Az üzenet
A
Nulnban történt borzalmas események után ismét felkerekedtünk, és északnak vettük az irányt. Leginkább mellékutakon haladtunk, hogy elkerüljük a Birodalom országútjainak járõreit. A törpe által kézbesített levél különös várakozással töltötte el a társamat. Szinte boldognak látszott, ami nála ritkaságszámba ment. Jókedvét nem csorbíthatták az utazás fáradalmai, sem pedig az útonállók, elfajzottak és egyéb fenevadak támadásának állandó veszélye. Jószerivel enni sem álltunk meg, de ami még ennél is szokatlanabb volt, hogy inni is alig. Kérdéseimre csupán a küldetésérõl, a végzetrõl és régi adósságokról szóló dörmögésekkel válaszolt. Mindeközben engem csordultig töltött az aggodalom. Azon törtem a fejem, hogy vajon mi történt Elissával, és mélységesen elszomorított az, hogy ismét el kellett válnom a fivéremtõl. Fogalmam sem volt, hogy mikor láthatom viszont, és arról sem, hogy milyen körülmények között. És persze még csak nem is sejtettem, hogy milyen messzire elkerülünk Nuln városától, és miféle borzalmak várnak ránk utunk végállomásánál. – Részlet az Utazásaim Gotrekkel címû krónika 3. kötetébõl, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)
7
– Kilökted a sörömet – dörmögte tompa hangon Gotrek Gurnisson. Felix Jaeger arra gondolt, hogy ha a férfi, aki az imént megbiccentette a söröskorsót, csak egy kicsivel józanabb lenne, akkor a törpe vészjósló szavainak hallatán sietve visszavonulna. Ám a zsoldos részeg volt, továbbá fél tucat marcona külsejû cimborája üldögélt az asztala körül, ráadásnak ott volt még a taverna kacarászó szolgálólánya is, akit bizonyára a hõsiességével óhajtott levenni a lábáról. Nem futamodhatott meg egy olyan valaki elõl, aki csupán a válláig ért, még akkor sem, ha az illetõ kétszer olyan széles volt, mint õ maga. – Tényleg? És akkor most mi lesz, apróság? – válaszolta a zsoldos gúnyos, lenézõ vigyorgás kíséretében. A törpe egy pillanat erejéig sajnálattal vegyes bosszankodással méregette az asztalon terjengõ sörtócsát. Aztán megfordult ültében, hogy szemügyre vegye a katonát, miközben jobbjával végigsimított a tetovált fején tornyosuló, vörösre festett hajtaréjon. Az orrát a jobb fülével összekötõ aranylánc halkan csilingelt. Gotrek a nagyon részegek óvatos, tétova mozdulatával megdörgölte a bal szemüregét borító kötést, egymásba fonta és megropogtatta az ujjait, végül villámgyorsan odavágott a jobbjával. Felix ennél jóval sikerültebb ökölcsapást is látott már a társától. Igazság szerint kifejezetten elfuserált ütés volt. Viszont a trollvadász ökle akkora volt, mint egy disznósonka, és fatörzs vastagságú kar csatlakozott hozzá. Márpedig egy ilyen ököl csapása édesmindegy, hogy hová talál, mindenképpen pusztító hatású. A férfi orra émelyítõ reccsenéssel eltört. A zsoldos nekivágódott az asztalának, majd eszméletlenül elterült a fûrészporral felszórt padlón. Orrlyukaiból sötétvörös vér bugyogott. Felix a fejében gomolygó ködön keresztül annyit azért meg tudott állapítani, hogy az ütés elérte a kívánt hatást. Miután tekintetbe vette a trollvadász által elfogyasztott sörmennyiséget, kifejezetten sikeresnek ítélte a választ.
8
– Óhajt még valaki némi kóstolót az öklömbõl? – érdeklõdött Gotrek, és gonosz pillantást vetett kihívójának féltucatnyi bajtársára. – Vagy tényleg olyan puhányok vagytok, amilyennek látszotok? A katona társai sietve elhessegették ölükbõl a fogadó szajháit, az asztalra csapkodták söröskorsóikat, és sorban felálltak a hosszú padokról. A trollvadász nem várta meg, hogy eljöjjenek érte. Enyhén imbolyogva feltápászkodott, és feléjük lódult. Egyszerûen torkon ragadta a legközelebb esõ zsoldost, maga felé rántotta, és hatalmas erõvel az arcába fejelt. A férfi úgy zuhant a padlóra, akár egy letaglózott ökör. Felix újabb kortyot ivott a fogadó fanyar tileai borából, hogy megfényesedjék az elméje. Hogy már jó néhány serlegnyi távolság választotta el a józanságtól, az teljességgel hidegen hagyta. Úgy érezte, bõven rászolgáltak már egy kis kikapcsolódásra. Hosszú, fárasztó utat jártak be Nulntól idáig, Guntersbad városáig. Egyre csak mentek és