AZ UNOSOM HATÁSA A NEMZETKÖZI BÉKEFENNTARTÁSRA (1992 ÉS 1996 KÖZÖTT)

1. évf. 2. szám: 2011/ 2. Feltöltve: 2011. december 19.

FEKETE FERENC

AZ UNOSOM HATÁSA A NEMZETKÖZI BÉKEFENNTARTÁSRA (1992 ÉS 1996 KÖZÖTT)∗ 2011 meglehetősen zavarosan kezdődött a Maghreb térségben. A tunéziai jázminos forradalom után tüntetések és erőszakos cselekedetek sora következett. A líbiai események kapcsán azonban világossá vált, hogy a háborús viszonyok miatt nagyszámú menekült fog megindulni az ország határai – így többek között a tengeren át az EU – felé, amelyet kezelni kell. Az is elég egyértelművé vált, hogy a világnak valamiképpen reagálnia kell a kialakult helyzetre, amit az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) – talán némi késéssel – meg is tett: 1973. számú határozatában felhatalmazta a tagállamokat és a főtitkárt, hogy „minden lehetséges eszközzel” védjék meg a civil lakosságot, és felkérte a tagállamokat, hogy azonnal jelentsék minden, ezen határozat alapján indított akciójukat a főtitkárnak. Vajon volt már hasonló akció az ENSZ történetében? Van olyan tudásbázis, amire támaszkodhattak, vagy „helyben” kellett megfelelő megoldásokat alálniuk? Eljárás és módszertan szempontjából igen, volt már ilyen akció, aminek a tapasztalataiból a döntéshozók tanulhattak. Az 1990-es évek elején négy nagy konfliktus borzolta a kedélyeket: a mozambiki, a boszniai, a ruandai és mind közül a legkorábbi, a szomáliai. Ez utóbbi volt az, ahol a nemzetközi erők először szembesültek a megváltozott világrend okozta változtatási kényszerrel és az új típusú fenyegetésekkel, amikre válaszolniuk kellett. Az írásomban a körülmények ismertetése után részletesen kívánok foglalkozni a szomáliai sikertelen missziók bemutatásával és rá kívánok mutatni azokra a tapasztalatokra, amelyek segíthetik/segíthették volna az EU és a BT döntéshozóit abban, hogy a líbiai helyzetet súlyának megfelelően kezeljék.

∗

E tanulmány várhatóan megjelenik a Több síkon (Budapest, BCE, 2011. Szerk.: Murányi Péter) című tanulmánykötetben is. A kötet a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0023. számú projektjének keretében megvalósult kutatások eredményeit közli. A szerző a BCE Közigazgatás-tudományi Karának Európai és nemzetközi igazgatás MA szakos hallgatója. Elérhetősége: [email protected]

PRO PUBLICO BONO ONLINE

TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK Szomália, miként sok más afrikai ország, meglehetősen viharos történelemmel bír; jómagam viszont csak a vizsgált témával kapcsolatos eseményeket szeretném kiemelni. A két legfontosabb kulcsszó: neokolonializmus és diaszpóra. A gyarmati időszak után a szomáli nép 5 különböző országba szóródott szét az etnikai szempontokat figyelmen kívül hagyó határok meghúzása során. A helyzetet tovább súlyosbította az a tény, hogy a jelentős (csak Kenyában több százezer fő) szomáli kisebbséget egyik országban sem tekintették teljes jogú állampolgárnak – a szomáli nép számára ez az időszak lett az alapja a külpolitikájukat (ha beszélhetünk ilyenről) máig átható pánszomálizmusnak és az irredenta mozgalmaknak. Az 1960-as években Brit- és Olasz Szomáliföld felszabadulásából és egyesüléséből létrejött a ma is ismert területen a Szomáli Köztársaság, amelynek első dolga volt, hogy a fennálló határokat azonnal vitatni kezdje és megpróbálja kitolni azokat úgy, hogy az összes szomáli törzs az anyaországhoz tartozzon. A frissen létrehozott Afrikai Egységszervezet, ahol a szomszédos államok jelentősebb súllyal bírtak, elutasította az ilyen irányú törekvéseket. Szomália sokáig szövetséges nélkül maradt, de ez nem akadályozta meg, hogy két sikertelen háborút is indítson Etiópia és egyet Kenya ellen (Hettyey 2008, 94-95). Az országot a függetlenné válása után Mohammed Siad Barre irányította, aki igyekezett kihasználni azt a tényt, hogy a hidegháború alatt a két szuperhatalom egyik „ütközőzónája” Afrika volt. Bár a hatalomra jutását követően gyorsan kihirdette, hogy Szomália a „tudományos szocializmus” útján kíván haladni – sőt, annak egyik minta országa kíván lenni –, emögött nem ideológiai, pusztán jól megfontolt lokális politikai érdekek álltak. A szomszédos Etiópia ugyanis tradicionálisan amerikai szövetséges és a helyiek számára elképzelhetetlen lett volna, hogy velük azonos tömbbe tartozzanak. Maradt tehát a Szovjetunió „barátsága”, amely több iszlám országgal került már kapcsolatba és előzékenyen segített a „demokratikus” átrendezésben. Siad Barre elsősorban pénzt és segélyeket várt újdonsült szövetségesétől, amely azonban pont ezt a kettőt nem tudta megadni neki – cserébe viszont szovjet szakértőkkel és fegyverekkel támogatta a szomálikat. A katonai infrastruktúrát is jelentősen fejleszteni kezdték, támaszpontok és repülőterek épültek szovjet segélyekből és nagyarányú aknásítás is folyt a térségben (Sulyok 2004, 279). 1974-ben aztán Etiópiában is szovjetbarát kormány került hatalomra, így az addigi patrónus viharos gyorsasággal „felejtette el” tovább finanszírozni a fegyverkezést és a szállítmányokat az ellenséges szomszédhoz irányította át. Szomália ekkortájt kísérelte meg másodjára is kiterjeszteni a határait és annektálni az ún. Ogaden térséget (ahol Siad Barre is született), az egyik legnépesebb szomálik által lakott térséget a határ túloldalán. A szovjetek nyíltan az annekció ellen foglaltak állást, amire válaszul Siad Barre kiutasította az összes szovjet szakértőt az országából és a katonai bázisokat is átmenetileg bezáratta.

