csak a munkaerő-piacon, hanem az élet egyéb területein is nélkülözhetetlenek. A kikerülés után igénybe vehető támogatási rendszerek pedig abban segítik a fiatal felnőtteket, hogy megfelelő szállást, munkahelyet tudjanak találni. Dolgozatom negyedik fejezetben a kibontakozó felnőttkorral kapcsolatos hazai és nemzetközi kutatásokat tekintettem át, elsősorban azokat, amelyek a gyermekvédelemben élő és onnan kikerült fiatalok, illetve fiatal felnőttek helyzetével kapcsolatosak. A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettekkel foglalkozó vizsgálatok köre hazánkban

240

szűkös, keveset tudunk a gyermekvédelmi rendszerből kikerültek iskolai karrierjéről, munkavállalásáról, családalapításáról, általában arról, hogy a rendszer hogyan készítette fel az önálló életre a gondoskodásból kikerülteket, mennyiben sikeres társadalmi integrációjuk. A gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettek társadalmi kirekesztettségére, gyermekkori hátrányaik lefaragásának sikertelenségére azonban számos nemzetközi kutatás felhívja a figyelmet. Úgy tűnik, hogy a gyermekvédelmi rendszerből kilépő fiatalok nem kapják meg a szükséges szakmai segítséget, többségük nem sajátítja el az önálló élethez, a felnőtt szerepek beteljesítéséhez szükséges készségeket, képességeket. A kikerültek önbecsülése, önbizalma alacsony, sikertelen iskolai pályafutásuk következtében munkaerő-piaci pozíciójuk gyenge. A gyermekvédelem rossz kimeneti mutatói azonban törvényszerűek, ha nem biztosított a családból való kiemelést követően a permanens odafigyelés, a gyermek problémáinak adott helyzetben való rendezése, nem a gyermek személyiségállapotának megfelelő az ellátás, nem helyeződik elég figyelem a vérszerinti családdal való kapcsolattartásra, valamint az iskolai előmenetelre. A dolgozat további két fejezete (V. és VI. fejezet) saját kutatásomra épül. Az ötödik fejezetben a foucault-i értelemben vett kormányzás gyakorlati megvalósulásának egyéni életvitel szintjén történő megjelenését vizsgáltam, azt, hogy a jelenleg utógondozói ellátásban és utógondozásban részesülő 40 fiatal eddigi életpályája hogyan alakult, hogyan tekintenek a gyermekvédelem rendszerére, a szakmai segítségnyújtás tartalmára és annak minőségére. A dolgozatban harmadikként megfogalmazott hipotézis szerint a siker/kudarc, választásos/normalizált

életút,

progresszív/regresszív

individualizáció,

késleltetett/alkalmazkodásra épülő jövőbeli elképzelések mentén a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttek körében két fő típus (sikeresek és túlélők típusa) különíthető el és ezen belül hat altípus rajzolható meg. A fiatal felnőttek életútjának elemzésekor számos területet érintettem, mint a gyermekvédelmi rendszerben nagykorúság utáni maradás/kikerülés mögötti döntés, gyermekvédelmi identitás, vérszerinti családdal való kapcsolat, iskolai pályafutás, munkaerő-piaci részvétel, jövőbeli elképzelések. A fiatal felnőttekkel készült kvalitatív kutatás eredményei szerint a sikeresek és a túlélők típusán belül - előzetes hipotézisemtől eltérően - összesen hét altípusba rendezhetők a fiatal felnőttek életútjuk, iskolai karrierjük alakulása, jövőbeli elképzeléseik mentén. A

241

vizsgálatba bevontak közül 25 megkérdezett életútja barkácsolt jellegű, 15 esetben pedig az életpálya eddigi alakulása a normalizált életút-modell mentén írható le. A fiatal felnőttek a rendszer éles kritikáját adták: rámutattak arra, hogy a gyermekvédelmi rendszer nem készíti fel őket a nagykorúvá válásra, a felnőtt szerepek elsajátítására, a szakmai segítségnyújtás nem igazodik személyes szükségleteikhez, a rendszer kiszolgálja a gondozottakat. A rendszer diszfunkcionális működésével kapcsolatos reflexiójuk is jelzi, hogy - a szakemberek véleményétől eltérően - szerepeiket felnőttként élik meg, a támogatásokra felnőttként van szükségük. Végezetül a dolgozat hatodik fejezetében foucault-i értelemben a szakmai mentalitást, a gyermekvédelem fiatal felnőttek támogatásával kapcsolatos önreflexióját vizsgáltam húsz szakemberrel készült interjú alapján. Negyedik hipotézisem szerint - a gyermekvédelem ontológiai stádiumban való megrekedéséből kifolyólag - a hazai gyermekvédelemre a kvázi-professzionalitás jellemző. Az interjúk tanúsága szerint - a fiatal felnőttek véleményével

összhangban

-

a gyermekvédelem

rendszerszinten

nem működik

megfelelően, a sikeres gyermekvédelmi kimeneteket az egyes szakemberek munkája, szakmai kompetenciája határozza meg. A szakemberek az utógondozói ellátást az önálló életre való felkészülés szempontjából az utolsó esélynek tartják, de ez a lehetőség többnyire csak az arra érdemesnek tartott, szabálykövető, irányítható fiatal felnőtteknek adott. A gyermekvédelmi szakemberek szűkre szabják az ellátottak jövőbeli terveit azáltal, hogy legalább egy szakma vagy az érettségi megszerzését szorgalmazzák, életútjukat szekvenciális szerkezetűnek tervezik, sok esetben versenyképtelen szakmák megszerzését támogatják, és olyan hosszú távú lakhatási megoldásokat preferálnak, amelyek a gondozottak munkaerő-piacra történő beilleszkedését veszélyeztetik.(lásd: „tanyasi varrónő” alakja) Markáns véleménykülönbség figyelhető meg a gyermekvédelmi szakemberek és fiatal felnőttek véleményében az utógondozói ellátás igénybevételének felső korhatárát illetően. A gyermekvédelmi szakemberek néhány évvel meghosszabbítanák az utógondozói ellátás idejét, ezt követően pedig az egyéni igényekhez igazodó után-követéses rendszer bevezetését tartanák szükségesnek további szakmai segítségnyújtás biztosítása érdekében.

242

Szakmai tartalmak hiányában azonban az ellátás idejének kitolása csak azt eredményezné, hogy a gyermekvédelem időt nyerne ahhoz, hogy a nevelés, gondozás korábban alkalmazott módszerével a fiatal felnőttek korábbi tanulmányi lemaradását, a félbehagyott iskolák befejezését, az önállósághoz szükséges alapvető készségek elsajátítását szolgálja. Ezzel szemben a fiatal felnőttek a nagykorúvá válást követően egy intenzív támogatásra épülő, több szakember bevonása mellett megvalósuló, néhány éves időtartamú rendszer kidolgozását javasolnák, annak érdekében, hogy sikeresen beilleszkedjenek a társadalomba. A rendszer diszfunkcionális működését jelzi, hogy az utógondozói ellátás és utógondozás igénybevétele során implicit szelekció érvényesül: a fiatal felnőttek nem rendelkeznek arra vonatkozóan információval, hogy milyen támogatásokban részesülhetnek. Az ellátás igénybevétele a gyakorlatban diszpozitív jellegű: az önkéntes alapon igénybe vehető ellátás ellenére

nem

mindenki

minősül

kedvezményezettnek.

