ISKOLÁNK TÖRTÉNETE Bányászati-Kohászati Tanintézet (1735-1762) Egy 1735. június 22-én kelt leiratban a bécsi udvari kamara részletesen szabályozta a Selmecbányán fölállítandó „Berg-Schola" vagy Bányászati-Kohászati Tanintézet mőködését. Megszabta tanulóinak számát, meghatározta a tananyagot, a tanulmányi rendet, a követelményeket stb. Mivel Selmecbányán ez ideig is képeztek vezetı mőszaki szakembereket expectansok formájában, ez a rendelkezés nem a magyarországi bányászatikohászati szakképzés megindulásának, hanem a mai értelemben vett iskola jellegő intézmény megteremtésének mérföldköve. A tanintézet elsı oktatója Mikoviny Sámuel, a „hét alsó-magyarországi szabad királyi bányaváros mérnöke" volt. Mikoviny másfél évtizedes selmeci mőködésével megszilárdította és életképessé tette a tanintézetet. Életmővével elévülhetetlen érdemeket szerzett nemcsak a magyar bányászati-kohászati, hanem a felsıszintő mőszaki oktatás megteremtében is. Az iskola a Fıbányagrófi Hivatal, illetve a szélaknai bányaüzem keretében mőködött. Az oktatás nyolc diákkal indult meg, a tanulmányi idı két év volt. Az elsı évben „matematika" címszó alatt általános mérnöki ismereteket oktattak, a másodikban szakosodtak a hallgatók. Öt tanszak volt: 1. bányamővelı és bányajogász; 2. bányamérı; 3. ércelıkészítı; 4. kémlész és kohász; 5. pénzverı és aranyváltó.
Bányászati-Kohászati Akadémia (1762-1808) A 18. század közepén rohamos fejlıdésnek indultak a bányászattal, kohászattal közvetlenül összefüggı természettudományok, megnıtt a szakemberek iránti igény, így a bányász- és kohászképzés korszerősítése elodázhatatlannak látszott. 1762. október 22-én született meg Mária Terézia döntése az egész birodalom igényének megfelelı bányászati-kohászati intézmény felállításáról. E naptól számítjuk az akadémiai szintő képzés megteremtését Selmecbányán, vagyis a Bányászati-Kohászati Akadémia megalapítását. 1763-ban kapta meg professzori és bányatanácsosi kinevezését Nikolaus Jacquin a selmeci Akadémia Bányászati és Kémiai Tanszékére, de az oktatást csak egy éves elıkészítı munka után kezdte meg a Krecsmáry-házban. Jacquin ásványtant, kémiát és elméleti kohászattant (metallurgiát) adott elı. 1770-ben átszervezték az akadémiát, és három évre emelték a képzési idıt. Az 1770-es tantervi utasítást (Systema Academiae Montanisticae) Mária Terézia királynı azzal a megjegyzéssel hagyta jóvá, hogy az erdészeti oktatásra különös gondot kell fordítani, mert az igen fontos a bányászat és a kohászat számára. 1
Ebben az okiratban szerepel elıször az „akadémia” megjelölés. (Academia Montanistica, Bergakademie). Az akadémia a fıbányagrófi hivatal keretében mőködött, igazgatója maga a fıbányagróf volt. A professzorok egyben a hivatal bányatanácsosai is voltak. Az elsı két évfolyamon a hallgatók a bányászat és a kohászat elméleti alapjait sajátították el, majd a harmadik évben mindezek alkalmazását a bánya- és kohóiparban. A 19. század elején az oktatási idı három és fél, illetve négy esztendıre emelkedett. (A harmadik tanítási év után megkövetelték a fél-, illetve egyéves szakmai gyakorlatot az alsó-magyarországi bányaés kohóüzemeknél.)
