ATHOSZI ATYÁK ÉS SZENT TÖRTÉNETEK -----------------------------------------------Copyright Thesszaloniki-Szuroti, Theológus Szent János Evangélista Kolostor 570 06 Vasziliká Thesszaloniki Tel.:0030/2396041320, Fax.:0030/2396041594 A magyaroszági Görök-Keleti Egyház cime: Konstantinápolyi Egyetemes Pátriárchátus Magyarországi Exarchátusa: 1056 Budapest, V.kerület, Váci u.55.sz. Tel.:06 1 317-92-30, 212-67-60 A fordtás az 1994. évi harmadik eredeti görög nyelvű kiadás alapján készült a Kolostor engedélyével. Forditotta Horeftosz Konstantin 2011 Magyarországon kiadja: A Szentesi Görög Kisebbségi Önkormányzat 6600 Szentes, Könyök u. 1/A A Kolostor irásbeli engedélye nélkül tilos a kiadványt részben vagy egészben sokszorositani, forditani vagy bármely módon felhasználni, diszitő elemit is beleértve. ---------------------------------------------------------------------Áthoszi Paisziosz szerzetes
ÁTHOSZI ATYÁK ÉS SZENT TÖTÉNETEK
kép ide! Theológus Szent János Evangélista Kolostor Thesszaloniki-Szuroti 2011 ------------------------------------------------Az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek nevében Nagyon bánt a lelkiismeret, hogy kezdő szerzetes koromban nem készitettem részletes feljegyzéseket a közelmúltban élt erényes Atyák csoda tételeiről, amikről természetes egyszerűséggel meséltek nekem azok a tiszteletre méltó öreg szerzetesek akik együtt éltek velük. Nagy gondatlanságomban még emlékezetemben sem őriztem meg az összes eseményt amit leki épülésemre elmondtak nekem. Abban az időben a szerzetes Atyák nagy hite lelki egyszerűséggel párosult. Többségük kevésbé volt képzett, visszont volt alázatuk és küzdő szellemük, ezért folyamatosan szent megvilágosodásban részesültek. Korunkban az ismeretek gyarapodása és a logika megrenditi a hitet, kérdésekkel és kételyekkel tölti el a lelkeket. Ezért nélkülözzük a csodákat, melyeket megélni kell, nem pedig logikával magyarázni. Az a nagyon világi szellemiség, ami a mai emberben lakozik, akinek minden cselekedete a jobb, kényelmesebb és fáradság nélküli élet keresésére irányul, sajnos sok lelki embert is befolyásol. Azzal probálkoznak, hogy kevesebb fáradsággal szentelődjenek meg -ami pedig soha nem törénhet meg-, mert "a
Szentek vért adtak és leket kaptak". Miközben örülhetünk, annak, hogy egyre több tehetséges fiatal fordul csodálattal a Szent Atyák és a Szerzetesség eszméi felé, egyben fáj is, hogy ez a sok jó anyag nem találja meg a megfelelő lelki kovászt, amely dagasztaná a lelki erényeket és keletlen kenyér marad. Régebben, -húsz évvel ezelött- még megtalálható volt mindenütt a Szűz Anya Kertjében (Athosz) a hit egyszerűsége. Az Atyák egyszerű hitének aromája mint a méhecskéket vonzotta ebbe a kertbe az istenfélő embereket és táplálta őket. Ők pedig másoknak is tovább adtak ebből a lelki áldásból. Bármerre is mentél, hogy csodákról és égi jelekről beszélnek az Atyák nagyon egyszerűen, mivel egészen természetesnek tartották azokat. Igy élve tehát a Kegyelem e lelki atmoszférájában, sosa nem merült fel kétkedő gondolat arról, amit hallottál, mert magad is láthattál valamit ezekből. Talán ezért nem vetődött fel bennem, hogy jegyzeteljek vagy emlékezetemben őrizzem ezeket a szent történeteket, mivel azt hittem, hogy folytatódik ez a megszentelt állapot. Honnan lehetett volna tudni, hogy néhány év múlva a legtöbb ember a sok tudással félre képzi magát, mivel az atheizmus (istentagadás) szellemében tanitattnak, nem pedig az Isten hit szellemében, amely által megszenetelődik a világi ismeret is. Honnan lehetett volna tudni, hogy a hitetlenség olyan fokra jut, hogy a csodákat régi korok meséinek tartják. Persze, ha egy orvos hitetlen, akármennyi vizsgálatot is végez egy Szenten, akármilyen fejlett tudományos eszközökkel (röntgen stb.), nem fogja tudni kimutatni az Isten Kegyelmét. Visszont, ha ő is megszentelődött ember, látni fogja a Szent Kegyelmet amint ragyog. Hogy élőbb képet adjak a Kegyelemről és, hogy jobban megértsék az olvasók azt az atyai-szerzetesi szellemet, ami néhány évvel ezelött uralkodott, jónak tartottam felidézni néhány példát a korabeli öregecskékről. Amikor szerzetes jelölt voltam az Eszfigmenu Kolostorban, mesélte nekem a tiszteletre méltó Dorotheosz Atya, hogy a
kolostorbeli betegszobában szolgált egy olyan egyszerű szerzetes aki az Analipszis (Mennybemenetel) ünnep elnevezéséről azt hitte, hogy az egy szentnek a neve, mint például Szent Barbara. Így is imádkozott hozzá:"Isten Szentje, Szent Aanalipszi, járj közben értünk!" Egy napon hozzá került egy legyengült beteg testvér és mivel nem volt semmi erősítő étele, a Jerondáki (szerzetes apóka) gyorsan leszaladt a lépcsőn a földszinti tengerre néző ablakhoz és kezeit kitárva mondta:Szentem, Analipszi adjál nekem egy halacskát, hogy elkészíthessem a testvérnek." És csodák csodája!...egy nagy hal vetődött a kezeibe, amit ő természetesnek tartott és mithaa mi sem történt volna, boldogan elkészítette, hogy erősítse a tesvért. Ugyanez a Jerondasz (Szerzetes Atya) beszélt nekem egy másik Atyáról (azt hiszem Pahomiosz) aki lelki gyakorlatra Kapszalába ment és valóban lelki magaslatokra ért. Egy napon az Eszfigmenu Kolostor egyik Atyája félre tett két halat, megtisztitotta őket, azzal a szándékkal, hogy ajándékba viszi Páhomiosz Atyának Kapszalába (öt és fél órás gyalogút). Mikor azonban előkészítette őket, egy holló hirtelen elragadta az egyiket. Pahomiosz Atya Istentől értesült a testvér látogatása felől és amikor arra gondolt, hogy mível vendégeli meg, a holló letette neki a halat. Amikor aztán megjött a testvér és megtudta ezt, együtt dicsőítették az Istent, aki korunkban is megelégíti az Ő embereit a holló által, mint Illés Prófétával is tette. A Kutlumusziu Kolostorban pedig, nem régiben élt egy Jerondasz, Haralambosz Atya, aki nagyon egyszerű, de készséges is volt, nem csak lelkiekben, de minden más szolgálatban is. Haralambosz Atya végezte a legtöbb munkát, mível az utóbbi években kevés szerzetes maradt a Kolostorban és azok is öregek voltak. Rá volt bízva a könyvtár is, de leváltották, mert sose zárta be az ajtaját. Ezt szokta mondani:"Hagyjátok az embereket könyvet olvasni." Meg se fodult a fejében, hogy vannak olyan látogatók akik könyveket lopnak.
Nagy ártatlansága és egyszerűsége volt. A sok szolgálaton kívül, amit végzett, még fákat is ültetett az őt követőeknek, mível hitte, hogy a Kutlumusziu Kolostor ismét meg fog erősödni. Amíg kezei folyton munkálkodtak a többiekért, addig eméje és szíve lelkileg szintén dolgozott a szüntelen imával: "Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, irgalmazz nékem". A szertartásokra mindig elsőként érkezett és kántorként is szolgált. Amikor az első kántor kis szünetet tartott a másik olvasóállványhoz menve, Haralambosz Atya eközben is azonnal mormolta az imáját. Munkában és lelkiekben így élt legbugóbban, anélkül, hogy lendülete alább hagyott volna. Sajnos azonban egy súlyos megfázás ágynak döntötte, az orvos azt mondta az Atyáknak ne távozzanak mellőle, mert kisvártava befejezi életét. Az Atya meghallotta ezt a pókrocok alatt és mondta: -Mit beszélsz? Én nam halok, míg nem jön a Húsvét, és nem mondhatom a szent köszöntést "Krisztus Feltámadt!" És valóban csaknam két hónap telt el, jött a Húsvét, áldozott és utána megboldogult. Ez a szeretetre méltó Jerondáki az Isten valódi gyermeke lett és az Istennel együtt határozta meg a halála napját. Az Iviron Kolostor Szkitéjében (remetelak, vagy remete házak csoportja a kolostor közelében) Nikolaosz szerzetes beszéltnekem egy Atyáról, akinek szintén gyermeki egyszerűsége volt. Egyszer amikor kiszáradt a kútjuk, leeresztette a Szent Miklós ikont az üres kútba egy kötéllel és mondta: -Szent Miklós, gyere fel a vízzel együtt, ha azt akarod, hogy meggyújtsam a mécsesedet, hiszen megtudod tenni. Látod mennyi ember jön és nincs egy kis friss vizünk, hogy megkínáljuk őket. És csodák csodája!... a víz lassan emelkedett és a Szent ikonja uszott a felszínen, míg el nem kapta kezeivel, hódolattal megcsókolta és bevitte a Templomba. (Ez körülbelül ötven évvel ezelött történt.)
Ugyan ebben a Szkitiben, a Szent Apostolokról elnevezett remete házban élt két szerzetes, akik vérszerint is tesvérek voltak. Ennek a közösségnek a tagja volt Pahomiosz Atya is, akinek arcán bárki láthatta megszentelődött mivoltát. Ez az Öregecske igen egyszerű és teljesen írástudatlan, ugyanakkor végtelenül jóságos volt. A szkiti Kápolnájában az Istentiszteletek alatt soha nem ült le a padra, hanem egyenesen állva imádkozott, még az egész éjszakás virrasztásokon is. Ha megkérdezték őt, hol tart most a szertartás, mindig azt válaszolta: -Zsoltárokat-zsoltárokat mondanak az Atyák. Ő mindent zsoltárnak nevezett. Az énekeket se tudta, kivéve a Húsvétit, "Krisztus feltámadt halottaiból...". Mindig készséges volt mások kívánságát teljesíteni, anélkül, hogy neki bármi kívánsága lett volna. Akármilyen bánata is volt valakinek, ha találkozott Pahomiosz Atyával, megszabadult szomorúságától. Mindenki szerette őt, még a kígyók is, akik nem mentek el, ha meglátták. A kalyiba körül sok kígyó volt, vizenyős hely lévén. Két társa nagyon félt a tőlük, de az Öreg Pahomiosz mosolyogva szedte össze a kígyókat és kitette a kerítésen. Egy napon sietve ment a Markianon Kalyibába és az úton talált egy nagy kígyót, amit gyorsan a dereka köré csavart, hogy előbb elvégezze munkáját és majd utána távolítsa el a területről. Jákovosz Atya ezt látván megrémült, ezen viszont Pahomiosz Atya csodálkozott el. Utána ezt mondta nekem: -Nem tudom mért félnek a kígyóktól. Ez a mi Andreasz Atyánk még a skorpióktól is fél! Én a tenyerembe gyűjtöm össze őket, a falakról és kidobom őket a kalyibából. Most, hogy gyengék a kezeim a parkinsontól, a nagyobb kígyókat kivonszolom. Megkérdeztem az Atyát: -Miért nem marnak meg téged a kígyók Pahomiosz Atya? Így felelt: -Valahol írja a Jézus Krisztus egy papíron "ha hited van, megfogod a kígyókat és a skorpiókat és nem bántanak".
Ez a szent Jerondáki, Pahomiosz Atya 1967 Október 22-én húnyt el, egy évvel Tihon Atya elött, akiről még beszélek a későbbiekben, ahogy a többi Szent Atyákról is, akik alázatban küzdöttek a Szűz Anyácska Kertjében és megszentelődtek a Jó Anya, a Szeplőtelen Szűz segítségével. Krisztus katonái lettek, legyőzték szenvedélyeiket, megsemmisítették az ellenséges ördögöt, ezek a "Hegyi elit katonái az Egyháznak" és megkoszórúztattak a Krisztustól örök babérokkal. Sokakat közüllük jól ismertem, de sajnos nem utánoztam őket és így nagyon távol vagyok tőlük. Kivánom azonban teljes szívemből, hogy kövessék szent cselekedeiteket azok, akik olvasni fogják ezt és kérem hogy imádkozzanak értem, a szegény Paiszioszért! Ámin!
TIHON ATYA Tihon Atya Oroszországban született, Nóvaja Mihajlovkában 1884-ben. Szülei, Pável és Jelena, Istenfélő emberek voltak és következésképp gyümölcsük is, világi nevén Thimótheosz, örökletesen istenfélő volt. Szerette az Istent és már kis gyemekként neki akarta szentelni magát. Szülei látták gyermekük nagy szent elhívatottságát, de vonakodtak áldásukat adni kolostorba vonulására, mert jó alkatú, életre való fiú volt. Azt akarták, hogy szellemileg megérjen és majd akkor határozzon sorsa felől. Megengedték neki azonban, hogy három éven át Kolostorokat látogasson, 17 éves korától 20 éves koráig. Akkor végezte nagy, végeláthatalan zarándok útjait az orosz Kolostorokba, és vagy kétszázat keresett fel. Amikor megérkezett egy Kolostorba, a hosszú úttól fáradtan és elcsigázva, ügyesen elkerülte, hogy vendégül lássák, mert aszkézist gyakorolt és mások terhére se akart lenni. Egy vidéken azonban nagyon szenvedett, mert az ottaniak olyan rozskenyeret ettek aminek rossz sár szaga volt. Thimótheosz ezt nem tudta megenni, és mível ő mindig csak kenyeret evett, itt nagyon legyengült. Elment tehát egy pékhez, hogy kérjen egy kis fehér kenyeret, azt gondolva, hogy magának készít jó kenyeret is. A pék azonban meglátva Thimótheoszt már messziről kiabálta, hogy menjen el. Szomorú és kimerült állapotában borult le az úton és teljes gyeremki egyszerűségével imádkozott: "Szűz Anyám, kérlek segíts, mert meghalok itt az úton mielőtt Szerzetes lennék...nem tudom megenni az itteni kenyeret..." Még be se fejezte imádságát, amikor hirtelen megjelenik előtte egy Lány, ragyogó arccal, ad neki egy fehér cipót és azonnal eltünik! Thimótheosz teljesen elámúlt. Nem tudta megmagyarázni ezt az eseményt! Külön féle gondolatok jöttek elő. Az egyik az volt, hogy talán a pék lánya meghallotta és megsajnálta őt és szólt az apjának, hogy adjon neki egy jó kenyeret. Fel kel az ifjú és megy megint a pékhez, hogy megköszönje, ám a pék azt hitte gúnyólodik vele és dühösen szidalmazta. -Takarodj már innen! Se feleségem se lányom nincs.
Thimótheosz, miután evett ebből az áldott kenyérből, lelkileg is megerősödött és folytatta zarándok útját a többi Kolostorba, de ez a megmagyarázhatatlan esemény folyton a fejébe járt. Sokáig tűnődött ezen és csak jóval később, amikor egy Szerzetes könyvet adott neki a Szűz Anya oroszországi csodatevő ikonjairól, látta a Kremlini Szűz Anya Ikont. Szíve megdobbant a hódolattól, szemei megteltek könnyekkel és felkiáltott: "Ő adta nekem a fehér kenyeret!" Onnantól fogva a Szűz Anyát közelebb érezte magához, miként a gyermek az Édesanyját Hazája Kolostorai után a Sína Hegyi Kolostorba (Sínai félsziget ahol az Isten megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban) ment ahol két hónapot töltött, onnan pedig a Szent Földre ahol a Jordán folyón túl aszketizált a pusztában egy évig. A Szent Föld ugyan segítségére volt, de nyugalmat nem talált, korunk nyugtalan világias lelkülete miatt, ami ál-kultúrájával sajnos elpusztította még a szent pusztai helyeket is, ahol korábban lelkek tisztultak és szentelődtek meg. Ezért kényszerült rá, hogy a Szent Hegyre (Athosz) jöjjön. A kísértő azonban nagy tapasztalatával láthatta, hogy ez a jóravaló ifjú nagyon előre fog haladni az erényekben és sok léleknek fog segíteni a megváltásban. Közbe lépett ezért, hogy hasznavehetettlenné tegye őt. Így amikor vissza tért a Jordán parti pusztából Jeruzsálembe, hogy utóljára hódoljon a Szent Sírnál és elbúcsúzzék ismerőseitől, az ördög két istenfélelem nélküli nőt, földijeit használta föl céljáúl. Ezek elhívták őt a házba ahol laktak, mintha neveket akarnának neki átadni, hogy az imádkozzon értük majd az Athoszon. A naív Thimótheosz, kinek csak jó gondolatai voltak, elhítte és oda ment. Ám amikor bezárták a ház ajtaját és rátámadtak erkölcstelen szándékkal, teljesen megdöbbent! Elvörösödött, félre lökte őket majd kirúgta az ajtót és megmenekült a héják karmaitól, mint a fiatal József, és megmaradt szűznek. Eljött hát, mint ártatlan virág és elültettetett a Szűz Anyácska Kertjébe és fejlődött és illatozott erényeivel, ahogy azt a következőkben látni fogjuk. Az első vezeklési helye a Burazeri Kelli (szerzetesi lakhely) volt, ahol öt évet töltött. Mível ott nem talált nyugalmat a sok orosz zarándoktól, áldást kért és Karúliába ment, ahol tízenöt évig aszketizált. Az egész időszakot kemény küzdelmekkel élte meg. Elfoglaltsága a szakadatlan imádság, kis és nagy leborulásokkal, valamint szent tanulmányok voltak. Könyveket kért kölcsön a Kolostorokból, ahonnan maradék kétszersülteket is kapott ajándékba, amiért komboszkinit (ima füzér) csinált. Így jóravalóan küzdött, hogy belsőleg is angyal legyen, ne csak elnevezés szerint, ugyanis a szerzetesi fogadalom az Angyali Rendbe való felvételt jelenti. Karúlia után, Kapszála szélére jött, Kaliárga fölé, a Sztavronyikita Kolostor egy Kellijébe, ahol egy öreg Atyát ápolt. Az Atya áldásával, annak halála után ott maradt a kalyibában. Onnatól nem, hogy elhanyagolta volna lelki küzdelemeit, hanem egyre növelte és következésképp gazadagon áradt rá az Isten Kegyelme, mível jóravalóan és nagy alázattal küzdött. A Szent Kegyelem már az embereknek is kinyilvánította őt, és sokan keresték fel fájdalmaikkal, hogy tanácsát kérjék és vigasztalódjanak nagy szeretetéből. Többen kérték, hogy legyen pap, hogy még inkább segíthessen a Gyónás Szentsége által, amível megadhatja a bűnök bocsánatát. Ez szükség, hogy mások segítségére legyen, őt is meggyőzte és elfogadta, hogy pappá szenteljék. Kellijében azonban nem volt kápolna, pedig most már nélkülözhetelenné vált, és pénze se volt rá, hogy építsen. Nagy volt a hite Istenben, imádkozott tehát és elindult Karieszbe (Athosz központja), az Istenbe vetett bizodalommal Aki majd valahogy megadja neki a pénzt a Templomhoz. Még mielőtt elért volna Karieszbe, meglátja őt az Illés Próféta Orosz Kolostor egy Diakonusa és kiált neki. Amikor közelébe ért így szólt hozzá: -Valamilyen jó Keresztény Amerikából, küldött egy kis dollárt, hogy adjam annak akinek nincs Temploma, hogy építhessen. Neked nincs Templomod, fogd tehát és építs! Könnyezett a Jerondasz a meghatótságtól és az Isten iránti hálától. Megköszönte a Diakonusnak is, aztán mondta "Isten bocsásson meg emberének aki az ajándékot küldte."
Így a Jó Isten, a szívek kívánságának ismerője gondoskodott a Templomról még mielőtt a Jerondasz kérte volna, hiszen a pénz készen várta már azon az órán, amikor kérte Tőle. Várható volt, hogy meghallgatja az Isten, miután a Jerondasz is kisgyermek korától meghallagatta és megtartotta az Isten szent Parancsolatait és égi ajándékokat kapott. Ezután talált két építőmestert a Szerzetesek közül, akik munkájukat is imádsággal végezték. Amikor aztán készlett a Templom a Szent Kereszt tiszteletére szentelte, mível becsben tartotta, de azért is, hogy elkerülje az ünnepléseket ilyen természetes módon. Ugyanis a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén (Szeptember 14.) böjtölnek és gyásznap. A Jerondasz nem szerette az ünnepeket, mert nyugtalanságot és ksértést teremtenek, de ő minden nap ünnepelt lelkileg csendessen a Kereszt Feltámadás imáival nagy aszkézisével és a szinte minden emberi segítség nélküli létével a Kaliagraszi völgyben, ahol az eget látta és paradicsomi örömöket élt meg az Angyalokkal és a Szentekkel együtt. Amikor megkérdezte valaki: -Egyedül laksz itt a vadonban? Így felelt a Jerondasz: -Nem, én együtt lakom az Angyalokkal, Arkanygalokkal, Minden Szentekkel, a Szűz Anyával és a Krisztussal. Valóban érezte a Szentek jelenlétét és Őrangyala segítségét. Egy napon amikor meglátogattam, hanyatt esett a lépcsőn és ruhái beszorultak az ajtó résébe, így csak nehezen tudtam kiszabadítanifelemelni. Amikor aztán megkérdeztem tőle "mit csináltál volna Jerondasz, egyedül, ha nem lettem volna itt?" Csodálkozva nézett rám és biztonsággal felelt: -Az Őrangyalom emelt volna fel. Miközben elhagyatott helyen élt egyedül, Kellijében szinte semmi sem volt, de mível benne volt a Krisztus, nem is volt szüksége semmire, mert ahol a Krisztus, ott a Paradicsom. És Tihon Atyának a Szűz Anya Kertje a földi Paradicsom volt. Sok évig nem járt az Athoszon kívül, de egyszer a körülmények mégis erre kényszerítették. Tűzvész volt ugyanis Kapszalában és más Atyákkal együtt neki is tanúskodni kellett Thesszalonikiben. Amikor vissza tért az Athoszra, megkérdezték őt az Atyák: -Hogy láttad a várost, az embereket, a világot ennyi év múltán? A Jerondasz válaszolt: -Én nem láttam társadalmat emberekkel, hanem erdőt gesztenyékkel. Ebben a lelki állapotban élt a Jerondasz, mível nagyon szerette Krisztust, az alázatott és a szegénységet. Kellijében nem láthattál egyetlen hasznos tárgyat sem ami az embert szolgálja. Amit bent láthatott valaki az olyan volt, hogy nyugodtan szemétbe lehetet volna dobni, de lelki emberek számára bármilyen is volt nagy értéket képviselt, mível megszentelődött Tihon Atyától. Még a rongyait is hódólattal nézték és ajándéknak tekintették. Ugyanígy amit viselt, bármilyen régi és esetlen volt, nem látták csúnyának, mert azt is megszépítette lelkének belső szépsége. Kucsmát maga varta zsákvarró tűvel reverenda darabókból, mintegy zacskókat és azokat hordta, de nagyobb Kegyelmet árasztottak ezek a díszes püspöki mitráknál (főpapi süveg). Egyszer lefényképezte őt egy látogató, amint ez a zacskó szerű kucsma volt a fején, meg egy régi pizsama a vállán, amit valaki akkor terített rá, mert látta, hogy fázik a Jerondász. A fényképen viszont úgy tűnik, hogy püspöki díszben van Tihon Atya. Nagyon szerettte a szegényes és egyszerű dolgokat, a nincstelenséget, ami felszabadította és megadta neki a lelki szárnyakat. Így szárnyra kapott lélekkel tudott küzdeni, anélkül, hogy testi fáradságot érzett volna, ahogy a kisgyermek sem érzi a fáradságot amikor Édesapja kívánságát teljesíti, hanem a szeretetet, gondoskodást és a símogatást érzi. Persze ez nem haonlítható össze a Kegyelem isteni símogatásával, még távolról sem. Ahogy mondtam, elfoglatsága a lelki küzdelem volt: böjt, virrasztás, imádság, leborulások stb., nem csak magáért, hanem a világ
összes lelkéért (élőkért és holtakért). Amikor már megöregedett és nem tudott felállni, ha földre borult imádság közben, egy vastag kötelet kötött magasra és azzal segítette fel magát. Így megint le tudott borulni és hódolt az Istennek alázattal. Ezt mindaddig folytatta, míg ágynak nem dőlt, ahol húsz napig pihent és utána elment az igazi örök életbe, ahol már örökké pihen a Krisztus közelében. Étkezése ugyancsak szigorú szabályok szerint történt, fiattal korától egész öregségéig. A főzést idő pocsékolásnak és összeegyezhetetlennek tartotta a Szerzetességgel, miként a finom ételeket is. Természetesen ennyi aszkézis után és ilyen leki állapotban, nem csábította őt a jó étel, mível a Krisztus lakozott benne, aki megédesítette ételeit és paradicsomi módon táplálta. Beszélgetéseiben mindig megemlítette a Paradicsom édességét, miközben szeméből könnyek folytak. Nem volt szíve híába való dolgokkal foglalkozni, akkor se, ha világi emberek erre kérték. Azt az elenyészően kevés dolgot, amire szüksége volt, hogy eltartsa magát, saját kezű munkájával kereste meg. Minden évben, festett egy Sírleplet és odaadta öt-hatszáz drachmáért és ezzel a pénzzel kihúzta egész évben. Ahogy említettem nagyon kis étkű és mértékletes volt, olyannyira, hogy egy fügét megfelezett és kétszerre ette meg. Azt mondta nekem:"Ajaj, gyermekem ez nagyon nagy nekem!"-míg nekem, hogy jól lakjak egy kilót kellet volna, hogy egyek. Minden Karácsonykor a Jerondasz ellátta magát egy darab sózott hallal, hogy az ünnepnapok alatt azt fogyaszthassa. A hal csontvázát azonban nem dobta ki, hanem felakasztotta egy madzagra és, ha valamilyen nagyobb ünnep jött, amikor halat lehetett enni, forralt egy kis izet egy konzerv dobozban, belemártotta a halcsontott, hogy egy kis ízt kapjon és utána egy kevés rizst szórt bele. Így fogyasztotta el, és még vádolta is önmagát, hogy hallevest eszik a pusztaságban. Azután a halcsontott megint felakasztotta a szögre a következő alkalomig, amíg ki nem fehéredett teljesen és csak akkor dobta el. Amikor látta, hogy az emberek hódolattal viseltetnek íránta nagyon elszomorodott és így szólt hozzájuk: -Én nem aszkéta vagyok, hanem ál aszkéta. csak a vége felé fogadott el egy kis segítéget azoktól az emberektől akik különösen szerették, de csak azért, hogy ne szomorítsa el őket. Ha valaki élelmet adott neki ajándékba, elfogadta és utána a Kapszalai Jerondákiknak küldte tovább. Ha pénzt küldtek neki oda adta egy jóravaló boltosnak, kenyérre, hogy ossza szét a szegényeknek. Egyszer valaki Amerikából küldött neki egy csekket. Amikor a Jerondasz felvette a postán a pénzt, meglátta őt egy világi, akit legyőzött a kapzsiság kísértése. Elment tehát éjjel a Jerondasz Kellijéhez, hogy kirabolja, azt gondolván, hogy még több pénzt is talál. Nem tudta hogy azt a pénzt is amit felvenni látott a jerondasz még abban az órában tovább adta Theodorosz úrnak, hogy kenyeret osszon a szegényeknek. A rabló sokáig kínozta a Jerondaszt - nyakára kötött kötéllel - amíg meg győződött róla, hogy valóban nincs pénze és indulni készült. Tihon Atya így szólt hozzá: -Isten bocsásson meg neked , gyermekem. Ez a gonosz tevő ember, más Jerondaszt is fölkeresett ugyanilyen szándékkal, de ott elfogta őt a rendőrség. Magától bevalotta, hogy Tihon Atyánál is járt. A rendőr elküldte beosztotját, és vallomás tételre kérte a Jerondaszt, mível a rabló tárgyalása lett volna. A Jerondasz elszomorodott ezen és mondta a csendőrnek: -Gyermekem én megbocsátottam neki teljes szívemből. A csendőr azonban egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget szavainak, mível felsőbb parancsot teljesített és megragadva őt így szólt:
Na, gyerünk gyorsan Jerondasz! itt nincs bocsánat meg "dícsértessék..." Elvitte őt Jerisszóba, de végül ott megsajnálta a parancsnok és vissza engedte Kellijébe, mível úgy sírt mint egy kis gyermek, azt gondolva, hogy ő lesz okozója a rabló megbüntetésének. Amikor erre az esetre emlékezett, nem fért a fejébe, és ezt mondta nekem: -Ajaj, gyermekem! Ezeknek a világiaknak más szabályaik vannak...nincs "dícsértessék, áldassék, Isten bocsásson meg..." A Jerondasz az "áldassék" szót mély szerzetesi értelmével használta, amikor alázattal kérte valaki áldását, és utána ő is áldást adott imájával "az Úr áldjon!" Ha látogatók jöttek, a szokásos üdvözlés után bevezette őket a Kápolnába, és együtt énekelték a "Mensd meg Uram a Te népedet..." és a "Valóban méltó..." énekeket. Ha jó idő volt, kimentek az olajfa alá és üldögélt velük öt percig, utána boldogan felkelt és mondta: -És most kínálás! Vizet vett a ciszternából és megtöltött egy bögrét a vendégnek. Elővette a maga edényét is (konzerv dobozt, amit forralásra is használt), aztán keresgélt lukumi (görög édesség) után ami, hol kőkemény, hol hangyákkal teli volt, de mível Tihon Atya kínálta, nem hatott émelyítően. Miután elkészítette ezeket, Keresztet vetett, fogta a vizet és mondta: "elöször én kérem áldásod!" és várta, hogy a látogató mondja az imát "az Úr áldjon!" másképp nem ivott vizet, utána ő is megadta az áldást. A másoktól való imát elengedhetetlennek érezte, nem csak felszenteltektől vagy Szerzetesektől, hanem még világiaktól is kicsiktől és nagyoktól egyaránt. A kinálás után várta, hogy van-e valami megbeszélni valójuk, amikor azonban egy ráérő ember csak azért jött, hogy az idejét töltse, így szólt hozzá: -Gyermekem a pokolba mennek a lusták is, nem csak bűnösök. Ha maradt, és nem távozott, ott hagyta a Jerondasz és bement a Kápolnába imádkozni így a látogató kénytelen volt elmenni. Ugyancsak, ha valaki ki akarta használni a Jerondasz jó szándékát ilyen-olyan célból, megértette szent megvilágosodása által és így szólt: -Gyermekem én görögül nem tudok, menj valamelyik göröghöz, hogy jól megértesd magad! Természetesen, sose sajnálta a fáradságot sem az időt amikor valóban lelkileg érdeklődőnek találta az embereket. Míg szavakkal tanácsolt, szívével és elméjével imádkozott. Imádsága önerejű, szívből eredő volt. Az emberek, akik felkeresték, érezték ezt, mível nagyon megersődve távoztak. És a Jerondasz áldást intett feléjük ameddig csak látta őket az ösvényen. Egyszer meglátogatta őt Agaszangelosz Diakónus Atya az Iviron Kolostorból. Amikor haza indult sötét volt, még nem virradt. Tihon Atya előre látta a veszélyt ami a Diakónust fenyegeti az úton, és ezért felkapaszkodott a kőkerítésre és egyre csak áldást adott. A Dikakónus már a hegygerincre ért és vissza nézve látta, hogy a Jerondasz még mindig ott áll. Megsajnálta őt és kiáltott, hogy ne fáradjon tovább, hanem menjen be a Kellibe. Ő azonban állt rendületlenül és mint Mózes, magasan áldásra emelt kezekkel imádkozott. A Diakónus pedig gyanútlanúl lépdelve hirtelen egy verembe esett, ahova a vadászok vadisznókat vártak. Egy vadász azonnal tüzelt is, de a Jerondasz imái megmentették a Diakónust a haláltól a vadászt pedig a börtöntől. Ezért mondta nekem mindig: -Gyermekem, sose gyere éjszaka mível éjjel a vadak járnak, és a vadászok rejtőzködve várnak... Egy Szerzetes segített neki a szolgálatban mint kántor. Őt is intette, hogy csak akkor jöjjön amikor már virrad. Arra is kérte a kántort, hogy a Szent Liturgia (Istentisztelet, Mise) alatt maradjon a Kápolna kis előterében és onnan mondja a Kirie eleiszont (Uram irgalmazz). Azért tette ezt, hogy teljesen egyedül érezze magát és szabadon áramolhasson imádsága. Amikor a Kerub énekhez értek, Tihon Atya elragadtatott húsz-harminc percre és a kántornak sokszor kellet