A

szakmai

támogatás

diszkrecionális: a gyermekvédelmi szakemberek megítélésétől függ, hogy a fiatal felnőtt milyen típusú segítségre érdemes. Részesülhet-e eddig elért eredményei alapján többlettámogatásban, vagy csak az utógondozói ellátás és utógondozás törvényileg meghatározott szakmai tevékenységeire terjed ki a támogatás, vagy csak megtűri a rendszer a fiatal felnőttet, de nem nyújt motivációt számára, nem segíti abban, hogy megfelelő iskolai végzettséget szerezzen, munkát találjon, elsajátítsa az önálló életvitel kialakításához szükséges készségeket (lásd: „három T” mentalitás). A megsegítés sikeressége tehát nagymértékben függ a segítő szakember attitűdjétől, ami szintén arra mutat, hogy a szolgáltatások rendszerszinten nem működnek megfelelően. A gyakorlat sok esetben aszimmetrikus függőségi viszonyt teremt. A támogatások nem illeszkednek az egyéni szükségletekhez, az ellátást igénybe vevők aktuális élethelyzetéhez, a szakemberek nem számolnak azzal, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettek élettörténetének meghatározó tényezői. Számos esetben ún. debilizáló (gyermekként kezelő) és szegregáló struktúra érvényesül: a rendszer nem kíván kockázatokat vállalni, a rend fenntartása a legfőbb cél, „eszköze a nem kívánatos elemek elkülönítése”, a fiatal felnőttek más intézménybe történő átirányítása, vagy a rendszerből való kizárása. (Donáth et al. 1999: 47) A hagyományos gyermekvédelmi nevelési módszerekre épülő gyakorlat azt

243

is eredményezi, hogy az utógondozás és az utógondozói ellátás a szükségletorientált mező helyett a problémaorientált kivételes gyermekvédelmi beavatkozások körébe sorolódik. A nagykorúvá váltak támogatása elvi szinten a harmadlagos prevencióra épül, amennyiben azonban a korrekciós mechanizmusok (gondozási idő alatt elmélyült hátrányok, hospitalizációs ártalmak, korábbi iskolai hátrányok csökkentése, családi kapcsolatok újraélesztése) dominálnak, - a szakmai tartalmak hiányosságából adódóan - nem csak az operatív ellátási célok nem tudnak teljesülni, de az ideológiai célok is sérülnek. Összességében azt mondhatjuk, hogy a gyermekvédelem professzióvá válásához (ontológiai stádiumából funkcionális szakaszba kerüléséhez) a gyermekvédelem elméleti megalapozása, egységes terminológiai rendszer megalkotása, módszertani protokollok, önálló etikai kódex, minőségbiztosítási rendszer kidolgozása, a képzési, továbbképzési rendszer fejlesztése szükséges, amely a gyermekvédelmi rendszer strukturális átalakítása után a szakmai mentalitásban is változást eredményezne. Amennyiben a gyermekvédelem újragondolná önmagát, gyermek- és ifjúságvédelemként definiálná tevékenységét, akkor a nagykorúvá vált utógondozói ellátásban maradók, illetve az utógondozásban részesülők támogatása az ifjúságvédelem alá tartozhatna. A nagykorúvá váltak támogatásának, munkaerő-piaci részvétele, hosszú távú lakhatás megoldása, sikeres társadalmi idegrációja elősegítésének nélkülözhetetlen feltétele az ellátás és szolgáltatás helyének rendszerszintű megtalálása, a szakmai tudatosság megléte, az alkalmazott munkamódszerek magas szintű használata, a szakemberek által nyújtott segítség várható következményeinek felmérése és ellenőrzése. Ezek hiányában a gyermekvédelem megmarad ontológiai stádiumában, a kvázi-professzionalizmus lesz rá jellemző, így rendszerszintű működését továbbra is diszfunkcionálisként írhatjuk le. Mindez természetesen gátolja a gyermekvédelmi rendszerből kilépő fiatal felnőttek sikeres társadalmi integrációját, így a probléma újratermelődéséhez vezet, megkérdőjelezve a gyermekvédelmi rendszer hatékonyságát, sikerességét és hosszú távú fenntarthatóságát. A gyermekvédelmi rendszer fenntartása egyfelől a társadalmi szolidaritás, másfelől a társadalmi önérdek kifejeződése, azonban ahhoz, hogy a gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettekre, mint a jövőbe való beruházásra tekintsünk, szükség van a gyermekvédelmi szemlélet és a szolgáltatási tartalmak megváltoztatását célzó reformokra.

244

Mellékletek Melléklet 1: Kutatásba bevont fiatal felnőttek

Gondozotti státusz/ interjúhivatkozás ellátott 1. ellátott 2. ellátott 3. ellátott 4.

Életkor 22 éves 22 éves 21 éves 22 éves

Nem Nő Férfi Nő Nő

ellátott 5. ellátott 6. ellátott 7. ellátott 8. ellátott 9. ellátott 10. ellátott 11. ellátott 12. ellátott 13. ellátott 14. ellátott 15.

21 éves 21 éves 22 éves 21 éves 21 éves 21 éves 21 éves 23 éves 23 éves 21 éves 22 éves

Nő Nő Nő Férfi Nő Férfi Férfi Nő Férfi Férfi Nő

ellátott 16. ellátott 17. ellátott 18.

21 éves Nő 21 éves Nő 23 éves Férfi

ellátott 19.

20 éves Nő

ellátott 20.

21 éves Nő

Jelenlegi gondozási/ tartózkodási hely Nevelőszülőnél Nevelőszülőnél Gyermekotthonban Utógondozói otthonban Külső férőhelyen (albérletben) Gyermekotthonban Gyermekotthonban Nevelőszülőnél Nevelőszülőnél Nevelőszülőnél Nevelőszülőnél Nevelőszülőnél Utógondozói otthonban Utógondozói otthonban Gyermekotthonban Hivatalosan nevelőszülőnél (saját lakásban él) Gyermekotthonban Gyermekotthonban Hivatalosan utógondozói otthonban (vérszerinti édesanyjával él) Hivatalosan nevelőszülőnél (saját lakásban él)

Fő napközbeni tevékenység Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat

Rendszerb e kerülés életkora (év) 2 2 14 3

Nevelkedés i helyek száma 1 1 2 3

Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat

8 11 2 4 4 13 14 14 5 5 0

3 1 nincs adat 1 1 2 1 1 3 1 4

Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat Iskolai tanulmányokat folytat

8 10 3

1 2 1

Iskolai tanulmányokat folytat

13

1

Rendsze r elhagyás életkora (év) -

A leghosszabb gondozási idő egy helyen (év) nincs adat 19 5,5 17 7 8 nincs adat 16 16 nincs adat 6,5 6,5 13 13 9 11 8 19 16

Iskolai tanulmányokat folytat

12

2

6,5

ellátott 21. ellátott 22. ellátott 23. ellátott 24. ellátott 25. ellátott 26. ellátott 27. ellátott 28. ellátott 29.

23 éves 21 éves 20 éves 19 éves 20 éves 21 éves 21 éves 21 éves 22 éves

Férfi Nő Férfi Férfi Férfi Férfi Férfi Nő Férfi

ellátott 30. kikerült 1.

23 éves Férfi 23 éves Férfi

kikerült 2.

23 éves Férfi

kikerült 3.

22 éves Férfi

kikerült 4.

24 éves Férfi

kikerült 5. kikerült 6. kikerült 7. kikerült 8. kikerült 9. kikerült 10.

24 éves 24 éves 24 éves 24 éves 23 éves 21 éves

Nő Férfi Férfi Férfi Nő Férfi

Nevelőszülőnél Nevelőszülőnél Utógondozói otthonban Utógondozói otthonban Utógondozói otthonban Utógondozói otthonban Utógondozói otthonban Nevelőszülőnél Nevelőszülőnél Hivatalosan nevelőszülőnél (partnerével, gyermekével) Testvérrel él saját lakásban Partnerével él önkormányzati lakásban Testvérével él önkormányzati lakásban Partnerével él saját lakásban él Partnerével él, testvérével él testvére saját lakásával Saját lakásában él Albérletben él Albérletben partnerrel él Albérletben él Albérletben él

Dolgozik Gyeden van Munkanélküli, munkát keres Munkanélküli, munkát keres Dolgozik Dolgozik Munkanélküli, munkát keres Munkanélküli, munkát keres Dolgozik