Bányászati-Kohászati Akadémia és Erdészeti Tanintézet (1808-1846) A századforduló táján az addigi bányamőveléstanon belül elıadott erdészeti ismeretek kezdték szétfeszíteni a bányászati tárgy adta kereteket, ugyanakkor szükségessé vált az önálló, az erdészetet magas fokon mővelı szakemberek képzése is. Az uralkodó a bécsi udvari kamara, valamint a Pénzverészeti és Bányászati Kamara javaslatára 1807-ben elrendelte a Selmecbányai Bányászati Akadémia szervezeti keretén belül az Erdészeti Tanintézet felállítását. Erre 1808-ban került sor. A tanintézet tanárává Wilkens Henrich Dávidot nevezték ki. Wilkens elsı elıadását 1809. február 12-én, a király születésnapján, délelıtt tíz órakor tartotta meg a fıbányagrófi hivatal valamennyi tagja és a teljes akadémiai hallgatóság jelenlétében. Az erdészek számára ekkor a tanulmányi idı két év volt.
Bányászati és Erdészeti Akadémia (1846-1904) 1846. október 6-án az akadémia szervezetére és oktatási rendjére vonatkozó reformokat szentesített az uralkodó. Az önállósodás jelentıs mérföldköve volt, hogy 1846-tól az akadémia már nem a fıbányagrófi hivatal intézményeként mőködött, hanem szervezetileg önállóan. Az összekötı kapcsot a fıbányagróf személye jelentette, aki egyszersmind az akadémia igazgatói tisztjét is betöltötte. Az intézmény irányítását a professzorokból álló Igazgató tanács végezte, élén a fıbányagróffal. 1846-ban az Erdészeti Tanintézetet akadémiai rangra emelték, de csak 1848-tól kezdıdött el az erdészet akadémiai szintő oktatása. Az intézmény neve Bányászati és Erdészeti Akadémia lett. Az oktatásban alapvetı módosítást jelentett, hogy a bányász-kohász hallgatók részére a tanulmányi idıt az addigi három elméleti évrıl négyre emelték, az erdészképzés idıtartama pedig két évrıl háromra nıtt. A szervezeti változásokba, a tantervi reformok bevezetésébe azonban beleszólt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc. A selmeci akadémiát a magyar Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium alá rendelték. A hivatalos oktatási nyelv a magyar lett, bár ennek bevezetése nehézségekbe ütközött. Az oktatók és az akadémikusok döntı többsége kezdettıl fogva a magyar ügy mellé állt, késıbb 2
azonban kitörtek a nemzeti ellentétek. A soknemzetiségő akadémia ifjúsága a márciusi napok bővöletében a „szabadság, egyenlıség, testvériség" szelleme szerint az Arany Bányamécseshez címzett kocsmájuk homlokzatára egy akarattal tőzte ki a magyar, német és szláv trikolórt, a megalakuló nemzetırségbe pedig testületileg lépett be. Az ellentéteket az robbantotta ki, hogy Jendraschek Miksa bányatanácsos kijelentette: a magyar zászló nincs méltó helyen a két nem hivatalos zászló között. A német ajkú hallgatók erre tüntetéssel válaszoltak. Május 14-én a 300 hallgatóból (250 bányász-kohász és 50 erdész) 133-an bejelentették távozásukat az akadémiáról. A késıbbiekben az ausztriai bányászkohászok számára Leobenben, a cseh-morva nemzetiségőek számára Přibramban létesült felsıfokú tanintézet. Az itthon maradt hallgatók közül sokan ezután a nemzet önvédelmi harcában vettek részt. A Jellasics-betörés hírére Buda védelmi sáncmunkálatait 500 selmeci bányász végezte bánya-kohómérnökök és akadémisták irányításával. Az önkéntes pánszláv csapatok december elején császári csapatok kíséretében lépték át a határt Csehország felıl. Védelemre csak a felvidéki megyék, köztük Beniczky nemzetırsége