AMAZÓNIÁRÓL, ÉRZELMEK NÉLKÜL Az ökológiával és természetvédelemmel hivatásszerűen foglalkozó szakembernek roppant nehéz a dolga akkor, amikor úgy akar írni Amazóniáról, hogy közben lehetőleg mellőzze érzelmeit e csodálatos világgal kapcsolatosan. Az Amazóniáról érkező információk annyira ellentmondásosak, a hozzáértők véleményei sokszor annyira eltérőek, hogy tárgyilagos, minden szempontból megalapozott állásfoglalást kialakítani szinte lehetetlen. Ha pedig lehetőség adódik a helyszínen vizsgálódni és összegyűjteni, értékelni a tényeket, talán még bonyolultabb a megfelelő következtetéseket levonni. A térséget gyakran úgy jellemzik, hogy az az ökológiai katasztrófa küszöbén áll (vagy talán már át is lépte azt), csak a történteket még nem tudjuk kellőképpen felfogni és értékelni. Egyes vélemények szerint Amazónia rövidesen az atlanti őserdők sorsára jut. A Rio Grande do Sul szövetségi államtól a Cearáig húzódó egykori óceánpart menti őserdővidéknek napjainkra a legoptimistább felmérések szerint is csupán az 5–8%-a maradt meg. Az adatok azt mutatják, hogy a Föld legnagyobb síkvidéki őserdeinek jelenlegi pusztulását több tényező együttes hatása okozza, következésképpen a megoldást sem az ökológusoktól kell várni, a problémák (társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális) messze túlmutatnak Amazónia vagy akár a hatalmas és gazdag Brazília határain.
A száraz tények A „Veja” című (magyarul: „Nézze”, Lássa”) nagy példányszámban kiadott brazíliai havi folyóirat, amely rendszeresen közöl környezetés természetvédelmi témájú írásokkal, néhány hónappal ezelőtt százoldalas színes különszámmal lepte meg olvasóit.
Ez a szakemberek által megírt, gondosan szerkesztett és igen szép kivitelben megjelentetett kiadvány kizárólag Amazóniával foglalkozott. A benne leírt tények hatása sokkolónak bizonyult. Nem csak a természetvédőket, az olvasóközönséget is meglepték azok a hivatalos forrásokból származó adatok, amelyek bizonysága szerint a Az Amazonas vízgyûjtôjénél találhatók terület védelmével a legnagyobb síkvidéki trópusi esôerdôk kapcsolatos intézkedések ellenére sem tudják megakadályozni Amazónia pusztulását, sőt ennek üteme az utóbbi években még gyorsulni is látszik. Nehezen érthető és nehezen elfogadható tények ezek, hiszen közismert, hogy Brazília az utóbbi évtizedekben valóban hatalmas erõfeszítéseket tett és jelenleg is tesz természeti környezete megóvása érdekében. És mégis, az elmúlt harminc esztendõ folyamán Franciaország teljes területével egyenlõ, azaz mintegy 600 000 négyzetkilométernyi õserdõt pusztítottak el Amazóniában! Ez több, mint ami az ezt megelõzõ közel öt évszázad alatt összesen elpusztult! Pedig a hetvenes években már éreztették hatásukat azok a világméretû akciók, amelyek szinte kikényszerítették e térség kiemelt oltalmát. Ha végigkísérjük az innen érkezõ hivatalos tudósításokat és jelentéseket, szinte valamennyi a pusztítás és pusztulás korlátozásáról, a védelmi intézkedések hatékonyságáról számol be. Azután egy-két évtized elmúltával bebizonyosodik, a hírek valótlannak vagy pontatlannak bizonyultak, illetve, hogy valamely védelmi akció sikeresen megvalósult ugyan, de máshol újabb, még nagyobb mértékû pusztítás történt. A fakitermelés ma már elvileg ellenõrzött keretek között és csökkentett ütemben folyik. A cellulóz- és papíripar alapanyagának jelentõs részét az õserdõ helyén telepített faültetvényekbõl termelik ki, így legalább ezek nem jelentik újabb erdõterületek elpusztítását. Bár megjegyzendõ, hogy az így kitermelt fa költsége gyakran magasabb,
