Annyi mindent elhittem, hogy a végén elvesztem, sötét erdı kellıs közepén. Ki fog engem meglelni, tiszta ágyba fektetni, fáradt lelkemet megmenteni?

Annyi mindent elhittem, hogy a végén elvesztem, sötét erdı kellıs közepén.

Ki fog engem meglelni, tiszta ágyba fektetni, fáradt lelkemet megmenteni?

Amit szívembıl mondtam, gyöngybetőkkel felróttam, kedvetekre el is daloltam.

Ki fog engem meglelni, tiszta ágyba fektetni, fáradt lelkemet megmenteni, – vagy legalább egy imát mondani? (Bikini)

–2–

KÉTSOROS I. Hát igen… Elsüllyedhet egy harmatcseppben a végtelen akarása.

KÉTSOROS II. Hát erkölcsös lehet rigót lıni az éhezı kis rókának?

–3–

P

OR.

TENGER. MELEG. UNALOM. Por. Tenger. Meleg. Unalom. Évek óta mindig

ugyanez. Mióta is? Istenek! Már tíz éve! Tíz éve! S mindez egy torzó miatt, egy

emberzabáló félember miatt! Ó, be sokszor átkoztam a sorsot és annak istennıit, be sokszor átkoztam a múzsákat, a képességemet, hogy tervezni, alkotni tudok! Inkább bőnhıdtem volna halállal, inkább sújtott volna agyon a magasságos Zeusz villáma, amikor kezem Tálosz nyakára kulcsolódott, amikor csak szorítottam, szorítottam, és örültem, hogy erısebb vagyok nála, s hogy képtelen szabadulni, hogy levegıért kapkod, elszínezıdik, s végül, amikor örültem, hogy mindörökre elcsendesedik az Akropolisz alatti mélyben! Örültem, hogy nincs többé ellenfelem, hogy végsı zuhanásával és halálra zúzódásával végleg megszabadulok átkozott-áldott agyának gyönyörőséges szüleményeitıl, lenyőgözı képzeletének anyaggá váló csodáitól. S különösen örvendeztem annak, hogy nincsen többé semmiben része e kék ég alatt ennek az önnön vérét meggyalázó fertelmes kandúrpatkánynak. Ó, ha tudtam volna, ha csak egyetlen sejtem is érezhette volna azt, ami elkövetkezett: inkább önmagamat fojtom meg, inkább önnön gerincem törtem volna ketté, inkább önnön testemet vetem alá a mélybe, inkább önnön sorsommal számoltam volna le végleg! De hát csak az istenek látják a jövıt, csak az ı kiváltságuk a holnap könynyeinek, gazdagságának mában megvalósuló felfedése; mi, emberek csak a jelen pillanatot láthatjuk, szenvedhetjük. Bizony, még a múlt sem a miénk, csupán fájdalmat jelent; ha jó volt, a jó elmúlása fáj, ha rossz, akkor fáj, hogy pont ez esett meg velünk.

Ö

RÜLTEM TÁLOSZ HALÁLÁNAK, MONDOM, mert

az is az én dicsıségemet szolgálta;

az ı elmúlásával elmúlt annak lehetısége is, hogy fölébem kerekedjen. Három

perc megoldotta az elsıbbségemet, három perc mindörökre elvette tıle az ötleteket, azokat az áldottan átkozott csodálatosan, egyszerően zseniális ötleteket, de fıleg a további fertelmeskedés lehetıségét. Örültem a halálának, de örömöm nem tartott sokáig. Azt hittem, elmúlásával enyém az élet, mert az erkölcs nevében öltem, azt hittem, ha nincsen többé ellenfelem, én lehetek a görög földek egyik legfontosabb, legnépszerőbb emberévé, hogy szellemem legyızhetetlen, felülmúlhatatlan, és daimonom vezetésével senki más vezetettsége nem ér fel. Persze ez tulajdonképpen így is lett. De azt, ami ebbıl fakadt, azt bizony nem is sejtettem. Annak, hogy meggyilkoltam Táloszt, rengeteg tanúja volt. Mégsem vallott ellenem senki. Nem, nem azért, mintha féltek volna ellenem vallani, ó egyáltalán nem! Csu-

–4–

pán meg voltak arról gyızıdve, hogy jogos önvédelembıl tettem, amit tettem. Sok, nagyon sok pénzembe került, hogy ezt higgyék. Lássuk csak: fizetnem kellett Tálosz két barátjának, hogy erısítsék meg utolsó munkájának elvállalásában, amellyel én bíztam meg: megszervezze a Dionüsszosz ünnepére tervezett lakomát az isten akropoliszi szentélye elıtt. Fizetnem kellett, mert Tálosz, bár vállalta felkérésemet, a viselkedése valami rejtett vonakodásról tanúskodott. Joggal sejtett csapdát. Aranyaim azonban megédesítették a barátai ajkát, és szavaik finom olajként simították el az utat Tálosz ellenvetései elıtt. Azután a tarsolyomba kellett nyúlnom, nem is akármennyire, a gyógyfüves boszorka tudásának elıcsalogatása érdekében: túlságosan nehéz és veszélyes feladatnak tartotta egy olyan szer kikeverését, amely erıszakossá, durvává teszi elfogyasztóját, és lehetetlennek egy olyanét, amely testileg idılegesen legyızhetetlenné tesz. Legalábbis mindaddig így vélekedett, vonakodott, amíg az aranypénzek fénye el nem halványította kétes tisztaságú kalyibája gyertyáinak fényét. Ahogyan az asztalon győlt elıtte az arany, úgy mélyült a tudása, úgy sőrősödtek ismeretté homályos emlékei, lassú siklású kígyóként úgy bukkantak fel értelme mélységes kútjából a két szerhez való füvek nevei, és elkészítésük rendje. Soha nem gondoltam volna, hogy az arany kiváló orvosság a feledésre! S ó, mennyi aranyba került maga az ünnepség (amelyben egyébként részemrıl egy fikarcnyi tisztelet sem volt a kicsapongó isten iránt): a papok szolgálatának ellenértéke, az áldozatai állatok sorának ára, az elfogyasztott ételek, borok és a különleges gyümölcsök garmadája. Az ünnepségen mindenki ott volt, aki számított a városban. Meghívtam a barátaimat, és meg az ellenségeimet is. És mindenki elfogadta a meghívást, mindnyájan hajlandóak voltak megmászni az Akropoliszt, hogy az adott estén ott lehessenek az isten szentélyénél. Mindenki elfogadta a meghívást: az elıbbiek szeretetbıl és tiszteletbıl, az utóbbiak, hogy legyen bosszankodnivalójuk gazdagságom és befolyásom felett. Meghívtam azokat, akiktıl függött a sorsom, és azokat is, akiknek a sorsa tılem függött. Az elıbbieket azon kézenfekvı okból, hogy ami nem az isteneken múlik, tönkre ne menjen, rossz útra ne keveredjen halandók büszkeségének kényekedve miatt; az utóbbiakat azért, hogy el ne felejtsék: a halandók kényén-kedvén nagyon sok múlik ebben az árnyékvilágban. Meghívtam a szeretıimet, és azokat a tisztes asszonyokat is, akiket elıbb vagy utóbb a szeretımmé akartam tenni. Meghívtam egykori mestereimet, akik tudásukat, a legféltettebb, féltékenyen ırzött titkaikon kívül mind átadták nekem, hogy képességeimmel bizonyítsam, ami Prométheusznak majdnem sikerült, tudniillik, hogy az embert az istenitıl csak egy hajszál választja el.

–5–

És meghívtam a tanítványaimat, akiknek legféltettebb, legjobban ırzött titkaimon kívül mindent átadtam, amit csak átadni lehet, hogy nyújtózzanak az isteni után, kapaszkodjanak az ég felé, akarják elérni a napot, de azért az én nagyságomhoz sohase nıhessenek fel. Nem vagyok aljas ember. Nem vagyok nagyravágyó sem. Szeretem az életet, Aphrodité leányi tengerhullámú ölének csillagszakító kéjét, a mézes mentasör és a főszeres borok enyhe mámorát, Náxosz szılıinek muskotályos illatát, szeretem az ételek bódító ínysimogatását, szeretek a barátaimmal teraszom hővösében beszélgetni a múltról és szeretek velük együtt reménykedni a jövıben, szeretek széles mezıkön szilaj paripákkal vágtatni, szeretem a Poszeidon birodalmában hanyatló Nap gyönyörőséges halálvágyának véres szépségét, szeretem Athos hegyeinek szélfútta sziklapompáját, szeretem Párosz márványának hővös érintését, áldást csal ki belılem a Krétai-tenger sós párájának szabadság-szaga, szeretem a kilenc múzsa bármelyikének csókját. Igen, fıleg az utóbbi van kedvemre: szeretek alkotni, felhasználni, a szolgálatomba állítani az anyagot, meglátni benne azt, amivé lenni akar, a fában a bútort, szerszámot, a szobrot, a kıben a kert padját, Zeusz arcát vagy egy fürdı falának díszét. Szeretek élni, nagyon szeretek! Legalábbis így volt valamikor… Ezermesternek tartanak. Elsısorban persze építész vagyok, ahogy az majd kiderül. Megbecsült, keresett embere voltam városomnak, Athénnak. Ötleteim, megoldásaim messze földre repítették a nevemet, a tisztelet és a pénz így a szelek szárnyán is biztosította számomra a jövı biztonságát. Terveztem házat, palotát, aulát, agorát, hogy tulajdonosaik otthonnak érezzék a falakat, amelyek körülveszik ıket; megterveztem fürdık vizének folyamatos cseréjét, hogy a vendégeiknek ne saját mocskukban kelljen ázniuk; foglalkoztam asszonyok számára szeletelést megkönnyítı kések kialakításával, a fızést egyszerősítı edények kifundálásával, hogy több idejük maradjon gyermekeikre; parasztoknak a szántást, vetést, aratást hatékonyabbá tevı szerszámok barkácsolásával, hogy élvezhessék is munkájuk gyümölcsét; gyerekeknek maguktól mozgó falovak, kiskocsik, játékocskák összeillesztésével, hogy kacagásuk betöltse Athén utcáit, és foglalkoztam magától mozgó szekerek megalkotásával, házak egyetlen helyrıl történı főtésével, kertek öntözırendszerének kialakításával, hogy városunk lakói ne maradjanak a hosszú, forró nyarakon sem zöldség és gyümölcs nélkül; kísérleteztem örökmozgó megszerkesztésével, csak úgy a magam szórakoztatására. Engedelmessé vált a kezem alatt a fa, kitárulkozott elıttem a kövek zárkózottsága, felmelegedett a márvány hidege, ékszerré váltak a csontok, termıvé a kiaszott, kimerült földek, világossá a sötét, emberivé az embertelen. Mindezért megbecsültek, sıt szerettek az emberek. Igen, szerettek! Még a szeretıim sem harcoltak egymással,

–6–

a szomszédjaim sem irigykedtek veszélyesen gazdagságomra, az utcák kölykei pedig félelemtıl és gúnytól mentesen, tisztelettel tértek ki az utamból. Táloszt egy kedves barátom, a sorsistennı Nemezisznek papja ajánlotta a figyelmembe. Mivel nıvérem, Polükaszté fia volt, ugyan ismertem ıt, de a papnak végzett legelsı munkája nyomán – egy halgerinc mintájára vasból reszelgetett ki egy éles, hegyes, fogakkal teli szerszámot, amelynek segítségével aztán pompás könnyedséggel szeletelte a legkeményebb, legellenállóbb szerkezető fákat is – értettem meg, mi is lakozhat a fiúban. Polükaszté, bármennyire is szívem legkedvesebb embere volt, nem ismerte fel fia képességeit, vak volt a múzsák Tálosz iránt tanúsított szeretetével szemben. S bevallom, ha Nemezisz papja el nem hozza ıt hozzám, elıttem is rejtve maradt volna a fiú csodálatos áldottsága. Védekezhetnék az Athén és Korinthosz közötti távolsággal, de mi értelme volna? Ha a barátom el nem hozza házamba az ifjút, akárhányszor járhattam volna Polükaszté korinthoszi házában, és ı akárhányszor nálam: Táloszt jólneveltsége és valami bosszantó álszerénység megakadályozta abban, hogy engem, az ismert és elismert athéni mestert önnön csinálmányaival fárasszon. Amikor Nemezisz papja elhozta hozzám, már egy fejjel fölébem magasodott és olyan istenien szép ifjú volt, hogy egy pillanatra szinte erıt vett rajtam egy, érzékeimet mindaddig meg sem borzoló vágy; arra gondoltam, nemüktıl függetlenül boldogok lehetnek a szeretıi. Az ifjú kiválóan rajzolt, édesanyjának köszönhetıen apró részleteiben ismerte dicsı történelmünk hatalmas isteneinek tetteit. Amikor a barátommal beléptek a mőhelyembe, Tálosz egyik hóna alatt jó néhány papirusztekercset szorongatott, a másik kezében pedig ott volt a halgerinc mintájára elkészített szerszám. Lesütött szemmel, félszegen állt Nemezisz komoly, de melegszívő papja mögött. Kérdéseimre tisztelettel, ám határozottan válaszolt. Amikor kérésemre átadta a szerszámot és kiterítette tekercseit, elállt a lélegzetem. Az elsı pillantásra egyértelmő volt, hogy jártas a matematikában, a csillagászatban, a történelemben, a filozófiában, látszott, hogy nem idegen tıle a statika, s hogy kiváló érzékkel látja meg a dolgok, anyagok mögött azoknak valós lényegét, jelentését is. Az csak késıbb, a beszélgetésünk során derült ki, hogy Tálosz egy férfiúi erénynek alaposan híján van. Egy olyan erénynek, amely erény nélkül lehetetlen alkotni, amely nélkül megformázhatatlan, kibogozhatatlan, megfogalmazhatatlan a lényeg (amit egyébként már látott, érzett), de amely erénynek hiányáról nem tehetett: hiányzott belıle a tapasztalatok lényegtapintó bölcsessége. Csak késıbb tudtam meg, hogy tévedtem: bizony nem csupán a tapasztalat hiányzott Táloszból, hanem valami ennél sokkal fontosabb erény is: a tártszívő, ám józan erkölcsi megítélés képessége.

–7–

Tálosz tizenöt éves volt, amikor Nemezisz papja beállított vele a mőhelyembe. Három évet töltött a lábaimnál, három évig próbáltam tanítani, holott már nem igazán szorult rá. Amit az anyagról, a fizikáról tudnia kellett, azt jobbára már tudta. Pusztán néhány mélyben megbúvó összefüggésre, néhány gyakorlati fogásra, varázsszóra, titokra tudtam volna rávezetni, ha akarom. Szinte fizikai fájdalmat okozott számomra azon munkáinak tökéletessége, amelyeket a mellettem töltött idık alatt alkotott: a keze alatt lélegezni kezdett a kı, sóhajtás tört fel a fa erezetébıl, hálakönnyeket sírtak a fémek, táncra perdültek papiruszáról rajzalakjai, engedelmeskedtek akaratának a vízcseppek, forróbban égetett a tőz, gyógyítóbb selymességgel simogattak az olajok. Istenek áldotta módon tudott bánni az elemekkel, de bánni tudott a szívekkel is. Szépsége, megható férfiassága ellenére tiszta életet élt, nem volt semmilyen nem béli szeretıje; pedig ha csak egyet sóhajt, fürtökben tapadtak volna rá epekedı hódolói. Ám Tálosz olyan kecsesen, udvariasan, kedvesen utasította vissza ıket, hogy azok szinte hálásak voltak parlagon maradt érzéseik lélek- és testszaggató vágyaik kielégületlensége miatt; tekintet nélkül arra, hogy gazdag kereskedık, közkedvelt atléták, városunk gazdag, vérpezsdítı özvegyei vagy hamvas szépségő szüzek voltak. Két szív, két test volt csak, amelynek késıbb nem tudott ellenállni. Én csak az egyikrıl tudtam, ó istenek, csak az egyikrıl! A bölcsesség hiányán és az erkölcsi gyengeségén kívül még egy hiba tette elérhetıen emberivé Táloszt. Az erényességének sántaságából fakadóan végtelenül büszke volt arra, amirıl nem tehetett, ami az istenek ajándéka volt számára, amivel kivívta az én tiszteletemet is: a tudására. A tudása gerjesztette önteltsége miatt nem kényeztettem ıt el, és néha tudatosan hallgattam el elıle azt, amit még nem tudott. Ám módszeresen igyekeztem ıt rávezetni arra, amit éppen gıgjébıl fakadóan nem akart elfogadni: a tudás nem élhet önmagáért, és aki tud, az felelıs az ismeretivel való sáfárkodásáért. Táloszt veszélyessé tette ez az önteltség. Veszélyessé mindarra és mindazokra nézve, amihez hozzáért, akivel kapcsolatba került. Ha nem vagyok résen, olyan elmés gyilkoló szerszámokat, épületeket, csapdákat, csónakokat alkot amelyek rontására lettek volna a megrendelıinek, mert általuk magukra vonják a bosszúállás istennıinek, az Erinüszöknek rettentı haragját, s amely eszközök lényegüktıl fogva rontásukra lettek volna megrendelıi ellenségeinek. Sajnos csak egy ideig voltam képes ebbéli tevékenységét megakadályozni. Tálosz nem hallgatott a jó szóra. Hiába kérleltem, hiába figyelmeztettem, hiába gyızködtem, úgy peregtek le róla a szavaim, amint az éjszakai vándor faggyús leplé-

–8–

rıl az esıvíz. S ha szóba került a mőveivel szembeni erkölcsi felelıssége, haragja úgy hántotta le jellemének megnyerı, vonzó vonásait, mint éles penge az ıszibarack gyönge héját. Ilyenkor érdessé, könyörtelenné, kıfejővé vált. Ahogy telt-múlt az idı, és ahogyan tanítványomként mind több és több megrendelıje lett, ahogyan pénzes zacskója súlya is erısítette amúgy is hihetetlen öntudatát, úgy vált velem szemben is mind önfejőbbé, makacsabbá.

A

HÁZAMBAN TÖLTÖTT HARMADIK ÉVÉNEK VÉGÉN TÖRTÉNT.

Egy békés alkonyi

órán együtt dolgoztunk a mőhelyemben. Én egy pihenıkerti szökıkút víz-

cseppjátékának kialakításán törtem a fejem – a megrendelım többszínő vízsugarat akart –, Tálosz pedig valami húsmarcangoló csapda éleivel, rugóival volt elfoglalva. Mindketten elmélyülten dolgoztunk. Már sokadszorra kapargattam le az asztalon fekvı papiruszról tervem részleteit, és az alábukó Hélioszra pillantva, úgy éreztem, a napnak erre az órájára a forró égitesttel együtt hanyatlanak le az én ötleteim is. Több órája, egészen pontosan könnyő, déli ebédünk elfogyasztása óta görnyedtem a rendetlen, mérımőszerektıl, íróvesszıktıl, különbözı színő festékektıl, szögmérıktıl zsúfolt asztal fölé, de lassan beláttam, aznapra legyızettem, cserbenhagyott éles elmém, füstként intenek csúfondáros búcsút máskor sorjázó ötleteim. Letettem hát az íróvesszıt, feltekertem tintástégelyeim tetejét, és lassú, csüggedt mozdulatokkal fogtam neki a rendcsinálásnak. Tálosz fel sem pillantott munkájából, ügyet sem vetett a külvilágra. Sürgette a határidı, amit a húsmarcangoló szerkentyő gazdája szabott számára. Fel sem tőnt neki, hogy én abbahagytam a munkát, és csak nézem ıt. Feszült figyelemmel hajtogatott valami apró lemezkét, amelyre tőhegyes fogacskákat reszelt. Könnyő tógája szabadon hagyta majd’ egész felsıtestét. Izzadságának nagyítócseppjein vérvörösen verıdött vissza Héliosz isten pihenni térı fénye. Izmai megfeszültek, göndör haja tövérıl izzadságának gyöngysora öntözte készülı munkáját. Ha nem tudtam volna ki ı, úgy vélhettem volna, maga Hephaisztosz öltött testet a szerszámaim felett. Gyönyörő és félelmetes látvány volt. Amint ıt szemlélve már annyiszor, elöntött valami kellemes-kellemetlen borzongás, amely sikításra, odabújásra késztette a sejtjeimet, amely egyszerre volt telve vonzódással, ahogyan a Tráktenger sirályait vonzzák a gazdag zsákmány partra vonszoló halászhajók áldozatai, és egyszerre taszított, ahogyan a Kharón ladikjának visszavonhatatlansága és a Tartarosz mélységeinek zsigerszaggatást sejtetı, baljós sötétsége taszítja az emberi

–9–

szívet. Mondom, úgy állt ott, mint egy testté lett isten, isteneink emberi képességeivel, ellentmondásaival. Amikor a pillanat szépsége elnémított, amikor érzéki szépsége mélységes csodálatra késztette bennem az embert, éppen akkor, amikor teljesen elmerültem Tálosz személyisége és jelleme kibogozhatatlan ellentmondásaiban, nos, éppen akkor, abban az áhítatos, átkozott pillanatban pattant ki a fémfogakat rögzítı rugó a helyérıl és csattantak a tőhegyes késecskék balkezének mutatóujjára. Vér spriccelte tele a munkaasztalt, és pillanatok alatt tócsává győlt rajta. Szinte teljesen ellepte levágott mutatóujját. Tálosz meglepetten nézett az asztalra, és csak másodpercekkel késıbb juttatták el idegei agyának az elviselhetetlen fájdalom tényét. Akkor azonban megrogyott, és egész Athént betöltı hangon felüvöltött. Tulajdonképpen az üvöltésre ocsúdtam fel én is dermedtségembıl. Felugrottam és odarohantam hozzá. Negyedórával késıbb, túl egy ájuláson, túl a seb ellátásán, kimosásán, gyógyfüves kezelésén, a balzsamokon, az érte mondott varázsszavakon és a kötözésen, komoly szavakkal szidtam ıt. – Tálosz, Tálosz, mikor térsz már jobb belátásra? Mikor érted meg végre, hogy a képességeidet nem a rossz, hanem a jó terjesztésére kaptad a múzsáktól? Tálosz, Tálosz, amilyen szép vagy, amilyen áldott vagy, annyira romlott a szíved! Látod, felingerelted az isteneket borzasztó szerkezeteddel! Tálosz felém fordította mélybarna tekintetét. Döbbenten semmitmondó volt a pillantása, s amikor megszólalt, a hangja sivárszürkén kongott. – Nem értelek téged, mesterem! Te is tudod, a tudásunk az istenektıl való. Nincs rossz és jó tudás! A szerkezet, amit készítettem a bırmőves Aiszkoloszé lesz; ellenségének, a molnárnak, Szküpolosznak állítja majd fel, aki rendszeresen lopkodja a tyúkjai alól a tojást. Találmányom egy tolvaj bőnének vet majd véget. Hát mi rosszat találsz te ebben? Lassan, de biztosan forrni kezdett bennem a harag. – Tálosz, hányszor elmondtam már neked, hogy nekünk a szép szolgáivá kell lennünk? Képességeinket a szépség élvezetére, az emberek gyönyörőségére kell fordítanunk! – De van-e nagyobb gyönyörősége az embernek, mint amikor szenvedni látja azt, aki megkeseríti az életét, mesterem? – Mondom, a szép szolgálata a lényeg, nem a gyönyöré, te tökfejő! – csattantam fel, nem is sejtve, hogy szinte jóslatot mond. – A gyönyör önmagában lehet alantas is, Tálosz, a szép viszont felemel, az istenekhez tesz hasonlóvá bennünket!

– 10 –

– Az istenekhez… – legyintett tanítványom. – Nézd, mesterem, nézd csak meg az istenek történetét, nézd csak a tetteiket! Vajon milyen magasabb rendő erkölcsiség az, amit megtalálsz bennük, amirıl nekem most és itt papolsz? Nézd, kéjvágyukban hány szörnyet szabadítottak a világra, nézd, vajon harcaik miféle szépségrıl beszélnek nekünk? Ugyan! Hivatkozz az emberben élı jóra, hivatkozz arra, hogy mi a szép nekünk, halandóknak, de ne gyere nekem az istenek elvárásaival, kérlek! – lovalta bele magát önnön ellenvetésébe. – Amit teszek, lehet nem szép és bizonyos erkölcsi nézetbıl talán vitatható is, de mesterem, lásd be, a munka, amit végzek, nagyon sokat jelent aranyakban kifejezve! Erélyesen rácsapott az asztalon heverı erszényére, és egyre sötétülı arccal folytatta. – Ez mutatja meg, mi a jó és mi a rossz, mesterem! Ami ezen túl van, az csak szó, és a szavak, a szavak… Eh, fejezzük be ezt a vitát! Fáj a kezem, nagyon fáj. Tálosz kihúzta magát, és az ablak felé fordult. A lenyugvó nap utolsó sugara dicsfénybe öltöztette, amint elhúzta az ablakot fedı nehéz szınyeget. A kötés szép lassan átvérzett a kezén. Azon kaptam magam, hogy szinte reménykedem abban, hogy a balzsamjaim nem végzik el megszokott, elvárt munkájukat. Megijedtem a gonosz gondolattól. – Jó, fejezzük most be! De úgy látom, Tálosz, bármennyi és bármilyen képességgel ruházott is fel téged az ég, nem leszek képes arra, hogy tanítsalak téged. El kell válnunk egymástól… Hirtelen visszafordult felém Athén lenyugvó napban fürdı látványától. – Hát így állunk, mesterem? Hát ez vezérel téged, hát errıl szólnak a te elveid? – mosolyodott el gúnyosan. – Féltékeny vagy, féltékeny, te, Athén elsı polgára! Féltékeny a tanítványodra, mert tudod, jobban meglátom az életet az anyagban, és a lehetıségeket az új utakban! Féltékeny vagy, féltékeny! – nevetett fel sötét keserőséggel. Miután kicsit lehiggadt, csúfondárosan így szólt. – Mesterem, hát errıl a szépségrıl, a féltékenység szépségérıl mit mondanak neked az istenek, mondd? Nem várt választ. Újra az ablak felé fordult, és ismét lepillantott a völgyben fekvı Athénra. A város polgárai nyugovóra készültek, elcsendesült a nyüzsgés, elhalkult a lárma. A falak ırtornyain már égtek a jelzıtüzek. – Meddig maradhatok a házadban? Tálosz nem fordult felém, úgy kérdezte ezt. Nem válaszoltam. Odaléptem hozzá, gyengéd mozdulattal leültettem az asztalhoz, és lecseréltem a kezén levı kötést. Amikor letekertem róla az átvérzett pólyát, nyilvánvalóvá vált, hogy a seb még mindig erısen vérzik, de titkolt vágyamnak ellentmondva a balzsamok és a varázssza-

– 11 –

vak mégis kezdték kifejteni csodálatosan jótékony hatásukat: a seb széle máris varasodni kezdett. Gyors lesz a gyógyulás, ezt elsı pillantásra megállapíthattam. Újra bekentem a csonkot, új varázsszavakat mondtam rá, Anklépioszt, az orvosistent hívva segítségül, majd egy tiszta vászoncsíkkal újra bekötöttem. Amint végeztem, mindkettınknek töltöttem egy-egy kupa mézes gyömbérsört, és az egyiket Tálosznak nyújtottam. – Nézd, Tálosz, nem merem vállalni sem az istenek, sem az emberek elıtt, de önmagam elıtt sem annak súlyát, hogy itt maradj nálam. Nagyon sajnálom! Tudod, hogy szeretlek téged, tudod, hogy nemcsak Polükaszté miatt osztottam meg veled mindenemet… – Nem! – csattant fel újra. – Nem osztottál meg velem mindent, ne hazudj magadnak mesterem, hiszen te is tudod nagyon jól, hogy ez nem igaz! Féltél tılem, féltél attól, hogy mindenki elıtt nyilvánvalóvá válik: Tálosz többre képes, mint tanítója. – Ugyan, Tálosz… – legyintettem, de kezdett felsejleni bennem a hihetetlen valóság. – Az átadott tudás jogán kérlek: az Akropoliszra tervezett Dionüsszosz-ünnepségen légy még segítségemre! Jót fog tenni a te hírnevednek, jó ajánlólevél lesz számodra; bárhol, bárki megbízik majd benned. De arra kérlek, aztán csomagolj, nyiss magadnak valahol egy mőhelyt! Eszed, képességed és pénzed már van hozzá. – Ha valóban így gondolod… – tárta szét a karjait Tálosz. – Segítségedre leszek a Dionüsszosz-ünnepség megszervezésében, aztán elmegyek. Okos ifjú volt. Tudta, igazam van, a befolyásom és az általam rendezett, általa megszervezett ünnepség valóban jó ajánlólevél lesz számára. De nem is tudta, mennyire okos: szavai lelkem mélységeinek olyan titkait kezdték feltárni elıttem, amelyeknek sötétségérıl eddig sejtelmem sem volt.

A

Z ÜNNEPSÉG POMPÁSAN SIKERÜLT.

Tálosz kitett magáért. Bár csonka kezének

fájdalma miatt csak mérsékelten volt képes saját kézzel alkotni, úgy vezette a

többi tanítványt, ahogyan azt magam is tettem volna. És ott, az ünnepségen, mindenki szeme láttára meggyilkoltam Táloszt. És úgy intéztem mindent, hogy senki se tartson bőnösnek. Hm… Még én se igazán önmagamat. Csak a lelkem bugyrainak Tálosz által felkavart zuga hömpölyögtette elı lelkiismeretem vékony hajszálrepedésein a kénes valóságot. De elhajtottam a szagot, szétkergettem a füstöt, és máris biztonságban éreztem magamat. Ha tudtam volna…

– 12 –

P

OR.

TENGER. MELEG. UNALOM. Por. Tenger. Meleg. Unalom. Évek óta mindig

ugyanaz. Mióta is? Istenek! Miattatok történt minden! Rátok hivatkozva taszí-

tottam a mélységbe az ifjú Táloszt, hogyan engedhettétek hát, hogy ez legyen a sorsom? Én, a hírneves feltaláló, Athén dicsı és gazdag városának ismert, megbecsült polgára, lám, milyen sorsra jutottam miattatok! Hol vagytok, ó, Olümposz nagyjai? Hová fújtál engem, Aiolosz, szelek királya? Sokmunkájú Apollón, aki a Nap, a világosság, a zene istene is vagy, és aki tudod a jövıt, mondd, miért nem szóltál elıre nekem, miért hallgattad el nagy hatalmadban a bekövetkezendıket? Hol jártál Héliosz, aki mindennap áttekinted kelettıl nyugatig a Földet, átlátva múltat és jövendıt egyaránt? Miért nem ráztál meg, Gaia, miért nem nyíltál meg alattam, hogy elkerülhessem a sors hideg istennıinek, a Moiráknak kegyetlen szeszélyét? Miért nem zúgtál Poszeidon, miért nem harsogták hajónyelı habjaid, városokat emésztı hullámaid, hogy mi lesz a sorsa az ismert és megbecsült ezermesternek? Hol voltatok, hol voltatok az életembıl, amikor nagyon szükségem lett volna rátok? Az áldozatok, a vér, az ünnepségek bezzeg kellenek nektek, kell a hódolat, igényt tartotok papjaitokra, gazdagon aranyozott, súlyosan hideg márványokkal borított templomaitokra, a pompára, a csillogásra, ám amikor rátok lenne szükség, még Athénét sem ébresztitek fel, hogy pontosan mérhesse a halandókat ért igazságtalanságokat! Miért hagytátok, hogy végbevigyem fondorlatos tervemet, miért nem fogtátok le Tálosz életére törı kezemet? Miért? Ha mozdultok, ha csak egy szót szóltok, csak egyetlen egyet, akkor a fiam még ma is élhetne! Ó, istenek, ti hatalmas, játszódó gyermekek! Hogy ragadna magával mindnyájatokat az a háromfejő rusnya dög, Kerberosz és az amrózizabálás helyett lenne örök lakhelyetekké a szívemben már megnyílt, mélységes Tartarosz! Legyetek átkozottak, legyetek átkozottak mindörökre! Igen, még te is, Aphrodité, fiaddal, Erósszal együtt! Nélkületek ugyanis soha nem nyílt volna fel a szemem Naukraté szépségére!

A

Z ÜNNEPSÉG, MONDOM, MINDENESTÜL POMPÁSAN SIKERÜLT.