ismételni az éneket, amíg meghalotta lépteit, hogy a Nagy Bemenetett végzi. Egyszer Liturgia után megkérdezetm "mit látsz ilyenkor Jerondasz?", ő így felet: -A Kerubok és a Szeráfok dícsőítik az Istent. Atztán még ezt is mondta: -Engem fél óra után lehoz az Őrangyalom és akkor folytatom a Szent Liturgiát. Egyszer meglátogatta őt Theoklitosz Dionisziátisz Atya. Mível az ajtó zárva volt és a kápolnából édes karének hallatszott, nem akart zavarni kopogással, hanem várt amíg befejezik. Nem sokára kijön Tihon Atya és kitárja az ajtót. Amikor Theoklitosz Atya bement látta, hogy üres a Kápolna, ott Tihon Atyán kívül nem volt senki, pedig ő úgy hallotta, hogy többen vannak. Akkor megértette, hogy Angyalok énekeltek. Öregségére már nagyon remegtek lábai, ezért Maximosz és Agaszangelosz Atyák jártak át hozzá az Iviron Kolostorból ami legközelebb volt. A Liturgiáról hagytak neki Szent Eucharisztiát (a Szent Áldozás Kenyere), hogy minden nap áldozhasson, amire lekileg állandóan felkészült volt szent életével. Tihon Atya számára az év minden napja ünnep volt és mindig Húsvéti örömöt élt át. Folyton hallható volt szájából "Dicsőség az Istennek...Dicsőség az Istennek. Ezt javasolta is mindenkiek, hogy mondják "Dicsőség az Istennek", és nem csak akkor amikor jól megy a sorunk, amikor nehézségeket élünk is át, mert a megpróbáltatásokat is lelkünk orvosságáúl engedi meg az Isten. Nagy fájdalmat érzet a lelkekért akik Oroszország istentelen rendszerében szenvedtek. Könnyes szemekkel mondogatta nekem: -Gyermekem, Oroszországnak még büntetése van az Istentől, el fog múlni azonban. Magával egyáltalán nem törödött a Jerondasz, nem is félt, mível Szent Öltözet védte, már mint nagy Istenfélelme és hódolata. Mível nagy alázattal küzdött, nem volt kitéve a bukás lelki veszélyének. Hogyan is félhetett volna és mitől? Démonoktól akik reszketnek az alázatos az embertő, vagy a haláltól amit folyton tanúlmányozott és örömmel készült rá? Még a sírját is maga ásta ki, hogy kész legyen, bele állította a Keresztet is, amit szintén maga készített és a következőket írta rá, mível előre érezte halálát:" Bűnös Tihon, Szerzetes Pap, hatvan év a Szent hegyen. Dicsőség az Istennek." Mindig így kezdte, "Dicsőség az Istennek" és így is fejezte be "Dicsőség az Istennek". Ugyanis már megbékélt az Istennel, ezért használta inkább a "Dicsőség az Istennek" fohászt, mint azt, hogy "Jézus Krisztus irgalmazz nekem". Ahogy láttuk szent térben mozgott és az égi dícsőítésekben is részt vett a Szent Angyalokkal a Szent Liturgián. Mível szivében már a szent szeretet tűze lobogott, ezért nem is hatottak rá a hiába való dolgok, ahogy mondtam. A kellije is kicsi volt. Volt egy asztalkája ahová ikonokat helyzett, örökmécsest és a tömjénezőt. Mellette volt szerzetesi öltözete és összehajtogatott reverendája. A másik oldalon, a falon, a Megfeszített volt. A sarokban három deszka, ágyként, rajta rongyos pokróc, ágybetét gyanánt. Takarója egy régi paplan volt kibomló gyapottal, ahonnan az egerek is gyűjtöttek fészkeik számára. Fekhelye fejrészénél az Evengélium volt, és egy könyv Aranyszájú Szent János beszédeivel. Kellijének padlózata eredetileg deszkázott lett volna, de úgy tünt, mintha malterozva lett volna. Mível nem takarított soha, a kintről behordott sár, a lehulló hajszálakkal a hosszú évek alatt valódi maltert alkotott. Tihon Atya semmi jelentőséget nem tulajdonított Kellije takarításának, hanem annál inkább lelke tisztán tartásának. Ezért is érte el, hogy az Isten Kegyelmének horozója legyen. Folyton mosta lelkét sok könnyével és egy vastag arctörlőt használt, mível egy szokásos zsebkendő nem volt elég. Nagy lelki magasságokba került a Jerondasz! A lelke nagyon érzékeny lett, de hogy elméje folyton az Istennél legyen, testileg érzéketlen lett. Már egyáltalán nem zavarták őt a legyek, a
szúnyogok, a bolhák, pedig ezrével voltak. A teste csúpa seb és csípés volt, a ruhái telis teli piros vér foltokkal. Szerintem még, ha fecskendővel is szívták volna vérét a bogarak, akkor sem érzte volna. Bent a kellijében mind szabadon jártak-keltek, bogaraktól kezdve egerekig. Egyszer egy Szerzetes mondta neki, mível látta, hogy az egerek szabadon hancúroznak: -Jerondasz, akarod, hogy hozzak neked egy macskát? -Nem, gyermekem. Nekem van egy macskám, másfélszer nagyobb mint egy macska. Ide jön, megetetem, megsímogatom, és utána megy megnyugodva a völgy alatti búvóhelyére. Ez egy őz volt, aki rendszeresen meglátogatta a Jerondaszt, mint jó szomszéd. Volt egy vaddisznója is, aki minden évben a kertjének kerítése tövében fialt, hogy így emgvédje a Jerondasz. Ha vadászokat látott a környéken járni, elküldte őket: -Gyermekeim, itt nincsenek nagy disznók. Menjetek! A vadászok elhitték, hogy nincsennek vaddisznók a környéken és elmentek. A szent Jerondasz, mint jó Atya, az embereket lelkileg táplálta, a nagy vadállatokat pedig megelégítette abból a kevés élelméből, amije volt, de jobban jól lakatta őket nagy szeretetével. A kis bogaraknak pedig hagyta, hogy hadd szívják azt a kevéske vérét. A Jerondasz erős test alkatú volt, de a nagy aszkézistől már kivolt merülve. Ha megkérdezte valaki "hogy vagy Jerondasz, jól érzed magad?", így válaszolt. -Dícsőség az Istennek, jól vagyok gyermekem, nem vagyok beteg, csak gyenge. Nagyon elszomorodott, ha jól táplált fiatalt látott, és még inkább, ha jól táplált Szerzetest, mivel a kövérség nem illik az Angyali Rendhez. Egy napon meglátogatta őt egy nagyon kövér világi ember és ezt mondta: -Jerondasz, testi háborúm van, piszkos gondolatokkal, amik egyáltalán nem hagynak nyugton. Tihon Atya így szólt: -Gyermekem, ha engedelmes leszel, Isten Kegyelmével én Angyallá teszlek. Mondjad gyermekem folyamatosan az imát "Jézus Krisztus, irgalamazz nekem..." Minden nap csak kenyéren és vizen legyél. Szombaton és vasárnap egyél valami ételt egy kevés olajjal. Minden éjszaka csinálj százötven leborulást, és olvasd el a Szűz Anya könyörgését és egy részt az Evangéliumból meg az aznapi Szent életét a Szinakszárionból. Hat hónap múlva, amikor újra eljött az ember, a Jerondasz alig tudott ráismerni, mível eltünt az összes felesleges zsír és immár könnyedén befért a Templom szűk ajtaján. A Jerondasz megkérdezet őt: -Hogy vagy most, gyermekem? És ő válaszolt: -Most valóban úgy érzem magam mint egy Angyal, mível nincsen se testi problémám se piszkos gondolataim és nagyon könnyűnek érzem magam, miután lefogytam. Ilyen praktikus tanácsokkal segítette az embereket, akik hozzá fordultak. Persze nagy tapasztalatán kívül, szent megvilágosodása is volt, amire nagy aszketikus küzdeleme során tett szert. Tanácsai után következtek imái, amit a látogatók, miután elmentek, világosan éreztek is. A epitrahiliont (stóla) soha nem vette le, hiszen ideje se lett volna, mível egyik embert a másik után érintette meg vele, amikor könnyített rajtuk, elvéve büneiket, a Gyónás Szentségével. Az emberek gyónásait azonnal elfelejtette és így az összes embert jónak látta, és mindig jó gondolatai viltak mindenkiről, mível már megtisztult szíve és elméje. Egyszer megkérdezet őt egy Igumen (Kolostori Előljáró): -Jerondasz, melyik a legtisztább testvér a Kolostorban? Tihon Atya válaszolt: -Szent Igumen, mindegyik testvér tiszta. Soha nem bántott meg egyetlen embert sem, hanem meggyógyította sebeit Krisztus szeretetének
balzsamával. Így szólt a fájó lélekhez: -Gyermekem téged a Krisztus szeret, ezért megbocsátott neked. A Krisztus nagyon szereti a bűnbánó, megtért és alázatos bűnöst. Mindig hangsúlyozta az alázat fontosságát és többször mondta: -Az alázatos embernek nagyobb Kegyelme van sok embernél. Az Isten minden reggel egyik kezével megáldja a világot, de ha lát egy alázatos embert, megáldja őt két kezével. Úgy ám, gyermekem! akinek legynagyobb az alázata, az a legnagyobb mindenki közül. Úgy szintén, mondta azoknak is akik szűzességben éltek, hogy alázatuk is kell, hogy legyen, mert másképp nem menekednek meg, csak a puszta szűzességükkel, mível a pokol tele van büszke szüzekkel. -Ha valaki büszke, hogy szűz -mondta- így szól majd hozzá a Krisztus:"Mivel nincs alázatod is, menjél a kárhozatra!" Míg annak, aki bűnös volt, de megbánta, és töredelmes szívvel megvallotta bűneit, és alázatosan élt, azt monja a Krisztus:" Jöjj gyermekem, ide az édes Paradicsomba!" Az alázaton és a bűnbánaton kívül, nagyon fontosnak tartotta az Isten tanulmányozását, vagyis, hogy az ember elméje folyton az Isten körűl járjon. Szintén hangsúlyozta a Szent Írás és a Szent Atyák könyveinek tanulmányozását: Evergetiko, Filokália, Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Vazul, Theologus Szent Gergely, Szent Maximosz, Theologus Új Szimeon, Abba Makáriosz és Abba Izsák. "A tanulás - mondta a Jerondász" fölmelegíti a lelket is, tísztítja az elmét is, és így készségesen küzd az ember és erényeket szerezz, míg amikor nem küzd szenvedélyeket szerezz." Egy nap megkérdezett engem: -Te, gyermekem, milyen könyveket olvasol? Válaszoltam: -Abba Izsák. -Úgy-úgy, gyermekem! Ő nagyon nagy Szent! Még egy bolhát sem őlt meg Abba Izsák. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy nagy lelki érzékenységre jutott a Szent. Tihon Atya ígyekezett Szent Izsák nyomdokaiban járni, a lelki elmélyültség, érzékenység és lelki nemesség utján és nem terhelni egyetetlen embert sem. Mondogatta a Szerzeteseknek, hogy aszkétikusan kell, hogy éljenek, megszabadulva a világi elfoglaltságoktól. Ne végezzék a világiak munkáját, de ne is táplálkozzanak úgy mint a világiak. Mível a Szerzetes munkája a térdre borúló könyörgések, a böjtök, az imádságok, nem csak magáért, hanem az összes emberért, élőkért és holtakért és egy kis munka az elengedhetetlen dolgokért, hogy másokat ne terheljen. A sok munkával és foglalatossággal az Istent is elfelejti. Szokása volt mondani: -A Fáraó sok munkát és ételt adott Izrael népének, hogy elfelejtsék az Istent. Mielőtt lelki tanácsot adott volna soha nem mulasztotta el, hogy először imádkozzon, a Szent Lelket hívva, hogy megvilágosítsa őt. Ezt javasolta másoknak is, mondva:"Az isten azért hagyta nekünk a Szent Lelket, hogy megvilágosítson bennünket. Bennsőnkben Ő a Házigazda. Ezért Egyházunk is így kezdi az imádságot, Mennyei Király, Vígasztaló, Igazságnak lelke..." Ahogy ezeket mondta a Szent Lélekről, átszellemült, megváltozott az arca. Ezt az átalakulást sok jóra való ember megfigyelte. Néhányan titokban készítettek róla egy-egy fényképet. Mások áldását kérték, hogy lefényképezhessék és ő hagyta. Ilyenkor felkelt, bement a Kápolnába felvette az Angyali Rend öltözetét, egyik kezében a keresztet fogta, másikkal nagy szakállát símította-rendezte és valóban úgy nézett ki mint Ábrahám Pátriarcha különösen öregségére mikor hófehér lett, kívülről és belülről is. Ahogy tehát készűlődött és az oljfa alá állt, hogy lefényképezzék, egy kis gyermek tartását vette fel. Megérett már lelkileg és tényleg olyan lett mint egy kisgyermek, amit javasol
nekünk a Krisztus, hogy legyünk olyanok, mit az ártatlan gyermekek. A tanácsait kérő Atyák idős korára egyre gyakrabban látogatták meg, hogy egyben segíthessenek neki ebben-abban. Kérdezték: -Jerondasz, talán vágjunk neked egy kis fát? Ő válaszolt: -Legyetek türelemmel, ha nem halok meg a nyáron, akkor télire vágjatok nekem. 1968-ban már előre érezte halálát és folyton emlegette. Elhagyta már kevés testi ereje is. A Szűz Anya ünnepe (augusztus 15) után ágynak esett és csak vizet ívott, mível égett belsőleg. Annak ellenére, hogy ebben a helyzetben volt, mégsem akarta, hogy ember maradjon a közelében, hogy ne szakadjon meg szüntelen imádsága. Csak amikor elközelgett élete utolsó hete, akkor szólt nekem, hogy üljek a közelébe, mível immár elválunk és ő az igazi életbe távozik. Ám még ezekben a napokban sem engedte, hogy folyton vele legyek, hanem ha elfogadta kis segítségeimet, mindjárt kért, hogy menjek a szomszéd szobácskába imádkozni. Persze nem álltak rendelkezésemre a szükségesek, hogy könnyíthessek állapotán, de mível sose kereste a könnyebbséget meggyötört testének, még az elenyésző segítség is nagyon nagynak tünt számára. Egy napon fogtam két citromot és limonádét csináltam neki. Amint ívott belőle egy kicsit, lehült és csodálkozva nézett rám. -Nahát, gyermekem! Ez a víz nagyon jó, honnan szedted? A Krisztus adjon neked negyven aranykoszorút! Úgy látszik soha nem ívott limonádét vagy ívott amikor nagyon kicsi volt és elfelejtette az ízét. Amikor már nem tudott mozdulni az ágyból, mível maradék testi ereje is elhagyta, nem tudott felkelni és átmenni Szent Kereszt Kápolnájába, ahol évekig szolgált hódolattal, akkor megkért, hogy hozzam át az Oltárasztalról a Keresztet, vígasztalásúl. Amikor meglátta a Keresztet fénylettek a szemei és ahogy hódolattal megcsókolta, még szorosan tovább tartotta kezében, teljes maradék erejével. Kötöttem neki egy bazsalikom ágat is a Keresztre, és kérdeztem: -Jó az illata Jerondasz? Ő így felelt: -A Paradicsom, gyermekem, sokkal jobban illatozik. Utolsó napjai egyikén kimentem, hogy egykis vizet hozzak neki, amikor benyítottam szobájába, furcsán nézett rám és így szólt: -Te Szent Szergiosz vagy? -Nem, Jerondasz, Paisziosz vagyok. -Az előbb, gyermekem, itt volt a Szűz Anya, Szent Szergiosz és Szent Szerafim. Hová mentek? Megértettem, hogy valami történik és megkérdeztem: -Mit mondott neked a Szűz Anya? -Az ünnep után magával visz. 1968 szeptember 7-ének délutánja volt, a Szűz Anya Születése ünnepének előestéje. Három nappal utána, szeptember 10-én megpihent az Úrban. Utolsó elötti napján így szólt hozzám a Jerondasz: -Holnap megfogok halni és azt szeretném, hogy ne aludjál, hogy megáldhassalak. Én sajnáltam őt azon az estén, hogy fáradt, mível végig három órán keresztül, kezeit a fejem fölött tartva áldott meg, majd megcsókolt utoljára. Kifejezte háláját azért a kis vizért, amit az utolsó napokban adtam neki és még így szólt: -Édes Paiszioszom, minekünk, gyermekem, örökkön örökké szeretetünk lesz, és a mi szeretetünk drága szeretet. Te majd imádkozol innen, én pedig az Égből. Hiszem, hogy irgalmazni fog rajtam az Isten, mert hatvan évig... gyermekem... Szerzetes...folyton mondtam... Uram Jézus Krisztus,
irgalmazz nekem! Majd folytatta: -Én már a Paradicsomba fogok szolgálni. Te imádkozzál innen, és én minden évben eljövök, hogy lássalak. Ha te itt maradsz ebben a Kelliben, nekem örömöm lesz...de ahogy az Isten akarja, gyermekem. Három évre való konzervem is van neked és mutatott maga mellett hat kis doboz szardiniát meg négy doboz tintahalat, amiket valaki régen hozhatott és ugyan ott maradtak, ahol a látogató akkor letette. (Nekem ezek a konzervek egy hétig se tartottak volna.) Újból ismételte a Jerondasz: -Nekünk, gyermekem, tiszta szeretetünk lesz örökkön-örökké, és minden évben elfogok jönni, hogy lássalak - és szemeiből megállás nélkül hullottak a könnyek. Való igaz, ez az utolsó tíz nap az isten legnagyobb áldása volt nekem, mível minden más alkalomnál jobban lelki sgítségemre volt. Lehetőségem adódott, hogy kicsit a közelében éljek és jobban megismerjem. Ami a legynagyobb hatást tette rám, hogy mennyire komolyan vette a lélek megváltásának kérdését! Fekhelye mellett kész levelek voltak, hogy postázzam őket amint meghal. Ismerős Püspökeinek írta, hogy megemlékezzenek róla. Ezen kívül meghagyta nekem, hogy hozzak Püspököt a temetésére meg, hogy később ne hantoljam ki, hagyjam ott, Krisztus Második Eljöveteléig. Közben értesítettem a Kolostort, hogy Tihon Atya már a végét járja. El is jött Vasziliosz Atya, hogy felkészítsük. Látható volt, hogy lassan már a Jerondasz, mint a mécses, amíből kifogy az olaj és már csak a kanócban van egy kevés, ami utolsókat pislant. Így távozott el tőlünk megszentelt leke, itt hagyva testét és egy nagy űrt. Mi ketten felkészítettük őt és reggel értesítettük a többi Atyát. Jöttek is, a hozzá közel álló papok és meghatódottan végezték a halotti szertartást. Természetes, hogy fájdalmat hagyott lekünkben eltávozása, mível jeleléte mindig könnyített a fájdalmakon és vigasztalást árasztott. Most már a Jerondasz a Mennyekből fog benünnket meglátogatni és onnan fog még jobban segíteni. Ahogy meg is ígérte Ő maga: "Én elfogok jönni minden évben, hogy lássalak". Eltelt három teljes év, anélkül, hogy megjelent volna nekem, és ez godolkodóba ejtett: "talán hibáztam valamiben?" Három év múltával azonban, megtette első látogatását. Ha a Jerondasz "...a minden évben-t" úgy értette, hogy három év után minden évben, az megvigasztal, mert én nem így voltam adolgok okozója. Az első alkalom tehát 1971 szeptember 10-e éjjelén volt, éjfél után. Míg az imát mondtam, hirtelen látom a Jerondaszt, hogy bemegy a kellibe! Felpattantam és megragadva a lábait, hódolattal megcsókoltam. Nem értettem azonban, hogy siklott ki a kezeimből, tovább lépdelve. Láttam is bemenni a Kápolnába, de utána eltünt. Persze könnyen magán kivül lesz valaki, ha ilyen események töténnek vele. Nem is tudja megmagyarázni logikával, ezért is hívják ezeket csodának. Azonnal gyertyát gyújtottam, mert csak a mécses égett amikor ez történt. Be akartam jegyezni a naptárba a napot, hogy emlékezzek rá, amikor megjelent nekem a Jerondasz. Akkor láttam, éppen elhunytának napja van (szeptember 10-e), és nagyon elszomorodtam, vádolva magamat, hogy nem emlékeztem meg róla. Hiszem, hogy megbocsátott nekem a jó Atya, mível aznap virradattól napnyugtáig látógatókat fogadtam. Elfáradtam és szédültem és teljesen elfeledkeztem róla. Másképpen biztos csináltam volna valamit, amível örömet szerezhetek a Jerondásznak és magamon is segítek, talán egész éjszakás imádsággal. Nem tudom, hogy megjelent-e másnak az én meglátogatásom elött. Minden esetre a Kellimben megjelent egy vendég Szerzetesnek, Andreasz Atyának is, a következőképp: Ez az Atya, akit előtte nem ismertem, és ő se ismert engem, eljött hozzám, hogy valamiben szolgálatára legyek. Kint várt a Kellim elött, az olajfa alatt, mível azt hitte távol vagyok. Én a
műhelyecskémben voltam, ahol fa ikonokat lakkoztam, és nem hallottam jövetelét. Amikor befejeztem munkámat, elénekeltem a Szent Istent, Szent Hatalmas-t és kijöttem. Ahogy meglátott Andreasz Atya megdöbbent és csodálattal beszélte el a következő történést: "Míg az oljafa alatt vártam, lezárultak szemeim, de érzékeimet megöriztem. Látok, tehát egy Jerondaszt kijönni, onnan a rozmaringok közül, aki így szól hozzám: -Kit vársz? És én válaszoltam neki: -Paisziosz Atyát. A Jerondasz azt mondta: -Itt van - és ujjával a kelli felé mutatott. Abban a pillanatban, amikor oda mutatott, hallottam, hogy énekeled a Szent Isten, Szent Hatalmas-t, és kijöttél. Paisziosz Atya!...Ő valamilyen Szent volt...én megismerem őket. Máskor is láttam már ilyet." Akkor meséltem neki egy keveset a Jerondaszról, és megmutattam, hogy ott, a rozmaringoknál van a sírja. Körös-körül ugyanis rozmaringokat ültettem, amik meg is nöttek és elfedték a sírt, így nem tapodhattak rajta. Annál is inkább elrejtettem, hiszen megparancsolta, hogy ne hantoltassék ki. Tudom, hogy kevés amit megírtam a tiszteletre méltó Jerondasz életéről, de gondolom mégis sokat mond azoknak, akiknek belső megérzéseik vannak. Persze azok, akik kerülve a feltünést, alázattal élnek, képesek megérteni mennyire igazságtalanul ítéljük meg a Szenteket, azzal, hogy csak a külső erényeiket látjuk - amik nem rejtettek - és csak azokat írjuk le, míg a Szentek belső lelki gazdagsága szinte teljesen ismeretlen számunkra. Általában az a kevés ami tudunk a Szentekről, azért jutt tudomásunkra, mert nem tudták elrejeteni, vagy a nagy szeretetük késztette őket rá, hogy lelki irgalmasságot gyakorolva felfeddjenek valamit valójukból. Természetesen csak az Isten ismeri a Szentek lelki erényeit. Még maguk a Szentek se ismerték, hiszen csak a büneiket tartották számon és nem a lelki erényeiket. Szemelött tartva tehát a Szentek azon szabályait, hogy nem szeretik az emberi dícséreteket, elbeszélésemben próbáltam a legszükségesebb eseményekre korlátozódni. Bízok benne, hogy Tihon Atya megelégedett és nem fog panaszt tenni nekem, ahogy panaszkodott neki a barátja Sziluanosz Atya. Ugyanis egy Szofroniosz nevű Szerzetes megírta Sziluanosz Atya élettörténetét. Ezután megjelent Tihon Atyának Sziluanosz és így szólt: -Ez a jótét lélek Szofroniosz Atya sok magasztalást írt rólam, amit nem akartam. Persze, ezért is Szentek ők. Mível elkerülték az emberi dícsőséget, megdícsőitette őket az Isten. Tihon Atya imái és minden ismert és ismeretlen Szent imái segítsenek bennünket, ezekben a nehéz években amiket átélünk. Ámin. ( Tihon Atya imádsága következik, amit nagy fájdalommal és könnyek között írt és küldött el az Oroszországban élő meggyötört lelkeknek a Szűz Anyácska Kertjéből ). "Dícsőség a Golgota Krisztusának" Ó Szent Golgota, Krisztus vérétől megszentelt! Kérünk téged, hiszen hány ezer bűnöst megtisztítottál már a Krisztus Kegyelmével! Bűnbánattal és a megtisztulás könnyeivel töltötted el a Paradicsom jegyeseit. Ó! Krisztus Király!...eltéphetetlen szereteteddel, Kegyelmeddel az összes égi palotát megtöltötted már bűnbánó bünösökkel. Te itt lent is mindenkinek irgalmazol és mindeneket megmentessz. Kitudná mindezeket visszonozni, megköszöni Néked, még ha Angyali elméje is lenne? Bűnösök, gyeretek gyorsan! A Szent Golgota nyítva áll és a Krisztus irgalmas. Borúljatok le előtte és csókoljátok meg Szent Lábait!
Csak Ő, mint irgalmas tudja meggyógyítani sebeiteket. Ó, boldogok leszünk, amikor a nagy irgalmú Krisztus méltat minket arra, hogy alázattal, Isten félelemmel és forró könnyeinkkel mossuk mindenható lábait, szeretettel csókolva. Akkor az irgalmas Krisztus kegyeskedik eltörölni büneinket és kinyítja nekünk a Paradicsom kapuit, ahol az Arkangyalokkal és Angyalokkal, a Kerubokkal és a Szeráfokkal valamint az összes Szenttel együtt örökké dícsőiteni fogjuk a világ Megváltóját, a legédesebb Jézus Krisztust, az Isten Bárányát, az Atyával és a Szent Lélekkel együtt, mint az Oszthatatlan és Egylényegű Háromságot. Tihon Szerzetes Pap - Athosz A Jerondasz élete leíratott Szent Karposz Apostol ünnepén 1977 május 26-án, a Sztavronyikitai Szent Kereszt Kelliben. Dícsőség Istennek! Paisziosz Szerzetes
Evlógiosz Atya ( Hadzi Georgiosz tanítványa ) Kariesz fölött a Vatopedi Kolostor felé van Szent György "Faneromenosz" Kellije. Ott aszketizált hat Hadzi Georgiosz tanítvány. Jerondaszuk, a legidősebb testvér Evlogiosz Atya volt. Később még két testvér csatlakozott közösségükhöz, Pahómiosz Atya és Georgiosz Atya, akik szintén a Hadzi Georgiosz szellemi unokái lettek. Bárkit örömmel tölt el, látni ezt a szent Atyai folytonosságot, szent tovább adását a Szerzetességnek, a Szent Nagyapától, Hadzi Georgiosztól, Atyáról fiúkra és unokákra! Természetesen méltók rá, hogy sok megírassék róluk, ahogy Evlogiosz Atyáról is. Mível azonban a Szimonopetrasz Kolostorból egy Atya, aki földije is volt, már írt róla, én csak egy esetett írok le élete végéről, küzdelmét a démonokkal késő öregségében, Krisztus atlétájának Evlogiosz Atyának. Amikor már megöregedett a Jerondasz, ahogy száz éves is elmúlt, egy kanapén ült és szünet nélkül mondta az imát. Egy napon két tanítványa Pahomiosz Atya és Georgiosz Atya elmentek olívabogyót szedni és a Jerondasz magára maradva, becsukta az ajtót és a kanapéra hajolva mondta az imát. Egyszer csak nagy zajt hallott a kelliben és abbahagyta az imádságot. Ekkor rátámadott harminc démon, a földre dobta és keményen elverte. Persze nem tudott felkelni a Jerondáki ennyi verés után, amikor dél lett vissza jöttek az Atyák a munkából és szólították, hogy nyíssa ki nekik az ajtót. De, hogy is hallhatta volna a szegény Jerondáki és hogy kelhetett volna föl ilyen állapotában? Georgiosz Atya izgatottan bemászott az egyik ablakocskán is kinyította az ajtót. A két Atya félve lépet a Jerondasz kellijének belsejébe. És mit kell látniuk? Evlogiosz Atya a földre esve, össze verve hever, de nyugodtan szól hozzájuk: -Ezt hallgassátok! harminc démon gyűlt össze, hogy megverjenek, nem csak egy-kettő volt! A kellijében volt egy fa Kereszt felakasztva, ami elött rendszeint imádkozott. Egyszer amíg imáját végezte, jött egy ördög az ablakon át, hogy zavarja a Jerondászt. Hirtelen látja Evlogiosz Atya a Keresztet, hogy magától leakasztódik, megközelíti az ördögöt ami azonnal eltünt onnan. Utána látja, hogy a Kereszt magától visszaakasztódik a helyére. Így küzdött Evlogiosz Atya száznyolc éves koráig. Miután már megérett lelkileg és távoznia kellett lelki kincseivel ebből az életből az örök életbe, megtudta az Istentől, hogy készülődnie kell
és Szerzeteseit is el kell látnia, utólsó tanácsaival és áldásával: -Szerzeteseim, én immár távozok, megyek Szent Andóniosz közelébe. Később ti is jöttök, oda közel a Paradicsomba, te Georgiosz Atya nyolcvan évet fogsz élni. Ezután áldozott és megpihent az Úrban, Isten megáldottja, Evlogiosz, 1948 április 11-én. Georgiosz Atya tehát, amikor nyolcvanadik évébe lépett, mondta: -Az idén megfogok halni, így mondta nekem a Jerondasz. Az orvos látva erős alkatát, azt mondta neki: -Te még másik harminc évet fogsz élni. Amint azonban betöltötte a nyolcvan évet Georgiosz Atya, lehunyta szemeit is és mindenki csodálkozott.
Pahomiosz Atya ( Evlogiosz Atya tanítványa, Hadzi Georgiosz lelki unokája) Ahogy Evlogiosz Atyáról, úgy áldott tanítványáról Pahomiosz Atyáról is felidézek valamit élete végéről és a jóravaló küzdők, akiknek gondolatai tiszták, meg fogják érteni Pahomiosz lelkületét. Három nappal tehát halála elött, csütörtökön, magához hívta Georgiosz Atyát és így szólt hozzá: -Legyél olyan jó, Georgiosz Atya és menjél el Koletszuhoz, halat vanni Szent György ünnepére, ami hétfőn lesz. Most azonban több halat vegyél, mert nektek két ünnepetek is lesz. Én ugyan nem leszek veletek, é már az égben fogok ünnepelni Szent Györggyel. Azonnal elmegy Koletszuhoz Georgiosz Atya, hozza a halakat és elkészíti, hogy ne romoljanak meg. Pénteken Pahomiosz Atya, megint küldi Georgiosz Atyát, hogy hívja az Atyákat ünnepelni: -Mond meg az Atyáknak, hogy rendezzék el dolgaikat, mert két ünnepi szolgálatuk is lesz: -A temetésem a halotti emlékszertartással és utána Szent György ünnepe. Georgiosz Atya hírül vitte az Atyáknak, amit Pahomiosz meghagyott. A Jerondasz szombat reggel, Dimitrisz Atyáért küldött, hogy jöjjön megáldoztatni, amint meglátta a papot, boldogan kezdte énekelni "A Te Titkos Vacsorádnak..." kezdetű imádságot, majd amint áldozott, mondta "Dícsőség az Istennek!" Megcsókolta ezután az Atyákat akik a közelében voltak és az egekbe távozott megszentelt lelke 1974 április 22-én. Vasárnap volt a temetése és halotti emlékszertartás valamint az ebédje az egyik ünnepnek, hétfőn pedig megünnepelték Szent Györgyöt és meglett a másik ünnep is. Pahomiosz Atya azonban Szent Györggyel ünnepelt az égben, ahogy mondta. Jól lakott a Paradicsom szépségétől és megrészegült az Isten szeretetének lelki borától, Szent Györggyel együtt. A Jó Isten méltasson minket is, hogy egy kicsit megízlejünk ebből. Ámin!
Az Athosz hegyi remete, Szerafim Atya Egy Athéni gazdag családból való jóravaló ifijú, súlyos betegségben elvesztette édesanyját, majd hirtelen utána, édesapja is meghalt. Nagyon megrázta őt szüleinek halála és ennek kapcsán kezdett gondolkozni ennek a világnak a hiábavalóságáról. Szét osztja tehát egész vagyonát a szegényeknek, nagy kereskedelmi üzletét alkalmazottaira hagyja és a Szent Hegyre jön. Nea Szkitiben megismerte Neofitosz Atyát aki a Szent Demeter kelliben lakott, ahol vendégül látta és meggyóntatta. Neofitosz Atya sokat mesélt neki az aszkétákról és felettébb felgyúlt benne
a szent vágy amikor az Athosz hegy csúcsán rejtözködő remetékről hallott. Ezért kérte Neofitosz Atya áldását, hogy közösségébe maradhasson és Szerzetes lehessen, majd elvonulhasson a hegy csúcsra aszketizálni. Neofitosz Atya, mível nagyon alázatosnak és istenfélőnek találta befogadta őt, de egyelőre világiként készítette fel lelkileg, csendesen, öt éven keresztül, anélkül, hogy a többiek ismerték volna az ifjú szent célját, aki még a Szkiti többi Atyájival is kerülte a találkozást. Ahogy tehát öt év allatt felkészítést kapott lelkileg, Szerzetessé avatta a Jerondasz, Szerafimnak nevezve el és áldását adta, hogy magasan az Athosz hegyen remetéskedjen, anélkül, hogy embert látna. Három év multán, egyszer lejött és ahogy az ottani Dionisziosz Atya elmesélte nekem, beszélt nekik a kísértésekről amikkel találkozott kezdetekben és, hogy miként fenyegették őt a démonok állandóan. Egy éjszaka még egy régi bádog lemezt is hozzá vágtak, amit ő a barlangja bejáratához tett, hogy egy kicsit felfogja a nagy szelet és az esőt. Szerafim azonban nem csak, hogy nem ijedt meg, de mosolyogva mondta a démonoknak: -Isten bocsássa meg!...jól tettétek, mert én elcsúnyítottam a barlangot a bádoggal amit oda tettem. Újjabb öt év telt el amikor ismét lejött Szerafim. Ekkor Neofitosz Atya egy Szentség tartot adott neki Szentségekkel, amível megint elment az Athoszi csúcsra és nem jött többet már vissza. Szerafim Atya Angyal lett, "Szeráf"! Hogy ne repülne, miután mindent eldbobott a Krisztusért! Áldása legyen rajtunk! Ámin! Az ismeretlen remete ( valószínű egy az Athosz hegy láthatatlan remetéji közül ) Amikor először jártam a Szent Hegyen, 1950-ben, Kavszokalivából felfelé menet, a Szent Anna Szkiti felé, elvétettem az utat és ahelyett, hogy a Szkiti felé fordultam volna, az Athoszi csúcs felé mentem. Miután már sokat gyalogoltam, rájöttem, hogy egyre magasabbra megyek és kezdtem keresni valami ösvényt, hogy minnél hamarabb ki-visszajussak a rengetegből. Ebben az izgalmamban, miközben kértem a Szűz Anyát, hogy segítsen rajtam hirtelen megjelent egy remete, ragyogó arccal. Körülbelül hetven éves lehetett és öltözetéről látszott, hogy nincs kapcsolata emberekkel. Valami csuhát viselt, vitorla vászon szerű anyagból, ami nagyon kifakult és szakadozott volt. A hasadásokat pedig kis fa nyársakkal tüzte össze, ahogy a parasztok a lyukas zsákokat, amikor nincs zsák varró tűjük és madzagjuk. Volt még egy szakadozott bőr zsákja is, az is fa pöckökkel tűzdelve. A nyakában pedig egy vastag lánc volt, ami egy dobozt tartott a mellkasán, Úgy látszik valami Szent dolog volt benne! Mielőtt megkérdezhettem volna, ő így szólt: -Gyermekem, nem a Szent Anna felé visz ez az út - és megmutatta az ösvényt. Egész megjelenéséből látszott, hogy Szent! Ezután megkérdeztem a remetét: -Hol laksz Jerondasz? És ő válaszolt: -Valahol ott, - és az Athoszi csúcs felé mutatott. Akkor én teljesen össze voltam zavarodva, mível már napok óta egy lelki Atyát kerestem aki segít nekem tanácsaival, és már azt se tudtam, hogy hányadika és milyen nap van. Megkérdeztem tehát a remetét és mondta, hogy péntek. Utána egy kis bőrzacskót vett elő amibe rovátkált fácskák voltak és azokból megtudta mondani, hogy hányadika van. Ezután áldását kértem és haladtam az ösvényen amit megmutatott. És egyszer csak a Szent Anna Szkitinél bukkantam ki.
