Anne Rice A hegedű. Fordította: Sóvágó Katalin

Anne Rice A hegedű Fordította: Sóvágó Katalin

Dáin Kiadó 2009

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Anne Rice: Violin

Copyright © 1997 by Anne O'Brien Rice All rights reserved.

Fordította: Sóvágó Katalin Borítót készítette: Koha Kolett

ISBN 978 963 86583 9 5

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2009 Hungarian edition © Dáin 2000 Kft., 2009

Kiadja a Dáin 2000 Kft. Levélcím: 6726 Szeged, Déryné u. 41. Tel.: 20/3374501 E-mail: [email protected] http://www.dain.hu Felelős kiadó: Csukonyi Zoltán

Nyelvi lektor: Vágó József, Győri Anita Szaklektor: Dr. Torkos Attila Tördelés: Szekretár Attila Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 290293 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

2

Dr. Annelle Blanchardnak, Rosario Tafarónak, Karennek, továbbá most is, mint mindig Stan, Christopher és Michelle Rice-nak, John Prestonnak, valamint Victoria Wilsonnak

3

Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és ő méhébe fogadá Szentlélektől szent Fiát.

4

Előhang Amivel itt próbálkozom, az talán meg sem tehető szavakkal. Talán csak zenében lehetséges. De én szavakkal akarom megcsinálni. Meg akarom adni a mesének azt a felépítményt, amelyet csak az elbeszélés adhat – a bevezetést, a tárgyalást, a befejezést – és olyan mondatokban akarom kibontani, amelyek híven tükrözik a sűrű események hatását az íróra. Nem szükséges ismerniük a zeneszerzőket, akiket gyakran említek ezeken az oldalakon: Beethovent, Mozartot, Csajkovszkijt – a bluegrass nyirettyűsök féktelen futamait vagy a kelta hegedűk másvilági muzsikáját. Az én szavaimnak a hang lényegét kell továbbítaniuk. Ha nem sikerül, akkor itt van valami, amit csakugyan nem lehet megírni. De mivel ez az én történetem, az én életemről, tragédiámról, győzelmemről, és a győzelmem áráról szól, nincsen választásom. Meg kell próbálkoznom a leírással. Ha egyszer elkezdtük, ne próbáljanak összefüggő olvasót fűzni életem eseményeiből. Én sem tettem. A jelenetek zavaros gejzírekben omlanak egymásba, mint mikor feldobunk egy marék gyöngyöt. Ha fel is fűznék őket olvasóvá – éveim száma ugyanannyi – ötvennégy –, ahány szem van a rózsafüzérben –, az én múltamból nem állna össze a titkok sorozata, se a Fájdalmas, se az Örvendetes, se a Dicsőséges. A végén nincsen kereszt, amely jóvátegye ezt az ötvennégy évet. Úgyhogy itt csak azokat a felvillanásokat továbbítom, amelyek számítanak. Ne úgy nézzenek rám, mint egy öregasszonyra. Ötvennégy év ma semmi. Ha muszáj elképzelniük, akkor tudják meg, hogy százötvenkét centiméter magas vagyok és gömbölyű, az alakom formátlan, ami nagy keserűsége volt egész felnőtt életemnek, de az arcom lányos, a hajam sötét, sűrű, hosszú, a csuklóm és a bokám vékony. Az arckifejezésemet nem nyelte el a zsír, az most is olyan, mint húszéves koromban. Ha bő, elomló ruhákkal álcázom magamat, harang alakú kis fiatalasszonynak látszom. Az arcomat jókedvében adta Isten, de azért nem vitte túlzásba. Jellegzetesen szögletes ír-német arc, a szemem nagy és barna, a szemöldökömig érő frufrum elrejti alacsony homlokomat, ami a legcsúnyább rajtam. „Milyen kedves arc!”, mondják a hozzám hasonló duci nőkről. A csontjaim pontosan annyira látszanak át a húson, hogy hízelgőén játsszon rajtuk a fény. A vonásaim jellegtelenek. Ha megakad rajtuk a szembejövő szeme, azt a tekintetem élességének, a szememből sugárzó, tudatosan csiszolt értelmemnek köszönhetem, és mert ha mosolygok, arra a pillanatra igazán fiatalnak látszom. Ma nem ritkaság, hogy ötvennégy évesen is fiatalosak vagyunk; itt azért említem meg, mert az én gyerekkoromban öregnek számított, aki meghaladta a félszáz évet, ma pedig nem. Ötvenes éveinkben, hatvanas éveinkben, akárhányas éveinkben annyit csaponghatunk, amennyit az egészségünk megenged. Szabadok vagyunk és erősek, öltözhetünk fiatalnak, ha akarunk, lehetünk lezserek, ha leülünk, felcsaphatjuk a lábunkat az asztalra. Mi élvezhetjük elsőnek azt a páratlan egészséget, amely gyakran az élet utolsó percéig megőrzi hitünket a felfedezésben. Hát ilyen az önök hősnője, ha már hősnőnek kell lennem. No és a hősük? Ó, ő több mint száz éve élt. Ez a történet ott kezdődik, ahol ő eljött. Olyan volt, amilyennek a fiatal lányok festik a sötét, megsebzett csábítót – Lord Byron a szirten, a szakadék fölött – a romantika borongós, titkolózó megtestesülése, mert az volt ő, méghozzá teljes joggal. Minden

5

ízében megfelelt ennek az impozáns típusnak, nagyszerű volt, mély értelmű, tragikus és vonzó, mint a Mater Dolorosa, és megfizetett azért, aki volt. Megfizetett. Hát… ez történt.

6

1 Karl halála előtt egy nappal érkezett. Esteledett, poros és álmos volt a város, a Szent Károly úton a szokásos robajjal ment a forgalom, és nagy magnólialevelek hevertek a macskakövön, mert nem mentem ki, hogy összeseperjem őket. Láttam, ahogy közeledik az úton, és amikor a mi sarkunkhoz ért, nem vágott át a Harmadik utcán. Megállt a virágüzletnél, azután megfordult, félrehajtotta a fejét, és rám nézett. A homlokzati ablaknál voltam, a függöny mögött. Házunknak sok ilyen hosszú ablaka van. És jó széles tornácai. Csak álltam ott minden ok nélkül, bámultam az utat, az autókat és az embereket, úgy, ahogy egész életemben csináltam. Nem könnyű meglátni engem a függöny mögött. A sarok forgalmas, és a függöny ugyan szakadt, de vastag, mert a külvilág mindig jelen van, itt sodródik mellettünk. Akkor nem volt nála hegedű, csak egy tarisznya. Állt, nézte a házat, és úgy fordult meg, mint aki a végére ért a sétájának, tehát most lassan vissza is megy, gyalogszerrel, ahogy érkezett – csak egy újabb őgyelgője az alkonyati Szent Károly útnak. Magas volt és nagyon sovány, de ettől egyáltalán nem lett csúnya. Ápolatlan fekete haját, amelyet hosszúra növesztett, mint a rockzenészek, két vékony fonattal fogta vissza az arcából. Mikor elfordult, láttam, hogyan omlik le a hátán, és emlékszem, hogy ez tetszett. Ezért emlékszem a kabátjára is: ócska, poros, fekete kabát volt, iszonyúan poros, mintha valahol a porban aludt volna. Azért emlékszem rá, mert olyan szép volt az a kócos, loncsos, bozontos, fénylő fekete hajzuhatag. Sötét szeme volt, ennyi látszott el hozzám a távoli sarokról; az a fajta mélyen ülő szem, amely mintha rá lenne faragva az arcra, és elutasítónak tűnhet a sarlós szemöldök alatt, amíg közelről megnézve fel nem fedezzük benne a melegséget. Hórihorgas volt, de nem esetlen. Nézett engem, nézte a házat. Azután elment, könnyed és azt hiszem, túlságosan szabályos léptekkel. De hát mit tudtam és akkor a kísértetekről? Vagy arról, hogy milyen a járásuk, ha átjönnek? Legközelebb két nappal Karl halála után jött. Senkinek se mondtam el, hogy Karl meghalt, és az üzenetrögzítő hazudott helyettem. Ez a két nap csak az enyém volt. Miután Karl elment, mármint igazából és végleg elment, vagyis hogy a vére leszivárgott a teste aljába, és az arca meg a keze és a lába nagyon kifehéredett, néhány óra hosszat annyira fellelkesültem, amennyire csak a halál után lehet, és egyfolytában táncoltam Mozartra. Mindig Mozart volt az én vidám őrangyalom, a Kis Géniusz, így hívtam, az angyalkórus karnagya, ez Mozart; Beethoven viszont az én sötét szívem ura, tört életem és bukásaim parancsolója. Azon az első éjszakán, amikor Karl még csak öt órája volt halott, miután tiszta ágyat húztam és lemostam Karl testét, és kiegyenesítettem a karját a törzse mellett, nem bírtam tovább hallgatni Mozart angyalait. Hadd menjen Karl az angyalokhoz! Szépen kérem, annyi szenvedés után! És a könyv, amelyet Karl összeállított, kis híján be is fejezett, de csak kis híján – maradjanak az asztalán a lapok és a képek. A könyv várhat. Annyi szenvedés. Az én Beethovenemhez fordultam. Feküdtem a padlón a földszinti szalonban, a sarokszobában, amely szemből és oldalról kapja a Szent Károly út fényét, és Beethoven Kilencedik szimfóniáját

7

hallgattam. A tortúrás részt hallgattam. A második tételt hallgattam. Mozart nem emelhetett föl és ki a halálból. Ez a szenvedés ideje volt, Beethoven tudta, a szimfónia második tétele tudta. Mindegy, ki hal meg vagy mikor, a Kilencedik szimfónia második tétele akkor is megy tovább. Gyerekkoromban én is az utolsó tételt szerettem, mint mindenki. Szerettem, ahogy a kórus énekli az Örömódát. Számát se tudom, hányszor láttam: itt, egyszer Bécsben, San Franciscóban sokszor, a hideg években, amikor messze voltam a városomtól. Ám az utolsó pár évben, mielőtt megismertem Karlt, a második tétel volt igazán az enyém. Ez olyan gyalogló zene, olyasvalakinek a zenéje, aki makacsul, szinte bosszúszomjasan gyalogol fölfelé egy hegyen. A zene megy, megy, megy, mintha az az ember nem lenne hajlandó abbahagyni a gyaloglást. Aztán megérkezik egy csendes helyre, mintha csak a bécsi erdőben lenne, mintha rálátna a városra, amely kell neki, és akkor ez a váratlanul kifulladt ember a magasba löki a karjait, és körbe-körbe táncol. Szól a vadászkürt, amelytől mindig erdőkre, völgyekre, pásztorokra kell gondolnunk, érezzük az erdő csendjét, békéjét, érezzük, milyen boldog az az ember ott a fennsíkon, de akkor… …akkor megszólalnak a dobok, és elölről kezdődik a gyaloglás, fölfelé a lejtőn, a konok baktatás. Menni és menni. Aki akar, táncolhat erre a zenére, riszálhat elszédülésig veszetten, ahogy én csinálom, először balra dobva a hajamat, aztán jobbra. Járhat a szobában körbe-körbe komoran, ökölbe szorított kézzel, egyre gyorsabban, időnként piruettezve járás közben. Rázhatja a fejét, előre-hátra, előre-hátra, amitől a haja felröppen a magasba, átfordul, lehullik, elsötétíti a világot, azután eltűnik, és megint látható lesz a plafon. Ez nyughatatlan zene. Ez a gyalogló nem adja fel. Előre, fölfelé, tovább, most már nem számít sem az erdő, sem a fák. Annyi számít, hogy megyünk… és ha jut is megint egy kis boldogság – a fennsík édes, ujjongó boldogsága – ezúttal beledobognak a közeledő lépések. Mert nincs megállás. Addig, amíg nincsen vége. Ezzel és véget a második tétel. Én pedig odagurulhatok a padlón, ismét lenyomhatom a gombot, bólogathatok, engedhetem, hogy a tétel menjen a maga útján, függetlenül mindentől, még a magasztos és átszellemült ígérettől is, amellyel, azt hiszem, valamennyiünket próbált biztatni Beethoven, mármint hogy egy napon megértünk mindent, és mégis megérte élni. Azon az éjszakán, a Karl halálát követő éjszakán reggelig játszottam a második tételt, amíg meg nem telt világossággal a szoba, és a parkett vakított a napsugárban. A nap vastag fénygerendákat tolt át a függönyök szakadásain. A mennyezet, amelyről elvándoroltak a hosszú éjszaka reflektorcsóvái, sima fehér lett, mint a beíratlan tiszta papír. Egyszer délben lejátszottam az egész szimfóniát. Behunytam a szemem. Üres volt a délután, csak az autók jártak odakint, az örökös autók, amelyek föl-alá száguldoznak a Szent Károly úton; túl sok van belőlük a keskeny sávokhoz, túl gyorsak a vén tölgyekhez és a finoman ívelt utcai lámpákhoz, ide nem tartozó dübörgésük elnyomja még a régi villamos szép, szabályos robaját is. Csengetés. Zakatolás. Milyen zajos lehetett akkor, amikor még csak ez törte meg a csendet. Félszáz évnél hosszabb életemből én nem emlékszem olyan időre, leszámítva a hajnal előtti órákat, amikor igazi csend lett volna az úton. Azon a napon csendben feküdtem, mert nem bírtam mozogni. Semmit se bírtam csinálni. Akkor mentem csak föl az emeletre, amikor ismét besötétedett. A lepedő még

8

mindig tiszta volt. A test megmerevedett. Tudtam, hogy ez a hullamerevség. Az arca keveset változott. Többsörösen körültekertem az arcát tiszta fehér pólyával, hogy ne nyíljon ki a szája. és magam zártam le a szemét. És bár egész éjszaka mellette feküdtem, kezemet hideg mellkasán nyugtatva, ez nem olyan volt, mint a rigor mortis előtt. Délelőttre megint felpuhult. Az egész test elengedett. Bemocskolta az ágyneműt. Büdös lett a levegő. De én nem vettem tudomást róla. Most könnyű volt emelgetni a karokat. Ismét lemostam. Ágyat húztam, úgy, ahogy egy ápolónő csinálná, először az egyik oldalára fordítottam a testet, aztán a másikra, előbb az egyik, majd a másik oldalon gyűrve be a matrac alá a tiszta lepedőt. Karl csont-bőr volt, és kifehéredett, de megint simulékony lett. Habár a bőr besüppedt, lefolyt a vonásairól, attól azok még az ő vonásai voltak, az én férjemé. Ajkán megmaradtak a parányi barázdák, és a szempillája vége is ugyanolyan színtelen volt a napfényben. Az emeleti szoba, a nyugati szoba, azt akarta a hálószobánknak, és abban halt meg, mert oda későn süt be a nap a kis manzárdablakokon. Tanya, az ez tulajdonképpen, ez a hatalmas ház a hat fehér korinthusi oszlopával és a fekete kovácsoltvas rácsával. Igazából tanya: a földszinten tágas helyiségek, fölöttük a barlangszerű padlásból le kanyarított, apró hálószobák. Amikor pici voltam, még csak a padlás volt meg, és milyen édesen illatozott, ilyen illata csak a fának és a padlásnak lehet. A hálószobákat akkor építették, amikor megszülettek a húgaim. Ez a nyugati hálószoba szép. Jól tette Karl, hogy ezt választotta, hogy pazarlóan felékesítette, jól tette, hogy megcsináltatott mindent. Neki ez olyan egyszerű volt. Sose tudtam, hol tartja a pénzét, vagy mennyi pénze van, vagy hogy mi lesz a pénzzel. Alig néhány éve házasodtunk össze. Tapintatlanság lett volna ilyeneket firtatni. Túl öreg voltam a gyerekekhez. Ám ő olyan bőkezűen adott – mindent, amit megkívántam. Ez volt a szokása. Naphosszat a képeivel foglalatoskodott, és írta a kommentárjait egy szentről, arról az egyetlen szentről, aki megragadta a képzeletét. Szent Sebestyénről. Abban reménykedett, hogy képes lesz befejezni a könyvet a halála előtt. Kevés híján győzött. Ami hátra van, az már csak tudományos aprómunka. Erre majd később gondolok. Telefonálok Levnek, és megkérdezem a véleményét. Lev volt az első férjem. Lev segíteni fog. Egyetemi tanár. Sokáig feküdtem Karl mellett, és mikor beesteledett, azt gondoltam: nohát, most már két napja halott, és valószínűleg megszegted a törvényt. Habár számít ez? Mit tehetnek? Tudják, miben halt meg Karl, tudják, hogy AIDS volt, hogy Karl menthetetlen volt, és majd ha jönnek, elpusztítanak mindent. Elviszik a testét, és elégetik. Azt hiszem, főleg ezért tartottam magamnál ilyen sokáig. Nem féltem a váladékoktól meg a többi ilyen dologtól, és ő maga annyira óvatos volt az utolsó hónapokban, megkövetelte a maszkot és a kesztyűt. Még a halál szennyébe is odafeküdtem mellé vastag bársony pongyolában. Töretlen bőröm körülzárt, megvédett minden vírustól, amely Karl körül lappanghatott. Erotikus pillanatainkat a kezek, a bőrön súrlódó bőr adta, csak olyan, ami lemosható – sose a halálmegvető egyesülés. Sose kaptam meg az AIDS-t. Csak most, ez után a két nap után, amikor azon gondolkoztam, telefonálnom kellene nekik, tudatnom kellene velük – csak most kívántam, hogy bár kaptam volna meg! Vagy úgy gondoltam, hogy azt kívánom. De könnyű kívánni a halált, ha nincsen semmi bajunk! De könnyű beleszeretni a halálba annyira, amennyire én voltam szerelmes belé világéletemben, holott láttam, hogyan roppannak össze leghűségesebb imádói, mikor eljön a vég, hogyan sikoltozzák,

9

hadd éljenek még, mintha semmi értelme sem lenne a fekete fátylaknak, a liliomoknak, a gyertyaillatnak, és a sírgödör grandiózus ígéreteinek. Tudtam ezt. De azért mindig azt kívántam, hogy bár haltam volna meg. Így bírtam ki az életet. Leszállt az este. Egy darabig néztem a kis ablakból, ahogy kigyúlnak az utcai lámpák. Ahogy felkapcsolják a neont az éjszakára bezárt virágüzletben. Láttam, hogy a járdán még több az összegörbült, merev magnólialevél. Láttam, hogy tönkrement a tégla a kerítés tövében. Meg kellene csináltatnom, nehogy elbotoljon benne valaki. Láttam a tölgyfákat kérgesen a portól, amit felvernek a mennydörgő autók. Azt gondoltam: hát akkor adj neki egy búcsúcsókot. Tudod, mi következik. Most hajlékony, de utána jön az oszlás, és a szag, amelynek nem lehet, semmiféle köze sem lehet hozzá. Lehajoltam és megcsókoltam az ajkát. Csókoltam, csókoltam és csókoltam – csupán néhány rövid évig volt a társam, és milyen tapintatos gyorsasággal hanyatlott –, és csókoltam, és bár vissza akartam feküdni az ágyba, inkább lementem a konyhába, ettem a celofánból a fehér szendvicskenyeret, és ittam a padlón álló rekeszből a meleg diétás üdítőt, vagy mert nem érdekelt, vagy mert ott volt bennem a bizonyosság, hogy most minden élvezet tilos. Zene. Ismét megpróbálkozhatnék vele. Csak még egy magányos éjszaka legyen az enyém, hogy egyedül hallgathassam a lemezeimet, mielőtt rám törnek sikoltozva. Mielőtt az anyja belezokog a londoni telefonba: Hála Istennek, hogy megszületett a baba! Megvárta, kivárta, hogy megszülessen a húga kisbabája! Tudtam, hogy pontosan ezt fogja mondani, és azt hiszem, igaz is, mert megvárta a húga kisbabáját, de nem várt elég sokáig, hogy az anyja hazajöjjön, ez az a rész, ami meg fogja akadályozni, hogy az anyósom hosszasabban sikoltozzon, mint amennyihez türelmem lesz. Drága öregasszony! Kinek az ágyához mész: Londonba a lányodéhoz, aki most szült, vagy a haldokló fiadéhoz? A ház fuldokolt a szemétben. Mit meg nem engedtem magamnak! Az utolsó napokban az ápolónők már nem igazán akartak jönni. Vannak szentek, akik az utolsó másodpercig ott maradnak a haldoklókkal, de ebben az esetben itt voltam én, és nem volt szükség szentekre. Althea és Lacomb, az öregjeim, minden nap eljöttek, bezörgettek, de én nem cseréltem ki a jelzést a kilincsen: Nincs semmi baj, kérjük üzenetet hagyni. A ház tehát megtelt szeméttel, kekszmorzsával, üres üdítős dobozokkal, porral, még levelekkel is. Valahol nyitva maradhatott egy ablak, valószínűleg a nagy hálószobában, amelyet sose használtunk, és a szél behozta a leveleket a narancsszín szőnyegre. Bementem az első szobába. Lefeküdtem. Szerettem volna lenyomni a gombot, és elindítani a második tételt, hogy itt legyen velem Beethoven, ennek a fájdalomnak a vezére, de nem bírtam. Jó lett volna talán még Mozart is, a Kis Géniusz, az égi fényben csacsogó, kacagó, bukfencező angyalok biztonságos ragyogása. Akartam is… aztán mégse mozdultam… órákig. Fejben hallgattam Mozartot; hallgattam száguldó hegedűjét; mindig velem volt a hegedű, amelyet mindennél jobban szeretek. Időnként hallgattam Beethovent, annak az egyetlenegy hegedűversenyének a komolyabb örömét, amelyet réges-régen betanultam kívülről, mármint a könnyű szóló részeket. De semmi sem szólt igazából a házban, ahol mi feküdtünk, én és az emeleten a halott. A padló hideg volt. Tavasz volt, az időjárás a forróság és a télies hideg között ingadozott. Én pedig ilyeneket gondoltam: nahát, le fog hűlni az idő, legalább tovább megmarad a test, ugye?

10

Kopogtattak. Elmentek. Csúcsforgalom volt. Lement. Az üzenetrögzítő mondta egyik hazugságot a másik után. Katt, katt, katt és katt. Azután elaludtam, talán először. És a leggyönyörűbb álmot láttam.

11

2 A tengerről álmodtam a fényes napsütésben, de olyan tengerről, amilyet nem ismertem. A szárazföld széles üstjében hömpölygött ez a tenger, mini Waikikinél, vagy San Franciscótól délre. Láttam jobbról-balról a távoli földnyelveket, ahogy reménytelenül próbálják ezt a víztömeget. De micsoda vad és villogó tenger volt, micsoda óriási, tiszta nap alatt! Bár a napot nem láthattam, csak a fényét. Begördültek a roppant hullámok, felkunkorodtak, egyetlen pillanatra megteltek zöld fénnyel, azután megtörtek, és akkor minden hullám olyan táncot járt – táncot! – amilyet még sose láttam. Gyöngyöző széles tajtékfodrot növesztett minden haldokló hullám: ez a tajték szabálytalan, hosszú csúcsokra szakadt, hat-nyolc is jutott belőlük egy-egy hullámra, és ezek a csúcsok semmire sem emlékeztettek annyira, mint emberekre – tajték csillogó habjából teremtett buborékemberekre – akik az igazi föld, a homokpart, vagy talán a nap felé nyújtogatják a karjukat. Álmomban többször is végignéztem ezt. Tudtam, hogy egy ablakból figyelem a tengert. Ámultam-bámultam, és igyekeztem összeszámolni a táncoló alakokat, mielőtt utolérné őket a kikerülhetetlen enyészet. Nem győztem csodálni, hogy milyen részletes formát ad nekik a tajték, bólogató fejet, kétségbeesett karokat, mielőtt elhanyatlanának, mintha gyilkos ütést kaptak volna a levegőtől. Elmosta őket a tenger, hogy feltámadjanak a következő kunkorodó zöld hullámon, és másfajta csoportosulásban adják elő kecsesen könyörgő táncukat. Habszülte emberek, tengeri kísértetek, ilyennek tűntek nekem, és ameddig ellátott a szemem, ugyanez játszódott le a parton; zölden ragyogva felkunkorodtak a hullámok, azután megtörtek, átváltoztak egymással szemközt vagy egymásnak háttal bólogatóesdeklő alakokká, hogy végül visszatérjenek a viharzó, hatalmas óceánba. Láttam már tengereket, de olyat még soha, ahol táncosokat teremnek a hullámok. Már lement a nap, mesterséges fény árasztotta el a simára gereblyézett homokot, de a táncosok még mindig jöttek, magasra emelt fejükkel, hosszú derekukkal, és rimánkodva nyújtogatták karjaikat a szárazföld felé. Ó, mennyire emlékeztettek szellemekre ezek a habszülte lények – mint a lelkek, amelyek túl gyengék ahhoz, hogy testet öltsenek az anyagi világban, ám ahhoz erősek, hogy egy pillanatra megragadják a szétfröccsenő tajtékot, és emberi formába kényszerítsék, mielőtt visszavenné a természet! Hogy szerettem! Ezt néztem egész éjszaka, legalábbis ezt mondta az álmom, ahogy az álmokban szokott lenni. Azután magamat láttam az álomban, és nappal volt. A világ élt és nyüzsgött. Ám a tenger ugyanolyan hatalmas volt, és annyira kék, hogy majdnem elsírtam magamat tőle. Láttam magamat az ablakban! Álmomban, olyan perspektívából, amelyből szinte sose nézünk, soha! Pedig én voltam, felismertem magamat, keskeny, szögletes arcomat, homlokban frufrura nyíratott hajam hosszú, fekete függönyét. Egy ablakban álltam, amely négyszög alakban törte meg egy fényűző épület fehér homlokzatát. Láttam jellegtelen, mosolygó arcomat: nem karakteres, nem különleges, nincs benne veszély vagy kihívás. Hétköznapi arc, a frufru majdnem a szempillákig ér, a szájon gyakori vendég a mosoly. Olyan arcom van, amely a mosolyában él, és még álmomban is azt gondoltam: ó, Triana, nagyon boldog lehetsz! Bár engem megmosolyogtatni sose volt kunszt. Közelről ismerem a nyomorúságot és a boldogságot.

12

Mindezt elgondoltam az álomban. Gondoltam a nyomorúságra és a boldogságra. És boldog voltam. Láttam az álomban, hogy nagy piros rózsacsokrot tartok a bal karomon, és a jobb kezemmel integetek az ablakból a lenti embereknek. De hol lehet ez? – kérdeztem magamtól, míg egyre közelebb kerültem az éberség küszöbéhez. Sose alszom sokáig. Sose alszom mélyen. Már szavakba öltöztette magát a rettenetes gyanú. Ez álom, Triana! Te nem vagy ott! Nem egy meleg, fényes helyen vagy, ahol hatalmas tenger hömpölyög, nincsenek rózsáid. Ám az álom nem tört meg, nem fakult ki, a legapróbb ránc vagy repedés sem mutatkozott rajta. Láttam magamat az ablak magasában, ahogy még mindig mosolygok és integetek, karomon nagy csokor csüng, azután azt láttam, hogy a lenti járdán álló fiatal férfiaknak és nőknek integetek. Tulajdonképpen csak hosszúra nőtt gyerekek voltak, huszonöt év körüli gyerekek, vagy még annál is fiatalabbak, és tudta, hogy ezek a gyerekek küldték a rózsákat. Szerettem őket. Integettem nekik, ők is integettek, ugráltak is a nagy lelkesedéstől, én pedig csókokat dobtam nekik. Dobáltam ezeknek a csodálóknak a csókokat a jobb kezemmel. Lángolt mögöttük a roppant kék tenger, jött az este hirtelen-váratlan, és táncolt a tenger is a fehér-fekete járdán táncoló fiatalok mögött, csapatokat szültek a habos hullámok, és olyan valószerűnek tűnt minden, hogy nem mondhattam álomnak! „Ez veled történik, Triana! Ott vagy!” Igyekeztem józanul érvelni. Ismertem én ezeket a hipnagóg trükköket, amelyeket az álmok dobnak be az ébrenlét ajtajában, ismertem az ördögöket, amelyeket rád néznek az álom határán. Mivel pedig ismertem őket, megfordultam, hogy lássam a szobát, amelyben állok. „Hol van ez? Miként képzelhetnék ilyet?” De csak a tengert láttam. A csillagos fekete éjszakát. A habszülte kísértetek hagymázos táncát a szemhatárig. Ó, lélek, ó, bujdosó lelkek!, énekeltem. Boldogok vagytok, boldogabbak vagytok, mint az életben, amely csupa kemény él és kínszenvedés? A szellemek nem válaszoltak, csak nyújtogatták a karjukat, mielőtt visszarántotta őket a víz káprázata. Felébredtem. Átmenet nélkül. – Ne így! – mondta a fülem mellett Karl. – Te ezt nem érted. Hagyd abba! Felültem. Sokkolt, hogy ennyire emlékszem a hangjára, hogy így el tudom képzelni a közelemben. De azért nem volt olyan borzasztó. Nem féltem. Egyedül voltunk a koszos nagy első szobában. A fényszórók a plafonra vetítették a csipkefüggönyt. Szent Sebestyén képén a kandalló fölött aranyosan derengett a festett nimbusz. A ház nyikorgott, az araszoló gépkocsik tompán morogtak. „Itt vagy! Az volt, igen, az volt, nagyon élénk álom volt, és Karl mellettem állt!” Először éreztem a szagot. Törökülésben kuporogtam a padlón, csordultig eltelve az álommal, és Karl szigorú hangjával – „Ne így! Te ezt nem érted. Hagyd abba!” – mondom, csordultig elteltem mindezekkel, és akkor megcsapott a szag, ami azt jelentette, hogy a teste oszlásnak indult. Ismertem azt a szagot. Ismeri azt mindenki, még akkor is, ha nem járt hullaházban vagy csatatéren. Tudjuk, hogy megdöglött a falban a patkány, csak senki sem találja. Most is fölismertem… gyönge volt, mégis megtöltötte az egész házat, az összes díszes nagy szobát, még a szalont is, ahol Szent Sebestyén nézett fenyegetően az aranyrámából, és tenyérnyire volt tőlem a zenedoboz. A telefon ismét kattogott, elkattogta a hazugságot, katt. Talán üzenet jött. Na szóval, Triana, a lényeg az, hogy álmodtad. Ez a szag pedig nem tűrhető. Nem, ez nem, mert ez nem Karl, ez az iszonyú szag. Ez nem az én Karlom. Ez csak egy holttest.

13

Biztattam magamat, hogy mozogjak. De valami megállított. Zene volt, de nem a padlón szétszórt lemezeimből jött, és nem volt ismerős a zene, de a hangszer, az igen. Csak egy hegedű tud így énekelni, csak egy hegedű tud így panaszkodni és könyörögni az éjszakában! Ó, hogy szerettem volna gyerekkoromban, ha én is képes lennék ilyen hangra bírni egy hegedűt! Odakint hegedült valaki. Hallottam. Hallottam, ahogy puhán kiemelkedik a Szent Károly út hangzavarából. Hallottam szívbemarkolónak és elkeseredettnek, mintha Csajkovszkij vezényelné; hallottam egy mesteri arpeggiót, olyan szélsebesen, hogy az csak varázslat lehetett! Feltápászkodtam, és a sarokablakhoz mentem. Ott volt: a hórihorgas, a rockzenészhez illő, fényes fekete hajával, a poros kabátjában. Akit korábban láttam. Most a mi oldalunk felőli sarkon állt, a vaskerítésem mellett, a rozzant téglajárdán, és hegedült. Visszaengedtem a függönyt. Zokogni szerettem volna a zenétől. Azt gondoltam: én belehalok ebbe. Belehalok a halálba, a ház bűzébe, és ennek a muzsikának a szépségébe. Miért jött? Miért hozzám? Miért? És miért éppen hegedűvel, amelyet úgy szerettem, és gyerekkoromban olyan kemény küzdelmet vívtam vele, de hát ki nem szereti a hegedűt? Miért jött ide, hogy az ablakom alatt játsszon? Á, cukorbaba, csak álmodsz! Még benne vagy az álom sűrűjében, Ez a legordasabb hipnagóg trükk. Még mindig álmodsz. Nem is ébredtél fel. Menj vissza, találd meg magadat, találd meg ott, ahol bizonyosan tudod magadat… a padlón fekve. Találd meg magadat. – Triana! Sarkon fordultam. Karl állt az ajtóban. Fehér turbánját viselte, de az arca mészfehér volt, a teste csontsovány a fekete selyempizsama alatt, amit én adtam rá. – Ne, ne csináld! – mondta. A hegedű feljajdult. A vonó lecsapott a mély húrokra, a D-re, a G-re, azzal a megindító, szenvedő lüktetéssel, ami már majdnem disszonancia, és ebben a pillanatban tökéletesen kifejezte a kétségbeesésemet. – Jaj, Karl! – kiáltottam. Kiáltanom kellett. Ám Karl elment. Karl nem volt sehol. A hegedű tovább dalolt, dalolt, dalolt, és ahogy megfordultam és kinéztem, megint ott láttam a csillogó fekete hajával, a széles vállával, és a hegedű barna selyem volt az utcai lámpa világánál, és a hegedűs úgy ostorozta a vonóval a húrokat, hogy éreztem, amint a libabőr felkúszik a nyakamon, majd lerohan a karomon. – Ne hagyd abba, ne hagyd abba! – kiáltottam. Eszelősen imbolygott a sarkon a virágbolt neonjának vörös izzásában, az ívelt utcai lámpa szűrt fénykúpjában, a gubancos árnyékban, amelyet a magnólia ágai hullattak a téglákra. Játszott. Szerelemről, szenvedésről, veszteségről játszott, játszott és játszott mindama dolgokról, amelyekben a legerősebben akartam hinni. Sírva fakadtam. Megint éreztem a szagot. Ébren voltam. Ébren kellett lennem. Rácsaptam az üvegre, de nem elég erősen, hogy betörjem. Néztem a hegedűst. Felém fordult, felemelte a vonót, azután elkezdett egy szelídebb dalt, Olyan halkan, hogy majdnem elfojtotta az autók robaja, és közben egyfolytában engem nézett a kerítés fölött. Durva lárma hasogatta a fülemet. Valaki verte a hátsó ajtót. Olyan erősen verte, hogy betörhette volna az üveget.

14

Álltam, nem akaródzott eljönnöm, de tudtam, hogy ha az emberek így kopognak, akkor be is jönnek. Valaki nyilván megtudta, hogy Karl meghalt, tehát oda kell mennem, és normálisan kell beszélnem. Most nincs idő a zenére. Nincs idő erre? Érdes kiáltás csapott fel a fojtott nyögdécseléssé tompított hangokból. Idegborzolóan elvékonyodott. Hátráltam az ablaktól. Volt egy alak a szobában, de nem Karl volt, hanem egy asszony. A folyosóról jött be, és én ismertem. A szomszédom volt. Úgy hívták, hogy Hardy. Miss Nanny Hardy. – Triana, kedvesem, zavarja az az ember? – kérdezte. Az ablakhoz ment. Annyira nem tartozott a zenéhez. Az agyam kisebbik részével ismerte, mert a nagyobbik része a hegedűssel repült, és hirtelen megértettem, hogy a hegedűs igazi. Miss Hardy éppen most bizonyította. – Triana, kedvesem, két teljes napja nem nyit ajtót. Most már kénytelen voltam betörni. Aggódtam magáért, Triana. Magáért és Karlért. Triana, szóljon, ha azt szeretné, hogy elküldjem azt a rémes embert. Mit képzel ez? Nézze már meg! Itt ólálkodott a ház körül, és most meg képes hegedülni, ilyen későn! Hát nem tudja ez, hogy beteg van a háznál… Ám ezek csak icipici hangok voltak, ezek a szavak, mintha kicsi kavicskákat szórna a tenyeréből valaki. A zene folytatódott, szelíd komolysággal kígyózott az együttérző fináléig. Tudom, mit szenvedsz. Én tudom. De az őrültség nem neked való. Sose volt az. Te vagy az, aki sose bolondul meg. Rábámultam, azután visszafordultam Miss Hardyhoz. Miss Hardy pongyolát viselt. Papucsban jött át, ami nem illik egy úrinőhöz. Rám nézett. Körülnézett a szobában, óvatosan és tapintatosan, ahogy jól nevelt emberek szoktak, de bizonyára meglátta a szétszórt lemezeket, az üres üdítős dobozokat, a kenyér gyűrött celofánját, a felbontatlan postát. De nem ettől lett más az arca, amikor visszafordult hozzám. Valami meghökkentette. Valami sértette. Váratlanul megcsapta valami kellemetlen. Megérezte a szagot. Karl testét. A zene elhallgatott. Megfordultam. – Ne engedje el! – mondtam. De a selymes fekete hajú, nyakigláb férfi már elindult, vitte magával a hegedűt és a vonót. Ahogy keresztülment a Harmadik utcán, megállt a virágüzletnél, megfordult, és intett nekem, intett. Azután óvatosan áttette a bal kezébe a vonót, összefogta a hegedű nyakával, a jobbját pedig felemelte, és csókot dobott nekem, ráérősen és kedvesen, Csókot dobott, mint azok a gyerekek az álomban, a gyerekek, akik a rózsákat hozták az álomban. Rózsák, rózsák, rózsák… szinte hallottam, ahogy mondja valaki, valamilyen idegen nyelven, és én majdnem elnevettem magamat, mert arra gondoltam, hogy a rózsa minden nyelven rózsa. – Triana! – szólt Miss Hardy nagyon gyöngéden, és megérintette a vállamat. – Hadd hívjak valakit! – Ez nem is volt kérdés. – Igen, Miss Hardy. El kell intéznem a hívást. – Félresöpörtem a frufrumat a szememből. Pislogtam, hogy több fényt befogjak az utcáról, és jobban lássam Miss Hardyt a csinos virágos pongyolájában. – A szag, ugye? Érzi. Nagyon lassan bólintott. – De az ég szerelmére, hogy hagyhatta itt egyedül az anyósa! – Egy kisbaba, Miss Hardy. Pár napja született Londonban. Hallhatta az üzenetrögzítőtől. Ott van benne az üzenet. Én ragaszkodtam hozzá, hogy anyósom utazzon el. Nem akarta itt hagyni a fiát. Nézze, pontosan senki sem tudhatja, mikor hal

15

meg egy haldokló, vagy mikor születik egy gyermek, és ő Karl húgának az első gyermeke, úgyhogy Karl azt mondta az anyjának, hogy menjen, és én is ragaszkodtam hozzá, hogy menjen, és aztán… és aztán egyszerűen csak meguntam, hogy mások járnak ide. Nem olvashattam Miss Hardy arcában. Még csak el sem képzelhettem a gondolatait. Talán ő sem ismerte őket abban a pillanatban. Csinos volt abban a pongyolában: sápadt virágok fehér alapon, derékban plisszírozva, szatén papucs, olyan, amilyen egy kertvárosi dámához illik, és nagyon gazdag volt, mindig ezt mondták róla. Szürke haja szabályos kis fürtökben keretezte az arcát. Megint kinéztem az útra. A hórihorgas ember eltűnt. Megint hallottam azokat a szavakat: Te vagy az, aki sose bolondul meg! Nem emlékeztem az arcára. Mosolygott? Mozgatta a száját? És az a zene! Ha csak rágondoltam, megeredtek a könnyeim. Szégyentelenül érzelmes muzsika volt, mintha Csajkovszkij azt mondta volna: egye meg a fene az egész világot, majd pedig szabadjára engedte a legandalítóbb, legszomorúbb szenvedést, úgy, ahogy az én Mozartom és az én Beethovenem sose tette. Néztem az üres háztömböt, a távoli házakat. Zakatoló villamos közeledett lassan a sarokhoz. Úristen, ott volt! A hegedűs! Átment a felezővonalhoz, a villamosmegállóig, de nem szállt lel. Túlságosan messze volt, hogy láthassam az arcát, vagy tudhassam, hogy ő lát-e engem. Most megfordult, és elballagott. Az éjszaka ugyanolyan volt. A szag ugyanolyan volt. Miss Hardy rémítő mozdulatlansággal állt. Olyan szomorúnak tűnt. Azt gondolta, hogy őrült vagyok. Vagy talán csak azt utálta, hogy neki kell megtalálnia ebben az állapotban, és esetleg neki kell tennie valamit. Mit tudom én! Elment, gondolom azért, hogy megkeresse a telefont. Nem voltak már szavai számomra. Azt gondolta, megháborodtam, kár lenne még egy értelmes szót pazarolni rám, és ugyan ki hibáztathatná érte? Az legalább igaz volt, a Londonban született kisbaba. Bár én akkor se engedtem volna ki a házból Karl testét, ha mind itthon vannak, és itt Vannak. Csak nehezebb lett volna. Megfordultam, kirohantam a szalonból, keresztülvágtam az ebédlőn. Keresztülmentem a kis étkezőn, és felszaladtam a lépcsőn. Kicsi ez a lépcső, nem olyan grandiózus, mint a polgárháború előtti, emeletes palotáké Ez csak egy finom kis csigalépcső, amely egy klasszicizáló tanyaház padlására vezet. Becsaptam Karl ajtaját, elfordítottam a rézkulcsot. Ő ragaszkodott hozzá, hogy minden ajtónak legyen tisztességes kulcsa. Most az egyszer örültem neki. Most már nem jöhet be Miss Hardy. Senki sem jöhet be. A szoba jéghideg volt, mert az ablakokat szélesre tártam, és tele volt a szaggal, de én hatalmasakat lélegeztem belőle, hogy pattanásig megteljen a tüdőm, azután bebújtam utoljára Karl mellé a takaró alá, csak még egyszer, csak még pár percre, mielőtt elégetik minden ujját, a száját, a szemét! Hadd legyek vele! Hadd legyek mindnyájukkal! Valahol nagyon messze Miss Hardy kiabált, de távolabbról valami más hallatszott: halk, tiszteletteljes pavane egy hegedűn. Te vagy ott kint, te játszol. Neked, Triana. Odabújtam Karl vállához. Annyira halott volt, sokkal holtabb, mint tegnap. Behunytam a szemem, és magunkra húztam a nehéz aranybrokát paplant – olyan sok pénze volt, úgy szerette a szép tárgyakat – a mi mennyezetes ágyunkban, a mi Edwardstílusú nyoszolyánkon, amelyet ő adott nekem, és utoljára álmodtam róla a sírgödör álmát.

16

A zene benne volt. Olyan halkan, hogy nem tudtam, nem csak a földszintről emlékszem-e rá, de benne volt. A zene. Karl. Rátettem a kezemet csontos arcára, amelyről leolvadt minden puhaság. Hadd lubickoljak még egyszer utoljára a halálban, ezúttal új barátom muzsikájára, aki úgy zenél, mintha az ördög küldte volna fel a pokolból ezt a hegedűst, csak nekünk, akik oly sok bús időn szeretgették már a szelíd Halált. Apa, anya, Lily, adjátok nekem a ti csontjaitokat! Adjátok nekem a sírt! Hadd jöjjön le hozzánk Karl! Mit számít az nekünk, akik holtak vagyunk, hogy valamilyen fertőző betegség vitte el. Együtt vagyunk itt a nyirkos földben; együtt vagyunk holtak.

17

3 Mélyre áss, mélyre, én lelkem, hogy megtaláld a szívet – a vért, a forróságot, a szentélyt, a nyughelyet. Áss mélyre, mélyre a nyirkos földben, le egészen odáig, ahol fekszenek ők, akiket szeretek: anyám, akinek hosszú, sötét haja eltűnt, csontjai régen lehullottak az üreg hátsó nyílásán, miikor új koporsók foglalták el az ő helyét, de ebben az álomban körülrakom magamat velük, hogy láthassam bennük anyát, mélyvörös ruhájában, sötét hajával; nemrég meghalt apám, akiben valószínűleg még ép a viasz, akit nyakkendő nélkül temettek, mert nem viselt nyakkendőt, a koporsó mellett állva oldottam le róla, és kigomboltam az ingét, mert tudtam, hogy utálja a nyakkendőt, tagjait megőrizték formásnak a temetkezési vállalkozó vegyszerei, vagy ki tudja, talán máris munkálnak benne habzsoló puha szájai a földnek, amelyek jönnek, gyászolnak, falnak, távoznak; és ő, a legkisebb, az én gyönyörűm, ráktól kopaszon, mégis bájosan, mint egy hajatlannak és tökéletesnek született angyal, de ebben az álomban hadd adjam vissza hosszú aranyhaját, amely kihullott a gyógyszerektől, vörösszőke selyemhaját, amelyet olyan jól esett fésülni és kefélni, a világ legszebb kislánya, az én húsom és vérem, a gyerekem, aki olyan régen halt meg, hogy érett nő lenne, ha élne… Mélyre áss… hadd legyetek veletek, hadd nyugodjunk együtt. Nyugodjatok velem és a férjemmel. Karl máris csontváz. Kitárja magát babusgató közös boldogságunknak a sírgödör. Szó nem írhatja le az összebújó örömet, amelyben egyesül a test, a hulla és a csont. Most már senkitől sem választhatnak el. Se anyától, se apától, se Karltól, se Lilytől, se az élőktől, se a holtaktól, mert egyek vagyunk ebben a nyirkos göröngyöket hullató gödörben, ebben a titkos rejtekben, ebben a katakombában, ahol elvegyít minket a földdel a féreg és a rothadás, ahol penészt növeszt magára a bőr. Nem érdekes. Hadd legyünk együtt! Senkinek sem felejtettük el az arcát; nevetésünk olyan tisztán cseng, mint húsz vagy kétszer húsz éve, nevetésünk dalol, mint egy szellemhegedű, egy kételyt nem ismerő hegedű, egy tökéletes hegedű, nevetésünk muzsikája örökre összeköt, testben, lélekben, szellemben. Permetezz puhán erre a meleg, titkos, becéző, hatalmas sírra, melegen daloló esőm! Mi lenne eső nélkül, a mi selymes déli esőnk nélkül ez a sír? Simogató, gyengéd csókokkal becézz, hogy ne törd meg az ölelést, amely egybefon engem a holtakkal. Ez a verem a mi otthonunk. Eldalolt könny legyen minden csepped, inkább csend és hang, mint víz, mert itt nem tűrök semmit, ami zaklató, csak azt, ami fényes és édes! Lily, bújj hozzám, anya, engedd, hogy a nyakadba fúrjam az arcomat, hiszen egyek vagyunk, Karl és apa karjai egybeölelnek minket. Még hogy virágok, ugyan! Miért szórnának törött szárakat, bíbor szirmokat reánk? Nincsen szükség csillámló szalaggal megkötött, nagy csokrokra. Ezt a sírt a föld fogja felékesíteni vékony szálú, vad perjével, egyszerű boglárkák, százszorszépek, pipacsok bólogató kelyhével, rózsaszínnel, kékkel, sárgával, az elvadultan burjánzó, örök kert cukros árnyalataival. Hadd bújjak hozzád, hadd feküdjek karjaidban, hadd nyugtassalak meg, hogy ekkora szeretetnek mit sem jelentenek a halál külső jelei! Éltünk valamikor, te és én, élők voltunk mind, és én csak itt akarok lenni veletek, ebben a lassú, nyirkos, biztos korhadásban. Az pedig ajándék, hogy ebbe a végső ölelésbe is elkísér a tudatom. Meghitt barátságban állok a halállal, mégis élek, hogy ismerhessem és ízlelhessem.

18

Fák, hajoljatok rá erre a sírra! Fák, szememre sűrűsödő hálót szőjetek, de ne zöldet, hanem feketét, amely mintha elnyelte volna a fényt! Zárja ki az utolsó kémlelő szemet, az utolsó megfigyelőt, hogy egyedül lehessünk, csak én és ti, akiket imádtam, akik nélkül nem élhetek! Merülj! Merülj a föld mélyébe! Érezd, ahogyan rád csukódik a föld. Védjék csendünket a rögök. Ennyit akarok. Most pedig, hogy össze vagyunk zárva, nyugodtan elmondhatom: vigyen el az ördög mindenkit, aki megpróbál elválasztani minket. Idegenek jönnek a lépcsőn. Törjétek le a zárat, igen, törjétek be a fát, húzzátok elő a csöveket, fújjatok fehér füstöt a levegőbe! Nem markolhatjátok meg a karjaimat, mert én nem itt vagyok, én a sírban vagyok, ti csak haragos, merev képmásomat háborgathatjátok. Igen, láthatjátok, hogy tiszta a lepedő, ezt én is megmondhattam volna! Göngyöljétek be, jó szorosan göngyöljétek be a lepedőbe, kit érdekel? Láthatjátok, nincs itt vér, nincsen semmi, ami átragaszthatná rátok a betegséget; nem nyitott fekélyek ölték meg, belülről sorvadt el, ahogy az AIDS-betegek szoktak, a végén már a lélegzetvétel is fájt neki – mi maradt még, amitől félhesselek? Nem veletek vagyok, nem is azokkal, akik faggatnak időről, helyről, vérről, ép elméről, felhívandó telefonszámokról; nem felelhetek azoknak, akiknek segítségre van szüksége. Lent vagyok a sírgödör biztonságában. Apám koponyájához szorítom a szájam. Anyám csontkezéért nyúlok. Hadd kapaszkodjak belétek! Most is hallom a zenét. Ó, Istenem, az a magányos hegedűs képes volt átjönni magas füvön, hulló esőn, a képzelt éjszaka sűrű füstjén, sűrű sötétségén, hogy velem lehessen, játszhassa gyászos dalát, hangot adhasson a koponyámban szóló szavaknak, miközben egyre nyirkosabb a föld, és Olyan természetesnek, kedvesnek, sőt még egy kicsit szépnek is tűnik minden lény, amely a földben él! Nincsen vér ebben a sötét, puha sírban, nincsen más vér a hantok lugasában, csak az enyém. Olyan természetesen vérzem, ahogy lélegzek. Ha vér kell bármilyen okból, van nekem elég mindnyájunknak. Ide nem jön a félelem. A félelem elment. Zörgessétek a kulcsokat, szedjétek össze a poharakat! Csapkodjátok a fazekakat a földszinti öntöttvas tűzhelyen! Visíttassátok a szirénákat az éjszakában, ha úgy tetszik. Zubogjon, zubogjon, zubogjon a víz, teljen meg a fürdőkád. Nem látlak benneteket. Nem ismerlek titeket. Ide nem jut be a kicsinyes aggodalom, ebbe a sírba nem, ahol én nyugszom. Elszállt a félelem, mint az ifjúság, és a régi bánat, amellyel néztem, miként adják át őket a földnek, egyik koporsót a másik után, apáé finom fából készült, anyáéra nem emlékszem, Lilyé olyan kicsi és fehér, az öregúr egy centet sem akart elfogadni egy ilyen csepp lány koporsójáért. Nem, nincsen többé aggodalom. Az aggodalmaskodás dugja be a fülünket, hogy ne halljuk az igazi muzsikát, az aggodalmaskodás nem engedi, hogy magunkhoz szorítsuk azoknak a csontjait, akiket szeretünk. Élek, veletek vagyok, és csak most kezdem megérteni, mit jelent, hogy ti is velem lesztek mindenkor! Apa, anya, Karl, Lily, tartsatok meg engem! Ó, bűn talán részvétet kérni a holtaktól, akik fájdalmas halált haltak, akiket nem menthettem meg, akiktől nem búcsúztam el illendően, akik számára nem volt varázsszerem, ami elűzze a félelmet vagy a szenvedést, akik nem láttak tőlem könnyeket az utolsó nemtörődöm, fülsértő pillanatokban, vagy nem hallották fogadkozásomat, hogy örökké gyászolni fogom őket!

19

Most itt vagyok! Veletek vagyok! Tudom, mit jelent holtnak lenni. Engedtem, hogy elfedjen a sár, hagytam, hogy lábam belefúródjon a gödör szivacsos oldalába. Ez egy látomás, a házam. Nem érdekes. – Hallják azt a zenét? – Szerintem azonnal rá kellene engedni a zuhanyt még egyszer! Szerintem tetőtőltalpig fertőtleníteni kellene! – Mindent el kellene égetni abban a szobában… – Jaj, ne, azt a szép mennyezetes ágyat mégse, a kórházban sem robbantják fel az ágyakat, ha ebben hal meg valaki. – …és a kézirata. Ahhoz ne nyúljanak. Nem, ne merjetek nyúlni a kéziratához! – Pszt, ne előtte… – Nem látja, hogy bolond? – …az anyja a gépen, amely reggel szállt fel a Gatwickről. – Sültbolond, dühöngő őrült! – Az Isten szerelmére, nagyon szépen kérem magukat, hallgassanak már, ha egy kicsit is szeretik a testvérüket! Miss Hardy, maga jól ismerte? – Igya meg ezt, Triana. Ez az én látomásom, ez a ház. Itt ülök a nappali szobában, megmosdatva, tisztára csutakolva, mintha engem kellene temetni, hajamból víz csöpög. Hadd nyilazzon a tükrökbe a reggeli nap! Vegyétek ki a ragyogó pávatollakat az ezüst urnából, szórjátok szét őket a padlón! Ne takarjatok el azzal a rémes fátyollal mindent, ami fényes! Nézzetek bele a tükörbe jó mélyen, hogy megtaláljátok a kísértetet! Ez az én házam. Ez az én kertem, és az én rózsáim kúsznak a kerítésen, de ugyanakkor a sírban is ott vagyunk. Itt vagyunk, és ott vagyunk, a sír és a ház egyek. A sírban vagyunk, és a házban vagyunk: minden más a képzelet kudarca. Ebben a langyos, esős tartományban, ahol sötétedő levelekről hullik a daloló víz, ahol a fenti elnagyolt küszöbről hullik a göröngy, én vagyok a feleség, a gyermek, az anya, mindazok a tiszteletre méltó, becses minőségek, amelyekkel meghatározom magamat. Most már örökre az enyém vagytok! Soha többé nem engedem, hogy elhagyjatok, nem mehettek el soha többé! Na jó. Hát tévedtünk ismét. Eljátszottuk a játékunkat. Úgy veselkedtünk neki az őrültségnek, mint egy vastag ajtónak, mint ahogy ezek döngették Karl ajtaját, de az őrültség ajtaja nem törik be, és az az ismeretlen sír az álom. Pedig hallom mindenen keresztül a muzsikáját. Nem is gondolom, hogy hallhatnák. Ez az én hangom a fejemben; a hegedű pedig az ő hangja odakint; közösen őrizzük a titkot, hogy a sírgödör az én látomásom, és hogy nem lehetek veletek, halottaim. Az élőknek szükségük van rám. Most az élőknek van rám szükségük, olyan nagy szükségük van rám, amilyenre csak a halál után lehel szükségük a gyászolóra. Kell nekik, aki a legtöbbel ápolt, aki a legtovább ült a csendben, agyon kell bombázniuk kérdésekkel, javaslatokkal, kijelentésekkel, közlésekkel, papírokkal, amelyeket alá kell írni. Elvárják, hogy felnézzek a legfurcsább mosolyokra, és udvariasan fogadjam a legnehézkesebb együttérzést. De majd jövök. Jönni fogok. És ha azt teszem, akkor mindnyájunkat megtart a föld, és kinő fölöttünk a fű. Szeretet, szeretet és szeretet. Ezt adom nektek. Hadd ázzon át a föld! Élő testem hadd süllyedjen belé! Adjatok nekem koponyákat, hogy csókolhassam őket, adjatok nekem csontokat, hogy legyen mibe kapaszkodnom, az sem számít, ha lehullt róluk a haj

20

selyme. Van nekem hosszú hajam, hogy szemfödél lehessen mindnyájunknak. Nézzétek ezt a hosszú hajat! Hadd takarjalak el titeket! Ha egyszer ráléptünk a félelem nyakára, rögtön nem az lesz a halál, aminek korábban képzeltük. Tartsatok meg engem, ne engedjetek el! Soha többé ne tűrjétek, hogy másutt pazaroljam az időt! Felejtsd el a cifra csipkét, a művészien festett falakat, az asztal fénylő intarziáját. Felejtsd el a porcelánt, amelyet darabonként, végtelen gonddal szedegetnek elő, majd az asztalra teszik a kék-arany mintás csészéket és kistányérokat. Karl porcelánja. Fordulj el! Ne érezd ezeket az élő karokat! A kávéban az az egyetlen jó, ahogy átsüt rajta a reggeli fény, miközben kitöltik az ezüstkannából; sötétbarnája borostyánná, sárgává, arannyá világosodik, táncosként forogva-hajladozva megtölti a csészét, majd olyan hirtelen tűnik el, mintha dzsinn lenne, amelyet visszaszippantott magába a kanna csőre. Menjetek hátra a kertben, oda, ahol bozóttá vadul! Ott találtok minket együtt. Ott találtok meg minket. Az emlékezet feldob egy tökéletes képet. Alkonyat, a Segítő Szűzanya kápolnája a Kertvárosban, a mi kis templomunk egy régi villában. Csak egy sarokra a kapunktól. A Prytania utcán van. A magas ablakok tele rózsás fénnyel. Rövid gyertyák olvadoznak piros üvegpoharakban egy mosolygó szent előtt, akit Kis Virágnak ismerünk, tisztelünk és szeretünk. A sötétség olyan ezen a helyen, mint a por. Lehet mozogni benne. Anya, Rosalind nővérem és én a hideg márvány oltárrácsnál térdelünk. Letesszük csokrainkat, amelyeknek virágait innen-onnan téptük, falakról csüngő vagy a mienkhez hasonló vaskerítésekre csavarodó szárakról: vad fátyolvirágot, szép kék plumbagót, apró barna-arany lantanát. Sose a nemesített virágból, amelyet a kertész nevel, csak a bozótból, mert a kapura kúszó iszalagban senkinek sem tűnik fel a hiány. Ezek a mi csokraink, amelyeket semmivel sem tudunk összekötni, csak szorongatjuk őket. Letesszük csokrainkat az oltárrácsra, és mikor keresztet vetünk, és elmondjuk az imát, kételyem támad. – Biztos, hogy a Boldogságos Szűzanya és Jézus megkapja ezeket a virágokat? Az oltár alatt az Utolsó Vacsora fából faragott alakjai ülnek az üveggel borított, mély fülkében; fölöttük díszes terítőn állnak a szabályos csokrok, amelyek nagyok és parancsolok: habfehér, hosszú, hegyes virágokból kötötték őket. Ezek hatalmas virágok! Olyan hatalmasak, mint a hosszú viaszgyertyák. – Ó, igen! – mondja anya. – Ha majd elmentünk, kijön a testvér, elviszi a virágocskáinkat, vázába teszi őket, és a vázát odaállítja a Jézuska vagy a Boldogságos Szűzanya elé. A Jézuska jobboldalt áll az ablak mellett, és most már elmerült a homályban, de azért látom a kezében a világot, látom arany koronájának csillogását, tudom, hogy áldásra emeli az ujját, és ezen a szobron Prágai Kisjézusnak hívják. Lefelé bővülő, díszes rózsaszín köntöse van, és kedves, pirospozsgás arca. Viszont a virágokban nem vagyok biztos. A virágok túl szerények. Ki törődne ilyen virágokkal a szürkületben, amikor a kápolna megtelt árnyékokkal? Azért érzem, mert anya kissé riadt, szorosan fogja a leánykái kezét, gyertek, Rosalind, Triana! Térdet hajtunk, megfordulunk, hogy kimenjünk. Keresztpántos cipő van rajtunk, ami kopog a sötétbarna linóleumpadlón. A szenteltvíz meleg a tartóban. Az este fényekben úszik, de nincs annyi, hogy ide is jusson, a padsorok közé. Aggódom a virágokért. Na, most már nem aggódom ilyen dolgokon. Csak azért drága az emlék, mert ha láthatom, érezhetem, és hallhatom hozzá a hegedű énekét, akkor ott vagyok megint, és elmondhatom: anya, együtt vagyunk.

21

A többi nem izgat. Életben maradt volna a gyermekem, ha eget-földet megmozgatok, hogy elvihessem egy távoli klinikára? Nem halt volna meg az apám, ha helyesen állítják be az oxigénpalackot? Félt-e az anyám, amikor azt mondta az őt ápoló rokonoknak: „Meghalok!” Akarta-e, hogy inkább valamelyikünk legyen mellette? Uramisten! Hagyd abba! Se az élőkért, se a holtakért, se az ötven évvel korábbi virágokért nem élem át még egyszer a vádakat! A szentek a kápolna vibráló fényében nem válaszolnak. A Segítő Szűzanya csak villódzik az ünnepélyes árnyékban. A Prágai Kisjézus ékköves koronával és ékköveknél nem kevésbé ragyogó szemmel fogadja a hódolatot. Ám ti, halottaim, véreim, kincseim, akiket olyan feltétlen rajongással szerettem, ti velem vagytok a sírban. Nincs szemetek, nincs húsotok, ami melegítsen, de itt vagytok nekem! Öncsalás volt csak az elszakadás! Minden tökéletes! – Abbamaradt a zene. – Hála Istennek! – Csakugyan? – Ha Rosalindnak, szókimondó nővéremnek a bársonyos, mely hangja. – Szédületes a pasas! Ez több mint zene! – Nagyon jó, azt meg kell adni. – Ez Glenn, Rosalind férje, az én drága sógorom. – Itt volt, mikor átjöttem. – Miss Hardy beszél. – Tulajdonképpen, ha nem hegedül, sose találom meg Trianát. Látják most valahol? Katrinka húgom: – Szerintem azonnal indulnia kellene a kórházba, hogy elvégezhessék rajta az összes tesztet. Minden kétséget kizáróan meg kell győződnünk róla, hogy nem kapott el… – Pszt, nem engedem, hogy így beszéljen! – Köszönöm, kedves idegen! – Triana, drágám, Miss Hardy vagyok, rám nézne? Bocsássa meg, kedves, hogy így pörölök a testvéreivel. Bocsásson meg, édesem, de ragaszkodom hozzá, hogy ezt most igya meg. Emlékszik arra a délutánra, mikor átjön hozzám, és csokoládét ittunk? Akkor mondta, mennyire szereti. Sok finom tejszínhab van rajta, és úgy szeretném, ha meginná… Felnéztem. Milyen szép és üde volt a nappali szoba a reggeli napsugárban, hogy ragyogott az asztalon a porcelán! Kerek asztalok. Mindig szerettem a kerek asztalokat. Eltüntették az összes lemezt, kekszes papírt, üdítős dobozt. Most már nem csúfítja el a mennyezet fehér stukkó virágkoszorúját az alatta feltorlódott szemét. Feltápászkodtam, az ablakhoz mentem, fölemeltem a sárguló vastag függönyt. Kint az égig ért a valóságos világ, előttem levelek futkostak a szikkadt tornácon. Elkezdődött a reggeli csúcsforgalom. Dübörögtek a kamionok. A tölgyfa lombjai reszkettek a számtalan kerék mennydörgésétől. Maga a ház is beleremegett. De hát annyit remegett száznál több év alatt, mégsem dőlt össze. Ma már tudják az emberek. Ma már nem rombolják le a fehér oszlopos, pompás házakat. Nem okádnak mindenféle hazugságot, hogy ilyen házakat képtelenség fenntartani vagy kifűteni. Ma már harcolnak a megmentésükért. Valaki megrázott. Katrinka húgom volt. Nagyon dúltnak tűnt, keskeny arca keserű volt a haragtól. Katrinka jó barátságban van a haraggal. Fel-alá ugrál benne a harag, folyton azt lesi, hogy kiszabadulhasson. Most kiszabadult, és Katrinka alig bírt beszélni dühében. – Menj fel az emeletre! – Minek? – kérdeztem hidegen, és azt gondoltam: évek óta nem félek tőled. Valószínűleg azóta, hogy Faye elment. Faye a legkisebb testvér. Faye volt az, akit mindnyájan szerettünk.

22

– Mosakodj meg még egyszer, de tetőtől-talpig, aztán menj be a kórházba! – Bolond vagy – mondtam. – Mindig az voltál. Nem kell bemennem. Miss Hardyra néztem. Valamikor ezen a hosszú és hangzavaros éjszakán hazament, átöltözött az egyik csinos princeszruhájába, és meg is fésülködött. A mosolya tele volt vigasztalással. – Elvitték? – kérdeztem Miss Hardytól. – A könyvét, amit Szent Sebestyénről írt, azt eltettem, kivéve az utolsó oldalakat. Azok ott voltak az éjjeliszekrényen, és… Közbeszólt Glen, szelíd sógorom: – Azokat én vittem le a földszintre. Biztonságban vannak, a többivel együtt. Így van, én mutattam meg a sógoromnak, hol tároljuk Karl munkáját, arra az esetre… ha mindent elégetnek a szobában. Mögöttem veszekedtek. Rosalind csitítani próbálta az örökké ideges Katrinka összeszorított fogú kirohanását. Katrinka egy napon úgyis kitöri a saját fogát szónoklat közben. – Eszelős! – mondta Katrinka. – És valószínűleg megkapta a vírust! – Kérlek, Trink, most már hagyd abba, könyörögve kérlek! – Rosalind már nem tud goromba lenni. Gyerekkorában tudott, de azt régen kigyomlálta magából, és felváltotta valami mással. Megfordultam, Rosalindra néztem. Görbén, terebélyesen, álmosan ült az aszalnál, felvonta sötét szemöldökét. Intett felém, és azt mondta becsületes mély hangján: – El fogják hamvasztani. – Sóhajtott. – Ez a törvény. Ne aggódj, gondoskodtam róla, hogy ne belezzék ki a szobát. – Nevetett, azon a fontoskodó, önelégült hangon, ami most maga volt a tökély. – Ha Katrinkára bíznád, szétveretné az egész háztömböt! – Rázkódott a nevetéstől. Katrinka üvölteni kezdett. Rámosolyogtam Rosalindra. Aggódik vajon a pénz miatt? Karl olyan nagyvonalúan bánt a pénzzel. Nem kétlem, hogy mindenki a pénzre gondol. Karl gavalléros ajándékaira. Valami veszekedés lesz a temetés miatt. Az mindig van, attól függetlenül, hogy Karl mindenről rendelkezett. Hamvasztás. Gondolni se bírok rá! A sírban, az én szeretteim között nincsen arctalan hamu! Rosalind sose mondaná ki, de a pénzre kell gondolnia. Ő és Glenn, a férje, Karltól kapták a pénzt, amiből éltek, amiből működtethették exkluzív kis könyv- és lemezboltjukat, amelyen tudomásom szerint sose volt egy fitying nyereségük se. Fél-e Rosalind, hogy elapad a pénz? Úgy szerettem volna megnyugtatni! Miss Hardy fölemelte a hangját. Katrinka becsapta az ajtót. Az általam ismert mindössze két felnőtt között Katrinka az egyik, aki csapkodja az ajtót dühében. A másik mérföldekre van tőlem, rég távozott az életemből, és nem ilyen vacak indulaloskodásért, hanem sokkal különb dolgokért őrizte meg az emlékezetem. Rosalind, aki a legidősebb és a legvaskosabb közöttünk – most már igencsak kigömbölyödött, a haja is hófehérre őszült, de máig gyűrűs, neki van a leggyönyörűbb haja a világon – csak ült, a vállát vonogatta, és önelégülten mosolygott. – Nehogy már berohanj a kórházba – mondta. – Nem kell. – Rosalind a kelleténél tovább volt ápolónő, oxigénpalackokat cipelt, feltakarította a vért. – Semmi szükség rohanásra! – jelentette ki tekintélyesen. Tudok én ennél jobb helyet, mondtam vagy gondoltam. Csak be kellett hunynom a szememet, hogy a szoba elússzon, és bejöjjön a sír, és vele a fájdalmas kérdés: melyik az álom, melyik a valóság?

23

Az ablaküvegnek támasztottam a homlokomat. Hideg volt. A zenéje… az én csavargó hegedűsöm zenéje… azért kiáltottam. Ott vagy kint, ugye? Eredj már, tudom, hogy nem mentél el! Gondolod, hogy nem figyeltem…? Ismét felhangzott a hegedűszó. Túldíszített volt, de halk; szenvedő, mégis tele naiv ujjongással. Mögöttem Rosalind zümmögni kezdte a melódiát, egy-két frázissal lemaradva a hegedűs mögött… együtt dúdolt vele, összeolvasztotta a hangját azzal a távoli hanggal. – Most hallod? – kérdeztem. – Ja – felelte, és megvonta a vállát, szokása szerint. – Micsoda barátod van neked! Hogy trillázik, mint egy csalogány! És a nap sem űzte el! Hát persze, hogy hallom! Hajamból víz csöpögött a padlóra. Katrinka a folyosón zokogott. A máik két hangot nem értettem, csak annyit érzékeltem, hogy női hangok. – Én ezt most nem bírom végigcsinálni, nem bírom! – mondta Katrinka. – Őrült, hát nem veszik észre? Nem bírom, nem bírom, nem bírom! Olyan volt, mint egy útelágazás. Tudtam, hol a sír, milyen mély. Odamehettem volna. Miért nem tettem? A hegedűs átcsapott egy lassú, de fennkölt melódiába, amely valamiként beépült a reggelbe. Mintha együtt távoztunk volna a temetőből. Nyugtalanítóan színes villanásban láttam kis csokrainkat az oltárrács fehér márványán. – Gyere, Triana! – Anyám olyan szép volt a svájci sapkájával, a hangja olyan türelmes, a szeme olyan nagy. – Gyere, Triana! Úgy halsz meg, anya, hogy egyikünk sincs melletted. Gyönyörű vagy, még mindig nincs egyetlen ősz hajszálad. Ha majd eljön az idő, annyi eszem sem lesz, hogy búcsúcsókot adjak neked, amikor utoljára látlak. Csak örülök, hogy elmész, mert olyan részeg és beteg vagy, én pedig úgy unom már, hogy nekem kell vigyáznom Katrinkára és Faye-re. Anya, iszonyú, rettenetes halállal fogsz meghalni, részegen lenyeled a nyelvedet. Én pedig szülök egy kislányt, aki olyan, mint te, a te nagy, kerek szemedet, szép halántékodat és homlokodat örököli, és meg fog halni, anya, meg fog halni, mielőtt betöltené a hatot, gépek között fog meghalni, abban a néhány percben, abban a néhány kurta percben, anya, mikor aludni próbálok, és átalszom a halálát… Távozz tőlem, kínszenvedés! Rosalind és én előre futunk; anya lassan jön mögöttünk a macskakövön. Mosolyog, most már nem fél az alkonyattól, mert szép fényes az ég. Ezek a mi éveink. Még tart a háború. A Prytania utcán araszoló autók olyanok, mint a kabócák, vagy a domború hátú bogarak. – Azt mondtam: hagyd abba! – Magammal beszéltem. Megérintettem vizes hajamat. De szörnyű, hogy itt kell ülnöm víztől csöpögve ebben a lármás szobában! Miss Hardy hangja. Átveszi a parancsnokságot. Odakint napfény fürdeti a tornácokat, az elrobogó autókat, a hámló festésű, vén villamoskocsikat, ahogy elhúznak előttem; az, amelyik a felsővárosba tart, olyan színpadiasan csenget, mint San Franciscóban a villamos. – Hogy teheti ezt velünk? – zokogta Katrinka. Ám ez az ajtó mögött történt. Az ajtó mögött, amelyet bevágott. Bőgött a folyosón. Csengettek. Túl közel voltam a ház végéhez, nem láthattam, ki jön fel a lépcsőn. Csak a fehér azáleákat láttam a kerítés mellett, a sarokig, és onnan visszafelé, ahol a kerítés befordul. Milyen szép, milyen átszellemülten szép! Karl fizette az egészet, a kertészeket, a talajtakarást, az ácsokat, a kalapácsokat, a szögeket, a fehér festéket az oszlopokhoz, odanézz, hogy helyreállították a korinthusi oszlopfőket, akantuszlevelek tartják a tetőt, és milyen tiszta kék a tornác teteje, hogy a darazsak azt higgyék, az ég az, és ne fészkeljék be magukat ide!

24

– Jöjjön, kedves! – Ez egy férfi hangja, egy férfié, akit ismerek, bár nem közelről, egy férfié, akiben megbízom, de most nem jut eszembe a neve, talán azért, mert Katrinka ordít a háttérben. – Triana, kedves! – mondta. Grady Dubosson, az ügyvédem. Rettentően kicsípte magát, mellényes öltöny, nyakkendő. Nem is tűnt álmosnak, tökéletesen parancsolt komoly arcának, mintha sok más itt tartózkodó emberhez hasonlóan ő is tudná, hogyan kell kezelni a halált, színlelés és tagadás nélkül. – Ne aggódjon, Triana, drágám! – mondta a legtermészetesebb, legbizalmasabb hangon. – Én majd vigyázok, hogy még egy ezüstvillát se fogjanak meg. Jöjjön szépen, most elmegy dr. Guidryvel a belvárosba. Pihenjen. Úgysem lehet semmiféle szertartás, amíg a többiek vissza nem jönnek Londonból. – Karl könyvei! Volt még fent néhány papír. Glenn vigasztaló, mély, déli hangja: – Azokat elhozta, Triana. Lehoztam őket a földszintre, senki sem fog elégetni semmit odalent… – Elnézést, hogy ennyi baj van velem – suttogtam. – Elmebajos! – Ez Katrinka. Rosalind sóhajtott. – Én azt láttam rajta, hogy nem szenvedett. Mintha csak elaludt volna. – Ezt azért mondta, hogy vigasztaljon. Ismét megfordultam, és szavak nélkül, magamban megköszöntem neki. Megérezte, és rám ragyogtatta szelíd sugarát. Úgy szerettem! Feljebb tolta az orrán a vastag keretű szemüveget. Gyerekkorában apánk folyton kiabált vele, hogy tolja feljebb az orrán a szemüvegét, de sose sikerült neki, mert apánktól eltérően Rosalindnak kicsi az orra. Most pontosan olyan, amit apánk úgy utált: álmos, lompos, kedves, a szemüvege az orra hegyén egyensúlyoz, cigarettázik és lehamuzza kabátját, de ez a kortól elnehezedett, formátlan asszony tele van szeretettel. Nagyon szerettem. – Nem hiszem, hogy kicsit is szenvedett volna – mondta. – Ne figyelj a Trinkre. Hé, Trink, arra még nem gondoltál, hogy a szállodai ágyak, amikbe befeküsztök Martinnal – hogy azokban is fekhetett előttetek AIDS-beteg? Szerettem volna nevetni. – Jöjjön, kedves! – kérte Grady. Dr. Guidry a két tenyere közé fogta a kezemet. Milyen fiatal volt. Nem bírom megszokni, hogy az orvosok most már fiatalabbak nálam. Dr. Guidry olyan szőke és patyolattiszta, és a zakója szivarzsebében mindig ott van egy apró biblia. Abból tudható, hogy nem katolikus, hogy ilyen helyen tartja a bibliát. Baptistának kell lennie. Kortalannak érzem magamat. De ez azért van, mert meghaltam, ugye: a sírban vagyok. Nem. Ez sose jön be hosszabb ideig. – Szeretném, ha megfogadná a tanácsomat – mondta Guidry doktor olyan gyöngéden, mintha csókot adna – és rábízná Gradyre a dolgok intézését. – Abbamaradt – mondta Rosalind. – Mi? – kérdezte agresszíven Katrinka. – Mi maradt abba? – A folyosóm nyíló ajtóban állt. Az orrát fújta. Összegyűrte a papírzsebkendőt, és földhöz vágta. Támadóan meredt rám. – Belegondoltál egyáltalán, hogy milyen következményei lehetnek ennek ránk nézve? Nem válaszoltam. – A hegedűs – mondta Rosalind. – A trubadúrod. Azt hiszem, elment. – Én nem hallottam semmiféle rohadt hegedűst – szűrte a fogai között Katrinka. – Minek beszélsz hegedűsről? Azt képzeled, ez a hegedűs fontosabb annál, amit én próbálok mondani?

25

Bejött Miss Hardy. Úgy ment el Katrinka mellett, mintha Katrinka nem is létezne. Miss Hardy a legtisztább fehér cipőt viselte. Tehát tavasznak kell lennie, mert a kertvárosi delnők csak a megfelelő évszakban viselnek fehér cipőt. Holott én biztos vagyok benne, hogy hideg van. Miss Hardy kabátot és sálat hozott nekem. – Jöjjön, drágám, hadd segítsek felöltözni! Katrinka állt, és mereven nézett rá. A szája remegett, kidülledő, vörösre sírt szeméből patakzottak a könnyek. Milyen nyomorult élete volt mindig. Bár anya az ő születésekor legalább még nem volt iszákos. Katrinka egészséges volt és csinos, bezzeg Faye épp hogy megúszta élve. Hetekre bedugták egy gépbe azt a mosolygó morzsikát, aki sose hitt a saját különleges bájában. – Miért nem mész innen? – kérdeztem Katrinkát. – Épp elegen vagyunk itt. Hol van Martin? Telefonálj, és mondd meg neki, hogy vigyen haza. – Martin a sógorom volt, az ingatlankereskedelem csodája, egykor meglehetős helyi hírnévvel dicsekedhető ügyvéd. Rosalind fontoskodva, cinkosan nevetett. Akkor már tudtam. Hát persze! Rosalind is tudta. Keresztbe fonta a karját, előrehajolt, ráengedte súlyos mellét az asztalra. Feljebb tolta az orrán a szemüvegét. – Neked a diliházban a helyed – mondta Katrinka, és nevetett. – Tisztára elment az eszed, amióta a lányod meghalt! Mit kellett úgy körülajnároznod apát! Éjjel-nappal itt sátoroztattad az ápolónőt. Egymásnak adták a kilincset az orvosok. Meg vagy háborodva, nem maradhatsz ebben a házban… Elnémult. Még ő is restellte a saját otrombaságát. – Ki kell jelentenem, hogy ön rendkívül szókimondó ifjú hölgy – szögezte le Miss Hardy. – Ha megbocsátanak… – Nagyon hálás vagyok, Miss Hardy! És rettenetesen… Intett, hogy hallgassak, hogy minden meg van bocsátva. Rosalindra néztem, aki halkan nevetgélt. A fejét csóválta, és a szemüvege fölött sandított Katrinkára. Szép és parancsoló asszony volt, még ilyen idősnek és ekkora súllyal is. És Katrinka, azzal az imponáló, sportos soványságával! A melle majd átszúrta rövid ujjú blúzának selymét. Milyen vékony a karja. Négyünk közül Katrinkának jutott a tökéletes test, és ő az egyetlen, aki szőke, természetes szőke. Csönd. Mi volt ez? Rosalind kihúzta magát, és felszegte az állát. – Katrinka – mondta halkan, az egész szobát betöltve ünnepélyes hangjával – nem kapod meg ezt a házat. – Az asztalra csapott, és felkacagott. Kipukkadt belőlem a nevetés. Persze nem túl hangosan. De akkor is olyan vicces volt. – Hogy mersz ilyennel vádolni engem! – rontott rám Katrinka. – Itt rostokolsz két napig egy halott mellett, én próbálom megértetni velük, hogy beteg vagy, intézetben lenne a helyed, hogy kivizsgálhassanak, ágyban kellene lenned, erre te azt gondolod, hogy ezt a házat akarom, azt hiszed, ezért jöttem ide egy ilyen pillanatban, mintha nem úszna a saját házam is a jelzálogban, mintha nem lennénk fülig eladósodva, a férjem, a lányaim és akkor te ezt gondolod, ilyet merészelsz mondani nekem olyan emberek előtt, akiket alig… Grady valamit mondott neki, halkan, de sürgetően. Az orvos megpróbálta karon fogni Katrinkát. Rosalind vállat vont. – Trink – mondta – nagyon nem szívesen emlékeztetlek, de ez Triana háza, amíg él. Az övé és Faye-é, amennyiben Faye még életben van. Triana lehet hibbant, de nem halt meg. Megint muszáj volt nevetnem. Vásott kis nevetés volt. Rosalind is nevetett.

26

– Bár itt volna Faye – mondtam Rosalindnak. Faye volt a legkisebb húgunk, csepp villi, angyal, aki egy beteg, fonnyadó méhből született. Több mint két éve, hogy senki sem látta az én drága Faye-met, leveli i e kapott tőle, szavát se hallotta telefonon. Faye! – Tudod-e, hogy talán ez volt a baj egész idő alatt? – kérdeztem majdnem sírva, és a szememet törülgettem. – Hogy érted ezt? – Olyan kedves és higgadt volt, hogy az már nem normális. Nehézkesen felnyomta a súlyát a székből, odajött hozzám, megcsókolta az arcomat. – Bajban mindig Faye-t akarjuk – mondtam. – Mindig. Mindig Faye kellett nekünk. Hívjátok Faye-t. Hozzátok ide Faye-t, hogy segítsen ebben es abban. Mindig mindenkinek Faye-re volt szüksége, Faye-t követelte, Faye-ben bízott. Katrinka elém állt. Sokkoló volt az arcán az az utálat, az a mérhetetlen megvetés. Hát már sose fogom megszokni? Gyerekkorunk óta látom ezt az ingerült, perzselő megvetést, ezt a maró ellenszenvet, ezt az undort! Ettől a viszolygástól mindig kedvem támadt összetöpörödni, feladni, elfordulni, megnémulni, kivonulni minden veszekedésből és vitából. – Nos, Faye most is élhetne – mondta Katrinka – ha nem finanszíroztátok volna, te és a halott férjed, hogy megszökhessen és nyomtalanul eltűnhessen. Rosalind nyersen közölte vele, hogy fogja be a pofáját. Faye? Halott? Ez már olyan sok volt, hogy csak mosolyogtam. Mindenki tudta, hogy ez már túlzás. Faye eltűnt, rendben, de hogy meghalt volna? És mégis, mit éreztem én, a nővér? Oltalmazó félelmet Katrinkáért, aki valóban túl messzire ment, és most sértegetni fogják szegény Katrinkát. Ő pedig majd sír-rí, és nem érti. Mindenki utálni fogja ezért, és ez őt annyira megsebzi. – Ne… – kezdtem volna mondani. Dr. Guidry integetett, hogy menekítsenek ki a szobából. Grady karon fogott. Össze voltam zavarodva. Rosalind mellettem állt. Katrinka egyfolytában jajgatott. Hogy ő itt szétesik. Valakinek segítenie kell rajta. Talán majd Glenn. Ö mindig segített mindenkinek, még Katrinkának is. Újra belém hasított a szó – „élhetne”. – De ugye nem halt meg, ugye, nem? – kérdeztem. Ha biztosat tudtam volna a várakozás gyötrelmes évei után, akkor Faye-t is lehívtam volna hozzánk a nedves sírba, hogy együtt lehessünk, Faye, Lily, anya, apa, és Karl. Faye-t is bevettem volna a litániámba. De Faye nem halhat meg! Az én drága Faye-m nem lehet halott! Meghazudtolta minden eredetiségemet, hatalmas bölcsességemet, választékos érzelmeimet. – Faye-t ne! – Faye-ről semmi hír – mondta Rosalind a fülem mellett. – Faye valószínűleg tequilát iszik egy mexikói kamionparkolóban. – Ismét megcsókolta az arcomat. Éreztem karjának súlyos puhaságát. Álltunk a bejáratnál, Grady és én, a bolond özvegy és a család kedves, koros jogásza. Szeretem a házam első bejáratát. Nagy, kétszárnyú ajtó, a homlokzat kellős közepén. A széles első tornácra vezet, jobbra is, balra is el lehet indulni, és a tornác végigfut a ház oldalán. Olyan szép. Nem volt életemnek egy napja, hogy ne gondoltam volna erre a házra, és ne azt gondoltam volna, hogy milyen szép. Valamikor régen Faye és én ezen a tornácon táncoltunk. Faye nyolc évvel utánam született, és olyan kicsi volt, hogy elfért a karomban, akár egy majmocska. Azt énekeltük: „Járta a valcert Casey a lánnyal, csak nekik szólt a muzsika…”

27

Micsoda foltokban nő a lépcső mellett az azálea! Vérvörös, és milyen sűrű! Persze, hiszen tavasz van. Mindenütt virulnak ezek a féltő gonddal ápolt virágok. Igazi kertvárosi ház, habfehér oszlopokkal. Nocsak, Miss Hardy nem is fehér cipőt visel, hanem szürkét! Bent a házban Rosalind üvöltött Katrinkával: – Ne beszélj Faye-ről, most ne! Egy szót se Faye-ről! Katrinka pedig egy olyan elnyújtott, színpadias morgással válaszolt… Valaki fölemelte a lábamat. Miss Hardy volt, papucsot adott rám. Lent kinyitották a kaput. Grady karon fogott. Dr. Guidry a nyitott mentőautó mellett állt. Ismét Grady beszélt. Azt mondta, az Isteni Kegyelem kórházba visznek, akkor jövök ki, amikor akarok, csak azt engedjem, hogy feltápláljanak egy kicsit, és pótolják a folyadékveszteséget. Odajött Guidry doktor, megfogta a kezemet. – Kiszáradt, Triana, nem evett. Senki se akarja bezárni magát sehova. Annyit szeretnék, hogy jöjjön be a kórházba. Szeretném, ha pihenne. Megígérem, hogy senki se csinál magával semmit, nem végeznek el semmiféle vizsgálatot. Sóhajtottam. Kezdett fényesedni a világ. – Őrangyalom, őrizz engem – súgtam – el ne tévedjek féltemben… Hirtelen tisztán láttam őket, ahogy körülvesznek. – Jaj, elnézést – mentegetőztem – úgy sajnálom… annyira sajnálok mindent… bocsánatot kérek! – sírtam. – Elvégezhetik a vizsgálatokat. Igen, vizsgáljanak csak meg. Tegyék meg, amit tenni kell. Bocsánat… Annyira sajnálom… Megtorpantam az első járdán. Ott állt a kapuban a drága Althea és Lacomb, és olyan aggodalmasnak tűntek! Talán ennek a sok fehér embernek – doktornak, ügyvédnek, szürke cipős hölgynek – a látványa állította meg őket. Althea keresztbe fonta vastag karját, félrehajtotta a fejét, és sírósan előre tolta az alsó ajkát. – Hát itt vagyunk, főnök – mondta Lacomb az ő mély hangján. Válaszolni akartam. De akkor megláttam a másik oldalban valamit. – Mi az, kedves? – kérdezte Grady, kedves mississippi zöngével. – Az ott a hegedűs! – Túl a Szent Károly úton fekete alak ballagott a Harmadik utcán a Carondelet felé. A háztömb közepénél hátranézett. Aztán eltűnt. Vagy legalábbis úgy tűnt a fák és a forgalom miatt, mintha eltűnne. De azért tisztán láttam egy másodpercre az éjszakának ezt a különös őrtállóját, ahogy megy hosszú lépteivel, és egyszer csak visszanéz rám. Beültem a mentőautóba, és lefeküdtem a hordágyra. Nyilvánvalóan nem így szokták, mert elég kényelmetlen volt, most mégis így csináltuk, mert egyszerűen bemásztam a mentőautóba, mielőtt visszatarthattak volna. Magamra húztam a lepedőt, behunytam a szememet. Az Isteni Kegyelem kórháza. Mind meghaltak már a nagynénéim, akik ott voltak apácák sokk-sok évig. Vajon megtalálja az Isteni Kegyelem kórházát az én csavargó nyirettyűsöm? „Tudod, hogy az az ember nem valódi!” – zökkentem vissza az eszméletbe. A mentőautó besorolt a forgalomba. „De hát… Rosalind és Miss Hardy. Ők is hallották.” Vagy az is álom volt egy életben, amelyben az álom és az igazság olyan szorosan összefonódik, hogy valamelyiknek okvetlenül győznie kell a másik felett?