2


A rezsim meggyengülését kihasználva a politikai ellenfelek fegyveres felkelést szítottak a diktátor megdöntésére, ami bár eredménytelennek bizonyult, megnyitotta az utat az újabb ellenzéki csoportok számára. Az ország északi területein (az egykori brit uralom alatt álló területeken) rohamosan nőtt a befolyásuk, míg végül teljesen kiszorították a központi hatalmat és déli, illetve keleti irányú expanziót kezdtek meg.1 A fegyveres konfliktusok eredményeként újabb menekülthullám indult meg a környező országok szomáli törzsek által lakott területeire. Siad Barre hatalma megóvása érdekében 1982-ben szoros gazdasági és katonai együttműködési szerződést kötött az Egyesült Államokkal és átadta nekik az egykori szovjet katonai bázisokat, gazdasági mentőcsomagokért és fegyveres támogatásért cserében.2 Szomália az USA közbenjárására a Nemzetközi Valutaalap segítségével kiegyenlítette a fizetésimérleg-hiányát, leértékelte a valutáját és elengedték adósságállományát. Ez a szövetség sem volt azonban hosszú életű, az USA a hidegháborús konfliktus enyhülésével felbontotta arra hivatkozva, hogy a rezsim nem tartja tiszteletben az emberi jogokat. Az IMF hozzájárulásával a következő segélyező Szomáliában a Világbank lett, de több más nemzetközi segélyszervezet is megjelent, így az évtized végére több ezer főnyi humanitárius munkatárs tartózkodott az országban. A hidegháború végével és a bipoláris világ megszűnésével geopolitikailag leértékelődött egész Afrika – ezzel együtt Szomália – és egykori szövetségesei magára hagyták. Ezt a hatalmi vákuumot használták ki az északi terület jól felfegyverzett klán-milíciái (az Egyesült Szomáli Kongresszus és a Szomáli Hazafias Mozgalom), és benyomultak a fővárosba valamint az értékesebb déli területekre. Társadalmi háttér A lakosság a mai napig is tradicionálisan klánokba tömörül3, amely hovatartozás apai ágon öröklődik. A 6 legnagyobb klánból csupán 2 foglalkozik földműveléssel a déli területeken – a Digil és a Rahanweyn (utóbbiba a lakosság kb. 17%-a tartozik). A többi klán nomád pásztorként folyamatosan vándorol az északi régiókban – ezek a Hawiye, az Issaq, a Daarod és a Dir klán (együtt az ország lakosságának kb. 70%-át adják) (Hegedüs 2006, 219). A klánbeli hovatartozás nem akadálya a társas érintkezésnek, gyakran előfordul, hogy házassággal vagy jelképes örökbefogadással valaki élete során más klánnak is a tagja legyen. Fontos szerepe van viszont a politikában, az egyes klánok többé-kevésbé egységesen lépnek fel a hatalomért vívott harcban (http://siteresources.worldbank.org). Ez részben a közös identitáson és rokonsági kapcsolatokon, részben a folyamatosan kötődő-felbomló „egyéni” megállapodások és szövetségek miatt lehetséges – ezekben viszont a kö-

Ennek a fő oka az volt, hogy az északi területeken félnomád legeltető állattartásból élt az emberek nagy része, míg a gazdagabb délen földművelésből és kereskedelemből. A kikötők és a segélyelosztó központok is itt találhatóak (www.cia.gov). 2 Ehhez hasonló fordulat volt tapasztalható Kaddhafi politikájában az utóbbi néhány évben. 3 Líbiában elsősorban a törzs a meghatározó egység.

1

3


zösség az elsődleges szerződő fél és nem az egyén. Az ilyen szövetségek azonban rendszerint nem hosszú távú együttműködést takarnak, hanem csupán egy-egy kérdésben való közös fellépésre szorítkoznak. Léteznek még az ún. diya-csoportok, amelyek rokonsági ágak között jönnek létre. Lényegük, hogy a csoport közösen felelős gyilkosság esetén a meggyilkolt személy rokonságának kompenzálásáért, illetve ha a saját csoport egy tagját megölték, a kompenzációként kapott javakat a csoport közösen osztja el. Ezek a csoportok ugyanúgy támogatják tagjaikat gazdaságilag és társadalmi–szociális értelemben is. Lokális szinten a legfőbb döntéshozó szerv a shir, amelyben minden felnőtt férfi egyenlő szavazattal rendelkezik, de az idősebbek és a patinás családok leszármazottainak a szava informálisan meghatározó. Ezeknek a helyi tanácsoknak és csoportoknak a szétzilálása komoly stratégia volt a Siad Barre-diktatúra alatt; helyettük egy új, nem klán és vérségi alapon nyugvó tanácsrendszert akart létrehozni, mert segítségükkel fel lehetett aprózni a hadurak (akik nem csak katonai, de politikai ellensúlyai is voltak a rezsimnek) társadalmi hátterét az „oszd meg és uralkodj” elv alapján (Makinda 1993). A sikertelen háborúk és az egyre romló társadalmi és gazdasági helyzet azonban visszájára fordította ezt a fegyvert és a helyi tanácsok elkezdték újra klán és származási alapon gondolkodni és támogatni „saját” haduraikat – a folyamatosan változó egyezségek és szövetségek eredménye, hogy egyik frakció sem tudta a diktatúra után magához ragadni a hatalmat (Hegedüs 2006, 221). A Siad Barre-diktatúra végnapjai 1989-ben indult el Szomália a „bukott államiság”4 felé vezető úton. A diktátor hatalma erősen legyengült, köszönhetően annak a ténynek, hogy a Szovjetunió végnapjaival már a nemzetközi közösségnek (főként az Egyesült Államoknak) nem volt érdeke mesterségesen fenntartani és horribilis segélyekkel egyáltalán életben tartani a rezsimet. Az északi felkelő frakciók együttes erővel szabotálták a Barre diktatúra által beígért választásokat és folyamatosan számolták fel a kormányzati hatalmat dél felé törve. Egyrészt ezen a területen voltak a gazdaságilag fontos helyek: vízforrások, kereskedelmi központok, kikötők és a katonai bázisok (http:// siteresources.worldbank.org). Ugyanis mind a szovjetek, mind az amerikai csapatok egyazon bázisokat használták, és a távozásuk során nem vitték magukkal a

4

„Failed state”: Egyelőre még nehezen definiálható fogalom a nemzetközi kapcsolatokban. Főbb ismertetőjelei a következők: földrajzi és területi: az állam belső és külső problémákkal küzd, amelyek gyakran határvillongással és határvitákkal is együtt járnak; politikailag: a belső jog és a rend összeomlása; funkcionálisan: az államszervezet nem képes befolyást gyakorolni a külvilágra és képviseltetni magát nemzetközi szinten (Silva 2010, 555).

4


hadianyagot (ami ekkoriban is bőven áramlott még az országba a különböző iszlám érdekcsoportoknak köszönhetően). Ezeket a bázisokat ekkoriban már más csoportok és más klánok is fosztogatták; eljött az idő, hogy az ellenséges felek elégtételt vegyenek vélt vagy valós sérelmeikért. Bár a felkelő frakciók megdöntötték Siad Barre uralmát 1991-ben, ezután viszont egymás ellen fordultak, és megkezdődött Szomáliában az évtizedes polgárháború. A polgárháború első évében az áldozatok száma kétségbeejtően megugrott, a menekültek száma pedig megközelítette a kétmilliós nagyságrendet – jól jellemzi a közállapotokat, hogy az egykor Budapesthez hasonló lélekszámú főváros, Mogadishu kezdett elnéptelenedni és szinte épülettömbönként más és más csoport vagy frakció formált jogot az ellenőrzésre és az út menti vámok szedésére. A lakosságot elvágták az állami ellátórendszerektől, és ezek helyébe a klánok és a hadurak által nyújtott közszolgáltatások léptek – amik fölött természetesen senki nem gyakorolt semmilyen kontrollt. A hadurak és egyes milíciák elkezdték fegyverrel „rekvirálni” az állami és magántulajdonban lévő épületeket, közintézményeket és gépjárműveket.5 Az elsődleges célpontok természetesen a kikötők és repülőterek, valamint a közszolgáltatók épületei voltak – amiket már ekkoriban is jórészt nemzetközi személyzet védett és tartott működésben. Ezek a szervezetek aztán idővel elkezdtek fizetni a milíciáknak – mindenféle hangzatos jogcímmel, mint pl. raktárbérlet, „biztonsági tanácsadói díj” – többnyire pusztán azért, hogy ne lopják el a hozzájuk érkező szállítmányokat már az odavezető úton.