mentek, mióta Gotrek megkapta azt a titokzatos levelet, amely ebbe a fogadóba szólította. Felix azon morfondírozott, hogy talán nem ártana, ha elõásná a papírt Gotrek zsákjából, és ismét szemügyre venné, de rögtön eszébe jutott, hogy úgyis csak hasztalanul rongálná a szemét. Az üzenetet a törpék által oly nagy becsben tartott, ám számára ismeretlen rúnákkal rótták a papirosra. Felix birodalmi léptékkel mérve mûvelt embernek számított, de ebbõl a nyelvbõl egy kukkot sem értett. Így aztán, mivel próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve, inkább kinyújtotta hosszú lábait, nagyot ásított, és figyelmét újfent a verekedésre fordította. Ez az összecsapás már hosszú órák óta készülõdött. A helyi bajkeverõk azóta bámulták õket, hogy betették lábukat a Kutya és Szamárba. Aljas megjegyzéseket tettek a trollvadász külsejére. Gotrek ez egyszer rájuk sem hederített, ami tõle merõben szokatlan volt. A törpe rendszerint olyan sértõdékeny volt, mint egy vagyonából kiforgatott tileai herceg, és türelme oly rövid volt, mint egy fogfájós farkasemberé. Mióta
9
megkapta az üzenetet, magába zárkózott, és nem törõdött semmivel. Ezen az estén sem csinált mást, csak az ajtót fürkészte. Szemlátomást várt valakit. Ideérkezésüket követõen Felix kezdetben aggódott, mert azonnal látta, hogy jó esélyei vannak egy alapos verekedés kirobbanásának, de néhány kupa tileai bor hamarosan megnyugtatta az idegeit. Nem hitte volna, hogy akad olyan ostoba, aki tengelyt akaszt egy trollvadásszal. Csakhogy ebbe a számításba nem vette bele a helyiek természetadta tudatlanságát. Végsõ soron ez egy kisváros volt a Talabheimbe vezetõ út mentén. Honnan is sejtették volna, hogy ki az a Gotrek Gurnisson? Még Felix sem hallott a törpék Trollvadász Kultuszáról – pedig õ az Altdorfi Egyetemre járt – egészen addig a réges-régi éjszakáig, amikor Gotrek kihúzta õt a császár elitlovasságával folytatott harc során a lovak patái alól. Mindez még Altdorfban történt, az ablakadó-lázadás idején. A csatát követõ részeg dáridó alatt a diák megtudta, hogy milyen fogadalmat tett a megmentõje. Gotrek a messzi múltban megesküdött arra, hogy a legfélelmetesebb szörnyekkel fog harcolni, és közben remélhetõleg hõsi halált hal, hogy így vezekeljen egy múltbéli vétkéért. Felixet olyan mélységesen meghatotta a történet – és olyan irgalmatlanul részeg volt –, hogy hirtelenjében õ is fogadalmat tett. Megesküdött, hogy társául szegõdik a törpének, és megörökíti életének és halálának történetét. A tény, hogy Gotrek mindezidáig minden erõfeszítése ellenére életben maradt, fikarcnyit sem csökkentette Felixnek a trollvadász iránt érzett tiszteletét. Gotrek gyomorszájon vágott egy másik embert. A férfi kétrét görnyedt, a levegõ süvítve távozott a tüdejébõl. A trollvadász ekkor belemarkolt ellenfele hajába, és addig verte nyögdécselõ áldozatának fejét az asztalhoz, amíg a nyomorult eszméletlenül összerogyott, és elnyúlt a padlón egy vérbõl, nyálból, sörbõl és kitört fogakból álló tócsában. Ekkor két megtermett harcos vetõdött a törpére, és mindketten elkapták egy-egy karját. Gotrek megvetette a lábait,
10
megfeszítette testét, majd egyiküket egyszerûen a padlóhoz vágta. Aztán gyorsan kihasználva elõnyét, súlyos, szöges bakancsával az illetõ lágyékába taposott. A fejhangú, elnyújtott sikolyt talán még a fogadótól félmérföldnyire is meghallották; Felixnek beleborsózott a háta. Gotrek ezután minden figyelmét a másik katonára fordította. Összekapaszkodtak, mint a birkózók, és egy darabig ide-oda tologatták egymást, majd a törpe iszonyú ereje érvényesült, holott jóformán az ember válláig sem ért. A padlóra szorította ellenfelét, a mellére térdelt, és megfontolt módszerességgel ájultra pofozta. Az utolsónak maradt katona menekülõre fogta. Az ajtóhoz iszkolt, feltépte – és nyílegyenesen nekifutott egy újabb törpének. A jövevény hátralépett, felmordult, és egyetlen jól irányzott ütéssel leterítette a szerencsétlent. Felix néhány pillanatig elbambulva pislogott. Szentül hitte, hogy látomása támadt. Valószínûtlennek tûnt, hogy éppen most egy másik trollvadász is felbukkan, a