Mindenestül, a

magamat és a Táloszt érintı terveket is beleértve. A vajákos szerei megtették

hatásukat mindkettınk vérében és húsában. İ kötekedıvé, erıszakossá vált, én idılegesen legyızhetetlenné. Ott volt az egész város az Akropoliszon a Dionüsszosz szentélynél. Mindenki, aki valamilyen szempontból számított. Gazdag este volt, Dionüsszosznak semmi oka

– 13 –

nem lehetett panaszra. Volt ott minden: gall sült-vadkanok kettıs sora, thrák vadpecsenyék, perzsa ülıalkalmatosságok, városunk legnagyobb zenészei, Izmírbıl jött kecses mozgású, lenge fátylas táncosnık, dicsı görög honunk legjobb színészei, messze földrıl származó, színesen szikrázó tőzijáték, amit furcsa szemő kis kereskedık árultak Athén piacán drága aranyakért, de árából fakadóan csak bennfentesek részére; s persze a borok, e csillogó nedők garmadája, amelyeket betevı ambróziájuk falása után az istenek is kikövetelnek maguknak: borok Ibériából, thrák földekrıl, Náxoszról; száraz borok a sültek öblítésére, édes borok a desszertekhez, muskotályos borok a kéjvágy felkeltésére, habzó borok a jókedv meghívására, töppedt szılıszemekbıl készült különlegességek az üdvére vezetı gondolatok csalogatásához és vörös szılık nedvei a vér szaporításához. Borok hordókban, kannákban, amfórákban, korsókban, serlegekben és kupákban. Borok a száraz gigára, borok a zsíros falatok oldására, borok a bú felejtésére, borok a barátságra és két kupa bor a halálhoz és az élethez. Dionüsszosz, te bohém, gondtalan, felelıtlen isten, te sem intettél, te sem szóltál, te sem figyelmeztettél! Egyes egyedül a tömjénezésed kötött le: élvezted a neked gyújtott füstszerek dicséretét, a pergı ritmusú zenékre kívánatos-kecsesen hajladozó lányok testének vérzúgató látványát, az ételek garmadájának ínycsiklandó sokaságát, a felszabadult nevetést, a feléd küldött áhítatos fohászokat, az imaként dörgı böffenéseket és könnyítı szellentéseket. Ó, Dionüsszosz! A vajákos szereit egyszerre ittuk meg Tálósszal. Én tudtam, hogy mit iszunk, neki fogalma sem volt arról, hogy a halálát kortyolja. Az ünnepség ekkorra már a vége felé járt, a vigadozás istenét ünneplı tömeg az utolsó erejét vetette be a táncba. Többen már kidıltek, és részegen hortyogtak a szentély lépcsıin, kertjében, sıt, a kövein. Az ünnepséget bevezetı táncot lejtı szüzek közül többen biztosan lemondhatták a következı évi táncra való meghívásukat, és az egyébként naphosszat csak unatkozó özvegyek közül sem sokan tétlenkedtek. Kiürültek a sültes tálak, fogyott a gyümölcs, és erısen apadozott a hordók tartalma is. Tálosz sem volt már józan. Én nagyon gondosan ügyeltem arra, hogy egyensúlyban tartsam a gigám alagútján leömlı nedők erejét a megevett zsíros sültek súlyával, így tudatom egy cseppet sem homályosult el. Senki sem látta, s ha látja sem fogja fel, mi történik, amikor a két apró fiola tartalmát beleöntöttem a két kupa borba. Többszöri kísérletre sikerült csak némi csendet kicsikarnom a mulatozókból. – Barátaim! Nagy nap ez a mai számomra! Úgy vélem, méltó módon mondtumk köszönetet sokunk legkedvesebb olümposzi hatalmasságának (Aphrodité, bocsáss meg!) – emeltem az égre a tekintetem, miközben cinkosan kacsintottam a hallgatósá-

– 14 –

gomra –, a gondtalan Dionüsszosznak! Úgy vélem, az áldozatok mennyisége, a borok minısége, a sültek zamata, a szüzek sikoltós öröme és az özvegyek elégedett sóhaja minden igényét kielégítette, és ha ez így van, akkor az elıttünk levı évben minden bizonnyal kegyes lesz hozzánk. Mindazonáltal hagy osszam meg veletek még egy örömömet, kedves barátaim! Felemeltem csordultig telt kupámat, és jelentıségteljesen hordoztam körbe pillantásomat az opálos tekintetek sokaságán. – Legkedvesebb tanítványom, Tálosz, aki ezt a csodálatos ünnepséget megszervezte, mától önálló életet kezd. Elválnak útjaink, mert nincs már mit átadnom neki. Bevallom – itt újra kikacsintottam mondatom közben az opálos tekintetekre –, kicsit tartok attól, hogy versengenünk kell egymással a kegyeitekért, mégis úgy vélem, mindkettınknek marad még hely a városban! Ismeritek ıt, bizonyára sokan álmodoztatok szépségérıl, tudjátok, hogyan dolgozik, és bizonyára sokan vágytok kezének munkájára is – nem is iparkodtam azon, hogy mosolyom egyértelmő legyen a nık felé, akik azonnal el is értették célzásomat. – Tálosz képességeirıl nem kell nektek beszélnem, ezért jó mestereként csak annyit mondok, annyit kérek tıletek, ha mesterségünket érintı munka elvégzésére van szükségetek, ezentúl ne csak reám gondoljatok! Magasra emeltem a két kupát, és az egyiket szertartásosan Tálosz felé nyújtottam. A vendégsereg miatt kénytelen volt elfogadni a felé nyújtott italt. – A jövıdre, Tálosz! – mondtam. – A jövıdre, mesterem! – válaszolta ı leplezett fogcsikorgással. – Fenékig, Tálosz! – azzal fenékig hajtottuk mindketten a kupákat, benne a borral elegy vajákos fızetet. Fenékig hajtottuk, és nem is sejtettem, hogy a borral fenékig hajtom a jövım minden megaláztatását, keserőségét és nyomasztó egyhangúságának párlatát is. A szer lassan hatott. De nem túlságosan lassan. Táloszon fokozatosan ment végbe a változás. Az elsı félórában pontosan ugyanúgy viselkedett, ahogyan addig is, mintha mi sem történt volna: pompásan palástolt feszültséggel evett, ivott, és továbbra sem táncolt. Annyira ugyanúgy viselkedett, hogy aggódni kezdtem, hátha a vajákos csak a pénzemet csalta ki, és valami ostoba, mindennapi keserőfő-fızettel egyszerően becsapott. Aztán a második félórában Tálosz egyre hangosabbá vált, egyre többet ütötte az asztalt, de még mindig csak az aktuális politika és az Olümposz érzéketlen, viszálykodó istenei miatt ugráltak elıtte a poharak és a tányérok. Ahogyan figyeltem ıt, éreztem, tagjaimban úgy győlik az erı, ahogyan dagálykor a tenger maga alá győri a kiszikkadt fövenyt. Furcsa tőzként áradt szét izmaimban a vajákos fızetének ostoba csodája. Alig vártam, hogy Tálosz végre felpattanjon, és be-

– 15 –

lém kössön, hogy mindenki elıtt vérig sértsen, hogy okot adjon az erélyes, erıszakos ellentámadásra. Idegeim pattanásig feszültek. Tálosz egyre többször pillantott felém erélyes asztaldöngetései közepette. Aztán egyszerre csak nyíltan, cseppet sem palástolt győlölettel meredt rám. Tudtam, közel a pillanat, már szinte robbanásig forrt benne a düh, s hamarosan leveti magáról jólneveltsége utolsó társadalmi láncait is. – Hé, mesterem! Lenne hozzád egy szavam! – kiáltott fel egyszerre. Ujjongtam magamban. Még csak kevesek figyeltek fel rá. – Lenne hozzád egy szavam, itt a nagy ünnepségen, ahol mindenki becsül és tisztel téged! – Hallgatlak, jó Táloszom! – kiáltottam vissza neki, félbeszakítva Zeusz egyik papjával folytatott disputámat. – Mesterem, mondd, mit tennél, ha itt, mindenki elıtt elmondanám, semmit sem tanultam tıled az együtt töltött évek alatt? – kérdezte kihívóan lefittyedt ajakkal. Erre már többen felfigyeltek, és abbahagyták beszélgetésüket, a hozzá közelebb állók pedig, akik a hangzavar ellenére megértették, amit kiáltott, a táncukat is. Megdöbbenve néztek rá mindnyájan. – Tálosz, Tálosz! Te magad is tudod, hogy ez nem igaz! – csattantam fel jó hangosan. Még többen figyeltek ránk. – Ki adta kezedbe a teveszır ecseteket, ki tanított meg alabástrom olajból különbözı színő festékek keverésére? Ki volt az, aki megmutatta, hogyan hasad a kı és a fa, hogyan viselkedik a víz, és hogyan zárható palackba a fény? Ki volt az… Tálosz üvöltve szakított félbe. – Szavak! Megint és most is csak szavak! Szavak! Ezt kaptam tıled, mesterem: üres szavakat, nyálas filozófálást! – csapott az asztalra. Vörösbe fordult tekintettel lenézett az abroszra freccsenı borra, majd újra rám emelte elsötétedett tekintetét, és kicsit nyugodtabb, de éles hangon folytatta. – De tudja meg mindenki: amit tudnom kellett, már mindent tudtam akkor, amikor átléptem athéni házad küszöbét, mesterem! – A mester szót olyan megvetéssel, olyan győlölettel ejtette ki a száján, amely mindenki számára félreérthetetlenné tette a helyzetet, aki még figyelni tudott. – Az általatok tisztelt ember, a nagyra becsült feltaláló, városotok közkedvelt ezermestere és köztiszteletben álló férfiúja, nos, egy öntelt pénzeszsák, aki az elmúlt évben kizárólag az én ideáimból élt! Ez olyan nyilvánvaló hazugság volt, hogy sokan felhördültek a hallatára. Ujjongtam magamban, de ügyeltem arra, hogy aki rám néz, csak riadt döbbenetet fedezhessen fel vonásaimon. – Tálosz, mirıl beszélsz, fiam?

– 16 –

– Fiam! – pattant fel Tálosz az asztal tetejére. Nem tudtam eldönteni, a gúny vagy a felháborodás erısebb-e hangjában. – Nem vagyok a fiad! A fiad végképp nem vagyok! Tudtam, már nem sok kell ahhoz, hogy megtegye, amit a hangjával már elvégzett. – Miért, Tálosz, miért? Hát ennyire gonosz vagyok a szemedben? Hát ennyire meggyőlöltél? Éreztem, jó hangot ütöttem meg, hallgatóságunk egy emberként áll mellettem, így kell folytatnom. – Mindenem a tiéd volt, mindent megosztottam veled; ami enyém volt, az a tiéd is! Mi történt veled, mi történt ilyen hirtelen? Az isteneknek hála, Tálosz elértette a célzásomat. Hátravetett fejjel felnevetett, de nevetését valami olyan baljóslatú gúny sötétítette be, hogy aki csak hallotta, annak a hideg futott végig a hátán. – Nem is tudod, mennyire az enyém, ami a tiéd, mesterem! – Tálosz – halkítottam le a hangomat, hogy még inkább ránk figyeljen mindenki, egy szó se vesszen el senki számára –, Kalüdiké az én utasításomra lett a tiéd! Csak hazudta neked a szerelmet… Tálosz eltorzult arccal ugrott le az asztalról és nekem ugrott. – Nem igaz! Hazudsz, te patkány! Nem hazudtam. Csak éppen nem mondtam el a teljes igazságot. Szolgálóleányom, Kalüdiké, aki helyzetét tekintve jóval magasabban állt egy szolgálónál, egyszerre volt hajlékony testő, fantáziadús szeretım, házvezetınım és néha munkatársam; így jóformán a feleségem, sıt több is annál: a társam. Szerelmes volt belém, felnézett rám, a tudásomra, ragaszkodott hozzám amiatt a gyöngédség miatt, amit szerelmi tudományommal nyújtottam neki, és élvezte azt a társadalmi rangot, amit Athén polgárainak rugalmas szemlélete biztosított számára, s amely személyembıl fakadt. Kalüdiké tudta: szeretem ıt, de minden közöttünk levı harmónia, megértés és gyöngédség ellenére sem vagyok szerelmes belé; tudta, igénybe veszem képességeit, lubickolok a kényelemben, amit a testi közelsége, gondossága, tudása biztosít, de nem tekintek rá úgy, ahogyan szerelmes epekedésében, legbensıbb vágyai szerint ı szerette volna. Folyton folyvást égı lélekkel törıdött bele a fájdalomba, és szolgált engem minden módon, hátha egyszercsak menthetetlenül belegabalyodok Aphrodité varázslatába, amelyért nem szőnt meg áldozni az istennınek. Amikor Tálosz a házamba került, azonnal felfigyelt Kalüdikére. Nehéz is lett volna nem észrevennie, hiszen Kalüdiké pompázatos, ínycsiklandó példánya volt nemének. Sokan irigyeltek is barátaim és üzletfeleim közül, különösen önként nekem

– 17 –

ajándékozott szerelme miatt. Olyan nı volt, amilyenre a legtöbb férfi vágyakozik titkos álmaiban: a konyhában félelmetesen kiváló szakács, az ágyban utolérhetetlenül gátlástalan, örömlány-mód jó szeretı. Tálosz kezdetben, irántam érzett tiszteletbıl, elfojtotta a vágyát, és a vérében izzó tőz enyhítésére más levezetést keresett: elıször a munkájába temetkezett, késıbb pénzért vett magának enyhülést Athén legjobb hírő házaiban. Végül sokszor kaptam szerelmes sóhajtozások álmodozásain, ahogy órák hosszat csak ült elkezdett munkái, számításai felett, miközben órákon keresztül egy fikarcnyit sem jutott velük elıbbre. Mesterkedéseimmel én hívtam fel rá Kalüdiké figyelmét, én pásztoroltam egyikük kielégítetlen lelki vágyakozását a másik kielégítetlen teste felé. Akkor már tudtam, milyen véget szánok Tálosznak, és a Kalüdiké iránt érzett gerjedelme pompásan illeszkedett tervem mozaikdarabjai közé; tudtam, lopott óráik az adott pillanatban hatalmas lángot vetı olaj lesznek a tőzre. Abból, amit Tálosznak mondtam, annyi valóban igaz volt, hogy mondom, én terelgettem Kalüdikét a karjai közé. Az, hogy utasítottam volna, enyhén szólva eltúloztam, az pedig, hogy Kalüdiké csak tette a szerelmet, szemenszedett hazugság volt. Kalüdiké még csak nem is tetette a szerelmet: a teste eszköz volt számára lelke kínjainak enyhítésére, reménysugár, hogy ajándékba adott önmaga által feledni tudja az irántam érzett szerelmét, hogy Tálosz majd talán beteljesíti mindazt, amit tılem nem kapott meg, amit bennem nem talált meg. Tette ezt úgy, hogy ı és én mindvégig tudtuk, reménytelen, kudarcra ítélt, kétségbeesett kísérlet ez csupán a részérıl, mint amikor az egér sarokba szorítva megpróbálja kijátszani a szája szélét nyaldosó macskát: menekülni próbál, miközben biztosan tudja, mindennek vége. – Hazudsz mesterem, Kalüdiké szeret engem! – Ugyan Tálosz! Mondta ı ezt neked valaha? Dehogyis! Gondold csak végig, úgy viselkedett-e veled, mint egy szerelmes asszony, vagy úgy, mint egy tapasztalt szeretı? Biztosra mentem, mert tudtam, Kalüdiké soha nem hazudna, így Tálosznak sem hazudott. Sem a testével, sem a szájával. Mindenesetre hálát adtam az isteneknek, hogy ıt magát jelenleg nem tudtuk segítségül hívni: én magam sem hazudtam még neki soha, érzelmeimet illetıen sem, s bár az istenek véleménye nem nagyon foglalkoztatott a Tálosznak mondott hazugságommal kapcsolatban, elıtte bizony szégyellnem kellett volna magamat; Kalüdiké éppen a napfénydús Korinthoszban tartózkodott. Az engedélyemmel évente meglátogatta ott élı édesanyját, aki egyedül élt családjuk egykor pompázatos gazdagságának szerény maradékában.

– 18 –

Tálosz egy pillanatra elgondolkodott, én pedig ezt kihasználva tovább ütöttem a vasat. – Szeret… Igen, Kalüdiké szeret téged, ahogyan én is szeretlek, Tálosz! Nincsen, aki ne szeretne téged! Szeretnek itt ezek a jó emberek – mutattam a körülöttünk ülıkre –, szeret Kalüdiké, szeretlek én és szeret téged édesanyád, Polükaszté is! Félreérthetetlen volt az az erélyes mozdulat, amellyel megragadta a súlyos tölgyfaasztal szélét: tulajdonképpen már az én gigámat szorította, ha a valóságban nem is az volt elfehérülı ujjai között. Ahogy Polükaszté nevét kiejtettem a számon, jeges bizonyság áradt szét bennem. Annak bizonyossága, hogy helyesen cselekszem, hogy erkölcsi szempontból tulajdonképpen semmi kivetnivaló nincsen a tervemben, a tetteimben, az ifjú Tálosz meggyilkolásában. Nincs, mert unokaöcsém nemcsak a hivatásomat szennyezte be az arany túlzott szeretetével, nemcsak a szépség csodálatos ideáját áldozta fel a gyakorlatiasság sokszor vérszagú oltárán, hanem mindezeken túl, mindezek fölött oly mocsokra is képes volt, amelyet még az erkölcsi kérdésekben egyébként nem éppen finnyás istenek is megvetettek: szépségének teljes tudatában olyan szeretetet csalt ki Polükasztéból, amely semmilyen körülmények között nem szólhat egy édesanya fiának, amely csak férfit illet meg.

A

RAJONGÁSIG SZERETTEM A HÚGOMAT.

Jókedvükben alkották ıt az istenek, jó-

kedvően parolázott Érosz Ámorral, Aphrodité Hermésszel, amikor megfo-

gant: szép nı volt, de ami fı, suta dolog így mondani, jó ember is. Egyedül nevelte fel Táloszt, gondos, körültekintı anyaként: megtanította az istenek és a görögök történetére. Természetesen elmondta neki azt is, hogy családunk az athéni királyi család alapítójának, Erekthusznak sarja. Rávezette a mővészetek, a hárfa, a toll, a tánc élvezetére, felnyitotta a szemét arra, hogy vannak olyan nagy kérdései az életnek, amelyek megválaszolása nélkül nem élet az élet és nem ember az ember. De arra is, hogy ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása önmagában még nem teszi élvezhetıvé is az életet, mert meg kell tanulnunk jól ízlelni azt, ami jó, gyönyörködni abban, ami szép, átadni magunkat annak, ami kéj, hogy teljessé váljon a létezésünk. Hogy mindezek ellenére Polükaszté hibázott-e, amikor éretlen elmébe akart emészthetetlen igazságot csepegtetni vagy csak Tálosz elméjében kapcsolódtak össze rosszul a dolgok, nem tudom, de kapcsolatuk olyan gyakorlati tartalommal töltıdött meg, amelyre ma sem tudok fortyogó harag nélkül gondolni, s ennek kezdeményezıje egyértelmően ez isteni szépségő és a múzsák által sokszorosan áldott, ámde undorítóan er-

– 19 –

kölcstelen ifjú volt! Visszataszító, többször is gyakorolt frigyük nem volt ugyan nyilvánvaló senki elıtt, magam is csupán apró, nem illı érintésekbıl, gyöngéden összefonódva szeretkezı pillantásokból, túlzott bizalmassággal simogató hangsúlyokból jöttem rá a borzalmas valóságra. S nem hagyott bennem kétséget a Polükaszté haragtól villámló tekintete mögül elıtőnı, vörös szégyen sem, amikor, nem bírván a bennem dúló viharokkal, tapintatosan körülírtam a bennem megfogant gyanúmat számára. – Bátyám, hogyan is merülhet fel benned ilyen gyalázatosság? – toppantott, de melegbarna szemének villámai mögül átsejlett az üzekedı szarvasünı kéjének csillogása a szarvas elismerésre méltó képességeirıl tanúskodott. Az istenek a tudói, igyekeztem felejteni, túllépni, de képtelen voltam rá. Polükaszté volt számomra a legfontosabb ember mindig, gyermekkorunktól fogva a rajongásig szerettük egymást, egy volt a gondolatunk, egyek az érzéseink. Ugyanazon nevettünk, ugyanaz csalt könnyeket a szemünkbe, ugyanazokat az írásokat olvastuk élvezettel és ugyanazokat vetettük meg sekélyességük miatt, ugyanaz a virágillat bódított el bennünket, és ugyanaz a zene andalította lelkünket; egyezett a véleményünk az emberek megítélésében, ahogyan egyezett az istenekében is. Én voltam Polükaszté, és Polükaszté egy volt velem. Tálosz pedig darabokra tépte ezt az egységet, ezt az Olümposzról nekünk ajándékozott összhangot: azzal, hogy legyızetett önnön fia által, Polükaszté olyan vizekre evezett, ahová nem tudtam, nem akartam ıt követni, mert tudtam, halált hordoznak; olyan távolságra kényszerítette az elkorcsosult szeretet szívem legdrágább kincsét, amely megkarcolta, elcsúfította, megrogyasztotta a kettınk lelke közötti szivárvány-muzsikát. Tálosz emberfölöttien szép volt, elméje alkotásra termett, de erkölcsi érzéketlensége megbocsáthatatlan lépésekre sarkalta ıt. Ha nem Polükaszté szülte volna ıt, talán túl tudtam volna lépni azon, amit akkor nem mertem bevallani magamnak: a szakmai féltékenységen. Azon a zsenialitáson, amely tüzes vérő paripák gyorsaságával hagyta maga mögött az én elmém komótos, igavonó lovacskájának alkotókészségét. Ha nem Polükaszté ölébıl nyílt volna a szeme erre a világra, talán még a csodálat is megnyílik bennem az ifjú találékonysága iránt. (Például egy halcsont láttán megalkotta a főrészt, majd egy olyan szerkezetet álmodott meg, amellyel tetszés szerinti nagyságú, szabályos körök rajzolhatók, aztán egy másikat amellyel, egy forgó korong segítségével teljesen átalakította az agyagedények megformázásának addigi gyakorlatát). Mondom, mindez talán még a csodálatomat is kivívta volna, ha mindezen alkotások kiókumlálója nem lett volna azonos annak a névnek hordozójával, aki elvette, elszakította tılem a húgomat.

– 20 –

–E

LVETED A SULYKOT, MESTEREM!

– rivallt rám semmivel sem törıdve egy-

kori tanítványom. Most már minden szem minket nézett. S ki csodál-

kozva, ki döbbenten, ki kíváncsian várta a folytatást. Immár valóban csak egy hajszálnyi düh hiányzott ahhoz, hogy nekem essen. Agyam lázasan válogatta, mérlegelte közös életünk eseményeit. Bevallom, azt gondoltam, Kalüdiké szerelmének megkérdıjelezése, és a Polükasztéval való viszonyának megpendítése a fızet hatásával ölelkezve a vérében elég lesz ahhoz, hogy képtelenné váljon haragjának ellenırzésére. Az ifjúban azonban, úgy tőnt legalábbis, az isteneket is megszégyenítı önuralom lakozott. Az egy dolog, ha az ember alkalomadtán a maga szája ízének és érdekeinek megfelelıen átcsoportosítja a tényeket, de nagyon más dolog, ha öncélúan maga kreálja meg azokat. Az elıbbit többször is megtettem életemben. Néha tudatosan, néha csak azért, mert alkatomból fakadóan Athén polgárainak döntı többségétıl eltérıen láttam, érzékeltem, értékeltem helyzeteket, tényeket, embereket és összefüggéseket. Sokan úgy vélik, ez a bölcsesség. Az utóbbit, a tények öncélú gyártását nem követtem el soha, tudatosan nem hazudtam még soha életemben. Erkölcstelen isteneinkkel ellentétben úgy gondoltam, minden egyes öncélú hazugsággal valami semmivé foszlik lényünk, énünk tisztaságából. Az, hogy a vajákoshoz elmentem és megrendeltem a két fızetet, Táloszét és a sajátomat, még éppen belefért a tények átcsoportosításába. Az azonban, amit ekkor, az ünnepség ezen pillanatában mondtam, már tudatos, egyértelmő, rosszindulatú, hazug célzás volt. Még ma is restellem magamat érte. Ám ha már egyszer leírom, hogyan is lett enyém a por, a meleg, a tenger és az unalom, felesleges lenne elhallgatnom életem e legnagyobb szégyenfoltját. Tálosz tizenkét éves volt, amikor azt az átkozott halcsontvázat a kezébe vette. Tizenkettı! Valahol, udvaruk egy félreesı zugában lelt rá. Talán egy boldog, kevésbé korgó gyomrú koldus hagyta ott, ropogtassák reménykedve hasonlóan korgó gyomrú kismacskák a fehéredı csontokat. (Van, amikor embert és állatot fajokat áthidaló együttérzés köt össze.) Tálosz a kezébe vette a csupasz csontvázat, és valami annyira lekötötte a gondolatait, hogy oda sem figyelve, mit is tesz, reszelgetni kezdte vele az udvarunkban álló olajfa törzsét. Azután egyszerre rányílt a szeme arra, mit is csinál a keze, és ezzel rádöbbent a csontváz jelentıségére is. Azonnal a legközelebbi kovácsmőhelybe rohant és munkához látott. A kovács ismerte ıt, sokat dolgozott Tálosz apjának, és sokat tanítgatta a fogékony fiút mestersége alapjaira és fortélyaira. Tálosz két napig dolgozott, olvasztotta a fémet, nyomta a fújtatót, ütötte a vörösen izzó, ol-

– 21 –

vadt vasat, reszelgetett, próbálkozott, majd beolvasztotta az egészet, és kezdett elölrıl mindent. A kovács azt mondta, hogy miközben munkálkodott, az éjszaka legsötétebb óráján is világos volt a mőhelyben. Még akkor is, amikor a tőz néha-néha hamvadni látszott. Két nap múlva Tálosz kezében volt a halcsontváz némileg módosított mása, amellyel könnyedén, tetszés szerinti lehetett felszeletelni a legkeményebb rostú dió vagy tölgyfa törzsét is. Tálosz tizenkét évesen feltalálta az emberiség elsı főrészét! Tizenkét évesen! Istenek! Én akkor már hónapok óta töprengtem azon, hogyan kellene kinéznie annak a szerszámnak, amellyel könnyebbé, hatékonyabbá tehetném a fa megmunkálását. Terveztem, rajzoltam, izzadtam egy másik mőhely forróságában, vertem a vasat, hogy kihőlve újra és újra a sarokba hajítsam a gyakorlatban használhatatlannak bizonyuló korcs eszközöket. Én, akit a kovácsmesterségre maga Athéné tanított, napról napra fölöslegesen töltöttem az idımet, egy tapodtat sem jutottam tovább a gondolat sürgetı tényénél: szükség lenne valamiféle eszközre a cél érdekében. Erre ez a tizenkét éves suhanc egy pillanat alatt kitalálja, és két nap alatt meg is alkotja a szükséges eszközt!

M

ONDOM, MÉG SOHA NEM HAZUDTAM.

Ezzel tulajdonképpen szégyent hoz-

tam a legtöbb istenünkre is. Ám ahogy Tálosz elborult arcát néztem, tud-

tam, itt az idı, és a pillanat talán soha nem tér vissza, semmi sem drága, csak ki kell használnom. – Súlyos dolgokat mondasz, Tálosz! Nem tanítottalak téged semmire, elvetted tılem Kalüdikét és most tiszteletlenségeddel arra késztetsz, törjem meg azt a csendet is, amit te magad parancsoltál rám! A hangom, az arcom egyaránt nyugodt volt. Éles ellentéte voltam ennek a halálraítélt ifjúnak. – Ha ezen a jól sikerült ünnepi estén akarsz elszámolni velem, hát tessék, folyjon ki minden csepp lelkünk borostömlıjébıl, ne hallgassunk el semmit! – folytattam rendíthetetlen nyugalommal. Már minden vendég elfeledte, hogy azon az estén tulajdonképpen Dionüsszosz tiszteletére győltünk össze. Az asztalok alatt hortyogókon és a jótékonyan takaró félhomályba rejtızı szégyenlısökön kívül immár valóban mindenki dermedten csak minket figyelt. Úgy telepedett ránk a csend, mintha egy hatalmas halálmadár súlyosan fekete szárnya fedte volna be az ünneplı sokaságot. Rajtam kívül senki nem tud-

– 22 –

ta, mi történik, azt pedig végleg nem, hogy miért, de mindenki érezte az elkövetkezı tragédia fagyos végzetlehelletét. Tálosz izmai ismét megfeszültek, a szája sarka görcsösen megrándult, remegve várta, még mindig csak várta, honnan érkezik az újabb támadás. Határozottan magam mögé utasítottam, elvettem tıle a szerelmét és feltártam élete szégyenét, s mindez a sokaság elıtt történt. Szinte mindegy volt, mit mondok, mindenképpen ugrott volna, azonban teljesen biztosra akartam menni. – Ha most jött el az igazság ideje, Tálosz, hát ne hallgassunk el semmit, tudja meg mindenki, amit eddig elhallgattunk, legyen nyilvánvaló, amire eddig nem derült még fény: te, Tálosz, tizenkét évesen egyszerően elvetted az asztalomról a rajzaimat, és azok alapján vonultál be két napra a kovácsmőhelybe! Eddig csak Polükaszté miatt… Nem tudtam befejezni a mondatot. Tálosz nekem ugrott az asztalról, ahol még mindig állt, és ujjai, mint acélkapcsok kulcsolódtak a gigámra. – Megöllek! Megöllek! – hörögte. „Gyıztem!” – gondoltam én. A vendégsereg az elsı pillanatban fel sem fogta, mi történik, de aztán az asztalokat felborogatva ugrottak föl, hogy a segítségemre siessenek. Erre azonban nem volt szükségem. A vajákos cseppjei már szétáradtak izmaimban, és Tálosz ereje annyi volt számomra, mint elefántnak a felgerhedt bolha dühe. Játszi könnyedséggel fejtettem le a nyakamról a gyilkolni kész kezeket, miközben a legnagyobb erıfeszítést az okozta, nehogy bárki számára is feltőnı legyen, hogy nem csupán önnön izmaim edzettsége által szabadulok ki a végzetes szorításból. Ügyeltem arra, hogy most még Tálosz számára se legyen világos, milyen csapdába is csaltam ıt. Nem volt sok idım. Félı volt, hogy meghívott barátaink, rokonaink, a vendégsereg tagjai közbeavatkoznak, jó szándékkal szétválasztanak minket, s Tálosznak lesz ideje lehiggadni visszatartó szorításukban. Ezt a hibát is el kellett kerülnöm. Amint kiszabadultam a szorításából, mély levegıt vettem, eltaszítottam magamtól és futásnak eredtem. Az Akropolisz felsı sziklapárkányát tőztem ki célul. – Segítsetek barátaim, fogjátok le! – sikoltottam, miközben tudtam, minden a tervem szerint alakul, senki nem lesz képes idıben utánunk eredni. A szer lábaimnak is hatalmas erıt adott, pedig amúgy sem voltam elpuhult, gyönge ember. Üldözı és üldözött egy szempillantás alatt eltőnt a már kótyagos és részeg ünneplık szeme elıl. Jó elıre kiválasztottam a helyet, ahol meg kellett történnie.

– 23 –

Nem részletezem. Gondolni sem akarok rá! Nem, nem bántam meg, ami történt, csak a következmények, mindaz, ami abból az estébıl fakadt, az tölt el borzadállyal. Nem is akarok gondolni az utolsó percekre, ám ezt nem a Tálosz iránti szánalmam és különösen nem a megbánásom teszi. Tálosz megérdemelte, ami aznap este történt, de a porhoz, a meleghez, a tengerhez és az unalomhoz vezetı poklom akkor és ott vette kezdetét… De mégis… Soha, senkinek, még Naukraténak sem beszéltem arról az estérıl, és soha nem is éreztem hiányát, hogy megtegyem. De most ki kell mondanom, mert megfulladok: nevetve taszítottam a mélybe unokaöcsémet, a főrész, a körzı, a fazekaskorong feltalálóját, gyilkos eszközök, csapdák garmadájának kiagyalóját, az isteni szépségő anyagyalázót. Döbbenten, egy pillanat alatt kijózanodva nézett rám, amint a sziklapárkányon álló Athéné templom egyik oszlopa mögül nyugodtan elé léptem. A nyugalmam döbbentette rá a valóságra? Vagy a szer hatása kezdett oszlani? Ki tudja? Mindenesetre némi ráadás elégtételt adott, hogy nem egy vérben forgó agyú, bosszúszomjas emberállatot áldozok fel, hanem ıt magát, Táloszt, a tanítványomat, lelkem gyilkosát. – Te akartad így…! – nyögte döbbenten a felismeréstıl és ujjam érces szorításától. Nem védekezett, nem kapálózott. Már tudta, felesleges lenne. – Bizony, Tálosz, én. De ne hidd, hogy a főrész fáj; ennyire nem vagyok hiú. Polükaszté miatt. Elkerekítette szemét a fellángoló szörnyő sejtés. – Hát te is? Iszonyú harag gyúlt bennem, amelyet szinte azonnal elmosott fölényem, legyızhetetlenségem mámora. Hát ez az ostoba hím önnön fertıjével még engem is bemocskolna, ez a bagzó kandúr nemi vágyától megvakuló erkölcseit képes másba is belelátni? – Ó, te ökör! Te meredt agyú barom, te! Semmit nem értesz, semmit! Az erkölcstelenség ostobává tesz, de milyen ostobává! – nevettem fel. Pedig talán ebben az utolsó pillanatban már értette. Nem volt ostoba, csupán az erkölcsi érzéke ficamodott ki teljesen. – Kár élned! Nem könyörgött, nem tiltakozott, nem küzdött. Talán úgy érezte, ebben az utolsó, megvilágosodott pillanatában, hogy Athéné áldozata lesz, egy vallásos szertartás kelléke, hogy vére valamiféle igazságtétel eszköze lehet, hogy Kháron sötét ladikja ne a Tartarosz büntetımezeje, hanem az elíziumi gyümölcsösök felé vegye vele az irányt.

– 24 –

Nem kiáltott zuhanás közben sem. Hang nélkül halt meg, csak teste tompa puffanásai jelezték, hogy a kiálló sziklák már zuhanás közben elvégzik munkájukat. Aztán csend lett. Sőrő, víz alatti csend. Megdermedt a pillanat, megfagyott az idı és a szív. Lerogytam egy lapos kıre, és arcomat a tenyerembe temettem. Már nem nevettem. Hosszú percek teltek el, amíg a vendégsereg legjózanabbjai rámtaláltak. Amikor megpillantottak, egyedül a kövön ülve, azonnal átlátták, hogy valami végzetes történt. Nem kellett megjátszanom a megrendülést. Soha nem öltem még embert. Hiába volt az én oldalamon az erkölcsi fölény, hiába éreztem, igazat adnak nekem az istenek; mindabban, ami történt, és fıleg ahogyan történt, volt valami visszavonhatatlan aljasság. S abban a szempillantásban, amikor a szakadék alján Tálosz teste nem moccant többé, ez az aljasság csöpögött nyálasan, nyúlósan a csillagokból és az éjszaka minden sötét mozdulatából. S már akkor, már ott tönkretette azt az örömöt, amit Tálosz elmúlása okozhatott volna. Nem szóltam semmit: az arcomat Dionüsszosz tisztelıire emeltem, és némán a mélység felé mutattam. Mindenki meg volt gyızıdve arról, hogy Tálosz az elfogyasztott boroktól és az agyát elhomályosító, veszett dühtıl vezetve a párkány szélén megcsúszott, és azért zuhant a mélybe. Mondom, megszólalnom sem kellett, senki nem kért semmiféle magyarázatot. Így elmondhatom: Tálosz halálát illetıen nem hazudtam. Soha, senkinek.

P

OR.

MELEG. TENGER. UNALOM. TÍZ ÉVE! Vége lesz egyszer valaha is ennek? Már

nyugodt a lelkem, nyugodt a szívem, nem lázadok, nem dühöngök. Igaz, eb-

ben hatalmas szerepe van Érosznak, no meg Minósz király rabszolganıjének, Naukraténak. Csendes, semmitmondó életet élünk itt, Szardínia szigetén. Azt beszélik, és én nagyon is tudom, mennyire igaz, hogy Tálosz lelke, ó istenek, nem kelt át a Stükszen, hanem fogolymadár képében járja a világot. Engem keres. A testét ott temették el Athénban, az Akropolisz lábánál, ahová lezuhant. Polükaszté! Ó, Polükaszté, nıvérem! Amikor tudomására jutott, mi történt egyetlen fiával, Ariadné sorsára adta magát egy erısen font frígiai kötél segítségével. Így két fogolymadár leste sóvárogva a világban a sorsom alakulását. Lehet, hogy inkább a húgomat kellett volna az elíziumi mezıkre segítenem, és akkor a körzı feltalálója ma is élhetne? Ó, milyen felesleges minden halál!

– 25 –

Amikor ott éltem, néha két fogolymadár siklott lassú, pásztázó repüléssel a Kréta feletti forró, kék égen. Soha nem tudtam alaposabban szemügyre venni ıket, mindig megtartották a tisztes távolságot. Annyit sikerült kivennem, hogy az egyik egy hím, a másik egy tojó volt.

N

EM VÁRTAM MEG A TÁRGYALÁS KIMENETELÉT.

