Vita Zsigmond
Az irodalmi élet sodrában (Részlet a szerző Áprily Lajos c. könyvéből) A Falusi Elégiát a hazai irodalmi sajtó kedvezően fogadta. Áprily hamarosan az erdélyi magyar költészet büszkesége lett, nevét bátran szembe lehetett állítani az elismert költők neveivel. Molter, aki mindjárt magyar és világirodalmi távlatokban értékelte az irodalmi jelenségeket, büszkén hirdette: „Gazdagok vagyunk, van Áprilynk. Néhány név csak, amitől nő a dölyfünk, ha itthon írásról beszélünk, és Pesttel feleselünk decentralizáltan… Csiszoltak vagytok? Formásan álljátok a versenyt más népek diadémjaival? Nézzetek ide, ez a mi ajándékunk, erdélyi anyag és százados munka remeke.”1 A hangsúly a kritikában elsősorban Áprily verseinek csiszoltságára, cizellált, gondosan kikalapált formájára, dallamosságára esik. Verseinek Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád költeményeihez hasonlítható formai tökéletessége, zeneisége annyira megragadja olvasóit és kritikusait, hogy sajátos világát, széles horizontját, tragikus levegőjét kezdetben alig veszik észre. Tolnai Gábor is „a parnasszien erdélyi kivirágzását” látja benne.2 Szerinte: „Az impresszionizmus és a szimbolizmus csupán színezi parnasszien formáit.” Áprily költészete eszerint csak folytatása és utóhangja lehet a századelő formai törekvéseinek. A megkésve kibontakozott erdélyi magyar költészetbe bevitte a Nyugat költőinek esztétikai életfelfogását, és továbbfejlesztette azt. A szélesebb tömegekhez szóló, forradalmi vagy aktivista költészet idegen volt Áprily számára. Ő befelé nézett, és a maga nyugtalanságát úgy építette be verse zenéjébe és szerkezetébe, amint – hogy költészete lényegéhez közelálló balladai példával éljünk – egykor Kőmíves Kelemennét falazták be Déva várába. Tudta, hogy a háború utáni új helyzet a költészettől új hangot kíván. Áprily nem menekült el egzotikus tájakra, mint Leconte de Lisle. A művészi alkotások világában sem követte a francia parnasszistákat, és Sully Proudhomme-nak nem filozófiai költészete, hanem inkább 1 2
Molter Károly, Áprily Lajos: Falusi Elégia. Zord Idő, 1921, 139. Tolnai Gábor: Áprily Lajos. Napkelet, 1934, 209–215.
1
képekben objektivizált érzelmessége, mély lélekismerete és melankóliája fogta meg ekkoriban. Nem véletlen, hogy éppen Az eltört vázát fordította le tőle. De Sully Proudhomme és mellette Verlaine költészetének zenei hatása elkíséri egész életében. A De la musique avant toute chose esztétikai elve valóban vérévé vált, és ennek sajátos, egyéni értelmet adott. Sokatmondó tény, hogy pályájának ebben a szakaszában elsősorban a német romantikus és impresszionista költők, Detlev von Liliencron, Hugo von Hoffmannsthal, Eichendorff és Stefan George felé fordul; ezeket a fordításait közli ekkoriban a Zord Idő, az Erdélyi Szemle és a Magyar szó. Verseikből a természetben való feloldódás, az ébredő természet és az élet örömeinek hirdetése, az ősz, az elmúlás szépsége és titokzatossága árad felénk. Ez a költészet a környező valóságtól nem szakadt el, természeti élményelből merítve legtöbbször friss, egészséges életérzést fejezett ki. S a hatás nem csak érzelmi-hangulati, hanem a formakincsben is megmutatkozó: Áprilyra az ősi német mítosz és természetromantika mellett leginkább George verstechnikája, színeinek lefojtottsága, sejtelmessége hatott. A ki nem mondott szóval, a hangok, a színek összhangjával visszaadott művészetét tanulta meg tőle. Egy-egy versmotívumot (a szerelmes csónakja) később át is vett tőle, de