mint az õserdõbõl származóé. A nemes bútor- és épületfákat viszont ma még nem lehet ültetvényekben felnevelni, így ezek továbbra is az eredeti õserdõbõl kerülnek a kereskedelembe. És itt jönnek a gondok. Hivatalos felmérések szerint az elmúlt esztendõben az Amazóniából származó fa 80%-a illegális úton jutott a kereskedelembe. Így azután nem meglepõ, hogy a fakitermelés üteme itt a legnagyobb az egész világon. A köztudatban az a hit él, hogy ebben Délkelet-Ázsia „vezet”. Tévedés. A WWF (Természetvédelmi Világalapítvány) szakemberei az amerikai NOAA–12 mûholdak adatainak értékelése alapján megállapították, hogy Amazóniában a fakitermelés üteme 30%-kal meghaladja az indonéziait. Szinte hihetetlen, de a kivágott famennyiség 50%-a faszénként hagyja el Amazóniát és így kerül felhasználásra. Máshol a világon egyetlen fakitermelõ gazdaság sem engedhetne meg magának ekkora pazarlást. A fõ gondot mégsem ez okozza, hanem az, hogy hatalmas erdõterületeket égetnek fel azért, hogy helyüket marhalegelõ foglalhassa el. Napjainkban Amazóniából származik Brazília marhahúskivitelének jelentõs része. Az erdõégetések feltartóztathatatlanok, és ütemük is egyre növekszik. 1997-ben 28%-kal több erdõt égettek fel, mint az elõzõ évben. A felégetett területek száma 57%-kal emelkedett, vagyis az ellenõrzések során ennyivel több tûzesetet regisztráltak. A már említett amerikai szatellit információi alapján tudjuk, hogy a folyamatos erdõégetés során kibocsájtott füst mennyisége nagyobb, mint amely Délkelet-Ázsiában pánikot keltett 1997 szeptemberében. A nagyrészt ugyancsak illegális „kincskeresõk” és aranyásók (a garimpeirok) elsõsorban a vizeket szennyezik, de hatalmas károkat okoznak az õserdõ élõvilágában, valamint az õslakos indiánok közösségeiben is. Erre vonatkozóan is vannak számszerû adatok. Brazília legészakibb szövetségi államai, Roraima õserdeinek talaja rejti valószínûleg a legnagyobb aranykincset az Amazonas medencéjében. Ez a terület ma az ianomami indiánok õsi földje. A mintegy 2000 õslakos mellé az utóbbi években több mint 30 000 illegális aranyásó „települt”. Évente átlag 20 tonna higannyal szennyezik a Rio Negro mellékfolyóinak vizét. Az aranyszemcsék kinyerése a kimosott földbõl ugyanis higany segítségével történik. Az illegális aranyásók száma egész Amazóniában nagyságrendekkel
nagyobb. Hogy pontosan hányan vannak, az szinte felbecsülhetetlen, már csak azért is, mert az Amazonas medencéjének teljes területén tevékenykednek, tehát a Brazíliával határos szomszéd országokban is. (Számuk a hivatalos adatok értékelése alapján kb. 300 000). Nem ismert a kábítószer-ültetvényesek, gyártók és forgalmazók pontos száma sem. Az õ tevékenységük szintén pusztítja az õserdõ világát, hiszen az illegális ültetvényeket az erdõ rejti el. Minél zártabb, minél érintetlenebb, annál jobban megfelel a célnak. Joggal vetõdik fel a kérdés, miért nem tesznek a hatóságok valamit e mérhetetlen pusztítás ellen. Nos, a válasz meglehetõsen prózai. A brazil természetvédelmi hatóság, az EMBRAPA az 5,1 millió négyzetkilométeres amazóniai területen 275 fõs ellenõrzõ szakszemélyzettel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy egy-egy ellenõr átlag 18 500 négyzetkilométeres terület „gazdája”. Sem utak, sem megfelelõ infrastruktúra nincs errefelé, olyan felszerelés és anyagi háttér segíti csak munkájukat, amilyennel mifelénk is rendelkeznek az állami hivatalnokok. Az õ tevékenységüket ugyan támogatja a hadsereg, valamint számos civil szervezet is, ám mindez roppant kevés a meglévõ problémák megoldására.