AZ ENSZ KEZDETI LÉPÉSEI 1991 végére a környező országok megelégelték azt a hatalmas menekültáradatot, amit a szomáliai konfliktus okozott, és egyre aktívabb külpolitikájuk meghallgatásra talált az ENSZ leköszönő főtitkáránál. Pérez de Cuéllart-t decemberben valóságos „levélhullás” érte: hivatalos levélben fordult hozzá Abdou Diouf, az Iszlám Konferencia Szervezetének6 elnöke valamint Salim Ahmed Salim, az Afrikai Egységszervezet7 főtitkára, és arra kérték az ENSZ megfelelő szervezeteit, hogy avatkozzanak közbe a szomáliai eseményekbe. Ezenkívül Szomália aktuálisan regnáló miniszterelnöke, Omer Arteh Ghalib egyenesen a Biztonsági Tanács bekapcsolódását kérte Cuéllart-tól, kvázi nyíltan elismerve, hogy képtelenek biztonságilag és gazdaságilag fenntartani az állami kereteket. Az ország ekkor süllyedt vissza egyfajta „hobbesi prekontraktuális állapotba” (Sulyok 2004, 279).

5

6

7

A külföldiek számára pl. az egykori börtönökben nyújtottak szállást éjszakánként minimum 100 amerikai dollárért; de ugyanennyibe került egy, különböző klánok tagjaiból összeállított ötfős testőrbrigád által is biztosított út a városban, az úticél távolságától függetlenül. Organization of The Islamic Conference, iszlám hitű országokat tömörítő szervezet. A továbbiakban: OIC. Organization of African Unity célja az egységes afrikai érdekképviselet és a kolonializmus felszámolása a kontinensen, az Afrikai Unió elődje. A továbbiakban: OAU.

5


Fontos megjegyezni, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt még ezek után is a térségben maradt, valamint azt, hogy az USA néhány éve már közvetve jelezte a beavatkozás szükségességét, amikor az emberi jogi helyzetre hivatkozva kivonult az országból. Hogy az ENSZ ezt anno miért nem érzékelte a vészharang megkongatásának, talán magyarázható a Szovjetunió összeomlásával, a hidegháborús időszak végével és az újonnan kialakuló világrend körüli zűrzavarral. Az új főtitkár, Boutros Boutros-Ghali már az Arab Liga8 egyik határozatát kapta meg a marokkói ENSZ-nagykövettől azzal a kéréssel, hogy ismertesse azt a BTvel. Ez a tény is rávilágít arra, hogy a szomáliai eset kapcsán nem csak egyes államok éltek az ENSZ Alapokmányának 35. cikkében foglalt jogukkal9, hanem az érintetteket tömörítő szervezetek és országcsoportok is igyekeztek felhívni a figyelmet a problémára. Ez a módszer és ezeknek a szereplőknek a későbbi támogatása adott lehetőséget a főtitkár hatáskörének hallgatólagos szélesítésére. A „Peking-formula” A fogalom 1955 óta létezik, amikor Dag Hammarskjöld főtitkár először hivatkozott „az ENSZ Alapokmányában lefektetett jogkörére” a közgyűlési határozatok végrehajtó szerveként birtokolt feladat- és hatásköre helyett (Pusztai 2008, 322). Röviden ez annyit jelent, hogy a főtitkár saját jogon, független politikai erővel bírjon a hagyományos jószolgálati missziók patronálásán túl. Mivel azonban a főtitkár nem rendelkezik a BT erőforrásaival és eszközeivel, ezért kénytelen volt kimunkálni a tisztséghez fűződő, sajátos diplomáciai eszközöket. Az egyik legerősebb ilyen eszköz a főtitkár kezében a különleges megbízott10 intézménye, amely egyfajta előretolt figuraként a válsághelyzetek gócpontjainál képviseli a főtitkárt; továbbá a főtitkárt támogató, nem az ENSZ-hez tartozó nemzetközi szervezetek, akiket szokás a „főtitkár barátai”-nak is nevezni. Ezen eszközökkel és az általuk összegyűjtött megbízható információkkal operálva idővel el tudja érni, hogy az egyes főtitkári beszámolók komoly súllyal essenek latba a döntéshozatali folyamat során, és ne csupán háttérdokumentumként aposztrofálják őket. Szomália esetében is ezt az intézményt alkalmazta Ghali, de segítségére volt az újonnan kialakuló joggyakorlat is. Az ENSZ (és különösen a BT) szeretett volna nagyobb ellenőrzést gyakorolni a nemzetközi békefenntartás során a valódi fegyveres erővel történő megfigyelés felett, ezért a főtitkár összekötő tisztjei rendszeresen jelentettek Ghalinak a békemissziók főhadiszállásán zajló eseményekről. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szomáliai helyzet a főtitkári tisztség számára hatáskör-bővítés szempontjából pozitív hozadékkal járt, ugyanis a BT döntésein és

League of Arab States, fő célja az arab országok közti szorosabb együttműködés és jobb érdekérvényesítés. A továbbiakban: LAS. 9 „Bármely tagállam jogosult kezdeményezni a nemzetközi békét és biztonságot veszélyeztető helyzetek Biztonsági Tanács előtt való megtárgyalását.” 10 Special Representative of the Secretary General, a továbbiakban: SRSG.

8

6


a Közgyűlés határozatainak végrehajtásán keresztül szinte az ő kezében futottak így össze a valódi, terepen dolgozó szervezetekről és katonai erők helyzetéről, valamint a felőlük döntő politikai intézmények szándékairól szóló információk. A főtitkár ilyen háttérrel utazott 1992 januárjában Mogadishuba, hogy egy ENSZ-delegáció élén tárgyaljon a hadurakkal a békés rendezésről és a segélyszállítmányok célba juttatásáról. A tárgyalások során Mohammed Farah Aidid tábornok nem volt hajlandó beleegyezni a feltételekbe; ő viszont az Egyesült Szomáli Kongresszus és közvetve a Hawiye klán fegyveres erejét birtokló tényezőként Mogadishu és a déli régió legnagyobb hatalma volt. Érdekes továbbá, hogy Szomália miniszterelnöke a tárgyalások során az az Ali Mahdi volt, aki pár éve még Aididdel közösen harcolt a Barre-diktatúra ellen; ám azóta önjelölt kormányfőként meglehetősen rossz viszonyba kerültek – Aidid tábornok valószínűleg már csak ezért sem támogatta azt a változatot, amit Ali Mahdi igen. Így bár számszakilag a tárgyalások jól végződtek, valójában szerintem csak félig volt sikeres, köszönhetően annak, hogy az ENSZ ragaszkodott a régi beidegződéshez, miszerint az adott állam kormányának erejét biztosítsa a valós hatalmi potenciál helyett.11 A béketárgyalások során viszont még élesebben megnyilvánult az újfajta főtitkári hatáskör-felfogás, mert Ghali a szomáliai felekkel való konzultációra meghívta az OAU, az OIC és a LAS képviselőit, akik előzetesen már támogatták a javaslatait a BT ülése előtt, és megállapodtak abban, hogy egyik szomáli frakciót sem tekintik legitimnek.12 Aidid tábornok ellenállását látva a BT válaszul meghozta az S/RES/733 (1992) sz. határozatát, amelyben hangot adott abbéli aggodalmának, hogy a kialakult helyzet veszélyezteti a békét és biztonságot, és általános fegyverembargót rendelt el. A tárgyalások során sikerült egy átmeneti tűzszünetet kicsikarni Ali Mahdi és Aidid tábornok között, amiért cserében az ENSZ elkezdte megszervezni a humanitárius segélyek biztonságos szállításának és elosztásának új rendszerét, valamint a tűzszünetet ellenőrizendő egy pakisztáni vezetésű missziót küldött az országba. A tárgyalások és később a finanszírozás során újfent komoly szerepet játszottak a „főtitkár barátai”, az a három nagy nemzetközi szervezet, amely leveleivel a szomáliai helyzetre felhívta a figyelmet. Ezek után kezdett állandósulni a főtitkár megbízottjainak részvétele a szervezetek ülésein, valamint a szervezetek képviselőinek is állandó helye lett a szomáliai SRSG mellett. Valójában a béke is ezeknek az összefonódásoknak az eredményeként jöhetett létre: az OAU–OIC–LAS trió egyes államai bírták rá előzetesen a szomáli politikai erőket Bahir Darban egy nyilatkozat aláírására, majd meghívták őket az OAU Miniszterek Tanácsának egyik találkozójára, ahol Mohamed Shahoun szomáliai SRSG hozta végleg tető alá a megfigyelőcsoport beengedését és a tűzszünet aláírását.