Elmém azonban egyfolytában a fénylő arcú remetén járt, aki ragyogott. Később, amikor hallottam, hogy az Athoszi csúcson tizenkét remete él - egyesek hetet mondtak gondolkodóba estem és elmeséltem tapasztalt Jerondászoknak amit láttam. Ezt mondták: -Ő is a Szent Remeték közül való, akik láthatatlanságban élnek az Athoszi csúcson.
A Szerzetespap Anthimosz, a Krisztusért bolond Anthimosz Atya hazája Bulgária volt, ahol nős papként szolgált egy Szófiai egyházközségben. A felesége halála után, 1841 körül, a Szűz Anyácska Kertjébe jött és elültetetett mint jó vessző, ahogy látni fogjuk és virágzott és illatozott. Az első vezeklési helye a Szimonosz Petrasz Kolostor volt, ahol Szerzetesi fogadalmat tett. Később azonban, mikor elkezdte játszani a Krisztusért bolondott, bejárta az egész Athoszt, mert folyton a vadonban barangolt, hol barlangokban aludt, hol fák odvában. Időnként megjelent a Szent Pantaleimon orosz Kolostorban, mert ott értette a szertartásokat, amik ó-szlávúl folytak. Általában meghúzódott a Templom elő csarnokában, onnan követve az Istentiszteleteket. Amikor azonban észrevette, hogy valamelyik Atya tiszteletteljesen figyeli őt, kezdet bolondozni, félrebeszélni vagy viccelődni, mindezt azért, hogy ne gondoljanak róla jót. Volt, hogy a Kolostorban maradt hosszabb-rövidebb időre, aztán megint eltünt az Athoszon, teljes magányba. Két három hónap is eltelt míg ismét feltünt a Szent Pantaleimon orosz Kolostorban. Szent őrületének első időszakában, öt évig, egy régi foltos reverendát viselt. Később egy zsáknál állapodott meg, amit a tetején és két oldalt kivágott, hogy kidughassa a fejét, illetve kezeit. Így jelent meg mindenütt. Ezért hívták őt Tszuvalandisznak (Zsákosnak) is. De még ezt a zsákot is óvta, amikor az erdőben járt-kelt, és hogy ne szakadjon el, inkább a testét szaggattatta az ágakkal. Akiknek persze nem volt mély belső lelki alapjuk, bolondnak tartották. De Anthimosz Atya zavarba ejtette őket, amikor megmondta nekik, hogy épp mire gondolnak. Így, feltárva gondolataikat, lelki épülésére volt azokanak, akik fogékonyak voltak erre. Láthatjuk a Krisztusért bolondokon, hogy nagy alázatuk folytán, különleges tisztasággal is bírnak, vagyis lelki világossággal, és így ismerik az emberek szívét, de még az Isten Titkait is. Így volt ez Athimosz Atyával is, ki saját tiszta szívét egy régi zsákkal fedte! Ha a Szent Pantaleimon Kolostorba ment, nem ment be, hanem a munkások szállásán lakott és velük is evett. A Kolostor Igumenje, látszik, tudta, milyen is ő valójában és szólt az ott szolgálatott teljesítő Szerzetesnek, hogy gondoskodjon az Aszkéta Jerondasz Atyáról, Anthimoszról. Így a szolgálat tevő Testvér, a munkások konyhása, tisztelte őt, ezzel elnyerte különös bizalmát és megtudott érteni egyets-mást, rejtett erényei közül. Az egyik az étkezése terén volt... sok napig tudott teljesen koplalni! Egyszer a Szent Apostolok Böjtje előtt nagyon kimerülten kereste fel az Orosz Kolostort. A Diakonitisz (Szolgáló Szerzetes) nagy örömmel fogadta őt és ennivalót készített neki. A Jerondasz elkezdett enni, míg a Diakonitisz felszolgált, ki-be járkálva és közben figyelte a Jerondászt aki egyre csak evett és evett. Elítélte magában:"Ilyen csont és bőr, sovány Szerzetes, hogy tud ilyen sokat enni!" Aztán zavarodottan, ítélkező gondolataival vissza vonult kellijébe a Szerzetes. Anthimosz Atya, miután befejezte az étkezést, ment és leült a testvér ajtaja elé. Tudta, hogy barátját bántják az ítélkező gondolatok és megsajnálva őt, segíteni akart neki. Így azonban rákényszerült, hogy feltárjon olyasmiket amiket különben titokban tartott. Ezt kizárólag okulásunkra tette, hogy óvatosak legyünk mások
megítélésével. Megfogta tehát barátja kezét és megkérdezte őt: -Netán tudod, testvérem, mit jelent az alázatosság? A testvér szerénységgel így felelt: -Nem, nem tudom. Akkor a Jerondasz ezt mondta: -Az alázatosság a következőt jelenti: hogy ne ítélj meg senkit, hanem magadat tartsad mindenki közül a legrosszabbnak. Látod épp most tévedtél meg és elítéltél, mível sokat ettem. De nem tudtad, hogy hány napja nem ettem egyáltalán. Emlékszel mikor voltam itt és mentem el utoljára? A testvér válaszolt: -Emlékszem Atyám, itt voltál velünk Tamás Vasárnapján, és elmentél és elmentél és azóta nem láttalak. A Jerondasz válaszolt: -Na látod, hány napja nem ettem? ( 42 napnál hosszabb időszak a Húsvét idejétől függően. A ford.megjegyzése) Te azonban elítéltél falánkság miatt. Testvérem, a Szent Kegyelmi ajándékok különfélék. Mindegyikünknek adatik valami az Istentől. Látod, nekem az Isten erőt adott, hogy elviseljem a hideget és az éhséget. Talán el tudnál viselni te is ennyit? Megtudnál úgy alázkodni, hogy leveszed a reverendádat és így eljössz velem a szomszéd Kolostorig, aztán ebben a maradék ruhában eltöltenéd a telet az Athoszi csúcson? De nézzük azt, hogy te, úgy mint kántor, hogyan énekelsz az Istenhez? Gondolataid inkább máshol járnak, egyébb gondokon, az Isten helyet. Halgass ide, hogyan énekelek én! Anthimosz Atya ekkor Égnek emelte kezeit és hangos zokogásokkal zengedezte "Alliluia, Alliluia..." és sűrű könnyek peregtek szemeiből. A Szerzetes elámult és nagy bűnbánatot érzet. Ezután így szólt hozzá a Jerondasz: -Látod, testvérem, ne ítélj el senkit, mert nem tudod, hogy kinek milyen Kegyelmi ajándék adatik, hanem figyelj jobban saját magadra. A testvér leborult a Jerondasz elé és bocsánatot kért, csodálva a Jerondasz látóképességét. Innentől kezdve Anthimosz Atya egyre jobban kezdet bízni a barátjába. Egyszer egy másik testvér kétkedve gúnyolta magában Anthimosz Atya jóslatait, és ezt gondolta: "Milyen jövőbe látó ő? Talán minden látnok ennyit eszik?" A Jerondasz felismerve gondolatait, magához hívta és ezt mondta neki: -Te, testvérem, Szerzetes akarsz ugyan lenni, azonban a gondolataid egyre csak Oroszország körül forognak. Menj, hát oda, hogy eleget tegyél vágyadnak. De vissza fogsz térni egy idő után, és akkor méltatsz majd arra, hogy Szerzetes legyél. A Jerondasz szavai pontosan beteljesültek. Valóban, ez a testvér, megtévedt gondolataitól, és elhagyta a Kolostort és elment Oroszországba. Egy év mulva azonban visszatért a Szent Hegyre és Szerzetesi fogadalmat tett ugyan ebben a Kolostorban. Az ebédlőben szolgáló testvér nagy tisztelettel övezte Anthimosz Atyát - Szentnek tartotta - de félt kifejezni elötte csodálatát, mível tudta, hogy nem szereti a magasztalást. Egy napon, amikor ismét eljött a Jerondasz, megörült és ennivalót készített neki, de tiszteletből, nem akart oda ülni hozzá. Hogy ezt titkolja azonban, ide-oda kezedett járkálni az ebédlőben, elfoglaltságot színlelve. Mikor Anthimosz Atya végzett az evéssel, felállt az asztaltól és mondta: -Jól van, jól van! Állj már meg! Az Isten irgalazzon néked és erősítsen meg! Egy orosz Szerzetes Pap elmondta ennek a testvérnek, hogy volt idő, amikor eluralkodott rajta a hazája iránti honvágy és el is határozta, hogy elhagyja az Athoszt és visszatér Oroszországba.
Miközben erre gondolt, hirtelen bejött a kelliébe Anthimosz Atya - aki akkor nem is tarózkodott a Kolostorban - és így szólt: -Az Isten Anyja küldött, hogy szóljak neked Atya, ne menj Oroszországba, mert ha kimész a vadonból a világba, bűnbe fogsz esni. Egy időben Anthimosz Atya meglehetősen sokáig maradt remetéskedve az Athoszi csúcson. Az ebédlőben szolgáló testvér nagyon nyugtalan volt és imádkozott az Istenhez, hogy értesítse a Jerondaszt, hogy jöjjön a Kolostorba, és hogy lelki segítségére legyen. Még erre is gondolt: "A Jerondasz most talán a vadonban van, kimerülve a sok küzdelemtől, pedig, ha itt lenne, megetethetném egy kis élelemmel, csinálnék neki egy jó teát". És lám, másnap reggel a Jerondasz betért a Kolostorba és tréfálkozva mondta barátjának: -Tessék, kívánságod szerint lejöttem az Athoszi csúcsról, elfáradva és kövektől sebzett lábbal. A teád megér ennyi fáradságot! A testvér megértve látnoki képességét, bocsánatát kérte a fáradságért amit okozott neki. Valamikor, ugyan ennek a tesvérnek, mély bánata volt és imádkozott Istenhez, hogy küldje el Anthimosz Atyát, hogy megvigasztalja. Nem telt el, csupán néhány óra és Anthimosz Atya megjelent előtte. A szomorú testvér, meglátva őt, nagyon megörült és kérdezte: -Hogy lehet Atyám, hogy pont a legnagyobb szükségem idején jöttél? A Jerondasz mosolyogva válaszolt: -Te akartál látni és kérted az Istent, ezért jöttem. Egyszer a Szent Pantaleimon Orosz Kolostorban, szeptember 30-án, amikor az Isten Szűlő Oltalma ünnepének előestéjén szokásos egész éjszakás virrasztás kezdődött. Anthimosz Atya épp, hogy beért a Kolostorba. Olyan álapotban volt, mint aki azonnal készül kilehelni lelkét. Amikor találkozott az ismerős testvérrel azt mondta: -Ezen az éjszakán a Zográfosz Kolostor közelében voltam a vadonban és egy szikla tetején állva imádkoztam. Az imádság alatt, láttam az Isten Anyját leereszkedni az Égből a Kolostorotokba. Eltöltött az öröm ettől a látványtól és siettem jönni, hogy itt találjam őt, hogy tiszteletre méltó szolgáival együtt betakarjon leplével engem is, a bűnöst. Futni kezdtem onnan, de hirtelen megjelent egy kígyó, mérgesennekem ugrott és erősen megmarta a lábamat, de úgy gondoltam azonban, hogy ez az akadály a gonosz cselevetése és nem foglakoztam a marással, hanem siettem, hogy Kolostorotokba érjek. A testvér megnézte a lábát és valóban a marás sebe súlyos volt. A Jerondasz nagy szeretete az Isten iránt, már érzéketlené tette a testi szenvedésekkel szemben. 1862-ben, az Athoszon a tél hideg és havas volt. Abban az időben Athimosz Atya az Athoszi csúcson volt a rengeteg mélyén és egy fa odvába húzodva élt. Nagy hó esett és teljesen bezárta, úgy, hogy lehetetlen volt kijönnie onnan. Negyvenhat napot töltött ott kenyér nélkül. Máskor, általában a téli évszak előtt a Kolostor közelébe húzodott. Amikor a Jerondászok az Orosz Kolostorban megtudták, hogy ilyen hideg és havas télen Anthimosz Atya nincs a közelükben, aggódni kezdtek érte. A negyvenhatodik napon a Jerondasz megérkezett a Kolostorba, teljesen kimerülten és megdermedve. A barátja, ahogy meglátta, felkiáltott örömében: -Ah, Atya, te vagy az?...mi már elvesztettük a reményt, hogy újból láthatunk. De hol voltál mindez idő alatt? -Eh, egy fa odvában ültem - válaszolt a Jerondasz mosolyogva. -És mid volt ott enni, Atya? - kérdezte a testvér.
-Testvérem, Viktor, hogy mit szenvedtem a démonoktól és a bolháktól, mindzeket csak Isten tudja, de Keresztelő Szent János megjelent és megmentett a haláltól. Egy időben Anthimosz Atya öt hónapig, nem jött az Orosz Kolostorba. A Kolostor Szerzetesei nem tudták az okát. Aggodtak és sok mindenre gondoltak: "Talán valaki megbántotta..." A Kolostor Lelki Atyja ismert egy Remetét, akiben bízott Anthimosz Atya és megkérte tudja meg távolmaradásának okát. A Remete megkérdezte Anthimoszt és ő így válaszolt: -Amíg dícsérni és tisztelni fognak ott mint egy Szentet, nem fogok menni...utoljára amikor ott voltam, egy a szerzetes papok közül a lábamhoz borult és mondta: "Imádkozz, Szent Atya, értem, a bűnösért, hogy megmeneküljek imáid által..." Látod? Hogy mehetnék így oda, amikor Szentként tisztelnek? Ezek után Anthimosz Atya rejtve járt néha a Kolostorba és felfedett néhány titkot életéből Viktor Atyának. Megint máskor, amikor Atya készítette neki az ételt, így szólt hozzá a Jerondasz: -Szent János az Irgalmas tegnap meglátogatta a Kolostorotokat. Mivel hétvége volt, szokás szerint, szép számmal jöttek Remeték, Szkiti lakók és világiak is a Kolostorba... Anthimosz Atyának sehol sem volt állandó szállása, hanem az egész Athosz volt a lakhelye. Élete utolsó éveiben leginkább a Zografosz Bolgár Kolostor közelében volt és sokszor segített az építkezésben, a Kolostor tatarozásában - köveket és vizet hordott. 1867 augusztusában, a nagy Aszkéta utószor látogatott szeretett Kolostorába a Szent Pantaleimonba. Ahogy a Kolostorba ért, azonnal bement a vendégváróba ment, ott találkozott barátjával Viktor Atyával és sokáig beszélt vele, tanácsokat adva neki, hogy miként győzze le a gonosz gondolatokat és szenvedélyeket, végül így szólt hozzá: -Most már többet nem jövök ide, mível hamarosan meghalok. Valóban így is lett. November végén a Zografosz Kolostorba ment és ott ágynak dőlt. A Kolostor kórházába tették, ahol 12 napot töltött. 1867 december 9-én, Athimosz Atya elhagyta a Szűz Anyácska Kertjét, jóravaló küzdelmének helyét és megpihent az Úrban. Áldása legyen velünk. Ámin! ( A szerző megjegyzése: Anthimosz Atya élete már le lett írva a "Korunkbeli Athoszi Aszkéták" /Moszkva 1900. 31-40 oldal/, ezt rövidítettem le valamelyest anélkül, hogy megváltoztattam volna Arszeniosz Szerzets Pap írásának lényegét. Jó szándékkal tettem, hogy ne magyarázzák félre a Szent Atya bizonyos dolgait ). Csodatevő Daniel Atya Körübelül Hádzi-Georgisz Korában élt Dániel Atya aki már kezdő Szerzetes korában csodákat tett, abban az időben nagy hatást tett az Istenfélő zarándokokra, és jóravaló oroszok meg is írták néhány csodatételét. Az a kevés is amit megtudtam a Szent Atyáról, nagyon javamra szolgált. Ezért meg szeretném írni, hogy más lelkeknek is hasznára váljék. Ahogy megtudtam, görög származású volt és a görög forradalom idején jött az Athoszra 1821 körül. A jóravaló ifjú miután elzarándokolt az Iviron Kolostorba, a Szűz Anya "Portaitisza"
ikonjához, járt a Nagy Lavrában is, hódolt Szent Athanasziosz ereklyéje előtt és forrón imádkozott, hogy a Szűz Anya vezesse egy erényekben gazdag Jerondászhoz, akihez tanítványnak szegődhet, hogy Szerzetes legyen. Derűsen indult tehát utnak, bizalommal az Istenben. Amikor elhagyta Kerasziát és a Szent Anna Szkiti felé indult, véletlenül másik ősvényre tért, és a Szent Ártemiosz Kellinél bukkant ki. Az ottani Jerondasz, igen jóravaló Aszkéta volt, sok erénnyel megáldva, megörvendet neki és befogadta. Hamarosan a többi Atya a környező Kellikből, látta, hogy a fiatal Dokimosz (Próbaidős) egyenlően küzd Jerondászával. Aggódtak valamelyest és mondták a Jerondásznak, hogy vigyázzon egy kicsit, figyeljen rá, mert fiatal és hirtelen esett az aszkézisbe. De a Jerondasz ezt mondta: -Ne aggódjatok, mert tudom milyen emberem van. Kis idő elteltével az ifjú Szerzetes lett és a Dániel nevett kapta. Lelki magasságokba jutott, mível ártatlan volt, nem csak testében és lelkében, de elméjében is. Mindig jó gondolatai voltak és tiszta szívében a Krisztus lakozott. Egyszer, begyújtották a kemencét, hogy kenyeret süssenek és kétszersültet készítsenek. Amikor az ízzó parazsat terítette egy fa rúddal aminek a végén vas kampó volt, a nagy tűztől elégett a fa és a vas kampó bennmaradt az égő kemencében. Dániel azonnal szólt a Jerondászának, hogy mi történt, aki így válaszolt neki: -Mit nézel engem? Vessél Keresztet és menj be a kemencébe, vedd ki, hogy ne késlekedjünk. Dániel Atya Keresztet vetett és be ment az égő kemencébe. Kezébe fogta az ízzó vasat és kihozta anékül, hogy a legapróbb égést szenvedte volna és anélkül, hogy szakállának egy szála megégett volna! A legfontosabb pedig az egészben az volt, hogy meg se fordult a fejében, hogy valami különlegeset tett! Megint máskor, egy Jerondász a szomszéd Kelliből, Vláhikából, megbetegedett és betegségében némi enyhülést kapott valami fanyar uborkától. Amikor eljött a tél újból előjöttek fájdalmai, ezért lement a Szent Pál Kolostorba, hogy hátha talál ott fájdalmaira savanyítva ilyen uborkát , de sajnos nem volt, így bánatosan és fájdalmakkal kapaszkodott felfelé a vissza vezető úton. Tehát tél volt és még savanyú uborkát sem lehetett találni, mégis Dániel Atya hirtelen megjelenve neki, elérak egy tucat friss uborkát és azonnal távozik. A beteg Jerondasz csodálta és dícsőítette az Istent és meggyógyult egyszer és mindenkora. Ezuttal Dániel Atya szeretete hozott ajándékot valamely meleg távoli országból. ( Abban az időben, nem voltak üvegházak Görögországban ). Egy másik Jerondasz a Vlahika Kelliből, egyszer kemény télben, haza felé tartott a Szent Anna Kolostorból. Amikor átkelt a csúcson hóviharba került és egy kicsit vissza kellett térnie, hogy egy szikla mögé bújva várja meg a reggelt, mível késő lett volna már visszatérni a Szent Anna Kolostorba. Egyre csak havazott és erős szél is tombolt. Így didergett tehát ott éjszaka, egy sziklába kapaszkodva, amint egyszer csak érezte, hogy valaki átöleli, felmelegszik és így édes álomba is szenderült. Álmában látta Dániel Atyát, hogy nagy szeretettel öleli. Reggel mikor kivirradt, felébredt édes álmából és indulni készült, mívele elállt a hóvihar. Mit lát azonban! Körüs-körül nagy hó volt, de ott a szikla tövében, egészen elolvadt attól az isteni melegségtől, amit Dániel Atya sugárzott! A Jerondáki lelkileg is átmelegedett és boldogan ment Kelliébe, dícsőitve az Istent. Dániel Atya pedig egyfolytában melengetetett a Krisztus szeretetéből. Áldása legyen velünk. Ámin! Kozmasz Atya a Pantokrator Kolostor szőlőkertésze
Kozmász Atya a Thrákiai Angelohóriban született 1897-ben. Világi neve Kleanszisz volt és élete szerzetesi volt a világban is. A földjét művelve Aszketizált. Kertész volt. Ott művelte a mások iránti szeretetet és gyűjtötte is folyton a szeretetet a Krisztustól. Vagyis sok könyörületességet tett és általában azokon segített akik szükséget szenvedtek és hajlandóságuk volt a lopásra. Óvni akarta őket a lopás halálos bűnétől és más rosszabbaktól... Egyszer egy kisfiú - aki már felnőtként mesélte ezt nekem - elment hozzá terményeket venni, hogy utána még a boltba is vegyen más dolgokat. Amint a kertbe ért mit lát! A pénzt elvesztette. Sírni kezdett a fiúcska és rossz dolgokon és megoldásokon törte a fejét, mert félt a nagy veréstől ami otthon várta. Az akkor még világi Kleanszisz, megnyugtatta a fiút és kérdezte: -Emlékszel, gyermekem, mennyit pénzt adott az Anyukád és mit mondott mit vegyél? -Igen, válaszolt a kisfiú. Oda adta tehát neki a terményeket, oda adta a visszajárót is és ezt mondta: -Egyáltalán ne szomorkodj, de figyelj máskor. Ilyeneket és ehhez hasonlókat tett amikor hazájában élt. 1914 táján eljött a világból, elhagyta testvérét és a kertjét és a Szűz Anyácska Kertjébe jött, hogy a lelki testvérekkel együtt küzdjön. 1915-ben avatták Szerzetessé. A Sztavronyikita Kolostorban maradt 1924-ig, majd a Pantokrator Kolostorba ment, ahol megkérte az Atyákat, hogy a Kolostoron kívül a szőlőkbe maradhasson. Ezután már csak a szőlőkben küzdött. Egész nap munka és szüntelen ima, a teste teljesen elhanyagolt volt, mível egész figyelmét a lelke művelésére fordította. A ruhája sáros volt az izzadságtól. Kunyhója sarkában a földön valami régi pokrocók voltak a fekhelye, amik annyira földesek voltak, hogy, ha magot hintettünk volna oda, kihajtottak volna. Miközben nagyon keményen dolgozott és lelkileg is jóravalólag küzdöt, elenyészően kevés étekkel élt, némi magvakkal és kétszersülttel. A pénzből amit a Kolostorban szétosztottak az Atyák, Kozmasz nem fogadott el és ezt mondta nekik: -Tartsátok meg Jerondászok, majd felveszem később egybe gyűjtve. Ők azt hitték, hogy valóban később kéri el öregségére, de Kozmasz Atya a másik életre értette. Úgy szintén az élelmeket, amiket a Kolostor adott, szétosztotta a Kapszalai Jerondákiknak. Ha valamelyik Jerondáki nem fogadta el, akkor legközelebb Kozmasz Atya ezt mondta: -Jeronda, hoztam néhány dolgot eladni - és oda adta neki szinte ingyen. De ezt az elenyésző pénzt is, elajándékozta másnak, így nyugtatta meg lelkiismeretét. Így az öreg Atyákkal találkogatva gyarapodott lelkileg is, meghallgatva tanácsaikat. Más kapcsolata nem volt, kivéve, ha templomba ment és áldozott. Mindig a szőlők között lehetett látni, ahogy gyomlál és gyomlálja lelkét is a szüntelen imával és tisztítja könnyeivel. Alacsony és napbarnított volt, de alkalmanként ragyogott az arca. Ezt saját szememmel láttam, de a többi Atya is mondta nekem. Amikor utóljára láttam különős hatást tett rám, mert beszélgetés közben úgy felragyogott az arca, hogy szinte elkápráztatott! Ez volt utolsó találkozásunk. 1970 április 13-án szárnyra kelt a Szűz Anyácska Kertjéből, az Egekbe repülve mint Angyal, Kozmasz Atya, a Thrákiai Angelohoriból. Áldása legyen velünk. Ámin! Filaretosz Atya a Konsztamondiosz Kolostor Igumenje Természetesn a Konsztamondiosz Kolostor Atyái sokat írhatnának Szent Jerondászukról, mível sok évig éltek mellette. Én messziről keveset tudtam, de igazságatanság lenne, ha egyáltalán nem
említeném a Szent Jerondászt, mível erényeivel kivált a többi Atya és kora Igumenjei közül. Egyszer tehát, 1950 táján, a Konsztamondiosz Kolostort meglátogatta egy tartalékos tiszt. Filaretosz Atya már messziről a nevén szólította és elmondta neki egy kalandját is, amit a tiszt élt meg. Jövetelének célját is tudta, tanácsokat adott neki és megvigasztalta őt. A tiszt elámúlt! meghatódott a jerondasz minden ható képességétől és hódolattal mondta neki: -Jerondasz, Szerzetes leszek, amint leszerelek. Az Atya válaszolt: -Legyél, gyermekem, de ne ebben a Kolostorban, mert kísértésbe lesz részed három év múlva a Titkárral. A Jerondasz előre látta, még a három év múlva lehetséges kísértést is, amivel találkozott volna! Amikor aztán a tiszt leszerelt a seregből, Filaretosz Atya tanácsot adott neki, és másik Kolostorba küldte, ahol Szerzetes is lett. De minden hónapban ment a Szent Jerondasz tanácsaiért. Egy nap, amikor felkereste őt, Kellije egyik sarkában találta Filaretosz Atyát ülni, amint a fejét fogja. Ananiasz Atya (a volt tiszt) fájdalommal ölelte át, és kérdezte: -Mi a baj Jerondasz, mi történt? És a Jerondasz bánatosan válaszolt: -Gyermekem, Ananiasz, egy kísértésem sem volt ma, elhagyott az Isten! Krisztus atlétája, Filaretosz Atya minden nap harcolni akart a kísértésekkel, hogy megkoszorúztasson a Krisztustól! Megint máskor, amikor egy világit látott így szólt: -Ej, te rossz sorsú, nem testi betegségekben szenvedsz te, hiába költöttél annyit az orvosokra. Téged démon gyötör. Az így szólt: Imádkozz, Jerondasz, hogy megváltassak. Filaretosz Atya válaszolt: -Én fogok imádkozni gyermekem, de te is böjtölj, mert csak így megy el a démon, böjttel és imádsággal, ahogy a Krisztusunk megmondta. A meggyötört ember engedelmes volt és meg is gyógyult, a böjttöl amit maga végzett és a Szent Jerondasz böjtjétől és imájától. Élete vége felé Filaretosz Atya már annyira megérett lelkileg, hogy nem csak az emberek szívét és gondolatait ismerte, hanem azt is tudta mi van a zsebükben! Egy napon a Konsztamondiosz Kolostorba egy Pap jött, hogy a Jerondasz áldását kérje. Az Athoszon akart maradni. Miután Filaretosz Atya kérdés nélkül is választ adott azokra a dolgokra amik foglalkoztatták és másban is segített, megmondta még azt is, hogy mennyi pénz van a Pap zsebében, és hogy mit tegyen vele. A Pap elámúlt és dícsőítette az Istent. Hálát adott, hogy napjainkban is megismerhetett egy Jerondászt, olyat, mint a régi korok Jerondászai! Amikor már megöregedett Filaretosz Atya, kicsit megbetegedett, vagy inkább csak testi ereje hagyta el. A Kolostor Atyái szeretetből kierőszakolták, hogy egy Thesszaloniki kórházban, kivizsgálják. A Jerondasz nem értette, hogy került a kórházba, mert kimerült volt és megszédült az utazástól. Mikor magához tért, egyszer csak látja a nővéreket, hogy jönnek felé. Filaretosz Atya, amint meglátta fehér ruháikat és a kis sapkáikat azt hitte Angyalok, glóriával a fejükön, és tiszteletből a takaróba rejtette az arcát. Körülötte mindenki megdöbbent és csodálta a Jerondasz lelki tisztaságát! Az Igumen helyettes, Szimeon Filotheitisz is vele volt ekkor, és ő mesélte nekem.
Később vissza hozták vezeklésének helyére, ahol megpihent az Úrban. Áldása legyen velünk. Ámin! Petrosz Atya (a Petrákisz) Petrosz Atya Limnosz szigetén született 1891-ben, szegény, de nemesi családból. Olvasni szinte egyáltalán nem tudott, de szent megvilágosodásban volt része, jóravaló és kemény küzdelmei révén. Kora fiatalságától kezdve szerzetes módra élt, de fogadalmát csak harminc éves kora után tette le a Szent Niló Szkitiben és a Petrosz nevet kapta. Petrosz Atyának természetes egyszerűsége volt és nagy hite, ami látható volt már lelki fejlődésének kezdetétől. Elmondta nekem, hogy amikor Szerzetes lett, a Jerondásza súlyosan megbetegedett. Természetesen nagyon elszomorodott, mert úgy érezte magát, mint egy kis gyermek, aki még szopik, de félő, hogy elveszti az anyukáját. Nem tétlenkedik azonban, megy a Templomba és teljes gyermeki egyszerűségével és hitével mondja Szent Nilosznak: -Tudd meg, Szent Nilosz, ha azonnal nem gyógyítod meg a Jerondaszomat, hagyom kialudni a mécsesedet. És csodák, csodája! A Jerondasz azonnal meggyógyult, felkelt, ő is a Templomba ment köszönetet mondani a Szentnek és megyújtani mécseseit. Ezután Jerondásza még sok évig élt és segítette őt lelkileg. Később, amikor már küzdelmében egyedül maradt, megszenvedett a hatóságoktól, mivel néhány túl buzgó Szerzetes rossz irányba befolyásolta őt, és leszakította az állami zászlót a Nagy Lavra Kolostorról, II. György Király ellen tiltakozva, akiről azt mondták szabadkőműves. Ezért a bíróság három évre száműzte, Szpinalonga szigetére, hogy a leprásokat szolgálja. Megbánta azonban ezt a tettét, ahogy elmondta nekem: -Úgy tettem, mint egy világi, Paisziosz Atya, és nem úgy mint egy Szerzetes. Nagyon megsínylettem a száműzetés idejét lelkileg, mert nem tudtam teljesíteni szerzetesi kötelességeimet. A száműzetésből való visszatértekor együtt utazott egy szerzetessel aki elmondta nekem, hogy Petrosz Atya az úton, hírdette a megbánást az embereknek, mondva: -Meg kell bánnunk bűneinket, mert az Isten meg fog bűntetni bennünket. Engedni fogja az istentelen kommunistákat, hogy lemészároljanak minket. Megtudta az Istentől a nagy rosszat, ami várt ránk bűneink miatt, a testvér háborút, már évekkel előre. Amikor a száműzetésből visszatért a Szent Hegyre, nem tudott a Szent Niloszban maradni a nagy nyüzsgés miatt. Sok embert járt- kelt és így nem volt nyugalma. Katunákiába ment és egy kalyibában lakott a Kis Szent Anna Szkiti szélén. Kunyhója egyáltalán nem látszott az útról, és a kerítésen sem volt látható ajtó. A környező Atyák tiszteletben tartották őt, mert csupa jóság volt. Mível alacsony és gyenge alkata volt, valamint egyszerű és érzékeny, mint egy gyermek, mindenki "Petrákinak" (Péterkének) hívta. Ha látta valaki sovány és fénylő arcát, amint fejét lehajtva beszélt, valóban olyan volt mint egy kisgyermek. Ez a gyermeki karaktere megmaradt 67 éves koráig, amikor megboldogult. Amikor az Atyák közeledtek hozzá, hogy tanuljanak tőle, ő kerülte őket, szinte szégyellte magát, még el is vörösödött. Ha nem tudott kitérni, kevés szóval válaszolt, de nagyon megvilágosodottan. Nehezére esett kapcsolatot tartania az emberekkel. Kúnyhójába zárkozott és folyton az Istennel beszélt, a szüntelen imádsággal.