Volt tárgyalás, mert minden nem

természetes halál esetén tárgyalást tartottak Athénban, hogy mindenki tisztá-

zódhasson még a gyanú árnyéka alól is. Ez esetben, hogy tisztázódhassak még a gyanú árnyéka alól is. De a tárgyalás idején már nem voltam Athénban. Nem találtam többé ott a helyemet. Nyugtalanságot keltett bennem, hogy egy reggel a vajákos asszony a kapum elıtt várt rám, és alamuszi képpel érdeklıdött, beváltak-e a tıle vásárolt szerek. Célzása egyértelmő volt. Egész Athén a szörnyő halálesettıl volt hangos. Szemeinek kapzsi villanása pedig nem hagyott semmi kétséget szándékai felıl. Udvariasan válaszoltam neki, mint aki nem érti az egyértelmő célzást, majd visszafordultam a házba és a szolgálókat azonnali csomagolásra utasítottam. Lett volna más megoldás is, de nem akartam felingerelni az Erinüszöket egy újabb vérontással. Még aznap felkerestem megrendelıimet és mesterembereimet, hogy rendezzem folyó ügyeimet. Nem akartam elégedetlenséget kelteni a hirtelen távozásommal. Úgy alakítottam a dolgokat, hogy hamari útra kelésem sürgıs üzleti ügy miatti utazásnak tőnjék. Tulajdonképpen ekkor sem hazudtam, hiszen egyfajta üzlet volt az is, amit a gyönyörő Paszipháéval és Kréta királyával, Minósszal kötöttem. Valóban várt rám tehát két munka is, bár a csomagolás közben még nem tudhattam, hogy a hazugság ocsmány váladékától ismét mentes maradok. Feltőnés nélkül hagyhattam el Athént, hiszen hatalmas hírem volt már ekkor a Földközi-tenger partjain, sok meghívást, sok, érdekesebbnél érdekesebb munkalehetıséget kaptam már városról városra. Bejártam Ilion majd’ minden városát, a híresebbektıl kezdve a névtelen falvacskákig. A sok utazás következményeként viszonylag kevés idıt töltöttem athéni házamban, és senki nem ütközhetett meg azon, hogy utazóládáim ismét becsomagolva vártak a kikötıben: szolgáim már roppant gyakorlottan láttak a csomagoláshoz: volt, aki a ruháimra ügyelt, volt, aki a szerszámaimat készítette össze, s volt, aki az élelemért felelt. Semmiféle megrázkódtatást nem okozott számomra a gyors indulás. Athén mindig csak egyfajta kényszermegoldásként élt a tudatomban: az ismeretségem tágításának

– 26 –

lehetıségét, folyamatos munkát, s a munkával folyamatos keresetet, és az élénk kereskedelem miatt könnyő és egyszerő anyagbeszerzést jelentett, legalábbis nem sokkal többet. Mindent összevetve ez utóbbi határozta meg, merre is keljek útra a kapzsi vajákos szemvillanása elıl: egy attikai kisvárosra esett a választásom, amelyet szinte minden szempontból ideális helyszínnek találtam életem újrakezdéséhez. A szolgáim hamarosan befogták a lovakat, és szekérre tették utazóládáimat. Két óra alatt mindennel végeztek. A vajákos tekintetére gondolva még ez az idı is soknak tőnt. Amennyire gyakorlottak voltak embereim egy utazásra való felkészülésben, annyira gyakorlott volt az Aeropagosz a gyilkossági ügyek tisztázásában. Még a csomagolás megkezdésekor a legfürgébb lábú lovamra ültettem a lovászfiút, és vele üzentem személyes utazásaimhoz használt hajóm kapitányának, hogy egy órán belül készüljön fel a kihajózásra. Mindent elıkészítettem tehát, de a legnehezebb, legsúlyosabb feladat még hátra volt. El kellett búcsúznom Kalüdikétıl, aki egy nappal a Dionüsszosz ünnepséget követıen hazatért Krétáról. Nem akartam ıt magammal vinni, újabb évekre soha el nem fogyó reményt kelteni gyöngéden izzó szívében. Egészséges lelkő nı volt, s bizonyosra vettem, hogy felocsúdva a rázúduló szabadságtól, néhány hónap múlva már ostobaságnak fogja tartani a rám pazarolt éveket, értem égı szenvedélyének feleslegesen lobogó, csak önmagát megperzselı tüzét, s mindazt a gyöngédséget, figyelmességet, amellyel szüntelen elhalmozott; megérti, hogy feneketlen kútba hullott szüntelen sóvárgása, hogy szélfútta felhırajz volt nem fakuló reménye, tengerbe hordott víz minden könnycseppje, amit értem és miattam ejtett. Biztosra vettem, válogathat majd azok között, akik kéjesen isszák tiszta lelkébıl fakadó szavainak dallamát, aki tiszta szívbıl fürdetik ıt gyöngédségük forrásában, akik számára ugyanolyan fontos lesz szíve szépségének finomsága és elméjének pallérozottsága, mint feszes, illatos bıre, teste lélegzetszegıen tökéletes hajlatai, dombocskái, völgyei és zugai. Biztos voltam benne: vár rá a boldogság, mert nemcsak szép (a kéjtıl elpuhult és meghájasodott Athénnak legtöbbször már ez is elég volt), hanem okos és jólelkő nı volt. Ahogyan már mondtam: ritka példánya nemének. Ha megtehettem volna, elkerülöm a személyes búcsút, de nem tehettem meg. Kalüdiké, bármennyire képtelen volt is szívem felé fordulni, sokkal többet jelentett számomra annál, hogysem egy hideg papirusztekercsen vegyek tıle búcsút. A házam tengerre nézı, hővös, oszlopos teraszán olvasgatott. Lábainál két, hatalmas testő vadászkutya lihegett bágyadtan a déli órák melegétıl. İ maga egy kis faragott lábú asztalka elıtt ült. A lágy, ıszeleji szél gyöngéden simogatta körbe testén a

– 27 –

könnyő, meszénai selyembıl szıtt ruháját, kibontott haját egy aranyból készült trák fejpánt fogta össze. Az erkély oszlopai mögül leselkedı Héliosz ragyogó, sárga fénybe öltöztette göndör hajzuhatagát. Egy finom mővő réztálból hatalmas szemő, az Ida-hegy oldalán termett szılıt szemezgetett. Olyan megkapó volt a látvány, hogy egy pillanatra meginogtam. (Mindig is hajlamos voltam a szépség tiszteletét összekeverni a szerelemmel; ez okozta Kalüdiké többéves szenvedését is mellettem.) Átsuhant rajtam a gondolat, nem kellene-e mégis magammal vinnem ezt a szelíd szemő ızsutát, de egy önkéntelen mozdulattal homlokom elé emelt kezem ráébresztett a valóságra. Kalüdiké felnézett a nyitott pergamenbıl. – Máris indulsz, jó uram? – kérdezte. Zavarba jöttem. – A szolgák említették, hogy…? – Nem. Szolgáid engedelmes, jó szolgák, hallgatnak és dolgoznak. A szemed árul el, uram. Búcsúzni jöttél, és nem is jössz vissza többé. Nem kérdezett semmit, csak nyugodtan kijelentette mindezt. Felállt, felcsavarta a tekercset, és gondosan elhelyezte az asztal mellett álló, gazdagon faragott irattartóban. Mélyen a szemembe nézett. Jólesett elmerülni tekintetének fénylı selymében. Még akkor is, ha tudtam, úgy olvas bennem, mint az elıbb a nyitott papirusztekercsben. Elmerültem, lubickoltam, hagytam cirógatni a szívemet, balzsamozni a lelkemet. Dióbarna írisze langyosra ernyesztette bennem a feszültséget. – Látom, menned kell… – szólt néhány sóhajtásnyi pillanat múlva. – Igen, Kalüdiké, mennem kell. – …s nekem jobb lesz, ha maradok, így talán megtalálom azt a boldogságot, amire a lelkem vágyik. – Igen, Kalüdiké, így gondolom! Úgy vélem… – Most végképp nem fontos, miként vélekedsz – szakított félbe váratlanul. A vállamra tette kezeit és teljes testével hozzám simult. Éreztem, milyen kívánatosan kemények a mellei, milyen fiatalon feszes a hasa, éreztem combjai izmait és forró ölének lágyságát. De azt is, ölelése most nem a kéjvágy ölelése. Most nem az. Ölelése az eggyé válás akarásának, a marasztalás vágyának reménytelen, erıt adó ölelése volt. – Légy boldog, nagyon boldog! Vigyázz magadra és légy bölcs, nagyon bölcs! – suttogta a fülembe. – Szeretlek, uram! Mindig is csak téged foglak szeretni! Tudtam, belül zokog, de fájdalmáról csak elfátyolosodott tekintete árulkodott. Még a hangja sem csuklott el.

– 28 –

– Kalüdiké, a ház és benne minden a tiéd. Amire szükségem van, mindazt elviszem magammal. Amit nem tudok elcsomagolni, arról majd a magammal vitt aranyaim gondoskodnak… Kalüdiké a számra tette mutatóujját, de a csalódáson túli mélységes háláját is kiolvashattam a szemébıl. – Menj! Menned kell! Köszönöm, hogy voltál nekem, köszönöm, hogy amennyire képes voltál rá, felöltöztettél a szeretetedbe! – Kalüdiké…! – Csitt most! Ne törd el ezt a percet, szerelmem, uram! Eddig nem hazudtál nekem, most se tedd! – figyelmeztetett, s jobb kezének már mind az öt ujja a számon volt. – Tudom, nem hiszed most, de bármerre visz is téged az élet, Aiolosz bármerre is dagassza vitorláidat, szívedben mindig vissza fogsz térni hozzám, bármennyiszer hagysz is el engem! Nem akarok fájdalmat okozni, de így lesz, hidd el! Sajnáltam ıt. Sajnáltam a mellettem töltött idı boldogtalanságáért, sajnáltam csodálatosan szép szíve általam szikkadó magányáért, és igen, sajnáltam ezért a gyerekes, a jelen vágyakozását a jövıben felsejleni akaró naiv jóslatért. Sajnáltam, pedig valójában minden csalódása, minden meghiúsult reménye, minden porrá omló sóvárgása ellenére ı értette meg igazán szívünk dobbanásainak jelentését. Bizony ı, mert a krétai istenfi, Minósz király rabszolgájának, Naukraténak szerelme soha nem tudott fölibe kerekedni Kalüdiké szerelmének! Amíg Kalüdiké mindenestül az enyém volt, és éppen ezzel volt, van hatalma rajtam, addig Naukraté, minden szépsége, minden fortélya ellenére megtartotta lényét, szívét önmagának. S így igaza lett Kalüdikének. Amikor lett idım szembenézni az életemmel, be kellett látnom, hogy bár rengetegszer szerettem, számtalanszor talált szíven egy-egy nıi test igézı párducmozgása, csábította szívem egy-egy nıi elme fitos szelleme és kábított el egy-egy nıi öl meleg, gyermekkort idézı gyengédsége, mégis egyedül nála, egyedül Kalüdiké szívében voltam otthon, egyedül az ı szívében talált igazi önmagára a lelkem. Még aznap elhagytam Athént. A matrózok közt furcsa mendemonda kelt lábra. Arról suttogtak, hogy az Akropolisz oldalát egy szivárvány takarta el, s azon egy gyönyörő, göndör hajú nimfa állt, és egy addig soha nem hallott édes dalt énekelt; így búcsúztatta a kikötıbıl dagadó vitorlákkal kisikló hajónkat. Pedig a mendemonda így nem volt igaz. Ugyanis csak engem búcsúztatott az a nimfa-ének!

– 29 –

P

OR.

MELEG. TENGER. UNALOM. Tizenöt éve, hogy megszöktem Krétáról, és tíz

éve, hogy körülvesz a por, a tenger, a meleg és az unalom.

Krétán Minósz király börtönbe zárt, ahol másfél évig raboskodtam a fiammal. Én építettem a börtönt tökéletesre, és segítség nélkül meg sem tudtam volna onnan szökni. S valójában, bár mindenki nekem tulajdonítja, nem is az én fejemben született meg az ötlet, amely végül megnyitotta a szabadságunkhoz vezetı leglehetetlenebb utat. De amikor az ötlet megvolt, akkor meg képtelenségnek tőnt megvalósítani. Önmagam késıbb világhírővé vált mővének foglyaként sínylıdtem, vegetáltam másfél évet. Höhö… Minósz bosszúból zárt zseniális alkotásom mélyére, mert megbabonázott feleségét hozzásegítettem némi megkönnyebbüléshez, és ezzel megtörtem a rajta fogant átkot, amely akkorra már tejesen hatalmába kerítette az asszonyt. Igaz az is, közvetve a varázs megtörése szülte azt a borzalmasan csodás épületet, ahová a szégyentıl tajtékzó férj záratott, segítıtársammal, egyetlen fiammal egyetemben. Másfél év után közvetlenül nem, de így, ennyi év távlatából már tréfásnak tudom tartani, hogy tulajdonképpen önmagam számára építettem azt a jóformán csak folyosókból álló börtönt, amelyhez a mai napig kötik a nevemet. Akinek építettem, ott raboskodott velünk, de rabságunk alatt csak az orrát láttuk, teljes valójában szerencsére soha nem találkoztunk vele. Por. Tenger. Meleg. Unalom. Vége lesz ennek egyszer? Istenek!

R

ÖVID IDEIG VOLTAM CSAK A KISZEMELT ATTIKAI KISVÁROS VENDÉGE.

Szinte a lá-

dáimat sem csomagoltam ki, a mőhelynek kiszemelt helyiséget pedig egyál-

talán nem volt alkalmam berendezni. Pedig szép helyen volt a ház, amit leltem magamnak. Kényelmes, lovakkal, kocsival is járható út vezetett fel a tengert szemlélı dombocskára, amelyen épült. Egy hős narancsligetbıl bukkant elı a domb tetején, hatalmas terasszal, s büszkén, tiszteletet parancsolón illegette magát az érkezık felé. Külsıre inkább egy szentélyt mintázott. Gazdag faragásai, a timpanont tartó öt korinthoszi oszlop, a falakat borító dombormővek egyértelmően jelezték, építıje nagy tisztelıje volt Artemisznek: az ı tetteit beszélték a finoman megmunkált, mozgalmas, ünnepélyes jelenetek. Jó ízlés és mértékletesség jellemezte az épület minden részletét, külsı falait, díszeit, belsı elosztását és berendezését egyaránt. Látszott rajta, építtetıje nemcsak gazdag, de mővelt is volt, és különösen az, hogy jártas az esztétika sokak által gyakorolni vélt, túlbeszélt, ám csak nagyon kevesek által értett tudományában.

– 30 –

A ház mögött sőrő pálmaliget illegette magát. Lombjuk alatt egyaránt jólesett az ebéd utáni gyors kis alvás, és a hajnali, alkonyi békességben való elmélkedés. A liget egy teremnyi sziklateraszon suhogtatta lombjait. A teraszt, talán kerítés gyanánt, színpompás virágágyás választotta el az ágyáson túl tátongó zord mélységtıl, amelynek alján a tenger nyaldosta végtelen, csúfondáros türelemmel a part szikláit. Azt hittem, soha nem tudom majd megunni a tenger szüntelenül morajló hullámmuzsikáját… Ideálisnak véltem a kisvárost a visszavonulásra, az alkotásra, de mégsem találtam benne a helyemet. Elıször azt hittem, csak a gyors változás teszi, de hamar rájöttem, nem a változások csalták elı belılem az átmenetiségnek, az idılegességnek ezt a vibráló, otthontalan idegességét. Azonban már az elsı nap megértettem, nem errıl van szó. Nem történt semmi különös: alkonyatkor átléptem a virágágyást, leültem a sziklaterasz szélére, néztem a Poszeidon végtelen birodalmának hullámait, s azon tőnıdtem, most hogyan is tovább, amikor egyszerre csak tökéletesen világossá vált: valamire várok, valami vár rám, már készülıdik, sıt, már úton is van felém. Nem nyugtatott meg a máskor mindig lelki enyhet adó naplemente sem. Héliosz tüzes korongja hiába merítette arcát a fényétıl aranyló habokba, egy nem szőnı hang ezt kezdte szajkózni bennem: „Készülj! Készülj! Készülj!” És én készültem. Nem tudtam a miértet, nem tudtam a mikort, de folyton folyvást készültem. Készültem akkor, amikor a reggel elsı napsugara megborzolta sőrő, fekete hajamat, készültem, amikor Aiolosz hővösétıl borzongva este magamra húztam a súlyos attikai szıttest. Készültem akkor, amikor a pálmaligetben felállított kis nyitott sátor hősében étkezni ültem le, készültem, amikor üzleti levelezésemet intéztem, és készültem akkor, amikor a házam kertjében álló szentélybe imádkozni mentem. És készültem akkor is, amikor vak milétoszi szolgálóm hárfamuzsikája lágyította, andalította szívem ürességének menekülésvágyát. Mondom, készültem, miközben fogalmam sem volt arról, mire is készülök, mire is kell készülnöm. Sıt, készültem, anélkül, hogy tudtam volna: készülök. Nem volt velem Kalüdiké, hogy balzsamos érintéssel elsimítsa a lelkiismeretem keltette, fájdalmasan szőkölı viharokat, hogy otthonra vágyó kisgyermekként lágymeleg ölébe fúrhassam arcomat, és újra érezhessem illatszereinek édes, gyümölcsös illatát, hogy otthon lehessen szívem az ı szívében. Nem volt velem, hogy elmondjam: „Igazad volt Kalüdiké, máris hiányzol, vágyom rád, vágyom utánad, vágyom az érintésedet, a hangosan csilingelı nevetésedet, a szomorú mosolyodat, a hajad illatát! Én, a szerelemre képtelen, a maga nemében felülmúlhatatlan, gazdag, befolyásos fel-

– 31 –

találó, akit királyok bíznak meg munkákkal, furfangos megoldások kiagyalásával, reménytelenül vágyódom utánad!” Ó, de sokszor löktem a tenger mélyére a sikító gondolatot, a marcangoló kérdést, nem volt-e hiba Athénban hagynom ıt, nem volt-e visszavonhatatlan ostobaság ellöknöm magamtól azt, aki igazán szeretni tudott, aki nem vágyott a pénzemre, akinek semmit nem jelentett a hírnevem, aki csupán engem akart, senki mást. A gondolat, a kérdés azonban valahogy mindig a felszínre verekedte magát, újra és újra befurakodott a leghétköznapibb tevékenységembe is. Kalüdiké nézett vissza rám egy tányér leves aljából, ı tekintett rám a kisgyermekek tiszta tekintetébıl, ı ragyogott felém a rózsák kelyhébıl, ı lengett körbe forró teám páragızében és ı cirógatott az alkonyi szélben. S mindezen közben bizonyos, ó mennyire bizonyos voltam abban, életem legjobb, legemberibb döntése volt ıt Athénban hagynom. Nem volt hiba, dehogyis volt az! Igaza volt, igaza van, milyen igaza: nála, benne voltam csak otthon ezen a világon. Senki ilyen okosan, ilyen tiszta, teli szívvel, ilyen mellérendelı alázattal nem szeretett még engem, és amíg világ a világ, nem is fog így szeretni senki! De egy hazugság elég az életben, márpedig én hazudtam egész Athénnek, hogy Táloszt baleset érte. Nem akartam újabbal, és az elızınél sokkal súlyosabb hazugsággal tetézni lelkemet. Az utána, a Kalüdiké után vágyakozó, epekedı, sóvárgó lelkemet. Nem akartam újra hazudni, mert tudtam, amit érzek, nem szerelem: csupán otthonlét. Ma már azt kérdezem: csupán?

M

INÓSZ KIRÁLY KÜLDÖNCE ATTIKAI TARTÓZKODÁSOM

negyedik hónapjában

érkezett meg. Amint a partra lépett, bár még azt sem tudtam, hogy a vá-

rosban van, elhallgatott a lelkemben zakatoló hang, elnémult a „készülj” felszólítás. A király, Zeusz és Europé gyermeke volt. Kréta királya Aszteriosz neveltfia volt. Bár sokan úgy vélekednek, a szülei teljesen mások, és Minósz csak saját mítoszának megteremtése érdekében terjesztette el az olümposzi szülıkrıl szóló mesét. Akik így vélekednek, megnevezik az általuk igazinak tartott szülıket is: Lükasztoszt és az Idahegység nimfáját. Ki tudja biztosan az érintetteken kívül, mi az igazság? Az azonban bizonyos, hogy bárkitıl is fogant, bárki is szülte, Európénak volt két gyermeke, Radamanthüsz és Szarpédon, akiket Aszteriosz Minósszal egyetemben, Európé iránt érzett szerelmétıl indíttatva, szintén fiává fogadott. _ Élete alkonyán Aszteroisz egyenlı részben akarta felosztani fogadott fiai között királyságát, Kréta virágzó szigete feletti hatalmát, ám halála után a testvérek között

– 32 –

végzetes viszálykodás tört ki. Rossz nyelvek súsárlása vagy a valóság pontos ismerete-e, de sokan, túl sokan állítják azt, hogy a viszály forrása valójában nem a királyság felosztása, hanem egy Milétosz nevő, tüzes, szép ifjú szerelme volt. Rhadamanthüsz meghátrált, Szarpédon elmenekült, és Krétától távol forrongott. A krétai királyságot így Minósz ragadhatta magához. Mindez egy esztendı azelıtt történt, hogy Minósz küldönce megérkezett volna hozzám és értem. Sem a küldönc szavaiból, sem a király nekem írott levelébıl nem derült ki egyértelmően, mit is akar tılem Kréta ura. Egy rosszarcú, zömök, fürge tekintető, barna bırő fickó volt a küldönc. A külseje világossá tette, nem ajánlatos visszautasítanom a meghívást. Igaz, nem is nagyon volt rá okom, hiszen, mondom, a házam minden szépsége és kényelme ellenére sem éreztem magam otthon a választott városban. Intettem szolgálóimnak, hogy vezessék szállására a küldöncöt, fürdessék le mézes, kancatejes vízben, és lássák el mindennel, amire csak szüksége lehet. A rosszarcú kurta, de hálás szavakkal köszönte meg a kilátásba helyezett kényelmet, és követte trák szolgámat. Magamra maradva ültem ott a teraszon a datolyapálmák alatt, és azon gondolkodtam, mi végre is a hírnevem, a pénzem, a tudásom, mi végre bármely képességem, alkotó zsenialitásom, mire a szépség filozófiával megtámasztott tisztelete, ha képtelen vagyok lelkem mélyébıl élvezni azt, amim van, és aki vagyok? Héliosz éppen nagyot kortyolt Poszeidon hős elemébıl, miközben forró testét félig már a habok közé merítette a horizonton. Bár máskor lovakkal sem lehetett volna e fenséges látványtól elvontatni, ekkor mégsem kötött le a naplemente. Szakállamat simogatva tőnıdtem Minósz levele fölött. Észre sem vettem, de annyira megszoktam Athénban a sürgés-forgást, a színek, jellemek, istenek, filozófusok, kereskedık és szajhák kavalkádját, hogy lakóhelyem békéje már túl csendesnek tőnt számomra. A krétai meghívás hasonló, színes életet ígért. S azt, hogy nem kell az életemet számba vennem, kérdéseimet elnyomja majd a kalapács, a főrész, a munka zaja. Valami mocsaras balsejtelem azonban alaposan megzabolázta a kíváncsiságomat, és visszafogottá tett a meghívás muskotályos édességével szemben. Lassan feltápászkodtam az ágyamról, hogy kiadjam a megfelelı parancsokat a szolgáknak. Mielıtt az alacsony sövénnyel szegélyezett kerti úton visszatértem volna a házba, tekintetem végigsiklott a tengerpartot óvó sziklákon. Az egyik párkányon hajlékony fácska nıtt a semmibıl. Ágain két fogolymadár hintázott a könnyő, alkonyi szélben. Mindkettı engem bámult, meredt, hidegen kifejezéstelen tekintettel.

– 33 –

Ahogy pillantásom találkozott az övékével, mindkettı felvijjogott, és kampós csırükkel csépelni kezdték a levegıt. Egy darabig dermedten figyeltem ıket, majd felkaptam egy követ és feléjük hajítottam. A madarak lustán megvetı szárnycsapással tértek ki elıle. Mit tehettem: dühösen legyintettem rájuk, és irataimat, íróeszközeimet elrendezve a szolgák után kiáltottam.

M

INÓSZ VÁROSA

KNOSSZOSZ, BÁR ATHÉNNEL természetesen nem vehette fel

a versenyt, pompás város volt. Az építkezések jó részét Minósz indította

el. Minden épület tervezésekor gondosan ügyelt mind az esztétikára, mind a hadi helyzetekben múlhatatlanul szükséges védelmi stratégiák megvalósíthatóságára. Raktár gyanánt külön épületet emelt a messze földrıl szállított márványfajtáknak, hogy a középületek padozata, ha különbözı idıkben is építik ıket, egymásra hajazzon. Akkor, amikor a városba érkeztem, a városkapu még nem készült el teljesen, de látszott, impozáns, erıs mő lesz, ha megépül. A fából ácsolt állványzaton kıfaragók munkálkodtak, hogy megörökítsék a krétai városokat megalapító Tektamosznak, Aszteriosz apjának tetteit, aki háromhajónyi aiol és pelaszg telepes élén érkezett a szigetre, hogy terveit valóra váltva, hamarosan mind katonai, mind kereskedelmi szempontból jelentıs királyságot igazgathasson. Az ı sokak által ismert és elismert érdeklıdése és tudása nyomán támadt kíváncsiság Minószban a kı megmunkálása, a statika, a hidraulika és a matematika iránt. Bár uralkodói teendıi miatt, idı hiányában nem vált tudós-királlyá, alapos mőveltséggel és fogékony szellemmel rendelkezett. S ez meglátszott a semmibıl, a semmiben épített városán is. Minósz valóban mélyen érdeklıdött irántam. Pontosabban a tudományom iránt. Sokat mondó volt, hogy a palotája lépcsısorának tetején várta elıre jelzett érkezésemet. Magas, erıs férfi volt. Karjának, mellkasának vastag izomkötegei arról árulkodtak, hogy szellemi nyitottsága nem telepedett rá királyi mivoltának harcos oldalára. Bár fiatal volt, úgy harminc felé járhatott, göndör hajában jó néhány ısz hajszál árulkodott ékességül szíve bölcsességérıl. Könnyő selyemtógát viselt, derekára egy gazdagon díszített foglalatú kardot kötött. A lépcsı tetején felállított trónja mellett egy numíbiai fekete férfi egy ásítozó, fiatal oroszlánt tartott láncpórázon. Szelíd lehetett az állat, talán már rabságban nıtt fel, mert ügyet se vetett sem az összegyőlt tömegre, sem a kürtök zengésére, sem a türelmetlenül toporgó királyra. A kocsi, amely a kikötıbe elém jött, a széles lépcsı elé gurult, és ott megállt. Finoman elmosolyodtam azon, Minószt mennyire nem kötik az udvari szokások: amint a

– 34 –

lovak nyugtalanul kapálva lábukkal, megálltak, ı máris a lépcsık alján termett. Gyorsan elrejtettem mosolyomat és fejet hajtva leszálltam a kocsiról. – Minósz király, hívásodra megjelentem! A király, mintha régrıl ismert jóbarátok lennénk, ölelésre tárta a karjait. Meglepıdtem ıszinteségén és nyitottságán. – Hála legyen az isteneknek, hogy épen megérkeztél városomba! – mondta, és minden szertartásosság nélkül meglapogatta a hátamat. Minószban szemmel látható küzdelmet folytatott a türelmetlenség és vele született udvariassága, de végül az utóbbi gyızött, így bár még csak kora délután volt, estig nem tudtam meg, mi az a konkrét feladat, amelynek elvégzésére meghívott udvarába. Ahogy néztem ezt a nyitott tekintető, tárt karú férfit, elképzelhetetlennek tartottam, hogy trónját valóban testvérei maga alá győrésével szerezte volna meg. A király szolgái, ahogyan én tettem az ı követével, a szállásomra vezettek. A gızölgı viző medence mellett egy kis asztalon különféle balzsamok, a testi felüdülést elısegítı olajok sorakoztak. A király még két rabszolganırıl is gondoskodott, de a helyi szokások behatóbb ismeretének hiányában nem tudtam eldönteni, vajon csak a balzsamok és olajok finom kező tudói-e, vagy feladatuk ennél sokrétőbb és kéjesebb területekre is kiterjed. Szépek, fiatalok, illatosak voltak mindketten. Egyikük le nem hervadó, szelíd mosollyal nézett rám: fekete szeme némán kacagott, ahogyan kacagott az egész világra, kacagott még önnön rabszolgaságára is. Nem viháncolt, nem csacsogott, csupán minden porcikájában ott állt, és élvezte, hogy élhet. A másik lány is mosolygott, de az elsıvel ellentétben még mosolyában is komoly volt. İ is szelíden, ám fenntartással teli tartózkodással figyelt mosolya mögül, és társától eltérıen kínosan ügyelt arra, hogy semmiképpen se tőnjék tolakodónak. Mozdulatai lágyak, kecsesek voltak, mégis valami belsı feszültség vibrált egész lényében. A csupamosoly lánnyal ellentétben ı beletörıdött ugyan rabszolgaságába, de egy pillanatra sem tudott benne feloldódni, egy minutumra sem tudta feledni, hogy az, amivé tették. İ volt Naukraté, tizennyolc évvel késıbb meghalt fiam édesanyja. Naukraté, akivel most Szardínia szigetén élek, elvonulva, elhúzódva mindentıl és mindenkitıl. Naukraté soha nem tárta fel nekem szíve mélységeit, és ma is ugyanazzal a szelíd, kutató, kritikus tekintettel és ugyanazzal a titkolni igyekezett belsı feszültséggel néz a világra, ahogyan akkor, elsı találkozásunkkor, Minósz palotájában nézett rám. És az én tekintetem idıvel az övéhez simult, s szinte érzelmek nélkül, szenvedély nélkül, de egymást támogatva feszülünk neki Héliosz minden reggeli új és újabb kísérletének, hogy túléljük a port, a tengert, a meleget, és ó, az unalmat.

– 35 –

Pedig szerettem ıt, nagyon szerettem! Magam sem tudom miért, de nagyon szerettem. De megölt bennünket az idı és összetörtük az istenek rólunk álmodott álmait.

M

INÓSZ KITETT MAGÁÉRT. AZ ESTEBÉD KÁPRÁZATOSAN GAZDAG VOLT,

mintha

nem is egy feltaláló-ezermestert, hanem egy királyt látott volna vendégül.

Bár a politikai érzékenysége a gyakorlatban ezt nem hagyta érvényesülni, a lelkében felépített értékrend egyenlı rangra emelte a mővészetek magas szintő gyakorlatát a születésbıl fakadó vagy karddal kiharcolt uralkodói ranggal. A szolgák sora hordta a sültes tálakat, mártásos csészéket, a gyümölcsök, sütemények garmadáját, a finomabbnál finomabb főszeres borok sokaságát. Jó kező zenészek szünet nélkül játszottak: elénekelték az istenek tetteit, hatalmát, kiszámíthatatlanságát, eljajongták a halandók sok-sok fájdalmát, a vágy és a gyász hangjait, elujjongták a szerelem örömét, szépségét, és Héliosz simogató sugarainak bágyasztó lágyságát, elpengették a virágok és a tenger illatát, és muzsikává tették a végtelen utak hatalmas kérdését: mire való az élet és a halál? Ám jobbára, nagyon helyesen, alkalomhoz illıen csak errıl szólt daluk: szedd a lábad, járd a táncot, élj, élj, és érezd, hogy élsz! Minósz pedig így köszöntött a vacsorára győlt udvara elıtt: – Nagy örömöt hozott számomra ez a nap, barátaim! Nagyapám, Tektamosz nem mint hódító, hanem mint városalapító érkezett e szigetre – kezdte. Senki sem kapta fel a fejét arra, hogy a nagyapjának nevezte Tektamoszt, mintha valóban vérségi kapcsolat lenne közöttük. Szép gesztus volt ez az istenfi részérıl a krétaiak felé. – Tudjátok, hogy jómagam is legalább akkora tiszteletet tanúsítok a múzsák, mint Athéné fegyverei iránt. Tudjátok azt is, hogy meggyızıdésem, egy városnak, egy országnak legalább akkora hatalmat ad a kereskedelem és a mővészet, ha nem nagyobbat, mint a kard ereje és a harci szekerek nagy száma. Sokan közületek még emlékezhetnek arra, hogyan nıtt itt várossá az a néhány aiol kunyhó, amit a nagyapám által ideküldött elıörs épített. Az elıörs tagjai bizonyára álmodni sem mertek arról, hogy elsı otthonaik helyén hamarosan kıbıl épült házak, paloták emelkednek majd, hogy kıvel fedett piactéren cserélnek majd árút asszonyaik, s hogy szökıkutak szépségében gyönyörködhetnek majd egykoron a szerelmesen álmodó ifjak. Nem véletlenül választotta szigetünket Europé, amikor Zeusz elıl Föníciából ide menekült! Azt akarom, hogy Kréta hatalmát a mőveltség és a mővészet adja; azt akarom, hogy az egész világ megismerje Kréta erejét, de ne hadi gályáinkból, hanem kereskedelmi

– 36 –

flottánk gazdagságából, hajóink sokaságából! Naggyá és hatalmassá akarom tenni a szigetünket! A király ezzel hozzám fordult, és hívó mozdulattal, tenyerével felfelé nyújtotta felém a karját. – Ezért kérettem, hívtam udvaromba Athén egyik büszkeségét, a híres ezermestert, építészt… Minósz hangját elnyomta a szavai nyomán kitört üdvrivalgás. Meglepıdtem. Az üdvözlık lelkesedése akkora volt, mintha legalábbis egy nehéz csatát nyertem volna meg Krétának. Megvallom, tudtam, hogy sokféle ismertté tették nevemet az alkotásaim, de azt nem is sejtettem, hogy akik eddig nem részesültek a belılük fakadó kényelembıl, azok is ennyire értékelik azokat. A király csendre intette alattvalóit. – Szólj hozzánk! – nézett rám átható tekintettel. Felemelkedtem kényelmes fekhelyemrıl, és azon morfondíroztam, mit is mondhatnék ennyi ismeretlen embernek, miközben fogalmam sincsen, miféle konkrét munka vár rám a városukban? Azt láttam legcélravezetıbbnek, ha egészen egyszerően ıszinte leszek. – Barátaim, krétaiak! Szigetetek, városaitok szépsége közismert és tisztelt mindenki elıtt. Ahogyan királyunk – biccentettem Minósz felé, aki azonnal elértette a bókot –, Minósz mondta, mind Tektamosz, mind Aszteriosz bölcs uralkodó volt: felismerték, hogy nemcsak a kar ereje tehet egy várost erıssé; hiszen a szellem erejével úgy válhatunk erıssé, úgy emelkedhetünk mások fölé, hogy közben nem győjtünk ellenségeket, sıt még tiszteletüket is kiválthatjuk! – mindenki helyeslıen bólogatott, itt-ott taps csattant. Ó, Tálosz, ha ezt megértetted volna! – Szívemet öröm tölti el, hogy itt lehetek köztetek, s hogy magam is részese lehetek Kréta még magasabbra emelkedésének, dicsıségének, szépülésének, épülésének! – emeltem magasra a náxoszi nedővel teli kupámat, majd mielıtt belekortyoltam volna, hamiskás derővel hozzátettem: – Bár még halvány fogalmam sincsen arról, mi lesz az, amire rámutatva így szóltok majd egy emberöltı múlva: „Nézzétek, ezt pedig az az athéni ezermester építette nekünk, Minósz király kérésére!” Ó, ha tudtam, ha sejtettem volna, hogy önnön börtönömet dicsıítem magasra emelt kupámmal, hogy átkozott épületem központját egy emberevı, rút torzó, egy elfajzott vágyban fogant förtelem lakja majd, aki rémálommá teszi a létet számomra is, és sarjadó korú fiam számára is, dehogy emelgetem én azt a kupát, dehogy örvendek annak, hogy részese lehetek Kréta felemelkedésének, dehogy örvendezek együtt a krétaiakkal! Ó, fiam! Erinnüszök átkozott fintorának áldozata, fiam! Ó, a makacs-

– 37 –

ságodak, a magasságok felé törı vágyaidnak parancsolni nem tudó, mindentakarásod, fiam!

