tanulmány
Pusztuló és születõ világok az Aeneisben
Ferenczi Attila (1962), az ELTE Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszékének, valamint a Pécsi Tudományegyetem Klasszika-Filológiai Tanszékének munkatársa. Kutatási területe a római irodalomtörténet.
Ferenczi Attila
AKHILLEUSZ ÉS HEKTÓR PÁRHARCA Ekkor az õrhely elõtt, meg a szellõs vadfügefánál végig a fal mellett, a szekérúton száguldtak: és odaértek a kettõs szépvizü kúthoz, ahonnan mélyörvényü Szkamandrosz két forrása elõtör. Egy forrás langyos vízzel bugyog és körülötte száll a magasba a gõz, mint füst, ha lobognak a lángok; másiknak vize nyáron hûvös, akárcsak a jégnek zápora, vagy mint hó, vagy mint kristályba fagyott víz. Ott vannak közelükben a szépkövezésü medencék, jó széles gödrök, melyekben a drága ruhákat trójaiak feleségei és szép lányai mosták régen, békében, mielõtt az akháj sereg eljött. Erre rohantak el õk, menekülve ez, ûzve a másik; nem hitvány a futó, de az ûzõ még derekabb volt és gyors; mert nem is áldozat-állatot és nem ökörbõrt kívántak, mely a gyors versenyzõ férfiu díja, ám a lovas Hektór lelkéért futva szaladtak. Homérosz: Íliász 22. 145–161. Devecseri Gábor fordítása
z Aeneis 12. énekének végén (766–790.) Aeneas Turnust üldözi a csatamezõn. Ötször futják körbe a küzdõteret az egyik irányban, azután viszsza. Nem kicsi a tét: Turnus élete forog kockán. A megfelelõ pillanatban az üldözõ elhajítja dárdáját, de elvéti a célt, és a fegyver ellensége háta helyett egy kivágott vadolajfa földben hagyott gyökerei között ragad meg. A kis drámai jelenet kétségtelenül az Íliász 22. énekének emlékét hívhatja elõ olvasója emlékezetébõl. Az ottani jelenetben Akhilleusz üldözi Hektórt hasonlóan ádáz módon, s ennek során elhaladnak egy széltépte fügefa mellett, amely annál a forrásnál áll, ahol békeidõben az asszonyok szokták mosni a ruhákat. A nagy elõdtõl átvett narratív megoldás tehát körülbelül így foglalható össze: a végsõ párviadalra készülõ hõsök még korántsem végsõ egymásnak feszülését megszakítja a békés múlt felvillanó képe, melyet egy tárgy fizikai jelenléte hív elõ. Érdemes azonban kicsit alaposabban megvizsgálni, mi lesz ebbõl a homéroszi örökségbõl annak a költõnek a kezén, akinek halála után alighanem még jó 1500 évet kell várni – egészen Shakespeare születéséig –, amíg az európai irodalom ismét hasonló teljesítményekre lesz képes. Vergilius a legkevésbé sem akarja verseinek homéroszi rokonságát takargatni. Ellenkezõleg. Mindent megtesz azért, hogy ezt figyelmetlenebb olvasói is felismerhessék. Homérosz szövegét idézi az oda-vissza megtett körök képe,1 valamint a jelentõségteljes mondat: Turni de vita et sanguine certant (Turnus élete és vére a küzdelem tétje).2 A hasonlóságok szerepe csak annyi, hogy ébren tartsák a megidézett hely emlékét, és figyelmeztessenek: részletekben és jelentésben gazdagabb képet kapunk, ha a két szövegrészt egymáshoz fûzõdõ viszonyával együtt olvassuk. Messzire vezetõ, és éppen ezért ennek a cikknek a keretében nem tárgyalható gondolatokat vet fel az alapszituáció és a személyek összevetése a homéroszi mintával. A menekülõ, késõbb vesztesként alulmaradó hõs, azaz a görög eposz Hektórjának szerepében Turnust találjuk, míg a késõbbi gyõztes Akhilleuszéban Aeneast. A Hektór–Turnus, Akhilleusz–Aeneas párhuzam határozza meg az egész Aeneis zárójelenetét is.3 Az Aeneisben nem fügefáról van szó, hanem egy vadolajfáról, méghozzá olyanról, amelyet Faunusnak szenteltek. Ezen a ponton érdemes szó szerint idézni a szöveget:
A