28

4 Három nap kórházi híg álom következett, megtömve bosszúságokkal és rémségekkel. Elhamvasztották már Karlt? Ellenőrizték-e minden kétséget kizáróan, hogy csakugyan halott, mielőtt betolták abba az iszonyú kemencébe? Ezt a kérdést nem bírtam kivetni az agyamból. Hamu-e már a férjem? Karl anyja, Mrs. Wolfstan, hazajött Angliából, és ott zokogott az ágyamnál, hogy képes volt egyedül hagyni a haldokló fiával. Többször elmondtam neki, hogy boldogan viseltem gondját Karlnak, nem szabad ezen bánkódnia. Van valami szép abban, hogy Karl halálához ennyire köze szülessék meg egy új élet. Mosolyogtunk a Londonban született baba képeire. A karom fájt a tűktől. A világ összemosódott. – Soha többé nem kell emésztened magadat semmiért! – mondta Mrs. Wolfstan. Tudtam, mire érti. Szerettem volna megmondani, hogy köszönöm szépen, és hogy Karl egyszer már elmagyarázta ezt, de nem bírtam. Sírni kezdtem. Úgyis emészteni fogom magamat! Olyan dolgok miatt, amelyeken nem segíthet Karl nagylelkűsége. Testvéreim vannak, akiket szeretek és elveszíthetek. Hol van Faye? Megbetegítettem magamat. Aki két napig tengődik pár korty üdítőn, és néhány kenyérszeleten, maga keresi magának az aritmiát. Bejött Martin sógorom, Katrinka férje, és mondta, hogy a felesége rettenetesen aggódik, de egyszerűen nem bírja betenni a lábát a kórházba. Elvégezték a vizsgálatokat. Éjszaka felriadtam, és azt gondoltam: ez egy kórházi szoba, és Lily fekszik az ágyban. Én a padlón alszom. Fel kell állnom, meg kell néznem, jól van-e a kislányom. És akkor hasított belém az egyik olyan üvegszilánk-élességű emlék, de olyan brutálisan, hogy minden vérem elfolyt bele – részegen jöttem be a zuhogó esőről, ránéztem Lilyre, ahogy fekszik, ötévesen, kopaszon, csontsoványan, majdnem holtan, és kitört belőlem a sírás, patakzottak a könnyeim. – Mami, mami, miért sírsz? Mami, félek tőled! Hogy tehettél ilyet, Triana! Egy éjszakán, amikor tele voltam tömve Percodannal, Phenergannal és más opiátokkal, nyugtatás és altatás céljából, meg hogy ne kérdezzek már olyan butaságokat, hogy bezárták-e a házat, és mi lett a Szent Sebestyénről írott tanulmánnyal, azt gondoltam, hogy az emlékezet átka ez: Csak jelenideje van. Kérdezték, értesítsék-e Levet az első férjemet. Szó sem lehet róla, válaszoltam, ne merjétek zavarni Levet. Majd én telefonálok neki. Ha akarok. De ilyen begyógyszerezett állapotban nem mehettem le. Megismételték a teszteket. Az egyik reggelen addig járkáltam a folyosón, amíg az egyik nővér rám nem szólt: – Vissza kell feküdnie az ágyba. – Miért? Mi bajom van? – Az égvilágon semmi – mondta – mihelyt nem nyomják tele nyugtatóval. Le kell venni belőlük. Rosalind kis fekete lemezjátszót tett az ágy mellé. Rám tette a fejhallgatót, és halkan megszólaltak Mozart hangjai, a Cosi fan tutte angyalai, ahogy csacskaságokat énekelnek édes szopránban. Gondolatban filmet néztem. Amadeus. Ragyogó, csodálatos film. Láttam annak idején ezt a filmet, amelyben F. Murray Abraham zseniálisan eljátszott Salierije, a gonosz komponista a halálba üldözi a gyerekesen kacagó Mozartot. Volt benne egy olyan rész,

29

amikor Salieri lenéz a bársonnyal bélelt, aranyfüstös páholyból Mozart énekeseire meg az angyali kis hisztérikus karmesterre, és F. Murray Abraham hangja azt mondja: „Az angyalok hangját hallottam”. Igen, igen, igen! Mrs. Wolfstan nem akart elmenni. De már mindent elvégeztek, a hamvakat elhelyezték a Metairie-temető mauzóleumában, nálam pedig egyetlen vizsgálat sem mutatott AIDS-re, egyáltalán semmiféle betegségre. Kicsattantam az egészségtől, és mindössze két és fél kilót fogytam. A nővéreim bejöttek hozzám. – Nem, tessék csak elmenni nyugodtan. Tudja, mennyire szerettem a fiát, tiszta szívemből szerettem, és ennek semmi köze sincs ahhoz, amit nekem vagy bárkinek adott. Csókok, parfümillat. Igen, mondta Glenn. Most már nem rágódj rajta. Karl könyvét átadtuk azoknak a tudósoknak, akiket ő maga nevezett meg a végrendeletén. Hála Istennek, gondoltam, nem kelleti felhívni Levet. Lev csak maradjon az élőkkel. Minden mást Grady intézett. Althea, az én drága Altheám máris munkához látott a házban, és Lacomb is pucolta az ezüstöt „Triana kisasszonynak”. Az ágyamat, amely a földszinti nagy északi szobában volt, telerakta szép párnákkal, úgy, ahogy szeretem. Nem, nem égették el az emeleti Edward-stílusú ágyat! Tényleg nem! Csak az ágyneműt. Mrs. Wolfstan kihívatta azt a kedves fiatalembert a Hurwitz Mintztől, aki hozott új moarépárnákat, bársonytakarót, és felszerelt egy vadonatúj ágyfüggönyt cakkos, habosított selyemből! Haza fogok menni a régi szobámba. Befekszem a régi ágyamba, amelyre rizskalászokat, a termékenység jelképét faragták. A földszinti hálószoba az egyetlen igazi hálószoba az egész házban. Majd ha rendben leszek. Felébredtem az egyik reggelen. Rosalind a közelemben aludt. Egy olyan fa karfájú, nagy, csúszós, lejtős székben bóbiskolt, amilyeneket a kórházakban adnak a bent éjszakázó családtagoknak. Tudtam, hogy négy nap telt el, és hogy tegnap este tisztességesen megvacsoráztam. A tűk olyanok voltak, mintha rovarok szúrnák a karomat. Lehúztam a tapaszt, eltávolítottam a tűket, kimásztam az ágyból, átmentem a fürdőszobába, kivettem a ruháimat a szekrényből, felöltöztem, és csak aztán ébresztettem fel Rosalindot. Rosalind kábán ébredt. Leporolta fekete blúzáról a cigarettahamut. – HIV-negatív vagy! – mondta azonnal, mintha alig várta volna, hogy ezt közölhesse, és tökéletesen elfelejtette volna, hogy ezt már mindenkitől hallottam. Nagy szemekkel bámult rám az üveglencsék mögül. Kába Volt. Fölegyenesedett a székben. – Katrinka mindent végigcsináltatott, épp csak az ujjadat nem vágatta le. – Gyerünk – mondtam. – Tűnjünk innen a francba. Végigsiettünk a folyosón. Üres volt. Aztán jött egy nővér, aki nem tudta, kik vagyunk, vagy nem érdekelte. – Éhes vagyok! – monda Rosalind. – Te nem vagy éhes? Mármint tisztességes kosztra. – Én csak haza akarok menni – mondtam. – Lesz egy kellemes meglepetésed! – Micsoda? – Ó, hát ismered Wolfstanékat: vettek neked egy hosszú limuzint, és felfogadtak hozzá egy új embert, Oscart, és ez tud írni-olvasni, amivel nem akarom sértegetni Lacombot… – Lacomb tud írni – közöltem ezredszer, mert Lacomb csakugyan tud írni, de mikor megszólal azon a mély, fekete dzsessz-zenész hangján, mások úgyszólván egy szót sem értenek belőle.

30

– …és visszajött Althea, és egyfolytában kárpál, szapulja a takarítónőt, és kiabál Lacombbal, hogy ne cigarettázzon a házban. Létezik egyáltalán, aki érti, hogy mit mond Althea? A gyerekei értik, amit mond? – Sose sikerült rájönnöm – vallottam be. – Látnod kellene azt a házat – mondta Roz. – Imádni fogod. Próbáltam megértetni velük. – Kikkel? Jött a lift, beszálltunk. Sokk. Ezek a kórházi liftek mindig olyan irtózatos nagyok, hogy elférjen bennük a hordágyra fektetett élő vagy a halott, és két-három beteghordozó. Egyedül ácsorogtunk a lefelé sikló, hatalmas, fémfalú rekeszben. – Kikkel akartál megértetni mit? Rosalind ásított. Sebesen közeledtünk a földszinthez. – Karl családjával, hogy mi mindig hazamegyünk a halál után, mindig visszamegyünk, tehát te sem akarsz semmiféle puccos társasházi lakást a belvárosban, vagy egy lakosztályt a Windsor Courtban. Tényleg ennyire gazdagok Wolfstanék? Vagy csak bolondok? Mielőtt elmentek, adtak kápét nekem, kápét Altheának, kápét Lacombnak, kápét Oscarnak… Kinyílt a lift ajtaja. – Látod azt a nagy fekete autót? Az az egész francos autó a tied. Az ott mellette Oscar, ismered a típust, a sofőrök régi iskolája; Lacomb pofákat vág a háta mögött, és Althea nem óhajt főzni rá. – Nem is kell – mondtam halványan mosolyogva. Ismertem a típust: karamellaszínű bőr, nem olyan világos, mint Lacombé, a hangja cseppentett méz, deres haj, sziporkázó ezüstkeretű szemüveg. Nagyon idős, talán túlságosan is az a vezetéshez, de nagyon választékos és konzervatív. – Parancsoljon beszállni, Miss Triana – mondta Oscar. – Helyezze magát kényelembe, és engedje meg, hogy hazavigyem. – Igenis, uram. Rosalind rögtön felengedett, ahogy az ajtó becsukódott. – Éhes vagyok! – Felemelkedett az üveglap, amely elválasztott minket Oscartól. Ez tetszett. Ez jó, hogy ez lesz az autóm. Én nem tudok vezetni, Karl nem volt hajlandó. Mindig limuzint bérelt, még apróságokhoz is. – Roz – kezdtem olyan gyengéden, ahogy csak tudtam – Oscar nem vihetne el enni, miután én hazakerültem? – Juj, az nagyon jó lenne! Biztos, hogy egyedül akarsz lenni otthon? – Nem te magad mondtad, hogy mi mindig hazamegyünk a halál után? Nem futunk el. Alszom majd abban az emeleti ágyban, ami sose volt az enyém. A mienk volt, Karlé és az enyém, betegségben és egészségben. Ott akart lenni, amikor a délutáni nap megtalálja az ablakokat. Bebújok majd az ágyába. Egyedül akarok lenni. – Gondoltam – mondta Roz. – Katrinkat egy időre elnémították. Grady Dubosson az orra alá dugott egy papírt, amely szerint a tied minden, amit a férjedtől kaptál, és hogy Karl lemondott minden igényéről a házra azon a napon, amikor beköltözött. Ez befogta Katrinka száját. – Katrinka azt hitte, hogy Karl családja megpróbálja elvenni a házat? – Valami ilyesfajta hülyeséget, de Grady megmutatta az ingatlanátruházási vagy ingatlanátutalási okiratot. Melyik a helyes? – Halvány fogalmam sincs róla. – Persze tudod, mit akar igazából Katrinka. Mosolyogtam. Ne aggódj, Rosalind. Te csak ne aggódj.

31

Felém fordult. Görbe volt a válla, és felöltötte a legkomolyabb arcát. Meglógta a kezemet érdes, és mégis bársonyos kezével. A limuzin fölfelé unni a Szent Károly úton. – Nézd – mondta Roz. – Ne idegeskedj a pénz miatt, amit Karl adott nekünk. Az öreg dáma odaborított egy szatyorra valót az ölembe. Különben is ideje, hogy Glenn meg én megpróbáljunk kihozni valamit a boltból, mármint hogy ténylegesen is eladjunk lemezt és könyveket. – Mély torokhangon nevetett. – Ismered Glennt, de hát úgyis meg kell állnunk a magunk lábán, ha egyszer kénytelen leszek visszamenni ápolónőnek. Nem érdekel, mibe kerül. Az eszem csapongott. Elhanyagolható összeg. Mindössze havi ezer, hogy a víz felett tartsa őket. Rosalind nem tudta. Senki sem tudta, mennyi maradt Karl után, kivéve talán Mrs. Wolfstant, már ha változtatott rajta. Megszólalt egy udvarias hang egy rejtett hangszóróból: – Miss Triana nagysád, óhajtja, hogy elmenjünk a Metairie temető mellett? – Köszönöm, Oscar, de nem – mondtam. Megtaláltam a plafonon az apró hangszórót. Megvan nekünk a sírunk, amely Karlé, az enyém, Lilyé, anyáé és apáé. – Most hazamegyek, Roz. Te vagy az én szívem csücske. Hívd fel Glennt, csukja be a boltot, menjetek át a Komtur Palotájába, és egyétek végig helyettem a halotti tort. Tegyétek meg a kedvemért. Egyetek kettőnk helyett. Keresztülvágtunk a Jackson úton. A tölgyek tavaszi zöldet viseltek. Puszit adtam Roznak, aztán megkértem Oscart, hogy fuvarozza tovább, gardírozza, vigye oda, ahova Roz akarja. Szép autó volt, pontosan az a szürke bársonnyal bélelt, nagy limuzin, amilyet a temetkezési vállalatok használnak. „Hát mégis utaznom kell benne – gondoltam, miközben Oscar elhúzott Rozzal. – Még ha ki is hagytam a temetést.” Milyen sugárzó volt a házam! Az én házam! Ó, szegény Katrinka! Althea karja olyan, akár a fekete selyem, és amikor a nyakába borulok, úgy érzem, soha, senkinek, semmi baja nem lehet többé, széles e világon. Nem is próbálom visszaadni, amit Althea mondott, mert semmivel sem érthetőbb Lacombnál, a több szótagú szavakat rendre lefaragja egyszótagúvá, de én tudtam, hogy azt mondja, Isten hozta, jaj, úgy aggódtam, annyira hiányzott, hát miért nem telefonált, mostam volna a cihát, nem félek én azoktól a ciháktól, maga csak feküdjék le, hadd főzzek magának egy kis forró csokoládét, babuskám! A konyhaajtóban ólálkodott Lacomb, egy alacsony, kopasz ember, aki New Orleanst kivéve a világon mindenütt elment volna fehérnek, és persze a hangja, az halálbiztosan elárulta. – Hogy van, főnök? Soványnak találom, főnök. Ennie kéne valamit. Althea, ne merészeld valamelyik receptedet megfőzni ennek az asszonynak! Majd én hozok kintről. Főnök, maga mit enne? Főnök, tele van virággal az egész ház, eladhatom őket, keresnénk rajta pár dollárt. Nevettem. Althea szélsebesen lekapta a tíz körméről Lacombot, kellően kanyargatva a hangját, és néhány ékesszóló gesztussal fűszerezte a prédikációt. Fölmentem az emeletre. Csak azt akartam látni, hogy tényleg ott van-e még az Edward-stílusú ágy. Ott volt, szép új szatén díszét viselte. Karl anyja odatette az ágy mellé a fia bekeretezett képét – nem a csontvázét, akit elfuvaroztak, hanem a barna szemű, nyíltszívű emberét, aki mellettem ült a felsővárosi könyvtár lépcsőjén, úgy beszélt zenéről, halálról, házasságról, aki elvitt a houstoni operába és New Yorkba, akinek megvolt minden képe Szent Sebestyénről, amit olasz festő festett vagy olaszos modorban festettek, aki kézzel és szájjal szeretkezett velem, és ebben nem tűrt ellenvetést.

32

Az íróasztala üres volt. Az összes papír eltűnt. Ezen most ne izgulj. Glenn megmondta, hogy nála vannak, Glenn és Roz még sose hagyott cserben senkit. Lementem a lépcsőn. – Én is be tudtam volna segíteni, tudja! – mondta Lacomb. Althea rápirított, hogy ezt épp elégszer mondta már, tehát hallgasson, vagy mossa fel a padlót, mindenesetre csend legyen! Szobám csendes és tiszta volt, az ágyat megvetették, a vázában a legéteribb Casablanca liliomok illatoztak. Honnan tudták? Persze, Althea mondta meg nekik. Casablanca liliom. Bebújtam az ágyba, az ágyamba. Mint mondtam, ez a helyiség az egyetlen igazi hálószobája a háznak; a földszinten van, a ház keleti oldalán, a nyolcszögű szárnyban, amely belenyúlik a külvilágot eltakaró babérmeggyek sötétzöld ligetébe. A négyszögű háznak ez az egyeden szárnyépülete. A széles tornác, amelyet úgy szeretünk, körbe kerüli ezt a nyolcszöget, míg a ház másikoldalán véget ér a konyhaablak előtt. Jó dolog kisétálni az ágyunktól a franciaablakon át az utcától elhúzódó tornácra, és kinézni a babérmeggy fénylő levelei között a megnyugtató nyüzsgésre, amely nem vesz tudomást rólunk. Nem adnám oda a Szent Károly utat a Champs Elysées-ért, a Via Venetóért, a Sárga Kövesútért, a Mennyország Útjáért! Ezzel együtt jó megbújni néha ebben a keletre néző szobában, vagy megállni a korlátnál, olyan messze az utcától, hogy nem vehetnek észre, és kilesni az elsuhanó derűs lényekre. – Althea, drágám, húzza el a függönyt, hogy kilássak az ablakon. – Hideg van most ahhoz, hogy ablakot nyisson! – Tudom, csak látni szeretném… – …se csokoládét, se könyvet, nem akar se muzsikát, se rádiót, összeszedtem ám a lemezeit a padlóról, összeszedtem mindet, és eltettem, Rosalind odajött, és rendbe szedte őket, azt mondja, Mozartot Mozarthoz, Beethovent Beethovenhez, megmutatja, mit hova… – Nem, csak pihenni szeretnék. Adjon egy puszit. Lehajolt, az arcomhoz szorította selyem arcát. Azt mondta: – Babucikám. Betakart két nagy paplannal. Színtiszta selyempaplanok voltak, bizonyosan pehellyel töltve. Mrs. Wolfstan stílusa, Karl stílusa. Csakis libatollat használnak, szeretik súlytalan súlyát. Althea begyűrte a paplant a vállam alá. – Triana kisasszony, miért nem telefonált Lacombnak és nekem, amikor haldokolt az az ember? Jöttünk volna. – Tudom, hiányoltam is magukat, de nem akartam, hogy megijedjenek. Megrázta a fejét. Nagyon szép arca volt, jóval sötétebb Lacombénál: gyönyörű nagy szem, hullámos, selymes haj. – Fordítsa a fejét az ablak felé, és aludjék! – intett. – Senki se jön ebbe a házba, azt megígérhetem. Az oldalamon feküdtem, és néztem a távoli fákat és a forgalom fényeit a tizenkét fényes, tiszta ablakszem mögött. Ismét megörültem a buja azáleák rózsaszín-piros-fehér, sűrű habjának a kerítés mellett. Hogy fénylik a frissen festett, finom vaskerítés feketesége! A tornác, akár a patyolat.

33

De nagyszerű, hogy Karl ezt ajándékozta nekem, mielőtt meghalt: helyreállíttatta a házamat. Működik minden zár, be lehet csukni minden ajtót, és minden csapból a kellő hőmérsékletű víz folyik. Talán öt percig bámultam ki révetegen az ablakon, talán tovább. Jöttek-mentek a villamosok. Elálmosodtam. Csak a szemem sarkából láttam, hogy egy alak áll a tornácon, az én hórihorgas hegedűsöm, a mellére omló sima selyemhajával. Úgy lebegett az ablak szélénél, mintha ő is egy inda lenne: drámaian, mondhatni divatosan sovány, mint egy csontváz, habár ő nagyon is élt. Fekete haja szögegyenes volt és ragyogott. Ezúttal nem fogták hátra apró fonatok. Láttam sötét bal szemét, és fölötte a sima, sűrű, fekete szemöldököt. Az arca fehér volt, túlságosan is fehér, de a szája élt, sima, puha, élő száj volt. Egy percig nagyon féltem. Csak egy percig. Tudtam, hogy ez nem jó. Nem, nem is az, hogy nem jó; ez veszélyes, természetellenes. Ez nem lehetséges. Tudtam, mikor álmodom, és mikor nem, akármilyen keményen igyekeztem megmaradni a kettő mesgyéjén. Ő pedig itt volt, ez az ember, a tornácomon. Ott állt, és engem nézett. Aztán egyszer csak nem féltem. Nem érdekelt. Hogy az milyen jó volt, az a tökéletes közöny! Nem érdekel! Micsoda isteni üresség követi a félelem szökését! Egyébként akkor úgy tűnt, hogy ez igen praktikus fejlemény. Mert… akár valóságos, akár nem… olyan gyönyörűséges volt, hogy libabőrös lett tőle a karom. Minden hajszálam felborzolódott, még azok is, amelyek alám gyűrődtek, ahogy az oldalamon fekve néztem ki az ablakon. Igen, a testem a maga kis háborúját vívta az elmém ellen. Vigyázz, vigyázz!, kiáltott a test. Csakhogy az én elmém konok. A belső hangom nagyon erősen és határozottan csengett. Csodálkoztam is, hogy ennyire megkülönböztethetők legyenek a hangszínek. Tudunk ordítani, suttogni úgy, hogy meg se mozdul a szájunk. Azt mondtam: – Játssz nekem. Hiányoztál. Közelebb húzódott az ablakhoz, amelyet egy pillanatra betöltött keskeny vállával, sörényének csalogató erdőjével – de szerettem volna megsimogatni, megfésülni! – és lenézett rám a felső ablakszemek mögül. Nem olyan dühösen és vészjóslóan, mint Peter Quint a novellában.1 Ő nem mögöttem keresett valamilyen titkot. Ő engem nézett, engem keresett. Recsegett a padlódeszka. Valaki jön. Megint Althea. Olyan fesztelenül közeledett, mintha semmi különös sem történt volna. Nem fordultam meg, nem néztem rá. Úgy osont be, ahogy szokott. Hallottam, hogy mögöttem áll. Hallottam, ahogy letesz egy csészét. Éreztem a forró csokoládé illatát. De egy pillanatra sem vettem le a szememet a hegedűs keskeny válláról, poros szövetkabátjáról, és ő egy pillanatra sem vette le rólam azt a ragyogó szemét. Egyfolytában engem bámult az ablakból. – Jaj, Istenem, már megint itt vagy! – fakadt ki Althea. A hegedűs nem mozdult. Én sem. Hallottam Althea csaknem érthetetlenül összefolyt szavainak puha iramlását. Elnézést ezért a fordításért. – Hát már megint itt vagy Triana kisasszony ablakában? Ezt a pimaszságot! Azt szereted, ha ijesztgethetsz. Triana kisasszony, ez örökké itt ácsorog, éjjel-nappal, azt 1

Peter Quint a gonosz inas szelleme Henry James: A csavar fordul egyet c. kisregényében (A fordító)

34

mondja, hogy játszani akar magának, azt mondja, hogy nem tud odajutni magához, hogy maga szerette a játékát, hogy maga nem lehet meg nélküle, ilyeneket mond. Na és most mit fogsz játszani, hogy itthon van, azt hiszed, hogy most játszhatsz neki valami szépet, hát nézz már rá, hogy milyen állapotban van, gondolod, hogy jól érezné magát? Odaállt az ágy lábához, terebélyesen, keresztbefont karokkal, és fölszegte az állát. – Na, most játsszál neki valamit! – mondta. – Hallasz te engem azon az üvegen át. Most már itthon van, és nagyon szomorú. De nézd már meg magadat, hogy nézel ki! Ha azt gondolod, hogy én majd kipucovállak, akkor rosszul gondolod! Mosolyognom kellett. Valamivel mélyebbre kellett süppednem a párnában. Althea látja! A hegedűs tekintete egy pillanatra sem engedett el. Ügyet sem vetett Altheára. Keze úgy tapadt az üvegre, mint egy nagy, fehér pók. A másik kezében tartotta a hegedűt és a vonót. Láttam a fa elegáns hajlatait. Rámosolyogtam Altheára, mert ő most közénk állt, eltakarta a szemem elől a hegedűst. Most is lefordítom, ami nem annyira tájszólás volt, mint inkább ének: – Beszél és beszél, hogy ő hogy tud hegedülni, és miket hegedül magának. És hogy maga hogy szereti. Hogy maga hogy szereti őt. Azt még nem láttam, hogy idejött volna a tornácra. Lacombnak látnia kellett volna. Én nem félek tőle. Lacomb most is elkergetheti. Csak egy szóba kerül. Engem már nem zavar. Valamelyik éjszaka is itt muzsikált, hát én mondom magának, hogy az ember még sose hallott olyan muzsikát. Gondoltam, hogy jaj Istenem, mindjárt itt a rendőrség, és nincs itt senki, csak Lacomb meg én. Mondtam neki, most már hagyd abba, és ő annyira fel volt dúlva, sose láttam még ilyen szemet, ahogy rám néz, és azt mondja, nem tetszik, amit játszok, de tetszik, mondom, csak nem akarom hallani. Akkor mond mindenféle bolondságot, mintha mindent tudna rólam, és hogy miket kell elviselnem, úgy beszél, mint egy háborodott, kelepel itt csak egyre, és Lacomb azt mondja, ha alamizsnát akarsz, megetetünk Althea rizses vörös babjával, és akkor meg leszel mérgezve! Hát most már tudja, Triana kisasszony! Fölnevettem, de csak halkan. A hegedűs még mindig itt volt, láttam Althea mögött egy foltnyi elnyújtott sötétséget. Nem mozdultam. Sötétedett a délután. – Én szeretem a maga rizses vörös babját, Althea – mondtam. Althea az éjjeliszekrényhez ment, megigazította a régi Battenburg csipketerítőt, kihívóan meredt a hegedűsre, azután lemosolygott rám, puha kezével megérintette az arcomat. Akár a selyem. Istenem, hogy élhetek nélküled? – Nagyon finom – folytattam. – Nyugodtan elmehet, Althea. Ismerem a hegedűst. Lehet, hogy még játszani is fog nekem. Ne nyugtalankodjék miatta. Nekem majd gondom lesz rá. – Hát szerintem olyan, mint egy csavargó – motyogta Althea. Sokatmondó mozdulattal ismét keresztbe fonta a karját. Kifelé indult a szobából, de közben is egyfolytában beszélt, zöngte a saját dalát. Bár jobban megőrizhetném az utókornak szélsebes beszédét, számtalan kihullajtott szótagjával, mindenekfelett pedig határtalan lelkesedését és bölcsességét! Elfészkeltem magamat az ágyban, a párna alá dugtam a kezemet, így bámultam fel a hegedűsre, aki a tolóablak kerete fölött, a kettős üvegtábla mögül tekintett le rám. Dalt lelsz, ahova csak nézel: dal van az esőben, a szélben, a szenvedés nyögésében. Dalok. Althea becsukta az ajtót. Kétszer kattant, ami a mindig megvetemedett New Orleansi ajtóknál azt jelenti, hogy valóban be is csukta. Úgy tért vissza a szobába a csend, mintha sose borzolták volna fel. A Szent Károly úton hirtelen fölerősödött a folyamatos robaj.

35

A barátom mögött, aki engem figyelt fekete szemével, és akiből csak egy mosolytalan szájat láthattam, azzal az alkonyati nekibuzdulással énekeltek a madarak, amelytől mindig meglepődöm. A forgalom zúgta a szokott siratót. A hórihorgas, ápolatlan alak beállt az ablakba. Szennyes, kigombolt, fehér ing, mellén a fekete szőr árnyéka. Nyitott fekete gyapjúszövet mellény, amelyről rég eltűntek a gombok. Legalábbis azt gondolom, hogy ezt láttam. Nagyon közel hajolt a tizenkét táblás ablakhoz. Milyen sovány volt. Talán beteg? Mint Karl? Elmosolyodtam a gondolatra, hogy ismét lejátszódhat a történet. De nem, az már annyira távolinak tűnt, és a hegedűs olyan eleven volt, olyan messze állt az igazi gyengeségtől vagy a haláltól. Rosszalló pillantást vetett rám, mintha azt mondaná: több eszed lehetne. Azután elmosolyodott, és ez még rejtélyesebb ragyogással töltötte el a szemét. Úgy figyelt, mintha az övé lennék. A csontos, fehér homlok titkolózó, szép árnyékba borította a mélyen ülő szempárt; a gyönyörű, cakkos hajvonalból sarjadó sörény dús erdeje és az arányos halánték az erő látszatát kölcsönözte a cingár testnek. A kezei, akár a pókok. Jobbjával a felső ablakszemeket simogatta. Nyomokat hagyott a porban, láttam őket a szellőtől és a forgalomtól susogó-pihegő, sűrű babérmeggyeken és magnóliákon átszűrő fény remegésében. Széles fehér kézelője mocskos volt, kabátja porszürke. Arca lassan megváltozott. Mosolya eltűnt, de nem maradt utána ellenségesség, és most jöttem rá, hogy nem is volt ellenséges soha. Fölényt, titkolózó fölényt láttam rajta, de a mostani arc védtelen és őszinte volt. Zavart érzelmesség ült ki a vonásaira; egy percig megmaradt, mielőtt átcsapott haragba. Azután elszomorodott, de nem volt a szomorúságában semmi ripacskodás vagy magamutogatás; inkább annak a mély bánata volt, akinek a kezéből mintha kezdene kicsúszni a tornácon tartott kis kísértetjáró előadás. Hátralépett. Hallottam a deszkák nyikkanását. A hámi jelent minden mozgást. Azután elillant. Csak így. Elpárolgott az ablakból. Eltűnt a tornácról. Nem hallottam i mozgását a sarokról, a zsalugáterek mögül. Tudtam, hogy nincs ott. Tudtam, hogy elment, és minden kétséget kizáróan meg voltam győződve róla, hogy csakugyan eltűnt. A szívem dörömbölt. „Csak ne hegedű lett volna, gondoltam. Illetve hála legyen Istennek, hogy hegedű, mert nincs még egy olyan hang a földön, nincs…” Szavaim elhaltak. Halk zene, az ő zenéje. Nem ment túl messze. Csak választott magának egy sötét zugot a kertben, valahol a Prytania utcai régi kápolna hátsó falának közelében. A telkem szomszédos a kápolna telkével. Ez a háztömb a Harmadik utcában a Prytaniától a Szent Károly útig a mienk, a kápolnáé és az enyém. Persze van egy másik oldala is a háztömbnek, ahol más épületek állnak, de a fele csak a mienk. A hegedűs talán csak a kápolna mögötti vén tölgyek alá vonult vissza. Azt hittem, elsírom magamat. Fájdalmam egy percig annyira egyesük az ő zenéjében zengő fájdalommal, hogy azt gondoltam: senkitől sem várható el, hogy ezt elviselje. Csak egy bolond nem kapna pisztolyért, hogy a szájába dugja a csövet, és meghúzza a ravaszt. Ez a kép kísértett fiatalabb koromban, amikor alkoholista voltam, és azóta is, amíg nem jött Karl.

36

Kelta dallam volt, áthatóan lüktető mollban, tele türelmes reménytelenséggel, lemondó epedéssel – megvolt benne az ír hegedűnek az az érdes, sötét harmóniája, amikor a mély húrok együtt könyörögnek, és esdeklésük emberibb mindennél, amit férfi, asszony, vagy gyermek torka adhat. Akkor gomolyodott föl bennem az a formátlan gondolat, amely nem tudott testet ölteni, amíg ez a lassú muzsika hízelgett körül – hogy éppen ez a hegedű hatalma: olyan emberien tud szólani, amire mi, emberek, sohasem vagyunk képesek. Ó, hát nem ez a lényege minden bölcselemnek és költészetnek? Eleredt a könnyem ettől a daltól, ahogy a régi és új kelta zenei frázisok andalítóan kúsznak egyre magasabbra, hogy aztán alázuhanjanak fáradt belenyugvással. Az a szelíd aggodalom! Az a tökéletes részvét! A párnába temettem az arcomat. Csodálatos tisztasággal szólt a muzsikája. Hallania kellett az egész háztömbnek, a járókelőknek, a konyhában kártyázó Lacombnak és Altheának. Bizonyára elringatta még a madarakat is. A hegedű, a hegedű. Láttam egy nyári napot, valami harmincöt évvel ezelőtt. Ott a tokba zárt hegedűm köztem és a motorján ülő Gee között; hátulról átölelem Gee derekát, hozzátapadok, nehogy a hegedűnek baja essék. Öt dollárért adtam el az ócskásnak a Gát utcában. – De hát én huszonöt dollárt fizettem érte! – mondtam. – És az csak két éve volt! Elment a hegedűm a fekete tokjában; a zenészek adhatják az ócskások törzsközönségét. Minden üzletük tele van hangszerekkel; vagy talán a zene különösen vonzza a magamfajta megkeseredett álmodozókat, akik grandiózus terveket dédelgetnek, és semmi tehetségük sincsen. Azóta kétszer volt a kezemben hegedű – valóban harmincöt éve történt? Majdnem. Kivéve egy csaprészeg alkalmat és a rá következő macskajajt, soha többé nem nyúltam hegedűhöz, nem akartam megérinteni a fáját, a húrjait, se gyantát, se vonót, semmit. Egyáltalán miért gondolok erre a régi kamaszcsalódásra? Láttam a nagy Isaac Sternt, aki Beethoven hegedűversenyét játszotta a Városi Filharmóniában. Én akartam azokra a dicsőséges hangokra bírni a hegedűt! Én akartam hajladozni a színpadon! Én akartam megbabonázni az embereket! Olyan hangokkal, mint ezek, amelyek most hatolnak be a szoba falán… Beethoven hegedűversenye – az első klasszikus zenedarab, amelyet megismerhettem később a könyvtári felvételekből. Én is egy Isaac Stern akarok lenni! Azzá kell lennem! Mit foglalkozol ezzel? Már negyven éve tisztában voltam vele, hogy nincs se tehetségem, se hallásom, nem tudom megkülönböztetni a negyedhangokat, nincs se kézügyességem, se önfegyelmem; a legjobb tanárok közölték a tőlük telhető legnagyobb tapintattal. És hol volt akkor még a családi kórus! „Borzasztó, ahogy Triana vinnyogtatja a hegedűjét!” És apám szigorú közlése, hogy a leckék sokba kerülnek, főleg egy ilyen fegyelmezetlen, lusta és általában szélszórt valakibe képest! Könnyen el kéne felejteni. Hát nem szakadt rám éppen elég hétköznapi tragédia? Anyám, lányom, első férjem elvesztése, Karl halála, az idő pusztítása, az egyre mélyebb megértés? Mégis mennyire eleven az a régi nap, az ócskás arca, az utolsó csók, amelyet a hegedűnek – a hegedűmnek – adok, mielőtt átsiklik a pult maszatos üvegén? Öt dollár. Badarság! Sírj, mert nem vagy sudár, mert nem vagy karcsú és kecses, nem vagy gyönyörű, énekhangod sincsen, de még annyi eltökéltség sincsen benned, hogy a karácsonyi dalokat betanuld a zongorán.

37

Elvettem az öt dollárt, Rosalind segítségével hozzácsaptam ötvenet, és elmentem Kaliforniába. Az iskolát kijártam. Anyám meghalt. Apám talált új barátnőt, egy református asszonyt, akivel „hébe-hóba együtt löncsölt”, és aki hatalmas traktákat csapott elhanyagolt húgaimnak. – Te sose törődtél velük! Hagyd abba, nem gondolok azokra az időkre többé, nem gondolok a kicsi Faye-re és Katrinkára se gondolok azon a délutánon, amikor elmentem, Katrinkát nem is érdekelte, ám Faye napsugarasan mosolygott, és csókokat dobott… Nem! Nem bírok! Nem akarok! Jól van, hegedülj nekem, de én udvariasan elfelejtem a magamét. Csak őt figyeld. Mintha vitatkozna velem! A szemét! Egyre szólt a dal, amely bánatban fogant, amelyet bánatosan kell muzsikálni, és amelynek édessé vagy legendássá vagy mindkettővé kell magasztalnia a bánatot. A jelen visszahúzódott. Tizennégy éves voltam. Isaac Stern hegedült a színpadon. Beethoven hatalmas hegedűversenye hullámzott a filharmónia csillárjai alatt. Hány gyerek ült még ott megigézve? Ó, Istenem, hogy ilyen lehessen valaki! Hogy ezt tudhassa valaki! Mintha elhalványult volna még az is, hogy felnőttem és leéltem egy életet, hogy beleszerettem Levbe, az első férjembe, megismertem Karlt, hogy Karl élt és meghalt, vagy hogy Lev és én elvesztettünk egy Lily nevű kislányt, hogy egy ilyen kopasz fejű, csepp lényt szorítottam magamhoz, aki csukott szemmel szenvedett – ó, ne! Bizonyosan létezik egy pont, amelytől kezdve álommá lesz az emlékezés! Mi lehetne szörnyűbb annál, hogy annak az aranyhajú gyermeknek ezzel a halállal kellett meghalnia, vagy annál, amikor Karl felsírt, Karl, akinek nem volt egyetlen zokszava, vagy mikor anya azon az utolsó napon könyörgött, hogy ne vigyék el, és én, az önimádó tizennégy éves lánya nem tudtam, hogy soha többé nem érezhetem karjának melegét, soha többé nem csókolhatom meg, nem mondhatom neki, hogy anya, akármi történt, én szeretlek, szeretlek, szeretlek! Apám úgy ült fel az ágyban, mintha a morfium ellen lázadna, és megdöbbenten mondta: – Triana, én meg fogok halni! Nézd, milyen apró Lily fehér koporsója a kaliforniai sírban! Nézz csak rá! Ott kint messze, ahol szívtuk a füvünket, ittuk a sörünket, felolvastuk a verseinket, beatnikek, hippik, világmegváltók, egy olyan elragadó gyermek szülei, hogy idegenek torpantak meg a láttán – még akkor is, amikor már belevette magát a rák –, hogy elmondják, milyen gyönyörű az a kicsi, kerek, fehér arca. Végignéztem megint a tér és az idő távlatából, ahogy azok az emberek beleteszik a kis fehér koporsót egy vörösfenyő ládába, de nem szögezik le a fedelét. Lev apja, a nagydarab, szelíd texasi markolt a földből, és a sírba ejtette. Lev anyja sírt és zokogott. Azután mások is követték az apósom példáját, ez egy olyan szokás volt, amelyet nem ismertem. Apám komoran elfordította a tekintetét. Mit gondolhatott? Ez a büntetés a bűneidért, amiért elhagytad a húgaidat, amiért máshitűhöz mentél feleségül, amiért hagytad szívtelenül meghalni az anyádat! Vagy banálisabb dolgokra gondolt? Lily nem volt az ő imádott unokája. Kétezer mérföld választotta el őket, apám szinte nem is látta, amíg a rák el nem vette Lily hosszú aranyhaját, vizenyősre nem puffasztotta az arcocskáját, de nem volt olyan kotyvalék, amely valaha is megfakíthatta volna a szemét vagy a bátorságát. Most már nem számít az apád. Nem számít, kit szeretett, kit nem szeretett! Megfordultam az ágyban, magam alá gyűrve a párnát. Ez csoda, hogy bár a bal fülemet betömte a pehely, még így is hallom a hegedűt.

38

Itthon, itthon, itthon vagy, és egy napon hazajönnek ők is. Mit jelent ez? Nem kell, hogy jelentése legyen. Csak suttognod kell… vagy énekelned, egy szöveg nélküli dalt kell énekelned az ő hegedűjére. Így jött el az eső. Hálás voltam érte. Jött az eső. Úgy jön, ahogy kívánhattam volna. Mossa a tornác régi deszkáit és a rozsdásodó bádogtetőt a hálószobám fölött, szétfreccsen a széles ablakpárkányokon, csörgedezik a résekben. De a hegedűs csak játszott tovább, a selyemhajú hegedűs a selyem szavú hegedűjén, úgy játszott, mintha kigöngyölne egy aranyszalagot, amely annyira finom, hogy párává hullik, mihelyt egyszer hallották, ismerték és szerették, és az egész világot megajándékozza nimbuszának szemernyi sziporkájával. „Hogy lehetsz ilyen elégedett, kérdeztem magamtól, holott itt fekszel a világok között? Az élet és a halál között? A téboly és a józanság között?” A zene válaszolt, a hangok halkan, mélyen, éhesen folydogáltak, mielőtt felszárnyaltak. Behunytam a szemem. A hegedűs belevágott egy pattogó ütemű táncba. Élvezettel, disszonánsan és mélységes komolysággal játszott, olyan erőteljesen és indulatosan, hogy komolyan azt hittem, mindjárt jönni fog valaki. Ezt nevezi a népnyelv az ördög muzsikájának. Ám az eső hullott, és senki sem hallgattatta el a hegedűst. Nem is fogják. Úgy ért, mint egy sokk: itthon vagyok, biztonságban vagyok, az eső fátyola susogja körül ezt a nyolcszögletű szobát, de nem vagyok egyedül: Most már itt vagy te. Hangosan súgtam oda neki, bár természetesen nem volt a szobában. Esküdni mertem volna, hogy a távolban és a közelben ő nevetett. Hagyta, hogy meghalljam. A hegedű nem nevetett. A hegedű úgy követte a darabos, tökéletesen felstimmelt, sodró erejű dallamot, mintha a halálba akarná táncoltatni azokat, akik erre a zenére járják. Ám a hegedűs nevetett. Csúszni kezdtem az álomba, nem a kórházi, gyógyszeres, határtalan fekete alvásba, hanem az igazi, mély, egészséges álomba. A zene felszárnyalt, feszesebb lett, azután olyan monumentális gátszakadássá robbant, mintha megbocsátott volna nekem. Úgy tetszett, hogy az eső és a zene fog megölni. Nem tiltakoztam volna. De ezt csak álmodtam, míg csúsztam lefelé egy részletesen kidolgozott káprázatba, amely mintha engem várt volna.

39

5 Megint az a tenger volt, az a tiszta, kék óceán, amelynek minden megtörő hulláma riszáló-bókoló tajtékkísérteteket fröccsentett. Babonás ereje volt, mint egy hipnotikus álomnak. Azt mondta: nem, nem álmodhatsz, nem álmodsz, itt vagy! A hipnotikus álmok ezt mondják. Az ember csak forgolódik, de nem bír felébredni. Az álom azt mondja: ezt nem képzelheted. De most meg kellett válnunk a hízelgő tengeri széltől. Az ablak bezárult. Eljött az idő. Szétszórt rózsákat láttam egy szürke szőnyegen, hosszú szárú rózsákat, amelynek mindegyikéhez lepecsételt fiolát erősítettek, hogy frissen tartsa a virágot, megsötétedett, felpuhult szirmú rózsákat, és hangok beszéltek egy idegen nyelven, olyan nyelven, amelyet ismernem kellett volna, de nem ismertem, egy olyan nyelven, amelyet mintha csak ehhez az álomhoz találtak volna ki. Mert bizonyosan álmodtam. Álmodnom kellett. De most itt voltam bebörtönözve, mintha testben-lélekben elragadtattam volna, és azt énekelte bennem valami: ne hagyd, hogy álom legyen! – Úgy van! – mondta a gyönyörű, sötét bőrű Mariana. Rövid haja, hattyúnyaka, turbékoló hangja volt, és a válla kilátszott a fehér blúzból. Kinyitotta egy óriási palota ajtaját. Nem hittem a szememnek. Nem hihettem, hogy szilárd tárgyak is lehetnek olyan szépek, mint az ég és a tenger, ám ez – ez a színes márvány temploma volt. Nem álom, gondoltam. Ezt nem álmodhatod! Sose láttál ilyet, hogy álommá szőhesd. Ébren vagy itt, Triana! Nézd a sötét erezetű, csontszín carrarai márvánnyal burkolt falakat, az aranykeretű falmezőket, a nem kevésbé fényesre csiszolt, nem kevésbé szövevényesen erezett, nem kevésbé csodálatos, sötétebb barna kőből faragott szegélyeket! Nézd a szögletes pilléreket, aranyvolutás oszlopfőikkel! Most, ahogy az épület elejébe érünk, zöldre változik a márvány. Hosszú zöld sávok húzódnak a padlón, amely maga is örökké változó, bonyolult mozaik. Nézd! Látom az ógörög meandermintát. Látom a Rómának és Hellásznak kedves mintákat, amelyeknek a nevére nem emlékszem, de felismerem őket És most, amint megfordultunk, olyan lépcsőnél állunk, amilyet még nem láttam. Nemcsak mérete, kevélysége teszi kivételessé, de a színe is. Ó, Istenem, a rózsaszín carrarai márvány sugárzása! Ám nézd meg előbb az őrtálló alakok bronz arcát, fából plasztikusra faragott testüket, amely oroszlánmancsokba görbül az ónix talapzaton! Ki építtette ezt a palotát? Milyen célra? Megragadják figyelmemet a szemközti üvegajtók, mert olyan sok nézni való van rajtuk, le vagyok nyűgözve, nézd, három nagy neoklasszikus üvegajtó, félkör alakú felülvilágítókkal, rézsútos üvegbetétekkel, küllőként szerteágazó, fekete bordákkal, a fény kapui, habár ezek épp hogy kizárják a nappal vagy az éjszaka fényét. Vár a lépcső, jöjjön, mondja Mariana. Lucretia olyan kedves. A balusztrád zöld márvány, jádezöld márvány, csíkos, akár a tenger, a korlátbábok világosabb árnyalatúak, és a falakat arannyal keretezet, csontszín vagy rózsaszín márványlapok burkolják. Nézz föl a kétsoros, dús, aranyozott akantuszlevéllel koronázott, sima, leiek, rózsaszín márványoszlopokra, nézd a boltozat csúcsíveit, minden csúcsívben egy festett alak, nézd a színes, magas üvegablakok betétes keretét!

40

Igen, nappal van! A nappal fénye szűrődik be a színes üvegen. A nappal lénye ragyog a magas falmezők és az üvegablakok művészien megfestett nimfáin, akik nekünk táncolnak. Behunyom a szemem. Kinyitom. Megérintem a márványt. Valódi, valódi! Itt vagy. Nem ébreszthetnek fel, nem ragadhatnak el erről a helyről: igazi, a saját szemeddel látod! Felkapaszkodunk a lépcsőn, megyünk egyre följebb az olasz márványpalotában, megállunk egy félemeleten, szemközt három óriási festett üvegablakkal, amelyeken három áttetsző köntösű istennő vagy királynő tart udvart angyalok között egy architráv alatt. Virágok minden szegélyen, virágkoszorúkat, girlandokat, füzéreket tartanak a kinyújtott kezek. Minek a jelképei? Hallom a szavakat, de a látvány az, amitől megremegek. Egy-egy ovális terem zárja le ennek az álomszerű, hosszúkás mezzaninnak a két végét. Nézd! Nézd ezeket a freskókat, nézd ezeket a magasra kúszó falfestményeket! Epikus alkotások, amelyeken babérkoszorús, merész, klasszikus alakok táncolnak, telt, buja körvonalaikból a prerafaeliták mágiája sugárzik. Sosem lesz vége az összefonódásoknak, a szépséggel ölelkező szépségnek? Sose fogynak el a szegélyek és a frízek, a büszke párkánygerendák, az intarziás falburkolatok? Álmodnom kell! Az angyalok nyelvén beszélt Mariana, és Lucretia, a másik, azon az édesen daloló nyelven beszéltek. Ott ni, mutattam, ott vannak a fényes aranymaszkjai azoknak, akiket szerettem. Medalionok magasan fent a falakon: Mozart, Beethoven, mások… de hát mi ez, palotája talán minden dallamnak, amelyet hallottál valaha, és nem hallgathattad őket könnyek nélkül? A márvány csillog a napsugárban. Ilyen pompát nem alkothatott emberi kéz. Ez a mennyek temploma. Gyere le a lépcsőn, lejjebb, lejjebb! Most már tudom a szívszorító valóságot, hogy ennek álomnak kell lennie. Noha ez az álom nem mérhető képzeletem mélységeivel, annyira valószínűtlen, hogy az kimeríti a lehetetlenség fogalmát. Mert most elhagytuk a márvány és a muzsika templomát, zománcos kék csempével burkolt perzsa teremben vagyunk, ahol a keleti díszítmények buja gazdagsága vetekedik a fenti szépségekkel. Jaj, ne engedjétek, hogy felébredjek! Ha jöhet ilyen a képzeletemből, akkor csak jöjjön! Úgyis lehetetlen, hogy ez a babiloni pompa tündökölhessen annak a szertelen barokk burjánzásnak a szomszédságában, de én akkor is imádom! Ezeket az oszlopokat a fenyegető arcú, ősi áldozati bikák zárják le felülről. Nézd a szökőkutat, amelyben Dárius leszúrja a támadó oroszlánt! Ám ez nem szentély, nem az elveszett dolgok halotti emlékműve. Lám, a falakat fényes vitrinek szegélyezik, amelyekben a legelegánsabb üvegedények ragyognak! Ez itt egy kávézó a díszes domborművek között. Ismét látom a páratlan mozaikpadlót. Kicsi, kecses, aranyozott székek veszik körül az asztalkák sokaságát. Itt úgy beszélgetnek, járkálnak, mozognak az emberek, mintha nekik magától értetődő lenne ez a luxus. Miféle hely ez, miféle ország, miféle föld, ahol ilyen vakmerően párosítják a színeket és a stílusokat, ahol az iparművészet mesterei átgázolnak a hagyományon? Még a csillárok is keletiek: nagy ezüstlemezekből vágták ki a szövevényes mintát. Álom vagy valóság? Megfordulok, ráütök az öklömmel az oszlopra. A fenébe, ha nem itt vagyok, akkor hagyjanak felébredni! Azután jön a bizonyosság: itt vagy, minden kétséget kizáróan. Testben-lélekben itt vagy a babiloni teremben, a márványtemplom alatt.

41

– Jöjjön, jöjjön! – fogja meg a karomat Mariana, vagy a másik szépség, a kerek arcú, nagy szemű Lucretia. Dallomos latin nyelven sajnálkoznak. A mi legsötétebb titkunk. Változik a szín. Természetesen itt vagyok, mert sose álmodnék ilyet. Nem tudom, hogy kell ilyet álmodni. Én a zenéért élek, a fényért élek, a színekért élek, akkor mi ez az áporodott járat, amelynek falait mocskos fehér csempével burkolták? A vizes fekete padló olyan koszos, hogy szinte már nem is fekete. Nézd ezeket a gépeket, a bojlereket, a csavaros tetejű, leforrasztott, hatalmas hengereket, milyen baljósak hámló festékükkel folyamatos, csörömpölő zajban! Ez olyan, mint valami régi hajónak a gépterme. Ilyeneken csámborogtál gyerekkorodban, amikor New Orleans még élő kikötő volt. De nem, most nem hajón vagyunk. Ez a folyosó túlságosan nagy. Vissza akarok menni. Ezt a részt nem akarom álmodni. De már tudom, hogy nem álom. Idehoztak valahogy! Ez valamilyen büntetés, amit megérdemelek, valami félelmetes megtorlás. A márványt akarom látni, a szép rózsaszín márványburkolatot a lépcső mellett! Emlékezetembe akarom vésni az üvegablakok istennőit! Erre ebben a kongó, büdös, áporodott járatban baktatunk. Miért? Orrfacsaróan bűzlik minden. Ócska, horpadt, vas öltözőszekrények ásítanak, mintha egy kihalt kaszárnyában járnánk. Régi magazinokból kivágott lányokkal ragasztották tele őket. Ismét feltűnik a gépek pokla. Fülsértően őröl, csikorog, fortyog, míg megyünk a vaskorlát mellett. – De hát hova megyünk? Kísérőim mosolyognak. Nekik ez valami mulatságos titok, ez a hely, ahova visznek. Kapuk! Nagy vaskapuk zárnak ki, de honnan? Egy pincebörtönből? – Titkos járat! – súgja meg Mariana leplezetlen élvezettel. – Végigmegy az egész utca alatt! Titkos földalatti járat… – Erőlködöm, hogy lássak valamit a kapukon túl. Nem mehetünk be. A kapukat lánc és lakat zárja. De nézd csak ott hátul, ahol csillámlik a víz, nézd! – Ott van valaki, nem látják? Jóságos Isten, ott egy ember fekszik! Vérzik! Haldoklik! Fel van vágva a csuklója, mégis összekulcsolja a kezét. Haldoklik! Hol van Mariana és Lucretia? Visszarepültek a kupolás márványtemplomba, ahol kecses görög táncosok járják a körtáncot a falfestményeken? Senki sem őriz. A szag elviselhetetlen. Az az ember meghalt. Ó, Istenem, tudom, hogy halott! Nem, megmozdul, felemeli az egyik kezét, csuklójából csöpög a vér. Istenem, segítsenek rajta! Mariana lágyan, dallamosan nevet, beszéd közben simogatja a levegőt. – Nem látja, hogy meghalt? Az istenért, ott fekszik abban a mocskos vízben… – …titkos folyosó a palotához, és… – Figyeljenek már ide, hölgyeim, ott egy ember van! Szüksége van ránk! – megragadtam a vasrudakat. – Ki kell hoznunk onnan! – Az utunkat elzáró kapu is olyan, mint itt minden: irdatlan. A padlótól a mennyezetig érnek a nehéz vasrudak, láncok és lakatok lógnak róluk. – Ébredj fel! Ezt nem tűröm! Porrá omlott zeneáradat! Felültem az ágyamban. – Hogy merészelsz!

42

6 Felültem az ágyamban. Mellettem ült, és olyan hosszú volt a lába, hogy férfias méltósággal tudott ülni még ezen a magas mennyezet ágyon is, miközben haragosan nézett. A hegedű vizes volt. Ő is vizes volt, a haja lucskosra ázott. – Hogy merészelsz! – ismételtem. Hátráltam, felhúztam a térdemet. A takaróért kaptam, de a súlya az ágyhoz szögezte. – Ide merészelsz jönni a házamba, a szobámba! Ide merészelsz jönni a szobámba, és előírod nekem, mit álmodhatok és mit nem! Annyira meglepődött, hogy nem tudott válaszolni. Zihált. Hajából víz csöpögött. És a hegedű! Az ég szerelmére, hát nem félti a hegedűt? – Csend! – mondta. – Csend? – vágtam oda. – Fellármázom a várost! Ez az én hálószobám! Ki vagy te, hogy beleszólj az álmaimba! Te… mit akarsz? Nem találta a szavakat. Éreztem a keresgélését, a felháborodását. Elfordította a fejét, így közelről láthattam sovány arcát, selymes bőrét, bütykös ujjperceit, finom metszésű, hosszú orrát. Még ilyen mocskosan-lucskosan is nagyon szép volt. Huszonöt. Ennyinek néztem, de itt senki sem tudhatott biztosat. Negyvenéves férfi is tűnhet huszonötnek, ha a megfelelő gyógyszert szedi, a megfelelő távot futja le, és a megfelelő plasztikai sebészhez jár. Váratlanul visszafordult hozzám, és gyilkosan meredt rám. – Te ilyen silányságokra gondolsz a jelenlétemben? – Mély, erős, fiatal hangja volt. Ha a beszédhangokat is osztályoznák, az övé hőstenor lenne. – Miféle silányságokra? – kérdeztem, és végigmértem. Sovány volt, de szálas termetű. Bánom is én! – Kifele a házamból! – mondtam. – Kifele a házamból és kifele a szobámból, de azonnal, és vissza ne gyere, amíg én nem hívlak! Mars! Mérhetetlenül felháborító, hogy kéretlenül idepimaszkodsz! A tulajdon szobámba! Althea rémülten kiabált és verte az ajtót: – Triana kisasszony! Nem bírom kinyitni! Triana kisasszony! A hegedűs az ajtóra nézett, aztán rám. Megrázta a haját, mormolt valamit, azután beletúrt jobbjával vizes hajába. Hatalmasra tudta nyitni a szemét, és a szája, nos, az volt rajta a legszebb, de egyik részlet sem hűthette le a mérgemet. – Nem bírom kinyitni az ajtót! – sivalkodott Althea. Kikiabáltam neki, hogy nincsen semmi baj. Ne aggódjék. Szeretnék egyedül maradni egy kicsit a muzsikus barátommal. Nincsen semmi baj, menjen el nyugodtan. Hallottam a tiltakozását és Lacomb zsörtölődését, de nem engedtem. A hangok elhaltak, és én egyedül voltam megint. Nyikorgó padlódeszkák jelezték, merre megy Althea és Lacomb. A muzsikushoz fordultam. – Szóval beszögezted? – kérdeztem. Persze az ajtóra céloztam, amelyet se Lacomb, se Althea nem nyithatott ki. Az arca mozdulatlan volt, és ebben a mozdulatlanságban talán megközelítette azt, amilyennek Isten és az Ő anyja kívánhatta: fiatal volt és komoly, minden hívság és alattomosság nélkül. Nagy, sötét szeme fürkészőn járkált rajtam, mintha sorsdöntő titkot fedhetne föl jelentéktelen arcom részleteiben. Nem pózolt, becsületes érdeklődés látszott rajta. – Te nem félsz tőlem – súgta.

43

– Hát persze hogy nem! Miért kellene félnem? – De ez hőzöngés volt, mert egyetlenegy pillanatra féltem, illetve nem is, mert ez, amit éreztem, nem félelem volt. Ereimből elapadt az adrenalin, és én ujjongtam! Kísértetet láttam! Igazi kísértetet! Tudtam! Tudtam, és ezt a tudást soha többé nem vehetik el tőlem! Bujdosásaimban a holtak között emlékekhez, ereklyékhez beszéltem, én adtam a szájukba a válaszokat, mintha bábok lennének, amelyeket én mozgatok. De ez egy kísértet! Hatalmas megkönnyebbülés töltött el. – Tudtam én ezt mindig! – mondtam mosolyogva. Nem voltak konkrét szavaim ehhez a meggyőződéshez. Annyit akartam kifejezni vele, hogy végre tudom, hogy nincs vége mindennek a halállal, mert létezik valami, amit nem térképezhetünk fel, és amire nem legyinthetünk; mostantól a Big Bang és az Istentelen Univerzum ugyanolyan súlytalan fantáziaszülemény, mint a feltámadás vagy a csodatételek meséi. Mosolyogtam. – Azt gondoltad, félek majd tőled? Ezt akartad? Idejössz hozzám, amikor a férjem haldoklik az emeleten, és hegedülsz, hogy rám ijesszél? Te vagy a kísérteteknél a bolond? Miként félhetnék egy ilyen valamitől? Miért? Téged a félelem éltet… Elnémultam. Nemcsak arcának sebezhető simasága némított el, nemcsak szájának izgató remegése, nem annak a módja, ahogy a szemöldök két szárnya találkozott, minden felháborodás vagy tiltakozás nélkül; valami más tette, valami létfontosságú a velem történt dolgok szempontjából. Ezt a lényt valami más élteti, de mi az? Sorsdöntő kérdés volt. A szívem kihagyott egy ütemet, amitől mindig megrémülök. A nyakamra tettem a kezemet, mintha ott lenne a szívem, mert mindig úgy rémlik, hogy a torkomban kalimpál, nem a mellkasomban. – Akkor jövök be a szobádba, amikor nekem úgy tetszik! – súgta. Hangja erősödött, fiatalos, férfias, magabiztos lett. – Úgysem akadályozhatod meg. Azt képzeled, hogy mert minden éber órádban a haláltáncot járod a meggyilkolt legénységeddel – igen, igen, tudom én, hogy azt hiszed, le ölted meg mindet, anyádat, apádat, Lilyt, Karlt, még egy ilyen égbekiáltóan ostoba önimádatot, hogy te okoztad ezt az összes látványos halált, amelyek közül három is olyan vérfagyasztó volt, és idő előtti – ezért már azt képzeled, hogy parancsolhatsz egy kísértetnek? Egy igazi kísértetnek, egy hozzám hasonlónak? – Hozd vissza anyámat és apámat – mondtam. – Kísértet vagy. Hozd át őket nekem. Hozd át őket a túlsó partról. Hozd ide nekem az én kis Lilymet. Hozzad őket kísértetalakjukban, ha akkora nagy kísértet vagy! Tedd őket kísértetekké, add vissza Karlt nekem kínok nélkül, csak egy pillanatra, egyetlen megszentelt pillanatra. Tedd ide Lilyt a karjaimba! Most megsebeztem. – Megszentelt pillanatra! – mondta keserűen. Megrázta a fejét, és elfordította a tekintetét, mintha csalódást okozott volna neki a megjegyzés, ám azután visszatért hozzám tűnődő tekintete. Von kaptam magamat, hogy elbűvölten bámulom a kezét, ujjainak finomságát, beesett arcának makulátlan fiatalságát. – Azt nem adhatom meg neked – mondta megfontoltan, tapintatosan. – Azt hiszed, hogy Isten hallgat rám? Azt hiszed, hogy az én könyörgésem felért a szentekével és az angyalokéval? – Ezek szerint imádkozol? – kérdeztem. – Egyáltalán mit keresel itt? Miért vagy itt? Miért jöttél? Nem azért, hogy ilyen magabiztosan és kihívóan üldögélj az ágyam szélén. Miért vagy itt, úgy, hogy láthassalak és hallhassalak? – Mert jönni akartam! – felelte ingerülten. Szívfájdítóan fiatal és dacos volt egy pillanatra. – És én odamegyek, ahova akarok, és azt teszem, amit akarok, mint talán már észrevetted! Jártam kórházad folyosóit, amíg azok az ostoba halandók akkora

44

ricsajt nem csaptak, hogy kénytelen voltam visszavonulni, és kivárni téged! Behatolhattam volna a szobádba, az ágyadba! – Az ágyamban akarsz lenni. – Ott vagyok! – közölte. Jobb kezére támaszkodva előrehajolt. – Á, ne is foglalkozz vele! Nem vagyok incubus. Nem fogansz tőlem valami szörnyeteget. Amit én akarok tőled, az sokkal fontosabb annál a játékszernél a lábad között. Én téged akarlak! Szólni se tudtam. Dühös voltam, igen, rettenetesen dühös, de belém szakadt a szó. Hátradőlt, és a földet nézte maga előtt. A térde kényelmesen elfért a magas ágy mellett. A lába a földet érte. Az enyém sose ért odáig. Alacsony asszony vagyok. Fényes fekete haja pászmákban hullott fehér arcába. Hátradobta őket, és értetlenül nézett rám. – Azt hittem, sokkal könnyebb lesz – mondta. – Micsoda? – Az őrületbe kergetni téged – mondta. Kegyetlen mosolyra húzta a száját. Nem volt meggyőző. – Azt hittem, máris bolond vagy. Úgy számítottam, hogy… legfeljebb napokig tartana. Te majdnem az vagy… akit az emberek bolondnak neveznének. – Mégis kínosan normális vagyok – mondtam. – Ez a probléma. Most már a szó szoros értelmében megigézett. Egyfolytában a részleteit tanulmányoztam, az ócska kabátját, a port, amely a vállain sárrá változott a víztől, azt, ahogy nagy szemének pillantása hol szúrós lesz, hol ellágyul a gondolatoktól. Olykor megnedvesítette ajkát a nyelvével, mint egy ember. Hirtelen gondolatom támadt. Gyötrelmes tisztasággal hasított belém. – Az álom! Az álom, amit láttam… – Arról ne beszélj! – intett. Fenyegetően előrehajolt, olyan közel, hogy vizes haja a takaróhoz ért a kezem mellett. A fejtámláig hátráltam, aztán teljes erőből arcul csaptam a jobb kezemmel. Két pofont adtam neki, mielőtt felocsúdhatott volna. Félrelöktem a takarót. Felállt, és nehézkesen arrébb húzódott. Fájdalmas hüledezéssel tekintett le rám. Feléje nyújtottam a karomat. Szeme se rebbent. Ökölbe szorítottam a kezemet, és mellbe vágtam. Pár lépést hátrált. Ugyanannyira nem zavarta a gyönge ütés, mint egy halandó embert. – Tőled jött az álom! – mondtam. – A ház, amelyet láttam, az ember… – Figyelmeztetlek, ne csináld! – Káromkodott, ujját az arcomra szögezte. Közben egyfolytában hátrált, és úgy húzta fel a vállát, mint egy nagy madár. – Erről hallgass! Vagy úgy szétverem ezt a zugocskádat az anyagi világban, hogy megátkozod a születésed napját… – Hangja elhalkult. – Azt hiszed, ismered a szenvedést, olyan büszke vagy a szenvedésedre… Elfordult tőlem. A melléhez emelte a hegedűt, védelmezőn átfogta a karjaival. Olyat mondott, ami nem tetszett neki. Szeme úgy járt ide-oda a szobában, mintha valóban látna. – Látok! – mondta dühösen. – Ó, csak arra gondoltam, hogy mint egy halandó ember. Csak arra gondoltam. – Én is csak arra gondoltam – felelte. Csendesedett az eső, puhább, könnyebb lett, így jobban hallatszott a csorgás-csepegés. Cseppfolyós világba kerültünk. Vizes volt, de meleg és biztonságos. Tudtam, ugyanolyan tisztán tudtam, mint amennyire tisztában voltam az ő létezésével, hogy még sose voltam ennyire eleven, hogy puszta látványa, ittléte visszavezetett az élet tüzéhez, amelyet évtizedek óta nem ismertem. Valamikor régesrégen, számtalan vereséggel ezelőtt, fiatal és szerelmes koromban voltam talán ilyen

45

eleven; amikor bukásaimat, veszteségeimet sirattam a korai, fényes és forró, energikus években, utoljára talán akkor voltam ilyen eleven. A gyászban nem létezik ez a fajta elevenség. Ez jobban hasonlít a zenére, a táncra, a zene szívbemarkoló, delejes hatalmára. A szellem tétován toporgott. Hirtelen rám nézett, mintha kérdezni akarna valamit, azután lesütötte a szemét, és összevonta sötét szemöldökét. – Mondd meg, mit akarsz – szólítottam fel. – Azt mondtad, az őrületbe akartál kergetni? Miért? Milyen okból? – Hát nézd – felelte azonnal – össze vagyok zavarodva. – Nyíltan, hűvös kimértséggel beszélt. – Magam sem tudom, mit akarok. Elvenni az eszedet? – Vállat vont. – Most, hogy tudom, ki vagy és milyen erős vagy, nem találom a megfelelő szavakat. Van itt talán valami magasabb rendű cél is, mint téged megőrjíteni, feltételezve persze, hogy egyáltalán képes lettem volna rá, és látom, hogy ezen a téren fölényben érzed magadat, mert olyan sok haldokló kezét fogtad, és láttad ifjú férjedet, Levet, amint bedrogozva táncol a barátaival, de te csak a borodat szopogattad, mert féltél a drogoktól, féltél a látomásoktól! Az ilyen látomásoktól, mint én! Ámulatba ejtesz engem! – Látomásoktól? – súgtam. Megragadtam a bal kezemmel az ágy oszlopát. Reszkettem, a szívem dübörgött. A félelem tünetei eszembe juttatták, hogy csakugyan van itt mitől félni, bár ha belegondolok, mi lehet félelmetesebb annál, ami történt? Félelem a természetfölöttitől? Attól, hogy lobogni kezdenek a gyertyák, elmosolyodnak a szentek? Á, nem hiszem én azt. A halál tele van félelemmel. A kísértetek. Mik azok a kísértetek? – Hogy tetted lóvá a halált? – kérdeztem. – Te léha, kegyetlen asszony! – hadarta suttogva. – Olyan vagy, mint az angyal, sötét hajadnak fátyolával, kedves arcoddal, nagy szemeddel! – Őszintén beszélt. Csakugyan megsebeztem. Félrehajtotta a fejét. – Nem tettem lóvá senkit és semmit! – Kétségbeesetten meredt rám. – Te akartad, hogy jöjjek, te… – Így gondoltad? Amikor rajtakaptál, hogy a halálon tépelődöm? Ezt gondoltad? És minek jöttél? Vigasztalni? Növelni fájdalmamat? Mi történt? Megrázta a fejét, és több lépést hátrált. Kinézett az ablakon, odakínálva érzékeny fiatal arcát a leleplező fénynek. Azután indulatos gyorsasággal visszafordult hozzám. – Még mindig milyen csinos vagy, még ebben a korban is, még töltött galambnak is! A nővéreid gyűlölnek ezért a csinos arcodért, ugye tudod? Katrinka, a gyönyörű, a formás alakjával és az okos férjével, és őelőtte a rengeteg szeretővel, akiknek számát se tudja! Katrinka úgy gondolja, hogy csinálhat akármit, ő sose lesz ilyen kedves, nem változtathatja, és nem festheti át magát ilyenné. És Faye. Igen, Faye szeretett téged, úgy szeretett, mint mindenkit, de Faye se tudta megbocsátani a csinosságodat. – Mi tudsz te Faye-ről? – csúszott ki a szájamon. – Él még Faye húgom? – Hiába próbáltam megfékezni magamat. – Hol van Faye! És hogy beszélhetsz Katrinkáról? Mit tudsz te Katrinkáról vagy bármelyik családtagomról? – Azt mondom, amit te tudsz – felelte. – Látom elmédnek sötét járatait, ismerem a pincéket, ahol te magad sose jártál. Azt látom az árnyékokban, hogy apád azért szeretett annyira, mert anyádra hasonlítottál. Ugyanaz a barna haj, barna szem. És hogy Katrinka húgod vígan belefeküdt a férjed ágyába egy éjszakán. – Hagyd ezt abba! Mi ez? Ezért jöttél, hogy a házi ördögöm legyél? Ilyen sokra taksálsz? Ugyanarra a lélegzetre azt is mondod, hogy feleannyira sem viselkedtem felelősen a holtakkal szemben, mint képzelem? Szeretném tudni, hogy akarsz az őrületbe kergetni? Hogyan? Egyáltalán nem is vagy biztos magadban! Hát nézd már

46

meg magad! Reszketsz, mint a nyárfalevél, holott te vagy a kísértet! Mi voltál életedben? Fiatal ember? Talán még szelíd is voltál, és lám, hogy eltorzultál… – Hagyd abba! – könyörgött. – Így is értem, mit akarsz mondani. – Mit? – Hogy olyan tisztán látsz, mint én téged – felelte hidegen. – Hogy nem ingat meg sem emlék, sem félelem. Nagyon rosszul ítéltelek meg. Gyereknek tűntél, örök árvának, olyan… – Mondd csak ki. Olyan gyengének tűntem? – Keserű vagy. – Meglehet – mondtam. – Ez a szó nem tartozik a kedvenceim közé. Miért akarod, hogy akár félelmet, akár fájdalmat érezzék? Minek? Miért? Mit jelentett az álom? Hol volt az a tenger? Arca kiürült a megdöbbenéstől. Felvonta a szemöldökét, ismét beszélni próbált, de vagy meggondolta magát, vagy nem találta a szavakat. – Tudsz gyönyörű lenni – mondta halkan. – Majdnem az voltál. Azért éltél moslékon és sörön, azért hagytad pocsékba menni az Istentől kapott alakodat? Vékony voltál gyereknek, vékony, mint Katrinka és Faye, vékonynak születtél, csak eltakartad magadat ezzel a védő hájréteggel, ugye? Mi elől rejtőztél? A férjed elől, Lev elől, akit át is nyújtottál fiatalabb és vonzóbb nőknek? Te lökted bele Katrinka ágyába. Nem feleltem. Egyre erősebbnek éreztem magamat. Még vacogva is éreztem ezt a nagyszerű, vérforraló erőt. Régen éltem át ehhez fogható érzelmi vihart, mint most, a szellem láttán. – Sőt talán még mindig gyönyörű vagy egy kicsit –, súgta mosolyogva, mintha szántszándékkal bántani akarna. – Vagy te is úgy szétfolysz, mint Rosalind nénéd? – Ha ismered Rosalindot, és nem látod meg benne a szépséget, akkor nem érdemled meg, hogy egy percet is pazaroljak rád – mondtam. – Faye pedig olyan gyönyörű, hogy azt te fel sem foghatod. Elakadt a lélegzete. Utána gúnyosan elhúzta a száját, és csökönyösen nem vette le rólam a szemét. Az emlékeimben nem láthatod, mekkora hatalma van egy olyan tiszta lénynek, mint Faye. Katrinkát sajnálom. Faye olyan fiatal volt, hogy képes volt táncra perdülni a legsűrűbb sötétségben. Katrinka sokat tudott. Rosalindot tiszta szívemből szeretem. Ehhez mit szólsz? Úgy nézett, mintha a legtitkosabb gondolataimban akarna olvasni. Nem felelt. – Hova vezet ez? – kérdeztem. – Kislány vagy a szíved mélyén – mondta. – Tehát olyan kemény és kegyetlen, amilyenek csak a kislányok bírnak lenni. Csak mostanára megkeseredtél. Szükséged van rám, de tagadod. Faye húgodat te űzted el innen, ugye? – Hagyd abba! – Te… azzal, hogy feleségül mentél Karlhoz. Nem apátok naplójának fájdalmas oldalai tették, amelyeket Faye elolvasott a temetés után. Új urat hoztál a házba, amelyen addig ketten osztoztatok… – Hagyd abba! – Miért? – De mi közöd neked ehhez, és miért beszélünk róla? Csöpög belőled az eső, mégsem vagy hideg. Bár meleg sem vagy, mi? Olyan vagy, mint egy tizenéves fan, az a fajta, aki kezében gitárral követi a híres bandákat, és az arénák kapujában koldul negyeddollárosokat. Honnan vetted ezt a zenét, ezt a hihetetlen, szívbemarkoló zenét? – Viperanyelvű! – sziszegte dühösen. – Vénebb vagyok, mint álmodnád! Vénebb vagyok nálad a szenvedésben! Különb vagyok! Halálom előtt tökéletesen megtanultam

47

játszani ezen a hangszeren. Megtanultam, de olyan tehetségem is volt hozzá, amit te sose foghatsz fel, az összes lemezed, álmod és ábrándod ellenére! Aludtál, amikor Lily lányod meghalt, ugye, nem felejtetted el? A Palo Alto-i kórházban. Elaludtál, és… Befogtam a fülemet. Ott voltam abban a húsz évvel ezelőtti, kórházi szobában, a fényben, a szagban. Nem! – mondtam. – Te kéjelegsz ebben a vádaskodásban! – mondtam. A szívem túlságosan erősen vert, de a hangomnak parancsolhattam. – Miért? Mi vagyok én neked, és te nekem? – Azt hittem, te kéjelegsz. – Hogyan? Magyarázd meg! – Azt hittem, te kéjelegsz ebben a vádaskodásban. Azt hittem, annyit vádoltad magadat, úgy lubickoltál az önvádban, olyan habbá verted a félelemmel, a meghunyászkodással, a borzongással és a restséggel, hogy sose kellett egyedül lenned, mert mindig fogtad valamelyik halott szeretted kezét, énekelted gondolatban a bűnbánat verseit, magad mellett tartottad a holtakat, tápláltad az emléküket, hogy ne kelljen tudomást venned az igazságról: sose játszhatod el a zenét, amit úgy szeretsz. Az érzés, amelyet a zene facsar ki a lelkedből, sose jut el a beteljesedésig. Nem bírtam felelni. Vérszemet kapott, folytatta: – Annyira torkig laktál az önváddal, a bűntudattal, hogy azt hittem, semmiség lesz megfosztani az ép eszedtől, elérni, hogy… – Elnémult. Nem, ez több volt egyszerű elnémulásnál: féket vetett a nyelvére, megmerevedett. – Most megyek – mondta. – De akkor jövök vissza, amikor kedvem tartja, ebben bizonyos lehetsz. – Ehhez nincs jogod. Akárki küldött rám, vegyen vissza! – Keresztet vetettem. Ő mosolygott. – Segített rajtad az a kis ima? Emlékszel a lányodnak arra a siralmas halotti miséjére Kaliforniában? Milyen kényszeredett volt, mennyire nem találták a helyüket a nyugati parti észkombájn értelmiségi barátaid, akiknek egy ilyen bődületes butaságon kellett részt venniük, mint egy halotti mise egy valódi templomban? Emlékszel? És az unott papra, aki összecsapta az egész misét, aki tudta, hogy be se dugtad az orrodat a templomába, amíg Lily meg nem halt? Most meg veted a keresztet? Ne hegedüljek egy zsoltárt? Gregoriánt nem szokás hegedülni, de megcsinálható. Majd megkeresem az agyadban a Veni Creatort. Elhegedülöm, és imádkozhatunk együtt. – Tehát rajtad nem segített az imádkozás – mondtam. Igyekeztem halkan, de határozottan és meggyőződéssel beszélni. – Senki sem küldött. Bujdosol. Meghökkent. – Kifele innen! Ezt nem is akarod. – Megvonta a vállát. – Azt pedig ne tagadd, hogy a pulzusod úgy ketyeg, mint egy túlhúzott óra. Lázban égsz, hogy megkaphassál! Karl, Lev, az apád. Bennem olyan férfival találkoztál, amilyet sose ismertél, holott nem is vagyok férfi! – Öntelt, otromba, piszok alak vagy – mondtam. – És nem vagy ember. Kísértet vagy, egy rút és erkölcsileg bárdolatlan fiatalnak a hazajáró lelke! Ez fájt neki. Sokkal mélyebb fájdalom látszott az arcán, mintha csak a hiúságát sebeztem volna meg. – Igen – mondta erőltetett önuralommal. – Te pedig ennek ellenére is szeretsz a muzsikámért. – Az lehet. – Hidegen bólintottam. – Ugyanakkor fölöttébb sokra tartom magamat. Mint mondtad, rosszul kalkuláltál. Kétszer voltam feleség, egyszer anya, és voltam árvagyerek talán. De hogy gyönge és keserű? Soha. Hiányzik belőlem az érzés, amely az előfeltétele a keserűségnek…

48

– És mi az? – A jogosultság érzése: hogy jobb élet járt volna nekem. Pedig az élet ilyen, és te azért habzsolsz belőlem, mert élek. De azért nem rágott olyan odvasra a lelkifurdalás, hogy idejöhess, és rám hozhasd az elmebajt. Az ki van zárva. Kétlem, hogy felfognád, mi a bűntudat. – Kétled? – Az maga a halálos rémület – mondtam. – A „mea culpa, mea culpa” csak az első állomás. Utána jön valami keményebb, valami, ami képes együtt élni a hibákkal és a korlátokkal. Nem bán semmit, soha semmit… Most én némultam el, mert feltámadtak legfrissebb emlékeim, hogy elszomorítsanak. Láttam anyámat, ahogy elmegy azon az utolsó napon, ó, anya, hadd öleljelek át! A sírkert a temetése napján, a Szent József-temető, a szegény írek és a szegény németek sírjai, a virághalmok. Felnéztem az égre, és arra gondoltam, hogy ez most már sose változik: örökre kihalt a világból a fény. Leráztam az emléket, visszanézte a szellemre. Engem fürkészett, és mintha szenvedett volna. Ez felvillanyozott. Visszatértem a tárgyhoz, félretoltam minden sallangot, csak azt kerestem, amit meg kell értenem, és tovább kell adnom. – Azt hiszem, most már ismerem. – Nagy megkönnyebbülés volt kimondanom. – Te viszont nem, és sajnállak érte. Felhagytam az elővigyázattal, mert csak azzal törődtem, amit meg akartam érteni, nem pedig azzal, hogy tetszik-e, amit teszek. Az volt az egyetlen vágyam, hogy közelebb férkőzhessek a szellemhez. Ki tudja, talán csakugyan meg akarja érteni a bűntudat lényegét. Bizonyosan megértené, még ha nem is vallaná be. – Kérlek, világosíts meg – mondta gúnyosan. Szörnyű fájdalom csapott át rajtam. Olyan hatalmas volt, hogy betöltötte a világot. Inkább megsemmisítő hegyomlás, mint kés. Könyörögve néztem a szellemre, szóra nyitottam a számat, gyónni akartam, az ő segítségével szerettem volna megfejteni, mi volt ez a szenvedés, amelyben felismertem a felelősséget minden szükségtelen fájdalomért és pusztításért, amit nem tehetünk jóvá, sohasem tehetünk jóvá, mert az ilyen pillanatokat senki sem tartja nyilván, örökre elvesztek, csak emlékezhetünk rájuk, egyre kínzóbb, egyre torzultabb formában, ugyanakkor van itt valami sokkal sejtelmesebb, sokkal jelentőségteljesebb, egyszerre rafinált és letaglózó, amit ismerünk mindketten, ő és én… Eltűnt. Nyoma veszett, elpárolgott, mosolyogva otthagyott engem a kitárt érzelmeimmel. Agyafúrtan kimódolta, hogy a fájdalom pillanatában maradjak egyedül, sőt egy olyan pillanatban, amikor ijesztően szükségem volt, lett volna rá, hogy megosszam valakivel ezt a kínt! Ajándékoztam egy percet az árnyékoknak. A fák szelíd hajladozásának. A pásztázó esőnek. A kísértet elment. – Tudom, mire játszol! – mondtam halkan. – Úgyis tudom! Az ágyhoz mentem, a párnám alá nyúltam, kivettem a rózsafüzéremet. Hegyikristály olvasó volt, ezüstkereszttel. Azért tartottam az ágyban, mert anyósom mindig ebben az ágyban aludt, ha nálunk volt, és drága Bridget keresztanyám is mindig ebben az ágyban aludt, ha meglátogatott minket a Karllal kötött házasságom után, vagy csak azért volt az ágyban, mert az enyém volt, én tettem gépiesen a párnám alá. Az enyém volt. Első áldozásra kaptam. Néztem az olvasót. Rosalind és én rettenetesen összevesztünk az anyánk halála után.