M

ONDOM,

KNOSSZOSZ SZÉP VÁROS VOLT még az én terveim megvalósulása

elıtt is, Minósz pedig jó uralkodóként irányította. Stratégiai súlyát felis-

merve, jó politikai érzékkel Kréta középpontjává tette a várost. Bár alapjait Tektamosz fektette le, Aszteriosz azonban nem foglalkozott vele kellı módon, fel sem ismerte Knosszosz földrajzi jelentıségét, és egyébként teljesen lefoglalta Kréta lakóinak egységbe kovácsolása. A város öt kilométerrel délebbre épült, mint Iraklion, Kréta (avagy Megaloniszosz, a Nagy-sziget, ahogyan lakói babusgatják) legnagyobb kikötıje, amely a sziget északi partjának középtáján pöffeszkedett. Minósz hatalmas flottát állított fel, és hajói innen, Iraklionból futottak ki királyságának legfontosabb kereskedelmi kincseivel, a zamatos, erıs borral, a szigetre annyira jellemzı főszerekkel és olívaolajjal, a sokfelé keresett, finom mővő krétai ékszerekkel, és a kiválóan megmunkált bronz szerszámokkal, szobrokkal és a Krétán készített, fekete alapon világos, pasztellszínő mintákkal dúsan díszített kerámiákkal, tálakkal, korsókkal, amforákkal, csészékkel megrakottan. (A Tálosz által kiötlött fazekaskorong megdöbbentı gyorsasággal lett ismertté a legeldugodtabb városkákban is.) A király gályái eljutottak a Földközi-tenger minden kikötıjébe. A király kapcsolatban állt Egyiptommal és Afrika minden kikötıjével, gályái ismerısek voltak Szíriában, az Égei-szigeteken és Szicíliában. Minósz érdeme volt, hogy miután nevelıapja álmát beteljesítve egyesítette az egymás ellen hadakozó krétai városokat, fegyver helyett erszénnyel terjesztette ki hatalmát; vér helyett bor ömlött, a harcterek erjedı emberhús-szaga helyett főszerillat lengte be a szigetet, kardok és nyílhegyek kovácsolása helyett ekét és boronát készítettek Hephaisztosz tanítványai. Minósz törekvésének érdeme volt, hogy a krétai mővészek vagy a természetet utánozták, vagy az istenek tetteit beszélték el, amikor kerámiáikat díszítették, amikor szobrokat faragtak vagy falakat ékesítettek képeikkel; sehol egy harci jelenet, sehol gyilkosság, sehol erıszak! Nos, én aztán meghoztam, magammal cipeltem és kiváltottam mindezt Kréta szigetén; olyannyira, hogy hosszú évekkel késıbb megöltem magát a béketeremtı királyt, Minószt is…

– 38 –

E

h, teringettét, az emlékek! Hiszen én most Knosszoszról akartam beszélni! De nem megy…

Egész életemben önmagamat kerestem. Az igazi önmagamat. Nem csupán azt, mire vagyok képes, nem pusztán azt, milyenné kellene lennem, hanem azt, ki vagyok én, mi a célja létezésemnek, annak, hogy az vagyok, aki vagyok. Azt, hogy ki vagyok én a dolgok, a létezésem legmélyén? Az alkotás hosszú évekre kielégített. A elmémbıl elısorjázó technikai megoldások, és azok gyakorlati megvalósításának kényszere elnyomta a szívemben, lelkemben türelmetlenül doboló kérdéseket. Íróvesszım sercegése, kalapácsom monoton koppanásai, a fejsze csattogása, a hideg kövekbe maró vésık karmoló hangja túlnıtt a belsı zajokon. Aztán, bár elmúlt az alkotás lázának enyhet adó heve, a pénz, az ismertség, a hírnév átmenetileg enyhítette a háttérben már zsigereimbe ivódott, szüntelen toporgással türelmetlenkedı kérdést: mivégre mindez? Tiszteltem az isteneket, megadtam nekik a köteles áldozatokat. Részt vettem a nekik szentelt ünnepségeken, s velük ellentétben nem szerettem el soha senki feleségét, szeretıjét, ágyasát. Mindig is munkából szereztem mindenemet, sohasem mások tulajdonának megcsonkításával. A köteles adómat mindig megfizettem városomnak, s tartózkodom attól az ételtıl, amelytıl tartózkodni kell, és mértékletesen élek mindazzal, amellyel élni szabad, hogy tiszta aggyal alkothassak, gondolkodhassak. Nem vetem meg a jó bort, de nem látott, nem hallott még senki részegen, önnön hányásomban vagy vizeletemben fetrengve ostobaságokat üvöltözni. Jó ember vagyok. Mégis megöltem Táloszt és Minószt, és mégis tönkretettem Kalüdikét. Az elsı kettıre ugyan nyomós indokom volt, az anyagyalázás és az önvédelem, az utóbbira semmi, a lustaságon, a kényelmen és a becstelenségen kívül. És hiába építettem maradandó, méltán mondom, utánozhatatlan várost és palotát Minósznak, hiába okoskodtam ki, hogyan oldható meg cserépbıl égetett vezetékek segítségével az esı égi áldásának fürdıvízként való hasznosítása, hiába töprengtem eredményesen, hogyan lehet ugyanezzel a vízzel leöblíteni az illemhelyek mocskát és a kürtık huzatával eltávolítani a kellemetlen szagokat, bőzöket, biztosítani a friss levegıt, és hiába jöttem rá sokak álmának megvalósítható megoldására, arra, hogyan repülhet ébren is az ember, fájdalmasan, nagyon fájdalmasan kellett arra rádöbbennem, hogy mindez semmit nem ér! Elértem mindent, amit ember elérhet, óriási tudás lakozik elmémben, mőveltségemmel még a mőveltségérıl méltán híres Hellaszban sem sokan vetekedhetnek, és ami tudás összegyőlt elmémben, rendszerezni is tudom. Pénzem is van elég, megbecsülnek, sıt szeretnek, bárhová is megyek. Sem a lelkemnek, sem a testemnek nem kellett soha a szerelem hiányától partra vetett halként vergıdnie, a kér-

– 39 –

dés mégis, makacsul ott settenkedett a nyomomban minden évem minden napján. Ezt susogta az alkonyi szél, ezt mormogta a tenger moraja, ezt csivitelték a mezık madarai, ezt koppantotta a kalapácsom, ezt sírta a hasadó fa kezeim között: mivégre mindez? Ma sem tudom, bizony még ma sem! Mondom, szeretem az életet, szó se róla! Szeretem a jó borokat, szeretem a nık kéjesen hullámzó ölének gyönyörét, szeretek árnyékos lugasokban nagyokat beszélgetni, megtaglalni az új eszmék bölcsességét vagy balgaságát, szeretem hallgatni a madarak tavaszköszöntı vidám csivitjét, szeretem beszívni a tenger sós páráját és hallgatni a hullámok lassú mormogását, szeretem a lábam alatt fogyó út porának fáradtságát, szeretem a csendet és a vidám kurjongatást, szeretem a csillagok járását és tündöklését, szeretem a zenét, szeretem a táncot, szeretem a lovak vágtáját és a hajók dagadó vitorlájának szélzaját, szeretem a virágok illatát és kacéran illegetett színpompáját, szeretem a kı formálódását, a márvány hidegét kezem alatt, szeretem a gyalult fa szagát és a forgácsok finom talpsimogatását; de a részleteken túl soha nem tudtam mit kezdeni létem egészével. Valahányszor a Föld köldökén, Delphoiban jártam, valami fékezhetetlen belsı feszültséggel fordultam el mindannyiszor Apollón jósdájának híres feliratától, amely Püthia és a görögség szellemiségének kevély magasságából tekintett az egész világra: „Ismerd meg önmagadat!” Valahogy soha nem volt elég, hogy meg akartam felelni az újabb feladatoknak, nem volt elég a törekvés, hogy jobbá tegyem azt, aki vagyok. Nem, nem volt elég soha! Bármilyen biztonságban voltam is mellette, létemnek ezt a fájón sajgó kérdését még Kalüdiké szerelme, szeretete sem csendesítette le teljesen; a megválaszolására pedig egyenesen képtelen volt. Istenek, istenek, van válasz egyáltalán? Vagy ti is, mint az emberek, csak önmagatokkal vagytok elfoglalva, és nincs idıtök a halandók gondjaival foglalkozni?

G

YAKORLATILAG ÉN TETTEM A

FÖLDKÖZI-TENGER KÖZPONTJÁVÁ KNOSSSZOSZT. A

politikai és kereskedelmi érdem, ahogyan mondtam az elıbb, Minószé, de any-

nyi épületet és palotát emeltem, olyan sohasem látott technikai megoldásokkal, amely méltán tette híressé, tiszteltté a király városát. Ott hagytam el a városról szóló gondolataimat, hogy Knosszosz stratégiai szempontból is jó helyen feküdt: nem közvetlenül a tenger partján épült, ezért a kalózok nem foszthatták ki gyengébb idejében sem, mint annyi más, gazdag, tengerparti kereskedıvárost. Viszont annyira meg nem volt távol Ikariontól Minósz dombokra

– 40 –

épült városa, hogy katonái a város lábánál hömpölygı, hajózásra kialakított Kairatosz segítségével ne tudtak volna igen gyorsan a kikötıbe sietni, ha az segítségre szorult. Tulajdonképpen az a csoda, hogy Minósz eme megoldását szinte sehol máshol nem valósították meg. Persze kezdetben volt alkalom, hogy a megokosodott kalózok cselhez folyamodtak: látszólag megtámadták a kikötıvárost, és amikor Minósz serege Iraklion segítségére sietett, a Knosszosztól nyugatra fekvı Rethimnon fövenyén partra léptetett fı erejükkel a szárazföldön indítottak támadást a fıváros ellen. Minósz csak a jó szerencsének és Pallasz Athéné segítségének köszönhette, hogy nem szakadt igen gyorsan félbe uralkodása, és álmai megvalósítása. Végsı soron ez volt az alapvetı indok arra, amiért engem Krétára hívott: úgy kellett megterveznem, átalakítanom a várost, a falakat, hogy azok mind tovább ellenállhassanak egy esetleges ostrom erejének, és egy olyan palotára vágyott, amelyben nem igazodik el egykönynyen még az sem, aki többször járt már benne, amelynek titkait csak a bennfentesek ismerik. Knosszoszi tartózkodásomból nyolc év ennek a palotának és falnak az építésével telt el. Nem önteltség, ha azt mondom, soha nem épült még ilyen palota a világon! Igaztalan lenne el nem ismernem, ebben Minósznak is hatalmas része volt: a tervek megrajzolásának alapvetıen az ı néhány ötlete és kívánsága alapján fogtam neki. Ikarionból széles, királyi út vezetett Knosszoszba, amely a színház különálló épülete mellett kanyarodott el egy hatalmas oszlopcsarnokba torkollva, hogy a palota bejárathoz vezesse az érkezıt. A palota falait színes minták díszítették, a tartóoszlopok köveit többszínő festékkel fedték be. Miben állt az épület különlegessége? A válasz nagyon egyszerő: zegzugosságában. Kiszámíthatatlanul kanyargó folyosók tengere, meglepıen elıbukkanó és még meglepıbben egyforma szobák sokasága zavarta öszsze a járatlan vendégeket, az idegen földek küldötteit, követeit, kereskedelmi utazóit. Természetesen a trónterembe sem volt egyszerő eljutni; csak az alaprajz ismeretében volt egyértelmő, hogy a palota mely részén is helyezkedik el. Különös figyelmet fordítottam arra, hogy a falak mintája és az oszlopok festése éke legyen a király otthonának, de semmiképpen se könnyítse meg a tájékozódást. Nem folytatom a palota leírását. Még a tervek is komplikáltak voltak. Több kımőves mester is visszalépett, amikor meglátta a papirusztekercseimre álmodott tervrajzot. Ó, mennyi órát görnyedtem Minósszal, a késıbb felújított, és még késıbb királyi villának kinevezett pazar kis nyári lak tetıteraszára ültetett olajfák hővösében vagy az illatosított fáklyák fénye mellett, pihenésképpen főszeres hideg sülteket falatozva, hosszú délutánokon és éjszakákon át!

– 41 –

Minósz fáradhatatlan, ötletdús és megegyezés-kész volt. Megegyezésre jutottunk abban is, hogy a dombra emelendı épület csak másodsorban lesz vár, s elsısorban palotaként fog funkcionálni. Ez a választás megengedte, hogy helyi építıanyagokat részesítsek elınyben az építkezés során: kavicsot, agyagot és sarat. Az e keverékbıl készült falakba szabályos közönként és elrendezésben rugalmas fagerendákat építettünk be, majd kívülrıl az egészet szépen faragott, alabástromhoz hasonló mészkılapokkal fededtettem be, belülrıl pedig egy habarcsos stukkó-anyaggal boríttattam be. A közös munka során ellentmondásos, mégis jó, emberi kapcsolat alakult ki a király és köztem. Amíg egyik oldalról az uralkodóm volt, addig a másik oldalról a munkaadóm, fıképpen pedig a barátom lett. De érdekes módon e sokrétőség nem okozott gondot közöttünk; valamilyen értelmen, érzelmen és logikán túli érzékkel kapcsolatunknak tévedhetetlenül mindig az adott helyzethez illı arcát alkalmaztuk. Nem botlottunk meg ebben soha, nem vétettük el a lépést a társadalmi koreográfiánkban. Egészen addig ilyen tökéletes harmóniában dolgoztunk, amíg Minósz egy elmulasztott áldozattal fel nem ingerelte Poszeidont. S mint annyiszor, vagy mint mindig, most is egy nı állt az események középpontjában. Minósz nemes lelkő, a szemnek nem túlságosan vonzó, de elıkelı, értelmes, de nem túl mővelt felesége, Heliosz és Krété nimfa aranyhajú lánya, az Apollón őzte, elıle Földanya által Krétára menekített egykori Daphné. İt mára mindenki csak annak a szörnynek az anyjaként ismeri, akivel Minósz király bezárt engem és a fiamat a palota mintájára magam által tervezett és épített börtönbe. İ állt az események középpontjában, a Poszeidon által korcs vággyal büntetett Pasziphaé, akit én segítettem hozzá vágya kielégítéséhez. Nekem pedig, aki emiatt elveszítettem a király barátságát, menekülnöm kellett Krétáról. S menekülés közben elveszítettem Naukratéval nemzett, elsıszülött, rajongásig szeretett, naiv, felfelé nézı, az isteneket feltétel nélkül tisztelı, és érthetetlen módon legtöbbjüket szeretı, általuk mégis a halálba csúfolt fiamat is. Ha tudtam volna, ó, ha tudtam volna!

–E

LÉG MELEG A FÜRDİVIZED, URAM?

– kérdezte a Minósz által személyes

szolgálatomra kirendelt Naukraté. Fáradtan nyúltam el a kád balzsamo-

sított vizében, és elégedetten bólintottam neki. – Köszönöm, Naukraté, pont így kedvelem! Naukraté enyhén biccentett, majd elıkészített egy tiszta, hővös tapintású tógát, és egy hatalmas fürdılepedıt.

– 42 –

– Akarod, hogy a vacsorádat idehozzam neked? Egy pillanatra elgondolkodtam, éhes vagyok-e egyáltalán. Meleg, perzselıen forró nap volt mögöttem, tele csupa-csupa bajjal és nehézséggel. A szent mosakodások fürdımedencéihez megrendelt márványlapok már több mint két hetet késtek, és annyi minden függött tılük, hogy ha a késés még egy héttel kitolódik, jóformán teljesen le kell állnunk az építkezésekkel. Aztán tevefogat által vontatott hatalmas, faragott timpanont rosszul rögzítettek a munkások, s az a két tevét is magával rántva lebucskázott a palotadomb oldalán: apró darabokra tört, s közben megölte a két tevét, ám ami a legsúlyosabb, véres masszává préselte az egyik legjobb, legnagyobb tudású munkavezetımet is. Az idegesség és a forró meleg egész napos émelygést okozott, amely Héliosz négyfogatú szekerének leáldozásakor sem enyhült. Gyengének, fáradtnak, pokolian fáradtnak éreztem magamat. Újra kell faragni a timpanont, a díszeit, és át kell csoportosítanom a munkások vezetıit is. Naukraté mögém lépett és finom, de határozott mozdulatokkal masszírozni kezdte a halántékomat. Elıtte valami zöld, mentás, ánizsos, citromos balzsammal kente be a kezét, amelynek édes, friss illatától hővösebbé vált az alkony. Lehunyt szemmel élveztem szolgálatát. – Mit szólnál egy muskotályos hideg sülthöz, néhány szelet dinnyével? – kérdezte, amikor úgy vélte, némileg túl vagyok a finom ujjai okozta andalító jóérzésen és képessé váltam a válaszadásra. Bólintottam. – Köszönöm, Naukraté! Mint annyiszor, most is kitalálta, mire van legjobban szükségem. Amikor Knosszoszba érkeztemkor a király parancsára a szolgálatomba került, két napon belül mindketten tudtuk, teljes bizonyossággal éreztük, szolgálata nem a szolga helyzetébıl lesz szolgálat. Bár Minósz rabszolgája, a munkám befejezésekor már nem lesz az, ezt is tudtuk mindketten. Tizenhét év telt el azóta. Naukraté házvezetınım, ágyasom, barátom lett. Ez utóbbi azonban csak komoly tartózkodással. Teljes és élénk figyelemmel hallgatta, ha meséltem neki magamról, Knosszosz építésérıl, a terveimrıl vagy eddigi munkáimról. Tudott Polükasztéról, Táloszról és persze az akropoliszi vacsoráról is. Nem mentett fel, de megértett, és csak ennyit mondott: – Ezt neked kell magadban és az istenekkel elrendezned, ez a te dolgod, senki sem tud benne segíteni. Tudtam, hogy igaza van, mert Minósz, akinek egy közösen átmunkálkodott éjjelen, némi édes bor kortyolgatása közben szintén elmondtam, miért hagytam el oly’ sietve Athént, teljes mértékben tetteim mellé állt. Ez a király részérıl nem annyira az erköl-

– 43 –

csöt finoman súlyozó állásfoglalás, mintsem gyakorlati politikai megfontolás volt, s ez bizony némi óvatosságra sarkallt, mielıtt véleményét teljesen magamévá tettem volna. Naukratét ezt követıen avattam be utolsó athéni napom eseményeibe. Naukraté tudott Kalüdikérıl is, de róla a legszükségesebbeken túl nem akart tudni. Meghallgatott, ha beszéltem róla, de mihelyst szóba került, rögvest egy fal emelkedett benne, arca megkeményedett, hangja és pillantása hővössé vált. Hogy ezt a féltékenység tette, abban bizonyos voltam, de soha nem tudtam eldönteni, Kalüdikére féltékeny-e, arra, hogy nem olyan, amilyen ı volt, vagy a kapcsolatunkra, annak magától értetıdıen, ezer szálon egymásba gabalyodó mélységére, vagy arra szinte szemérmetlen nyitottságra, amely Kalüdikébıl természetesen áradt, s amelyre ı maga képtelen volt. Soha nem tudtam eldönteni, Naukraté pedig finom határozottsággal zárkózott el a válasz elıl. Bizonyos, hogy a társadalmi helyzetük furcsa felemásságából fakadó azonosságok csak még kézenfekvıbbé tették számára a győlölt hasonlítgatást, amibıl – úgy érezte – soha nem kerülhetett ki gyıztesen. Nem szerette a nélküle átélt múltam egyetlen percét sem, és féltın titkolta a saját múltjának majd’ minden részletét. Pedig – ebben egy pillanatig sem kételkedtem soha – nem volt abban semmi titkolni- vagy szégyellnivaló. Naukraté maga volt az erkölcs, de nem egy karót nyelt, másokat lenézı, megvetı vagy kényszeríteni akaró szabálygyőjtemény, hanem az élhetı élet támasz-erkölcse. Nı volt minden porcikájában, mozdulatában, mozgásában, hangsúlyában, de mindig volt benne valami enyhe szögletesség; miközben egész lénye egy büszke, melegszívő asszony képét viselte, addig lelke legmélye tiltakozni látszott nıiessége és önnön személye ellen. Annak ellenére, hogy rabszolga mivolta dacára mindenki szerette és tisztelte ıt. A szabadok is. Az évek során sokat gondolkodtam azon, miért is tartottam ıt magam mellett, miért is ı lett az, akit feleségemnek tekintek, miért is ı lett, aki megszülte az egyetlen fiamat. Talán a minden büszkesége, tartása ellenére szüntelen át- meg átütı belsı elesettség fogott meg benne? Tán nem tudtam visszautasítani azt a mohó vágyat, amellyel tartózkodóan, de hatalmas kétségbeeséssel belém kapaszkodott? Nem követelt, nem hangoskodott, nem csinált jelenetet soha. Akkor sem, amikor már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy szolgálóból asszonyommá lett, és még tulajdonosa, Minósz is így kezelte ıt. Azonban mindhárman, valami titkos, belsı ösztönzéstıl, tiltástól vezetve, mintha összebeszéltünk volna, elrendezett dolognak tekintettük, hogy Naukraté csak Knosszoszról elkerülte után, a munkám végeztével lesz teljes jogú asszonyommá. Kérhettem volna Minószt, szabadítsa fel ıt számomra, és ı ezt meg is tette volna. Megajándékozhatott volna Naukraté szabadságával magától is, de nem tette, aho-

– 44 –

gyan sem én nem kértem ezt tıle soha, s ahogyan Naukraté sem borult ennek érdekében a király lábai elé. – Jó lesz a hideg sült, Naukraté, nagyon jó! S kérlek, hozz egy szelet kecskesajtot is! Naukraté félrehajtotta a fürdımet a szoba többi részétıl elválasztó brokátfüggönyt és kiment. Megtöltöttem a két tenyeremet vízzel, majd lassú, megfontolt mozdulattal megmostam az arcomat. Jólesett a víz langyossága, élveztem illatának bódító selymességét. Újra merítettem belıle. A fáklyák és mécsesek sárga fénnyel villantak elı a tenyeremben tartott, apró medencébıl. Amikor fölé hajoltam, hogy még jobban gyönyörködhessek a fények táncoló csillámában, önnön tekintetemmel találkozott a pillantásom. Ó, milyen fáradt volt a tekintet, milyen fáradt! Nem az elmúlt napok nehézségeibıl, munkájából fakadt ez a fáradtság: valami ijesztıen idıtlen, értelmetlen, magányos fáradtság tükrözıdött a mélységében. Lassan rést nyitottam két tenyerem között és vékony sugárban visszacsorgattam a vizet a kádba. Eltőnt a fáradt tekintet, ahogyan a fáklyák és mécsesek tőzfénye tovább enyelgett a lefelé hulló, majd a kád vizében feloldódó cseppekkel. Újra szétnyílt a súlyos függöny, és Naukraté lépett be egy alaposan megrakott ezüsttálcával. Hang nélkül töltött egy kupa bort, egy leheletnyi citromlevet cseppentett bele, majd odanyújtotta nekem. – Idd meg, uram! Simogatott a pillantása. „Szeret engem, nagyon szeret! – gondoltam, de semmiféle örvendezés, semmiféle eufória nem volt ebben, csupán tárgyilagosan leszögeztem magamban. – De miért szeret? Miért pont engem szeret?” Naukraté elvette tılem a kiürült kupát és újra masszírozni kezdett, megfontolt, határozott, gyöngéd mozdulatokkal. Következetesen az egész testemet, a halántékomat, a vállaimat, a mellkasomat, a hasamat, a combomat, a lábszáramat, a lábfejemet átgyúrta, s végül, noha sokkalta gyöngédebb érintéssel, a lágyékomra is rátalált. – Szeretlek, uram! – mondta mosolyogva, amikor a vízbıl kinyúlva megsimogattam az arcát. – Összetartozunk, és én azt akarom, hogy boldog légy! – mondta, és kezét közben nem emelte ki a vízbıl. – Igen összetartozunk, Naukraté! – válaszoltam és mélyen a szemébe néztem. Meggyızıdéssel mondtam. Akkoriban jóformán eszembe sem jutott Kalüdiké. Az étellel megrakott tálca csak egy jó óra múlva ürült le. A hajnal elsı, lágyan csiklandozó sugara úgy talált ránk, hogy békésen, szelíden egymásba kapaszkodva aludtunk.

– 45 –

A

FIAM JÓ EGY ÉVVEL

KNOSSZOSZRA ÉRKEZÉSEM UTÁN SZÜLETETT MEG, majdnem

napra pontosan akkor, amikor letettük az új palota szegletkövét. Akartam, az

istenek ajándékának tekintettem ıt. Hatalmas, tágas tüdejő gyermek volt, aki türelmetlen erıszakosságával rögtön születése után megindította az anyja tejét. Minósz nevetve halmozott el ajándékaival, és szeme kajánul csillant az örömömbe. – Mondd, csak nem fáradtál bele Knosszosz tervezésébe, még mielıtt az építkezést érdemben megkezdtük volna? – kérdezte. Értetlenül néztem rá. – Máris újabb ezermesterrel ajándékozod meg a királyságomat? – tréfálkozott, majd kezét vállamra téve így folytatta: – Legyenek hozzá kegyelmesek a sors istennıi, a Moirák, Klothó, Lakleiszisz és Atroposz egyaránt, adjanak neki hosszú, boldog és gazdag életet! Légy jó apja, és tanítsd meg mindarra, amit az istenek jónak láttak veled közölni! Tudtam, Minószt csak az illendıség tartja vissza attól, hogy fel ne keresse a gyermekágyban Naukratét. Maga helyett Pasziphaé királynıt küldte oda, aki nagyon szívesen eleget tett uralkodója kérésének. İ sem érkezett üres kézzel, és tapintatára vall, hogy egy perccel sem fárasztotta tovább Naukratét, amint azt annak ereje és elcsigázottsága engedte. Ami a fiú tanítását illeti, amennyire tılem telt, örömmel és szívesen igyekeztem eleget tenni a király parancsának. Amikor megfelelı korba jutott, Naukraté oktatta ıt az istenek tetteire és az általuk megkövetelt áldozatok kellı rendjére, én pedig, amint tehettem, amint elméje fogékonnyá vált rá, amint kis kezeinek ügyessége megengedte, bevezettem ıt mindabba az ismeretbe, amit életem során elsajátítottam, felismertem, és amire a sok-sok kísérletezés vagy olykor a véletlen vezetett. Jó agyú, engedelmes gyermek volt az én fiam. Gyorsan gyarapodott mind testileg, mind értelemében. Szinte együtt nıtt a város falaival és Minósz palotájával. Tízéves korára konyított az építészethez és a matematikához, egyértelmően és egyöntetően kedvelték ıt Zeusz és Mnémoszüné lányai, a múzsák: nem volt idegen számára sem a hárfa, sem az íróvesszı értı használata. Tizenkét évesen komoly segítségemmé vált a Pasziphaé ocsmány násza után Minósz parancsára emelt börtön megalkotásában. Szerettem ıt, és ı szeretett engem. Én nem csupán apja voltam, és ı nemcsak a fiam volt. Sokkal több volt ennél a kapcsolatunk: barátok lettünk, méghozzá jó barátok. Ha szemébe néztem, a saját gondjaimat láttam, ha elkezdtem egy mondatot, ı be tudta fejezni. Persze, mint minden gyermeket, néha pálcával is segíteni kellett jelleme alakulásában, s ezzel persze a legtöbbször gyermekmód képtelen volt egyetérteni. S természetesen ı is tapogatta léte, lénye korlátjait, próbálgatta megtapasztalni a határok erejét, szilárdságát, de mindez tulajdonképpen végtelenül rugalmasan történt.

– 46 –

Szerette a fényt, szerette a meleget, és nagyon szerette nézni a tüzet. Mindegy volt számára, hogy a vacsora tüzét bámulhatja mereven, vagy egy gyertyaláng fátyoltáncának bővöletével kényeztetheti magát: akár órákon keresztül képes volt öklére támasztott állal mosolyogva elıre meredni. Valami különös erejő, megbabonázó varázslat volt számára, amikor elıször láthatta, hogy nemcsak ıt, az embert vonzza ellenállhatatlanul a táncoló lángnyelv. Hatéves lehetett, amikor felfigyelt egy nagytermető éjjeli lepkére, amely ideges, borzongató verdeséssel rótt varázsköröket a mécses lángoló kanóca felett. Többször megpörkölıdött a szárnya, de minden fájdalma ellenére, újra és újra visszatért a lángnyelvhez, mint egy megigézett szerelmes szíve kedvesének perzselı ajkához, és csapongó szárnyverdeséssel, egyre csak rótta, rótta önnön halálának bővköreit. Mindaddig, míg egy óvatlan pillanatban rossz irányba igyekezett kitérni a könnyő esti szellı által oldalba kólintott forró lángnyelv elıl, és egy szempillantás alatt füstölgı pernyeként hullott a mécses mellé mindaz, ami maradt belıle. Az én kisfiam elragadtatottan kiáltott fel. Nem a halál késztette erre a kiáltásra, hanem a tőznek ilyen életáldozó szeretete, a lángok ilyen önfeledt akarásának a tisztelete. Beszédtémává, példává váltunk a fiammal Knosszosz szerte: „Ez igen, ez apa és fia a javából, így kellene ezt csinálnia mindenkinek!” – mondták sokszor. Pedig nem mi rendeztük így, jobbára csak így alakult. Így, ahogyan Naukratéval soha. A vele való beszélgetésekben mindig nagyon gondosan kellett fogalmaznom, hogy azt hallja szavaiban , amit mondani akartam, hogy megértse, és jól értse meg gondolataimat, érzéseimet. Igyekeztünk, iparkodtunk mindketten, de nagyon mások voltunk, így az az összhang, ami a fiam és közöttem kialakult, Naukratéval soha nem jött létre. Ha hármasban voltunk, Naukraté néha feszültté vált. Ahogyan Kalüdiké emlékére féltékeny volt, valahogy úgy vált féltékenynyé a gyermekünk és köztem kialakult összhangra is. Miért tartottam Neukratét magam mellett, ha mindez így volt? Sokat gondolkodtam már ezen, de mindig egyetlen következtetésre jutottam: mert szeretem ıt, ahogyan van. Indokok és ésszerőség nélkül. Szeretem ıt, mint a halálomat. Mint a lepke a perzselı lángot, amely a végzetévé válik. Amikor a munkálatok, az építkezések vége felé jártunk, nem tudtuk: amint megépül a börtön, a szörny után én és a fiam leszünk az elsı lakói, és gyermekünk az onnan való szabadulásunkat csak néhány órával éli túl. Igaz, a saját hibájából, a szabadság ırült féktelensége miatt. Héliosznak az ı számára ellenállhatatlan hívása miatt vált a késıbb róla elnevezett tenger mohón gyilkos habjainak áldozatává.

– 47 –

P

OR.

TENGER. MELEG. UNALOM. Tíz éve. Tizenhárom és fél évet töltöttem Kré-

tán, Knosszosz és benne a börtön, önnön börtönünk megépítésével, majd más-

felet rabságban, önnön mővemben. Öt évem telt el a szicíliai Kamikoszban szabadulásunk és fiunk halála után, Kékalosz király vendégségében, és végül tíz itt, Szardínián, Naukratéval a porban, a tenger monoton csapkolódása mellett, szüntelen melegben és langyos, semmire sem jó unalomban. Öreg vagyok, és annak is érzem magam. Nem tudunk meglenni egymás nélkül. Összeköt az idı, összeköt a megszokás, öszszeköt tizenöt éve meghalt fiunk emléke, összeköt a mozdulatok jól ismertsége, az ezerszer hallott hangsúlyok, az unalomba hanyatló érintések, és összeköt az a szégyen, ami tulajdonképpen csak az én szégyenem: Tálosz és Minósz meggyilkolása. És összeköt az a tudat is, hogy lehetett volna mindez egészen másképpen is, ha annak idején, Athénban hallgatok Kalüdiké bölcs szavaira, ha engedek a Tálosz ellen szıtt tervem feletti felháborodásából fakadó tiltakozásának. Ha…, ha…, ha… Mennyi „ha”! De már csak így alakult. Visszavonhatatlanul, visszafordíthatatlanul, az újraélés lehetısége nélkül. Nekem voltak ugyan szárnyaim, de Naukraté nem szállt velem soha. Képtelen volt velem szállni. Néha megállunk a tenger feletti sziklákon, megfogjuk egymás kezét, és a fiunkra, az akaratlanul Poszeidonnak áldozott gyermekünkre gondolunk. Tulajdonképpen az idın és ezen a gyermeken kívül nincsen semmi más, ami összeköt bennünket, amire közösen gondolhatunk. De fogjuk egymás kezét, és vagyunk egymásnak. Gondolattalanul, tiltakozás nélkül, magától értetıdınek véve, hogy ez már csak így, csakis így lehet. Mondjátok Moirák, csakis így lehet? Csakis? Félelmetes: néha azon kapom magamat, hogy már hozzám tartozik a győlölt por, a kínig unt tenger, a szüntelen meleg és a posványos unalom.

B

ÁR

MINÓSZ HELYZETE, URALKODÁSA, királysága roppant szilárdnak tőnt, még-

sem volt az. Említettem, hogy Aszteriosz három egyenlı részre osztva szán-

dékozta királyságát, Krétát örökül hagyni fiaira. Minósznak, bár késıbb maga is három részre osztotta a szigetet, és mindhárom rész élére külön-külön helytartót rendelt, nem volt ínyére ez a terv. Az a Milétosz, aki bár látszólag alaposan megkavarta szépségével a helyzetet, a görög vágyat el nem utasító fivérek részére tulajdonképpen önkéntelenül is tiszta helyzetet teremtett. Választottja Szarpédon volt, aki azonban nem sokáig örülhetett választottsága boldogságának: Minósz a kisázsiai Káriába

– 48 –

számőzte Milétoszt. Vannak, akik úgy javítják ki a történetet, hogy szó sem volt itt szerelemrıl, Milétosz egyszerően el akarta ragadni a trónt s viszálykodó testvérek elıl, és Minósz éles szeme, ezt fedezte fel, ezért számőzte az ifjút Krétáról. Minósz bár vonakodva, egyértelmő kelletlenséggel, tömören csak ennyit mondott nekem errıl: – Egyszerre igaz a kettı! Vagyis Szarpédon kihasználva Minósz gerjedelmét és Milétosz harci tudását (amit mi sem bizonyít jobban, minthogy Milétosz Káriában királyságot alapított, és ezt csak úgy tehetette meg, hogy legyızte az addigi uralkodót, az Uránosz és Földanya nemzette óriás Anax fiát, a krétai Aszteriosz névrokonát), a szerelmen keresztül akart hozzáférni a teljes sziget feletti uralmat biztosító trónhoz. Krétára érkezésemkor Szarpédon még az udvarhoz tartozott, bár akkor Minósz már árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát, minden lépését. Tudta, elıbb vagy utóbb, de mindenképpen sor kerül a testvéreivel való nyílt kenyértörésre. A Szarpédont figyelı emberei egyre újabb és újabb híreket hoztak annak helyezkedésérıl, mozgolódásáról. Minósz tudta, finom érzékei nyilvánvalóvá tették számára: jelre van szüksége az istenektıl, hogy a csak nagyon kevesek által megkérdıjelezett hatalma mindenki szemében, véglegesen és egyértelmően olümposzi alapokon nyugodjék. Poszeidon közelgı ünnepe jó alkalmat kínált erre.

N

EKEM KELLETT MEGTERVEZNEM AZ ÜNNEP

nem a hagyományon és vallási szo-

kásokon alapuló részleteit. Magától értetıdıen volt minden krétai számára

Poszeidon a legfontosabb, leginkább kiengesztelendı isten: Kréta létezése, hatalma, élelmezése, jóléte szinte minden részletében a tengertıl függött. Az évenként megtartott, legfıbb ünnepnek már jócskán megvoltak a rögzült, kialakult részletei, a papok ruháitól kezdve az ünnepi menet vonulásának útján át a felajánló ima szavain keresztül az elhangzó énekekig mindenben. Az én feladatom a pompa, a ragyogás új és újabb módozatainak kifundálása volt, de természetesen a hagyomány legapróbb részleteire is tekintettel kellett lennem. Az ünnepséget a szokásoknak megfelelıen a sziget legfıbb kikötıjében, Iraklionban tartották. Szó se róla, magam is elégedett voltam az ötleteimmel. Építettem mesterséges vízesést, amelybıl különbözı idıkben más-más színő víz ömlött. Az áldozati oltárt egy hatalmas, agyagból formázott kagylóba álmodtam meg, amelynek agyaghéjai a tervek szerint akkor nyílnak szét, amikor az áldozati bikát majd felvezetik a hullámfodros lépcsın. A kagylót három hatalmas, farukkal érintkezı lószobor tartotta, zabla

– 49 –

nélkül persze, hogy Athénét fel ne bosszantsam. A város tengerre nézı falait vékony, tükörnek használt fémlapokkal boríttattam, hogy Poszeidon elemét visszatükrözze. A tengeristen papja számára, akiknek tiszte volt az áldozati bika leölése, egy delfint formázó szekeret készíttettem, és a szekeret húzó lovakra delfinjelmezt húzattam; a papot így három delfint repítette a kagyló-oltárhoz. Három hétig tartottak az elıkészületek. Minósz nem verte a fogához a garast, jócskán megnyitotta kincstára ajtaját, hogy az ünnepség méltó legyen trónja végsı, teljes elfoglalásához, uralkodásának megerısítéséhez. Amikor parancsot adott az ünnepség elıkészületeinek megtételére, ı már tudta, amit rajta kívül senki: Poszeidon valóban egyértelmő jelet ad majd minden krétainak arra nézve, kit akar a sziget trónján látni. Olyan jelet, olyan jóváhagyást, amely még ellenségei számára is kétségbevonhatatlanná, megkérdıjelezhetetlenné teszi az istenfi olümposzi támogatottságát. S valóban kapott jelet, de még milyet! Tulajdonképpen ez a jel tette tönkre az én életemet, sokszoros következménye vezetett ahhoz, hogy megöltem Minószt, s amely végül ebbe a szüntelen szardíniai porba, tengerbe, melegbe és unalomba torkollott. Elküldte Poszeidon a jelet: egy, a habokból kiemelkedı, hatalmas, hófehér bikát. Minósz elégedetten vette tudomásul hatalma ilyetén, mindent lezáró megerısítését. A bikát, amely a tenger istenéé volt, megtartotta magának, mintegy állandó bizonyságul, és az agyagkagyló falát egy másik, közönséges bika vére festette vörösre. Ez a bika-csere okozta Pasziphaé királynı szánalomra méltó, komikus, korcs vágyának felébredését.