0 15 15 5 17 2 16 0 3

2 1 4 2 2 2 4 1 2

-

20 5 4 12 1 16 1 19 17

Dolgozik Munkanélküli, munkát keres

3 11

2 4

23

18 7

Munkanélküli, munkát keres

4

2

18

9

Munkanélküli, munkát keres

4

2

18

9

Dolgozik

0

2

18

15

Munkanélküli, munkát keres Dolgozik Dolgozik Dolgozik Dolgozik Dolgozik

9 10 11 12 7 8

1 4 2 1 3 1

18 24 23 18 21 19

9 3 8 6 12 10

246

Melléklet 2: Fiatal felnőttekkel készült interjúk vázlata I. MÚLT - Családban való nevelkedéssel kapcsolatos tapasztalatok (otthoni élet, gyermekkor) - Gyermekvédelmi rendszerbe való kerülés (oka, körülmények) - Gondozási-hely váltások (hogyan történtek, oka) - Gyermekotthoni élet (napi tevékenységek, szabadidő, szakemberekkel való kapcsolat, gyermekközösségbe való beilleszkedés, kortársakkal való kapcsolat) - Nevelőszülőknél való nevelkedés tapasztalatai (napi tevékenységek, szabadidő, nevelőszülővel való kapcsolat, nevelőcsaládba való beilleszkedés, együtt nevelkedőkkel való kapcsolat) - Gyermekvédelembe való kerülést követően vérszerinti családdal való kapcsolat (szülők, testvérek, rokonok) - családdal való kapcsolattartás segítése a szakemberek által - Általános iskolai tapasztalatok (iskolaváltások, iskolakerülés, magatartási problémák, bukások, tanulmányi eredmény, diákokkal, tanárokkal való kapcsolat, előítéletek megjelenése a gondozási háttér okán) - Középiskolai tapasztalatok (pályaválasztással kapcsolatos döntés, szülők/szakemberek szerepe, iskolaváltások, iskolakerülés, magatartási problémák, bukások, tanulmányi eredmény, diákokkal, tanárokkal való kapcsolat, előítéletek megjelenése a gondozási háttér okán) - Gyermekvédelmi szakemberek és az oktatás (tanulmányokban való segítségnyújtás, tanulás fontosságának hangsúlyozása, tanulmányokkal, pályaválasztással kapcsolatos vélekedésük) - Személyes érdeklődés, hobby, baráti kapcsolatok - Nagykorúvá válás megélése (18 évesen a rendszerben való maradás/kikerülés melletti döntés, a döntés háttere, szakemberektől kapott segítség vagy annak hiánya) II. JELEN - Utógondozói ellátás esetén ellátási körülmények, felelősség, önellátás - Utógondozás esetén lakhatás, önálló élet feltételei, személyes körülmények, független élet nehézségei - Napi élet bemutatása - Tankötelezettségi kor utáni tanulmányok - Munka, munkakeresés - Vérszerinti családdal való kapcsolat, a kapcsolat erősítésében való segítségnyújtás - Önálló életre való felkészülésben nyújtott szakmai segítség, annak hiánya - Kikerüléshez szükséges feltételek (munka, lakhatás, kapcsolatok, személyes fejlődés) - Személyes érdeklődés, hobby, baráti kapcsolatok - Gyermekvédelmi rendszerről való vélemény (utógondozás, utógondozói ellátás tartalmának megítélése, egyéni szükségletekhez való igazodás, szakemberekről alkotott vélemény, támogatási igény, miben segít, miben nem segít a rendszer?) III. JÖVŐ - Rövid- (1-2 év) és hosszú távú (10 év) tervek, elképzelések a munkavállalás, oktatás, lakhatás, családalapítás, párkapcsolat, személyes fejlődés terén

Melléklet 3: Kutatásba bevont szakemberek Interjúhivatkozás

Gyermekvédelmi szakember munkaköre

Életkor

Nem

41-50 év közötti

Nő

szakember 2. szakember 3.

gyermekvédelmi asszisztens, fiatal felnőtt volt nevelője hagyományos nevelőszülő utógondozó

Interjúalanyhoz tartozó fiatal felnőtt (interjúhivatkozás) ellátott 3.

Nő Férfi

ellátott 1. ellátott 6.

szakember 4.

lakásotthon vezető

Nő

ellátott 14.

szakember 5.

hagyományos nevelőszülő

Nő

ellátott 11.

szakember 6. szakember 7. szakember 8. szakember 9.

hagyományos nevelőszülő hagyományos nevelőszülő hagyományos nevelőszülő hagyományos nevelőszülő

Nő Nő Nő Férfi

ellátott 8. ellátott 9. ellátott 10. ellátott 20.

szakember 10.

hagyományos nevelőszülő

Nő

ellátott 12.

szakember 11.

hivatásos nevelőszülő

Nő

ellátott 16.

szakember 12

utógondozó

Nő

ellátott 15.

szakember 13. szakember 14.

Nő Nő

ellátott 18. ellátott 17.

szakember 15.

gyermekotthon igazgató gyermekotthoni nevelő, a fiatal felnőtt volt nevelője, csoportvezetője utógondozó

60 év feletti 30-40 év közötti 51-60 év közötti 51-60 év közötti 60 év feletti 60 év feletti 60 év feletti 51-60 év közötti 51-60 év közötti 51-60 év közötti 30-40 év közötti 60 év feletti 41-50 év közötti

Férfi

ellátott 13.

szakember 16.

hagyományos nevelőszülő

Nő

ellátott 14.

szakember 17.

hagyományos nevelőszülő

Nő

ellátott 29.

szakember 18.

hagyományos nevelőszülő

Nő

ellátott 22.

szakember 19.

hagyományos nevelőszülő

Nő

ellátott 30.

szakember 20.

hagyományos nevelőszülő

51-60 év közötti 41-50 év közötti 51-60 év közötti 51-60 év közötti 51-60 év közötti 51-60 év közötti

Nő

kikerült 9.

szakember 1.

248

Melléklet 4: Szakemberekkel készült interjúk vázlata -

-

-

Személyes bemutatkozás (kora, végzettsége, szakképzettsége, a gyermekvédelmi rendszerben végzett munkájának kezdete, motivációja) Jelenlegi munkájának legfontosabb tartalma, jellege, szakmai munkájának pontos bemutatása Az adott fiatal felnőttel való kapcsolat bemutatása, a fiatal élettörténetének elmesélése (Jellemezze a fiatal felnőttet, mesélje el, hogyan került vele kapcsolatba, mit tud róla, mióta, miért került a gyermekvédelem rendszerébe, mit tud az életéről, problémáiról, családjáról?) Mit gondol, a fiatal felnőtt bizalommal fordul-e Önhöz egyéni problémái megbeszélésében? A fiatal felnőtt tankötelezettségi kor utáni továbbtanulásában, pályaválasztásában volt-e szerepe, ha igen, ez miből állt? Fiatal felnőtt iskolai pályafutásának, esetleges tanulási nehézségeinek megítélése Oktatás, foglalkoztatás terén való gyermekvédelemben fellelhető szakmai alapú támogatások, igénybe vehető szolgáltatások a fiatal felnőttek részére Fiatalok önálló életre való felkészítésének módja - szakmai munka tartalmi elemei, alkalmazott módszerek Milyen segítséget tud/tudott adni a fiatal felnőttnek esetleges tanulási problémái kezelésében, pályaválasztásában, munkakeresésében, önálló életre való felkészülésében, a vérszerinti családdal való kapcsolattartásban, baráti kapcsolatainak ápolásában? Utógondozói ellátás, utógondozás tartalmának megítélése - rendszerről alkotott vélemény Szakmai munkájának segítő háttere: team, szupervízió, esetmegbeszélés, továbbképzés (Kitől kap szakmai segítséget munkája elvégzéséhez, elégedett-e ezzel a segítséggel?) Milyen fontos változtatásra lenne szükség, hogy a gondoskodásban élő gyermekek és a nagykorúvá vált fiatal felnőttek eredményesebben tudjanak teljesíteni az iskolában, munkát találjanak, önálló életet kezdhessenek, sikeresen beilleszkedjenek a társadalomba? Segítő mechanizmusok, milyen segítő hálóra lenne szükség a sikeres kiléptetéshez? Stigmatizáció, kirekesztő mechanizmusok - intézményi rendszer (iskola, gyermekvédelmi rendszer, munkahely, társadalom részéről) Rendszerfejlesztés, személyes vélemény, egyéni tapasztalatok, „ideális rendszer”-ről alkotott kép Fiatal felnőtt jövőbeli tervei megvalósítását hogyan, milyen eszközökkel tudja támogatni? Beszélnek-e a jövőről, hogyan segítik a fiatal felnőttet a rendszerből való kikerülésre?