Forte sacer Fauno foliis oleaster amaris hic steterat, nautis olim venerabile lignum, servati ex undis ubi figere dona solebant laurenti divo et votas suspendere vestis; sed stirpem Teucri nullo discrimine sacrum sustulerant, puro ut possent concurrere campo. (12.766–771.) (Véletlenül éppen ott állt Faunus keserû levelû szent vadolajfája, mely egykor a hajósok körében állt tiszteletben, akik megmenekültek a hullámok közül:
42
tanulmány
erre szokták felakasztani fogadalmi ajándékul felajánlott ruháikat a laurentumi istenségnek; a trójaiak azonban nem tettek vele kivételt, és tõbõl kivágták, hogy megtisztítsák a harcmezõt, ahol összecsapnak.) A jelenetet vizsgálva tegyük meg az elsõ közelítõ lépéseket Faunus alakjának irányából; tanulságos részletek fognak kibontakozni a szemünk elõtt. A 7. ének elején többször is szó esik róla, õ volt ugyanis Latinus király apja. Éppen õ, azaz Faunus az, aki jóstehetsége révén elsõként adja hírül a latinoknak a Trójából menekülõk jövetelét, és figyelmezteti fiát, egyelõre ne jegyezze el lányát, Laviniát senkivel, mert igazán nagyszerû jövõ vár rájuk és népükre egy externus gener (idegen võ) személyében.4 Faunus maga is isten, még ha nem is a leghatalmasabbak közül való. Azzal dicsekedhet azonban, hogy nagyapja nem akárki volt a halhatatlan istenek közül: maga Saturnus. Az õ történetét, amely elbeszéli, hogy hogyan került a világ egykori ura, az istenek atyja az akkori világ legeldugottabb, isten (legalábbis Juppiter) háta mögötti zugába, a 8. énekbõl ismerheti meg az olvasó. A saturnusi kor a világ aranykora volt, s amikor a juppiteri hatalomátvétel miatt ennek vége szakadt, az elûzött isten Itáliába menekült. Itt teremtette meg a maga korlátozott aranykor-rezervátumát. Õ tanította a vidék korábban civilizálatlan lakosságát földmûvelésre, gazdálkodásra, adott nekik törvényeket és uralkodott felettük békében. Latinus tehát végsõ soron Saturnus leszármazottja, õrzi és tiszteli az õsei által megteremtett rendet. Az eposz szövege háromszor is beszél arról – méghozzá három különbözõ narratológiai szituációban –, hogy milyen viszonyban áll Latinus uralkodása és az õsi saturnusi béke. Hallhatjuk az elbeszélõ kinyilatkoztatását, majd magának Latinusnak az értékelését, végül pedig, az epikus hang mellett másik kívülállóként, megszólal a szomszédos király, Euander. A három értékelés persze nem vág teljesen egybe. A folyamatosság Latinus elõadásában a legtöretlenebb: úgy mutatja be népét és országát a trójai jövevényeknek, mintha mi sem változott volna Saturnus uralkodása óta. Egy jól ismert aranykor-toposzt állít saját országáról, népérõl: ne fugite… gentem haud vinclo nec legibus aequam/ sponte sua veterisque dei se more tenentem. (Ne kerüljétek el… azt a népet, mely nem a törvények és a büntetés fenyegetése miatt nem követ el bûnt, hanem mert saját elhatározásából tartja magát az egykori királya által kialakított rendhez. 7. 202–204.) Az elbeszélõ megelégszik azzal, hogy emlékezetünkbe idézi a szoros rokonság tényét, és hangsúlyozza Latinus uralkodásának hosszú, békés voltát. A harmadik forrás, Euander a világkorszakok hanyatlását az egyre silányabb
SATURNUS LATIUMBAN Bámul ugyancsak, a két szeme jár mindenfele fürgén s élvezi Aeneás e helyet, majd kérdi s örömmel hall emlékeirõl hajdankori hõsi nagyoknak. Róma erõdjének szólt most emelõje, királyuk, Éuandrus: „Helyi faunusok és nimfák, meg a tölgyek durva tövén nõtt lények laktak e sûrüben egykor, kiknél rend és mûveltség sose volt, a barommal bánni, begyûjteni termést nem tudtak, se kimélni készletük – éltek a szûkös vad-húson, fa gyümölcsén. Míg az Olympus egébõl el nem jött, Jupiternek fegyvereit futván Sáturnus, a trónja veszített. Õ e tudatlan, a szirtfokokon szétszórt hegyi népet egybeterelte, s törvényt adva, nevét a vidéknek, minthogy ölében lappangott, Latiumra cserélte. Ennek uralma alatt ragyogott, mondják, az aranykor, oly békés boldogsággal béklyózta a népet, míglen e színtelen és korcsabb kor kezdte követni s véle a vad harc-vágy, valamint éhsége a kincsnek.” Vergilius: Aeneis 8. 310–327. Lakatos István fordítása