Kik és miért pusztítják az õserdõt? Ha a brazilok a gondok orvoslására, a mérhetetlen pusztítás megfékezésére törekszenek, elõször azt kell megvizsgálniuk, kik és milyen célból irtották, illetve irtják az erdõt. A folyamatnak évszázados történelme van. A gyarmatosítás kezdetén, a 16–17. században a trópusi nemes fák vonzották a hódítókat. A nagy folyamon felfelé hajózva, a számukra elérhetõ helyeken vágták ki az értékes nyersanyagot. Amazónia hosszú évszázadokon keresztül nem jelentett mást a gyarmatosítók számára, mint kiapadhatatlan épület- és bútorfa forrást. Jelentõségét bizonyítja, hogy az egész hatalmas országot egy fáról, a brazilfáról nevezték el. Sikerült is szinte teljesen kipusztítani eredeti termõhelyén. Az igazi, nagy változások a gumikorszak bekövetkeztével, századunk elején kezdõdtek. A nyersgumi, a kaucsuk, a segingeira (Hevea brasilensis) nevû fa tejnedvébõl nyerhetõ. E növény amazóniai bennszülött. Mindenütt
elõfordul a hatalmas folyamrendszer területén. Az õserdõ jellegébõl fakadóan, ezek a fák egymástól 100–200 méternyire találhatók azokban az erdõkben, ahol gyakoriak. Máshol még többet kell gyalogolni, hogy egy-egy gumifára találjon az ide látogató. A mi erdeinkkel ellentétben, az amazóniai õserdõk nagyon gazdagok erdõalkotó fafajokban, hihetetlenül nagy a biodiverzitás. Ezért az erdõben az azonos fafajok egyedei sokkal ritkábban fordulnak elõ, egymástól viszonylag nagy távolságra vannak. Ez az erdõ sorsának alakulásában azért volt fontos, mert a gumifa tejnedve a kaucsukgyûjtõk, a caboclók embertelen körülmények között végzett munkája eredményeként került a nagy gyûjtõhelyekre, elsõsorban Manausba. A caboclók mindenhová eljutottak a folyamrendszer területén, ahová vízi úton el lehetett jutni. Mûködési területükön számbavették a gumifákat és a begyûjtött nyersanyagot ugyancsak vízi úton szállították a feldolgozó központba. Minden cabocló valóságos ösvénylabirintust volt kénytelen kialakítani a területén, hogy minden egyes gumifát rendszeresen fel tudjon keresni. Ekkor vette kezdetét az õserdõ rendszeres, módszeres pusztítása. Hamar kiderült, hogy bármennyire is olcsó a kaucsuk gyûjtése a caboclók munkájával, sokkal célszerûbbnek látszik az, ha gumifaültetvényeket telepítenek. Erre az angolok jöttek rá elõször. Mivel függetleníteni akarták magukat a brazil nyersgumitól, kicsempészték a gumifa palántáit Délkelet-Ázsiába, és a saját trópusi gyarmataikon kezdték a kaucsukot termelni. Sikerült is néhány év alatt tönkretenniük a brazil piacot. Manaus századunk elsõ évtizedeiben a világ leggazdagabb városa lett. Az élet ugyan négyszer drágább volt itt, mint New Yorkban, de a nyersgumi üzlet hasznából bõven jutott a luxusra. Felépült az európai mintára tervezett híres Operaház, amelynek minden egyes kövét Európából szállították Brazília közepére, és néhány évtizedre Manaus lett a gyémántkereskedelem világközpontja. Az amazóniai nyersgumi kétszer akkora hasznot hozott Manausnak, mint a kávé São Paulónak és Rio de Janeirónak. A harmincas évek elején Malajzia már az amazonasi nyersgumi árának hatodáért árulta saját termékét. A mesés gazdagságnak egy csapásra végeszakadt. A nagy gumiüzletbõl az Egyesült Állapok sem akart kimaradni. Henry Ford, a legendás