állt készenlétben. A december 11-i budatini csatában a vert helyzetet a 41 fıs selmeci tüzérség és a bányavidéki újonc zászlóalj fordította megfutamító gyızelemre, és kényszerítette a beözönlıket az ország területének elhagyására. A tüzérséget Stróbl Alajos akadémista parancsnoksága alatt a hallgatók alkották, a többi hallgató a nemzetır-gyalogságban szolgált. A bányavidék 1849. januári kiürítése után a hallgatók többsége csatlakozott az átvonuló magyar csapatokhoz. A császári csapatok bevonulása után március 14-én a katonai igazgatás bezáratta az akadémiát. (Bár februárban elkezdıdött az oktatás, de az ott tartózkodó 64 hallgatót megbízhatatlannak tartották.) Az oktatás a bányavidék áprilisi felszabadulása után sem indulhatott meg, mivel legtöbben a védelmi munkálatokban vettek részt. Az akadémia hallgatói közül számosan a szabadságharc csataterein vesztették életüket, az életben maradottakra pedig börtön, bujdosás vagy kényszerbesorozás várt. Az oktatás 1850-ben ismét megkezdıdött a megfogyatkozott számú oktatói gárdával és hallgatósággal. Az oktatási nyelv ismét a német lett. Néhány évig az akadémia léte veszélyben forgott, de történelmi hagyományai és nemzetközi hírneve megóvták a pusztulástól. Másfél évtizedes nehéz korszak után az iskola fellendülését a kiegyezés és az azt követı gazdasági felemelkedés hozta meg. A tanítás nyelve a magyar lett, egy idıben (1868) mind a bányász-kohászoknál, mind az erdészeknél. Az intézmény neve Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémiára változott és a Pénzügyminisztérium felügyelete alá került. Az akadémia átfogó reformját az uralkodó 1872-ben hagyta jóvá. Szervezetileg teljesen különvált a selmeci bánya- és kohóigazgatóságtól. Vezetıje a saját tanári karból az Akadémiai Tanács által választott igazgató lett. Az egyes ágak specializálódtak. 3
A addigi bányász szak külön bányászati, vaskohászati és gépészeti-építészeti szakokra vált szét (ez utóbbi csak 1895-ig állt fenn), az erdészet pedig általános erdészeti és erdımérnöki szakra. A specializálódás miatt a tanulmányi idı minden szakon három év lett.
Oktatás a II. világháború végéig. 1904-tıl az akadémia neve, szervezete megváltozott. Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Fıiskola lett. A tanulmányi idıt négy évre emelték, és egyéb külsıségekben is kifejezésre jutatták az ország egyetemeihez való közeledést (mérnöki oklevél és cím, a fıiskolai tanács rektort választott stb.) Az iskola 1904-es átszervezése után komolyan felvetıdött a kérdés a fıiskola székhelyének áthelyezésével, illetve a bányász-kohászat és az erdészet szétválasztásával kapcsolatban. (Ez utóbbi ügyben az Országos Erdészeti Egyesület már 1896-ban állást foglalt.) Az oktatással kapcsolatos új célkitőzések és elvárások megvalósítására Selmecbányát egyre kevésbé találták alkalmasnak. (Az erdészeti oktatásra egyébként már Wilkens sem tartotta alkalmasnak Selmecet.) A Selmecrıl való elköltözés több mint két évtizeden át foglalkoztatta a tanári kart, ugyanakkor az érzelmi kötıdés túl erıs volt a bányászati-kohászati és erdészeti oktatás ısi bölcsıje iránt. Az I. világháború azonban eldöntötte ezt a kérdést. A békés székhelyváltás helyett menekülni kellett a megszálló cseh csapatok elıl. 1918. december 14-én a hallgatóság utolsó, mintegy 300 fıs csoportja is elhagyta Selmecbányát, szekereken és szánkókon menekülve, de a tanári