M

INDEN A TERVEK SZERINT ALAKULT.

Minósz fennt állt az agyagkagylóban

Poszeidon némileg tanácstalan papja mellett. Mindketten díszes, kagy-

lókkal, gyöngyökkel, apró ezüstszobrocskákkal ékesített ruhát viseltek, s öltözetüket csak a pap süvege különböztette meg egymástól. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. A pap nem volt egyedül értetlenségével, a város elöljárói, legfontosabb, legmódosabb kereskedıi, a katonaság parancsnokai, a polgárok, rabszolgák sokasága, a koldusok rendje mind-mind tanácstalanul, meghökkenve meredtek a királyra, aki magasra emelte kiterjesztett karjait és felszegett állal, lehunyt szemmel dacolt az egyre erısebben és erısebben beleakaszkodó Északi Széllel, a megtermékenyítı Boreásszal, aki képes volt mének nélkül is vemhessé tenni a kancákat. Minósz ügyet sem vetett a mellette álló papra, aki suta, feszes vigyázban

– 50 –

állt. Elıre nyújtott kezében, élével a jobb tenyere felé fordítva ott feküdt egy elefántcsontból faragott lófej-nyelő, szirakuzai pengéjő áldozókés. Némaság ülte meg a ünneplı tömeget. Senki sem értette, mi történik. A király alaposan eltért az évek óta megszokott ünnepi rendtıl, és megdöbbentı, megbotránkoztató módon a maga kezébe vette annak irányítását. Erre vagy hasonlóra még soha nem volt példa Iraklionban. Minósz parancsolta a csöndet, ı szakította félbe a dolgok megszokott, jól begyakorolt menetét, az ünnepség mindenki által jól ismert lépéseinek folyamatát. Amikor a pap a tenger felé emelte a kést, amely jel volt arra, hogy az áldozatra kiszemelt, kellıen elkábított, tökéletesen egészséges bikát kiengedjék a karámból, a király elılépett, és ezt mondta az áhítattal figyelı tömegnek, amely elıször felmordult a szentséges lépések szentségtelen megszakítása miatt, majd egyre figyelmesebben hallgatta a király szavait. – Kréta lakosai, barátaim! Szigetünk a tenger istenének, Poszeidonnak nagy tisztelıje. Poszeidon olümposzi isten. Mivel vannak közöttünk, akik kételkednek abban, hogy jogosan van-e a fejemen Tektamosz és Aszteriosz koronája, ezért arra kérem Poszeidont, adjon ı áldozatnak való állatot ahelyett, amelyet papjai az ı számára, a mai ünnepségre neveltek. Poszeidon meghallgatja a kérésemet, és így senkinek nem lesz joga többé kételkedni abban, hogy én, Zeusz és Europé elsıszülöttje törvényesen uralkodom Megalomiszosz felett! – szólt, majd karjait kitárva, felszegett állal, lehunyt szemmel, érces hangon így kiáltott: – Szólítalak és hívlak, hatalmas isten, Poszeidon, a tenger habjainak és mélységének uralkodója és parancsolója! Én hívlak, Minósz király, fivérednek Zeusznak és Agénor fiadtól származó unokádnak, Europénak főzfa alatt fogant, elsıszülött férfisarja. Hívlak, Poszeidon, hogy adj egyértelmő jelet népemnek, nyilvánítsd ki félreérthetetlenül, mi az Olümposz akarata Krétára nézve! Jöjj Poszeidon, adj nekünk te magad áldozni való állatot! Jöjj, és ezen a neked szentelt ünnepen mutass utat nekünk, a Nagy Sziget lakóinak! Hívunk és várunk rád, tengerek hatalmas, bölcs uralkodója! Minósz elhallgatott és kiterjesztett kézzel, Boreász fuvallatába merített arccal némán várt a válaszra. Tette, határozottsága, kérése, minden szentségtelensége ellenére olyan magától értetıdı volt, hogy még a papokban is bennrekedtek a méltatlankodás szavai. De csöndben maradtak a város vezetıi, a kereskedık, a polgárok, a parasztok és a koldusok is. Senki nem emelt szót az ellen, hogy a király gyakorlatilag átvette a papok szerepét. A szavaiból olyan mélységes bizonyosság, olyan hatalom sugárzott, amely mindenkibıl előzte a kételyt, és egytıl-egyig bizonyosak voltak abban, hogy a tengeristen valóban meghallgatja a király kérését.

– 51 –

Ami történt, arra azonban senki sem számított. A parttól mintegy száz méterre a tenger felszíne hangos böffenésekkel bugyogni kezdett. A „forrás” közepébıl egyszer csak hatalmas, legalább tíz ember széles vízsugár szökött a magasba. A teteje az eget nyaldosta, és jóval túlnyúlt az iraklioni palota ırbástyáján is. Álmélkodó, csodálkozó, áhítatos moraj futott szét a tömegen. Pedig csak ezután történt az igazán meglepı dolog! Bár napos, száraz idı volt, ahogyan Krétán az év kétszáz napján általában, a vízoszlopot egy háromágú szigony alakú felhı rejtette el a szemek elıl, majd a szigony ágai lassan a város felé, a meredten bámuló tömeg felé fordultak. Amint teljesen lefeküdtek a tenger felszínére, egy emberen túli, mindent betöltı, mennydörgı hang ezt mondta: – Íme, Minósz, legyen a kérésed szerint! A szigony ágai mögött mozgás támadt. Mint a ménes által kavart pusztai por, úgy szálltak szerteszéjjel a vízcseppek. Elıbb egy óriási szarv tőnt fel, majd elıbukkant viselıjének busa feje is. Kisvártatva egy kétszekérnyi testő, hófehér bika ágaskodott fel kapálódzó patákkal, hogy egy háznyi ugrással a part felé iramodjon. A víz felszínén robogott az észvesztı meneküléssel utat nyitó tömeg felé. Amint partot ért, azonnal a kagylóoltár felé vette az irányt. A fıpap ijedten szökkent volna el elıle, ha az addig lehunyt szemmel imádkozó Minósz meg nem ragadja a vállát, és egy erélyes pillantással maradást nem parancsol neki. A bika körül sem nézve vágtatott feléjük. Mindenki várta, mi fog történni: a tömeg a közvetlen veszély elmúltával némileg megnyugodva, de feszült kíváncsisággal, Minósz jobb kezét tenyerével felfelé, elıre kinyújtva méltóságteljesen, a fıpap pedig minden ízében remegve. A hatalmas állat az oltárlépcsıhöz érve lefékezte vágtáját, és hatalmas testét meghazudtoló könnyedséggel lépkedett fel a lépcsıkön a fıpap és a király felé. A király lassan féltérdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. A bika gızölgı orrlikakkal állt meg fölötte. Lassan ı is fejet hajtott, és széles homlokát a király fejéhez érintette. Legalább két percig így maradtak, mozdulatlanul, sokat mondó kölcsönös tisztelettel egymás iránt, a Zeusz-fia király és a tengeristen-küldte, nem föld teremtménye állat. A tömeg kıvé meredve figyelte ıket. Aztán a bika lassan felemelte busa fejét, és Minósz király egy elıre odakészített mirtuszkoszorút helyezett Poszeidon küldöttének a nyakába. A király zenészei megérezvén a pillanat nagyszerőségét, szarufanfárjaik hangjával dicsıítették a tenger istenét és Kréta immár valóban teljes, megkérdıjelezhetetlen jogú uralkodóját.

– 52 –

A fıpap még mindig dermedten állt, de egyszerre csak felocsúdott, és önmagára, feladatára ébredt. Amint a fanfárok elhallgattak, imára tárta szét karjait. A tömeg egy emberként hullott térdre és zúgta vele az ima szavait. Kivétel nélkül mindenkit lenyőgözött a jelenet magasztossága. Engem is. Az ima közben azonban egy szemhunyásnyira felnéztem, és egy oda nem illı részletre lettem figyelmes. Minósz intett az eredetileg áldozatnak szánt bika mellé beosztott, alacsonyabb rangú papoknak, akik elhúzták a dúsan díszített karám ajtaját és kötıféken vezetve az állatot, elindultak vele az oltár felé. Nem értettem, mit akar ezzel a bikával, de szörnyő sejtésem támadt a szándékait illetıen. Sajnos nem tévedtem. A fıpap imája után Minósz, egy hirtelen, ostoba ötlettıl vezérelve mégis maga ellen fordította az oly látványosan mellé álló Poszeidont. A tengerbika szépsége annyira lenyőgözte, hogy elhitette magával, annak folyamatos jelenléte állandósíthatná a tengeristen szemmel látható jóváhagyását trónja felett. Pedig minden bizonnyal tudatában volt annak, aminek az eszesebbek többsége: a bika által közvetített áldás csak erre a napra szólt, Poszeidon csak a királyságra való jussát szentelte meg elküldésével, késıbbi terveihez, cselekedeteihez, uralkodásához semmi köze sem volt a csodálatos állatnak. Nem sejthette, ami késıbb bekövetkezett: a bika kitört a csordából és fékezhetetlenül pusztította mindazt, amit ért. Eltaposta az öntözött kerteket, szilánkokra törte a kerítéseket, és nagy területeken gyökerestül forgatta ki a földbıl a gabonát. Olykorolykor, nagy nekivadultságában még barmot, sıt, embert is ölt. Fékezhetetlen ereje, különleges szaglása és isteni ösztönei miatt képtelenségnek tőnt befogni vagy megölni. Ráadásul volt egy földi bikáktól jócskán eltérı tulajdonsága is: ha az alkalom és a kedve úgy kívánta, tüzet is tudott okádni. Megállíthatatlan, áldatlan, átok jószág volt. Évek teltek el, mire a hatalmas harcos, a hıs Héraklész végre lepányvázta, és Eurüszthosznak adta, aki Zeusz feleségének, a Héraklészra amúgy ugyancsak haragvó Hérának ajándékozta. Héra Spártába irányította bikát, ahonnan Arkádiába, majd Iszthmoszon át Marathonba került. Útja során aztán több száz embert megölt. Minósz fia, Androgiosz is közöttük volt. Végül Thészeüsz ragadta szarvon, és felvonszolta az Akropoliszra, ahol Athénénak és Apollónnak áldozta a fenevadat. És a bika pusztítása mindig a kisebbik baj volt! Legalábbis az én szempontomból. Mivel Minósz végül az eredetileg kiszemelt bikát áldozta fel, az ı ajándékát pedig a saját tulajdonának tekintette, Poszeidon irgalmatlan haragra gerjedt iránta. Bosszúja azonban, minden szépérzékő fanyalgás ellenére, bizony némileg komikusra sikeredett – mármint egy kívülálló számára. Minósz magától értetıdıen egy árnyalatnyit

– 53 –

sem tudott derülni azon, hogy felesége, Pasziphaé minden természetes érdeklıdését elveszítette a férje iránt, és lehunyt szemő epekedéssel, mindenki mást kizárva sóhajtásai hunytszemő sóvárgásából, egyetlen lényre gondolt csak, akitıl izzó vágya enyhülését remélte, aki azonban ügyet sem vetett égı szerelmére. Igen, a királynı legszebb álmaiban a tengerbika közeledett úgy felé, ahogyan közeledni csak a királynak lett volna joga! Hm, szó, ami szó, a bika csupa izom és, khm…, hát bizony minden tekintetben lenyőgözı mérető állat volt. Amikor mindez a tudomásomra jutott, hosszú idı óta elıször tudtam szívbıl kacagni. Persze nem abban a pillanatban, amikor megtudtam, nem nyilvánosan, hanem csak a szállásom magányában, jókedvemet egyedül Naukratéval osztotta meg.

M

INÓSZ AZ IKARIONI ÁLDOZATBEMUTATÁST KÖVETİEN

mindenki számára el-

ismert és elfogadott királya lett Krétának. Fivére, a tényekkel megbékülni

képtelen Szarpédon volt az egyetlen, akiben még ezek után is maradtak kételyek, aki képtelen volt elfogadni még azt is, amit a saját szemével látott. Minósz, bár egyáltalán nem volt szíve szerint való a döntése, kénytelen volt ıt végleg számőzni királyságából.

K

ÉT HÓNAP TELT EL A BIKA ÉRKEZÉSE ÓTA.

Ekkor még senkinek sem volt tudo-

mása Poszeidon bosszújáról, Pasziphaé csillapíthatatlan vágyáról. A király-

nı senkit sem avatott be titkos epekedésébe, sem barátnıi, sem szolgálói közül. Csupán Minószhoz vált hidegebbé. Poszeidon átka után képtelen volt gerjedelmet érezni az istenfi iránt, sıt, egyszerően képtelen volt férfiként tekinteni rá. Az elsı hónapban, lefüggönyözött hálójuk intim kettesében még megadta urának és parancsolójának a törvényes jóakaratot, de sem a szíve, sem a lelke nem volt már Minósszal, így mély sóhajait nem az érzett kéj, hanem a vágyott szerelem csalta ajkára. Mondom, Minósz okos ember volt, szavak nélkül is megsejtette a kimondatlant, a királyné érintésének megváltozásából ráérzett a valóra, arra, hogy assonya szívében valami végzetes változás ment végbe. İröket állíttatott Pasziphaé lakosztálya elé, megbízható társalkodónıknek adta ki a parancsot, haladéktalanul akadjanak nyomára, ki miatt változott meg a királynét. Ám az óvatos volt, mint a mezei nyúl a réten, és csöndes, mint a denevér röpte alkonyatkor. Minósz megbízottai nem tudtak másról jelentést adni, csak arról, hogy a királyné az esti lefekvés után hatalmasakat sóhaj-

– 54 –

tozva alszik el, és megszámlálhatatlanul többször látták a teraszon a szelíd csorda szemlélésébe merülve, mint addig. Minósz nekem is elejtett egy apró megjegyzést a változásról, de az új palota megnyitása körüli teendık annyira lefoglaltak, hogy szinte meg sem hallottam, amit mondott. Úgy véltem, ez kettejük dolga, nekik kell elrendezniük egymással vágyaikat, tetteiket, nekem ehhez igazából semmi közöm nincsen. Pedig az ágyasházban jelentkezı gondok hamarosan hármunk problémájává váltak. A királyné keresett meg engem, mint egyetlen, végsı reményét. Megtiszteltetés lehetett volna ez a számomra, hiszen hiába származom királyi családból, hiába volt a mesterem maga Pallasz Athéné, Pasziphaét Héliosz napisten nemzette, és maga a Földanya menekítette Krétára Apollón szerelme elıl. Ráadásul királyné volt, méghozzá Kréta nagyhatalmú urának, az istenek által is támogatott Minósznak a felesége. De mindezek ellenére képtelen voltam megtiszteltetésként értelmezni kerge vágyával kapcsolatos kérését. Az kérte tılem, segítsem hozzá epekedése beteljesedéséhez, különben, úgy érzi, meg fog ırülni. Földanya menekítette, Apollón kiszemeltje, Kréta királynéja sírva állt elıttem aranyszıttes ruhájában, díszes fejékében. Tudta, férje jogán akár parancsolhatna is, de mégis csak kérni jött hozzám. Hagyta veszni büszkeségét és elıkelıségét, porba hullott róla nemességnek minden kelléke: a puszta nı állt elıttem, méghozzá egy ırjítı, nyüszítı vágytól falat kaparó, összeomlott nı. Öt párnát szaggatott már széjjel fogaival, és tekintete, az egyébként mélytüző, értelmes tekintet opálossá vált, s úgy tőnt, állandóan a messzi távolt fürkészi vele. Gondosan ügyelt arra, hogy még szolgái se vegyenek észre semmit, ám az olyan emberfeletti erıfeszítésébe került, hogy ha végig is tudott aludni egy éjszakát, a mélykék karikák állandóan ott csúfolkodtak, éktelenkedtek a szeme alatt. Örökké sápadt volt és vágyának súlya lecsüggesztette a karjait, elırehulltak a vállai. Mosolya a régi, kedves mosoly volt, de átsütött rajta a kényszer kimódoltsága. Knosszoszi otthonomban, a majdnem teljesen kész palota keleti szárnyában, a király jövendıbeli szállásának közelében levı szobámban keresett fel engem Pasziphaé. Elırelátó módon magával hozott egy süketnéma, de látó szolgát, aki, ha szükség úgy hozza, bizonyíthatja, hogy mindketten tiszteletben tartottuk a helyzetünk és társadalmi rangunk szülte korlátokat és semmi illetlen dolog nem esett közöttünk. Helyénvalónak tartottam az óvatosságát. Utólag pedig különösen annak. Hellyel kínáltam, mire ı magáról megfeledkezve roskadt a Hidra-fejeket formázó, diófából faragott karosszékbe. Intettem a szolgáknak, s azok rögvest gyümölcsöstálakkal és hősítı italokkal tértek vissza. Valamelyikük szólt Naukraténak is, aki egy

– 55 –

súlyos brokátfüggönyt félrehúzva, karcsú kézmozdulatokkal kérdezte, szükség van-e a jelenlétére. Ugyanígy egy kézmozdulattal bocsátottam el. Szolgáim hangtalanul, gyorsan dolgoztak, és hamarosan, a süketnéma líbiai asszonyt nem számítva, kettesben maradtam a királynéval. Hosszú csend telepedett ránk. Pasziphaé hallgatott, minden bizonnyal a szavakat kereste, amellyel mindenképpen meg kell alázkodnia elıttem, én pedig nem tartottam illendınek, hogy faggassam ıt. Nem nézett rám. Elıbb csak bámult a messzeségbe, majd arcát két tenyere kelyhébe mártotta, és hatalmasat sóhajtott. Vonzó nı volt, a nıknek abból a fajtájából, amelybıl Naukraté is származott, abból, amelynek szépsége elsısorban nem testének harmóniájából fakad, mintsem lelke tisztaságának mindenen átható ragyogásából. Ez a belsı szépség balzsamozta be pillantását, hangsúlyait, mozdulatait, lelkének ez az átható selymessége adott jelenlétének tiszteletet parancsoló nemességet. Ezért, bár Pasziphaé a szem számára nem volt szép nı a szó elsıdleges jelentésében, mégis szép volt a nıiesség mély, zsigerekre ható értelmében a magasabb rendő szépségre fogékony szellem számára; nem úgy szép, ahogyan a tó vizén nemesen sikló hattyú szép, hanem úgy, ahogyan a kagylót a mélyébe rejtett igazgyöngy széppé teszi. Nem szóltam tehát, hanem vártam, hogy ı törje meg a csendet. S közben találgattam, mit is akar tılem. Ha az idık végezetéig töprengek, akkor sem jöhettem volna rá! A királyné felemelte orcáját tenyerének medencéjébıl, lassan rám emelte elkínzott, zöldsugarú tekintetét és így szólt. – Olyan dologra akarlak kérni, amelyrıl hallgatnod kell, akár elvállalod a megbízást, akár nem! Hallgatnod kell még a férjem, a barátod, Minósz király elıtt is. Megteszed-e ezt nekem? Beleegyezésem jeléül fejet hajtottam. Nem meggyızıdésbıl, mert ösztöneim tiltakoztak az ellen, hogy olyan dologba ártsam magamat, amelyrıl a király nem tudhat, s amely talán éppen ártalmára van, de bólintottam. –Meghallgatlak Pasziphaé királyné, és ígérem, arról, amit most hallok, hallgatni fogok majd, mint a sír – feleltem. – De arra kérlek, ha az, amit elmondasz, amivel meg akarsz bízni, Minósz ellen irányul, inkább hallgass, tartsd meg a titkodat, és ne szólj egy szót sem. Pasziphaé rám nézett, majd újra a tenyerébe temette arcát. Csak válla enyhe rezdülései utaltak arra, hogy kitörı zokogását igyekszik elfojtani, elrejteni elılem. – Olyan mélyen alázom meg most magamat elıtted, ahogyan azt nı még nem tette meg e Földön férfi elıtt! – suttogta ujjai közül. – S ígérem, amit hallasz, annál szé-

– 56 –

gyenletesebbet nem hallottál soha; de ígérem azt is, nem Minósz személye vagy uralkodása ellen való, amit el akarok mondani. Ismét rám emelte pillantását, és arcizmainak keménysége egyértelmővé tette, mindenre elszánta magát. És ekkor elmondta, és ekkor megtudtam! Beavattattam Poszeidon milyen kegyetlen büntetéssel sújtotta engedetlenségéért Minósz királyt: ha az, ami néki szenteltetett, nem lehet az övé, akkor Minószé se legyen, ami pedig ınéki tétetett félre; ha nem lehetett Poszeidoné a bika, akkor Minószé se legyen feleségének epekedése. Megtudtam, az átok csak akkor szőnik meg, ha a szerelem – micsoda ocsmányság! – beteljesedik. Pasziphaé elmondott tehát mindent, amit el tudott mondani. A nemes, büszke nimfa, aki egyértelmően visszautasította Apollón kéjvágyát, most porig alázta magát elıttem, és feltárta szenvedése legféltettebb lelki és testi titkait is. A megdöbbenéstıl szóhoz sem jutottam, és elfelejtettem parancsolni az arcomnak is. Pasziphaé fürkészın figyelt engem, és én elkésve igyekeztem visszanyerni a teljes önuralmamat. – Most megvetsz, kinevetsz, igaz? – kérdezte vaskos csalódottsággal a hangjában. – Megvetlek, Pasziphaé? Dehogyis vetlek meg! Mindannyiunk sorsában vannak olyan titkok, amelyeket igyekszünk a lelkünk bugyrainak legmélyére rejteni. Nem, nem vetlek meg, királyné! Amit elmondtál, megdöbbentı, s minden bizonnyal sokak számára visszataszító, de nem rád, hanem Poszeidonra nézve gyalázatos! (Csak utol ne érjen engem is a bosszúja!) Téged mindez a tengeristen átka nélkül soha magába nem nyelt volna! Ugyan miért is vetnélek meg, királyné? Nem gyıztem meg Pasziphaét, de ellenkezı esetben magam sem tudtam volna elfogadni senki együttérzését; nem, mert nem megérthetı emberi vágy volt ez. Amit mondtam, ennek ellenére komolyan mondtam: az átok súlyáról és szégyenletességérıl valóban nem ı tehetett. Ahogyan a vágy erejérıl és elmúlásának feltételérıl, a beteljesülés kötelezettségérıl sem. Kétségtelenül volt a helyzetnek egy kajánul komikus oldala, de ez persze Pasziphaét nem tudta jobb kedvre deríteni. – Köszönöm! – válaszolta a királyné. Udvariasan bólintottam. – Mondd, végül is mit vársz tılem, nemes királyném? – kérdeztem, mire ı lesütötte a szemét. Az arca olyan volt, mint a fogyó Hold a nyári égbolton. Csak suttogta a választ, de bennem meghőlt a vér. Pasziphaé, Héliosz és Krété leánya, a lakóniai thalamai jósda úrnıje, aki a hozzá fordulóknak álmukban válaszol, Pasziphaé, aki a bikával való násza keltette vihar elcsendesülése után – hogy volt-e erre erkölcsi alapja, döntsék el mások – a jórészt ezen elfajzott nász miatt tıle elforduló, ám valóban a végtelenségig hőtlen Minósz királyt olyan végtelenül undorító átokkal verte meg,

– 57 –

hogy az öröm pillanatainak csúcsán abból a termékenység nedve helyett kígyók, skorpiók és százlábúak löveltek ki, amelyek felélték a vele háló nık szerveit, az a Pasziphaé, akit sokan egy sorba állítottak Hérával és Inóval, s háromságként tisztelték ıket, nos ez a Pasziphaé tılem, halandótól kért segítséget ahhoz, hogy vágya beteljesüléséhez hozzásegítsem, és ezáltal Poszeidon átka véget érjen. Képtelen voltam neki nemet mondani. Pedig elıre tudtam, hogy Minósznak lehetetlen lesz megmagyarázni a döntésemet; ı nem az átok megtörését, hanem önnön férfiasságának megalázottságát látja majd Pasziphaé tettében, s rám sem, mint az átok megtörıjeként tekint majd, hanem mint cselszövıre, aki a királynét hozzásegítette a házasságtöréshez. S micsoda házasságtöréshez! Azonban azt, ami következett, ami valóban megtörtént, még csak nem is sejtettem. Bár számoltam vele, rosszul mértem fel Minósz büszkeségének mélységét. Mert az bizony mélyebbnek bizonyult, mint a barátságunk. Emiatt halt meg a fiam.

N

AUKRATÉ A SZÍVE MÉLYÉIG MEGBOTRÁNKOZOTT azon,

amit vállaltam. Úgy vélte,

nincs jogom beavatkozni az istenek és félistenek dolgaiba. Ráadásul veszélyes

is ilyesmit tenni, vélekedett, s a késıbb bekövetkezı események bizony ıt igazolták. Szánta ı is a királynét, ha kicsit kuncogva is, persze, hogy szánta, ám ennek ellenére azt mondta, engem Minósz hívott Knosszoszba, a várost építeni, nem pedig kerítınek a felesége mellé, egy bikával való elfajzott nászhoz. – De hogyan szabadulhatna meg másképpen a királyné a testét, lelkét, házasságát tönkretevı kíntól? – kérdeztem tıle. – S miért gondolod, hogy mindent neked kell megoldanod? – feleselt Naukraté. – De ha egyszer hatalmamban áll a segítség megadása, megtagadhatom-e azt bárkitıl? – csattantam fel. – Ha öngyilkossággal ér fel, ha a saját családod veszélyeztetése árán tudsz csak segíteni, ugyan mi értelme van a segítségnek? Ha az egyik baj megoldása törvényszerően csak egy másik bajt hív elı, csökkented-e a bajok számát? – De hiszen csak a szenvedését akarom megszüntetni! – visszakoztam. – Úgy, hogy azzal a mi fejünkre hozol szenvedést? S a mi szenvedésünkre ugyan ki lesz tekintettel, jó uram, ki óv meg bennünket most Minósz haragjától? – fújt tüzet választott rabszolgahitvesem. Joggal tette. Mert a nász létrejötte nem maradt titokban, nyilvánvalóvá vált nemcsak Minósz, hanem az egész világ elıtt. Csak azt, hogy így lesz, akkor még nem tudhattuk. Fogalmunk sem volt arról (Naukraté is csak jó nıi ösztönnel érzett rá a

– 58 –

bekövetkezıkre), hogy a nász következtében Pasziphaé életet – de milyen életet? – hordoz a méhében. Nem tudtam mit felelni, és ettıl Naukraté némileg lehiggadt. Csendben, feldúltan néztünk egymásra. İ kis idı múlva felsóhajtott. – Tedd, amit tenned kell, jó uram, de úgy hiszem, nehéz dolgokra kell most felkészülnünk – hajtott fejet. – El akarod mondani, hogyan is gondolod ezt az egészet? Gondolom, már ki is találtad, mit tehetnél Pasziphaéért. Felkönyököltem az asztalra, és fejemet az öklömre támasztva megkönnyebbülten bólintottam. – Köszönöm, Naukraté! Igen, el akarom neked mondani, amit tervezek. Meglehetısen mulatságos dolog… Egyikünk sem vette észre, hogy fiunk, az én tizenkét éves jobbkezem, nem titkolva jelenlétét, de általunk észre nem véve, mindeddig érdeklıdve hallgatta beszélgetésünket. Így mindent megtudott Pasziphaé titkáról, s arról, mit tervezek, hogy a titok az titok maradhasson, az átok megtörjön és Minósz visszakapja a feleségét. Amikor befejeztem a tervem részletezését, elılépett a fáklyák fényébe, és így szólt: – Segíteni akarok neked, apám! Úgy gondolom, terved tökéletesebbé lehet, ha… A terv valóban tökéletesebbé lett általa. Így keveredett bele az athéni ezermester és a knosszoszi rabszolga egyszülöttje a krétai királyi pár intim magánügyébe, és ezért lettek apjával együtt foglyai mindketten annak a szörnyő börtönnek, amit Minósz parancsára Pasziphaé gyermekének kellett építenünk, akihez Kréta királyának semmi köze nem volt.

P

OR.

TENGER. MELEG. UNALOM. És nem tudom, mivégre. Ahogy nem tudom,

mivégre volt az egész életem. Az alkotásért? Azért, hogy az utánam jövı nem-

zedékek elégedetten bólinthassanak össze önnön mőveltségük felett, hogy ismerik a nevemet, az általam Knosszoszban vagy Kamikoszban épített épületek, paloták vagy éppen a győlöletes krétai börtön történetét? Vagy ha azt nem is, akkor esetleg, hogy én voltam az emberiség történetének eleddig egyetlen embere, aki önnön erejébıl, saját tudása által legyızte a négy elem egyikét; bár ennek ára saját egyszülött fia halála volt? S ha emlékeznek is valamelyik dologra ezek közül, ugyan mi hasznom lesz nekem már abból? Ha pedig nem az alkotás az, ami miatt érdemes volt élnem – bár errıl szólt az egész életem –, akkor mi más? Két nı volt nagyon fontos az életemben: Kalüdiké és

– 59 –

Naukraté. De egyiküket sem sikerült boldoggá tennem. Esetleg a fiam? Talán… De mire való akkor az az idı, amit a halála után töltöttem el itt, Zeusz világában? S ha mindezek közül egyik sem, akkor mi a célja a létezésemnek? Miért, mi az értelme ennek az egésznek, mondjátok, no, mondjátok, ti olümposzi hatalmasságok! Igyekeztem erkölcsösen élni, hiszen mi, görögök fontosnak tarjuk az erkölcsösséget, de miközben Polükaszté erkölcseit vagy Naukraté életét védtem, gyilkossá váltam. S ha nem is lettem volna gyilkossá, vajon most elmondhatnám-e, hogy a fene nagy lelki magasságok elérésére irányuló törekvés önmagában boldoggá tett, értelmet adott ennek a mintegy hatvanévnyi vergıdésnek? Vajon boldog-e Szüsziphosz, pusztán amiatt, hogy egész életében a hegy tetejére igyekszik feltaszigálni azt az embertelenül nagy sziklát? Értelmet adhat-e önmagában a felfelé törekvı szenvedés? Vagy attól kellene elégedetnek lennem és teljesnek éreznem az életemet, hogy némi tudatosan használt bölcsességgel képes voltam élvezni, amim volt, és birtokában voltam annak a keveseknek megadatott ajándéknak, hogy mindig a jelen pillanatnak éltem; hogy nem béklyózott mozdulatlanságra a múlt, és nem pányvázott rabszíjra a jövı? Évekig, évtizedekig erılködés nélkül képes voltam erre, de nem mondom, hogy ez lenne mindennek a sava, borsa. S tény az is, hogy a por, a tenger, a meleg és az unalom miatt elvesztettem ezt az áldást; ma csak vegetálok, mint hıségben a gyökereivel kétségbeesetten víz után nyújtózkodó olívasarj; mert a felszínen már semmi sincs, ami életet jelenthetne, csak ott lent, a mélyben van nedvesség. De ott is mind kevesebb és kevesebb, és egyre messzebb, egyre messzebb. Hívnak még, keresnek még, ismert még a nevem, de egyre kevesebben hívnak, keresnek, én pedig évek óta, a tenger, a por, a meleg és az unalom kezdete óta sehová sem megyek. Nem érdekelnek a munkák, nem foglalkoztatnak a kihívások, hogy új és még újabb dolgokat találjak ki, hogy új épületeket emeljek. Egyszerően nincs kedvem alkotni. Naukraté és én használjuk egymást, de csak úgy, ahogyan a Nílus alligátorai és a fogaik közül az ételmaradékot, bırük redıibıl az élısködı férgeket eltávolító madárkák használják egymást. Mint akik tudják, hogy jórészt a másik jelenléte biztosítja a túlélés optimális esélyeit; és így élnek együtt, önzı szimbiózisban, minden különösebb érzelem, lelkesedés, vonzalom és szenvedély nélkül. Létem nem emberi, hanem valamiféle növényi lét: reggel élvezem, hogy felkel a Nap, délutánra már sokallom a hevét, és örvendek az éj közelgı hővösének, amelyben el tudok aludni, és másnap kezdıdik minden elölrıl. S csak nézek bambán elıre, hős nektársörömet szürcsölgetve, a gyertyák fényét órákig értelmetlenül csodálva, én, az athéni ezermester, én,

– 60 –

Erektheusz leszármazottja, Knosszosz építıje, varázserejő tárgyak alkotója, csak nézek magam elé, gondolattalanul és örök gondtalanul. Pedig, ó, istenek, pedig egyszer már megéreztem, mi a szabadság, megéreztem, milyen jó élni, milyen csodálatos is fittyet hányni a láncokra, az uralkodókra, a mindennap gondjaira; egyszer már éreztem, mit jelent repülni! És akkor, amikor a legszabadabbnak éreztem magamat, amikor úgy véltem, igazából megtaláltam az életem értelmét – akkor veszítettem el a fiamat! Mert nincs semmi tökéletes ezen a világon, nem lehet semmi tökéletes, ha még az istenek is tökéletlenek! Téged szidjalak, Poszeidon? Vagy téged, Aiolosz? Vagy netán téged, ó, te magasságban, Olümposz ormán trónoló, nagy Villámszóró? Hát nem szidlak egyikteket sem! Minek? Mit érek el vele? Úgyis jönne érte a büntetés! Bár mi lehet még nagyobb büntetés, mint ez? Prométheusz májszaggatása, Szüsziphosz munkájának értelmetlen, folyton patakzó izzadtsága sem ér fel a por, a tenger, a meleg és az unalom végtelenné vált borzalmával!

H és megalkottuk: a fiam és én. Három napon belül, a harmadik nap éjszakáján ÁROM NAPON BELÜL KIÖTLÖTTÜK ÉS MEGALKOTTUK A MEGOLDÁST.

Kigondoltuk

elkészült pályafutásom legmegkérdıjelezhetıbb, talán szégyellnivaló alkotása, egy fából munkált, szırrel bevont, természetes anyagokkal illatosított, szagosított, a hátsó fertályában egy ember elhelyezkedésére kialakított mőtehén. Igen, egy mőtehén! Ó, nem is tudom, nevessek vagy sírjak! Harmadnapra ott bambáskodott elıttünk a királyné enyhének eszköze. Csak álltam a fiammal a mőhelyben, ahonnan a munkálatok idejére mindenkit kitiltottunk, csak álltunk ott és rázott minket a pajzán nevetés, miközben szívbıl szánakoztunk Pasziphaén, aki Poszeidon átka miatt kénytelen lesz használni szerkezetünket. Így vergıdtünk a hullámokban ránk-ránktörı együttérzés és visszafojthatatlan, könnyfakasztó nevetés között, amíg végre erıt vettünk magunkon, és legmegbízhatóbb szolgálómat azzal az üzenettel küldtük el Pasziphaéhoz, hogy hajnalban, még Minósz teheneinek kiterelése elıtt legyen ott a Gortüsz melletti réten, Héliosz tölgyfája alatt. Amint a szolgám elment, rögtön aludni tértünk. A tisztelet és a szemérem nem engedi, hogy aprólékos részletességgel folytassam a beszámolómat. Pasziphaé és a Poszeidon küldte bika találkozásának részleteirıl soha, senkinek nem beszéltem. A királyné iránti tisztelet tartott vissza ettıl. Ezt most

– 61 –

sem, még a pergamen elıtt sem teszem másképpen, hátha egyszer valaki mégis elolvassa mindazt, amit itt leírtam. A fatehén kigördítését követıen természetesen a fiamat is hazaküldtem, s miután néhány lényegre törı szóval mindent elmagyaráztam Pasziphaénak a szerkezet mőködésérıl, magam is gyorsan, tapintatosan hazasiettem. Hm… Annyira gyorsan azonban nem sikerült magam mögött hagynom Gortüsz rétjét, hogy ne halljam a bika súlyosan dübörgı robaját, és el ne jusson a fülembe a királyné kéjének elsı, önfeledt sikolya. Szó se róla, büszke lennék rá, ha asszonyból elsı érintésre ilyen messzire hallható örömöt tudnék fakasztani! A fatehén elkészülte után tizenkét hónappal Pasziphaé gyermeket szült, már ha annak lehet nevezni egyáltalán ezt a húszabáló, embertestő, de bikafejő szörnyet, aki a lényegét súlyosan kifejezı Minotaurosz nevet kapta.