249

Irodalomjegyzék Aczél György (1979): Gyermekeink és jövőnk. Világosság 20. évf. 1979/12. Andok Ferenc - Tímár Szilvia (2002): Dilemmák a szociális munkában. Esély 2002/4. Ariés, Philippe (1960/1979): A gyermekkor felfedezése. Világosság 20. évf. 1979/12. Ariés, Philippe (1987): Gyermek, család, halál. Gondolat Kiadó, Budapest Arnett, Jeffrey Jensen (2004): Emerging Adulthood - The Winding Road from the Late Teens through the Twenties. Oxford, University Press Australian Institute of Health and Welfare (2007): Child protection Australia 20052006. (Child Welfare Series, No. 40, Canberra) (www.aihw.gov.au, letöltés: 2008.11.10.) Bagdy Emőke (1977): Családi szocializáció és személyiségzavarok. Tankönyvkiadó, Budapest B. Aczél Anna (1986): Speciális nevelőotthonok és zárt intézetek növendékeinek életútja és az intézményrendszer hatékonysága. (In: A Társadalmi beilleszkedés zavarainak kutatása - Tájékoztató bulletin, szerk.: Kolozsi Béla - Münnich Iván) A társadalmi beilleszkedés zavarainak kutatása Programtanácsa, Budapest, 1986/6. B. Aczél Anna (1991): Deviáns, speciális intézetben nevelkedő fiatalok családi háttér dimenziójának kapcsolatrendszere. (In: A Társadalmi beilleszkedés zavarainak kutatása - Tájékoztató bulletin, szerk.: Kolozsi Béla - Münnich Iván) A társadalmi beilleszkedés zavarainak kutatása Programtanácsa, Budapest, 1991/22. B. Aczél Anna (1994): A gyermekvédelem dilemmái. Eszmélet 1994/21-22. Baginsky, Mary (2000): Child protection and education - Summary of research and findings. The Online Child Protection Resource, NSPCC Inform, December 2000 (http://www.nspcc.org.uk/inform) Barn, Ravinder - Andrew, Linda - Mantovani, Nadia (2005): Life after care - The experiences of young people from different ethnic groups. Joseph Rowntree Foundation, York Bán Gabriella - Gáspár Károly - Kánnai Magdolna (2004): „Se veled, se nélküled”, avagy a gyermekek védelmének helye a hazai jogi és szociálpolitikai rendszerben. Család, Gyermek, Ifjúság 2004/1. Bánlaky Pál (2008): Bölcsőtől a sírig - a cigányok mindennapi kultúrája. X. Közművelődési Nyári Egyetem, előadás, Szeged (2008. július 7-11.) (http://knye.shp.hu/hpc/web.php?a=knye&, letöltés: 2008.12.12.)

Bányai Emőke (2003): Intenzív családtámogató és családmegtartó szolgáltatások. Ph.D disszertáció - ELTE Társadalomtudományi Kar, Szociális Tanulmányok Intézete Beck, Ulrick (1997): Túl renden és osztályon? Társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi individualizációs folyamatok és az új társadalmi alakulatok, individualitások keletkezése. (In: A társadalmi rétegződés komponensei, szerk.: Angelusz Róbert) Új Mandátum Kiadó, Budapest Beck, Ulrick (2003): A kockázat-társadalom. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság - Századvég, Budapest Beecham, Jennifer - Sinclair, Ian (2007): Costs and Outcomes in Children’s Social Care - Messages from Research. Jessica Kingsley Publishers, London Bradshaw, Jonathan - Hoelscher, Petra - Richardson, Dominic (2006): Comparing Child Well-Being In Oecd Countries: Concepts And Methods. Innocenti Working Paper. UNICEF Innocenti Research Centre. 2006 United Nations Children’s Fund (http://www.unicef-irc.org/publications/pdf/iwp2006-03-eng.pdf, letöltés: 2009.04.02.) Brannen, Julia - Nilsen, Ann (2002): Young people’s time perspectives: from youth to adulthood. Sociology, Vol. 36. No. 3. 2002. Brannen, Julia - Nilsen, Ann (2003): Adulthood: Changing Concepts and Definitions. Sloan Work and Family Research Network, Boston College (http://whnetwork.bc.edu/encyclopedia_entry.php?id=6, letöltés: 2008.12.09.) Brown, Brett - Moore, Kristin (2001): The Youth indicators Field in Research and Practice: Current Status and Targets of Opportunity (Washington, DC: Child Trends, December 2001) (www.childtrends.org) Bryderup, Inge M. (2008): Literature Review - Denmark. Danish School of Education, University of Aarhus, Denmark, Manuscript, April 2008 (YIPPEE kutatócsoport munkaanyaga) Büki Péter és szerzőtársai (2003): Szakmai segédlet a speciális szükségletű gyermekek ellátásához. NCSSZI, Gyermekvédelmi Főosztály - szakmai anyag, kézirat Casas, Ferran - Montserrat, Carme (2008): Literature Review – Spain. Research Institute on Quality of Life, University of Girona, Manuscript, April 2008 (YIPPEE kutatócsoport munkaanyaga) Cohen, Phil (1997/2006): Az ifjúsági probléma újragondolása. (In: Gábor Kálmán Jancsák Csaba: Ifjúságszociológia - szemelvények, 2006) Belvedere Meridionale, Szeged Counsil of Europe (2006): (www.coe.int/children)

Building

251

a

Europe

for

and

with

children.

Courtney, Mark E. (1998): The Costs of Child Protection in the Context of Welfare Reform. The Future of Children. Protecting Children from Abuse and Neglect, Vol. 8 No. 1 - spring 1998 Csabai Lászlóné (2003): A nemzeti lakásprogram vitaanyaga. (http://www.kormend.hu/?ugras=hirolvaso&hirszama=1392, letöltés: 2009.03.31.) Családpedagógiai Módszertani Központ (2001-2002): Családpedagógiai módszertan. (A Családpedagógiai Módszertani Központ családpedagógiai szakmai koordinációs tevékenységének produktuma, alkotó szerk.: CS. F. Nemes Mária) Családi Nevelésért Alapítvány, Budapest Csáky László (2001): Gondolatok egy gyermekotthon átváltozásai okán. Család, gyermek, ifjúság 2001/3. Csepeli György (2001): Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest Cseres Judit (2005): Az utógondozotti ellátottak vizsgálata I. Kapocs IV. évf. 1. szám, 2005. Darvas Ágnes (2000): Utak vagy tévutak? A családtámogatások alakulása Közép-KeletEurópában a rendszerváltás óta. Ph.D disszertáció - ELTE BTK Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet és Továbbképző Központ, Budapest deMause, Lloyd (1974/1998): A gyermekkor története - részletek. (In: A gyermekkor története - Szöveggyűjtemény, szerk.: Vajda Zsuzsanna és Pukánszky Béla, 1998.) Eötvös József Könyvkiadó, Budapest Diósi Ágnes (1998): Esettanulmány a gyermekek mindenek felett álló érdekeiről. Esély 1998/4. Domszky András (1997): Rendszerváltás: végre a gyermekvédelemben is? Háló, III. évf. 3. szám, 1997. március Domszky András (1999): Gyermek- és ifjúságvédelem (Jegyzet), Államigazgatási Főiskola, Budapest Domszky András - Szikulai István (2001): A gyermekvédelmi szakellátási rendszer átalakulása a gyermekvédelmi törvény hatálybalépése után. Háló, VII. évf. 2. szám, 2001. február Domszky András - Büki Péter (2001): Gyermekvédelem és gyógypedagógia, avagy különtámogatást igénylők a gyermekvédelem rendszerében. Educatio, X. évf. 2. szám, 2001 - nyár Domszky András (2004): A gyermekvédelmi szakellátás értékháttere, a szakellátás alapértékeinek érvényesülését szolgáló biztosítékok, módszerek, technikák. (In: 252

Gyermekvédelmi szakellátás - segédanyag szociális szakvizsgához, szerk.: Domszky András) NCSSZI, Budapest Domszky András (é.n.): Együttműködés az intézmények és ellátó rendszerek között. NCSSZI, Gyermekvédelmi Főosztály - szakmai anyag, kézirat (Megjelent változat: A Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet és a módszertani intézmények együttműködése. Kapocs, III. évf. 4. szám, 2004.) Domszky András (2006a): Hol tart a gyermekvédelem? (In: A magyar gyermekvédelmi rendszer helyzete, jövőbeli kihívásai, szerk.: Rácz Andrea) NCSSZI, digitális kiadvány 2006. Domszky András (1999/2006b): A gyermekotthonok működésének szabályairól és követelményeiről - Módszertani levél. (In: A magyar gyermekvédelmi rendszer helyzete, jövőbeli kihívásai, szerk.: Rácz Andrea) NCSSZI, digitális kiadvány 2006. Domszky András (2006c): Gondolatkísérlet egy intellektuális gyermekvédelem-elmélet megalapozásához. (In: A magyar gyermekvédelmi rendszer helyzete, jövőbeli kihívásai, szerk.: Rácz Andrea) NCSSZI, digitális kiadvány 2006. Domszky András (2009): A magyar gyermekvédelem XX. századi alakulásának jellemzői. - kézirat, 2009. május Donáth Attila - Frühvirt Szabolcs - Kenderfi Miklós - Popovics Edit - Riegler Mária (1999): Utógondozói ellátás - helyzetelemzés. (Fővárosi Önkormányzat Főpolgármesteri Hivatal, Gyermek- és Ifjúságvédelmi Ügyosztályának megbízásából készült kutatás záró-tanulmánya, kézirat) Donoghue, Christopher - Stein, Peter J. (2007): Diversity in adult experiences and criteria for adulthood among college students. College Student Journal, December 2007 (http://findarticles.com/p/articles/mi_m0FCR/is_4_41/ai_n27484170/pq_1, letöltés: 2008. 11.10.) Dr. Balogh Klára (2000): Serdülő a családban. Fordulópont II. évfolyam 9. szám, 2000/3. Dr. Buda Béla (1986/1995): A személyiségfejlődés és a nevelés szociálpszichológiája. Pszichológia és pedagógiai nevelőknek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest Dr. Csorna Kálmán (1929/1996): A gyermek- és ifjúságvédelem fogalma és jelentősége. Feladatai és felosztása. (In.: Gyermekvédelem - történet I. Szöveggyűjtemény, szerk.: Domszky András) Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, 1996. (Eredeti megjelenés: A szociális gyermekvédelem rendszere. Eggenberger Könyvkereskedés, Budapest, 1929.) Dr. Filó Erika - Dr. Katonáné dr. Pehr Erika (1998): Gyermekvédelem, gyámügy. HVGORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest

253

Dr. Gerevich József (1987): A szociális intervenció fogalomköre. Gyermek- és Ifjúságvédelem 1987/1. Dr. György Júlia (1973): A „nehezen nevelhető” gyermek. Medicina, Budapest Dr. Hatvani Erzsébet (2004): Az otthont nyújtó ellátásban részesülő gyermekek és szüleik jogai és kötelezettségei. (In: Gyermekvédelmi szakellátás - segédanyag szociális szakvizsgához, szerk.: Domszky András) NCSSZI, Budapest Dr. Kálmánchey Márta (2001): Nevelőszülőnél élő gyerekeknél előforduló pszichés problémák. Család, gyermek, ifjúság 2001/2. Dr. Szalay Dénes (2001): Gondolatok a minőségbiztosítás lehetőségeiről a gyermekvédelemben. Család, gyermek, ifjúság 2001/4. Elekes Zsuzsanna - Paksi Borbála (2005): A gyermekvédelmi gondoskodásban részesülő fiatalok alkohol- és egyéb drogfogyasztása. Kapocs IV. évf. 5. szám, 2005. du Bois-Reymond, Manuela (1998/2006): „Nem akarom még elkötelezni magam”: A fiatalok életfelfogása. (In: Gábor Kálmán - Jancsák Csaba: Ifjúságszociológia szemelvények, 2006.) Belvedere Meridionale, Szeged Elias, Norbert (1987): A civilizáció folyamata. Gondolat Kiadó, Budapest Endrész Kinga (2003): Ifjúságpolitikai struktúrák Európában, illetve az Európai Unió tagállamaiban. Central European Local Development Information Network, (http://www.celodin.org/files/hu/5848159761.doc, letöltés: 2008.09.11.) Erikson, Erik H.(2002): Gyermekkor és társadalom. Osiris Kiadó, Budapest Európai Roma Jogok Központja (2007): Fenntartott érdektelenség - Roma gyermekek a magyar gyermekvédelmi rendszerben. Záró-tanulmány, 2007. december Fein, Edith - Maluccio, Anthony N. (1996): A gyermekek végleges elhelyezésére törekvés elve - egy újabb kudarc? (In: Gyermek - család - társadalom. Szociális munka gyermekes családokkal, szerk.: Szilvási Léna), Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület és ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitika Tanszéke, Budapest Ferge Zsuzsa (2002): A szociális törvénykezés tíz éve. História XXIV. évf. 2002/3. FICE (Nevelő Otthonok Nemzetközi Szövetsége) Magyarországi Egyesület (2007): A FICE (Nevelő Otthonok Nemzetközi Szövetsége) Magyarországi Egyesületének Etikai Kódexe. (2006. június 20-i közgyűlésén elfogadott Etikai Kódex, a 2007. június 22-i közgyűlésen elfogadott módosítással), Budapest Frühvirt Szabolcs (1998): Utógondozósdi. OCSGYI - kézirat, Budapest Furlong, Andy (2003): Sebezhetőség és ifjúsági munkaerőpiac. (In: Sebezhető ifjúság, szerk.: Jancsák Csaba, 2003) Belvedere Meridionale, Szeged 254

Fülöpné Andrékó Klára (2003): A nevelőszülőknél élő gyermekek tanulási és magatartási zavarainak kezelési lehetőségei, illetve nehézségei a szakellátásban. Kapocs II. évf. 6. szám, 2003. Gazsó Ferenc - Laki László (2004): Fiatalok az újkapitalizmusban. Napvilág Kiadó, Budapest Gábor Kálmán (2005): Bevezetés - A perifériáról a centrumba. Előzetes hipotézisek a határon túli fiatalok helyzetéhez és értékeléséhez (In: Gábor Kálmán - Veres Valér: A perifériáról a centrumba. Az erdélyi fiatalok helyzete az ezredforduló után) Belvedere Meridionale, Szeged Gergely Ferenc (1997): A magyar gyermekvédelem története (1867-1991). Püski, Budapest Gordon, Penny (2000): Evidence based practice in child protection - the Queensland context. (Symposium on evidence-based practice in child protection, 28 November 2000, Brisbane) (http://www.childsafety.qld.gov.au/publications/documents/sympoziumpapers.pdf, letöltés: 2008.05.10.) Government of Ireland (2004a): National Standards for Children’s Residential Centres. (Department of Health and Children. Stationery Office. Brunswick Press Ltd., Dublin) Government of Ireland (2004b): National Standards for Residential Care - for Children. (Department of Health and Children. Stationery Office. Brunswick Press Ltd., Dublin) Government of Western Australia (2006): Protocols and Procedures for preparation for leaving and after care services. (Department of Community Development, February 2006) (www.community.wa.gov.au) Hanák Katalin (1978): Társadalom és gyermekvédelem. Akadémiai Kiadó, Budapest Hanák Katalin (1985): A volt állami gondozottak társadalmi beilleszkedése.(In.: Szocializációs zavarok - beilleszkedési nehézségek. Pszichológia - nevelőknek. szerk.: Kósáné dr. Ormai Vera - Dr. Münnich Iván) Tankönyvkiadó, Budapest Hanák Katalin (1993): Variációk egy témára (A gyermekvédelem megújulása). Esély 1993/6. Haurani, Hanan (2008): Literature Review - England. Thomas Coram Research Unit, Manuscript, April 2008 (YIPPEE kutatócsoport munkaanyaga) Herczog Mária (1994): A gyermekvédelem gyakorlata Nagy-Britanniában. (In.: A gyermekvédelem nemzetközi gyakorlata - Gyermekvédelmi Kiskönyvtár szerk.: Herczog Mária - Hazai Vera) Pont Kiadó, Budapest Herczog Mária (1995): A nevelőszülő helye és szerepe a gyermekvédelemben. Esély 1995/2.

255

Herczog Mária (1997): A gyermekvédelem dilemmái. Pont Kiadó, Budapest Herczog Mária (2001): Gyermekvédelmi kézikönyv. KJK-Kerszöv, Budapest Herczog Mária (2002): Gyermeki jogok a gyermekvédelemben. Család, gyermek, ifjúság 2002/1. Herczog Mária (2008): A gyermekvédelem helyzete. (In.: „Hatékonyabb, együttműködő gyermekvédelmi gyakorlatért és jelzőrendszer kialakításáért” szerk.: Szollár Zsuzsanna) Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium Rendészeti és Bűnmegelőzési Intézet, Nagykovácsi Herczog Mária - Neményi Mária (2007): Roma gyermekek a gyermekvédelemben. Család, gyermek, ifjúság 2007/6. Heron, John (1992): Beavatkozási lehetőségek a segítő kapcsolatban. (In.: A tanácsadás pszichológiája - szöveggyűjtemény szerk.: Ritoókné Ádám Magda) Tankönyvkiadó, Budapest Hill, Margreth - Höjer, Ingrid - Johannson, Helena (2008): Literature Review - Sweden. University of Göteborg, Manuscript, February 2008 (YIPPEE kutatócsoport munkaanyaga) Hodosán Róza - Rácz Andrea (2009): Gyermekvédelmi szakellátásban élő, 15-18 éves, szakmai képzésben részesülő fiatalokkal készült kérdőíves kutatás eredményei résztanulmány (készült a 2/tkOKAII. kutatási pályázat keretében) (www.rubeus.hu) Honti Henriett (1998): A gyermekvédelmi törvény a nemzetközi jog és a gyakorlat tükrében. Esély 1998/6. Höjer, Ingrid - Johannson, Helena - Hill, Margreth (2008): State of the Art Consolidated Literature Review - The Educational Pathways of Young People from a Public Care Background in Five EU countries. (editors: Claire Cameron and Sonia Jackson), Manuscript, July 2008 (YIPPEE kutatócsoport munkaanyaga) Ifjúság 2008 - Gyorsjelentés (2009) (szerk.: Bauer Béla - Szabó Andrea) SZMI, Budapest Imre Anna - Györgyi Zoltán (2006): Az oktatási rendszer és a tanulói továbbhaladás (In: A magyar közoktatásról 2006, szerk.: Halász Gábor és Lannert Judit) Országos Közoktatási Intézet, Budapest Jackson, Sonia (2007): Care leavers, exclusion and access to higher education. (In.: Multidisciplinary Handbook of Social Exclusion Research, editors: Dominic Abrams, Julie Christian and David Gordon) Chichester UK Jekielek, Susan - Brown, Brett (2005): The Transition to Adulthood: Characteristics of Young Adults Ages 18 to 24 in America - Census 2000. (The Annie E. Casey Foundation, Population Reference Bureau, and Child Trends, May 2005) (http://www.prb.org/pdf05/TransitionToAdulthood.pdf, letöltés: 2008.09.24.) 256