autófejedelem sikereirõl sokat hallottunk, kudarcairól azonban kevesebbet. Amikor az angolok az ázsiai földrészre tették át a nyersgumi termelés központját, õ úgy gondolta, egyszerûbb és olcsóbb brazíliai ültetvényeken megtermelni a nyersanyagot. Ekkor kezdõdött a nagy, összefüggõ erdõk letarolása. Ford hatalmas gumifa ültetvényeket létesített az õserdõ helyén, a Tapajos-folyó területén. (Molnár Gábor, Amazónia híres leírója is ezen a projektumon dolgozott.) Az ültetvényekbõl szinte semmi sem maradt, mert egy levélkártevõ a teljes állományt elpusztította. Napjainkban silány marhalegelõk és rizsföldek foglalják el az egykori virágzó õserdõ helyét. Nem Ford volt azonban a legnagyobbat bukott álmodozó, hanem Daniel Ludwig amerikai úr, aki a hatvanas években hatalmas földbirtokot vásárolt meg Amapá állam területén. Ültetvényein papírgyártáshoz szükséges cellulózt kívánt elõállítani a kipusztított õserdõ helyén. Egymilliárd dollárt bukott a vállalkozáson. Ma ugyancsak marhalegelõ az álmok birtoka. A kudarcok nem vették el a befektetõk kedvét, csupán a befektetések tárgya változott. Napjainkban az olcsó marhahús az áhított cél. Amazónia ma a világ marhahúsexportjának a központja. (Brazília 170 milliós szarvasmarha-állományával második helyen áll a húsexportban, ebbõl 25–30 millió Amazóniában él.) Olyan világcégek a befektetõk, amelyek soha nem foglalkoztak marhahús elõállításával, de még mezõgazdasággal sem. A 300 céget felsorakoztató lista élén a Volkswagen autógyár, a Varig brazil légitársaság (nagyrészt külföldi tulajdonban van) és az Atlantica Boavista nagy nemzetközi biztosítótársaság áll. A kör tehát bezárult. Amazónia jövõjét és sorsát nem Brazíliában döntik el, mert ezeket a multinacionális cégeket nem Brazíliából irányítják. Az elmúlt évek tapasztalata azt bizonyítja, Brazíliától azt várják a terület gazdái, hogy a mindenkori befektetések sikerének biztosítására a feltétlenül szükséges infrastrukturális fejlesztéseket végezze el, és biztosítsa az olcsó munkaerõt. Ennek eredményeként született a transzamazóniai autóút, valamint az Amazonason felépítendõ négy vízierõmû gigantikus és legalább ennyire ostoba terve. Az egykori brazíliai katonai diktatúra mindenesetre belekezdett az eszelõs tervek megvalósításába, amely helyrehozhatatlan károkat okozott a természetben, az itt élõ embereknek pedig betegséget, nyomort és halált jelentett. A most
következõ adatok, tények és számok csupán a pusztítás mértékének érzékeltetésére szolgálnak. Az elsõ vasútvonal tervét még 1907 és 1912 között kezdték megvalósítani Rondoniában, Madeira és Mamoré között. A 366 kilométeres szakasz építése során 6000 ember pusztult el maláriában. Ma a vasútvonalnak csak 7 kilométeres szakasza üzemképes. Az utódok nem tanultak az esetbõl. A transzamazóniai autóút tervét a hetvenes évek elején fogadták el, a megvalósítás 1972ben kezdõdött. A teljes autóút hosszát 5000 km hosszúra tervezték. Ez megfelel a London–New York közötti távolságnak. A malária és más trópusi betegségek, az erdõlakó indiánok támadásai vetettek véget a terv befejezésének. Az eredmény mintegy 1000 kilométeres, idõnként és szakaszosan járható autóút, több tízezer négyzetkilométernyi kipusztított õserdõ, sok ezer halott és nyomorék ember. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején, a katonai diktatúra uralma alatt terv készült Amazónia „kolonizációjára”. Az ország északkeleti területeirõl, illetõleg külföldrõl származó telepesekkel akarták benépesíteni a vidéket. Szóba került kínai bevándorlók letelepítése is. A kormányzat 5 millió telepest kívánt Amazóniába küldeni olyan feltételekkel, hogy ingyen kapják a földet (kiirtott vagy felégetendõ õserdõterületet), valamint hat hónapi megélhetéshez szükséges segélyt. Az elsõ 5000 brazil család meg is érkezett, letelepítették õket a tervezett transzamazóniai autóút mentén. Három év alatt kiderült, a felégetett erdõ helyén a talajok elvesztik termékenységüket, képtelenség védekezni a trópusi betegségek ellen és az emberek nehezen viselik el a külvilágtól való szinte teljes elzártságot. A kolonizációs terv kudarcba fulladt, de a kiirtott erdõkön ez már nem segített.