P

ASZIPHAÉ, AZ EGYKORI

DAPHNÉ HALLGATOTT. Soha, senkinek el nem mondta

volna, hogyan szabadult meg az eszét megzavaró, a természetes vonzalmait

megszüntetı vágytól. Hallgatását persze jócskán áthatotta a szégyen, a nyilvánosságtól való félelem. Amint kijózanodott agyának teste okozta tartós ködébıl – mintha ólmos, ostoba álomból ébredt volna –, olyan ellenállhatatlanul tört rá a hányinger, hogy a fatehénbıl sem volt érkezése kimászni; talán egy hétre visszamenıleg is kivetett magából mindent, amit megevett. Amint ily módon duplán is megkönnyebbült a teste, remegve, undorodva lefutott a patakhoz, és alaposan végigdörzsölte minden tagját, hogy megszabaduljon a bika intim közelségének minden szennyétıl. Talán egy óráig is ott mosta magát, újabb hányásrohamokkal tarkítva a már-már eszeveszett mosakodást. Amikor végre tisztának érezte magát, elküldte hozzám legbensıségesebb szolgálóleányát, ezzel a nagyon rövid utasítással: „Köszönöm! De most azonnal semmisítsd meg!” Az üzenet nyilvánvalóvá tette, hogy megtört Poszeidon átka. Azt azonban, hogy az átok tizenkét hónap múlva mutatkozik meg igazán, nos, azt egyikünk sem sejtette. Amint a királyné üzenetét megkaptam, magamhoz ragadtam a szerszámaimat, és a fiammal együtt Gortüsz rétjére siettünk. Elkéstünk. Minósz nyájának két csordása már rátalált a kéjtehénre. Tanácstalan voltam a következı lépést illetıen. A gondolatok, lehetıségek lázas sietséggel cikáztak agyamban. Szerencsénk volt: szemmel látható tanakodás után, a nyájat a kutyákra

– 62 –

bízva, mindkét pásztor Knosszosz fala felé vette az irányt. Nem volt kétségünk afelıl, hogy jelentést akarnak tenni a királynak a furcsa faállatról. Amint a dombhajlat elrejtett minket a szemük elıl, abban a pillanatban, mintha összebeszéltünk volna, a tehénhez vágtattunk, és szélvészgyorsasággal szedtük apró darabokra. Tudtuk, legjobb esetben is legfeljebb egy óránk van arra, hogy eltőntessük az egykori nimfa gyalázatosságának kellékét. A tehén minden darabját gondosan felkötöztük egy, még reggel a bokrok közé rejtett öszvér hátára. (Szerencsére legalább az nem árulta el magát a csordásoknak!), és két völggyel arrébb, izzadságos hegymászás után, egy csilingelı szavú patak partján az emberalkotó Prométheusz ajándékának segítségével megsemmisítettük, a hamuját pedig a patak vizére bíztuk. Ezután visszatértünk Knosszoszba. Mivel a királyné sem aznap, sem másnap nem hivatott, abban a bizonyosságban voltam, hogy ezt a szégyenletes munkát egyszer, s mindenkorra elfeledhetem. Mondom, legrosszabb álmaimban sem merült volna fel bennem, hogy a bika magja életet foganhat Pasziphaé méhében. Pedig volt egy nagyon komoly elıjel: ahogyan már mondtam, az addig szelíd és kezes állat kezelhetetlenül szilajjá vált, önálló életet kezdett, nem tőrt maga körül embert, rombolta, taposta a vetést, és hamarosan emberek vére is száradt a szarvain. A pusztítás még aznap, a beteljesült nász napján megkezdıdött. De a szánalmat virágzó oktalan szívem vezette elmém következtében mozduló kezem büntetésének kígyófarka csak tizenkét hónap múlva, Pasziphaé hosszú, fájdalmas, véres vajúdása, szülése után tekeredett reám és a fiamra.

M

INÓSZ KIRÁLY,

KRÉTA KILENCVEN VÁROSÁNAK URALKODÓJA, a Földközi-

tenger módszeres és sikeres meeghódítója, Zeusz és Europé gyermeke dí-

szesen faragott oroszlán- és bikafejes, súlyos mahagóni trónján ült. Jobb kezével a trón karfáján könyökölt, miközben homlokát görcsösen ökölbe szorult balkezére szorította. Szemét lehunyta és hosszú percek óta mozdulatlan volt. Csak mi ketten tartózkodtunk a trónteremben, ı és én, a szolgákat, a tanácsosokat, az udvari léhőtıket egytıl egyik kizavarta a király. Én a trónja elıtt álltam, ı, ahogy mondtam az imént, a trónján ült. Minósz királyként ült elıttem. Szokatlan volt ez mind a király, mind a király barátja számára. Féltem-e tıle? Igen, persze, hogy féltem. Szerettük egymást, túl a rangon, túl a tudáson, túl mindenen, de egy pillanatra sem feledhettük a feledhetetlent: ı király, egy keze alatt formálódó birodalom uralkodója, jómagam pedig az udvari építész-

– 63 –

ezermester vagyok. Minden közvetlenségünk ellenére, barátságunk minden látható és láthatatlan jele ellenére, soha nem omlott, nem omolhatott le teljesen a királyt az alattvalótól elválasztó fal. Ám ennyire királyi mivoltában csak azon a napon ült elıttem, amelyen lábamat Kréta partjára tettem. Akkor az uralkodó kérte a hírneves athéni feltalálót a munka elvégzésére, Knosszosz felvirágoztatására, most pedig mélyen magába szomorodva az az uralkodó ült elıttem, akinek döntenie kellett a király ágyasházát ért sérelem büntetése felıl. Döntenie kellett, hogy igazságos maradhasson, hogy ne tekintsék részrehajlónak, hogy népe elıtt tekintélyét ne csak a kard éle öregbítse, hanem a bölcsességének, igazságosságának tisztelete is. A király felsóhajtott, lassan felemelte fejét, felnyitotta szemét, de a tekintetét nem emelte rám; a palota falán át talán a végtelent fürkészte. Ólommá vált a pillanat, dermedtté a csend. – Apollón jósdájában jártam ma reggel tanácsért… – szólalt meg azután a király. A hangja fakó volt, sem jót, sem rosszat nem ígért. Fáradtságról, meggyötörtségrıl árulkodott. Akárcsak karikás, szarkalábas szemealja, megnyúlt arca. Homloka redızött volt, mint a kígyófarkú Boreász által barázdált tengerfelszín vihar elıtt. Látszott rajta, gyötrelmes éjszakát virrasztott át a jósdában, hogy megfelelı választ csikarjon ki Apollónból. Messze nézı tekintete örvénylı mélységő fájdalmak távolságának pusztájába mélyedt. Olyan volt a király, mint vért síró ıszi naplemente a Taigetosz derekán sárgán hanyatló erdıkben: szomorú, csendes és reménytelen. – Meg kell építened önnön börtönödet, azt mondták az istenek. Ezzel talán lemoshatjuk a királyi családot ért mélységes szégyent. Addig is Minotauroszt elrejtjük minden halandó tekintete elıl. Ha elkészültél, ıt is ebbe a börtönbe zárjuk majd, ahonnan soha ki nem talál majd, s ahová, ha betéved valaki, soha ki nem jön. Még ma láss neki a tervek elkészítésének, s két hónapon belül álljon a börtön; ide kell neked is bevonulnod a fiaddal együtt, egykori barátom, Athén hatalmas tehetségő ezermestere, Daidalosz! – szólt a király és fejét visszahajtotta a még mindig a trón karfáját támasztó kezére.

– 64 –

– Menj most…, barátom! – mondta, mielıtt homloka csontos öklét érintette volna. Térdet és fejet hajtottam Kréta uralkodója elıtt, aki kinyilatkoztatta nekem megváltozhatatlan akaratát, és kihátráltam a trónterembıl. Két hónap múlva állt a börtön. Állt a börtön, a bikafejő, emberzabáló Minotaurosznak, az athéni ezermesternek, az Athéné által kovácsmesterségre is tanított Daidalosznak és fiának, Ikarosznak a börtöne, a Labürinthosz, ahogyan késıbb elnevezték.

A

SÓLYOM LASSÚ RÖPTE A HEGYEK FÖLÖTT,

a delfinek virgonc siklása a hajnal

szikráztatta tengervízben, a tekintet száguldása a hegygerinc feletti gyönyö-

rőséges tágasságban, vidám muzsika a fáradt, dolgos nap után, a gyertyafényben csillanó vörösbor mértékletes mámora, opálosan egymásba olvadó tekintetek a szerelmeskedés hegymagas gyönyörében… Szabadság! Ó, szabadság! Bölcseink azt mondják, az az igazi rab, aki a lelkében képtelen szabaddá válni, aki önmagának, saját eszméinek, vágyainak, érzéseinek a foglya; az, aki képtelen dicsérni az isteneket a kenyér zamatáért, a víz frissességéért, a barátság, a szerelem lélekoldódásáért, aki csak zajt hall, ha a pacsirta énekel, akit bosszant a hajnalkeltı kakas harsány napébresztése, aki csupán egy fekete rovarra gondol, ha alkonyatkor tücsökmuzsika andalítja a világot, akinek a tengerrıl csak a bırön pálló só és a medúza csípése jut eszébe, akit ingerültté tesz Héliosz sötétőzı elsı vidám sugara a bizonytalan éjszaka után: azt mondják, az az igazi rab. Meg azt is, rab az, akit saját elképzelései láncolnak meg, és képtelen a láthatón túl meglátni az igazi valóságot. De mit tegyen, akit kívül is, belül is falak zárnak el a szabadságtól? Akit kívülrıl kövek, lelkében pedig a reménytelenség kilátástalansága akadályoz a szabad mozgásban? A fiamban, Ikaroszban is tartanom kellett, ó mennyire tartanom kellett a lelket, ott a Labürinthosz mélyén. Másképpen látta a dolgokat, mint én. Én a jelenben éltem mindig, örülni tudtam a mának, a friss víznek, a kenyér ropogós héjának. Örültem annak, hogy csupán tıle gondosan elrekesztett rabtársai vagyunk a gonosz, fújtató, hangos, undorító, csontreccsentı csámcsogással emberzabáló bika-torzónak, nem pedig vacsorája. Örültem annak, hogy nem vagyunk a falhoz láncolva, mint a szerencsétlen Prométheusz, hogy nem kell értelmetlen, unos-untig ismétlıdı munkát végeznünk, mint Szüsziphosznak, hogy bár falak mögé zárt minket a király, de a külsı szabadság hiányán túl semmi egyébben nem szőkölködtünk. Olyan ételt kapunk, amit éppen kívánunk, kérhettünk íróvesszıt, tintát, körzıt, üres papiruszíveket, és mások bölcs gondolataival teleírt tekercseket is. Örültem, hogy a fal maga-

– 65 –

sán túl láthatjuk magunk felett a kék eget, s azon a madarak röptét, hogy érezhetjük a szılıérlelı nyugati szél simogatását. Szóval örültem annak, hogy élhetek. Hiába voltam Minósz király rabja, mégis szabad voltam. Szabad, mert a szívemben voltam szabad. Úgy szabad, ahogyan ma ugyanott rab vagyok. Nem szidtam az isteneket, nem kerestem a felesleges miérteket, ó nem, ennél sokkal okosabb dolgot tettem: ahogyan mondtam, élveztem a jelent, az adott pillanatot. Végtelen kéjjel tudtam elnyúlni esténként a medvebırrel takart ágyamon, mintha ez a nyújtózás lenne az életem értelme. Földöntúli élvezetet jelentett számomra egy zamatos gyümölcs lédús húsa: úgy ettem, mintha elıször ízlelnék körtét, dinnyét vagy barackot. Olyan összpontosított figyelemmel, mosolygósan voltam képes dolgozni, mintha az alkotás öröme önmagában elég lenne ahhoz, hogy betöltse a szívünket. Egyetlen, bár annál zsigerszaggatóbb falon túli vágyam volt csupán: Naukraté. Naukraté, akinek képzeletembeli arca, teste gyakran felcserélıdött, összemosódott egy régebbi, akkor már máshoz tartozó arccal, testtel. Ha Ikarosz néhanapján sóhajtozni hallott, akkor sóhajaimat kizárólag a Naukraté utáni sóvárgás szakította fel belılem. Én éltem, mert a világ halott volt számomra, sıt a világ számára halott voltam jómagam is. Éltem, mert képes voltam a jelenben, a pillanatban élni. Ikarosz azonban halott volt, mert élt számára a világ. És a világ élı volt Ikarosz számára, mert vágyott, szüntelenül vágyott arra, ami a falakon túl volt. (Ahogyan én ma halott vagyok – holott élek a világ számára –, mert folyvást valahová máshová vágyom, valami mást akarok; pedig talán már nem is akarok semmit.) S a vágyakozása egyetlen, a falon belül leküzdhetetlen célra összpontosult: lélekszaggatóan hiányzott számára a faltalanság, a rohanás ellenszelének simogatása, a szárnyalás szabadsága. Amikor keserő győlölettel felnézett az általunk épített falak magasára, szép arca eltorzult a reménytelen vágyakozástól. – Meg kell találnom annak az értelmét, ami velünk történik! Meg kell értenem, miért kell ennyi idıt ilyen értelmetlen helyen eltöltenünk, meg kell értenem, mivégre a leláncoltság! Tébolyító, hogy csak az elmém száguldhat, a pillantásomat azonban magukhoz láncolják ezek az átkozott falak! Érezni akarom a szabadságot, hogy nemcsak az elmém szabad, hanem mindenestül szabad vagyok, lelkemben is, testemben is, szellememben is! – acsarkodott sokszor a helyzetünk ellen. Hiába csitítgattam, hiába próbáltam meg értelmetlen szárnyalni vágyását lepányvázni mindazokkal a jókkal, amikkel rendelkezünk, hiába próbáltam fürge-csikó szellemét az ellenkezı irányba fordítani, ı csak hajtotta, makacsul hajtotta a magáét. – Van, mert kell, hogy legyen valami magasabbrendő értelme a dolgoknak! – töprengett néha szinte tébolyodott tekintettel. – Kell, hogy legyen valami általános szer-

– 66 –

vezı ereje az olümposzi nagyságok szeszélyeinek, de ezt így, innen bentrıl, falak közé zárva képtelen vagyok meglátni. Mert itt nincsen meg a kellı távolság, így nincsen rálátásom az egészre. A falak leárnyékolják a lelkemben is a fényt, így nem tudom, milyen lehet, amikor a Nap egészen megfüröszt jótékony sugaraiban, amikor nem csupán kapirgálok az igazság után, hanem teljesen elmerülve fürdök benne, amikor minden sejtemben átitat, amikor általa magam is igazsággá válok! Igyekeztem türelemre inteni ıt, és az igazság mindent megmagyarázó értelme helyett egy csodálatos fürt szılıvel kínáltam, ám ı vigasztalhatatlan volt: – Látod, még ez a fürt szılı is megmerítkezhetett a Nap sugaraiban, eltelhetett a fénnyel, láthatja a léte, a növekedése, az érlelıdése értelmét. Nekem ez miért nem adathatik meg, miért nem, miért nem? Teret akarok, jó apám, tágas teret! Versenyt akarok futni a mezın a széllel! Lobogjon a hajam, hadd lobogjon a lelkem! Teret akarok, hogy messzire nézhessek, hogy láthassak, hogy lélegzetet vegyen a pillantásom a messzeségben! Teret akarok, érted? Teret, teret, teret! Bevallom, az ilyen kitörései alkalmával, bármennyire szerettem ıt, idegenné vált számomra. Idegenné, mert értelmetlen, felfoghatatlan volt a vágyakozása, a lázadása, érthetetlen mindaz, amit mondott. A szavai eljutottak hozzám, de tulajdonképpen a mai napig sem értem, pontosan mire is gondolt, hogyan kapcsolódott össze elméjében az igazság a Nappal, mit jelentett számára megmerítkezni az igazságban. Nem vagyok buta ember, természetesen nagyjából kapizsgáltam, milyen tájakon bolyonghatott kósza szél szellemének vágyhajtott sóvárgása, de pontosan soha nem értettem meg, hogyan is alkottak benne összefüggı láncot ezek a gondolatok. Néhány hamvába holt beszélgetés-kezdemény után a legtöbbször csak legyintettem a ritkán elıforduló kifakadásaira. Pedig jó lett volna több igyekezetet fordítanom arra, hogy megértsem ıt! Ha ezt megtettem volna, Ikarosz talán ma is élne; ugyanis az ölte ıt meg, ami után olyan végtelenül sóvárgott: a végtelen szabadság és a Nap fényének melege. Ó, istenek, hogyan is nézhettétek tétlenül kétségbeesetten csapkodó, kiterjesztett karjait, hogyan ülhettetek babérjaitokon, amikor hallottátok az én egyetlenem halálsikolyát? Féltékenyek voltatok talán rá, mert szép volt, mint ti, és mert arra vágyott, hogy úgy lássa, értse a dolgokat, az életet, mint ti? Féltékenyek, mondjátok? Féltékenyek egy szabadságvágyó emberre? Hát ennyire kicsit tudtok, hát ennyire emberek vagytok, mondjátok csak, istenek? Ennyire nagyon?

– 67 –

M

INÓSZ TEHETETLEN VOLT, NEM IS NEHEZTELTEM RÁ A FOGSÁGUNK MIATT. Te-

hetetlen volt, mert a szolgák, a nyáj két pásztora részletesen beszámolt

neki arról, amit Gortüsz mezején talált, és okos ember lévén egy pillanat alatt kikövetkeztette a szerkezet mibenlétét. Ahogyan azt is, ki lehetett Pasziphaé segítségére gyalázatos vágyódásában. Nem hívatott magához mégsem. Nem találták meg ugyanis a bizonyítékot, amit mi hamu és pernye formában a csilingelı szavú patak titoktartására bíztunk. Bár értette, mi történhetett, bizonyítani nem tudta. Ahogyan abban sem volt biztos, bekövetkezett-e már az undokság, vagy a kéjtehén, amire a pásztorok rátaláltak csupán a lehetıség elıkészítésére volt. A bizonytalanság azonban még aznap véget ért: az addig kezes, szelíd, isten-küldötte bika embert ölt, a felesége pedig oly kéjben részesítette ıt, amiben házasságuk kezdete óta sem. A király megtette a szükséges óvintézkedést: halállal fenyegette meg a pásztorokat, megígérte, ha eljár a szájuk, haláluk azzal veszi kezdetét, hogy tüzes fogókkal szaggattatja ki a nyelvüket. A megrettent pásztorok komoly ígéretet tettek, megesküdtek az összes istenre, hogy hallgatni fognak. Minósz hitt az ígéretüknek, de ez nem akadályozta meg abban, hogy már másnap útnak ne indítsa ıket egy harci gálya katonáiként birodalma határira, távol Knosszosztól, a hamar lábra kapó pletykák tőzfészkétıl. És a király reménykedett. Hiába. Pasziphaé hamarosan szemmel látható jelét adta, hogy változás történt benne: már három hónap múlva nyilvánvalóvá vált, hogy új éledt sarjadt ölében. A királyi páron kívül akkor még senki számára nem volt nyilvánvaló, hogy a nász következtében, a természet minden törvényét semmibe véve, a bika undok magja vált életté Pasziphaé méhében. S a tizenkettedik hónapra – ó, istenek! –, megszületett a borzalmas, immár letagadhatatlan bizonyíték, a gyorsan növekvı, emberhúsra ácsingózó Minotaurosz. Minósz a gnóm szörny születésének hajnalán ment el a jósdába tanácsot kérni, mitévı tegyen, hogy elhárítsa házáról a gyalázat fellegét. A szörnyő gyermeket nem láthatta senki, csak Pasziphaé legközelebbi szolgálói. A királyban volt annyi bölcsesség, hogy nem ölette meg mindnyájukat. A király soha többé nem hált a királynéval. Szeretıjévé tette Paira nimfát, akinek fiai meghódították Paroszt, majd Létó leányát, a gortüniai Britomartiszt és Erektheusz király bıvérő leányát, Prokriszt, és még sok mást nıt is. Amikor Prokrisz után hajtotta felhorgadt vágya, akkor verte meg ıt szörnyő átokkal a kalandokra, a teste hiábavaló szerelmi éhségére ráunt, a dühtıl és a megalázottságtól tajtékzó királyné. Hogy az átok kimondására volt-e erkölcsi alapja vagy sem, erısen vitatható. Igaz, a Poszeidon bikájával történt esetig teljes mértékben hőséges volt férjurához, és sorban

– 68 –

szülte neki a gyermekeket, Akakalliszt, Ariadnét, Androgeoszt, Katreuszt, Glaukoszt és Thészeusz késıbbi választottját, Phaidrát. Az is igaz, hogy a bika iránti sóvárgása nem hőtlenségbıl, nem önnön beteg vágyaiból, hanem átokból fakadt. S az is tény, hogy eme átok éppen Minósz Poszeidon iránti állhatatlanságának a következménye volt. Így Pasziphaénak tulajdonképpen minden oka, joga megvolt arra, hogy ártatlannak tartsa magát. A másik oldalról azonban a király érzelmei is erısen érthetık: ha Poszeidon küldötte is volt, a felesége azért tulajdonképpen egy bikával szarvazta ıt fel. İ úgy mondta, ezután mindig érezte a királynén a bika testének szagát, magjának fertelmes bőzét. Talán a csalódás, talán az undor, ki tudja, melyik sodorta ıt aztán idegen asszonyok tárt öle felé? Pasziphaé a sokadik kalandja után mondta ki rá azt a visszataszító, az öröm legdicsıbb pillanatát véres borzalommá változtató kígyós-skorpiós-százlábús átkot. Amikor a királyné rájött, amikor megértette, hogy Prokrisz egy Kirké által kotyvasztott fızet segítségével hatástalanná tette a férjére kimondott átkát, elıször kétségbe esett, majd idıvel felemelte a fejét és bizonyított önmagának, bizonyított Minósznak, bizonyított a világnak: bebizonyította, hogy nı, hogy vágyhatnak a szerelmére a férfiak. Méghozzá nem is akármilyenek! Szeretıjévé tette elıbb Hermészt, s késıbb maga Zeusz is nemzett számára egy gyermeket, Ammónt! A király és a királyné tehát soha többé nem talált egymásra. Mindketten foglyai lettek a másik által okozott megalázottságnak, amely győlöletet szült, a büszkeségnek, amely megtorpantotta egymás felé tett lépteiket, s végül a bizonyítani vágyás és a bosszú gıgjének, amely felégette közöttük az utolsó hidakat is. Végképpen semmivé foszlott szeretetük kötele, s mint az árvíz-játéka csónakok, úgy sodródtak egyre messzebb és messzebb egymás szívétıl. S ahogyan egymástól távolodtak, ahogyan a királyban minden egyes kalandjával egyre nagyobb lett a lelkiismeret-furdalása miatt érzett győlölete önmaga iránt, úgy nıtt benne a harag ellenem: ha én nem lettem volna, vélte, ugyan hogyan jött volna létre Pasziphaé undor-násza? Igaz, ami igaz. Bár a királyné az ı végtelen, beteljesületlen sóvárgásában sem volt jobban a királyé, mint annak elıtte. A bevégeztetett esemény csak Minószhoz fordította vissza ıt, ám a király egyre betegebb lelke már nem volt képes többé a szívébe beengedni, befogadni ıt.

– 69 –

P

OR.

MELEG. TENGER. UNALOM. Tizenöt éve! Szerelem nélkül, szenvedély nél-

kül, mégis szétválaszthatatlanul egymásba és a fiunk emlékébe gabalyodva el-

telt tizenöt esztendı. Az elsı években még életben tartott a menekülés ösztöne, de aztán, amikor Kókalosz király kamikoszi udvarában meggyilkoltam Minószt – sokan mai napig azt hiszik, hogy a halála véletlen baleset volt –, elmúlt a haragja elıli menekülésbıl fakadó cselekvéskényszer is. Olyanná lettem, mint egy felfújt, majd tővel megszúrt marhabendı: összeplöttyedt bennem az élet, a célnélküliség reménytelen „lyukán” kisurrant belılem a létem, a tettek, a gondolatok értelme. Olyan lettem, mint azok a kötelek által mozgatott bábok, amelyeket még Krétán készítettem Minósz Pasziphétól való leányainak: mozogtam, tettem-vettem, de valahol útközben elhagytam az okot, a mindenre igaz miértet; s ezzel szállt ki belılem az alkotás, az új megteremtésének vágya, a vággyal pedig a rá való képesség is. Próbálkoztam ezzel-azzal néhányszor, de mivel nem foglalkoztattak a lelkem mélyébıl a munkák, a felmerülı problémák, csak hosszú órákat ültem a papirusz felett, és a tervek, az ötletek lázas keresgélése, vázolgatása helyett csak buta, gyermekes rajzokkal telt meg az értékes, üres lap. Naukraté kezdetben biztatott. Aztán szidott. Majd csalódottá vált. – Hol van az a férfi, akit Minósz udvarában megismertem, akihez férjhez mentem? Hol van az a férfi, akinek az élet maga volt az alkotás, aki azért élt, hogy két keze munkájával, elméje szikrázó gondolataival jobbá tegye a világot? Mondd, Daidalosz, hol vagy te önmagadból? – pörölt velem hosszú ideig, szinte nap mint nap. Ám nem emiatt, nem a kiábrándultsága miatt lettünk olyanok, amilyenek lettünk. Ó, dehogyis! Pontosabban nem akkor ábrándult ki belılem, amikor letettem a tollat, a szögmérıt, letettem a kalapácsot és a vésıt, nem akkor, amikor letettem a gondolataimat, hanem már sokkal korábban, talán már Kókalosz udvarában, még Minósz halála elıtt. Hogy miért, ma sem tudom. Ahogyan azt sem, miért maradt mellettem mégis, miért viseli gondomat, miért mondhatom el ma is azt, hogy mindent összevetve még mindig van feleségem. Egyre kevésbé tudom, egyre kevésbé értem, hogyan is van ez, de egyre kevesebbet gondolkodom rajta. Beletörıdtem a változtathatatlanba, a porba, a melegbe, a tenger morajába, az unalomba. Vagyis meghaltam.

– 70 –

E

GYSZER MÉG LÁTTAM KALÜDIKÉT. Beszéltem

is vele néhány mondatot. Azóta is

hordozom a lelkemben ezt a találkozást. Tulajdonképpen ma is abból élek,

abból a találkozásból. Évekig menekültem egykori, általam gazdaggá és mégis kifosztott szolgálóm elıl; évekig tagadtam, de a lelkem mélyén mindvégig tudtam: igaza volt! Amikor magányosnak éreztem magamat, amikor igazán bújhatnékom támadt, mint egy pendelyes gyermeknek, amikor a szívem otthon után zokogott az élet hófútta pusztáján, amikor rosszul ütött a szobrászkalapács, és untalan elcsúszott a vésı, amikor meddıvé váltak a kiszikkadt elmém gondolatai, és sótlanná a legszikrázóbb, legfényesebb nap, akkor mindig valósággá vált egykori jóslata: akarva, de sokkal inkább akaratlanul mindig visszatértem hozzá. Hozzá, akit megaláztam, akit odalöktem Tálosznak, aki nem törıdve mindezzel, a lénye legmélyéig feltárta magát nekem, kinyílt elıttem, mint kagyló a tőzı napon. S én szétfeszítettem a héját, kivettem mélyérıl a magam számára értékes igazgyöngyöt, a kagyló húsát pedig hagytam a száraz forróságban megrothadni. Amikor eltévedtem az életemben, mindig félrebillentett fejecskéje, csodálkozón tágra nyílt, ızike szeme, testének balzsamos illata és ölének otthonossága jutott eszembe. Mindig! Istenek, mit tettem, mit tettem Kalüdikével? S általa, nélküle való létre ítélve magamat, mit tettem azzal, aki én vagyok? Iraklion kikötıjében találkoztunk újra és utoljára. Egy hajót vártam, amely egy rakomány cseresznyefát szállított nekem, a királyi hálószoba bútorainak elkészítéséhez. A király kikötıbeli szállásának árnyékolt, hővös teraszán üldögéltem a palota belsı munkálatainak vezetıjével és Ikarosszal. Pincehideg helyi bort kortyolgattunk és várakozás közben beszéltük meg az elkövetkezı napok legégetıbb munkálatainak sorrendjét. A várt hajó fél napot késett. Kalózoktól nem tartottunk, mert Minósz flottája rendszeresen pásztázta a környezı vizeket, és kegyetlen módszerességgel számolt le azokkal a hajókkal, akik nem tudták kellı módon azonosítani magukat. Az elmúlt napok idıjárása azonban adott némi okot aggodalomra. Úgy döntöttünk, várunk még egy napot, s ha addig sem érkezik meg a szállítmány, akkor futárt indítunk Korinthoszba egy újabb rakományért. Aznap hajnalban érkeztünk Iraklionba, valamivel az elmúlt napok komor felhıitıl elrettenı, de most végre derősen ébredı Héliosz elsı sugara elıtt. A hajó, amit vártunk, egy kisebb kereskedelmi bárka volt, amely a Hellén-tenger kikötıiben városról városra járva le- majd megrakodott, megtöltve és más kikötıben rendre kiürítve hajóteste gyomrát. Rendszeresen járt Krétára is, különösen amióta a Minósz rendelte

– 71 –

építkezések megkezdıdtek. A kapitány szívesen jött ide, mert soha nem kellett üresen továbbállnia; hol olajbogyós hordókkal egyensúlyoztak a parton munkát keresı szegények, hol a keramikusok törékeny mőveinek felhordását kísérte a kapitány bıdületes erejő káromkodása egy-egy félrelépés, elcsúszás következtében cseréphalmazzá silányult ládatartalom miatt, hol a helyi szılık messze földön híres nedőit tartalmazó hordók sokat igérı kotyogásának dallamára folyt a munka. Ahogy már említettem, a Minósz által teremtett erıskező rend kedvezett a kereskedelem felvirágzásának. Hiába érkeztünk hajnalban, várnunk kellett. Nem bánta egyikünk sem, jólesett kicsit ücsörögni a halszagú tengeri szélben, ráérısen kortyolgatni a borunkat és minden sietség nélkül beszélgetni, tervezgetni. Jócskán benne jártunk a délelıttben, s mivel korán, jóval az indulás elıtt kaptunk csak be néhány falatot, kezdtünk megéhezni. Intettünk a szolgáknak, akik sietve értesítették a szakácsokat. Ikarosszal úgy döntöttünk, sétálunk egyet ebéd elıtt. A munkavezetı is felkerekedett, hogy az ebéd elkészültéig a maga dolgai után nézzen a városban. Így dél felé csendes volt a kikötı. A király bárkái a többi kereskedelmi és utasszállító hajótól elkülönítve, külön kikötıszakaszban várták az indulási parancsot. Minósz külön kis flottát tartott fenn személyes kereskedelmi céljaira, s azok a hajók is a katonai bárkák mellett horgonyoztak. De a déli órára való tekintettel ezen a partszakaszon is csend volt. A sirályok is csak ültek egymás mellett a kikötı kövein, és ernyedt bágyadtsággal néztek utánunk, ahogy komótosan ballagtunk a hajók sora elıtt. A kikötı parancsnoka domborodó pocakkal feküdt nehéz, érdes kövekbıl láthatóan sietve felhúzott, majd az évek során úgy hagyott és csak a széltıl patinásodó épületecskéje elıtt, egy nehéz ázsiai szınyegen. A láttunkra igyekezett feltápászkodni. Kevés sikerrel. Tudta, hogy a király bizalmasa vagyok, s mint ilyen, fıembernek számítottam Krétán, ezért ijedten szabadkozott: – Bocsáss meg, uram, csak ez a rettenetes meleg… Leintettem, mire megnyugodva támaszkodott neki a ház falának. – Tudod, uram, ezekben az órákban nem szokott hajó érkezni, ilyenkor nincs dolgom. Most is csupán Athénbıl várok néhány utast, de az elmúlt napok viharai után tán’ meg sem érkezik a hajó. Parancsoltok egy kis limonádét, uraim? – Köszönjük, igen. Hogy’ mondtad, Athénból jön a hajó? – Úgy van, uram, onnan. Utasok hoz, nem árút, neked nem lesz dolgod vele, uram.