11 12

Bár a konkrét esetben valóban nehezen lehetett eldönteni, ki is bír igazi pacifikáló erővel. Ne felejtsük el, hogy a szomáliknak ezen országok közül néhánnyal szemben még mindig voltak területi követelései, így bármelyikük elismerése közvetve a résztvevő országok területi integritásának kérdését is érintette volna.

7


UNOSOM I. A BT 1992. április 24-én létrehozta az UNOSOM-ot13, amelynek fő feladata a humanitárius segélyek célba juttatásának biztosítása volt békés eszközökkel. A kéksisakos ENSZ katonák ekkor még nem avatkozhattak erőszakkal az ország eseményeibe, státuszuk csupán a megfigyelést és a jelentéstételt engedélyezte, valamint felhívhatták a figyelmet az esetleges jogsértésekre. A létrehozó határozatban nem zárták ki egy 500 fős biztonsági erő országba telepítését sem14, ám a szomáliai harcoló felek erről hallani sem akartak. A BT az ellenállását látva hangnemet váltott és határozatban közölte, hogy „nem zárja ki a humanitárius segély Szomáliába juttatásának egyéb eszközeit” [S/RES/767 (1992)]. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a szomáliai helyzet csupán kivételes, nem precedens értékű. A határozat egyben utasítást adott a főtitkárnak egy multinacionális humanitárius légihíd haladéktalan megszervezésére is (katonai és polgári repülőgépek bevonásával). A harcoló felek erre beleegyeztek (1992 augusztusában) az ötszáz fős bővítésbe, amely pakisztáni kéksisakosok kontingenséből állt és szeptemberre állt fel teljesen, köszönhetően az SRSG és a „főtitkár barátai” további hathatós közreműködésének. Ezzel párhuzamosan egy száznapos program keretében az ENSZ fokozni kívánta a humanitárius segítségnyújtás mértékét, ám a biztonsági erők ellenőrzése nem terjedt túl a mogadishui kikötő és repülőtér területén. Azonban sokszor már itt támadás érte a segélyszállítmányokat: októbertől kezdve a fegyveres frakciók lezárták a két legnagyobb kikötőt (Mogadishu és Kismayo) és a partról kezdték lőni a segélyszállító hajókat, a repülőgépek rakományát már kirakodáskor ellopták és útonállók fosztogatták a szárazföldi konvojokat, a békefenntartók pedig arra kényszerültek, hogy a biztonságuk érdekében fegyveres helybélieket béreljenek fel. Ez a módszer több szempontból is jó megoldásnak tűnt: a helyiek jobban ismerik a környezetet és a vérségi kapcsolat miatt nagyobb hatékonysággal tudják megóvni a rájuk bízott katonákat (Hegedüs 2006, 229). Véleményem szerint azonban soha nem szabad elfelejteni, hogy ezek a „zsoldosok” elsősorban a klánjukhoz és a vallásukhoz hűségesek és nem a kívülről jött emberekhez, még akkor sem, ha azok szintén iszlám hitűek (az ummah tagjai); valamint egyáltalán nem érdekeltek a konfliktus rendezésében. Aidid tábornok kijelentette, hogy a továbbiakban nem tekinti magára nézve kötelezőnek a tűzszüneti megállapodást és fegyverrel is meg fogja akadályozni az UNOSOM bővítését. Tehette mindezt azért, mert bár a kéksisakos erők még mindig a fővárosban voltak és Ali Mahdi átmeneti miniszterelnököt támogatták, a tá-

13

14

United Nations Operation in Somalia: az ENSZ Szomáliai Hadművelete, létrehozva az S/RES/751 (1992) sz. határozat által. Főképp pakisztáni erőket vetettek volna be mint kellőképpen semleges harmadik, de mégis iszlám hitű ország katonáit (http://www.un.org/en/peacekeeping/missions/past/unosom1backgr2.html).

8


bornok maga mögött tudhatta a déli körzet fegyvereseinek támogatását, akik ekkorra már körbevették a várost – ezzel nyomatékosítva vezetőjük szavait. A BT válaszlépésként az S/RES/794 (1992) sz. határozatával életre hívta az UNITAF-ot15. Ez egy washingtoni vezetésű, többnemzetiségű ENSZ-művelet, amely az Alapokmány VII. fejezete szerinti hatáskörökkel rendelkezett. Létrehozását a szomáliai helyzet egyedi és bonyolult karaktere miatti „azonnali és rendkívüli intézkedések követeltek meg”, lévén „Szomália egy kormányzat és más politikai szervek nélküli országgá vált”.16 Az UNITAF gerincét egy 20 000 fős amerikai hadtest szolgáltatta, amely kiegészült más tagállamok által küldött katonákkal, őket kiszolgáló személyzettel és biztonsági személyekkel. Az amerikai beavatkozás egyik oka ekkortájt még nem a terrorveszély vagy a biztonsági vákuum feletti aggodalom lehetett, hanem a nemrég véget ért „Sivatagi Vihar” esetleges folytatása/ellentételezése.17 A misszió már erő használatára is felhatalmazást kapott a „Béke Helyreállítása Hadművelet”18 keretében. Felállása után nem sokkal hatékonyan vetett véget az ország déli részén a polgárháborúnak, újra ellenőrzése alá vonta a fővárosi reptereket és kikötőket. A közállapotokat jól jellemzi viszont, hogy a nagyarányú katonai jelenlét valóban csak ezekre a pontokra koncentrálódott, a város mélyebb részeit és a piactereket nem tudták biztosítani. Újdonság az eddigi békefenntartó műveletekhez képest, hogy a nemzetközi erők már elkezdtek nyitni a civil szféra problémáinak megoldása felé: itt jelenik meg először az igény a „nemzetépítésben” való aktív részvételre. Az UNITAFerők gondoskodtak a harcoló felek fegyverraktárainak megsemmisítéséről és egyéb módon történő lefegyverzéséről; ezen túl pedig kiképeztek egy 3000 fős rendőri alakulatot, amely elvileg folytatta volna az általuk megkezdett munkát. Erre a bázisra építve újrakezdődtek a diplomáciai tárgyalások a főtitkár–OAU– OIC–LAS kvartett és a szomáliai frakciók között. 1993 elején Etiópiában újra találkozót tartottak, amelyen szinte pontosan megismétlődtek a majd’ egy évvel ezelőtti események: főtitkári egyeztetés a három nagy szervezet között, majd tárgyalás a szomáli felekkel, megegyezés, tanúságtétel a helyzet megoldására való szándékról. Újdonságként 1993. március 15-ére tervezték egy békekonferencia összehívását Addisz-Abebába. A békekonferencián aztán megállapodtak abban, hogy továbbra is együttműködnek és támogatják a következő ENSZ-missziót, ezen kívül pedig a társadalmi élet újraszervezése érdekében támaszkodnak majd a különböző lokális tanácsokra (a shirekre), amelyek később tagokat delegálhatnak a

Unified Task Force: Egységesített Különítmény, amelynek célja az UNOSOM misszió katonai támogatása. A továbbiakban: UNITAF. 16 Való igaz, hogy Szomália erősen anarchikus állammá vált ekkor, ám a béketárgyalások során az átmeneti kormány elnökének levelére mégis reagált az ENSZ és tárgyalt vele (U. N. Doc. S/23445, Annex I.). 17 Megoszlanak a vélemények, hogy a fő motivációs erő a kuvaiti válság idején a humanitárius vészhelyzet vagy a kőolaj volt. 18 Operation Restore Hope: A humanitárius segélyszervezetek munkáját fegyverrel segítő program.