természetesebbé, valószerűbbé, levegősebbé tette. Habár a parnasszisták kedvelt versformájának, a szonettnek minden változatát, formai lehetőségét kiismerte, és egypár leíró jellegű vagy a múlt, a történelem eseményei felé forduló versében (Bessenyei, Marathon, Szalonka-les stb.) bravúros biztonsággal fel is használta, a szonett technikáját nem a franciáktól, hanem inkább a Nyugat költőitől tanulta meg. Babits, Kosztolányi és Juhász Gyula költészete bőven adott rá példákat. Áprilyt a szonettben a forma zártsága, dallamossága és a benne rejlő lehetőségek, a rímek változatos, kergetőző játéka ragadta meg. Egy szilárd forma vaspántjai közé kellett bezárnia megfegyelmezett indulatait és egész lelki feszültségét. Áprily nem írhatta azt, mint egykor Babits: „Ezek hideg szonettek” –, mert a forma gondja nem fojtotta el vallomásait. Az indulat, a feszültség a Szalonka-les tragikumában, a Marathon győzelmében és a Bessenyei mélabús tilinkószavában egyaránt megszólal. A Falusi Elégia utáni enyedi években azonban ismételten „szomorú csüggedtség” fogta el a költőt. Gyakran panaszkodott rossz egészségi állapotára, idegkimerültségére. Volt olyan időszak, amikor 2
annyira elégedetlen volt magával és mindazzal, amit valaha is írt, hogy nem akart többet írni. Már-már azt hitte, hogy emelkedésre, mely kielégíthetné, nincs semmi kilátása.3 Közben azonban felfrissítette megértő enyedi társasága, egy intregáldi kirándulás, és bizonyára jólesett látnia tisztelőinek otthon is egyre növekvő táborát. Ezeknél is többet jelentett egy marosszentimrei, majd két (1922, 1924) erdőfülei nyaralás, a szülőföldi táj, valamint a pisztrángászat idegzsongító, békés órái. 1921 pünkösdjén, az intregáldi napok után megszületett a Havasi Napló: az első jellegzetesen természeti, havasias jellegű versciklus a romániai magyar irodalomban. Kevéssel azután nagy örömmel kapta meg Reményik Sándortól a Vadvizek zúgását. Különösen megragadta a „lovas favágó” alakja. Valami északi tömörséget látott benne, amelyet Axeli Gallén-Kallela Kalevala-i illusztrációiban figyelt meg. A finn költészet, a Kalevala iránti rokonszenve ekkor tűnik ki először; ez költői felfogásának későbbi alakulásához is hozzájárult. 1921 nyarán Vincze Gézánál töltött néhány napot Marosszentimrén. A vizet, a vonuló tutajokat, a magányosan kiemelkedő komor templomot, a falu életét és a távoli hegyeket figyelve magának az erdélyi történelemnek a hangját hallotta meg. Emellett a társaságában levő fiatalokra is figyelt, szimbolikus alakokat látott bennük. Az új iskolai év új feladatokat hozott, de ezek már nem vonhatták el az irodalomtól. Novemberben egy Dante-emlékbeszédre készült, s egy havasi kirándulás után megírta a Tetőnt, és elküldte Kós Károlynak a Vasárnap számára. Valószínűleg itt találjuk meg baráti kapcsolatuk gyökerét. Ekkoriban járhatott Szentimrei Jenő Enyeden, és folytatott tárgyalásokat a Napkelet érdekében. Tudjuk, hogy Enyeden Áprily előbb S. Nagy László, majd Reményik kérésére az Erdélyi Szemle, illetőleg a Pásztortűz előfizetési felhívását támogatta, és a kollégiumi diákokkal gyűjtötte be az előfizetési díjakat. Szentimreinek fontos volt Áprily támogatását a Napkelet számára megnyernie, ezért a folyóirat erdélyi jellegének megerősítésére hivatkozott. Az így átszervezett és új formában megjelenő Napkeletnek Áprily ezután több ízben adott verset. 1922-ben itt jelent meg az Októberi séta és a Tündérhatáron című költeménye.
3
Áprily Lajos levele Reményik Sándornak. Nagyenyed, 1922. IX. 15.