– 72 –

Nem válaszoltam semmit, csak bólintottam. Athént utólag, buta módon az otthonomnak tekintettem, és a város nevének említése mindig felkavarta bennem az ottani életem egyre ülepedni akaró, de teljesen soha ki nem tisztuló emlékeit. Felhajtottuk a parancsnok szolgája által kevert hősítı italt, udvariasan megköszöntük, és elbúcsúztunk. – Heverj vissza nyugodtan, jóember! – Köszönöm, uram! Legyenek veled az istenek! Hamar a kikötı végére értünk. A partot itt már nem fedték kövek, a tenger itt már mohón nyaldosta a homokos fövenyt. Kisebb halászhajók ringatóztak lustán a hullámokon, egy félig elsüllyedt csónakban két kutya marakodott egy termetes hal teteme felett, egy part menti fáról pedig egy holló leste a pillanatot, amikor elorozhatja elılük a zsákmányt. A hajnalban használt hálók földbe levert karókon száradtak, mint hatalmas pókok elhagyott csapdái, és átható halszagot árasztottak magukból. Egy kis partmenti erdı zárta el elılünk a további utat, így megfordítottuk lépteinket. Egyre hangosabban korgó gyomorral indultunk készülı ebédünk elébe. A parancsnok épületénél járhattunk, amikor egy távoli vitorla bukkant fel a láthatár peremén. A parancsnok felénk biccentve odamutatott. – No, már ott is van az athéni hajó… Nem mondom, hogy mélységesen érdekelt volna, kik érkezhetnek a hajón. Nem az athéniak érdekeltek igazából, hanem Athén városa maga, illatának, szagának, zsivajának, eszmeiségének, az Agóra vitáinak összessége, no, az bizony nagyon is! Nem tudhattam, ki van azon a hajón, amely egy órán belül a kikötı falához simulva partra ereszti majd az utasait, de meglehetısen hidegen is hagyott a kérdés. Sokkal jobban érdekelt, hogy a láthatáron feltőnt még egy vitorla: belátható közelbe került a faszállítmány, amelyet vártam. Amikor az athéni hajó kikötött, mi már újra a teraszon ültünk, és kéjes elégedettséggel nyeltük le ebédünk desszertjének utolsó falatkáit. Nem figyeltem, mert, mondom, nem érdekelt igazából, kik szállnak le a hajóról. Én félig háttal ültem, de Ikarosz teljesen rálátott a leszállókra, bár ı is érdektelenül nézegetett csak arrafelé. Egyszerre csak megállt a mézes sütemények sorát szájához emelı keze, és tekintete a hajóra meredt. – Mi az? – kérdeztem tıle. İ nem válaszolt, csak fejével intett a hajó felé. Odafordultam és egy szemmel láthatóan az elsı virágzásán már túllevı, ám mégis szemkápráztató szépségő hölgy lépett a partra vezetı pallóra. Aranyszálakkal sőrőn teleszıtt, könnyő selyemruhát viselt, kibontott, dús hajával játszi módon incselkedett az idıközben feltámadt, könnyő tengeri szél. Lehajtott fejjel a pallóra összpontosított, és

– 73 –

tekintetét csak a parton emelte fel, amikor az illendıség határain belül kinyújtóztatta a tagjait, és körülnézett Iraklion kikötıjében. Ahogy végigpásztázta a kikötıt, találkozott a tekintetünk. İ felsikoltott, én mellényeltem a süteményem utolsó morzsáit. Kalüdiké lépett a partra. Felpattantam. – Mi történt apám? – kérdezte riadtan Ikarosz. Szinte meg sem hallottam a kérdését. Étkezıasztalunkat felborítva ugrottam át a terasz alacsony korlátján, hogy mihamarabb Kalüdikéhez érhessek. Majdnem elestem, amikor lefutottam a dombocskáról, amelyre a király szállása épült. Kalüdiké dermedt igézettel nézett felém. Mindkét kezét a szája elé kapta, és tágra nyílt szemekkel várta közeledtemet. – Kalüdiké…! Ó, Kalüdiké… – álltam meg elıtte, lihegve. İ nem szólt. Tekintete az enyémbe kulcsolódott, azzal ölelt, azzal csókolt, de sem a karja nem tárult ölelésre, sem a lába nem mozdult felém. Léptem egyet, de miközben a tekintete el nem engedett, maga Kalüdiké hátrahıkölt elılem. – Ne, kérlek, ne…! – sóhajtotta miközben két gyöngyözı könnycsepp gördült alá versenyt futva kétségbeesetten kegyelemért rimánkodó szemeibıl. Aláhulltak ölelésre tárt karjaim. Egy gazdagon díszített ruhába öltözött férfi jelent meg Kalüdiké mögött a pallón. Megjelenésén azonnal látható volt, hogy parancsoláshoz szokott ember. Megállt a palló hajó felıli végében és érdeklıdve nézett le ránk. Ügyet se vetettem rá. – Kalüdiké, tudnod kell…! – Nem akarom tudni, semmit nem akarok tudni, Daidalosz! – Igazad volt, igazad volt, igazad volt, Kalüdiké! – Miért okozol még most is fájdalmat? – Kalüdiké most megmozdult, a számra tette a kezét. Láthatólag minden erejére szüksége volt, hogy visszanyerje lélekjelenlétét. – Mondom, nem akarom tudni! Már nem. Késı, túl késı, Daidalosz! Tettem még egy lépést felé. Már nem lépett hátrébb, de a tekintete megváltozott, s megtorpantotta a mozdulatomat. A díszes ruhás férfi mellénk lépett. – Segíthetek neked, uram? Tartózkodó, de udvarias volt. Elszakítottam pillantásomat Kalüdikéétıl és ránéztem. Értelmes, kérdı tekintettel találkozott a tekintetem. Sovány, sápadt arcú, de határozott férfi volt. Olyan magas volt, mint én, de magasabbnak tőnt nálam. Talán a hosszú köntöse keltette csalóka látszat volt ez. A férfi Kalüdikére nézett, s ahogyan ezt tette, hirtelen megértettem mindent. – Köszönöm, uram, nem! Asszonyoddal még Athénból ismerjük egymást, és nagy öröm számomra, hogy újra láthatom ıt! Bocsáss meg, hogy téged nem köszöntöttelek

– 74 –

illendıen, nem tudtam, hogy utolsó találkozásunk óta férjhez ment! Én Daidalosz vagyok. Kit tisztelhetek benned, Kalüdiké férje? A férfi elismerıen, megenyhülve bólintott. Nem árulta el meglepettségét, egy apró izomrándulása mégis arról tanúskodott, tisztában van azzal, mit köszönhet nekem anyagilag a felesége. – Öröm számomra, hogy megismerhetlek, Daidalosz, feleségem volt ura és felszabadítója, Knosszosz építıje! Én Pnematikhosz vagyok, spártai hivatalnok – hajtott fejet elıttem. – Öröm számomra a találkozás, Pnematikhosz! Csend lett. Beszédes, zavart csend. Szerencsére közben Ikarosz is odaért hozzánk. Bemutattam ıket egymásnak. – S most bocsássatok meg, de dolgunk van, hamarosan befut a kikötıbe a hajó, amelynek érkeztét várjuk itt a kikötıben! İszintén remélem, lesz még alkalmunk találkozni itt, Iraklionban! – hazudtam. Kalüdiké lehunyta pilláit, ebbıl tudtam, tisztában van kegyes hazugságommal. Udvariasan elbúcsúztunk egymástól. Egyikünk sem nézett hátra, csak zokogó szívünk kapaszkodott kétségbeesetten egymásba. Akkor láttam ıt utoljára. – Ki volt ı, atyám? – kérdezte Ikarosz, amikor újra helyet foglaltunk a szolgák által idıközben rendbe tett teraszon. Körülbelül egy elütni való negyedóránk maradt a várt hajó kikötéséig. – İ, Ikarosz? İ lehetett volna a te anyád, ha Athénban helyén lett volna a szívem! – feleltem a messzeségbe révedve, feldúltan, összetörve. Nem is szólaltunk meg, amíg partot nem ért a cseresznyefa-szállítmány. Bár felkaptam a fejemet, végül csak fáradtan legyintettem arra a gúnyos, kárörvendı vijjogásra, amit a királyi pihenıház tetejére alászálló két fogolymadár csapott. Leereszkedtem Ikarosszal a dombról, hogy megnézzük, méltó-e a megérkezett faárú a király palotájához.

T

ALÁN FÉL ÉV TELT EL, amikor

megtudtam egyet s mást Kalüdiké Athénból való

távozásom utáni sorsáról. Szépítsem? Nincs miért szépítenem, hiszen nem ı

tehet róla, mindenért én vagyok a felelıs. S amit megtudtam, attól igen mély tiszteletet és hálát kellett éreznem az iraklioni kikötıben általam némileg arrogánsnak tartott Pnematikhosz iránt. Egy athén környéki kıbánya tulajdonosa szólta el magát, nem tudva, hogy a közelben vagyok. Építıanyagot hozott a palota falának építéséhez, és sokadik szállítmá-

– 75 –

nyának megérkezte után a végelszámolás végett hajtott le kocsijával Iraklionból Knosszoszba. Erısen kövéredésnek indult, az életet láthatóan tárt karokkal magához szorító fickó volt, dús, rendezett szakállal és huncutul mosolygó szemekkel. Amikor a Kalüdikérıl szóló félmondatát meghallottam, fél lábbal már a fogatán állt, éppen indulni akart vissza a kikötıbe, a hajójához. Az elsı számú építımesteremtıl búcsúzott, akivel, valahonnan nagyon jól ismerhették egymást. Legalábbis mozdulataik és szavaik errıl árulkodtak. – Tudod Eurobosz, nagy firma ez a ti Daidaloszotok! Van Athénban egy gazdag hölgy, a jóságos Kalüdiké, nos, mondhatom, ıt alaposan tönkre… Ekkor léptem ki az épületbıl. Kicsit összezördültem Minósszal egy építészeti megoldás felett, amit ı így akart, én meg amúgy, és egyikünk sem engedett, mindketten ragaszkodtunk a magunk elképzeléséhez, ı esztétikai, én statikai indokok miatt, ezért meglehetısen feldúltan, önmagam gondolataival elfoglaltan robogtam át az épületen. Az agyam felfogta ugyan a kıszállító gazda szavait, de egy lépéssel lassabban, mint kellett volna, nem tudtam már idıben megállni, hogy észrevétlenül tovább hallgathassam ıt. Amikor meglátott és rádöbbent, hogy hallottam a szavait, ijedten, megnyúlt arccal, alázatosan meghajolt elıttem. – Uram…, jó Daidalosz… Forrt bennem a harag iránta, elsı indulatomban ütésre emeltem a pálcámat, de szerencsére még idıben kijózanodtam. A kıszállító nem elhanyagolható befolyással bírt az athéni kereskedık között, és vagyonunkat tekintve én tulajdonképpen alatta álltam, csupán Minósz kitüntetı barátsága tett engem Knosszoszban nagy emberré. Hírnevem jócskán túllépett társadalmi rangomon, illetve ami volt belıle, azt sokkal inkább a hírnév biztosította számomra, mintsem az aranypénzeim halmainak száma. Leengedtem hát a kezemet, és egy pillanatra lehunytam a szememet. – Bocsáss meg, kérlek! – szóltam a kereskedıhöz. – Amit az imént mondtam, uram… – sunyított az, még mindig megszeppenve. Nem engedtem a mondatát befejezni. – …az tulajdonképpen igaz – nyugtattam meg ıt is, és magamat is. – Tudsz valamit Kalüdikérıl, mondd? – Mióta nem láttad ıt, uram? – Amióta elhagytam Athént. – Nem is tudom, mit mondjak neked! – sápítozott a bányatulajdonos. – Nem éppen szép történet az övé uram, és nem akarnám megszomorítani a szívedet, ekkora munkák közepette!

– 76 –

– Ne ezzel törıdj! – horkantam fel, de ismét gyorsan összeszedtem magam, nyugalmat erıltettem magamra. – Tehát tudsz valamit Kalüdiké sorsáról. A hajód megvár, kérlek, jöjj velem, és itt, az árnyékban mondd el nekem, amit tudsz! – parancsoltam ellentmondást nem tőrı hangon. Hát ı elmondta, én pedig, istenek, ti ott az Olümposz magasságában, megtudtam, mit tettem vele, vele, aki olyan nagyon szeretett engem! Itt van hát, ami történt! Kalüdiké teljesen összeomlott, kifordult önmagából a távozásom után. Nem törıdött a vagyonnal, amit otthagytam neki, ugyanúgy élte tovább az életét, mint annak elıtte, mintha még mindig rabszolga lenne. Addigi szobáját nem cserélte fel egy világosabb, tágasabb szobával, nem evett, nem ivott mást, mint addig, nem öltött magára más ruhákat, és nem járt ezek után sem más helyekre, mint addig. Pedig mindezt megtehette volna, hiszen, ahogyan ezt említettem már, az athéniek rugalmassága szinte végtelen volt: nem az érdekelte ıket, honnan van a vagyon, hanem az, mekkora. Lehet, hogy tegnap még rabszolga voltál, de ha ma aranyszegély díszíti a ruhád szegélyét – néha még akkor is, ha valami fıbenjáró vagy túlságosan nyílt ocsmányság terheli a lelkedet, a múltadat – megnyílnak elıtted az ajtók, a társaságok, és az aranyad ragyogása elnyomja esetleges pallérozatlanságodat, a birtokod, birtokaid nagysága betemeti azokat az árkokat, amelyek tegnap még oly áthidalhatatlanul elválasztottak a város elıkelı köreitıl. Kalüdiké tehát egyáltalán nem élt a hirtelen ölébe szakadt gazdagsággal. Ahogyan ıt nem, annál inkább érdekelte az athéni ifjak egy jól meghatározott csoportját, mi mindene is lett a vonzó, mővelt, óriási szívő, egykori szolgálónak. Biztos vagyok benne, csak hitték, hogy ki tudják játszani Kalüdiké éberségét. Ami történt, a tudtával történt, és általam meggyilkolt lelke agóniájából fakadt, nem pedig erkölcseinek feslettségébıl, vagy vére túlságosan alacsony forrpontjából. Nem szaporítom a szót: Kalüdiké erkölcseire nap nap után egyre sötétebb árnyék vetült. A mégoly rugalmas athéniak sem állták meg szó nélkül, ami még csak nem is diszkréten tapintatos elkendızöttséggel, hanem mindenki szeme láttára történt. A nyilvánosság számára Kalüdiké mit sem változott, de a szerelem oly kétségbeesett nyilvános üldözése, amely a legtöbb, általában kárörvendı szemlélı számára a származás, az elvek, a neveltetés nagyon súlyos hiányait tette jogosan megkérdıjelezhetetlenné, az minden, ıt jobban ismerı athéni számára felfedte, hogy Kalüdiké a megalázottságtól, a fájdalomtól teljesen elveszítette önmagát. Gyermek is fogant a méhében. Egy gyermek, aki soha nem született meg. Egy gyermek, aki lehetett volna az én gyermekem is. Egy gyermek, akinek életét az én Athénból való távozásomat oly igen megsürgetı vajákos asszony oltotta ki, ezáltal

– 77 –

téve lehetıvé, hogy Kalüdiké folytassa kétségbeesett szerelmi ámokfutását. Ki tudja, hány férfi tartotta ıt karjaiban, ki tudná felsorolni, hány éjjelen keresett engem másokban, ki ismerné ölelés közben félrehajtott fejjel elsírt könnyeinek csillagtengerét, ki lenne képes megérteni azt az állhatatos elszántságot, amellyel bizonyítani igyekezett magának, hogy azért, mert nem kellett Daidalosznak, nos, azért még nıbıl van, akad férfi, aki szerelemmel tud rátekinteni, akit kívánhatnak annyira, hogy utána nyúljanak; utána, akit az ı egyetlen, igaz szerelme maga mögött hagyott. Kalüdiké csúszott, egyre csúszott lejjebb és lejjebb, ahogyan egy elcsigázott öszvér vontatta, alaposan megrakott fogat a hegyi ösvény sarán csúszik a szakadék felé, lassú, kétségbeesett megállíthatatlansággal. Ezt az önpusztítást állította meg Pnematikhosz. Megragadta Kalüdikét, megtartotta a szakadék szélén, majd lassan-lassan egyre feljebb húzta ıt. Az ágyába sem engedte be mindaddig, amíg az asszony ki nem józanodott annyira, hogy maga akarjon mellé odabújni. De nem csak úgy általában mellé, hanem mellé, Pnematikhosz mellé! Kezébe vette az általam Kalüdikére hagyott vagyon kezelését is, ám szigorúan elkülönítette azt a saját javaitól. Intelligens ember lévén tudta, Kalüdiké soha nem lesz képes ıt úgy szeretni, ahogyan engem szeretett, de Pnematikhosz mégis szerette ıt annyira, hogy önnön boldogságát alárendelje Kalüdiké boldogságának, és amennyire rajta áll, lehetıvé tegye számára, hogy élhetı, erkölcsileg is tiszta életet éljen. Mondom, Pnematikhosz szerette ıt ennyire. İ szerette!

K

ÓKALOSZ KIRÁLY TÁRT KAROKKAL FOGADOTT

a szicíliai Kamikoszban épült

palotájában. Ismerte a történetemet, tudott majdnem mindenrıl és majdnem

úgy, ahogyan történt. Tudott Táloszról, tudott Knosszoszról, tudott Pasziphaéról, tudott az istenek Minósznak kinyilatkoztatott büntetésérıl, tudott a Labürinthoszról, s tudott tragikus megmenekedésemrıl is, amelynek eszközeit kérésemre ereklyeként ıriztette Cumaeben, egy aranytetejő, Apollónnak szentelt templomocskában. Tisztában volt azzal is, hogy Minósz az irántam érzett, egyre fokozódó győlöletében képes lesz felrúgni a Kréta és Kamikosz közötti évek óta tartó békét, mégis befogadott engem, fıleg azért, mert nem értette igazán, és elfogadhatatlannak tartotta Minósz ellenem zubogó haragját.

– 78 –

– A hibát Kréta királya követte el, amikor nem áldozta fel a bikát, te csupán az istenek eszköze voltál arra, hogy a királyné újra felé forduljon! – mondta felháborodva. – Mire hát Minósz győlölete? Sokkal helyénvalóbb lenne, ha hálás lenne neked! Kókalosz tisztelte a tudásomat és szüksége is volt rám. Meg akarta erısíteni a városát és a támadásoknak ellenálló falak megérték számára azt a kockázatot, hogy esetleg kivívja maga ellen Minósz rosszallását. Ezzel együtt mindketten elkövettünk mindent, hogy kamikoszi jelenlétem, amennyire csak lehet, titokban maradjon. Mégsem maradt titokban. A végzet úgy hozta, hogy egy lepcses szájú szolga fecsegése nyomán a hír, hogy Kókalosz udvarában vagyok, szép lassan, ahogyan egy prédáját lesı kígyó tekergızik mit sem sejtı áldozata felé, eljusson Minósz fülébe is. Kréta királya addigra teljesen kifordult önmagából. Haragját nem enyhítették sem Erósz által gazdagon megáldott kalandjai, sem a pazar lakomák, sem az a tény, hogy napról napra biztosabbá vált a Földközi-tenger feletti uralma, sem pedig, az, hogy állt a párját ritkító palotája, állt az addig sehol nem tapasztalt építészeti és védelmi megoldásokkal emelt városfal, és állt a világon egyedülvaló börtön is, a Labürinthosz. Minósz vigasztalhatatlan volt: elveszítette a feleségét és elveszítette a barátját is. Pasziphaé kéjvágyának árulása mindörökre összekapcsolódott lelkében az én nevemmel és arcommal, megcsalatottsága, vélte, az athéni ezermester segítsége nélkül soha nem következett volna be. Nem látta be, nem akarta belátni, hogy Pasziphaé sóvárgása független volt akaratától és természetes érzéseitıl. Ahogyan azt sem, hogy tulajdonképpen én segítettem a királynét ahhoz, hogy újra a király legyen testi vágyainak és lelke tüzének célja. Minósz csak azt látta, hogy hitvese ölét egy állat szennyezte be és ennek lehetıségét a bizalmába fogadott barát tette lehetıvé. Sértettsége és megalázottsága mindent túlszárnyalt, bosszúvágya a pokol tüzeként égette gyilkolni akaró szívét. Hiába próbáltak a lelkére hatni belsı emberei, hiába fordult újra és újra a jósokhoz, hiába igyekezett figyelmét elterelni a politika dicsıséges és a kereskedelem ügyesbajos gondjaival, minduntalan egyetlen cél lebegett csak a szeme elıtt: elpusztítani Daidaloszt és Ikaroszt, a két királyné-becstelenítı bitangot! Bosszúszomjának csak újabb és újabb tápot adott az a tény, hogy a legyızhetetlen bika, amerre járt, vért, pusztítást és könnyeket hagyott maga mögött. „Ez a dög is kezes volt, amíg a Gortüsz mezején az az egekre kiáltó gyalázat be nem következett!” – dühöngött Minósz. S szomorú ugyan, de ebben bizony tagadhatatlanul igaza volt. Minósz a görög városok bőnének tudta be, hogy a Poszeidon küldte állat a fiát is megölte, és elrendelte számukra, hogy minden Nagy Év végén hét ifjút és hét szüzet küldjenek neki a knosszoszi Labürinthoszba számára, Minotaurosznak eledelül. Fáj-

– 79 –

dalmát és elvakult dühébıl fakadó, egyre fokozódó kegyetlenségét nem enyhítette az a tény sem, hogy a hıs Thészeusz közben az Akropoliszra vonszolta a bikát, és ott Athénének és Apollónnak áldozva végül és végre elpusztította. Dicsıségére legyen mondva, Thészeusz volt az, aki aztán, megelégelve az athéni ifjak és szüzek pusztulását, a harmadszorra esedékes adó megfizetésekor, kijátszva Minósz éberségét, megölte az átok-következmény torzót. A király lánya, Ariadné volt segítségére. İt meg én okítottam ki arra az azóta nagyon ismertté lett fonalas-trükkre. Így jutott ki Thézeusz a Labürinthoszból. Minósz dühe azonban a sok-sok kiontott vérrel egy szemernyit sem csillapult, sıt, mintha csak ez hozta volna meg igazán kedvét az elpusztításomhoz. Bosszúvágya rögeszmévé merevedett: sokszor uralkodását elhanyagolva, mindennapi teendıit félretéve, pénzügyeire fittyet hányva, idejét nem kímélve kereste az új és még újabb lehetıségeket, hogyan bukkanhatna a nyomomra. Követeket, kémeket küldött a Hellén-szigetekre, görög földre, a nagyvárosokba és a kis falvakba, a tavakhoz és a hegyekbe. Kréta uralkodója. A Földközi-tenger ura, nem kímélte a pénzét, befolyását és hatalmát. Szinte teljesen lekötötte az emésztı vágy, hogy elpusztítson egy athéni feltalálót, aki – ahogy ı vélte – tönkretette, szétzilálta az életét. Pedig csak az ı gondolkodása bicsaklott meg: ahelyett, hogy úgy élt volna, ahogyan gondolkodott, úgy kezdett gondolkodni, ahogyan élt. Ember volt, és még emberebb lehetett volna, ha az elérhetetlen bosszú gondolatának mohó vágya szinte állattá nem teszi. Az egyik legnemesebb lélek volt, amikor Iraklionba érkeztem, és az egyik legkorlátoltabb uralkodóvá vált, amikor végül megöltem. İ cserkészett utánam, de mégis én lettem az ı végzetes vadásza.

A

MENNYIRE LEHET, RÖVIDRE FOGOM, MERT MÉG MA IS FÁJ AZ EMLÉK.

Nem min-

dennap öli meg az ember a barátját.

Féltem, persze, hogy féltem Minósztól. Tartottam a haragjától, hallottam arról, hogy a szeme vérben forog, ha a nevemet említik elıtte. S tudtam, az ellenségeivel nem sokat kukoricázik; én pedig ellenséggé váltam a tudatában. Amit tettem, a róka által sarokba szorított nyúl erejével és kilátástalanságával tettem, és meggyızıdésem, hogy egy véres háborút is elkerültem a gyilkossággal. Minósz igen eszes cselhez folyamodott, hogy rám találjon. A mindenit, de még milyen eszes cselhez! Bár egy kész hadiflottával jött a város alá, mégsem fegyverrel lépett partra. Ó, dehogy fegyverrel! A kezében egy kagylót tartott, egy csupasz, üres tritón-kagylóhéjat, és azzal közeledett méltóságteljes léptekkel a városkapu felé.

– 80 –

Amint a kapuhoz ért, jobbjába vette a kagylót, balját a szívére téve meghajolt, majd erıs baritonján a következıt kiáltotta: – Kréta uralkodója, a Földközi-tenger ura üdvözletét hozza a nemes Kókalosz királynak, Kamikosz uralkodójának! Békével jöttem, nem fegyverrel! Görög hon legelmésebb fejedelmét keresem! Nyissatok kaput, hátha éppen a ti királyotok az! Igen, a kagyló volt a csel. Valóban a legelmésebb embert kereste Minósz, valóban azt, csak éppen nem fejedelmet, uralkodót, hanem engem. Sorra járta a királyságokat, és ahol csak járt, kagylóját mindenhol felajánlotta a városok urainak. Csupán annyit kért, főzzék fel a tekervényes járatú kagylót egy fonalra, úgy, hogy a fonal annak minden járatát átjárja. A feladatot természetesen sehol, senki nem volt képes megoldani, hiába is tőzött ki Minósz hatalmas jutalmat a feladat megoldójának. Pedig a jutalom valóban mesés gazdagságú volt, azt is mindenhová magával vitte, ínycsiklandozni. De bármennyi legyen is belıle, az arany nem pótolhatja a leleményességet. Kókalosz parancsba adta mindazoknak, aki tudtak kamikoszi ottlétemrıl, hogy hallgassanak. Így amikor Minósz mintegy mellékesen rákérdezett itt-ott, ennél-annál, nem jártam-e Kókalosz udvarában mostanában, csak nemet ingó fejekkel találkozott. Kókalosz is töprengett egy sort a kagyló felett, vonzotta a Minósz-hozta láda tartalma, s még inkább a legelmésebb uralkodó cím, de mivel szíve nemes indulatainak nagysága jóval meghaladta értelmi képességeit, Minósz érkezésének éjjelén felkeresett kamikoszi lakhelyemen és átnyújtotta a kagylót. – Meg tudod oldani? – Mindent meg lehet oldani – feleltem némi önteltséggel, és átvettem tıle a megoldandó feladatot. Még aznap este rájöttem a titok nyitjára. A kagyló hegyébe fúrtam egy apró lyukat, majd bekentem mézzel a lyuk szélét. Egy hangyácska potrohára pókháló-vékony selyemszálat kötöttem, és odatettem ıt a kagyló széles szájához. Bevált a tervem. Az apró állat kiváló szaglószerve azonnal megérezte a méz illatát, és rövid, izgatott felalá futkosás után, a kagyló belseje felé szedte apró lábait. Hamar eltőnt a szemem elıl, de pár másodperc múlva megjelent a kagyló csúcsába fúrt lyuknál, és elégedetten falta körkörös futása jutalmát. A selyemszálra rákötettem egy vastagabb selyemszálat, arra pedig az átvezetendı fonalat: készen is voltam a feladat megoldásával. Elégedetten nyúltam el ágyamon. Büszkeségem miatt beleestem Minósz csapdájába: ı tudta, hogy ezt a feladatot rajtam kívül senki nem lesz képes megoldani. Én pedig nem tudtam, nem ismertem fel, nem jöttem rá, hogy ı eleve nekem találta ki az egészet.

– 81 –

Másnap Kréta királya bizonyos lehetett abban, hogy Kókalosz rejteget engem. És innen politikává fajult az athéni feltaláló sorsa. Igaz, Minósz meggyilkolásával a válságot is megoldottam egy nap alatt. Amikor Kókalosz a királyi ebédlıteremben átadta neki az átfúrt, fonalra főzött kagylót, Minósz arca felderült, és minden teketória nélkül így szólt. – Kár, hogy nem te oldottad meg a feladatot, Kókalosz király! Add át nekem Daidaloszt, és azonnal elvonulok hajóhadammal a városod alól. Ha nem adod át, hát erıszakkal keresem meg ıt, de tudod ez mit jelent számotokra, ugye, Kamikosz uralkodója? Kókalosz elsápadt, nagyon jól tudta, mit jelentenek Minósz szavai: vért, könnyeket, szenvedést, éhséget. Természetesen az én fejem nem érte meg számára a város pusztulását, bármennyire igazságtalannak is tartotta Minósz haragját. – Nem válthatom ki ıt, nemes Minósz király? Mennyi pénzt kívánsz érte? Minósz halvány mosollyal megcsóválta a fejét. – Nem olyan természető dolog ez, ami pénzen megváltható, Kókalosz király. A becsületemrıl, a királyságomról és a királynéról van szó. – Ebben a sorrendben, ó, Kréta uralkodója? – Merész vagy Kókalosz! – szorult ökölbe Minósz keze. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy erkölcsi kérdéseket vitathass meg velem! – Pedig Daidalosz segített rajtad, Minósz… – Ugyan! – csapott súlyosan az asztalra egykori barátom. – Segített? Segített, azt mondod? A felségemet egy bika hágta meg, Kókalosz, ebben segített a te védenced! Pasziphaé egy bikával csalt meg engem, és ráadásul olyan hálás volt ezért a te Daidaloszodnak, hogy még a jogosan kiszabott büntetésembıl is segített neki megszökni! Rajtam röhög mindenki, aki csak hallott az esetrıl. Rajtam, a Földközi-tenger urán! Érted te ezt Kamikosz királya? Ha Daidalosz nincsen, Pasziphaé soha nem tárta volna királyi ölét egy… egy állat elé! Kókalosz egy pillanatig hallgatott. A megcsalt férj iránti együttérzése hadra kelt lelkében a józan ésszel. De végül csak kimondta, amit gondolt. – Minósz, ha Daidalosz nincsen, Pasziphaé még ma is a bika után sóvárog, ahelyett, hogy a te kegyeidet keresné, és végsı soron te nem áldoztad fel azt az állatot… – Elég legyen! – csapott széles pengéjő kardjára Minósz. – Elég legyen, Kamikosz királya! Nem vitatkozni jöttem hozzád. Ha kiadod nekem Daidaloszt, holnap reggel vitorlát bontok városod alól. Így a béke is megmaradhat közöttünk. Ha nem adod át az athéni ezermestert, készülj a legrosszabbra, Kókalosz! – mondta, és súlyos léptekkel elhagyta a termet.

– 82 –

Rövid volt az idı nagyon, cselekedni kellett. Ezt követelte mind a politika, mind a józan ész. Kókalosz nem tudott dönteni, döntöttem hát én helyette. Minósz még aznap este meghalt. Kréta ura, amint elhagyta az ebédlıtermet, a Kókalosz által rendelkezésére bocsátott szállására viharzott. Tudta, a sorsunk, az athéni ezermesteré, Kókalosz királyé és egész Kamikoszé az ı kezében van. Azt azonban nem tudta, hogy amint a vitorlái feltőntek a láthatáron, én már készen voltam a tervemmel, s kevéssel azután, hogy horgonyt vetett a had, a nagyjából elkészültem a gyakorlati kivitelezéssel is. Könnyő dolgom volt, azokban a napokban építettem meg Kókalosz számára a palota víz- és csatornarendszerét. Tudtam azt is, hol szokta Kókalosz elszállásolni a magas rangú vendégeit. Az ötlet, a gyilkosság terve, amelyet majd mindenki balesetnek tud be, szinte gondolkodás nélkül adta magát, bár be kell vallanom, nagy segítséget jelentett Kókalosz feleségének egyik aggodalmaskodó udvarhölgye is, aki félelemtıl csillogó szemmel kérdezte tılem: – Mondd csak, mi történik akkor, ha valahol ereszteni kezd a vizet vezetı káva? A nyakunkba zúdulhat a forró víz? Nem tudtam, és nem is akartam ıt teljesen megnyugtatni: – Sajnos ez elıfordulhat, szép hölgy, bár én még soha nem találkoztam ilyen esettel… S lám, mégis a szép udvarhölgynek volt igaza, sajnos még aznap este történt egy szörnyő baleset: egy rosszul illesztett kı meglazult, és tőzforró tartalmát egy emelettel alább, egy hálóterembe zúdította. Nem a cinizmus mondatja velem: fájdalom, de éppen Minósz ágya felett lazult ki a végzetes tégla. Istenek, ó, istenek! Négyszáz liter, forrásban levı víz ömlött Kréta királyára! Szinte semmit nem szenvedett. Azonban nem volt sem erım, sem bátorságom megnézni ıt a baleset után. A szolgák, akik kivitték ıt, inkább semmit sem mondtak. Elhárult a veszély a fejem fölül, elhárult a háború rémének fenyegetése a város, Kamikosz fölül. Elhárult, mert meghalt a barátom.

P

OR.

MELEG. TENGER. UNALOM. Nem volt mindig így. Miután ideköltöztünk

Szardíniára, több éven keresztül társult még mindehhez a lelkiismert-furdalás

is. A Tálosz és a Minósz halála keltette lelkiismeret-furdalás. Volt idım gondolkodni. Tengernyi sok idım volt rá. Akkoriban sokkal inkább lefoglalt a múlt, mint a por, a tenger, a meleg és az unalom. Számtalanszor kiültem kedvenc hegycsúcsom egyik

– 83 –

sziklájára, órákon keresztül bámultam a végtelent, és hagytam, hogy cibálja akkor még dús üstökömet a pajkos-játékos Aiolosz. Mindig úgy gondoltam, én irányítom a sorsomat, ura vagyok mind magamnak, mind azoknak az eseményeknek, amelyeknek részese vagyok. Soha nem kételkedtem a képességeimben, soha nem vontam kérdıre az isteneket, miért lettem olyan, amilyen, miért az a sorsom, amit a magaménak mondhatok. Soha! Mindig bizonyos voltam abban, Athénban is, Krétán is, Kamikoszban is, hogy bár össze-össze futok az istenek akaratával, de alapvetıen nincs más dolgom velük, mint megadni nekik a kívánt áldozataikat, részt venni a nekik szentelt ünnepségeken, oltárt emelni házaim központi helyein, és a kellı idıkben imádkozni hozzájuk. Egy alkalommal azonban, amikor egy naplementekor a csúcson levı sziklán üldögéltem, történt valami apróság, egy egyébként említésre sem méltó dolog, ami mardosó kételyt ültetett el bennem. Tulajdonképpen nem történt semmi különös. Valóban apróság volt csak, mégis összetörte az egész életemet, megváltoztatta a múltamat, és egy kegyetlen mozdulattal széttépte a jövımet is. Az utóbbi már saját lelkem tehetetlenségébıl fakadt. Ültem a kövemen, és néztem a tengert. Koponyámban fésületlen gondolatok cikáztak, de meg sem próbáltam rendet teremteni közöttük, hagytam, őzzék egymást kedvükre. Ahogy így ültem minden különösebb cél és akarat nélkül, és lelkem fodrozta az alkony hővöse, egy semmi kis apróság kirángatott mélázó gondolattalanságomból: a fülem mellett szemtelen döngicsélés ígért estébe nyúló, véres vakarózást. Egy szúnyog kereste nyakamon a betevı vacsorának valót. Elıször csak elhessentettem, de nagyon éhes lehetett szegény pára, mert nem tágított. A késı ıszben kétségbeesett akarással, az elmúlás közelségének utolsó felszíncsapásaival próbált nyakam vékony bırébıl néhány csepp éltetı nedőt, vöröslı vért magába szivattyúzni. Amikor elhessentettem, elsı rémületében éppen a szemem elé röppent a balga, és én nem tettem mást, mint amit ilyen nyári alkonyulaton bármelyikünk tesz: megtapsoltam fürge szárnyainak gyors mozdulatait, tiszteletre méltó próbálkozását, hogy nálánál mennyivel nagyobb és eszesebb lényt próbált meg csapdába csalni. De úgy tapsoltam meg, hogy tapsom egyben szomorú hattyúdalát is jelentette: apró, törékeny kis teste szétzúzva, összepréselve, nedvet eresztve laposodott tenyeremen. Az elızı pillanatban még vad zümmögéssel berregı szárnyai letépve, testétıl néhány milliméterre. Lucskosan mozdulatlankodtak tenyerem gyilkos melegében. Néztem az elıbb még virgonc kis állatot, aki nem akart mást, mint élni, mint néhány napig még élvezni a szabadságot, a létezést, mielıtt az ısz hidege végleg el

– 84 –

nem fekteti a rét főszálai között a földön; nem akart mást, mint vacsorázni, és tovább zümmögni a késı ıszi alkonyatban, de én egyetlen tenyércsapással véget vetettem létének, amely úgy sem lett volna hosszabb pár napnál, de amely pár nap mégis az életet jelentette volna számára, a boldog repkedést, az ısz utolsó meleg napsugarainak simogató érintését. Ott feküdt az apró kis szúnyog, péppé zúzva a tenyeremben. Azért feküdt ott, mert ha vacsorához jut, az számomra kényelmetlenséget okozott volna; holott ı maga mit sem tudott arról, hogy apró fullánkjából miféle, az emberi testre oly kellemetlenül ható anyag fecskendezıdik bıröm alá. Nem bántani akart, hanem enni, léte mégis emiatt ért véget. S ahogy néztem a természet apró kis felcserének általam szétmasszírozott testét, belém hasított a gondolat: ha nem ösztöneim szerint cselekszem, még élhetett volna, még élvezhette volna a létezést ez az apró kis rovar. Ha csak egy másodpercig gondolkodom, talán inkább még néhányszor elhessegetem ıt, mintsem, hogy megöljem. És belém hasított a jéghideg felismerés: talán minden esetben van másik lehetıség is, talán nem szükség- és sorsszerő minden döntésünk. Talán az akaratunkba nem szólnak bele az istenek. Talán sokszor csak tudomásul veszik, amit mi akarunk, s nem ık maguk írják elı nekünk a kikerülhetetlen lépéseink sorozatát. Addig az alkonyi óráig az életet mindenestül az istenek elkerülhetetlen játék-akaratának tekintettem. Olyan akaratnak, amelyet lehetetlen megkerülni, lehetetlen megmásítani, hiába bármilyen tépelıdés, bármilyen útkeresés, bármilyen mástakarás. Olyan akaratnak, amelyet nem akarva is követünk. Úgy gondoltam, ha ebbe az akaratba beleilleszkedünk, akkor lehetünk urai a sorsunknak, úgy gondoltam. Ezen akarat beteljesüléseként tekintettem mindig mind Tálosz, mind Minósz halálára. Nem örvendeztem egyik felett sem, de úgy véltem, ha egyszer én voltam a kiszemelt eszköz, akkor nekem kellett végrehajtani, amit végrehajtottam. Lehetett volna bárki más, aki megteszi, de mivel én voltam a kiszemelt, hát én végeztem be mindkettıjük sorsát. A kis szúnyog péppé tapsolt teste a tenyeremben azonban arról beszélt, hogy eddig tévedésben éltem: igenis lett volna lehetıségem arra, hogy olyan utat-módot keressek, amellyel Tálosz is, Minósz is kikerülhette volna átkozott agyam tökéletes terveinek végzetét! Néhány éven belül elmúlt a szúnyogölés gerjesztette lelkiismeret-furdalásom is. Áldott agyam nem találta meg ugyanis a másik megoldást. Azt az utat-módot, amely által Tálosz és Minósz még ma is szívhatnák az istenek áldott levegıjét. Pedig ıszintén kerestem a választ, ıszintén, a lehetséges, kiszámítható következményeket számításba véve végigvezettem magamban minden megoldást.