15

9


későbbi ideiglenes parlamentbe is. Ezek a tanácsok a fentebb már említett klán- és helyi politikai döntéshozók voltak, amelyek komoly kötődéssel nem bírtak sem az ENSZ, sem a diplomáciai megállapodást megkötő szomáli frakciók felé. Összegzésként elmondható, hogy a diplomáciai fronton az UNOSOM jobban teljesített, míg a gyakorlati válságkezelésben még az UNITAF-al megerősítve is csupán az ország 40%-án tudta többé-kevésbé biztosítani a humanitárius segélyek célba juttatását. Ezt a helyzetet felülvizsgálandó a Biztonsági Tanács 1993 márciusában döntött a szomáliai válságkezelés új szakaszba léptetéséről. UNOSOM II. Az S/RES/814 (1993) sz. határozat hozta létre azzal a céllal, hogy az UNOSOM és az UNITAF által ellátott feladatokat továbbvigye és azok feladat- és hatáskörét az egész országra kiterjessze. Az előbbi két misszió ugyanis nem tudta ellenőrzése alá vonni az ország északkeleti, északnyugati és határ menti vidékeit. Ezekről a területekről pedig tovább folyt a szomszédos országokba az a menekültáradat, amely miatt az egész helyzettel aktívan foglalkozni kezdtek. Ez a misszió már nem tekinthető klasszikus békefenntartónak, hanem az ún. békekikényszerítő műveletek sorába tartozik, amelyek akár fegyveres erővel is betartatják a tűzszüneti megállapodásokat (Hegedüs 2006, 218). Persze ez képzavar, de a szomáliai helyzet (és a vele párhuzamosan zajló boszniai háború is) ráébresztette az ENSZ politikusait arra, hogy nem minden esetben elégséges csupán gazdasági szankciókkal és szóban nyomást gyakorolni a haragos felekre; a harmadik világban jobban értenek a közvetlen fegyveres fenyegetésből – azt látják, a bőrükön tapasztalják, és nagyobb hitelt adnak így az öltönyös embereknek. A fegyvereseknek viszont már nem az amerikai katonai vezetés adott utasításokat, hanem az ENSZ főtitkára.19 Az amerikai csapatok azonban nem vonultak ki az országból, hanem az ENSZ-katonák mellett Gyorsreagálású Erő néven továbbra is amerikai irányítás alatt működtek párhuzamosan. Közösen voltak hivatottak felügyelni a kormányzati és rendőri erők helyreállítását és kiképzést, az aknamentesítést, a tűzszünet minden áron való betartását, az egészségügyi rendszer és a vízellátás újraszervezését, az írástudatlanság és a munkanélküliség lehetőség szerinti csökkentését. Az igazi váltást viszont az hozta meg, hogy elkezdték üldözni Aidid tábornokot, mivel ő továbbra sem volt hajlandó elismerni a formálódó átmeneti kormányzatot és ezért újabb támadóhullámmal találták szembe magukat a segélyszervezetek és a kéksisakosok. A nyár folyamán megsokszorozódtak az összecsapások a milicisták és a rendfenntartók között, emiatt az SRSG fejpénzt tűzött ki Aidid tábornokra. Mind az ENSZ-erők, mind a tábornok katonái ostrom alá vették egymás infrastruktúráját (a teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy mindkét fél kiprovokálta a tűzharcot és igyekezett az egykori humanitárius intervenciónak szánt hadmozdulatot valódi fegyveres konfliktussá átminősíteni). Amennyiben ez sikerrel jár, véleményem szerint nem ártott volna többet a helyzetnek, lévén az utcákon

19

Tovább szélesítve ezzel a hivatalosan humanitárius pozíció jogköreit.

10


így is sokszor nyílt tűzharc zajlott. A tábornok milicistái20 megsebesítettek és megöltek mintegy 80 főnyi pakisztáni békefenntartót, válaszul az UNOSOM II. vezérkara elkezdte levadásztatni (vérdíj felajánlásával) a milicisták vezetőit. Az egész crescendója végül az októberi balul sikerült támadás Aidid tábornok főhadiszállása ellen, amelyben az ENSZ-alakulatokon kívül a Task Force Rangerek21 is részt vettek és komoly veszteségeket szenvedtek. Ennél a pontnál érdemes megemlíteni egy újabb jelenséget, amivel szintén itt kellett az ENSZ-nek komolyan szembesülnie: ez a „CNN-faktor”. A média itt kezdett először igazán érdeklődni az aktív harctéri események iránt és nem csupán a háttérben, a táborokban és stúdiókban interjúkat készíteni a hadszíntér képviselőivel – és a nemzetközi szervezeteknek itt kellett először megküzdeniük azzal a sokszor hamis képpel, amit a média közvetített haza az állampolgárok felé. A mogadishui mészárlást és az egész válságkezelést közvetítette a CNN, és így a világ minden pontjáról szembesülhettek azzal, amit a tévé meg óhajtott mutatni, és ez rendszerint nem lépett túl a sokkoló képeken és a híradók számára készített anyagokon. Így pl. hiába okoztak sok száz fős veszteséget és arattak végül is sikert a Rangerek és a kéksisakosok, az októberi eseményekbe akkor is belebukott a Gyorsreagálású Erő. Washington ezután bejelentette, hogy egy átmeneti létszámnövelést követően 1994 márciusáig kivonulnak az országból (Sulyok 2004, 283).22 Az ENSZ a szomáliai esettel párhuzamosan több komoly konfliktust is kezelt, mint pl. a boszniai, a haiti, és körvonalazódni látszódott a ruandai beavatkozás is. Mindegyik misszió erősen épített az itteni tapasztalatokra. Itt kristályosodott ki az az alapelv is, hogy a békefenntartók a feladataik elvégzése érdekében „minden szükséges eszközt” bevethetnek (Tisovszky 1997, 37), és sajnos a saját kárukon, de azt is megtanulták, hogy a hidegháború végével egyre kevésbé alkalmazhatóak a klasszikus békefenntartás eszközei és egyre veszélyesebbé váltak ezek a feladatok – lévén a válsággócokban nem igazán maradt béke, amit fenn lehetett volna tartani. Az UNOSOM II. a fegyveres összecsapásokról egyre inkább az államépítésben való segítségnyújtás és a humanitárius feladatok felé kezdett fordulni. Október 9-én Aidid tábornok egyoldalú nyilatkozatot adott ki, amely szerint a továbbiakban nem támadja meg az UNOSOM II. csapatait, és az év további részében feszült mozdulatlanság volt tapasztalható katonai színtéren. Diplomáciai úton zajlottak az informális megbeszélések és alkuk, aminek eredményeként május 24én Nairobiban Aidid tábornok és Ali Mahdi23 megállapodott az ellenségeskedés befejezéséről. Ennek hatására az év hátralévő részében az összetűzések száma fo-

Elemzők szerint Aidid tábornoknak az al-Ittihad al-Islami mozgalom és külföldi mudzsahedin harcosok is segítettek, akiket bin Laden buzdított, hogy segítsenek „szomáli testvéreiknek egy iszlám Szomália megalakításában” (http://www.ctc.usma.edu/aq/pdf/AIAI.pdf). 21 Amerikai, több haderőnemet felvonultató különleges osztag. 22 Ezt a taktikát aztán majdnem 20 évvel később újra alkalmazni látszanak az afganisztáni hadszíntéren, amit szintén nem tudtak egyértelműen pacifikálni. 23 Aki még mindig Szomália „hivatalos” átmeneti elnöke volt.