3
A nehéz történelmi idők, a közös művelődési feladatok, az enyedi hagyományok az ellentéteket fokozatosan mérsékelték. A következő években Áprily – akinek nemcsak költészetét, hanem tiszta egyéniségét, erkölcsi magatartását is megbecsülték a Pásztortűznél, konzervatív körökben éppúgy, mint a Napkeletnél és a körülötte csoportosuló progresszív írók társasáságában – közvetítő szerepet vállalt az ellentétes csoportok között. Ady költészetéhez, egész eszmevilágához való ragaszkodását több ízben nyíltan tanúsította. Elég itt csak utalnunk 1918-as enyedi szabad líceumi előadására, amelyben Ady népszerűsítéséért felvette a harcot a konzervatív táborral. Előadásaiban később is gyakran esett szó Adyról, sőt ekkor, 1921-ben a Zord Időben (11–12. sz.) behatóan elemezte Ady költészetét. Ady Versek című kötetében megfigyelte a gondolatritmus és a szimbolikus kifejezésmód első jelentkezését, de emellett önkéntelenül vallott saját ifjúságáról is, amelyben a fellobogó életszeretetet „a halálos megbánásba csukló összeroskadás” követte. Az 1924-i Ady-ünnepségek alkalmával még inkább kitűnt határozott állásfoglalása: Adyt valósággal határkőnek tartotta a múltba kapaszkodás és a jövővel szembenéző, az építés útjait keresők tábora között4 ; ezt a felfogását, a nacionalizmuson felülemelkedő humanizmusát, jól ismerték a Napkeletnél. 1922 őszén iskolája, a Bethlen Kollégium fennállásának háromszáz éves évfordulójára készült. A kollégiumi jubileum alkalmával Áprily ismét találkozott Berde Máriával, Sipos Domokossal és Szentimrei Jenővel, és így alkalma lehetett az irodalmi élet kérdéseiről is beszélgetni. Sipos Domokossal, aki ekkor a dicsőszentmártoni Erzsébet nyomda igazgatója volt, a következő évre tervbe vett kötete (Esti párbeszéd) kiadásáról is beszélhetett már. Áprily és Sipos Domokos között ekkor alakult ki az a barátság, amelynek során Áprily mindig hűségesen támogatta a kéréseivel hozzáforduló, nehéz körülmények között élő dicsőszentmártoni írót, és közbenjárt szanatóriumi kezeltetése érdekében is. A későbbi években, amikor az Ellenzék szerkesztője volt, rendszeresen közölte Sipos Domokos novelláit, verseit, és anyagi érdekeit is védelmezte.
4
Szentimrei Jenő: Ady Endrét ünnepeljük. Vasárnapi Újság, 1924, 28. sz. 5.
4
Az irodalmi élet átalakítására nézve azonban jelentősebbek voltak Szentimrei Jenővel folytatott megbeszélései. A korabeli irodalmi élet egyik legtevékenyebb szervező egyénisége Szentimrei Jenő volt. Az erdélyi Helikon előtti időszakban széles körű irodalomszervezési kísérletek indultak ki tőle. Kós Károllyal létrehozta a Kaláka társaságot, lapot szerkesztett, könyvkiadással próbálkozott. Most az írók java részét igyekezett egy táborba gyűjteni, és a további közös munkában Áprilynak is szerepet szánt. A megbeszélések után Áprily így írt Olosz Lajosnak az időközben kialakult helyzetről: „Bizonyára olvastál róla, hogy a Kaláka köréből olyan mozgalom indult meg nemrég, amely az erdélyi magyar irodalom koncentrációját tűzte ki céljául. Az egységesítés főmozgatója Szentimrei Jenő. Nálam is járt, ismertette a tömörülési terv részleteit, és közölte velem, hogy nekem is szántak valamelyes összekötő szerepet, a megindítandó Corvin könyvtár szerkesztését. Én rövid ingadozás után, nem annyira szerkesztői képességemben, mint inkább a rólam feltételezett tárgyilagosságban bízva, elvállaltam ezt a szerepet. Azóta egyszer Kolozsvárt is jártam, egy kávéházi asztalnál tárgyaltam Walterrel és Szentimreivel a dologról.”5 Olosz és Áprily útján meg akarták volna nyerni az ügynek Reményiket és a „jobboldalnak” nevezett irodalmi csoportot is. „A több oldaról megnyilatkozott békülékenység ellenére is az a benyomásom, hogy a mozgalom zátony előtt áll – folytatja Áprily. – Becsky Iréntől P. Jánosi Béláig (ahogy Walter a szélsőségeket megjelöli) különben is merész vállalkozás volna egy táborba csődíteni az erdélyieket, s még ha sikerülne is ideig-óráig egy látszatos »egység« teremtése, egyetlen sérelem elég lenne, hogy csődbe menjen az egész koalíció. Berde Máriával is beszéltem itt Enyeden, s úgy látom, hogy a vásárhelyiek nem túlságosan lelkesednek az eszméért.” Áprily valóban reálisan látta a helyzetet: a Napkelet szocialista és emigráns munkatársait lehetetlen volt egy táborba gyűjteni a konzervatívokkal. Reálisabbnak látszott Áprilynak az a gondolata, hogy „a mérsékelten progresszív erőket” kellene tömöríteni, és olyan folyóiratot létrehozni, amelyért a körülötte csoportosulók valóban lelkesednek. Erre a Pászortüzet ő sem látta alkalmasnak. „Véleményem szerint ez a most középen álló csoport volna leginkább hivatva arra, hogy színvonalat emeljen (vagy legalábbis tartson), s tovább vigye a négy év alatt szerzett tradíciót.” 5
Áprily Lajos levele Olosz Lajosnak. Nagyenyed, 1925. I. 6.