A leggazdagabb biodiverzitás
Amazónia a szárazföldi élõvilág változékonyságának leggazdagabb színtere. Az õserdõket (a típusuktól függõen) 5–30 000 növényfaj népesíti be. Ezek egy részét még nem is azonosította a tudomány. Mindenesetre az biztos, hogy az Itt él a legtöbb madárfaj eddig itt meghatározott mintegy 30 000 növényfaj a Földön elõforduló valamennyi növényfaj 10%-a. Amazóniában él a legtöbb madárfaj, itt a legnagyobb a rágcsálók, a fõemlõsök, a kígyók, a krokodilok, a gyíkok, a békák, az édesvízi halak és az ízeltlábúak változatossága bolygónkon. Nehéz mindezt elképzelni, de a számok itt is segítenek. Amazóniában eddig 324 emlõsfajt írtak le, közöttük 58 majomfajt, de ez a szám folyamatosan bõvül. A 90-es évek elejétõl dolgozik egy zoológuscsoport a Xingu-folyó mentén, illetve a Jaú Nemzeti Parkban. Azóta hét új majomfajt, két madárfajt, tucatnyi halat és kétéltût fedeztek fel. Néhány új növényfaj leírásával is gazdagították a tudományt. Lenyûgözõ a halfajok gazdagsága is, 2500–3000-re becsülik számukat, ami az európai halfajok számának 15-szöröse! (Földrészünkön mintegy 200 édesvízi halfaj él). Érdekes, hogy ez a gazdagság csak az Amazonasra jellemzõ. A Rio Negro, amely szintén hatalmas folyam, csak 450 halfajjal büszkélkedhet. A különbség a két folyó vizének eltérõ minõségébõl adódik. Az Amazonas sok hordalékot szállító, melegebb és semlegesebb kémhatású sárgás színû vize tápanyagokban gazdag. A Rio Negro alig szállít lebegtetett tápanyagot, vize savanyú, és sötét színû, élõvilága ezért szegényebb. Talán érdemes néhány érdekességet megjegyezni Amazónia élõvilágáról. A folyam csendes holtágaiban tenyészõ közismert Victoria amazonica óriási levele és virága Amazónia szimbóluma. Ám nem ez a legnagyobb levél a térségben. A Pligonaceae család Coccoloba nevû fája 2,5 méteres leveleket nevel, ezzel viszi el a pálmát. Ha már az óriásoknál tartunk, meg kell említeni Amazónia híres lakóját, a hárpiát, a sasok óriását, a majmok ádáz pusztítóját 97 cm-es magasságával. Itt él földünk legnagyobb békája, a cururu, amely 30 centiméteres, súlya 1 kg. Nem sokkal kisebb a legnagyobb
pók, az aranha-caranguejeira, amely 28 centis, tehát férfitenyérnél nagyobb. A legnagyobb pirarucu 3 méteres is lehet, a maga 200 kilójával a tengeri halak között is tekintélyes helyet foglalna el. Mivel húsa kitûnõ, az amazóniai halászok egyik kedvenc zsákmánya. Nem csoda, hogy az óriásfolyam egyes szakaszairól már eltûnt. A Titanus gigantus a cincérek családjába tartozó bogár, amely 20 centiméteres hosszúságával világelsõ. Itt él a legnagyobb testû lepke is (császárlepke a helyi neve,) 30 cm-es szárnytávolsággal. Ha megemlítettük az óriásokat, essen szó a törtpékrõl is. Itt él a világ legkisebb majma, amely mindössze 130 grammos és kisebb, mint egy fogkefe. Testéhez képest a legkisebb agyvelõvel a lajhár rendelkezik, hiszen 15 kilós súlya mellett az agya csak akkora, mint egy olajbogyó. Va jon mi ne k kö sz ön het õ az A világ legkisebb Földünk legnagyobb A lajhár agyveleje akkora, élõ majma békája, a cururu mint egy olajbogyó vil ág nak ez a kivételesen nagy gazdagsága és változatossága? A magyarázat a sajátságos helyi körülményekben keresendõ. Amazónia kutatói megfejtették a titkot. Az egyik ok az a nagy