49

Anyánk olvasóján vesztünk össze, de annyira, hogy a szó szoros értelmében széttéptük a hamis gyöngyfüzért. Olcsó tárgy volt, de én fűztem anyának, és magamnak követeltem, mert én voltam az, aki készítette, és miután szétszakítottuk, Rosalind utánam futott, de én úgy rácsaptam az ajtót, hogy a szemüvege felhasította a homlokát. Mennyi düh. Vér a padlón megint. Megint vér, mintha meg se halt volna anya; mint mikor részegen kiesett az ágyból, kétszer is, belecsapta a fejét a gázradiátorba, és dőlt belőle a vér. Vér a padlón. Ó, Rosalind, én gyászoló, dühöngő Rosalind nővérem! Szakadt rózsafüzér a padlón. Most ezt a rózsafüzért néztem, és gondolkodás nélkül megtettem a gyerekes dolgot, ami eszembe jutott: megcsókoltam a kereszten a szenvedő Krisztus részletesen kidolgozott, csepp testét, aztán visszatettem a rózsafüzért a párna alá. Hisztérikusan éber voltam, mintha csatára készülnék. Az első részeg évem volt ilyen, amikor istenien a fejembe szállt a sör, és kitárt karokkal, énekelve futkostam az utcákon. Pórusaim bizseregtek, és minden erőlködés nélkül ki tudtam nyitni az ajtót. Az alkóv és az ebédlő vadonatújnak látszott. Aki harcra készül, mind ilyen csillogónak látja a világot? Althea és Lacomb az ebédlő túlsó végében ácsorgott a kamra ajtajában. Engem vártak. Althea rémült volt, Lacomb cinikus és kíváncsi képet vágott, amilyet szokott. – Miért nem sikoltott? – kérdezte Lacomb. – Nem volt szükségem segítségre, de tudtam, hogy itt vannak. Visszanéztem az ágyon a nyirkos foltokra, a vizes padlóra. Csekélység ahhoz, hogy zavarjam őket. – Megyek, járok egyet – mondtam. – Évek óta nem sétáltam az esőben. Lacomb előrelépett. – Úgy érti, most éjszaka, ebben az esőben? – Nem kell jönnie – feleltem. – Hol az esőkabátom? Mennyire van hideg, Althea? Elindultam a Szent Károly úton. Az eső lecsendesedett. Szép látvány volt. Évek óta nem csináltam ilyet, hogy sétáljak az én utamon, egyszerűen csak sétáljak, mint gyerek- vagy kamaszkorunkban, amikor ugyanitt mentünk a K&B drogériába fagylaltért. Igazából ez is arra volt ürügy, hogy elmehessünk gyönyörű házak előtt, amelyeknek az ajtajába metszett üveget foglaltak, és trécselhessünk séta közben. Mentem és mentem a felsőváros irányába, ismerős házak mellett, és üresen ásító foghíjak mellett, ahol paloták álltak valamikor, de mára felmagzott a helyükön a dudva. Még ezt az utcát is megpróbálták meggyilkolni, vagy a haladás jelszavával, vagy puszta nemtörődömségből, és mennyire a borotva élén egyensúlyozott mindig, mintha elég lenne még egy gyilkosság, még egy pisztolylövés, még egy égő ház, hogy eldöntse a sorsát. Égő ház. Megborzongtam. Égő ház. Amikor ötéves voltam, leégett egy ház. Régi viktoriánus ház volt, lidércesen sötétlett a Szent Károly út és a Philip utca sarkán. Emlékszem, apám a karjára ültetett, és elvitt „tüzet nézni”, de én hisztériás rohamot kaptam. Olyan hatalmas lángot láttam a szájtátók és a tűzoltóautók fölött, hogy úgy rémlett, elnyelhetné az éjszakát! Leráztam magamról a félelmet. Elmosódó emlékeim vannak a fejemre tett hideg borogatásról. Csitítani próbálnak. Rosalind fantasztikusan izgalmasnak találta a tüzet, én olyan félelmetes kinyilatkoztatást láttam benne, amelynek szörnyűségénél még a halandóság tudata sem lehet rosszabb. Milyen jó, hogy sok más félelemmel együtt ezt is – a mi házunk is leéghet! – elvitte az ifjúság. Elvitte a nagy fekete csótányokat, amelyek ezeken a járdákon futkostak.

50

Rémülten hőköltem vissza tőlük. Most már majdnem elmúlt ez az iszonyat is, akárcsak a csótányok, a műanyag zsákok és a jégszekrényekké hűtött házak korában. Hirtelen visszajött, amit a szellem mondott fiatal férjemről, Levről, és még fiatalabb húgomról, Katrinkáról. A férjem, akit szerettem, egy ágyban feküdt a húgommal, akit szerettem, de én mindig magamat hibáztattam érte. Hippi vadkender, olcsó bor, túl sok körmönfont beszéd. Az én hibám, az enyém! Gyávaságig hűséges, fülig szerelmes feleség voltam. Katrinka volt a vakmerő. Mit is mondott a kísértetem: Mea culpa? Vagy én mondtam? Lev szeretett engem. Én még most is szerettem őt, de akkor olyan rútnak és idétlennek éreztem magamat, viszont Katrinka olyan üde volt, és az idők fülledtek voltak az indiai zenétől és a szabadságtól. Jóságos Isten, tényleg létezett ez a valami? Ez a férfi, akivel az imént beszéltem, ez a hegedűs, akit mások is látnak? Most nem volt sehol. Mellettem kúszott az úton a hosszú limuzin, sose maradt el tőlem. A hátsó ablakon kihajolt a motyogó Lacomb, és belefújta a cigarettafüstöt a szellőbe. Ugyan mit gondolhat Oscar, az új sofőr? Talán Lacomb szeretné vezetni a limuzint? Á, Lacomb nem tesz olyat, amihez nincsen kedve. Nevetnem kellett, hogy két testőr vigyázza léptemet a Wolfstanék nagy fekete autójából. Olyan messze elsétálhatok, ameddig akarok! Jó dolog gazdagnak lenni, gondoltam mosolyogva. Karl, Karl! Úgy éreztem, mintha az egyetlenbe kapaszkodnék, ami megmenthet a zuhanástól. Megálltam, hogy Karlra gondoljak, csak vele foglalkozzak, vele, akit nem is olyan régen toltak be a kemencébe. – Egyáltalán nem biztos, hogy valaha is lesznek tüneteim. – Karl oltalmazó hangja. – Máris volt két évünk, és ehhez képest négy éve tájékoztattak, mi történt a vérátömlesztésnél… Ó, igen, és az én szerető gondoskodásom mellett elélsz akármeddig! Zenét szereznék hozzá, ha én lennék Händel vagy Mozart vagy akárki, aki tud zenét szerezni… vagy játszani. – A könyv – mondtam –, a könyv csodálatos. A nyilakkal átvert Szent Sebestyén, a titokzatos szent. – Úgy gondolod? Te ismered? – Hogy örült Karl, amikor meséltem neki a szentekről! – A mi katolicizmusunkat azokban a korai napokban olyan barokkos töménységgel szőtték át a szabályok, mint a hászidok zsidóságát – magyaráztam. Hogy ez az ember lehessen por! Hamu! A könyvből pedig kávézóasztalon mutogatott dekoráció lenne, karácsonyi ajándék, könyvtári tartozék, amelyet a művészettörténész hallgatók előbb-utóbb tönkretennének azzal, hogy kivagdossák belőle a reprodukciókat. De mi majd teszünk róla, hogy halhatatlan legyen Karl Wolfstan Szent Sebestyénje! Mérhetetlenül elkeseredtem. Milyen kevésre vitte Karl, holott exkluzív és értékes életet élt, de ez nem volt olyan nagy élet, olyan kirobbanó élet, amilyet magamnak álmodtam, amikor keserves kínok árán próbáltam elsajátítani a hegedülést, vagy amelybe Lev, az első férjem, még mindig görcsösen kapaszkodik minden versével. Megálltam. Füleltem. Nem volt a közelben a hegedűs. Nem hallottam zenét. Előbb jobbra néztem az úton, aztán balra. Figyeltem az elsuhanó autókat. Nem volt zene. Egyetlen elmosódó taktust sem hallottam. A muzsikusomra gondoltam, ráérős részletességgel végiggondoltam az arcát, azt a hosszú, vékony orrát, a mélyen ülő szemét, amely másokra kevésbé csábítóan hatna talán. Bár az is lehet, hogy senki sem állhatott ellen a varázsának. Milyen szépen formált a szája, milyen változatos kifejezésekre teszi képessé a keskeny vágású szem, a

51

domborműves részletességgel kidolgozott szemhéj, ahogy hol tágra nyílik, hol pedig titkolózva visszavonul az árnyékba! Újra és újra fenyegettek a régi emlékek, a legfájdalmasabb, legkínosabb emlékszilánkok pergőtüze – apám, eszelős haldoklásában ellöki az ápolónőt… Úgy jöttek, mintha a szél bombázna velük. Megráztam a fejemet. Körülnéztem. Azután a jelen takarója akart rám borulni. Nem kértem belőle. Ismét rá gondoltam, a kísértetre, felépítettem képzeletemben hosszú, vékony alakját, a hegedűjét, és amennyire zeneileg bárdolatlan elmémtől telt, megpróbáltam felidézni a dallamokat, amelyeket játszott. Szellem, szellemet, szellemet láttál! – gondoltam. Mentem és mentem, pedig a cipőm átázott, és megint rákezdett az eső. A limuzin odajött mellém, de elküldtem. Gyalogoltam, makacsul gyalogoltam, mert tudtam, hogy amíg gyalogolok, sem emlék, sem álom nem férkőzhet hozzá. Sokat gondolkoztam a hegedűsről. Összeszedtem minden morzsát, amit tudtam róla: hogy jobban állnak rajta ezek az ócskásboltra valló göncök bármilyen divatos vagy elegáns ruhánál; hogy nagyon magas, legalább hat lábra saccoltam, mert úgy kellett felnéznem rá, habár egy cseppet sem ijesztett meg vagy törpített el a magassága. Éjfél is elmúlhatott, mire megérkeztem a házam lépcsőjéhez. Hallottam, ahogy megáll mögöttem a limuzin. Althea törülközőt tartott a kezében. – Jöjjön be, babucikám! – mondta. – Rég le kellett volna feküdnie – korholtam. – Látta a nyirettyűsömet? Tudja, a zenész barátomat a hegedűjével. – Nem, nagyságám – felelte, miközben a hajamat szárította. – Szerintem sikerült elkergetnie. Isten a megmondhatója, Lacomb és én már azt fontolgattuk, hogy betörjük azt az ajtót, de maga is megtette, amit kell. A hegedűs elment. Levettem az esőkabátomat, a kezébe nyomtam, aztán felmentem a lépcsőn. Karl ágya. A mi ágyunk, amelyet vörös fénnyel önt el a szemközti virágüzlet a sokszoros csipkerétegen át. Persze új matrac és párnák. Férjemnek semmi nyoma. Sehol egy hajszál. De megvan a finoman faragott ágy, amelyen szeretkeztünk. Ezt az ágyat ő vásárolta nekem azokban a boldog napokban, amikor az volt a legnagyobb élvezete, ha nekem vásárolhatott. De miért szórakoztat ez ennyire, kérdeztem, de miért? Restelltem, hogy olyan szertelenül örülök az elegáns, faragott bútoroknak és a ritka szöveteknek. Tisztán láttam gondolatban a hegedűs kísértetet, holott nem volt itt. Olyan egyedül voltam ebben a szobában, amennyire ember csak lehet. – Nem, nem mentél el! – súgtam. – Tudom, hogy nem! Habár miért ne ment volna? Mivel tartozik nekem egy kísértet, akit sértegettem és megátkoztam? Miközben három napja sincsen, hogy elégették a halott férjemet. Vagy négy napja volt? Sírva fakadtam. Eltűnt a szobából Karl hajának, kölnijének illata. Eltűnt a tinta és a papír szaga, hiába keresem a Balkan Sobranie aromáját, a dohányét, amelyről nem volt hajlandó lemondani, és amelyet Lev, az első férjem küldözgetett neki Bostonból. Lev. Telefonálj Levnek. Beszélj Levvel. De miért? Melyik színdarabból van az a sor, amely nem hagy békén? „Ám az egy másik országban történt; és különben is, meghalt a ringyó.” Az a Marlowe-sor, amely megihlette Hemingwayt, James Baldwint, és ki tudja, kiket még…

52

Motyogni kezdtem azt a sort a Hamletből: „…a nem ismert tartomány, melyből nem tér meg utazó...”2 Örültem, amikor nesz támadt a szobában. Először a függönyök surrogtak, azután a padlódeszka nyikorgott. Elég, ha fordul a szél, és megcsapja a padlásablakokat: a ház máris sóhajtozni kezd. Azután csend lett. Elviselhetetlen súllyal nehezedett rám az üresség és a magány. Csonttá kopott minden valaha volt bölcselmem. Egyedül voltam. Egyedül voltam. Ez rosszabb volt, mint a bűntudat, mint a gyász, talán nem, nem bírok gondolkozni! Ledőltem az új, fehér szatén ágytakaróra, és kerestem a test és a lélek fekete éjszakáját. Kizártam magamból minden gondolatot. Legyen most az egyszer az éjszaka a mennyezetem! Égjenek fölötte az egyszerű, töretlen égen az értelmetlenségükkel őrjítő csillagok! De az agyamat ugyanúgy nem állíthattam le, mint a lélegzésemet. Iszonyúan féltem, hogy a kísértetem elmehetett. Én űztem el! Sírtam, szipogtam, törülgettem az orromat. Iszonyúan féltem, hogy nem látom soha többé, soha, soha, soha, hogy ugyanolyan visszafordíthatatlanul elment, mint a halandók. Elherdáltam ezt a félelmetes kincset! Ó, Istenem, ne ezt, ne így! Hadd jöjjön vissza! Megértem én, mindig is értettem, hogy a többieket magad mellett akarod tartani mindenkoron, de hát ő csak egy szellem! Engedd meg, Istenem, hogy visszatérjen hozzám! Lesüllyedtem a könnyek és az álmok szintje alá. Azután… mit lehet itt mondani? Mit tudunk, amikor nem tudunk, és nem érzünk semmit? Bár azzal a bizonyossággal ébredhetnénk az ilyen felejtésekből, hogy az életnek nincsen titka, és a kegyetlenség személytelen – de nem ébredhetünk. Bár én most órákig nem foglalkoztam ezzel. Aludtam. Ennyit tudok. Aludtam, olyan messzire kerültem félelmeimtől és veszteségeimtől, amennyire tudtam, és közben egyetlen kétségbeesett imába kapaszkodtam: „Istenem, engedd, hogy visszajöjjön!” Ezt a káromlást!

2

Arany János fordítása

53

7 Másnap megtelt emberekkel a ház. Egybenyitottuk az ajtókat, így a széles előszobát közre fogó két szalonból át lehetett látni a hosszú ebédlőbe, és az emberek akadálytalanul járhattak-kelhettek a tarka szőnyegeken. Vidáman tereferéltek, mert New Orleansban így szokás, mintha ezt várnák el tőlünk a holtak. Engem a csend apró felhője vett körül. Mindenki azt gondolta, hogy mondjuk úgy, lelkileg megviselt a két nap egy holttest társaságában, és akkor még nem is említettük, hogy se szó, se beszéd, csak úgy elszöktettek a kórházba. Ezért Katrinka ismételten Rosalindot hibáztatta, mintha Rosalind meggyilkolt volna, pedig hát mi sem állhatott távolabb az igazságtól. Rosalind többször megkérdezte álmos mély hangján, hogy jól vagyok-e, amire én minden alkalommal azt válaszoltam, hogy jól. Katrinka tüntetően rólam eszmecserélt a férjével. Glenn, az én drága sógorom, Rosalind férje, nagyon szomorúnak látszott; mély sebet ejtett rajta a gyászom, de csak annyit tudott segíteni, hogy ott állt mindig mellettem. Azon méláztam, mennyire szeretem őket, Rosalindot és Glennt. Gyerekük nem volt, csak egy boltjuk, a Rosalind Könyv- és Zenebutikja, ahol lehetett kapni még puha kötésű Edgar Rice Burroughs-t vagy Nelson Eddy 78-as lemezeit is. A ház meleg volt, és úgy csillogott, ahogy csak ez a ház tud csillogni a tükreinek és a minden égtájra nyíló ablakainak a sokaságával. Zseni volt, aki építtette: ha megálltam az ebédlőben, a szélrózsa összes irányába elláttam a nyitott ablakokon és ajtókon át, amelyek mögött fák bólogattak a szeles délutánban. De jó egy ilyen nyitott ház! Bőséges vacsorát rendeltünk. Jöttek az ismerős szállítók. Jött egy asszony, aki híres volt a csokoládétortájáról. Lacomb hátrakulcsolta a kezét, és lenézően méregette az öltönyös, fekete bárpincért. Holott össze fog barátkozni vele. Lacomb összebarátkozik mindenkivel, aki megérti a beszédét. Egyszer odaosont hozzám, olyan csendesen, hogy összerezzentem. – Kérne valamit, főnök? – Nem. – Rámosolyogtam. – Ne csípjen be túl gyorsan! – Ez egyáltalán nem vicces, főnök. – Somolyogva eloldalgott. Összegyűltünk a hosszú, keskeny, ovális asztalnál. Rosalind, Glenn, Katrinka, a férje, a két lányuk és megszámlálhatatlan unokatestvéreink jó étvággyal falatoztak. Ide-oda járkáltak a tányérjukkal, mert nem volt elég szék. Családom simán elvegyült a népes Wolfstan-famíliával. Karl könyörgött a rokonainak, hogy ne látogassák meg az utolsó hónapokban. Már a házasságunk előtt is tudta, hogy beteg, és nem akarta nagydobra verni. Miután az anyja visszautazott Angliába, és mindenről intézkedtek, nem maradt függőben levő kérdés, ezek a Wolfstanok, akiknek nyájas, pirospozsgás arca egyértelműen hirdette a német származást, a mély álmából fölvert ember valamelyest kába csodálkozásával nézegettek, de azért otthon érezték magukat a szép bútorok között, amelyeket – karmos lábú székeket, gyöngyház intarziás asztalokat, rézveretes, békapáncél-berakásos szekretereket és fiókos szekrényeket, helyenként papírvékonyra kopott, valódi Aubusson-szőnyegeket – én kaptam ajándékba Karltól. Ez egészen Wolfstanék stílusa volt, ez a fényűzés. Minden Wolfstan gazdag volt. Mindig voltak házaik a Szent Károly úton. Azoktól a jómódú németektől származtak, akik a polgárháború előtt vándoroltak be New Orleansba. Mire kicsapott az amerikai partra a krumplivész rongyos tajtékja, az éhező írek és németek – az én őseim –, Wolfstanék már vagyonokat kerestek a szivargyártáson

54

és a sörfőzésen. Vállalkozásaik, boltjaik és egész háztömbjeik voltak a város kulcsfontosságú pontjain. Sarah unokahúgom ült, és a tányérját bámulta. A legfiatalabb unokája volt Sally néninek, akinek a karjaiban anyám meghalt. Ezt nem tudom elképzelni. Sarah akkor még meg sem született. Más Becker unokatestvérek, köztük olyanok is, akik már ír neveket viseltek, kissé mintha meghökkentek volna ettől a gondosan kitervelt pompától. Szíven ütött a ház szépsége azon a délutánon. Gyakran megfordultam magam körül, hogy lássam a vendégsereg képét az ebédlő falának nagy tükrében, amely szemben van a bejárattal, és mintegy körbeöleli a társaságot. Régi tükör volt, anyám nagyon szerette. Folyton ő járt az eszemben, és többször is arra kellett gondolnom, hogy igazából ő, és nem Lily volt az első, akit komolyan megsebeztem és cserbenhagytam. Elszámítottam magamat, borzasztó nagy hibát követtem el, életre szóló tévedésbe estem. Mélyen elmerültem a gondolataimban, olykor badarságokat motyogtam az embereknek, csak azért, hogy ne beszéljenek már hozzám. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a képet, ahogy anyám távozik a házból azon az utolsó délutánon – ő nem akarta, apám mégis elvitte az ír nagyanyjához és az unokatestvéreihez. Anyám nem akart szégyenbe kerülni, viszont akkor már hetek óta nem józanodott ki, nekünk viszont nem volt erőnk hozzá, mert a nyolcéves Katrinka, bár akkor én ezt nem tudtam, perforált vakbéllel haldokolt az Isteni Irgalmasságkórházban. Természetesen Katrinka nem halt meg. Néha eltűnődöm, hogy nem ez torzította-e el a jellemét, nem ez ültette-e el benne az örök kételyt, hogy a világtól elszigetelten lemaradt anyánk haláláról, amely az ő hosszú betegsége alatt következett be? De most nem bírtam Katrinkára gondolni. Mindig úgy hurcoltam magamon Katrinka bizonytalanságait, mint egy súlyos nyakláncot. Tudtam, miről sutyorog a sarkokban. Nem érdekelt. Anyámra gondoltam, akit apám a mellékajtóhoz vezető ösvényen vitt ki a Harmadik utcára; anyám könyörgött, hogy hadd ne kelljen elmennie azokhoz a rokonokhoz! Nem akarta, hogy szeretett Sally unokatestvére ilyen állapotban lássa. Én pedig oda se mentem hozzá, hogy elbúcsúzzak tőle, megcsókoljam, valamit mondjak neki! Tizennégy éves voltam. Már azt se tudom, miért mentem fölfelé az ösvényen abban a pillanatban, amikor apám elvitte. Nem tudtam tisztázni magamban, egyre csak döngette a fejemet az iszonyat, hogy anyám Sallynél, Patsynél és Charlie-nál, az unokatestvéreinél halt meg, akiket szeretett, és ők is szerették, de akkor is, egyetlen közvetlen családtagja sem volt mellette! Attól féltem, hogy megfulladok. Az emberek ide-oda bolyongtak a házban. Kimentek a franciaablakokon a tornácra. Kedves és élénk volt ez a kései összejövetel az én kedvemért, mert feltételezem, hogy értem csinálták. Élveztem a magas lábú fiókos szekrények csillogását. Karl telerakta a házat magas hátú, bársonnyal behúzott székekkel. Tündöklőre lakkoztatta a régi parkettát a súlyos Baccarat-csillárok alatt, amelyeket apánk még akkor sem volt hajlandó eladni, amikor már nem volt semmink. A vacsora tiszteletére előhoztuk Karl ezüstjét. Vagy inkább a mi ezüstünket, mivel a felesége voltam, és ezt a mintát nekem vásárolta. Lefegyverzett Szerelem a minta neve, a Reed & Barton tervezte, valamikor a század elején. Régi cég. Régi minta. De még az új darabok is ugyanolyan finoman cizelláltak. Régiben is, újban is kapható. Karl sok-sok ládára valót gyűjtött össze a Lefegyverzett Szerelemből. A Lefegyverzett Szerelem az egyike azoknak az asztalneműben ritka mintáknak, amelyeknél egész alak – a mi esetünkben gyönyörű női akt – díszíti az összes ezüsttárgyat, a legkisebbektől a legnagyobbakig.

55

Szerettem a Lefegyverzett Szerelmet. Karl olyan sokat összegyűjtött, hogy fel sem használhattuk mindet. Szerettem volna mondani valamit a vendégeknek – talán azt, hogy ki-ki válasszon egy darabot Karl emlékére, aztán mégse mondtam. Csak azért ettem és ittam, mert akkor kevesebbet kell beszélni. Ennek ellenére iszonyú árulásnak éreztem, hogy táplálkozom. Lily lányom halála után éreztem ugyanezt. Miután eltemettük Oaklandben, a távoli és jellegtelen Szent Szűz temetőben, elmentünk ebédelni apósommal és anyósommal, és kis híján megfulladtam az ételen. Tisztán emlékszem: a szél feltámadt, tépte a fákat, és nekem folyton Lilyre kellett gondolnom a koporsóban. Akkor Lev volt az erős, a bátor, a gyönyörű, a hosszú sörényével, a vadember-költőprofesszor. Megmondta, hogy egyek és ne beszéljek, és ő vitte az egész társalgást a gyásztól megsemmisült szüleivel, és komor apámmal, aki úgyszólván ki se nyitotta a száját. Katrinka szerette Lilyt. Erre emlékszem! Hogyan felejthetném el? Aljasság lett volna elfelejteni. És hogy szerette Lily az ő gyönyörű, szőke Katrinka nénijét! Katrinka rettenetesen megszenvedte Lily halálát. Faye-t, a puha szívű, szelíd Faye-t megrémítette Lily betegsége és halála. De Katrinka volt mellette a kórházban, a folyosókon; mindig ott volt, ha kellett. Ezek voltak a kaliforniai évek, a mi közös időzárványunk. Előbb-utóbb valamennyien elhagytuk Kaliforniát. Vagy hazajöttünk, vagy máshova vetődtünk. Faye tőlünk is elment, ki tudja, hol jár. Talán örökre itt hagyott. Utolsónak Lev is eljött Kaliforniából. Addigra rég feleségül vette Chelseát, csinos barátnőjét, aki az én jó barátnőm is volt. Úgy rémlik, épp azelőtt született az első gyerekük, hogy Lev tanítani kezdett az egyik újangliai egyetemen. Váratlan boldogság töltött el a gondolatra, hogy Levnek van három gyereke, mind fiú, s bár Chelsea sűrűn felhív, és panaszkodik a férjére, hogy milyen elviselhetetlen, Lev nem az; s noha ő is telefonál néha, és sír, hogy miért nem ragaszkodtunk egymáshoz, én nem bánom, és tudom, hogy igazából ő sem. Szívesen nézegetem a fiai képét, szívesen olvasom a könyveit, ha két-háromévente megjelenik egy-egy vékony kötet. Lev. A fiú, akivel San Franciscóban ismerkedtem meg, és a városházán lettem a felesége, a rebellis diák, aki szerette a bort, aki bolond dalokat rögtönzött, és táncolt a holdsugárban. Éppen elkezdett tanítani az egyetemen, amikor Lily megbetegedett, és az az igazság, hogy sose tette túl magát Lily halálán. Soha, de soha többé nem lett ugyanaz. Chelseánál keresett vigaszt, én pedig testvéri szeretettel hagytam, hogy megkapja tőle a kétségbeesetten nélkülözött szexet és melegséget. De miért gondolok erre? Miért? Annyira különbözne a mások tragédiáitól? Nálunk gyakoribb vendég lenne a halál, mint más nagy családokban? Lev boldog ember, immár véglegesített professzor. Eljött volna, ha kérem. Az éjszaka, amikor bután gyalogoltam az úton az esőben, telefonálhattam volna Levnek. Nem mondtam el neki, hogy Karl meghalt. Hónapok óta nem beszéltem vele, holott a nappali szoba egyik asztalán most is ott hever a felbontatlan levele. Nem szabadulhattam tőle. Olyan volt, mint a tremor. Minél mélyebbre süppedtem ezekbe az anyáról, Lilyről, elvesztett férjemről, Levről szőtt gondolatokba, annál élesebben emlékeztem az ő muzsikájára, a kétségbeesett hegedűre, és tudtam, hogy kényszeresen emlékszem ezekre az elviselhetetlen dolgokra, mint a gyilkos, akinek bele kell néznie az áldozatai testén ejtett sebek szájába. Ez már transz volt. Bár talán természetes következmény az ilyen transz, hogyha halál követ halált. Ha egyet gyászoltam, mindet gyászoltam. Megint arra gondoltam, mekkora butaság azt feltételeznem, hogy Lily volt az első szörnyű bűnöm, akit hagytam meghalni. Holott teljesen nyilvánvaló, hogy hosszú évekkel Lily halála előtt már elárultam anyámat!

56

Öt óra lett, szürkült. Erősödött a zaj a Szent Károly úton. Ünnepibb lett a hangulat a nagy szobákban, az emberek elég bort ittak, hogy megoldódjanak a nyelvek, ahogy New Orleansban szokás a halálesetek után, mintha megsértenénk a holtakat azzal, ha úgy suttognánk, ahogy Kaliforniában illik. Kalifornia. Miért ott van Lily, azon a dombon? Ott senki sem látogatja a sírját. Jaj, istenem, Lily! De ahányszor fontolóra vettem, hogy hazahozatom, mindig ugyanaz a rémes gondolatom támadt – hogy mikor a koporsó megérkezik New Orleansba, bele kell majd néznem. Lily, aki nem volt hat, amikor meghalt, húsz éve nyugszik odaát. El se bírok képzelni egy ilyen látványt. Egy bebalzsamozott gyermek, zöld penészkéreg alatt? Összeborzongtam. Attól féltem, hogy mindjárt sikoltani fogok. Megjött Grady Dubusson, ügyvédem és barátom, bizalmas tanácsadója Karlnak és Karl anyjának. Itt volt Miss Hardy, ma töltötte nálunk a leghosszabb időt; vele együtt jöttek még számosan a Városvédő Egyletből, csupa finom, elegáns dáma. – Szeretnénk valamit, csak valami apróságot, tudod… – mondta Connie Wolfstan. – Ami neked sem hiányozna, minket viszont emlékeztetne rá… nem is tudom… csak minket, négyünket. Mérhetetlenül megkönnyebbültem. – Az ezüst! – mondtam. – Abból rengeteg van, és ő úgy szerette! Országszerte levelezett ezüstkereskedőkkel, hogy összevásárolhassa a Lefegyverzett Szerelmet. Nézd csak ezt a kisvillát! Szamócához való! – Tényleg nem haragudnál, ha elvinnék… – Jaj, istenem, úgy féltem, annyira féltem, hogy majd nem akartok, a betegsége miatt. Olyan sok van. Elegendő van, hogy jusson mindenkinek! Valami robaj szakított félbe. Valaki elesett. Tudtam, hogy az illető ama kevesek közé tartozik, aki egyaránt rokonságban áll a Beckerekkel és a Wolfstanokkal, de nem emlékeztem a nevére. Berúgott a szerencsétlen flótás. A felesége őrjöngött. Felsegítették. Hosszú, nedves foltok sötétlettek a szürke nadrágján. Beszélni akartam, szólni akartam az ezüstről. Hallottam Katrinka hangját: – Ezek meg mit akarnak elvinni? – és hallottam a magamét, ahogy odaszólok az elsiető Altheának: – Az ezüstje, ismeri azt a rengeteg ezüstöt. Hadd vigyen belőle a családja. Az arcom lángba borult Katrinka megsemmisítő pillantásától. Azt mondta, hogy az ezüst mindnyájunké. Most fogtam fel, hogy ezek az emberek előbb-utóbb elmennek. Egyedül leszek, és talán ő sem jön vissza. Ijesztő, mennyire megvigasztalt a muzsikája, az vezetett emlékről emlékre. Teljesen megbabonázott. Elég furcsa lehettem, ahogy rázogattam a fejemet. Mi is van rajtam? Végignéztem magamon. Hosszú, bő selyemszoknya, fodros blúz, bársonymellény, amely álcázza a súlyomat. Ezt hívják úgy, hogy Triana egyenruhája. Nagy felzúdulás támadt a kamrában. Kihozták az ezüstöt. Katrinka mondott valami szörnyű és epés dolgot szegény, szomorú Rosalindnak. Rosalind, aki felvonta sötét szemöldökét, míg a szemüvege lecsúszott az orra hegyére, elanyátlanodottnak és tehetetlennek látszott. Barbara unokatestvérem hozzám hajolt, hogy megpusziljon. Menni készültek. A férje már nem vezethet sötétedés után, illetve nem kellene neki. Megértettem. Egy percig magamhoz öleltem, az arcára szorítottam az ajkamat. Amikor megcsókoltam, olyan volt, mintha az anyját, nagyanyám rég halott nővérét, és ugyanakkor nagyanyámat csókolnám. Katrinka megragadta a vállamat, olyan erővel, hogy fájt, és maga felé fordított. – Ezek kifosztják a kamrát!

57

Felálltam, és intettem, hogy hallgasson. A szájamhoz emeltem az ujjamat, mert tudtam, hogy ettől tombolni fog. Tombolt is. Hátralépett. Odajött Karl egyik nagynénje, hogy megpusziljon, és megköszönje a kis teáskanalat. – Ó, hogy örülne! – mondtam. Karl mindig ezt a Lefegyverzett Szerelmet küldözgette ajándékba az embereknek, és ilyeneket írt mellé: „De megmondja ám, ha nem tetszik a minta, mielőtt elárasztanám vele!” Azt hiszem, ezt próbáltam elmagyarázni, de nagyon nehezen találtam meg az értelmes szavakat. Ezt a nagynénit használtam ürügynek, hogy megszökhessek. Az ajtóig kísértem, és bár mások is integettek, míg leballagtak a lépcsőn, végigmentem a tornácon, és kinéztem a Szent Károly útra. Nem volt ott. Vélhetőleg sose létezett. Megsemmisítő erővel robbant be az agyamba anyám képe, de nem a halálát megelőző napból. Ez máskor volt, amikor születésnapot rendeztem a barátnőimnek. Anyám hetek óta nem józanodott ki, bezárkózott az oldalsó hálószobába, ahol szokása szerint leitta magát az eszméletlenségig. Csak késő este tért magához annyira, hogy kijöjjön a szobából, és ide-oda ténferegjen a házban. Így történt, hogy odatévedt a születésnapomra! Ziláltan támolygott ki a tornácra, szakasztott olyan volt, mint Jane Eyre különös vetélytársa, a Rochester-ház padlásán tartott, őrült asszony. Visszavittük a házba, de kedves voltam-e hozzá, megcsókoltam-e? Nem emlékszem. Undorító, hogy valaki ennyire fiatal és önző lehessen. Ismét belém hasított, hogy hagytam elmenni, hagytam, hogy egyedül haljon meg magányos részegségben, olyan unokatestvéreknél, akik előtt szégyellte magát. Mi volt ehhez képest Lily meggyilkolása, Lily cserbenhagyása? Megmarkoltam a korlátot. Egyre többen távoztak tőlünk. A hegedűs csak az őrültségem jele. Őrültségemben képzeltem el a muzsikát. Bolond, szép, vigasztaló muzsika egy kétségbeesett, tehetségtelen átlagember tudatalattijából, aki minden tekintetben túlságosan földhözragadt ahhoz, hogy örülhessen a szerencséjének. Ó, Istenem, úgy meg akartam halni! Tudtam, hol a fegyver, és arra gondoltam: ha kivársz néhány hetet, mindenki jobban fogja érezni magát. Ha most teszed meg, mindenki azt hiszi majd, hogy ő okozta. És ha Faye még él valahol, és arra jön haza, hogy mit tett az ő nővére, akkor Faye magát fogja vádolni. Rettenetes! Csókok. Integetés. Váratlan, édes illatár – Gertrude, Karl nagynénje, utána férjének puha, ráncos keze. Karl azt súgta, amikor már megfordulni sem bírt segítség nélkül: – De legalább sose tudom meg, mit jelent öregnek lenni, ugye, Triana? Megfordultam, lenéztem az oldalsó pázsitra. A vizes fű és mögötte a vizes téglák parázslottak a virágüzlet neonfényében. Azt találgattam, hol vezethetett az ösvény, amelyen anyám végigment az utolsó napon. Eltűnt. A kaliforniai években, amikor apám feleségül vette a református barátnőjét – máshitűvel házasodott, de azért minden nap elimádkozta a rózsafüzért a kárhozott lélek, amivel kétségtelenül iszonyúan boldogtalanná tette az asszonyt – garázst építettek a helyére. Még New Orleanst is meghódította az autó divatja. Eltűnt a fából ácsolt, régi kapu is, ami lehetett volna anya szentélye, az ő portálja az örökkévalóságba. Fuldokoltam. Ziháltam. Megfordultam. Végigtekintettem a hosszú tornácon. Mindenütt emberek voltak, ennek ellenére tökéletesen el tudtam képzelni anyámat azon az éjszakán, amikor kitámolygott a tornácra. Anyám gyönyörű volt, minden szempontból sokkal szebb a lányainál. Olyan vad és megzavarodott volt az arca. Részeg álmából felriadva nem találta a helyét a bulizó kamaszok között, azt se tudta, hova került. Pár hét múlva meghalt. Levegőért kapkodtam. – …amit érte tettél – mondta egy hang.

58

– Kiért? – kérdeztem. – Papáért – felelte Rosalind. – És utána Karlért. – Ne beszélj erről. Én úgy akarok meghalni, hogy eltévedek az erdőkén. – Vagy rövidre zárom a dolgot a pisztollyal. – Nem ezt akarja mindenki? – kérdezte Rosalind. – Mégis az történik, hogy elesel, eltöröd a combcsontodat, mint a papa, minekutána bevágnak az ágyba, teleszurkálnak tűkkel és csövekkel, vagy közlik veled, mint Karllal, hogy még egy menet drog, aztán… És így folytatta, mert ő volt Rosalind, az ápolónő, aki megosztott velem beteges dolgokat, mert mi olyan nővérek vagyunk, akik más-más évben, de október havában születtünk. Tisztán láttam Lilyt a koporsóban, ezúttal penésztől zölden: láttam kerek arcocskáját, mellén összetett, szép kis gömbölyű kezét, a parasztruháját, az utolsó ruhát, amelyet kivasaltam neki. Ezt csak csinálja a temetkezési vállalkozó, mondta apám, de azt a ruhát én akartam kivasalni, az utolsó ruhát, az utolsó ruhát! Lev később azt mondta az új feleségéről, Chelseáról: – Borzasztó nagy szükségem van rá, Triana! Szükségem van rá. Olyan nekem, mint Lily. Olyan, mintha visszakaptam volna Lilyt. Azt mondtam, megértem. Szerintem elfásultam. Csak fásultságnak lehet nevezni azt az érzést, amellyel ott ültem, miközben Lev és Chelsea szeretkezett a szomszéd szobában, azután bejöttek, megcsókoltak, és Chelsea azt mondta, hogy én vagyok a legrendhagyóbb asszony, akit látott valaha. Hát ez vicces. Sírás kerülgetett. Katasztrófa lenne. Kocsiajtók csapódtak, sötét árnyékok hullottak a virágüzletre, távozók integettek. Grady szólított a házból. Hallottam Katrinka hangját. Tehát eljött a perc. Megfordultam, végigmentem a hosszú, vizes tornácon, el az esőcseppektől foltos hintaszékek mellett. Megfordultam, benéztem a széles előszobába. Nagyon szép látvány volt, mert szemközt az ebédlői tükör visszaverte mind a két csillárt, a kicsit az előtérben, és a nagyot az ebédlőben. Úgy tetszett, mintha egy igazi nagystílű folyosót néznék. Miket összeszónokolt a papa a csillárok fontosságáról. Hogy anyám mennyire szerette őket, és hogy sose fogja eladni ezeket a csillárokat, soha, soha, soha! Az volt benne a vicc, hogy emlékezetem szerint soha, senki nem kérte ilyesmire. Anyám halála után, amikor mindnyájan kirepültünk a házból, apámnak nagyon jó sora lett. Anyám meg, amíg élt, azt se tűrte volna, hogy bárki hozzáérjen a kincseihez. Majdnem üres volt a ház. Bementem. Nem voltam önmagam. Belefagytam egy idegen alakba, és a hangban, amely kijött belőlem, nem lehetett megbízni. Katrinka sírt, gombóccá gyűrte a zsebkendőjét. Követtem Gradyt az első szobába, ahol a redőnyös íróasztal állt az ablakok között. – Folyton eszembe jutnak dolgok, mindenféle dolog – mondtam. – Talán azért, hogy elűzzék a jelent. Mindenesetre Karl békésen halt meg, nem szenvedett annyit, mint ahogy féltünk tőle, és ő… – Üljön le, drágám! – kért Grady. – A nővére mindenképpen meg akarja beszélni magával a ház dolgát. Úgy tűnik, valóban annyira sértette az apjuk végrendelete, mint maga mondta, és úgy érzi, jogosult a ház vételárának egy részére. Katrinka elhűlt. A férje, Martin, megrázta a fejét, és Glennre, Rosalind szelíd férjére sandított. – Nos. Katrinka jogosult is – mondtam. – Mihelyt meghaltam. – Felnéztem. Ezek a szavak elnémítottak mindenkit. Gondolom, attól, hogy olyan foghegyről vetem oda a „meghaltam” szót.

59

Katrinka a tenyerébe temette az arcát, és elfordult. Rosalind csak megrándult, majd azt mondta mély, zengő hangján: – Nekem nem kell semmi! Glenn halkan tett valamilyen éles megjegyzést Katrinkára. Martin, Katrinka férje hevesen tiltakozott. – Nézzék, hölgyeim, térjünk a tárgyra! – javasolta Grady. – Triana, maga között és közöttem már szó volt erről a pillanatról. Felkészültünk rá. Mondhatnám, nagyon jól felkészültünk. – Fel? – Álmodtam. Nem voltam itt. Láttam mindenkit. Tudtam, nem fenyeget a veszély, hogy bárki is eladja a házat. Tudtam. Olyan dolgokról tudtam, amelyekről egyikük sem tudott, kivéve Gradyt, de nem ez volt a fontos, hanem az, hogy a hegedűsöm megvigasztalt, amikor azokra a holtakra gondoltam a puha földben, és őt is csak képzeltem, képzeltem! Volt valamilyen diskurzus – nyilván az is a téboly bizonyítéka. Tébolyban mondta el, mit akar, de az hazugság volt. Balzsamot hozott nekem, gyógyírt, csókos kenetet. A zenéje tudta! A zenéje nem hazudott! A zenéje… Grady megérintette a kezemet. Martin, Katrinka férje azt mondta, hogy ez most nem a megfelelő idő, és Glenn azt mondta, hogy ez most nem a megfelelő idő, és ezek a szavak leperegtek rólam. Istenem-uram, már az elég baj, tehetségtelennek születni, de még lázas és morbid képzeletet is kapni hozzá, az már átok. Bámultam Szent Sebestyén ilyen kepét a kandalló felett. Karl egyik legféltettebb kincse – a róla készült másolat kerül a könyv borítójára. Hihetetlenül erotikus volt az a fához kötött, nyilak sokaságától átütött, szenvedő vértanú. A másik falon, a kanapé fölött volt a nagy kép a virágokkal. Azt mondták rá, hogy egészen olyan, mint Monet. A képet Lev küldte a Rhode Island-i Providence-ból: akkor festette nekem, amikor a Brown egyetemen tanított. Lev és Katrinka. Lev és Chelsea. Katrinka csak tizennyolc éves volt. Soha, de soha nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok, az én hibám volt, én rángattam bele Katrinkát. Hogy szégyellte magát Lev! Katrinka pedig azt mondta utána, hogy ha valaki olyan terhesnek látszik, mint amilyen én, akkor az ilyen dolgok – nem! Ezt én mondtam neki, azt mondtam, hogy nincsen semmi baj, én sajnálom, hogy én, hogy Lev… Felnéztem a húgomra. Olyan távol állt ez a karcsú, ideges asszony az én komoly, hallgatag Katrinka húgomtól. Kicsi korában egyszer anyámmal jött haza, és anyám részegen összeesett a tornácon, a kulcsok ott voltak a retiküljében, és a hatéves kicsi Katrinka öt teljes órán át várta, hogy hazajöjjek, mert szégyellt segítséget kérni másoktól, csak ült a tornácon elterült asszony mellett. Egy kisgyerek, aki ül és vár. „Elesett, mikor leszálltunk a villamosról, de utána felállt.” Szégyen, gyalázat, nyomorúság, kórság, hívság! Lenéztem az asztallapra. Láttam a kezemet. Láttam a csekkfüzetet. Kék vinil volt a borítója, vagy valamilyen másfajta, síkos, irgalmatlanul erős, ronda műanyag. Téglalap alakú füzet a legegyszerűbb fajtából. Az egyik felén csekkek, a másikban vékony mappa. Az a típus vagyok, aki sose bajlódik azzal, hogy elhelyezze a csekkeket a tokban. De ez már úgysem fontos. Nincs tehetségem a számokhoz. Nincs tehetségem a zenéhez. Mozart tudott visszafelé játszani. Mozart valószínűleg matematikai lángelme volt, viszont Beethoven egyáltalán nem volt olyan penge eszű, ő egész más… – Triana! – Igen, Grady?

60

Próbáltam figyelni Gradyre. Katrinka, mondta az ügyvéd, azt akarja, hogy adjuk el a házat, és osztozzunk meg az örökségen. Azt akarja, hogy mondjak le arról a jogomról, amelynek értelmében holtomig a házban lakhatok – a haszonélvezetről, ahogy jogi nyelven mondják – bár erre tulajdonképpen Faye ugyanolyan mértékben jogosult, mint én. Egyáltalán hogy kellene csinálnom, amikor Faye-nek se híre, se hamva? De Grady csak mondta-mondta a maga elnyújtott beszédmodorában, hogy többször próbáltak kapcsolatot teremteni Faye-jel. Úgy mondta, mintha Faye-nek nem lenne semmi baja. Grady kiejtése félig Mississippi, félig Lousiana zöngéit hordozza, és nagyon dallamos. Katrinka mesélte egyszer, hogy anya beültette Faye-t a fürdőkádba. Faye még csak kétéves volt, épp hogy tudott ülni. Anya „elaludt”, vagyis berúgott, és mire Katrinka megtalálta Faye-t, a kád megtelt bélsárral, szardarabok úsztak a vízen, és Faye boldogan pancsolt, nohát, megtörténik az ilyesmi, nemdebár, és Katrinka olyan kicsi volt még akkor. Hazajöttem az iskolából, fáradt voltam. Lecsaptam a könyveimet. Nem akartam tudni! Nem akartam! A ház olyan sötét és hideg volt. A húgaim túl kicsik voltak, hogy bekapcsolják a hősugárzókat, és hol volt akkor még a parázsfény! Viszont voltak veszedelmes nyitott kandallók, amelyektől bármikor leéghetett a ház. Hideg volt! Ne! Két kisgyerek egy tűzveszélyes házban, egyedül a részeg anyjukkal… Ne! Ez most nem olyan! – Faye él – suttogtam. – Ott van… valahol. Senki sem hallotta. Grady már írta a csekket. Elém tette. – Akarja, hogy elmondjam, amire megkért? – Ez kedves volt tőle, hogy megkérdezi. Ez életre zökkentett. Hát persze! Én terveltem ki szorongó, fagyott aggyal, egy sötét, homályos napon, amikor Karlnak fájt minden lélegzet, hogy ha Katrinka valaha is megpróbálkozik ezzel, ha az én szegény, elárvult, elvesztett húgom valaha is megpróbálkozik ezzel, akkor én így válaszolok. Kiterveltük. Megmondtam Gradynek, és neki nem volt választása, követnie kellett az utasításomat, amelyet egyébként igen elővigyázatosnak tartott, és most fel kellett olvasnia egy kis nyilatkozatot. – Mrs. Russell, ön mennyire értékelné ezt a házat? – kérdezte Katrinkától. – Mi a véleménye? – Nos, legalább egymillió dollár – felelte Katrinka, és ez nyilvánvaló képtelenség volt, hiszen New Orleansban ennél sokkal szebb és sokkal nagyobb házakat kínáltak olcsóbbért. Ezt Katrinkának és férjének, Martinnak, az ingatlanügynöknek mindenkinél jobban kellett tudnia, hiszen saját ingatlanközvetítőjük volt, amely hihetetlenül sikeresnek bizonyult a felsővárosban. Rosalindot bámultam. Régen, a sötét napokban, olvasott és álmodott. Vetett egy pillantást részeg anyánkra az ágyban, aztán bevonult a szobájába a könyveihez. Edgar Rice Burroughs-t olvasott. John Carter a Marsról. Milyen gyönyörű, arányos alakja volt akkor! És az a szép, göndör, sötét haja! Nem voltunk rossz eresztés, mindenki más színárnyalatot képviselt. – Triana! Anyám gyönyörű volt a halála pillanatáig. Telefonáltak a ravatalozóból. „Ez az asszony lenyelte a nyelvét!” Mit akartak mondani ezzel? Azok a rokonok, akiknél meghalt, akiknek a karjaiban kilehelte a lelkét, még csak nem is látták évek óta! Barna hajának erdeje akkor is barna volt, egyetlen szürke szál sem keveredett közé, erre jól emlékszem, magas homlok, – magas homlokkal nem könnyű szépségesnek lenni, de neki sikerült. Azon az utolsó napon, amikor ment kifele az ösvényen, a haja meg volt kefélve, és fel volt tűzve. Ki csinálhatta meg neki?

61

Egyetlenegyszer vágta le. De az évekkel korábban történt. Hazajöttem az iskolából. Katrinka még pici volt, naphosszat kint futkosott a déli forróságban, egyetlen szál rózsaszín bugyiban, ahogy az akkori gyerekek. Akkor még senkinek sem jutott eszébe, hogy márkás cuccokba öltöztesse őket. Anyám csendesen megmondta, hogy levágta a haját és eladta. Mit feleltem? Hogy ő így is szép, semmi sem csúfíthatja el? Nem is emlékszem rá rövid hajjal. Csupán évekkel később értettem meg, hogy eladta a haját, eladta a haját, és piát vásárolt az árából. Ó, Istenem! Szerettem volna megkérdezni Rosalindtól, mit gondol, halálos bűn-e, hogy nem búcsúztam el anyánktól? De nem lehettem ennyire önző most, amikor Rosalind elgyötört pillantása Grady és Katrinka között repked. Neki is megvoltak a maga szörnyű emlékei, amelyek annyira megkínozták, hogy ivott és sírt. Kevéssel anyánk halála előtt Rosalind összefutott vele. Anyánk fölfelé jött a lépcsőn, kezében lapos üveggel, amelyet barna papírba csomagoltak az akkori szokás szerint; Rosalind az arcába vágta, hogy „iszákos”, amit később zokogva gyónt meg nekem, én pedig azt hajtogattam, hogy ne, Rosalind, anya meg se hallotta, megbocsátotta, megértette. Ebben a szomorú történetben a mi felvágott nyelvű anyánk csak mosolygott Rosalindra, aki tizenhét éves volt akkor, mindössze két évvel idősebb nálam. Anya! Meg fogok halni! Levegő után kaptam. – Kívánja, hogy felolvassam a nyilatkozatot? – kérdezte Grady. – Klotűrt óhajtott, de esetleg… – Jó kis modern szó ez a klotűr – mondtam. – Te bolond vagy! – mondta Katrinka. – Bolond voltál, amikor elengedted Levet – csak úgy átnyújtottad a férjedet Chelseának, te is tudod! Akkor is bolond voltál, amikor apát ápoltad, egyáltalán nem kellett volna idehozatnod azt a tenger gyógyszert, semmi szükség sem volt oxigénpalackra, és ápolónőkre, amire elverted minden centjét, lelkifurdalásból csináltad, magad is tudod, hogy szimpla bűntudatból, Lily miatt… – Lily nevénél elcsuklott a hangja. Nézd, hogy könnyezik! Még most is alig bírja kimondani Lily nevét. – Elkergetted Faye-t – folytatta gyerekesen felpüffedt, vörös arccal – és hibbantságodban feleségül mentél egy haldoklóhoz! Ide hozni egy haldoklót, engem nem érdekel, mennyi pénze volt! Nem érdekel, hogy rendbe hozatta a házat, nem érdekel, ha… Nincs jogod, nincs jogod ilyeneket tenni… Nagy hangzavar tört ki, hogy fogja be a száját. Olyan védtelennek látszott! Most még a férje, Martin is dühös volt rá, márpedig tőle félt Katrinka; nem bírta elviselni Martin rosszallását. Milyen kicsinek tűnt! Ő és Faye megmaradtak örök gyerekeknek. Olyan jó lett volna, ha legalább Rosalind feláll, odamegy hozzá, átöleli. Mert én nem… én nem bírtam hozzá érni. – Triana – mondta Grady. – Akarja, hogy a továbbiakban is ragaszkodjunk a tervhez, és felolvassam a nyilatkozatot? – Miféle nyilatkozatot? – Gradyre néztem. Ez valami komisz, kegyetlen és borzalmas dolog volt. Már eszembe jutott. A nyilatkozat. A mindennél fontosabb nyilatkozat, a számtalan vázlat, amelyeket a nyilatkozathoz írtam. Katrinkának fogalma sem volt, hogy Karl mennyi pénzt hagyott rám. Katrinkának fogalma sem volt, mennyi pénzt oszthatnék meg vele, Rosalinddal és Faye-jel egy napon, én pedig megesküdtem, hogy ha ezt teszi, ha elköveti ezt a kimondhatatlan ocsmányságot, akkor átnyújtunk neki egy csekket, egy szép kövér csekket centre

62

pontosan egymillió dollárról, azután pedig felszólítom, hogy hivatalosan jelentse ki, miszerint örökre megszakítja velem a kapcsolatot. Szívem sötét, engesztelhetetlen berkeiben érlelődött meg ez a fondor terv. Akkor majd tudni fogja, hogy odadobta a mai verébért a holnapi túzokot. Igen, és akkor majd a szeme közé nézek, és megfizetek minden cudarságért, amit valaha mondott nekem, a komiszságokért, a mérgezett kis tövisekért, amilyeneket csak testvérek képesek beletörni egymásba, meg azért, hogy „vigasztalta” Levet, miközben Lily haldokolt, ugyanúgy vigasztalta, mint Chelsea… de nem. – Katrinka! – súgtam. Felém fordult, potyogtak a könnyei, mint egy babának, az arcából minden szín eltűnt a lángvörösön kívül, tényleg olyan volt, mint egy kisgyerek. Képzeljenek el csak egy apró gyereket, ahogy ül az iskola udvarán az anyjával, és mindenki tudja, tudja, tudja, hogy az anyja be van rúgva, és az a gyerek belecsimpaszkodik abba a részeg asszonyba, hazajön vele a villamoson, és… A kórházban láttam egyszer ilyennek. Rákvörösen úszott a könnyekben. „Húsz perccel előre közölték Lilyvel, hogy vért vesznek tőle! Miért csinálták ezt? Ez egy kínzókamra! Miért szóltak hamarabb? Az utolsó percre kellett volna hagyniuk!” Hogy siratta a lányomat! Lily a fal felé fordította az arcúi. Az én ötéves, csepp lányom, akinek hetei voltak hátra. Katrinka úgy szerette. – Adja oda neki a csekket, Grady! – mondtam gyorsan, emelt hangon. – Katrinka, ez ajándék. Karl így rendelkezett. Grady, nem lesz beszéd, semmi értelme, szó sem lehet róla. Csak adja át neki az ajándékot, amelyet Karl neki szánt. Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt föl Gradyből, hogy mégsem lesznek bántó és bombasztikus szavak. Holott nagyon jól tudta, hogy Karl soha életében nem látta Katrinkát, és sose rendelkezett semmiféle ajándékról… – Nem akarja közölni vele, hogy ez a maga ajándéka? – Nem – feleltem súgva. – Nem fogadhatná el, nem akarná elfogadni. Maga ezt nem érti. Kérem, adja át Rosalindnak is a csekkjét. – Ehhez nem voltak feltételek, kizárólag meglepetésnek szántam. Karl nagyon szerette Rosalindot és Glennt, ő adta bérbe nekik a helyiséget a kis könyves zenebutikhoz. – Mondja, hogy Karl küldi – nógattam. – Mondja! Katrinka a kezében fogta a csekket. Odajött az asztalhoz. Még mindig gyerekesen záporoztak a könnyei. Most tűnt csak fel, hogy lefogyott, amióta neki is az öregséggel kell küzdenie. Mennyire hasonlított apánk családjára, a Beckerekre, enyhén kidülledő, nagy szemével, szép, kicsi, de hajlott orrával! Az a csipetnyi sémita íz ünnepélyes komolysággal ruházta fel könnymarta arcát. A haja szőke volt, a szeme kék. Reszketett, és a fejét rázta. Szorosan behunyt szeméből patakzottak a könnyek. Apánk számtalanszor közölte velünk, hogy négyünk közül Katrinka az egyetlen igazi szépség. Megtántorodhattam. Grady kapott el. Rosalind dünnyögött valamit, ami beleveszett az önbizalom hiányába. Szegény Roz, hogy ezt kell elviselnie! – Te nem írhatsz ilyen csekket – monda Katrinka. – Te nem állíthatsz ki egy csekket egymillió dollárról csak úgy! Rosalind fogta a csekket, amelyet Grady nyomott a markába. Szóhoz sem bírt jutni. Le volt taglózva Glenn is, aki a felesége mellett állva úgy bámulta a papírszeletet, mint egy világcsodát. Egymillió dollárra szóló csekk! A nyilatkozat. A beszéd. Az összes szó, amelyeket fullánkos haraggal tanultam be, hogy rázúdítsam őket Katrinkára: „…hogy örökre megszakítod velem a kapcsolatot, hogy soha többé nem teszed be a lábadat ebbe a házba, hogy soha…” Porrá lettek, elfújta őket a szél.

63

A kórházi folyosót láttam. Katrinka sír. A szobában az idegen kaliforniai pap megkereszteli Lilyt egy papírpohárból. Gyáva nyúlnak tartott vajon Lev, az én drága, ateista férjem? Katrinka ugyanúgy sírt, mint most, omló könnyekkel siratta elveszett gyermekemet, anyánkat, apánkat. – Te mindig… olyan jó voltál hozzá – mondtam. – Miről beszélsz? – kérdezte Katrinka. – Neked nincs is egymillió dollárod! Miket mond ez? Mi ez? Most úgy gondolja, hogy… – Ha megengedi, Mrs. Russell! – szólt közbe Grady. Rám nézett, de rögtön folytatta is, mielőtt bólinthattam volna. – A megboldogult Mr. Wolfstan nagyon bőkezűen gondoskodott az ön nővéréről. Halála előtt az anyja tudtával foganatosította a szükséges lépéseket, mindennemű hagyatkozás vagy az ehhez hasonló intézkedések kizárásával, amelyek lehetővé tennék, hogy valamelyik családtag megtámadhassa a végakaratot. Mrs. Wolfstan még Karl életében kézjegyével látta el a törvényes okmányokat, biztosítandó, hogy fiának, Karl Wolfstannak halála után senki se élhessen kifogással, és a rendelkezés minél előbb lebonyolítható legyen. Az ön kezében levő csekk érvényességéhez vagy valódiságához nem fér kérdés. Ez az ön nővérének ajándéka; Triana szeretné, ha elfogadná, mint az ön részét ennek a háznak a vélelmezett vételárából, és itt engedje megjegyeznem, Mrs. Russell, hogy ez a ház, legyen bármilyen szép, nem érne egymillió dollárt a piacon, továbbá természetesen erre az egymillió dollárra egyedül ön jogosult, noha önök, mint tudjuk, négyen vannak testvérek. Rosalind felnyögött. – Nem kellett volna – mondta. – Karl – feleltem. – Karl szerette volna… – Ó, igen, ő szerette volna! – csapott le a szóra Grady, buzgón igyekezve teljesíteni utolsó megbízásomat, ha egyszer már nem hajtotta végre elsuttogott utasításaimat. Ettől kizökkent a kerékvágásból, és megzavarodott egy percre. – Karl úgy kívánta, hogy Trianának módjában álljon megajándékozni a testvéreit. – Figyelj – mondta Roz. – Mennyiről van szó? Te semmit sem vagy köteles adni nekünk. Semmit sem kell adnod Katrinkának, vagy nekem, vagy bárkinek. Neked nem… Nézd, ha Karl hagyott rád… – Fogalmad sincs, mennyit – mondtam. – Rengeteget. Ahhoz ez semmi. Rosalind hátradőlt, leszegte az állát, felvonta a szemöldökét, úgy tanulmányozta a pápaszemén át a csekket. Glenn, magas, vékony sógorom, szóhoz sem jutott megindultságában, megrendülésében, zavarában. Felnéztem a megsebzett, reszkető Katrinkára. – Te csak ne izgulj, Trink – mondtam. – Soha többé nem kell izgulnod… semmiért. – Te megháborodtál! – mondta Katrinka. Martin a felesége keze után nyúlt. – Ha javasolhatok valamit, Mrs. Russell – mondta Grady –, holnap vigye el ezt a csekket a Whitney bankba, és váltsa be úgy, mint akármilyen közönséges csekket, bizonyosan nagy örömére fog szolgálni, hogy ez az összes bármikor lehívható. Mivel ajándék, nem adóköteles. Semmiféle adót sem kell fizetnie utána. Most pedig hálás lennék, ha nyilatkozna a házat illetően, hogy a jövőben… – Most ne! – szakítottam félbe. – Nem érdekes. Rosalind felém hajolt. – Tudni akarom, mennyi – ismételte. – Tudni akarom, mibe kerül neked, hogy ezt tetted értem és érte. – Kérem, Mrs. Bertrand, higgye el, hogy a nővérének nincsenek anyagi gondjai – mondta Grady. – Továbbá, és ez talán a kellő diszkrécióval igazolja állításomat, a néhai

64

Mr. Wolfstan egy új termet adományozott a városi múzeumnak, azzal a feltétellel, hogy csak olyan festményeket állíthatnak ki benne, amelyek Szent Sebestyént ábrázolják. Glenn felindultan csóválta a fejét. – Nem, ezt nem fogadhatjuk el! Katrinka szeme elkeskenyedett, mintha összeesküvésre gyanakodna. Szavakat keresgéltem, de kisiklottak a kezemből. Intettem Gradynak, hangtalanul súgtam: – Magyarázza el! – és megvontam a vállamat. – Hölgyeim – szólt Grady –, legyen szabad megnyugtatnom önöket, hogy Mr. Wolfstan roppant nagylelkűen gondoskodott a testvérükről. Hogy nyers őszinteséggel fogalmazzak, ezek a csekkek egy jottányit sem tesznek ki az egészhez képest. Így hát túlestünk a percen. Csak így. A perc jött és elmúlt. Nem hangzott el az iszonyú beszéd Katrinkához: fogd ezt a milliót, és soha többé… és ő is elszalasztottá a lélekrázó felismerést, hogy gyűlöletében eljátszotta lehetséges részesedését egy sokkal tetemesebb vagyonból. A perc elröppent. A lehetőség szertefoszlott. Mégis rút volt, rútabb, mint valaha sejthettem volna tervezgetés közben, mert ott állt a gyűlölettől őrjöngő Katrinka, aki szemen akart köpni, márpedig nincs az az isten, hogy megkockáztathatta volna egymillió dollár elvesztését. – Nohát, mi köszönjük szépen – mondta Roz az ő mély, komoly hangján. – Részemről sose számítottam egy piculára sem Karl Wolfstantól; ez kedves, nagyon kedves tőle, hogy egyáltalán gondolt ránk, de biztos benne, Grady? Csakugyan az igazat mondja? – Ó, igen, Mrs. Bertrand, a nővére igen tehetős, fölöttébb tehetős… Látomásom támadt dollárokról. Igazi látomás volt, dollárok repültek felém, minden bankó pici szárnyakat növesztett. A világ leghülyébb látomása volt, de azt hiszem, életemben először volt részem az idegnyugtató felismerésben, hogy a szorongás és a nyomorúság kiesett a képből, az elme mostantól békés nyugalommal foglalkozhat önmagával, Karl gondoskodott róla, a családja nem szólhat bele, a szellem különb dolgoknak szentelheti magát. – Szóval így – mondta Katrinka, és rám nézett. A szeme olyan fénytelen és fáradt volt, amilyenné csak az órákig tartó dühöngés fáraszthatja. Nem feleltem. – Tehát ez csak egy száraz gazdasági szerződés volt közöttetek, de benned annyi tisztesség sem volt, hogy közöld velünk! – mondta Katrinka. Senki se szólt. – Miután úgyis haldokolt AIDS-ben, lehetett volna benned annyi tisztesség, hogy közöld velünk! Megráztam a fejemet, kinyitottam a számat, hogy azt mondjam, nem, nem, miféle ocsmányságokat hordasz össze… ám hirtelen eszembe jutott, hogy Katrinka pontosan ezt tenné, így inkább elmosolyodtam, utána pedig kacagni kezdtem. – Kedvesem, édesem, ne sírjon! – kérlelt Grady. – Nem lesz semmi baj! – Ó, de hát nem látja, ez tökéletes, ez… – Egész idő alatt! – Katrinkának ismét megeredtek a könnyei. – Egész idő alatt hagytad, hogy a hajunkat tépjük az idegességtől! – Túlsüvöltötte Rosalindot, aki könyörgött, hogy hallgasson. – Én azért szeretlek – mondta Rosalind. – Ha majd Faye hazajön – súgtam Rosalindnak, mintha nekünk, két nővérnek bujkálnunk kellene a többiek elől a nappalinak ennél a kerek asztalánál –, ha majd Faye hazajön, ugye, hogy tetszeni fog neki ez a mostani ház, minden, amit Karl csinált, hát nem gyönyörű?

65

– Ne sírj! – Ó, nem sírok, dehogy sírok! Azt hittem, hogy nevetek. Hol van Katrinka? – Többen távoztak a szobából. Felálltam, ugyancsak kimentem, át az ebédlőbe, amely a ház lelke volt, abba a szobába, ahol Rosalind és én valamikor régen olyan iszonyúan összevesztünk a rózsafüzéren. Jóságos Isten, néha azt gondolom, hogy az emlékezetnek a csömöre hajszolja az embert az ivásba. Anyának is ilyen iszonyú dolgokra kellett emlékeznie. Darabokra téptük anya rózsafüzérét! Egy rózsafüzért! – Le kell feküdnöm – mondtam. – Fáj a fejem. Folyton emlékezem. Rossz dolgokra emlékezem. Nem bírom kiverni őket a fejemből. Kérdeznem kell tőled valamit, Roz, édesem… – Igen – felelte azonnal, két kézzel nyúlva felém. Sötét szeme tele volt mérhetetlen részvéttel. – A hegedűs, emlékszel rá, azon az éjszakán, amikor Karl meghalt. Volt egy ember odakint a Szent Károly úton, és… A többiek az előszobai kis csillár alatt szorongtak. Katrinka és Grady vadul vitatkozott. Martin ridegen rászólt a feleségére, és Katrinka már-már sikított. – Ja, ő! – mondta Roz. – Az a fickó a hegedűvel! – Nevetett. – Ja, emlékszem rá. Csajkovszkijt játszott. Persze eltúlozta, úgy, mintha valakinek Csajkovszkij modorában kellene rögtönöznie, de ő… – Félrehajtotta a fejét. – Ő igazi Csajkovszkijt játszott. Tovább mentem vele, még beljebb az ebédlőbe. Rosalind beszélt… és én nem értettem. Olyan furcsa volt, hogy azt hittem, Rosalind csak kitalálja, de aztán eszembe jutott. – Ám ez egészen másfajta, színét vesztett emlék volt, hiányzott belőle a többinek a tüze és a fullánkja; régen kiejtettem a kezemből, vagy szándékosan hagytam, hogy belepje a por, mit tudom én. Már nem harcoltam ellene. – Az a piknik odaát, San Franciscóban – mondta Rosalind. – Ott voltatok ti, csupa beatnik és hippi, én meg frászt kaptam, hogy majd jól kupán vágnak minket, és beledobnak a friscói öbölbe; akkor fölvetted a hegedűt, hegedültél, és Lev táncolt! De úgy játszottál, mintha az ördög bújt volna beléd. És arra a másik alkalomra emlékszel? Még egész kicsi voltál, és a Loyola iskolában megkaparintottad azt a háromnegyedes apró hegedűt, és csak játszottál, játszottál, játszottál… – Igen, de soha többé nem ismétlődött meg az alkalom. Pedig milyen sokat próbálkoztam mindkét eset után… Rosalind megvonta a vállát, aztán átölelt. Láttam magunkat a tükörben – nem az éhes, dühös, sovány lányokat, akik a rózsafüzéren veszekednek. A mostani magunkat láttam, a rubensi idomainkkal. Rosalind megcsókolta az arcomat. Láttam a tükörben magunkat, a két nővért, Rosalind elomló nagy testét a lengő fekete selymeiben, arcát a természetes gyűrűk gyönyörű, fehér keretében, és magamat, egyenes hajammal, frufrummal, fodros blúzomban, undok, vastag karommal, de most nem számítottak a testünk hibái, mert csak magunkat láttam, és úgy szerettem volna itt maradni Rozzal ebben a felszabadult, fenségesen, áradóan felszabadult pillanatban, de nem lehetett. Nem tehettem. – Mit gondolsz, anya azt szeretné, hogy itt legyünk ebben a házban? – Sírni kezdtem. – Jaj, az Isten áldjon meg! – mondta Rosalind. – Kit érdekel! Menjél lefeküdni. Sose lett volna szabad abbahagynod az ivást. Ma megiszom egy hatos Dixie sört. Akarod, hogy itt maradjunk veled az emeleten? – Nem. – Roz előre tudta, hogy ezt fogom válaszolni. A hálószoba ajtajában megfordultam, és ránéztem. – Mi az?

66

Megijeszthette az arcom. – A hegedűs, emlékszel a hegedűsre, aki a sarkon játszott, amikor Karl… mármint amikor mindenki… – Megmondtam. Igen. Természetesen. – Rosalind elismételte, hogy vitathatatlanul Csajkovszkij volt, és ahogy fölszegte a fejét, abból láthattam, mennyire büszke, hogy felismerte a muzsikát, és persze igaza is volt, legalábbis én így gondoltam. Olyan ábrándosnak, együttérzőnek, szelídnek, kedvesnek látszott, mint akiből nyomtalanul eltűnt minden komiszság. Itt vagyunk, és nem is vagyunk öregek! Ma egyáltalán nem éreztem magamat öregebbnek, mint máskor. Nem tudtam, mit jelent öregnek érezni magunkat. Öregnek. Elszállnak a félelmek. Elszáll a komiszság. Ha imádkozol, ha próbálkozol, ha meghallgatásra találsz! – Rendszeresen visszajárt ide az a hegedűs, amíg a kórházban voltál – mondta Rosalind. – Ma este is láttam. Ott volt kint, de csak figyelt. Talán nem szeret sok ember előtt játszani. Marha jó, ha engem kérdezel! Semmiben sem marad el azoktól a virtuózoktól, akiket direktben, vagy lemezen hallottam. – Igen – mondtam. – Ugye, milyen jó? Megvártam, hogy becsukódjon az ajtó, és csak azután kezdtem sírni. Szeretek magányosan sírni. Olyan csodálatosan jó dolog a sírás, ha nem kell tartani semmiféle gáncsoskodástól! Senki se mondja, hogy ne tegyük, senki sem könyörög megbocsátásért, senki sem avatkozik közbe. Sírjunk! Ledőltem az ágyra és sírtam. Hallottam kintről a hangjukat, és hirtelen annyira elfáradtam, mintha magam vonszoltam volna a sírba azt az összes koporsót… Csak elgondolni is, így megijeszteni Lilyt, hogy bemegyek a szobájába, és ott kezdek zokogni, a szeme láttára. „Mami, félek tőled!” – mondta Lily. Vagy mikor késve jöttem vissza a bárból, akkor is részeg voltam, ugye? Éveket nyakaltam végig, de sose voltam annyira részeg, sose ittam le magamat annyira, hogy ne tudjak… és akkor jött az az iszonyú pillanat, az a fehér arcocska, és a feje, amelyről minden hajszálat lekopasztott a rák, mégis olyan bájos, akár egy bimbó, és az én ostoba, buta, rosszul időzített sírásom! Kegyetlen voltam, kegyetlen! Édes Istenem! Hol volt az a ragyogó, kék tenger a lidérces tajtékjával? Jó sok idő telhetett el, mire föleszméltem a hegedűszóra. Csend volt a házban. Halkan kezdte, hamisítatlan csajkovszkiji édességgel. Civilizált ékesszólás, nem a kelta nyirettyűsöknek az a borzongató nyersesége, amely megbabonázott tegnap este. Belesüppedtem a muzsikába. Közeledett, karakteresebb lett. – Igen, játssz nekem! – suttogtam. Álmodtam. Levről és Chelseáról álmodtam, meg arról, amikor veszekedtünk a kávéházban. „Ez az örökös hazudozás!” – mondta Lev, és akkor megértettem, hogy magára és Chelseára céloz, a kedves Chelseára, a barátnőmre, aki tiszta szívből szerette őt, de úgy el volt keseredve. Aztán rám zuhogtak a legszörnyűbb emlékek, apa haragos beszéde, anya, ahogy sír ebben a házban, minket sirat, és én nem megyek oda hozzá, de ez már összeolvadt az álommal. A hegedű dalolt, tépte a szívemet, úgy, ahogy egyedül Csajkovszkij képes belemerülni a szenvedés rubinvörös lángjába és édességébe. Megbolondítani nem tudsz, de miért akarod, hogy szenvedjek, miért akarod, hogy emlékezzek ezekre a dolgokra, miért játszol olyan gyönyörűen, amikor emlékezem? Most jön a tenger. A fájdalom egyesült az álmossággal. Anya verse az éjszakáról a régi könyvből: „A virág elbólint, kúsznak az árnyak, csillag ül a dombra.”

67

A fájdalom egyesült az álommal. A fájdalom egyesült az ő csodálatos muzsikájával.

68

8 Miss Hardy a szalonban volt. Althea éppen eléje tette a kávét, amikor beléptem. – Más körülmények között eszembe sem jutna, hogy ilyenkor háborgassam. – Miss Hardy félig fölemelkedett a székből, amikor lehajoltam, hogy megcsókoljam az arcát. Barackrózsaszín ruhát viselt, amely nagyon jól állt neki. Ezüsthajának fegyelmezett, ugyanakkor puha gyűrűi tökéletes keretbe foglalták az arcát. – De nézze, arról van szó, hogy ő akarja – folytatta. – Kifejezetten megkért minket, hogy hívjuk el magát is, mert nagyon tiszteli a maga zenei ízlését, és az iránta tanúsított jóságát. – Miss Hardy, butára aludtam magamat. Legyen hozzám türelemmel. Legyen hozzám türelemmel. Kiről beszélünk? – Hát a hegedűs barátjáról! Én még csak azt se tudtam, hogy egyáltalán ismeri. Mint már említettem, óvakodnék ilyenkor elhívni hazulról, de ő mondta, hogy maga el akar majd jönni. – És hova? Ne haragudjon, nem beszélek érthetően. – A kápolnába, a túlsó sarkon, ma este. A kis koncertre. – Ó! – Visszahőköltem. A kápolna. Megrendülten láttam a kápolna ismerős tárgyait, mintha az emlékezés váratlan protuberanciája dobta volna felszínre a mostanáig kinyerhetetlen, lazán úszkáló képeket. A kápolna! Nem a mostani alakjában láttam, a második vatikáni zsinat és a gyökeres átalakítás után, hanem olyannak, amilyen régen volt, amikor együtt jártunk a misére. Amikor anya vitt el minket, egyik kezén Rozt vezetve, a másikon engem. Kiülhetett az arcomra a felindulás. Hallottam a latin éneket. – Triana, ha ez fölzaklatja, egyszerűen közlöm vele, hogy korán van ahhoz, hogy eljárjon hazulról. – A kápolnában fog játszani? – kérdeztem. – Ma este. – Egyszerre bólogattunk. – Kis koncert? Afféle szólóest? Igen, az épület felújításának javára. Tudja, milyen rossz állapotban van. Festeni kell, új tetőre van szüksége. Hiszen maga is tudja. Valami döbbenetes volt! Csak úgy besétált a városvédők irodájába, és közölte, hogy hajlandó fellépni a kápolna javára. Még sose hallottunk róla. De ahogy játszik! Csak egy orosz tud így játszani! Természetesen azt mondja, hogy emigráns. Sose lakott Oroszországban, ami nyilvánvaló, tökéletes európainak látszik, de csak egy orosz képes így játszani! – Hogy hívják? Miss Hardy meglepődött. – Azt hittem, ismeri! – Lehalkította a hangját, aggodalmasan összevonta a szemöldökét. – Bocsásson meg, Triana. Nekünk azt mondta, hogy maga ismeri. – Ismerem is, nagyon jól ismerem, és nagyszerűnek tartom, hogy fellép a kápolnában, de a nevét nem tudom. – Stefan Stefanovsky – artikulálta gondosan Miss Hardy. – Megjegyeztem, fel is írtam, elmondattam vele, hogy halljam a kiejtést. Orosz nevek! – Elismételte, egyszerűen, minden cifrázás nélkül, a Stefan első szótagjára helyezve a hangsúlyt. – Kétségtelenül vonzó jelenség, hegedűvel vagy hegedű nélkül. Nagyon karakteres, nagyon egyenes, sötét szemöldök, klasszikus előadóhoz képest excentrikus hajviselet, legalábbis napjainkban annak tekintik. Mosolyogtam.

69

– Változik a világ. Ma a rockzenészek növesztik meg a hajukat, nem a komolyzene rajongói. Különös, ugye? Ha visszagondolok a hangversenyekre, amelyeken ott voltam – az elsőn maga Isaac Stern játszott! – nem emlékszem, hogy egyetlen hosszú hajat is láttam volna. – Miss Hardy aggodalmas arcot vágott. Összeszedtem magamat. – Nagyon örülök. Maga szerint tehát jóképű? – Ó, mindenki elájult, amikor besétált az ajtón! Micsoda drámai fellépés! Meg az a kiejtés! Hát még amikor felemelte a hegedűt meg a vonót, és játszani kezdett! Szerintem még a forgalom is megtorpant az utcán! Nevettem. – Amit nekünk játszott, nagyon különbözött attól, amit… – Miss Hardy tapintatosan elhallgatott, és lesütötte a szemét. – …azon az éjszakán, amikor megtalált engem itt, Karl mellett – fejeztem be a mondatot. – Igen. – Az gyönyörű muzsika volt. – Igen, elhiszem, bár hogy úgy mondjam, igazából nem is hallottam. – Érthető. Miss Hardy váratlanul zavarba jött. Nem tudta, illendő vagy bölcs dolog-e ilyeneket mondani. – Muzsikálás után nagyon elismerően nyilatkozott magáról: azt mondta, az a ritka egyéniség, aki megérti az ő zenéjét. Mindezt egy olyan szobában, ahol ott ájuldozik a fél nőegylet! Kacagtam. Nemcsak azért, hogy Miss Hardy ne legyen zavarban, de mert elképzeltem, ahogy a nőket, fiatalokat és öregeket, leveszi a lábáról ez a fantom. Hát ez sokkoló, ez a fordulat. Ez a meghívás. – Hánykor ma este, Miss Hardy? – kérdeztem. – Hány órakor fog játszani? Semmiképpen sem hagynám ki. Kényszeredetten kémlelt egy pillanatig, azután nagy megkönnyebbüléssel fejest ugrott a részletekbe. Öt perccel előbb indultam a koncertre. Természetesen sötét volt, mert ebben az évszakban már este nyolckor besötétedik, de ma nem esett. Simogatóan puha, majdnem meleg volt a levegő. Kimentem a kapun, a Harmadik utca sarkánál balra fordultam, és lassan lesétáltam a járda ódon, repedezett tégláin a Prytaniáig. Drága volt itt nekem minden dudor, minden gödör, minden buktató. A szívem dübörgött. Elviselhetetlenül feszült bennem a várakozás. Az utolsó, lomhán cammogó órákban nem bírtam másra gondolni, csakis őrá. Még ki is öltöztem neki! De buta vagyok! Ami nálam persze csak egy jobb fehér blúzt jelentett, dúsabb és finomabb csipkével, meg egy jobb hosszú fekete selyemszoknyát, és egy vékony fekete bársonyból készült, ujjatlan tunikát. Triana Jobbik Egyenruhája. Ennyi volt az egész. A hajamat kibontottam. Kész. Közeledtem a sarokhoz, ahol egy homályos fényű utcai lámpa még nyomasztóbbá tette a sötétséget. Csak most fedeztem fel, hogy a Harmadik utca és a Prytania sarkáról eltűnt a tölgyfa! Évek óta nem sétáltam le idáig. Bizonyosan volt itt tölgyfa, mert emlékszem, ahogy átsüt az ágai között az utcai lámpa, és a fény lefolyik a magas fekete vaskerítésen a fűre. Erős, göcsörtös, fekete ágak, nem olyan vastagok, nem olyan nehezek, hogy kidöntsék a fát.

70

Ki tette ezt veled? – kérdeztem a földtől, a felszakított téglajárdától. Már láttam, hol volt a tölgy, de már a gyökerek is eltűntek. Csak föld volt ott, a puszta föld. Ki döntötte ki azt a fát, amely sok száz évig élhetett volna? Jobbra üresen, feketén ásítottak a Prytanián a Kertváros mélyebb bugyrai. Magukba zárkóztak, befelé fordultak az udvarházak. Ám balra fényesen égtek a lámpák a kápolna előtt. Barátságos hangok vidám zsongását hallottam. Ezt a sarkot a kápolna foglalta el, úgy, ahogy a Szent Károly úttal bezárt sarkon csak az én házam állt a telken, az elvadult fű, a babérmeggy, a tölgy, a bambusz és a leander sánca mögött. Az enyémnél sokkal nagyobb és elegánsabb ház földszintje adott otthoni a kápolnának. Maga az épület egyidős volt az én tanyámmal, de sokkal ambiciózusabbra tervezték. Téglából rakták, csipkés kovácsolt vassal díszítették. Bizonyára a hagyományos alaprajzot követte – középen előtér, kétoldali szalonok –, de ez jóval a születésem előtt megváltozott. Az egész földszinten kiütötték a falakat, felékesítették szobrokkal, szentképekkel, csodaszép, díszes, fehér oltárral. Arany szentségtartóval. Mivel még? A Segítő Szűz orosz ikonjával. Ő volt az Áldott Anya, akihez virágainkat hoztuk. Ami, ha belegondolok, elég ironikus, de itt semmi jelentősége sincsen. A szellem persze tudta, mennyire szerettem ezt a helyet, ezt az épületet, ezt a kertet, ezt a kerítést, magát a kápolnát, mindent tudott az oltárrácson lankadozó bokrétákról, amelyeknek virágait kis kezünk tépte, a csokrocskákról, amelyeket esti sétáinkon hoztunk, Rosalind, anya, és én, mielőtt véget ért a háború, mielőtt jött Katrinka és Faye, mielőtt elkezdődött az ivás. Mielőtt eljött a halál, mielőtt eljött a félelem és eljött a bánat. Tudta. Tudta, milyen volt ez a hatalmas, nagy ház, amely kintről nézve még mindig palotának látszik széles, párhuzamos első tornácaival, áttört vasoszlopaival, a második emelet nyeregtetején a jellegzetes New Orleans-i ikerkéménnyel. Összeforrt kémények a csillagok alatt. Olyan kémények, amelyek alól talán már régen eltűnt a kandalló. Anyám ezekben az emeleti szobákban járt iskolába. Ebben a kápolnában állt anyám koporsója a ravatalon. Ebben a kápolnában orgonáltam magányos nyári estéken, amikor a papok megengedték, hogy bezárkózzak, és senki más nem volt itt. Erőlködtem, kínlódtam, hogy zenét csiholjak magamból. Csak az áldott Oltáriszentségnek lehetett türelme az én siralmasan összetördelt dallamaimhoz, akkordjaimhoz, himnuszaimhoz, amelyeket annak a homályos ígéretnek az igézetében gyakoroltam, hogy egy napon talán játszhatok, ha az orgonista hölgy megengedi, de erre sosem került sor, mert sose lettem olyan jó, sem olyan bátor, hogy egyáltalán meg merjem próbálni. A kertvárosi hölgyek mindig olyan csinos kalapokban jártak a misére. Azt hiszem, mi voltunk az egyedüliek, akik kendőt kötöttünk, mint a parasztasszonyok. Halál és temetés nélkül is emlékeztem szelíd szürkületi látogatásainkra, amikor virágokkal járultunk az Anya elé. Kezükben virágokkal néhány lány is ácsorgott itt, a kaputól jobbra. Bubifrizurát, fehér zoknit viseltek. Érettségizett lányok voltak, ami ritkaságnak számított akkoriban. Ki ne emlékezne, aki egyszer is imádkozott a régi kápolnában? Ahhoz a régi katolicizmushoz hozzátartozott a méhviasz gyertyák és a tömjén illata. Ez az illat örökre megmarad minden templomban, ahol felmutatják az Úr testét. Akkor nyájas arcú szentek álldogáltak az árnyékban, a szenvedés művészei, mint például Szent Rita a sebzett homlokával, és a falban a stációk mutatták Krisztus rettenetes útját a Golgotára.