Józóné Juhász Orsolya (2005): Beavatkozási lehetőségek egy lakásotthonban. Család, gyermek, ifjúság 2005/6. Józsa Viktor (2005): Kinek jó és kinek rossz a gyermekotthon? - A célcsoport meghatározásának koncepcionális kérdései. Család, gyermek, ifjúság 2005/5. Józsa Viktor (2007): Iskolába járás, tanulmányi teljesítmény a gyermekotthonok szemszögéből. Gyermekvédelem - nevelőközösségek. FICE kiadványok, Budapest Kemény István (2000): A nyelvcseréről és a roma / cigány gyerekek nyelvi hátrányairól az iskolában. (In.: Cigánynak születni - Tanulmányok, dokumentumok, szerk.: Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia) Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest Kemény István - Janky Béla - Lengyel Gabriella (2004): A magyarországi cigányság 1971-2003. Gondolat Kiadó - MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest (www.mtaki.hu/kiadványok/kemeny_janky_lengyel_moi_ciganysag_main.html, letöltés: 2008. 03.18.) Kerezsi Klára (1995): A védtelen gyermek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Kerezsi Klára (1996): Gyermek, család, társadalom. (In: Gyermek - család - társadalom. Szociális munka gyermekes családokkal, szerk.: Szilvási Léna), Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület és ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitika Tanszéke, Budapest Kertesi Gábor (2005): A társadalom peremén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában. Osiris Kiadó, Budapest Kiss Petra - Kovács Szilvia - Máder Miklós Péter (2002): Az ifjúság élethelyzete Budapesten. - Az Ifjúság 2000 kutatás adatai alapján. Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, Budapest Kökönyei Gyöngyi - Szabó Mónika - Dr. Aszmann Anna (2003): Drog és deviancia kutatási beszámoló (Az ISM KAB-KT-02- 17 sz. kutatási pályázat eredményeinek rövid összefoglalója) OEFK, 2003. június, Budapest Lakner Zoltán (2005): A megszakítottság folyamatossága. Változó prioritások a rendszerváltás utáni magyar szociálpolitikában. (2005. június) (www.allamreform.hu/letoltheto/szocialis_ugyek/hazai/Lakner_Zoltán_A_megszakitott sag_folytonossaga_valtozo_prio.pdf, letöltés: 2008.12.11.) Ligeti Katalin (2006): A fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási törvényének koncepciója. (http://bunmegelozes.easyhosting.hu/dok/fk_koncepcio1.doc, letöltés: 2008. 12.15.) (Eredeti megjelenés: Büntetőjogi Kodifikáció, 2006/2.) Linton, Ralph (2002): Státusz és szerep. (In: Politikai antropológia - MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont Munkafüzetek 91., szerk.: A. Gergely András, 2002) MTA Politikai Tudományok Intézet Etnoregionális Kutatóközpont, Budapest

257

Liskó Ilona (2002): Cigány tanulók a középfokú iskolákban. Új Pedagógiai Szemle 2002/11. Liskó Ilona (2007): Szakképzés és lemorzsolódás. OKA, 2007 jún. 13. kézirat Magyari-Vincze Enikő (2006): Feminista antropológiai elvek és gyakorlatok között. Egyetemi jegyzetsorozat 1. Desire Alapítvány Kiadója, Kolozsvár (http://adatbank.transindex.ro/vendeg/ntmlk/pdf5103pdf, letöltés: 2008.12.12.) Mérei Ferenc - Binét Ágnes (1970/2003): Gyermeklélektan. Medicina Könyvkiadó, Budapest Móga Mária (2007): Otthonteremtési támogatás és utógondozás. Család, Gyermek, Ifjúság 2007/5. Neményi Mária - Messing Vera (2007): Gyermekvédelem és esélyegyenlőség. Kapocs, IV. évf. 1. szám, 2007. Novák Mária (1991): A volt állami gondozottak életútjának szociológiai meghatározói az életmód tükrében. (In: A Társadalmi beilleszkedés zavarainak kutatása - Tájékoztató bulletin, szerk.: Kolozsi Béla - Münnich Iván) A társadalmi beilleszkedés zavarainak kutatása Programtanácsa, Budapest, 1991/22. O’Connor, Ian (2000): Evidence, outcomes and practice in child protection.(Symposium on evidence-based practice in child protection, 28 November 2000, Brisbane) (http://www.childsafety.qld.gov.au/publications/documents/sympoziumpapers.pdf, letöltés: 2008.05.10.) O’Mairthini, Pol Nacha (2002): Foster Caring: Through-care and Aftercare. Irish Journal of Applied Social Studies. Vol.3 No.1 Open Society Institute (Nyílt Társadalom Intézet) (2007): A romák minőségi oktatáshoz való egyenlő mértékű hozzájutatása - Országjelentés. OSI/EU Monitoring and Advocacy Program 2007, Budapest Papházi Tibor és Szikulai István (2008): Gyermekvédelem és statisztika. SZMI, Budapest, kézirat Platthy István - Lónay Eszter (2003): A természet változásrendjére épülő évkörös rítusjátékok, ünnepek, mint a személyiségfejlesztés eszközei - A népszokásokra épülő pedagógiai modell a Pécsi Gyermekotthonban. (www.pecsgyo.org/web/tan/tanulmany1.htm, letöltés: 2008.09.13.) (Eredeti megjelenés: Fejlesztő Pedagógia, 2003/4-5. - Gyermekvédelem válaszúton) Popovics Edit (é.n.): Szakmai programok elemzése. (http://www.tegyesz.hu/pdf_hefop/szakmai_hefop.pdf, letöltés: 2009. május 19.) Preuss-Lausitz, Ulf (1997): A fiatalok világa a posztmodern társadalomban. Új Pedagógiai Szemle 1997. július - augusztus

258

(www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=1997-07-rt-Lausitz-Fiatalok, 2008.12.15.)

letöltés:

Prókai Orsolya - Erdős Judit - Rácz Andrea - Lakatos Ildikó (2008): Vajon tényleg jobb a gyerekeknek? - Kutatási záró-tanulmány, Revita Alapítvány kutatóműhelye, 2008. május, kézirat Radó Péter (1997): Jelentés a magyarországi cigány tanulók oktatásáról. Szakértői tanulmány a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal számára, kézirat, Budapest Rácz Andrea (2006a): Gyermekotthonokban dolgozók véleménye a szakmai munka tartalmáról. (In: A magyar gyermekvédelmi rendszer helyzete, jövőbeli kihívásai, szerk.: Rácz Andrea) NCSSZI, digitális kiadvány 2006. Rácz Andrea (2006b): Gyermekotthonokban élő, nagykorúságuk előtt álló fiatalok társadalmi integrációs esélyei. (In: A magyar gyermekvédelmi rendszer helyzete, jövőbeli kihívásai, szerk.: Rácz Andrea) NCSSZI, digitális kiadvány 2006. Rácz Andrea (2006c): A gyermekotthoni nevelés kihívásai, a nagykorúságuk előtt álló fiatalok jövőképe. Kapocs, V. évf. 4. szám, 2006. Riegler Mária (2000): A felnőttkorú gyermek. Fiatal felnőttek helyzete az utógondozói ellátásban. (ELTE - Szociális munkás szak, levelező tagozat - szakdolgozat) Schwenke, Helen (2007): Policy for Children and Young People in the CEO’s Care. (Government of Western-Australia, Department for Child Protection, June 2007) Smith, Carole R. (1995): Örökbefogadók és nevelőszülők. Pont Kiadó, Budapest Somlai Péter (1997/2000): A szociális integráció világa. (In: Családszociológiai Szöveggyűjtemény, szerk.: Schadt Mária, 2000.) Comenius, Pécs (eredeti megjelenés: Somlai Péter (1997): Szocializáció. CORVINA, Budapest) Somlai Péter (2002): Elhúzódó kamaszkor. Fordulópont IV. évfolyam 16. szám, 2002/2. Somlai Péter (2007): A posztadoleszcensek kora. (In: Somlai Péter - Bogár Virág - Tóth Olga - Kabai Imre: Új Ifjúság - Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcencekről, szerk.: Somlai Péter) Napvilág Kiadó, Budapest Somorjai Ildikó (1996): Nevelőszülők Angliában. Család, gyermek, ifjúság 1996/1. Spitzer Tibor (1994): Az állami gondoskodásból kikerült fiatalok családépítési kísérletei. Esély 1994/4. Stalder, Barbara (2003): Sebezhetőség és oktatás. (In: Sebezhető ifjúság, szerk.: Jancsák Csaba, 2003) Belvedere Meridionale, Szeged Stein, Mike (2005): Resilience and Young People Leaving Care. Joseph Rowntree Foundation, York

259

Szabolcs Éva (2000): Neveléstörténet és gyermekkortörténet. (In: A gyermek évszázada, szerk.: Pukánszky Béla, 2000.) Osiris Kiadó, Budapest Szikulai István (2004a): A nagykorúvá váltak gondozásának módszerei. (In: Gyermekvédelmi szakellátás - segédanyag szociális szakvizsgához, szerk.: Domszky András) NCSSZI, Budapest Szikulai István (2004b): Az utógondozás, illetve az utógondozói ellátás célja, tartalma. (In: Gyermekvédelmi szakellátás - segédanyag szociális szakvizsgához, szerk.: Domszky András) NCSSZI, Budapest Szikulai István (2004c): Az utógondozói ellátásban részesülők főbb szociodemográfiai jellemzői, problémái. (In: Gyermekvédelmi szakellátás - segédanyag szociális szakvizsgához, szerk.: Domszky András) NCSSZI, Budapest Szikulai István (2006a): „Nem szeretném, hogy befejeződjön...” - A gyermekvédelmi rendszerből nagykorúságuk után kikerült fiatal felnőttek utógondozásának és utógondozói ellátásának utánkövetéses vizsgálata. (In: A magyar gyermekvédelmi rendszer helyzete, jövőbeli kihívásai, szerk.: Rácz Andrea) NCSSZI, digitális kiadvány 2006. Szikulai István (2006b): A gyermekjóléti szolgálatok aktuális helyzete. (Konferencia előadás jegyzete, Zalaegerszeg, 2006. szeptember 13.) Szikulai István (2006c): A magyar gyermekvédelem fejlődésének kulcskérdései - egy lehetséges szakmai stratégia lépései. (In: A magyar gyermekvédelmi rendszer helyzete, jövőbeli kihívásai, szerk.: Rácz Andrea) NCSSZI, digitális kiadvány 2006. Szikulai István (2009): Néhány gondolat a gyermekek ügyéről. SZMI, Gyermekvédelmi Főosztály - szakmai anyag, kézirat Szilvási Léna (2006): Családok a gyermekvédelem határán. (In: A magyar gyermekvédelmi rendszer helyzete, jövőbeli kihívásai, szerk.: Rácz Andrea) NCSSZI, digitális kiadvány 2006. Szöllősi Gábor (1996a): A reform három sarkalatos pontja. Család, gyermek, ifjúság 1996/1. Szöllősi Gábor (1996b): Az Európa Tanács ajánlásai a gyermekeknek nyújtott helyettesítő gondoskodásról. Család, gyermek, ifjúság 1996/1. Szöllősi Gábor (1998): Szociális és gyermekvédelmi jog. JPTE ÁJK Továbbképző Szekció, Pécs Szöllősi Gábor (2000): Hogy fogalmunk legyen róla… Esély 2000/4. Szöllősi Gábor (2003): A gyermekvédelmi probléma mint társadalmi konstrukció. Esély 2003/2.

260

Szöllősi Gábor (2004): A gyermekvédelem mint szakpolitika, mint jog és mint intézményrendszer. (In: Gyermekjóléti alapellátás - Segédanyag a szociális szakvizsgához. szerk.: Szöllősi Gábor) NCSSZI, Budapest Szőtsné Karkus Zsuzsanna és szerzőtársai (2007): Gyermekvédelmi gondoskodásban és családban nevelkedő serdülőkorúak érzelmi intelligenciája, megküzdési stratégiája és szorongása. Család, Gyermek, Ifjúság 2007/2. Takács Ádám (2005): A történelem ereje. Módszer és tematika Michel Foucault-nál. (www.zemlpenimuzsa.hu/05_3/takacs.htm, letöltés: 2008.09.13.) (Eredeti megjelenés: Zempléni Múzsa 2005/3.) Tapsfiled, Robert - Collier, Felicity (2005): The Cost of Foster Care. Investing in our children’s future. British Association for Adoption & Fostering Network, London Tenczer Tamás (1999): Javaslat a gyermekek védelmének rendszerében új fogalom bevezetésére. Család, gyermek, ifjúság 1999/3. The British Psychological Society (2007): Child protection portfolio. Leicester, May 2007. (http://www.bps.org.uk/publications/guidelines-for-practitioners, letöltés: 2008.11.10) Tomison, Adam M. (2002): Evidence-based practice in child protection: What do we know and how do we better inform practice. (Keynote presentation at ‘What Works? Evidence Based Practice in Child and Family Services, Association of Children’s Welfare Agencies (ACWA) Biennial Conference, 2-4 September 2002, Bondi Beach, NSW.)(http://www.acwa.au/Conf2002/conf_proceedings/03%20Adam%20Tomison %20final.doc, letöltés: 2008.05.10.) Tóth Olga (2002): Kamaszkor után. Fordulópont IV. évfolyam 16. szám, 2002/2. Tóth Olga (2007): Fiatalok párkapcsolatai történelmi háttérrel. (In: Somlai Péter - Bogár Virág - Tóth Olga - Kabai Imre: Új Ifjúság - Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcencekről, szerk.: Somlai Péter) Napvilág Kiadó, Budapest Trocmé, Nico (1999): Canadian Child Welfare Multi-Dimensional Outcomes Framework and Incremental Measurement Development Strategy. (In: The First Canadian Roundtable on Child Welfare Outcomes - Roundtable Proceedings, edited by: Julie Thompson - Barbara Fallon) University of Toronto Press, Toronto, Ontario UNICEF Innocenti Research Center (1997): Children at risk in Central and Eastern Europe: perils and promises. Regional Monitoring Report No.7. The United Nations Children’s Fund, Italy, Florence (http://www.unicef-irc.org/databases/transmonee, letöltés: 2008.11.25.) UNICEF Innocenti Research Center (2000): Young People in changing societies. The MONEE Project. Regional Monitoring Report No.4. The United Nations Children’s Fund, International Child Development Centre, Italy, Florence (http://www.unicefirc.org/databases/transmonee, letöltés: 2008.11.25.)