Amikor az Atyák mentek és kopogtattak, nem nyitott ajtót. Amikor vittek neki, azokat is otthagyta kinnt, az ajtó elött, ahol aztán megromolva látták a többiek, és máskor nem vittek neki semmit, hanem más Atyáknak adták. A környékbeli testvérek mondták Petrosz Atyának: -Nem teszed jól, hogy nem fogadod el az ajándékokat. Ő válaszolt: -Ó te áldott, hála Istennek, nekem van elegendő. Miért vonjam el más Jerondákiktól, akiknek nagyobb szükségük van rá? Sok aszkézisével a Jerondasz csaknem az összes emberi szükséglettől el szakadt és testett öltött Angyalként élt, valóban, nem csak képeletesen a Szerzetesi (Angyali) Rendben. Mindig csak az esti Istentisztelet után evett egy kétszersületet és imával leborulásokkal töltötte éjjelét nappalát. Még álmában is mondta az imát és amikor felébredt folytatódott az ima hátralevő része. Bár teste aludt, amikor ledőlt egy kicsit, de a lelke éber volt és imádkozott. Az ima már önállósult benne és sokszor mondta nekem: -Hallom az Angyali hímnuszokat, olyannyira édesek, hogy szédülök a mennyei melódiától. Mindez az édes állapot táplálta őt lelkileg és testileg, ezért is nem volt sok dologra szüksége, hogy fenntartsa magát. Azt az elenyészően keveset ami kellett neki, saját keze munkájával kereste meg, mivel komboszkiniket (imafűzéreket) kötött, vagy teát gyűjtött az Athosz hegyén, amit aztán kétszer sültre cserélt. Ha valaki minden áron ajándékozni akart neki, kétszeresen visszonozta udvariasan, hegyi teával vagy komboszkinikkel. Annak ellenére, hogy nem törödött magával és már bőre is a csontjaira tapadt mégis tovább folytatta nagy lelki küzdelmei és kristálytisztán látható volt rajta az Isten Kegyelme, ami rőben tartotta őt. Has már nem volt látható rajta, hanem egy bemélyedés. Ha olykor feltárodott a mellkasa, megszámolhattad bordáit, melyek úgy néztek ki mint egy fonott kosár vesszői. Sok aszkétát ismertem, de Petrosz Atyánál valami más volt látható! Látszott valami isteni édesség az arcára rajzolódva. Megtelt lelki kaptára és kicsordult lelki méze. Amikor megkérdezték "hogy vagy, Jerondasz, a Kellidben", válaszolt: -Dícsőség Istennek, a Kellimet nem cserélném el a világ összes palotájára sem, az én édes Katunimat! Általában hat havonta jött ki az "édes Katuniból" és az Athoszi Kolostorokba ment, hogy átadja kézi munkáját és megszerezze a kétszersültet a következő fél évre. Értitek ugye, hogy mennyi kétszersültet ehetett hat hónap alatt, ami egyedüli tápláléka volt, ha azt egy zsákban haza tudta vinni. Fél évente tehát eljött abba a Kolostorba is ahol én voltam, hogy megnézzen engem. Amikor utoljára jött, sajnos nem voltam ott, és ő várt a Kolostor előtt egy zúgban, mert szégyelt bemenni. Délután találtam rá, miután négy órát várt, és amint megpillantott hozzám szaladt, mint egy boldog kis gyerek, pedig kétszer olyan idős volt mint én. Aztán a kellimbe (itt szerzetesi cella, szoba, de szerzetesi kunyhót is jelent) mentünk, ahol egy kicsit vendégelni akartam, hogy pihentesem, de nem fogadta el, hanem kitért előle, ügyelve, hogy ne bántson meg. Kért tőlem egy kis meleg vizet és beletett két hegyi tea levelet és azt megitta. Amikor unszoltam, hogy egyen is valamit, azt mondta: -Paisziosz Atya, bocsáss meg nekem, készülök áldozni Athosz Szent Péternél junius 12-én. Én csak azért jöttem, hogy üdvözöljelek és hogy megbocsássunk egymásnak, mert meg fogok halni. Ezért már nem fogadhatlak tanítványomul, bocsáss meg nekem, meg fogok halni. Nekem furcsának tünt ez. Egyik pillanatról a másikra, miközben jól van, azt mondja, hogy meg fog halni! Később azonban, miután két és fél órán keresztül beszélgettünk és tanácsait halgattam, kezdtem elhinni ezt.
Mivel egyre csak állt, ahogy tanácsait mondta, kértem, hogy üljön le. Ő azonban nem akart és azt mondta: "Ne mondjuk az Isten igéjét ülve", pedig kimerült volt mivel kilenc órát gyalogolt, ráadásul teherrel, ezuttal a kézi munkáit azért hozta, hogy megkapja a szükségeseket a temetésére és hogy részt vegyen a Szent Nilosz Szkitiben a számára utolsó Szent Liturgián. Megbocsásson és elbúcsuzzon a barátoktól, azoktól a kevessektől persze akik voltak neki és szét szórva éltek az Athoszon. Mivel ez utolsó látogatása volt több dolgot is mondott a megszokotnál, talán azért, hogy nagyobb örömet szerezzen és valamelyest csökkentse nagy bánatomat, hogy immár elveszítem őt. Mielőtt tanácsolni kezdett volna, megkérdeztem őt, arról, ami Kolostori szolgálat tevésem nehézsége volt, mármint, hogy egész nap hallgatnom kell a piszkos világi történeteket, amit a világiaktól hallok. Petrosz Atya, azt mondta: -Paisziosz Atya, mi nézzük jó godolattal. Megtisztult a Jerondasz és mindent tisztának látott, mivel már nem létezett benne bűn, hanem a Krisztus lakozott benne. Megkérdeztem őt egy esetről is ami velem történt, hogy az a Istentől való volt-e, vagy az ördögtől, hogy megtévesszen? Azt válaszolta, hogy az Istentől volt és utána még a következőket mondta: -Paisziosz Atya, én egyfolytában élek meg ilyen szent állapotokat. Abban az órában, amikor meglátogat a Szent Kegyelem, a szívem édesen felmelegszik az Isten szeretetétől, és egy különös fény világít meg belsőleg és külsőleg is, mert még a Kellimet is beragyogja. Ekkor leveszem főfedőmet, alázatosan lehajtom fejemet és szólok a Krisztushoz: "Krisztusom érintsd meg szívemet a Te irgalmasságod lándzsájával". Szemeim ekkor édes könyekkel áradnak el, a hála érzésétől és dícsőitem az Istent. Az arcom pedig, érzem, hogy fénylik. Ezekben az órákban, Paisziosz Atya, minden megáll, mert nagyon közel érzem magamhoz a Krisztust, és nem tudok már semmit sem kérni, mert megáll az imádság is, a komboszkini nem pereg már. Mivel én nem éltem át ilyen mennyei állapotot, és ezért ne hogy félre értsem őt és elhagyjam a komboszkinit, elmondott egy esetet: -A komboszkinit Paisziosz Atya, soha nem kell elhagynunk a kezünkből, mivel ez a Szerzetes fegyvere és nagy ereje van. Egyszer megáldottam a komboszkinivel egy megszállottat Karieszbe és azonnal megszabadult az ember. Ezt az esetett hallottam Evmeniosz Atyától is, aki jelen volt és látta. Amikor tehát egyszer Petrosz Atya kirakosgatta a komboszkinijit és a hegyi teáját Karieszbe, hogy eladja, látott egy tisztátalan lélektől gyötrődő embert akit többen körülvettek, anélkül, hogy segíteni tudtak volna rajta, ekkor lassan feláll Petrosz Atya, össze gyűjti kézimunkáit, hangatalanúl megközelíti, megáldja komboszkinijével és gyorsan, észrevétlenül elmegy. Szinte minden ember, csak azt látta, hogy a megszállott hirtelen meggyógyúl és csak kevesen voltak akik megértették, hogy korunkban is élnek Szentek! Ők dícsőitették az Istent. A szent életű kis Petrosz csodatételét nem mindenki látta, kivéve két-három embert. A Jerondasz természetesen sokaknak ismeretlen volt, mivel igyekezett is ismeretlen maradni. Hallani azonban mindenki hallott Péterkéről. Ha olykor találkozott vele valaki aki ismerte és tanácsott kért tőle, megvilágosodott példákkal válaszolt, mintha lefordította volna a Jerondikont (Szerzetesi példa beszédek). Tehát más példákkal, de ugyan azzal az értelemmel tanított. Persze könnyen félreérthette valaki, akinek nem volt tudomása szent életű Atyákról. Pédáúl ezt mondta: "Az alázatos ember imája fejbe kólintja az Istent"! Ami alatt azt értette, hogy alázatos ember imájára figyel az Isten. A böjtről pedig ezt mondta: "Ha nem táplálja eső az vizesárkot, kiszárad és megdöglenek a békák." Vagyis, ha üres a gyomor elhalnak a szenvedélyek. Ahogy mondtam, saját Jerondikonja volt. Sok erénye közül kitünt nagy tapintatossága. Amikor kiéleződtek a naptár viták az Egyházban,
kivált a fanatikusok csoportjából és akkor kezdett a többi Kolostorba járni. Amikor jött, hogy megnézzen engem, várt a Templom előcsarnokában, onnan követve a szertartásokat. Amikor megkérdeztem "miért nem jössz be a Templomba?" válaszolt: -Hogy ne botránkoztassak meg senkit, én áldottam. Ha a fanatikusok meglátnak kintről az előtérben, azt mondják: "Valakit vár Petrosz Atya" és nem botránkoznak meg. Ha a Kolostor Atyáji meglátnak az előtérben, ők se botránkoznak meg, mivel látják a zsákomat, látják, hogy úton vagyok. Túl jutott az emberi kicsinyességeken, fanatizmusokon stb., mivel isteni megvilágosodása volt. Ő igazán fanatikus volt, de jó értelemben. Általában hetente egyszer áldozott kivéve, ha hétközbenre is esett ünnep. Eljárt a szomszédos Kellik Liturgiáira is, de csak proszforát (a Liturgia végén szétosztott megáldott kenyér darabkák) vagy Szenteltvizet vett el. Persze, lelki állapota mindig olyan megszentelt volt, hogy bármikor áldozhatott volna. Oly nagy alázata volt, hogy még ebben a Szent állapotban is bűnösnek tartotta magát, sok szenvedéllyel, bűnnel. Amikor az Evangéliumot olvasta a Pap, levette szerzetesi fővegét és egészen az oltárajtóig ment a felolvasó közelébe, ahol lehajtott fejjel ált, az Evangélium olvasása alatt. Ahogy mondta, azért, hogy távozzanak tőle a rossz lelkek. Mivel nagyon jelentéktelennek tartotta önmagát, nem is fogadott magához tanítványt. Egyszer, mivel nagyon kértem erre, beleegyezett, hogy maga mellett tart Ipotaktikosznak (tanítványnak), de akkor nem adott áldást erre a Kolostor. Aztán amikor következőleg jött Petrosz Atya és megmondta nekem, hogy a másik életbe készül és bocsánatot kért, amiért már nem fogadhat tanítványnak, mivel meg fog halni, akkor értettem meg az Isten akaratát, ami a Kolostor döntésébe rejtőzött. Látszik, hogy nem voltam méltó együtt lakni egy Szenttel, de hogy mégis méltatott az Isten, arra, hogy ismerjem őt, hogy hasznomra váljon, az leginkább bűnősségem miatt volt. Ha láthatnám őt legalább távolról, a másik életben, ez számomra az Isten legnagyobb Kegyelme lenne. Felejthetlenek maradnak számomra utolsó tanácsai, búcsú szavai. Így mutatkozik meg az Isten nagysága a Szentjeiben, ahogy a szentéletű kis Petrosznál is, aki megelőzte barátait, maga ment el hozzájuk és még élve vette utolsó csókjukat. Miután még elment Karieszbe is és beszerezte a legszükségesebbeket is temetésére, onnan Szkitijébe, a Szent Niloszba ment. Másnap, június 12-én, Szent Liturgia volt, ami az ő ünnepe is (Athoszi Szent Péter emléke). Összegyültek tehát a környék Atyái (az Aszkéták). Amikor végett ért a Szent Liturgia és Petrosz Atya áldozott, kijött, vizett töltött az Atyáknak és lukumival kinálta őket. Aztán leült közéjük, lehunyta szemeit és átadta megszentelődött lelkét a Krisztusnak. Az Atyák azt hitték elálmosodott és várták, hogy kinyíssa szemeit, hogy felköszönthessék. Amikor meglökdösték, megértették, hogy már elment a mennybe és "megboldogulást" kivántak neki. 1958 június 12-én boldogult meg, Athoszi Szent Péter napján. Áldása legyen velünk. Ámin!
Agusztinosz Atya Agusztinosz Atya Oroszországban született, Aliszkoje-Poltavában 1882-ben. Világi neve Antonyíj Korra volt. Édesapját Nyikolájnak, Édesanyját Jekatyerinának hívták, akik jóravalóak voltak és így nevelték gyermeküket is Antonyíjt, jóravalólag és istenfélelemben. Még fiatalon, Antonyíj elment hazája egy Kolostorába ahol, ott is maradt mint Dokimosz (próbaidős). Egy kísértés azonban, ami megesett vele, arra kényszerítette, hogy elhagyja a Kolostort és hazáját, és a Szűz Anyácska Kertjébe jöjjön, hogy biztonságba érezze a lelkét az
ilyen fajta kísértésektől. Ahogy mesélte nekem, abban az Orosz Kolostorban majdnem mindenki öreg Jerondáki volt és így őt küldték mint szolgálat tevőt, hogy segítsen a Kolostor egyik világi alkalazottjának a halászatba, mivel a Kolostor halászatból tartotta el magát. Egy napon tehát jött a halász leánya és mondta az apának, hogy gyorsan menjen haza egy halaszthatatlan ügyben, és helyette ő ült le, hogy segítsen. A kísértés azonban eluralkodott a szerencsétlen leányzón és gondolkodás nélkül a Dokimoszra támadt, bűnös szándékkal. Abban a pillanatban megdöbbent Antonyíj a váratlan támadástól, de gyorsan Keresztet vetett és mondta: "Krisztusom jobb, ha megfulladok, minthogy vétkezzek", és a partról a mély folyóba ugrott! Ám a Jó Isten, látva nagy hősiességét az ártatlan fiatalnak, aki úgy viselkedett mint a fiatal Szent Martinianosz, hogy megmaradjon ártatlanúl, a víz felett tartatott, anélkül, hogy vizes lenne! Azt mondta nekem: "Pedig fejest ugrottam, nem értettem, hogy lehetek a víz felett álva, hogy akárcsak a ruhám is nedves lett volna!" Abban a pillanatban egy kimondhatatlan benső derűt és édességet éreztem, ami teljesen eltüntetett minden bűnös gondolatot és testi vágyat, amit előzőleg a lány szégyentelen mozdulatai váltottak ki. Amikor aztán a leány meglátta Antonyíjt, a víz felett egyenesen állva, kezdett bűnbánólag sírni a hibája miatt, a nagy csoda láttán. A Dokimosz ezután rögtön a Kolostor Igumenjéhez ment és könnyek között kérte, adja áldását, hogy az Athoszra menjen, mert lelkileg gyenge volt és félt a világban tartózkodni. Semmit sem mondott el azonban az Igumennek a lánnyal való esetről, hogy ne szégyenítse meg őt, és a csodáról se szólt, csak magának kért irgalmat. Ez persze a legnagyobb csoda volt én szerintem, hogy magára vette a hibát, a vétkest elrejtve, csakúgy, mint hősies ellenállása ezzel a nagy kísértéssel szemben, ebben az életkorban. Az Istennek pedig, aki az egész teremtett világot kisújjával tartja, nem nehéz egy Dokimoszt megtartania a folyó vize felett. Az Igument meggyőzték kérlelései - persze nem is tudta volna őt vissza tartani -, de sajnálta, hogy Testvériségük elveszít egy ilyen kivételes Dokimoszt. Antonyíj rögtön az Athoszra jött, 1908-ban. Miután felkeresett Kolostorokat és Kelliket a Szűz Anyácska Kertjében, a Karakallu Kolostor Szent Kereszt Kellijében állapodott meg, ahol Szerzetes is lett 1910-ben és az Augusztinosz nevet kapta. 1943-ban, hogy nagyobb nyugalma legyen a Filotheosz Kolostor "Szűz Mária Bevezetése a Templomba" Kellijébe ment, ahol késő öregségéig küzdött, anélkül, hogy kiment volna egyszer is a világba. 1950-ben hallottam elöszőr Augusztinosz Atyáról, de sokáig nem adatott meg a lehetőség, hogy személyesen is megismerjem. Mindenki beszélt azonban szentségéről. 1955-ben, amikor a Filotheosz Kolostorban jártam, ott tartozkodásom másnapján felkerestem Kellijét, de sajnos nem volt ott. Hagytam néhány dolgot az ajtaja elött és vigyázva vissza tértem a Kolostorba, hogy ne tűnjön fel az Atyáknak, hogy a Kelliket járom ajándékokkal stb. Másnap délután eljött a Kolostorba Augusztinosz Atya és engem keresett. -Hol van egy Paisziosz nevű Szerzetes? Az Atyák meglepődtek és mondták neki: Mi még nem ismerjük jól! de, te honnan ismered? és megmutatták a kellimet. Amint kinyítottam az ajtót, földig borúlt és mondta: -Áldassék! Ezután így szólt: -Isten áldjon meg az ajándékokért, amiket otthagytál. Azután elővesz nekem a zsákjából egy kendőt hét kis gránátalmával, amik méretben nem különböztek a ringlótól. Ezeket a Kellije mellett lévő félig kiszáradt fáról szedte. Én el akartam titkolni a Jerondasz előtt, hogy ajándékokat hagytam neki, de ő így szólt hozzám:
-Ne fáradj, láttalak az Illés Próféta Orosz Kolostorból. Ez a Kolostor körülbelül négy óra gyaloglásra van Augusztinosz Atya Kellijétől. A Jerondasznak mindent látó kegyelmi ajándéka is volt. Az Istennek persze nem léteznek rövid és hosszú távolságok. Ennek kapcsán lehetőségem adódik és jónak is tartok megemlíteni egy másik esetet a távolba látás Kegyelmi ajándékáról. A szomszédja, Benjamin Diakonus Atya, Kelleijében látta oroszországi lemészárlását, úgy mint ahogy, mi most televizióban látunk valamit. Idő múltával, megtudták, hogy a látomás napján történt a cári család kommunisták által való lemészárlása. A Jerondasz nagyon szívére vette az állatok szenvedését is. Így ki alakult, hogy akinek öreg vagy beteg állata volt, kirakta és otthagyta kellijének környékén. Így Augusztinosz Atya Kellije, az egész környék állat menhely lett Karakallosztól és Filotheosztól, egészen az Ivironig. A szegény Jerondasz fogta a sarlót és gyűjtötte a fűvet egész nyáron, hogy átteleltesse a világiak által kitett nyomorék és öreg állatkákat. Ha talált valami más öreg állatot, azt is begyűjtötte menhelyére. Ha valakivel találkozott az úton földig hajolt altte és mondta: "Áldassék!" Nem nézte, hogy Pape vagy Szerzetes, fiatal vagy idős világi. Mert önmaga nagyon alázatos volt és mindenkit nagynak tartott, magát pedig a legkisebbnek mindenki közül. Egy nap lehajolt egy világi előtt, meglátta őt egy theológus és meglepődve így szólt: -A laikusoknak is meghajolsz? Augusztinosz Atya válaszolt neki: -Igen, mert a Szent Keresztség Kegyelme van velük. A Jerondasz nagy szeretetének és alázatának nem voltak határai, egyszer elmondta nekem, hogy Kellijében megjelent az ördög, félelmetes kutyaként, lángokat lövelve a szájából. Rátámadt, hogy megfojtsa, mert ahogy mondta égették a Jerondasz imái. Augusztinosz Atya megragadta és erősen a falhoz vágta mondva: -Rossz ördög, miért háborúzol az Isten teremtményeivel? Erről, ezt mondta Jerondasz nekem: -Az ördög is erős, de engem sem kell félteni, a falra kentem. Utána azonban nagyon zavart a lelkiismeretem, hogy megütöttem az ördögött. Türelmetlenül várta, hogy kivilágosodjon, hogy mehessek lelki Atyámhoz gyónni, mível megütöttem az ördögöt. Amint virradt elmentem Provatába (másfél órás út) a lelki Atyámhoz és gyóntam. A lelki Atyám nagyon kegyes volt és egyáltalán nem szabott ki rám bűntetést, de mondta, hogy áldozzak. Én örömömben egész éjszaka imádkoztam komboszkinivel a kezemben, és utána elmentem a Szent Liturgiára és áldoztam, amikor a Pap a Szent Kanalat a számba tette, a Szenséget egy darab Húsnak és Vérnek láttam és megrágtam, hogy lenyeljem. Egyúttal nagy örömmámort éreztem, amit alig tudtam elviselni. Szemeimből édes könnyek folytak és a fejem úgy világított, mint egy lámpa. El is mentem gyorsan, hogy ne lássanak meg az Atyák, és a Hálaadást egyedül olvastam a Kellimben. A Jerondasz megjelenése fénylő volt, mivel beragyogta őt az Isten Kegyelme. És ha csak láttad elfelejtetted minden bánatodat, olyan nagy örömet sugárzott benső jóságával. A külső viselete, a reverendája foltozott volt, rosszabb mint az a ruha, amit a kertész rak a madárijesztőre. Ha véletlenűl kapott valami jó dolgot, ő is tovább ajándékozta másnak. Kellije a munkások központja volt, akik a Kolostorok erdejiből pallókat szállítottak. Bármi kellett a munkásoknak Augusztinosz Atya Kellijébe mentek és elvették, anélkül, hogy megkérdezték volna. Sokszor mindenét elvették amije volt és utána összeesve találtak rá a kimerültségtől. Egyetlen megoldás kínálkozott, hogy a Kolostor ellása őt egy kis liszttel,hogy valami kását csinálon belőle. Szerzett egy öreg sütőt is Augusztinosz Atya, megkelleszett vízzel egy kis lisztet, csak sóval és megsütötte lepénynek, és ez volt egyben a kenyere és minden étele is. Ünnepnapokon egy szeletet ebből olíva olajba mártott, megáldotta a Kereszt jelével és
hálaadással fogyasztotta, néhány Atya piszkálta és kérdezte tőle: -Mit eszel, Augusztinosz Atya? Ő válaszlot: -Én mindig csak finom sülteket eszek. Amikor az Atyák adtak neki, valami szardínia konzervet, azt megtartotta, hogy megvendégelhessen valaki idegent. Ilyenkor a Jerondasz kinyította a dobozt és a szadíniákat kiszedte a megvendégeltnek, és roppant boldog volt, hogy hallal tudja kínálni vendégét. Mindig csak ilyeneket csinált, magát háttérbe szorítva, de a Krisztus egyfolytában jól lakatta Szent Kegyelmével. A környék összes Atyái és a világiak is szerették. Különösen a Filotheosz Kolostor Atyái, akik kérték is, hogy a Kolostorba fogadhassák. Gondoskodni akartak róla, mivel romlani kezdett a szeme. A Jerondasz azonban öreg és nyomorék állataira gondolt akiket gondozott és visszautasította a hívást. Végül a Jerondászok - Isten áldja őket -, fogták őt is állatait is és bevitték a Kolostorba, amibe így már bele nyugodott. A Kolostorban persze jól gondját viselték az Atyák amit ő a Szűz Anya nagy áldásának tartott és hálából mindig a valóban méltót énekelte, és a szemei öröm könnyekkel teltek el. Augusztinosz Atya jelenléte áldás volt a Kolostor számára. Sokat segített az idős Atyák istápolásában, mivel őt nem csak emberek látogatták, hanem Szentek és Angyalok is és még a Szűz Anya is. Amikor a Jerondasz az istápolyban meglátta a Szűz Anyát vagy a Szenteket, miközben az öregek feküdtek vagy pihenve támaszkodtak, nagyon elszomorodott. Odament tehát és lökdöste őket, hogy keljenek fel, mondva: "A Szűz Anya!", vagy ha Angyalt látott: "Az Angyal!" Ők persze nem láttak semmit, de megértették, hogy valami történik, és felkeltek és hódolattal álltak. Az ápoló azonban képzelgésnek tartotta és leszidta, mondva: -Hagyd az örgeket nyugton! Majd rád fogunk hallgatni a képzelgéseiddel? De a Jerondasz folytatta a sarkallásokat, mivel hódolatból nem tudta megállni. Amikor az Atyák mentek meglátogatni és kérdezni, hogy léte felől, mindig ő kérdezte elsőnek: -Hogy vannak az őszvérkéim és a csacsikáim? Ők válaszoltak: -Nagyon jól vannak - és a Jerondasz örült. -Te, Augusztinosz Atya, hogy vagy? -Hála az Istennek, nagyon jól. Így boldogan, nagy jóságával, dícsőitve az Istent, szünet nélkül imádkozva töltötte, vagy még inkább élte meg Paradicsomi életét a Szűz Anyácska Kertjében. A Krisztus volt benne. A szíve Paradicsomi volt, és méltatott rá, hogy innen is lásson Angyalokat és Szenteket, és még a Szűz Anyát is, és később, hogy örökké újjongjon! Mikor Augusztinosz Atya lelke távozott, az arca háromszorosan ragyogott! Gondoskodott róla az Isten, hogy az ápoló Szerzetes is ott legyen ekkor, aki csodálta és most már maga tett bizonyságot arról, hogy a Jerondaszt Szentek látogatták. Augusztinosz Atya megpihent az Úrban 1965 március 27-én, 83 éves korában. Áldása legyen velünk. Ámin!
Georgiosz Atya a Remete Georgiosz Atya a Szithoniai Szikiában született, 1922 táján. Világi neve Joannisz volt. Georgiosznak az Angyali Rend felvételekor neveztetett el, amikor lelkileg született újjá a szomszédos Athoszi félszigeten a Szűz Anyácska Kertjében. Az Atya valóságosan úgy élt mint egy égi madara a Szent Hegynek, az Isten égi kupolája alatt,
mivel nem volt még kalyibája sem mint a többi Atyának. Felszabadulva tehát a hiábavalóságoktól az ártatlanság erényével és rabúl ejtve az Isten szeretetétől, járta az Athosz mint Krisztus "jó csavargója". Egész vagyona szakadozott ruhája volt, ugyan az télen is nyáron is. A lábait pedig széles rongy szallagokkal fáslizta be, hogy ne szálljon alá kevés vére az állva imádkozásnál és hosszú vándor útjain a csúcsokon és a völgyekben, ahol szakadatlanul járt, rejtőzve az emberek elől. A lelke az Istennel egyesült, foszladozó ruhái pedig úgy néztek ki mint a szárnyak. A Jerondasznak Isteni Kegyelme volt. Ha valaki messziről látta Georgiosz Atyát a bozótban, ahogy szedret eszik, valami nagy sasnak hihette. A nyarat vadon termő szederrel és fügével vészelte át, de télen amikor szinte semmi sem termett, nehéz volt, mivel a szamóca és a gesztenye is november táján véget ér és utána csak magvak és valami fűvek maradnak. Rendes ételt csak a Kolostorok ünnepén evett az Athosz észak-keleti oldalán ahol időnként megjelent. Általában két nappal az ünnep előtt ment és segédkezett a főzésben és a Kolostor takarításában. Sokan könnyen félre érthették őt és szellemileg vissza maradottnak hitték, de aki közelről megismerte, magát találta visszamaradottnak, Georgiosz Atyát pedig Istentől megvilágosodottnak. Mindig a legkészségesebb volt mások óhaját teljesíteni. Hol az egyik hívta: "Giorgi, gyere ide", hol a másik: "Giorgi, gyere ide". Ő mondta: "Áldott legyen!" és szaladt. Ez reggeltől estig tartott. Senki sem hívta Georgiosz Atyának, hanem Giorginak. Annak ellenére, hogy kimerült volt a munkától, este nem ment a vendég házba, hogy kipihenje magát, hanem lefeküdt egy kicsit a Templom előcsarnokában, kiterülve a márványon mint egy halott, keresztbe font karokkal. Ez volt a szokása télen-nyáron, és mindig ugyanabban a ruhában. Georgiosz Atya számára minden évszak egyforma volt, mivel már Paradicsomi körülmények között élt. Az Isten szeretete hol melegítette, hol hűsítette. Ha valaki meglátta ott fekve, felugrott hirtelen mintha riadó lenne és mozdulatlanul, szoborként állva imádkozott órákig. Amikor kezdőként megismertem a Kolostorban, mivel még tele voltam világi előítéletekkel, bolondnak gondoltam őt, ahogy az összes világi és néhány Atya is. Néha még bolondnak is mondtam, de amikor Germanosz Atya, a legöregebb és legerényesebb Szerzetes a Kolostorban, szigorúan figyelmezetett és azt mondta: -Ő Szent, de Krisztusért bolondként tesz. Ezután nagyon tisztelni kezdtem. Figyeltem őt és magam is meggyőződtem, hogy valóban van szentsége. A Kolostorokban ahová járt, miután áldozott, az ünnep délutánjáig maradt, hogy segítsen, és utána elment annélkül, hogy bármi adományt elfogadott volna. Ezért nem volt zsákja sem, még zsebei se, hanem úgy élt mint egy madár a Szűz Anyácska Kertjében. Ilyen nagy önmegtagadást soha nem láttam egy Atyánál sem. Georgiosz Atya teljesen az Isten kezeire hagyatkozott, ezért érzett nagy biztonságot, amit a Krisztus adott neki és kifogyhatatlan örömöt, amivel nem tudott betelni. Szárnyaló szíve a szent szerelemtől a hegyekbe hajtotta, vagyis "világgá ment", de jó értelemben. Mindig boldog volt. Sokszor mondott bizonyos dolgokat, amit összefüggéstelennek tartottak azok, akik nem értették őt, pedig meg volt az értelmük. Amikor néha találkozott emberekkel akik megsejthették aszkéta mivoltát, mondani kezdte: -Étel-élet, böjt-halál...étel-élet, böjt-halál... Persze aki ezt hallotta, megállapította, hogy falánk. Ugyan ezt a benyomást akarta tenni az emberekre, amikor olykor az asztalnál evett, mivel szándékosan falánkúl fogyasztott. Ha pédáúl tojás volt a terítéken mindjárt össze maszatolta magát és mivel sosem mosdott azt ahatást keltette, hogy mindig csak tojást eszik. Ha megkérdezte valaki lelki dolgokról, nagyon megvilágosodottan válaszolt, de amikor látta,
hogy csodálják, akkor kezdett valami zavarosat csinálni és ködősített. Nagyon sokra tartotta az alázatot és az engedelmességet. Ezért cselekedeteit mindig az Isten akaratának rendelte alá és a többiekének, teljesítve minden kívánságot. Még emellett is szükségét érezte egy Szent alárendeltségnek és elkezdett szolgálni egy beteg Jerondaszt, aki agyhártyagyulladásban eszét vesztette. Azzal a céllal teljesítette a bolond és ellentmondó utasításokat, hogy teljesen megtörje saját akaratát. Akkor egyetlen egyszer, láttam zsákkal Georgiosz Atyát, amikor az alárendelt tanítványa volt ennek a beteg Jerondákinak, aki végül is elzavarta őt. Keresett még valami fél alárendeltséget, végül azonban ismét a hegyeknek vágott. Ahogy teltek az évek úgy lett egyre éretebb Georgiosz Atya, amit néhányan kezdtek megsejteni. Ezért helytelenségeket csinált ráadásul nyílvánosan. Egyszer egy hatalmával vissza élő csendőrt felpofozott Georgiosz Atya. Erre persze azonnal bolondok házába vitték. Ott az orvosok alapos kivizsgálás után, mint normálist elbocsátották. Ez az eset azonban elég volt ahhoz, hogy a közvélemény örültnek kiáltsa ki Georgiosz Atyát. Így a továbbiakban már szabadabban mozoghatott, anélkül, hogy belső értékeit tisztelték volna. Ezen a szent módon gúnyolta ki az Isten embere a világ hiábavalóságait. Most nem tudjuk hol van! Próbáltam kideríteni, de sikertelenül. Elment az égbe? Vagy él még? Mindenestre nyomai eltüntek! Az áldása legyen velünk. Ámin!