20

11


lyamatosan csökkent az ENSZ 1995. márciusi kivonulásáig, de soha nem szűntek meg teljesen a tűzharcok. SZOMÁLIA HATÁSA A BÉKEFENNTARTÁSRA Leszögezhetjük, hogy az ENSZ kezdeti becslései a missziók hosszú távú sikereit tekintve túlzóak voltak. A BT többször is hangsúlyozta és valóban eltökélt volt a béketeremtés és a stabilitás felállításában, de olyan új kihívással találta szembe magát, amivel korábban nem számolt, nem számolhatott. A hidegháború utáni időszakban ugyanis nem működtek már azok az ideológiai kohéziós erők, amelyek segítettek elcsitítani a különböző vallási, etnikai és gazdasági problémákat – ezek végig ott erjedtek a (neo)kolonialista időszak alatt és most egymástól függetlenül előtörtek. Az ENSZ által ellenőrzött konfliktusok száma megháromszorozódott, a békefenntartó missziók száma 5-ről 17-re, a bennük szolgálatot teljesítő katonák száma 10 000-ről 73 000-re növekedett. A legkomolyabb problémát, a hatalmas méretű menekültáradatot – miként Líbiában is – a felbomló állami rendszerek generálták. Az első évben a menekültek száma elérte a kétmillió főt és ez egyben addig példátlan méretű összefogást eredményezett a szomszédos országok között.24 Ez az áradat nagyban megterhelte a környék ingatag stabilitását és biztonsági potenciálját, valamint felvetette a szükségességét egy humanitárius intervenciónak, megelőzendő a további emberi jogi jogsértéseket. A helyzetet némileg egyszerűsítette, hogy Szomália (nem túl erős, mondhatni kvázi-) kormányfője saját maga fordult az ENSZ-hez segítségért. Ezt a segítséget a főtitkár igyekezett megadni az országnak, s jogszabályi kereteken belül ugyan, de plusz jogosítványokat harcolt ezzel ki magának. Szomália kapcsán nem egy BT határozat egyszerűen annyit rögzített, hogy egyetért a főtitkári jelentésben foglalt megoldási javaslatokkal és kezdeményezi azok megvalósítását. A diplomáciai tárgyalások kezdetben sikeresnek tűntek, viszont már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy új helyzet állt elő: a humanitárius jogsértéseket nem az eddig megszokott elnyomó kormányzat követte el, hanem az egymás között harcoló frakciók, országhatáron belül (ergo nem nemzetközi konfliktus eredményeként). Itt terjesztették ki először az Alapokmány VII. fejezetét25 az országok belső konfliktusaira, és ez volt az első konfliktus, ami közvetlenül veszélyeztette a nemzetközi békét és biztonságot a BT szerint. Az „új intervencionizmus” már nem tett különbséget a politikai és humanitárius fenyegetettség között (az előbbi mintegy beleolvadt az utóbbiba), és ezáltal lehetővé vált a VII. fejezet alkalmazása – először Szomáliában, nem sokkal később pedig Boszniában, Mozambikban, Szudánban és Ruandában; napjainkban pedig Líbiában [S/RES/1793 (2011)].

Afrika Szarva Csoport – regionális alapon szerveződött, tagjai: Kenya, Etiópia, Eritrea, Dzsibuti, Szudán. A csoport részt vett a főtitkárral való tárgyalásokon és sikeresen tudott együttműködni, dacára annak, hogy Etiópia és Eritrea szintén határvitákkal küzdöttek és diplomáciai kapcsolataik fagypont körüliek voltak (Pusztai 2008, 325). 25 A címe: „Eljárás a béke veszélyeztetése, a béke megszegése és támadó cselekmények esetében”.

24

12


Az országban a biztonsági állapotok egyszerűen katasztrofálisak voltak, a polgárháború során a rendezésben a segélyosztó szervezetek munkatársait gyakran egyszerűen meggyilkolták alkudozás helyett. Később aztán ezeket a csoportokat nem tudták azonosítani - hiába tartoztak valamely hadúr milíciájába –; sokszor ugyanis maga a hadúr sem tudta kordában tartani a klánján belüli szakadár csoportokat és fosztogatókat, illetve csupán néhány csoport viselte egykori alakulatának egyenruháját (ami mellesleg a Siad Barre kormány idején segélyből kapott amerikai egyenruhát jelentette). A többiek csak fegyvert fogtak és ideális esetben betöltötték a 18. életévüket, rosszabb esetben a bátyjaikat elkísérő fiatal gyerekkatonák voltak, lévén a hadseregek és a milíciák legfeljebb klánbeli cenzust alkalmaztak (http://www.childsoldiersglobalreport.org). Az ENSZ kezdetben igyekezett egyezségre jutni a szerinte jelentősebb felekkel, elsősorban a csatározó főváros környéki hadurakkal. Ez a lépés egyfelől politikai súlyt26 adott azok számára a saját klánjukon belül, másfelől gazdasági erőt is kölcsönzött nekik. Az anarchia során ugyanis a hadurak megkerülhetetlenné váltak a segélyek biztonságos el- és a pénzek szétosztásánál; de melegen ajánlották például a már említett privát és több klánból való testőrség alkalmazását is a zavartalan cselekvés zálogaként (ha ugyanis ezt elmulasztották a nemzetközi erők, akkor a „biztonsági emberek” saját maguk kezdtek fosztogatásba). Ugyanezek a klánhű emberek jelentkeztek az átmenetileg felállított és gondosan kiképzett rendőri alakulatokba is, felvették a nemzetközi pénzből vásárolt új fegyvereket és a fizetésüket, majd annak egy részét a hadurakhoz juttatták el. Ez az emberállomány (több mint 3000 fő) aztán a tapasztalatait később továbbadta a milíciákon belül és ez még kiegészülhetett más iszlám országokból származó harcosok tapasztalataival. Efölött és az elkövetett emberi jogi jogsértések fölött az UNOSOM-misszió hajlandó volt szemet hunyni a sikeres rendezés érdekében, és úgy kezelték a hadurakat, mintha a sikeres rendezés csak rajtuk múlna. Véleményem szerint utólag kétségbe lehet vonni ennek a hozzáállásnak a helyességét, de ne felejtsük el, hogy a békemissziók kezdetén csupán Aidid tábornok nem tanúsított együttműködési hajlandóságot a külföldi erőkkel szemben. Az UNOSOM-ot éppen ezért én nem marasztalnám el amiatt, mert elsődlegesen nem bíráskodni, hanem konfliktust kezelni és megszüntetni akart. Érdekesebb kérdés viszont az, hogy miért nem támaszkodott más szereplőkre is. Mind a Barre-diktatúra, mind később a missziók erősen támogatták a kisebb helyi tanácsok és társadalmi csoportok önszerveződését, mert ezek hatalmi ellensúlyt jelentettek/jelenthettek volna a hadurakkal szemben mind a klánon belül, mind a nemzetközi segítséggel felállítani szándékozott átmeneti parlamenten belül. A koncepció szerint kerületi tanácsok alakultak a különböző társadalmi cso-

26

Dr. Csuhány Péter szerint: „politikai legitimációt” (ld.: http://kitekinto.hu).