261

UNICEF Innocenti Research Center (2007): Law Reform and implementation of the Convention on the Rights of the Child. The United Nations Children’s Fund, Italy, Florence (http://www.unicef-irc.org/databases/transmonee, letöltés: 2008.11.25.) Vaskovics László (2000): A posztadoleszcencia szociológiai elmélete. Szociológiai Szemle, 10. évf. 4. szám Vajda Zsuzsanna (2000): Gyermekfelfogás és gyermekkor a történelemben. (In: A gyermek évszázada, szerk.: Pukánszky Béla, 2000.) Osiris Kiadó, Budapest Vida Zsuzsanna (2001): Sikertelen nevelőszülői kihelyezések. Család, gyermek, ifjúság 2001/3. Vidra Szabó Ferenc (2000): Lakásotthoni pillanatkép Budapesten. Család, gyermek, ifjúság 2000/5. Vikár György (1980): Az ifjúkor válságai. Gondolat, Budapest Virág Teréz (2000): A serdülőkor társadalmi traumái. Fordulópont II. évfolyam 9. szám, 2000/3. Volentics Anna (1996): Gyermekvédelem és reszocializáció. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest Wallace, Claire - Bill, Jones (1992/2006): Ifjúság, család, polgárrá válás. (In: Gábor Kálmán - Jancsák Csaba: Ifjúságszociológia - szemelvények, 2006.) Belvedere Meridionale, Szeged Winn, Marie (1990): Gyermekek gyermekkor nélkül. Gondolat, Budapest Wyn, Johanna - Dwyer, Peter (1999/2006): Új irányok az ifjúsági életszakaszok átmeneteinek kutatásában. (In: Gábor Kálmán - Jancsák Csaba: Ifjúságszociológia szemelvények, 2006.) Belvedere Meridionale, Szeged Zinnecker, Jürgen (1990/2006): Gyermekkor, ifjúság és szociokulturális változások a Német Szövetségi Köztársaságban. (In: Gábor Kálmán - Jancsák Csaba: Ifjúságszociológia - szemelvények, 2006.) Belvedere Meridionale, Szeged Zombori Gyula (1997): A szociálpolitika alapfogalmai. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület - ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszék, Budapest Zsoldos Árpád (2008): A rendszerből kikerülő fiatalok életútjának alakulása (19972007). Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat, kézirat, Budapest Felhasznált stratégiai és egyéb dokumentumok A Bologna-folyamat Berlin (2003): „Az európai felsőoktatási térség megvalósítása” kommüniké a felsőoktatásért felelős miniszterek konferenciájáról. (2003. szeptember 19. Berlin)

262

A Magyar Köztársaság Kormányának programja. (1994-1998) A Magyar Köztársaság Kormánya - Új Magyarország Fejlesztési Terv. (Magyarország nemzeti stratégiai referenciakerete 2007-2013 Foglalkoztatás és növekedés) (Az Európai Bizottság döntésének dátuma: 2007. május 7.) A Magyar Köztársaság Kormánya - Társadalmi Megújulás Operatív Program. (20072013) (elfogadva az Európai Bizottság 2007. szeptember 13-án kelt, B(2007)4306 számú határozatával) A Nemzeti Megújhodás Programja - A köztársaság első három éve. (1990) Az Új Évezred Küszöbén - kormányprogram a polgári Magyarországért. (1998-2002) Beszámoló a Társadalmi összetartozásról szóló nemzeti cselekvési terv 2004. évi megvalósulásáról és a 2005. évre tervezett intézkedésekről. (2005. július) Barnardo’s Leaving Care project (http://www.barnardos.org.uk/leavingcarebelfast/microsite_leaving_care_belfast_faqs.h tm, letöltés: 2008.11.20.) „Cselekedni, most és mindenkiért!” - A nemzeti közép, a demokratikus koalíció kormányának programja. (2002-2006) Department for Education and Skills (2003b): Every Child Matters. - What do you think? DfES Consultation Unit. (www.dfes.gov.uk/everychildmatters) Európai Bizottság (2005): Növekedés és munkalehetőség - Európa jövője. A lisszaboni stratégia új kezdete. Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, Luxemburg Európai Bizottság Foglalkoztatási, Szociálisügyi és Esélyegyenlőségi Főigazgatóság (2005): Jelentés a társadalmi befogadásról - A tíz tagállam által benyújtott, a 20042006-os időszakra vonatkozó Társadalmi Összetartozásról Szóló Nemzeti Cselekvési Tervek elemzése. (2005. február) European Commission (2001): Study on the state of young people and youth policy in Europe. IARD Istituto di Ricerca S.c.r.l., 2001. (http://old.isfol.it/BASIS/web/prod/document/DDD/youth_docu.htm, letöltés: 2008.10.15) European Commission (2004): Joint report on social inclusion - Social security and social inclusion. (European Commission Directorate-General for Employment and Social Affairs Unit, Luxembourg, Manuscript completed in May 2004) Európai Közösségek Bizottsága (2001): Az Európai Bizottság fehér könyve - Új lendület Európa fiataljai számára. Brüsszel Európai Közösségek Bizottsága (2005): A Bizottság közleménye a Tanácsnak az ifjúságot érintő európai szakpolitikákról. Napirenden az európai fiatalokat foglalkoztató 263

kérdések: Az Európai ifjúsági paktum végrehajtása és az állampolgári szerepvállalás ösztönzése. (Ján Figel biztosnak Vladimir Špidla biztossal együttműködésben kiadott közleménye) Brüsszel Európai Közösségek Bizottsága (2007): A Bizottság közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának - Az oktatásban, a foglalkoztatásban és a társadalomban a fiatalok teljes körű részvételének elősegítése. Brüsszel Európai Közösségek Bizottsága (2008): A Bizottság közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának - Megújított szociális menetrend: Lehetőségek, hozzáférés és szolidaritás a XXI. századi Európában. (COM(2008) 412) Brüsszel Európai Közösségek Bizottsága (2008): A Bizottság közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának - Megújított szociális menetrend: Lehetőségek, hozzáférés és szolidaritás a XXI. századi Európában - Összefoglaló hatásvizsgálat. (SEC(2008) 2157) Brüsszel Európai Tanács (2006): A szociális védelemről és a társadalmi integrációról szóló együttes jelentés. Brüsszel Európai Tanács (2007): A Tanács és a tagállamok kormányainak a Tanács keretében ülésező képviselői által elfogadott következtetések (2007. november 16.) a fiatalok lehetőségeinek kihasználását és aktív társadalmi részvételét célzó ifjúságpolitika transzverzális megközelítéséről. Brüsszel Gyermekszegénység elleni Nemzeti Program - Rövid program. (2006. március) (A programot készítették: Ferge Zsuzsa - Darvas Ágnes - Farkas Zsombor - Tausz Katalin Várnai Györgyi) „… Hogy általuk legyen jobb!” Előterjesztés a Kormány részére a Nemzeti Ifjúsági Stratégiáról. Szociális és Munkaügyi Minisztérium, Budapest, 2008. december (169819/2008-SZMM) Javaslat a Nemzet Lakáspolitikai Tanácsadó Testület összehívására - Bajnai Gordon miniszternek küldött levél. (Földi Tamás, Magyar Építőipari Szövetség elnöke és társai) Budapest, 2008. március 21. (www.measz.hu/file?id=120, letöltés: 2009. 03.31.) „Közös kincsünk a gyermek” Nemzeti Csecsemő- és Gyermekegészségügyi Program. Budapest, 2005. november (Kiadta az Egészségügyi Minisztérium megbízásából az Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet, Felelős kiadó: Dr. Rácz Jenő egészségügyi miniszter) „Legyen jobb a gyerekeknek!” Nemzeti Stratégiáról szóló Országgyűlési határozat. (2007-2032) Budapest, 2007. Lendületben az ország! - A Köztársaság kormányának programja a szabad és igazságos Magyarországért (2004-2006)

264

Magyar Köztársaság Kormánya (2007): J/2843. számú Jelentés a gyermekek és az ifjúság helyzetéről, életkörülményeinek alakulásáról és az ezzel összefüggésben a 2005. évben megtett kormányzati intézkedésekről. (Előadó: Kiss Péter szociális és munkaügyi miniszter, Budapest, 2007. április) Nemzeti Cselekvési Terv a társadalmi összetartozásért (2004-2006) - készült a 2321/2003. (XII. 13.) kormányhatározattal létrehozott társadalmi kirekesztés elleni bizottság keretében. A társadalmi befogadásról szóló közös memorandum és az Európai Unió társadalmi kirekesztés elleni stratégiájának célkitűzései alapján. 2004. július Nemzeti stratégiai jelentés a szociális védelemről és a társadalmi összetartozásról. (2006-2008) Új Magyarország: Szabadság és szolidaritás - a Magyar Köztársaság Kormányának programja a sikeres, modern és igazságos Magyarországért. (2006-2010) Felhasznált hazai jogszabályok A Magyar Köztársaság Alkotmánya 1949. évi XX. törvény A gyermekek védelméről és gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 15/1998. (IV.30.) NM rendelet a személyes gondoskodást nyújtó gyermekjóléti, gyermekvédelmi intézmények, valamint személyek szakmai feladatairól és működésük feltételeiről Felhasznált gyermekvédelmi adatok Gyermekvédelmi statisztikai Tájékoztató 2006. (SZMM-SZMI közös kiadványa, 2009)

265