43
tanulmány
fémekkel érzékeltetõ hagyományos metaforarendszer segítségével szelíden vitába száll velük, és rámutat arra, hogy természetesen ez a vidék, az Aeneas elõtti Itália is a valóságos, tehát az irigységtõl, bírvágytól és ellentétektõl szabdalt világ része. Számtalanszor éri hasonló élmény az Aeneis olvasóját: mintha szándékosan zavarba akarná hozni a szerzõ. Az elbeszélt történetek nem egészen egybevágóak, de az értelmezés teljes anarchiájához vezetne, ha azt a következtetést vonnánk le mindebbõl, hogy a kijelentések között nincsen összefüggés, és kioltják egymást. Ha folytatjuk a vizsgálatot, az ellentmondásokból talán mégiscsak jól megszerkesztett kép bontakozik ki. Esetünkben a képnek tagadhatatlan része a béke. Ennek relatív vagy abszolút volta már vita tárgyát képezheti. Elfogadhatónak tûnik számunkra az összegzés, hogy az akkori világ viszonylag legbékésebb szeglete volt Latinus birodalma. Biztosan tudjuk azonban, hogy Vergilius egyik legfontosabb változtatása a már az Aeneis megszületése elõtt is népszerû Aeneas-mítoszon éppen az volt, hogy a történetnek ezen a pontján a béke jelenlétét hangsúlyozta. Más forrásaink ugyanis másképp mesélik a történetet, és nagy háborúkról szólnak, melyek éppen a trójaiak megérkezésekor zajlottak, s ezekhez csak csatlakozott Aeneas és csapata. Vergilius újítása tehát a béke, mely a félreesõ félszigetet uralja a fatum által vezérelt trójaiak megérkezése elõtt. Szintén csak Vergiliusnál találjuk meg Latinus király említett genealógiáját. Más források ezt is másként beszélik el: a görög szerzõk szerint Latinus Odüsszeusz és Kirké,5 vagy Télemakhosz és Kirké fia volt.6 Mindkettõ vonzó megoldás lehetett volna egy eposzköltõ számára. Az összeegyeztethetetlen kronológiai eltérések miatt azonban le kellett mondania errõl az erõs kapcsolóelemrõl, amely a római népet a legnagyobb görög hõsök egyikéhez, és nem utolsósorban az Aeneist az Odüsszeiához köthette volna. Az Aeneisben tehát, bármi volt is oka, nem az agyafúrt görög, hanem a menekült, aranykor-alapító istenség Latinus nagyapja. Viktor Pöschl, a 20. század egyik legfontosabb Vergiliusról szóló könyvének szerzõje a következõ megállapítással kezdi munkáját: „Vergilius mûveiben a költészet szimbólum-teremtõ természete félreérthetetlen bizonyosságként áll elõttünk.”7 Valóban minden költõi alkotásnak sajátossága a szimbólum-alkotás, a megnevezett dolgok átlényegítése, megtöltése önmagán túlmutató jelentéssel, de ez különösen igaz Vergilius mûveire és köztük az Aeneisre. Az általunk
44
vizsgált jelenet szimbolikussága nem kíván sok magyarázatot: Aeneas és a trójaiak megtisztították a harcteret, kivágták a szentelt fát, puro ut possent concurrere campo (hogy szabad téren küzdhessenek). A fa kivágása egyértelmû kép: ezen a helyen nem folytatódik az eddigi istenek tisztelete. Az általuk irányított rendnek vége. Aeneas megjelenése Itáliában a saturnusi, faunusi, latinusi világ végét jelenti. Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy ez ellentétben áll Aeneas pietasával (itt: az istenek jogait és hatalmát tiszteletben tartó kötelességtudat). Nagyon is az istenek által kijelölt úton halad a hõs, csak éppen ezek az istenek más istenek. A 7. és a 8. ének szövege elegendõ fogódzót ad ahhoz, hogy elképzeljük, milyen volt az a világ, amelybe Aeneas megérkezett. Mindenekelõtt egyszerû és szerény igényû – legalábbis ahhoz képest, amit a fatum az új nép megalapításához kötve ígért. A korabeli világ kulturális-gazdasági centruma nem itt volt, hanem Keleten. Éppen ott, ahonnan Aeneasnak menekülnie kellett, Trója bukása után pedig leginkább Görögországban, de semmiképpen sem a Mediterráneum eldugott nyugati peremvidékén. Aeneas és népe érkezése hatalmas történelmi fejlõdés lehetõségét teremtette meg. Olyan hatalom születik majd ezen a vidéken, amelyhez foghatót nem ismert korábban a történelem, amely törvényeivel (mores) megszabja minden alávetett nép életét. Az Aeneis félreérthetetlenül tükrözi azt a jogos büszkeséget, amelyet minden római érezhetett, amikor arra gondolt, hol van a helye városának és a res publicának a népek között. Ugyanígy kétségtelen azonban, hogy az eposzban jelen van egy másfajta szemléletmód is, mégpedig meggyõzõdésem szerint ugyanilyen világosan: az, hogy ennek a korábban mindenki számára elképzelhetetlen fejlõdésnek megvan az ára. Vergilius, mint a Pharszalosz és Actium utáni generáció tagja, aki átélte azt is, ami a két csata között történt, pontosan kellett hogy tudja: a dolgoknak áruk van. A hatalmas
tanulmány
fejlõdésért fizetni kell. Ami legelõször áldozatul esik, az éppen a béke. Azért kell kivágni a helyi istenség aranykori örökséget hordozó, szent fáját, hogy szabad tér nyíljon a harcnak. Tantae molis erat Romanam condere gentem (Ilyen nagy nehézségek árán jöhetett csak létre a római nép; 1. 33.). A híres mondatban említett teher (molis) nem csak Aeneasra nehezedett. A fatum által meghatározott történelmi fejlõdés mindenkitõl áldozatokat követel, aki valamilyen módon kapcsolatba kerül vele. A vizsgált részletben Faunusnak kell megbékélnie azzal, hogy megsértették tiszteletét, kisajátították szent területét, annak ellenére, hogy a maga eszközeivel korábban elõsegítette a végzet beteljesülését (ti. a már említett, Latinusnak szóló jóslattal). A történelmi változások az Aeneisben mindig katonai, háborús eseményeken keresztül következnek be, ezeknek pedig egyformán esik áldozatul az, aki a fatum megvalósulását segíti, és az, aki akadályozza. A legmeggyõzõbb példa erre az eposzban a 8. énekben szereplõ Euander, aki éppen azért veszti el fiát, mert Aeneas segítségére küldte. Ámde ami áldozatul esik a folyamatnak, az sokkal több, mint egyéni életek: az egész történelem elõtti háborítatlanság. Aeneas érkezésével veszi kezdetét a történelem. A történelmet pedig a fatum határozza meg. A küzdelem nem csupán emberi szinten zajlik. Harcolnak az istenek is: egyfajta theomachia tanúi lehetünk. Szépen illusztrálja ezt történetünk folytatása, amely természetesen nem azzal ér véget, hogy Aeneas lándzsája beszorul a gyökerek közé. Turnus ekkor fegyvertelenül áll ellenfelével szemben, mert kardja a párviadal elején eltörött, ez volt az oka kétségbeesett menekülésének is körbe a harctéren. A rutulus hõs elõtt felcsillan a remény, és Faunushoz imádkozik: „Faune, precor, miserere,” inquit „tuque optima ferrum Terra tene, colui vestros si semper honores, quos contra Aeneadae bello fecere profanos.” Dixit, opemque dei non cassa in vota vocavit. (12.777–780.) („Könyörülj, Faunus, kérlek, s te, jóságos Földanya, ne engedd el a fegyvert, hisz én mindig ápoltam kultuszotokat, amelyet Aeneas népe háborúval szentségtelenített meg!”– mondta, s nem hiába hívta segítségül az istenséget.)