világnak éppen ebben a zugában. Gotrek is az idegen törpét fürkészte. Az illetõ – ha lehetséges az ilyesmi – még nála is izmosabb és szélesebb volt. Fejét kopaszra borotválta, a szakállát rövidre nyírva hordta. Õ nem viselt hajtaréjt, hanem valami egészen mással ékesítette a fejét, amelynek láttán Felix alig hitt a szemének. Az illetõ törpének többtucatnyi, különbözõ színûre festett szöget vertek a koponyájába, és ezek alkottak egyfajta, a tarkójáig lenyúló tarajt. Az orra annyiszor eltört már, hogy teljesen elvesztette eredeti alakját. Jobb füle salátalevélhez hasonlatossá gyûrõdött az évtizedek harcaiban, míg a másikat alighanem tõbõl letépték, mert a helyén csupán egy lyuk tátongott a feje bal oldalán. Orrában hatalmas karika csillogott. Ahol a bõrét nem borították sebhelyek, ott tetoválások tarkították. Jobbjában óriási harci pörölyt lóbált, míg vastag derékszíjába rövid nyelû, széles fejû fejszét tûzött. A frissiben érkezett trollvadász mögött egy harmadik, nálánál jóval alacsonyabb törpe ácsorgott. Ez utóbbi pufók alak jóval
11
szelídebbnek tûnt fajtársainál. Felixnek talán a derekáig sem ért, de a teste nagyon széles volt. Gondosan ápolt szakálla majdnem a földet verdeste. Tágra nyitott szemeivel bagolymódra pislogott ókulájának hihetetlenül vastag üvege mögött. Tintafoltos ujjaival egy jókora, rézveretes könyvet markolt. – Úgy éljek, ez itt maga a nagy Orrharapó Snorri! – bõdült el Gotrek, és gonosz vigyorgása felfedte a fogsorán tátongó foghíjat. – Ezer éve nem láttalak! Hát téged meg miféle vihar sodort ide? – Snorri azért van itt, amiért te magad is, Gotrek Gurnisson – magyarázta a másik trollvadász. – Snorri levelet kapott a jó öreg Borektõl, a tudóstól. Az állt benne, hogy Snorri menjen el a Magányos Toronyhoz. – Ne járasd velem a bolondját! Tudom, hogy nem tudsz olvasni! Az összes betût és rúnát kiverték a koponyádból, amikor beleverték azokat a szegeket! – Hosszúszakállú Hogan felolvasta Snorrinak – magyarázta Snorri, és olyan zavarodottnak tûnt, amennyire az ilyesmi lehetséges egy termetes trollvadász esetében. Körülnézett, és ordított róla, hogy szívesen változtatna a témán. – Snorri úgy látja, lekésett egy jóféle harcról – állapította meg Orrharapó, és ugyanolyan bosszús sajnálkozással méregette a véres összecsapás helyszínét, mint amilyennel nemrégiben Gotrek szemlélte kiömlött sörét. – Snorri úgy véli, az lesz a legjobb, ha iszik egy kis sört. Snorri kicsit megszomjazott. – Tíz sört Orrharapó Snorrinak! – vezényelt nyomban Gotrek a fogadósnak, és sietve hozzátette: – Az lesz a legjobb, ha nekem is hozol tízet. Az öreg Snorri utál egymagában inni. Döbbent csend telepedett a helyiségre. A többi vendég a verekedés nyomaira pillantott, majd úgy meredtek a két törpére, mintha a helyükön két lõporos hordó állt volna, javában füstölgõ kanócokkal. Egyesével-kettesével felálltak a helyükrõl, és óvatos léptekkel kiosontak az ajtón. Végül csupán õk négyen – Gotrek, Felix, Snorri és a harmadik törpe – maradtak a fogadóban.
12
– Na, akkor egytõl tízig? – kérdezte Snorri kihívó hangon, miközben kacsintott, és ravasz pillantást vetett Gotrekre. – Legyen egytõl tízig! – egyezett bele Gotrek. A másik jövevény odadöcögött hozzájuk, törpemódra, udvariasan meghajolt, közben jobbjával megemelte a szakállát, máskülönben felsöpörte volna vele a padlót. – Varek Varigsson, a Grimnar klánból, az önök és klánjuk szolgálatára – mutatkozott be nyájas hangon –, ha jól látom, ön is kézhez vette a bácsikám üzenetét. Snorri és Gotrek rámeredtek. Elõször meglepõdtek az udvarias beszédmódon, majd mindketten magukhoz tértek, és harsányan felröhögtek. Varek nyakig vörösödött zavarában. – Hé, fogadós! – kurjantott Gotrek. – Adj ennek a süvölvénynek is egy sört, hátha felenged egy kicsit! Most pedig félre, ifjoncok, mert Snorrinak és nekem sürgõsen rendeznünk kell valamit! A fogadós behízelgõen mosolygott, miközben megkönynyebbült kifejezés suhant át az arcán. Az imént aggódott a kiesõ bevétel miatt, de most már sejtette, hogy a két törpe többet fog fogyasztani, mint eltávozott törzsvendégei együttvéve szoktak.