kar jelentıs része ott ragadt. İk csak 1919 januárjában, a megszállókkal folytatott tárgyalás után jöttek el Selmecrıl. A fıiskolai győjteményeket még a megszállás elıtt sikerült a fıvárosba szállítani. A fıiskolát elsısorban Budapesten próbálták elhelyezni, de épületek hiányában más megoldást kellet keresni. Bár Gödöllı is szóba került, végül Sopronban kapott helyet az intézmény, ideiglenesen a Károly laktanyában. Az, hogy a fıiskola Sopronba került, Dr. Thurner Mihály soproni polgármester érdeme; ügyes diplomatikus politikájával ugyanis jelentısen befolyásolta a kormányzatot a végsı döntésben. Az idetelepítéssel kulturális és gazdasági célokat egyaránt kívánt szolgálni. 1919 tavaszán teljesen rendszertelenül ugyan, de megindult az oktatás. Alig kezdte meg azonban a fıiskola új otthonában a munkát, nyugalmát újabb veszély fenyegette. 1920. június 4-én a trianoni békeszerzıdés Sopront Ausztriának ítélte. A várost 1921. augusztus 29-én kellett volna átadni, azonban a nyugatmagyarországi felkelés keretében létrehozott, nagyrészt fıiskolásokból álló századdal az elırenyomuló osztrák csendıröket szeptember 8-án Ágfalvánál feltartóztatták. A fegyveres összetőzés során Szechányi Elemér bányamérnök-hallgató és Machatsek Gyula erdımérnök-hallgató hısi halált haltak. Az így kialakult helyzet után az októberi velencei egyezmény értelmében Sopronban és környé4
kén december 14-16-án népszavazást kellett tartani. Ennek eredményeképpen Sopron és környéke mintegy 65 %-os szavazati aránnyal visszakerült Magyarországhoz. Az Országgyőlés Sopronnak a „Civitas Fidelissima" (a „leghőségesebb város" címet adományozta). A fıiskolásoknak kiemelkedı szerepük volt abban, hogy Sopron magyar maradt. 1931 óta áll a Botanikus kertben az "İrtüzek" hirdetve emléküket. 1922-ben a fıiskola végleges helyére költözött, megkapta a honvéd fıreáliskola céljaira épült épületcsoportot. Az 1923/24-es tanévet az intézmény már mint Bányamérnöki és Erdımérnöki Fıiskola kezdte meg. 1934-ben a fıiskolai tanács tiltakozása ellenére a fıiskolát a Mőegyetemmel, a Budapesti Egyetem Közgazdaságtudományi Karával és az Állatorvosi Fıiskolával együtt a József Nádor Mőszaki és Gazdaságtudományi Egyetem önkormányzati szervezetében egyesítették, ezzel a fıiskolát Bánya-, Kohó- és Erdımérnöki Karrá minısítették viszsza. 1935-ben bevezetésre került a kilenc féléves tanulmányi rend, és az egységes kohómérnökképzés. Az ifjúság egyaránt nemet mondott a szélsıbal és a szélsıjobb eszmékre a 30-as, 40-es években. Az 1940-es évektıl a részben németajkú Sopronban megerısödött a Volksbund-mozgalom. A hallgatóság ez ellen nyíltan fellépett. Az 1944. március 19-i megszállást követıen az ifjúság és a német katonaság között a súrlódások, összetőzések egyre nagyobb méreteket öltöttek. A háború végének közeledtével (a többi karhoz hasonlóan) a sopronit is fenyegette a Németországba való kitelepítés veszélye. Amennyire a kar tehette a nyilaskormány jelenlétében, elutasította a kitelepítés tervét. Végül a szovjetek bevonulása miatt erre nem került sor. A nácizmusnak fıiskolai áldozatai is voltak. 1945. március 30-án SS-katonák Brennbergbánya közelében a Kovács-árokban agyonlıtték Ferenczi János erdımérnök-hallgatót, testvérét, Ferenczi Sándor tanárt, Naumann János kohómérnök-hallgatót és Csaszlava Jenınét. (Csaszlava Jenı bányamérnök-hallgató tarkólövést kapott, de életben maradt.)