Filaretosz Atya Filaretosz Atya, az erény barátja, is egy volt a szerénységben, visszahúzodottságban élő Atyák közül, akik jóravalólag küzdöttek a Szűz Anyácska Kertjében, hogy elérjék a "vágyot célt", a lélek megváltását. Földi hazája Erdély volt. A megváltó 1892-ik évében született, a Szent Keresztségben pedig a Miklós nevet kapta. Édesapját Jánosnak, édesanyját pedig Márjának hívták, vezették neve pedig Duszasz volt. Duszasz Miklós 1912-ben, húsz éves korában jött a Szent Hegyre. A Vatopedo Kolostor, Szent Ipatiosz Kellijében lett Szerzetes és a Filaretosz nevet kapta. Nyolc évig élt ott és 1920-ban jött Kapszalába, a Sztavronyikita Kolostor Szent András Kellijébe, Modeszto Atyához akit öregségében ápolt. Ebben a Kelliben folytatta és fejezte be a jó harcot. Már 1956-ban hallottam a tiszteletre méltó Jerondasz lelki állapotáról. Több Atya, főleg tanítványai meséltek róla, elsősorban azonban Vartholomeosz Atya aki bejárt a Filotheosz Kolostorba. Közelről azonban csak 1968-ban méltattam megismerni a fölöttébb méltó Jerondákit, amikor a Sztavronyikita Szent Kereszt Kellijében voltam, ott a közelében. Bármikor is mentem oda, kint találtam a Jerondaszt, állva, ahogy egyik kezével a párkányba kapaszkodik, a másik kezével a komboszkinit pergeti. Nagyon szenvedett a fulladástól, ezért jött ki általában. Amikor megkérdeztem "hogy vagy Jerondasz?", "Dícsőség Istennek!", válaszolta. -Mit kívánsz, mit hozzak neked? -A Szűz Anyácska megadja nekem amire szükségem van. Nem fogadott el semmit. Ha valaki titokban hagyott ott neki ajándékot, az nagy gondot jelentett neki a jóravaló Jerondákinak, mivel nagyon érzékeny lelki mérlege volt. Vagyis sokat kellett imádkoznia, sok törödéssel, mivel túl becsülte az otthagyott dolgokat. Ha valami öt drachmát ért, ő húsznak tartotta, és húsz, száz csomós komboszkinit kellett csinálnia leborúlásokkal (!) az ajándékozó lelkéért. Egyszer kértem a Jerondasz, hogy fogadjon el egy kis ajándékot, de ő nem engedte:
-Nem bírom, nem bírom, nem tudok annyi komboszkinit és leborúlást csinálni. Megvannak a magam lelki kötelességei is és itt van a beteg Vartholomeosz Atya is akitő a Krisztus csak türelmet kér. Vartholomeosz Atya, a tanítványa évek óta súlyos parkinzon kórban szenvedett és egész testében remegett. Filaretosz Atya pedig, amellett, hogy megtette lelki kötelességeit, gondozta őt is, pedig már maga is hetvennyolc esztendős volt. Tizenöt teljes évig ápolta, addig amíg ő maga is ágynak nem esett. Már megpattantak lábának erei a sok, mivel mindig állva imádkozott, sebeiből a nedvek cípőjén keresztül a földre csorogtak. Aztán, mivel fulladása is volt, egy sarokban ült, hogy ne dőljön el és régi pokrócokba burkolózva imádkozott. Persze az Atyák látogatták őket, de hol egyszerre mind, hol meg senki, mivel mindegyik azt gondolta, hogy valaki úgyis megy és végül egyedül maradtak, mindketten segítség nélkül. Ezekben a napokban bizonyára jobban érezték az Isteni gondoskodást, mivel hiányzott az emberi. De azért is, mivel mindkettőjüknek nemes szeretete volt, mivel az egyik a másikra gondolt és így mindkettőjükre gondolt a Krisztus és a Szűz Anya, és istenileg vígasztalták őket. Filatetosz Atya tanítványával a szinte béna Vartholomeosz Atyával nem fogadta el a meghívásokat se a Kolostorokba, a se a Kellikbe, ahol gondjukat viselték volna. Arra gondolok, hogy sok isteni állapotot éltek meg abban a kis Kelliben, és nem vitte rá őket a szívük, hogy elváljanak a szent helytől, meg azért is, mert nem akartak mások terhére lenni, mivel nemes lelkűek voltak. Egy napon, mikor látogatóba mentem hozzájuk, már a Kellijük felé haladva mennyei illatot éreztem! Amint kinyítottam az ajtót, még erősebben éreztem az illatot. Mit látok azonban? A szegény Jerondáki a földre esve és beszorulva, úgy hogy föl se tud kelni, de még lélegezni se! Felemeltem és kezdett lassan-lassan levegőt kapni, mutogatava kérte, hogy takarjam be. Alig maradt már vére és nagyon fázott. És míg emberileg össze kellett volna piszkítania a padlót és magából pedig bűzt árasztani, mivel lábából egyfolytában szívárogtak a nedvek, mégis, megszentelt lelke révén minden illatozott! Amikor tehát ebben a helyzetben láttam, kértem Vartholomeosz Atyát, hogy ott maradhassak Kellijükben, segítésgükre, de ő nem fogadta el. Azt mondta menjek másnap, így vissza kellett térnem a Kellimbe. Mi történik velem azonban, ezen az éjszakán! Abban az órában mikor az éjféli imát mondtam komboszkinivel, mit látok!... Látom Filaretosz Atyát fénylő arccal, körülbelül tizenkét évesen, amint a Mennybe megy, égi fénnyel övezve. Ebből megértettem, hogy megszentelődött lelke megpihent az Úrban. 1975 június 1-e volt. Nyolcvanhárom éves korában húnyt el. Áldása legyen velünk. Ámin! Később Vartholomeosz Atyát a Sztavronyíkita Kolostor gondozta. Meg is érdemelte a jó gondviselést, annál is inkább, mivel tizenötéves gyermekként jött el Romániából, lelki aszkézisre, a Szűz Anyácska Kertjébe, amikor még gyermek társai javában világilag játszadoztak hazájukban. Vartholomeosz Atya sok évig szolgált az Iviron Kolostor lepra telepén is, ami a közelben volt. A Szűz Anya Portaitisza csodatevő ikonja, ami a leprások gondvielője is, gondoskodjon az én leprás lelkem megváltásáról is. Ámin! Efrém Atya Ipatiosz Atya Kellijével szemben ami a Vlahika Kellik között állt, Katunakia felett, látszik egy
barlang, ami, ahogy a Jerondákik mesélik, a törökhódoltság idején rablók barlangja volt. Ezt a barlangot aztán Efrém Atya a Betlehemi Szent Barlangá változtatta, mivel megszentelte szent életével. Efrém Atya Thesszáliából származott. Érzékeny és alázatos lelke volt és férfias küzdő szellemisége. Jerotheosz Atya és Makáriosz Atya Keraszjából mondták, hogy Efrém Atya olyan volt mint a régi idők Atyái Nitriában és Thivaidoszban. Ugyan ezt mondták az istenfélő Jerondákik Szent Vaszilioszból és aszkéta szomszédai is. Mindenki elismerte erényeit, különösen nagy alázatát és visszahúzódottságát, míg önmagát méltatlannak tartotta. A következő néhány esetből sokat fognak meríteni azok, kik jószándékuak és feltünés nélkül küzdenek. Az Atyák néha lejártak és vásároltak valamiket (élelmet stb.) vagy ajándékokat kaptak a Kolostorokból (kétszersültet vagy zöldségeket). Lement Efrém Atya is éjjel titokban és megtöltötte zsákját a szemetes gödrökből üres konzerves dobozokkal, és nappal ő is megrakottan ment föl barlangjába azt a benyomást keltve a többiekben, hogy ő is élelmet visz. Amikor a barlangjához ért kiöntötte az üres konzerves dobozokat a barlang bejárata elé, hogy feltünjön a látogatóknak és azt gondolják róla, hogy falánk, miközben pedig ő nagy böjtöket tartott. A sok aszkézistől és a nedvességtől ami a barlangban volt, később tuberkolózist kapott. Ezért arra kényszerült, hogy a barlang mellett napos helyen építkezen. Meg is építette saját maga kis kő kunyhóját, habarcs nélkül, amibe épp csak befért. Korábbi szokását itt is folytatta: titokban üres konzervdobozokat hordott a szemetes gödrökből, ajtaja elé. Akik látták, mivel nem ismerték a valóságot, ezt mondták: -Mit csinál ez itt? Megállás nélkül konzerveket eszik. Ha néha az Atyák valami aándékot adtak neki, örömmel elfogadta, de éjszaka ment és a rászoruló Atyák kunyhója elött hagyta, vagy a betegeknél, akiket szolgált is. Nagy önmegtagadása volt és az Isten gondoskodására hagyatkozott. Egyszer a sok hó körülzárta a barlangját, de a Jó Isten csodálatos módon élelmet küldött Efrém Atyának egy emberrel aki hozott egy zsákot ajándékokkal, de azonnal eltünt Efrém Atya szemei elől! A Jerondasz dícsőitette az Istent és az egész telet ezzel az isteni ajándékkal töltötte. Mindannak ellenére amit elmondtam, Efrém Atyának nagy és szigorú önkritikája volt, és némelyek elhitték sajnos amit magáról mondott, vádolva önmagát. Így alázatosan és ismeretlenül fejezte be kemény küzdelmét a Krisztus szeretetéért és megpihent az Úrban 1962-ben. Áldása legyen velünk. Ámin! Konszantinosz Atya a Krisztusért bolond Az ártatlan és csendes, Krisztusért bolond Konstantin Atya (világi nevén Angelisz) a Dodoniszi Kalentziben született az Epiroszon, 1898 február 10-én. Az édesapját Sztavrosznak, édesanyját pedig Anthulának hívták. Szerzetesi életének kezdetéről nem ismerünk részleteket csak annyit, hogy a Dionisziosz Kolostorban volt próbaidős. Ezután aztán évekig Kariesz közelében lehetett őt látni, a Kutlumuszio Kolostor egy romos Kellijében húzta meg magát. (Régen ez a Szent Györgyhöz tartozó "Monidrio Filadelfon" volt.) Ott tehát, a rombadőlt épület egyik sarkában, ahova kevesebb víz eső esett be a tetőn, és kevesebb hideg sűvített be a kitört ablakokon kersztül, volt valami foszladozó pokróca és az egész helye egy sasfészekre hasonlított. Külsőleg Konstantin Atyáról nem látszott Szerzetes mivolta, mível csak fövege és szakálla utalhatott volna erre. Mindig egy régi köpenybe burkólozott, amit egy madzaggal szorosan
összekötött a derákán és úgy nézett ki mint egy világi. Bensőleg azonban az Angyali Rend kegyelmével volt felruháza, ami arcára is volt írva. Aki távolról látta a Jerondászt, szerencsétlen szegény embernek, vagy bolondnak hitte, de ha közelről látta valaki ragyogó arcát, megértette, hogy valami titok rejtőzik ebben az áldott emberben és már azokról gondolta, hogy bolondok akik Konstantin Atyát mondták bolondnak. Jero Kosztasz (így szólították), így élt, teljesen elhanyagolva magát, mivel nem is fürdött, mégis tiszta volt mint egy égi madár. Emberekkel ritkán beszélt, de az Istennel állandóan, a szűntelen ima által. Sokszor elragadtatott elméje és mikor magához tért, furcsa mozdulatokat tett kezével, megtévesztésből, és anélkül, hogy szólt volna elment. Persze a világi embereknek ez a viselkedése félreérthető volt. Még akkor is, ha valami prófétikusat mondott nekik, az is értelmetlenségnek tünt. Ha a körülötte lévők beszélgettek, ő nem figyelt, mivel imádkozott és az elméje az Istennél volt, ezért megint csak elvontnak tartották. Sokszor, kitartóan kellett kérdezni Konsztantinosz Atyát, hogy válaszra bírják, de akkor is csak pár szót mormolt el, viszont profétikusan. Egyszer felkereste őt egy fiatal aki Szerzetes akart lenni, de mindenhol akadályokba ütlözött, mert írigyelete őt az ördög. Amint meglátta őt Konsztantinosz Atya, messziről mondta: -Joánnisz, olvasd el Damaszkuszi Szent János történetét, hogy lásd min ment keresztül! Joannisz elöször kételkedett benne! De amikor aztán elolvasta, látta mit szenvedett el, kíméletlen és kemény Jerondászától Damaszkuszi Szent János, de olvasta azt is milyen türelemmel viseltetett a Szent, míg az Isten szólt hozzá. Ezért tehát az ifiú is türelmet tanusított és előre haladt a Szerzetességben. Máskor teljesen véletlenül három Atya találkozott Konsztantinosz Atyával és megkérdezték, hogy menjenek-e egy bizonyos Kolostorba. Ő nem válaszolt. Egyikük azonban kitartóan kérdezte, ekkor Konsztantinosz Atya mormolt valamit az orra alatt. Jerondasz szavai persze akkor összefüggéstelennek tüntek, de néhány éven belül beeljesült profétiája... Konsztantinosz Atyának, benső tisztasága volt, ezért tisztán látott nagyon messzire! Sajnos küzüllünk szerencsétlenek küzül az "Isten emberét" visszamaradottnak tartottuk, mível romok közt élt, pedig ő, ott a romok között egyre csak a lelkét építette, amely lélek többet ér az egész világnál, ahogy a Krisztus mondta nekünk. Ahogy mondtam, a romok közt egy sarokban volt a tanyája, foszladozó porócokkal, maga mellett tartott egy Zsoltáros könyvet és egy Egyházi naptárt. Háztartása pedig egy pléhdoboz volt kozerves dobozból drót füllel! Ez volt minden vagyona! Rendszerint szombatonként felkeresett két-két szállást Karieszben és az Atyák adtak valamit maradékukból a pléhdobozába. Csendben ment, nem kéregetett, nemes lelkű volt. Ha a többiek elfoglaltak voltak, elment anélkül, hogy bármit is kapott volna. Néha-néha elment a zöldséges előt is, és mint egy veréb öt-hat olívabogyót csipegetett kérés nélkül. A zöldségesek ezt megtiszteltetésnek vették, mert szerették az Öreg Kosztát. Ha valaki titokban pénzt rakott a zsebébe, kiszedte és ő is észrevétlenül ott hagyta a zöldségeseknél, majd elment. Így jóravalólag élt az Öreg Kosztasz, a Szűz Anyácska Kertjében mint ártatlan bárány. Sajnos azonban tizenegy évvel ezelőtt, 1969-ben, mivel sok világi Európai jött az Athoszra, és bolondnak hitték, ahogy Karieszben megjelent, a hatóságok bolondokházába küldték az Isten emberét! Ott a klinikán miután megvizsgálták az orvosok, nem találták őt bolondnak. Az agya négyszáz dirhent (1280 gr.) nyomott, de mi, mai emberek tovább igazságtalankodtunk vele, felületes megítélésünkkel. Miközben teljesen egészségesnek találták a bolondokházából elküldték az öregekotthonába. Ott, mivel hirtelen került világi környezetbe - Thesszalonikibe meghuzodott egy sarokban és mondta az imát, szemeiből pedig szakadatlanúl mint gyöngyök peregtek a könnyek.
Amikor megtudtam mi történt Kosztasz Atyával és, hogy az öregek otthonában van, mondtam a növérnek aki az irodán dolgozott ott, hogy viselje gondját. Persze jobb volt az öregekotthona mint a bolondok háza, de bármilyen jó is volt, az ártatlan Szerzetesnek, Konsztantinosz Atyának a Szűz Anyácska Kertje jobb volt a világ összes palotájánál. Csodálkozott a szegény Jerondáki és kérdezte a ápoló nővért: -Miért hoztak engem ide: Ott fejezte be, tehát hátralevő életét a "Krisztusért bolond" aki miattunk világi okosok miatt szenvedett. Nincs jelentősége hol hunyt el, az öregekotthonába-e... és nem a Szent Hegyen az Öreg Kosztasz. Az aminek jelentősége van, hogy a Paradicsomban ébredt, a nagyon okos, a "Krisztusért bolond" Konsztantinosz Atya. Áldása legyen velünk. Ámin! Konszantinosz Atya a Krisztusért bolond Az ártatlan és csendes, Krisztusért bolond Konstantin Atya (világi nevén Angelisz) a Dodoniszi Kalentziben született az Epiroszon, 1898 február 10-én. Az édesapját Sztavrosznak, édesanyját pedig Anthulának hívták. Szerzetesi életének kezdetéről nem ismerünk részleteket csak annyit, hogy a Dionisziosz Kolostorban volt próbaidős. Ezután aztán évekig Kariesz közelében lehetett őt látni, a Kutlumuszio Kolostor egy romos Kellijében húzta meg magát. (Régen ez a Szent Györgyhöz tartozó "Monidrio Filadelfon" volt.) Ott tehát, a rombadőlt épület egyik sarkában, ahova kevesebb víz eső esett be a tetőn, és kevesebb hideg sűvített be a kitört ablakokon kersztül, volt valami foszladozó pokróca és az egész helye egy sasfészekre hasonlított. Külsőleg Konstantin Atyáról nem látszott Szerzetes mivolta, mível csak fövege és szakálla utalhatott volna erre. Mindig egy régi köpenybe burkólozott, amit egy madzaggal szorosan összekötött a derákán és úgy nézett ki mint egy világi. Bensőleg azonban az Angyali Rend kegyelmével volt felruháza, ami arcára is volt írva. Aki távolról látta a Jerondászt, szerencsétlen szegény embernek, vagy bolondnak hitte, de ha közelről látta valaki ragyogó arcát, megértette, hogy valami titok rejtőzik ebben az áldott emberben és már azokról gondolta, hogy bolondok akik Konstantin Atyát mondták bolondnak. Jero Kosztasz (így szólították), így élt, teljesen elhanyagolva magát, mivel nem is fürdött, mégis tiszta volt mint egy égi madár. Emberekkel ritkán beszélt, de az Istennel állandóan, a szűntelen ima által. Sokszor elragadtatott elméje és mikor magához tért, furcsa mozdulatokat tett kezével, megtévesztésből, és anélkül, hogy szólt volna elment. Persze a világi embereknek ez a viselkedése félreérthető volt. Még akkor is, ha valami prófétikusat mondott nekik, az is értelmetlenségnek tünt. Ha a körülötte lévők beszélgettek, ő nem figyelt, mivel imádkozott és az elméje az Istennél volt, ezért megint csak elvontnak tartották. Sokszor, kitartóan kellett kérdezni Konsztantinosz Atyát, hogy válaszra bírják, de akkor is csak pár szót mormolt el, viszont profétikusan. Egyszer felkereste őt egy fiatal, aki Szerzetes akart lenni, de mindenhol akadályokba ütlözött, mert írigyelete őt az ördög. Amint meglátta őt Konsztantinosz Atya, messziről mondta: -Joánnisz, olvasd el Damaszkuszi Szent János történetét, hogy lásd min ment keresztül! Joannisz elöször kételkedett benne! De amikor aztán elolvasta, látta mit szenvedett el, kíméletlen és kemény Jerondászától Damaszkuszi Szent János, de olvasta azt is milyen türelemmel viseltetett a Szent, míg az Isten szólt hozzá. Ezért tehát az ifjú is türelmet tanúsított és előre haladt a Szerzetességben.
Máskor teljesen véletlenül három Atya találkozott Konsztantinosz Atyával és megkérdezték, hogy menjenek-e egy bizonyos Kolostorba. Ő nem válaszolt. Egyikük azonban kitartóan kérdezte, ekkor Konsztantinosz Atya mormolt valamit az orra alatt. A Jerondasz szavai persze akkor összefüggéstelennek tüntek, de néhány éven belül beeljesült proféciája... Konsztantinosz Atyának, benső tisztasága volt, ezért tisztán látott, és nagyon messzire! Sajnos mi, szerencsétlenek, az "Isten emberét" visszamaradottnak tartottuk, mível romok közt élt, pedig ő, ott a romok között egyre csak a lelkét építette, amely lélek többet ér az egész világnál, ahogy a Krisztus mondta nekünk. Ahogy mondtam, a romok közt egy sarokban volt a tanyája, foszladozó pokrócokkal. Maga mellett tartott egy Zsoltáros könyvet és egy Egyházi naptárt. Háztartása pedig egy kozerves doboz volt drót füllel! Ez volt minden vagyona! Rendszerint szombatonként felkeresett egy-két szállást Karieszben és az Atyák adtak valamit maradékukból a pléhdobozába. Csendben ment, nem kéregetett, nemes lelkű volt. Ha a többiek elfoglaltak voltak, elment anélkül, hogy bármit is kapott volna. Néha-néha elment a zöldségesek előt is, és mint egy veréb öt-hat olívabogyót csipegetett kérés nélkül. A zöldségesek ezt megtiszteltetésnek vették, mert szerették az Öreg Kosztát. Ha valaki titokban pénzt rakott a zsebébe, kiszedte és ő is észrevétlenül ott hagyta a zöldségeseknél, majd elment. Így jóravalólag élt az Öreg Kosztasz, a Szűz Anyácska Kertjében mint ártatlan bárány. Sajnos azonban tizenegy évvel ezelőtt, 1969-ben, mivel sok világi európai jött az Athoszra, és bolondnak hitték, ahogy Karieszben megjelent, a hatóságok bolondokházába küldték az Isten emberét! Ott a klinikán, miután megvizsgálták az orvosok, nem találták őt bolondnak. Az agya négyszáz dirhent (1280 gr.) nyomott, de mi, mai emberek tovább igazságtalankodtunk vele, felületes megítélésünkkel. Miközben teljesen egészségesnek találták, a bolondokházából elküldték az öregek otthonába. Ott, mivel hirtelen került világi környezetbe - Thesszalonikibe meghúzodott egy sarokban és mondta az imát, szemeiből pedig szakadatlanul, mint gyöngyök peregtek a könnyek. Amikor megtudtam mi történt Kosztasz Atyával és, hogy az öregek otthonában van, mondtam a növérnek aki az irodán dolgozott ott, hogy viselje gondját. Persze jobb volt az öregek otthona mint a bolondok háza, de bármilyen jó is volt, az ártatlan Szerzetesnek, Konsztantinosz Atyának a Szűz Anyácska Kertje jobb volt a világ összes palotájánál. Csodálkozott a szegény Jerondáki és kérdezte a ápoló nővért: -Miért hoztak engem ide? Ott fejezte be, tehát hátralevő életét, a "Krisztusért bolond", aki miattunk világi okosok miatt szenvedett. Nincs jelentősége hol hunyt el, az öregek otthonába-e... és nem a Szent Hegyen az Öreg Kosztasz. Az aminek jelentősége van, hogy a Paradicsomban ébredt, a nagyon okos, a "Krisztusért bolond" Konsztantinosz Atya. Áldása legyen velünk. Ámin! Szávvasz Atya az Eszfigmenitisz
Tihon Atya egyik kedves barátja volt a jóságos Szávvasz Atya, akinek részévé vált már az állandó imádság és nagy lelki magasságokat élt meg. Szávvasz Atya tizennégy éves korában, kis gyermekként jött az Athoszra, hátra hagyva szüleit és hazáját Filipiádát, jött és bezárkozott a Szűz Anyácska Kertjébe, nem azért, hogy játszon, hanem, hogy küzdjön. És valóban derekasan küzdött, Krisztus atlétája lett és megkoszorúztatott.
A világból való eljövetelének oka, ahogy maga mondta nekem, Kalavitosz Joánnisz élettörténetének megismerése volt, ami lángra lobbantotta az édes, Krisztus iránti szeretetet és így jött a Szent Hegyre, az Eszfigmenu Kolostorba. Kicsiny korától kezdve nagyon jóravalólag küzdött, egész késő öreg koráig, anélkül, hogy magával törödött volna. Mindig csak másokkal törődött, másokon akart segíteni. Egy ilyen hosszú, kemény küzdelem után természetes, hogy testi problémák jelentkeztek, egészsége megromlott. Krisztus Atlétája azonban türelemmel ünnepelte a fájdalmakat, a Szent Mártírokra emlékezve és dícsőítette az Istent. Amikor megkérdeztem "hogy szolgál az egészsége", ő ezt mondta nekem: -Dícsőség az Istennek, nagyon jó. Én semmit se szenvedek a Szent Mártírokhoz képest, de nem is cselekedtem semmit a Szent Atyákhoz képest. Pedig soha nem hanyagolta el lelki kötelességeit még késő öregségében sem, amikor már testi erői elhagyták és növekedtek fájdalmai. Szávvasz Atya mindig örült a fájdalmaknak és folyton mondta, Dícsőség az Istennek. A Kolostor Atyái szeretetből elvitték őt Athénba egy kilinikára, hogy kivizsgálják, ő engedelmes volt mint jó Közösségbeli. A nyugalom szerető Szávvasz Atya azonban, jobban szenvedett a világi zajtól, mint betegsége fájdalmaitól és kérte az Atyákat vigyék őt vissza Bűnbánó helyére, a Szűz Anyácska Kertjébe. Az Atyák beleegyztek és ideiglenesen a Hriszoválándosz Kolostorba vitték, hogy ott előbb egy kicsit össze szedje magát és utána vigyék tovább az Athoszra. Egy este azonban mennyei illattal telt el a Kolostor! A Jerondissza (Apáca Elöljáró) nem tudta mire vélni! Nem sokára rájöttek, hogy az illat Szávvasz Atya kellijéből jön. Mikor kinyították az ajtót csak úgy dőlt ki az aroma, Szávvasz Atya pedig már átadta lelkét. Ekkor megértették, hogy az illat Szávvasz Atya illatozó lelkéből árad. Az Atyák pedig vissza hozták az Athoszra, Bűnbánó helyére. Áldása legyen velünk. Ámin!
A Szerzetes Pap aki meggyötörtetett a kisértés által egy büszke gondolat miatt Egyszer valamelyik Kolostorban volt egy Szerzetes Pap aki bár külsőleg jóravalónak látszott de bensőleg büszkeséget rejtett. Mindenben rendes volt, udvarias és küzdő szellemű és lelki tanácsokkal látta el a többieket ,mert művelt is volt. Ő maga azonban nem kapott senkitől sem segítséget mivel a többiek nem vették a bátorságot, tiszteletből, hogy megemlítsenek neki dolgokat, amit pedig láttak benne . Azt a hamis benyomást keltette másokban és magában is, hogy Ő a legerényesebb az egyész Kolostorban ... Egy napon tehát hoztak a Kolostorba egy ördögtől megszállottat. Az Igumen ezt a Szerzetes Papot bízta meg, hogy olvasson neki ördögűző imákat. Egyúttal pedig kérte az Atyákat, hogy komboszkinivel imádkozzanak, hogy megszabaduljon az Isten teremtménye. Várható volt persze, hogy ez által az ördög nagyon megszorongatatott és felkiáltott: - Hová űzöl, te irgalmatlan? Az ördög bevetette ravaszságát is, hogy azt a benyomást keltse a Pappban, hogy ő űzi el! És válaszol a démonnak: - Gyere belém. Attól a perctől fogva már a démon uralkodott a Szerzetes Papon. Igaz ugyan, hogy volt egyszer egy ilyen eset amikor Szent Partheniosz ezt mondta egy demonnak mikor kiűzte, de ő Szent volt és a démon így felelt neki: "Már a neved is megéget
engem, Partheniosz!" Miután tehát úrrá lett a Papon a démoni befolyás, hosszú éveken át nem lelt sehol nyugalomra. Egyfolytában járt kelt, hol kinn a világban, hol pedig a Szent Hegyen. Ez az állapot lelki fáradságot is okozott nála, de testi elcsigázottságot és remegést is. Utolsó éveiben már megváltódot a démontól mert nagyon alázatos lett ettől a kísértéstől ami így nagy hasznára is vált, persze szándékán kívűl. A későbbiekben mindig alázatosan beszélt és tanácsokat kért magára nézve másoktól. Felkészületlen Papok akiket az Isten
megakadályozott, hogy szolgáljanak
Egyszer Szent Athánásziosz barlangjában volt egy Jerondász két tanítvánnyal. Az egyik Szerzetes Pap volt, a másik Szerzetes Diakónus. Egy napon, tehát a tanítványai egy távolabb eső kápolnába mentek Liturgiát tartani. A Pap azonban nagyon írigy volt a Diakónusra, mert az okosabb volt nála, mindenben rátermettebb.Ezt az ellenszenvet maga a Diakónus is táplálta büszke, beképzelt viselkedésével. A Pap külsőleg felkészült ugyan, elolvasta a kezdeti imákat és elvégezte a beöltözési szertartást. Sajnos azonban, a leglényegesebbet, a benső felkészülést, nem tette meg: nem gyónt alázattal, hogy elűzze az irigységet a szívéből, ami nem távozik ruhacserével vagy fejünk megmosásával. Tehát így, csupán külső előkészületekkel, lépett a félelmetes Áldozó Helyre, hogy megtartsa a Liturgiát. Amint elkezdte a Proszkomidiát, mi történik azonban? Egy nagy dörrenés hallatszik, és látja, hogy a Szent Kehely eltünik a Proszkomidia asztalról! Következésképp nem tudták megtartani a Liturgiát. Ha nem akadályozta volna meg a Jó Isten, és Liturgiát tartott volna a Pap, abban a lelki állapotban amiben volt, azt gondolom nagy baj érte volna. Ez volt a véleménye Varlaám Atyának is Viglából aki ezt az esetet elmondta.
Avvakum Atya Nemrégiben, 1979-ben hunyt el Avvakum Atya, aki a Szent Lavra Kolostorban élt és az a kegyelmi ajándék adatott neki, hogy egész fejezeteket tudott idézni a Szent Írásból. Régen a Viglaszi vadonban aszketizált, de egy esemény arra késztette, hogy rémülten a Lavrába jöjjön, ahol élete végéig maradt, mert már közelegtek utolsó napjai. Egy napon tehát, amikor még Viglaszban volt Avvakum Atya, miközben komboszkinivel imádkozott egy szikla tetején, hirtelen megjelent neki az ördög, mint "fényes Angyal" és így szólt hozzá: - Avvakum, Avvakum az Isten küldött érted, hogy a Paradicsomba vigyelek, mert már Angyal lettél, na gyere, repüljünk! Avvakum Atya elámult és félve válaszolta: - Hogy repülhetnék én? Te repülsz, mivel neked vannak szárnyaid. És az ál Angyal válaszolt: - És Te, Avvakum, Te is birsz szárnyakkal,mert már Angyal lettél, csak nem látod őket. Ekkor Avvakum Atya alázattal Keresztet vetett és mondta: - Szűz Anyám, mi vagyok én, hogy repüljek?
Még be se tudta fejezni alázatos szavait, és látja, hogy az ál Angyal hirtelen torz fekete kecskévé változik, denevér szárnyakkal és elszáll a szakadék felé, eltűnve a szeme elől. Megrémülve adott hálát Avvakum Atya a Szűz Anyának, mivel megmentette attól, hogy az ördög letaszítsa a mélybe. Rögtön fogta magát, elment kunyhójába, hátára vette zsákját és a Szent Lavra Kolostorba ment, ahol immár nagyobb biztonságban élt a szerzetesi közösségben. Később, évente 3-4 alkalommal elment régi aszkéta helyére Liturgiát tartani. Amikor már közeledett elhunyta napja, belső indittatásra visszatért régi aszkéta kunyhójába, hogy ott hagyja csontjait bűnbánó helyén, ahol testét is felélte fiatalabb korában az emberfeletti aszkéta küzdelmekben, hogy megtisztuljon és megfeleljen az Angyali Rendnek. Ott Viglaszban meglátogatták őt az Atyák és nagyon boldognak találták. Egy Atya mondta is neki: - Nagyon vidámnak látlak Avvakum Atya, pedig közel van már a halálod! Avvakum Atya válaszolt: - És miért ne lennék boldog, testvérem? Hiszen Isten kegyelméből küzdöttem, ahogy tudtam fiatalságom óta, most pedig örülök, hogy a Krisztus közelébe megyek. Így, boldogan távoznak Krisztus jó katonái!
A két fanatikus Szerzetes akik megtévedtek Valamikor két fiatal, aki nagyon jóban volt egymással a Világban, az Athoszra jött és Szerzetes lett. Sajnos azonban nem kértek tanácsot idősebbektől, nem is hallgattak senkire csak a saját gyermeki eszükre. Így ők mindenben egyetértettek lelki dolgokban is. Volt hogy nagy böjtöket tartottak végkimerülésig, aztán nagy evészetekbe csaptak, megint máskor a világtól elzárt Iszihasztákat (visszavonult remetéket) utánozták, gyermeki beképzeltséggel, majd futottak, hogy embereket lássanak és egyfolytában csak beszéljenek, fecsegjenek. Más szóval az ördög ide-oda rángatta őket, és így ők maguk is játszottak a Szerzetességgel, gyermeki eszükkel. Egymás közt azonban testvéri szeretetük volt. De mire mentek vele? Megfertőzték agyukat egoizmusukkal, mivel senki idősebbre nem hallgattak, és az egyik kedvébe járt a másik kívánságának. Meg is ígérték, hogy nem válnak el egymástól se ebben az életben, se az elkövetkezendőben. Az ördög azonban sajnos kihasználta ezt és munkába vette őket! Egy nap tehát így szól az egyik: - Testvérem, az jutott eszembe, hogy az ígéretünk, miszerint egy napon halunk meg az nem biztos hogy teljesül. A legbiztosabb az, hogyha bevarrjuk magunkat egy zsákba, ahogy a halottakat szokták és bevetjük magunkat a tengerbe. Sajnos, a másik ezt is örömmel fogadta . Fognak tehát egy pokrócot, madzagot és zsákvarró tűt és boldogan mennek a tengerhez. Miután jól bevarrták magukat egy szikla tetején, bevetették magukat a tengerbe. Várható volt miután beburkolva és összevarrva voltak, hogy egyszerre fulladjanak meg mindketten. Sok idő telt el és testeiket a Voloszi partok mellett vetette ki a víz. (Ez 1912 táján történt). Ez a szomorú esemény, ami megráz bennünket, óvatosságra is int. Egyúttal azonban arra is kötelez, hogy kérjük az Istent, ne tekintse ezt az öngyilkosságot öngyilkosságnak testvéreink részéről, hanem nézze el, mint nagy gyermeki szófogadatlanságot. Ámin! Az akaratos Szerzetes növendék
Egy kezdő Szerzetes Kavszokalivában nagyon akaratos volt. Bármit is gondolt, erőltette a Jerondászánál, hogy áldását adja rá (Vagyis kierőltette az áldást, hogy a saját akaratát keresztül vigye). Egy napon tehát, mikor együtt dolgoztak a Jerondászával valami fontos teendőben, így szólt a Jerondászához: - Add áldásodat, hogy elmenjek tíz percre aludni. A Jerondász válaszolt: - Legyél egy kicsit türelmes, gyermekem most egy kicsit még tartanod kell ezt, amíg befejezem. Fél óra múlva kész vagyunk és mehetsz aludni. De a növendék egyre csak kitartott, hogy engedélyét kérje. A Jerondász ismét mondja neki: - Te áldott, tíz perc alatt hogy akarsz elaludni és pihenni? De ő csak válaszolt: - Adj áldást és én aludni fogok. Végül a Jerondász rákényszerült, hogy áldását adja, mivel egyfolytában kérlelte, az pedig elment aludni. Amint azonban az ágyba esik hirtelen látja a sátánt, amint rátámad vad dühvel, megragadja és összepréseli, mint egy kifacsart citromot. Az akaratos Szerzetes próbált menekülni, de sajnos nem tudott. Nagy küzdelmében tehát arrakényszerült, hogy mondja az imát "Uram Jézus Krisztus irgalmazz nekem, a Jerondászom kedvéért". Ekkor a sátán megégett az imától, amiben bűnbánat is volt. Ugyanis a növendék átérezte engedetlenségét és rájött, méltatlan arra, hogy magának kérjen segítséget, de kérte hogy irgalmazzon neki a Krisztus a Jerondásza kedvéért. Pontosan ez volt ami megégette az ördögöt és dühösen eldobta a kezéből, úgy hogy kirepült az ablakon, messzire, körülbelül 50 méterre, de nem lett baja, megóvta őt az Isten. Ezután halálra rémülve futott a Jerondászához és elmondta neki rettenetes élményét. A Jerondász csodálkozott! Tíz perc alatt hogy történhetett ennyi minden! Ezután a lecke után amit a kísértésből kapott, az Isten engedelmével, a Szerzetes a legengedelmesebb növendék lett a Szkitiben és fejlődött lelkiekben. A jóravaló és engedelmes növendék Egy fiatal Szerzetes a Szent Eszfigmenosz Kolostorból, nagyon elmélyülten imádkozott a szertartások alatt, könnyek közt zokogva.Ezért úgy gondolta, inkább nem megy le a Templomba hanem egyedül imádkozik a szobájában. Amikor az Igumen látta hogy hiányzik egy-két alkalommal az Istentiszteletről, gondolkodóba esett és magához hívatta a Szerzetest és kérdezte: - Gyermekem, miért nem jössz az Istentiszteletre, ahogy a többi Atya? A testvér válaszolt: - Jerondasz, nehéz nekem a Templomban, a kellimben (itt szerzetesi cella) nagy átéléssel tudok imádkozni, még több órát is anélkül, hogy látna valaki. Akkor a tapintatos Igumen, Szofróniosz Atya ezt mondta neki: - Igazad van, gyermekem, de hogy ne legyen botrány, gyere le az Istentiszteletre a Templomba. A testvér alázattal elfogadta az intést és ezután elsőnek érkezett az Istentiszteletekre. Nemsokára az Igumen elrendezte, hogy egyedüli szolgálatra küldi ki a testvért, Kolostoron kívülre, aki így megsegíttetett lelkileg és még több áhítatot nyert el szívbéli imádságával.