A fogadós felsorakoztatta a söröket az alacsony pulton. Tíz állt Gotrek, és ugyanennyi Snorri elõtt. A törpék úgy méregették a korsókat, ahogyan egy ember fürkészi az ellenfelét birkózómérkõzés elõtt. Orrharapó a vetélytársára pillantott, majd vissza a korsókra. Egyetlen fürge szökkenéssel a kellõ közelségbe került. Megragadta az elsõ korsót, a szájához rántotta, hátravetette a fejét, és mohón nyeldekelni kezdett. Gotrek a pillanat töredékével lemaradt. Egy másodperccel Snorri után emelte korsóját a szájához. A beálló csendben csupán a törpék hangos kortyolása hallatszott, aztán Snorri – egy szemvillanásnyi idõvel Gotrek elõtt – lecsapta a pultra korsó-
13
ját. Felix meghökkent. Mindkét korsó az utolsó cseppig kiürült. – Az elsõ a legkönnyebb – jelentette ki Gotrek. Válaszképpen Snorri felkapott egy újabb adagot, és megismételte a mutatványt. Gotrek is nekilendült. Csakhogy õ mindkét kezével megfogott egy-egy korsót, a szájához emelte az egyiket, kiitta, majd szusszanásnyi pihenõ nélkül így tett a másikkal is. Snorri sietve utánozta, de ezúttal Gotrek nyert. Felix döbbenten bámult, különösen amikor belegondolt, hogy Gotrek már eléggé részeg volt, amikor Orrharapóék megérkeztek. Úgy látszott, hogy a két trollvadász egy számtalanszor begyakorolt szertartásba fogott. Felixet elfogta a kíváncsiság, hogy vajon valóban megisszák-e, a pultra kikészített összes sört. – Megmondom õszintén, zavarba jövök, hogy mások is látják, amint veled iszok, Snorri! – hördült fel Gotrek. – Még egy puhány elf is háromszor gyorsabb nálad! Snorri utálkozó pillantást vetett a hencegõre, és felragadott egy újabb sört. Olyan gyorsan döntötte magába, hogy a habja kibugyogott a szájából, és eláztatta a szakállát. Amikor végzett, tetovált kézfejével elégedetten megtörölte száját. Ezúttal õ kerekedett felül. – Hát igen, de az én söröm legalább a számba folyt. – Gotrek nagy okosan bólogatott, közben meg-megcsörrent az orrlánca. – Most akkor iszunk, vagy fecsegünk? – méltatlankodott Snorri. Az ötödik, hatodik és a hetedik sör gyors egymásutánban követte egymást. Gotrek a mennyezetre pillantott, nagyot cuppantott, és akkorát böfögött, hogy megremegtek a fogadó ablakai. Snorri azonnal, falat rázkódtató böffentéssel válaszolt a kihívásra. Felix ekkor Varekre nézett, aki csak tehetetlenül vállat vont. A két trollvadász – nem egészen két perc leforgása alatt – több sört ivott, mint amennyi Felixnek egy egész éjszakára is sok lett volna. Gotrek pislantott néhányat. Szeme kissé elhomályosult, de ez volt az egyetlen jele annak, hogy az
14
elmúlt órák során irgalmatlan mennyiségû alkoholt döntött magába. Snorrin nem látszott az égvilágon semmi, de hát õ nem is ivott egész este. Gotrek a pulthoz kapott, és felragadta a nyolcadik sörét, de mire befejezte, Snorri már kilencedik sörének a felénél járt. Miközben az utóbbi a pultra koppantotta korsóját, fennhangon megjegyezte: – Snorri úgy látja, ma este Gotrek Gurnisson fizet! Gotrek válaszra sem méltatta. Egyszerre felkapta és a feje fölé lendítette a két utolsó korsóját, hátrahajtotta fejét, nagyra nyitotta száját, és önteni kezdte a sört. A néma csendben egyikük sem hallotta, hogy nyelt volna. Nem is tette, egyszerûen csak hagyta, hogy az ital egyenesen lecsorogjon a torkán. Snorrit olyannyira lenyûgözte a mutatvány, hogy még felvenni is elfelejtette utolsó sörét. Csak akkor kapott észbe, amikor Gotrek egyszerre a pultra csapta kilencedik és tizedik korsóját is. Gurnisson kissé imbolyogva állt. Böffentett néhányat, csuklott egyet, majd az asztalához ment, és leült a székére. – Tudod, mikor gyõzöl le engem ivászatban, Orrharapó Snorri? Majd ha befagy a pokol összes üstje! – Inkább arra lennék kíváncsi, hogy fizetted-e már valaha a sörödet, Gotrek Gurnisson! – dohogott Snorri, és leült trollvadász társa mellé. – Na, az alapozással meg is volnánk – sóhajtotta elégedetten Orrharapó –, most pedig lássunk neki a komolyabb ivászatnak. Snorri úgy érzi, hogy eléggé le van maradva.
– Csak nem valódi Világvége-dohányt látok a kezedben, Snorri? – kérdezte Gotrek, és mohó pillantást vetett a dohányra, amelyet Snorri a pipájába tömködött. Mind a négyen a lobogó tûz mellett üldögéltek, a fogadó legjobb karosszékeiben elterülve.
15
– De bizony az, a jó öreg Penészes Levél. Snorri a hegyekben szerezte, mielõtt idejött volna. – Kínálj már meg! Snorri odadobta Gotreknek a dohányzacskóját, aki elõkerítette a pipáját, és nekilátott, hogy módszeres alapossággal megtömje. A szertartásos mûvelet közben ép szemével a tudós külsejû, fiatal törpére pillantott. – Szóval, ifjonc – dörmögte Gotrek –, mi is az a dicsõséges halál, amit a te Borek bácsikád ígért nekem a levélben? És miért van itt ez a vén csont Snorri? Felix érdeklõdve közelebb hajolt, errõl a kérdésrõl õ is többet akart tudni. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet az, ami még a rendszerint mogorva és szófukar trollvadászt is felizgatta. Varek Felix felé pillantott, majd várakozóan Gotrekre nézett. Õ azonban csak megrázta fejét, majd belekortyolt a sörébe. Hirtelen elõrehajolt, kihúzott egy égõ gallyat a tûzbõl, és meggyújtotta vele a pipáját. Miután a dohány felszíne vörösen parázslott, kényelmesen hátradõlt székén, és komoly hangon kijelentette: – Akármit akarsz mondani nekem, azt az emberifjonc elõtt is elmondhatod. Õ Törpebarát, ráadásul Eskütartó. Snorri ekkor Felixre pillantott. Meglepõdés és a tisztelethez hasonló kifejezés jelent meg a törpe tompán fénylõ, vad szemében. Varek mosolya õszinte érdeklõdésrõl tanúskodott. Az emberifjonc felé fordult, és olyan mélyen elõrehajolt ültében, hogy majdnem kibukott a székébõl. – Ha a szimatom nem csal, akkor itt és most egy lenyûgözõ történetre bukkantam – lelkendezett az ifjú törpe –, alig várom, hogy meghallgassam! – Ne tereld el a szót! – förmedt rá Gotrek. – Ki vele, mi az a hõsi halál, amit a rokonod megígért nekem? A levél miatt átloholtam a fél Birodalmon, és kezdem elveszíteni a türelmemet! – Nem áll szándékomban témát váltani, Herr Gurnisson – hadarta sietve Varek –, csupán szívesen gyûjtenék anyagot a könyvemhez.