Iskolánk története a II. világháború után A háború után négy évvel, 1949-ben a Rákosi rezsim kettéválasztotta az intézményt. Miskolcon létrehozták a Nehézipari Mőszaki Egyetemet Bánya- és Kohómérnöki, valamint Gépészmérnöki Karral. A Bánya-és Kohómérnöki Kart a Sopronból elcsatolt Bánya- és Kohómérnöki Szak alkotta. A kohász tanszékek 1952-ben, a bányász tanszékek azonban csak 1959-ben költöztek végleg Miskolcra. 1955-ben az NME-n önálló Bányamérnöki- és önálló Kohómérnöki Kar jött létre. 1949-ben Sopronban létrehozták az Erdımérnöki és Földmérı Mérnöki Kart (az - akkor már - Mőegyetemen belül), de az Erdımérnöki Szakot 1950-ben az Agrártudományi Egyetemhez csatolták. A szak 1952-ben kivált az Agrártudo5
mányi Egyetembıl, és önálló Erdımérnöki Fıiskolaként mőködött tovább. Az 1956-os forradalomban a fıiskola ifjúsága tevékenyen részt vett. Október 22-én a Soproni Egyetemi Karok Diákparlamentje (a Mőegyetem diákjaihoz hasonlóan) megfogalmazta követeléseit, többek között azt, hogy az elszakított selmeci karokkal egy egyetemben egyesüljenek. Az egyetemistákat felfegyverezték a város védelmére, s megalakult az egyetemi nemzetırség. A város közigazgatását a Forradalmi Diáktanács vette át. A hallgatókra hárult a város rendjének fenntartása: a lakosság ellátásának biztosítása, a külföldrıl érkezett segélyek fogadása és továbbítása az ország más területeire, kapcsolattartás a nemzeti és munkástanácsokkal, együttmőködés a rendırséggel, határırséggel, honvédséggel. Éjjel-nappal dolgoztak a forradalom sikeréért; egy független, demokratikus és semleges Magyarország megteremtéséért. Ha csak két hétre is, de ık adták vissza negyvenezer soproni polgár emberi méltóságát. November 4-én a fıiskolások nagy része felvonult Kópházánál a Sopron felé vezetı úton. Beásták magukat és el akarták állni az oroszok útját. Amikor a felvonuló orosz tankok ellen meg akarták kezdeni a védılövések leadását, kiderült, hogy a páncéltörı lövegekbıl hiányzik a gyúszeg - vagy árulás miatt, vagy mert a fıiskolások értelmetlen halálát akarták megakadályozni. Így reménytelen lett volna az ellenállás, ezért a hallgatók elmenekültek. A megtorlástól való félelem miatt a fıiskola oktatóinak 30 %-a, és több mint ötszáz (ebbıl 220 erdész) hallgató Ausztriába távozott. Néhányan visszatértek, de több mint kétszázan Kanadába emigráltak, és számukra Vancouver-ben, a University of British Columbián hoztak létre erdımérnök-képzést. A Sopron Divisionál 141-en szereztek diplomát. Az oktatás Sopronban november 12-én folytatódott. 1957-ben megindult a faipari mérnökök képzése. 1962-ben az akkor már egyetemi rangú fıiskolát Erdészeti és Faipari Egyetemmé szervezték, Erdımérnöki és Faipari Mérnöki Karral. A képzési idı tíz félévre emelkedett. 1969-ben a Nehézipari Mőszaki Egyetem a Dunaújvárosban mőködı Kohó- és Fémipari Fıiskolai Karral bıvült, ahol kohász és gépész üzemmérnök képzés indult. Az 1971/72-es tanévtıl kezdıdıen az EFE Faipari Mérnöki Karán megvalósult a kétszintes mérnökképzés, vagyis megkezdıdött a faipari üzemmérnök képzés. 1972-ben az EFE székesfehérvári székhellyel Földmérési és Földrendezıi Fıiskolai Kart létesített. 1996-tól az intézmény neve Soproni Egyetem, ekkor indul el a közgazdászképzés. 2000-tıl a Nyugat-Magyarországi Egyetemen belül Erdımérnöki-, Faipari Mérnöki-, és Közgazdaságtudományi Karon folyik Sopronban a hagyományok ápolása. 2002-ben az Egyetem áttért a kreditrendszerő oktatásra, 2006-ig pedig minden szak áttért a „Bolognai folyamat”-ként ismert kétszintő képzésre.