Az akaratos és hanyag kezdő Szerzetes A Kafszokaliva Szkitiben volt egy fiatal Szerzetes, aki a saját akarata szerint élt, Jerondász nélkül. Várható volt persze, hogy így könnyen az ördög befolyása alá kerüljön, aki lassanként hanyagságba is taszította. Eleinte sokat böjtölt aztán felhagyott vele. Sokat kezdett enni, bort is ivott. Fiatal lévén kiverte a víz, ezért amikor lefeküdt, le kellett hogy vegye a reverendáját és alsóruhában aludt. Látva gyermekének ezt a nagy rendetlenségét a Szűz Anya, mint jó Anya, megbökdösve felkeltette őt és ezekkel a szavakkal tett neki szemrehányást: - Máskor légy önmegtartóztató az evésben és illedelmesen aludjál, a reverendádban. A Szerzetes ezután természetesen megjuhászodott lelkileg és hódolattal küzdött.
A fiatal hanyag Szerzetes A Szent Konsztamondiu Kolostorban volt egy fiatal Szerzetes, aki lustaságból nem járt le az Istentiszteletekre, és elhanyagolta az összes lelki kötelességét is. A kiváló Igumen, Filaretosz Atya többször figyelmeztette és tanácsokat adott neki, de őt semmi se érdekelte. Ekkor rákényszerült a Jerondász, hogy a Szűz Anyára hagyja, és kérte hogy Ő segítsen a testvéren. Egy napon tehát látja a testvér a Szűz Anyát, aki szomorúan mondja neki: - Sajnálom, hogy elkallódsz. Ha most fiatalon és egészségesen nem mész le a Templomba imádkozni, hanem a szobádban ülsz, és a gonosz gondolatok folytogatnak, mikor fogsz lemenni? Vénemberként vagy betegként? Ezután az esemény után a Szerzetes teljesen megváltozott és elsőként ment az Istentiszteletre és nagy készséggel küzdött. Az idős de hanyag Szerzetes Egy Káriesz közeli Kellibe jött valamikor egy idős Szerzetes. Csak kis fogadalmat tett azzal a céllal, hogy könnyedén éljen. Sose végezte a kötelességét, azt az elenyészőt se ami szükséges lett volna. A lelkieket ugyancsak elhanyagolta ezt hajtogatva: "Ha leteszem a nagy fogadalmat (Megaloszhima), akkor fogom ezeket csinálni". Ezzel a hazugsággal tévesztette meg tehát önmagát anélkül, hogy észrevette volna, hogy már a végét járja. Ágynak esett és haldoklott. Akkor volt egy félelmetes beszélgetése a démonokkal, akik meggyötörték és a Szerzetes segítségért kellett, hogy kiáltson. Fut a Jerondász és kérdezi: - Mi történt? Ő válaszolt: - Jaj, a démonok gyötörnek az elhanyagolt kötelességeim miatt. - Megcsinálom én helyetted, mondd csak meg nekik, szólt a Jerondász és elment. Kisvártatva megint kiáltozni kezdett. Fut a Jerondász és kérdezi: - Mi van már megint? Halkabban, felébreszted az Atyákat. Ő válaszolt: - Nem bírom elviselni, Jerondászom, ahogy a démonok fojtogatnak a kihagyott Istentiszteletek miatt.
- Mondd meg nekik, hogy ezt is a Jerondászod megcsinálja helyetted. Csak így talált békére a lelke a hanyag testvérnek és így már átadhatta Teremtőjének. Az Angyal meginti a külön utakon járó Ksziropotámosz Kolostort A Szent Ksziropotámosz Kolostor egyik elöljárójának, abban az időben amikor a Kolostor külön utakon járt, megjelent az Úr Angyala és így szólt: - Mit csináltok ti itt? Harminc éve, hogy nem hoztam fel innen embert jó lelki állapotban, úgy ahogy az Isten akarja. Az Atyák elhanyagolták lelki kötelességeiket és úgy kezdenek élni már, mint a világiak. A testvér aki fáradozás nélkül üdvözült meg, mivel nem ítélt meg senkit Egyszer egy világi ment a Kavszokaliva Szkitibe, hogy Szerzetes legyen. Az Atyák azonban nem fogadták be a szerzetesi rendbe, mert azon kívül, hogy lusta és hanyag volt, még intrikus is és folyton problémákat okozott. Ő viszont jól érezte magát a Szkitiben, így megkérte az Atyákat, hogy maradhasson mint világi, néha dolgozgatva valamit. Így töltötte tehát az életét, lustán és hanyagul, egészen a halála órájáig, amikor már ágynak esett és lelke távozni készült. Az Atyák azonban ápolták és végig mellette voltak. Egy napon a félholt extázisba esett és hadonászott. Az Atyák csodálkoztak... mi történhetett? Amikor magához tért, a következő félelmetes dolgot mesélte: - Láttam Mihail Arkangyalt egy papírral a kezében, amin az összes bűnöm szerepelt, amint ezt mondja: "Látod? ezeket mind te követted el, készülj tehát, hogy a pokolra jutsz". Akkor én ezt mondtan neki: "Nézd csak meg, ezek között a bűnök között szerepel az is hogy valakit megítéltem volna?" Keresgél az Arkangyal és válaszol nekem: "Nem, nincsen köztük". "Akkor, mondom neki, nem kell a pokolba mennem, aszerint amit az Úr mondott: Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek". Ekkor Mihail Arkangyal eltépte a papírt a bűneimmel. Így, Atyáim, a Paradicsomba fogok menni. Amikor azt mondtátok nekem, hogy nem vagyok Szerzetesnek való és mint világi dolgoztam a Szkitiben és Vasárnap és Ünnepnapokon jártam Templomba, hallottam az Evangélium szavait "ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek" (Máté 7.1) és így szóltam magamban: "Te szerencsétlen, legalább ezt teljesítsd", és ez mentett meg minden más fáradság nélkül. Amint befejezte szavait, átadta lelkét Mihail Arkangyalnak. Methódiosz Atya és Joakim Atya értesül a halálról 1978-ban, a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén, Methódiosz Szerzetes Pap, a Kariesz környéki Szent Theodor Kelliből,meghívta magához Hrisztoforosz Szerzetes Pap Atyát, aki Kariesz alatt lakott. Amint megérkezett, elküldte őt a Kutlumusziu Kolostorba, Joakim Atyához, aki a gyengélkedőben volt (mind a hárman románok és féltestvérek voltak). Kérte, szóljon neki, készülődjék, mivel másnap mind a ketten meg fognak halni (vagyis Methódiosz Atya és Joakim
Atya). Megy tehát Hrisztoforosz Atya a Kutlumusziu Kolostorba és mondja neki: - Joakim Atya, áldassék! Methódiosz Atya mondta nekem, hogy készülj, mert holnap együtt fogtok meghalni ugyanabban az órában. Bocsánatodat is kéri, azért, amit ellened vétett. Joakim Atya, amikor ezt hallotta, örömmel válaszolt: - Hála Istennek, ha Methódiosz Atya mondja, ő csak tud valamit. Még aznap áldozott Joakim Atya és így szólt Anasztasziosz Diakónusnak: - Ilyen örömet először éreztem életemben! Ezután a szobájába ment és boldogan várta halála pillanatát, miközben folyton mondta románul: "Anyácskám, Szűz Anyám, Anyácskám, Szűz Anyám..." Hogy is ne lenne Anyácskája a Szűz Anya, miután gyermek korától, tizenhat évesen vált el testszerinti Édesanyjától és Édesapjától és a Szűz Anyácska Kertjébe jött? Gyermek korától fogva kilencven éves koráig kitartott a lelki száműzetésben a Szent Hegyen, a Krisztus szeretetéért, hogy elhalmozza őt az örök dolgokkal! Tizenhat éves korában kitöröltetett a világból és beíratott "Az Élet Könyvébe". Akkor tehát, miközben mondta "Anyácskám, Szűz Anyám, Anyácskám, Szűz Anyám...", bizánci idő szerint öt órakor behunyta szemeit mint kisgyermek, és békésen elaludt az Anyácskája karjaiban. Pontosan ugyan ebben az órában boldogult meg Methódiosz Atya is megszentelt halállal, körülbelül nyolcvan évesen. Együtt távozott ez a két megszentelt lélek mivel nagyon szerették egymást. Ezt kérték az Istentől, hogy ne váljanak el egymástól sem ebben az életben, sem az elkövetkezendőben. A Jó Isten megadta ezt nekik, de nekünk is, hogy tanuljunk belőle. Ámin! A tanítvány, aki nem volt engedelmes Jerondászához, de üdvözült, mivel bízott az Istenben Methódiosz Atya, a Kariesz melletti Szent Theodor Kelliből, beszélte el a következőket: Egykori Jerondásza nagyon aggódott a növendékei lelki előremeneteléért. Egészen haláláig kétségek gyötörték, mivel belátta, hogy kezdőként, ő maga engedetlen tanítvány volt. Néhány év múlva Methódiosz Atya álmában találkozott a Jerondászával és megkérdezte őt: - Hogy vagy, Jerondász? Hol vagy? Ő válaszolt: - Jól vagyok, megmenekedtem, de hogyan! Nagy nehezen, mert nem voltam engedelmes a Jerondászomnak. Amikor meghaltam, szigorúan megkérdezett az Angyal: "Van valami jó cselekedeted? Mit csináltál?" És én válaszoltam: "Semmilyen jó cselekedetem sincsen, csak bűnös tettek, engedetlenség a Jerondászomnak. Az egyetlen dolgom, ami van, az a bizalom az Istenben, alávetem magam az ő irgalmának". Ment az Angyal, hogy megkérdezze és nemsokára visszajött és mondja: "Mivel alázattal elismerted esendőségedet és bíztál az Istenben, azt mondta nekem a Krisztus, hogy az üdvözültekkel vigyelek magammal". Aztán megint kérdezi Methódiosz Atya a Jerondászát egy gyermekkori ismerősükről, aki meghalt: - Jerondász, hol van az ismerősünk? Ő pedig válaszolt: - Az ismerősünk jobb helyen van nálam, mivel nagyon megszenvedett az életben és nagyon engedelmes volt az összes főnökének, akiknek dolgozott zokszó nélkül.
Úgyszintén rákérdezett egy megszállottra, hogy hol van most, és a Jerondász válaszolt: - Ő még jobb helyen van, mivel nagyon sokat szenvedett és nagyon megalázta őt a démon az embrek előtt, de ő magának is volt alázatossága mivel ezt mondta: "Az Atyák imái engem is, szerencsétlent, meg fognak menteni". Methódiosz Atya még azt is mesélte, hogyJerondászának halálakor egy megrázó dolog történt. Miután már kilehelte lelkét, egyszer csak egy kicsit visszatért az életbe. Ekkor a körülötte álló Atyák megkérdezték tőle: - Különös! Hiszen meghaltál...nem? És a Jerondász válaszolt: - Nem sokkal azután, hogy kijött a lelkem egy Angyal ezt mondta: "Térj vissza, hogy előbb elbúcsúzz a testvéredtől". Én mondtam: "Nincs testvérem sehol". Az Angyal válaszolt: "A testedre gondolok, a lelked testvérére". És mikor visszatértem a testembe, megismertem önmagamat. Aztán újból szólt az Angyal: "Búcsúzz el a testedtől, mert azzal vétkeztél". És ezután távozott el a lelke az Égbe.
A kántor, aki együtt ünnepelt egy testvérrel, aki hat hónapja meg halt Egyszer Jannisz, a híres kántor Diakónus, a Ravduhosz Kelliből, elment a Szent Grigoriosz Kolostor ünnepére, hogy énekeljen. A Vecsernye után, amikor kezdődött a másik hosszú szolgálat, a Litánia, szükségét érezte, hogy az Arhondarikibe (fogadóhelységbe) menjen, egy kávét inni, hogy kicsit erősítse magát és folytathassa az éneklést. Az Arhondarikiben a kolostorbeli Atyák beszélgettek az énekekről, énekesekről. Mondja nekik Jannisz Diakónus: - Látom, Dávid Atya még jól tartja magát. Makariosz Atya (egy a régi Atyák közül) meglepődve mondja az öreg Jannisz Diakónusnak: - Tévedsz, Dávid Atya meghalt hat hónappal ezelőtt, . Jannisz-Diakónus elámult és meggyőződéssel felelt: - Én, Atyám, nem tudom mikor halt volna meg és miket beszélsz. Egy dolgot tudok, hogy láttam Dávid Atyát énekelni néhány perccel ezelőtt, üdvözöltük egymást és még beszélgettünk is egy kicsit az énekek kapcsán! xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx Trifon Atya Két évvel ezelőtt ,1978-ban fejezte be lelki harcát az Athoszon Krisztus atlétája, Trifon Atya, aki legyőzte a hiábavalóságot és megszentelődött lelke az örökkévalóságba, az Égbe távozott! Trifon Atya 1910-ben jött ide hazájából Romániából körülbelül huszonöt évesen és elültettetett a Szűz Anyácska Kertjében, magasan a Kapszalai csúcson Mihail Atya közelében. Mihail Atya Jerondásza nagyon jóravaló volt és hagyománytisztelő. Elmondhatjuk, hogy hasonlított a réges régi Atyákra. Nagyon aszketikusan élt és azt az elenyészően keveset amire szüksége volt, hogy ellássa magát, a maga kézimunkájával teremtette elő, kanalakat készítve. Ha valaki ajándékot
adott neki, elfogadta ugyan, de ő is adott valamit cserébe, az imádságon kívül, amit folytonosan mondott a másikért. Egyszer elküldte, akkor még növendékét, Trifon Atyát egy Kolostorba, hogy átadja ott a kézimunkáját és az ottani kertésztől pedig hozzon egy kis zöldséget. A kertész azonban mivel éppen nagyon mérges volt valamiért, csak egy szár csutkát vágott hozzá, amin két levél fonnyadozott és folytatta a maga dolgát. Trifon Atya átvette, anélkül, hogy bármit szólna és elindult Kapszalába, de egész úton a Jerondászára gondolt, aki öregecske volt és miféle zöldséget kell majd ennie! A Jerondásza, megint csak mikor látta a csutkát a két levéllel a növendékére gondolt, hogy mit kell szegénynek ennie. Mondja tehát neki, hogy gyújtson tüzet és tegyen vizet a fazékba. Fogja ezután a Jerondász a csutkát, beleteszi és megáldja a kereszt jelével. Kis idő múlva küldi Trifon Atyát, hogy vegye le a tűzről az edényt. - Nahát, mit látok! mondta nekem, egy fej fehér zöldséget a lábasban! Ahogy látszik, a Jerondásznak szentsége volt, mert másképp nincs magyarázat! 1917-ben amikor a nagy éhínség volt Trifon Atya kiment a Chalkidiki félszigetre, Jerondásza áldásával és aratott Kolostori földeken, így jutott egy kis búzához a maguk számára és a körülöttük élő Aszkéták részére. 1917 óta nem ment ki a világba és 1978-ban távozott a Szent Hegyről a valódi Égi Világba. Minden idejét fent magasan a Kapszalai csúcson töltötte, mint égi madár. Az arca átszellemült és fénylő volt, elég volt csak látni őt máris lelki erőt éreztél. Persze nehéz volt őt megtalálni ott a vadonban, ahol élt, ezért nem is volt egyáltalán emberi segítsége. De ott ahol nincs emberi segítség, közelít az isteni! Az Isten mennyei boldogságot küld Angyalaival és Szentjeivel. Ezek a paradicsomi emberek, akiknek Angyalokkal és Szentekkel van kapcsolatuk, barátságban élnek a vadállatokkal és az ég madaraival is, ahogy Trifon Atya is. Egyszer tehát a kiváló Joászaf Atya, a Nagyapa néhány világit látott vendégül az ő Ábrahámi vendéglátásával, de azok sajnos miután jól töltötték idejüket, megbotránkoztak, mivel azt hitték, hogy a Szerzetesek is ilyen vidáman élnek, pedig ő igazán szerzetesien élt. De nehéz volt ezeknek a világiaknak felfogni ezt, ezért jónak látta Joászaf Atya, hogy visszaküldje őket Kapszalába a kajibákhoz, hogy más módon gazdagodjanak lelkileg, tekintve, hogy jó gondolatoknak híján voltak. Miután meglátogattak néhány Aszkétát és nagyon elcsodálkoztak a világiak, jártak Trifon Atya aszkéta helyén is. Amikor meglátták a Jerondákit abban a nagy elhagyatottságban, elképedtek! Az alázatos Joászaf Atya így szólt a látogatókhoz: - Nekem akinek ismeretségem van emberekkel is még ez az örömem sincs meg, mint Trifon Atyának, de az az ismeretségem sem, ami megvan a Jerondásznak a vadon élő állatokkal és az ég madaraival, akik a társaságát képezik. Hogy meggyőződjetek erről először én fogom őt szólitani. És szól, hogy gyűljenek össze a madarak, de semmi. Utána kisvártatva jön Trifon Atya a kannával, hogy egy kis vízzel kínálja őket. Szól neki Joászaf Atya: - Milyen hely ez Trifon Atya? Még egy madár sincs itt! Jerondász teljes egyszerűséggel válaszol: - Hogy ne lennének itt madarak? Kiált és megtelt a hely különféle madarakkal, amik köröztek körülötte. Némelyek a vállaira ültek, mások a süvegére! Csodálták a látogatók és lelkileg gazdagodva távoztak, dicsőítve az Istent. Egyszer eltévedtem Kapszala környékén és egy alig járt ösvényen Trifon Atya Kellijéhez jutottam, ami egy bádog lemezekből összetákolt viskó volt, ezekből a hordó lemezekből volt a tető is néhány lapos kővel lesúlyozva, hogy a szél el ne repítse.
Hirtelen meglátom a Jerondászt egy félreeső helyen, amint egy farönkön ül és mondja az imát. Arca fénylő és boldog volt. Szemei le voltak hunyva, amint imádkozott. Ahogy a közelébe értem megszólítottam: - Áldassék, Jerondász, mit csinálsz itt? Hogy élsz? Mit eszel? Ő pedig mosolyogva üdvözölt és válaszolt: - Hát én bárány lettem és füvet eszek. - Hány éves vagy, Jerondász? - Kilencvenhárom, mondta. Elképedtem! Közben felállt, hogy egy kis vízzel kínáljon és láttam, hogy húzza bal lábát, ami be is volt kötve valami vászon csíkokkal. - Mi van a lábaddal, Jerondász? kérdeztem őt. - Leesett egy kő a tetőről és megütött, mondta. Magamba ezt gondoltam: "Megkérdezem, hogy van-e egy szobája, hátha szükség lesz rá, hogy gondozzam". - Jerondász, van valami másik szobád? Ő nevetett és válaszolt: - Milyen szoba? Csupa lim-lom a Kajiba. Amikor aztán bementem, mit látok! Düledező minden oldalról, a víz mindenfelől folyt a tetőről is. Csak az egyik sarok volt némileg száraz, ott volt neki néhány rongyos pokróca amiken aludt, ami inkább hasonlított egy sas fészkéhez, mint egy aszkéta Kellijéhez. Kérdezem a Jerondászt: - Hogy laksz itt? Az egész Kajiba nyitott, beesik az eső és átjárja a szél. Ő válaszolt: - De hát, én a másik sarokba vagyok, ott!... és a fészkére mutatott. Mivel azonban azokat a füveket ette a szegény Jerondáki, amit a környékén talált és a sok nedvességtől ami átjárta a Kellit és hajlott korától fogva természetes volt, hogy problémái legyenek az egészségével, Trifon, Krisztus Atlétája azonban mindennek örvendett és így annak az örömnek volt a részese amit a Szent Mártírok éreztek. A gyomra, a belei mind el voltak pusztulva a lelkén kívül, ami makk egészséges volt és ragyogott. Ki voltak teregetve valami rongyai száradni, amiket aztán újra viselt, mert egyfolytában habzottak a belei. Persze, nem tudta őket kimosni, mivel kezecskéi remegtek, de a víz is messze volt, körülbeül háromszáz méterre, ott is csak csepegett egy picit egy öreg hordóba, ami éppen arra volt elég, hogy ő igyon és a vadon állatai, a jó szomszédai. Annak ellenére, hogy egy folytonos Mártíromságot élt meg, ezzel a jóravaló aszkéta életével, magáról semmi nagyot nem gondolt. Folyton kárhoztatta magát, hogy nem csinál semmit a Szent Atyákhoz képest, és folydogáltak alázatos könnyei a szemeiből, amikor mondta. Sokat időztem ott és már indulnom kellett. Megkérdeztem a Jerondászt: - Szeretnéd talán, hogy elintézzem, hogy bevegyenek valamelyik Kolostorba, hogy gondodat viseljék most öregségedre? Ő mosolygott, amikor a "gondviselést" hallotta, és mondta: - Milyen, "gondviselés"! Az Isten gondoskodik még a kukacokról is a földben és megeteti őket és felmelegíti őket, akkor felőlem a nagy kukacról nem tud gondoskodni? Mondta nekem Xenofon Aty is: "Gyere gondodat viselem" és én válaszoltam: "Nahát, tégla vagyok én, hogy elvigyél engem innen és a saját Kajibádba tegyél? (Úgy érette, hogy nem érzéketlen) Itt van a Jerondászom, Mihail, aki imájával a torzsát egész fej zöldséggé változtatta! és Xenofon Atya akar rólam gondoskodni!" Valóban nem láttam más Aszkétát, ilyen korút, kilencvehárom éveset, hogy ilyen nagy
önmegtagadása lenne és ilyen elhagyatottságban éljen lelki rátermettségben. Váratlanul azonban megtudtam, hogy megboldogult Trifon Atya. Azonnal a Kajibájához mentem és már letakarva láttam őt abban a sarokban, a fészkén, nem a rongyos pokrócaival, hanem két három vödör földdel, amivel a világ urai is elfeddetnek, akik selyemmel és bársony lepedőkkel vannak betakarva. Elment a másik életbe Trifon Atya az Úr Színe Változásának ünnepén, 1978-ban kilencvennégy évesen. Néhány évet küzdött jóravalólag és most örökké fog pihenni. Áldása legyen velünk. Ámin! Kirillosz Atya a Szent Kutlumusziu Kolostor Szkitijének Aszkétája, később a Kolostor Igumenje Kirillosz Atya Agrinióból származott. Még egész fiatal volt, amikor kivándorolt Egyiptomba és onnan a Szent Szavvasz Kolostorba, ahonnan bejárta a Szent Földet. Tizenhat évesen lett reverenda viselő, de nem talált ott nyugalomra a sok zarándok miatt és a Szűz Anyácska Kertjébe jött. Annak ellenére, hogy ifjú volt és korosztálya a világban még nagyban játszadozott, ő azonban küzdött, mint felnőtt Atlétája a Krisztusnak. A Kutlumusziu Szkitijében, a Szent Pantaleimonban nagy nyugalomra talált, Pantaleimon lelki Atya mellett, aki a "Szűz Mária bevezetése a Templomba" nevű Kelliben lakott. Jerondásza, a többi Istentől kapott ajándék mellett, bírt a jövőbelátás képességével is, mivel Isten emberévé vált a jóra törekvő emberfeletti küzdelmeivel. Előre látta azokat is, akik Szerzetesek lesznek, még a nevüket is tudta, amit majd a szerzetességben kapnak. Csak az Eszfigmennu Kolostorból két ilyen esetre is emlékszem. Egy világit már messziről megszólított, amint az kopogtatni készült az ajtaján: - Isten hozott Nikiforosz Atya! Egy másiknak pedig: - Isten hozta Filipposz Atyát! Egy ilyen Szent Jerondásztól mint Pantaleimon Atya, természetes, hogy gazdagon áradt az Isten Kegyelme a jóravaló ifjú Kirillosz Atyára, úgy mint Elézeusra Illés Prófétától. Így aztán az is érthető, hogy a nyomdokaiba lépett. Jerondásza halála után Kirillosz Atya nem csak hogy nem hanyagolta el a lelkieket, hanem ellenkezőleg, még inkább küzdött és így még jobban megörvendeztette Jerondásza megboldogult lelkét. A rettenetes böjtök mellett, önfeledt ifjonti lelkesedéssel sokat virrasztott is, és tuberkulózist kapott. Ezt mondta nekem: - Valami véres csomók jöttek fel belőlem nagy nehezen, de megkértem Szent Pantaleimont, és meggyógyított orvosságok nélkül. Hogy is lehetne, hogy szenvedni hagyja őt Szent Pantaleimon, amiko ő a Szkiti Védőszentje? Amint Kirillosz Atya meggyógyult a Szent Kegyelméből, újrakezdte jóravaló harcát. Abban az áldásban részesültem, hogy egy kis ideig mellette lehettem, amiből nagy lelki hasznom származott. Természetesen mellette maradtam volna véglegesen is, de sajnos nem hagyták. Ekkor ő megmondta, hogy hova menjek és a későbbiekben is tanácsokkal látott el, abban az időszakban, amikor a Filotheu Kolostorban voltam. Amikor a Szkitijébe mentem tanácsáért, mielőtt még előhozakodtam volna a dologgal ami foglalkoztatott, ő már válaszolt is. Azt is tudta, hogy menni fogok és milyen kérdéssel, és már a válasszal várt. Sokszor egyáltalán nem beszélt, hanem volt egy jelzése a könyvben és megmutatta
a választ a könyvből. Én hódoltam előtte és megelégedve távoztam. A jövőbelátó képességén kívül, amit az Istentől kapott, megvolt az a kegyelmi ajándéka is, hogy kiűzze a démonokat az Isten teremtményeiből. Nem tudok elfeledni egy esetet, melyet saját szemeimmel láttam. Egy embert, akiben szörnyű démon lakozott, láncokkal megkötözve hoztak a Jerondászhoz és a Kelli Templomában hagyták, hogy gyógyítsa meg. Éjszaka, amikor felkelt a Jerondász, hogy meggyújtsa a mécseseket és kezdje az imádságot, a démon tombolni kezdett, mivel felingerelte Kirillosz Atya jelenléte. Szétszaggatta az erős láncokat, magasra lendítette a megszállott ember kezeit, és így fenyegetve közelitett, hogy a láncdarabokkal lesújtson a szent Jerondász fejére. Az Atya azonnal letérdelt, és ő is felemlte kezeit az Isten felé és kiáltott: - Krisztusom, Szűz Anyám, űzd el a démont! A zajra azonnal a Templomba futottam és láttam a Jerondászt térdepelve és a meggyötört embert már boldogan elötte ülve és hódolattal meghajolva Kirillosz Atya előtt, mivel már megszabadult a démontól. A Jerondász közben tudott járni az Istennél, mivel alázatos, nagyon jórakaratú és szeretetteljes volt. Amikor az Evangéliumot olvasta nem tudta visszatartani zokogását és könnyeit, ezért eltakarta arcát az Evangéliummal és az oltárba lépve törölte meg diszkréten. Ugyanez történt vele, amikor a Szűz Anya himnuszait olvasta. Az Istentiszteleteket Komboszkinivel végezte és a szüntelen szívbéli imát is művelte. Sajnos azonban utóbb, akarata ellenére rávették, hogy a Szent Kutlumusziu Kolostor Igumenje legyen, ahova tartozott, mert nagy szükség volt rá. Ám az, hogy belevonták az igazgatás ügyeibe, meggyötörte őt és el is vesztette azt a lelki állapotot, amit korábban bírt. Mivel akarata ellenére lett Igumen, és nagyon megszenvedett vele, hiszem hogy az Isten kétszeres koszorúval jutalmazza, a Szentekén kívül a Mártírokéval is, mert utolsó éveiben nagy fájdalmai is voltak. Az ördög tőrbe csalta és ráküldött egy vadállatot, ami nagyon csúnyán megtaposta, majd azonnal holtan rogyott a földre. Csodálkoztak ekkor az Atyák, és megértették a Jerondász szentségét.Ő azonban olyannyira megnyomorodott, hogy már csak ágyban tudott lenni hálaadások közepette viselve el a fájdalmakat. Így fájdalmak közepette és türelemmel dicsőítve az Istent, fejezte be a jó harcot Kirillosz Atya és megpihent az Úrban 1968-ban. Áldása legyen velünk. Ámin!
A Szűz Anya szent olajjal keni meg az Istenfélő fiatalt Néhány évvel ezelőtt, egy, a szerzetességhez vonzodó fiatal, egész éjszakás virrasztáson vett részt az Athosz egyik Kolostorában, nagy átéléssel. Szűz Mária Bevezetése a Templomba ünnepe volt és mivel ő is az Istennek akarta szentelni magát, az egész virrasztáson egyenesen állt és elmélyülten imádkozott. Amikor odajutott a szertartás, a Pap megkente az Atyákat és a zarándokokat a Szűz Anya mécseséből való olajjal. A fiatal azonban, nagy hódolata és rendkívüli szerénysége miatt nem ment oda, hogy megkenjék, mivel méltatlannak tartotta magát. Amikor már mindenki sorra került, és a pap is visszament, szívében szükségét érezte, hogy legalább a Szűz Anya Ikonja előtt hódoljon, hogy neki is jusson egy kis Kegyelem. Miközben tehát hódolattal csókolta meg a Szűz Anya Ikonját, szépen megbillent a feje fölött a mécses, és olaj folyt a ifjú fejére anélkül, hogy a földre vagy a ruhájára cseppent volna, csak a feje tetejére. Egyúttal egy kifejezhetetlen nagy lelki boldogságot érzett, olyat, amilyet még sose tapasztalt életében. Amikor megláttam az ifjút messziről, mielőtt még maga mesélte volna el az esetet, láttam
átszellemült arcáról a szent történést, megkérdeztem hát, hogy mi van vele és ő nagy egyszerűséggel mondta el. Látható tehát, hogy a nagyon jóravalókat és alázatosakat egyedül keni meg a Szűz Anya és áthatja őket lelkileg. A nagyon hívő és jóravaló fiatal Szerzetest meggyógyítja a Krisztus Szofroniosz Igumen idejében az Eszfigmennu Kolostorban volt egy fiatal Szerzetes, ki kora ellenére nagyon előrehaladt az erényekben. A nagy jóravalóságán kívül alázat jellemezte őt és nagy aszkézis. Betegeskedett azonban, mivel korábban jóhoz szokott, lévén, hogy nemesi családból származott. Így a hirtelen aszkézistől tuberkolózis lépett fel nála. A figyelmes Igumen áldását adta, hogy dobozos tejet igyon még a Nagy Böjtben is, hogy feljavuljon. A testvér megköszönte a kedvezményt és mondta "áldott legyen". Mivel azonban nagy hite volt az Istenben, előadta gondolatát Jerondászának: - Ha áldást kaphatnék arra, hogy inkább csak teát igyak, hiszen a Krisztus azt is tejjé teheti, és akkor a teával is meg tud gyógyítani. A Jerondász nagyon meghatódott a jóravaló Szerzetestől és áldását adta rá, hogy tej helyett teát igyon. De hogyha a jóravaló Szerzetes alázatos szavai meghatották az Igument, mennyivel inkább a Krisztust! Dorotheosz Atya mondta nekem, az ápoló, hogy azt a teát a Krisztus nemhogy tejjé, hanem gyógyító orvossággá változtatta, és meggyógyult a Szerzetes a tuberkolózisból. Abba maradt a vérköpés, a láz, elmúlt a bágyadtság, és teljesen jól lett. Folytatta ezután a lelki kötelességeit és a szolgálatát, fáradhatatlanul és úgy böjtölt, mint a többi Atya. A betegségeknek haszna van és égi fizetsége, ha elviseljük őket Egy Jerondász nemrégiben nagyon megszenvedett különféle betegségektől, és végül meghalt zokszó nélkül. Nemsokkal utána megbetegedett a tanítványa is, mivel pedig soha azelőtt még nem volt beteg, pánikba esett és elkezdett készülődni, hogy kimegy a világba orvost keresni, hogy ott gyógyítsák meg. Este azonban álmában látja a Jerondászát, aki így szól hozzá: - Gyermekem, ha akarod, hallgass rám és ne menj sehova, hanem legyél türelmes. Én itt nem találtam semmi hasznot a tetteimből, csak a betegség volt hasznomra. Maradj tehát a Szűz Anyácska Kertjében és mutass egy kis kitartást a fájdalmakban, és nagy lelki haszonra fogsz szert tenni. Örült ennek a tanítványa, bátorságot nyert és kitartott. Később nagy boldogságot érzett a fájdalmak révén, mivel az elméje a Szent Mártírok közelében volt, és ujjongott. A szolgálattevő, aki megrogyott Káriesz közelében két román aszketizált, egy Kelliben. Egyszer az egyik nagyon megbetegedett, a másik azonban lusta volt őt szolgálni, ezért folyton kérte Szent Pantaleimont, hogy vagy gyorsan gyógyítsa meg, vagy vigye el ebből az életből, hogy neki ne legyen még annyi dolga se a beteg mellett, mint amit megtett.