13


portok arányos képviseletével27, majd ezekből regionális tanácsok álltak össze, amelyek tagokat küldhettek az átmeneti nemzeti tanácsba. Ezeket azonban sokszor rohamtempóban és rossz összetételben állította össze az ENSZ és nem biztosított a tagjai számára kellő (fegyveres) védelmet sem. Ennek hiányában azokat gyakran érte halálos fenyegetés, önkényes kivégzés a hadurak milíciái részéről; így nem tudták ellátni a hatalmi ellensúly szerepét (bár megjegyzésként annyit, hogy később az Iszlám Törvényszékek Uniója – amely az egyetlen erő volt, amely kvázi az egész ország területére kiterjedő hatalommal bírt és hat hónapos átmeneti békét hozott az országnak 2005 környékén – is ezen tanácsok tagjaira támaszkodott). Az UNOSOM elmulasztotta továbbá a részvételt azokon a konferenciákon, ahol a nem-hadúrbarát klántagok az esetleges békekötés feltételeiről tanácskoztak, megkerülve ezzel az őket halálosan megfenyegető szomáli fegyvereseket. Kiemelhetjük még a vallási/kulturális különbségeket is a békefenntartók és az agresszorok között. Szomália lakosságának 95%-a az iszlám hit szunnita ágához tartozik (Hegedüs 2006, 219), így számukra egy alapvetően nyugati/keresztény szervezet minden mozdulata legalábbis gyanús. Az iszlám szemlélet egyébként is nehezen értelmezi a demokráciaépítést és teljesen mást gondol az emberi jogokról, mint az ENSZ. További probléma, hogy a szemükben minden újítás eredendően rossz, amíg be nem bizonyosodik, hogy hasznos (Lewis et al. 2009, 60). Az UNOSOM missziók számukra a keresztény nyugat újabb gyarmatosító törekvéseinek bizonyultak28, a szervezet képletesen szólva egyik kezével morzsákat szórt eléjük, másik kezében fegyvert szegezett rájuk. Bár a Siad Barre-rezsim alatt is rossz volt a lakosságnak, ám ő végső soron mégis iszlám hitű volt és az ENSZprotektorátus alatt sem változott jelentősen az emberek helyzete – lévén a nemzetközi erőket túlságosan lekötötte a segélyszállítmányok biztosítása; de az Aidid tábornok iránti hajsza alatt elkövetett bombázások és civil áldozatok a nem radikális iszlám hívek körében is ellenállást szültek. A fenti eseményeket sokan úgy értelmezték, hogy a „hitetlenek” támadást indítottak az iszlám világ és annak értékrendje ellen és alázatos hívőként fegyvert kell fogniuk a Korán szerint.29 Sokan bírálták később az UNOSOM II. és a vele partner Gyorsreagálású Hadtestet az általuk elkövetett emberi jogi jogsértésekért és a nagyfokú agresszióval járó civil áldozatokért. Véleményem szerint teljesen más elméletben tudni és elítélni például egy épület lebombázását azelőtt, hogy megbizonyosodtunk volna a bent lévő civilek biztonságba helyezéséről; és más az, amikor ebből a bizonyos

Ezek nem azonosak a tradicionális shir-rel, de a tagok között valószínűleg voltak átfedések, a tagok személyes befolyása és tekintélye miatt. 28 Ne felejtsük el, hogy a többnemzetiségű csapatokon kívül egy hatalmas létszámú USA-alakulat is a misszióval együtt működött, és a szomálik meglehetősen rossz emlékeket őriztek az amerikaiakról. 29 A saría szerint négyféle ellenség ellen viselhetnek jogos háborút: (i) hitetlenek, (ii) hitehagyottak (jelen helyzetben a pakisztáni békefenntartók), (iii) lázadók és (iv) útonállók. Az első kettő ellen szent háborút (dzsihád) lehet viselni, amelyben részt venni minden iszlám hívő kötelessége, meghalni benne pedig a túlvilági üdvözülés legmagasabb szintjére vezet (Lewis et al. 2009, 153).

27

14


épületből három ablakon át tüzelnek a segélyszállító konvojra automata fegyverekből – még akkor is, ha azok tizenéves gyerekek. Ilyen és ehhez hasonló jogsértések szerintem eltörpülnek a konfliktussal párhuzamosan zajló boszniai tömegsírok és a későbbi ruandai mészárlások mellett. Többek között ezek mutattak rá arra, hogy a békefenntartás hagyományosan pártatlan és semleges hozzáállása a megváltozott világrendben már nem tartható, hogy már nem lehet a képzeletbeli „mérleg nyelve”. Az új felfogás szerint a valamelyik oldalon való becsatlakozás egyben politikai állásfoglalást is jelent – az Alapokmány VII. fejezete és a BT határozatok alapján minden ENSZ tagállam számára egyben kötelező irányt is – valamely, konfliktusban részt vevő fél mellett. A mogadishui események egyfajta határvonalat képeztek a felek akaratának és érdekeinek érvényesítése, a nemzetközi biztonság és az általános humanitárius elvek között. Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy az UNOSOM meglehetősen rosszul kezelte katonái jogsértő akcióit. Mivel a többnemzetiségű hadtestek felett a delegáló tagállam bírt igazságügyi feladat- és hatáskörrel, így az ENSZ sok esetben nem ellenőrizte, hogy a feltételezett bűnösöket milyen ítélettel sújtják. A misszió végén felmerült az a kérdés is, hogy a nemzetközi közösség egyrészről cserbenhagyhat-e válságövezeteket, mennyiben felelős az ENSZ a tagállamok vonakodó támogatása okán „elbukott” ügyekért és miben mérjük egy misszió sikerességét. Az első kérdésre akkoriban nem volt egyértelmű válasz, az idő viszont véleményem szerint rámutatott arra, hogy igen, előfordulhat olyan helyzet, hogy az ENSZ kénytelen lejjebb adni a kezdetben vállalt célokból, mert nem tudja azokat teljesíteni. Hangsúlyozom ugyanakkor, hogy sem a szomáliai, sem a vele párhuzamosan zajló válságok esetén nem arról volt szó, hogy egyetlen segélyszervezet nem maradt volna a területen. Csupán a politikai tárgyalások szakadtak meg, de a segélyszállítmányok és a humanitárius tevékenység tovább folytatódott, ENSZszervek közreműködésével. A kivonulás egyébiránt nyomásgyakorlásra is alkalmas lehet a harcoló felekkel szemben, mert ekkor – miként a ciprusi misszió során – érzékeltetni lehet velük, hogy nemzetközi támogató csapatok nélkül nincs erejük megtartani a saját hatalmukat és társadalmi bázisokat, mert ezek biztosítanak élelmet, kórházakat, oktatást és ivóvizet a tömegek számára. Mindez persze pénzbe és emberanyagba kerül; az ENSZ államok feletti szervezetként pedig nem rendelkezik saját hadsereggel és bevétellel, ergo a tagállamok finanszírozásából tudja ellátni a feladatait. Szomália esetében a tagállamok azt feltételezték, hogy egy kvázi olcsó és egyszerű békefenntartó misszióval meg tudják oldani a konfliktust és elmulasztották a szükséges előzetes felméréseket, valamint az alapos tervezést, ami később már jóval nehézkesebb volt a sokasodó szubjektív elemek miatt. Amikor aztán a tüneti kezelés mégsem jár sikerrel, a tagállamok gyakran saját kudarcaikat igyekeznek áthárítani a szervezetre – mintha az tőlük különálló félként, lassú és bürokratikus tehetetlenségében vallana kudarcot, nem pedig az ő vonakodó erőforrás-megosztásuk miatt.