ILIONEUS, A TRÓJAIAK KÖVETE LATINUSHOZ „Fenséges fia Faunusnak, fejedelmem! e földre nem vészes viharok vertek ki a víz tükörérõl, sem csillag, sem a part nem csalt meg utunk közepette: önként és egyetértve jövünk mindnyájan e várba, mert birodalmunkból, melynél a kelõ Nap Olympus legtetejérõl sem látott ragyogóbbat, elûztek. Származatunk Jupitertõl van, Jupiterre, az õsre büszke a dardán nép, Jupiter fényes faja szülte trójai Aeneást is, urunk, – õ küld küszöbödhöz… Most pedig esdünk, oly sok vízen, vészben utaztunk: adj egy kis part-részt, békés helyet isteneinknek és vizet és levegõt, mi megillet akárkit a földön. Nem lesz az országnak szeplõje e nép, neveteknek fénye se csökken alá, s nem enyész ily tettre a hálánk, és sose bánja meg ausoni, hogy Tróját felölelte.” Vergilius: Aeneis 7. 213–234. Lakatos István fordítása
Faunus tehát meghallgatja az imát, nem engedi el a fegyvert, Daunia nimfa pedig új kardot nyom veszélyben forgó testvére, Turnus kezébe. Venus is úgy érzi, be kell avatkoznia fia érdekében (hiszen a helyzet hirtelen megfordult: Turnusnak van fegyvere, Aneasnak pedig nincsen), és kiszabadítja a lándzsát a földbõl. Jól látható tehát, hogy a harc nemcsak az emberek szintjén zajlik. Részt vesz benne az istenvilág is. A helyi istenségek: Faunus, Daunia és, ismét csak szimbolikus módon, az õsi Földanya segítik a helyi hérószt, de hatalmuk nem ér fel az olümposzi istenekével. A Juppiter vezette és a fatum ügyében járó olümposziak foglalják el Saturnus utolsó aranykorrezervátumát. Végezetül még egy különös körülményre fel kell hívni a figyelmet a részlettel kapcsolatban. A már korábban idézett részlet arról számol be, hogy ez olyan szent fa volt, amelyen a tengerbõl megmenekült (servati ex undis) hajósok fogadalmi ajándékaikat szokták elhelyezni. Ezek az ajándékok legtöbbször a menekültek tengervíztõl nedves ruhadarabjait jelentették. Horatius is említést tesz hasonló cselekedetrõl a Pyrrha-ódában (I. 5.14.), és a Kr. u. 3. századi kommentárszerzõ, Porphyrio ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy még õ maga is találkozott a szokással.8 Mi köze azonban Faunusnak a hajósokhoz és a tengerhez? Õ még csak nem is idõjárási istenség, aki lecsendesíthetné a
45
tanulmány
JÖVENDÖLÉS A SZÜLETÕ ÚJ VILÁGRÓL És most jól idenézz, mert római véreid, õket, tenfajtád látod. Caesart s az iúlusi népet, mind, kik a menny nagy boltja alá felszállnak a fénybe. Köztük az is, kit olyan sok jós megigért – ime, ámulj Augustus Caesaron: az Isteni sarja e férfi, másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta, mint Sáturnus földjén rég; birodalma kiterjed indusokon, garamantusokon túl, állatöveknek, évnek, napnak egén is túl, addig, hol a mennybolt tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik. Istenigék által megjósolt jötte hirére már most retteg a Caspium és a maeótisi tájék s rémülten kavarog mind hét torkával a Nílus. Vergilius: Aeneis 6. 788–800. Lakatos István fordítása
46
szélvihart, és ezen kívül egyetlen ókori forrásunk sem hozza kapcsolatba a tengerrel. Vegetációs istenség, tõle származnak az erdõ sejtelmes hangjai, fákat védõ (!) szerepe miatt nem választható el következetesen a másik õsi istenalaktól, Silvanustól. Rómában késõbb a Lupercalia nevû ünnepen tisztelték (azonosítása Lupercusszal persze jóval késõbbi).9 Hogyan kerül ez a tõsgyökeres szárazföldi istenség a tengeri dolgok közelébe? A jelenség zavarba ejtõ, és bizonyosan nem adható rá egyszerû, frappáns magyarázat. Az itt következõ is csupán kísérlet.10 Megakadhat a figyelmünk a servati ex undis fordulaton. Korábban egyetlen említés sem esett az itáliaiak hajózásáról. Az eddig mondottakat tekintve ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a