Egy napon aztán amikor ismét kérte Szent Pantaleimont, megjelent neki a Szent és mondta: - Mire kérsz szerencsétlen? Erények dolgában meztelen vagy ... a testvér ápolásából jutnál egy kis fizetséghez az Istentől. Szent Pantaleimon szavai megrendítették a testvért. Onnantól nagyon készségesen szolgálta a beteget és kérte az Istent, hogy sok évig éljen, hogy öreg korába is gondozhassa. A meggondolatlan szavú Szerzetes, aki nevelő büntetést kapott az Istentől A Szent Pál Kolostor istápotályában volt egy segéd ápoló, egy kicsit naív ugyan , de nagyon jószívű. Ő maga mesélte nekem, körülbelül negyven évvel ezelőtt, hogy amikor az istápolyban dolgozott, az egyik Szerzetes adott neki egy fürt finom korai szőlőt ajándékba. Ő jóravalóságból nem ette meg, hanem leszemezte és szétosztotta a Jerondákik között. Az egyik jóravaló Jerondáki folyton ismételgette áldását: "Kerülj a Paradicsomba..... kerülj a Paradicsomba!" mivel izlett neki az a pár szem első szőlő. A segéd ápoló naívságában viccelődve így felelt: - Egyél csak te áldott, egyél.... itt van a Paradicsom és a pokol is. Annak ellenére, hogy nem is így gondolta - viccből mondta és naívsága mentségére szól - mi történt vele azonban? Éjszaka szörnyű álmot lát, miközben úgy érezi, mintha ébren lenne! Lát tehát egy tűzzel lángoló tengert és a túloldalán egy csoda szép öblöt, partján fénylő kristály palotákkal. Lát még egy tiszteletreméltó Jerondászt, aki ebben a szép öbölben lakik, szakálla mint a selyem és minden ragyogó körülötte. Ott egy testvér is a Kolostorból, aki három évvel azelőtt hunyt el.... megkérdezi őt, hogy milyen paloták ezek és ki az a tiszteletreméltó Jerondász. A testvér válaszol: - Ő Ábrahám Atya és ez a szép öböl a kristály palotákkal "Ábrahám kebele", ahol az Igazak Lelkei nyugosznak. Meghallja az igazságos Ábrahám a testvér ezen szavait és szigorúan szól a segédápoló Grigoriosz Atyához: - Te csak gyorsan menj innen, nincsen számodra itt semmi hely! A fenyegetés, amit Ábrahám Pátriárcha tett, gyors távozásra készteti a segéd ápolót...... közben úgy érezi, hogy az a lángoló tenger égeti őt és fájdalmában felriad.... Mit lát azonban! Az a lába, ahol az égést érezte, tele van égési sebekkel, hólyagokkal. Húsz napig egyfolytában fájt neki, míg nem begyógyultak sebei, krémek és különböző gyógynövények által. Nagyon megbánta, amit mondott és ezután óvatos volt a szavaival. A Szűz Anya megóvja és figyeli a Szerzeteseket Kertjében, mint jó Anya Valamikor Theofilaktosz Atya a Neász Szkitiből, amikor növendék volt, nagy fájdalmat érzett és vigasztalhatatlanul sírt a szörnyű kínoktól. Ekkor hirtelen hall egy hangot a Szűz Anya Ikonból, amint ezt mondja neki: - Mit sírsz? Mitől félsz? Elhagylak én téged? Valóban, nem hagyta el őt sose a Szűz Anya, hanem mint jó Anya óvta őt folyton, ahogy minden Szerzetest is óv, aki a Kertjében él. (Ez a Szűz Mária Ikon most a Neász Szkiti oltárában van).
Szent Damján Mártír meggyógyítja az ifjú Szerzetest Szofróniosz segéd Igumensége alatt az Eszfigmennosz Kolostorban megbetegedett egy fiatal Szerzetes, aki elvesztette türelmét és folyton áldást kért az Igumentől, hogy a világba mehessen gyógyíttatni magát. A Jerondász áldását adta rá, hogy megnyugtassa, de mivel fiatal volt, nagyon imádkozott érte, hogy ne szenvedjen kárt lelkileg a világban. Elindult tehát a Szerzetes egy szelíd öszvérrel Káriesz felé, hogy lepecsételtesse az engedélyét és Dafnin keresztül távozzon. Éppen csak hogy harminc perce hagyta el a Kolostort, hirtelen megjelent neki egy aszkéta fénylő arccal és mondta: - Hová mész, testvérem? A beteg Szerzetes felelt: - A világba megyek gyógyításért. Ekkor megint szólt az aszkéta: - Meg akarsz gyógyulni, testvér? És megáldotta a testvért a kereszt jelével, mondva: - Mostantól ugyan meglesz a testi egészséged, de az Istentől nem lesz fizetséged. Ezek után a szavak után eltűnt az aszkéta, aki Szent volt, és magával vitte a testvér betegségét is, aki ekkor meggyógyult. Visszatért a Kolostorba a testvér és előadta a csodát a Szenttel. Az Atyák mondták, hogy Szent Damján volt az, aki a Szamariasz Szkitiben aszketizált egykor, a Kolostor feletti dombon. A Szerzetes értéke Egyszer egy Szerzetest a Kavszokaliva Szkitiből az ördög folytonosan kisértett gondolataiban. Magában tusakodva sokszor azt gondolta, hogy itt nem csinál semmit, míg a világban jó téteményeket hajthatna végre az embertársaiért stb..... arra is gondolt még, hogy a Szerzetesség talán értelmetlen felesleges valami stb. A Jó Isten, látva az ördög ravaszságát és a nagy veszélyt, amiben a testvér volt, megengedte, hogy ébrelétében egy csodálatos látomása legyen. Látta tehát magát holtan, amint a démonok megközelítik őt, hogy meggyalázzák és arrébb egy társadalmat rengeteg emberrel. Hirtelen, megérkezett egy Angyal a megmentésére és így szól hozzá: - Egy tökéletes Szerzetes többet ér annál az egész társadalomnál. Amikor magához tért a Szerzetes a látomásból, így szól magában: - Látod mire nem méltatik az ember az Istentől, ha Szerzetes lesz! Onnantól nagyobb lelki aszkézisbe vetette magát. Fel is írta az Angyal szavait a kellijébe, hogy lássa és jobban küzdjön készséggel. A Szerzetes imájának ereje A Szent Vasziliosz alatt, ott ahol a Zigosz patak a Szent Anna felé fordul, régebben lakott egy szolgáló Szerzetes, Efrém Atya, aki a Nagy Lavra állatait gondozta. Egyszer a Nagy Böjt előtt, teliholdkor, Efrém Atya komboszkinivel imádkozott, amikor egész kórus hangos kiáltozást hallott: "Oh! Oh!..." "Külföldiek lesznek ezek az emberek, akik így vidámkodnak", gondolta Efrém Atya. Kijön tehát a holdfényre, de mit lát! Körülbelül háromszáz démont türelmetlenkedni, amint a
vezérük ezt mondja: - Nézzétek csak! Egy csonttá aszott Szerzetes tartóztat bennünket az imádkozásával napokig a szurdokban, és nem tudunk a világba menni, munkálkodni a farsangi mulatságokban és vígságokban. A Komboszkinivel végzett ima ereje Egyszer a Szent Pál Kolostor egyik Szerzetese ellátogatott a kefaloniai Szent Gerászimosz Kolostorba. A Szent Liturgia alatt az Oltárban volt és Komboszkinivel (csomózott imafűzérrel) imádkozott - mondva az imát "Uram Jézus Krisztus, Istennek fia, irgalmazz nékem" - miközben kint énekeltek. Hoztak egy megszállottat is a Templomba, hogy Szent Gerászimosz meggyógyítsa. Miközben tehát a Szerzetes az oltárban mondta az imát, kint a démont ez égette és ordított: - Ne forgasd azt a madzagot, te Szerzetes, mert éget engem! Hallotta ezt a Liturgiát végző Pap és mondja a Szerzetesnek: - Csináld csak, testvérem, a Komboszkinit, ahogy csak tudod, hogy megszabaduljon az Istennek ez a teremtménye a démontól. Ekkor a démon dühösen felkiáltott: - Te nyavalyás Pap, minek magyarázol neki, hogy forgassa azt a madzagot? Éget engem! Ekkor a Szerzetes még nagyobb fájdalommal, együttérzéssel imádkozott a Komboszkinivel, és a meggyötört ember megváltódott a démontól.
Az ima ereje Zahariasz Atya a Metamorfózisz Neász Szkitijéből mesélte, hogy egyszer, amikor az Atyák hangosan imádkoztak, dühösen összegyűltek a démonok, és egyikük kiáltott: - Hangosan mondják az imát, így nincsen ereje! Ekkor az egyik legnagyobb démon szólt: - Akár hangosan, akár magukban mondják az imát, van ereje, annál is inkább, mert nem tudunk semmit se tenni ellene. A fáradsággal mondott ima Szent Árszeniosz a barlanglakó mondta: - Ha állva imádkozom Komboszkinivel, erőteljes mennyei illatot érzek. Ha ülve mondon az imát, minimális illatot érzek. Annak ellenére, hogy akkor már kilencvenöt éves volt a Jerondász, szünet nélkül jóravalólag küzdött és egyfolytában gazdagodott lelkileg, pedig életében már sok-sok lelki részvénye gyűlt össze! A világi könnyebbségekből származik a Szerzetes lelki szerencsétlensége Az öreg Theofilaktosz a Neász Szkitiből, egy napon látta a sátánt, amint elmegy a Szkiti
Kalibája előtt és nyelvét öltve gúnyolja a Szerzeteseket: - Ha, ha, ha! Elhagyták a Szerzetesek az imát és világi dolgokkal foglalkoznak. Sok teendőjük van... Amikor néhány Szerzetes bevezette a telefont a Szkitibe, az öreg Theofilaktosz nagyon szomorúnak látta Keresztelő Szent János ikonját. Persze, hogy szomorú Keresztelő Szent János és az összes Athoszi Szent Atya, amikor némely Szerzetes a világiakat utánozza a könnyű élettel és nem Szent Atyáinkat. Azokat, akik jóravalólag fáradozva küzdöttek a Krisztusért és megszentelődtek.És nem csak ők szentelődtek meg, hanem megszentelték a zord hegyet, az Athoszt és már Szent Hegynek neveztetik, mi pedig ma, mint Athoszi Szerzetesek büszkélkedünk! A világias gondolkodás a szerzetesnek lelki hátrányt okoz Amikor először hozott egy Szerzetes tyúkokat a Szent Hegyre, megjelent neki a Szűz Anya és a következő szavakkal szidta le: - Azért jöttél ide, hogy tönkretedd a Kertemet? Egy másik Jerondász a Szent Anna Szkitibe hozott egy kecskét, hogy tejet ihasson a beteges növendéke, de tej helyett vért adott a kecske. Megértette a Jerondász a hibáját, vagyis hogy a Szűz Anya nem akar kecskéket a Kertjében és megoldotta, hogy dobozos tejet adjon a tanítványának. Ahogy látjuk, régen a Szűz Anya megfedte a rossz elkezdőit. Most hova is kaphatna, miután a világi lelkület belepte a Kertjét! Elvisel bennünket, mint jó Anya... A nyugalom és a gondtalanság a legfontossabb előfeltétele a lelki életnek, aminek örül a Szűz Anya Magasan fent a Szent Anna Szkiti Szent Pantaleimon kalibájában, aszketizált a szent életű Jerondász, a Szkiti alapítója. Növendéke nehezen viselte, hogy nem volt víz a környéken, ezért a Szent Jerondász imádkozott és kérte a Szűz Anyát, hogy fakasszon egy kis vizet a sziklából, hogy ihassanak. A Szűz Anya, persze, mint jó Anya megtette neki és vizet fakasztott a szikla egy kis repedéséből, ott a közelükben, hogy ihassanak. Ez a víz Szentelt Víz is volt. Később azonban a Szent Jerondász növendéke kertet akart művelni. a forrás köré kávát épített, földet hordott és kezdett eltérni az aszketikus élettől, elhanyagolva lelki kötelességét és imáját a világért. Azt tervezte, hogy vésővel kitágítja a szikla repedését, ahonnan a víz tört elő, hogy több vízhez jusson, kertje locsolásához.... Ekkor megjelent neki a Szűz Anya és így szólt: - Hogyha kertet akarsz, akkor hordjál vizet a vállaidon lentről. Azóta, a víz lejjebbről fakad, máig is, és szintén Szentelt Víz. A Szerzeteseknek jó példával kell a világiak előtt járni Egyszer egy halász friss halat vitt Minasz Atyának a Szent Anna Szkitijébe az ünnepre. A Jerondász meglepődött, hogy mikor fogta, mivel vasárnap volt. Megkérdezi tehát a halászt: - Mikor fogtad őket?
Az válaszol: - Ma reggel. Teljesen frissek! Minasz Atya így szól hozzá: - Gyermekem, nem vehetem meg ezeket, átkozottak, mivel vasárnap fogtad őket. A halász nem tudta ezt megérteni. Ekkor így szól hozzá a Jerondász: - Meg akarsz győződni erről? Adj egy halat a macskának és meg fogod látni, hogy nem eszi meg. Tényleg nem ette meg a macska a halat, viszolygott tőle. Ez persze már megrázta a halászt és innentől tisztelte a vasárnapokat és a nagy ünnepeket. Minasz Atya igazi szerzetesi életet élt és jóravalóság meg aszkézis jellemezte. Egyszer evett naponta, a kilencedik óra után, akkor is olaj nélkül. Következésképp a Szent Kegyelem lakozott benne, mivel alázatos is volt.
Szent György gondoskodik az Ünnepről Szent György "Faneromennos" Kellijében Hadzi Jeorgis tanítványa az öreg Evlogiosz egyszer a Szent Ünnepére nem tudott halat találni és Szent Györgyre bízta a dolgot, hogy ő gondoskodjék. Az előestén tehát hirtelen valamilyen állat zörgeti az ajtót. Kimegy és mit lát! Egy öszvért, halakkal jól megrakottan! Dicsőítette az Istent és megköszönte a Szentnek, azután ellátta után az állatot, ami messziről jöhetett egymaga - Szent György vezette. Mi történt? Egy Jerisszói Szerzetesnek volt két öszvére halakkal megrakva, és a Zografosz Kolostorba tartott velük. A Szent fogja az egyik állatot, és a Szent György "Faneromennos" Kellihez vezeti, ahonnan az öreg Evlogiosz kérte őt. A Jerisszói kereste és jobbra-balra kérdezősködött, aztán megtudta, hogy az állata a Szent György Kellibe ment. Ő is megértette a csodát, a Szent gondoskodását az Ünnep felől, és mindannyian dicsőítették az Istent. Szent Szpiridon gondoskodik az Ünnepről Egyszer a Kutlumusziu Kolostor Szent Szpiridon, Kerkireiko Kellijében, míg közeledett a Szent ünnepe, még nem találtak halakat és az Atyák aggódtak. A Szerzetesek szóltak a Jerondásznak, hogy vásároljanak zöldségeket, ha már egyszer halat nem kaptak, mert az ünnepre vendégeket várnak. A Jerondász ezt mondta nekik: - Legyetek türelemmel, Szent Szpiridon hoz majd nekünk halakat. És folyton Komboszkinivel imádkozott. A Szerzetesek kezdtek aggodalmaskodni, mivel már főzniük kellett volna, de hirtelen hallják, hogy zörgetnek az ajtón. Kinyitják és mit látnak! Két halászt két teli kosár hallal, akik a Jerondászt keresik, aki a halakat rendelte. Hívták hát a növendékek a Jerondászt, de a halászok azt mondták: - Nem ő az a Jerondász. Hozzánk egy másik Jerondász jött és ezt mondta: "Vigyétek el a halakat Szent Szpiridon Kellijéhez, ahol ünnepre készülnek, jó árat fogtok kapni. Ha akarjátok, adok foglalót is". A Jerondász megértette a csodát és bevezette őket a Templomba, hogy hódolhassanak. Amint meglátták Szent Szpiridon Ikonját, felkiáltottak: - Na tessék, ő volt az a Jerondász, aki azt mondta, hozzuk ide a halakat!
Ekkor így szólt hozzájuk a Jerondász: - Jaj, gyermekeim, nem fogadtátok el a foglalót a Szenttől, most lehetne tőle valami áldott dolgunk! Az Isten áldása akkor jön, amikor ajándékozunk Mesélte nekem Szávvasz Atya a Filotheitisz, hogy a nagy éhínség idején 1917-ben az Iviron kolostorbeliek, látva a Kolostor raktárait kiürülni, csökkentették a vendéglátást. Ráadásul egy fukar elöljáró még azt is javasolta, hogy teljesen hagyjanak fel vele. Várható volt, hogy a Krisztus is felhagy minden áldásával. Ekkor kezdtek éhezni az Atyák és síránkoztak a Krisztushoz és a Szűz Anyához, hogy nem gondoskodnak a Kolostorukról. Sajnos, nem értették, hol hibáztak. Egy napon aztán megjelent a Krisztus a Kolostor kapusának, mint szegény, és kért tőle egy kis kenyeret. A kapus sajnálkozva mondta: - Nincs, testvérem, ezért is hagytuk abba a vendéglátást. Várj azonban egy kicsit, elhozom neked a cellámból az én kis darab kenyérkémet. Futott, ment a cellájába, elhozta a saját kenyerét és átadta neki. Látta azonban, hogy a Szegény arca ragyog. Ahogy tehát a Szegény átvette azt a kenyeret, szól a kapusnak: - Tudjátok miért jött ez a szerencsétlenség a Kolostorra? Mert elűzettek a Kolostorból: az "adjatok" és az "adatik". Ezen szavai után eltűnt, maga után hagyva egy ragyogást, ami elkápráztatta a kapust. Nagyon elcsodálkozott ekkor és megijedve futott a Kolsotor elöljáróihoz, hogy előadja a történteket. Az Atyák először gyötörték az emlékezetüket, hogy kiket űztek el. Azután azonban megértették, hogy az a szegény a Krisztus volt és megértették az Evangélium szavait is: adjatok és adatik nektek. Megbánták azonnal a hibájukat és amint ismét elkezdtek adakozni a szegények számára, megérkezett az Isten gazdag áldása is. Glikofilussza (Gyermekét gyengéden csókoló Szűz Anya Ikon) gondoskodása a Szent Filotheosz Kolostorban A német megszállás idején szinte teljesen elfogyott a Szent Filotheosz Kolostorban a búza, és az Atyák elhatározták, hogy beszüntetik a vendéglátást. Egy jóravaló Jerondász, Szávvasz Atya, amikor ezt meghallotta, nagyon szomorú lett és kérte az elöljárókat, hogy ne tegyék ezt, mert elszomorítják a Krisztust, és el fogja hagyni az áldás a Kolostort. Sok példát is mondott nekik a Szent Írásból, a Szareptai özvegyet Illés Prófétával stb. és végül hallgattak rá. Utánna azonban állandóan zaklatták Szávvasz Atyát, mondva neki: - A búza elfogyott. Mi lesz most? A Jerondász válaszolt nekik: - Atyáim, azt a keveset, ami még maradt, hagy együk meg a világiakkal együtt és a Szűz Anya nem fog minket elhagyni. Már csak huszonöt oka(súlymérték 1280 gr) búza maradt a Kolostor raktárában és semmi más, és kezdtek az Atyák reklamálni Szávvasz Atyának szemrehányólag: - Na, Szávvasz Atya, elfogyott a búza. Ilyenkor mi van? A jóravaló és hívő Jerondáki válaszolt:
- Áldottaim, Ne veszítsétek el, reményeteket a mi csodatevő Glikofilusszánkban! A Szűz Anya közben jár a Kolostorért! Őröljétek csak meg azt a huszonöt oka búzát is, süssetek belőle kenyeret és osszátok szét az Atyáknak és a világaiknak és az Isten mindannyiunkról gondoskodni fog, mint jó Atya. Amint tehát elfogyott a kenyerük, mielőtt még megéheztek volna, jött egy hajóskapitány Kavalából a Filotheosz Kolostorba és faanyagot kért... búzáért cserébe. Ilyen világosan látva az Atyák a Szűz Anya gondoskodását, aki mint jó Anya gondoskodott a gyermekeiről, mindannyian dicsőítették az Istent. Mindenkinél jobban persze dicsőítette az Istent és köszönte a Szűz Anyának Szávvasz Atya, aki egész szent életével is köszönetet mondott egyfolytában. Aztán ezt mondta az Atyáknak a Jerondász: - Nem mondtam nektek, áldottak, hogy a Szűz Anya nem hagy el bennünket? A könyörtelen Szerzetes, aki megtévedt, mivel száraz aszkézist végzett szeretet és körültekintés nélkül Ez az Atya egy barátjával jött az Athoszra, hogy Szerzetesek legyenek. Azt követően jöttek, hogy tanúi voltak egy csodának a Thinosz szigeti Szűz Anya kegyhelyen, amikor is egy születésétől fogva béna meggyógyult. A barátja a Neász Szkitiben telepedett le, ez az Atya pedig az északkeleti oldalra jött egy Idiorithmo Kolostorba (Öntörvényű Kolostor, ahol a Szerzetesek maguk osztják be idejüket, nincs kötelező napirend). Mivel az ilyen Kolostorokban szabadság van, természetesen nagy figyelem szükséges, mivel, ha valaki nem használja helyesen ezt a szabadságot, rosszabbá válhat a helyzete, mintha a világban élne, és súlyosan megtévedhet. Ez az Atya tehát küzdőszellemű volt, de az Idiorithmo Kolostor laza szelleme először a büszkeségbe hajtotta, utána pedig a fennhéjjázásba. Amennyire büszke lett szigorú küzdelmekeire, olyannyira keményedett meg a szíve. Nem érdekelte, ha a szomszédja veszélyben volt, vagy szenvedett, csak az, hogy ő elvégezze a Komboszkinis sok imáját és a rengeteg leborulását. Minden óráját, de még percét is kitöltötte, küzdelmekkel, imákkal, stb. Önzően erőltette magát, hogy megszentelődjön, ehelyett feszültséget teremtett önmagában. Rettenetesen böjtölt is, folyton kilenc és három naposakat tartott. Aki külsőleg látta őt, lehajtott fejjel, csontsoványan, szigorú arckifejezéssel stb. azt hitte, hogy nagy Aszkéta. A szolgálata erdőfelelős volt, így ideje nagy részét az erdőben töltötte, de ez is kárára volt. Mikor visszatért a Kolostorba, úgy mutatkozott, mint hogyha maga Nagy Antoniosz jött volna le a Hegyről! Nem beszélt egy testvérrel sem, bezárkózott a cellájába, ahogy már mondtam, és sarkallta magát önző küzdelmeivel, hogy megszentelődjön. Egy napon tehát egy munkás leesett a fáról az erdőben és megnyomorodott szegény. A fia azonnal felnyalábolta őt és lehozta a Kolostor közelébe, hogy értesítse az erdőért felelős szolgálattevőt a történtekről, és hogy kérjen tőle egy pokrócot, hogy tovább vihesse sérült édesapját Murágióba, hogy onnan Thesszalonikibe jusson. Az Atya, sajnos, nem hogy pokrócot nem adott neki, de sajnálta azt az időt, amit az ifjú elvesz tőle az apja ügyével. Persze kötelessége is volt nem csak meghallgatni, de segíteni is neki, mivel rá tartozott az erdő. Sajnos azonban, bezárta cellája ajtaját, hogy nem szenvedjen késedelmet lelki gyakorlata. A Kolostor Atyái, mikor látták a fiút sírni, odamentek és együtt éreztek vele. Vigasztalták a gyereket, segítettek sebesült édesapját vinni és elintézték, hogy kórházba kerüljön. Ilyen irgalmatlanság(!) után várható volt, hogy teljesen elhagyja őt az Isten Kegyelme és sötétségbe borul lassanként a szerencsétlen. Kezdett már dicsekedni, hogy a Szent Atyák szintjére
ért, Szenteket lát, Angyalokat, fényeket stb. Egy napon aztán megjelent neki megint egy ál Angyal és mondja: - Készülj gyorsan, Atya, mert kisvártatva jövök és elviszlek. Ő pedig válaszolt: - Áldott legyen! És gyorsan felöltötte új reverendáját és a Szhimát (szerzetesi nagy fogadalom jele). Közben újból kiált neki a jelenés: - Na mi lesz, gyorsan állj fel az ablakba, hogy vihesselek. És az Atya válaszolt: - Kérlek várj, amíg odaviszek egy zsámolyt, hogy felmásszak. Ezután a dialógus után, amit hallot az Igumen helyettes -aki elbeszélte nekem- hallatszott egy zuhanás és egy "Ohh!". Mire odaértek az Atyák, vége volt. Teljesen összetört, mivel magassból, a harmadik emeletről zuhant le a kikövezett udvarra. Az Atyák egy pokrócba szedték őt össze, kétszeres fájdalommal, mert inkább gondoltak lelkének elvesztésére. Aztán felmentek cellájába, hogy rendbe rakják és találtak egy kiragasztott feljegyzést nagy betűkkel: "Ez alatt a papír alatt van háromezer drachmám negyven liturgiás megemlékezésre. Ha nem teszitek meg nekem, Gízai leprátok legyen!.... Júdás akasztókötele!.... és a 318 Istenfélő Atya átka az Első Egyetemes Szinódusból"... és a végén ott volt az aláírása. A jó Isten, aki irgalommal teljes, szánja meg szerencsétlen teremtményét! Kettős zuhanása megtévedt testvérünknek legyen figyelmeztetés számunkra, hogy nagy alázattal és szeretettel küzdjünk, hogy megközelítsük az Istent! Ámin! A Szerzetes aki megmenekült a szörnyű eltévelyedéstől Egy testvér, az egyik Kolostorból nagyon küzdött de sajnos nagyon beképzelt lett és nagyon nagyra tartotta magát. Lassan-lassan már nem áldozott mert az lett a rögeszméje, hogy már nincs szüksége a Szent Áldozásra, mert hogy a Krisztus lakozik benne. Csak a Proszfórát(a Liturgia végén szétosztott falatka áldott kenyér) vette el és sokszor mást nem is evett napokig, rettenetesen böjtölve. Szentelet vizet soha sem ivott. Az mondta a szerencsétlen: - Én már megszentelődtem, már a vizeletem is szent és így akkor iszok amikor akarok. Sajnos megitta a vizeletét! Képzeljétek milyen undorító megtévelyedésbe esett! Kezdett megvadulni, rendbontásokat csinálni a Kolostorban és sok sületlenséget beszélt. Az Atyák kénytelenek voltak bezárni őt a Kolostor tornyába a biztonság végett és imádkoztak, hogy magához térjen. Megbíztak egy Atyát, hogy gondoskodjon róla és vigyázzon, nehogy kárt tegyen magában. Amikor azonban éltelt vitt neki mindig mondott valamit a szokásos téveszméiből: "Láttam, testvérem, egy Szentet" vagy "egy Angyalt" vagy "Szent Mártír leszek" stb. Mindezeket figyelembe véve a segítője sose hagyott éles dolgot nála, mindent készen felevágva vitt neki. Egy napon azonban, mivel ünnep volt, vitt neki egy doboz szardíniát kinyitva. Ahogy megette az ételét, Angyal képében megjelent neki a kísértő ördög, és mondja: - A Krisztus elkészítette már számodra a Szentek koszorúját. Most készíti a Mártírokét és várja, hogy Mártír halált halj, itt a torony börtönben ahol at Ő szeretetéért szenvedsz. Ezután már csak a mártírságra gondolt és keresett valami éleset. Így vezette az ördög a konzevdoboz fedeléhez. Fogja tehát a tetejét és maga kezdi a mártíromságot. El kezdi vágni a torkát lassan-lassan, és ordít a fájdalomtól. Azonnal futottak az Atyák amikor hallották azokat a rettentő kiáltásokat, élükön a szolgálat tevő testvérrel, de mit látnak! Olyan jelenetet amin sírni és nevetni is lehet! Próbálgatja ugyan vagdosgatni a torkát, de vissza-vissza retten a fájdalomtól és szörnyen ordítozik. És amikor az
Atyák kiragadták a kezéből a pléh darabot, kiáltotta: - Hagyjatok mártír halált halni! Azután a szolgálat tevője vette gondozásba és mondta neki: - Legyél most türelmes, először bekötöm a sebedet utána én csinálok neked mártírságot, hogy legyen fizetséged is... A testvér aki szolgálta őt nagy szeretettel bírt és áldozatkész volt másokért, de életre való is volt. Miután ellátta a sebeket, levette az övét és a hátán kezdte... Ráhúzott párat de a megtévedt nem viselte a verést és kiáltozott: - Hagyjál, nem bírom elviselni a mártírságot! Így nevetségessé vált és alázatos lett a többiek előtt. Pedig előtte, saját akarata szerint, az ördög segítségével le akarta vágni a fejét. A testvér azonban aki szerette és megverte, hogy magához térjen, megtagadta tőle a mártírságot! Tehát a szegény Atyák a Kolostorban nem hiába imádkoztak egyfolytában, hogy találjon az Isten egy módót, hogy megmenekedjen a testvér szörnyű téveszményeitől. A Jó Isten segített. Alázatos lett a testvér, megbánt mindent, meggyónt, áldozott és magához tért az Isten Kegyelméből. Megmenekedett tehát az embergyilkos karmai közül. Sok évig élt ezután bűnbánatban és alázatban és megboldogult az Úrban. Dicsőség az Istennek! Örvendetes események Mint amikor valaki folyton csak édes gyümölcsöket eszik és a végén akad pár savanyú-keserű is, kell, hogy egyen még pár édeset, hogy elmúljon a rossz íz, így kell lennie a lelki helyzetekben is. Mivel elkeserítettelek benneteket ezzel a két utóbbi eseménnyel, jónak tartom, hogy kínáljak még két kicsi, de nagyon édes szent eseményt, hogy megédesítsem megint a lelketeket. Ezeket, persze nem én láttam, hanem hallottam jóravaló Jerondászoktól és saját Jerondászomtól is, akik közelröl élték meg következőket. A Katunákia Aszkéta helyen, a "Valóban méltó" Kápolna-kalibában, kb. 50 évvel ezelőtt élt egy Jerondász három tanítvánnyal: Jeorgiosz Atyával, Pahomiosz Atyával, és Hriszosztomosz Atyával. A Jerondász halála után a legrégebben Szerzetes, Jeorgiosz Atya lett az utódja. Mivel azonban nagyon egyszerű volt és teljesen írástudatlan, a másik két Jerondász nem akart neki engedelmeskedni, mert egy kicsit több képzettségük volt, meg egy kis büszkeségük is. Ezért magára hagyták és elmentek más helyet keresni. Egymással sem fértek meg azonban, mert megint csak egyikük se akart a másik alárendeltje lenni. Sok helyet bejártak, KolostorrólKolostorra, Kelliről-Kellire. Egy napon az egyik testvér visszaemlékezett a Jerondászukra, akit egyedül hagytak elhagyatottan, előre haladott korban, és elhatározta, elmegy meglátogatni. Ajándékokat is tett a zsákjába és nekivágott. Amikor a szomszédos Kaibát elérte, kérdezett a Jerondászról, de nem látta senki. Egy másik Atya ezt mondta: - Egy hete még füstölt a kémyénye, jól kell, hogy legyen. Izgatottan ért a Kaibához és amikor kívül-belül nagy csöndet tapasztalt még nyugtalanabb lett. Hangosan kezdett kiáltozni és zörgetni az ajtón, de semmi. Végül betaszította az ajtót és bement. Látja a Jerondászt az ágyon feküdni és így szól hozzá: - Áldassék, Jerondász, hogy vagy? Jöttem, hogy megnézzelek. Amaz nagyon szomorúan válaszolt: - Áldottam, jobb lett volna ha nem jösz, mert amint beléptél elűzted a Szent Angyalt, aki gondozott. Ezért nem nyitottam ki neked. Máskor ne gyere, áldottam, mert elűzöd a Szent
Angyalt. Visszament tehát a testvér a maga Kellijébe, és ott maradt az öreg Jerondász, az ágy deszkáin fekve, már teljesen elhagyatottan az emberektől, ám az segítő Isten kezére hagyatkozva, amiért is arra méltatta az Isten, hogy Angyalok szolgálják.