15


Az UNOSOM munkáját tovább nehezítette, hogy ekkoriban még nem volt hagyománya annak, hogy egy soknemzetiségű katonai akció fölött idegen ország főparancsnoka rendelkezzen és a katonák szinte minden hadmozdulat előtt kikérték saját kormányuk álláspontját az üggyel kapcsolatban. Katonai szakértők szerint ez egy tipikus „az egész kevesebb a részek összegénél” eset. Az amerikai haderő ezért is választotta külön az UNOSOM II esetében a saját alakulatait és működött párhuzamosan együtt az ENSZ-csapatokkal. Így tehát a hiba sokkal látványosabb az ilyen missziók esetén (és a „CNNfaktor” miatt nagyobb publicitást is kap), a siker pedig – véleményem szerint – nem mérhető. Abban állna a siker, hogy évente százzal kevesebb ember hal meg a misszió által felügyelt területen? Abban, hogy a felek nem halmoztak fel több fegyvert egyik évről a másikra? Nagyobb a felszedett taposóaknák száma? Több humanitárius segélyt tudnak célba juttatni? Esetleg abban, hogy már hárommal több hivatal foglalkozik országon belül a hadianyagok beszolgáltatásával és megsemmisítésével?30 Az új generációs missziók hívták fel a figyelmet arra a tényre is, hogy a missziók gyakran túlságosan tagoltak. A New York-i ENSZ-központban nem létezett olyan állandó felügyeleti központ, amely 24 órán át teljesített volna ügyeletet, ahová a missziót irányítók rendkívüli esetekben bármikor fordulhattak volna.31 Ugyancsak a központ vonatkozásában merült fel az a hiányosság, hogy mivel a Vezérkari Bizottság nem játszott szerepet a korábbi missziók vezérlésében, a katonai jellegű szempontok érvényesítése, a katonai racionalitás hiányzott a központi irányításban. További probléma még, hogy bár súlyponti szerep jut a koordináció és az operatív akciók során neki, a főparancsnok nem vesz részt a missziók előzetes tervezési szakaszában, azt teljes egészében a politikai irányítás végzi – így ott sem tud érvényesülni a katonalogika és az élesben megszerzett tapasztalat. Az ENSZ szervezete meglehetősen komoly és véres árat fizetett tanulópénzként, erre bizonyítékként elég csak az áldozatainak számára (hivatalosan 155 fő) gondolni – és akkor még az anyagi áldozatokról és a másik fél polgári és civil halottairól még nem beszéltünk. Nem beszélhetünk sikeres válságkezelésről az UNOSOM kapcsán, mert kezdettől fogva nem is lehetett „megnyerni” a szituációt. Hiányzott hozzá az addig megszokott ingadozó állami hatalom, apparátus és a szándék a konfliktus kompromisszumos rendezésére. Hiányoztak hozzá olyan személyi és intézményi, valamint szemléletbeli elemek és kompetenciák, amiket csak ezután a „bukás” után ismertek fel és tudtak kifejleszteni. Ilyen például a katonai és diplomáciai lépések összehangolása, az NGO-kra32 való komolyabb támaszkodás és a velük való szoros egyeztetés az 1992 végén (a misszió kezdetén)

Ez utóbbi egyébként is az alternatív pénzszerzés melegágya, hiszen a megsemmisítés pénzbe kerül, a nyomott árú értékesítés viszont pénzt hoz. 31 Ennek a szükségnek a felismerése kapcsán például 1992-ben a szomáliai kalózok visszaszorítására is létrehoztak egy 24 órás felügyeletet tartó központot: International Maritime Bureau Piracy Reporting Centre (http://www.icc-ccs.org). 32 Non-Governmental Organisations – nem kormányzati szervezetek.

30

16


létrehozott Humanitárius Ügyek Osztályán keresztül33, komoly előzetes tervezés a békeépítés megkezdése előtt. A BT felismerte, hogy az Alapokmány VI. fejezetének békés megoldásairól egyre inkább a VII. fejezet átgondolt, de határozott és sokszor konfliktusos megoldásait kell alkalmaznia a hosszú távú eredményekért. Ezeket az eredményeket nem lehet előzetesen puha diplomáciával és rövid határidővel elérnie, de a második generációs békefenntartó gyakorlat arra utal, hogy a tartós konfliktusrendezés érdekében történő beavatkozás logikája nem az erőhasználaton alapul34, különösen akkor nem, ha a beavatkozó tartósan akarja biztosítani semleges, pártatlan, békítő, békeépítő szerepét.

HIVATKOZOTT IRODALOM Búr G. (2008) The Second Scramble – a második versenyfutás Afrikáért. – Külügyi Szemle. 4. 316. old. Hegedüs K. (2006) Szomália – a véget nem érő háború országa – Marton P. (szerk). Államok és államkudarcok a globalizálódó világban. Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja, Budapest. 212-229. old. Hettyey A. (2008) Szomália története és a környező országok szerepvállalása 2004 óta. – Külügyi Szemle. 4. 94-118. old. Lewis, B.–Churchill, B. E. (2009) Iszlám: nép és vallás. HVG Könyvek, Budapest. 60-65., 153. old. Makinda, S. M. (1993) Seeking Peace from Chaos: Humanitarian Intervention in Somali. Lynne Rienner, Boulder. 47. old. Paragi B. (2008) Gyerekkatonák Afrikában – Külügyi Szemle. 4. 57-80. old. Pusztai D. (2008) „Barátok a bajban” – A főtitkár és más nemzetközi szereplők diplomáciai tevékenysége az ENSZ szomáliai szerepvállalása idején – Öt kontinens. 321-331.old. Silva M. (2010) Somalia: State Failure, Piracy, and the Challenge to International Law – Virginia Journal of International Law. Vol. 50. Issue 3. 555-557. old. Sulyok G. (2004) A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. Gondolat, Budapest. 279-285. old. Tisovszky J. (1997) Az ENSZ és a békefenntartás. Magyar ENSZ Társaság, Budapest. 23-37., 4244. old. Dr. Törő Cs. (2003): Humanitárius intervenció: dilemmák a nemzetközi jog és politika határvidékéről. BKÁE Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola, Budapest. 34-49., 72-111., 173-178. old.

JOGFORRÁSOK: ENSZ BT határozatok: S/RES/733 (1992) S/RES/746 (1992)

S/RES/885 (1993) S/RES/886 (1993)

Department of Humanitarian Affairs, DHA – Az ENSZ Közgyűlése hozta létre a Titkárság részeként, ezzel mintegy szentesítve a főtitkár és a „barátai” gyakorlatát (Pusztai 2008, 329). 34 Bár véleményem szerint a megfelelő méretű és gyorsan, habozás nélkül alkalmazható harci potenciál elengedhetetlen a szükséges erőegyensúly kialakítása miatt.

33

17


S/RES/751 (1992) S/RES/767 (1992) S/RES/775 (1992) S/RES/794 (1992) S/RES/814 (1993) S/RES/837 (1993) S/RES/865 (1993) S/RES/878 (1993)

S/RES/897 (1994) S/RES/923 (1994) S/RES/946 (1994) S/RES/953 (1994) S/RES/954 (1994) S/RES/1793 (2011) U. N. Doc. S/23445, Annex I.

INTERNETES FORRÁSOK: http://www.biyokulule.com [/January_%201992(6).htm] https://www.cia.gov [/library/publications/the-world-factbook/geos/so.html] http://www.childsoldiersglobalreport.org [/content/facts-and-figures-child-soldiers] http://www.ctc.usma.edu [/aq/pdf/AIAI.pdf] http://www.icc-ccs.org [/index.php?option=com_content&view=article&id=30&Itemid=12] http://kitekinto.hu [/hatter/2007/03/01/solyom_vegveszelyben__kuzdelmek_afrika_szarvan_ii./] http://siteresources.worldbank.org [/INTSOMALIA/Resources/conflictinsomalia.pdf] http://www.un.org [/en/peacekeeping/missions/past/unosom1backgr2.html] [/en/peacekeeping/missions/past/unosom1facts.html] [/en/peacekeeping/missions/past/unosom2backgr2.html]

[/en/peacekeeping/missions/past/unosom2facts.html]

18

AZ UNOSOM HATÁSA A NEMZETKÖZI BÉKEFENNTARTÁSRA (1992 ÉS 1996 KÖZÖTT)

Recommend Documents