71

A rózsafüzér nem gépiesen ledarált ima volt, hanem ének, amely alatt elképzeltük Krisztus szenvedését. A Csend Imája azt jelentette, hogy nagyon mozdulatlanul ültünk a padban, és megtisztítottuk az elménket, hogy Isten szólhasson hozzánk. Kívülről tudtam latinul az állandó mise-részeket. Tudtam, mit jelentenek a himnuszok. Mindezt elsöpörte a második vatikáni zsinat. Ám a kápolna így is megmaradt a katolikusoknak, akik most angolul imádkoztak. Amióta átépítették a kápolnát, egyszer jöttem ide egy esküvőre, valamikor háromnégy évvel ezelőtt. Elvittek mindent, ami drága volt nekem. Eltűnt a Prágai Kisjézus az aranykoronájával. Ó, tehát megvan az indítékod! De megtisztelsz! Az én javamra adod a koncertet, ezen a helyen, ahova oly gyakran jártam, és az oltárrácson hagyott virágok miatt aggodalmaskodtam, mielőtt megöltem őt vagy őket. Elmosolyodtam, és a kerítésnek támaszkodtam egy pillanatig. Hátranéztem, és észrevettem Lacombot, aki engem vigyázott. Magam mondtam neki, hogy maradjon a közelemben. Én is ugyanúgy féltem a sötét utcákon, mint mindenki. Végül is a holtak nem árthatnak nekünk. Mindaddig, amíg nem találkozunk olyan kísértettel, aki magának Istennek a lelkéből lelkedzett dallamokat játssza, és neve is van: Stefan. – Jól kitervelted – dünnyögtem. Felnéztem, elképzeltem a tölgy ágait, ahogy körülfonják és letompítják ezt a fényt. Akkor még nem volt itt ilyen világos. Fény szűrődött ki a kápolna dísztelen ablakain. Ugyanilyen ablakok voltak az én házamon, földig érő ablakok, sok-sok táblára osztva, némelyik ablakszemben máig megmaradt az elformátlanodott, régi üveg. Ezt persze nem láthattam, csak tudtam, hogy így van. Erre gondoltam, belekapaszkodtam a házba, a korba, a részletekbe, hogy lehorgonyozhassam gondolataimat ehhez a fortélyosan kifundált mutatványhoz. Tehát közönség előtt fog hegedülni. És nekem ott kell lennem. Balra fordultam a Prytanián, és elindultam a kapuhoz, ahol Miss Hardy és más tősgyökeres kertvárosi hölgyek fogadták az érkezőket. Taxik fékeztek le az utcán. Észrevettem a jól ismert, egyenruhás rendőrt. Ez a sötét paradicsom most már túl veszélyes, hogy az öregek esténként kimerészkedhessenek, márpedig most kijöttek, hogy meghallgassák a szellemet. Ismertem néhány nevet, néhány arcot; voltak, akikkel sose találkoztam, voltak, akiket nem tudtam hova tenni. De azért jó sokan voltak, legalább százan, köztük számos úriember, világos gyapjúszövet öltönyben, és majdnem minden asszony alkalmi ruhában, déli szokás szerint, kivéve némely hipermodern fiatalokat, akik uniszex öltözékben feszítettek; eljött egy falka főiskolás, legalábbis annak látszottak, vélhetőleg abból a felsővárosi konzervatóriumból érkeztek, ahol tizennégy évesen vért izzadva próbáltam hegedűssé lenni. Nohát, ilyen híres vagy? Miközben kezet fogtam Miss Hardyval, üdvözöltem Renee Freemant és Mayteen Rugglest, beleselkedtem a kápolnába, és láttam, hogy a fő attrakció már ott van. A valami személyesen, ahogy Henry James bátor nevelőnője mondaná szemrebbenés nélkül Quintre és Miss Jesselre, maga a valami – ott állt a padsorok közötti folyosóban, az alkalomra illedelmesen letakart oltár előtt; megtisztálkodott, kiöltözött, fényes haját olyan gondosan megfésülte, mint én a magamét. Ismét befont két kis tincset, és hátrakötötte őket, hogy a haja ne hulljon az arcába. Messze volt, de nem lehetett eltéveszteni. Néztem, ahogy beszélget az emberekkel. Most először… amióta elkezdődött… most először gondoltam azt, hogy meg fogok bolondulni. Nem akarok normális lenni. Nem akarok jelen lenni, tudatos lenni. Nem

72

akarok. Nem akarok. Itt van az élők között, úgy, mintha közéjük tartozna, mintha igazi és élő volna. A diákokkal beszélgetett. Mutatta nekik a hegedűt. És az én halottaim elmentek! Elmentek! Miféle varázslat kelthetné fel Lilyt? Eszembe jutott az a siralmas história, W. W. Jacobstól „A majommancs”, a három kívánság, ne akard, hogy a holtak visszajöjjenek, nem, ne imádkozz érte! De ő áthatolt a szobám falán, aztán eltűnt. Ezt láttam. Ez egy kísértet. Egy halott. Az élőkre figyelj, vagy kezdjél el sikoltozni! Mayteen a legfinomabb parfümöt használta. Anyám barátnői közül ő volt a legidősebb, aki még élt. Szavakat mondott, és én erőlködtem, hogy megértsem őket. A szívem segített a fülemnek. – …csak hogy megérinthessek egy ilyen hangszert, egy igazi Stradivarit! Megszorítottam a kezét. Szerettem ezt a parfümöt. Valami nagyon régi és egyszerű, nem túl drága, amit rózsaszín flakonban árulnak, és a hozzá való púdert rózsaszín virágos dobozba csomagolják. Fejem zúgott ereim lüktetésétől. Mondtam pár egyszerű szót, nagyjából olyan ízetleneket, amilyeneket egy amnéziás összeszedhet, azután felsiettem a márványlépcsőn, amely esőben mindig csúszott, és beléptem a szemfájdítóan kivilágított, korszerű kápolnába. Felejtsd el a részleteket! Mindig az első sorba ülök. Mi ütött most belém, hogy az utolsót választom? De nem mehettem közelebb. És ez kis hely, ez a kápolna, és ebből a sarokból, a hátsó sorból tökéletesen láthatom őt. Odahajolt a mellette álló nőhöz, akivel beszélgetett – miféle dolgokat mondanak ilyenkor a kísértetek? – és odatartotta a hegedűt a lányoknak, hogy megnézhessék. Láttam a sötét lakkot, az eresztéket a hangszer hátulján. Egy pillanatra nem engedte el sem a hangszert, sem a vonót, és nem nézett föl rám, amikor hátradőltem a sötét tölgyfa padban. Besorjáztak az emberek. Bólintottam többeknek, akik suttogva köszöntöttek. Semmit sem hallottam abból, amit mondtak. Itt vagy, az élők között, ugyanolyan szilárd vagy, mint azok, és ők meghallgatnak téged! Hirtelen föltekintett, anélkül, hogy teljesen fölemelte volna a fejét, és rám szögezte a tekintetét. Láttak és hallottak mások is már engem. Az emberek eltakarták előlem. Úgyszólván minden helyet elfoglaltak a kis kápolnában. Hátul állt két jegyszedő, de ők, ha akartak, székre ülhettek. A világítást letompították. Egyetlen jól elhelyezett fényszóró foglalta portól homályos fénykúpba a hegedűst. Milyen szépen kiöltözött az alkalomra, milyen hófehér volt az inge, milyen tiszta volt a haja, amelyet a két egyszerű fonat tartott féken! Felállt Miss Hardy, halk szavakkal megtartotta a bevezetőt és a bemutatást. A hegedűs higgadt nyugalommal állt. Estélyi ruhája szabályszerű volt, mégis időtlen: nyújtott vonalú, enyhén karcsúsított kabátja ugyanúgy készülhetett volna tegnap, mint kétszáz éve. Világos nyakkendőt kötött, nem láttam jól, hogy szürkét-e vagy orgonalilát. Szédületes volt, kétség nem fér hozzá. – Bolond vagy! – súgtam magamnak, alig mozgatva a szájamat. – Előkelő, romantikus kísértetet akarsz, amilyenek a regényekben vannak. Álmodsz! El akartam takarni az arcomat. El akartam menni. Sosem akartam elmenni. Maradni akartam, futni akartam. Legalább ki akartam venni valamit a retikülömből, egy papír zsebkendőt, akármit, hogy mérsékeljem a pillanat élét, mint mikor film közben eltakarjuk a szemünket, és az ujjaink résén leselkedünk. De nem bírtam megmozdulni.

73

Lenyűgöző eleganciával köszönetet mondott Miss Hardynak, köszönetet mondott mindenkinek. Ezt az idegenes kiejtésű, de tökéletesen érthető hangot hallottam a hálószobámban. Egy fiatal férfi hangját. Feleannyinak látszott, mint én. Az álla alá illesztette a hegedűt, fölemelte a vonót. A levegő megremegett. Senki se mozdult, nem volt köhögés, programfüzettel sem zörögtek. Szándékosan elképzeltem a kék tengert, az álombeli kék tengert és a táncoló kísérteteket; láttam őket, behunytam a szememet, és láttam a sugárzó kék tengert a hold alatt, és a távoli földnyelveket. Kinyitottam a szememet. A hegedűs megállt. Fenyegetően meredt rám. Nem hiszem, hogy bárki is megértette volna, mit jelent az arckifejezése, vagy megfejtették volna, kit néz és miért. Jogában állt különcködni. És olyan szép volt, szép, szép! Vékony és királyi, mint Lev, igen, emlékeztetett Levre, csak az ő haja sötét volt, a szeme fekete, Lev pedig szőke, mint Katrinka. Levnek a gyerekei is szőkék. Behunytam a szememet. Az ördögbe, elvesztettem a tenger képét, és mikor játszani kezdett, azokat a banális rémségeket láttam. Kissé elfordultam. Valaki, a szomszédom, együttérzőn megérintette a kezemet. Az özvegy, a bolond asszony, gondoltam. Két napot töltött egy fedél alatt egy holttesttel. Mindenkinek tudnia kell. New Orleansban mindenki tud mindent, amit tudni érdemes, és az ilyen bizarr dolgot bizonyosan érdemes tudni. Aztán az elevenembe hasított a zenéje. Lecsapott a vonóval, és rögtön a mély húrok sötéten ragyogó tartományában kezdte, mollban célozva eljövendő szörnyűségekre. A timbre olyan kifinomult és fegyelmezett volt, a hangmagasság olyan tökéletes, az ütem olyan spontán, hogy semmire, de semmire se gondolhattam, csakis erre. Nem volt szükség könnyekre, de nem is kellett visszafojtani őket. Nem volt más, csak ez a dúsan áradó ének. Aztán megláttam Lily arcát. Húsz év lett semmivé. Feküdt az ágyában és haldokolt. „Mami, ne sírj, félek tőled!”

74

9 Elkergettem a látomást. Kinyitottam a szememet, végigjártattam az elhanyagolt kápolna hámló mennyezetén, a közömbös, korszerű és tökéletesen értelmetlen fém díszítményeken. Most értettem meg, hogy ez harc, miközben átfolyt rajtam a muzsika, és a fülemben csengett Lily hangja, amely összevegyült a zenével, hozzá tartozott. A hegedűsre néztem. Csak rá gondoltam. Rá összpontosítottam, nem voltam hajlandó mással foglalkozni. Elsöprő volt, briliáns volt, és arra a szívbe markoló hangszínre egyszerűen nem találtam szavakat. Egyszerre volt fesztelen és fegyelmezett. Igen, Csajkovszkij concertóját játszotta, amelyet kívülről ismertem a lemezeimről, de ő beleszőtte az előadásába a zenekari részeket is, pompás szólódarabot teremtett magának, tökéletes egyensúlyba hozva a zenei szálakat. Megsemmisítő muzsika volt. Iparkodtam lassan lélegezni, lazítani, nem szorítani ökölbe a kezemet. Hittelen megváltozott valami. Olyan nagy változás volt, mint amikor a nap eltűnik egy felhő mögött. Csakhogy most este volt, és itt történt a kápolnában. A szentek! A szentek visszajöttek! A harminc évvel ezelőtti díszlet vett körül! A pad sötét és régi volt, bal kezem csigásán csavarodó karfát tapintott, a hegedűs mögött a hagyományos, tiszteletre méltó oltár magasodott, amelynek üvegezett ürege az Utolsó Vacsora festett-faragott alakjait rejtette. Gyűlöltem a hegedűst. Gyűlöltem ezért, mert folyton az elveszett szenteket kellett néznem, a festett gipsz Prágai Kisjézust, kezében a pici földgolyóval, Krisztus poros és mégis életteli képeit, ahogy viszi a keresztjét a kápolna falán, a sötét ablakok között. Kegyetlen vagy! Az ablakok megteltek az esti levendulalila fénnyel, a hegedűs a felpuhult árnyékokban állt az egykori díszes oltárrács mögött, amelyet réges-rég eltávolítottak minden mással együtt. Beledermedt ebbe a tökéletes újrateremtésbe, amelynek minden részletére emlékeztem, de egy perce még nem idézhette volna fel őket. Révületben bámultam a Segítő Szűzanya ikonját, amely a hegedűs mögött függött az oltár fölött, a lángoló arany szentségtartó fölött. Szentek, a viasz illata. Láttam a vörös pohárba állított gyertyákat. Mindent láttam. Újból éreztem a viaszt és a tömjént. A hegedűs játszott, variálta a concertót, ütemesen hajlongott vékony testével, elragadtatott pihegésre bírta a közönséget, de hol volt ez a közönség? Ez gonoszság! Gyönyörű, de gonosz, mert kegyetlen! Behunytam, kinyitottam a szemem. Azt lásd, ami most van! Egy pillanatig azt is láttam. Azután ismét leereszkedett a fátyol. Öt is visszahozza-e? Anyát? Idejön, hogy végigvezessen engem és Rosalindot a padok között, az árnyas esti kápolna régimódi biztonságában? Nem, az emlék felülírta a zenész leleményét! Túlságosan fájó emlék volt, túlságosan rettenetes. Nem itt láttam, ezen a megszentelt helyen, a boldog időkben, még mielőtt megmérgezte magát, mint Hamlet anyja, nem, úgy láttam, amint részegen hever a kiégett matracon, a feje alig pár ujjnyira van az égő lyuktól. Ezt láttam, meg Rosalindot és magamat, ahogy ide-oda futkosunk a vizes fazekakkal, és a gyönyörű Katrinka, az alig hároméves Katrinka a gyűrűs aranyhajával és a hatalmas kék szemével szótlanul bámulja anyát, míg a szoba megtelik füsttel. Ezt nem fogod megúszni! Belefeledkezett a concertóba. Tudatosan megtöltöttem a kápolnát fénnyel, szándékosan elképzeltem a közönséget olyannak, amilyennek most kell lennie.

75

Elképzeltem az ismerőseimet. Ezt tettem, és közben kihívóan meredtem rá, de túl erős volt nekem. Gondolatban gyerek voltam, az oltárrácshoz közeledtem. „De mit csinálnak majd a virágainkkal, ha itt hagyjuk őket?” Rosalind gyertyát akart gyújtani. Felálltam. A hegedűs annyira a hatalmába kerítette a közönséget, hogy senki sem figyelt rám, amikor kiléptem a padból, hátat fordítottam neki, lementem a márványlépcsőn, minél messzebb a muzsikájától, amely egy pillanatra sem lankadt, sőt egyre jobban nekitüzesedett, mintha azt hinné, hogy fölégethet vele, verje meg az Isten! Lacomb, aki eddig a kapu mellett kornyadozott a cigarettájával, kiegyenesedett, és a nyomomba szegődött. Siettünk a járdán. Hallottam a zenét. Mereven néztem a köveket. Ha megtántorodott az agyam, ismét láttam azt a tengert, azt a tajtékot. Láttam vad színeinek váratlan robbanásait, és ezúttal hallottam is. Járás közben is hallottam a tengert. Egyszerre láttam a tengert és a járdát. – Lassítson már, főnök, meg fog botolni, és kitöri a nyakát! – kért Lacomb. Micsoda tiszta illat! A legtisztább, legfinomabb illat született a tenger és a szél öleléséből, holott hát minden, ami a tenger felszíne alatt lappang, a halál bűzét böffentheti, ha kivonszolják a homokos partra. Egyre jobban siettem, ügyelve közben a törött téglákra, és a résekből sarjadó gyomokra. Hála Istennek, megérkeztünk az én fényeimhez, az én garázsomhoz, de itt nem várt nyitott kapu. Anya kapuja eltűnt, elvitték azt a tégla boltívbe foglalt, zöldre festett, régi fakaput, amelyen anya kiment, amikor a halálba indult. Mozdulatlanul álltam. Még mindig hallottam a zenét, de már messziről szólt. Közeli halandó fülekre volt hangolva, úgy látszik, a szellemet is kötötték természetének törvényei. Nagyon örültem ennek a felfedezésnek, bár még nem egészen értettem. Kiléptünk a Szent Károly útra, mentünk a főkapuhoz. Lacomb kinyitotta és tartotta a súlyos kaput, amely olyannyira hajlamos volt előre dőlni, hogy akit eltalált, ledöntötte a járdára. New Orleans borzad a függőleges vonalaktól. Felmentem a lépcsőn a házba. Lacomb kinyithatta az ajtót, de én nem vettem észre. Szóltam neki, hogy az első szobában leszek, zenét akarok hallgatni. Zárják be az összes ajtót. Lacomb rögtön megértette. – Nem tetszik a barátja odaát? – kérdezte mély hangján. Szavai összefolytak, mint a szirup. Beletelt egy időbe, mire megfejtettem. – Beethovent jobban szeretem – mondtam. Ám az ő zenéje átszisszent a falakon. Most nem hízelgett, nem kísértett. A temetőkert méhei zümmögtek benne. Zárva volt az ebédlőbe nyíló ajtó. Zárva volt az előtér ajtaja. Végignéztem a lemezeket, amelyeket kifogástalan betűrendbe állítottak. Solti. Beethoven Kilencedik Szimfóniája. Második tétel. Szempillantás alatt bedobtam a gépbe, és az üstdobok döngése megfutamította a szellemet. Jó hangosra állítottam, ahogy kell, és jött az ismerős gyaloglós rész indulója. Beethoven, vezetőm, őrangyalom! Lefeküdtem a padlóra. Ezekben a szalonokban kicsik voltak a csillárok, és nem díszítette őket arany, mint az előszoba vagy az ebédlő Baccaratjait. Ezekben csak üveg és kristály volt. Jó volt elterülni a tiszta padlón, és felnézni a csillárra, amelyben csak homályos gyertyaégők derengtek.

76

A zene kizárta a kísértetet. Robajlott az induló. Újra és újra lenyomtam a gombot, amely újrajátszásra utasította a gépet, de a tételnek csak ezt a részét kellett újrajátszania. Behunytam a szememet. Te mire akarsz emlékezni? Apróságokra, badarságokra, jókedvre. Fiatal koromban folyton zenekísérettel álmodoztam, és olyan alakokat láttam, mint a kísértet. Láttam embereket, tárgyakat, drámát, és ilyenkor olyan felindulásba lovaltam magamat, hogy majdnem ökölbe szorult a kezem zenehallgatás közben. De most nem; most csak a zene és a sodró ritmus létezett. Valahol mögötte derengett a kapaszkodás eszméje az örök hegyen, az örök erdőben, de ez nem élesedett látomássá. Behunytam a szememet a makacsul mennydörgő dallam oltalmában. Nem kellett sokáig várnom rá. Talán egy óráig heverhettem a padlón. Átjött a bezárt ajtókon, amelyek megremegtek mögötte. Azonnal testet öltött, szorította baljában a nagyszerű hegedűt és a vonót. – Te csak úgy otthagysz engem? – kérdezte. Túlsüvöltötte Beethovent. Fenyegetően döngő léptekkel közeledett. A könyökömre támaszkodtam, aztán felültem. Homályosan láttam. Villanyfényben fürdött a szellem homloka, a határozott vonalú, szép, sötét szemöldök. Ellenségesen elkeskenyedő szemmel bámult rám. A zene áthömpölygött rajta és rajtam. Belerúgott a gépbe. A zene megbicsaklott, azután elbődült. A szellem kirántotta a csatlakozót a falból. – Ügyes! – állapítottam meg. Beállt a csend. Alig bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak diadalmasan. Zihált, mint aki futott, vagy csak megerőltette magát azzal, hogy megtestesült, közönség előtt játszott, láthatatlanul átjött a falakon, és végül életre kelt pokolian lángoló pompában. – Igen – mondta lenéző gyűlölettel. Egyenes szálú haja sötét keretbe foglalta az arcát. A két kis fonat kibomlott, és visszasimult a hosszú, fényes pászmák közé. Minden erejét összeszedte, hogy rám ijesszen. De nekem csak egy régi színész szépségére kellett gondolnom tőle: igen, az éles metszésű orrával, az igéző szemével egészen olyan volt, mint a sötét szépségű Olivier abban a régi Shakespeareadaptációban, amikor a torz, púpos, gonosz III. Richard királyt játszotta. Ellenállhatatlan a festészetnek ez a trükkje, hogy valaki egyszerre lehet ocsmány és gyönyörű. Régi film, régi szerelem, feledhetetlen, régi költészet! Felkacagtam. – Én nem vagyok púpos, és nem vagyok torz! – mondta. – És nem vagyok színész! Én itt vagyok veled! – Úgy látszik – mondtam. Felegyenesedtem ültömben, lehúzogattam a szoknyámat a térdemre. – Látszik? – Hamlet szavaival gúnyolt. – „Látszik, asszonyom! az is valóban, látszikot nem ismerek”.3 – Túlértékeled magadat – mondtam. – A te tehetséged a muzsikálás. Ne túlozd a dühöncöt! – idéztem többé-kevésbé ugyanabból a drámából. Megragadtam az asztalt és feltápászkodtam. Felém rontott. Kis híján visszahőköltem, de aztán jól belekapaszkodtam az asztalba, és álltam a sarat. – Kísértet! – mondtam. – Egy egész világ csüggött rajtad! Mit akarsz nálam, amikor megkaphattad őket? Annyi szemet és fület? 3

Arany János fordítása

77

– Ne dühíts, Triana! – mondta. – Á, szóval tudod a nevemet! – Akárcsak te. – Balra fordult, jobbra fordult, majd az ablakokhoz ment. A függönyök csipkemadarai mögött a forgalom fényei járták örök táncukat. – Nem szólítalak fel, hogy távozz – mondtam. Továbbra is a hátát fordította felém, de fölszegte a fejét. – Túl magányos vagyok! – mondtam. – Túlságosan megbabonáztál! Amikor fiatal voltam, talán megfutottam volna sivalkodva egy kísértettől! Sivalkodva! Hittem volna benne katolikus szívem mélyéből! De most? Hallgatott, figyelt. Ijesztően reszketett a kezem. Ezt nem tűrhettem. Elhúztam az asztaltól a széket. Leültem, a szék támlájának dőltem. A csillár elmosódó fénykoszorút rajzolt a politúros fára. A Chippendale székek várakozva álltak az asztal mellett. – Én túlságosan mohó vagyok – mondtam. – Túlságosan kétségbeesett, túl nemtörődöm. – Úgy próbáltam beszélni, hogy határozott legyek, ugyanakkor szelíd. – Nem ismerem a szavakat. Ülj le ide! Ülj le, tedd le a hegedűt, és mondd meg, mit akarsz. Miért jöttél hozzám? Nem felelt. – Tudod, mi vagy? – kérdezte. Dühösen megfordult, és közelebb jött az asztalhoz. Igen, megvolt benne Olivier delejessége abban a régi filmben: a fekete-fehér sarkos kontrasztjai, és elszánt gonoszság. A szája is olyan hosszú vonalú volt, csak teltebb. – Ne gondolj többet arra a másik emberre! – súgta. – Az csak egy film. – Tudom, hogy micsoda, mit képzelsz, bolond vagyok? Nézz rám! Én itt vagyok! A film régi, a rendezője meghalt, a színész porrá lett, de én itt vagyok veled! – Már közöltem, hogy tudom, mi vagy. – Lennél szíves pontosan meghatározni? – Félrehajtotta a fejét, az ajkát rágcsálta. Két kézzel fogta a hegedű nyakát és a vonót. Csak párlábnyi távolság választotta el tőlem. Jobban láttam a hegedűt, a ragyogó, vastag lakkozást. Stradivari. Ezt a szót mondták a szent és baljós hangszerre, amelyet a kísértet fog. A fény úgy játszott a hegedű ívein, mintha valódi lenne. – Igen? – kérdezte. – Szeretnéd megérinteni? Szeretnéd hallani? Nagyon jól tudod, hogy képtelen lennél játszani rajta. Még egy Stradivari sem ellensúlyozhatná szánalmas hibáidat. Csak visíttatnád. Még el is törhetne felháborodásában, ha próbálkoznál rajta. – Azt akarod… – Ki van zárva – mondta. – Mindössze emlékeztetlek, hogy neked nincs tehetséged ehhez. Csak a vágyakozás van meg benned. A kapzsiság. – Kapzsiság? Kapzsiságot akartál beültetni azoknak a lelkébe, akik hallgattak a kápolnában? Éltetni, táplálni – neked az kapzsiság? Te azt hiszed, hogy Beethoven… – Ne beszélj róla! – Beszélni akarok, és beszélni fogok. Gondolod, hogy a kapzsiság teremtette… Az asztalhoz jött. Áttette a hegedűt a bal kezébe, a jobbjával az asztalra tenyerelt, olyan közel hozzám, amennyire csak tehette. Azt hittem, hogy leomló hosszú haja meg fogja érinteni az arcomat. Nem éreztem illatszert a ruháján. Még porszagot sem. Nyeltem egyet. Szemem előtt elmosódott a világ. Gombok, az orgonalila nyakkendő, a villogó hegedű. Ez csak egy kísértet. Az a ruhája, a hegedűje is. – Ebben igazad van. Tehát mi vagyok én? Hogy is hangzott jámbor ítéleted? Mit akartál kinyilatkoztatni rólam, amikor félbeszakítottalak?

78

– Olyan vagy, mint a halandó betegek – mondtam. – Szükséged van rám, mert szenvedsz. – Te ribanc! – mondta. Hátrált. – Ó, az sose voltam. Sose volt meg hozzá a bátorságom. Te viszont beteg vagy, és szükséged van rám. Olyan vagy, mint Karl. Olyan vagy, mint Lily a végén, habár Isten tudja… – Félbeharaptam a mondatot. Váltottam. – Olyan vagy, mint apám, amikor haldokolt. Szükséged van rám. Szenvedésed engem akar tanúnak. Féltékeny mohósággal vágysz erre, ugye? Olyan mohón, mint minden halandó, aki halni készül, kivéve talán az utolsó pillanatokat, amikor a haldoklók elfelejtenek mindent, és olyasmiket látnak, amiket mi nem láthatunk… – Miből gondolod, hogy ezt látják? – Te nem láttál? – kérdeztem. – Én sose haltam meg tisztességesen – válaszolta. – Ezt el kellene magyaráznom. Bár te is tudod. Sose láttam vigasztaló fényeket, nem hallottam az angyalok énekét. Lövéseket hallottam, ordítást és átkokat. – Valóban? – kérdeztem. – Ez tragédia, de hát te rendhagyó vagy, nem? Úgy hőkölt vissza, mintha észrevette volna, hogy a zsebében kotorászok. – Ülj le – mondtam. – Ültem már sok haldokló ágya mellett. Te is tudod. Azért választottál engem. Talán készen állsz rá, hogy bevégezd hazajáró bujdosásodat. – Én nem haldoklom, hölgyem! – torkolt le. Kihúzott velem szemben egy széket, leült. – Percről percre, óráról órára, évről évre erősödöm. Hátradőlt a székben. Négylábnyi politúros fa terült el közöttünk. Háttal ült az ablakfüggönynek, ám a csillár fáradt köde megmutatta az arcát. Túl fiatal volt, hogy gonosz király lehessen bármilyen színdarabban, és hirtelen túlságosan eltelt szenvedéssel ahhoz, hogy örömömet lelhessem benne. De azért nem fordítottam el a tekintetemet. Figyeltem. – Tehát miről van szó? – kérdeztem. Nyelt egyet, mint a halandók, azután a száját harapdálta. Végül összeszorította az ajkát, hogy fegyelmezze magát. – Ez egy duett – mondta. – Aha. – Én játszom, te hallgatod, amitől vagy szenvedsz és megőrülsz, vagy azt teszel, amibe űz a muzsikám. Légy bolond, ha akarsz, őrülj meg, mint Ophelia a kedvenc tragédiádban. Légy olyan lökött, mint maga Hamlet. Engem nem érdekel. – Csakhogy ez duó. – Jó, ha így akarod, legyen duó, ne duett. Lényeg, hogy egyedül én muzsikálok. – Nem igaz. Te is tudod, hogy én tápláltam a zenédet. A kápolnában belőlem habzsoltál meg a többiekből, mindenkiből, akik ott voltak, csakhogy a mindenki nem volt elég, ezért ismét hozzám fordultál, könyörtelen képeket küldtél nekem, amelyek számodra semmit sem jelentettek, és mivel mindenképpen szenvedésre volt szükséged, egy buta közönséges bűnöző önfeledtségével tépted a szívemet. Tehát ez duett is, nem csak duó. Ketten muzsikálunk. – Édes istenem, de felvágták a nyelvedet, ha már egyszer zeneileg idióta vagy. Az voltál világéletedben. Azért szeretsz úszni a mások tehetségének mély vizeiben. Fetrengsz a padlón, tocsakolsz a Kis Géniuszban, a Maestróban, és abban a bolond orosz Csajkovszkijban. És hogy habzsolod a halált, igen, igen, igen, tudod, hogy igen! Szükséged volt rájuk, erre az összes halálra, igen!

79

Őszinte indulattal beszélt. Nagy szeme mindig a kellő pillanatban nyílt még nagyobbra, hogy nyomatékosítsa a szavait. Sokkal kevesebbet élhetett meg, mint a III. Richardot alakító Olivier. – Ne légy ennyire ostoba – mondtam flegmán. – A butaság rosszul áll egy olyan lénynek, aki nem hozhatja fel a mentségére a halandóságot. Megtanultam együtt élni a halállal, megtanultam szagolni, lenyelni, takarítottam utána, míg megtette lassú útját, de sose volt szükségem rá. Lehetett volna másmilyen az életem, de nem… De nem bántottam-e anyát? Az én kezem által halt meg. Most már nem mehetek ki, nem akadályozhatom meg, hogy kilépjen a nem létező kapun. Nem mondhatom: „Nézd, apa, ezt nem tehetjük, be kell vinnünk a kórházba, mellette kell maradnunk, te és Roz bementek Trinkhez, én pedig anyával maradok…” És ugyan miért tettem volna? Hogy kijöhessen a kórházból, úgy, ahogy egyszer már megtette? Kidumálta magát, megjátszotta az épelméjűt, az okost, az elragadót, csak azért, hogy itthon ismét elterüljön részeg kábulatban, ismét ráessen a hősugárzóra, és úgy felhasítsa a homlokát, hogy a vére tócsában álljon a padlón? „Kétszer gyújtotta már fel az ágyát, itt nem hagyhatjuk… – mondta apám. Ez akkor volt? – Katrinka beteg, most fogják operálni, szükségem van rád!” Rám? És mit akartam én? Azt, hogy haljon már meg az anyám – legyen már vége a betegségének, a szenvedésének, a megaláztatásának, a nyomorúságának! Anya sírt. – Ezt ne! – Megrázkódtam. – Ez olcsó és hitvány! Mit csinálsz? Végigzabrálod az agyamat olyasmikért, amikre nincs is szükséged? – Mindig ott úszkálnak a látótered szélén – mondta mosolyogva. Olyan ragyogóan, tökéletesen fiatal volt, semmi kopás vagy ránc. Nyilvánvalóan ifjúságában ölték meg. Haragosan összevonta a szemöldökét. – Badarság! – mondta. – Olyan régen haltam meg, hogy nincs egy ifjú porcikám. Akkor változtam át ezzé, ezzé a „valamivé”, ahogyan gondolatban neveztél ma este, amikor nem bírtad elviselni, hogy ennyi bájt és eleganciát kell látnod, akkor lettem ez a „valami”, ezt a förtelem, ez a szellem, amikor őrangyalod, nagyszerű szimfonikus mestered élt, és engem tanított. – Nem hiszek neked. Te Beethovenről beszélsz. Gyűlöllek. – A tanárom volt! – Tajtékzott dühében. Őszintén beszélt. – Ez hozott ide hozzám? Hogy én is szeretem? – Nem, nekem nincs szükségem arra, hogy szeresd Beethovent, vagy gyászold a férjedet, vagy kiásd a lányodat! És el fogom fojtani a Maestrót, el fogom fojtani a zenémmel, úgy elfojtom, hogy mire végzünk, nem hallhatod őt, se gépből, se az emlékekből, se álmodban! – Jaj de kedves vagy! Öt is annyira szeretted, mint engem? – Mindössze azt fejtettem ki, hogy nem vagyok fiatal. Te pedig ne beszélj róla ezzel a kisajátító fölénnyel. És hogy mit szerettem, azt úgyse árulom el neked. – Bravó! – mondtam. – Mikor szűntél meg tanulni, mikor dobtad le a húst? Netán utána is gyepesedtél? Addig, amíg komplett fafejű fantom lett belőled? Hüledezve hátradőlt. Én is meghökkentem egy kicsit, de hát én is gyakran megijedtem a verbális áriáimtól. Azért, mert évekkel ezelőtt abbahagytam az ivást. Micsoda beszédeket tartottam, ha be voltam rúgva! Nem is emlékeztem a bor vagy a sör ízére, nem is szomjaztam rájuk. A tudatosságra és a hipnotikus álmokra szomjaztam, amelyekben úgy bolyongtam, mint a márványpalota álmában. Tudtam, hogy álmodom, és így egyszerre kaptam meg, ami a két világban a legjobb. – Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte.

80

Kizökkentem a más dolgok, más helyek révületéből. Felnéztem rá, az arcára összpontosítottam. Olyan tömörnek látszott, mint a szoba tárgyai, csak ő élt, és elegáns, szeretni való, irigylésre méltó volt. – Mit akarok, hogy mit tégy? – gúnyolódtam. – Miféle kérdés ez? Hogyhogy mit akarok? – Azt mondtad, hogy magányos vagy. Nohát most itt vagyok neked. Bár én elengedhetlek. Mehetek tovább… – Ne! – Nem is akartam. – Mosolya felvillant, majd rögtön elhalványult. Nagyon komolynak látszott, a szeme tágra nyílt. Felvonta sűrű fekete szemöldökét, ami gyönyörű, parancsoló kifejezést adott az arcának. – Jól van, tehát hozzám jöttél! – mondtam. – Úgy jöttél, mintha meg akartalak volna idézni. Egy hegedűs, ugyanaz, akivé szívvel-lélekkel akartam lenni valaha. Eljössz, de nem én teremtettelek. Egy másik tartományból jössz, éhes vagy és követelő. Dühös vagy, mert nem tudsz megőrjíteni, ugyanakkor vonz az az összetettség, amely meghiúsítja a terveidet. – Ezt elismerem. – No és mit gondolsz, mi fog történni, ha maradsz? Azt hiszed, hagyom, hogy megigézz, és visszavonszolj minden sírhoz, amelyre virágot szórtam valaha? Azt hiszed, hagyom, hogy lobogtasd előttem az elvesztett férjemet, ó, tudom én, hogy te kényszerítetted oda a gondolataimat hozzá az utóbbi órákban, mintha ő is meghalt volna, mint a többiek, és halott lenne a felesége, Chelsea, és a gyerekeik is? Gondolod, hogy hagyom? Élethalálharcot akarsz? Akkor készülj a vereségre. – Megtarthattad volna a férjedet – mondta halkan, töprengve. – Csak te túl büszke voltál. Neked kellett azt mondanod: „Igen, vedd feleségül Chelseát!” Téged nem lehetett elárulni. Neked kegyesnek, önfeláldozónak kellett lenned. – Chelsea gyereket várt Levtől! – Chelsea meg akarta ölni azt a gyereket. – Nem, nem akarta, és Lev sem akarta megölni! És a mi gyerekünk meghalt, és Lev akarta azt a gyereket, és akarta Chelseát, és Chelsea akarta őt! – Tehát te önérzetesen túladtál a férfin, akit szerettél suhanc kora óta, hogy győztesnek, parancsolónak, rendezőnek érezhesd magadat. – Na és? – kérdeztem. – Lev elment. Lev boldog. Három fia van, egy magas szőke, és egy ikerpár. Ez a ház tele van a képeikkel. Láttad őket a hálószobában? – Láttam. Sőt láttam őket a hallban is, szentté magasztalt anyád régi szépiafotóival együtt, amelyeken még csak gyönyörű, tizenhárom éves kislány. Évzárói virágcsokrot fog, és nincs melle. – Na jó, akkor mihez kezdünk? Mert azt nem tűröm, hogy ezt műveld velem. Elfordult. Halkan zümmögött. Felvette a térdéről a hegedűt, és nagyon óvatosan feltette az asztalra. Mellé helyezte a vonót. Bal kezével megfogta a hegedű nyakát. Tekintete lassan megkereste a kanapé fölött Lev képét a virágokról. Ezt Lev festette nekem ajándékba, a férjem, a költő, a festő, egy magas, kék szemű fiú apja. – Nem, nem fogok erre gondolni! – mondtam. Bámultam a hegedűt. Stradivari? És Beethoven volt a tanítója? – Ne gúnyolj, Triana! – mondta. – Az volt, és tanultam Mozartnál is, amikor kicsi voltam, olyan apró gyerek, hogy nem is emlékszem rá. A Maestro volt a tanítóm! Lángba borult az arca. – Te semmit sem tudsz rólam! Te semmit sem tudsz arról a világról, amelyből engem kitéptek! Zsúfolásig a könyvtárad annak a kornak a történelméről, zeneszerzőiről,

81

festőiről, építészeiről szóló munkákkal, igen, megemlítik bennük még az apámat is, a műbarátot, bőkezű pártfogóját a Maestrónak, aki az én tanárom volt! Elakadt a szava. Elfordult. – Aha, én tehát emlékezzek és szenvedjek, de te aztán nem! – mondtam. – Értem! Csak dicsekszel, férfiszokás szerint. – Nem értesz te semmit – mondta. – Én csak azt akarom, hogy te, éppen te, aki úgy imádod ezeket a neveket – Mozartot, Beethovent –, mintha házi szentjeid volnának, te tudd, hogy én ismertem ezeket az embereket! Hogy hol vannak most, azt nem tudom, de én itt vagyok, veled. – Igen, így van, ahogy mondtad, és ahogy én mondtam, de akkor mit tegyünk? Tudod, hogy akárhányszor meglephetsz, de nem engedek még egyszer a varázslatnak. Ha pedig álmodom a tengerről és a hullámverésről, azt álmodom-e, amit te… – Az álmodról nem beszélünk? – Miért? Az netán egy ajtó a te világodba? – Nekem nincsen világom. Bujdosó vagyok a te világodban. – Volt világod, van történeted, események láncolatát vonszolod magad után. Annak az álomnak belőled kell jönnie, mert én sose jártam azon a helyen. Lehajtotta a fejét, gondolkozott. Jobb kezének ujjai doboltak az asztalon. – Emlékszel? – kérdezte kaján mosollyal. Ő nézett fel rám, holott sokkal magasabb volt nálam. – Emlékszel, hogy a lányod halála után volt egy Susan nevű barátnőd? – Sok barátnőm volt a lányom halála után, jó barátnők, és közöttük négyen hallgattak a Susan vagy Suzanne vagy Sue névre. Volt Susan Mandel, a régi iskolatársam; volt Susie Ryder, vigasztalóm és szövetségesem. Volt Suzanne Clark… – Nem, egyik sem volt ezek közül. Bár igaz, amit mondasz: nálad gyakran állnak össze fürtbe a nőismerősök. Emlékszel az egyetemi Annákra? Hárman voltak, és mennyit viccelődtek azon, hogy a te neved Triana, ami Három Annát jelent! De most nem róluk akarok beszélni. – Miért nem? Ezek kedves emlékek. – Akkor hol vannak most ezek a barátnők, főleg a negyedik? Susan? – Miért nem beszélsz érthetően? Melyik Susanra gondolsz, én nem is… – A déli Susanra, a vörös hajúra, aki ismerte Lilyt… – Ó, az Lily barátnője volt, az a Susan. Fölöttünk lakott az emeleten, volt egy Lilyvel egykorú lánya, és… – Miért nem beszélsz őszintén? Miért kell indulatoskodnod? Miért nem mondod el nekem? Az a nő szerette Lilyt, aki szívesen feljárt hozzá, elüldögélt nála, rajzolgatott, és az a nő írt neked, évekkel Lily halála után, amikor te már visszaköltöztél New Orleansba. Az a Susan, aki annyira szerette a lányodat, az a Susan azt mondta, hogy a lányod más testben született újjá. Emlékszel? – Homályosan. Jobb erre gondolni, mint arra az időre, amikor még együtt voltak, mert azóta az egyik meghalt. Badarságnak tartottam a levelet. Újjászületnek az emberek? Ilyen titkokat akarsz elárulni nekem? – Soha, és egyébként sem tudom. Létezésem egyetlen folyamatos stratégia. Csak azt tudom, hogy az életem örökös bujdosás, hol itt vagyok, hol ott, hol amott, és ennek soha sincs vége, és azok, akiket szeretek vagy meggyűlölök, meghalnak, de én maradok. Ennyit tudok. Egyetlen lélek lángnyelve sem szökkent a magasba előttem, hogy közölje velem, miszerint ő az újramegtestesülése valakinek, aki bántott engem, bántott engem… – Folytasd. Hallgatlak. – Tehát, emlékszel Susanra, és arra, amit írt.

82

– Igen, hogy Lily újjászületett egy másik országban. Ah! – Elakadt a lélegzetem a megrendüléstől. – Tehát ezt láttatod velem az álomban, egy országot, ahol még sose jártam, ahol Lily él. Ezt akarod elhitetni velem? – Nem – mondta. – Mindössze azzal a ténnyel akarlak szembesíteni, hogy sose mentél el megkeresni Lilyt. – Eh, ez már megint olyan ugratás, aminek ezer módját ismered. Ki bántott téged? Ki sütötte el azokat a lőfegyvereket, amelyeknek hangját hallottad halálod pillanatában? Nem akarod elmondani? – Úgy, ahogy Lev beszámolt neked a nőiről? Hogy Lily betegsége alatt egymásnak adták nála a kilincset a lányok, akik mind őt akarták vigasztalni, a haldokló gyermek apját? – Te mocskos ördög! – mondtam. – Nem győzlek szóval. Azok a lányok csak rövid időre kellettek neki, és különben sem szerette őket, én pedig ittam. Ittam! Elhíztam? Na és! De hát ez értelmetlen. Vagy ezt akarod? Nincsen ítéletnap. Nem hiszek benne. És ugyanezzel a hitemmel veszett oda minden más hitem a gyónásban vagy az önvédelemben. Menj innen! Visszakapcsolom a zenét. Akkor mit fogsz tenni? Összetöröd a lejátszót? Van másik. El tudom énekelni Beethovent. Emlékezetből el tudom énekelni a hegedűconcertót. – Ne merészeld ezt tenni! – Miért? Lemezekkel várnak a pokolban? – Honnan tudhatnám, Triana? – kérdezte váratlan szelídséggel. – Honnan tudhatnám, mi van a pokolban? Te azt képzeled a kárhozatomnak, amit magadnak akarsz. – Sokkal jobbnak tűnik, mint az örök tűz, ha a véleményemre vagy kíváncsi. De én akkor játszok magamnak Beethovent, az én őrangyalomat, amikor nekem úgy tetszik, és el fogom énekelni, amire emlékszem, akkor is, ha elfuserálom a hangszínt, a kulcsot, a dallamot… Előrehajolt. Mielőtt észbe kaphattam volna, már le is sütöttem a szememet. Az asztalt néztem, és mérhetetlen nyomorúság lett úrrá rajtam. Úgy szorongatta a torkomat, hogy nem kaptam levegőt. A hegedű. Isaac Stern a hangversenyteremben, az én gyerekes bizonyosságom, hogy én is lehetek ilyen nagy… Ne, ne csináld! A hegedűre néztem. Kinyújtottam a kezemet. A kísértet nem mozdult. Nem ér át az asztalon a karom. Felálltam, megkerültem az asztalt. Egész idő alatt figyelt, úgy, mint aki valamilyen trükkre számít tőlem. Talán azt is terveztem. Csak még nem voltak trükkjeim, semmi olyasmi, amivel érdemes lett volna megpróbálkozni. Megérintettem a hegedűt. Leültem mellé. A kísértet visszahúzta a jobbját, hogy ne legyen utamban, hogy megérinthessem a hegedűt. Sőt, noha nem engedte el a hegedű nyakát és a vonót, még kissé közelebb is tolta hozzám a hangszert. – Stradivari – mondtam. – Igen. Egy a sok közül, amelyeken valaha játszottam, csak egy a sok közül, és most már kísértet velem együtt, ugyanolyan fantom, mint amilyen fantom vagyok én. De erős. Ugyanúgy önmaga, mint ahogy én is az vagyok. Ugyanolyan Stradivari ebben a tartományban, mint amilyen az volt a való életben. Szeretettel nézte a hangszert. – Úgy is mondhatnád, hogy érte haltam meg. – Rám pillantott. – Susan levele után hogyhogy nem indultál el megkeresni a lányod újjászületett lelkét?

83

– Nem hittem a levélnek. Eldobtam. Ostobaságnak tartottam. Sajnáltam Susant, de erre nem válaszolhattam. A szeme felragyogott. Ravaszul mosolygott. – Szerintem hazudsz. Féltékeny voltál. – Mi az ördögre lettem volna féltékeny attól, hogy egy régi barátnőmnek elment az esze? Nem láttam Susant évek óta; azt se tudom, hol van most… – De azért féltékeny voltál, és emésztett a harag. Féltékenyebb voltál rá, mint Levre és az összes nőjére! – Ezt el fogod magyarázni. – Örömmel. Kínpadra feszített az irigység, mert újra megtestesült lányod Susannak mutatta meg magát, és nem neked! Ez járt az eszedben. Nem lehet igaz, mert hogy lehetne erősebb Susan és Lily kapcsolata! Ezt érezted. Fel voltál háborodva. Gőg, ugyanaz a gőg, amellyel odalökted a férjedet, holott Lev akkoriban azt se tudta, fiú-e vagy lány, beteg volt a gyásztól, amikor… Nem feleltem. Szóról szóra igaza volt. A kínok kínját éltem át a puszta gondolattól, hogy valaki ilyet mer állítani! Ezt a meghitt kapcsolatot az én elveszett lányommal! Hogy ez a nyilvánvalóan megkergült Susan erről képzelegjen, hogy az új testet öltött Lily neki jelenik meg, és nem nekem! Igaza volt a kísértetnek. Milyen mérhetetlenül ostoba voltam. És hogy szerette Susant Lily! Ó, az a ragaszkodás! – Tehát kijátszottál egy újabb kártyát. Na és akkor mi van? – A hegedűért nyúltam. Nem engedte el, sőt, még szorosabban markolta. Megsimogattam a hegedűt, de ő nem engedte, hogy elmozdítsam. Figyelt. A Stradivari olyan volt, mintha létezne. Nagyszerű volt, ragyogott, öntörvényű csoda volt még így, némán is. Ó, bár megfoghatnám! Bár a kezembe foghatnék egy ilyen régi, gyönyörű hegedűt! – Gondolom, ez kiváltság? – kérdeztem epésen. Ne gondolj Susanra és a meséjére Lily újjászületéséről. – Igen, kiváltság… de te megérdemelsz ennyit. – Miért? – Mert talán jobban szereted a hangját minden halandó nőnél, akinek valaha is játszottam. – Még Beethovennél is? – Süket volt, Triana – súgta. Fölnevettem. Hát persze! Beethoven süket volt! Köztudott tény, mint az, hogy Rembrandt holland, vagy Leonardo da Vinci lángész. Halkan nevettem. – Hát ez vicces, hogy ilyet elfelejtsek! Nem találta viccesnek. – Hadd fogjam meg! – Nem engedem. – De hát most mondtad… – Mit mondtam? A kiváltság nem terjed odáig. Nem foghatod meg. Megérintheted, ennél többet nem szabad. Azt hiszed, megengedném egy magadfajta kreatúrának, hogy akár csak egy húrját megpendítse? Meg ne próbáld! – Te nyilván dühöngve haltál meg. – Úgy. – És te, a tanítvány, mit gondoltál Beethovenről, aki nem hallhatta a játékodat? Mi volt róla a véleményed?

84

– Imádtam – suttogta. – Úgy imádtam, ahogyan te imádod gondolatban, noha nem ismerted. Csak én ismertem, én, aki szellem voltam, mire meghalt. Láttam a sírját. Azt hittem, amikor beléptem abba a régi temetőbe, hogy ott fogok meghalni a gyásztól, az iszonyattól, mert ő meghalt, már csak sírköve van… de nem bírtam… Minden gyűlölködés eltűnt az arcáról. – És olyan gyorsan történt. Ebben a tartományban így szokott. Gyorsan zajlanak a dolgok. Vagy a végtelenségig elnyúlnak. Éveket töltöttem valamiféle ködben. Később, sokkal később értesültem az élők karattyolásából a nagy temetésről: hogy miként vitték Beethoven koporsóját az utcákon. Ó, Bécs szereti a díszes temetéseket, nagyon szereti őket, és most már az én Maestrómnak is megvan a méltó emlékműve. – Alig hallatszott a hangja. – Hogy sírtam annál a régi sírnál! – Tekintete elrévedt, de egy pillanatra sem engedte el a hegedűt. – Emlékszel, hogy amikor a lányod meghalt, azt akartad, hogy az egész világ tudja? – Igen, vagy hogy álljon meg egy másodpercre gondolkozni… vagy mit tudom én. – És a kaliforniai barátaid közül egy se tudta, hogy kell végigülni egy szimpla halotti misét, és a felük leszakadt a temetési menetből, mert képtelenek voltak követni a halottas kocsit a sztrádán. – Na és? – Na és, imádott Maestródnak olyan temetés jutott, amilyet te szerettél volna. – Igen, és ő Beethoven, és te ismerted, és én ismerem. De mi most Lily? Lily micsoda? Por? Hamu? Sebzetten, sajnálkozva nézett. A hangom nem volt sem éles, sem haragos. – Por, hamu, egy arc, amelyre tökéletesen emlékszem. Kerek, a homloka magas, mint az anyámé, nem olyan, mint az enyém, ó, az anyám arca! Szeretek rá gondolni. Szívesen emlékezem rá, hogy milyen gyönyörű volt… – És mikor Lily haja kihullott, és sírt? – Akkor is gyönyörű volt. Tudod te azt. Te gyönyörű voltál, amikor meghaltál? – Nem. A hegedű selymes és tökéletes volt. – Ezerhatszázkilencvenben készítették – mondta a szellem. – A születésem előtt, jóval a születésem előtt. Apám vásárolta egy embertől Moszkvában, ahol sose jártam, és sose mennék. Imádattal néztem a hegedűt. Az egész világon semmi sem érdekelt ennyire, nem érdekelt, hogy valódi-e vagy fantom vagy hamisítvány. – Valódi és szellem – helyesbített. – Apámnak húsz Stradivarija volt, húsz csoda, de egy sem volt olyan csodás, mint ez, a hosszú hegedű. – Húsz? Nem hiszek neked! – böktem ki. Magam se tudtam, miért. Dühből. – Féltékenységből, mert neked nincs tehetséged – mondta. Észrevettem, hogy bizonytalan. Nem tudja, hogy gyűlöl-e vagy szeret, csak azt tudja, hogy kétségbeesetten szüksége van rám. – Nem rád – vitatkozott –, csak valakire. – Valakire, aki szereti ezt? – kérdeztem. – Ezt a hegedűt, és tudja, róla, hogy ez a „hosszú Stradivari”, amelyet az idős mester az élete alkonyán alkotott? Amikor megszabadult Amati hatásától? Szomorúan, gyöngéden mosolygott. Nem, ennél az valami rosszabb valami mélyebb volt – fájdalom, vagy talán hála? – Tökéletes f-bevágások – mondtam halkan, tisztelettel. Végigfuttattam az ujjaimat a hangszer testén. – Ne nyúljunk a húrokhoz. – Ne bizony – mondta. – De továbbra is… továbbra is megsimogathatod. – Most te sírsz? Igazi könnyeket?

85

Komiszul akartam mondani, de elfolyt belőle az erő. Csak néztem a hegedűt, és arra gondoltam, milyen előkelő, milyen megmagyarázhatatlan. Próbáld elmondani valakinek, aki sose hallotta, hogy milyen hangot ad a hegedű, és gondolj bele, hány nemzedék halt meg úgy, hogy sose hallotta a hegedű szavát! A könnyek jól álltak a kísértet hosszú vágású, mélyen ülő szeméhez. Nem próbálta visszafojtani őket. Lehet, hogy tudatosan gerjesztette a könnyeket, úgy, ahogyan az egész képét. – Hiszen ha olyan egyszerű lenne – mondta. – Sötét lakk. – Nézegettem a hegedűt. – Ez is elárulja a korát, és a hátát két darabból állították össze, láttam már ilyet, és a fája olasz. – Nem – mondta – habár sok Stradivari készült olasz fából. – Köszörülnie kellett a torkán, vagy annak a látszatán, hogy beszélni tudjon. – Ez a hosszú hegedű, igen, ebben igazad van; a neve stretto lungo. – Hogy ennyi tudás lehessen a fejedben – mondta őszintén, majdnem kedvesen. – Ennyi részletet tudhass Beethovenről és Mozartról, akiket sírva, a párnádat markolászva hallgatsz… – Értem – mondtam. – Ne felejtsd el a bolond oroszt, ahogy kíméletlenül nevezted. Az én Csajkovszkijomat. Egész jól játszottad. – No és mi jó származott a tudásodból, Mozart és Beethoven leveleinek olvasásából? Mire jutottál azzal, hogy elmerültél Csajkovszkij életének szennyes részleteiben? Mi vagy te? Ki vagy te? – A tudás az én társaságom – mondtam lassan és nyugodtan, egyszerre címezve a szavakat neki és magamnak. – Ugyanolyan társaság, amilyen le vagy. – Előrehajoltam, a lehető legközelebb a hegedűhöz. A csillár gyatrán világított, de így is láttam az fbevágáson át a kerek címét, azon az AS monogramot és a tökéletesen olvasható évszámot: 1690. Nem csókoltam meg a hegedűt; útszéli ordenáréság volt még a gondolata is. Csak fogni akartam, a vállamhoz akartam illeszteni, legalább ennyit tudtam, hogy mit kell csinálni, érezni akartam a bal kezem ujjai között. – Soha! – Jól van – sóhajtottam. – Paganininek két Stradivarija volt, amikor megismertem, de egy sem volt olyan jó, mint ez. – Ismerted őt is? – Ó, igen; úgy is fogalmazhatnánk, hogy akarata ellenére jelentős szerepet játszott bukásomban. Sose tudta meg, mi lett velem. Ám én figyeltem a sötét fátyol mögül, megfigyeltem egyszer-kétszer, ennél többet nem bírtam elviselni, és különben is, nekem nem volt idő. Ám Paganininek sose volt ilyen kiváló hegedűje… – Aha… neked meg húsz volt. – Az apám házában, mint már mondtam. Használd, amit összeolvastál. Tudod, milyen volt az akkori Bécs. Hallottál a hercegekről, akiknek saját zenekaruk volt. Ne légy már ilyen ostoba! – És te csak ezért haltál meg? – Meghaltam volna bármelyikért – mondta. Végigjártatta pillantását a hangszeren. – Majdnem meg is haltam értük. De ez az enyém volt, legalábbis így mondtuk, habár én csak a fia voltam a ház urának. Mindegyiken játszottam – mondta mélán. – Te csakugyan meghaltál ezért a hegedűért? – Igen! És a hegedülés szenvedélyéért! Meg is őrültem volna, ha olyan tehetségtelen hülyének, olyan hétköznapi embernek születek, mint te! Kész csoda, hogy te nem bolondulsz bele!

86

Azonnal megbánta. Már-már bocsánatkérően nézett rám. – Viszont azt elismerem, hogy kevesen tudnak úgy hallgatni, mint te. – Köszönöm – mondtam. – Kevesen értették meg annyira a zene nyelvét, mint te. – Köszönöm – suttogtam. – Kevesen voltak… ilyen nagyravágyók. – Zavartan, majdnem tanácstalanul nézte a hegedűt. Nem szóltam. Ideges lett. Mereven bámult rám. – És a vonó? – Hirtelen megijedtem, hogy ismét elmegy, eltűnik, csak hogy bosszút álljon rajtam. – A vonót is a nagy Stradivari készítette? – Talán, bár ez kétséges. Nem nagyon bajlódott vonókkal. De hát ezt te is tudod. Ez lehet az övé, és természetesen felismered a fát. – Ismét elmosolyodott, bizalmasan, kissé csodálkozva. – Igen? Szerintem meg nem – mondtam. – Miféle fa ez? – Megérintettem a vonót, a hosszú, széles vonót. – Széles, nagyon széles, szélesebb, mint a modernek. – Hogy szebb legyen a hangja. – Megszemlélte a vonót. – Jó megfigyelő vagy. – Ez nyilvánvaló. Akárki észrevette volna. Bizonyos vagyok benne, hogy a kápolnai hallgatóságnak is feltűnt a széles vonó. – Abban csak ne légy olyan biztos, hogy miket vettek észre. Tudod, miért ilyen széles? – Hogy a lószőr és a fa nehezebben érintkezzék, és metszőbb hangokat játszhass. – Metszően – ismételte mosolyogva. – Metszően. Ó, én sose gondoltam rá így. – Gyakran valósággal támadsz, lecsapsz vele. Ehhez enyhén konkáv vonó szükséges, ugye? Milyen fából van? Valami különlegesből? Erre nem emlékszem. Valamikor tudtam ezeket a dolgokat. Mondd el! – Szívesen – felelte. – A készítőjét nem ismerem, de a fát, azt igen, ismertem életemben is. Pernambuco-fa. – Úgy figyelt, mintha várna valamire. – Nem pendít meg ez egy húrt? Pernambuco. Nem jut eszedbe semmi? – Mi az a pernambuco? Nem… – Brazilfa – mondta. – Csak Brazíliából lehetett beszerezni, amikor ez a vonó készült. Brazíliából. – Aha – mondtam. Hirtelen láttam a széles tengert, a sziporkázó tengert, a holdfény zománcát, azután a hatalmas hullámverést. Olyan erős kép volt, hogy kioltotta a kísértetet, ám aztán éreztem, ahogy ráteszi a kezét az enyémre. Láttam őt. Láttam a hegedűt. – Nem emlékszel? Gondolkozz! – Miről? – kérdeztem. – Látok egy homokpartot. Látok egy óceánt. Hullamokat látok. – Látod a várost, ahol Susan barátnőd állítása szerint újjászületett a lányod – mondta élesen. – Brazília… – Ránéztem. – Rióban, ó, igen! Ezt írta Susan, hogy Lily… – …brazil muzsikus. Az, ami te akartál lenni mindig. Muzsikus, emlékszel? Lily egy brazíliai muzsikusban testesült meg újra. – Megmondtam, hogy kidobtam a levelet! Sose láttam Brazíliát, miért akarod, hogy lássam? – Nem akarom! – De igen! – Nem!

87

– Akkor én miért látom? Miért ébresztesz fel, ha a vizet és a partot látom? Miért álmodtam róla? Miért látom most is? Nem emlékeztem Susan levelének erre a részére. Nem tudtam, mit jelent a pernambuco. Sose jártam… – Már megint hazudsz, de ártatlan vagy – mondta. – Csakugyan nem tudod. Memóriádban vannak irgalmas szakadások vagy kopások. Brazília patrónusa Szent Sebestyén. Felnézett az olasz remekműre, Karl Szent Sebestyénjére a kandalló fölött. – Emlékszel, hogy Karl el akart utazni Brazíliába? Ott akarta befejezni a Szent Sebestyénről szóló munkáját; össze akarta gyűjteni a vértanú portugál ábrázolásait. De te azt mondtad, hogy inkább nem mész. Ez fájt. Nem bírtam válaszolni. Ezt mondtam Karlnak, csalódást okoztam neki, ő pedig soha többé nem lett annyira jól, hogy megkockáztathassa az utazást. – Ó, magát hibáztatja, természetesen! – mondta a kísértet. – Azért nem akartál menni, mert Susan ezt a helyet említette a levelében. – Nem emlékszem. – Ó, dehogynem emlékszel! Ha nem emlékeznél, én se tudnám. – Én nem találhatok ki egy olyan tengert, amely a brazil partra döng. Valami rosszabbat, jellegzetesebbet kell találnod. Vagy el kell oldanod magadtól, mert nem akarod, hogy lássam, és ez csak azt jelentheti… – Hagyd abba ezt az ostoba analízist! Visszahőköltem. A fájdalom egyelőre legyőzött. Szólni sem tudtam tőle. Karl el akart menni Rióba, és fiatalságomban nekem is sokszor volt mehetnékem, le, délre, Brazíliába, Bolíviába, Chilébe, Peruba, ezekre az irreális helyekre, és Susan azt írta abban a levélben, hogy Lily Rióban született újjá, és volt még valami más is, valamilyen töredék, valamilyen részlet… – A lányok – mondta a szellem. Eszembe jutott. A berkeleyi házban Susan fölött lakott a szépséges brazil nő és a két lánya. Hogy mondogatták, amikor elutaztak: „Lily, sose felejtünk el téged!” Valamelyik brazíliai egyetemről jöttek. Nem is egy ilyen család volt. Elmentem a bankba, hoztam ezüstdollárt, adtam ötöt mindegyiknek, azoknak a gyönyörű lányoknak. Mély torokhangjuk volt, és bársonyos… ó, igen, ez az a kiejtés az álomból! A fantomra néztem. A márványtemplomban portugálul beszéltek. A kísértet vad haraggal felállt. Elrántotta a hegedűt. – Vesd bele magadat a szenvedésbe! Miért nem teszed? Adtál nekik ezüstdollárt, és ők megcsókolták Lilyt, akiről tudták, hogy haldoklik, de te azt hitted, hogy Lily nem tudja. Anyáskodó barátnője, Susan, csak a halála után mondta el neked, hogy Lily egész idő alatt tudta, hogy meg fog halni. – Nem tűröm, esküszöm, nem tűröm! – Felugrottam. – Előbb űzlek ki, mint egy olcsó vacak ördögöt, mielőtt eltűrném, hogy ezt csináld velem! – Te csinálod magaddal. – Messzire mész, túl messzire mész az önző céljaid szolgálatában! Én emlékszem a lányomra, és ez elég, én… – Mi az? Befekszel hozzá a képzelt sírgödörbe? Mit gondolsz, az én sírom milyen? – Van egyáltalán? – Nem tudom – mondta. – Sose kerestem. Engem különben sem temettek volna szentelt földbe, fejemhez sem állítottak volna sírkövet. – Olyan szomorúnak és megtörtnek látszol, amilyennek én érzem magamat.

88

– Ki van zárva! Jó kis pár vagyunk! Visszahőkölt, mintha félne tőlem, a melléhez szorította a hegedűt. Hallottam, hogy tompán üt az óra, az egyik óra a sok közül, talán a leghangosabb, amelyik az ebédlőben van. Órák teltek el, órák óta párbajoztunk. Ránéztem a fantomra, és felütötte bennem a fejét a förtelmes, bosszúálló rosszindulat. Nem elég, hogy ismeri a titkaimat, még ki is halássza őket! Játszik velük! A hegedűért nyúltam. Visszahőkölt. – Ne! – Miért ne? Elhalványulsz, ha kiadod a kezedből? – Ez az enyém! – mondta. – Magammal vittem a halálba, és nálam marad! Már nem kérdezem, miért. Már nem kérdezek semmit! – Aha. No és ha törött, repedt, horpadt? – Az nem lehet. – Hát nekem pedig úgy tűnik, hogy igenis lehet olyan! – Ostoba és őrült vagy! – Fáradt vagyok – mondtam. – Te abbahagytad a sírást, most rajtam a sor. Otthagytam. Kinyitottam az ebédlőbe vezető ajtót. Innen kiláttam a ház hátsó ablakain. Magas babérmeggyek álltak a kerítésnél, a kápolnához tartozó paplak ellenfényében. A levelek villámmá törték a villanyfényt, úgy mozogtak, mintha fújna a szél. Nem is vettem észre, hogy feltámadt a szél, holott ez a nagy ház minden légmozgástól recseg-ropog. De már hallottam is, ahogy kocogtatja az ablakszemeket, és oson a padlódeszka alatt. – Ó, Istenem! – mondtam. Háttal álltam a fantomnak. Hallottam, ahogy óvatosan közeledik. – Igen, sírj! – mondta. – Mi a rossz abban? Ránéztem. Nagyon emberinek tűnt abban a pillanatban. – Én másfajta zenét szeretek – mondtam. – Te is tudod. Szép kis poklot kerekítettél kettőnknek ebből a dologból! – Úgy véled, hogy jobb kötés is lehetséges? – Őszinte volt a hangja. Őszintének látszott. – Hogy engem ebben az előrehaladott állapotban, az élettől ennyire elidegenedve mással is meg lehetne nyerni, például, teszem azt, szeretettel? Nem, bennem nincs elég forróság a szeretethez! Azóta az éjszaka óta nem, amelyen elhagytam a húst, és magammal hoztam ezt a hangszert. – Eh, te is sírni akarsz. Sírj! – Nem! – mondta. Hátrált. Visszanéztem a zöld levelekre. A lámpák hirtelen kialudtak. Ez jelent valamit. Ez egy bizonyos órát jelent. Ebben az időpontban a világítás automatikusan kialszik az egyik helyen, és automatikusan felgyúl a másikon. Nem hallottam hangot a házban. Althea és Lacomb aludt. Nem, Althea kimenős ma este, csak reggel jön vissza. Lacomb lement aludni az alagsorba, mert ott nyugodtan dohányozhat, nem fogok émelyegni a szagától. A ház üres volt. – Nem, mert mi ketten itt vagyunk – súgta a fülembe. – Stefan? – kérdeztem. Úgy ejtettem ki, ahogy Miss Hardy, az első szótagra helyezve a hangsúlyt. Arca kisimult, felragyogott. – A te életed rövid – mondta. – Miért nem sajnálsz engem, akinek a nyomorúsága örökké tart?

89

– Hát akkor játssz nekem. Játssz nekem, engedj álmodnom és emlékeznem, anélkül, hogy orrolnom kelljen rád. Vagy muszáj gyűlölnöm? Beéred most az egyszer a boldogtalansággal? Ezt nem bírta. Olyan volt, mint egy meggyötört gyerek. Ennyi erővel pofon csaphattam volna. Amikor felnézett, üveges volt a szeme, és remegett a szája. – Nagyon fiatalon haltál meg – mondtam. – Nem voltam olyan fiatal, mint a te Lilyd – válaszolta epésen, gyűlölködve, de alig bírta hallhatóvá tenni a szavakat. – Hogy mondták neked a papok? Még „az értelem korát” sem érte el? Néztük egymást Lilyvel, fogtam az ölemben, hallgattam koraérett, csípős, csúfondáros csacsogását, amelyet a szenvedés táplált, és az olyan nyelvet megoldó gyógyszerek, mint a Dilantin. Lily, az én fényes csillagom, pohárköszöntőt mond a barátaink egészségére, a feje tükörsima, a mosolya olyan bájos, hogy még én is hálás voltam, amiért ilyen élesen láthatom az emlékeim között. Ó, igen, és a mosoly! Látni akarom, és hallani akarom a nevetését, amely olyan, mintha valami vígan bukfencezne lefelé a domboldalon. Eszembe jut egy beszélgetés: – Christopher fiam nevet így, ilyen jóízűen! – mondta Lev még az ikrek születése előtt, amikor ő és Chelsea közösen telefonáltak, és mindhárman sírtunk a boldogságtól. Lassan keresztülvágtam az ebédlőn. A lámpákat rendesen lekapcsolták éjszakára. Csupán a hálószobám előtti fülkében égett a villany. Bementem. A szellem követte minden léptemet. Nesztelenül osont mögöttem, mint egy hatalmas árnyék, egy sötétségből szabott palást. De mikor láttam sebzett arcát, kiszolgáltatottságát, azt gondoltam: Istenem, ne engedd, hogy ezt most megtudja, de ő is olyan, mint a többiek. Haldoklik, szüksége van rám. Ez puszta sértés, amellyel szurkálhatom. Ez az igazság. Értetlenül figyelt. Szerettem volna ledobni a bársonytunikát, a selyemszoknyát. Szabadulni szerettem volna mindentől, ami megkötött. Bő hálóinget szerettem volna venni, azután be szerettem volna bújni az ágyba, hogy álmodhassak az álomsírokról és az álombeli holtaktól. Kimelegedtem, zilált voltam, de nem fáradtam el. Nem, egy percre sem fáradtam el. Olyan harciasan vártam a csatát, mintha most az egyszer győzhetnék! De milyen lenne itt a győzelem? Szenvedne Stefan? Kívánhatom én ezt, akar egy ilyen undok, rideg, és a szó szoros értelmében nem evilági lénynek? De most nem rágódtam tovább ezen a fiatal valamin. Még egyszer tudomásul vettem vadul dobogó szívvel, hogy csakugyan itt van, és ha megőrültem, legalább az a biztonságom megvan, hogy rajta kívül senki sem férhet hozzám. Mert valami derengeni kezdett bennem, valami olyan rettenetes, hogy nem volt hónap, amelyben ne gondoljak rá, valami, ami úgy fúródott belem, mint egy hosszú üvegszilánk, mégsem meséltem még el senkinek, egy léleknek sem, még Levnek sem. Dideregtem. Leültem az ágyra, hátrébb akartam húzódni, de olyan magas volt, hogy a lábam nem érte volna a földet. Lemásztam az ágyról, megint kimentem a szobából. A szellem félreállt, hogy kiférjek. Éreztem kabátjának gyapjúszövetét. Még a haját is éreztem. Kinyújtottam a kezemet, és megmarkoltam a haját. – Mint a fekete selyem! – mondtam. – Eh, hagyj! – mondta. Kiszabadította magát. A haja síkos volt, és szikrázott, amikor kicsusszant megnyíló ujjaim közül.

90

Beugrott az ebédlőbe, egy hosszú szökkenéssel eltávolodott tőlem, és felemelte a vonót. Nem kellett feszesebbre húznia a pernambuco fán a lószőrt. Behunytam a szememet, hogy ne lássam őt és a világot, csak a múltat és az emléket. Ez neki szólt... olyan kicsi volt, olyan nehezen összeszedhető, és olyan kemény, mint a húsba hasító üvegcserép… De nem állhattam ellen. Mit veszíthettem? Még ez az elcsépelt, rút, kárhozott lény sem foszthat meg az ép eszemtől. Ha még mindig képes vagyok hipnotikus álmokra, fantomok teremtésére, akkor hadd jöjjön utánam a kísértet!

91

10 Együtt kezdtük. Azután elsodródtam. Ez a szégyentől fűtött szenvedés az enyém. Az emlék olyan alantas, hogy még a bánattal sem kapcsolható össze. Bánat. Ugyanebben a házban történt, ahol most álltunk. Stefan szonátát játszott nekem a mély húrokon, és nekem úgy rémlett, hogy nemcsak az elmémmel, de a szememmel is átlátok a múltba. A hosszú ebédlő másik végében álltam. Nyárszag volt, azoknak a nyaraknak a szaga, amikor még nem hűtötték gépek a házakat. Jellegzetesen égett szaga lett a fának, és képtelenség volt kiszellőztetni a durva ételek, a sonka és a káposzta bűzét. Ismertem egyáltalán házat, amelynek ne lett volna káposztaszaga? Persze a vízparti szegénynegyed kis házaira gondolok, amelyekben nyílegyenes vonalban nyílnak egymásból a szobák, a lombfűrészelt csipkékkel feldíszített házikókra az ír-német fertályon, ahonnan a rokonságom – jó, legalábbis egy része – származott, és ahova sűrűn jártunk anyával vagy apával. Kapaszkodtam a kezükbe, és a Kertváros fái, szabálytalan, árnyas udvarházai után vágyakoztam, míg mentünk a kopár, keskeny járdákon. Végül is a mienk nagy ház volt, még ha típusra tanya is: négy nagy helyiség a földszinten, apró szobák a gyerekeknek a beépített tetőtérben. Ám a földszinten óriásiak voltak a szobák, és azon az éjszakán, amelyre emlékeztem, vagy sose voltam képes elfelejteni, azon a megoszthatatlan éjszakán, a rút éjszakán olyan irdatlannak tűnt az ebédlő, amely elválasztott a fő hálószobától, hogy aligha lehettem idősebb nyolcévesnél. Igen, nyolc voltam, mert Katrinka már megszületett, és valahol az emeleten aludt. Baba volt, de már tudott mászni. Féltem éjszaka, és be akartam bújni anyám ágyába, ami egyáltalán nem volt szokatlan. Csak le kellett jönnöm a lépcsőn. Apám, aki régen hazajött a háborúból, éjszaka is dolgozott, akárcsak a testvérei. Összeesésig túlóráztak, hogy eltarthassák a családjukat. Nem érdekes, hogy hova ment ma éjszaka. Csak az az érdekes, hogy anya inni kezdett, és hogy nagyanyám meghalt, és elérkezett a félelem, a rettegés iszonyú, tompa nyomorúsága; tudtam, ismertem a homályt, amely elnyeléssel fenyegetett minden reményt. Mégis leosontam a lépcsőn ebbe az ebédlőbe, anyám lámpájának fényében bizakodva, mert még ha „gyengélkedik” is, ahogy akkor neveztük, még ha savanyú (értsd: alkoholszagú) lesz is a lehelete, és olyan mélyen fog aludni, hogy arra sem ébred fel, ha a fejét rázzák, akkor is meleg és világosság fogad a szobájában. Gyűlölte a sötétséget, félt tőle. Nem égett villany. Sehol se láttam világosságot. Szóljon zenéd a félelemről, a megsemmisítő félelemről, amellyel a gyermek rettegi, hogy fölfeslik a dolgok szövedéke, és nem lesz egész soha többé! Az is lehet, hogy akkor azt kívántam, bár sose születtem volna; csak nem voltak szavaim, amelyekkel kifejezzem. De azt tudtam, hogy ebben a szörnyű, szorongással és veszedelmekkel túlzsúfolt létben örökké a vigasz határain kívül kell bolyonganom; csukott szemmel vágyakoztam a felkelő nap, a társaság után, és az elsuhanó autók fényszóróinak látványában kerestem vigasztalást. Lejöttem a keskeny csigalépcsőn ebbe az ebédlőbe. Nézd, akkoriban azt a fekete tölgyfa tálalószekrényt használtuk, amelyre géppel faragtak fennhéjázó dudorokat. Az volt az egyetlen bútor, amelyet apa kiadott a háztól anya halála után, mondván, hogy anya holmija a „családjának” jár, mintha mi, a lányai,

92

nem tartoztunk volna anya családjához. Ám ezen az éjszakán még hosszú idő választott el a haláltól. A tálalószekrény állandó útjelző volt a rettegés térképén. Akkor még nem volt meg a pici Faye, aki a koplalástól szikkadtan szakadt ki a rothadó méh fekete levéből; még nem jött el a drága pici Faye, mint egy táncos lábú, égi küldött, hogy melegítsen, mulattasson, megnevettessen minket, Faye, aki olyan szép volt, akár a fényes napvilág, és az is maradt minden szenvedésben, Faye, aki órákig el tudta nézni a zöld levelek mozgását a szélben, Faye, aki mérgezett mételyből született, mégis mindenkit határtalan kedvességgel dédelgetett körül. Nem, ez még Faye előtt volt, ez a sivár bizonytalanság; olyan sötét volt, amilyen csak lehet a világ, és talán még a kor adta felismeréseknél is reménytelenebb, mert akkor nem volt segítő bölcsességem. Csak féltem és féltem! Faye talán már ott volt anya méhében azon az éjszakán. Ott lehetett. Anya folyton vérzett, amíg kihordta Faye-t. Mert ha igen, talán már akkor átitatta Faye-t az alkoholtól mérgezett vak világ nyomorúsága. Ver olyan erősen a részeg szíve, mint a másoké? Melegíti-e ugyanúgy az iszákos anya teste a várakozó parányi életcsírát, amely úszkálva igyekszik a tudatosság felé, sötét, kihűlt szobák felé, ahol félelem lapít a küszöb előtt? Vakrémület és boldogtalanság fog kezet abban a bűntudatos, félénk gyerekben, aki a retkes szobát kémleli. Nézd a dúsan faragott kandallót, rózsák a rőtes fán, festett kerete van a köveknek, lekapcsolt hősugárzó, mert a gázláng belekaphatna a kandallópárkányba. Nézd a magasban a stukkót, a nagystílű ajtók dölyfös keretét! A járművek árnyékokat dobnak a falakra. Koszos a ház. Az volt akkor, ki tagadhatná? Nem volt se porszívó, se mosógép, a sarkokban mindig felgyűlt a por. Reggelenként a hátán cipelte be varázslatosan fénylő rakományát a jeges, aki folyton sietett. A tej megbüdösödött a jégszekrényben. A konyhaasztal fehérre zománcozott lapján csótányok korzóztak. Kopogtass, mielőtt leülnél, hogy elszaladjanak. A poharakat mindig kiöblítettük használat előtt. Mezítláb és mocskosan futkostunk egész nyáron. A por bevette magát a szúnyoghálókba, amelyek egy idő után feketére rozsdásodtak. Ha pedig nyáron bekapcsolták az ablakokba épített ventilátort, az egyenesen behozta a házba a szennyet. Szállt a szenny az éjszakában, olyan magától értetődő természetességgel csorgott a faragott kacskaringókról és a kapocsvasakról, mint a kinti tölgyekről a moha. Ám ez így volt rendjén; végül is ekkora szobákat miként tarthatott volna tisztán anya? Neki álmai voltak, ő verset szeretett olvasni, bennünket pedig, az ő leánykáit, lángelméit, makkegészséges gyermekeit tilos volt terhelni a háztartás robotjával. Hagyta heggyé nőni a fürdőszoba padlóján a szennyest, inkább nekünk olvasott, és nevetett. De gyönyörűen tudott nevetni! A tárgyak méretei a földhöz lapítottak. Az élet is. Emlékszem apámra: áll a létra tetején, és görcsösen nyújtózkodva festi a tizennégy láb magas mennyezetet. Kit érdekel a hulló vakolat? A padláson korhadnak a gerendák, a ház évről évre mélyebben belesüllyed a földbe. Ez a kép elállította a szívverésemet. A ház sose volt teljesen tiszta, teljesen kész, teljesen jó: legyek nyüzsögtek a kamrában a koszos tányérokon, és valami odaégett a tűzhelyen. Erjedt és áporodott volt a mozdulatlan éjszakai levegő, amelyben jártam, miután szófogadatlanságomban felkeltem az ágyból, és mezítláb leosontam a földszintre, ahol rettegtem. Igen, rettegtem. Mert mi lesz, ha jön egy csótány vagy egy patkány? Vagy ha nem zárták be az ajtókat, és valaki betör, anya pedig olyan részeg, hogy nem ébreszthetem fel? És ha tűz üt ki? Igen, az a borzasztó tűz, amelytől halálosan féltem, amelynek a gondolatától nem szabadulhattam, olyan tűz, amely elemésztette azt a régi viktoriánus házat a Philip utca

93

és a Szent Károly út sarkán, olyan tűz, amely ennél az emléknél is előbb égette bele magát az agyamba, mert mintha a kiégett ház sötétségéből és gonoszságából szülelelt volna, magából a világunkból született volna, a mi tántorgó világunkból, ahol gyengéd szavak váltakoztak elbutult ridegséggel és durva nemtörődömséggel, ahol örökké csak halmozódtak a dolgok, amíg el nem hatalmasodott a káosz – ó, hogy lehet ház olyan sötét és komor, mint az a régi viktoriánus épület, az a dalmahodó szörnyeteg a sarkon, amely a valaha látott legnagyobb lángokban pusztult el! De mivel akadályozhatjuk meg, hogy ez történjék itt, ezekben a tágasabb szobákban, fehér oszlopok és vaskorlátok mögött? Nézd csak, anyánál ég a hősugárzó! Ég a vaskos lábú hősugárzója, apró gázláng nyaldossa a cifra vasrácsot. Túl közel van a falhoz. Túl közel. Tudtam. Tudtam, hogy ebben a házban a falak túlságosan felforrósodnak a hősugárzóktól. Már akkor tudtam. Nem lehetett nyár, és nem volt tél, vagy az volt? Vacogott a fogam a tudástól. Vacogott a fogam az emlékben, és vacogott most is, amikor hagytam, hogy Stefan zenéje kibontsa belőlem ezt a gyermekkori boldogtalanságot. Lassú, gyalogló zenét játszott, hasonlót a Kilencedik Szimfónia második tételéhez, csak borongósabbat annál, mintha velem lépkedne ezen a parketten, amely akkor nem csillogott, és le is mondtak róla, tekintve a kor műszaki lehetőségeit – 1950-ben volt? Nem. Láttam anyám szobájában a hősugárzót. Már a narancsszín lángok látványa elég volt, hogy összeránduljak, és eltakarjam a szememet, noha egy teljes szoba és egy fülke választott el tőlük. Ha tűz lesz, hogy hozom ki Katrinkát? Anya meg részeg. Hol van Rosalind? Nem szerepelt ebben az emlékben vagy fóbiában. Egyedül voltam, és tudtam, milyen ócskák a vezetékek; elég sokat emlegették előttem a vacsoraasztalnál. – Ez a ház csontszáraz – mondta egyszer apám. – Úgy égne, mint a gyújtós! – Mit mondtál? – kérdeztem. Anya rákezdte a megnyugtató hazugságokat. Ám még a gyenge hatvanas égők is hunyorogtak, ha vasalt, és ha berúgott, hajlamos volt elejteni a cigarettáját, vagy elfeledkezni a tüzes hajsütő vasról, a drótok elkoptak, az ócska konnektorok szikrákat hánytak, és mi lesz, ha tűz lesz, tűz, és én nem tudom kihozni Katrinkát a kiságyból, anya pedig majd köhög, köhögni fog a füstben, de nem tud segíteni, úgy fog köhögni, mint most. És végül, mint mindketten tudjuk, meg is gyilkoltam. Azon az éjszakán hallottam, hogyan küszködik azzal a csak rövid időszakokra csillapuló, örökös, húzó, dohányos köhögéssel; de nekem ez azt jelentette, hogy túl az ebédlő sötét sivatagán ébren van anya, olyannyira ébren van, hogy krákoghasson, köhöghessen, talán meg is engedi, hogy mellébújjak a takaró alá, habár egész nap részeg bódulatban aludt, igen, ma már tudom, hogy ez volt a helyzet, föl sem öltözött, csak feküdt egész nap a takaró alatt egy szál rózsaszín bugyiban, melltartó nélkül, a melle kicsi volt és apadt, noha egy teljes évig szoptatta Katrinkát, és a csupasz lába, amelyre ráhúztam a takarót, olyan göcsörtös volt a dagadt visszerektől, hogy rá se mertem nézni. Gyötrelem volt nézni azokat a bogos ércsimbókokat, „ez attól van, hogy kihordtam három gyereket”, mondta egyszer egy távolsági beszélgetésnél a telefonba Alicia nővérének, valamikor réges-régen… Mentem ezen a padlón, és rettegtem a széthullástól; valami olyan szörnyű fog előjönni a sötétségből, hogy nem bírom majd abbahagyni a sikoltást. El kellett jutnom anyához. Figyelmen kívül kellett hagynom a narancsszín lángokat és a tűztől való félelem dübdüb-dübörgését, a visszatérő képek körforgását, a házban gomolygó füstöt, egyszer már láttam olyat, amikor anya felgyújtotta a matracát, de akkor maga oltotta el. Oda kellett jutnom anyához. Az ő köhögése volt az egyetlen hang a házban, amely még üresebbnek

94

rémlett a nehézkes fekete tölgyfa bútoroktól: az öt püffedt láb tartotta asztaltól, a vastagon faragott ajtajú, régi tálalószekrénytől és a magas, foltos tükörtől. Kicsi korunkban Rosalind és én bemásztunk a tálalószekrénybe, a megmaradt porcelánok közé. Maradt még egy-két pohár is anyáék esküvőjéről. Ez akkor volt, amikor anya megengedte, hogy a falakra írjunk vagy rajzoljunk, és mindent összetörjünk. Azt akarta, hogy a gyerekei szabadok legyenek. Felragasztottuk a papírbabáinkat a falra az enyvvel, amelyet a Csatorna utcai vegyesboltban vásároltunk. Álomvilágot rendeztünk be számtalan szereplővel, volt Mary, Madene, volt Negyedfej Betty, és jött utánuk Katrinka kedvence, Dongó Doan, akin rengeteget nevettünk, mert olyan csiklandósan hangzott a neve, de az már később volt. Ebben az álomban nem volt más, csak anya és én… és anya köhögött a hálószobában, és én lábujjhegyen osontam feléje, és féltem, hogy talán annyira részeg lesz, hogy majd belecsapja hátracsukló fejét az ajtóba, és a szeme könnyekben fog úszni, mint a tehenek nagy, buta szeme a képeken, és az csúnya lesz, bár ez nem izgatott túlságosan, mert ez is megéri, ha odabújhatok mellé az ágyba. Nem bántam a kis pókhasát, a visszereit és a lógó mellét. Otthon gyakran csak egy bugyi és egy férfiing volt minden viselete: szeretett szabad lenni. Vannak dolgok, amelyeket soha, de soha nem mondasz el senkinek. Csupa rút, rémes dolog, például mikor beült székelni, szélesre tárta a vécé ajtaját, és ilyenkor szerette, ha mellette vagyunk, mert felolvasott nekünk, szélesre tárt fehér combjai között kilátszott az egész fanszőrzete, és Rosalind ilyeneket mondott: „Anya, az a szag, az a szag!”, anya pedig, egyik kezében a Reader’s Digest-tel, a másikban a cigarettájával, a mi gyönyörű anyánk a boltozatos homlokával és a nagy barna szemével kikacagta Rosalindot, aki el akart rohanni, aztán felolvasott nekünk még egy vicces, történetet a magazinból, és mi nevettünk. Mindig tudtam, hogy ki-ki más módon szeret székelni; az egyik bezárkózik, senkit sem tűr a közelében; a másik még ablakot sem tűr meg az árnyékszékben, a harmadik, mint anya, azt szereti, ha van valaki a közelben, valaki, akivel beszélgethessen. Miért? Nem érdekelt. Csak odajuthassak hozzá, elviselek minden csúnyaságot. Ő minden helyzetben tisztának és melegnek tűnt; hófehér, bársonyos bőrből sarjadt az a fényes haja, amelybe szerettem belefutni az ujjaimat. Lehet, hogy megfojtotta, de sose ronthatta meg a körülötte felgyűlő piszok. A beugró ajtajához osontam. Anya hálószobájában, amely most az enyém, egy szál vaságy volt akkor, az ágyban csupasz rugókra helyezett, csíkos matrac, amelyre anya olykor ráborított egy vékony fehér takarót, de többnyire csak a lepedő és a pokróc fedte. Az tűnt normális életnek, hogy a nagy, vastag, fehér bögrék, amelyekből a kávét isszuk, örökké csorbák; a törülköző rongyos; a cipő lyukas; és a fogunkra addig gyűlik a zöld lepedék, amíg apánk meg nem kérdezi: – Hát ti sose mostok fogat? Akkor egy időre került egy fogkefe, vagy akár kettő, sőt három, de még fogpor is, ám ezek a dolgok előbb-utóbb leestek a földre, vagy elvesztek, vagy elkallódtak, és az élet hömpölygött tovább a vastag szürke felhőben. Anyám kézzel mosott teknőben, úgy, ahogy nagyanyám csinálta, míg meg nem halt. Kilencszáznegyvenhét. Kilencszáznegyvennyolc. Kivittük a lepedőket az udvarra egy nagy vesszőkosárban; anya keze felpüffedt a csavarástól. Szerettem játszani a mosódeszkával. Felakasztottuk a lepedőket a kötélre, én fogtam a végét, nehogy beleessen a sárba, szeretek futkosni a tiszta lepedők között. Anya azt mondta közvetlenül a halála előtt, és itt most előreugrok legalább hét évet, azt mondta, hogy egy furcsa lényt látott az udvarban a lepedőkön, két pici, fekete lábat