Ugyanez időtájt és ugyanezen a környéken, kicsit feljebb, a Szent Vasziliosz Szkitiben élt Theofiláktosz Atya, aki nagyon jóravaló volt és nagyon küzdő szellemű. Mindenki látta szentségét, mert bármennyire is próbálta rejtegetni, lehetetlen volt, hogy ne váljanak ismerté tettei. Sokszor látták az Atyák, hogy lelkileg átszellemült állapotban van. Volt két tanítványa is Árszeniosz és Pámfiliosz Atyák. Ahogy mondtam, az Öreg Theofiláktosz Atya nagyon küzdő szellemű volt, de nagyon jóravaló is, nagy átéléssel, ezért nehezére esett másokkal együtt imádkozni. Hogy ne hallják a többiek a zokogását és ne lássák a könnyeit, amiket nem tudott visszatartani, általában az Istentisztelet idején kiment a sziklákra, a barlangokba, és csak reggel tért vissza. Nagyon lelkileg élt, de minden erényét igyekezett titokban tartani, mivel nagyon alázatos volt. Egyszer, egy téli éjszakán, megint kiment a sziklákra, hogy ott végezze el az Istentiszteletét, de hirtelen havazni kezdett. Az Atyák aggódtak, amikor reggelre virradólag nem látták a Jerondászt, és kimentek a hegyre, hogy lássák befedte-e a hó. Ott ahol keresgéltek, észrevettek egy fekete foltot a sziklán és közelebb mentek. Nagyon megrendültek, mert a Jerondászuk teljesen mozdulatlan volt, azt hitték megfagyott. Amikor azonban megérintették, hogy fölemeljék, látták, hogy szinte izzik a teste és körös körül a hó el van olvadva forró imájától. Ahogy hozzáértek, magához tért lelki elmélyüléséből, amiben volt a szent Jerondász, vagy még inkább akkor tért vissza a tudata a Szűz Anya Kertjébe a Paradicsomból. A vadonban élő Atyák, nagyon tisztelték az öreg Theofiláktosz Atyát tiszta gyermeki lelkülete és átszellemültsége miatt . Az Angyalok barátja lett és sokszor elragadtatott az Égbe. Ezért a gonosz démonok minden módon próbálták őt megzavarni elmélyült mádkozása alatt, de nem sikerült nekik. Egyszer, amikor így elmélyülve volt Szkitijében, a "Szent Vaszilioszban", a démonok elragadták őt, és a távoli Kávszokáliva Szkitibe röpítették, hogy félbeszakítsák őt, de így se sikerült. Még azt is mondták a környék Jerondászai, hogy az öreg Theofiláktosz nagy barátságban volt még a vadon állataival is, melyek érezték szeretetét, és Kaibájához jöttek, amikor valamire szükségük volt. Egy zerge például, amelyiknek eltört a lába, a Kellije elé ment és szomorúan bőgött, a Jerondászra ölébe fektetve törött lábacskáját. Ő hozott neki egy kis kétszersültet, hogy egyen, amíg készített két fácskát, amikkel erősen megkötötte és helyreigazította a lábát, aztán ezt mondta a zergécskének: - Menjél most, de egy hét múlva ismét jöjj el, hogy megnézzelek. A jó Jerondász megértette magát az állattal, mint orvos a beteg emberrel, mivel az Isten embere lett! Az Ő és minden Szent Atyák áldása legyen velünk. Szent életű Athoszi Atyák és a Szűz Anya Imái által, Jézus Krisztus Urunk, Istenünk, irgalmazz nékünk. Ámin. A nyolcadik század Angyala
Benjamin Atya a Katunakia Szkitiből, világi korától fogva nagyon jóravaló volt, mivel családja is jó keresztény volt. Hatalmas szeretete a Krisztus iránt arra késztette, hogy elhagyja szüleit, hazáját, foglalkozását - rendőr volt - és a világi örömöket, és a Szűz Anya Kertjébe jöjjön a Szent Hegyre, hogy önként besorozódjék a Szerzetesek Angyali Rendjébe. Először az öreg Kalinikhoszhoz, az Iszychasztához (lelkileg nagyon elmélyült remete) ment. A tisztán látó Kalinikosz Atya amint meglátta őt, érezte a fiatal nagy odaadását, de tudta azt is, hogy gyenge szervezetű. Ezért elmondta az ő életvitelét, hogy inkább máshova menjen, ahol jobb lesz neki. - Én, gyermekem, -mondta neki,- ötven dirhem (tizenhat deka) kétszersültet eszek napjába egyszer egy kis vízzel, a kilencedik óra után. Ha el tudod viselni, maradj, egyébként menjél máshova. Mivel az ifjúnak kezdődő tüdőbetegsége volt, az egészsége nem engedte meg az ilyen szigorú aszkézist, elment hát Pahomiosz Atyához az "Ákszion Esztin" Kajibába. Ott lett tehát Szerzetes, Benjaminnak neveztetett el és jóravalólag küzdött sok éven át. Nagy küzdőszellem volt, megrendült egészsége ellenére! Minden éjszaka virrasztás, napközben pedig kezei lankadatlanul végeztek valami munkát, vagy Egyház Atyák Műveit olvasta, és ajkai szakadatlanul mondták az imát élete végéig, mikor az Égbe repíttetett Angyali Lelke. Abban az órában pedig, amikor a lelke az Égbe távozott, egy Krisztusért bolond, aki a Keratea Kolostor előtt a karámoknál felügyelt, hangosan kiáltott és mondta: - Ó! ó! mit veszítünk el! Eltávozott, elment! Ebben a pillanatban halt meg a Szent Hegyen Benjamin a Katunakiai, és a lelke a Krisztushoz ment, és a Krisztus megparancsolta az Angyaloknak, hogy homlokára tegyenek egy piros szalagot, ami ezt írja: "A nyolcadik század Angyala"! Visszatérés az Istenhez, a földről az Égbe A Jó Isten teremtett Angyalokat, de némelyik Angyal a büszkese végett démonná vált. Megteremtette ezután az Isten az embert, hogy kiegészítse az elbukott Angyali Rendet, és a démonokat is szabadon hagyta egy bizonyos pontig és egy bizonyos ideig, hogy segítsenek nekünk a rosszaságukkal, vagyis hogy vizsgázzunk a földön és a mennyei életbe jussunk, az örökbe. Ameddig él az ember, van joga lelki próbákon átesni. Pótvizsgák azonban nincsenek. Küzdjünk hát, hogy legalább a lelki alapunk meg legyen, hogy bejussunk a Paradicsomba. Ámin. Aki lelkileg küzd, az az ellenséges ördöggel harcol és természetes, hogy így az is küzd ellene. Az ember, aki legyőzi a lelki ellenséget, megkoszorúztatik a Krisztustól. A tapasztalat a démonok támadásai által szerezhető meg, amit a Krisztus katonája a lelki harc során kap. Mielőtt támadna az ellenség, a gondolatok bombázásával kezd. A Jézus ima a legerősebb fegyver az ellenség által sugallt gondolatok ellen. ** A küzdő lelki fejlődése nem fog a jó Lelki Atyától függni, hanem a tanítvány jó gondolataitól. **
A tanítvány aki rossz gondolatokat fogad a Jerondászáról, és megvonja a bizalmát, összeroskad már magától, ahogy beomlik a kupola, amikor kivétetik a támasz, az alapkő. ** Ahhoz, hogy megtisztuljon az elme és a szív, az embernek nem szabad rossz gondolatokat fogadnia, sem magának ravaszul gondolkodnia. Hanem egyszerűen és alázattal kell tevékenykedni és jóravalólag küzdeni. ** Nagyobb értékük van a tiszta gondolatoknak minden más aszkézisnél, böjtnél, virrasztásnál stb. azok számára, akik küzdenek, hogy megőrizzék a lelki és testi tisztaságukat. ** A természetes testi harc lecsillapul a böjttel, a virrasztással, az imádkozással, ha nincsen büszkeség. ** A ravasz gondolat, ha együtt működik a régi testi emberrel, kettős kárt tesz a lélekben, ahogy az ördög is amikor együttműködik egy emberrel, kettős kárt okoz a világban. ** A káromló gondolatok mind az ördögtől jönnek és nem az embertől. ** Káromló gondolatokkal gyötri az ördög általában az érzékeny embereket, hogy elszomorítsa őket és elkeseredésbe taszítsa. ** A káromló gondolatok olyanok mint a repülőgépek, amik zavarnak a zajukkal, anélkül, hogy akarnánk vagy bármit tehetnénk ellene. A hatásos légvédelemi eszköz a zsoltár, mert az egyben imádság is a Krisztushoz, de az ördög semmibevétele is. ** A lelki élet kezdetén a küzdő elűzi a rossz gondolatokat a lelki dolgok tanulásával, a szüntelen imádsággal és a jóravaló aszkézissel. Utána már csak jó gondolatok jönnek. Később megállnak a jó gondolatok is és egy ürességet érez, és ezután következik a szent megvilágosodás az embernél. **
Az ördög ismeri az Isten emberét, de az emberek jó gondolatait az ördög nem ismeri. ** Korunk legnagyobb betegsége a világi emberek sok hiábavaló gondolata, melyek feszültséget, kiábrándultságot hoznak. A gyógyítást csak a Krisztus adja a lelki derűvel, az öröklét hitével együtt, csak legyen bűnbánó az ember és forduljon a Krisztus felé. ** A sok bűn, sok alapot ad bűnbánatra is, és a nagy bűnbánat hozza a Szent Kegyelmet, csak az ember aztán őrizkedjen az alkalmaktól, az okoktól, hogy megőrizze azt. ** A puszta sivatag nagyon segít a lélek megtisztulásában, miképp gyomok sem ott nőnek, hanem a pocsolyák körűl burjánzanak. ** Ne azokat csodáljátok akik megközelítik a Holdat, hanem azokat, akik elhagyják a világi gondokat és megközelítik az Istent és örvendeznek. ** Az ember aki eltávolodik az Istentől, lelki nyugalmat nem talál sem ebben az ideig-óráig tartó életben, sem az örökkévalóban. Mivel aki nem hisz az Istenben, és az eljövendő örök életben, vígasztalan marad ebben az életben, és elítéli lelkét örökre. ** Amennyire eltávolodnak az emberek a természetes, egyszerű élettől és a luxust keresik, növelik az emberi feszültséget is. És ahogy nő a világi megelégedettség, úgy tűnik el az egyszerűség, az öröm és a természetes emberi mosoly. ** Az Isten végtelen elme, és az ember rokon az Istennel és elméjével megközelíti. Az Isten végtelen szeretet, és tiszta szívvel az ember az Istenben él. Az Isten egyszerű, és ha az ember egyszerűen hisz és alázattal és jóravalólag küzd megéli az Isten titkait. ** Az évek telnek, az emberek megöregednek, ne álldogálljatok tehát az útkereszteződésben. Válasszatok egy Keresztet a rátermettségetek szerint és haladjatok az Egyházunk két útjának egyikén, és kövessétek a Krisztust a Keresztrefeszítésben, hogyha feltámadásában is követni akarjátok.
** Az emberi keresztek egyszerű keresztecskék, melyek segítenek bennünket lelkünk megváltásában, míg a Krisztusé nagyon nehéz volt, mivel nem használta isteni erejét Magáért. ** A legjobb orvosság megpróbáltatásainkra, ha megértjük, átérezzük felebarátunk még nagyobb megpróbáltatását. ** A Jézus édes és aki a fájdalom keservét Krisztussal akarja enyhíteni, annak keserűsége édes sziruppá változik. ** Azt akarod, hogy imádságod szívből jövő legyen, hogy meghallgatásra találjon az Istennél? Tedd a felebarátod fájdalmát a magadévá, és már egy szívből jövő sóhaj is felebarátodért pozitív eredményt hoz. Az isteni visszajelzés a meghallgatott imáról a szent vigasztalás, amit az ember az imádság után érez. ** Az éjszakai csendes imádság nagyon segít békéjével és hatásos lelki fejlődésünkre is, ahogy az éjszakai csendes eső nagyon hasznos a növények fejlődésében. ** Az alvás, naplemente után nagyon hasznos a test számára. A virrasztás elmélyült imádkozással naplemente után, azonban nagyon hasznos a lélek számára . ***** Használjátok egyfolytában a Komboszkinit, míg nem felmelegszik a lelki olaj, hogy beinduljon a lelki gépezet, hogy magától működjék a szív imádsága. ** Az áldozat és az imádság mértéke szerint, amit az ember végez magáért vagy az embertársáért, fogja kapni a szent segítséget is.
** Az Isten hatalmába vetett hit, azokban a dolgokban is, melyek emberileg nem lehetségesek, már egy misztikus folyamatos imádság eredményének megnyilvánulása.
** Aki bízik az Istenben, magában dicshimnuszt zeng és részesül is az isteni boldogságban és az örök áldásban. Aki kesereg, keserűséget terjeszt és elkeseredettség a jutalma. ** Az élet igazi édességét nem érzik azok, akik világilag élnek édes életet, hanem azok, akik lelkileg élnek és a keserűséget is örömmel fogadják, mint gyógynövényeket a lélek gyógyulásáért, és testüket nem örömökkel látják el, hanem csupán a fenntartáshoz szükséges táplálékkal. ** Ha éhezik felebarátod, adjál neki enni. Ha nincs éhező ember, adjál enni az éhes állatoknak, mert neked lelki hasznodra fog válni a böjt a Paradicsomért, míg szegény állatoknak nincs Paradicsomuk, de viszont nincs a számukra pokol se. ** Az öröm, amit érez az ember, amikor anyagi ajándékot kap, emberi öröm, míg az öröm amit érez az ember amikor ajándékoz, isteni. Az isteni az adással jön! ** Azt a lelki állapotot, azt a szívbéli örömet, amelyet akárcsak a legkisebb jótétemény, vagy jó cselekedet a felebarátunkért okoz, nem tudja megadni a legnagyobb szívgyógyász sem, még akkor sem, ha egy zsák dollárt adsz neki. ** Aki az embertársáért fárad, önzetlen szeretetből, pihen a fáradsággal. Míg az, aki magát szereti és lustálkodik, még a semmittevésben is elfárad. ** A derék ember bármilyen életbe is kerül, akár szerzetes, akár világi, lelki előmenetele lesz, mivel jóravalólag fog munkálkodni. Míg az az ember, aki nem műveli a jóravalóságot, amit az Isten ajándékozott neki, mihaszna lesz akár ebben vagy abban az életformában is. ** A szegény állatok, lényegében jobbak az érzéketlen embereknél, mivel megvehetik őket jólelkűek is, de irgalmatlanok is, és ők válogatás nélkül alárendelik magukat és keményen dolgoznak és kitartanak zokszó és mindenféle fizetség nélkül. Vagyis lehagytak bennünket a szegénységben, a kitartásban és az alázatban.
** Felsőbbrendű a szeretete anna az embernek, aki alázattal magára veszi embertársának vétkét, mint annak, aki magára veszi az útitársa nehéz zsákját. ** Fogadd az igazságtalanságot, mint nagy áldást, mert égi áldással fogsz kártalaníttatni. Ne keresd azonban, hogy igazságtalanok legyenek veled, mivel ez rosszaságot rejt. ** Amikor igazságtalanság ér, ne mondd: "Kapd meg az Istentől, ami jár neked ezért", mert akkor elátkozódsz.
Az embernek, aki őszintén kéri bocsánatod, ha ellened vétett, bocsáss meg minden alkalommal, ahányszor csak hibázik. Légy iránta jó szándékkal és szeresd őt közelről. A ravasznak pedig, aki színleg kér bocsánatot, hogy folytathassa munkálkodását továbbra is, hogy belekeverjen mindenki lelkének ártó űzelmeibe, szintén bocsáss meg, hetvenhétszeresen előre és szeresd őt, de messziről és imádkozz érte. ** Fogadd az igazságtalanságot örömmel, ha elég lelki erőd van hozzá. Minél jobban lelki az ember, annál kevésbé vannak jogai ebben az életbe, mivel a jogait a Krisztus tartogatja, a mennyei életre. ** Minél inkább elfárad a test Krisztusért, annál inkább emelkedik a lélek Krisztus közelébe. Ha fáradozásod felajánlás felebarátodért, még hatásosabb, mivel akkor lélekből ered. ** Az érzékeny lelkű ember a szenvedő helyébe érzi magát, imádkozik, vigasztal, és maga is kárpótoltatik a Krisztustól szent vigasztalással, együttérző fájdalmának mértéke szerint. Míg az irgalmatlan aki a másik helyére tör, amikor megszerzi, úrrá lesz rajta a feszültség és a pokol egy részét éli meg már ebben az életben. ** A felebarátunk iránt érzett szeretetben rejlik nagy szeretetünk a Krisztus iránt. A Szűz Anya, és a Szentek iránti hódolatunkban rejlik nagy hódolatunk, megint csak a Krisztus iránt - a Háromságos Isten iránt.
** A Szent Angyalok dícsérete szüntelenül szárnyal az Isten felé: Szent, Szent... ** Az ember ahhoz, hogy angyalilag szárnyaljon, el kell hogy taszítsa magától az összes lelki szenvedélyt és javait a szegényeknek kell adnia, mert ahol anyagi gazdagság van, ott lelki szegénység is. ** A szegény emberen még a rabló is irgalmaz, míg a gazdagot csúnyán kifosztja. Jó ha az ember magától lesz nincstelen, Krisztus Szent Evangéliuma szerint, hogy örökölje az égi Királyságot. ** Mivel a mennyei élete az embereknek már angyali lesz, azért néhány jóravaló fiatal már ebben az életben elkezdi, szerzetesekké lesznek és szüzességben, nincstelenségben és engedelmességben élnek. ** Az Angyali Rendje a Szerzeteseknek és az Apácáknak egy. "Nincs sem férfi sem nő" Galátákhoz 3.28 ** Ahhoz, hogy növekedjen a szerzetesi érzület a szívünkben, meg kell haljon az előző világi érzületünk, hogy termőfölddé váljon. És ahhoz, hogy meghaljanak a szenvedélyek, arra a halálra és váltságra kell gondolnunk, amit Krisztus szenvedett, és magunknak is szenvednünk kell jóravalóságból a Krisztusért, aki maga is sokat szenvedett halálig, hogy megváltson bennünket! ** Jó hogyha a Szerzetes vezeklő helyén hal meg , de bűnbánatban. ** Aki ismeri az Angyali Rend nagy értékét, nem hajszol más értékeket. Ha jó Szerzetes leszel, angyalilag örvendezel majd a földön és a Mennyben is. Másképp kigúnyolnak a világi emberek, és sajnálkoznak feletted az Angyalok. **
A Szerzetes aki világi módon él, meggyötört és szerencsétlen az életben. Gondot okoz a Krisztusnak is, hogy kik közé sorolja a másik életben, a Szerzetesekhez vagy a világiakhoz? ** A Szerzetes fény, világítótorony a szirten, nem pedig utcai lámpa a világ számára. ** Amikor a Szerzetes elvonul az emberek közül a Krisztusért, akkor lát igazán sok embert és segít is istenileg imádságával azon dolgaikban, amikben emberileg lehetetlen a segítség. ** A Szerzetesek a rádiósai az Egyháznak és ezért eltávolodnak a világi hangoktól, hogy jó kapcsolatuk legyen a Krisztussal az imádságban, hogy segíthessenek. ** Ha a Szerzetes büszkén összehasonlítja magát a világiakkal, elbukik, és világivá válik. Ha alázattal kéri az Isten irgalmát és küzd és minden embert jónak és szentnek lát, akkor utánozza a Szenteket. ** A lélek feltámadásához keresztre kell feszülnie az embernek, hogy meghaljanak a vágyak, a szenvedélyek, főképp az egoizmus, az anarchikus gyermeke a büszkeségnek, ami akadályozza a Szent Kegyelmet és orra buktatja az embert. ** Ahhoz, hogy lelkileg fejlődjön a Szerzetes, el kell hagynia a logikát, meg kell alázkodnia és szívében dolgoznia. És ahhoz, hogy fejlődjön az Apáca, el kell hagynia az irigykedéseket stb., és férfias lelkülettel a logikát kell előtérbe helyeznie, hogy lefékezze a szívet. ** Ne tekintsétek elvesztegetett időnek a lelki munkát magatokon, mivel ez a lelki előfeltétele saját magatok javának és az embertársaitoknak is a megfelelő segítség. ** Vigyázat, ne legyen jó híretek, mert később a jó hírnév lesz legnagyobb ellensége a nyugalmatoknak. A legnagyobb figyelem szükséges, a jó hírnév elkerüléséhez, amit a Szerzetes lelki érzékenységével, gazdagságával megszerezhet, de ezzel el is veszti fáradsága jutalmát, a világi dícséretek miatt. Míg ha véletlenül megbánt valakit, és megbánja, elbukik ugyan az
emberek szemében, ezzel leis rója néhány bűnét. ** Ha a jót, amit tesz az ember, köztudottá teszi és büszkélkedik vele, csak ezzel a röpke örömmel fizettetik ki, hiába fáradozik, elkárhozik. ** A Szerzetes aki világilag gondolkozik, olyan mint aki eltévesztette útját, a Krisztushoz indult, de a lelke a világnak tart. ** A Szerzetesek, akik egyfolytában haszontalan építkezésekkel és világi tevékenységekkel foglalkoznak, felfedik, hogy földiek, agyag téglák, és egyáltalán nem isteniek. ** Az egyszerű épületek és a szerény tárgyak, gondolatban a barlangokba és az elhagyatott aszkéta helyekre repítik a Szerzeteseket, oda ahol a régi Szent Atyák aszketizáltak, és így hasznukra válnak lelkileg. Míg a világi dolgok a világra emlékeztetnek, és világivá teszik a Szerzetesek lelkét. ** Az Athoszi Szentek is emberek voltak mint mi. Vad hegy volt az Athoszi csúcs is, akárcsak a többi hegy. De ahogy jóravalólag küzdöttek Atyáink, megszentelődtek ők is és megszentelődött a hegycsúcs is és elneveztetett Szent Athosz Hegynek... mi pedig most büszkélkedünk, mint Athosziak! ** Szent Atyáink megszentelték a vadont és lelki társadalommá tették, mi pedig, sajnos, világi társadalommá változtatjuk. ** Minden világi érdem a Szerzetességben, egy nagy lelki érdemtelenség. ** Ne akard, testvérem, a nyugodt pusztaságot a nyugtalan világi önmagadhoz formálni, hanem tiszteld a pusztaságot, hogy segítsen nyugalmával, hogy elpusztuljanak szenvedélyeid és a Krisztus örvendeztessen meg.
** Ha Iszihaszta (remete) akarsz lenni, hogy csendben élj, először leld meg belső békédet a külső nyugtalanság közepette, jó gondolatok révén. ** A tanuló, aki idő előtt elszakad a Testvériségtől (Szerzetesi Közösségtől), hogy Iszihaszta legyen, az éretlen fügéhez hasonló, akit ha levágnak a fügefáról, még tejet csöpögtet... látszik, hog tejre van még szüksége. ** Régen, amikor több volt a Jerondász (öreg, tiszteletreméltó lelki Atya), a fiatalabbak is fejlődtek lelkileg. Korunkban mikor a legtöbbünk csak öreg, mit tehetnének a fiatalok? ** Régen Atyáinknak küzdőszellemük volt. Sokat böjtöltek és a megelégedtek egyszerű vízben főtt ételekkel, ezért szentségük és testi egészségük is volt. Korunkban, amikor elhagyjuk az aszkézist és a vízben főtt ételeket, mi lettünk vízben főttek... puhák, testileg-lelkileg. Még a csirke is, ha csak kapirgálna és a sok etetéstől nem hízna meg, el tudna repülni a ragadozók elől... ** Egy zsákot hordva valaki alig várja, hogy letehesse. Mennyivel több súlyt hordoz az ember a sok evéssel, és árt az egészségének is! ** Az aszkéta ember sovány testét, mint lelkének barátját látja ami segít a megszentelődésében, míg a jól táplált test, ellenségének tartja a lelket, és harcol ellene. Alkalmat is keres akkor az ördög, hogy bombázza ellenséges gondolatokkal. ** A böjt után a kenyér édes. A virrasztás után édes az alvás. És a fáradozás után a kemény kő is jobban pihentet bennünket a fotelnél. ** Amennyire kerüli valaki az emberi segítséget, olyannyira közelíti őt meg az isteni. ** Ha az emberek egyszerűen élnének, az Evangélium szerint, közel a Krisztushoz, megédesednének lelkileg a Krisztustól és nem fojtogatná őket a világi feszültség, olyannyira, hogy nyugtatókkal keserítsék az életüket, az elbutulásig.
** Mivel az emberi könnyebbségek túlléptek minden határon, nehézségekké váltak. Megsokasodtak a gépek, megsokasodtak az ember lehetőségei ugyan, de géppé tették magát az embert, és most a gépek és a vas irányítja az embert is, ezért váltak az emberek szívei is vassá. ** A világi fejlődés, ezzel a bűnös szabadsággal, hozta el ezt a lelki szolgaságot. A lelki alárendeltség az Isten akaratának, az lelki szabadság, és a lelki odafigyelés isteni biztonságot ad. ** A tanítvány engedelmességének mértéke, a Lelki Atya felelősségének mértéke is. *** A kezdő tanítvány olyan mint egy üres magnószalag, majdani tartalmáért a felelősség Jerondászától fog kéretni. ** A tanítvány valódi engedelmessége nem külsődleges alázat, hanem az, amikor örömmel rendeli magát alá a Jerondásza lelkének. ** Aki ragaszkodik a saját akaratához elűzi az Isten akaratát és adályozza a Szent Kegyelmet. ** Az alázatos ember, mivel nincs akarata és egoizmusa, befogadja a szent megvilágosodást. Mivel alázattal fogadja a tanácsokat is, bölcsé is válik. ** Ahhoz, hogy alárendelje valaki magát, vagy tisztelnie kell a másikat vagy félnie kell tőle. A tiszteletből való alárendeltség lelki, a félelemből való pedig katonai fegyelem. ** Ha nem javul meg mindegyikünk, hogy megsokasodjon a jó, hogy lenne fenntartható a jó, jó módon?
** Ne erőltessétek önzően magatokat, erőtökön felül mert az csak szorongást hoz. A Krisztus gondoskodó Atya és nem zsarnok. A jóravaló harcunknak örül a Krisztus. ** Ha nem tudunk küzdeni nagyon, vagy egyáltalán nem, legalább alázattal ismerjük el és kérjük az Isten irgalmát. Ha az segítene nekünk, hogy nem ismerjük be gyengeségünket, akkor még ezt a beismerést se kérné tőlünk a Krisztus. ** Hogy meghallja valaki az Isten Igéjének szent üzenetét, hogy megváltozzon, önmagának is arra a hullámhosszra kell ráállnia, amit a Krisztus közvetít a Szent Evangélium által és odaadással kell eleget tennie a szent parancsolatoknak. ** Más a hódolat és más a tisztelet - ahogy a Keleti Orthodox hódolat eltér a Nyugati, európai tisztelettől. A hódolat Szent Kegyelemmel bír, a tisztelet pedig emberi észtől való. ** Korunkban, mikor az értelem meghasonlott, elhagytuk az Atyák Könyveit és a magazinokat bújjuk amik még jobban meghasonlottakká tesznek. Elhagytuk a Szent Evangéliumot is, legtöbbünk, és a kormánykerékhez törekszünk, tapasztaltak és tapasztalatlanok, ezért hánykolódik a szent hajó, az Egyházunk. ** Jó hogyha valaki lelki könyveket olvas, de még jobb, ha megvalósítja, és lelkileg él. ** Nem az a jó ember aki helyesen szól, hanem aki helyesen él, az Evangélium szerint. ** Régen az embereknek volt megbízhatósága, őszintesége, tiszteltteljessége stb. az életükben. A dolgok pedig olcsóak voltak. Most, sajnos, korunkban, kiveszett az emberekből a megbízhatóság és megdrágultak a dolgok. ** Régebben a Keresztények minden tettükben először Keresztet vetettek, a komoly dolgokban
pedig sokat imádkoztak. Korunkban azonban, sajnos, legtöbbunk, nem csak hogy nem imádkozik a komoly dolgokban, de meg se fontolja azokat, így mások fizetik meg a meggondolatlanságunkat. ** Minden jó gondolat ami az emberben felmerül, felülről való, az Istentől. Csak ami az orrunkból jön mikor náthásak vagyunk, az a miénk. ** Akár drága tükör valaki, akár fedél egy konzervdoboz tetején, ha nem esnek rá a napsugarak, nem fog fényleni. ** Ne aggódjatok ha örökletes hiányosságaitok vannak, de ne is büszkélkedjetek az örökletes erényeitekkel, mivel az Isten azt fogja vizsgálni, hogy milyen munkát végeztetek régi éneteken... mivé alakítottátok az ó-embert. ** Ha a szelíd jellem segít is a lelki előremenetelben, a haragos még jobban segít, csak a haragnak ez az ereje legyen a rossz ellen fordítva, a lelki szenvedélyek ellen. ** Úgy ahogy a fafaragásos ikon elkészítéséhez rengeteg munka és nagyító szükséges, így az ember lelke is rengeteg munkát igényel, megtisztult, nagyítóvá vált lelki szemeket. ** Ha néha nem találsz embert, hogy tükröztessed önmagadat lelkileg, távolodj el egy kicsit a Kellidtől és látni fogod magadat, mint egy másik személyt, és sok hiányosságra fogsz rálelni. ** Ha nem ismerted meg magadat, és nem az önismereted váltotta ki természetes alázatodat, az alázat nem is lesz állandóvá és a Szent Kegyelem sem lakozik benned. ** Ne akarjál Jerondász lenni, mert már csak mint ötlet is szerencsétlen. Ne is játszad a Jerondászt, ha tanítványnak se voltál jó. **
Ha magad tetted kapitánnyá, anélkül, hogy előzőleg hajósinas lettél volna, legalább kérd a tapasztalt tengerjárók tanácsát, hogy ne süllyedj el legénységeddel együtt. ** Aki maga keresi a rangokat, az maga is fog küzdeni egész életében. Akit emberek emeltek rangra, annak emberi pártfogói lesznek. Aki elfogadja az Isten vezetésétt, annak az Isten lesz a pártfogója. ** Ha netán valaki közülünk, Jerondászok közül, egy kicsit kancsal lelkileg, ne várjon vak engedelmességet a fiatal szerzetesektől, hogy ne essenek együtt a verembe, ahogy meg van írva: "Ha pedig vak vezet világtalant, mind a ketten gödörbe esnek" (Máté 15.14). ** Ne gyertek elhamarkodottan a Kolostorokba, mielőtt ki nem gabalyodtatok a világi terheitekből, hogyha könnyen akartok beilleszkedni a Testvériségbe. ** Mielőtt eltávoznál a világból, imádkozz szívbélileg a Krisztushoz és bízd a szüleidet és a testvéreidet az Istenre, és azután ne aaggódj értük, mert akkor a Krisztus köteles segíteni rajtuk. ** A kezdő Szerzetes, aki a szüleire és testvéreire gondol, hátráltatja az isteni segítséget. Ha a világra emlékezik, könnyen elfelejtheti mi vonzotta ide, a világtól távol. ** Ha nem tudsz elszakadni a világtól, legalább küzdjél, hogy kiirtsd a világi viselkedést magadból. ** Nehezen irtható ki magunkból a világ, ha előbb magunk nem szakadunk el tőle. ** Nehéz valakinek isteni szeretetre szert tenni, ha nem veszi el saját szeretetét szűk családjától hogy a nagy családba lépjen, Ádáméba - az Istenébe. **
A kezdő Szerzetesnek nem kell világi viselkedést magába szippantania, mert egyfolytában gyötrődni fog, mint a gyertya, aminek vizes a kanóca és serceg. ** A fiatalnak, aki még világi aktivitással és egoizmussal van telve, nem kell hirtelen, erőből alázatossá válnia a Jerondásza előtt, mert mellékhajtások fognak fakadni, mint a fiatal fán amibe sok az életerő és sok ágat hajt. ** Míg a lelki fád kicsiny és a hajtásai alacsonyak, fogadd el örömmel a lelki kerítést és az iránytadó köteléket, hogy ne satnyulj el, ne válj kecskék által rágott haszontalan csonkká. Legyél türelmes míg felnősz lelkileg, hogy táplálj terméseiddel és árnyat adj árnyékoddal. ** A fácska lágyan köttetik meg, szalmával és nem dróttal, mivel sérülékeny a kérge és elsatnyul. A növendék korlátozása is gyengéd, jóravalósággal teljes kell legyen, hogy ne satnyuljon el lelkileg. ** A lelki gyermeknek nem kell lelki jogokat adni senki másnak a Jerondászán kívül. A gondolatait se kell elmondania világiaknak és megalázkodni, mivel meg fog sérülni lelkileg az olyan emberektől, akik nem ismerik az alázat nagy erényét. ** A testi harc nem akadály a fiatal számára, aki Szerzetes akar lenni, csak ne gondoljon a házasságra. Egy kis aszkézissel, böjttel, virrasztással és imádsággal meghunyászkodik a test a lélek előtt, persze ha van alázatos hozzáállás. Egyúttal kárpótoltatik is az ifjú és égi fizetsége lesz. ** Ne vágjatok neki a Szerzetességnek, ha nem teljes egészében a tiétek a szívetek, mivel így el fogtok bukni.. ** A fiatal, aki teljes szívét a Krisztusnak adja, és bizalommal, tapasztalt Lelki Atyára hagyja magát, könnyen levetkőzi az ó-embert ahogy az új krumpli is könnyen hámozódik. Míg az idős, ha nem nagyon egyszerű és alázatos, a régi krumplira hasonlít, amit nehéz hámozni. Még ha főtt is melegen kell hámozni.
** Tisztább a Szerzetesi Rend, amit valaki fiatalon kapott még ha egy kicsit be is porosodott az idő által, mint az idősé, aki utolsó éveiben vette fel tisztán és kivasalva a szabótól a sírbaszállásig. ** A legjobb megemlékezés a világról és az elődeinkről, a lelki fejlődésünk, mivel ekkor jogosultak az isteni segítségre - az imádságunkon kívül, ami közben jár, és az örömön kívül, amit nagyszüleink éreznek, mikor büszkék ránk - míg csúnya életünktől háromszorosan szenvednek. ** A legnagyobb és legjobb sokgyermekű az az ember, aki újjászületett lelkileg és sok lelki gyermekének is segít az újjászületésben, és újjászületett lelkük megörzésében is, a Paradicsomba jutáshoz. ** Azokat, akik rokkantan születtek, vagy azzá váltak mások által, vagy a maguk figyelmetlensége folytán, ha nem roppannak össze hanem alázattal dicsőítik az Istent és a Krisztus közelében élnek, a Hitvallókkal egy helyre fogja sorolni az Isten. ** A Jó Isten tiszta jóravalóság és meghatódik a legkisebb felajánlásunktól! Míg mi emberek esszük az édes mézet, az Istennek felajánljuk a viaszgyertyát, és az Isten örül a felajánlásunknak! ** Lám az Isten szeméttel és trágyával táplálja a fákat, és azok szép és illatos gyümölcsöket teremnek számunkra, és mi gazdag áldásban részesülünk. És mi szerencsétlen, hálátlan emberek, miközben e szép gyümölcsökkel étetünk és trágyává tesszük, még sajnos büszkék is vagyunk! ** Minden ember megkapja az Isten bőkezű áldását, de kevesen köszönik meg az Istennek és kevesen elégedettek és boldogok a Krisztus közelében. ** Sok embernek megvan mindene, mégis szomorúak, mert hiányzik nekik a K r i s z t u s. A Szűz Anya születésének ünnepén 1980. szeptember 8-án. Kutlumusziu Kolostor "Panaguda" Kelli
Athosz Szerzetes Paisziosz
Vége és dicsőség az Istennek!