5
A tervbe vett széles körű centralizáció nem valósult meg. 1922ben Kós Károly Szentimrei Jenőre bízta a Vasárnap szerkesztését, azután létrehozta a Haladás könyv- és lapkiadót és a Vasárnapi Újság címmel képes polgári lappá átalakított folyóiratot a következő két évben (1923–1924) irodalmi anyaggal igyekezett gazdagítani.6 Az év második felében a Haladás adta ki a Pászortüzet is, és ott Nyírő József szerkesztésével rövid ideig együtt dolgoztak Áprily, Bartalis, Berde, Olosz, Reményik, Tompa László, Szentimrei stb. A Haladás emellett tervbe vette egy tizenkét kötetből álló könyvsorozat kiadását; Áprily 1923 tavaszán dijoni útja előtt véleményt adott Gulácsy, Nyírő és Tabéry köteteiről.7 Ez a könyvsorozat, mint sok egyéb könyvkiadási terv, előfizetők hiányában nem valósulhatott meg. A „mérsékelten progresszív írók” rövid ideig dolgoztak együtt a Pásztortűzben; 1924-ben, amikor György Lajos vette át a szerkesztést, és az konzervatív családi lappá alakult át, egyszerre kimaradt a munkatársak közül Áprily és Olosz neve is. Reményik, Berde és Tompa László költeményeit sok középszerű vagy epigon költő versei mellett ezután is rendszeresen közölte a Pásztortűz. Áprily, ismerve a szerkesztő modern költészet és Ady-ellenes felfogását, azonnal visszahúzódott a Pásztortűztől, és azután inkább az Ellenzékbe dolgozott. Ady és Petőfi neve ekkoriban élesen szembeállította egymással a progresszív és a konzervatív írókat. Áprily azonban sohasem tagadta meg Adyt, és elkülönítette magát minden haladásellenes, konzervatív megnyilatkozástól. A Petőfi-centenárium alkalmával nem a konzervatív, a nemzet múltját és dicsőségét megőrző költőnek áldozott, mint Reményik, hanem az egész emberiségnek világító zsenit idézte meg. Számára Petőfi a „Lázak királya!… Tűz-fejedelem!” A romantika lángja lobog fel ebben a versében, a fiatal Áprily romantikus érzései törnek fel ismét, nem áradó szavakkal, de egy érzelmileg telített szimbólum hatalmas, jövőbe világító erejével. Petőfi forradalmiságáról, harcos költői egyéniségéről nem szól az ünnepi vers (Áldozat), csak a XX. század költőjének a természetbe menekülő szabadságszeretetét és őszinte hódolatát fejezi ki. A zseni nagyságát, az utókorra 6 7
Kós Károly:Kalotaszegi vállalkozás. Korunk, 1971, 1508–1509. Áprily Lajos levele Reményik Sándornak. Nagyenyed, 1923. VI. 27.
6
kisugárzó fényét minden jellemzésnél jobban megérezzük Áprily verséből. A rezignált költő, aki kifáradtan már-már lemond a harcról, és csak „szelíd dalokat” akar írni, mint Tóth Árpád, a zseni leheletétől megittasodva újra fellobog. Nem ír indulókat, harsogó dalokat, távol áll az avantgarde nyugtalan keresésétől, formabontásától most is, de már nem néz a gyermekévek boldogságán álmodozva és barátokat temetve a múltba. Megtalálta a maga talaját, s azon szilárdan, határozottan megáll.
Nagy Imre (1893–1976) csíkzsögödi képzőművész rajza 7