95

látott, valami ördögi dologra célzott, és a szeme tágra nyílt közben. Tudtam, hogy meg fog őrülni. Hamarosan meg fog halni. Meg is halt. De azt majd csak jóval később gondolom, hogy anya is meghalhat, úgy, mint a nagyanyánk. Nyolcévesen azt hittem, hogy az emberek visszajönnek; a halál még nem ültette el bennem azt a mélységes félelmet. Talán anyától féltem, vagy apától, aki, miután ledolgozta a rendes munkaidejét a postahivatalban vagy postát válogatott az Amerika Banknál, nekivágott motorbiciklijével az éjszakának, hordta ki a táviratokat. Sose értettem tökéletesen, milyen mellékfoglalkozása van, csak azt tudtam, hogy ez távol tartja tőlünk, két állása van, és vasárnaponként a Katolikus Egylettel járja az egyházközséget, és ajándékokat visz a szegény gyerekeknek, és erre azért emlékszem, mert egy vasárnap elvitte a színes ceruzáimat, az összes színes ceruzámat, és odaadta őket egy „szegény gyereknek”, és olyan keserű csalódást okoztam neki az önzésemmel, hogy megvetően mosolygott, mikor elfordult tőlem, és kiment a házból. Hol volt a színes ceruzák megbízható forrása ebben a világban? Messze túl a fásultság és a henyeség sziklasivatagán, egy vegyesboltban, ahova talán megint évekig nem vonszolhatok el senkit, hogy vásároljon nekem színes ceruzát! De apa nem volt itt. A hősugárzó adta a világosságot. Megálltam anya szobájának ajtajában. Láttam a hősugárzót. Láttam mellette valamit, valami fehéret, elmosódót, ami fehér is volt és fekete is, és villódzott. Beléptem a szobába, ahová a csukott ablakok bezárták a meleg levegőt. Tőlem balra az ágyon feküdt anya, az ágy ugyanott állt, ahol most, a hozzám közelebb eső falnál, csak ócska, nyikorgós, a közepén megereszkedett vaságy volt, és ha alábújtunk, mesébe illő bolyhos, vastag port láthattunk a rugókon! Anya fölemelte a fejét. Haja, amelyet még nem vágott le és nem adott el, hosszan, sötéten omlott le csupasz hátán. Testét rázta a köhögés, a hősugárzó fényében látszottak a lábán a kötélvastag erek, látszott apró feneke a rózsaszín bugyiban. Mi hever a hősugárzó veszedelmes közelségében? Ó, istenem, meg fog gyulladni, mint a székek feketére égett lába, amelyeket valaki odatolt a hősugárzóhoz, és ottfelejtette őket, és gázszag volt a szobában, és a lángok narancsszínben égtek. Az ajtóhoz lapultam. Most az sem érdekelt, ha anya megharagszik, amiért lejöttem. Ha azt mondja, hogy menjek vissza az ágyba, nem megyek, mert nem bírok! Mozdulni se bírok. Miért villódzik? Akkoriban Kotexnek hívták, puha fehér vattából készült betét volt, amelyet anya a bugyijában viselt, ha vérzett, biztosítótűvel erősítette oda, középen begyűrődött az elhasználtságtól, és persze sötét volt a vértől, de miért villódzik, mitől villódzik? Megálltam az ágya fejénél, és a szemem sarkából láttam, ahogy anya felül. Most már olyan erősen köhögött, hogy fel kellett ülnie. – Gyújtsál villanyt – mondta részeg hangján. – Húzd le a rolettát, Triana, gyújtsál villanyt. – De az! – mondtam. – De az! – Közelebb húzódtam a fehér Kotex betéthez, amely középen begyűrődött, és csomókban állt rajta az alvadt vér. Hemzsegtek rajta a hangyák. Azért villódzott! Jaj, istenem, anya, nézd! Hangyák, hangyák, tele van hangyákkal, tudod, hogy rohanják meg a hangyák a kint hagyott ételt, hemzsegnek és falnak, parányiak és kiirthatatlanok! – Anya, nézd, a Kotex csupa hangya! Ha Katrinka látná ezt, ha a négykézláb futkosó Katrinka találna egy ilyet, ha valaki látná… Még közelebb mentem. Még közelebb. – Nézd! – mondtam. Anya köhögött. Hadonászott a jobbjával, mintha azt akarná mondani, hogy hagyjad már, de ezt nem lehetett hagyni, egy betétet, egy sarokba dobott Kotexet, amin

96

nyüzsögnek a hangyák. Közel van a hősugárzóhoz. Meggyulladhat, és a hangyák, hangyákat nem szabad beengedni a házba, mert elfoglalják az egészet. Az 1948-as vagy 1949-es régi világot szorosan elzártuk a hangyák elől, nem engedtük, hogy kiépítsék a hídfőállásukat; ha egy halott madár leesett a fűbe, azonnal felfalták a hangyák; menetoszlopuk bebújt az ajtó alatt, és felkúszott a konyhapultra, hogy megkeresse az egyetlen csöpp elcsorgatott melaszt. – Au! – mondtam undorral. – Nézz már oda, anya! – Jaj, de nem akartam hozzányúlni! Anya feltápászkodott, odadülöngélt mögém. Lehajoltam, fintorogva mutattam a Kotexet. Mögöttem anya dadogva kereste a szót. Azt akarta mondani: elég, elég! Sikerült kinyögni: – Hagyd békén! – azután olyan köhögőrohamot kapott, hogy fuldokolni kezdett. Belemarkolt a hajamba, és pofon vágott. – De anya! – Mutattam a Kotexet. Megint pofon vágott. És megint. Az arcom elé kaptam a karomat, behúztam a nyakamat. Akkor a karomat ütötte. – Hagyd abba, anya! Térdre estem a padlón, amelynek megkopott lakkozású, ócska deszkái tompán verték vissza a hősugárzó fényét. Éreztem a gázszagot, láttam a vért, láttam a sűrű alvadékon hemzsegő hangyákat. Anya ismét megütött. Sikítottam, elestem. Jobb kézzel fékeztem az esést, és a kezem majdnem hozzáért a betéthez, a hangyák hemzsegtek, a hangyák eszeveszetten futkostak a vérrögökön. – Hagyd abba, mama! Megfordultam. Nem akartam felvenni, de valakinek fel kellett vennie. Anya imbolyogva állt fölöttem, a vékony rózsaszín bugyi megfeszült kis pókhasán, barna bimbójú melle löttyedten lógott, haja csapzottan omlott az arcába. Köhögött és dühösen hadonászott, hogy menjek onnan, azután fölemelte csupasz lábát, és keményen hasba rúgott. Keményen. Keményen, keményen! Még sose éreztem ilyet. Ez nem fájdalom volt. Ez a vége volt mindennek. Nem bírtam lélegezni. Nem bírtam lélegezni. Nem is éltem. Nem tudtam levegőt venni. Fájt a hasam, a mellkasom, nem volt hangom, hogy sikítsak, és arra gondoltam: meg fogok halni, meg fogok halni, meg fogok halni! Jaj, Istenem, hogy anya csináljon velem ilyet, belém rúgtál, akartam mondani, megrúgtál engem, nem akartad, nem akarhattad, anyám! De nem bírtam lélegezni, pláne beszélni. Meg fogok halni, karom súrolta a hősugárzót, a hősugárzó áttüzesedett vasát. Anya megragadta a vállamat. Sikítottam. Most már sikítottam. Lihegtem és lihegtem, sikoltottam és sikoltottam – és most is úgy sikoltottam, mint akkor – benne volt ebben a sikolyban a villódzó hangyáktól hemzsegő Kotex, a rúgás fájdalma, a hányadék, amely feljött a sikollyal, benne volt minden. Nem akartad, nem… Nem bírtam felállni. Ne! Vess véget neki! Stefan. Az ő hangja. Éteri és erős. A jelen idő hideg háza. Most kevesebb benne a kísértet? Stefan gyűrötten állt a mennyezetes ágynál, a negyvenhat évvel későbbi pillanatban. Sírba szálltak mind, leszámítva engem, és az akkori babát az emeleten, akit azóta nyomorgat a szorongás, és gyűlöl engem, amiért nem tudtam megvédeni ezektől a

97

dolgoktól, és nem… és a kísértet, a vendégem, kétrét görnyedt, és kapaszkodott a mennyezetes ágy faragott mahagónioszlopába. Igen, hadd jöjjön vissza a csipkés ágytakaróm, a függönyeim, a selymeim, soha, anya nem akarta, nem tehette… az a kín, egyáltalán nem kaptam levegőt, azután pedig fájt, fájt, fájt, és hányingerem lett, és nem bírtam mozogni! Hányni fogok. Ne, ne többet! – mondta. Átfogta jobb karjával az ágy oszlopát, és óvatosan letette a hegedűt a vastag, puha matracra, a pehellyel töltött, steppelt ágytakaróra. Két kézzel kapaszkodott az ágy fejtámlájába, és sírt. – Ilyen kicsiségért? – kérdeztem. – Nem késsel vagdosott! – Tudom, tudom! – sírta. – Gondolj már rá is – folytattam. – Milyen rút volt így, pőrén. Belém rúgott, kíméletlenül megrúgott a csupasz lábával. Mert részeg volt. Meg is égettem a karomat a hősugárzón. – Hagyd abba! – könyörgött. – Hagyd abba, Triana! – Arcához emelte a két kezét. – Ebből nem csinálhatsz zenét. – Közelebb húzódtam. – Ilyen intim, szégyenletes, közönséges dologból nem csiholhatsz magas művészetet! Úgy sírt, ahogy én sírhattam. A hegedű és a vonó az ágytakarón feküdt. Az ágyhoz rohantam, felkaptam mindkettőt, a hegedűt és a vonót, azután elhátráltam a kísértettől. Elhűlt. Az arca könnyes és fehér volt. Meredten nézett. Egy pillanatig fel sem fogta, mit tettem, azután a szeme megkereste a hegedűt, és akkor már értett mindent. Az állam alá illesztettem a hegedűt; tudtam, hogyan kell. Felemeltem a vonót, és játszani kezdtem. Nem gondoltam ki, nem terveztem meg előre, nem rettegtem a sikertelenségtől; csak tartottam két ujjam között a vonót, és az repült a húrokon. Éreztem a lószőr és a gyanta aromáját, bal kezem ujjai föl-le táncoltak a hangszer nyakán, kíméletlenül korbácsoltam a vonóval a lüktető húrokat, és dal, összefüggő dal született ujjaim alatt, a vonó alatt, lázas, részeg táncdal, amelyben irányíthatatlan gyorsasággal követték egymást a hangok; ördögtánc, mint azon a réges-régi pikniken, amikor Lev járta, és én hegedültem, szabadjára engedve a húrokat és a vonót. Olyan volt, sőt még annál is jobb, szilaj, disszonáns paraszti ének, vad, mint a Felföld és a sötét hegyek dalai, és mint azok a lidérces, komor táncok, amelyeket az álom és az emlékezet őriz. Szeretlek, mama, szeretlek, szeretlek, szeretlek! Dal volt, igazi fényes, kurjongató, lüktető dal patakzott töretlenül Stefan Stradivarijából, hajladoztam előre-hátra, a vonó féktelenül suhogott, ujjaim szökelltek. Imádtam, imádtam ezt a sötét, zabolátlan, csiszolatlan dalt, az én dalomat. Stefan a hegedűért kapott. – Add vissza! Hátat fordítottam neki. Tovább hegedültem. Lefelé húztam a vonót, a hangszer hosszan, gyászosan jajgatott: a legbánatosabb, leglassabb frázist játszottam, amely édes volt és borús. Gondolatban felöltöztettem, megszépítettem anyát, megfésültem barna haját: ott volt velünk a parkban, gyönyörű volt. Soha, egyikünknek sem jutott ennyi szépség. Évek pöndörödtek vissza magukba és lettek semmivé, miközben hegedültem. Láttam anyát, ahogy sír a fűben. Meg akart halni. A háború éveiben, amikor Rosalind és én még kicsik voltunk, mindig együtt sétáltunk vele, fogtuk a kezét, és egy

98

este tévedésből bezártak a sötét Cabildo-múzeumba. Anya nem félt. Anya nem volt részeg. Tele volt reményekkel és álmokkal. Nem volt halál. Ez egy jó kaland volt. Hogy mosolygott, amikor jött az őr, hogy szabadon bocsásson minket! Ó, húzd el hosszan a vonót, mélyítsd a hangokat: olyan mélyek legyenek, hogy magad is megijedj tőlük, mert hát mi képes ilyen hangokra? Stefan utánam kapott. Belerúgtam! Ugyanúgy belerúgtam, mint anya énbelém, csakhogy én a térdemmel találtam el, és ő orsóként pörögve zuhant hátra. – Add ide! – követelte, miközben erőlködve próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Olyan hangosan hegedültem, hogy nem hallhattam a szellemet. Újból elfordultam tőle, nem láttam mást, csak anyát: szeretlek, szeretlek, szeretlek! Azt mondta, hogy meg akar halni. A parkban voltunk, kamaszlány voltam, és anya bele akart ugrani a tóba. Elég sok diák beleugrott abba a parkbeli tóba, amely volt olyan mély, hogy bele is fúljanak. A tölgyek és a szökőkutak elrejtettek a Szent Károly út világától, a villamosoktól. Anya bele akart ugrani abba a nyálkás vízbe, hogy megfulladjon. Mindenáron meg akart halni, és a kétségbeesett Rosalind, a tizenöt éves Rosalind, akinek szép arcát csillogó hajgyűrűk foglalták tökéletes keretbe, könyörgött neki, hogy ne tegye. Akkor már volt mellem, de nem viseltem melltartót. Soha életemben nem viseltem. Több mint negyven évvel később itt álltam és hegedültem. Ostoroztam a húrokat a vonóval, dobbantottam a lábammal. Kitartottam a hangot, hadd sikoltson a hegedű! A parkban, a szutykos kioszknál, ahova vizelni jártak az öregemberek, és folyton a közelben ólálkodtak, mert vigyorogva várták, hogy mutogathassák a fonnyadt péniszüket, ne figyelj rájuk, a kioszk közelében beültettem Katrinkát és a pici Faye-t a hintába, azokba a kis fahintákba, amelyeket az apróságoknak gyártottak, elöl tolattyúval, nehogy kiessenek belőle a gyerekek, de még onnan is éreztem a húgyszagot; felváltva lökdöstem őket, egy lökés Faye-nek, egy Katrinkának, és azok a matrózok nem voltak hajlandók leszállni rólam, azok a nálam alig valamivel idősebb fiúk, akik akkoriban a kikötőben hemzsegtek, talán angolok voltak, vagy északról jöttek, mit tudom én, cigarettázva sétáltak a Csatorna utcán, kölykök voltak. – Ez a te anyád? Mi baja? Nem feleltem. Azt akartam, hogy menjenek el. Nem találtam ki semmiféle választ, csak lökdöstem a hintákat. Apánk parancsolt el hazulról, azt mondta: ki kell vinnetek a házból, mert muszáj kitakarítanom, én ezt nem bírom tovább, vigyétek el, és mi tudtuk, hogy anya részeg, tökrészeg, apánk mégis elvitette velünk; Rosalind azt mondta, ezért gyűlölni foglak, amíg élek, közös erővel felültettük anyát a villamosra, aki bólogatott és billegett részeg félálomban a felsőváros irányába zötyögő villamoson. Mit gondolhattak róla az emberek, erről az asszonyról a négy lányával; nyilván valami rendes ruhát viselt, de én csak a szépen hátrafésült hajára emlékszem, meg a csücsörgő szájára. Meg arra, ahogy fel-felrázta magát, kiegyenesedett, azután ismét előredőlt, és üveges volt a szeme. A pici Faye görcsösen kapaszkodott beléje, görcsösen, görcsösen. A pici Faye, aki anya szoknyájába fúrja a fejét, a pici Faye, aki sose kérdez, és Katrinka, aki csak bámul komor, néma szégyenkezéssel, és már abban a zsenge korában fásult a tekintete. Mikor a villamos a parkhoz ért, anya azt mondta: – Itt! – Mind felállóink, hogy lesegítsük a villamosról az első ajtón, mert ahhoz voltunk közelebb. Emlékszem. Az utca egyik oldalán volt a Jézus Neve-templom, a másikon a gyönyörű park, a sok-sok zöld

99

fűvel, a balusztrádjaival, a szökőkútjaival, ahova anya rendszeresen elhozott minket évekkel ezelőtt. De valami baj volt. A villamos mozdulatlanul állt. A faüléseken helyet foglaló utasok a szemüket meresztették. Én a kövön álltam, onnan néztem föl anyára. Rosalind miatt volt. Rosalind egy hátsó ülésen ült, kinézett az ablakon, úgy tett, mintha nem tartozna hozzánk, levegőnek nézte anyát, ő pedig olyan úriasszonyos hangon kérlelte: – Rosalind, drágám, gyere már! – Amiből senki sem képzelte volna, hogy részeg. A villamosvezető várt. A villamosvezető az akkori szokás szerint a kocsi elején állt az ablakban, ahol a vezérlőberendezés volt, a két gomb, és várt, és az összes utas a szemét meresztette. Megragadtam Faye kezét, aki kevés híján elbódorgott. A kerek arcú, szőke Katrinka mogorván szopta a hüvelykujját, és fásultan nézte, hogy mi történik. Anyám elindult visszafelé a villamoson. Rosalind nem bírta tovább. Fel kellett állnia. Fel is állt, és jött. Most pedig a parkban, amikor anya azzal fenyegetőzött, hogy megöli magát, és zokogva hanyatt esett a füvön, Rosalind kétségbeesetten könyörgött neki, hogy ne tegye. – Mennyi idős vagy? Az a te anyád? Mi baja? Hadd segítsek annál a kislánynál – mondogatták a kölyök matrózok. – Nem. Nem akartam, hogy segítsenek. Nem tetszett, ahogy bámultak rám. Tizenhárom éves voltam, nem tudtam, mit akarnak, miért vesznek így körül engem és a két kisgyereket, arrébb pedig ott feküdt anya az oldalán, és reszketett a válla. Hallottam a zokogását. Szép és halk volt a hangja, talán tompult a kín, már nem fájt annyira a fullánk, hogy Rosalind fent akart maradni a villamoson, hogy a férje elparancsolta a háztól, mert ő iszik, és ezért meg akart halni. – Add vissza! – ordította a kísértet. – Add vissza a hegedűt! Miért nem képes elvenni tőlem? Nem tudtam. Nem érdekelt. Tovább játszottam a káosz táncát, a dzsigget, lábam úgy járt, mint a süketnéma Johnny Belindáé a filmben, aki csak étezhette a hegedű vibrálását, táncoló lábak, táncoló kezek, táncoló ujjak, Kerry fékevesztett, őrült ritmusa, káosz. Jártam a táncot a hálószobában, a vonó lecsapott balra, az ujjak maguktól választották meg az útjukat, a vonó magától adta meg az ütemet a rögtönzés közben. Stefan megragadott, de nem volt elég erős hozzám. Az ablakig hátráltam, magamhoz öleltem a hegedűt és a vonót. – Add vissza! – parancsolta. – Nem! – Úgysem te játszol rajta. A hegedű magától csinálja, az az enyém, az enyém! – Nem! – Add ide, az az én hegedűm! – Előbb töröm össze! Szorosabban fogtam a hangszert. Nem akartam ledönteni a hegedűlábat, de Stefan nem tudhatta, mennyire szorítom a hegedűt. Csak a hegyes könyökömet és a tágra nyitott szememet láthatta belőlem. – Nem! – mondtam. – Én játszottam rajta, én már máskor is játszottam így! A saját nótámat játszottam, az én változatomat. – Nem azt játszottad, te hazug szajha! Add ide azt a hegedűt azonnal, az Isten verjen meg, azt mondom, add ide, az az enyém! Nem vehetsz el egy ilyen dolgot! Egész testemben megborzongtam. Utánam kapott. A sarokba hátráltam, szorosabban markoltam a hangszert. – Szétverem! – Azt úgyse tennéd!

100

– Miért fontos az neked? Szellemhegedű, vagy nem? Ugyanolyan kísértet, mint te! Megint játszani akarok. Csak… csak fogni akarom a kezemben. Nem veheted vissza… Fölemeltem a hangszert, ismét az állam alá illesztettem. Stefan felém kapott, és én ismét belerúgtam. A lábába rúgtam, miközben menekülni próbált. A húrokra tettem a vonót, és játszottam egy vad kiáltást, egy elnyújtott, félelmetes kiáltást, aztán behunytam a szememet, kizártam magamból Stefant, minden ujjammal, minden porcikámmal belekapaszkodtam a dallamba, és lassan, halkan hegedülni kezdtem, talán egy altatót, anyának, magamnak, Roznak, az én megsebzett Katrinkámnak és az én törékeny Faye-emnek, egy alkonyati dalt, olyat, mint az a régi vers volt, amelyet anya olvasott föl nekünk lágy hangján, mielőtt véget ért a háború, és apa hazajött. Erősödött a hang, a dús, teljes hang; így, tudatos elhatározás nélkül, így kell lecsapni a vonóval a húrokra, és akkor az egyik frázis magától követi a másikat. Anya, szeretlek, szeretlek, szeretlek! Apa sose jön haza, nincs háború, és mi mindig együtt leszünk. Ezek a magasabb hangok olyan vékonyak és tiszták, olyan vidámak és mégis szomorúk. Semmit sem nyomott a hegedű, csak egy kicsit sajgott tőle a vállcsontom. Szédültem, de a dallam volt az iránytűm. Nem ismertem kottát, nem ismertem hangsorokat, én csak a mélabú és a gyász bujdosó frázisait ismétlem, ezekéi a behízelgő kelta siratókat, amelyeknek nincsen vége, mert az egyik folyik a másikból, és úgy folyik, édes Istenem, úgy folyik, mint a vér, a vér azon az eldobott, szennyes rongyon! Mint a vér, a vér örökös árja az asszony méhéből és az asszony szívéből. Anya az utolsó évben már hónapokig vérzett egyfolytában, akárcsak én, amikor lezárult életem termő szakasza. Nincsen gyermekem, és most már soha többé nem támadhat belőlem új élet, élő vér, hagyjuk ezt! Hagyjuk! Szóljon a zene! Valami súrolta az arcomat. Stefan szája volt. Meglöktem a könyökömmel, átesett az ágyon. Sután kapkodott a fejtámla után, nehézkesen feltápászkodott, és öldöklőén meredt rám. Abbahagytam az utolsó hangok csillámlásában. Úristen, végigbarangoltuk az éjszakát, vagy ez csak a hold? Igen, a hold az a babérmeggyek között, a szomszéd ház mindent kioltó sötétsége felett. Ez is egy modern fal, amely árnyékba boríthatja, de sohasem pusztíthatja el ezt a paradicsomot. A sajnálat, amelyet anyáért éreztem, a szomorúság, amely érte töltött el abban a pillanatban, amikor belém rúgott ugyanebben a szobában, megrúgta a nyolcéves gyerekét, az áradt zengő patakban a hegedűből. Csak föl kellett emelnem a vonót. Természetes volt. A szellem a túlsó falhoz lapult. Félt tőlem. – Add vissza, vagy nagyon meglakolsz érte! Figyelmeztetlek! – Engem sirattál? Vagy anyámat? – Add vissza! – Vagy az egésznek a rútságától? Attól? Egy halálra rémült, fuldokló kislány, aki a hasára tapasztja a kezét, és megégette a karját a nyitott hősugárzó áttüzesedett vasával – ó, milyen csekély bánat ez a világ borzalmai mellett, pedig az én emlékeim között egy sincs, amelyet jobban titkoltam és jobban szégyelltem volna. – Játszani akarok! – Halkan kezdtem. Most értettem meg, milyen egyszerű gyengéden végigcsúsztatni a vonót az A és a G húrokon. Ha akarom, akár egyetlen mélyebb húron is lejátszhatok egy egész dalt; jöjjetek hozzám, bánatos hangok, ó, sírjatok, sirassátok a kárba veszett életet, törjetek rám, tanítsátok dallamokba bűvölt lelkemet; anya egyetlen

101

évet sem élt azután, hogy ott sírt a parkban, még egy évét sem, a haja hosszú és barna volt, és azon az utolsó napon senki sem ment vele a kapuhoz. Azt hiszem, énekeltem is hegedülés közben. Kiért sírtál, Stefan, ezt énekeltem. Anyát sirattad, engem sirattál, vagy a lerongyolt rútság miatt sírtál? De jó érzés, hogy ilyen biztosak és hajlékonyak az ujjaim, mintha pici patkók táncolnának a húrokon, és a zenéből, amit hallok, nincsen se G-kulcs, se basszus, milyen siralmas kód, milyen ócska, silány kód! Parancsolója és rajongója vagyok ennek a dallamnak, úgy sodortathatom vele magamat, ahogy mindig is elragadott a hegedű zenéje, csak most én voltam a zenész! Láttam anyát a koporsóban. Agyonrúzsozták, mint egy ribancot. A temetkezési vállalkozó azt mondta: – Ez az asszony lenyelte a nyelvét! Apánk azt mondta: – Annyira alultáplált volt, hogy egészen behorpadt és megfeketedett az arca, a temetkezési vállalkozó kénytelen volt vastagon kisminkelni. Nézd már meg, Triana, ó, ez nincsen jól így, Faye nem fogja megismerni! És kié ez a ruha? Sötétvörös ruha volt, bordó ruha. Anyának sose volt ilyen ruhája. Elvia néni ruhája volt, és anya nem szerette Elvia nénit. – Elvia azt mondta, hogy semmit sem talált a szekrényében. Anyátoknak voltak ruhái. Kellett, hogy legyenek ruhái. Nem voltak ruhái? Olyan légies volt a hangszer, olyan könnyű volt tartani, olyan könnyű volt csapra ütni vele a kedves, ismerős hangok áradatát, mint amilyen könnyedén járták rá a hegyi emberek a táncot; előbb tanulták meg a táncot, mint az írás-olvasást, sőt talán a beszédet. Átadtam magamat a dallamnak, és a dallam átadta magát nekem. Elvia néni ruhája, hiszen ez sértés! Nem valami nagy, csak felejthetetlen, egy utolsó, undorító gúnykacaj a sorstól, a nemtörődömség keserű példája. Miért nem vásároltam neki ruhákat, miért nem mosdattam, miért nem segítettem, miért nem állítottam a talpára? Miért voltam rossz? A muzsika egyetlen, töretlen áradatban sodorta a vádat és a büntetést. – Hogy voltak-e ruhái? – kérdeztem apámtól hidegen. Egy fekete selyemkombinéra emlékszem, igen, ahogy ült nyári estéken a lámpa alatt, a kezében a cigarettájával, fekete selyemkombinéban. Ruhák? Egy kabát, egy ócska kabát. Ó, Istenem, hogy hagyhattuk így meghalni! Tizennégy éves voltam. Elég idős voltam, hogy segíthessem, szerethessem, meggyógyíthassam! Hadd olvadjanak szét a szavak. Ez a lángelme lényege: mondj búcsút a szavaknak, bízd a hatalmasan zengő hangra, hogy elmondja a mesét! – Add vissza! – kiáltotta Stefan. – Különben magammal viszlek. Figyelmeztetlek! Kábán félbeszakítottam a hegedülést. – Mit mondtál? Nem szólt. Zümmögni kezdtem, mozdulatlanul, erőlködés nélkül tartottam a hegedűt a vállam és az állam között. – Hova? – kérdeztem álmatagon. – Hova viszel? Nem vártam feleletet. Játszottam a behízelgő dalt, amelynek nem volt szüksége a tudat ösztökéjére: olyan természetesen követték egymást a lágy hangok, ahogy a kisbaba kezét, nyakát, arcát puszilgatjuk, ahogy én csókoltam össze a csepp Faye-t, milyen parányi, jaj, anya, nézd, Faye kicsúszott a kiságy rácsán! De én elkaptam. Vagy ez Lily? Esetleg Katrinka és a pici Faye, akik egyedül várják a sötét házban, hogy hazajöjjek? Hányás a padlón.

102

És mi lett belőlünk? Hova lett Faye? – Azt hiszem… azt hiszem, el kellene kezdened a telefonálást – mondta Karl. – Két éve, hogy Faye húgod elment. Nem hinném… nem hiszem, hogy visszajön. – Visszajön. – Visszajön, visszajön, visszajön, visszajön. Ezt mondta az orvos, miközben Lily mozdulatlanul feküdt az oxigénmaszk alatt. – Nem jön vissza. Ezt sírja, ezt párolja le a zene! Adjon új formát a gyásznak, hogy enyhüljön a fájdalom! Kinyitottam a szememet, hegedültem, dolgokat láttam, csodálatosan, idegenszerűen ragyogott a világ, de nem neveztem meg a látott dolgokat, csak az alakjukat érzékeltem, a ragyogásukat az ablakok izzásában: az öltözőasztal a Karllal közös életemre emlékeztetett, és ott volt Lev festménye, és egy kép a legidősebb fiáról, arról a gyönyörű, magas fiúról, aki a szülei szőkeségét örökölte, és a neve Christopher. Stefan rám rontott. Megragadta a hegedűt, de én erősen fogtam. – El fog törni! – figyelmeztettem, azzal kirántottam a kezéből azt a tömör és könnyű héjat. Annyira tele volt vibráló élettel, mint az üresen az üvegnél is törékenyebb báb, mielőtt kibújik belőle a kabóca. Az ablakhoz hátráltam. – Szét fogom verni! Ki jár vele rosszabbul, ha megteszem? Stefan őrjöngött. – Te nem tudod, mi egy kísértet – mondta. – Nem tudod, mi a halál. Úgy dünnyögsz a halálról, mintha bölcsőt ringatnál. A halál bűzt, gyűlöletet, rothadást jelent. Karl férjed porrá lett. Porrá! A lányod testét pedig felfújták a gázok, és… – Nem – mondtam. – Ez a hegedű az enyém, és tudok játszani rajta. Felém indult. Gyengéd arca egyetlen percre eltelt ámulattal. Nem törték meg ráncok sötét szemöldökének simaságát, szeme sötét pillák közül lesett engem. – Figyelmeztetlek – mondta egyre mélyebb és keményebb hangon, habár a szeme sose volt még ilyen nyílt és szenvedő. – Olyan tárgy van nálad, amely a holtaké. Ez a tárgy az én tartományomból származik, és az nem azonos a tiéddel. Ha nem adod vissza, magammal viszlek. Átviszlek az én világomba, az én emlékem és gyötrelmeim közé, és akkor majd megtudod, mi a szenvedés, te nyomorult bolond, te silány szuka, te tolvaj, te kapzsi, búskomor, reménytelen halandó; bántottál mindenkit, aki szeretett, hagytad meghalni anyádat, fájdalmat okoztál Lilynek, emlékszel, amikor megütötte a medencecsontját, bizony hogy emlékszel, milyen arccal nézett fel rád, mert be voltál rúgva, amikor letetted az ágyba, és Lily… – Átviszel a holtak országába? Az nem a pokol? Lily arca. Túl kíméletlenül csaptam le az ágyba. A drogok megették a csontjait. Fájdalmat okoztam neki a kapkodásommal, felnézett rám, felnézett, meglátott engem, kopasz, sebzett, riadt, gyertyaláng gyermek, gyönyörű betegen, gyönyörű egészségesen; be voltam rúgva, irgalmas Isten, ezért a pokolban fogok égni mindörökkön örökké, mert magam fogom szítani kárhozatom lángjait. Elakadt a lélegzetem. Én nem tettem ilyet, én nem! – Dehogynem, durva voltál hozzá azon az éjszakán, meglökted, részeg voltál, te, aki megesküdtél, hogy sose méred rá egy gyermekre azt, amit neked kellett elszenvedned az alkoholista anyádtól… Fölemeltem a hegedűt, lecsaptam az E húrra, a magas húrra, a fémhúrra, és az égig hallatszott az E jajkiáltása; talán minden dal egy jajkiáltás, egy megszervezett sikoly; a hegedű, ha a varázshangra törekszik, olyan élesen tud szólni, mint a sziréna.

103

Stefan nem állíthatott le, nem volt elég erős hozzá. Keze hasztalanul repesett az enyémen. Fantom, szellem, a hegedűs erősebb nálad! – Elszakítottad a fátylat! – dühöngött. – Figyelmeztetlek! A dolog, amelyet a kezedben tartasz, az enyém, márpedig te is tudod, hogy sem az, sem én nem tartozunk a te világodhoz. Látni egy dolog, velem jönni más! – És mit fogok látni, ha veled megyek? Akkora fájdalmat, hogy visszaadom a hegedűt? Idejössz, a végső kétségbeeséssel kínálgatsz a reménytelenség helyett, és még azt képzeled, hogy megsiratlak? Az ajkát harapdálta, tétovázott. Nem akarta elsilányítani a mondandóját. – Igen, azt fogod látni, azt fogod látni… ami megkülönbözteti a szenvedést… hogy mi az… hogy ők… – Kik voltak azok az ők? Kik voltak azok a rettenetesek, akik képesek voltak úgy kirepíteni az életből, hogy megőrizhetted az alakodat, és ezt a hegedűt is magaddal hozhattad, majd hozzám járulhass a vigasztaló álcájában, és szembesíthess azokkal a síró arcokkal, az anyám, ó, de gyűlöllek – a legrosszabb emlékeimmel! – Te lubickoltál az önkínzásban, temetőket rajzoltál, temetőkről verseltél, mohó szájjal zengted a halált! Azt hiszed, a halál, az virágözön? Add ide a hegedűmet! Visíts a magad torkából, de nekem add vissza a hegedűmet! Anyám egy álomban, amelyet két évvel a halála után láttam: „Virágokat láttál, lányom”. „Vagyis nem vagy halott?” – kiáltottam álmomban, de rögtön tudtam, hogy ez a nő csak egy hamisítvány, ez nem az anyám, láttam a torz mosolyáról, nem az én anyám, az én anyám meghalt. Ez a szélhámos olyan kegyetlen volt, amikor azt mondta: „Csalás volt az egész temetés”, amikor azt mondta: „Virágokat láttál”. – Távozz tőlem! – súgtam. – Az az enyém! – Nem hívtalak! – Hívtál. – Nem érdemellek meg. – De igen. – Imádkoztam és ábrándoztam, ahogy mondtad. Leraktam kegyeletemet a sírra, és ennek a kegyeletnek szirmai voltak. Sírokat ástam a saját méretemre. Visszavittél ahhoz, ami nyers és formátlan, gondoskodtál róla, hogy belefájduljon a fejem. A lelket is kirugdostad belőlem! És most már tudok játszani, tudok játszani ezen a hegedűn! Elfordultam tőle és játszottam. A vonó egyre kecsesebben suhogott, a hegedű énekelt. A kezem tudott! Igen, tudott! – Csak mert az enyém, csak mert nem igazi, te boszorkány! Mondj le róla! Hátráltam, kirajzoltam a mély húrokon a rekedt melódiát, nem vettem tudomást Stefan kétségbeesetten kapkodó kezéről. Azután félbeszakítottam a zenét, és reszkettem. Elmém és kezem, szándékom és ujjaim, akaratom és képességem között létrejött a mágikus kapcsolat. Dicsőség legyen Istennek! Megtörtént! – Az én hegedűmből jön, mert az az enyém! – mondta a kísértet. – Nem. Az világos, hogy nem vagy képes visszavenni tőlem. Próbálkozol, de nem tudod. Átmehetsz a falakon. Játszhatsz a hegedűn. Rendben, magaddal vitted a halálba. De most már nem veheted el tőlem. Erősebb vagyok, mint te. Az enyém. Idenézz, megőrzi a szilárdságát! Hallgasd csak, hogy dalol! Akkor mi van, ha valahol nekem szánták? Gondoltál erre valaha, te gonosz, ragadozó teremtmény, szerettél-e valakit a halálod előtt vagy után, szeretted-e annyira, hogy talán…

104

– Undorító! – mondta. – Semmi vagy, senki vagy. Tizenkettő egy tucatban. Tökéletesen megtestesíted azt a személyt, aki méltányol mindent, és nem teremt semmit, te csak… – Ó, te fortélyos! Annyira megtöltőd az arcodat szenvedéssel, hogy olyan lesz, mint Lilyé, mint anyáé. – Te teszed ezt velem – suttogta. – Ez nem igazságos, én mentem volna tovább, elmentem volna, ha kéred. Csapdába ejtettél! – De mégse mentél, mert neked én kellettem, hogy kínozz, és addig halogattál, hogy lekésted a távozást. Hogy merted feltépni ezeket a mély sebeket? De most az enyém a hegedű, és erősebb vagyok nálad! Valami követelte bennem, és nem fogja elengedni. Tudok játszani rajta! – Nem, ez az én részem, ugyanúgy hozzám, tartozik, mint az arcom, vagy a kabátom, vagy a kezem, vagy a hajam! Kísértetek vagyunk, az a tárgy és én, te el sem tudod képzelni, mit műveltek, nincs hozzá hatalmad, nem állhatsz közém és a hangszer közé, fogalmad sincs a kárhozatról, és ők… Az ajkát harapdálta, és olyan illúziót keltett, mintha olyan ember lenne, akit az ájulás kerülget. Mészfehér lett az arca, kifutott belőle minden vér, ami nem is volt vér. Szóra nyitotta a száját. Nem bírtam elviselni, hogy így szenvedjen. Nem bírtam. Ez volt a végzetes hiba, a legnagyobb gonoszság, a végső vereség, hogy látnom kell Stefan szenvedését, Stefanét, akit alig ismertem és kiraboltam. De akkor sem adom vissza a hegedűt. Szemem elpárásodott. Nem éreztem semmit. A semmi hűvös, hatalmas ürességét éreztem. A semmiét. Gondolatban zenét hallottam, azok a dallamok ismétlődtek, amelyeket én játszottam. Lehajtottam a fejemet, behunytam a szememet. Játszd újra! – No jó – szólt Stefan. Felébredtem az ürességből, ránéztem, és szorosabban markoltam a hegedűt. – Választottál – mondta ámulattal. Felvonta a szemöldökét. – Mit?

105

11 A szobában elhalványodtak a fények; túl a függönyön formáját vesztette a ragyogó levél. A szoba és a világ szaga megváltozott. – Mit választottam? – Hogy velem jössz. Most már az én birodalmamban vagy, velem vagy! Van erőm, vannak gyöngeségeim; ahhoz nincs hatalmam, hogy megöljelek, de megköthetlek igézésekkel, és olyan tévedhetetlenül megmárthatlak a múltban, ahogyan csak egy angyal vagy a saját lelkiismereted képes. Te hajszolsz bele, te kényszerítesz! Éles szél fújta hátra a hajamat. Az ágy eltűnt. A falak is. Éjszaka volt: a fák az égig nyúltak, azután eltűntek. Hideg volt, csontig maró hideg, és valami égett! A hatalmas tűzvész lángvörösre festette a fellegeket! – Úristen, csak nem ide akarsz hozni? – kérdeztem. – Ide ne! Ó, Istenem, az az égő ház, az a félelem, az a régi, gyermeki félelem a tűztől! Jaj! Izzé-porrá verem ezt a hegedűt… Emberek ordítottak és jajveszékeltek. Harangok zúgtak. Az éjszakát megtöltötte a szekerek zörgése, lovak dobrokolása. Emberek futkostak. És a tűz! Óriási volt a tűz! Négyemeletes, pompás, hosszúkás palota égett. A felső emelet összes ablaka lángokat okádott. Egy elmúlt kor embereit láttam: az empire ruhás nők feltornyozták a hajukat a fejük tetejére, a férfiak frakkot viseltek, és mindenki halálra volt rémülve. – Úristen! – kiáltottam. Fáztam, a szél marta az arcomat, pernyét vágott a szemembe. Szikrák pattogtak a ruhámra. Futó emberek hozták vödörben a vizet. Sikoltozás. A palota felső ablakaiban parányi alakokat láttam: tárgyakat dobáltak le a mélybe. Egy hatalmas festmény úgy rajzolódott a tűz hátterére, akár egy sötét postabélyeg. Emberek rohantak, hogy elkapják. A széles teret megtöltötték a bámészkodó, kiabáló, nyöszörgő, segítségért futkosó emberek. Székeket dobtak ki az emeletekről. Az egyik ablakból összegöngyölt tapéta bukfencezett alá. – Hol vagyunk? Mondd meg! Néztem a mellettünk elrohanó emberek öltözékét. A tizenkilencedik század elejének lágyan omló ruhái, mielőtt divatba jött a páncélos fűző. A férfiakon nagy zsebes kabát. Nicsak! Még a hordágyon fekvő, véres, mocskos, égett ember ingének is bő, húzott ujja van! A katonák háromszögletű kalapot hordtak. Nehézkes, nyikorgó nagy batárok olyan közel hajtottak a tűzhöz, amennyire csak lehetett: a felpattanó ajtókon emberek ugráltak ki, hogy segítsenek. Közrendűek és előkelők vállvetve harcoltak a tűzzel. A közelben egy férfi levette a felöltőjét, és ráborította egy roskadtan sírdogáló asszony vállára, akinek lankadt selyemruhája olyan volt, mint egy szájával lefelé fordított, hosszúkás liliom. Fázó nyakát eltakarta a nagykabát. – Ne akarj bemenni! – mondta Stefan komoran. Reszketett. Nem volt érzéketlen az iránt, amit felidézett! Reszketett, de nem a hidegtől, hanem a haragtól. Még mindig fogtam a hegedűt. Sose fogom elengedni. – Nem akarod te azt! Látod? Emberek lökdöstek és rángattak; nem látszottak észrevenni minket, mégis úgy taszigáltak, mintha súllyal és térfogattal rendelkeznénk a világukban, holott erről nyilvánvalóan szó sem lehetett. Az illúzió természetéhez hozzátartozott az álságos szilárdság, amely olyan valószerűnek tetszett, mint a tűz harsogása. A futkosók között egyszer csak kivált egy feltűnő ember, egy alacsony ember, egy himlőhelyes, őszbe csavarodott ember, egy lomposságában is parancsoló jelenség, akinek minden

106

mozdulata tiszteletet követelt és mogorva ingerlékenységet sugárzott, és ez az ember keményen nézett kerek kis fekete szemével Stefanra. – Egek Ura! – mondtam. – Én tudom, ki ez! – Az ember pillanatnyi árnyékká változott a tűz előterében, azután úgy mozdult, hogy a lángok megmutatták fenyegetően összevont szemöldökét. – Stefan, mit keresünk mi itt? – kérdezte. – Mi ez már megint? – Elvette a hegedűmet, maestro! – panaszkodott Stefan, igyekezve testet adni a törékeny szavaknak. – Elvette! A kis ember rosszallóan megrázta a fejét, és belehátrált a tömegbe. Koszos selyem kravátlit viselt, és ő volt az én őrangyalom, az én Beethovenem. – Maestro! – kiáltott Stefan. – Maestro, ne hagyjon itt! Ez Bécs. Ez egy másik világ. Hiányzik belőle a hipnotikus álom élessége. Szivattyúzzák a vizet, lángok tükörképe vibrál a nedves kövön, az ablakokból lázas kapkodással és a legnagyobb összevisszaságban dobálják a tárgyakat, tükröket, sőt még zörgő csillárokat is adogatnak le a létrákon álló emberek. Az egyik alsó ablakból is kitör a tűz. Egy létra felborul. Egy asszony kétrét görnyed, és üvölt. Százak rohannak előre, de rögtön menekülőre fogják, mert az összes alsó ablak lángokat böffent. A ház szét fog robbanni a tűzben. A tető a negyedik emelet fölött eltűnik a lángokban. Korom és szikrák csapódnak az arcomba. – Maestro! – kiáltotta Stefan rémülten. De az az alak már eltűnt. Vad és vigasztalan haraggal megfordult. Intett. – Gyere! Látni akarod a tüzet, ugye? Látni akarod? Hát akkor légy tanúja az első alkalomnak, amikor majdnem meghaltam azért, amit elloptál! Gyere! Bent álltunk. A magas előcsarnok megtelt füsttel. A füst miatt kísértetiesen derengtek fölöttünk a boltívek, ám egyébként valóságosak voltak, ugyanolyan valóságosak, mint a torkunkat kaparó korom. A mennyezet boltívekkel tagolt pogány mennyországában istenek küszködnek, hogy megmutathassák magukat, villogtathassák színeiket, izmaikat, szárnyaikat. Hatalmas, fehér márványlépcső, duzzadó baluszterekkel. Bécs, barokk, rokokó, távolról sem olyan kecses, mint párizsi birodalmában, távolról sem olyan zord, mint angliai birodalmában, nem, ez Bécs, ami már-már oroszos a túlzásaiban. Nézd azt a ledőlt szobrot, nézd a fodrozódó márványlepleket, a festett fát! Ez itt Bécs, Nyugat-Európa határán, és ez a palota az egyik legpompásabb a maga nemében. – Igen, igazad van. Sokat tudsz – mondta a szellem. A szája remegett. – Az én otthonom, az én házam! – Suttogása beleveszett a ropogásba, a lábdobogásba. Ez is meg fog feketedni, ez a vérvörös bársonnyal bélelt, magas páholysor, ezek a sodrott aranyrojtok. Amerre csak néztem, faburkolatot láttam: fehérre-aranyra festett és a nehézkes bécsi stílusban megfaragott fatáblákat. Ha elégnek, olyan illatuk lesz, mint az avarnak. A múlandó anyag négyszögletes mezői aprólékosan részletezve ábrázoltak családi idilleket és csatatéri győzelmeket. A hőség felperzselte a falak festett lakóit, a hornyolt oszlopokat, a római boltíveket. Nézd, még a boltívek is fából vannak, fából, amelyet márványosra festettek! Hát persze. Ez nem Róma, ez Bécs. Üveg csörömpölt. Szikrák és üvegcserepek röpködtek a levegőben, forgó üvegszilánkok csapódtak a földhöz. Emberek dübörögtek le a lépcsőn, arany-ezüst-elefántcsont intarziás, roppant szekrényt cipeltek, kevés híján elejtették, azután ismét fölemelték, ordítva és átkozódva.

107

Megérkeztünk a nagytetembe. Ó, Istenem, lekéstünk erről a fényes pompáról! A tűz túlságosan éhes! – Jöjjön már, Stefan! – Kinek a hangja volt ez? Köhögött mindenki, köhögtek férfiak és nők, úgy köhögtek, mint anyám, azzal az eltéréssel, hogy őket a tűzvész igazi, sűrű, borzasztó füstje fojtogatta, amely eddig a mennyezet alatt gyűlt össze, de most ereszkedni kezdett. Megláttam Stefant – nem azt, aki mellettem volt, nem azt, aki rideg könyörtelenséggel markolta a vállamat, nem azt, aki úgy kapaszkodott belém, akár egy szerető. Az élő Stefant láttam, a hús-vér emléket, koromtól szennyes, divatos, magas gallérral, mellényben, fodros fehér ingben: a roppant terem túlsó végében tördelte az irdatlan vitrinek üvegét, kikapkodta belőlük a hegedűket, továbbadta őket egy embernek, aki ugyancsak továbbadta őket egy másiknak, hogy az kiadogassa egy harmadiknak az ablakon át. A huzat süvöltött és huhogott. A levegő is ellenség volt. – Siessetek! Mások a földről szedegették fel, amit tudtak. Stefan egy ékes, aranyozott székre dobott egy hegedűt. Ordított és átkozódott. Mások kihátráltak az ablakokon, vitték, amit tudtak, még kottákat is. Szakadt kottalapok csapongtak a léghuzatban. Az a sok muzsika! A boltívek fölött, a magas mennyezeten megfeketedtek és összezsugorodtak a festett istenek és istennők. Egy festett erdő lehámlott a falról. A szikrazápor szépséges nagy bokrétává nyílt a fából faragott, fehérre festett, tűztől varas medalionok előtt. Mintha ágyú ütötte volna, hosszú hasadék nyílt a mennyezeten, és bevilágított rajta a tűz hátborzongató fénye. Belekapaszkodtam Stefan karjába, hozzátapadtam, a falhoz lapulva lestük a magasban keresgélő lángnyelvet. Fehér parókás férfiak és nők bámultak ránk hidegen és tehetetlenül a falakba foglalt vagy bekeretezett képekről; figyeld csak azt ott, kezd felgöndörödni, majd egy éles pattanással kiszakad a rámájából, elpusztul minden, elpusztulnak a kanyargósra esztergált lábú székek, a mennyezeten ütött lyuk füstöt böfög, a füst összegöndörödik, ismét fölemelkedik, mintha kutatna, szétterül a plafon alatt, örökre eltakarja a rokokó eliziumi mezejét. Emberek futottak a rózsás szőnyegen szétszórt csellókért és hegedűkért, amelyek úgy hevertek ott, mintha eldobálták volna őket a menekülők. Ferdén álló asztal. Igen, ez egy bálterem, az asztalon még mindig ott vannak a művészien szervírozott ételköltemények, mintha valaki odajöhetne, hogy egyen belőlük. Füstfátyol hullott a roskadozó lakomaasztalra. Ezüst, rengeteg ezüst és gyümölcs. A rázkódó csillár gyertyái kútként ontották a forró viaszt a szőnyegekre, a székekre, a hangszerekre, még egy fiú arcába is, aki nagyot kiáltott, felnézett, aztán elszaladt, kezében egy aranyozott kürttel. Kint a tömeg úgy zúgott, mintha katonai parádét nézne. – Az ég szerelmére! – kiáltotta valaki. – Égnek a falak, a falak! Elfutott mellettünk egy fényesen ragyogó csizmájú, víztől csöpögő, csuklyás alak. Nedves köpenye súrolta a jobb kézfejemet. Rohant Stefanhoz, ráborított védelmül egy vízbe áztatott takarót, azután felkapott a padlóról egy lantot, és az ablakhoz száguldott, hogy leereszkedjék a létrán. – Jöjjön, Stefan! – kiáltotta. A lant eltűnt, kimenekítették. Az ember megfordult, szeméből könnyek folytak vörös arcára, nyúlt a csellóért, amelyet Stefan tartott feléje. Félelmetes robaj rázta meg az épületet.

108

A fény elviselhetetlenül vakított, mintha elérkezett volna az Ítélet Napja. Baloldalt, egy ajtó mögött őrjöngtek a lángok. A legtávolabbi ablakon füstté és lánggá változtak a függönyök, a tartórúd elgörbült lándzsaként csapódott a padlóba. Nézd e gyönyörű hangszereket, a zene csodáit! Oly mesteri munkák, hogy elektronikai korunk technológiája sem érhet fel a tökéletességükkel soha! Valaki rálépett arra a hegedűre! Valaki összezúzta azt a violát, ó, hogy ily szent tárgy eltörhessen! És ez itt mind el fog égni! A csillár veszedelmesen imbolygott a mérgező füstben, a plafon remegett. – Jöjjön már! – nógatta Stefant a csuklyás ember. Valaki felkapott egy apró hegedűt, amely talán egy gyermek hangszere lehetett, és lemenekült egy másik ablakpárkányról. Valaki, akinek magas gallérja és bozontos haja volt, térdre esett a parketten, egyik kezével a szőnyegre támaszkodott, és fuldokolva köhögött. A kócos hajú ifjú Stefan, akinek elegáns frakkján a tűzvész haldokló szikrái hunyorogtak, ráborította a vizesen fénylő takarót a köhögő emberre. – Álljon fel, álljon fel! Jöjjön már, Joseph, hiszen itt fog meghalni! Fülsiketítő robaj. – Késő! – sikoltottam. – Segíts rajta! Ne hagyd magára! Stefan, az én kísértetem, mellettem állt, nevetett, és fogta a vállamat. Füstfátyol borult ránk, fellegben voltunk, éteri, biztonságos, félelmetes elkülönülésben, az a gyönyörű arc egy nappal sem volt öregebb a másiknál, amely gúnyosan mosolygott le rám, de az csak egy gyönge álca volt, maszk a gyötrelemhez, az elviselhetetlen gyászhoz. Azután elfordult és rámutatott önmaga távoli, tevékeny képére, amely könnyzáport hullatott, mert az ablakon beugrott két alak, és elvonszolta. A halálraítélt még akkor is vakon kaparta a szőnyeget, tudom, tudom, nem kapsz levegőt! Meg fog halni. Ez az, akit Josephnek neveztek. Meg fog halni, neki már késő. Istenem, nézd! Gerenda zuhant közénk! A vitrinek ajtajából kirobbant az üveg. Láttam a hátrahagyott hegedűket, fényes trombitákat. Egy nagy francia vadászkürtöt. Egy felborult csemegés tálcát. Kelyhek sziporkáztak, nem, lángoltak a fényben. Az ifjú Stefan, aki örökre belegabalyodott a pillanatba, karját nyújtogatva követelte megmentőitől, hogy hadd mentsen még egy hegedűt, csak még egyet a polcról, engedjetek! Nyúlt az utolsó hegedűért, ezért a hegedűért, ezért a Stradivariért, lekapta a polcról a jobbjával, miközben elvonszolták a vitrin mellett. Megvolt a hegedű, megvolt a vonó. Mellettem a kísértet visszafojtotta a lélegzetét. Elfordul vajon a saját varázslatától? Én nem bírtam elfordulni. A mennyezet recsegni-ropogni kezdett. Mögöttünk sikoltott valaki a fényes előcsarnokban. Egy hatalmas, izmos ember, aki őrjöngött dühében és félelmében, felkapta Stefant, és hegedűstől-vonóstul átdobta az ablakpárkányon. A lángok a magasba nyúltak, mint annál a szörnyű tűzesetnél gyerekkoromban a Szent Károly úton. Annak a sötét háznak egyszerűbb árkádjai voltak, és több volt a gyalogos árnyék: halványabb, egyszerűbb amerikai visszhangja volt ennek a fennhéjázó pompának. A tűz habzsolt, zabált, lepedővé terítette szét önmagát. Az éjszaka vörösen ragyogott, és senki sem volt biztonságban, semmi sem volt biztonságos; az ember a füstben köhögött és meghalt, a tűz közeledett. Közelünkben lángra lobbantak a cifra, aranyozott pamlagok és a faliszőnyegek. Minden szövet szövétnekké változott, minden ablak formátlan kapu lett az üres, fekete égre. Valószínűleg sikoltottam.

109

Görcsösen markoltam a fantomhegedűt, amely szakasztott mása volt annak, amelyet Stefan megmentett. Már nem voltunk a házban. Hála legyen Istennek érte! A zsúfolt téren álltunk. Hogy megvilágította az éjszakát az iszonyat! Hosszú ruhás nők futkostak, sírtak, összeölelkeztek, mutogattak. A hosszú, lángoló homlokzat előtt álltunk, mégsem láthattak minket a lótó-futó, vigasztalanul jajveszékelő emberek, akik még akkor is különböző tárgyakat próbáltak biztonságba helyezni. A fal úgyis rá fog dőlni a bársonyszékekre. Rá fog dőlni az ablakokon kidobált kanapékra. És a képek, nézd a pompás portrékat, hogy összetört a keretük! Stefan átkarolt, mintha fázna, fehér keze eltakarta hegedűt tartó kezemet, de nem próbálta kitépni az ujjaim közül a hangszert. – Így hát láttad a pusztulását – súgta a fülembe. Gyászosan sóhajtott. – Látod, miként lett semmivé az utolsó főúri orosz palota a gyönyörű Bécsben, amely túlélte Napóleon ágyúit és katonáit, nem árthatott neki se Metternich, se az örökké éber spionjai, az utolsó nagy orosz palota, ahol volt házi zenekar, hogy azonnal előadhassa Beethoven szonátáit, amint megszáradt rajtuk a tinta; képesek voltak éjhosszat muzsikálni, ásítva is eljátszották Bachot, izzadó homlokkal Vivaldit, addig, amíg egyetlen gyertya, ismétlem, egyetlen gyertya hozzá nem ért egy darab selyemhez, és a pokolból érkező léghuzat végig nem kergette ötven szobán át. Így veszett oda az apám háza, az apám vagyona, az apám álmai az ő fiainak és lányainak, akik kelet és nyugat mezsgyéjén táncolva-énekelve sose látták Moszkvát. Hozzám simult, szorította a vállamat a jobbjával, bal keze még mindig a kezemen nyugodott, a hegedű és a szívem fölött. – Nézz körül, látod a többi palotát, az architrávos ablakokat? Látod, hol vagy? A zene világának szívében vagy. Ott, ahol Schubert hamarosan hírnévre tesz szert kis szalonokban, és úgy alszik ki, mint a gyertyaláng, anélkül, hogy egyszer is találkozna velem a homályban, erről biztosíthatlak, Triana, és ahova Paganini még nem mert eljönni a cenzúrától való félelmében. Bécs, és az apám háza. Félsz a tűztől, Triana? Nem feleltem. Magát gyötörte azzal, hogy engem bántott. Sütött belőle a kín. Sírtam, de hát nálam olyan könnyen állnak a könnyek, hogy a jövőben mellőzhetném is az említésüket. Sírtam, sírtam, és néztem, ahogy jönnek a hintók, elviszik a porig sújtott embereket, bundás nők integettek a hintók ablakából, a kerekek nagyok, vékonyak, finom vonalúak voltak, és a lovak megbokrosodtak a katasztrófától. – Hol vagy, Stefan? Hol vagy most? Kijutottál a szobából, hol vagy most? Nem látlak, nem látom az élő alakodat! Szédültem, de mi nem tartoztunk ehhez a világhoz; amit Stefan mutatott, az csak kép volt elmúlt dolgokról. Tudtam ezt, ám én gyerekkoromban fejvesztetten jajgattam egy ilyen tűztől. Nos, a gyerekkor nincs többé, ez egy lidércnyomás, egy gyászoló asszonynak készült, hogy puha könnyeket facsarjon a szeméből, és felmorzsolja az erejét. Jeges szél korbácsolta a lángokat. Az egyik szárnyépület szétnyílt, a falak bedőltek, az ablakok szétrepedtek, a meghasadó tető fekete füstöt okádott. Hatalmas lampion lett a hatalmas palotából. A tömeg iszkolt. Eleső emberek sikoltottak. Az utolsó halálra ítélt is leugrott a tetőről: mintha fekete papírból kivágott kis figura pörögne a sárga, tüzes levegőben. A tömeg feljajdult. Néhányan rohanni kezdtek az apró, zuhanó fekete pálcikaemberke felé, aki egy ember volt, kiszolgáltatott, pusztulásra ítélt ember, de nyomban vissza is húzódtak, olyan forró szél fújt az égő házból. A földszint ablakai lángvirágokat hajtottak. Újabb szikrazápor zuhogott ránk. Szikrák hullottak szemhéjamra, hajamra. Eltakartam a fantomhegedűt. Kövér szikrák voltak, a pusztulás bűzét hordozták.

110

Záporként leptek el minket, és azokat is, akik körülöttünk álltak ebben a látomásban és álomban. Törj ki ebből a látomásból! Ez egy trükk! Kitörtél azokból a hipnotikus álmokból is, amelyek annyira bekebeleztek, hogy azt hitted, meghaltál, és a másvilágon vagy. Törj ki ebből is! A mocskos utcakőre összpontosítottam. Lótrágya bűzlött. Tüdőm fájt a csípős levegőtől, a füsttől. Néztem a magas, emeletes palotákat. Igaziak a barokk homlokzatok és fölöttük az égbolt, Istenem, nézd, a fellegek is égnek, mi se szemléltethetné jobban a katasztrófát – legföljebb egyetlen halott, pedig hát egynél jóval többen haltak meg itt. Sírtam, belélegeztem a tűz szagát. Jobb kezemmel elkaptam a szikrákat, amelyek kialudtak a hideg szélben. A szél fájdalmasabban égette a szemhéjamat, mint a pernye. Stefanra néztem, az én Stefanomra, a kísértetre, aki úgy bámult mellettem, mintha őt is megigézné ez a pokoli látomás. A szeme üveges volt, a szája szenvedő, arcának finom izmai úgy mozogtak, mintha elkeseredetten küzdene a látottak ellen – nem lehet ezen változtatni, nem lehet ezt megváltoztatni, muszáj mindennek elpusztulni? Megpördült a sarkán, és rám nézett. Foglyul esett a nyomasztó pillanatban, de a szemében nem volt más, csak bánat, és egy kérdés: látod? Továbbra is tolakodtak mellettünk, de nem láttak: nem tartoztunk ehhez az őrjöngéshez, nem jelentettünk akadályt, csak két alakot, akik tökéletes együttérzéssel láthatták és hallhatták, ami ebben a világban történt. Villám lobbant, ismerős alakot láttam. – Hát itt vagy! – kiáltottam. Az élő Stefan volt, láttam őt, az élő, fiatal Stefant a karcsúsított, divatosan magas gallérú kabátjában, biztos távolságban a tűztől, a szétszórt hangszerek között. Egy öregember odahajolt hozzá, hogy megcsókolja az arcát, elállítsa a könnyeit. Az élő Stefan a kezében fogta a hegedűt, a megmentett hegedűt. Az élő Stefan, akiről mocskosan, tépetten lógott az elegáns ruhája. Odament hozzá egy asszony, és ráterítette prémmel bélelt, zöld selyemköpenyét. Fiatalemberek összegyűjtötték a megmentett értékeket. Megcsapott a huzat. A szél mintha nem ebben a látomásban kerekedett volna. Ez álom. Ébredj fel! Csakhogy nem tudsz. Tudod, hogy nem tudsz. – Természetesen nem tudsz, miért tudnál? – suttogta Stefan. Keze hideg volt a kezemen, amely tartotta az igazi hegedűt. Mi lett abból a hangszerből, amelyet az ifjú megmentett? Hogyan vetődtünk ide? Valami vakítóan keresztülcikázott a látómezőm szélén. Ott állt a maestro, aki ugyanúgy nem élt ebben a világban, mint mi. Elhúzódott a tömegtől, felénk indult, felénk, akikkel hátborzongatóan meghitt összeköttetésben állt, már olyan közel volt, hogy láttam alacsony homlokát, őszbe csavarodott bozontjai, éles fekete szemének villogását, színtelen, keserű száját. Ó, Istenem, az én őrangyalom, aki nélkül el se bírnám képzelni az életet! – Stefan, ezt most miért? – kérdezte Beethoven, a kis ember, akit ismertem, a himlőhelyes, rút arcú ember, akit az egész világ ismer zord arcú szobrocskákról, drámaian szélfújt rajzokról, és mégis ugyanolyan nyilvánvalóan kísértet volt, mint mi. Szúrós szemével megnézett engem, megnézte a hegedűt, és végül magas fantomtanítványát. – Maestro! – könyörgött Stefan, és szorosabban ölelt engem, miközben ropogott a tűz, és az éjszaka egyre sűrűbb lett a kiabálástól és a félrevert harangok zúgásától. – Ellopta! Nézze! Nézze! Ellopta a hegedűmet! Maestro, adassa vissza vele, maestro, segítsen!

111

Ám a kis ember csak nézett rá mogorván, megrázta a fejét, mint az előbb, aztán megvető, utálkozó morgással elfordult, és megint elment, ismét elnyelte a tömeg, a sírókiabáló tömeg fekete káosza. Stefan őrjöngött, igyekezett megkaparintani a hegedűt. Csakhogy az nálam volt. – Elfordul tőlem? – kérdezte Stefan. – Maestro! – jajgatta. – Ó, Istenem, mit tettél velem! Triana, hova vezettél! Mit műveltél! Látom, és ő itt hagy… – Magad nyitottad ki az ajtót – mondtam. Milyen megrendült arc. Védtelen. Nem volt az az indulat, amely eltorzíthatta volna a szépségét. Hátralépett, elkeseredetten tördelte a kezét, a szó szoros értelmében tördelte, nézd azokat a fehér ujjakat, ahogy tördeli a kezét, és eszelős, meggyötört pillantással bámulja a recsegve-ropogva összedőlő palotát! – Mit tettél? – kiáltotta ismét. Rám meredt és a hegedűre. A szája reszketett, az arca nedves volt. – Mit siratsz? Engem? A házat? Magadat? Őket? Tekintete jobbra-balra villant, majd visszatért hozzám. – Maestro! – kiáltotta, belefúrva pillantását az éjszakába. Zokogott. – Add vissza! – sziszegte. – Add vissza! Kétszáz éve, hogy nem találkoztam kísértettel! És ez a maestro volt, és ez az árnyék hátat fordít nekem! Maestro, szükségem van magára, szükségem van magára… Eltávolodott tőlem, nem tudatos szándékkal, ez csak hozzátartozott a boldogtalanság táncához. – Add ide, te boszorkány! – mondta. – Most már az én világomban vagy! Ezek a dolgok kísértetek! Te is tudod. – Mint ahogy te is az vagy, és ő is az volt – feleltem megtört, vékony, sőt gyámoltalan, mindazonáltal konok hangon. – A hegedű az én karjaimban van, és nem mondok le róla! Nem adom oda! – Mit akarsz tőlem? – kiáltotta. Ujjait kinyújtotta, válla meggörnyedt, a hosszú, egyenes szemöldök kifejezéstelensége még kifejezőbbé tette az alatta megbújó szemet. – Nem tudom! – kiáltottam. Levegőért kapkodtam, és megtaláltam. Nem volt szükségem rá, nem volt elég, és nem számított. – A hegedűt akarom. Az adományt akarom. Játszottam rajta. Játszottam rajta a tulajdon házamban. Átadtam magamat neki. – Nem! – bődült el, mintha váratlanul megőrült volna ebben a tartományban, ahol egyedül volt velem, mert ezek a rohangáló-kiabáló, hús-vér teremtmények nem vettek tudomást rólunk. Megrohant, átölelt, a vállamba fúrta a fejét. Haja selymesen omlott az arcomba. Válla fölött láttam az ifjú Stefant, és vele az élő Beethovent, mert csak az lehetett, a deres hajú, élő Beethoven, a görnyedt hátú, harcias Beethoven, aki tele van szeretettel; a haja torzonborz, a ruházata rendetlen, megfogja a tanítványa vállát, miközben a tanítvány sír, és úgy hadonászik a hegedűvel, akár egy bottal, és körülöttük térdre borulva vagy a hideg kövön ülve sírnak az emberek. A füst megtöltötte a tüdőmet, de nem érinthetett. A szikrák szakadatlanul örvénylettek körülöttünk, de nem volt tüzük, amely égessen. Stefan dideregve ölelt magához, de vigyázott, nehogy összeroppantsa a drága hegedűt, és a vállamba fúrta a fejét. Továbbra is a hegedűt markolva fölemeltem a bal kezemet, hogy megérintsem a fejét, hogy érezzem a koponyát a sűrű, puha selyemhaj alatt. Zokogása tompán, ritmikusan remegtette a bőrömet. A tűz elhalványodott, a tömeg elhalványodott; a sötétség hűvös lett, nem hideg, a sós tengeri levegő üdesége érzett benne. Magányosan álltunk valahol messze.

112

A tűz eltűnt. Minden eltűnt. – Hol vagyunk? – súgtam a fülébe. Mintha önkívületben lett volna. Földszagot, régi, korhadó dolgok szagát, friss és régi halottak bűzét éreztem, de mindennél jobban éreztem a tiszta, sós szelet, amely elfújta ezeket a szagokat. Valaki elbűvölően hegedült. Valaki varázsolt a hegedűvel? Mi ez a boszorkányos ékesszólás? Az én Stefanom lenne? Ez inkább egy mérhetetlen hatalommal és önbizalommal megáldott csínytevő, aki úgy szökdécsel a dallamban, mint aki nem megríkatni, hanem rémíteni akar. Mint a legélesebb penge, úgy hasított bele az éjszakába, és nem lehetett látni, honnan jön. Vásott volt, kacagó, és haragos. – Stefan, hol vagy? Hol állunk most? – Szellemem csak kapaszkodott belém, mintha nem akarna látni vagy tudni. Úgy sóhajtott, mintha ez a lázas dal nem forrósította volna fel a vérét, nem delejezte volna életre szellemtagjait, nem csalogatta volna a halálba úgy, mint engem. Puha szél hozta a tenger nyirkosságát. Beszívtam a szagot, és rájöttem, mit látok a messzeségben. Egy nagy tömeget, amely gyertyákat vitt. Köpenyek, fényes fekete cilinderek, hosszú ruhák, lágyan suhogó, bő szoknyák, sötét kesztyűs ujjak oltalmaznak apró lángokat. Ittott összeálltak a lángok, és megvilágították a figyelmes és lelkes arcok fürtjét. A zene törékeny volt, azután kirobbant az erőtől: özönvíz volt, támadás. – Hol vagyunk? – kérdeztem. Ez a szag, ez a halál szaga, az oszló halottak szaga. Mauzóleumok, kőangyalok között voltunk. – Ezek sírok! Nézd, márványsírok! – mondtam. – Egy temetőben állunk. Ki játszik? És kik ezek az emberek? Stefan csak sírt. Nagy sokára fölemelte a fejét, révetegen bámulta a tömeget, és mintha csak most érzékelte volna a zenét, amely magához térítette. A távoli hegedűszóló átcsapott egy táncba, olyan táncba, amelyre volt nevem, de nem emlékeztem rá. Paraszttánc volt, amely minden földön és minden időkben a pusztulásra figyelmeztet. Stefan nem fordult el, csak elengedett, és átnézett a vállam fölött. – Valóban a temetőben vagyunk – mondta. Kifárasztotta és elnyűtte a sírás. Megint szorosan ölelt magához, de közben vigyázott a hegedűre, nehogy kárt tegyen benne, és tartásában vagy viselkedésében semmi sem utalt arra, hogy megpróbálná elragadni tőlem a Stradivarit. Úgy bámulta a tömeget, ahogy én. Mintha belélegezte volna a szökellő muzsika hatalmát. – Ez Velence, Triana. – Megcsókolta a fülemet. Halkan, sebzetten felnyögött. – Ez a lidói temető. És mit gondolsz, ki játszik ott, hatásvadászatból, magasztalásért, szeszélyből? Ez az osztrák uralmat nyögő város tele van Metternich kémjeivel, mert a Habsburg-dinasztia nem tűr el még egy forradalmat, még egy Napóleont. Ez itt a cenzorok és diktátorok kormánya. Ki játszik itt, a szentelt földön, az Istennel ingerkedve egy olyan dalt, amelyet senki sem szentelne meg? – Igen, ebben egyetértünk – súgtam. – Senki sem szentelné meg. – Kirázott a hideg a hangoktól. Én is játszani akartam, elő akartam kapni a hangszeremet, csatlakozni akartam a hegedűshöz, ahogy a falusi táncmulatságokban szokás. Ezt az önhittséget! Pengett a dallam, mint az acél. Szó nem volt arra az ügyességre, fürgeségre, hatalomra, kísértésre. A szívem összeszorult, mintha maga a hegedű könyörögne, esdekelne, úgy, ahogyan Stefan könyörgött a kezemben tartott hegedűért, vagy valamiért, ami ennél is becsesebb. Mindenért.

113

Elszakítottam a tekintetemet a gyertyáktól és az arcoktól. A márványangyalok senkit sem védtek meg a csepegő éjszakában. Kinyújtottam a jobb kezemet, és megérintettem egy márványsírt, amelynek timpanonja és ajtaja volt. Ez nem álom. Olyan szilárd, mint Bécs. Ez egy konkrét hely. A Lido, mondta Stefan, a sziget, amely Velence városához tartozik. Felnéztem rá, és ő lenézett tám. Majdnem szelídnek és csodálkozónak tűnt. Azt hiszem, mosolygott, bár ebben nem lehetek biztos. A gyertyák gyengén világítottak, és messze voltak. Lehajolt, megcsókolta a számat. A legédesebb borzongás. – Stefan, szegény Stefan – suttogtam, és visszacsókoltam. – Hallod őt, ugye, Triana? – Hogy hallom-e? Rabul fog ejteni – mondtam. Megtörülgettem az arcomat. A szél itt sokkal langyosabb volt, mint Bécsben. Nem harapott, üde volt, a tenger és a temető romlását sodorta. A tenger bűze összeolvadt a temető bűzével, és arra figyelmeztetett, hogy mind a kettő természetes. – Ki a virtuóz? – kérdeztem, és ismét megcsókoltam. Nem tiltakozott. Megérintettem a homlokát, a homlokereszt, amelyen a sűrű, selyempuha, sötét, egyenes szemöldök húzódott. Pillái beleegyezően táncoltak a tenyeremen. – Ki játszik így? – kérdeztem. – Te vagy az? Átmehetünk a tömegen? Hadd lássalak. – Ó nem, drágám, nem, habár egy kicsit elszórakoztathattam volna, hamarosan meglátod, de most gyere, győződj meg róla személyesen. Látod? Ott állok én, látod? Egy néző. Egy imádó. Gyertyával a kézben, hallgat és reszket a többiekkel együtt, miközben játszik a géniusz: az izgalom kedvéért, a mutatvány kedvéért lép fel a gyertyafényes temetőben. Mit gondolsz, ki az, kit jöttem volna el meghallgatni a távoli Bécsből a veszélyes itáliai utakon – látod, milyen piszkos a hajam, milyen elnyűtt a kabátom? Kiért tettem volna meg ezt a hosszú utat, ha nem azért az emberért, akire azt mondják, hogy maga az ördög szállta meg, a mesterért, Paganiniért? Kirajzolódott az élő Stefan. Kipirult, a szemében két egyforma gyertyaláng tükröződött, holott nála nem volt gyertya, kesztyűs jobbjának ujjai a bal csuklóját markolták, és figyelt. – Csakhogy tudod – mondta mellettem a kísértet. Elfordította az arcát az élőktől. – Csakhogy tudod… van különbség. – Értem – mondtam. – Valóban azt akarod, hogy lássam ezeket a dolgokat, azt akarod, hogy megértsem őket. Megrázta a fejét, mintha ez túlságosan rideg és iszonyatos megfogalmazás lenne, aztán azt mondta: – Én sose néztem rájuk. A zene lehalkult: az éjszaka bezárult, megnyílt egy másfajta fénynek. Megfordultam. Igyekeztem látni a sírokat, a sokaságot. De valami más foglalta el a helyüket. Mi ketten, a kísértet és a vándor – a szerető, a hóhér, a tolvaj, vagy mi is voltam? – mi ketten láthatatlan nézők voltunk, tér és idő nélkül, noha éreztem kezemnek biztonságában a Stradivarit, éreztem a hátamon a kísértet mellkasát, és a kezem tisztelettel tartotta a két mellem között a hegedűt, amelyet elfedett az ő két karja. A szája a nyakamra tapadt. Olyan érzés volt, mintha pergő szavakat hullatna a húsra. Előre néztem. – Akarod, hogy lássam? – Isten irgalmazzon nekem!

114

12 Szűk csatorna; a gondola lekanyarodott a Canale Grandéról az egymás mellett szorongó palotákat elválasztó, sötétzöld, büdös kanálisba. Mór ívek, a színeket kioltja a sötétség. Nagy, fennhéjázó homlokzatok, vízben gyökerező, fülledt fényűzés, arrogancia, dicsőség: ez Velence. A víztől szivacsos falakat belakkozó nyálka úgy ragyog a lámpavilágnál, mintha Velence azért emelkedett volna ki a mélységből, hogy semmi jót nem ígérő ambícióval felhozza az éjszakai rothadást a holdfénybe. Először értettem meg a gondola keskenységének, a hosszúkás csónak fortélyos, fekete eleganciájának rendeltetését: sebesen kell suhannia a kőből rakott partok között, a hintázó, pislákoló lámpák alatt. Az ifjú Stefan ült a gondolában, és lázas lelkesedéssel beszélt Paganinihoz. Paganini el volt ragadtatva tőle. Paganini, a számtalan képen ábrázolt, nagy, kampós orrával, óriási, dülledt szemével. Tüzesen lángoló, delejes egyéniség, akiben senki sem veszi észre a rútságot. A kísértet megremegett mellettem a láthatatlan ablakban, amely erre a világra nyílt. Megcsókoltam a vállamat markoló ujjakat. Velence. A magasban felpattant egy zsalugáteres ablak, szabályos sárga négyszöget rajzolt az éjszakára, egy nő virágokat dobott az ablakból, és olaszul kiáltott valamit, fényuszályt húzó virágok hullottak a virtuózra. – Áldott legyen Paganini, aki ingyen játszik a holtaknak! – zengte a nő a mondat közepén lázgörbeszerűen kiugró, a „holtaknak” szóra visszahulló, összetéveszthetetlen olasz crescendóban. Mások ugyanezt a kiáltást visszhangozták. A magasban sorra nyíltak ki a zsalugáterek. Az egyik háztetőről futó alakok kosárból szórták a rózsákat a zöld vízre a gondola elé. Rózsák, rózsák, rózsák. Nevetést vertek vissza a nyirkos kövek, az ajtókban fülelők leselkedtek. Alakok sejlettek a sikátorokban, egy ember felrohant a hídra, amely alá éppen besiklott a gondola. A híd közepén egy nő annyira előrehajolt, hogy látni lehessen meztelen mellét a lámpavilágnál. – Azért jöttem, hogy önnél tanuljak – mondta Stefan a gondolában. Minden tulajdonom ez a ruha, ami rajtam van, és apám áldása nélkül jöttem. Hallanom kellett önt a saját fülemmel, és nem az ördög muzsikája volt, átok azokra, akik azt mondják, maga volt a bűvölet, ősi, igaz varázs, de semmi köze sincs az ördöghöz. A görbe hátú Paganini hahotázott. Szeme fehérje világított a sötéten. Balján tetőtől talpig köpenybe burkolózott nő kuporgott, akiből csak egy maroknyi vörös fürtöt lehetett látni. – Stefanovsky herceg – szólt a híres olasz, a bálvány, a byroni hegedűs, a kislányok romantikus szerelme –, halottam önről és tehetségéről, az önök bécsi házáról, ahol Beethoven bemutatja alkotásait, és ahova egykor Mozart járt, hogy leckéket adjon önnek. Ismerem én a gazdag oroszokat. Könyékig vájkálnak a feneketlen pénzeszsákban, amelyet a cár tart önöknek. – Ne értsen félre – mondta Stefan szelíden, tisztelettel, és mindenre elszántan. – Nekem van pénzem, Signore Paganini, hogy fizessek önnek a leckékért. Van hegedűm, saját hegedűm, az én imádott Stradivarim. Nem mertem elhozni, mert éjjel-nappal utaztam postakocsin, hogy eljussak ide. Egyedül jöttem. De van pénzem. Ám előbb hallanom kellett önt, tudnom kellett, hogy elfogad-e, érdemesnek tart-e…

115

– Stefanovsky herceg, nekem kell kioktatnom önt a cárok és bojárjaik történelméről? Apja nem fogja megengedni, hogy a paraszt Niccolò Paganinitől tanuljon. Az ön sorsa az, hogy a családi hagyományhoz híven a cárt szolgálja. A zene csak időtöltés volt az önök házában, ah, meg ne sértődjék, tudom, hogy maga Metternich – Paganini itt előrehajolt, hogy Stefan fülébe súghassa a folytatást –, a virgonc kis diktátor maga is hegedül, méghozzá jól, én is játszottam neki. De hogy egy herceg az legyen, ami én! Stefanovsky herceg, én a hegedűmből élek! – A hangszerre mutatott, amelynek politúros tokja leginkább egy parányi koporsóra emlékeztetett. – Önnek, szép orosz ifjú, az orosz hagyományok szerint és az orosz kötelességek szellemében kell élnie. Várja önt a hadsereg. A kitüntetések. A szolgálat a Krímben. Rajongó kiáltások a magasból. Fáklyák a pallónál. Suhogó ruhájú nők szaladnak fel egy új, meredekebb építésű hídra. Rózsaszín mellbimbók az éjszakában, a mélyen kikanyarított ruhaderekak fölött. – Paganini, Paganini! Rózsák esője. A virtuóz leseperte magáról a virágokat, és feszülten figyelte Stefant. A mellette kuporgó nő keze előfehérlett a köpeny alól, és eltűnt Paganini lábai között a sötétségben. Ujjai úgy játszottak rajta, mint egy lanton, sőt mint egy hegedűn. Paganini ügyet sem vetett rá. – Higgye el, szeretném a pénzét – mondta. – Szükségem van rá. Igen, ingyen játszok a holtaknak, de maga ismeri viharos életemet, a pereket, az összes bonyodalmat. Csakhogy én paraszt vagyok, hercegem, és nem adom fel csavargó életem diadalait, hogy bebörtönözzem magamat önnel egy bécsi szalonba – ah, a kritikus bécsiek, az unott bécsiek, a bécsiek, akiknél még Mozart sem kereshette meg a betevőt; ismerte Mozartot? Nem, nem maradhat velem. Kétségtelen, hogy Metternich az apja szorgalmazására máris ideküldött valakit ön után. Képesek lesznek megvádolni engem valami főbenjáró bűnnel. Stefan össze volt törve. Fejét lehorgasztotta, arcát elöntötte a szenvedés, mélyen ülő szemében villódzott a pangó vízről visszaverődő fény. Szoba: Velencei rendetlen szoba, nyirkosságtól felhólyagzott, meszelt, sötét falak, magas, sárga mennyezet, már csak megfakult foszlányait őrzi a pogány orgiának, amely frissen és fényesen ragyogott, mielőtt elpusztult Stefan pompás bécsi palotájában. Hosszú, poros, borvörös bársony és mélyzöld szatén csüngött egy magas kampóról, és a keskeny ablakból láttam a szemközti palota okkerszín falát. Olyan közel volt, hogy ha akarom, átnyúlhattam volna a sikátoron, és bekopogtathattam volna a tömör fából készült, sötétzöld zsalugáteren. A vetetlen ágyon tarka háziköntösök és drága Reticella csipkével díszített, gyűrött patyolat ingek hányódtak, az asztalokon feltört levelek. Gyertyacsonkok, rengeteg hervadt virágcsokor. Nézd! Stefan játszik! Állt a szoba közepén, az olajozott velencei padlón, és nem ezen, nem a mi fantomhegedűnkön játszott, hanem egy másikon, amelyet kétségtelenül ugyanaz a mester készített. Az ifjút körültáncoló Paganini pedig csúfondáros variációkat hegedült Stefan témájára. Ez verseny volt, játék, duett, talán háború. Stefan Albinoni borús Adagióját játszotta, amelyet G-mollban komponáltak vonósokra és orgonára, csakhogy ő az egészet átalakította magának szólóvá, és beleöntötte a zenébe minden kesetűségét házuk pusztulása fölött; ahogy haladt tételről tételre, átderengett a muzsikán az égő palota a bécsi hidegben, és mindaz a szépség, amely gyújtósként végezte. A lassan kibontakozó Adagio annyira rabul ejtette Stefant, hogy nem is látta a mellette szökdécselő alakot.

116

Micsoda zene! A szenvedésnek az a mélysége, amely még kifejezhető tökéletes méltósággal. Nincs benne vád. Bölcsességről és bánatról beszél. Könnyek szöktek a szemembe. Nálam a könny ugyanaz, mint a tapsra emelt kéz, híven kifejezi együttérzésemet az ifjú iránt, aki mozdulatlanul áll az olasz lángész manótáncának gyűrűjében. Paganini szétszálazta az Adagiót, szálanként felpörgette capriccióvá, ujjai szemmel nem látható gyorsasággal repültek a húrokon, majd tökéletes pontossággal visszatalált a komor dallamnak ahhoz a frázisához, amelyhez Stefan éppen elérkezett. Olyan ügyes volt, hogy valóban annak a boszorkánymesternek tűnt, akinek mondták, és annak a szenvedést feledtető muzsikálásba belefeledkezett, magas, királyi vékony alaknak, és a gunyoros Paganininak, a szemfödélt a fényes fonalakért felfejtő, szökdécselő Paganininak a kettőse egyáltalán nem volt disszonáns, hanem valami egészen új és nagyszerű. Stefan behunyta a szemét, félrehajtotta a fejét. Ingének bő ujja foltos volt, talán az esőtől, a kézelőn elszakadt a finom punto in aria csipke, a csizmájára rászáradt a sár, de a karja tökéletesen mozgott. Egyenes, sötét szemöldöke sohasem tűnt még ilyen simának és gyönyörűnek. Most ért oda a híres zenedarab orgonaszólamához. Majd megszakadt érte a szívem. Még Paganinit is elbűvölte: ennél a szenvedő résznél együtt játszott Stefannal, őt visszhangozta, siratta. A két alak egyszerre hagyta abba. A magas, suhancos Stefan mély csodálattal tekintett le a másikra. Paganini óvatosan letette a hegedűjét a rendetlen kék-arany ágy bojtos térítőjére. Nagy, dülledt szeme tüzesen ragyogott, és ördögien mosolygott. Imádni való volt vad szertelenségében. A kezét dörzsölte. – Igen, ön tehetséges! Tehetséges! Te sose fogsz így játszani! Ezt súgta a fülembe a kísértetem, holott közben hozzám tapadt, és tőlem könyörgött vigasztalást. Nem feleltem. Hadd peregjen a film. – Tehát akkor tanítani fog! – mondta Stefan hibátlan olasz nyelven, Salieri és a hozzá hasonlók nyelvén, amely örök csoda a németek és az angolok számára. – Igen, igen, tanítani fogom önt! És ha el kell mennünk innen, akkor elmegyünk, habár tudja, mit jelent ez nekem mai napság, amikor Ausztria minden erejével el akarja nyomni az én Itáliámat. Hanem áruljon el nekem valamit. – Mit? Az óriási szemű kis ember nevetett. Fel-alá járkált, cipősarka kopogott az olajozott padlón, háta majdnem púpos volt, hosszú szemöldöke a végein fölfelé kanyarodott, mintha színpadi festékkel rajzolta volna, holott sose tett ilyet. – Nos, drága hercegem, mit tanítsak önnek? Mert maga tudja, hogy kell játszani, igen, tudja. Mit adhatok én Ludwig van Beethoven tanítványának? Talán olasz könnyelműséget, olasz iróniát? – Nem – súgta Stefan, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a járkáló emberről. – Bátorságot, maestro. Hogy dobjak félre minden mást. Ó, de szomorú ez, hogy tanítóm sose hallhatja önt! Paganini hallgatott, a száját csücsörítette. – Úgy érti, Beethoven. – Süket, olyan süket, hogy most már a magas hangokat sem érzékeli – mondta halkan Stefan. – Tőle tehát nem várhat bátorítást? – Nem, ön félreért! – Stefan a kölcsönbe kapott hegedűt nézegette, amelyen játszott.