hajózás a rómaiak gondolkodásában szintén az aranykor végét elõidézõ emberi cselekvések közé tartozott. Annál többször nevezi magát Aeneas tengerbõl menekültnek (servatum ex undis… me litora accipiunt, 3.209; illetve: ereptus ab undis, 1.596.) Nem igényel hosszas bizonyítást, hogy az Aeneis világában éppen Aeneas az, aki tengeren hányódott (iactatus in alto – akárcsak Odüsszeusz!), majd megmenekült a hullámokból (servatus ex undis). Következésképpen éppen az õ és emberei tiszteletét várnánk a tengerészeket védõ numennel szemben. Az a tény, hogy éppen õk vágják ki a szent fát, világosan mutatja, hogy Aeneas nem szándékozik ismét vízre szállni, még kevésbé továbbhajózni. A múlt történetét lezártnak tekinti. Az õ viszonya a múlthoz gyökeresen különbözik Turnusétól. Turnus ugyanis egy pusztuló világ hérósza, akinek tetteit a múlt ideái, annak a világnak a képzetei határozzák meg, amely most éppen a fejlõdés útjában áll. Aeneas viszont hosszú és nehéz folyamatban tanulta meg (ezt a folyamatot ismerheti meg az olvasó a 3. és a 4. énekben), hogy a múlt lezárása az elõfeltétele az új megteremtésének. Hiába ígéri Juppiter Junónak a következõ jelenetben, hogy a két nép, a trójaiak és a latinok összeolvadásában mindkettõ megõrzi majd sajátosságait, tudjuk, hogy minden megõrzés ellenére valami veszendõbe ment, valami, ami a korábbinak a lényege volt. Az Aeneis szövegét lépten-nyomon átszövõ idõbeli elõre-, illetve hátrafelé mutató utalások révén az eposz átfogja a rómaiak egész történetét a trójai létbõl történõ kiválástól egészen Augustus uralmáig. A mû nem egyszerûen történelmi eposz, hanem az európai irodalom elsõ olyan epikus alkotása, amelynek tárgya maga a történelem. Ennek értelmezési lehetõségeit járja körül Vegilius, okait vizsgálja, mûködési mechanizmusait elemzi – ma már tudjuk, hogy nem egyszerû következtetésekkel, sokkal inkább ellentétpárokkal, néha egymásnak homlokegyenest ellentmondó jelenetek ábrázolásával. Az irodalom-
tanulmány
tudományban mára meghonosodott kifejezéssel élve a vizsgált olajfajelenet egy kicsinyítõ tükör, amely, ha nem is teljes képét mutatja az egésznek, de legalábbis a cselekmény vége elõtt még egyszer felidézi annak ott és akkor fontos motívumait. Hogy mit jelenthettek ezek az ellentmondások, a pusztuló régi és születõ (szép új) világ a korabeli olvasónak, nem kell magyarázni. Az újkori pedig levonhatja belõle magának a tanulságot, hogy a haladás, fejlõdés, civilizáció, hatalom, birodalom (és sorolhatnánk még az értelmezés kulcsszavait) kérdésében semmi sem áll távolabb a Vergilius-alkotta elbeszéléstõl, mint az egyoldalúság.
JEGYZETEK 1 Vö. Íliász, 22. 208. 2 Vö. Íliász, 22. 159-161. 3 Mindez annál meglepõbb, mert a 6. énekben Sibylla Aeneasnak adott jóslata éppen fordított szereposztást feltételez: alius Latio iam partus Achilles (már megszületett Latiumban az új Akhilleusz… 6. 89.). A probléma részletes kifejtését lásd R. O. A. M. Lyne, The Further Voices in Vergil’s Aeneid, Oxford, 1987, 108-111. 4 Aeneis 7. 45. és az ezt követõ sorok. 5 Hésziodosz, Istenek születése 1011. és azt követõ sorok. 6 Halikarnasszoszi Dionüsziosz I. 72.; Plutarkhosz, Romulus 2. 7 Die Dichtkunst Vergils, Wien, 1964. 5. 8 Bõvebben errõl: R. G. M. Nisbet – M. Hubbard kommentárjában Horatius ódáinak I. könyvéhez (Oxford 1970) a 14. sorhoz fûzött jegyzet (78. o.). 9 Vö. Altheim, Römische Religionsgeschichte, Göschen, 1932, 2. 71 skk. 10 Másik lehetséges, bár a következõt nem kizáró, hanem inkább kiegészítõ magyarázat lehet a név etimológiája, amelyet már az ókoriak a faveo igével hoztak összefüggésbe. Faunus tehát óvó, védõ istenség. Ez az értelmezés igen meggyõzõ, bár hiányoznak hozzá a bizonyító párhuzamként felhozható szöveghelyek.
47