16
– Énfelõlem késõbb annyit gyûjtesz, amennyit akarsz, de most beszélj! Varek mélyet sóhajtott, hátradõlt a székén, összefonta két keze ujjait terjedelmes hasán, és belevágott: – Jómagam eléggé keveset mondhatok. A bácsikám lesz az, aki minden részletet megoszt veletek a kellõ idõben, a maga módján. Annyit elárulhatok, hogy ez lesz a legnagyobb utazás Sigmarnak, a Pöröly Urának kora óta, és Karag Dummal kapcsolatos. – A törpék Eltûnt Városa, odafent, a messzi északon! – bõdült fel Gotrek részegen, és hirtelen elhallgatott. Óvatosan körülnézett, mintha attól tartana, hogy kémek hallgatóznak a közelükben. – Bizony, arról van szó! – helyeselt Varek. – Akkor ezek szerint a bácsikád megtalálta a módját annak, hogyan jutunk oda! Jómagam bolondnak tartottam, amikor annak idején azt állította, hogy meg fogja találni. Felix még sosem hallotta Gotreket ilyen lázas szenvedélylyel beszélni. Az izgalom fertõzõnek bizonyult, legalábbis õrá átragadt. A trollvadász Felixre nézett. Ez volt az a pillanat, amikor Snorri elérkezettnek látta az idõt arra, hogy közbeszóljon: – Nevezzétek ostobának Snorrit, ha úgy tetszik, de még Snorri is tudja, hogy Karag Dumot elnyelték a Káoszpuszták. – Ekkor egyenesen Gotrekre meredt, és hozzátette: – Csak jusson eszedbe, hogy mi történt a legutolsó alkalommal! – Akármi történt, a bácsikám megtalálta a megoldást! – vitatkozott Varek. Felix hirtelen megborzongott. Valami azt súgta neki, hogy amirõl szó van, az nem egyszerûen egy õsrégi település felkutatása, hanem egy nagyon is veszedelmes kaland. Kellemetlen érzés töltötte el. Úgy sejtette, máris tudja, hogy hová vezet ez az egész, és biztosan érezte, hogy a maga részérõl nem kér belõle. – A Pusztákon nem lehet átkelni – jelentette ki Gotrek, és a hangjában bujkált valami, ami több volt egyszerû figyelmez-
17
tetésnél. – Én már jártam ott. Akárcsak Snorri. Meg a bácsikád is. Aki ilyesmire adja a fejét, az futóbolond. Õrület és elfajzás vár azokra, akik odadugják a képüket. Azon az átkozott helyen maga a pokol határos a világunkkal! Felix újsütetû tisztelettel bámult a trollvadászra. Eleddig nem sokan vágtak neki a Káoszpusztáknak, és még kevesebben tértek vissza onnan, hogy elmeséljék a látottakat. Az a pusztaság szörnyû hírben állt birodalomszerte. Ez volt az a pokoli vidék a távoli északon, ahonnan a Káosz pusztító seregei érkeztek, hogy romboljanak, fosztogassanak és gyilkoljanak. A törpe még sosem beszélt neki arról, hogy megfordult azon a tájon. Igaz, ami igaz, Gotrek sosem mesélt a múltjáról. Úgy tûnt, mintha szégyellte volna. Felix szemében, ha más nem is, hát a trollvadász jól érzékelhetõ félelme még ijesztõbbé tette a hírhedt tájékot. Az emberifjonc tisztában volt azzal, hogy a világon kevés olyan dolog létezik, amely megrémíti Gotreket, vagyis ami képes rá, az csakugyan szörnyû lehet. – Mindazonáltal ez az a vidék, ahová a bácsikám utazni szándékozik, és õ azt szeretné, ha ti is vele tartanátok. Szüksége van a fejszétekre és a karotok erejére! Gotrek hosszú pillanatokig némán hallgatott, majd kijelentette: – Ez már bizonyosan trollvadászhoz méltó kaland! Felix inkább eszeveszett õrültségnek tartotta, de ezt a véleményét inkább megtartotta magának. – Snorri is így gondolja! Akkor Snorri még annál is nagyobb ökör, mint amekkorának látszik – dühöngött magában Felix, és ezek a szavak majdnem kitörtek a száján. – Akkor tehát eljöttök velem a Magányos Toronyhoz? – kérdezte összegzésképpen Varek. – Ha ilyen halálra van kilátás, követlek akár a pokol torkába is! – jelentette ki Gotrek érces hangon. Az jó – gondolta Felix –, mert úgy hangzik, hogy pontosan oda indulunk. Dühösen megcsóválta fejét. A törpék õrültsége õt is
18
kezdte megfertõzni. Vajon ezek most komolyan arról tárgyalnak, hogy fogják magukat, és átutaznak a Káoszpusztákon? Áh, csudát, ez is csak egy amolyan kocsmai fecsegés, és reggelre az utolsó szóig kihullik az emlékezetükbõl… – Igazán pompás – örvendezett Varek, és összedörzsölte a két tenyerét –, én elõre tudtam, hogy el fogsz jönni!