117

– Igen, Stradivari. Ajándék. Van olyan kiváló, mint az öné, nemde? – kérdezte Paganini. – Valóban, sőt talán jobb – felelte Stefan. Visszatért a témához. – Beethoven akárkit megtaníthat bátorságra. De ő most már csak zeneszerző, a süketség, mint tudja, erre kényszerítette, ólmot öntött a virtuóz fülébe, bezárta a toll és a tinta rabságába: ez az egyetlen módja maradt, hogy zenét alkosson. – Ah! – mondta Paganini – és csak mi leszünk gazdagabbak általa. Én is úgy szeretném látni egyszer, talán messziről, vagy esetleg ő lásson, amint játszom. De ha ellenségemmé teszem az ön apját, sose tehetem be a lábamat Bécsbe. Bécs pedig… nos, rögtön Róma után… Bécs jön. – Paganini sóhajtott. – Nem kockáztathatom, hogy elveszítsem Bécset. – Ezt majd én elintézem! – mondta halkan Stefan. Megfordult, kinézett a keskeny ablakon, tekintete ide-oda járt a kőfalakon. Milyen szutykos volt ez a hely a tűzben odaveszett, cukrászdái tisztaságú termekhez képest, mégis mennyire tökéletesen velencei volt! Vörös bársony a padlón, szétszórt divatos atlasztopánok, egy fölszeletelt barack. Maga a tömény romantika. – Tudom – mondta Paganini. – Megértem. Ha Beethoven még mindig az Argentinában vagy a Schönbrunnban játszana, és elutazott volna Londonba, és üldöznék az asszonyok, akkor az lehetne, aki én vagyok, nem ami a zeneszerzést illeti, hanem mindig a színpad közepén állna, mint előadó, páros magányban a zenével. – Igen – mondta Stefan, és megfordult. – Én pedig játszani akarok. – Apjának szentpétervári palotája legenda. Ő hamarosan hazautazik. Képes lesz hátat fordítani ennek a gazdagságnak? – Sose láttam azt a palotát. Már mondtam, hogy Bécs volt a bölcsőm. Egy pamlagon szundítottam, miközben Mozart improvizált a zongorán; azt hittem, megszakad a szívem. Titáni tanítómtól eltérően, akit az éltet, hogy hangjegyeket ír le önmagának és másoknak, nekem a hang kell, a hegedű hangja. – Magában megvan a bátorság, hogy csavargó legyen – mondta Paganini, és valamelyest lehűlt a mosolya. – Valóban megvan, bár én nem tudom elképzelni. Maguk, oroszok! Önt én nem… – Ne utasítson el! – Nem utasítom el, de tisztázza otthon ezt a kérdést. Meg kell tennie! Menjen haza a hegedűért, amelyről beszélt, amelyet a tűzből mentett ki, és hozza ide apjának áldásával, máskülönben üldözni fognak minket a könyörtelen gazdagok, amiért a nagykövet fiát leterítettem a cár iránti kötelesség útjáról. Tudja, hogy képesek rá. – El kell nyernem apám beleegyezését – mondta Stefan, mintha gondolatban feljegyezné magának. – Igen, és hozza el a Stradivarit a hosszú Stradivarit, amelyről beszélt. Nem akarom elvenni öntől. Látta, mim van nekem. De azon is akarok játszani. Hallani akarom, hogyan szól. Hozza el a Stradivarit, és apjának áldását. A pletykákat le tudjuk szerelni. Utazhat velem. – Ah! – Stefan az ajkát harapdálta. – Ezt ígéri nekem, Signore Paganini? Van pénzem, de nem egy vagyon. Ha orosz hintókról álmodik, és… – Nem, nem, fiacskám! Maga nem figyel. Azt mondtam, engedem, hogy velem jöjjön, és ott tartózkodjon, ahol én. Nem óhajtok az udvaronca lenni, hercegem. Én vándor vagyok! Virtuóz! Az ajtók attól nyílnak meg, amit játszom; nekem nem kell vezényelni, komponálni, dedikálni, operákat színre állítani visító szopránokkal és a zenekari árokban unatkozó nyirettyűsökkel. Én Paganini vagyok! Maga pedig Stefanovsky lesz! – Elhozom! Megszerzem a hegedűt, megszerzem apám beleegyezését! – fogadkozott Stefan. – Neki semmi egy apanázs!

118

Felszabadultan mosolygott. A kis ember hozzáfutott, és összecsókolta az arcát, nagyon olaszos – vagy oroszos – modorban. – Bravó, szépséges Stefan! – mondta. A kipirult arcú Stefan visszaadta a drága hegedűt. A kezére nézett, megszemlélte a gyűrűit. Csupa köves gyűrű. Rubinok, smaragdok. Lehúzott egyet, a virtuóz felé nyújtotta. – Nem, fiam! – tiltakozott Paganini. – Nem akarom. Élnem kell, játszanom kell, de nincs szükségem baksisra: anélkül is betartom az ígéretemet. Stefan megragadta az olasz vállát, és megcsókolta az arcát. A kis ember harsogva hahotázott. – De aztán elhozza a hegedűt! Ah, látnom kell azt a hosszú Stradivarit, ahogy hívják! Játszanom kell rajta! Ismét Bécs. Tévedhetetlenül elárulta a tisztaság. Minden széket bearanyoztak, vagy fehérrearanyra festettek. A parkett, akár a patyolat. Stefan apját azonnal megismertem, ahogy ült egy székben a tűz mellett, térdén orosz medvebőrrel, és felnézett a fiára. Ebben a szobában a hegedűket ugyanúgy kiállították, mint az előzőben, bár ez nem volt a leégetthez foghatóan fényes palota, hanem egy ideiglenesebb jellegű szállás. Igen, beérték ezzel addig is, amíg visszaköltözhetünk Szentpétervárra. Most érkeztem meg lóhalálában. Megmosakodtam, tiszta ruhát vettem, mielőtt megláttam a városkaput. Figyelj csak. Valóban gyönyörűen kicsípte magát, korabeli divat szerint: elegáns fekete kabát, ropogós fehér gallér, fehér selyemkravátli, semmi paróka: utazásaiban megnőtt haja hosszan omlott alá, mintegy jelezve, hogy hamarosan el fog szakadni a világától. Olyan volt a haja, akár egy modern rockzenészé, aki egyforma erővel harsogja Krisztus és Lucifer szavait. Félt ettől az apától, aki most elfordult a tűztől, és rosszallóan tekintett föl rá: – Virtuóz, kóbor hegedűs! Azt hiszi, azért hozattam ide a házamba a zseniális muzsikust, hogy erre tanítsa? Erre, hogy megszökjön hazulról azzal az átkozott, ördöngös taljánnal? Hiszen az a selma nem hegedül, hanem kóklerkedik! De ahhoz már nincs bátorsága, hogy Bécsben lépjen föl. Maradjon csak az olaszoknak! Elvégre azok találták ki a kasztrálást, hogy az énekes a végletekig tudjon trillázni koloratúrban! – Apám, csak azt kérem, hogy hallgasson meg! Öt fia van. – Eh, nem tehet ilyet! – mondta az apa. Haja fehéren omlott az atlasz háziköntös vállára. – Hagyja ezt! Hogy merészeli, éppen ön, az elsőszülöttem! – Ám a hangja továbbra is gyengéd volt. – Tudja, hogy a cár parancsára hamarosan csatlakoznia kell a hadsereghez; mi a cárt szolgáljuk! Rajta múlik, hogy talpra állhassunk Péterváron. – Hangját még jobban meglágyította a részvét, mintha a korkülönbség olyan bölcsességgel ruházta volna fel, hogy képes legyen sajnálni a fiát. – Stefan, Stefan, magának kötelességei vannak a családja, és az uralkodó iránt. Én azért ajándékoztam magának játékokat, hogy elszórakoztassák, nem azért, hogy beléjük őrüljön! – Ön sose tekintette játékszernek a hegedűinket, a zongoráinkat, a legjobbat hozatta ide Beethovennek, amikor még képes volt játszani… Az apa előrehajolt a fehér vázas, nagy karosszékben. Olyan széles, szögletes bútor volt, hogy nem is lehetett más, mint birodalmi osztrák. Mellette a kályha a kötelező festett mennyezetig ért. A tüzet fénylő fehérre zománcozott rács és aranyozott indák mögé zárták. Éreztem, úgy éreztem, mintha én és szellemkalauzom is ott lennénk abban a szobában, nagyon közel azokhoz, akiket látunk. Édes süteményillatot éreztünk. Hatalmas, széles ablakok, a nyirkosság itt olyan tiszta, amilyen a tengertől távol lehet.

119

– Igen – mondta az apa, akinek láthatólag nehezére esett ésszerűen, emberségesen beszélni –, én hoztam ide minden idők legnagyobb muzsikusát, hogy magukat tanítsa, örömöt szerezzen maguknak, és bearanyozza gyermekkorukat. – Megvonta a vállát. – Mint tudja, magam is szívesen csellóztam vele. Mindent megadtam magának és a testvéreinek, mint ahogy én is megkaptam mindent annak idején… Pompás arcképek díszítették házunkat, amíg el nem égtek, maguknak kijárt a legjobb ruha, a legjobb lovak, és igen, a legkülönb költők, hogy azok legyenek felolvasóik, és igen, Beethoven, a szegény, tragikus Beethoven! De nem ez a lényeg, fiam. Önnek a cár parancsol. Mi nem bécsi kereskedők vagyunk! Mi kerüljük a zengerájok és a kocsmák szennyét és pletykáit. Ön Stefanovsky herceg, az én fiam. Első állomáshelye Ukrajnában lesz, mint nekem volt. Le fogja húzni a kellő számú évet a katonaságnál, mielőtt bizalmasabb jellegű állást kapna a közigazgatásban. – Nem! – Stefan hátrált. – Ne okozzon magának fölösleges fájdalmat – mondta fáradtan az apja, beomló haja szürkén keretezte megereszkedett arcát. – Sokat veszítettünk, rengeteget; eladtunk mindent, amit megmenthettünk, hogy elhagyhassuk ezt a várost, holott ez az egyetlen hely, ahol valaha is boldog voltam. – Apám, akkor tanuljon legalább a saját bánatából! Nem bírom, nem fogom feladni a muzsikát semmiféle uralkodóért! Nem Oroszországban születtem. Olyan termekben születtem, ahol Salieri játszott, ahova eljött énekelni Farinelli! Könyörgök! A hegedűmet akarom! Csak azt adja nekem! Adja nekem! Dobjon ki egy garas nélkül, híresztelje el, hogy nem állhatta az önfejűségemet. Akkor nem hozom szégyenbe. Adja ide nekem a hegedűt, és elmegyek! Alig észrevehető fenyegetés sötétítette el az apa vonásait. Mintha lépések hangzottak volna fel a közelben. Ám a két alak csak egymással törődött. – Fékezze magát, fiam! – Az apa felállt, a medvebőr a szőnyeges padlóra hullott. Királyi jelenség volt szőrmével bélelt, atlasz háziköntösében. Ujjain drágakövek szikráztak. Ugyanolyan szálas termetű volt, mint Stefan. Egy csepp paraszti vér sem szorult beléjük; itt a normannok vére keveredett a szláv hercegekével, hogy akkora óriásokat teremjen, mint amilyen Nagy Péter lehetett. Az apa közelebb ment a fiához, azután elfordult, és a lakkozott hegedűket tanulmányozta a tálalószekrényeken, amelyeknek minden ajtajára nyüzsgő rokokó idilleket festettek. Selyemborítás a falakon. Aranycsíkok szökkennek a magasba a festett mennyezetig. Kész vonós zenekart láttam. Megborzongtam, ha csak rájuk néztem. Én nem tudtam volna megkülönböztetni ezt a hegedűt a többitől. Az apa sóhajtott. A fiú várt. Úgy nevelték, hogy ne sírjon, mint ahogy az én társaságomban tette, vagy most, ebben a láthatatlanságban, ahonnan figyeltünk. Hallottam, ahogy sóhajt. A látomás kiélesedett, erősebb lett. – Nem mehet el, fiam – mondta az apa. – Nem csavaroghat a világban ezzel a közrendűvel. Nem teheti. És nem viheti el a hegedűt. Fáj a szívem, hogy ezt kell mondanom. Maga álmodozik, és mához egy évre könyörögve kéri majd a bocsánatomat. Stefan alig bírta fegyelmezni a hangját. – Apám, még ha van is közöttünk vita, a hangszer az enyém, én hoztam ki az égő szobából, én… – Fiam, a hangszert eladtuk, akárcsak az összes Stradivarit, és a pianofortékat és a csembalót, amelyen Mozart játszott. Mindent eladtunk. Nekem elhiheti. Stefan arca tükrözte azt a megrendülést, amelyet én éreztem. Mellettem az alaktalan sötétben a szellem túl szomorú volt ahhoz, hogy gúnyolódjon. Még szorosabban hozzám

120

bújt, és reszketett, mintha túl sok lenne neki ez a fortyogó felleg, amelyet nem tud visszaparancsolni a bűvös üstjébe. – Nem… nem adták el, nem a hegedűt, nem a… nem a hegedűt! Én… – Elfehéredett, a szája megrándult, egyenes fekete szemöldökét kihívóan összehúzta. – Nem, nem, miért hazudik? – Vessen féket a nyelvére, kedvenc fiam! – mondta a szálas, szürke hajú ember, és megmarkolta a szék karfáját. – Eladtam, amit el kellett adnunk, hogy kiszabadulhassunk innen, és hazatérhessünk Szentpétervárra. Eladtam a húga ékszereit, az anyja ékszereit, festményeket, Isten tudja, mit, hogy minél többet megmenthessek magunknak abból, akik voltunk, és akiknek maradnunk kell. Négy napja eladtam a hegedűket Schlesingernek, a kereskedőnek. Távozásunk után elviszi őket. Volt olyan emberséges… – Nem! – kiáltotta Stefan. A halántékához kapott. – Nem! – üvöltötte. – Az én hegedűmet nem! Azt nem adhatja el, nem adhatja el a hosszú Stradivarit! Megfordult, végighordozta eszelősen lángoló pillantását a hosszú, festett fiókos szekrényeken, amelyekre gondosan kikészítették selyempárnákra a hegedűket, a székeknek támaszkodó csellókon, a szállításra felkészített festményeken. – Megmondtam, hogy ez történt! – kiáltott az apa. Jobbra-balra tapogatózott, és fölemelte ezüstfejű botját. Stefan tekintete megtalálta a hegedűt. Láttam, ahogy felé rohan. Vedd el! – biztattam. Vedd el, mentsd meg ettől a szörnyű igazságtalanságtól, ettől a bárgyú fordulattól, az a tied, a tied… Stefan, vedd el! Most meg te veszed el tőlem. A feneketlen sötétségben megcsókolta az arcomat, de túlságosan megtört ahhoz, hogy küzdjön velem. Figyeld csak, mi lesz mindjárt! – Ne nyúljon hozzá, föl ne vegye! – Az apa elindult a fia felé. – Figyelmeztetem! – Megpördítette a sétabotot, hogy gombbal fölfelé legyen. Most olyan volt, mint egy buzogány. – Ne merje szétverni a Stradivarit! – kiáltotta Stefan. Féktelen harag ült ki az apa vonásaira. Ezek a szavak robbantották ki, mintha erre az ostoba feltételezésre, erre a hihetetlen félreértésre csak így lehetne reagálni. – Maga, a szemem fénye! – Leszegte a fejét, egyik feltartóztathatatlan lépést tette a másik után. – Maga, aki anyjának büszkesége, Beethoven arkangyala, maga, maga képzeli, hogy szétverném a hangszert ezzel! Nyúljon csak hozzá, és majd meglátja, mit teszek! Stefan a hegedűért nyúlt. A bot lesújtott a vállára. Az ifjú megtántorodott, majdnem kétrét görnyedt, hátrált. Ismét eltalálta az ezüstbot, ezúttal a bal halántékát. A füléből ömleni kezdett a vét. – Apám! – kiáltotta. Őrjöngtem titkos rejtekünkben. Bántani akartam ezt az apát, fel akartam tartóztatni, verjen meg az Isten, meg ne üsd Stefant még egyszer, nem szabad, nem szabad! – Nem a miénk, már megmondtam! – kiáltotta az apa. – De maga az enyém, az én fiam! Stefan maga elé kapta a kezét. A bot süvítve szelte a levegőt. Sikoltanom kellett, de nem voltam abban a helyzetben, hogy közbeavatkozhassak. A bot olyan erővel sújtott le Stefan bal kezére, hogy neki elakadt a lélegzete. Behunyta a szemét, a melléhez kapta a kezét. Nem látta, hogy a bot célba veszi a jobbját, amellyel a sebzett bal kezét takargatta. A bot eltalálta az ujjait. – Nem, ne, apám, ne a kezemet! – sikoltotta. Futkosás a házban. Kiabálás. Fiatal női hang: – Stefan!

121

– Dacolsz velem! – mondta az öregember. – Merészelsz! – Bal kezével galléron ragadta a fiát, akit annyira elzsibbasztott a fájdalom, hogy csak fintorgott, de nem bírt védekezni. Meglökte Stefant, amitől az letenyerelt a fiókos szekrényre, majd ismét lesújtott a bottal az ujjaira. Behunytam a szemem. Nyisd csak ki, nézd meg, mit művel! Vannak hangszerek fából, vannak hangszerek húsból és vérből. Nézd csak meg, mit tesz velem! – Hagyja abba, apám! – kiáltott a nő. Hátulról láttam, vékony, félénk, hattyúnyakú teremtés volt, karját csupaszon hagyta az arany empire ruha. Stefan visszahőkölt, kizökkent a kábulatból és a kínból. Egyfolytában hátrált, és közben az összezúzott ujjaiból patakzó vért bámulta. Az apa újabb ütésre emelte a botot. Most Stefan arca változott meg. Eltűnt róla minden részvét, csak a bosszúszomjas düh maradt. – Ezt tetted velem! – rikoltotta. Rázta használhatatlan, véresre vert ujjait. – Ezt tetted a kezemmel! Az apa hátrált egy lépést meghökkenésében, de az arca ugyanolyan konok és kemény maradt. Minden ajtóban testvérek, rokonok, szolgák leselkedtek. A fiatal nő be akart jönni, de az öregember kiparancsolta: – Vissza, Vera! Stefan rárontott az apjára. Azt használta, amit még használhatott: a térdét. Akkora erővel rúgta meg vele az apját, hogy az a forró, zománcos kályhának csapódott. Azután a lábával rúgta ágyékon. Az öregember elejtette a botot, térdre rogyott, takargatni próbálta magát. Vera sikoltott. – Ezt tetted velem! – mondta Stefan. – Ezt tetted velem, ezt tetted velem! – Kezéből fröcskölt a vér. A következő rúgás az álla alatt találta az öregembert. Összeesett a szőnyegen, mint egy rongycsomó. Stefan ismét megrúgta, ezúttal a halántékát. Még egyszer belerúgott. Elfordultam. Nem akartam látni, nem akartam! Nézzed velem együtt, kérlek! Andalító, könyörgő hang. Meghalt, ott halt meg a padlón, de akkor én azt nem tudtam. Látod, ismét belerúgtam. Nézd! Nem mozdul a térde, noha a rúgásom ugyanott találta el, mint téged az anyád lába, hasba rúgtam, látod… Akkor már halott volt. Talán az állát ért rúgás végzett vele, ezt sohasem tudtam meg. Apagyilkos, apagyilkos, apagyilkos! Az emberek berohantak volna, de Vera sarkon fordult, kitárta karjait, hogy elállja az útjukat. – Nem, nem nyúlhatnak a bátyámhoz! Ez adott Stefannak egy pillanatot, hogy fölnézhessen. Kezéből még mindig folyt a vér. A legközelebbi ajtóhoz futott, félrerúgta a szolgákat az útjából, ledübörgött a márványlépcsőn. Utcák. Ez Bécs? Valahonnan szerzett egy nagykabátot és kötést a kezére. A falakhoz lapult, hogy ne lássák. Ódon, girbegurba utca volt. Ó, babusgató ringyóm, hát mit gondolsz? Maradt még aranyam. Ám a hír felforgatta Bécset. Megöltem az apámat! Megöltem az apámat! Ez a Graben volt, felismertem a kanyarulataitól. Itt lakott Mozart. Ma is forgalmas, nyüzsgő hely. Ám akkor éjszaka volt, késő éjszaka. Stefan addig várakozott az árnyékban, amíg ki nem jött az egyik kocsmából egy ember, akit pillanatnyi kirobbanó lárma kísért.

122

Az ember rácsukta az ajtót a sör- és kávészagú, meleg világra, ahol pipafüst volt, terefere és nevetés. – Stefan! – súgta. Keresztülvágott az úton, karon fogta Stefant. – Szökjön ki Bécsből! Ahogy meglátják, agyonlövik. A cár írásban adott rá engedélyt Metternichnek. Tele van orosz katonákkal a város! – Tudom, Franz – mondta Stefan. Úgy sírt, mint egy gyermek. – Tudom. – A keze! – mondta a fiatal férfi. – Mit csináltak az ujjaival? – Ó, nem eleget, korántsem eleget. Kificamodtak, eltörtek, és nem illesztették helyre őket. Mindennek vége, nincs tovább! – Mozdulatlanul állt, felnézett a mennyek szilánkjára. – Istenem, uram, hogyan történhetett ez? Hogyan, Franz? Hogyan juthattam idáig, amikor egy éve még a nagyteremben zenéltünk, és a maestro is ott volt, mert azt mondta, szereti nézni az ujjaink mozgását? Hogyan? – Stefan, mondjon meg nekem valamit! – kérte a Franznak szólított fiatalember. – Ugye, nem is ölte meg? Ugye, hogy ez csak hazugság, szóbeszéd? Valami történt, de Vera azt mondja, hogy igazságtalanul… Stefan nem bírt felelni. Szorosan behunyta a szemét. A szája legörbüli. Nem mert válaszolni. Elfordult barátjától, futásnak eredt. Köpenye lobogott, csizmája kopogott a macskakövön. Futott, szaladt, és mi követtük. Parányivá zsugorodott. Fent az égen a csillagok járták az útjukat, a város eltűnt. Sötét erdő volt, de fiatal ültetés, karcsú fák, apró levelek. Avar ropogott Stefan talpa alatt. A bécsi erdő, amelyet olyan jól ismertem egy főiskolai utazásról, számtalan könyvből, rengeteg muzsikából. Feltűnt egy falu, ide osont be Stefan. Időnként eltorzult arccal kapott mocskos, véres kötésbe bónyált kezéhez, de leküzdötte a fájdalmat. A főutca egy kis réthez vezetett. Későre járt, a boltok bezártak. Az apró, bájosan és furán ódondad utcácskákat mintha egy képeskönyvből vágták volna ki. Stefan addig sietett, amíg meg nem érkezett egy udvarban álló házhoz. Nem zárták be a kaput, senki se vette észre, amikor bement. Milyen csepp kis ház volt a palotákhoz képest, ahol a szörnyűségeket láttuk! A fenyőerdőktől és az égi tűzifától illatos, hideg éjszakában Stefan felnézett a kivilágított ablakra. Furcsa éneklés hallatszott fentről. Borzasztó, bömbölő ének volt, és mégis nagyon boldog, örvendező. Egy süket ember énekelt. Ismertem ezt a helyet. Ismertem rajzokról, tudtam, hogy egy olyan falu, ahol régebben lakott és alkotott Beethoven. Közelebb húzódva mi is láttuk azt, amit a szűk lépcsőn fölkapaszkodó Stefan: a maestrót, ahogy imbolyog az íróasztalánál, mártogatja a tollát a tintába, ingatja a fejét, dobog a lábával, karistoló tolla hullatja a papírra a hangjegyeket. A világmindenségnek ebben a védett zugában úgy vegyíthette a hangokat, ahogy a közízlés talán el sem viselte volna őket. A nagy ember őszes haja csapzott volt, himlőhelyes arca vöröslött, ám a tekintete nyugodtan, tisztán világított. Most nem ráncolta a szemöldökét. Előre-hátra imbolygott írás közben. Énekelte is a jajgató, dübörgő dallamot, amelyet magában hallott. Az ifjú Stefan kinyitotta az ajtót, belépett. A háta mögé rejtette bekötözött kezét, és térdre ereszkedett Beethoven mellett. – Stefan! – kiáltotta rekedten a maestro. – Stefan, mi az? Stefan lehajtotta a fejét, és könnyekben tört ki. Akaratlanul fölemelte vérző kötésekbe csavargatott kezét, mintha meg akarná érinteni a Mestert. – A keze! – kiáltotta kétségbeesetten Beethoven. Akkora hévvel ugrott fel, hogy felborította a tintatartót, miközben átnyúlt az asztalán. A társalkodófüzetet, nem, a palatáblát kereste, süket éveinek társait, amelyeknek segítségével szólt a világhoz.

123

De aztán ránézett a megtört alakra, és iszonyattal állapította meg, hogy annak mindkét keze alkalmatlan az írásra. Az ifjú a remegésével, fejének rázásával könyörgött irgalomért. – Stefan, a keze, mit tettek magával! Stefan fölemelte a kezét, hogy csendre intse, de már késő volt. Beethoven hangjára, aki a segíteni akarástól egészen elvesztette a fejét, futva érkeztek mások. Stefannak menekülnie kellett. Egy pillanatra megragadta a maestro vállát, keményen szájon csókolta, és akkor rohant ki egy távolabbi ajtón, amikor a mellette levő felpattant. Ismét menekült. Beethoven üvöltött fájdalmában. Kis szoba: egy nő ágya. Stefan összehúzta magát az ágyon. Szűk nadrágot, tiszta inget viselt, feje belesüppedt a párnába, szája nyitva volt, az arca könnyben ázott. A tömzsi lány, aki üde arcával, párnás testével emlékeztetett az én fiatal énemre, friss pólyát tekert a kezére. Körüldédelgette Stefant, és alig bírta visszafojtani a könnyeit, amikor megfogta a szétroncsolt kezet. Ez a lány szerette őt. – Ki kell jutnod Bécsből, hercegem! – mondta az osztrákok sima, kulturált németségével. – Muszáj! Stefan meg se moccant. Pillái alól kilátszott egy vékony csík a szeme fehérjéből. Csak az különböztette meg egy holttesttől, hogy lélegzett. – Stefan, hallgass rám! – kérlelte a lány. – Apádat holnap helyezik nyugalomra. Állami temetést kap. A Van Meck-féle sírboltban fog nyugodni. Tudod, mit terveznek? Vele akarják temetni a hegedűt! Stefan kinyitotta a szemét, rámeredt a lány mögötti gyertyára, rámeredt a cseréptányérra, amelyben a gyertya állt, a tányérra, amelyben tócsává gyűlt a viasz. Azután elfordult, és a lányra nézett. Vastag deszkából esztergált, dísztelen ágytámla volt mögötte. Kétségtelenül ez volt a legszegényebb hely, ahova elvitt minket. Egyszerű lakás, talán egy bolt felett. Tompán bámult a lányra. – Eltemetni a hegedűt… Ezt mondtad… Berthe? – Igen, amíg meg nem találják a gyilkost, és haza nem vihetik apád földi maradványait Oroszországba. Most tél van; tudod, hogy különben sem jutnának el Moszkvába. Schlesinger, a kereskedő, ennek ellenére is kifizette a hegedűkért a pénzt. Vermet ástak neked, arra várnak, hogy beleess. – Ostobaság! – mondta Stefan. – Őrültség! – Felült, felhúzta a térdét, harisnyás lába belesüllyedt a göcsörtös szalmazsákba. Haja olyan selymesen omlott alá, mint most. – Ez csapda nekem! Még hogy vele temessék a hegedűt! – Pszt, ne légy ilyen bolond! Úgy gondolják, hogy odamész, és ellopod, mielőtt lezárják a koporsót. Ha nem, a sírban lesz, amíg nem akarod onnan is elhozni, és akkor csapnak le rád. Vagy pedig addig marad ott apád mellett, amíg el nem fognak és ki nem végeznek a bűnödért. Sötét ügy ez; a testvéreid fel vannak dúlva. Egyáltalán nem mindegyik haragszik rád. – Nem… – mormolta Stefan. Töprengett, talán a menekülésére emlékezett. – Berthe! – suttogta. – Apád testvérei, ők azok, akik gyűlölködnek; ők agyalták ki, hogy a hegedűt is el kell temetni azzal, akit megöltél, hogy soha, de soha többé nem játszhass rajta. Úgy vélik, hogy miután futóbetyár lettél, képes lennél ellopni Schlesingertől. – Azt is tenném – suttogta Stefan.

124

Zaj támadt, felrezzentek. Nyílt az ajtó, bejött egy kerek arcú, alacsony ember, egy sűrű, köpcös ember, aki fekete köpenyt és finom fehér inget viselt. Hosszú, tiszta, fekete csuklyás köpenyt, új ruhát hozott a karján, és letette a székre. Ezüstkeretes, kis kerek pápaszemén át nézte az ágyban fekvő férfit, és a lányt, aki még csak meg se fordult, hogy köszöntse. – Stefan! – mondta. Levette cilinderét, hátrasimította gyér szürke tincseit rózsaszín koponyáján. – Őrzik a házat. Ott vannak minden utcán. Paganinit már Itáliában kérdőre vonták az ügy kapcsán, ő pedig megtagadta. Azt mondta, sose látta önt. – Ezt kellett tennie – mormolta Stefan. – Szegény Paganini! Hans, mi közöm nekem ehhez? Nem érdekel! – Stefan, hoztam magának köpenyt, bő, csuklyás köpenyt, és némi pénzt, hogy kijuthasson Bécsből. – Honnan szerezted? – kérdezte riadtan Berthe. – Ne törődj vele – felelte az ember, és rosszalló pillantást vetett a lányra. – Annyit mondhatok, hogy abban a családban nem mindenki szívtelen. – Vera húgom. Láttam. Láttam, amikor megpróbáltak elfogni. Odaállt eléjük. Ó, édes Verám! – Vera azt mondja, hogy el kell menekülnie, menjen Amerikába, a brazíliai portugál udvarba, akárhova, az a fő, hogy olyan helyre, ahol a kezét meggyógyítják, és lesz megélhetése! Brazília messze van. Bár vannak más országok is, akár Anglia… menjen oda! Menjen Londonba, de a Habsburg-birodalomból távozzék, itt nem maradhat. Még mi is veszedelembe kerültünk azzal, hogy segítünk magán. A leány felháborodott. – Elfelejtetted, mit tett érted? – kérdezte. – Én biztos nem adom fel! – Stefan megpróbálta megsimogatni bekötözött kezével. Mintha egy állat nyúlkált volna a mancsával a levegőben. Szeme elvesztette a fényét a fájdalomtól vagy a reménytelenségtől. – Nem, természetesen nem! – tiltakozott Hans. – Ő a mi fiunk, a mi Stefanunk, mindig is az volt. Én csak azt mondom, hogy pár nap múlva úgyis mindenképpen megtalálják. Bécs nem olyan nagy város. És ilyen kézzel mire mehet? Egyáltalán miért maradt itt? – A hegedűmért – mondta Stefan megtört hangon. – Az az enyém, még sincs nálam. – Te miért nem szerezheted meg? – nézett fel a lány a zömök kis emberre, miközben Stefan bal kezére tekergette a mullpólyát. – Én? Hogy én hozzam el a hegedűt? – kérdezte az ember. – Miért ne tudnál bemenni a házba? Jártál ott már máskor is. Ellenőrizd a desszertes asztalokat. Ellenőrizd a tortákat. Kész csoda, hogy Bécsben nem halnak utána a halottnak a gyászoló rokonok a rengeteg édességtől. Menj be a pékekkel, nézz utána, hogy minden rendben van-e, ez csak elég egyszerű, osonj föl az emeletre, menj be a szobába, ahol felravatalozták, és hozd el a hegedűt. Ha megállítanak, mondjad azt, hogy valamelyik családtagot keresed, szeretnél hírt hallani a fiúról, hiszen annyira kedvelted. Mindenki tudja. Hozd el a hegedűt! – Mindenki tudja – ismételte Stefan. Ezek a szók felzaklatták a kis embert, aki az ablakhoz ment, és kinézett. – Igen, mindenki tudja, hogy a lányommal töltött részeg órákat, amikor úgy tartotta kedve! – És gyönyörű dolgokat adott érte, amelyeket máig őrzök, és viselni fogom őket az esküvőm napján! – mondta epésen Berthe.

125

– Apádnak igaza van – mondta Stefan. – Mennem kell. Itt nem maradhatok, mert bajt hoznék a fejetekre. Még eszükbe juthat, hogy ide jöjjenek, megfigyeljenek benneteket… – Nem a! – mondta Berthe. – Téged szeret minden szolgátok, és a család összes szállítója. Még a francia némberek, a hódítóval érkezett szemétnép is rajtuk tartja a szemét, mert még köztük is hírességnek számítasz. Ezzel együtt igaza van apának: el kell menned. Mit mondtam én is neked? Menned kell. Ha nem hagyod el Bécset, pár nap, és elkapnak! Stefan mélyen elmerült a gondolataiba. Át akarta helyezni a testsúlyát a jobb kezére, de észbe kapott, és megint az ágytámla deszkájának támaszkodott. A mennyezet ferde volt a feje fölött, a vastag falat egyetlen parányi ablak törte meg. Stefan túlságosan hosszú, túlságosan éles vonalakkal rajzolt, túlságosan szilaj és ragyogó volt a szűk szobához. Kísértetem ifjú mása, ahogy megy a tágas termekben, a széles utakon. A lány az apjához fordult. – Menj be a házba, hozd el a hegedűt! – sürgette. – Álmodsz! – felelte az apja. – Agyadra ment a szerelem. De buta egy péklány vagy! – Te pedig, aki úr akarsz lenni, divatos kávéházat akarsz a Ringstrassén, te meg gyáva vagy. – Természetesen nem fogja ezt tenni! – mondta Stefan parancsoló hangon. – Különben is, Hans nem tudná megkülönböztetni a hegedűt a többiektől. – A koporsóban fekszik! – mondta Berthe. – Nekem így mondták! –A foga közé harapta a pólyát, kettétépte, szorosabban megkötötte Stefan csuklóján. A kötés máris átvérzett. – Apám, hozd el neki! – A koporsóban! – suttogta Stefan. – Mellette! – Mélységes megvetéssel mondta. Behunytam volna a szememet, de nem parancsolhattam fizikai testemnek. Fogtam a hegedűt, azt a hegedűt, amelyről beszéltek. Fogtam a karjaimban, és azt gondoltam: tehát ez a tárgy, amelynek véres történetét nyomon követjük, ez a tárgy, akkor, 1825 táján már egy koporsóban feküdt! Meghintették-e szentelt vízzel, vagy arra csak a temetésnél és a rekviemnél kerül sor, egy bécsi templom aranyozott cukorkaangyalai előtt? Még én is tudtam, hogy a kis ember nem szerezheti meg a hegedűt. Ettől függetlenül igyekezett védeni az álláspontját a fiatalok és önmaga előtt. Ide-oda járkált, pápaszeme villogva verte vissza a fényt. – De hát nem sétálhatsz be csak úgy egy szobába, ahol egy főurat ravataloztak fel… – Berthe, igaza van apádnak – mondta Stefan gyengéden. – Sosem engedném, hogy ekkora kockázatot vállaljon. Különben is, mikor tehetné meg? Mit tehetne? Sétáljon be a házba, rántsa ki a hegedűt a holt ember markából, iszkoljon el vele? Berthe esdeklőn nézett rá okos szemével. Arca nagyon fehérnek látszott a sötét haj keretében. Hosszú szempillája és buja szája volt. – Késő éjszaka előfordul, hogy majdnem kiürül a szoba – mondta. – Tudod: amikor alszanak az emberek. Csak néhányan imádkozzák a rózsafüzért, de még azok is nagy valószínűséggel elbóbiskolnak. Úgyhogy apa, nyugodtan bemehetsz ellenőrizni az asztalokat. Akkor, amikor Stefan anyja is alszik. – Nem! – mondta Stefan, ám az ötlet termékeny talajba hullott nála. Máris tervezgetni kezdett. – Felmegyek a koporsóhoz, elveszem tőle, ott van mellette a hegedűm… – Nem teheted! – tiltakozott Berthe. – Nincsenek ujjaid, amelyekkel megfogd! – mondta iszonyodva. – Nem mehetsz a ház közelébe!

126

Stefan nem szólt. Körülnézett, megint a kezére támaszkodott, de annyira fájt neki, hogy gyorsan fölegyenesedett. Nézte a számára kikészített ruhákat. Nézte a köpenyt. – Hans, mondja meg az igazat. Vera küldte a pénzt? – Igen. És az anyja tud róla, de ha ezt valaha is elmondja valakinek, akkor nekem végem, úgyhogy még a legjobb barátjának se árulja el ezt a titkot! Mert ha megteszi, se a húgának, sem az anyjának nem lesz hatalma, hogy megvédjen! Stefan keserűen mosolygott, és bólintott. – Tudta-e – kérdezte a kis Hans, feljebb tolva krumpliorrán a pápaszemét –, hogy az anyja gyűlölte az apját? – Természetesen – mondta Stefan –, de én sokkal nagyobb fájdalmat okoztam neki most, mint apánk valaha is. Nem várta meg a kis ember válaszát. Megfordult az ágyon, a padlóra tette a lábát. – Berthe, nem bírom felhúzni a csizmámat. – Hová mész? – Berthe futva megkerülte az ágyat. Felhúzta Stefan csizmáját, azután talpra segítette. Odaadta neki a tiszta, új, hosszú, fekete gyapjúszövet kabátot, amelyet kétségkívül Stefan húga küldött. A tömzsi kis ember szánakozva, szomorúan nézett fel rá. – Stefan – mondta –, a ház tele van katonákkal. Orosz gárdisták, Metternich testőrei, rendőrök. Hallgasson rám! Odament Stefanhoz, rátette a kezét a sérült kézre. Stefan felszisszent, elhúzódott. Az emberke szégyenkezve, bocsánatkérően elhallgatott. – Semmi baj, Hans. Nagyon jó volt hozzám, köszönöm. Nem maga ölte meg az apámat, és látom, hogy ez az egész az anyám áldásával történik. Látja, ez apám legszebb köpenye, orosz rókaprémmel bélelve. Anyám gondol rám. Vagy Vera adta? – Vera. Hallgasson a szavamra: hagyja el Bécset még ma éjszaka! Ha itt fogják el, ne számítson tárgyalásra. Gondoskodnak róla, hogy agyonlőjék, mielőtt kinyithatná a száját, vagy szóhoz juthatna akárki is, aki látta, ahogyan az apja bántalmazta. – Volt alkalmam megtapasztalni – mondta Stefan, és megérintette bekötözött kezével a köpenyét. – És megöltem érte. – Hagyja el Bécset, mint mondtam. Menjen egy sebészhez, aki talán még helyrehozhatja az ujjait. Talán még megmenthetők. Aki úgy tud zenélni, mint ön, annak jut más hegedű. Keljen át a tengeren, menjen Rio de Janeiróba, Amerikába, vagy keletre, Isztambulba, ahol senki sem kérdi, kicsoda. Vannak barátai Oroszországban? Az anyjának vannak barátai? Stefan megrázta a fejét, mosolygott. – Mind rokonai a cárnak vagy a fattyainak, az utolsó szálig! – mondta. Halkan elnevette magát. Ebben a kísérteties káprázatban először láttam, hogy az a Stefan őszintén kacagjon. Egy pillanatra olyannak tűnt, mint akiről lehullott minden teher. A sugárzó öröm eltörölte az arcáról a redőket. Eltelt csendes hálával az izgatott kis ember iránt. Sóhajtott, körülnézett a szobában, annak a halni készülő embernek a gesztusával, aki még egyszer utoljára szerető gyengédséggel megnézi az egyszerű tárgyakat. Berthe megigazgatta a gallérját, hogy hegyesen és egyenesen álljon. Megkötötte a fehér selyemkravátlit. Fogott egy fekete selyemsálat, rácsavarta Stefan nyakára, amihez meg kellett emelnie, majd vissza kellett ejtenie a fényes hajat. Hosszú, de ápolt haj volt. – Hadd vágjam le! – kérte. Újabb álcázás? – Nem… nem érdekes. A köpeny és a csuklya is elrejt. Nem maradt időm. Éjfél van. Valószínűleg már elkezdődött a hosszú virrasztás. – Ezt nem teheted! – kiáltotta Berthe. – De megteszem. Elárulsz?

127

Berthe és az apja sóbálvánnyá lettek a gondolattól. Aztán szótlanul megrázták a fejüket. – Isten áldjon, kedves, szívesen hagynék neked valamit, valami kis emléket… – Te már itt hagytál mindent, ami kell nekem – mondta halk belenyugvással Berthe. – Olyan órákat hagysz itt nekem, amilyeneket más nőknek ki kell találniuk, vagy könyvben kell olvasniuk róluk. Stefan ismét elmosolyodott. Még sose láttam ilyen kiegyensúlyozottnak. Nem tudom, mennyire fájhatott a keze. A kötés máris szörnyen festett. – Az asszony, aki bekötözte a kezemet – mondta Berthének – lehúzta a gyűrűimet. Fizetség gyanánt. Nem akadályozhattam meg. Ez az utolsó meleg szobám, ezek az utolsó percek, amikor nem kell menekülnöm. Berthe, csókolj meg, utána elmegyek. Hans, nem kérhetem az áldását, de egy csókot igen. Összeölelkeztek. Stefan nyújtotta a karját, mintha buzogánnyá pólyált kezével is fel tudná venni a köpenyt, de Berthe megelőzte, fürgén hozta a ruhát, amelyet az apjával közösen ráterítettek Stefan vállára, majd a fejére húzták a csuklyát. Émelyegtem a félelemtől. Tudtam, mi következik. Nem akartam látni.

128

13 Egy palota előcsarnoka. A német barokk kötelező tartozékai: aranyozott fa, egymással szemközt két falfestmény: egy férfi, egy nő, rizsporos parókával. Stefannak sikerült bejutnia. Köpenye alá rejtette a kezét, és oroszul szólt az őrökhöz, akik zavarba jöttek, mert nem tudták hova tenni ezt a jól öltözött embert, aki azért jött, hogy lerója kegyeletét. – Itt tartózkodik Herr van Beethoven? – pattogtatta Stefan az orosz szavakat. Ezzel megzavarta az őröket, akik csak németül értettek. Végül megjelent a cár egyik belső embere. Stefan a végletekig vitte a színjátszást. Anélkül, hogy megmozdította volna bekötözött kezét, mélyen, oroszosan meghajolt, hogy a köpeny szétterült körülötte a márványpadlón. Majdnem olyan volt a csillár fényében, mint egy sötét szerzetes. Oroszul mondta: – Szentpétervárról jöttem, hogy Raminsky gróf nevében lerójam kegyeletemet. – Viselkedése és fellépése maga volt a tökély. – Továbbá üzenetet hoztam Herr van Beethovennek. Herr van Beethoven az én felkérésemre szerzett egy kvartettet, amelyet Stefanovsky herceg továbbított nekem. Kérem, engedjen nekem néhány percet jó barátommal; ilyen kései órán nem háborgatnám a családot, de nekem azt mondták, ma éjszaka lesz a virrasztás, tehát nyugodtan jöhetek. Már indult is az ajtóhoz. Az orosz őrök szertartásosan tisztelegtek. A németek követték példájukat. A parókás szolgák sietve kinyitották az ajtót. – Herr van Beethoven már távozott, de felkísérhetem a szobába, ahol a herceget fölravatalozták – mondta az orosz tisztviselő, aki láthatólag megilletődött a parancsoló, szálas hírnöktől. – Esetleg fölébresszem… – Nem. Mint már mondtam, nem szívesen zavarnám őket ebben az órában – mondta Stefan. Úgy nézett körül a házban, mintha ismeretlen volna neki a fejedelmi pompa. Fölfelé indult a lépcsőn. A prémmel bélelt köpeny kecsesen örvénylett a bokája körül. – A hercegnő – mondta, és hátranézett az orosz őrre, aki a nyomában szaporázta a lépést – gyerekkori pajtásom volt. Alkalmasabb órában majd tiszteletemet teszem nála. Annyit engedjen meg, hogy megnézzem az öreg herceget, és elmondjak egy imát. Az orosz őr szóra nyitotta a száját, de addigra megérkeztek az ajtóhoz. Késő volt már a szavakhoz. A halottas szoba. Irdatlanul nagy volt, falait telezsúfolták azokkal az aranyozott fehér kacskaringókkal, amelyektől minden bécsi terem a tejszínhabra hasonlít; égnek szökkenő pillérek, aranymintákkal; aranyozott mély boltívekben hosszú ablakok, velük átellenben tükrök sora a terem végében, a kétszárnyú ajtónál, amelyen beléptünk. A koporsó egy emelvényen állt, bársonyfüggönyös baldachin alatt. Mellette egy nő ült egy apró, aranyozott széken. A feje a mellére hanyatlott, mert aludt. Nyakában egyetlen sor fekete gyöngyöt viselt. Magasított derekú, empire ruhája volt, de természetesen szigorú gyászfekete. A katafalkot telerakták gyönyörű virágcsokrokkal. A tetemben márványállványokról leomló ünnepélyes liliomok és zord rózsák pazar bősége növelte a fülledt pompát. A sorokba állított székek kárpitozásának komoly sötétzöldje vagy vöröse éles ellentétben volt a nehézkes, fehérre festett német vázzal. Gyertyák égtek, magányosan, tartókban, és a hatalmas csillárban. Irdatlan monstrum volt, csupa arany és üveg, emlékeztetett az előző palotában leszakadt csillárra, és rákérgesedett a tiszta fehér méhviasz.

129

Ezer félénk láng borzongott a csendben. A szoba hátuljában szerzetesek ültek sorban, és egyszerre mormolták a rózsafüzért. Nem néztek fel a belépő csuklyás alakra, aki a koporsóhoz indult. Két nő aludt egy aranyszövettel kárpitozott, hosszú kanapén. A sötét hajú fiatalabbik, akinek éles vonású arca Stefanra emlékeztetett, a másik nő vállára hajtotta a fejét. Pompás gyászruhába öltöztek, fátylukat hátravetették. Az idősebb asszony brosst viselt a nyakán. A haja ezüstfehérre őszült. A fiatalabbik mocorgott álmában, mintha vitatkozna valakivel, de nem ébredt fel még akkor sem, amikor Stefan elment mellette. Az anyám. A kenetes modorú orosz őr nem merte megállítani a parancsoló fellépésű arisztokratát, aki vakmerően odasietett a ravatalhoz. A nyitott ajtókban álló szolgák vakon bámultak maguk elé, mint a viaszbábuk. A Napóleon előtti időket idéző kék atlaszruhát és rizsporos parókát viseltek. Stefan megáll a ravatalnál. Két fokkal följebb aludt a fiatal nő az apró, aranyozott székben. Az egyik keze bent volt a koporsóban. Vera húgom. Reszket a hangom? Nézz rá, hogy gyászolja az apját! Vera. Nézz bele a koporsóba! A látomás közel vitt minket, be a tömény virágszagba. Mellbe vágott a liliomok sűrű, mámorító parfümje. Gyertyaviasz: ez gyermekkorom Prytania utcai kis kápolnájának a mámorító, ellenállhatatlan illata, a szentségnek és a biztonságnak az a zárványa, amelyben ott térdeltünk anyával a díszes oltárrácsnál, és az oltáron álló pompás kardvirágok messze túlragyogták a mi lantanacsokrocskáinkat. Bánat! Búsulj, ó, szív! De most nem tudtam másra gondolni, csak arra, amit láttam. Együtt voltam Stefannal ebben a vakmerő vállalkozásban, és megkövültem a félelemtől. A csuklyás alak csendesen fellépett az emelvény első két lépcsőfokára. A szívem elviselhetetlenül égett. Egyetlen emlékem sem lehetett fontosabb ennél a fájdalomnál, ennél a szenvedésnél, ennél a félelemnél az eljövendőktől, a kegyetlenségtől, a szétzúzott álmoktól. Nézd az apámat. Nézd meg az embert, aki elpusztította a kezemet. A halott kegyetlennek látszott, de csak valami megfakult, kiszáradt, jelentéktelen módon. A halál jobban érvényre juttatta a szláv vonásokat, a szögek élesebbek lettek, az orca behorpadt, az orr elkeskenyedett, ami talán a balzsamozó érdeme volt, legörbült száját pírosra festették, a halál letörölte róla a félmosolyt, amely olyan könnyen állt nála életében, amíg fel nem dühítették. Agyonfestették az arcát, és a tetemét túlöltözették: szőrmék, ékkövek, színes paszomány, bársony, orosz szokás szerint, ahol mindennek tündökölnie kell, különben nem fejezi ki az értéket. A halott ember felgyűrűzött keze olyan volt, mint a kenyértészta. Keresztet tettek közéjük. Ám ott volt mellette a szaténágyon a hegedű, a mi hegedűnk, amelyen az alvó Vera keze nyugodott. – Ne, Stefan! – mondtam. – Hogy szerezhetnéd meg így? – súgtam a figyelő sötétségben. – Vera fogja, Stefan! Ó, félted az életemet, miközben a régi képet nézzük? Mégsem akarod visszaadni a hegedűt. Hát akkor figyeld, hogyan halok meg érte. El akartam fordulni, de kényszerített, hogy nézzem. Láthatatlan alakunk rabul esett a jelenetben, nem számíthattunk kíméletre. Éreztem Stefan szívverését, éreztem kezének nyirkos remegését, ahogy elfordította a fejemet. – Lásd! – Ennyit bírt mondani. – Láss engem, életemnek utolsó másodperceiben!

130

A csuklyás alak felhágott az emelvény utolsó két lépcsőfokán. Fáradtságtól üveges, sötét szemmel nézte a halott apát. Azután előbújt a köpeny alól a bepólyált kéz, kiemelte a koporsóból, a melléhez szorította a hangszert meg a vonót, és gyorsan megtámasztotta őket másik rokkant kezével. Vera felébredt. – Ne, Stefan! – súgta. Szeme figyelmeztetően villant jobbra-balra. Kétségbeesetten integetett a bátyjának, hogy távozzék. Stefan megfordult. Már láttam, miben állt az összeesküvés. Az ajtókon berontottak a halott testvérei. Egy ember elvonszolta a fejvesztetten sikoltó Verát, aki hasztalanul nyújtogatta a bátyja felé a kezét. – Gyilkos! – kiáltotta az ember, aki elsőnek lőtt rá. A golyó nemcsak Stefan mellét fúrta át, de a hegedűt is. Hallottam a fa reccsenését. Stefant elöntötte az iszonyat. – Nem, ezt ne! – mondta. – Ne! – Sorra csapódtak bele és a hegedűbe a lövések. Stefan eliramodott, lerohant a golyózáporban a terem közepére. Most már nemcsak az ékes öltözetű urak lőttek rá, de az őrök is. Lövedékek roncsolták őt és a hegedűt. Stefan arca kipirult. Semmi sem állíthatta meg az alakot, akit néztünk. Semmi. Láttuk, ahogy nyitott szája levegőért kapkod, ahogy a szeme elkeskenyedik. Lobogó köpenyben rohant le a lépcsőn, a hegedű és a vonó biztonságban volt a karjaiban, nem vérzett, az volt az egyetlen vér, ami a kezéből szivárgott. Odanézz! A kéz! A kézről eltűnt a pólya, és nem kellett bekötözni, mert ép és sértetlen volt. Visszakapta hosszú, tökéletes ujjait, amelyek szorosan markolták a hegedűt. Belehajolt a szélbe, ahogy kilépett a palota kapuján. Elakadt a lélegzetem. Észre se vette, hogy bezárták a kaput! A fegyverropogás, a sikoltozás fülsértő hangzavarba olvadt össze, aztán elhalkult mögötte. Végigrohant a sötét utcákon, lába dobogott a fényes, egyenetlen övezeten, akkor lassított csak, ha látni akarta, kezében van-e még a hegedű és a vonó, majd ismét futásnak eredt, és addig futott ifjonti lendülettel, amíg el nem hagyta a macskaköves városközpontot. A fények elmosódtak a sötétben. Köd az a koszorú a lámpások körül? A házak feketén nyúltak a magasba. Végül megállt, mert nem bírt tovább menni. Egy málló vakolatú falnak támaszkodott, és behunyta a szemét egy percre. A hegedű és a vonó biztonságban voltak halvány kezében. Zihált, és riadtan leste, hogy nem követik-e. Visszhang sem hallatszott az éjszakában. Alakok mozogtak a sötétségben, de túlságosan elmosódtak ahhoz, hogy látni lehessen őket, túlságosan messze voltak az ajtók fölé függesztett, ritkás lámpásoktól. Felfigyelt-e Stefan a talaj szintjén kúszó ködre? Jellemző ez a bécsi telekre? Csoportokba verődött alakok figyelték. Valóban csak a város éjszakai csavargói voltak? Ismét menekült. Csak miután a lámpafüzérektől fénylő, széles, ragyogó Ringstrassén, és az éjszakai járókelők teljesen közömbös tömegén átvágva megérkezett a nyílt vidékre, akkor állt meg, akkor vette szemügyre újjászületett kezét, meggyógyult, bepólyálatlan kezét – és a hegedűt. Föltartotta abba a derengő fénybe, amelyet a város halvány lámpái vetítettek az égboltozatra, és látta, hogy a hegedű ép, sértetlen, egyetlen karcolás sincsen rajta. A hosszú Stradivari. Az övé. És a vonó, amelyet úgy szeret.

131

Visszanézett a magaslatról Bécsre, amelyet elhagyott. Az alacsony felhők sápadtan foszforeszkáltak a távoli város elmosódó fényeitől. Stefan zavarban volt, ujjongott, hüledezett. Anyaggá lettünk. Fenyőerdők és távoli kémények füstjétől szagló, hideg levegő vett körül. Az erdőben álltunk, nem messze tőle, de ahhoz túl messze, hogy megvigasztalhassuk. Ott állt az a több mint száz évvel ezelőtti Stefan, lélegzete gőzölgött a hidegben, óvatosan fogta a hangszert, tekintetét az érthetetlen titok felé fordította, amely mögötte maradt. Tudta, hogy iszonyú nagy baj van, rettenetes nagy baj. Az én fantom-Stefanom, vezetőm és tátsam halkan felnyögött, pedig a távoli alak nem tett ilyet. A távoli alak őrizte élénk színeit, továbbra is látványosan valószerűnek tűnt. Golyó tépte szakadásokat keresgélt a ruháján. Megvizsgálta a fejét, az arcát. Mindene ép volt, megvolt. – Kísértet, az az első lövés óta – mondtam –, és nem tudta! – Halkan sóhajtottam. Felnéztem az én Stefanomra, aztán a távoli alakra tekintettem, aki csak a tartása miatt látszott ifjabbnak, gyámoltalanabbnak, ártatlanabbnak. A mellettem álló szellem nyelt egyet, és nedves volt az ajka. – Te meghaltál abban a szobában – mondtam. Olyan kínzó fájdalom hasított belém, hogy csak szeretni akartam őt, ismerni akartam teljes szívemből-lelkemből, át akartam ölelni. Megfordultam, megcsókoltam az arcát. Lehajtotta a fejét, a homlokomhoz szorította hideg homlokát, aztán az újszülött kísértetre mutatott a távolban. A távolban az újszülött kísértet a gyógyult kezét, a hegedűjét vizsgálgatta. – Requiem aeternam dona eis Domine – mondta keserűen a társam. – A lövedékek széttéptek téged és a hegedűt – mondtam. A távoli Stefan sarkon fordult, és elsietett a fák között. Sűrűn hátranézett. – Istenem, meghalt, de nem tudja! Az én Stefanom csak mosolygott, és fogta a nyakamat. Vándorlás térkép vagy úti cél nélkül. Követtük eszelős bolyongásában, Hamlet „nem ismert tartományának” félelmetes ködében. Kirázott a hideg. Emlékezetben Lily sírjánál álltam, vagy anyáénál? Ez az a fojtogató, iszonyú idő, mielőtt elkezdődne a gyász. Nézd Stefant, meghalt, és bujdosik! Vándorolt bájosan ódon német kisvárosok girbegurba utcáin, nyeregtetős házak között, vándorolt, és mi követtük. Ismét testetlenek lettünk, csak a közös látás volt a horgonyunk. Keresztülvágott nagy, kopár mezőkön, visszaért a sarjerdőbe. Senki sem látta! Ámde ő hallotta a surrogó szellemek gyülekezését, és igyekezett látni, mi mozog fölötte, alatta, mellette. Reggel. Lejött egy kisváros főutcájára, odament a mészárszékhez, beszélt a mészároshoz, de az nem látta, nem hallotta. Megérintette a szakácsné vállát, meg akarta rázni, de az nem érzett semmit. Jött egy pap, hosszú, fekete reverendában, jó reggelt kívánt a korai vásárlóknak. Stefan megragadta a karját, de a plébános nem látta és nem hallotta. Vad rémülettel figyelte a falusiak nyüzsgését. Majd elkomorodott, próbálta megfejteni, mit jelent ez. Most már tisztán látta a közelben lebegő holtakat. Olyasmiket látott, amik csak kísértetek lehettek, töredékes és elmosódó alakjukkal. Úgy meredt rájuk, ahogyan csak egy élő teheti: iszonyattal.

132

Szorosan behunytam a szememet. Láttam Lily sírjának apró négyszögét. Láttam a rögöket szétporladni a kis koporsón. Karl azt kiáltotta: „Triana, Triana, Triana!”, én pedig újra és újra azt mondtam: „Itt vagyok veled!” Karl azt mondta: „A munkám befejezetlen, csonka, látod, Triana, nincsen könyv, nem írtam meg – hol vannak a papírok, segíts, tönkrement minden…” Nem! Távozz tőlem! Nézd azt az alakot, hogyan bámulja az árnyakat, akiket mintha az ő fénye vonzaná! Félve fürkészte a derengő arcokat. Időnként könyörögve kiáltotta a gyerekkorában ismert holtak nevét, azután rémülten elhallgatott. Senki sem hallotta a kiáltozását. Felnyögtem, és a mellettem álló alak szorosan átölelt, mintha ő is alig bírná elviselni a saját bujdosó lelkének látványát, aki életszerű és gyönyörű volt a köpenyében, csillámló hajával, a sokaság közepette, amely hasonlóan élénk színekben tündökölt, de nem láthatta őt. Nyugalmat kényszerített magára. Szemében megültek a könnyek, azzal a parancsoló fénnyel ruházták fel a szemét, amire a mozdulatlan könnyek képesek. Fölemelte a hegedűt, ránézett. A vállához illesztette. Játszani kezdett. Behunyta a szemét, átadta magát a rettegésnek egy őrült táncban, amelyet Paganini is megtapsolt volna, egy tiltakozásban, egy siratóban. Azután lassan kinyitva a szemét, és miközben a zene áthullámzott rajtunk, ő rájött, hogy ennek a falunak a főterén közel és távol senki sem láthatja, és nem hallhatja. Egy percre elhalványodott. Jobbjában a hegedűvel, baljában a vonóval a füléhez emelte a két kezét, lehajtotta a fejét, ám ahogy a szín elfolyt belőle, összerázkódott, és tágra nyitotta a szemét. Körülötte a levegőben még láthatóbbak lettek az örvénylő kísértetek. Megrázta a fejét, a szája legörbült, mint a gyereké, akit sírás kerülget. – Maestro, maestro! – suttogta. – Ön be van zárva a süketségbe, én ki vagyok zárva a hallható tartományból! Maestro, halott vagyok! Maestro, ugyanolyan egyedül vagyok, mint ön! Maestro, nem hallhatnak engem! – Ezt már sikoltotta. Napok teltek el? Évek? Kapaszkodtam az én Stefanomba, aki vezetőm volt ebben a sötét világban, dideregtem, holott nem volt igazi hideg, figyeltem az alakot, aki ismét útnak eredt, időnként a vállához emelte a hegedűt, és lázas futamokat játszott, aztán keserű haraggal félbehagyta, összeszorította a fogát, és a feje reszketett. Talán Bécs megint. Nem tudtam. Egy olasz város. Párizs is lehetett. Nem tudtam. Annak a kornak a részleteit túlságosan összekeverte bennem a tanulás és a képzelet. A kísértet ment tovább. Fölöttünk átváltozott az ég, most nem annyira mérce volt a létezőknek, hanem bura egy természetből kiszakadt léthez, nagy fekete ernyő, amelyet helyenként átütnek a hanyagul elszórt csillagok, gyémántok a gyászfátyolon. Hajnalonta néha olyannak látszott, akár egy leereszkedő függöny. Egy pompás sírkertben a vándor megállapodott. Mi, akik ismét láthatatlanok lettünk, közel voltunk hozzá. Nézegette a sírokat, elolvasta a neveket. Megérkezett a Van Meckkriptához. Elolvasta az apja nevét. Ledörgölte a kőről a vastag piszkot és mohát. Az idő már nem függött az óráktól. Előhúzta a zsebóráját, rábámult, de a számlap semmit sem mondott neki. Kíváncsi szellemek gyülekeztek a híg sötétségben, akiket vonzott határozott mozgása, élénk színe. Stefan kémlelte az arcokat. – Apám? suttogta. Apám?

133

A szellemek riadtan elröppentek, mint a léggömbök, amelyeket olyan laza zsinórral erősítenek a földhöz, hogy egyetlen széllökés elfújhassa őket. Stefan arcáról leolvashattam a felismerést: halott, cáfolhatatlanul halott. Nemcsak halott, de el is van szigetelve a többi szellemtől! Égen-földön keresett legalább még egy értelemmel bíró fantomot, aki olyan boldogtalan, mint ő, de nem találta. Látott-e úgy, ahogyan az én Stefanom és én láttuk most őt? Igen, te és én azt látjuk most, amit akkor láttam. Akkor annyit tudtam, hogy halott vagyok, és nem azt, hogy mit jelent tovább járni a földet – hogy mit tehetek ebben a nyomorult kárhozatban –, csak annyit tudtam bujdosásaimban, hogy semmi sem köt, semmi sem gátol, semmi sem vigasztal; csak annyit, hogy semmivé lettem! Betévedtünk egy kis templomba, amikor éppen miséztek. A templom német stílusú volt, de egyszerűbb, abból az időből származott, amikor a rokokó még nem hódította meg Bécset. Csúcsíveket tartottak a rozettás oszlopok. A kövek nagyok, durván faragottak voltak. A gyülekezet parasztokból állt, a templomban alig volt szék. Stefan szellemképe nem változott. Megmaradt színes, erőteljes látomásnak. Figyelte a távoli szertartást az oltárnál a vérvörös baldachin alatt, amelyet ügyetlenül faragott, tiszteletreméltó, csonttá aszott gótikus szentek tartottak. A feszület előtt a plébános a magasba tartotta a kerek, fehér, szentelt ostyát, a bűvös hostiát, az anyaggá átlényegült Test és Vét csodáját. Érezte a tömjén szagát. Csilingeltek az apró csengők. A gyülekezet latinul mormolt. Stefan remegő kísértete hidegen nézett rájuk. Az nézhet így a szájtátókra, akit megkötözve vezetnek az akasztófához. Csak itt nem volt akasztófa. Visszament a szélbe, kapaszkodni kezdett egy dombra; ezt a fajta gyaloglást képzelem én el, ha a Kilencedik Szimfónia második tételét hallom, ezt a konok menetelést. Föl, egyre feljebb az erdőben, egyre magasabbra. Úgy rémlik, láttam havat, aztán meg esőt. Egyszer mintha levelek örvénylettek volna körülötte, és ő állt a hulló sárga levelek záporában; egyszer kitámolygott az útra, és integetett egy fogatnak, amelyből nem vettek tudomást róla. – De hát hogyan kezdődött? – kérdeztem. – Hogyan törtél át? Hogyan lettél ez az erős, konok szörnyeteg, aki engem kínoz? – A ránk boruló feketeségben láttam az arcát és a száját. Ó, könyörtelen kérdés! Nálad van a hegedűm! Maradj csendben és figyelj! Vagy most add vissza a hangszert! Nem láttál még eleget ahhoz, hogy tudd, hogy ez az enyém, hogy az életemmel együtt hoztam át a folyón, és a véremmel fizettem érte? És most nálad van, és nem téphetem ki a kezedből; őrültek az istenek, ha egyáltalán léteznek, ha engedték, hogy ez történjen. Az Isten az égben egy szörnyeteg! Tanulj abból, amit látsz! – Te tanulj, Stefan – mondtam, és erősebben markoltam a hegedűt. Ettől csak még jobban, még kétségbeesettebben kapaszkodott belém, míg lebegtünk a koromsötétségben. Karja átölelt, homlokát a vállamra hajtotta. Nyöszörgött, mintha saját titkos nyelvén vallana szenvedéseiről, keze az enyémen nyugodott, érintette a hegedű fáját és húrjait, de nem próbálta elvenni. Szája mozgott a hajamon, megkereste fülkagylóm ívét, sürgetőn hozzám tapadt, gyáván reszketett. Átforrósodtam, mintha kettőnket kellene melengetnem a bennem égő tűzzel. Tekintetem visszatért a bolyongó ifjú szellemhez. Havazott. Az ifjú szellem nézte a havat, és látta, hogy nem tapad meg az ő haján vagy köpenyén, hanem elrepül mellette; megpróbálta elkapni a pelyheket, és mosolygott.

134

Talpa alatt ropogott a hó. Valóban érezte, vagy csak olyan érzet volt, amelyet az akarat és a várakozás gerjesztett? Hosszú köpenye sötét árnyék volt a hófúvásban. Csuklyáját hátravetette, és belehunyorgott a hangtalan, fehér, égi áradatba. Most megriasztotta egy kísértet: az erdőből lebegett elő az áttetsző vándor, egy szemfödélbe burkolt asszony, aki láthatólag szerette a veszélyt, ám Stefan elűzte. Noha ehhez egyetlen karcsapás elég volt, mégis megrendült, összeborzongott, és futásnak eredt. Most már olyan sűrűn havazott, hogy egy pillanatra egyáltalán nem láttam, aztán feltűnt előttünk feketeségében. Ismét a temető, kis és nagy sírok. A szellem a kapuból lesett befelé. Látott egy tovalebegő kísértetet, egy áttetsző, zilált hajú, hadonászó árnyat, amely magában beszélt, mint egy eszelős halandó. Stefan meglökte a kaput. Képzelte vajon? Vagy csakugyan olyan erős volt, hogy megmozdíthatta ezt a tömör tárgyat? Nem ellenőrizte, csak besétált a magas vasnyársak között, és elindult a fagyott ösvényen, amelyet még nem takart el a hó, de a sárga-vörös avar zörgősre fagyott rajta. Elöl kis csoport gyászoló állt körül egy szerény sírt, amelyen egyetlen gúla állt. Sírtak, aztán egyenként elszállingóztak, kivéve egy koros asszonyt, aki félrevonult, és letelepedett egy díszesebb márványsírra, amelyre egy halott gyermeket faragtak. Halott gyermeket! A halott gyermek márványból volt, és virágot tartott a kezében. Egy elröppenő pillanatra láttam a lányomat – Lilynek nem volt sírköve –, azután visszatért ez a régi század, bujdosó szellemünk bámulta a gyászoló asszonyt, aki hatalmas abroncsszoknyát és fekete főkötőt viselt, hosszú szaténszalagokkal. Ez későbbi divat volt, nem az a légies empire köntös, Veráé, aki berohant a szobába, hogy megmentse a bátyját. Tudta ezt a kísértet? Hány évtized telhetett el? Ő csak nézte azt az asszonyt, azután elment előtte, mintegy igazolva magának, hogy láthatatlan-e. Töprengve csóválta a fejét. Belenyugodott már vajon az értelmetlen lét szörnyűségébe? Pillantása hirtelen megakadt a sírkövön, amelyet körülvettek a gyászolók. Meglátta az egyetlen szót a gúlán. Én is megláttam. Beethoven. Az ifjú Stefan olyan jajkiáltást hallatott, amely a holtakat is felkelthette volna sírjaikból! Ökleit, amelyeknek egyike a hegedűt, a másik a vonót markolta, a halántékához szorította, és üvöltött: – Maestro! Maestro! A gyászoló nő nem hallott semmit, nem vett észre semmit. Nem látta a kísértetet, amely földhöz vágta magát, elengedte a hegedűt, és a körmével kaparta a rögöt. – Maestro, hol van? Hová ment? Mikor halt meg? Egyedül vagyok! Maestro, Stefan vagyok, segítsen! Könyörögjön érettem Istennél! Maestro! Kínszenvedés. Angor animi. A mellettem álló Stefan feljajdult. Kínok lángja perzselte a szívemet és a tüdőmet. Az ifjú a földre borult az elhanyagolt síremlék előtt, a virágok között, amelyet az asszony hagyott hátra. Zokogott. Az öklével verte a földet. – Maestro! Miért nem kerültem a pokolba? Ez a pokol? Maestro, hol vannak a kárhozottak kísértetei? Maestro, mit tettem? Maestro… – Ez már gyász volt, igazi gyász. – Maestro, szeretett tanítóm, imádott Beethovenem! Szárazon, hangtalanul zokogott. A gyászoló asszony csak nézte a követ, és rajta Beethoven nevét. Ujjai nagyon lassan pergették egy szimpla fekete-ezüst olvasó gyöngyeit. Az a fajta komor rózsafüzér volt,

135

amilyet az apácák használtak kislánykoromban. Láttam, ahogy mozog a szája. Keskeny, kifejező arca volt, félig lehunyt szemmel imádkozott. Halványszürke pilláktól keretezett szemének pillantása olyan merev volt, mintha valóban a megszentelt misztériumokon elmélkedne. Melyiket láthatta vajon? Nem hallotta a sírást. Egyedül volt a szellem, egyedül volt a halandó a sárga avarban, és a fák vékony, pőre karokkal nyúltak a reménytelen égbolt felé. Végül Stefan összeszedte magát. Feltérdelt, azután felállt. Fogta a hegedűt, lesöpörte róla a földet és a levéltörmeléket. Porig sújtottan hajtotta le a fejét. Az asszony végtelennek tűnő ideig imádkozott. Szinte hallottam az imáit. Németül mondta az Üdvözlégyeket. Elérkezett az ötvennegyedik gyöngyhöz, az utolsó dekád utolsó Üdvözlégyéhez. Néztem mellette a gyermek márványszobrát. Ostoba, buta véletlen, vagy Stefan fondorkodása, hogy ezt a jelenetet mutatja nekem, a márványgyermeket, és a fekete ruhás asszonyt. És egy rózsafüzért, olyan rózsafüzért, amelyet Rosalind és én széttéptünk annak idején, amikor összevesztünk anyánk temetése után. „Az az enyém!” Ne légy már ilyen hiú bolond! Ez történt! Gondolod, hogy a te elmédből szemelgetem a katasztrófákat, amelyek eltorzították a lelkemet, és azzá tettek, aki vagyok? Azt mutatom neked, aki vagyok, nem találtam ki semmit, annyi gyötrelem van bennem, hogy ahhoz nem kell képzelet, olyan sors nehezedik rám, amely csak félelemre és részvétre taníthat. Add vissza a hegedűmet! – Te ebből tanulsz részvétet? – kérdeztem. – Te, aki megőrjíted az embereket a zenéddel? Szája megérintette az arcomat, ujjai keményen markolták a karomat. Az ifjú kísértet leveleket söpört le prémmel bélelt köpenyéről, úgy, ahogy egy ember csinálná, és révetegen figyelte, ahogy a földre hullnak. Még egyszer ránézett a névre: Beethoven. Akkor fölemelte a hegedűt és a vonót, és belevágott egy ismerős dallamba, amelyet kívülről ismertem, az első zenei témába, amelyet megjegyeztem életemben. Beethoven hegedűconcertójának szólója volt, az a szép, lendületes muzsika, amely annyira túlárad a vidámságtól, mintha nem is a heroikus szimfóniák és a misztikus kvartettek komponistája szerezte volna, olyan dallam, amelyet még egy magamfajta, reménytelen lüke is képes volt megjegyezni egyetlen estén, amikor hallotta az öreg lángész előadásában. Stefan halkan játszott, nem tüntetett a bánatával, a hegedű csak a hódolatot zengte. Önnek hódolok, maestro, ezzel a zenével, ezzel a friss dallammal, amelyet ön szerzett; akkor még fiatal volt, nem zúdult rá önre a csend iszonyata, nem zárta el a világtól, hogy a szörnyűséges vákuumban kelljen zenét alkotnia. Vele tudtam volna énekelni. Milyen tökéletes volt, ahogy felszállt a húrokból, és hogy belefeledkezett a távoli kísértet! A teste alig mozdult, miközben ide-oda kígyózott a szóló és a zenekari részek között, ugyanúgy, ahogy egy másik zenedarabbal tette, akkor régen, Paganininak muzsikálva. Végül megérkezett ahhoz a részhez, amelynek a neve kadencia; a hegedűs itt kiválaszt két témát a sok közül, és egyszerre játssza őket, a témák összeütköznek, egybefonódnak a művészi lelemény viharában. Ezt engedte szabadjára a szellem. Üde volt, csillogó, derűs és szelíd. A szellem arca kisimult a belenyugvástól. Játszott és játszott, és én fokozatosan elernyedtem az én Stefanom karjaiban. Megértettem azt, amit mondani próbáltam neki: A gyász bölcs. A gyász nem jajveszékel. A gyász csak jóval az után jön, hogy elmúlt a sírgödör és a ravatal borzalma. A gyász bölcs, a gyász rendíthetetlen.

136

Csend. A zene véget ért. A hang még remegett egy darabig a levegőben, aztán elhalt. Csak az erdő zsongta szokott halk dallamát, apró szerves hangszereken, amelyek olyan sokan vannak, hogy számba sem lehet venni őket – madarak, levelek, tücsök az avar alatt. A levegő szürke volt, puha, nedves, és tapadós. – Maestro – suttogta Stefan. – Az örök világosság fényeskedjék önnek… – Megtörülte az arcát. – Örök nyugodalmat önnek, és valamennyi elhunyt hívőnek. A fekete főkötőt és hatalmas, fekete krinolint viselő, gyászoló asszony lassan felállt a márványgyermek mellől. Stefanhoz indult! Látta! Hirtelen az ifjú felé nyújtotta a kezét! – Köszönöm – szólt németül. – Köszönöm magának, gyönyörű fiatalember, hogy ennyi érzéssel és ügyességgel játszott. Stefan elkerekedett szemmel nézte. Félt. Az ifjú kísértet félt. Felindultan nézett az asszonyra. Nem mert beszélni. Az asszony megsimogatta az arcát, és így folytatta: – Micsoda áldott tehetség ön, fiatalember. Köszönöm magának ezt a napot. Úgy szeretem ezt a muzsikát. Mindig is szerettem. Aki ezt nem szereti, az gyáva. Stefan képtelen volt válaszolni. Az asszony udvariasan elhúzódott, hogy ne zavarja, és elindult az ösvényen. Ekkor Stefan elkiáltotta magát: – Köszönöm, madame! Az asszony még egyszer megfordult, és intett neki. – Ó, és talán ma vagyok itt utoljára. Hamarosan elköltöztetik ebből a sírból. Átviszik Schuberttel együtt az újtemetőbe. – Schuberttel! – suttogta a szellem. De uralkodott a megrendülésén. Schubert fiatalon halt meg. De hogyan tudhatott volna erről ez az élő embert mímelő utánzat, az éter vándora? Nem kellett hangosan kimondani. Mindnyájan tudtuk: az emlék asszonya, az ifjú kísértet, a belém kapaszkodó szellem, és én. Schubert, a dalok teremtője fiatalon halt meg, alig három évvel azután, hogy lerótta kegyeletét Beethoven ravatalánál. Az ifjú kísértet megbűvölten kísérte tekintetével az asszonyt, ahogy elhagyja a temetőt. – Hát így kezdődött! – súgtam. Rászögeztem a szememet a látható kísértetre, a hatalmas kísértetre. – Mi hajt egy szellemet, hogy látható legyen? – kérdeztem. – Én láthatom a márványgyermek mellett ülő asszonyt – de te látod vajon e sötét, titkos tehetségedet, amely képes átkelni a halál határán? Igen? Belenéztél már valaha ebbe a tudásba? Nem akart válaszolni.

137

14 Nem válaszolt. A megdöbbent ifjú kísértet addig várt, amíg az asszony el nem tűnt. Tett egy lépést, felnézett arra, amit az égből láthatott, Bécs piszkosszürke téli egére, majd visszafordult a sírhoz. Talán még a szokottnál is szorosabb gyűrűben vették körül a zilált és zavarodott holtak. Ó, a szellemek sóhajtozása! Látok-e olyat, akit szólíthatok? Gondolod, hogy a te Lilyd, az apád és az anyád is ebben a homályban bolyong? Nem! Nézd most meg az arcomat! Nézd a felismerés következményét, nézd, miként szilárdít meg a magány! Hol vannak szellemtársaim? Mindegy, mi volt a bűnük! Még szörnytettekért kivégzett bűnösök sem közelednek hozzám, hogy megfogják a kezemet. Nem tartozom ezekhez az árnyakhoz, amelyeket látsz. Nézd az arcomat! Nézd az arcomat, és lássad, hol kezdtük! Nézd a gyűlöletet! – Te nézd! – kiáltottam. – Te tanulj belőle! Csak egy pillanatra láttam az egyenesen álló alakot. A rideg arcot. A megvetést az alaktalanul tévelygő holtak iránt, a sírra szögeződő, fagyos szempárt. Szürkület. Másik temető rajzolódott körénk: új volt, tele pompás síremlékekkel, több látványossággal, és valószínűleg itt lehetett a síremlékük, Schuberté és Beethovené, akiket barátoknak faragtak meg, holott az életben alig ismerték egymást, és ez előtt a monumentális kőhalom előtt az ifjú és látható Stefan egy szilaj Beethoven-szonátát játszott fiatal nőknek, akik közül az egyik sírt. Hallottam, ahogy sír, hallottam a sírását, hangja egyesült a hegedű sírásával, a szellem bús arca összeolvadt a nő arcával, és ahogy a nő a szívére szorította a kezét a fájdalomtól, a hegedű elnyújtott hangokat vérzett, és a többi nő aléldozott, ha a hegedűsre néztek. Mint Paganini rajongói a Lidón. A bűvös és névtelen hegedűs, aki most már a század második felének divatja szerint öltözködött, játszott élőknek, játszott holtaknak, és egyfolytában a síró nőt nézte. – Szükséged volt a bánatukra, abból táplálkoztál! – mondtam. – Abból merítettél erőt. Elhagytad az eszelős, démoni zengzeteket, játszottál nekik egy önzetlen dalt, és akkor már láttak. Hebehurgya vagy, és tévedsz. Még hogy önzetlen! Mikor voltam én önzetlen? És te! Te talán önzetlen vagy most, hogy nálad a hegedűm? Önzetlenül nézed ezt? Nem én puhatoltam ki a szenvedését, de a szenvedés nyitotta meg az ő szemét, és a szeme meglátott engem, és ettől a többiek szeme is megnyílt, és belőlem kiáradt a dal, a tehetségemből, amellyel születtem, és még életemben fejlesztettem ki! Neked nincs ilyen tehetséged. Nálad van a hegedűm! Ugyanolyan tolvaj vagy, mint az apám, ugyanolyan tolvaj, mint a tűz, amely elemésztette volna! – És a szónoklatod közben egyfolytában belém kapaszkodsz. Érzem a szájadat. Érzem a csókjaidat. Érzem az ujjaidat a vállamon. Miért? Miért e gyengédség, míg gyűlölködve sziszegsz a fülembe? Mi ez a keverése a dühnek és a szeretetnek? Mi jót adhatok én neked, Stefan? Ismétlem, okulj a saját történetedből. Én nem adom vissza neked a hegedűt, hogy embereket őrjíts meg vele. Mutass nekem, amit akarsz, de akkor sem teszem. A fülembe suttogott:

138

Ettől a halott férjedre gondolsz? Hogy mennyire megalázta, amikor impotens lett a gyógyszerektől? Emlékszel az arcára, beesett arcának, szemének hideg hártyájára? Gyűlölt téged. Tudtad, hogy most már komolyan beindult a betegség. Nem azért kapaszkodom beléd, mert szeretlek. Ő sem azért kapaszkodott. Azért kapaszkodom beléd, mert élsz. A férjed bolondnak tartott, akinek van egy szép háza. Megtömte azt a házat csecsebecsékkel, drezdai porcelánnal, intarziás, aranyozott, redőnyös íróasztalokkal; adott neked metszett francia kristálypoharakat, megtisztíttatta a csillárokat; megrakta az ágyadat brokátpárnákkal. Te pedig bevetted mindezt, és lévén rögeszméd a hősiesség, hajlandó voltál feleségül menni ehhez a halálos beteg emberhez, és hagytad, hogy szeretett Faye húgod világgá menjen. Nem ölelted a szívedre, nem tartottad vissza. Nem láttad, amikor elvette apátok naplóit, nem láttad, ahogy forgatta a lapokat! Nem láttad, miként bámulja a manzárdban a szoba ajtaját, amely mögött te és új férjed, Karl, feküsztök az ágyban. Nem láttad, mennyire nem találja a helyét az apja házában, amióta elkezdődött ez az új dráma, beköltözött Karl, a gazdag ember, akinek nyomorúságán ugyanúgy élődtél, mint én a tiéden. Nem láttad, miként lesz Faye megtört árva gyermekké apátok írott ítélkezésétől, csalódásától, megvetésétől. Nem láttad Faye szenvedését! – Te látod az enyémet? – Megpróbáltam lerázni magamról. – Te látod az én szenvedésemet? Te azt állítod, hogy a te szenvedésed nagyobb, mint az enyém, mert te magad ölted meg az apádat! Nekem ugyanúgy nincsen tehetségem az ilyen bűnökhöz, mint a hegedűhöz. De ebben osztozunk, ebben a tehetségben a szenvedéshez, igen, és a gyászhoz, igen, és a rajongásban a fenség és a zene misztériuma iránt. Azt képzeled, részvétet tudsz kicsikarni belőlem, amikor erőszakosan felidézed elviselhetetlen emlékeimet Faye-ről? Te morbid, halott valami! Igen, láttam, hogy Faye szenved, láttam, láttam, láttam, mégis hagytam elmenni, igen, hagytam elmenni, hagytam Faye-t elmenni, hagytam elmenni! Hozzámentem Karlhoz. És ez fájt Faye-nek. Faye-nek szüksége volt rám. Sírva próbáltam elszakadni tőle. Nem bírtam mozogni. Annyira voltam képes, hogy eltakartam előle a hegedűt, és elfordítottam a fejemet. Magányosan akartam sírni. Örökké sírni akartam. Semmi mást nem akartam, csak sírni, és csak azokat a hangokat akartam, amelyek a sírás örök visszhangjai. Mintha a sírás lenne az egyetlen hang, amely igaz, és ér valamit. Megcsókolt az állam alatt, végigcsókolta a nyakamat. A teste gyengédségről, simulékony türelemről árulkodott, ujjai imádattal tartották az arcomat, és lehajtotta a fejét, mintha szégyenkezne. Megtört hangon ejtette ki a nevemet: Triana! – Látom, hogy a szeretet hatalma segített hozzá az erőhöz – mondtam. A szeretet, amelyet a maestro iránt éreztél. De mikor kezdted az őrületbe kergetni őket, mikor akartad látni a szenvedésüket? Vagy ez csak nekem szól, Triana Beckernek, a jelentéktelen, tehetségtelen asszonynak a fehér házban, a Szent Károly úton? Bizonyos, hogy nem én voltam az első. Kinek szolgálsz? Miért versz föl, ha a gyönyörű tengerről álmodom? Gondolod, hogy azt az embert szolgálod, akinek sírköve olyan iszonyú kínszenvedésbe taszított, hogy anyagi formát nyertél általa? Felnyögött, mintha könyörögne, hogy hagyjam abba. De én nem engedtem. – Gondolod, hogy azt az istent szolgálod, akihez imádkozol? Mikor kezdtél gyászolni, ha a gyász nem volt elég erős, hogy megteremtsen? Újabb jelenet. Villamosok zakatoltak a síneken. Hosszú ruhás nő hevert egy buján domborodó, szecessziós pamlagon. A színes ablak szeszélyesen indázó mintája is abban a

139

korban divatozott. A közelben a fonográf beporosodott korongján mozdulatlanul állt a buzogányszerű kar. Mert itt Stefan játszott. A nő csillogó könnyekkel hallgatta, ó, igen, a kötelező könnyek, az örök könnyek, ebben a történetben annyi a könny, mint a névelő. Változzon könnyekké a tinta is! Ázzon szét tőlük a papír! A nő tehát csillogó könnyekkel hallgatott, és nézte a fiatalembert, aki divatos, modern, rövid zakót viselt, de tüntetően ragaszkodott hosszú selyemhajához, holott addigra tudhatta, hogy képes változtatni az alakját. A nő figyelte, ahogy a fiatalember dallamot csalogat ki neki a mennyei hangszerből. Tündöklő dal volt, amelyet nem ismertem, talán Stefan tulajdon szerzeménye, amelybe századunk korai zenéjére jellemző disszonanciát kevert, lüktető tiltakozást a halál ellen. A nő sírt, lehajtotta fejét a zöld bársonyra. Stílusos jelenség volt, mintha egy üvegfestményről lépett volna le frivol ruhájában, hegyes orrú cipőjében, vörös hajának puha gyűrűivel. Stefan elhallgatott. Leengedte kecses fegyverét. Gyengéden nézett a nőre, odament hozzá, melléült a buja vonalú szófára. Megcsókolta a nőt, igen, ugyanolyan látható és kézzel fogható volt neki, mint nekem, a haja ráomlott, ugyanúgy, mint rám ebben a kiterjedés nélküli homályban, ahonnan figyeltük őket. Most németül szólt a nőhöz, modernebb németséggel, amit jobban értettem. – Valamikor régen a nagy Beethovennek volt egy szomorú barátnője, akit úgy hívtak, hogy Antonie Brentano. Beethoven gyöngéden szerette, úgy, ahogy sokakat szeretett. Pszt! Ne higgye el a hazugságokat, amelyeket mesélnek róla. Sokakat szeretett. És amikor ez a Madame Brentano szenvedett, Beethoven elment a hölgy bécsi házába. Senkihez sem szólt egy szót sem, csak órákig zongorázott neki, hogy enyhítse fájdalmát. Ezek a dalok föllebegtek Madame Brentanóhoz az emeletre, vigasztalták, zsongították a szomorúságot. Azután Beethoven ugyanolyan csendesen távozott, még egy bólintással se búcsúzva, és Madame Brentano szerette ezért. – Mint ahogy én szeretem magát – mondta ez a fiatal nő. Meghalt már vajon? Talán rég halott. Vagy csak rettenetesen öreg. – Az őrületbe kergetted? Nem tudom. Figyelj! Még nem mérted fel a teljes mélységet. Átölelte meztelen karjával a kísértet nyakát, átölelt valamit, ami szilárdnak, férfiasnak és szenvedélyesnek látszott, ami lángolt az ő ápolt húsért, amely lenyalogatta az ő könnyeit a nyelvével, és ez a gesztus hirtelen olyan iszonyatosnak rémlett, hogy elsötétült előttem a kép. A szemét nyaldosta, a sós könnyeit nyaldosta, a szemét nyaldosta. Elég! – Engedj el! – mondtam és meglöktem. A sarkammal rugdostam a lábát. Hátracsaptam a fejemet, hallottam, ahogy koppan a koponyáján. – Engedj el! – követeltem. Add vissza a hegedűmet, és elengedlek! Szemek. Benne van még Lily szeme az üvegben? Emlékezz, engedted, hogy kivágják, és miért, csak azért, hogy biztos lehess benne, nem te gyilkoltad meg hanyagságból vagy ostobaságból? Szemek. Emlékszel? Szemek, az apád szeme; nyitva volt, mikor meghalt, és Bridget nénéd azt mondta, akarod-e lezárni, Triana, és azt mondta, hogy nagy tisztesség lezárni a halott szemét, és megmutatta, hogyan csináld… Kapálóztam, de nem szabadulhattam. Zene, sűrű dobszó, vad és kísérteties, de kihallatszik belőle Stefan hegedűje.