6
Az Erdımérnöki Kar elmúlt évei 1993-ig a Kar egy szakból állt, ám innentıl rohamos fejlıdésen esett keresztül. 1993-ban az erdımérnökképzés mellett beindult a környezetmérnöki és a levelezı vadgazda mérnöki szak. 2002-tıl nappali vadgazda mérnök és környezettudományi képzés is indult., majd 2003-ban a Természetvédelmi Mérnöki Szak alapításával Karunk elérte mai felépítését, immár 5 szakkal a legnagyobb soproni egyetemi karként mőködik. 2005-tıl a bolognai folyamat is érezteti hatását...
A Faipari Mérnöki Kar története Az Erdımérnöki Fıiskolán 1957-ben kezdıdött az okleveles faipari mérnök képzés (1962-ben ezért lett az intézmény neve Erdészeti és Faipari Egyetem), mely beilleszkedett a selmeci hagyományok csodálatos világába. 1971-ben megvalósult a kétszintes mérnökképzés. Az okleveles faipari mérnökök mellett már üzemmérnökök is végeztek a karon. Az okleveles mérnöki szakon 10, az üzemmérnökin 6 félév volt a tanulmányi idı. 1997-ben az üzemmérnöki megnevezés megváltozott, és Faipari Mérnöki Szak lett. A hallgatók megırizték a hagyományokat, és az egész egyetem diáksága tudja, hogy aki a Faipari Mérnöki Szakra jár, az valójában üzemes. A Faipari Mérnöki Kar könnyebben alakította át képzését a nagy reformok idején, hiszen 1971 óta kétlépcsıs mérnökképzés folyt. Jelentıs változások csak az utóbbi 10-15 évben történtek, mivel a kilencvenes évektıl elkezdett szélesedni az oktatási palettát. Ennek következtében kialakult a papíripari szak, belsıépítész-, formatervezı mővészeti szak. A változás folytatódott: a papíripari szakot átalakították okleveles könnyőipari szakká, és elkezdıdött a gazdasági informatikus képzés is. A bolognai rendszer elindulásával ismét nagy változás történt a karon.
A Közgazdaságtudományi Kar története A ’90-es évek elején az egyetem rektora, Winkler András nagy lehetıséget látott a régióban gazdaságtudományi képzés indítására. Ennek elsı lépéseként 1992-ben létrejött a Közgazdasági- és Vezetésfejlesztési Intézet az akkori Erdészeti és Faipari Egyetem keretein belül. 1993 februárjától az intézet bekapcsolódott az erdı- és faipari mérnökök képzésébe. Ugyanebben az évben beindult a gazdasági szakmérnök képzés (ebbıl lett késıbb a mérnök-közgazdász képzés). Idıközben megkísérelték a közgazdászképzés akkreditációs anyagát kidolgozni sikertelenül, de ez a képzés az akkori egyetem profiljába nem is volt beilleszthetı. Herczeg János (az intézet alapítója és vezetıje) vetette fel, hogy Gidai Erzsébet professzor asszony vezetésével komoly esélyekkel indulhatna a közgazdászképzés. A professzor asszony vezetésével elkezdett érdemi munka eredménye7
ként született meg az akkreditációs anyag, amely kiváló minısítést kapott, és 1996 szeptemberében végre saját jogon is megindulhatott a nappali tagozatos képzés. Ehhez döntıen hozzájárult, hogy Bessenyei Lajos akkori dékán segítségével 1995-ben a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Karának égisze alatt levelezı tagozatos közgazdászképzés indult Sopronban. 2000-ben létrejött a Közgazdaságtudományi Kar, melynek székhelye az egyetemi Campusból a mára már önálló Erzsébet utcai épületbe költözött. 2006-tól a Közgazdaságtudományi Karon is elindult a „Bolognai rendszerő” képzés.
8