19
A skavenek nyomai
A
társzekér ugrándozása nem tett jót Felix másnaposságának. Valahányszor az egyik kerék belezökkent az út mély kátyúiba, a férfi gyomra meglódult, és azzal fenyegetett, hogy sugárban kipumpálja magából a tartalmát, át az utat szegélyezõ sövények felett. Szája belsejét taplószáraznak érezte. Fejében folyamatosan nõtt a nyomás, akár egy tûz fölé lógatott vízforraló kannában. Ami a legfurcsább tünet volt, hogy majdnem megveszett egy villásreggeliért. Lelki szemei elõtt tükörtojások és sonkaszeletek sisteregtek egy jókora serpenyõben. Most már bánta, hogy indulás elõtt nem reggelizett a trollvadászokkal, de akkor a sonkával megrakott tányérok és hatalmas feketekenyér-szeletek puszta látványától felfordult a gyomra. Viszont mostanra már kész lett volna akár gyilkolni is ugyanezért az ételért. Kissé megvigasztalta, hogy a trollvadászok többé-kevésbé hallgattak, leszámítva néhány mordulást, amelyek szörnyû másnaposságukra, illetve az emberek csapnivaló sörére vonatkoztak. Egyedül az ifjú Varek tûnt vidámnak. Tekintete fényesen csillogott, de neki minden oka megvolt arra, hogy remekül érezze magát a bõrében. Az este folyamán azzal vonta magára a másik két törpe mélységes megvetését, hogy három sör után kijelentette, neki ennyi elég, és befejezte az ivászatot. Most biztos kézzel markolta a gyeplõt, és egy vidám dalocskát fütyült, mit sem tudva a gyilkos pillantásokról, amelyekkel az útitársai méregették a hátát.
20
Hogy elterelje figyelmét a gyomra háborgásáról, és persze az eljövendõ, borzongató kalandról, Felix a környezetükre fordította figyelmét. Csodálatos reggel virradt rájuk. A nap fényesen sütött. A Birodalomnak ez a része különösen termékenynek és vidámnak tûnt. Hatalmas, gerendákból összerótt lakótornyok magasodtak a környezõ dombtetõkön, körülöttük zsúpfedeles parasztházak álltak. Kövér, foltos tehenek legelésztek a mezõkön, a nyakukba akasztott kolompok és csengettyûk vidáman csilingeltek. Felix megállapította, hogy minden egyes kolomp és csengõ más-más hangon szól. Úgy sejtette, azért, mert így a gulyás a csengés alapján tudja, hogy melyik jószága éppen merre jár. Egy darabig együtt haladtak egy parasztemberrel, aki libákat hajtott a földút mentén. Késõbb egy csinos, fiatal lány felnézett a szénagyûjtésbõl, és szívmelengetõ mosolyt küldött Felixnek. Õ megpróbált összegyûjteni magában annyi erõt, hogy visszamosolyogjon, de képtelen volt rá. Százéves apónak érezte magát. Tekintetét mindvégig a lányon tartotta, amíg az út kanyarulata el nem takarta elõle. A szekér belezökkent egy újabb kátyúba. – Vigyázz, mit mûvelsz! – mordult fel Gotrek. – Hát nem látod, hogy szegény Snorri milyen beteg? – Snorri nem érzi jól magát – erõsítette meg a másik trollvadász, és tompán felnyögött. – Valami nem volt rendjén azzal a gödölyével, amit este lerágott a nyársról. Snorrinak már az íze sem tetszett. Vagy inkább azzal a nagyjából harminc korsó sörrel lesz a baj, amit magadba döntöttél – gondolta Felix. Majdnem hangosan is kimondta, de inkább visszafogta magát. Nem óhajtotta azzal kúráltatni a másnaposságát, hogy levágatja a fejét. Valamivel késõbb a keményre döngölt, köves földutat fürkészte a szekér mögött. Jókora, a talajból kiálló szikladarabokat is látott, amelyek akkorák voltak, hogy könnyûszerrel kitörhették a szekér kerekét, ha az nem a megfelelõ szögben futott fel rájuk.