140

Belenéztél-e anyád szemébe azon a napon, amelyen a halálba engedted, szélütésben halt meg, ostoba lány, meg lehetett volna menteni, nem kopott el a szervezete, csak halálosan unta az életet, és téged, és az összes koszos kölykét, és a gyermeteg, riadt férjét! – Hagyd abba! Hirtelen megláttam elrablómat. Láthatók voltunk. Erősödött körülöttünk a fény. Stefan távolabb húzódott tőlem. Én a hegedűt fogtam, és kihívóan meredtem rá. – Légy átkozott az összes látomásoddal együtt! – mondtam. – Igen, igen, bevallom, én öltem meg mindet, én öltem meg, én vagyok a hibás; ha Faye halott, és egy bonctermi tepsiben fekszik, az is az én bűnöm! Igen, én tettem! Mit csinálnál a hegedűvel, ha visszaadnám? Valaki mást kergetnél a tébolyba? Felnyalnád a könnyeit? Gyűlöllek! Nekem a zeném volt az örömem! Az én zeném transzcendencia volt! Mi a te zenéd, ha nem bántás és komiszság? – Na és? – kérdezte. Közelebb lépett hozzám, megragadta a nyakamat. Ujjai veszedelmesen tapadtak a gégémre. Még akit szeretek, attól is alig tűröm, hogy azon a helyen érintsen meg, azon a sebezhető ponton, de nem voltam hajlandó bedőlni neki, nem próbáltam lerázni. – Van annyi erőd, hogy megölj? – kérdeztem. – Áthoztad-e ebbe az űrbe azt az erőt is, hogy ölhess, mint ahogy megölted apádat? Akkor tedd meg! Talán a halál kapujában állunk, és te vagy az isten, aki a mérleget tartja, hogy megmérettessék a szívem! Ez a bűnhődés mindenért, ami drága volt nekem valaha? – Nem! – De már ismét sírt a megrendüléstől. – Nem! Nézz rám! Nem látod, mi vagyok? Nem látod, mi történt velem? Nem érted? Kárhozott vagyok! Egyedül vagyok! És aki így járja a semmit, mint én, az ugyanolyan magányos, mint én! Mi, látható, hatalmas szellemek, mert kell, hogy többen is legyünk, mi nem vagyunk képesek kommunikálni – hozzam ide neked Lilyt? Megtenném, ha tehetném! Anyádat? Egy szempillantás alatt, ha tudnám, hogyan kell, igen, jöjjön csak, vigasztalja meg a lányát, aki egész életében őt gyászolta fölöslegesen. Beethoven árnyát akkor láttam először az apám égő háza előtt, amikor veled együtt merültem vissza a gyötrelmekbe! Akkor láttam először a szellemét! Miattad jött oda, Triana! – Vagy hogy téged megállítson, Stefan – mondtam halkan. – Hogy megzabolázza mágiádat. A te varázstudományod hatalmas, de naiv. Ez a hegedű fából van, te húsból vagy, én is húsból vagyok, habár egyikünk él, míg a másikat a könyörtelen kapzsiság teremtette… – Nem! – suttogta. – Nem kapzsiság! Sose volt az! – Engedj el! Engem nem érdekel, hogy ez téboly-e, álom, vagy boszorkányság. Szabadulni akarok tőled! – Nem teheted. Változtunk. Szertefoszlottunk. Csak a hegedű őrizte meg a formáját a karomban. Megint eltűntünk. Nem volt énünk. Leereszkedtek a díszletek, tovább lüktetett a túlvilági muzsika. Térdeplő ember, befogja a fülét. Ám Stefan, a hegedűs nem hagyott neki békét, elfojtotta a dobok hangját, amelyet félmeztelen, kávébarna emberek döngettek, a gonosz hegedűsre függesztve tekintetüket, akit követtek, noha féltek tőle. Újabb villanás: egy nő csépeli az öklével a kísérteties alakot, aki jajveszékelő siratót hegedül. Feltűnt egy iskolaudvar, nagy, lombos fákkal: gyerekek táncolták körül Stefant, a hegedűst, mintha ő lenne a hamelni patkányfogó, és egy tanítónő kiabált, igyekezett elvonni tőle a gyerekeket, de nem hallottam a hangját a cantabile miatt. Mit láttam most? Alakok ölelkeztek a sötétségben, suttogás csapott az arcomba. Láttam Stefan mosolyát, aztán a felkínálkozó asszony kioltotta arcának derengését.

141

Szeresd őket, őrjítsd meg őket, mindig ugyanaz lett a vége, hiszen meghaltak! Én pedig nem. Én nem haltam meg. És ez a hegedű az én halhatatlan kincsem, és ha nem adod vissza, átrántalak téged az életből ebbe a pokolba, hogy itt légy velem! Csakhogy addigra egy konkrét helyre értünk. A homály eltűnt. Mennyezet volt a fejünk felett. Ez egy folyosó. – Várj, nézd ezeket a fehér falakat! – mondtam. Reszkettem az aggodalomtól, hiszen annyi szörnyűséget láttam már. – Ezt ismerem! Mocskos fehér csempe. Fölhangzott a hegedű démoni ingerkedése. Nem zene volt, inkább hersegő-karistoló tortúra. – Álmomban láttam ezt a helyet – mondtam. – Ezeket a fehér falakat, nézd azokat a fém öltözőszekrényeket! Nézd a nagy gőzgépeket! Nézd a kaput! Egyetlen drága percre, amíg álltunk a rozsdás vaskapunál, visszajött az álom impozáns szépsége, az álom, amelyben nemcsak ez a komor alagsor és a vasráccsal elzárt járat szerepelt, de a gyönyörű márványpalota is, és azon túl az isteni tenger, és a tajtékban táncoló szellemek, amelyek nem olyan szerencsétlennek tűntek, mint az árnyak, amelyeket elszörnyedve figyeltünk, hanem szabadnak és egészségesnek, akik élvezik a hullámok ragyogását és nagyságát. Maguk voltak az élet nimfái. Rózsák a padlón. – Itt az idő! De most nem láttunk mást, csak a sötét alagút rácsát, és a gépék zümmögtek, és Stefan hegedült itt, a sötét alagútban, és senki sem szólt, és a halott, nem, az haldoklik, odanézz, haldoklik, folyik a csuklójából a vét! – Ó, és te hajszoltad bele, ugye? Így akarod megértetni velem, hogy vissza kell adnom a hegedűt? Soha! Kiirtottam a fejéből a saját zenéjét, kiirtottam a magaméval! Az is játék lett. Nálad a maestrót és a Kis Géniuszt űztem volna ki, csakhogy te szeretted, amit játszottam. Te hazug, neked nem jóságot jelentett a muzsika, hanem önsajnálatot. A zene azt jelentette, hogy vérfertőző közösséget tarthatsz fent a holtakkal. Eltemetted már gondolatban Faye húgodat? Kiterítetted-e egy névtelen hullaházban, előkészültél már a lármás, cifra temetésre? Karl pénzéből csinos koporsót vásárolhatsz neki, a húgodnak, aki úgy fázott és olyan egyedül volt halott apátok árnyékában, a te kishúgodnak, aki végignézte, hogyan foglalja el a házat a férjed, a szentelt lángnak, akit olyan simán cserbenhagytál! Megfordultam láthatatlan karjainak bilincsében. Keményen megrúgtam a térdemmel, olyan keményen, ahogy ő rúghatta meg az apját. Meglöktem két kézzel. Láttam egy felvillanásra. Minden más kép elhagyott minket. Nem volt fehér csempe, nem zümmögtek gépezetek. Még a bűz és a muzsika is elmúlt. Nem árulta el visszhang, hogy be lennénk zárva. Elrepült tőlem az a Stefan, aki New Orleansban jött hozzám, úgy távolodott, mintha zuhanna, azután visszaröppent, és a hegedűért kapott. – Nem, nem adom! – Megint belerúgtam. – Nem kapod meg, nem kapod meg! Többé nem őrjíthetsz senki emberfiát, mert most már az én kezemben van, és maga a maestro is azt kérdezte, hogy miért! Miért, Stefan? Megajándékoztál a muzsikával, és magad hatalmaztál fel arra, hogy elvegyem tőled! Két kézzel fölemeltem a hegedűt és a vonót. Fölszegtem az államat. Az ajkához kapott. – Triana! Könyörgök! Nem értem a jelentését annak, amit mondasz, vagy annak, amit én mondok. Könyörgök neked! Ez az enyém! Meghaltam érte! Távozok tőled, ha megkapom. Elhagylak, Triana! Kemény kő ez itt a lábam alatt? Miféle káprázat következik, mi tárul még föl előttem? Elmosódó házak a ködben. Csípős szél.

142

– Úgy támadj meg még egyszer hús-vér alakodban, hogy esküszöm, szétverem a fejeden a hegedűt! – Triana! – mondta megdöbbenten. – Előbb töröm össze! – fenyegettem. – Esküszöm! Magasabbra emeltem a hegedűt, és feléje sújtottam a vonóval. Sebzetten, rémülten hőkölt vissza. – Nem, ezt nem teheted! – könyörgött. – Kérlek, Triana, kérlek, add vissza nekem a hegedűt! Nem tudom, miként vagy képes megtartani. Nem tudom, miféle igazságszolgáltatás ez, a sorsnak miféle fintora. Csapdába csaltál engem. Elloptad tőlem, Triana! Ó, Istenem, hogy te, éppen te! – Mit jelentsen ez, drágám? – Hogy te… akinek van füle ezekre a dallamokra, ezekre a témákra… – Valóban, te teremtettél dallamokat, témákat és emlékeket. De nagyon sokba került ez a mulatság. Gyámoltalanul, hevesen rázta a fejét. – Ezek a dalok neked szóltak! Üdeség volt bennük, majdnem élet, és mikor felnéztem rád az ablakba, és megláttam az arcodat, azt éreztem, amit te szeretetnek nevezel, és nem emlékszem… – Azt hiszed, ezzel a taktikával meglágyítasz? Már közöltem veled, hogy megvannak az indokaim. Nem fogsz kísérteni többé. Úgy tartom a kezemben ezt a hegedűt, mintha a farkadat kaptam volna el. A törvényeket talán nem ismerjük, de a hegedű nálam van, és neked nincs elég erőd, hogy visszaköveteld. Megfordultam. Ez csakugyan kemény kövezet volt. Hideg levegő volt. Futottam. Villamos hangja ez? Éreztem talpam alatt a kövek keménységét. Ronda, csípős hideg volt. Nem láttam semmit, csak fehér eget, és unalmas, kopasz fákat és házakat, amelyek maguk is olyanok voltak átlátszóságukban, mint az ormótlan kísértetek. Futottam, a talpam fájt, a lábujjaim zsibbadtak. Könnyezni kezdtem a hidegtől, ezek voltak az első kárba ment könnyeim. A mellkasom fájt. Fuss, fuss, fuss, ki ebből az álomból, ki ebből a látomásból, találd meg magadat, Triana! Megint hallottam a villamos hangját. Fények. Megálltam. A szívem dübörgött. A kezem hirtelen annyira kihűlt, hogy az már fájt. Bal kezembe fogtam a hegedűt meg a vonót, és a szájamba kaptam a jobb kezem ujjait, hogy melegítsem őket. Szopogattam őket kihűlt, cserepes szájammal. Úristen, ez a pokol hidege! A szél átjárta a ruhámat. Ugyanazok az egyszerű, könnyű ruhák voltak, amelyekben elrabolt. Bársony tunika, selyem. – Ébredj fel! – ordítottam. – Találd meg a helyedet! Térj vissza a saját helyedre! – sikoltottam. – Vess véget ennek az álomnak! Vess véget neki! Hányszor tettem meg ezt, hányszor tértem vissza, áttörve ábrándon vagy lidércnyomáson, hogy megtaláljam magamat a mennyezetes ágy biztonságában, a nyolcszögletű szobában, amelyen túl a Szent Károly út forgalma zúg? Ha ez téboly, akkor nekem nem kell! Inkább az élet minden gyötrelmével, mint ez! Csakhogy ez túlságosan szilárd! Modern épületeket láttam. A kanyarodó sínen feltűnt két összekapcsolt villamoskocsi, korszerű, áramvonalas darabok, és közvetlen közelemben megláttam egy izzó tüzet, ami nem volt más, mint egy újságos kioszk. Éppen nyitni készült, az állványokra már ki is akasztották a színes magazinokat.

143

A kioszk felé rohantam. Megbotlottam a villamossínben. Ismertem ezt a helyet. Elestem, és csak az mentette meg a hegedűt, hogy az oldalamra fordultam, és a könyököm nem a hangszert, hanem a köveket találta. Feltápászkodtam. A magasban lebegő cégtáblán olyan szavak voltak, amelyeket már láttam valamikor. HOTEL IMPERIAL. Ez az én korom Bécse, az én pillanatom, ez a jelen idő Bécse! Nem lehetek itt, nem, az lehetetlen! Nem ébredhettem fel akárhol, csak ott, ahol elkezdtem. Topogtam, körbe-körbe táncoltam. Ébredj fel! De ettől sem változott semmi. Hajnal volt, most ébredezett a Ringstrasse, Stefan nyomtalanul eltűnt, és hétköznapi emberek mentek a járdán. A portás kijött a pompás nagy palotaszállóból, ahol olyan nagyságok laktak a különböző királyokon és királynőkön kívül, mint Wagner és Hitler, az isten verje meg mindkettőt, és ki tudja, ki mindenki még. Úristen, én tényleg itt vagyok! Itt vagyok! Stefan itt hagyott! Egy ember beszélt hozzám németül. A bódénak tántorodtam, és felrúgtam az újságos állványt. Együtt zuhantunk, a képeslapok arcai és az ide nem illő nyári selymekbe öltözött, ügyetlen asszony, a hegedűvel és a vonóval. Erős kezek elkaptak. – Bocsánatot kérek – mentegetőztem németül, aztán angolul: – Kérem, bocsássanak, meg, őszintén sajnálom, nem akartam – jaj, kérem… A kezem! Nem tudom mozgatni a kezemet! Elgémberedett a hidegtől! – Hát erre játszol? – kiáltottam, ügyet sem vetve a körülöttem álló emberekre. – Megfagyasztod őket, hogy meghaljanak, azt csinálod velem, amit veled csinált az apád! Hát nem fog sikerülni! Meg akartam ütni Stefant, de nem láttam mást, csak embereket, akik túl szabályosak és közönyösek voltak ahhoz, hogy ne halandók legyenek. Fölemeltem a hegedűt. Az állam alá illesztettem, és játszani kezdtem. Hallottam a zenét, amely híven tükrözte legtitkosabb, ártatlan vágyaimat. Hallottam, ahogy felszárnyal, hittel és szeretettel. Elmosódott a világ, mert a valóságnak ilyenkor el kell mosódnia, egybefolyt a kioszk, az emberek, és az a kis autó, amely lefékezett. Játszottam, és nem érdekelt semmi. A kezem fölmelegedett a hegedüléstől. Szegény Stefan, szegény Stefan! Lélegzetem gomolygott a hideg levegőben. Játszottam és játszottam. A bölcs bánat nem keresi a bosszút. Váratlanul elzsibbadtak az ujjaim. Fáztam, nagyon fáztam. – Jöjjön be, asszonyom! – mondta a mellettem álló férfi. Jöttek mások is. Egy hátrafésült hajú, fiatal nő. – Jöjjön be, fáradjon be! – hívogattak. – De hova? Hol vagyunk? Az ágyamat akarom, a házamat akarom! Felébredhetnék, ha tudnám, hogy kell visszamenni a házamba és az ágyamba! Émely. A világ elsötétedett, zsibbadtam a hidegtől, csúsztam kifelé a tudatosságból. – A hegedűt, kérem, ne vegyék el a hegedűt! – rimánkodtam. Nem éreztem a kezemet, de láttam a felbecsülhetetlen hangszert. Láttam a táncoló fényt, úgy, ahogy a fények csinálják az esőben, csak most nem esett. – Igen, igen, drágám! Hadd segítsünk magának. Emeljék csak fel. Fogjuk magát. Most már biztonságban van. Öregember állt előttem, integetve irányította a körülöttem levőket. Tiszteletreméltó öregember, tipikus európai jelenség, fehér haj, szakáll, milyen különös, európai arc, Bécs réges-régi múltjából, amelyet még nem törtek meg a szörnyű háborúk. – Hadd fogjam a hegedűt! – mondtam.

144

– Fogja csak, kedves – mondta a nő. – Azonnal hívják az orvost! Vegyék fel. Óvatosan, vigyázva! Visszük, kedves. Bekalauzolt a forgóajtón. Döbbenetes fény és meleg fogadott. Émelyegtem. Inkább meghalok, de nem akarok felébredni! – Hol vagyok? Milyen nap van? Meg kell melegítenem a kezemet, meleg vízre van szükségem. – Kapni fog, drágám, nyugodjon meg, nincsen semmi baj, segítünk. – A nevem Triana Becker. New Orleansban lakom. Telefonáljanak oda. Hívják fel családunk jogászát. Grady Dubossont. Ő majd hoz segítséget. Triana Becker vagyok. – Azt fogjuk tenni, drágám! – mondta az ősz öregember. – Megtesszük magáért. Most csak pihenjen. Hozzák be. Hadd fogja a hegedűt. Ne háborgassák. – Igen… – mondtam. Arra számítottam, hogy életem minden fénye hirtelen ki fog aludni, hogy ez valójában a halál, amely az ábrándok, a lehetetlen remények, és a szennyes csodák szövevényében jött el értem. Ám a halál nem jött. Ezek pedig kedves és figyelmes emberek voltak. – Visszük, drágám. – Igen, de kik maguk?

145

15 A Császári Lakosztály. Hatalmas, fehér és arany, szürkésbarna brokát falikárpitok. Fölöttem bézs fríz koszorúk. Micsoda megnyugtató szépség! A mennyezeten a kötelező tejszínhab stukkók, mindegyik sarokban egy nagy kártus. Az ágy nagysága és keménysége korszerű. Arany filigránmunka. Fehér pehelydunnával takartak le. Olyan lakosztály volt, amelyben elalhatott volna a walesi herceg felesége – vagy egy bolond milliomosnő. Félszenderben feküdtem, túlságosan elfáradtam ahhoz, hogy igazán aludni tudjak, a szorongás hálója elvette tőlem az alászállás kéjes gyönyörűségét. Ebben az idegesítő félálomban minden hang túlságosan éles lett, horzsolta a pórusokat. Modem fűtés, csodás meleg. Pompás függönyökkel drapírozott, dupla ablakok zárták ki a bécsi hideget. Álcázott nyílások lehelték a zümmögő meleget a tágas szobába. – Madame Becker, Sokolovsky gróf szeretné, ha ön a vendégének tekintené magát. – Megadtam önöknek a nevemet? – Mozgott a szájam? Oldalra néztem, két gyertyaégő világít a kettős, aranyozott falikarban, csiszolt üveggyöngyök csüngnek a fénylő karoktól. – Nem kell visszaélnem annak az úrnak a kedvességével. – Próbáltam érthetően beszélni. – Kérem, legyenek szívesek felhívni azt az embert, akiről beszéltem. Az ügyvédemet, Grady Dubossont. – Madame Becker, már telefonáltunk. Már átutalták önnek a pénzt. Mr. Dubosson útban van önért. A nővérei csókoltatják. Nagyon megkönnyebbültek, amikor megtudták, hogy itt van, és nem esett baja. Mennyi idő telhetett el? Mosolyogtam. Eszembe jutott egy kedves jelenet egy régi filmből, Dickens Karácsonyi énekének adaptációjából, Alastair Sim, a brit színész, a táncoló Scrooge karácsony reggelén, amikor megváltozott emberként ébred. „Nem tudom, meddig voltam a szellemek között!” Boldog, boldog vég! Volt egy fehér asztal, egy sötétkék selyemmel kárpitozott szék, egy toronymagas szobanövény. A vékony nyersselyem függöny résén bejött a szürke fény. – A gróf könyörögve kéri, hogy legyen a vendége. A gróf hallotta, amikor a Stradivarin játszott. Tágra nyílt a szemem. A hegedű! Ott volt mellettem, az ágyon feküdt. A kezem a húrokon és a vonón nyugodott. Sötétbarnán fénylett a fehér vászonpárnán. – Igen, itt van, asszonyom! – mondta a nő hibátlan angol nyelven, amelynek kellemes mellékzöngét adott az osztrák kiejtés. – Ott van ön mellett. – Elnézést, hogy ennyi fáradságot okozok. – Ez nem fáradság, asszonyom. A gróf megnézte a hegedűt, ne aggódjék, nem nyúlt hozzá. Nem tenne ilyet a maga engedélye nélkül. – Ez az osztrák hangsúly csakugyan lágyabb mint a német. Gördülékenyebb. – A gróf gyűjti az ilyen hangszereket. Kérve kéri, hogy ön tekintse magát vendégének. Megtiszteltetésnek venné, asszonyom. Nem akarna vacsorázni? Stefan a sarokban állt. Sápadtan, görnyedten, fakón, mintha elfolytak volna belőle a színek. Engem bámult az alakját elsötétítő ködből. Levegő után kaptam, felültem, magamhoz rántottam a hegedűt. – Ne halványulj el, Stefan, ne olvadj be közéjük! – mondtam.

146

Bánatos, legyőzött arca nem változott. Képe soványabbnak tűnt, vibrált. A falnak dőlt, arcát a damasztkárpitnak támasztotta, lábait keresztbe tette, így pihent a ködben és az árnyékok között. – Stefan! Ne engedd, hogy megtörténjék veled! Ne menj el! Jobbra-balra pillantottam, kerestem a bujdosó lelkeket, a síri árnyakat, az esztelen kísérteteket. A magas nő hátranézett. – Hozzám beszél, Madame Becker? – Nem, csak egy fantomhoz – mondtam. Miért ne zárjuk le a kérdést? Miért ne mondjam ki? Ezek a kedves osztrákok valószínűleg úgyis kötözni való bolondnak tartanak. Miért ne? – Nem beszélek senkihez, hacsak nem ahhoz az emberhez a sarokban. A nő kereste Stefant, és nem találta. Visszafordult hozzám. Mosolygott, mert a vérében volt az udvariasság. Kínosan érezhette magát, de nem tudta, mit tehetne értem. – Csak a hideg az oka, a megpróbáltatás, az utazás – mondtam. – Ne is nyugtalanítsák vele házigazdámat, a grófot. Jön az ügyvédem? – Mindem megtettünk önért – felelte a nő. – Weberné vagyok. Ő pedig a portásunk, Herr Melniker. Jobbra mutatott. Szép fiatalasszony volt, magas, előkelő jelenség, hátrafésült fekete haját kontyba tűzte a tarkóján. Herr Melniker fiatalember volt, aki aggodalmasan kémlelt jéghideg kék szemével. – Nagyon örvendek, asszonyom – mondta. Frau Weber megpróbálta elbocsátani egy intéssel és egy bólintással, de Melniker úr nem engedett: – Asszonyom, emlékszik, hogyan került ide? – Van útlevelem – mondtam. – Az ügyvédem elhozza. – Igen, asszonyom. De hogy jutott be Ausztriába? – Nem tudom. Stefanra néztem, aki ónszürke volt a reménytelenségtől. Csak a szemében lobbant a láng, amikor visszanézett rám. – Frau Becker, nem emlékszik véletlenül valamire… – A férfi elhallgatott. – Most talán inkább vacsoráznunk kellene – vélte Frau Weber. – Egy kis levest? Kitűnő leveseink vannak. És egy kis bort. Parancsol egy kis bort? Elnémult. Szobormereven álltak. Stefan csak engem nézett. Kopogó hang közeledett. Egy ember, aki sántít, és bottal jár. Felismertem a hangot, tetszett. Koppanás, csosszanás, koppanás. Felültem. Frau Weber sietve fölverte mögöttem a párnákat. Láttam, hogy nyakban megkötött, steppelt selyem ágykabátot viselek, alatta puha fehér flanel hálóinget, Tisztességesen néztem ki, sőt még tiszta is voltam. Ráeszméltem, hogy elengedtem a hegedűt. Utánakaptam, magamhoz szorítottam. Tragikus szellemem nem rohant hozzám. Meg se moccant. – Semmitől se tartson, asszonyom. A gróf van itt a nappaliban. Megengedi, hogy bebocsássam? Láttam is a grófot a nyitott ajtóban. Bézs színű, vastagon párnázott, dupla ajtó volt, az lehetett a rendeltetése, hogy okvetlenül kizárjon minden hangot. Ott állt a fából faragot botjával a gróf, az ősz öregember, akit az utcán láttam a fehér hajával és a szakállával. Ódivatú alak, olyan szép, mint a tiszteletreméltó öreg színészek a régi fekete-fehér filmekben, istenien óvilági! – Jól van, gyermekem? – kérdezte. Hála Istennek, angolul beszélt! Nagyon messze volt tőlem. Milyen nagyok ezek a termek! Akkorák, mint Stefan palotájában.

147

Tűzvész. Lángok. Óvilág. – Igen, uram, köszönöm, jól vagyok – feleltem. – Nagyon örülök, hogy beszél angolul. Az én német tudásom siralmas. Köszönöm, hogy ilyen jó volt hozzám. Semmi esetre sem szeretném fölöslegesen fárasztani. Elég volt ennyit mondani. Grady majd kifizeti a számlákat. Grady elintéz mindent. Ez a jó a pénzben, hogy mások magyarázkodnak helyettünk. Karl tanított meg erre. Miként is mondhatnám, hogy nincs szükségem ennek az embernek a vendégszeretetére, a jóságára? – Kérem, fáradjon be! – invitáltam. – Őszintén sajnálom, igazán annyira sajnálom… – Mit, gyermekem? – kérdezte. Az ágy felé sántikált. Csak most vettem észre, hogy az ágytámlára csigavonalakat faragtak. Mögötte láttam a túlsó szobában a csillárt. Igazi palota volt a Hotel Imperiál. Az öregember valamilyen medált viselt a nyakában, a kabátját fekete bársonnyal szegélyezték. Fehér szakállát simára kefélte. Stefan nem mozdult. Stefanra néztem, Stefan rám nézett. Bánat és vereség. Még a feje is olyan szögben támaszkodott a falnak, mintha fellazult kötésű, megmaradt részecskéi megismerték volna a fáradtságot. Szája alig mozgott, miközben engem nézett. Arc beszélt az archoz, az övé az enyémhez. Herr Melniker sietett, hogy hozzon egy nagy kék bársonyfotelt a grófnak, annak a számos fehér-arany széknek az egyikét, amelyek a kötelező rokokó lábakon pipiskedtek. A gróf udvarias távolságban helyet foglalt. Finom illatot éreztem. – Forró csokoládé – mondtam. – Igen – mondta Frau Weber. A kezembe adta a csészét. – Ön olyan kedves. – Magamhoz szorítottam a hegedűt a bal karommal. – Ideadná a csészealjat? Az öregember rajongó csodálattal nézett, úgy, ahogy kislány koromban néztek rám az öregemberek. Egy öreg apáca nézett rám így egyszer, az első áldozásom napján. Milyen jól emlékszem ráncos, átszellemült arcára! A régi Isteni Kegyelem kórházban történt, abban, amelyet lebontottak. Talpig fehérbe öltözött az a vénséges vén apáca, és azt mondta: „Milyen tiszta vagy ezen a napon, milyen tiszta!” Körbevezettek minket, mert akkoriban ez volt a szokás az első áldozás után. Hova tettem azt a rózsafüzért? Reszketett a kezemben a forró csokoládé. Jobbra néztem, Stefanra. Ittam egy kortyot. Tökéletes hőmérsékletű volt. Megittam az egész csésze sűrű, édes, tejszínhabos csokoládét. Mosolyogtam. – Ez Bécs – mondtam. Az öregember összevonta a szemöldökét. – Gyermekem, önnek nagy kincse van. – Igen, uram – mondtam. – Tudom. Ez egy Stradivari. Hosszú Stradivari. A vonó pedig pernambucofából készült. Stefan szeme elkeskenyedett. De már meg volt törve. Hogy merészelsz? – Nem, asszonyom, nem a hegedűre gondolok, babár olyan értékes hangszer, amilyet még sose láttam, és jóval tökéletesebb, mint amilyeneket valaha is adtam-vettem. Az ön tehetséges játékára gondolok, arra, amit az utcán hegedült, a zenére, amely kicsalt minket a hotelből. Maga volt… maga volt az ösztönös elragadtatás! Erre a talentumra gondolok. Féltem. Félj is! Utóvégre miért lennél képes rá magadtól? Az én segítségem nélkül? Visszakerültél a saját világodba a hegedűvel? Nem tudod megcsinálni. Nincs tehetséged; eddig boszorkányságom szelével szálltál, most majd mászhatsz megint. Semmi vagy.

148

– Majd elválik! – mondtam Stefannak. A többiek csak ámultak. Kihez beszélek én az üres sarokban? – Vegye úgy, hogy egy angyalhoz. – Felnéztem a grófra, és a sarok felé intettem. – Látja ott az angyalt? A gróf végighordozta a tekintetét a szobán. Én szintúgy. Ekkor fedeztem fel a díszes öltözőasztalt a szárnyas tükrével, amelyre minden dáma büszke lett volna; mennyivel elegánsabb volt, mint az enyém otthon! Láttam a tompakék és rozsdaszín mintás, keleti szőnyegeket. Láttam az ablakon a vékony nyersselyem függönyt, és a kicakkozott szélű, brokát sötétítőt. – Nem, drágám – mondta a gróf – nem látom. Megmondhatom önnek a nevemet? Lehetek én is az ön angyala? – Talán annak is kellene lennie – véltem. Pillantásom elfordult Stefantól, megkereste az öregembert. Nagy feje volt, lobogó haja, és ugyanolyan hideg, kék szeme, mint az ifjú Melnikernek. Bőrének gyöngyházas árnyalatot adott az öregség, de a szeme éles értelemmel tekintett rám a fehér pillák közül. – Talán szükségem van rá, hogy egy jobb angyalom is legyen önben, mert az egy gonosz angyal. Hogy tudsz ekkorákat hazudni? Te elloptad a kincsemet! Összetörted a szívemet! Beállsz azok közé, akik meggyötörtek engem! A szellem szája nem mozdult. Ugyanabban a hanyag tartásban állt, abban a tunya, szánalmas tartásban, amelyből áradt a gyengeség és a csüggedés. – Stefan, nem tudom, mit tegyek érted. Ha legalább tudnám, hogy mi a jó, a jó… Tolvaj! A többiek suttogtak. – Frau Becker – mondta Webemé – ez az úriember Sokolovsky gróf. Bocsássa meg, hogy nem mutattam be illendően. Nagyon régen él itt nálunk a szállodánkban, és mérhetetlenül boldog, hogy ön velünk van. Ez olyan lakosztály, amelyet ritkán nyitunk meg ügyfeleinknek, mert az ilyen alkalmakra tartjuk fent. – Milyen alkalmakra? – Drágám – vágott Frau Weber szavába a gróf, rendkívül szelíden, az öregkor minden kajánságot nélkülöző szabadságával –, játszana nekem még egyszer? Ugye, nem túlzott impertinencia ezt kérnem? Nem! Csak hívságos és felesleges! – Ó, nem most! – sietett hozzátenni a gróf. – Most nem, amikor beteg, amikor evésre, pihenésre és a barátaira van szüksége, de ha majd úgy érzi, hogy képes rá, ha majd akarja… Csak ajándékozzon még egy kicsit nekem a muzsikából! Abból a muzsikából. – Hogyan jellemezné a játékomat, gróf úr? – kérdeztem. Mondd csak meg neki, mert tudnia kell! – Csönd legyen! – Fenyegetően néztem Stefanra. – Ha a tied, miért nincs erőd visszavenni? Miért van nálam? Á, ne is törődjenek velem, bocsánat, elnézést kérek mindenért. Bocsássák meg, hogy fennhangon beszélek fantomokhoz, és ébren álmodom… – Nincsen semmi baj! – biztosított a gróf. – Ennyire tehetséges emberektől nem kérdezgetünk. – Annyira tehetséges volnék? Mit hallott? Stefan megvetően vigyorgott. – Azt tudom, hogy én mit hallok hegedülés közben – mentegetőztem –, de lenne olyan kedves elmondani, hogy ön mit hall? A gróf töprengett. – Valami csodálatosat – felelte végül. – És tökéletesen eredetit!

149

Nem szóltam. – Valami megbocsátót? – folytatta a gróf. – Valami ellentmondásosat, ami tele van ujjongással és keserű állhatatossággal… – Hosszabban gondolkozott, mielőtt folytatta: – Olyan volt, mintha Bartók egyesült volna magában Csajkovszkijjal, az édes modern a tragikus modernnel, és az ön zenéjében egy világ tárult ki előttem… egy réges-régi világ, a háborúk előtt… amikor fiú voltam, tulajdonképpen nagyon is kisfiú az ilyen emlékezéshez. De most már emlékszem rá. Emlékszem. Megtörültem az arcomat. Na gyerünk, mondd meg neki, mennyire nem hiszed, hogy meg tudod csinálni még egyszer! Te nem tudod. Én igen. Te nem. – Nem mondod! – vetettem oda Stefannak. Nagyon egyenesen állt, keresztbe fonta a karjait, és élénkebb lett a színe a dühtől. – Ó, ez mindig nagy vagy kis félelmekkel jár, ugye? Csak nézd meg magadat, hogy lángolsz most, amikor belém akarod ültetni a kételkedést! No és ha éppen ebből a kétségből nyerem majd az erőt? Neked semmi sem adhat erőt. Most kívül vagy az erőm hatósugarán, és a hegedű fahulladék a te kezedben, nem műemlék hangszer. Nem tudsz játszani rajta. – Frau Weber – mondtam. Weberné nyugtalanul sandított az üresnek tűnő sarokba, azután gyorsan visszanézett rám, és mentegetőzve bólintott. – Parancsol, Frau Becker? – Nincs véletlenül egy pongyola, amit felvehetnék? Valami szalonképes, bő darab? Most akarok hegedülni. A kezem fölmelegedett, nagyon meleg. – Nem korai még? – kérdezte a gróf. Ennek ellenére megfogta Melniker kezét, a másik oldalról a botjára támaszkodott, és máris készült felállni. Ragyogott az izgatott várakozástól. – Igen, természetesen van! – mondta Frau Weber. Fölvette az ágy végéből az egyszerű, bő, fehér gyapjúpongyolát. Elfordultam, leléptem a padlóra. A talpam csupasz volt, a padló meleg, a pongyola a földig omlott. Felnéztem az álomba illő, fejedelmi szoba mennyezetének nagyszerű stukkóira, szépséges díszeire. Megfogtam a hegedűt. Felálltam. Frau Weber tartotta a pongyolát. Óvatosan átdugtam a jobb karomat a köntös hosszú, bő ujján, azután áttettem a másik kezembe a hegedűt meg a vonót, és ugyanezt megismételtem a bal karommal. Papucs is volt, de az nem kellett. A padló olyan volt, akár a selyem. Elindultam a nyitott ajtóhoz. Nem tűnt illendőnek, hogy a hálószobában játsszak, hogy ott fogadjam a vereségemet vagy a diadalomat. Átmentem a tágas nappaliba, és ahogy elfordultam, Mária Terézia, a nagy császárné hatalmas portréját látta káprázó szemem. Díszes íróasztal, székek, pamlagok. És virágok. Nézd, mennyi virág, mint a temetésen! Meghökkenten bámultam őket. – A testvéreitől, madame. A kártyákat nem néztem meg, de már telefonált az ön Rosalind nővére. Telefonált az ön Katrinka nővére. Ők mondták, hogy itassunk önnel forró csokoládét. Mosolyogtam, azután halkan elnevettem magamat. – Más nem volt? – kérdeztem. – Más névre nem emlékszik? Egy Faye nevű testvéremre? – Nem, asszonyom.

150

A középső asztalhoz mentem, ahol a hatalmas bokréta állt a virágvázában. Egynek se tudtam a nevét, még a pollentől bolyhos csápokat lengető nagy, rózsaszín liliomokét sem. Az öreg gróf a pamlaghoz tipegett a fiatalember segítségével. Megfordultam, és jobboldalt láttam, hogy Stefan átjött a hálószoba ajtajába. Bukjál meg! Száradj ki, szerepelj le! Ezt akarom látni! Látni akarom, ahogy megszégyenülsz! Az ajkamhoz emeltem a jobb kezemet. – Istenem! – mondtam, több tisztelettel, mint amennyivel a franciák mondják: Mon Dieu! Igazi ima volt. – Mi a bevezetés ehhez? Mi a képlet, a szabály? Miként dobjam félre, amit még csak nem is tudok? Kezdje már! – förmedt rám egy másik hang. Stefan megdöbbent, sarkon fordult. Láttam az arcán a féktelen haragot. Néhányszor megfordultam magam körül. Láttam a meghökkent grófot, az értetlen Frau Webert, a feszengő Herr Melnikert, és végül láttam a közeledő kísértetet, aki tulajdonképpen a folyosóra nyíló ajtón lépett be; tudtam, hogy a többiek látták a megnyíló ajtót, de nem láthatták a szellemet; vélhetőleg a huzatnak tulajdonították. Ez a kísértet olyan hosszú, határozott lépésekkel rontott be, ahogy, mint mondják, egész életében járt. Kezét hátrakulcsolta, olyan rendetlen volt, mintha a halottas ágyból kelt volna fel, koszos csipkéi elszakadtak, sőt még a halotti maszk gipszmorzsái is ott tapadtak az arcán. A nyitott ajtóból láttam, hogy élők gyülekeznek a folyosón. Maestro! Stefan szíve megtölt. Kibuggyantak a könnyei. Ó, de sajnáltam Stefant! Ám a maestro könyörtelen volt és elutasító. – Stefan, maga fáraszt engem! Képes volt visszahozni ezért! – mondta. – Ebbe a korba, ezért! Hegedüljön nekem, Triana. Kezdje el. Csak bámultam, ahogy a nyakas kis alak keresztülvág a szobán. – Ó, szerintem ez valami gyönyörű téboly! – mondtam. – Vagy csak inspiráció! A kísértet leült egy székbe, és szigorúan meredt rám. – Csakugyan hallani fogja? – kérdeztem. – Az ég szerelmére, Triana! – Türelmetlenül legyintett. – A halálban nem vagyok süket. Nem kerültem a pokolba. Ha oda kerültem volna, nem lennék itt. – Rekedten fölnevetett. – Süket voltam életemben, de már nem élek. Hogy élhetnék? Most pedig hegedüljön! Csinálja, de úgy, hogy kilelje őket a hideg! Csinálja, fizettessen meg velük minden durva szóért, amelyet valaha mondtak magának, minden bűntudatért. Vagy amiért akarja. – Feltápászkodott. – Az ok nem számít. Képzeljen sértést vagy szerelmet. Szóljon Istenhez, vagy önmaga legerősebb részéhez, csak legyen zene! Stefan sírt. Az én tekintetem ide-oda jatt a két szellem között. Megszűntek számomra az emberek a szobában. Nem tudtam, hogy fognak-e még érdekelni valaha. De aztán megértettem, hogy nekik kell muzsikálnom. – Halljam azt a zenét! – mondta Beethoven szelídebben. – Nem akartam goromba lenni, komolyan nem akartam. Stefan, maga az én árva tanítványom. Stefan az ajtó felé fordult, a félfának támasztotta a karját, és ráhajtotta az arcát, hogy ne lássuk. Az emberek csak hüledeztek és vártak. Sorra végignéztem őket; a halandókat próbáltam látni, nem a szellemeket. Kinéztem azokra, akik a folyosón várakoztak. Herr Melniker megmozdult, hogy becsukja az ajtót. – Nem, hagyja csak nyitva! Elkezdtem.

151

Nem éteztem másnak a könnyű, illatos, megszentelt tárgyat, egy olyan ember remekét, aki nem tudhatta, minő varázslatot alkotott fakéregből, nem is álmodhatta, milyen erőt szabadított fel, amikor formákba idomította-hajlítgatta a fölmelegített fát. Hadd menjek vissza a kápolnába, anya! Hadd menjek vissza Segítő Miasszonyunk kápolnájába! Hadd térdeljek ott veled az ártatlan homályban, mielőtt eljön a szenvedés! Hadd kapaszkodjak a kezedbe, hadd mondjam el neked, mennyire sajnálom, hogy meghaltál, mindenekelőtt azt hadd mondjam el, hogy szeretlek, szeretlek. A szeretetemet adom neked ebben a dalban, úgy, mint korábban a májusi körmenet dalaiban, amelyeket együtt énekeltünk, amelyeket úgy szerettél, és Faye, Faye haza fog jönni, Faye valamilyen módon tudomást szerez a te szeretetedről, hiszek ebben, a szívem mélyén tudom! Ó, anya, ki gondolta volna, hogy az életben ennyi a vér? Ki álmodta volna? De hát az a mienk, amit szeretünk. Neked játszom, a te dalodat játszom, a te egészségedet és erődet énekelem; játszok apának és Karlnak, és majd valamikor lesz annyi erőm, hogy a szenvedésnek is játsszak, de most este van, és a békesség szentélyében vagyunk, ismetős szentek között; és az utca megtelik szelíden szürkülő fénnyel, ahogy megyünk haza, Rosalind és én előtted szökdécselünk, hátra-hátranézve, hogy lássuk mosolygó arcodat; ó, erre akarok emlékezni, mindig emlékezni akarok nagy, mogyoróbarna szemedre, és mosolyodra, amelyet megtölt a tiszta bizonyosság. Anya, senkit sem hibáztathatunk a széthullásunkért – vagy mindig van tettes? Létezhet valamilyen mód, hogy túlláthassunk végre a dolgokon? Nézz föl, nézz föl ezekre a tölgyekre, amelyek, amióta élek, összekulcsolják fölöttem az ujjaikat, nézd ezeket a mohos téglákat, amelyeken járunk, nézd az eget, amely most olyan lilás, amilyen csak a mi édenünkben lehet! Érezd a lámpák, a gáztűzhely melegét. Apa képe a kandallópárkányon. „Papátok elment a háborúba!” Most olvasunk, összebújunk, az ágyból ki sose bújunk! Ez nem a sírgödör. Sok dologból származhat a vér. Most már tudom. Van ilyen vér és olyan vér. Véreztem érted, igen, méghozzá örömmel, és te is véreztél értem. …Találkozzon hát a vérrel a vér. Leengedtem a hangszert. Verejtékben úsztam. Kezem bizsergett, fülem megsajdult a tapstól. Az öreg gróf felemelkedett. Azok, akik a folyosón várakoztak, betódultak a szobába. – Ezt a levegőbe írta – mondta a gróf. Körülnéztem, szellemeket kerestem. Nem volt ott senki. – Jöjjön, felvételt kell készítenünk erről a muzsikáról! Maga őstehetség. Ez naiv zsenialitás, nem kellett megfizetni érte a szokott árat. Megcsókolta az arcomat. – Hol vagy, Stefan? – suttogtam. – Maestro? Nem láttam senkit, csak a körülöttem tolongó embereket. Azután Stefan hangját hallottam a fülemben, Stefan leheletét éreztem a fülemen: Még nem végeztem veled, te gonosz lány, aki elraboltad tőlem a hegedűt! Ez nem tehetség! Nem az! Ez boszorkányság! – Nem, nem, nincs igazad! – tiltakoztam. – Ez valami féktelen, zabolátlan, veszedelmes dolog volt, mint az éjszakai madarak, amikor átrepülnek egy híd alatt – és erre te tanítottál meg, Stefan. A gróf megcsókolta az arcomat. Hallotta vajon a szavaimat? Hazug, hazug, tolvaj! Megfordultam magam körül. A maestro nyomtalanul eltűnt, elment, és én nem mertem visszahívni. Illetve nem mertem próbálkozni, hiszen azt se tudtam, hogy kell szólítani őt vagy Stefant.

152

– Maestro, segítsen neki! – súgtam. A gróf vállára hajtottam a fejemet. Ereztem öreg bőrének kedves, ismerős szagát. Az apámé volt ilyen, mielőtt meghalt. Ez az édes illat nyilván hintőpor. Puha volt a szája és a haja. – Maestro, ne hagyja őt itt! Két kézzel megragadtam a hegedűt, és görcsösen markoltam. – Nincs semmi baj, legdrágább kisleányom! – mondta a gróf. – Ah, minő csodát ajándékozott nekünk ön!

153

16 Mit adott nekünk? Mi volt a hangoknak ez az orgiája, ez a meleg forrása, amely olyan természetes lett, hogy nem kételkedtem benne? Mi volt az az önkívület, amelybe át tudtam siklani, ahol megtaláltam a hangokat, és táncoló, készséges ujjakkal, tetszésem szerint tagolhattam őket ütemekre? Mi volt ez a tehetség, amellyel toronymagasra korbácsoltam magam körül a dalt, és utána hagytam, hogy úgy omoljon rám, mint egy vég puha selyem? Zene. Játék. Ne gondolkozz! Ne kételkedj! És ha mégis elfog a kétely vagy az aggodalom, akkor se töprengjél, csak játssz! Úgy játssz, ahogy te akarsz, fedezd fel a hangot! Megérkezett Grady Dubossonnal a drága Rosalind, aki egészen kótyagos volt az élménytől, hogy Bécsben lehet, és elutazásunk előtt kinyittatták nekünk a Theater an der Wient, és én hegedültem a festett kis színházban, ahol egykor Mozart lépett fel, ahol előadták a Varázsfuvolát, ahol Schubert szerezte dalait – a szűk és dicsőséges, kicsi színházban, ahol az aranypáholyok nyaktörő meredekséggel szökkennek a magasba – és utána felléptünk az előkelő, szürke bécsi Operában, alig pár lépésre a szállodától, és a gróf elvitt minket vidékre, megmutatta zegzugos, régi házát, azt a bűbájos, falusi kúriát, amely valaha a maestro testvéréé, Johann van Beethovené volt, a „nagybirtokosé”, akinek a maestro egy levélben olyan frappánsan visszavágott: „Ludwig van Beethoven, agybirtokos.” Sétáltam a szelíd, kedves bécsi erdőben. Élek, és vannak testvéreim. Hazulról rendszeresen tájékoztattak, hol tart éppen Karl könyve. A Szent Sebestyénnek már a korrektúrája is elkészült egy elsőrangú kiadónál, amelyet Karl igen nagyra becsült, és ahol gondolkozás nélkül elfogadták a kéziratát. Ez a teher tehát lehullott rólam. Olyan derekas munkát végeztek, amilyenről Karl csak álmodhatott. Roz és Grady velem utazott tovább. A magam zenéjét játszottam az egymást követő koncerteken. Grady örökösen telefonált, intézte a hely- és szobafoglalásokat. A pénzt azonnal tovább adtuk jótékony célra, kegyeletből az áldozatok iránt, akik a háborúban haltak méltatlan és szörnyű halált. Legelsősorban a zsidók javára, dédanyánk emlékére, aki Amerikában cserélte fel zsidó identitását katolikusra, illetve nem is annyira őérte, inkább egyfajta jóvátételként, és ezt követték a találomra kiválasztott jószolgálati kezdeményezések. Londonban elkészítettük az első lemezeket. De Londont még megelőzte Szentpétervár és Prága, és a megszámlálhatatlan rögtönzött utcai koncert, amelyekbe úgy bele tudtam feledkezni, mint egy tánciskolás gyerek, aki körbetáncol minden lámpaoszlopot. Imádtam! Minden eksztázisban elmondtam gyerekkorom rózsafüzérét, a legmelegebb lilában és vörösben úszó, édes évek olvasóját. Csak az Örvendetes Titkokon elmélkedtem. „Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és ő méhébe fogadá Szentlélektől szent Fiát.” Csak a makulátlan, sértetlen gyerekkor tud olyan rettenthetetlen és erős lenni. Otthon Karl könyve nyomdába került. A pénz nem számított: minden színes nyomatot személyesen ellenőrzött a téma legelismertebb szakértője. Éjszaka selyemágyban háltam, reggelente nagyszerű városokban ébredtem. Rosalind és én magától értetődően vonultunk be az uralkodói lakosztályokba. Hamarosan csatlakozott hozzánk Glenn. Ezüsttálcák, nehéz ezüstvillák súlyától roskadozó, földig érő damaszttal leterített zsúrkocsik. Pazar lépcsőkön, perzsaszőnyegekkel takart, hosszú folyosókon járt a lábunk.

154

De a hegedűt sose engedtem el a közelemből. Nem szorongathattam örökösen, nehogy bolondnak nézzenek, de rajta tartottam a szememet, még a fürdőszobába is magammal vittem, a kádból is figyeltem, várva, mikor akarja elragadni tőlem egy láthatatlan kéz, hogy magával vigye a semmibe. Éjszaka mellettem aludt: a hegedűt és a vonót sokszorosan begöngyöltem puha babatakarókba, és bőrövvel szíjaztam magamhoz. Erről senki sem tudott rajtam kívül. Nappal úgyszólván mindig a kezemben volt, vagy a székem mellett pihent. Ehhez a szokáshoz makacsul ragaszkodtam. Mások is megnézték a Stradivarit, kijelentették róla, hogy igazi, felbecsülhetetlen értékű hangszer, engedélyt kértek, hogy megérinthessék. Senkit sem engedtem játszani. Nem tekintették önzésnek, csak előjognak. Párizsban, ahol Katrinka, és a férje, Martin, csatlakoztak hozzánk, vásároltunk Katrinkának elegáns kabátokat és ruhákat, mindenféle retikült és magas sarkú cipőkel, amelyeket se Roz, se én nem viselhettünk volna. Megmondtuk Katrinkának, hogy sántikáljon helyettünk is. Katrinka nevetett. Ládaszám küldte haza a lányainak, Jackie-nek és Julie-nek az elegáns holmit. Látszott Katrinkán, hogy felszabadult valami nagy, tragikus teher alól. A múltat szinte sose emlegettük. Glenn expedíciót indított régi könyvek és az európai dzsessz csillagainak lemezei után. Rosalind rengeteget kacagott. Martin és Glenn együtt jártak neves régi kávéházakba, mintha csakugyan megtalálhatnák Jean-Paul Sartre-ot, ha elég kitartóan keresik. Martin folyton telefonált, otthoni ingatlanügyeket intézett egészen addig, amíg nem könyörögtem neki, hogy vegye át örökös vándorutunk szervezését. Grady megkönnyebbült, mert látta, hogy ugyanolyan szükségünk van rá, mint régen. Nevetés. Nevetett ennyit vajon Leopold a kis Wolfganggal? És ne feledjük, hogy volt ott egy lánygyermek is, aki állítólag ugyanolyan szépen játszott, mint lángeszű öccse. Egy lány, aki férjhez ment, és nem szimfóniáknak vagy operáknak, hanem gyerekeknek adott életet. Senki sem lehetett olyan boldog, mint amilyenek mi voltunk az úton. Ismét természetes lett közöttünk a nevetés. Majdnem kidobtak a Louvte-ból a nevetgélésünk miatt. Nem mintha nem tetszett volna a Mona Lisa. Nagyon tetszett, csak olyan izgatottak voltunk, és annyira pezsgett bennünk az élet. Képesek lettünk volta tolakodóan összecsókolni vadidegeneket, de szerencsére több eszünk volt, úgyhogy inkább egymást ölelgettük és csókolgattuk. Glenn előttünk ment és félszegen mosolygott, aztán ő is elnevette magát, mert olyan boldogok voltunk, hogy azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Londonban első féljem várt, és felesége, Chelsea, hajdani egykori barátnőm, aki most már olyan volt, mintha a testvérem lenne, a patyolattiszta, jól nevelt ikrek, és a gyönyörű, szőke, magas elsőszülött, Christopher. Elsírtam, magamat, amikor megláttam ezt a fiút, akinek a nevetése annyira emlékeztetett Lilyére. Lev a hangversenyterem első sorában ült, amikor játszottam. Érte játszottam, a boldog időkért; később azt mondta, hogy olyan volt, mint azon az évekkel ezelőtti, részeg pikniken, csak vakmerőbb, ambiciózusabb, kidolgozottabb. Beleszédültem a régi szerelembe. Vagy a szerelem sose lesz régi, mert örök? Lev tudós szavakkal elemezte a jelenséget. Megfogadtuk egymásnak, hogy ismét találkozni fogunk Bostonban. Valahogy az én utódaimnak éreztem ezeket a gyerekeket, ezt a három fiút, mert Lev korai veszteségéből, harcából és újjászületéséből lettek, és annak én is része voltam. Tekinthetem őket az unokaöcséimnek?

155

Végiglaktuk Manchestert, Edinburghot, Belfastot. A koncertek bevétele továbbra is jótékony célra ment, engesztelésül a háborúban elpusztult zsidókért és cigányokért, az Észak-Írországban harcoló katolikusok támogatására, a Karlt és Lilyt elragadó betegségekben szenvedők megsegítésére. Megajándékoztak hegedűkkel. Játszanék ezen a szép Stradivarin egy estélyen? Elfogadnám ezt a Guarnerit? Nem akarnánk megvásárolni ezt a rövid Stradivarit, az elegáns Tourte vonóval? Elfogadtam az ajándékokat, és vásároltam hegedűket. Mohó kíváncsisággal vizsgálgattam őket. Milyen lenne a hangjuk? Milyen lenne a tapintásuk? Kicsalhatnék akár egyetlen hangot is a Guarneriből? Bármelyikből? Megbámultam őket, elcsomagoltam őket, magunkkal vittem őket, de hozzájuk se nyúltam. Frankfurtban vásároltam egy másik Stradivarit, egy rövidet: gyönyörű volt, hasonlított az enyémre, de nem mertem megpendíteni a húrjait. Addig senki sem akarta, mert rengetegbe került, de mi volt az nekünk, ebben az áldott, mérhetetlen dúskálásban? Hegedűk és vonók utaztak a poggyászunkkal. A hosszú Stradivarit, az én Stradivarimat először bársonyba göngyöltem, később csináltattam neki egy különleges zsákot. Tokra nem bíztam volna. A zsáktól egyetlen pillanatra se váltam meg. Kísérteteket kerestem. Napsütést láttam. Keresztanyám, Bridget néni eljött hozzánk Dublinba. Nem nagyon tetszett neki a hideg. Hamarosan haza is ment Mississippibe, amit valamiért nagyon viccesnek találtunk. De a zene tetszett neki: tapsolt és dobogott, ha játszottam, meglehetős megbotránkozást keltve a hangversenyteremben vagy színházban, ahol éppen felléptem. Ez az én egyezségem volt keresztanyámmal: én kértem fel, hogy ezt csinálja. Sok más nagynéni és unokatestvér is csatlakozott hozzánk Írországban, majd később Berlinben. Elzarándokoltam Bonnba. Megborzongtam Beethoven ajtajánál. A hideg kőhöz nyomtam a homlokomat, és úgy sírtam, mint Stefan a temetőben. Sokszor eszembe jutottak a maestro témái, a Kis géniusz vagy a Bolond orosz melódiái, és beléjük merültem, hogy megnyithassam saját zsilipkapuimat, ám a kritikusok szinte észre sem vették, olyan gyakorlatlan, fegyelmezetlen és gyatra voltam a mások muzsikájának tolmácsolásában. Ez a töretlen eksztázis ideje volt. Még egy bolond sem láthatta másnak: csak a legziláltabb elme sejthetett volna benne bánatot vagy veszélyt. Az ilyen pillanatokban – amikor könnyű eső permetezett a Covent Gardenre, és én körbe-körbe járkáltam a hold alatt, és a várakozó autók reflektorai úgy gőzölögtek a párában, mintha ők is úgy lélegeznének, mint én – nem tehettem mást, csak azt, hogy boldog voltam. Ne kételkedj! Fogadd el az, ami van! Ismerd meg! És talán egy napon, amikor majd egy másik világból emlékezem rá, olyan álomszerűnek, színesnek és éterinek fog tűnni, mint azok a látogatások a kápolnában, vagy mikor anya karjaiban feküdtem, miközben ő a verseskönyv lapjait forgatta a lámpafényben, amely nem tartott távol semmiféle fenyegetést, mert akkor az még nem költözött be hozzánk. Elmentünk Milánóba. Velencébe. Firenzébe. Sokolovsky gróf Belgrádban csatlakozott hozzánk. Különösen szerettem az operaházakat. Ezeknél nem is vártam el, hogy megfizessenek. Ha biztosították az előcsarnokot, eljöttem, játszottam ingyen, és minden este más volt és kiszámíthatatlan, és minden este öröm volt, és minden örömtől elválaszthatatlan volt a fájdalom, és minden estét felvettek a mikrofonokkal és fülhallgatókkal futkosó

156

technikusok, akik kábelekkel hálózták be a színpadot, ahonnan letekintettem a tapsolókra. Próbáltam külön látni minden arcot, egyet sem akartam kihagyni, meg akartam fürödni minden arc melegében, miután véget ért a dal, nem akartam visszahúzódni a szenvedésbe, a gyávaságba, a szűkölésbe, mintha a múltam héj lenne, én pedig csiga, aki túlságosan gyenge a szárnyaláshoz, túlságosan hozzá van kötve a rútság régi ösvényéhez, túlságosan el van telve önutálattal. Egy firenzei varrónő szép, bő bársonyszoknyákat és puffos ujjú, vékony selyemtunikákat készített nekem, amelyek hagyták, hogy a karom szabadon mozogjon játék közben, nem fékezték a lendületet, nem törték meg a varázst, de elrejtették utált vaskosságomat, úgyhogy a rólam készült rövidfilmekben, amelyeket kénytelen voltam végignézni, olyan voltam, mint egy hajból, színből és hangból kavart örvény. Dicsőséges voltam. És ha kiléptem a reflektorfénybe, ha beletekintettem a mindent elnyelő sötétségbe, tudtam, hogy az álmaim valóra váltak. Ám bizonyosan el kellett jönnie a sötétebb zenének. A rózsafüzérben is vannak Fájdalmas Titkok az Örvendetes és Dicsőséges Titkok mellett. Aludj, anya! Feküdj nyugodtan, ne fázzál! Lily, hunyd be a szemed! Apa, vége mindennek, ezt mondja a lélegzeted és a szembogarad. Hunyd be a szemedet! Istenem, hallják vajon a zeném? Közben folyton kerestem egy bizonyos márványpalotát, hiszen tudtam ezekből a velencei, firenzei, római operaházakból, hogy különös álmom márványpalotájának is operaháznak kell lennie, tudtam vagy gyanítottam az álom főlépcsőjének emlékéből, e hittel és pompával emelt, fejedelmi épületek motívumainak ismétlődéséből: a főlépcső az első pihenőnél két részre oszlik, hogy egyszerre jobbról és balról vonulhasson tovább a fölékszerezett sokaság. Hol volt az álom palotája, a palota, amely a felhasznált márványkövek változatosságában vetekedett a Szent Péter-bazilikával? Mit jelentett az álom? Csak Stefan megkínzott lelkének ziláltsága miatt láthattam Rio városát, amely utolsó vétkének színhelye volt, mielőtt eljött volna hozzám, hogy találjon a lelkemben egy szúrós tövist, amely kapcsolatban áll azzal a várossal? Vagy magam habartam össze az ő emlékeit a számtalan táncoló fantomot teremtő, tajtékos, dicsőséges tengerrel? Sehol sem láttam ilyen operaházat, a szépségnek ezt az eklektikus keveredését. New Yorkban felléptem a Lincoln Centerben és a Carnegie Hallban. Koncertjeinket most már különböző hosszúságú programokra tagoltuk. Ami azt jelenti, hogy az idő múlásával képes lettem hosszabban játszani egyfolytában, a dallam bonyolultabb lett, a skála szélesebb, az előadás gördülékenyebb. Képtelen voltam meghallgatni a lemezeimet. Ezeket a dolgokat Martin, Glenn, Rosalind és Katrinka intézte. Rosalind, Katrinka és Grady foglalkozott a szerződésekkel. Rendhagyó lemezeink és kazettáink egy teljesen képzetlen asszony muzsikáját kínálták, aki nem tud kottát olvasni, a szolmizálásban nem jutott tovább az alapszintnél, sose játssza kétszer ugyanazt a dalt, valószínűleg nem is tudná elismételni egyetlen szerzeményét sem, mint erre a kritikusok sietve rámutattak. Hogy lehet értékelni az ilyen teljesítményt, az ilyen rögtönzést, amely Mozart idejében veszendőbe ment, ha csak ott helyben le nem kottázták, de korunkban örökre megőrizhető, a „komolyzenének” kijáró tisztelettel? „Nem igazán Csajkovszkij, nem igazán Sosztakovics. Nem igazán Beethoven. Nem igazán Mozart.”

157

„Ha ön olyan sűrűnek és édesnek szereti a zenét, mint a juharszirup, bizonyosan elnyeri a tetszését Miss Becker rögtönzése, de azért vannak olyanok, akik jobban szeretik az életet, mint a palacsintát.” „Művészete hiteles, a technikája mániás-depressziós, sőt talán epileptoid – ezt csak a kezelőorvosa tudhatja biztosan –, nyilvánvalóan nem tudja, hogyan csinálja, amit csinál, de a hatás kétségtelenül hipnotizáló.” A dicséret – zseni, varázsló, boszorkány, naiv művész – felvillanyozott, noha egyformán távol esett úgy a bennem élő zenétől, mint a tudásomtól és érzéseimtől. De azért olyan jólesett, mint az arcomat simogató csókok. Sok idézetet rá is nyomtattak lemezeinkre és kazettáinkra, amelyek most már elérték a milliós eladási példányszámot. Szállodáról szállodára költöztünk, aszerint, hova hívtak, vagy ahogy a szeszélyünk diktálta. Grady figyelmeztetett, hogy nagyon pazarlunk, de azt neki is el kellett ismernie, hogy a lemezek eladásából befolyt pénz máris meghaladja Karl hagyatékát, talán mindig lesz rájuk kereslet a piacon. Lementünk Nashville-be. Hallani akartam a bluegrass hegedűsöket, játszani akartam nekik. Kerestem a bluegrass ifjú géniuszát, Alison Krausst, akinek a zenéjét úgy szerettem. Rózsákat akartam szórni a küszöbére. Talán ismerős lesz nekik a Triana Becker név. Ám az én dalom ugyanúgy nem tiszta bluegrass, mint ahogy nem tiszta kelta. Ez európai hang, egyszerre bécsi és orosz, heroikus és barokk. Muzsikus voltam! Virtuóz voltam! Játszottam a hegedűn! Kezes volt! Imádtam! Imádtam! Imádtam! Nem kellett találkoznom a briliáns Vanessa Mae-vel, sem a drága Alison Krausszal. Sem a nagy Isaac Sternnel. Nem is volt hozzá bátorságom. Csak annyit kellett gondolnom: tudok játszani! Tudok játszani! Egy napon talán majd ők hallgatják meg Triana Beckert. Kacagás. Kacagástól visszhangzottak a hotelszobák, ha összegyűltünk, hogy megigyuk a pezsgőt, és csokoládés-tejszínhabos édességeket ettünk, és éjszaka a padlón fekve néztem a csillárt, úgy, ahogy otthon, és minden reggel és este… …Minden reggel és este hazatelefonáltunk, hogy nem üzent-e Faye, a mi elveszett húgunk, a mi szeretett, elveszett testvérünk. Beszéltünk róla interjúkban, amelyeket a chicagói, a detroiti, a San Franciscó-i színház lépcsőjén adtunk. Grady New Orleans-i irodája fogadta a hívásokat, de mindeddig nem telefonált Faye, és nem telefonáltak olyanok, akik valaha is találkoztak vele, így nem írhatták le filigrán, tökéletesen arányos alakját, ragyogó mosolyát, szelíd tekintetét, pici, erős kezét, amelyet kegyetlenül megbélyegzett az aránytalanul rövid hüvelykujj, mert az alkohol megmérgezte a sötét vizet, amelyben a gyönge, csepp Faye az életéért harcolt. Olykor Faye-nek játszottam. Kint ültem a csepp Faye-jel a Szent Károly úti ház mögött a teraszon. Faye fogta az ölében a macskát, mindenről megfeledkezve mosolygott a legyőzhetetlen villi, elfelejtette odabent a részeg asszonyt, vagy az üvöltő veszekedéseket, azt a hangot, amikor egy asszony hány a fürdőszoba ajtaja mögött. Faye-nek játszottam, aki a teraszon hevert, és szerette azt az érzést, amikor az eső felszárad a kockakövekről. Faye ilyen titkokat tudott, miközben mások veszekedtek és vádaskodtak. Voltak időszakok az úton, amelyek megviselték a többieket. Ugyanis nem tudtam megállni, hogy ne játsszak egyfolytában a hosszú Stradivarin. Megkergültem, mondta

158

Glenn. Martin sógorom egyszer fölvetette, hogy drogozok, mire Katrinka üvölteni kezdett vele. Nem volt drog. Nem volt bor. Zene volt. Mintha hegedűre dolgoztam volna át a Vörös cipők-et. Játszottam, játszottam és játszottam, addig játszottam, amíg mindenki el nem aludt a lakosztályban. Egyszer úgy kellett lehozni a színpadról, ahol nem bírtam abbahagyni a játékot. Csak játszottam fáradhatatlanul, és a közönség ordítva követelt újrázást. Összeestem, de hamaroson magamhoz tértem. Felfedeztem A halhatatlan kedves-t, ezt a remek filmet, amelyben Gary Oldmannak, a nagy színésznek mintha sikerült volna elkapnia azt a Beethovent, akit egész életemben imádtam, és őrületemben talán láttam is egy pillanatra. Belenézhettem a nagy Gary Oldman szemébe. Megragadta a transzcendenciát. Megragadta a hősiességet, amelyről álmodtam, a magányt, amelyet ismertem, és a kitartást, amellyel elvégeztem a napi feladataimat. – Megtaláljuk Faye-t! – bizonygatta Rosalind. Szállodai ebédlőkben felelevenítettünk minden jót, ami valaha történt velünk. – Akkora lármát csapsz, hogy Faye-nek muszáj meghallania, és visszajön! Most már velünk akar lenni… Katrinka vicceket kezdett mesélni. Sziporkázott a szellemességtől. Többé semmi sem keseríthette el: sem az adók, se a jelzálog, se az öregség, se a halál, vagy hogy melyik főiskolára küldjék a lányokat, vagy hogy a férje túl sokat költ a pénzünkből – többé semmi sem idegesítette. Ekkora sikerrel és gazdagsággal minden megoldható. Ez modern siker volt, olyan siker, amilyen csak a mi korunkban elképzelhető, gondolom, amikor az emberek világszerte – és egyszerre – nézhetik, rögzíthetik és hallgathatják ugyanazt a hegedűst. Bebeszéltük magunknak, hogy ebben valamiként osztoznia kell Faye-nek is, és ez valamilyen módon már meg is történt, mert mi kitártuk feléje a karjainkat. Faye, gyere haza! Faye, ne légy halott! Faye, hol vagy? Faye, nagyon jó ám limuzinban ülni, szép szobákban lakni; nagyon jó átnyomakodni a művészbejárónál a tömegen, nagyon jó! Faye, a közönség szeret minket! Faye, soha többé nem lesz hideg! Egy este New Yorkban megálltam egy kőből faragott griff mögött, azt hiszem, a RitzCarlton tetejének közelében. Kinéztem a Central Parkra. A szél olyan hidegen fújt, mint Bécsben. Anyára gondoltam. Arra az időre gondoltam, amikor megkért, hogy imádkozzam vele a rózsafüzért. Akkor beszélt az iszákosságáról – amit sose hozott szóba a többieknek –, akkor mondta, hogy ez benne van a vérben, mint egy éhség, megvolt az apjában és a nagyapjában is. Imádkozd a rózsafüzért! Behunytam a szememet, és megcsókoltam anyát. A Fájdalmak Kertjében. Este az utcán neki játszottam. Hamarosan betöltöm az ötvenötöt. Eljön az október, és én ötvenöt éves leszek. Aztán végül, mint előre tudtam, bekövetkezett az, aminek be kellett következnie. Milyen kedves volt Stefantól, micsoda hirtelen, oktalan felbuzdulás, hogy ő maga írta meg a tulajdon szellemkezével – vagy belebújt egy halandó kezébe, hogy papírra vethesse ezeket a betűket? A mi korunkban senkinek sem lehet ilyen tökéletes kézírása: ezekhez a hosszú, éles vonalakhoz mártogatni kell a tollat, bombasztikus lila tintába – ráadásul pergamenen! Természetesen új pergamen volt, bár olyan erős, amit ő választott volna a maga korában. Nem kertelt. „Öreg barátod, Stefan Stefanovsky szívélyesen meghív egy jótékonysági hangversenyre Rio de Janeiróba, és türelmetlenül várja, hogy találkozhasson veled.

159

Tartózkodási költségeitek előre fizetve a riói Copacabana hotelben. A további részletekben és a szervezési kérdésekben te döntesz. Amennyiben ez megfelel, kérlek, hívd R-beszélgetésre az itt megadott számokat.” Katrinka telefonon elintézte a részleteket. – Melyik színház? A Teatro Municipal? Korszerűnek, kopárnak hangzik, gondoltam. Neked adnám Lilyt, ha tehetném. – Nem akarsz lemenni oda, ugye? – kérdezte Roz, aki átfogta a vállamat. A negyedik sörénél tartott, olvadozóan érzelmesre itta magát. Én a vállára borulva, félálomban néztem ki az ablakon. Houstonban voltunk, amely igazából trópusi város, príma balettje és operája van, a közönsége pedig feltétlen szeretettel fogadott minket. – Én nem mennék oda – jelezte Katrinka. – Rio de Janeiróba? – kérdeztem. – De hiszen gyönyörű hely! Karl szeretett volna elmenni. Ott szerette volna befejezni a könyvét Szent Sebestyénről, az ő szentjéről, a… – Ez a tudósok dolga – mondta Roz. Katrinka nevetett. – Hát most már ez is megvan – mondta Glenn sógorom. – Most terítik a könyvterjesztők. Grady azt mondja, úgy megy minden, mint a karikacsapás. – Feljebb tolta a pápaszemét az orrán, aztán leült, és keresztbe fonta a karját. A levélre néztem. Gyere Rióba! – Látom az arcodon. Ne menj! Csak bámultam a levelet. A kezem izzadt és reszketett. Ez az ő írása, az ő neve! – Az Istenért, miről beszéltek? – kérdeztem. Családtagjaim összenéztek. – Ha most nem emlékszik, sose fog – mondta Katrinka. – Az az asszony Berkeleyből, a régi barátnőd, aki azt mondta… – Hogy Lily Rióban született újjá? – kérdeztem. – Ja – felelte Roz – és ezért boldogtalan lennél ott. Emlékszem, amikor Karlnak annyira mehetnékje volt? Azt mondtad, hogy te is mindig látni akartad azt a várost, de egyszerűen nem bírnád elviselni, emlékszel? Hallottam, amikor mondtad Karlnak… – Nem emlékszem, hogy ilyet mondtam volna neki. Csak arra emlékszem, hogy nem mentem oda, ő pedig szeretett volna. Most pedig mennem kell. – Triana – szólt Martin – sehol sem lelheted meg Lily reinkarnációját. – Ezt ő is tudja – mondta Roz. Katrinka arca eltelt fásult és beidegződött boldogtalansággal. Nem akartam látni. Úgy szerette Lilyt. Roz nem volt velünk abban az időben Berkeleyben és San Franciscóban. Ám Katrinka ott állt a betegágy, a koporsó, a sírgödör mellett, mindvégig. – Ne menj – mondta kásásan. – Más okból megyek – válaszoltam. – Nem hiszem, hogy Lily ott van. Hitem szerint, ha Lily él, akkor nincsen szüksége rám, különben eljött volna… Elakadt a szavam. Hallottam a fullánkos, gyűlölködő szavakat: Féltékeny voltál, féltékeny, amiért a lányod Susannak mutatta meg magát, és nem neked, valld be! Ezt gondoltad! Miért nem hozzád jött el a lányod? És elvesztetted a levelet, sose válaszoltál rá, holott tudtad, hogy Susan őszinte, és azt is tudtad, mennyire szerette Lilyt, mennyire hitt benne… – Triana! Felnéztem. A régi félelem lappangott Roz tekintetében, a nehéz időkből ismert félelem, amikor még nem nyílt meg előttünk az élet.

160

– Nem, ne aggódj, Roz! Nem keresem Lilyt. Ez az ember… tartozom valamivel neki – mondtam. – Kinek, ennek a Stefan Stefanovskynak? – kérdezte Katrinka. – Akikkel beszéltem odalent, azt se tudják, kicsoda. Mármint a meghívás, az áll, de fogalmuk sincs róla, miféle ember… – Én jól ismerem – intettem le. – Nem emlékszel? – Felálltam az asztaltól, fölvettem a székről a hegedűt, amely sose volt tenyérnyinél távolabb tőlem. – A New Orleans-i hegedűs! – mondta Roz. – Igen, ő Stefan. Ő az. És el akarok menni Rióba. Egyébként is azt mondják, hogy gyönyörű város. Lehet ez? Az álmok városa? Lily tudta volna, hogyan válasszon paradicsomot. – Teatro Municipal… unalmasan hangzik – mondtam. Mondta mát valaki énelőttem ugyanezeket a szavakat. – Veszedelmes város – mondta Glenn. – Képesek megölni a tornacipődért. Zsúfolva van nyomorgókkal, akik teleépítik putrikkal a hegyoldalakat. És a Copacabana Beach? Évtizedekkel ezelőtt építették be… – De gyönyörű – suttogtam. A szavak nem voltak hallhatók. Fogtam a hegedűt. Pengettem a húrokat. – Jaj, kérlek, ne kezdj most játszani, az őrületbe kergetsz! – mondta Katrinka. Roz és én nevettünk. – Nem mindig! – sietett hozzátenni Katrinka. – Nincsen semmi baj, de menni akarok. Mennem kell. Stefan kéri. Megmondtam, hogy nem kell velem jönniük. Végül is ez Brazília. De mire felszálltunk a gépre, alig várták, hogy eljussanak ebbe az egzotikus, legendás világba, az esőerdőkbe, a fehér partokra, és ebbe a Teatro Municipalba, amelynek úgy hangzott a neve, mint egy beton hangversenyteremé. Persze nem az volt. Hiszen tudják. Féltem. Látták rajtam. Megérezték. Susant juttatta eszembe, de nemcsak a levelét, hanem azt, amit Lily halála után mondott nekem: Lily tudta, hogy meg fog halni. Mindig el akartam titkolni előle. De Lily azt mondta Susannak: „Figyelj csak, én meg fogok halni!” És édesdeden kacagott. „Azért tudom, mert mama tudja, és mama fél!” Ám ezzel tartozom neked, Stefan. Tartozom neked, mert sötét rohamaid erőmnek gyökét vették célba. Ezt nem tagadhatom meg tőled. Úgyhogy erőltettem a mosolyt, és nem szóltam. Nem olyan nehéz beszélni egy halott gyermekről. Rég felhagytak vele, hogy arról faggassanak, miként kerültem Bécsbe. Egyikük sem kapcsolta össze Bécset a bolond hegedűssel. Így hát felkerekedtünk. És megint volt rengeteg nevetés. A nevetés alatt pedig ott lappangott a félelem, mint az árnyékok a ház hosszú üregében, ha anya ivott, és kisbabák aludtak a ragacsos hőségben, én pedig attól féltem, hogy kigyullad a ház, és nem tudom majd kimenteni őket, és apánk isten tudja, hol járt, és a fogam vacogott, noha meleg volt, és szúnyogok repkedtek a sötétben.

161

17 A hosszú úttól – az egyenlítőn és az Amazonas-vidéken kellett átkelnünk, hogy Rióba érjünk – álmosan és kábán dülöngéltünk a kisbuszban, amely átvitt a hosszú fekete alagúton, a Corcovado esőerdőkkel benőtt hegye alatt. Azt a csodát – a kitárt karú, gránit Krisztust – azt még látnom kell, mielőtt elutazunk. Most már mindig egy vállra akasztható, vastagon kipárnázott, új, borvörös táskában vittem a hegedűt. Nem volt sietős látnunk a város összes nevezetességét: a Cukorsüveget, a Habsburgok palotáit, akik ide menekültek indokolt félelmükben, amikor Napóleon ágyúzta Bécset. Valami súrolta az arcomat. Sóhajt éreztem. Minden szőrszálam felborzolódott. Nem mozdultam. A kisbusz döcögött. Hűvös levegő, hatalmas, tömény kék ég fogadott, mihelyt kijöttünk az alagútból. Ahogy belevetettük magunkat a Copacabana nyüzsgésébe, éreztem, hogy borzong a karom, úgy éreztem, mintha Stefan mellettem volna, éreztem, hogy súrolja valami az arcomat. Magamhoz öleltem a puha, biztonságos bársonyzsákba rejtett hegedűt, úgy próbáltam küzdeni az idegroham ellen, hogy inkább azzal foglalkozhassak, ami körülöttem van. Copacabanában sűrűn állnak a toronyházak, rengeteg az üzlet, az utcai árus, a rohanó üzletember és üzletasszony, és a ténfergő turista. Lüktető, mint Miami Beachben az Ocean Drive, vagy mint Manhattan, vagy mint San Franciscóban déli tizenkettőkor a Market Street. – A fák! Nézzétek már ezeket az óriási fákat! – mondtam. Szálegyenesen szökkentek ki a földből, nagy, zöld levelek cakkos napernyőjével tartva tiszta, kedves árnyékot a fullasztó hőségben. Ilyen zöldet és nedvdúsat sose láttam még ilyen sűrűn lakott városban. Ezek a fák ott voltak mindenütt, fölébe emelkedtek a mocskos kövezetnek, nem ijedtek meg a felhőkarcolók árnyékától, a gyalogosok hemzsegésétől. – Mandulafák, Miss Becker – mondta idegenvezetőnk, egy magas, nádszálvékony fiatalember, akinek nagyon világos bőre, aranyhaja és áttetsző kék szeme volt. Antoniónak hívták. Azzal a kiejtéssel beszélt, amelyet álmomban hallottam. Portugál kiejtéssel. Itt voltunk. Egészen bizonyos, hogy ez a tajtékos tenger és a márványpalota városa. De hogyan jutunk el oda? Mellbe vágott a forróság, amikor kikanyarodtunk a partra. A hullámok csendesen fodrozódtak, de ez akkor is az álmom tengere volt, kétség nem fér hozzá. Láttam a határait, a hegyek nyúlványait, amelyek elválasztották Rio de Janeiro város többi homokpartjától. Antonio, andalító hangú idegenvezetőnk beszélt a homokpartok sokaságáról az Atlanti-óceán déli szegélyén, és hogy ebben a városban tizenegymillió ember lakik. A hegyek meredeken szökkentek a magasba. Végig a parton fűtetejű kunyhókban árultak hűsítőket. Mindenfelé buszok és autók tülekedtek, és ha valamelyik nyert egy kis utat, máris rohant. És a tenger, a kékek és a zöldek határtalannak tűnő óceánja, holott igazából öböl volt, és túl a horizonton lehetettek más helyek is, amelyeket nem láttunk. Ez volt a legszebb öböl, amelyet Isten alkotott. Rosalind odáig volt az elragadtatástól. Glenn lázasan fényképezett. Katrinka enyhe szorongással kémlelte a fehér ruhás férfiak és nők végtelen menetét a bézs homokon. Még sose láttam ilyen széles, ilyen szépséges homokpartot.