– 85 –

Mert utólag könnyő, utólag könnyen okos az ember, az események bekövetkezte után, azoknak következményeit is jól ismerve könnyen levonja már a következtetéseit; de amikor a dolgok közepette gyötrıdik a megoldás felé nyújtózkodó kezekkel, a jövı ismeretének hiányában semmi sem világos. Nincs más megoldás, mert nem tudni, mi a másnak a következménye. Nem kerülhetjük el- és ki a Moirákat. Sajnos, sajnos nem. A fenébe is, maradt tehát a por, a tenger, a meleg és az unalom! A fenébe is, a fenébe is, a fenébe is!

N

EM GONDOLKODTUNK RAJTA, NEM TÉPELİDTÜNK

hosszú órákat börtönbéli

munkaasztalunk felett; az ötlet, az egyetlen lehetséges megoldás úgy lepett

meg bennünket, mint hirtelen nyári zápor az útporos vándort. Tulajdonképpen túlzás, hogy bennünket. Ikarosz volt az, akinek egyik pillanatról a másikra bevillant a magunk emelte falak közüli szabadulásunk egyetlen lehetséges módja. Sok és még több ötletet felvetettünk, latolgattunk és mérlegeltünk már addig, de mindig beleütköztünk valami áthidalhatatlan nehézségbe, valami olyan akadályba, amely lehetetlenné tette a megvalósítást, amely újra és újra elzárta elılünk a szabadság elérésének lehetıségét. A legáthatolhatatlanabbnak

tőnı

aka-

dálynak a Labürinthosz ırbástyáinak tetejére ültetett íjászok tőntek, akik azt a parancsot kapták, hogy a legkisebb mozgásra, ami csak a falak tetején megjelenik, feszítsék ki íjuk idegét. Nagyon sokszor találtam úgy Ikaroszra, hogy csak feküdt az ágyában és bámulta a kék eget, vagy egy erısen kormozott lemezen keresztül a Napot vizslatta, mit sem törıdve azzal, hogy komoly bántalom érheti a szeme világát. A Nap és a szabadság járt ilyenkor mindig a fejében.

– 86 –

Egy alkalommal, éppen akkor, amikor beléptem hálóhelyiségünkbe és fáradtan lerogytam az ott álló bambuszszékre, egy vadkacsa csapat húzott el felettünk. Hangos, csáráló ricsajukra Ikarosz felkapta a fejét, felnézett rájuk, majd, mint aki kígyóra lépett, izgatottan felpattant ültı helyébıl. – Ez az! Édesapám! Ez az! A madarak! İk szabadok, mert repülni tudnak! Repülni tudnak, mert van szárnyuk! – kiáltotta magáról megfeledkezve. – Elrepülhetnek a Napig, közvetlen közelbıl érezhetik a melegét… Ez az: szárnyak! Szárnyakat kell készítenünk magunknak! Szárnyakat, szárnyakat… – hajtogatta boldogan ragyogó arccal. Elsı hallásra persze, ırültségnek tőnt az ötlet, persze, hogy annak – még hogy az ember szárnyakkal repüljön! –, de mind többet forgattam elmémben agya izzó lávafolyamának szikráját, annál elismerıbben cöccögtem. Nem sejtettem az eljövıt, egyáltalán nem sejtettem, pedig akár sejthettem volna, hogy Ikarosz számára a szabadság, a repülés, a Nap valami egészen mást jelent, mint bárki földi halandónak. Nem sejtettem, pedig apjaként ismerhettem volna. A vadkacsák megpillantását követı napokban Ikarosz teljesen kicserélıdött, egészen más emberré lett. Eltőnt szemébıl a fásult, megtört opálosság, csüggedt letargiáját mintha Aiolosz varázsmozdulatának szellıje tette volna semmivé; mosolyogva, lelkesen dolgozott, tervezett, papiruszívet papiruszív után rajzolt, szerkesztett tele, jó étvággyal evett, és esténként elégedett sóhajtással nyúlt el fekhelyén és az addig megszokott szomorú forgolódása helyett pillanatokon belül, megnyugtatóan mély álomba merült. Úgy festett, Hébé, az ifjúság istennıje balzsamos érintéssel újra életet festett aszalódó szívébe. Engem azonban hidegen hagyott vulkánként buzgó lelkesedése. Legalábbis az elsı napon. Meglehetısen tartózkodva figyeltem ıt, és lázas munkája semmi hatással nem volt rám. Nem láttam értelmét annak, hogy egy teljesen felesleges tervezgetés ábrándja megrontsa a mindennapok elérhetı harmóniáját. A második nap késı délutánján a Labürinthosz mélyén sétálgattam. A fiammal ellentétben szerettem, vágytam az egyedüllétet. Így sokszor bandukolgattam magányosan a festett, zegzugos falak mélyén. Szerettem megbámulni, részletesen tanulmányozgatni a falfestık munkáit, néha-néha leülni a vörösre festett oszlopok hős tövébe és hallgatni a csendet. A Minotaurosz viszonylagos közelségét azonban soha nem szenvedhettem. Ha csak meghallottam közelségének bármilyen zaját, hiába voltam tudatában annak, áthatolhatatlanul el vagyunk zárva tıle, valami megmagyarázhatatlan, okságokon túli félelem, ijedtség mindig visszaőzött a közös hálóhelyünkre. Így történt ezen a délutánon is. Szokásom szerint egy oszlop tövében ültem és verseket olvastam, amikor a

– 87 –

falon túlról meghallottam a súlyos léptek döngését, a fújtató, irtózatos lélegzetvételek hidegrázós szörtyögését. Egészen közelrıl jött a zaj. A rémülettıl megdermedtem. Úgy hangzott, mintha a szörny közvetlenül mellettem kaparászta volna a falat. Egy pillanatra megéreztem bőzös leheletének fuvallatát is. Felállt a szır a hátamon. Lassan megfordultam és a hideg úgy futott végig a hátamon, mintha csak a Tartarosz borzalmas mélységébe pillantottam volna be. Azon a helyen, ahol leghangosabb volt a nedves szuszogás, a fal gazdagon festett mintázata megtört. Dermedt tagokkal emelkedtem fel az oszlop tövébıl, és remegı lábakkal közelebb léptem a megtört mintához. Az építık bizonyára nem tartották be a habarcs keverésének általam szigorúan meghatározott arányait: jeges félelemmel állapítottam meg, hogy a festés mintáját egy nyálas bikaorr törte meg! Egy öklömnyi helyen átszakadt a fal, és a rettentı lény egészen bizonyos lehetett abban, hogy vacsora van a fal túloldalán! Csak remélni tudtam, hogy az állat értelme erısebb benne, nem az emberé, és így nem jön rá arra, hogy az apró lyukat igen könnyő kényelmes átjáróvá tágítania. Forgott az orr a résben ide-oda, és csámcsogva vágyakozó hangok törtek át mellette az innensı oldalra. Óvatosan, lehetıleg zajt nem csapva hátrálni kezdtem, bár tudtam, ha okosabb benne az ember, mint a bika, semmi esélyem, semmi esélyünk nincsen. Az oszlophoz érve lassú mozdulattal, de meg sem állva hajoltam le a verseket tartalmazó tekercsért. Ahogy elértem a fal fordulóját, sarkon fordultam és eszelıs rohanással hagytam magam mögött a lyukban szimatoló orrot. A Labürinthosz óriási területen terült el, így legalább tíz percig futhattam, mire a hálóhelyünkhöz értem. Csatakzottam a rémület és a futás verejtékétıl. Ikarosz döbbentem pattant fel a munkaasztala mellıl. – Mi történt, édesapám? – kérdezte. Amint lélegzethez jutottam, elmondtam neki. Aztán tanácstalanul néztünk egymásra. Tehetetlennek, kiszolgáltatottnak éreztük magunkat. Semmiféle fegyverünk, szerszámunk nem volt. Az elıbbi céltalan lett volna, az utóbbival pedig Minósz nem akart eszközt adni a kezünkbe a szökéshez. Nem tehettünk mást, visszahúzódtunk a Labürinthosz legtávolabbi zugába, és egész elıttünk álló éjszakát éber félelemmel füleltük végig. Aznap éjjel biztos voltam a végzetünkben, egészen bizonyosra vettem, hogy a hajnal lustaságában nyújtózkodó Héliosz már hiába keres bennünket csiklandó sugaraival. Pontosan éjfélkor, ezt a Hold árulta el, velünk szemben magasodó fal tetején két fogolymadár tollászkodott hideg csúfondárossággal. Egy hím és egy tojó. Idınként ránk vetették hideg madárszemük sárga pillantását. Csaknem két órán keresztül tar-

– 88 –

tott fagyos, néma tollászkodásuk. Akkor aztán lustán szárnyra kaptak, és csak meszszirıl hallhattuk rekedt, visszhangos vijjogásukat, mint boszorkányok túlvilági nevetését az éjféli mérgek fızése utáni táncban. Ahogy elnémult az utolsó visszhang is, eszembe jutott Ikarosz ötlete. Hirtelen nem is tőnt olyan végtelenül bolondságnak. Az isteneknek hála, mégsem történt semmi azon az éjjelen! Ma sem tudom, melyik az igaz, a Minotaurosz volt-e állatabb, mint amennyire ember volt, vagy csak a sorsunkkal játszadozó Moirák tartoztak ennyivel az Erinnüszöknek: életben maradtunk, a szörny ottmaradt a maga oldalán. Másnap elóvakodtunk a résig. Semmivel sem volt nagyobb, mint elızı nap, amikor a nyáladzó orr betöltötte. Csak remélni tudtuk, hogy az embertest valóban csak bikaagyat hord a nyakán. A nyílás túloldalának szélébe gondos alapossággal, körös-körül csípıs paprikát masszíroztunk, majd az egyik székünk darabokra tört csonkjait gyömöszöltük szorosan a nyílásba. Nem voltunk túlzottan elégedettek magunkkal, de a semminél jobbnak tőnt ez a megoldás is. Aznap este, mondhatom, lényegesen élénkebb érdeklıdéssel vettem a kezembe Ikarosz terveit. Volt bennem némi tartózkodás, de ez az elsı percek után úgy oszlott semmivé, mint a rózsakert illata a viharos szélben. – Igen, igen, igazad van, megoldható! Félretettem a verseket, félre az ısökrıl szóló írásokat, félre mindent, és egy napig együtt gondolkodtunk Ikarosszal, hogyan lehetne minél egyszerőbben, minél tökéletesebben elkészíteni az általa megálmodott mővet. Szégyelltem is volna magamat, ha nem tudom megoldani a feladatot!

M

IUTÁN MINDEN ANYAG A RENDELKEZÉSÜNKRE ÁLLT, mindössze

két nap kel-

lett ahhoz, hogy összeállítsuk Ikarosz látomását. Jó sok tollra, fonalra és

viaszra volt szükségünk. Egy étekhordó szolgán keresztül küldtem a királynénak egy levelet. Ebben a levélben részletesen felsoroltam, mire lenne szükségünk, elmondtam azt is, mihez kellene mindez, és megkértem ıt, küldjön el mindent a szolgáival, hogy szabadok lehessünk a minket rabbá tevı falaktól, ahogyan ı maga is megszabadulhatott tévútra parancsolt testi vágya falainak kínzó szorításából. Pasziphaé nem volt hálátlan irányomba, nem felejtette, amit érte tettem, és amit csak kértem, mindent becsempésztetett a Labürinthoszba.

– 89 –

Már csak egy nyitott kérdés maradt: mit kezdjünk a bástyák tetején ırködı íjászokkal. De Pasziphaé ebben a segítségünkre sietett. Egyik este személyesen ı maga hozta el az ételünket, és ezt mondta: – Csak szóljatok, mely’ napon kell végtelenül álmosnak lenniük a tornyok ıreinek!

M

IRE GONDOLTAM REPÜLÉS KÖZBEN? Az

elsı érzésem, gondolatom természe-

tesen a rémület volt. Olyat tettem, amit ember még soha: saját erımbıl,

saját akaratomból elhagytam a földet! Ahogyan elrugaszkodtam a fal tetejérıl, mondom, az elsı gondolatom a rémület volt: mi lesz, ha mégsem mőködik, ha elszámítottunk, ha elvétettünk valamit; milyen lesz a zuhanás, milyen lesz a fal magasából a kıre csapódni, és ha túl is élem, milyen lesz Minósz haragja? De az elsı mozdulat után teljesen világossá lett, nem számítottunk, nem vétetünk el semmit: az ember képes saját erejébıl repülni! Repülni! Repülni, mint az istenek! Az Ikarosz kiötlötte szárnyak tökéletesen mőködtek! Tökéletesen! Felfeküdtem a semmire, és a kezemre szíjazott szárnyak hatalmas sastollaival ütemesen, madármód kavartam magam alá a levegıt. Mire gondoltam repülés közben? Milyen érzés repülni? Nem gondoltam semmire. Csak néztem a végtelenbe, néztem a hajnali tenger fehéren fodrozódó habjait, hagytam, hogy arcom és testem úgy ölelje körbe a siklásom sima érintéső ellenszele, ahogyan egy gyöngéd szeretı áraszt el csókjaival. Nem gondoltam semmire, de éreztem, istenek, éreztem, bizony ám! Éreztem az ég kékjét, éreztem a tenger sóízét, éreztem a szerelem gyönyörét, a lassú mozdulatok kéjét, éreztem a virágok békéjét, éreztem a szülı ız boldogságát kicsinye gyöngéd tisztára nyalogatásában, éreztem az istenek mindenhatóságának boldog tétlenségét, éreztem, és igen, mennyire, de mennyire éreztem a szabadság mindent átölelı tágasságának végtelen boldogságát. Mind nagyobb és nagyobb körben siklottam a Labürinthosz felett, és hirtelen semmiségnek tőnt minden, de minden, a rabság, az emberek egymás elleni fondorlatai, a törtetés, a pénz, az alkotás, igen, az alkotás lehetısége is! Kalüdiké, Kalüdiké, tudnod kell, meg kell ismerned, milyen érzés a repülés! Én már repültem, ó, igen, én már repültem! Olyan a repülés, Kalüdiké, mint a te hajnali csókod, mint testednek harmatos illata, mint kebleid halmainak selymes bıre, mint öled gyöngéd melege; olyan, mint a szerelem, mint a te szerelmed, Kalüdiké, most már, ma már biztosan tudom! Tudom innen a porból, melegbıl, a tenger szüntelen morajából, és a végtelenné, magánnyá zá-

– 90 –

ródott unalomból, ma már biztosan, nagyon tudom, én szép, velem együtt, de nélkülem megöregedett egyetlen szerelmem! Szinte túl szép volt… Héliosz elsı határozott sugara a szemembe vágott és én könnyelmőségre ragadtattam magam: némileg leengedtem a balkezemet és jobb kezem szárnyainak evezıtollait kicsit kifordítva lassan megfordultam a tengelyem körül, majd tovább siklottam a tenger felett. – Jöhetsz Ikarosz, jöhetsz, fiam! – kiáltottam vissza a fal tetején álló gyermekemnek. – Mőködik, mőködik, amit kitaláltál, szabadok leszünk, szabadok, mint a madár! – kacagtam. Azt hiszem, akkor kacagtam utoljára életemben. És Ikarosz elrugaszkodott a fal bizonyosságából,

és

szárnyra

kelt, és repült, ó, istenek, milyen boldogan repült! Az elsı bizonytalan csapások után mind határozottabbá,

mind

merészebbé

vált. Szemét behunyva hol felszegett állal emelkedett magasba, hol egy vércse zuhanásával célozta meg a tenger habjait. – Vigyázz, te bolond, vigyázz! – nevettem rá, de ı mosolyogva, virgonc suhanással húzott el mellettem, és újra lecsapott a tenger felé, mintha csak mezın menekülı tapsifülesek nyomába eredı vércse lenne. – Vigyázz, tudod, a nedvesség és a túlzott meleg is árthat a szárnyaidnak! – Szabadok vagyunk! Szabadok! – harsogta. – Tartsd távol magadat a tenger vizétıl és a Héliosz melegétıl, te bolond! – kiáltottam utána. Óvatlanságunkban túl hangosak voltunk, így szinte törvényszerő volt, hogy az egyik altatót kapott ır felocsúdott, és lassan felemelkedve, elkerekedett szemmel, tátott szájjal bámult ránk. Megdörzsölte szemét, és amikor ennek hatására sem változott semmi, lassan az íja után nyúlt. – Ikarosz, fiam, meneküljünk!

– 91 –

Az ır a húrra illesztette a nyílvesszıt, majd határozott, erıs kézzel kifeszítette a húrt, célzott és lıtt. Jó harminc méterrel mellénk. Megfordultam repülés közben; a király vitézei kiváló katonák voltak, ilyen mértékben nem véthették el a célt! A katona a bástyán állva, vigyorogva intett felénk, majd intett, hogy tőnjünk már el, neki riadót kell fújnia. És amikor már biztonságos távolba kerültünk, meg is tette. Szabadok voltunk! A földeken dolgozó krétai parasztok isteneknek véltek bennünket, ahogyan széles szárnycsapásokkal magunk mögött hagytuk ıket: a földre borultak és hangos kiáltásokkal imádkozni kezdtek.

S

ZABADOK! SZABADOK A FALAKTÓL, A BEZÁRTSÁGTÓL,

szabadok Minotaurosz kö-

zelségétıl, szabadok Minósz haragjától, szabadok Krétától.

De nem szabadulhattunk meg önmagunktól, nem szakadhattunk el önnön lényünktıl, a vágyainktól, a félelmeinktıl, nem szabadulhatunk meg a gondolatainktól, s nem, mennyire nem a tévedéseink következményeitıl! Az elsı virgonc mérföldek után fej-fej mellett szárnyaltunk Ikarosszal, aki boldog elégedettséggel mosolygott. – Én is nagy feltaláló vagyok, ugye, az lettem én is? Mosolyogva bólintottam: – Legyızted az eget, repülünk, mint a madarak, Ikarosz! Senki emberfia nem tett még ilyet mielıttünk, senki, én okos fiam! Az út további részét szinte némán tettük meg. – Az már ott Kalümné szigete – intettem az álammal elıre. Addigra magunk mögött hagytuk Naxoszt, Déloszt és Paroszt. Úgy terveztem, hogy Szicíliáig meg sem állunk. – Messze vagyunk még? – kérdezte Ikarosz. – Elfáradtál, gyermekem? – kérdeztem vissza. – Nem, dehogyis! – tiltakozott – Csupán szeretném, ha minél tovább tartana az utunk! – Bizony, nem vagyunk már túl messze. Talán egy fél óra kell még… – Akkor kihasználom az idıt! – rikkantott fel és elsuhant mellılem. – Tudod, a szabadság, a Nap… Meg kell tudnom… – Csak óvatosan, gyermekem, se túl fent, se túl lent, tudod! – intettem ıt újra. – Ne légy dogmatikus, apám, szabadok vagyunk, repülünk! – nevetett rám Ikarosz. Fejcsóválva mosolyogtam vissza rá. – Dogmatika? Ésszerőség, fiam, ésszerőség!

– 92 –

– Szabadság, édesapám, szabadság, szabadság! – rikoltotta Ikarosz diadalittas szárnycsapással a magasba szökve. Én tovább repültem nyugodt, egyenletes mozdulatokkal küzdve le a föld vonzását, ı pedig le-lemaradozott, játékosan virgonckodott a széllel, a mélységgel és a magassággal. Bár nem tetszett igazán, amit mővelt, csak megcsóváltam a fejemet. És én balga, én ökör nem fogtam még ezek után sem gyanút! Csak megcsóváltam a fejemet! Pedig ráparancsolhattam, tilthattam volna, követelhettem volna tıle, hogy legyen óvatosabb. Mindig engedelmes gyermek volt, ezúttal is engedelmeskedett volna. Talán…, talán engedelmeskedett volna. Talán, mert amit tett, nem vallott rá. Egyáltalán nem. Teljesen elmerültem a gondolataimban, nem is figyeltem rá igazán. Éppen azért, mert vakon megbíztam benne. Azon tanakodtam magamban, hogyan fogom Naukratét kicsempészni Krétáról, hogyan, kinek a segítségével értesíthetem és segíthetem ıt, hogy újra együtt lehessünk mind a hárman. Meg azon, hogyan juthatok hozzá a Krétán maradt szerszámaimhoz, eszközeimhez, terveimhez, könyvtáramhoz. Jó tíz perc is eltelt, amíg ezen morfondíroztam. Közben hátra sem néztem, egyáltalán nem figyeltem, merre járhat Ikarosz. Akkor még nem tudtam, hogy az utolsó szavakat váltottuk egymással az imént: „Tudod, a szabadság, a Nap… Meg kell tudnom…” Amikor végre körülnéztem, nem láttam ıt sehol. Megfordultam, kerestem fent, kerestem lent, de sehol nem láttam. Jeges veríték borította el az egész testemet. – Ikarosz, Ikarosz, merre vagy? Fiam, édes fiaaaam…! Nem akartam hinni annak a néhány tollnak, amely a tenger felszínén lebegett. Poszeidon pedig olyan volt, mint én: soha nem hazudott. Legyen átkozott mindörökre!

H és miértek mérgezik meg leginkább az életünket.

OGYANOK, MIÉRTEK, A HOGYANOK ÉS A MIÉRTEK… A

megválaszolatlan hogyanok

Ó, dehogy, nem a kérdésekkel van a baj, jogosan tesszük fel ıket, hanem azzal, ha – és a legtöbbször így van –, nem kapjuk meg rájuk a válaszokat. Ezért tökéletesen értelmetlen idegszaggatás feltenni ezeket a kérdéseket; a válasz hiányában minden értelmetlennek, céltalannak tőnik; a sorsunk olybá lesz, mint szeszélyes tengeren hánykolódó hullámévıdte, védtelen lélekvesztı. Ha nincs válasz a miértre, ha nincsen válasz a hogyan lehetségesre, minden kicsúszik a kezünkbıl, széljátéka falevéllé leszünk teljes létünkben.

– 93 –

Persze lehet, hogy az is vagyunk… Miért repült olyan magasba Ikarosz, hogy Héliosz tüzes sugarai a gyilkosává váltak? Miért nem engedelmeskedett intı szavamnak, holott többször is figyelmeztettem ıt? Mi késztette erre az életét követelı végtelen oktalanságra? Értelmes, mővelt ifjúként hogyan feledhette könnyelmőségének következményeit? Hogyan feledkezhetett meg, hogyan legyinthetett magában óvó szeretetem szavára? Miért nem gondolt legalább Naukratéra? Miértek, hogyanok… Istenek, miért, hogyan lehetséges, hogy ez történt? Valóban kellett nektek ez a fiatal élet? Üresek lettek volna nélküle az elizeumi mezık, mondjátok, istenek? Mondjátok, kegyes istenek, mondjátok csak! Hallgattok, nagy hatalmatokban csak hallgatni tudtok, istenek? Ott voltam a születésénél, elıbb tartottam ıt a kezemben, mint az édesanyja. Fürdettem, pólyáztam, mintha nı lennék, anya lennék magam is. Az elsı szó, amit kimondott ez volt: „Apppa!” Láttam az elsı önálló lépteit, vezettem kezecskéit, ha rajzolt, tanítgattam, amikor arra volt szükség, tanítottam, ha pedig arra. Olvastam neki és hagytam, hogy olvasson nekem, játszottam vele és élveztem, ha játszott velem. Együtt ettünk, együtt ittunk, együtt élveztük a természet szépségét és az alkotás örömét. Tudtam arról, ha Aphrodité, vagy Arésztól való gyermeke Erosz halkan suhanva körbeduruzsolták lángra könnyen kapó szívét, megbuzogtatták tiszta, fiatal vérét. S láttam, hogy olyan erısen tudja szeretni a barátait, ahogyan a tőzlopó titán, Prométheusz szerette az embereket: önmagát teljesen félretéve, feledve önös érdekeit és céljait. Láttam, hogy fogantatásának percétıl kedvence volt Hügieiának, az egészség istennıjének, hiszen semmi dolga nem volt vele a néha gyógyfüvekkel és teákkal, néha pedig csodákkal, bőverıkkel és hatalommal gyógyító Aszklépiosznak. Okos volt és szelíd az én fiam, engedelmes és segítıkész, erıs és bátor, bírta nemzetünk erényinek legjavát. Nagyobbá lehetett volna, mint amekkorává én lettem, mert jobban tisztelte nálam a szabadságot és a tisztaságot, és felettébb nagy tiszteletet tanúsított az istenek iránt is. S mert elnézı volt velük, így szeretni is tudta ıket. Nem hangzott el soha közöttünk semmi haragtól elfajult szó, semmi botként ütı indulat nem késztetett egymás ellen való szólásra, és semmi lassú méregként ható gonosz megjegyzés nem hagyta el ajkunkat a másik felé. S igen, bár nem saját akaratomból (mert ha attól függött volna, dehogy akartam szabadságimádó gyermekem rabságát!) megosztottuk egymással a Labürinthoszbeli börtönmagányt is. Tiszta szívvel, teljes elmémbıl szerettem ıt, az én egyetlen, drága fiamat.

– 94 –

Megolvadt a viasz, amely a szárnytollakat tartotta, ez okozta a vesztét. Bár a nagyobb tollak fonallal voltak egymáshoz erısítve, a kisebbeket olvadt viasszal egyesítettük egy szárnnyá. Amikor Ikarosz túl magasra emelkedett, ez a viasz vált cseppfolyóssá. Szétcsúszott a szerkezet, a kisebbek elhullottak, a fonallal erısített nagy evezıtollak pedig egymagukban képtelenek voltak testének terhét a magasban tartani. Miért kapcsolódott össze gyermekem éles elméjében a fény, a Nap és az igazság? Miért akart a magaslatok felé törni? Talán elhitte, hogy a magaslatok felé törı küzdelem egymaga megtöltheti a szívet? Mondtam már: képtelen vagyok boldognak gondolni Szüsziphoszt. De úgy látszik, ezzel Ikarosz nem értett egyet. Tudom, hogy nem akart meghalni, tudom, hogy szeretett élni, tudom, hogy szerette, mindennél jobban szerette a szabadságot és az alkotást. S tudom azt is, vágyott arra, hogy valami egybeszerkesztı, mindent összefogó választ találjon a kérdéseire. Valamiért a Napban vélte ezt megtalálni, de túl merész volt, túl közel ment a fényhez, túlságosan közel a meleghez és Héliosz csalfa volt hozzá. Vagy nem is volt ott semmi válasz, mert talán nem is létezik válasz, s Ikaroszt a vigyázatlan hinni akarása ölte meg: azt hitte, talált választ, de a megtalálás lehetısége csupán az ı elméjében létezett… Nem tudom… nem tudom… Azt azonban tudom, hogy nincsen többé fiam. Azt tudom, hogy meghalt a gyermekem. Meghalt. Miért, hogyan lehetséges, hogy így történhetett? Miért, hogyan? Tudjátok istenek, akkora a némaság, akkora a hallgatásotok, hogy szép lassan már nem is érdekel a válasz. Évek óta nem áldoztam semmit egyik istennek sem. Még én engeszteljem ıket?

K

ÉTSÉGBEESETTEN KÖRÖZTEM A TENGERBEN LEBEGİ TOLLAK FÖLÖTT. Nem

akar-

tam hinni a valót, nem akartam elfogadni a lehetetlent. Addig köröztem,

amíg a tenger fel nem dobta a holttestet. Ikarosz arca szinte teljesen szétzúzódott a magasból való becsapódáskor.

– 95 –

Egy közeli kis szigeten leszálltam, a parton a döbbenettıl sóbálvánnyá meredt halásztól elkértem a csónakját, és beeveztem a holttestért. Ott temettem el a szigeten, amelyet ma Ikariának hívnak. A tengert pedig, amely a partjait mossa, Ikarosz-tengernek nevezik. Ikarosz sírja felett egy hatalmas tölgyfa magasodott. Amikor mindennel végeztem, és a lábamat a kibérelt halászhajóra tettem, valami hátborzongató hangra figyeltem fel az ágak közül: két, egymáshoz törleszkedı fogolymadár elégedett krottyogása volt az a hang. Egy hímé és egy tojóé. Kipattantam a bárkából, felkaptam az elsı kezem ügyébe került követ és a madarak felé hajítottam. A dühöm megakadályozta, hogy pontosan célozzak, a foglyok lustán felröppenve könnyedén kitértek az útjából, és kárörvendı vijjogással kaptak szárnyra. Ám elıtte tettek egy kört a sír felett, és ó, igen, az átkozottak, az átkozottak éppen az Ikaroszt takaró halomra ürítették visszataszító szükségüket! Puszta kézzel takarítottam el undorító, szégyentelen mocskukat a tengerbe. Polükaszté és Tálosz bevégezték dolgukat. Soha többé nem láttam a két fogolymadarat.

É

LEK MÉG, DE HALOTT VAGYOK.

A szabadulásunk napja óta nem értek, de nem is

akarok érteni semmit. Nem érdekelnek a miértek, és fittyet hányok a hogyanok-

ra. Nem érdekelnek az emberek sem. Senki. Mára már Naukraté sem. Nem érdekelnek az istenek, és bizony, nem érdekel még az alkotás sem. Mondom, élek, reggel felkelek, teszek ezt meg azt, reggelizek, ebédelek, ürítek, este lefekszem, s másnap kezdıdik minden elölrıl; a testem, az agyam mőködik, mégis halott vagyok. Nem Ikarosz halála miatt lett ez így, erre jutottam mára. A tragédia csupán kiváltója volt néhány eltévedt, elhallgatott, mélyen magamba szívott kérdésnek és gondolatnak, amelyek aztán le-lecsapó vércseként, egész életemben ott köröztek bennem, megrontva testnedveimet, indulataimat és erkölcseimet. Tulajdonképpen mindig jót akartam, de soha nem tudtam, mivégre is akarom a jót. Nem volt semmi tisztátalan szándékom sem az Akropoliszon Tálosszal, sem Kamikoszban Minószszal. Egyszerően nem volt más választásom, hogy igazságot tegyek, hogy megvédjem a becsületemet és önmagamat. De tulajdonképpen ennek sincsen ma már semmi, de semmi jelentısége. Ikarosz eltemetése után Cumaeban szálltam le. Az ottani földmővesek is istennek véltek elıször, és mulatságosan elszörnyedt képet vágtak, amikor lecsatoltam a szárnyaimat, s be kellett látniuk, csupán ember vagyok magam is. A tengerpart közelé-

– 96 –

ben álló Apollón oltár papja, amikor megtudta, honnan jövök, és ki vagyok, otthonában vendégelt meg. Nagy hirtelen dúsan rakott asztalt kerekíttetett a szolgáival, és csendben, tartózkodó tisztelettel figyelte, ahogyan falatozgatok. Bár több napja nem ettem rendesen, mindig erıs étvágyam cserbenhagyott, valami emészthetetlen követ martak gyomrom erıs savai. – Megtennél nekem valamit, nemes szolgája Apollón istennek? – kérdeztem a paptól, miután az inkább udvariasságból elfogyasztott falatok lenyelése után egy fıhajtással megköszöntem a terített asztallal bizonyított bıkezőségét. – Mit tehetek érted, jó Daidalosz? – kérdezte a hatalmas szakállú pap, miközben serlegemet jó illatú, zamatos borral töltötte meg. – Jómagam holnap továbbindulok Kamikoszba… – Remélem, az éjszakát a házamban szándékozod eltölteni! – Köszönöm, elfogadom a meghívásodat! – bólintottam felé ismét. – Arra kérlek, küldj el valakit Minósz udvarába, a feleségemhez, Naukratéhoz. Azt üzenem neki, feltőnés nélkül jöjjön utánam Kókalosz király udvarába. S ha lehet, kérlek, hallgass arról, hogy itt jártam, de még inkább arról, hová megyek innen! – Számíthatsz rám, Athén nemes gyermeke! – felelt a pap, és megtartotta a szavát, Minósznak valóban nyomoznia kellett hollétem után. A pap megtette, amit kértem. Naukraté három hét múlva ott volt mellettem Kamikoszban. A hír Ikarosz haláláról már szabadulásunk után néhány nappal eljutott hozzá. Naukraté, ekkor sem tárta fel nekem szíve érzéseit, csak az elıször megismert szelíd, kutató, kritikus tekintettel nézett rám, és most is minden erejével titkolni igyekezett belsı feszültségét, ahogyan akkor, Minósz udvarában, elsı találkozásunkkor, és ahogyan, azóta is folyamatosan néz rám. S ami miatt mára képtelen vagyok feleségemként tekinteni rá: az általa fenntartott távolság túl naggyá, túlontúl naggyá nıtt közöttünk. Nem szidott, nem pörölt velem, de nem is kérdezett, nem is mondott semmit. Udvariasan átölelt, megcsókolt és fejet hajtott. – Örülök, hogy élsz, Daidalosz! – mondta mosoly nélkül, s nem volt hangjában semmi kétértelmőség. Csupán megkopott, elszürkült fényő tekintetének lemondó úttalansága volt az, ami változott. A madár elszállt, és soha nem tért vissza, a fény kihunyt és soha nem gyulladt ki újra, a virág elhervadt, és soha nem nyújtózkodott új életre: meghalt az élet, és meghalt vele a szerelem, soha többé éltre nem kelın meghalt. Nem hagytuk el egymást, egy fedél alatt élünk, egy ágyban alszunk. De csupán alszunk, ahogyan elaludt bennünk a szerelem, az élet.

– 97 –

Az elsı szardíniai évünk egy késı nyári délutánján sétálni mentünk a tengerpartot ırzı sziklapárkány kis ösvényére. Hosszú séta volt. Félúton megálltunk pihenni. Naukraté elıvette kis kosarából a magával hozott elemózsiánkat, és a főben terített meg mindkettınk számára. Terítés közben egy szúnyog szállt a nyakára. Naukraté elhessentette, de a kis állat újra és újra visszatért. Naukraté nem adta fel: addig-addig legyezgetett a csöpp vérszívó felé, amíg az megunta a reménytelen próbálkozásait, és tovazümmögött. Naukraté rámnézett, és kereste a pillantásomat. Én azonban elfordultam, és a tengert bámultam mereven. Amint elfogyott az elemózsia, visszatértünk a házhoz. Minden maradt a régiben.

N

incs már mit mondanom. Ég elıttem egy mécses szardíniai otthonunk asztalán. Bámulom a fényét és irigylem ıt: fénye, melege, lángja van. Gyöngéd tán-

cot lejt az alkonyi széllel, kecsesen, kacéran hajlong, néha beleveti magát karjaiba, máskor pedig csúfondárosan elsiklik érintése elıl, hogy aztán alázatosan meghajoljon ereje elıtt, s hogy újra és újra feltámadjon, büszkén kihúzva magát és ragyogjon, ragyogjon, ragyogjon. Aiolosz, Ailosz, te átkozott, féltékeny, könyörtelen gyilkos! A mécses füstje kétségbeesett gomolygással emelkedik a magasba, s közben légiesen könnyed mozdulatokkal ölelkezik egyre fogyó önmagával. Egyre reménytelenebbül fonnyadó hévvel izzik a kanóc vége, egyre fogy füst-törzse, egyre kevésbé találja önmagát, egyre vékonyabb karokkal kapaszkodik elkerülhetetlen halálának tudatával a létbe. Az életemet látom… Elmorzsolok egy könnyet a szemembıl. Nem is tudom, miért csordult ki: értelmetlen, céltalan, mint minden, de mégis hoz magával valami furcsa, fájdalmas megkönynyebbülést. A könnyek opáltorzítása legalább néhány órára elviselhetıbbé teszi az állandó port, a tengert, a meleget és a szüntelen, fájdalmas unalmat, amelyet, már tudom, jaj, de nagyon tudom, tulajdonképpen én okoztam önnön magamnak.

vége

– 98 –

Képek:

BORÍTÓOLDAL: Rékássy Csaba: Ikarosz

MOTTO OLDAL: Stefánné Lévai Edit: Szárnyak

64. OLDAL: Rékássy Csaba: Labirintus

86. OLDAL: Rékássy Csaba: Daidalos és Ikarosz

91. OLDAL: Rékássy Csaba: Ovidius VIII – Daedalus és Ikarosz

95. OLDAL: Patay László: Ikaros

korrektorok: Mohácsi Erika Mohácsi Eszter Farkas Róbert

– 99 –