21
Hirtelen egy légy szállt le a férfi kézfejére, mire õ esetlenül odacsapott. A légy megvetõ könnyedséggel elkerülte az ütést, és hosszú percekig fáradhatatlanul rótta köreit Felix feje körül. Az emberifjoncot már az elsõ próbálkozás kimerítette, ezért meg sem próbálta elkapni a szemtelen rovart, csupán a fejét rázta, amikor a bogár túl közel merészkedett az arcához. Lehunyta a szemét, és akaraterejét a zaklatójára összpontosította. Azt sugallta neki, hogy sürgõsen dögöljön meg, de a légy a világért sem engedelmeskedett. Régebben is elõfordult Felixszel, hogy azt kívánta, bárcsak bírna varázserõvel, és ez az alkalom is ilyen volt. Fogadni mert volna, hogy egy varázslónak sosem kell másnapossággal küszködnie, és rövid úton leszámolhat holmi arcátlan legyekkel. Lehunyt szemhéján keresztül érzékelte, hogy elsötétül felette az égbolt, miközben valamivel hûvösebb levegõ simogatta az arcát. Kinyitotta szemét és meglátta, hogy a szekerük éppen egy ligeten vág keresztül. Gyorsan körülnézett. Inkább megszokásból, mintsem félelembõl tette, mert az efféle facsoportok az útonállók kedvenc leshelyei voltak, márpedig azokból a Birodalomban sosem volt hiány. Azt ugyan elképzelni sem tudta, hogy miféle megveszekedett õrült támadna rá egy szekérre, amely két másnapos trollvadászt szállít, de úgy gondolta, jobb az óvatosság. Ennél különösebb dolgok is megestek már vele az utazásai során. Talán az elõzõ este elpáholt zsoldosok lesnek rájuk, hogy bosszút álljanak. És ezekben a sötét idõkben bármikor összeakadhatnak elfajzottakkal, vagy a jó ég tudja, miféle fenevadakkal. Már éppen elég szörnyû teremtménnyel találkozott ahhoz, hogy a téma szakértõjének vallhassa magát. Felix fejében az is megfordult, hogy szinte örömmel fogadna egy fejszecsapást, amilyen gyalázatosan érzi magát pillanatnyilag. Legalább véget vetne a szenvedéseinek. Hiszen még a szeme is megcsalja! Esküdni mert volna, hogy az imént egy apró, piros szemû valamit látott az aljnövényzetben, nem messze az országúttól. Csupán egyetlen pillanatra bukkant
22
elõ, és azon nyomban el is tûnt. Majdnem odakiáltott Gotreknek, de másként döntött, mert tisztában volt azzal, menynyire ostoba ötlet megzavarni a trollvadászt, ha éppen másnaposságából lábadozik. Ráadásul az a jelenés valószínûleg nem volt más, csupán egy szõrös állatka, amely eliszkolt, amikor elhaladtak mellette. Mégis, a feje formájában volt valami ismerõs, ami egyre csak izgatta Felix zsibbadt agyát. Egyelõre nem tudta a helyére rakni, de úgy hitte, hogy ha kellõ ideig töri a fejét, akkor elõbb-utóbb rájön arra, mit talált különösnek. A szekér hirtelen akkorát zöttyent, hogy a férfi majdnem kiesett belõle. Kétségbeesetten harcolt, hogy a gyomrában tartsa az elõzõ esti kecskehúst és fõtt krumplit. A küzdelem hosszúra nyúlt, és csak akkor nyerte meg, amikor az étel már félúton járt felfelé a nyelõcsövében. – Egészen pontosan hová tartunk? – kérdezte Varektõl, hogy elterelje a figyelmét saját nyomorúságos állapotáról. Közben szent esküvel megfogadta, hogy a jövõben nagy ívben elkerül minden épületet, amelyben alkoholos italokat mérnek. Pillanatnyilag úgy látta, hogy életének legfõbb hányattatásai valahogy mindig különféle kocsmákban és fogadókban kezdõdtek. – A Magányos Toronyhoz – dalolta Varek nagy boldogan. Felix leküzdötte a késztetést, hogy fültövön vágja a trollt, de elsõsorban azért, mert nem volt meg benne a pofonhoz szükséges erõ. – Izé… érdekesnek hangzik – préselte ki magából. Igazából baljóslatúnak hangzott, mint tucatnyi más hely neve, amelyeket a trollvadász fegyvertársaként felkeresett. Tudta, ha egy építményt Magányos Toronynak neveznek, és a Birodalom egyik elhagyatott tájékán lehet rábukkanni, akkor az nem kecsegtet semmi jóval. A semmi közepén álló erõdítményeknek megvolt az a remek szokásuk, hogy hemzsegtek bennük az orkok, goblinok és más rusnya teremtmények. – Óh, az már igaz, hogy nagyon érdekes hely – csevegett önfeledten Varek. – Egy régi szénbánya fölé építették. Borek, a
23
bácsikám beleköltözött, és újjáépítette. Tisztességesen, derekasan, a törpékre jellemzõ szakértelemmel. Úgy fest, mint új korában. Sõt valamivel jobban, mert eredetileg emberek építették, és már elnézést, de hanyag munkát végeztek. Amíg el nem foglaltuk, a torony elhagyatottan állt pár száz éven keresztül, leszámítva persze a skaveneket. Természetesen azzal kezdtük, hogy kifüstöltük õket, bár néhányan még ólálkodnak odalent, a bánya mélyén. – Remek – morogta Gotrek –, egy kis skavenvadászatra mindig kapható vagyok. Hamarabb elûzi a másnaposságomat, mint egy korsó jóféle Bugman-sör. Felix ugyan tucatnyi szórakoztatóbb idõtöltést ismert annál, mint amikor valaki gonosz, patkányszerû szörnyetegeket üldöz egy elhagyatott, omladozó bányában, de ezt a vélekedését nem osztotta meg Gotrekkel. Varek hátranézett a válla felett, és szemügyre vette a holmijuk mellett heverõ utasokat. Szánalmas látványt nyújthattak, mert Snorri sem szerelkezett fel jobban, mint Gotrek vagy Felix. Zsákja olyan üres volt, akár egy tengerész erszénye egy kiadós kikötõi dáridó után. Nem volt köpenye, de még egy pokróca sem. Felix szívbõl örült sudenlandi gyapjúköpenyének, amely alá bevackolhatta magát. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy hideg éjszakák várnak rájuk, és nem óhajtott a puszta, fagyos földön aludni. – Mikorra érünk oda? – kérdezte. – Jó ütemben haladunk – válaszolta Varek. – Ha ráfordulunk a Csont-hegységen átvezetõ rövidebbik átjáróra, akkor két, legrosszabb esetben három nap múlva ott leszünk. – Nem sok jót hallottam a Csont-hegységrõl – mondta Felix, ami színigaz volt. Viszont azt is tudta, hogy a nagyobb városok kivételével kevés olyan hely akad a Birodalomban, amelyiknek nincs rossz híre. Gotrek és Snorri azonnal felkapták a fejüket. Tisztán lerítt róluk, hogy feltámadt bennük a kíváncsiság. Felix képtelen volt hozzászokni, folyton elcsodálkozott azon, hogy minél szörnyûbb dolgok hangzanak el, annál boldo-
24
gabb kifejezés költözik egy vérbeli trollvadász mogorva képére. – A bányákban lakó skavenek szoktak lesben állni arrafelé – magyarázta Varek. – Néha megtámadják az utazókat. Idõnként lejönnek a hegyrõl, és kifosztják a tanyákat. De most nincs miért aggódni. Snorrival errefelé jövet átkeltünk a hágókon, és nézz ide, nem lett az égvilágon semmi bajunk! A trollvadászok visszasüppedtek kába állapotukba, Felix viszont korántsem nyerte vissza nyugalmát. Tapasztalatai alapján tudván tudta, hogy a vadonban tett utazások sosem zajlanak zökkenõmentesen. És a skavenek említésétõl felrémlett benne az erdõben látott, patkányszerû lény képe, és elfogta az aggodalom. – Egymagadban utaztál? – érdeklõdött Felix, de az esze másutt járt. – Az imént mondtam, hogy Snorri is velem volt. – Egyáltalán, van fegyvered? – kérdezte Felix, és gyors pillantással meggyõzõdött arról, hogy kardjának markolata a keze ügyébe esik. – Van egy jóféle bicskám! – Egy jóféle bicskád! – Felix felhördült. – Hát az nagyon jó! Biztosan nagy hasznát veszed, ha neked ront vagy kéttucatnyi patkányember! – Most mondtam, hogy nem láttam skaveneket. Csak éjszakánként hallottam némi motoszkálást. Akármi neszezett körülöttünk, Snorri hortyogása elriasztotta. Egyébként, ha valaki megtámad minket, vannak nálam bombák. – Bombák? Varek a köpenye alá nyúlt, és elõhúzott egy ökölnyi, fekete vasgolyót, amelybõl félujjnyi hosszúságú, vékony vasrudacska állt ki. Átnyújtotta Felixnek, aki közelebbrõl is szemügyre vette. Két ujjával óvatosan megfogta a vékony pálcát, kicsit megmozgatta és érezte, hogy könnyen ki tudná húzni. – Azzal csak vigyázz! – intette Varek. – Ha kihúzod, megrántod a kovakõ gyúszeget, és akkor szikrát kap a gyutacs. On-
25
nantól körülbelül négy szívverésnyi idõd van, aztán következik a bumm! Felix óvatosan méregette a bombát. – Bumm? – kérdezte halkan. – Igen, robban. Jó nagyot. – Varek lelkesen vigyorgott. – És szilánkokat szór mindenfelé. Feltéve, hogy a gyutacs begyullad. Mert néha befullad. Igazából az esetek felében, de attól még nagyon eredeti és ötletes találmány. És persze nagyon, de nagyon ritkán egyik-másik csak úgy, minden különösebb ok nélkül felrobban. De ez szinte sosem történik meg. Bár mondjuk Blorri így vesztette el a jobb kezét. Most egy jókora kampót visel a csuklóján. Felix gyorsan visszaadta a bombát Vareknek, aki visszasülylyesztette a köpenye belsejébe. Az emberifjonc kezdte azt hinni, hogy a nyájas modorú ifjú törpe õrültebb annál, mint amilyennek kinéz. Felmerült benne, hogy talán az összes törpével így áll a helyzet. – Tudod, ezt Makaisson csinálta. Õ elég ügyes az efféle dolgokban – mesélte tovább Varek. – Makaisson? Malakai Makaisson? – kérdezte Gotrek, majd Varek biccentésére felordított: – Az az eszelõs! Felix tátott szájjal, bambán meredt a trollvadászra. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy szívesen találkozna-e ezzel a bizonyos Makaissonnal. Ha valakit Gotrek eszelõsnek tart, akkor az csakugyan õrült lehet! Gotrek elkapta Felix ámuló tekintetét, és odaszólt neki: – Képzeld, emberifjonc, Makaisson hisz abban, hogy a levegõnél nehezebb tárgyak is repülhetnek. Fennen hirdeti, hogy képes olyan gépeket csinálni, amelyek maguktól szárnyalnak. – A girokopter például repül – szólt közbe Snorri. – Snorri már utazott rajta. Ki is esett belõle. Pont a fejére zuhant. De nem lett ám semmi baja! – Nem a girokopterekrõl beszélek, hanem nagy gépekrõl! – förmedt a társára Gotrek, és ismét Felixhez fordult: – És még
26