162

Ott volt a hímes járda, amelyet álmomban láttam. A különös mintáról kiderült, hogy gondosan komponált mozaik. Idegenvezetőnk, Antonio, egy emberről beszélt, aki egymaga építtette meg a hosszú sétányt az Atlanti-óceán partján, mozaikos járdákkal, hogy a levegőből is látni lehessen. Beszélt a számos helyről, ahova elmehetünk, beszélt a víz melegségéről, az újévről és a karneválról: ezek olyan különlegességek, amelyekre okvetlenül vissza kell jönnünk. Az autó balra fordult. Megláttam a szállodát. Fenséges, régies, hatemeletes fehér épület volt a Copacabana Palace, amelynek első emeleti, széles teraszát igazi római boltívek szegélyezték. Nem kétséges, hogy a konferenciatermek és a báltermek ezek mögött a hatalmas árkádok mögött találhatók. Angolos méltóság áradt a csinos, fehér stukkós homlokzatból. A barokk utolsó gyönge visszhangja, itt a modern felhőkarcolók között, amelyek a közelébe tolakodnak, de nem érinthetik. Mandulafák csoportosultak a kör alakú felhajtó közepén, zöld, nagylevelű fák. Nem túl magasak, mintha a természet meg akarta volna tartani őket emberi léptékűnek. Visszanéztem. A fák lementek az útig, elkanyarodtak, jobbra-balra folytatódtak. Ugyanazok a kedves fák voltak, amelyek a forgalmas utcákon nőttek. Egyetlen ember nem láthat itt mindent. Megborzongtam, szorosan fogtam a hegedűt. És nézd, milyen hirtelen változik az ég a tenger felett, milyen gyorsan haladnak a hatalmas felhők! Ó, Istenem, hogy kiderül az ég! Tetszik, édesem? Megmerevedtem, azután rögtön egy kis védekező nevetést hallattam. Mintha ujjpercek súrolnák az arcomat. Valami meghúzta a hajamat. Utáltam! Ne nyúlj az én hosszú hajamhoz! Az én fátyolomhoz! Ne nyúlj hozzám! – Nehogy balsejtelmeid legyenek már! – intett Roz. – Ez gyönyöö-rűűű! Befordultunk a hagyományos, kör alakú felhajtóra, megálltunk a főbejáratnál. Kijött a recepciós, egy Felice nevű angol nő, aki nagyon szép volt, azonkívül udvarias és elbájoló, amilyennek én látom mindig az angolokat: olyanok, mint egy külön faj, amelyet megkíméltek a hatékonyság modern mániájától, amely lealacsonyított mindenki mást. Kimásztam a kisbuszból, és lejjebb sétáltam a felhajtón, hogy láthassam a szálloda homlokzatát. Láttam a kongresszusi emelet központi boltíve felett az ablakot. – Az az én szobám, ugye? – Természetesen, Miss Becker! – mondta Felice. – A szálloda kellős közepén! Az elnöki lakosztály, ahogyan parancsolta. Ugyanezen az emeleten tartottunk fent lakosztályokat a vendégeinek. Jöjjön, tudom, hogy fáradt lehet. Önöknél már késő este van, nálunk pedig még csak dél. Rosalind táncolt örömében, Katrinka a közeli ékszerboltokat gusztálta, ahol a drága brazil smaragdot kínálták. A szállodának szárnyépületei is voltak, más boltokkal. A kis könyvüzlet tele portugál szerzőkkel. American Express. Londinerek sokasága rohanta meg a poggyászunkat. – Pokoli meleg van – mondta Glenn. – Gyere, Triana, gyere már be! Álltam, mint a sóbálvány. Miért nem, drágám? Felnéztem az ablakra, amelyet álmomban láttam, akkor, amikor Stefan először eljött, az ablakra, amelyről tudtam, hogy ki fogok még nézni belőle erre a partra és a hullámokra, a hullámokra, amelyek most csendesek, de amelyek talán felágaskodnak, hogy ugyanolyan tajtékot túrjanak. Semmi mást nem túlzott el az álom.

163

Ez volt a legnagyszerűbb öböl, amelyet láttam életemben, szebb még San Franciscóénál is! Bevezettek a szállodába. A liftben behunytam a szememet. Éreztem magam mellett, éreztem kezének érintését. – Miért éppen ide? – suttogtam. – Ez miért jobb? Szövetségesek, drágám. – Triana, hagyd már ezt abba, hogy magadban beszélsz! – szólt rám Martin. – Azt fogja hinni rólad, hogy csakugyan őrült vagy. – Számít az most már? – kérdezte Roz. Szétszóródtunk, mindenkit eltereltek a maga lakosztályába, kedves szavakat és hűsítőket kínálgatva. Én is bementem az elnöki lakosztály nappalijába. Mentem egyenesen ahhoz a kis négyszögletes ablakhoz. Ismertem. Tudtam, milyen kallantyúra jár. Kinyitottam. – Szövetségesek, Stefan? – kérdeztem. Halkra fogtam a hangomat, mintha Üdvözlégyeket vagy köszönetet mormolnék. – Kik lennének azok, és miért itt lennének? Miért ezt láttam, amikor először jöttél? Nem felelt, csak a szellő fújt, a beszennyezhetetlenül tiszta szellő suhant be mellettem a szobába, végigcirógatta a hagyományos bútorokat, a sötét szőnyeget. A pattról érkezett, ahol sötét alakok járkáltak ráérősen a homokon vagy a sekély hullámverésben. Odafent dicsőségesen lángoltak a fellegek. – Stefan, te mindent tudsz arról, amit álmodtam? Az az én hegedűm, szerelmem. Nem akarlak bántani, de vissza kell kapnom a hegedűt. A többieket lefoglalták a csomagok, az ablakok, a kilátás. A szobapincérek megérkeztek a zsúrkocsijukkal. Ennél finomabb, tisztább levegőt még nem szívtam. Kinéztem a tengerre, a kékből meredeken felszökkenő gránithegyre. Láttam a tökéletes, csillámló szemhatárt. Odajött mellém Felice, a recepciós. A távoli szirtekre mutatott. Neveket mondott. Lent buszok mennydörögtek köztünk és a szálloda között. Nem bántam. Sokan viseltek bő, rövid ujjú, fehér ruhát, úgy látszik, itt ez a divat. Láttam minden elképzelhető színárnyalatot. Mögöttem andalító portugál hangok daloltak. – Akarja, hogy elvegyem a hegedűt, talán… – Nem, mindig magamnál tartom – feleltem. Ő nevetett. – Hallotta ezt? – kérdeztem az angol nőt. – Hallanom kellett volna? Ó, ha becsukjuk az ablakot, a szoba nagyon csendes. Meg fog lepődni, mennyire! – Nem hangra gondolok. Nevetésre. Glenn megérintette a könyökömet. – Ne foglalkozz ezekkel a dolgokkal! – Elnézést kérek – mondta egy hang. Megfordultam. Sötét bőrű, káprázatos nőt láttam, akinek göndör haja és zöld szeme volt. Olyan pazar példánya volt a fajták keveredésének, amely a szépség fogalmának határait feszegeti. Magas volt, a karja csupasz, vérvörösre rúzsozott szájából fehér fogak mosolyogtak. – Parancsol? – Ó, nem kellene most erről beszélni – mondta sietve Felice. – Bekerült az újságokba – mondta a göndör hajú istennő, és úgy tartotta a kezét, mintha a bocsánatomért esedezne. – Miss Becket, ez Rio. Az emberek hisznek a szellemekben, és nálunk nagyon szeretik az ön zenéjét. Több ezer példányban vásárolták meg a kazettáit. Az itteniek nagyon spirituálisak, de nem akarnak semmi rosszat.

164

– Mi került be az újságokba? – kérdezte Martin. – Hogy Triana ebben a hotelben lakik? Miről beszél? – Nem, mindenki azt várta, hogy itt fog megszállni – felelte a magas, zöld szemű, barna nő. – Én arra a szomorú történetre gondolok, Miss Becker: arra, hogy ön a gyermeke lelkét keresi itt. – Megszorította a kezemet. Noha meleg volt a bőre, végigfutott rajtam a hideg. Elgyengültem a nézésétől. Mégis volt benne valami iszonyatosan izgalmas. Iszonyatosan. – Bocsásson meg nekünk, Miss Becker, de nem vethettünk gátat a pletykáknak. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztunk önnek. A földszinten már ott vannak a riporterek… – Hát majd szépen elmennek – mondta Martin. – Trianának aludnia kell. Holnap este lesz a koncertje, így is kevés az idő… Megfordultam, kinéztem a tengere. Elmosolyodtam, visszafordultam, megfogtam a sötét bőrű fiatalasszony kezét. – Önök valóban spirituális nép – mondta. – Katolikusok, afrikaiak, de indiánok is, mélységesen spirituálisak, legalábbis én így hallottam. Mi is a neve azoknak a népi rítusoknak? Nem jut eszembe. – Mogambo, kandomblé. – Vállat vont, hálás volt a megbocsátásomért. Az angol Felice arrébb ment, zavartan, tartózkodva. Be kell vallanom, hogy akármennyi örömünk volt is minden helyen, ahova elmentünk, valaki valahol a háttérben mindig fel volt dúlva. Mint most ez az angol nő, aki mindenféle lehetetlen sérelemtől féltett engem. Lehetetlen sérelmektől? Gondolod, hogy itt van a lányod? – Te mondod – suttogtam lesütött szemmel. – Ő nem a szövetségesed, ne is próbáld elhitetni velem. A többiek visszahúzódtak. Martin kiterelte őket. – Mit akarsz, mit mondjak ezeknek az átkozott újságíróknak? – Az igazságot – feleltem. – Egy régi barátnőm azt mondta, hogy Lily ezen a helyen született újjá. – Ismét az ablakhoz fordultam, a szelíden legyező szélhez. – Istenem, nézzétek már ezt a tengert, nézzétek! Ha Lily eljöhetne még egyszer, miért ne hihetném, hogy egy ilyen helyre jönne? Hallod a hangjukat? Meséltem valaha a brazil gyerekekről, akiket Lily úgy szeretett, akik a házunkban laktak az utolsó években? – Találkoztam velük – mondta Martin. – Jártam ott. Az a család São Paulóból érkezett. Nem tűröm, hogy felzaklassanak ilyen dolgokkal! – Mondd nekik, hogy Lilyt keressük, de nem várjuk, hogy akárki emberfiában megtaláljuk, mondj nekik valami kedveset, olyat mondj, ami megtölti a városi filharmóniát holnap este. Vágj bele! – Már minden jegy elkelt – mondta Martin. – Nem akarlak egyedül hagyni. – Úgyse bírok aludni, amíg be nem sötétedik. Ez túl sok nekem, túl ragyogó, túl gyönyörű. Martin, te fáradt vagy? – Nem, nem nagyon. Miért, mit akarsz? Azt gondoltam: Riót. – Fel akarok menni az esőerdőbe – mondtam –, fel a Corcovado tetejére. Nézd az eget, milyen tiszta! Van annyi időnk, hogy megcsinálhassuk sötétedés előtt? Látni akarom Krisztust a kitárt karjával. Bár innen is láthatnánk! Martin intézkedett telefonon. – Milyen szép gondolat, hogy Lily visszajöhet, és egy ilyen helyen lehet hosszú élete – mondtam. Behunytam a szemem, és Lilyre gondoltam, az én fénysugaramra, ahogy kopaszon mosolyog a karomban, és a felhajtott fehér gallérú, kockás ruháját viseli. Gömbinek hívtuk, olyan párnás, olyan imádni valóan pufók lett a szteroidoktól.

165

Olyan tisztán hallottam a nevetését, mintha Lev mellén lovagolna, aki hanyatt fekszik az oaklandi rózsakert hideg füvén. Katrinka és Martin lefényképezett bennünket azon a napon. Megvan valahol az a fotó, talán Levnél – Lev hanyatt fekszik, Lily az apja mellén ül, kerek arcocskája felragyog az égre. Katrinka olyan sok gyönyörű képet készített. Úristen, hagyd abba! Nevetés. Nem tudod megcukrozni, úgyse tudod, túlságosan fáj, és most azt gondolod, hogy talán gyűlöl, mert hagytad meghalni, talán anyád is gyűlöl, és most itt vagy a szellemek országában! – Ebből a helyből meríted az erődet? Bolond vagy! A hegedű az enyém! Inkább elégetem, mint hogy neked adjam! Martin kimondta a nevemet. Nem kétséges, hogy mögöttem állva figyelte, ahogy beszélek a semmivel. Vagy az is lehet, hogy a szél elfojtotta a szavakat. Az autó előállt, Antonio várt minket. Most elmegyünk a siklóhoz. Két testőr jön velünk, mind a kettő rendőr, akik másodállásban vállalták, hogy vigyáznak ránk, és a sikló felvisz az esőerdőn keresztül, és az utolsó lépéseket gyalog kell megtennünk Krisztus lábáig a hegy tetején. – Biztos, hogy nem vagy túl fáradt ehhez? – kérdezte Martin. – Inkább fel vagyok dobva. Úgy szeretem ezt a levegőt, ezt a tengert, mindent… Igen, mondta Antonio, bőven van időnk, hogy elérjük a siklót. Csak öt óra múlva lesz este. Viszont nézzük, sötétedik az ég, ez nem egy tökéletes nap a Corcovadóhoz. – Ez az én napom – mondtam. – Menjünk! Maga mellett fogok ülni – mondtam Antoniónak. – Olyan sokat akarok látni, amennyit csak lehet! Martin és a két testőr hátra ült. Éppen elhúztunk, amikor észrevettem az ajtóban a kamerákkal megrakott riporterek hadát. Egy kis csoport hevesen vitatkozott Felice-szel, az angol recepcióssal, aki egy szemrebbenéssel sem árulta el, hogy hallótávolságon belül vagyunk. Mindössze annyit tudtam a siklóról, hogy régi, mint New Orleans fából készült villamosai, és úgy húzzák fel a magasba kábeleken, mint San Francisco villamosait. Mintha azt is hallottam volna, hogy olykor veszélyes rajta utazni. Nem érdekelt. Rohantunk a kisbusztól a siklóhoz, és abban a pillanatban értük el, amikor kihúzott volna az állomástól. Csak néhány ember ült rajta, többnyire európaiak. Hallottam francia, spanyol beszédet, és azt az angyalian dallamos portugált. – Istenem! – álmélkodtam. – Egyenesen bemegyünk az erdőbe! – Igen – mondta a mi Antoniónk, a mi idegenvezetőnk. – Ez az erdő egészen a csúcsig tart, gyönyörű erdő, ez nem az eredeti erdő… – Meséljen! – kértem. Kihajoltam az ablakon, hogy megérintsem a csupasz földet, a repedésekben sarjadó páfrányokat, hogy lássam a sikló fölé hajló fákat. A többi utas nevetett és beszélgetett. – Kávéültetvény volt, és mikor ez az ember eljött Brazíliába, ez a gazdag ember, látta, hogy vissza kell hozni az esőerdőt, és újratelepíttette. Ez új erdő, csak ötvenéves, de ez a mi riói esőerdőnk, ez a mienk, és ő ezt nekünk csinálta. Odanézzen, itt mindent a legnagyobb gonddal ültettek újra. Olyan vadnak és szűziesnek látszott, mint akármelyik trópusi paradicsom, amelyet eddig láttam. A szívem dübörgött. – Itt vagy, te szemét? – suttogtam Stefannak. – Mit mondtál? – kérdezte Martin. – Magamban beszéltem: a rózsafüzért imádkoztam, hogy szerencsénk legyen. Dicsőséges Titkok: Aki a halálból feltámadt. – Ó, te, és az Üdvözlégyeid!

166

– Mit akarsz mondani ezzel? Nézd, vörös a föld, tiszta vörös! – Egyre följebb mentünk, kanyarogva kerülgettük a mély nyiladékokat. Olykor kiegyenesedett a terep a szelíd, sűrű, álmos fák alatt. – Ó, úgy látom, köd lesz – mondta bocsánatkérően Antonio, és búsan mosolygott. – Nem érdekes – mondtam. – Ez olyan szép, hogy minden szemszögből látni kell, nem gondolja? Ha pedig éppen megyek föl a hegytetőre az ég felé, Krisztushoz, nos, akkor meg tudom oldani, hogy ne foglalkozzak mással. – Azt jól teszed – mondta Martin. Cigarettára gyújtott. Katrinka most nem szólhatott rá, hogy oltsa el. Antonio nem cigarettázott, de nem kifogásolta; udvariasságában mintha még meg is lepődött volna, amiért Martin megkérdezi, hogy szabad-e dohányozni. A sikló megállt, fölvett egy asszonyt. Sötét bőrű teremtés volt, formátlan cipőt viselt. – Szóval ez olyan, mint egy villamos? – Nos, igen – dalolta Antonio hangja –, és vannak emberek, akik odafent dolgoznak, és mások ide-oda járnak, és láthatja, hogy ez egy nagyon szegény hely… – A bádogváros – mondta Martin. – Hallottam róla. Oda nem megyünk be. – Nem, oda nem kell. Ismét nevetés. Bizonyára senki más nem hallotta. – Tehát kifulladtál? – dünnyögtem. Leengedtem az ablakot, kihajoltam rajta, elengedve a fülem mellett Martin figyelmeztetéseit. Láttam a lombos ágak közeledését, éreztem a földszagot. Belebeszéltem a szélbe. – Nem tudod láthatóvá tenni magadat, nem módolhatod ki, hogy mások is halljanak? A legszebbet félretettem neked, szerelmem, aki vakmerően bejártad elmém kerengőit, míg én játszottam, vesperásokat játszottam neked saját belső harang játékom nyomán, amelyet nem hallottam. A kedvedért még több csodát teszek. – Hazug és csaló vagy – mondtam a sikló zakatolása közben. – Rongyos árnyakkal trafikálsz? A sikló ismét megállt. – Az az épület – mondtam. – Nézze csak, van ott jobbra egy gyönyörű ház. Mi az? – Megnézhetjük lefelé jövet – mosolygott Antonio. – Engedje meg, hogy telefonáljak. – Előhúzta apró mobilját. – Ha óhajtja, fölrendelem a kisbuszt, hogy itt várjanak meg. Régebben hotel volt, de ma már lakatlan. – Ó, igen! – mondtam. – Látnom kell. – Visszanéztem, de addigra befordultunk a kanyarba. Egyre magasabbra mentünk. Aztán megérkeztünk a végállomásra, ahol turisták tömege várta, hogy visszatérhessenek. Kiléptünk a peron betonjára. – Most felkapaszkodunk a lépcsőn Krisztushoz – mondta Antonio. – Lépcsőt mászunk? – szörnyedt el Martin. Mögöttünk jöttek a ruganyos mozgású testőrök. Kigombolták khaki zubbonyukat, hogy mi is, mások is lássák a válltáskájukat és a fekete pisztolyukat. Egyikük gyengéden és tisztelettel mosolygott rám. – Nem olyan rossz – mondta Antonio. – Sok-sok lépcső, de vannak pihenők minden… hogy is mondják? …stációnál, és lehet kapni hideg italt. Magával óhajtja hozni a hegedűt? Nem akarja, hogy… – Mindig ő viszi – mondta Martin. – Fel kell mennem a tetőre – közöltem. – Még gyerekkoromban láttam ezt egy filmben. Krisztust, ahogy kitárja a karját. Mint aki kereszten függ. Előre mentem. Milyen kedves volt a lustán őgyelgő tömeg, a kis bódék, ahol olcsó bigyókat és dobozos üdítőt lehetett kapni, a vasasztaloknál üldögélő, ráérős emberek. Minden úgy

167

felpuhult ebben a gyönyörűséges melegben, és a köd fehér löketekben csapódott a hegynek. – Ezek felhők – mondta Antonio. – Benne vagyunk a felhőkben. – Fantasztikus! – kiáltottam. – De gyönyörűen kidolgozták ezt a balusztrádot, ugye, hogy olasz? Martin, nézd, hogy keveredik össze minden, a régi és az új, az európai és az idegen! – Igen, ez nagyon régi, ez a balusztrád, és a lépcső, ugye, látja, hogy nem meredek? Sorra hagytuk el a pihenőket. Most már sűrű fehérségben jártunk. Láthattuk egymást és a lábunkat és a földet, de ezen kívül szinte semmit. – Ó, ez nem Rio! – mondta Antonio. – Nem, nem, akkor kell visszajönnie, amikor süt a nap, így nem lát. – Mutassa meg, melyik irányban van Krisztus? – kérdeztem. – Miss Becker, a szobor talapzatánál állunk. Lépjen hátra, nézzen fel. – Ha elgondolom, hogy a mennyországban állunk! – mondtam. Frászt! – Én csak ködöt látok – mondta Martin, de azért szeretettel mosolygott rám. – Igazad van, nem semmi ez az ország, ez a város. – Jobbra mutatott, ahol széles ablak nyílt a ködön. Ott volt a szétfolyó metropolis, amely hatalmasabb Manhattannél, hatalmasabb Rómánál. Aztán becsukódott a rés. Antonio fölfelé mutatott. Akkor egyszerű csoda történt, kicsi és varázslatos. Tőlünk alig pár méterre megjelent a fehér párában a titáni gránitkő Krisztus. Arca toronymagasan lebegett fölöttünk, karjait feszesen kitárta, nem azért, hogy magához öleljen minket, hanem hogy megfeszítsék; azután az alak eltűnt. – Csak nézze tovább! – biztatott Antonio. Színtiszta fehérség nyelte el a világot. Váratlanul ismét megjelent az alak, talán, mert gyérült a köd. Sírni szerettem volna. El is kezdtem sírni. – Krisztus, itt van Lily? Mondd meg nekem! – suttogtam. – Triana! – szólt rám Martin. – Mindenkinek szabad imádkozni. Különben sem akarom, hogy itt legyen. – Hátráltam, hogy jobban lássam Őt, az én Istenemet. A felhők ismét megnyíltak, majd összecsukódtak. – Talán nem is olyan rossz egy ilyen felhős napon, mint hittem – vélte Antonio. – Ó nem, ez isteni! – mondtam. Gondolod, hogy ez segít? Mint azon az éjszakán, amikor otthagytalak, és te előhúztad a párnád alól a rózsafüzért? – Maradtak még kerengők a lelkedben? – Alig mozgattam a szájamat, a szavak majdnem értelmetlen zsongássá olvadtak össze. – Nem tanultál sötét utazásunkból semmit? Vagy már teljesen eltorzultál, mint azok az árnyak, amelyeket rongyos uszályként vonszolsz? Nem téged kellett volna látnom Rióban, igaz? Csak a saját emlékeimet, amelyekre éheztél. Irigy vagy, mert ennyire szeretem? Mi tart vissza? Az erő apad, te pedig gyűlölködsz. Várom megaláztatásod végső pillanatát. – Tudhattam volna – suttogtam. – Nem bánnám, ha fennhangon mondanád az olvasót – vetette oda Martin. – Mert így Lucy nénémre kell gondolnom, akinél minden este hat óra tizenöt perckor a deszkapadlón térdelve kellett meghallgatnunk a rádióban a rózsafüzért! Antonio nevetett.

168

– Ez nagyon katolikus – mondta. Megérintette a vállamat és Martin vállát. – Barátom, esni fog. Ha látni akarja a hotel, mielőtt megered az eső, haladéktalanul vissza kell mennünk a siklóhoz. Vártunk, hogy még egyszer utoljára megnyíljanak a felhők. Meg is jelent a titáni, szigorú Krisztus. – Uram, ha Lily megtalálta a békét, nem kérlek, hogy te mondd meg nekem – mondtam. – Csak nem hiszel ebben a zöldségben? – kérdezte Martin. Antonio megbotránkozott. Persze nem tudhatta, hogy közvetlen családi körömben mindenki engem reguláz éjjel-nappal. – Azt hiszem, akárhol van is Lily, most nincs szüksége rám. Ezt hiszem minden igaz halottról. Martin oda se figyelt. Ismét feltűnt a mi Krisztusunk, mereven kitárt karjaival, mintha ő lenne a rózsafüzér végén függő feszület. Siettünk a siklóhoz. Testőreink, akik a balusztrádnak támaszkodtak, összegyűrték, a szemétbe dobták üdítős dobozukat, és a nyomunkba szegődtek. A pára vizes volt, mire az autóhoz értünk. – Ez az első megálló? – kérdeztem. – Ó, igen, ezt nem hagyhatjuk ki – mondta Antonio. – Telefonáltam az autóért. Fölfelé nagyon meredek az út, de lefelé már nem annyira; nem kell sietnünk, ha önnek is megfelel, és így persze nem számít, ha esik, illetve sajnálom, hogy nem tiszta az ég… – Nekem tetszik. Ki használta ezt az első megállót? Ezt a megállót a kihalt hotel mellett? Volt egy parkoló. Itt leparkolhatták az autójukat azok, akik erős kis kocsijukkal érkeztek, és siklóval mehettek tovább a csúcsra. Ám nem volt semmi más, ami lakásnak lett volna alkalmas. A hatalmas okkersárga hotel még mindig szilárdan állt a lábán, de nagyon elhanyagolták. Révülten bámultam. A felhők nem ereszkedtek le idáig, így láthattam, milyen panorámát foghattak be valaha a városból és a tengerből ezek a zsalugáteres ablakok. – Ó, micsoda hely… – Hát igen – mondta Antonio –, voltak tervek, sok terv, és talán… nézzen csak be a kerítésen! – Láttam egy ösvényt, láttam egy udvart. Felnéztem a megfakult okkerszín zsalugáterekre, a cseréptetőre. Ha belegondolok, hogy megtehetném… csakugyan megtehetném… ha akarnám… Nyitogatni kezdte bennem a szemét egy ötlet, egy olyan ötlet, amely vándorutunk egyetlen állomásán sem kísértett meg: itt kellene teremtenünk egy szép menedéket, ahova néha eljöhetünk New Orleansból, és beszívhatjuk ennek az erdőnek az illatát. Úgy éreztem, nincs gyönyörűbb hely a földön Riónál. – Jöjjön – hívott Antonio. Elmentünk a szálloda mellett. Vastag betonkorlát védett a szakadéktól. A ház egy félelmetes meredélyről tekintett le a völgybe. Olyan szép volt, hogy összeszorult a szívem. Alattam függőleges vonalban zúdultak a mélybe a banánfák, mintha egyetlen gyökér vagy ér útját követnék. Falként vett körül a buja növényzet, fák hajladoztak a fejünk felett. Mögöttünk az út másik oldalán meredek, sötét és sűrű volt az erdő. – Ez a mennyország! Tüntetően elhallgattam, Csak egy percre. Nem kellett kérnem. Elég volt a gesztus. A férfiak arrébb mentek, cigarettáztak, beszélgettek. Nem hallottam őket. A szél itt nem

169

fújt úgy, mint a csúcson. A felhők lefelé gomolyogtak, de lassúk, vékonyak voltak. Csend volt és mozdulatlanság. A mélyben, túl a házak, tornyok, utcák ezrein, a végtelen víz fénylett mennyei kékségben. Lily nem volt itt. Lily eltávozott, ugyanúgy, mint ahogy eltávozott a maestro szelleme, mint ahogy eltávozik a legtöbb szellem: Karl szelleme, és bizonyára anya szelleme. Lilynek jobb dolga is van, mint hogy idejöjjön hozzám, hogy vigasztaljon vagy kínozzon. Ne légy ebben ilyen biztos. – Vigyázz a fortélyaiddal! – suttogtam. – Te tanítottál szenvedésből muzsikálni! Megtehetem megint! Tudnod kellene, hogy engem nem könnyű félrevezetni! Olyat fogsz látni, hogy megfagy az ereidben a vér, és eldobod a hegedűt, és könyörögni fogsz nekem, hogy fogadjam el. Úgyis el fogod ejteni! Vissza fogsz borzadni attól, amit csodáltál! Nem vagy te alkalmas erre. – Nem hiszem – mondtam. – Emlékezz, milyen jól ismertem őket, mennyire szerettem őket, hogy szerettem a betegágyat és az utolsó apró részletet. Arcuk és alakjuk tökéletesen beírta magát az emlékezetembe. Ne próbáld lemásolni őket! Úgyis túljárok az eszeden. Sóhajtott. Annyi széthullás, szétcsúszás, vágyakozás panaszkodott a hangjában, hogy végigfutott rajtam a hideg. Mintha sírást hallottam volna. – Stefan – mondtam –, próbálj meg nem ragaszkodni hozzám, de… Légy átkozott! – Stefan, miért választottál engem? A többiek nem szerették ennyire a halált vagy a zenét? Martin megérintette a karomat. Mutatott valamit. Valamivel lejjebb az úton Antonio integetett. Hosszú volt az út lefelé. A testőrök vigyáztak ránk. A pára mos már nagyon vizes volt, de az ég kitisztult. Talán így szokott történni. A pára átalakul esővé, átlátszó lesz. Megláttunk egy kis tisztást, amelynek a hátuljában mintha egy régi beton szökőkút lett volna. Körberakták harsogó kék műanyag zsákokkal, egyszerű szemetes zsákokkal vagy bevásárló tasakokkal. Még sose láttam ilyen színű zacskókat. – Ezek a felajánlásaik – mondta Antonio. – Kiké? – A mogambo, a kandomblé hívőké. Látja? Minden zsák egy-egy áldozat valamelyik istennek. Az egyikben rizs van, a másikban valami más, talán kukorica. Látja, kör alakba rakták őket. Látja? Gyertyák voltak ott. El voltam ragadtatva, ám nem éreztem semmi természetfölöttit, csak az emberek csodáját, a hit csodáját, az erdő csodáját, amely megteremtette ezt az apró, zöld kápolnát a különös brazil valláshoz, amely annyira elkeveredik a katolikus szentekkel, hogy senki sem szálazhatja szét a változatos szertartásokat. Martin kérdezgetett. Milyen régen találkoznak itt a hívők? Mit csinálnak? Antonio keresgélte a szavakat… rituális megtisztulás. – Az megmentene téged? – suttogtam. Természetesen Stefantól kérdeztem. Nem volt válasz. Nem volt más, csak az esőcseppektől sziporkázó erdő. Szorosan magamhoz öleltem a bebugyolált hegedűt, nehogy hozzáférhessen a nedvesség, és bámultam a rikító körbe rakott, ócska műanyag zsákokat, a gyertyacsonkokat. Miért ne lehetnének kékek? Miért ne? Az ókori Rómában a templomi lámpák annyira különböztek a háztartásban használatos lámpáktól? Kék rizses és kukoricás zsákok… a szellemeknek. A rituális kör. A gyertyák.

170

– Valaki, tudja… beáll középre. – Antonio kereste az angol szavakat. – Talán, hogy megtisztuljon. Stefan meg se pisszent. Nem suttogott. Felnéztem a zöld rostélyra. Az eső hangtalanul hullott az arcomba. – Ideje menni – mondta Martin. – Triana, aludnod kell. A házigazdáink azt tervezik, hogy korábban jönnek érted. Irtó büszkék erre a Teatro Municipalra. – Az egy opera – mondta elnézően Antonio –, és nagyon fényűző. Az emberek többnyire nagyon érdeklődnek iránta. És a hangverseny után túl nagy lesz a tömeg. – Igen, igen, korábban akarok menni! – mondtam. – Rengeteg gyönyörű márvány van benne, ugye? – Ó, ön tehát hallott róla! – mondta Antonio. – Tündöklő! Esőben mentünk vissza. Antonio nevetve bevallotta, hogy mindazokban az években, amióta hasonló túrákat vezet, egyszer se látta még esőben az esőerdőt, úgyhogy ez neki is szenzáció. Beburkolóztam a szépségbe, és már nem féltem. Úgy sejtettem, hogy tudom, mit akar tenni Stefan. Tovább formálódott bennem egy gondolat, amely már-már kész tervvé szerveződött. Ez a gondolat Bécsben kezdődött, amikor a Hotel Imperial előtt játszottam az embereknek. Egy szemhunyást sem aludtam. A tenger habzott az esőtől. A világ szürke volt, aztán sötét. Ragyogó fények tagolták a Copacabana bulvár és az Avenida Atlantica szakaszait. Lehet, hogy néha elbólintottam a légkondicionált, pasztellszín hálószobában, miközben a villanyfényes, acélszürke éj lezárta az ablakokat. Órákig lestem leengedett szemhéjaim résén a ketyegő óra való világát az elnöki lakosztályban. Átöleltem a hegedűt, hozzábújtam, úgy fogtam, ahogy anyám engem, vagy ahogy én Lilyt, vagy ahogy Lev és én, és Karl és én összebújtunk. Egyszer annyira elvesztettem a fejemet a rémülettől, hogy majdnem felhívtam a férjemet, Levet, az én törvényes férjemet, akiről ostobán lemondtam. De nem, ezzel csak fájdalmat okoztam volna neki és Chelseának. Gondolj a három fiúra! Különben is miből képzelem, hogy visszajönne? Lev nem hagyná ott a feleségét és a gyerekeit. Nem lenne szabad ezt tennie, és nekem nem szabad erre gondolnom, pláne ezt kívánnom. Karl, légy velem! Karl, a könyv jó kezekben van. Karl, a munka elvégeztetett. Elhúztam az ösztövér, zavart alakot az íróasztaltól. „Feküdj le, Karl, most már rendben vannak a papírok!” Valami csattogott. Felébredtem. Ezek szerint aludtam. Az ég felhőtlen és fekete volt az ablakok mögött. Valahol a lakosztály nappalijában vagy ebédlőjében felpattant egy ablak. Hallottam, ahogy kótog. A nappali szoba ablaka volt, amely a hotel kellős közepén található. Zokniban, karjaimban a hegedűvel keresztülvágtam a sötét hálószobán, átmentem a nappaliba. Éteztem a megtisztító szél erős lökését. Kinéztem. Az ég tiszta volt, sűrű csillagos. A homok aranylott az utat szegélyező villanylámpák fényében. A tenger tombolt a széles homokparton.

171

Begördült a számtalan üvegtiszta, egymást átfedő hullám, és a villanyfényben egy pillanatra majdnem zöldnek látszott minden görbület. Azután a víz elfeketedett, és járni kezdték táncukat a habszülte alakok. Nézd, ezt a táncot járják végig a parton, minden hullámtaréjon! Láttam egyszer, kétszer. Láttam jobbra és balra. Jött egyik nagy tánckar a másik után. Hullámok taréján egyensúlyozva nyújtották a karjukat a part felé, a csillagok felé, énfelém. Olykor olyan hosszú volt a hullám, és olyan sűrű a hab, hogy nyolc-kilenc nyúlánk, kecses alakra szakadt, fejet, karokat, hajlékony derekat adott nekik, mielőtt visszaomlott a tengerbe, és felváltotta a következő csoport. – Ti nem vagytok a kárhozottak vagy az üdvözültek lelkei – mondtam. – Ó, ti csak szépségesek vagytok, olyan szépek, mint a jósálomban, mint az esőerdő a hegyen, mint a felhők, amelyek elvitorláznak Isten arca előtt. – Lily, te nem vagy itt, drágám, te már nem vagy hozzákötve semmiféle helyhez, még egy ilyen gyönyörűhöz sem. Megérezném, ha itt lennél, ugye? Megint felmerült bennem az a gondolat, az a félkész terv, az az egyelőre még kidolgozatlan, szelleműző ima. Odahúztam egy széket az ablakhoz, és leültem. A szél hátrafújta a hajamat. Minden hullám meghozta a táncoló nimfákat. Nem volt két egyforma, mindegyik más volt, akárcsak az én koncertjeim; és ha netán mégis volt benne minta, azt egyedül a káosz lángelméi ismerhették. Olykor egy-egy táncos akkorára nőtt, hogy lábai is lettek, amelyekkel át is szökkenhetett volna a szabadságba. Hajnalig néztem őket. Nincs szükségem alvásra, hogy játsszak. Úgyis bolond vagyok. Még egy kis bolondság direkt jól jön. Jött a hajnal, sűrűsödött a forgalom. Odalent emberek hemzsegtek, a boltok kinyitottak, begördültek a buszok. Fürdőzök lubickoltak a hullámokban. Álltam az ablakban, vállamon lógott a hegedű zsákja. Egy hangra tértem magamhoz. Összerázkódtam. De csak egy londiner volt, rózsacsokorral. – Asszonyom, olyan sokat kopogtattam! – Nincs semmi baj, nem hallottam a széltől. – Fiatalok vannak lent. Ön olyan sokat jelent nekik, olyan messziről jöttek, hogy lássák. Bocsásson meg, asszonyom. – Ó, nem, nagyon szívesen megteszem. Adja ide a rózsákat, és integetek nekik. Meg fognak ismerni, ha meglátnak a rózsákkal, és én meg fogom ismerni őket. Az ablakhoz mentem. A víz vakítóan verte vissza a napfényt. Azonnal megtaláltam őket, három karcsú lányt és két fiatalembert, akik a szemüket elernyőzve fürkészték a hotel homlokzatát. Aztán az egyik meglátott, meglátta a barna hajú, frufrus asszonyt a rózsacsokorral. Fölemeltem a kezemet, hogy integessek. Sokáig integettem. Néztem, ahogy ugrálnak. – Van egy portugál dal, egy klasszikus dal – mondta a londiner. Az ablak melletti apró hűtőszekrényen babrált, ellenőrizte, van-e elég ital, megfelelő-e a hőmérséklet. A srácok ugráltak odalent. Csókokat dobáltak. Igen, csókokat. Csókokat dobtam nekik. Visszahúzódtam, és addig dobáltam a csókokat, amíg úgy éreztem, hogy a pillanat elérkezett a csúcspontra, azután becsuktam az ablakot. Elfordultam, karomban a rózsákkal. A hegedű olyan volt a hátamon, akár egy púp. A szívem dübörgött.

172

– A dal – mondta a londiner. – Azt hiszem, híres volt Amerikában. Az a címe: „Rózsák, rózsák, rózsák”.

173

18 A folyosón ott volt a görög meanderminta. Széles, sötétarany minta, a barna márvány. – Istenem, de nagyon gyönyörű! – mondta Roz. – Még sose láttam ilyen helyet. Ez itt mind márvány? Idenézz, Triana, vörös márvány, zöld, fehér… Mosolyogtam. Én tudtam. Láttam. – Ez rejtőzött elméd kerengőjében? – súgtam titkos szellememnek. – És nem akartad, hogy lássam? A többiek azt hihették, hogy dúdolok. Stefan nem válaszolt. Borzasztóan sajnáltam. Ó, Stefan! Megálltunk a lépcső aljában. Jobbra és balra magasodtak a bronz arcú alakok. A korlát márványa olyan tiszta zöld volt, mint a tenger a délutáni napfényben. A vaskos balusztereket szögletesre faragták. A lépcső elágazott, ahogy operákban szokás. Mögöttünk, ahogy hágtunk fölfelé a lépcsőn, ott tündökölt a három színes üvegajtó, fölöttük a küllős, felülvilágító ablakok. – Itt fognak feljönni ma este? – Igen, igen! – mondta a karcsú Mariana. – Itt jönnek fel. Minden jegy elkelt. Máris vannak itt emberek. Ezért vezettem be önöket a földszinti mellékajtón. Egy ínyencséget tartogatunk, egy különleges meglepetést! – Mi lehet remekebb ennél? – kérdeztem. Mentünk a lépcsőn. Katrinka váratlanul elszomorodott. Láttam, ahogy összenéz Rozzal. – Bár itt lenne Faye! – mondta. – Ne beszélj ilyeneket! – figyelmeztette Roz. – Ezzel csak Lilyre emlékezteted. – Nyugodjanak meg, hölgyeim! – kértem. – Nincs olyan éber órám, hogy ne gondolnék Faye-re és Lilyre. Ettől Katrinka annyira összeomlott, hogy Martinnak oda kellett jönnie, és át kellett karolnia, hogy elhallgattassa. Színleg olyan volt, mintha vigasztalná, valójában fegyelmezte és megszégyenítette. Ahogy megérkeztünk a bal oldali lépcső tetejére, megláttam a fenséges mezzanint és a három sziporkázó, színes üvegajtót. Mariana lágy hangja sorolta az alakok nevét, úgy, ahogyan az álomban tette. A drága Lucretia is mosolygott, és hozzáfűzte, hogy ezek az alakok a zenét vagy a költészetet vagy a színjátszást vannak hivatva jelképezni. – És itt lent freskók vannak abban a túlsó szobában – mondtam. – Igen, igen, és a másik végén is, ezt okvetlenül meg kell néznie… Mozdulatlanul álltam, fürödtem a festett napfényben. A leplekbe és virágfüzérekbe burkolózó, bögyös, félmeztelen szépségek a magasba tartották jelképeiket. Felnéztem, és megláttam a magasban a festményeket. Azt hittem, abban a pillanatban meghalok. Semmi sem számított, csak az, ami az álomban is fontos volt: nem az, hogy honnan vagy miért jött az álom, csak az, hogy létezik ez a hely, valami megteremtette a semmiből, és nekünk itt van ajándékul ez a palota, látványos fényűzésében. – Tetszik? – kérdezte Antonio. – El se tudom mondani, mennyire – feleltem sóhajtva. – Nézzék csak ott fent, azokat a kerek plaketteket a falon, a bronzarcokat, az Beethoven. – Igen, igen – mondta Lucretia udvariasan. – Itt vannak mind a nagy zeneszerzők, látja, az ott Verdi, az Mozart, az ott a… a drámaíró… – Goethe.

174

– De most jöjjön, nem akarjuk, hogy fáradt legyen. Holnap mutathatunk többet. Most menjünk, mert hátra van még a különleges meglepetés. Körülöttünk nevettek. Katrinka megtörülte az arcát, és dühösen nézett Martinra. Glenn odasúgta Martinnak, hogy hagyja békén Katrinkát. – Egész éjszaka nem bírtam aludni – súgta Glenn. – Faye járt az eszemben. Hadd sírjon a feleséged! – Ne kelts fölösleges feltűnést! – mondta Martin. Megfogtam Katrinka kezét. Belém kapaszkodott. – Meglepetés? – kérdeztem Marianától és Lucretiától. – Mi az, kedveseim? Lementünk a tüneményes lépcsőn. Ragyogó üveg, fénylő márvány, arany sávok egyesültek egy pompásan harmonikus mennyezetben. Az emberkéz alkotása vetekedett magával a tengerrel és szökellő szellemeivel, az esőben ázó őserdővel, ahol banánfák patakzanak a mélybe, a szakadék falán. – Erre parancsoljanak… – Lucretia előrement. – Különleges meglepetésünk van! – Úgy vélem, tudom, mi az – mondta Antonio. – De nemcsak az. – Hát mi? – kérdeztem. – Ó, a világ leggyönyörűbb étterme, és itt van lent, az opera alatt. Bólintottam és mosolyogtam. – A perzsa palota! Zománcos kék csempék, bikafejes oszlopok, a szökőkútban Dárius leszúrja a támadó oroszlánt, a vitrinekben, amelyekhez hasonlókat Stefan égő palotájában láttam, üvegedények szikráztak. – Most pedig legyetek szívesek, és engem hagyjatok sírni – mondta Roz. – Rajtam a sor. Látjátok azt a perzsa lámpát? Édes Istenem, én itt akarok élni! – Igen, az erdőben – súgtam. – A régi, romos hotelben, egy megállónyira Krisztus lábától. – Hadd sírjon – mondta Martin. Zsémbesen nézett a feleségére. Holott Katrinka éppen most kezdett felvidulni. – Ó, ez fantasztikus! – mondta. – Igen, olyanra akarták, mint Dárius palotáját. – És nézzétek, itt emberek étkeznek, ilyen díszletek között! – jegyezte meg halkan Glenn. – Nézzétek az asztalokat! Kávéznak, tortát esznek. – Nekünk is kell kávézni és tortázni! – Előbb azonban hadd mutassuk meg a meglepetést. Erre jöjjenek! – intett Lucretia. Én már tudtam. Tudtam, mikor elmentünk a régi, faragott bárpult mellett, majd lefelé indultunk a folyosón. Hallottam a roppant gépeket. – Ezek hűtik és fűtik a szállodát – mondta Lucretia. – Nagyon régiek. – Úristen, de pocsék szag van itt! – mondta Katrinka. Aztán nem hallottam semmit. Láttam a fehér csempét; elmentünk a vas öltözőszekrények előtt. Megkerültük a nagy gépezeteket, amelyek roppant csavarjaikkal a régi hajók motorjaira emlékeztettek. Halk beszélgetés zsongott körülöttünk. Megláttam a kaput. – A mi titkunk! – mondta Mariana. – Egy föld alatti alagút! Elismerő gyönyörűséggel nevettem. – Valóban? Valóban az? Hová megy? – A kapuhoz mentem. A lelkem fájt. Sötétség volt a rozsdás vasrudak mögött, amelyeket megfogtam a jobb kezemmel. Mocskos lett a kezem, nagyon mocskos. Víz fénylett a cementpadlón.

175

– A szállodába. Látja, a szálloda ott van az utca másik oldalán, és valamikor régen, amikor megépítették az operát, itt lehetett jönni-menni a titkos járatban. A rácsnak támasztottam a homlokomat. – Imádom! Én nem megyek haza! – jelentette ki Roz. – Nincs, aki engem hazavigyen! Triana, pénzt akarok, hogy itt maradhassak! Glenn mosolygott, és megtázta a fejét. – Megkapod, Roz – mondtam. Belebámultam a sötétségbe. – Mit láttok ott? – kérdeztem. – Nem tudom – mondta Katrinka. – Nos, vizet és nyirkosságot, valami ázik… – mondta Lucretia. Szóval egyik sem látja az embert, aki nyitott szemmel fekszik, és a csuklójából patakzik a vér, meg a szálas, fekete hajú kísértetet, aki keresztbe font karokkal támaszkodik a sötét falnak, és fenyegetően mered ránk? Senki se látja, csak a bolond Triana Becker? Menj tovább! Meg ne állj! Lépj csak fel ma este a színpadra! Játssz a hegedűmön! Mutasd meg gonosz boszorkányságodat! A haldokló nehézkesen feltérdelt. Nem értett semmit, össze volt zavarodva. Vére folyt a csempére. Feltápászkodott, hogy odatántorogjon társához, a szellemhez, amely megőrjítette, kioltotta a zenéjét, mielőtt eljött volna hozzám ez a szellem, akinek lelkéből, hártyavékony lelkéből akarata ellenére kicsordultak ezek az emlékek. Nem! Pillanatnyi pánikba esett. A többiek beszélgettek. Ideje kávét inni, tortát enni, pihenni. Vér. Az folyt a halott ember csuklójából. Lefolyt a nadrágja szárán, miközben felém imbolygott. Nem látta senki más. Én túlnéztem a tántorgó hullán. A kínszenvedést néztem Stefan arcán. Milyen fiatal, milyen reménytelen, milyen elkeseredett! Hogy fél most is a megsemmisítő vereségtől!

176

19 Mindig elcsendesedtem a koncertek előtt, így hát senkinek sem tűnt fel a hallgatásom. Senki sem tette szóvá. Annyi szépség és gazdagság volt itt – régi öltözők, szép szecessziós csempével burkolt mosdók, freskók, megmagyarázni való nevek –, hogy a többieket tapintatosan elvitték. Csendesség ereszkedett le rám. Ültem a hegedűvel a mesebeli márványpalotában. Vártam. Kezdett megtelni a hatalmas színház. Halk döngés a lépcsőn. Hangok erősödő zümmögése. Hiú, mohó szívem lüktetve követelte a muzsikálást. Most mi lesz? Mit tehetsz? Ismét felvillant bennem a gondolat, a kép, amelyre talán összpontosítanom kellene, úgy, ahogy a rózsafüzér titkaira – Akit érettünk tövissel megkoronáztak –, és akkor Stefan semmivel sem gyöngíthet le, de mi ez a borzasztó, sajgó szeretet iránta, mi ez a rettenetes szomorúság, miért fáj érte a szívem ugyanazzal a fájdalommal, amelyet Lev vagy Karl, vagy a többiek ébresztettek bennem? Hátrahajtottam a fejemet, elfordítottam a nyakamat a bársonytámla favázán, szorongattam a hegedű zsákját, intettem, hogy nem kérek se vizet, se kávét, se ételt. Telt ház van, mondta Lucretia. – Sok adományt kaptunk! – És még többet fognak – mondtam. – Csodálatos ez az épület, nem szabad engedni, hogy egy ilyen alkotás tönkremenjen. Glenn és Roz fáradhatatlanul elemezték a trópusi színek és a barokk fennhéjázás ötvözetét, a légiesen rafinált, európai nimfák nászát a kövek, minták, parkettek élveteg burjánzásával. – Tetszik nekem…. Ez a bársonyruha, amit visel – mondta a kedves Lucretia. – Nagyon szép ez a bársony, amit hord, Miss Becker. Ez a poncsó és a szoknya. Bólintottam, suttogva megköszöntem. Most pedig át kell mennem a színpad sötét hátsó részén. Hallanom kell cipőmnek kopogását a deszkákon, fel kell néznem a kötelekre a csigákra, a függönyökre, a pallókra, amelyekről emberek és gyerekek néznek le, igen, még gyerekek is vannak odafent, mintha beszöktek volna. Jobbra és balra magasodnak a hatalmas kulisszák festett oszlopai. Zöld a tenger, ha felgöndörödik a hullám, a márványbalusztrád olyan, mint a zöld tenger, és itt a színpadon megfestették a zöld balusztrádot. Kilestem a függöny résén. A földszint már megtelt. Egyetlen piros bársonyzsöllye sem maradt üresen. Programokkal legyezték magukat a nézők… illetve csak ismertetőkkel, hogy senki se tudja, mit fogok játszani, vagy mikor hagyom abba és a többi… ékkövek szikráztak a csillárok fényében. A három nagy páholysorban a helyükre igyekeztek az emberek. Láttam fekete ünneplő ruhát, tarka estélyiket, fent a karzaton pedig zsávolyt. A színpadtól jobbra és balra eső páholyokban ültek a hivatalos személyek, akiknek bemutattak, és akiknek a nevét azon nyomban elfelejtettem, mert sose kellett emlékeznem senkire, mivel senki sem várt el tőlem többet annál, amit tennem kellett, és amire egyedül én voltam képes: A muzsikálásra. Hogy zenéljek nekik egy órát. Megadom nekik, amit várnak, azután lehömpölyögnek a mezzaninba, csevegnek az „őstehetségről”, akinek hívnak, vagy az amerikai naiv művészről, vagy a töltött galamb asszonyról, aki hasonlít egy idő előtt megöregedett gyerekre a lobogó bársonyaiban, és

177

úgy csépeli a húrokat, mintha viaskodna a zenével, amelyről soha, senki sem tudhatta előre, hogy mi lesz a témája, mert ezt maga a zene döntötte el… …és a titkos bűnvallás, amely ott volt szétszórva bennem, életem rózsafüzére, a halál, a bűntudat és a harag üvegszilánkjai; minden éjszaka törött üvegen háltam, összevagdosott kézzel ébredtem. Ezekben a hónapokban álomba illő pihenés volt a zene, de senki ember nem számíthatott rá, hogy tartós lesz, mert senki ember nem várhatja el a mennyországot. Fáma, fortuna, fátum. A vastag függöny mögül lestem az első sorban ülő emberek arcát. – És ez a bársonycipő, ez a hegyes orrú cipő, ez nem fáj? – kérdezte Lucretia. – Jókor kérdezi – jegyezte meg Martin. – Csak egy óra – mondtam. A nézőtér zúgása elnyelte a hangunkat. – Adj nekik negyvenöt percet, és nagyon boldogok lesznek – mondta Martin. – Úgyis megy minden pénz a restaurálási alapba. – A mindenit, Triana, te aztán el vagy látva tanácsokkal – szólt Glenn. – Nekem mondod, haver? – Halkan nevettem. Martin nem hallotta. Így is jó. Katrinka ilyenkor folyton vacog. Roz bent maradt a kulisszák között, úgy lovagolt egy széken, akár egy cowboy, fekete nadrágos lábát kényelmesen szétvetette, karját keresztbe fonta a szék támláján. A rokonság visszahúzódott az árnyékba. A technikusok mintha lehiggadtak volna. Éreztem a hűvösséget. Működnek a mélyben a gépek. Micsoda gyönyörű arcok, micsoda gyönyörű nép, a legvilágosabbtól a legsötétebbig terjedő színskála, olyan vonások, amelyekkel még sehol sem találkoztam, és milyen sok a fiatal, a nagyon fiatal, mint azok, akik a rózsákat hozták. Hirtelen kiléptem. Nem kellett egyeztetnem senkivel, nem kellett figyelmeztetnem senkit, mert nem volt alattam zenekar, amelynek jeleznem kellett volna, csak a világosítónak kellett megtalálnia egy reflektorral. Kimentem a színpad közepére. Cipőm tompán kopogott a deszkákon. Lassan mentem, hogy a világosító megtalálhasson a reflektorral. A színpad peremére mentem, és lenéztem az arcokra. A nézőtér elcsendesedett, mintha a lármát kitessékelték volna. Volt még néhány köhintés, pár suttogó szó, de azzal el is haltak a hangok. Megfordultam, fölemeltem a hegedűt. És ekkor elhűlve láttam, hogy nem is a színpadon vagyok, hanem az alagútban. Láttam, éreztem a szagát, a tapintását. Előttem magasodott a rács. Ez nagy harc lesz. Ráhajtottam a fejemet arra, amit a hegedűnek tudtam, és nem érdekelt, miféle varázslat testesíti meg a szemem előtt, nem érdekelt, miféle varázslat vitt le a mocskos alagútba, a poshadt vízbe. Felemeltem a vonót, amelyről tudtam, hogy a kezemben kell lennie. Szellemek? Egy szellem játékai? Honnan tudod? Ereszkedő hangsorral indítottam, amely számomra az orosz stílust jelentette, szívet tépően édes hangsorral. Ma éjszaka ki kell tárulnia sötét dagállyá. Tisztán csillogtak a hangok, mintha aranyak hullanának a sötétségbe. Láttam az alagutat. Egy gyermek lábalt felém a vízben, egy parasztruhás gyermek. Kopasz volt. – Te elkárhoztál, Stefan – mondtam. Nem mozdult a szájam. – Neked játszom, gyönyörű lányom!

178

– Mami, segíts! – Magunknak játszom, Lily. Megállt a kapunál, rányomta arcocskáját a rozsdás vasrudakra, megmarkolta őket párnás ujjacskáival. Az ajka lebiggyedt. – Mami! – sikoltotta szívszaggató hangon. Úgy hüppögött, ahogy a csecsemők és a nagyon kicsi gyermekek szoktak. – Mami, nélküle sose találtalak volna meg! Mami, szükségem van rád! Gonosz, gonosz szellem! A zene tiltakozott és fellázadt! Engedd, hadd távozzék a harag. Te hülye szellem, te is tudod, hogy ez hazugság! Ez nem az én Lilym! – Mami, ő hozott el hozzád! Mama, megtalált engem! Mama, ne csináld ezt velem, mama! – Mama! Mama! A zene megugrott. Tágra nyílt szemmel bámultam egy kapura, amelytől tudtam, hogy nincs ott, egy alakra, amelyről tudtam, hogy nincs ott. Olyan szívfájdítóan tökéletes volt, hogy összeszorult a torkom. Kényszerítenem kellett magamat, hogy lélegezzek. Összehangoltam a lélegzésemet a vonó mozgásával. Játszok, igen, neked játszok, hogy ott légy, hogy visszajöhess, hogy együtt lapozgathassuk a könyveket, hogy visszaforduljon az idő! Megjelent Karl. Halk léptekkel ment Lily felé. Rátette a kezét a gyermek vállára. Az én Karlom. Máris milyen sovány a betegségtől! – Triana! – súgta rekedten. Fájt a torka az oxigéncsövektől, amelyeket úgy gyűlölt, a végén már nem is engedte bevezetni magának őket. – Triana, hogy lehetsz ilyen szívtelen? Én bujdoshatok, én felnőtt vagyok, és már akkor haldokoltam, amikor megismertelek, de ő a kislányod! Te nem vagy ott! Nem vagy ott, de ez a zene igaz! Hallottam, és úgy éreztem, hogy még sose emelkedtem ehhez fogható magaslatokra. Úgy ostromoltam, mintha Corcovado felleges orma lenne. De így is láttam őket. És most már az apám is ott állt Karl mellett. – Mondj le erről, angyalom! – kérlelt. – Nem csinálhatsz ilyet. Gonosz dolog ez az egész. Vétek. Bűn. Triana, mondj le róla! Mondj le róla! Mondj le róla! – Mami! – A lányom arca eltorzult a fájdalomtól. A parasztruha volt az utolsó, amelyet kivasaltam neki. A koporsóba. Apám azt mondta, hogy majd…. Nem… a felhők eltakarták Krisztus arcát, és nem számít, hogy ő a testté lett Ige, vagy csak egy szeretettel faragott szobor, nem számít. Ami számít, az a tartás: a kitárt karok, a szögeknek, vagy az öleléshez, nem fogom… És akkor megláttam anyámat! Megrendülten lassítottam a tempón. Könyörögtem-e hozzájuk? Szóltam-e hozzájuk, hittem-e bennük? Engedtem-e nekik? Jött anya a vasrácshoz. Sötét haját hátrafésülte, úgy, ahogy szerettem, szájára csak egy leheletnyi rúzst tett, mint életében szokta. Épp csak lángolt a szeme az indulattól. A gyűlölettől. – Önző vagy, gonosz vagy, utálatos vagy! – mondta. – Azt hiszed, bolonddá tettél? Azt hiszed, nem emlékszem? Jöttem azon az éjszakán, sírva, rettegve, te viszont rémülten csimpaszkodtál az én férjembe a sötétségben, és ő azt mondta nekem, hogy távozzak, és te hallottad, ahogy sírok! Azt hiszed, van anya, aki megbocsáthatja ezt? Lily váratlanul zokogni kezdett. Megfordult, fölemelte a két öklét. – Ne bántsd az én mamámat! Istenem! Megpróbáltam behunyni a szememet, ám Stefan ott állt előttem, és fogta a hegedűt.

179

Nem bírta megmozdítani, nem bírta kirántani a kezemből, egyetlen hangot se vétettem el, muzsikáltam tovább erről a káoszról, erről a förtelemről, erről az… Erről az igazságról, mondd csak ki! Közönséges bűnöcskék ezek, senki se állította, hogy fegyverrel loccsantottad ki az agyukat, nem voltál te nagy bűnös, akire sötét utcákban vadásznak, se a szellemvilág vándora. Közönséges bűnök ezek, az vagy te is, közönséges, közönséges, és mocskos és kicsi, a tehetségedet is tőlem loptad, te ribanc, te szuka, add vissza! Lily zokogott. Stefanhoz rohant, és megütötte. Rángatta a karját. – Hagyd abba! Hagyd békén az én mamimat! Mami! – Felemelte a karjait. Akkor végre belenéztem a szemébe, farkasszemet néztem vele, és játszottam, nem törődve azzal, mit mond, játszottam, és hallottam a hangjukat, láttam, ahogy mozognak. Azután fölemeltem a pillantásomat. Nem érzékeltem az időt, csak a zenét. Nem a színházat láttam, amelyet olyan szenvedélyesen szerettem volna látni. Nem a nekem megidézett szellemeket láttam; túlnéztem rajtuk, elképzeltem a trópusi erdőt a mennyei esőben, láttam az álmos fákat, láttam a régi hotelt, láttam, és lejátszottam, és elmuzsikáltam a felhőkért nyúló ágakat, és Krisztust, a kitárt karjával, és a régi hotel árkádjait, a sárga zsalugátereket, amelyeken csíkokat húz az eső, az eső, az eső. Aztán eljátszottam a tengert, ó, igen, a tengert, ami nem kevésbé csodálatos, ezt az ágaskodó, hánykolódó, ragyogó, hihetetlen tengert a szellemtáncosaival. – Azok vagytok! Ó, bár igaziak lennétek! – Mamiiiii! – sikoltotta Lily. Úgy sikoltott, mintha valaki elviselhetetlen fájdalmat okozna neki. – Triana, az Isten szerelmére! – mondta apám. – Isten bocsásson meg neked, Triana! – mondta Karl. Lily megint sikoltott. Nem bírtam kitartani a tenger melódiáját, a diadalmas hullámok hívását: szétporlott haraggá és veszteséggé. Ó, Faye, hol vagy, hogy mehettél el? Ó, istenem, papa, egyedül hagytál minket anyával, de én nem… én nem… mama… Lily megint sikoltott. Össze fogok roppanni. A zene felszárnyalt. A kép. Lappangott bennem valamilyen gondolat, valamilyen egyszerű, félig formátlan gondolat, és most eljött hozzám, eljött hozzám egy rút látomásban: villódzó vér a fehér betéten a hősugárzó mellett, menstruációs vér, hangyáktól hemzsegő vér, és a vágás Roz fején, amikor rácsaptam az ajtót, miután elszakad a rózsafüzér, és a vér, amelyet csak vettek és vettek és vettek papától és Karltól és Lilytől, Lily sír, Katrinka sír, vérzik anya feje, amikor elesett, vér, vér a mocskos betéten, és a matracokon, amikor semmi sem volt rajta, és csak vérzett és vérzett egyfolytában! És a kép ezt üzente: Nem tagadhatjuk le a rosszat. Nem tagadhatjuk le a vért, amely a kezünkhöz vagy a lelkiismeretünkhöz tapad. Nem tagadhatjuk, hogy az élet tele van vérrel. Vér a szenvedés, vér a bűn. De nem minden vér egyforma. Mert van olyan vér, amely a magunkon és a másokon ütött sebekből folyik. Az a vér vakít és vádol, az a vér azzal fenyeget, hogy elviszi magával a megsebzett életét – és hogy magasztalják azt a megszentelt vért, a Mi Urunk vérét, a mártírok vérét, a vért Roz arcán, a vért a kezemen, a bűnök vérét! Ám van egy másfajta vér. Van az a vér, amely az asszony méhéből folyik. És az nem halált jelent, csak egy hatalmas, termékeny forrást, olyan folyót, amely a kellő pillanatban embereket alkot; ez élő vér, ártatlan vér, és csak ez volt azon a betéten, a nyüzsgő hangyák alatt, a szennyben

180

és a porban; úgy folyt, mintha egy asszony kiengedné magából a gyermekek teremtésére képes, sötét, titkos erőt, szabadjára engedné a hatalmas fluidumot, amely csak az övé. Ezzel a vérrel vérzek most én. Nem azoktól a sebektől vérzek, amelyeket Stefan mért rám, nem az ő rúgásaitól, nem attól, hogy összekarmolt, miközben próbálta megszerezni a hegedűt. Erről a vérről énekeltem, és a dalom úgy folyt, mint ez a vér; ezt a vért képzeltem bele az Úrfelmutatáskor fölemelt kehelybe, az édes, egészséges, asszonyi vért, ezt az ártatlan vért, amely az alkalmas pillanatban kelyhet kínál a léleknek, a bennünk élő vér, az alkotó vér, a teremtő vér, amelynek van apálya és dagálya, amelyhez nem kell áldozat, csonkolás, rombolás és halál! Hallottam a dalomat. Hallottam, és körülöttem hihetetlenül megnőtt a fény, az egekig ért a fény. Nem akartam ilyen vakító fényt, és mégis olyan szép volt! Mikor kinyitottam a szememet, nemcsak a hatalmas színháztermet láttam, és benne az arcok sokszoros füzérét, de láttam Stefant is, és noha éppen mögötte ragyogott a fény, ő mégis lelem nyújtotta a kezét. – Stefan, fordulj meg! – mondtam. – Stefan, nézd! Stefan! Megfordult. Egy alak állt a fényben, egy alacsony, zömök alak, és türelmetlenül hadonászott Stefannak: Jöjjön már! Ráhúztam még egyet a húrokra. Menj, Stefan! Te vagy az eltévedt gyermek! Stefan! Nem bírtam tovább játszani. Stefan gyilkosan meredt rám. Szidott és átkozott. Ökölbe szorította a kezét. Ám az arca megváltozott. Teljes és láthatólag öntudatlan átalakulás játszódott le benne. A rémülettől tágra nyílt a szeme. Ahogy közeledett felém, mögötte megfakult a fény. Sötét árnyéka felmagasodott, szertefoszlott, beleolvadt a kulisszák mögötti homályba. A zene véget ért. Láttam, hogy a közönség egy emberként ugrik talpra. Újabb győzelem. Hogy lehet ez, Istenem? Hogy lehet ez? Háromnegyed óra, és ők hálásak ezért a zenebonáért, amely az én egyetlen nyelvezetem. Mennydörgött a taps. Újabb győzelem. Nem voltak sehol a kitalált kísértetek. Valaki odajött, hogy letámogasson a színpadról. Néztem az arcokat, és bólogattam: ne okozz csalódást, jártasd végig a tekintetedet a termen, jobbról-balra, nézz föl a legfelső karzatra, azután a páholyokra, ne emelgesd a karodat, az hiúság, csak hajolj meg, és még egyszer hajolj meg, és mormolj köszönetet, azt megértik, a vérző lelkemből fakadó köszönetet. Egy végső, elmosódó fénymaszatban láttam Stefant a közelemben. Meggörnyedt, kifakult. Szerencsétlen boldogtalan. De mi ez az ámulat? Mi a szemében ez a különös csodálkozás? Elment. Most is támogattak a többiek, milyen szerencsés vagyok én, hogy ilyen kedves, segítőkész kezek nyúltak felém! Ó, fáma, fortuna, fátum! Stefan, fölmehettél volna a fénybe! Stefan, föl kellett volna menned! Sírtam a kulisszák mögött, mint a záporeső. Senki sem talált benne semmi különöset. A vakuk villogtak, az újságírók írtak. Cáfolhatatlanul tudtam, hogy azok, akiket elveszítettem, megtalálták a békét… kivéve Faye-t… és Stefant.

181

20 Elutaztam a manausi Teatro Amazonasba, mert különleges hely volt, és mert egyszer láttam egy filmben. Fitzcarraldo volt a címe, a német Werner Herzog rendezte, aki ma már nem él. Lev és én, akik iszonyú időket éltünk át Lily halála után, egy nyugodt estét tölthettünk el a moziban, és a Fitzcarraldót nézve igazán együtt voltunk. Nem emlékeztem a cselekményre, csak az operaházra, és az adomákra a kaucsukkonjunktúráról és a színház fényűzéséről, hogy milyen szédületes, habár nem mérhető ehhez a riói palotához. Továbbá azonnal adnom kellett még egy koncertet. Kellett. Látnom kellett, visszajönnek-e a kísértetek. Látnom kellett, vége van-e már. Volt egy kis vita, mielőtt elutaztunk Amazonas államba. Grady telefonált, és követelte, hogy térjünk haza New Orleansba. Nem akarta elárulni, miért, csak hajtogatta, hogy haza kell jönnünk, míg végül Martin átvette a telefont, és a maga csendesen rámenős stílusában meg nem kérdezte, hogy mit akar Grady. – Nézze, mondja meg, ha Faye meghalt. Mondja meg! Nem kell hazarepülnünk New Orleansba, hogy halljuk a hírt. Azonnal mondja meg! Katrinka didergett. Eltelt egy hosszú perc. Martin befogta a mikrofont. – Anna Belle nagynénétekről van szó. – Őt szerettük – mondta Roz. – Majd küldünk neki egy csomó virágot. – Nem, nem halt meg! Azt állítja, hogy Faye felhívta! – Anna Belle néni? – kérdezte Roz. – Anna Belle néni Mihály arkangyallal szokott értekezni fürdés közben. Őt kéri, hogy segítsen, nehogy még egyszer elessen a fürdőkádban, és eltörje a medencecsontját. – Add ide a kagylót – mondtam. Mindenki a telefon köré gyűlt. Úgy volt, ahogy sejtettem. Anna Belle néninek, aki rendesen meghaladta a nyolcvanat, úgy, rémlett, hogy felhívták éjnek évadján. Nem tudja, milyen számról. Nem tudja, honnan. – Azt mondja, alig hallotta a gyermeket, de biztos benne, hogy Faye volt az. Az üzenet? Nincs üzenet. – Azonnal haza akarok menni! – mondta Katrinka. Többször kikérdeztem Gradyt. Torzult hang, vélhetőleg Faye-é, se szöveg, se eredet, se információ. Mi van a telefonszámlával? Az is megjött hamar, de nem lehetett kiigazodni rajta, mert Anna Belle néni elveszítette a telefonkártyáját, és valaki a birminghami Alabamából a fél világot felhívta vele. – Hát ültessen oda valakit a telefonhoz! – mondta Martin. – Anna Belle nénié mellé és az otthonihoz, arra az esetre, ha Faye jelentkezik. – Hazamegyek! – mondta Katrinka. – Minek? – kérdeztem. Letettem a kagylót. – Hogy otthon ücsörögj, és éjjel-nappal lessed, mikor telefonál megint Faye? A nővéreim csak néztek. – Tudom – suttogtam. – Korábban nem tudtam, de most már igen. Nagyon haragszom rá. Csönd. – Hogy ilyet tegyen… – mondtam. – Ne mondj olyat, amit később megbánsz! – figyelmeztetett Martin.

182

– Talán csakugyan Faye volt – vélte Glenn. – Nézzétek, én eléggé kidöglöttem, hajlandó vagyok hazamenni, nagyon szívesen hazamegyek a Szent Károly út 2524. szám alá, és várom Faye hívását. Ti csak utazzatok tovább. Habár azt kétlem, hogy maradt volna erőm Anna Belle néni társaságához. Triana, te menj Manausba Martinnal és Rozzal! – Igen, csak még arra az utolsó helyre! – mondtam. – Ha már idáig eljöttünk. Annyira szeretem ezt az országot! Megyek Manausba. Muszáj. Így utazott el Katrinka és Glenn. Martin maradt, hogy megszervezze a jótékonysági koncertet Manausban. Roz is maradt velem. Senki sem felejtette el Faye-t. A manausi út három óláig tartott repülővel. Igazi gyöngyszem volt a Teatro Amazonas – igen, kisebb, mint a riói márványpalota, de nagyon fényűző, és nagyon különös, a kávéleveleket ábrázoló kovácsoltvas díszítésekkel, és ugyanazokkal a bársonyülésekkel, amelyeket a Fitzcarraldóban láttam, és indiános freskókkal. Az opera építtetője, a vakmerő és bolond kaucsukbáró a barokkot párosította a bennszülött művészettel. Úgy láttam, hogy ebben az országban – akárcsak New Orleansban – nem a csoportos erő vagy a csoporttudat alkot, hanem minden vagy majdnem minden a magányos és eszelős egyéniség érdeme. Vérforraló koncert volt. Nem jöttek kísértetek. Semmiféle kísértet. Zeném sötétedett, lett iránya, éreztem az áramlást, de nem fulladtam bele. Volt egy irányom. Nem féltem a sötétebb színektől. A főtéren volt egy temploma Szent Sebestyénnek. Beültem egy órára, amíg esett, Karlra gondoltam, és még sok minden másra, arra is, hogy milyen érzés a zene. Most már emlékeztem arra, amit játszottam, vagy legalábbis felsejlett bennem egy elmosódó visszhang. Másnap Roz és én a kikötőben sétáltunk. Manaus városa ugyanolyan vad volt, mint az opera, apró korom New Orleansének kikötőjére emlékeztetett a negyvenes években, amikor a városunk igazi kikötő volt, és ugyanilyen hajók horgonyoztak minden dokkban. Komphajók szállították haza a munkások százait a falvakba. Utcai árusok kínálták a csempészárut, amelyet a matrózok hoztak: lámpaelemet, kazettákat, golyóstollakat. A mi időnkben a pucér nős öngyújtó volt a menő. Emlékszem, a vámház közelében ezt a gagyit kínálták: öngyújtót, amelyen levonóval készült pucér nő díszlett. Az Államokból nem telefonáltak. Rosszat jelent? Jót jelent? Jelent valamit egyáltalán? Manausban a Rio Negro futott elénk. Miközben visszarepültünk Rióba, láttuk a fekete víz találkozását az Amazonas fehér vizével. A Copacabana hotelben levél várt minket. Felbontottam, valamilyen szomorú hírre számítva. Hirtelen elgyöngültem, és émelyegni kezdtem. De a levél nem Faye-ről szólt. Ugyanaz a régies szépírás volt, a tizennyolcadik század kifinomult, határozott betűi. Találkoznom kell veled. Gyere fel a régi szállodához. Ígérem, nem próbállak meg bántani. A te Stefanod. Bambán bámultam a levelet. – Menj föl a lakosztályba – mondtam Roznak. – Mi bajod? Nem volt idő válaszolni. Vállamon a hegedűs tarisznyámmal kirohantam a kör alakú felhajtóra, és éppen elkaptam Antoniót, aki az imént hozott be minket a repülőtérről. Egyedül utaztunk a siklón, testőrök nélkül, ám Antonio maga is félelmetes ember volt, aki ugyancsak nem ijedt meg a markecolóktól, de nem láttunk egyet sem. Antonio

183

mobilon felrendelte az egyik testőrt a hegyre, hogy várjon minket a hotelnál. Még pár perc, és ott lesz. Nem szóltam, meg se mozdultam út közben. Többször széthajtogattam a cédulát. Elolvastam a szavakat. Stefan betűi, Stefan aláírása. Jóságos Isten! Kiszálltunk a szállodánál, ami az utolsó előtti megálló. Megkérdeztem Antoniót, hajlandó lenne-e megvárni a sín melletti padon, amelyet a várakozó utasoknak tettek oda, és azt is megmondtam, hogy nem félek egyedül ebben az erdőben, különben is, ha szükségem lesz rá, meghallja, amint kiabálok. Kapaszkodni kezdtem a lejtőn. Váratlanul eszembe jutott Beethoven Kilencedik Szimfóniájának második tétele. Úgy rémlett, hallom is. Stefan a betonkerítésnél állt a szakadék partján. Jellegtelen fekete ruhát viselt. Haja lobogott a szélben. Élőnek, tömörnek látszott, olyan embernek, aki élvezi a panorámát: a várost, az őserdőt, a tengert. Megálltam valami tízlábnyira. – Triana! – mondta. Felém fordult, és nem volt benne más, csakis gyengédség. – Triana, szerelmem! – Az arca tiszta volt, mint mindig. – Miféle fortély ez, Stefan? – kérdeztem. – Most mit forralsz? Netán elmagyarázta valamilyen gonosz erő, milyen stratégiával veheted el tőlem? Ez fájt neki. Az elevenén találtam, de lerázta magáról, habár ismét, igen, ismét láttam, ahogy könnyek szöknek a szemébe. A szél pászmákba tapasztotta hosszú, fekete haját. Összevonta a szemöldökét, és lehajtotta a fejét. – Én is sírok megint – mondtam. – Azt hittem, a nevetés lett a mi nyelvezetünk, de látom, visszatértek a könnyek. Mit tehetek, hogy elállítsam őket? Intett, hogy menjek közelebb. Nem tagadhattam meg. Hirtelen éreztem, ahogy átöleli a nyakamat, habár meg sem érintette a bársonyzsákot, amelyet óvatosan tartottam magam előtt. – Stefan, miért nem mész? Miért nem mész fel a fénybe? Nem láttad? Nem láttad, ki volt ott, ki integetett, várva, hogy vezethessen? – Igen, láttam – felelte. Hátralépett. – Akkor mi tart itt? Miért vagy megint ilyen életszerű? Ki fizet meg érte az emlékeivel, a bánatával? Hogy csinálod? Megzengeted hőstenorodat, amelyet kétségtelenül ugyanolyan művészien kicsiszoltak Bécsben, mint hegedűjátékod stílusát… – Csitt, Triana. – Alázatos hang volt. Békés. Nagyon nyugodtan és türelmesen nézett rám. – Triana, én folyamatosan látom a fényt. Mindig látom. Most is látom. Csakhogy Triana… – Megremegett az ajka. – Mi az? – Triana, mi lesz, mi lesz, hogy ha majd belépek a fénybe… – Menj! Istenem, hát lehet rosszabb, mint az a tisztítótűz, amelyet föltártál előttem? Nem hiszem. Én láttam. Éreztem a melegét. Láttam. – Triana, mi lesz, hogy ha elmegyek, a hegedű is velem jön? Egyetlen másodpercig tartott, hogy megértsem a kapcsolatot. Egymás szemébe néztünk, azután én is megláttam a fényt, amely nem tartozott a környezethez. Az erdő némán állt az alkony izzó sugaraiban. A fény csak Stefant vette körül. Ismét változott az arca, felülemelkedett a haragon, a bánaton, a zűrzavaron. Hát végül mégis döntöttem. Ő is tudta. Fogtam a zsákot, benne a hegedűt meg a vonót, és feléje nyújtottam. Tiltakozva fölemelte a kezét. – Talán mégse! – suttogta. – Triana, félek!

184

– Én is, ifjú maestro. És akkor is félni fogok, amikor meghalok – mondtam. Elfordult, mintha átnézne egy olyan világba, amelyet föl sem mérhetek. Csak a sugárzást érzékeltem, a lüktető fényt, amely nem bántotta a szememet vagy a lelkemet, hanem eltöltött szeretettel, mérhetetlen szeretettel és bizalommal. – Isten áldjon, Triana – mondta. – Isten áldjon, Stefan. A fény kialudt. Az úton álltam az esőerdőben a romos hotel fölött. Bámultam a foltos falakat, a tornyok és putrik városát, amely számtalan mérföld hosszan folytatódott hegyen-völgyön. A hegedű eltűnt. Kezemben a zsák üres volt.

185

21 Nem volt értelme felhívni rá Antonio figyelmét, hogy a hegedű eltűnt. Testőrünk megjött a kisbusszal. Úgy fogtam a zsákot, mintha benne lenne a hangszer. Csendben mentünk le a hegyről. A nap beragyogott a büszke zöld lombkorona ablakain, nimbusszal koszorúzta az utat, a hűvös levegő simogatta az arcomat. Szívemet majd szétfeszítette valami, de nem tudtam nevet adni az érzésnek. Nem igazán. Szeretet, ó, igen, szeretet, szeretet és ámulat, de még valami, valamilyen félelem az eljövendőtől, az üres tarisznyától. Féltettem magamat, mindazokat, akiket szerettem, mindazokat, akik tőlem függnek. Fakó, ésszerű gondolatokat őrölt az agyam, amíg átrobogtunk Rión. Majdnem sötét volt, mire a szállodához értünk. Kibújtam a kisbuszból, integettem hűséges embereimnek, azután besiettem, még a pultnál se álltam meg, hogy van-e üzenet. Torkom annyira összeszorult, hogy nem bírtam beszélni. Csak egy dolgot tehettem. Meg kell kérnem Martint, hogy hozza be valamelyik hegedűt, amely velünk utazik, a rövid Stradivarit, vagy a Guarnerit, és majd meglátjuk, mi történik. Ó, keserű apróságok, hogy ilyeneken múlhat egy lélek és egy lélek egész világának a sorsa! Nem akartam látni a többieket. De meg kellett keresnem Martint, meg kellett találnom a hegedűt. Mikor kinyílt a liftajtó, hallottam, ahogy visonganak a nevetéstől. Egy percig nem tudtam mire vélni ezt a hangot. Azután keresztülvágtam a folyosón, és bezörgettem az elnöki lakosztály ajtaján. – Triana vagyok, nyissátok ki! Glenn nyitott ajtót, lázban égve. – Itt van, itt van! – kiáltotta. – Drágám – mondta Grady Dubosson –, ahogy lepecsételték az útlevelét, feltettük a repülőgépre, és idehoztuk. Megláttam a túlsó ablaknál az ő kicsi fejét, az ő kicsi testét, Faye-t, a csepp villit. Csak Faye lehet ilyen apró, ilyen törékeny, ilyen tökéletesen arányos, mintha Isten ugyanolyan szeretettel alkotna tündéreket és szelíd kisgyermekeket, mint felnőtteket. Kifakult farmerjét, örökös, jellegzetes fehér ingét viselte. Bronzszín haját rövidre vágatta. Az arcát nem láthattam az alkonyat izzásában. Rohant a karjaimba. Magamhoz szorítottam. Milyen parányi volt, talán feleannyit ha nyomott, mint én! Olyan kicsike, hogy összeroppanthatnám, mint egy hegedűt. – Triana, Triana, Triana! – kiáltotta. – Tudsz hegedülni! Tudsz hegedülni! Megvan benned a tehetség! Csak néztem, és nem bírtam szólni. Szeretettel akartam köszönteni, úgy akartam elárasztani melegséggel, ahogy Stefant fürdette az erdei úton a fény. Ám most csak arra bírtam gondolni, miközben néztem ragyogó arcocskáját, szép fényes kék szemét: ép és egészséges, nem halt meg, nem fekszik a sírban, nem esett baja! Bólintottam, és megcsókoltam vékony arcát. Megtapogattam kicsi fejét, amely olyan apró volt, akár egy gyereké. Éreztem, milyen könnyű, milyen törékeny, de ugyanakkor éreztem benne valami félelmetes erőt is, amely az anyaméh fekete levében és a sötét házban született: a támolygó anya, a földbe leengedett koporsó adta. – Szeretlek – súgtam. – Faye, szeretlek. Eltáncolt tőlem. Hogy szeretett táncolni! Egyszer, amikor hosszas elválás után mind összejöttünk Kaliforniában, körbe-körbe táncolt, és a levegőbe ugrált, annyira örült, hogy együtt vagyunk, mind a négyen. Most is körülszökdécselte a szobát. Felpattant a

186

kávézóasztalra – ezt a trükköt is láttam már tőle. Mosolygott, apró szeme ragyogott. Haja vöröslött az ablak fényében. – Hegedülj nekem, Triana! Nekem! Kérlek! Nekem! Nekem! Semmi bűnbánat? Semmi bocsánatkérés? Semmi hegedű. – Martin, behoznád a másik hangszert? A Guarnerit. Azt hiszem, a Guarneri fel van hangolva, és egy jó vonó is van a tokban. – Mi történt a hosszú Stradivarival? – Visszaadtam – feleltem suttogva. – Kérlek, ne vitatkozz most. Kérlek. Martin morogva kiment. Csak ekkor láttam meg Katrinkát, aki agyonsírtan, vörös szemmel ült a kanapén. – Örülök, hogy hazajöttél – mondta érdes, elkínzott hangon. – Te nem tudod, hogy szenvedett Trink. – De ha mennie kellett! Muszáj volt világgá mennie! – mondta Glenn, lágyan elnyújtva a szavakat. Rozra nézett. – Azt kellett tennie, amit tett. Lényeg, hogy itthon van. Sikerült neki! – Ó, ne ma este! – könyörgött Roz. – Triana, játssz nekünk! De ne olyan szörnyű boszorkánytáncot, azokat nem állhatom. – De kritikusak vagyunk! – mondta Martin, és becsukta az ajtót. A Guarneri volt nála, ez állt a legközelebb a régi hegedűmhöz. – Játsszál nekünk valamit, kérlek! – mondta Katrinka megtört hangján. Üveges tekintete reménytelenül sértődött volt, de megkönnyebbült is, amikor Faye-re nézett. Faye az asztalon állt és engem figyelt. Volt benne valami hidegség, valami keménység, amely mintha nem tudta volna kimondani, hogy Faye-t nem érdekeljük; ez a valami talán azt mondta: „Többet szenvedtem, mint gondolnátok”. Ez volt az, amitől féltünk, amikor rettegve hívtuk fel a hullaházakat, és telefonon adtuk meg Faye személyleírását. Bár lehet, hogy csak azt üzente: „Az én fájdalmam is van olyan nagy, mint a tied”. Hát most itt volt. Fölemeltem az új hegedűt. Gyorsan hangoltam. Az E-húr nagyon megereszkedett. Elfordítottam a kulcsot. Óvatosan. Nem volt olyan elegáns, mint az én hosszú Stradivarim, nem is volt olyan jó karban, de nagyon szépen felújították. Szorosabbra állítottam a kulcsot. És ha nem lesz ének? Összeszorult a szívem. Az ablakra néztem. Szerettem volna odamenni, kinézni a tengerre, beérni annak örömével, hogy Faye itt van, nem akartam megtanulni, miként kell kimondani, hogy tulajdonképpen nem is baj, hogy Faye elment, nem akartam arról értekezni, ki volt a hibás, ki volt a vak, ki volt a nemtörődöm. Főleg azt nem akartam tudni, képes vagyok-e játszani, vagy sem. Ám nálam az ilyesmi sose az én akaratom szerint történik. Stefanra gondoltam az erdőben. Isten áldjon, Triana. Felhangoltam az A-húrt, aztán a D-húrt és a G-húrt. Most már önállóan meg tudtam csinálni. Bár igazság szerint úgyszólván kezdettől képes voltam beállítani a tökéletes hangszínt. A Guarneri készen állt. Eszembe jutott az alkalom, amikor először mutatták meg nekem, először játszottak rajta: mélyebb, dúsabb hangja van, mint a Stradivarinak, kissé emlékeztet a brácsáéra, és talán mintha nagyobb is lenne. Nem ismertem ezt a fajta hegedűt, a Stradivari volt a szerelmem. Faye odajött hozzám, és felnézett rám. Azt hiszem, mondani akart valamit, de ugyanúgy nem volt képes rá, mint én sem. Újra azt gondoltam: Élsz, velünk vagy, esélyt kaptunk, hogy vigyázzunk rád.

187

– Akarsz egy táncot? – kérdeztem. – Igen! – felelte Faye. – Játssz nekem Beethovent! Játssz Mozartot! Játssz akárkit! – Játssz egy boldog dalt – mondta Katrinka. – Tudod, az egyik olyan szép, boldog dalodat. Tudom. Felemeltem a vonót. Ujjaim lecsaptak, végigszaladtak a húrokon, a vonó száguldott, és felhangzott a boldog dal, a derűs, szabad, örvendező dal, gazdagon, fényesen, szépségesen áradt a hegedűből, a másfajta fa olyan újszerűvé, harsánnyá tette, hogy kis híján táncra perdültem magam is, pörögtem, hajlongtam, amerre a hangszer parancsolta, és csak a szemem sarkából láttam, ahogy táncolnak a testvéreim: Roz, Katrinka és Faye. Játszottam nekik, zúgott a zene. Éjszaka, amikor ők már aludtak, és elcsendesedtek a szobák, és magas, nádszál termetű utcalányok járták a bulvárt, fogtam a hegedűt meg a vonót, és odamentem az ablakhoz a szálloda kellős közepén. Lenéztem a fantasztikus hullámokra. Úgy táncoltak, ahogy mi táncoltunk. Nekik játszottam – magabiztosan, könnyedén, félelem és harag nélkül –, játszottam nekik egy fájdalmas dalt, egy dicsőséges dalt, egy örvendeteset.

188