éghajlati változás, amely a mi földrészünk élõvilágának a sorsát is meghatározta. A jégkorszak Amazóniában nem hideget jelentett, hanem a mostaninál lényegesen szárazabb idõjárást. A nedves (tehát a maihoz hasonló) élõhelyek csak a hatalmas folyamrendszer egymástól elszigetelt foltjain maradtak meg. Az ide „visszahúzódó” élõlények egyes csoportjai így egymástól jelentõs távolságra éltek, ily módon az idõk folyamán nagyon sok új, de egymással rokonságban álló faj alakulhatott ki az egyes élõhelyeken. Amikor azután ismét
nedvesebbre fordult az idõjárás, az Amazonas medencéje visszanyerte egységét, ezek a fajok ismét azonos élõhelyen jelentek meg. A biológiai sokféleség gazdagságának másik forrása az élõhelyek hihetetlen változatossága. Amazónia õserdeiben legalább tucatnyi élõhelyszintet különböztethetünk meg, amelyeket növények tömegei népesítenek be. (A mérsékelt övi lomboserdõk 4–5 szintre tagolhatók: mohaszintre, gyepszintre, bokorszintre, alacsony és magas fák szintjére.) Ez a gazdagság kitûnõ lehetõséget biztosít az ott élõ állatfajok genetikai potenciájának kiteljesedésére. A síkvidéki trópusi õserdõ tehát a szárazföldi élõvilág leggazdagabb, legszínesebb, legváltozatosabb, ugyanakkor a legmagasabb fokon és legjobban szervezett színtere. Egy jól szervezett óriási bioüzem, amely a legtökéletesebb energiakihasználással a leghatékonyabban termel, ugyanakkor mindezt hulladékmentesen teszi. Nyilvánvaló, hogy amikor az ember – a saját mûvi világát akarja erre a tökéletes rendszerre ráerõltetni, ez feloldhatatlan konfliktusokat okoz. Ezért nem tud a mai ember mind a mai napig az õserdõvel együtt élni.
Az ember Amazóniában Az ember tehát szerves része Amazónia õserdeinek, hiszen bizonyított, hogy legalább 12000 éve él itt. Az indiánok tragikus története mintegy elõrevetíti az õserdõ sorsát és mély elgondolkozásra készteti a mai kor emberét. Valamikor a 70-es évek elején szenzációs hír járta be az egzotikus érdekességek, ritkaságok iránt fogékony világot. A brazíliai Pará és Mato Grosso államok határvidékén, a Serra do Cachimbo rejtett völgyeiben eddig ismeretlen indián törzset fedeztek fel. Már ez a hír is érdeklõdésre tarthatott számot, hiszen nem túl gyakori az esemény, még Amazóniában sem. Az igazi szenzációt azonban az jelentette, hogy az újonnan felfedezett indián törzs férfitagjai szinte valamennyien 2 méternél magasabbak voltak! A gigantikus indiánok az érdeklõdés középpontjába kerültek, és sûrûn keresték fel õket a legkülönfélébb kutató, fényképezõ és szenzációhajhász csoportok. A
törzs 600 lelket számolt ekkor. 1975-re 90%-uk meghalt. Elvitték õket azok a betegségek, amelyekkel szemben mi már védettek vagyunk, de az erdõlakók szervezete teljesen védtelen. Az óriás indiánok sorsa jellemzõ Amazónia õslakóira. 1500-ban, amikor a portugálok megkezdték Brazília gyarmatosítását, mintegy 6 millió indián népesítette be a hatalmas országot. Századunk 50-es éveiben számuk 68 000–100 000 körül mozgott! Napjainkban az ezzel a témával foglalkozó állami intézmény hivatalos adatai szerint 280 000 indián él a szövetségi állam teljes területén. Ha beleszámítjuk a tartósan városokba települteket is, akkor ez a szám 300 000 körüli. Az indiánok döntõ többsége ma is az õserdõben, a számukra kijelölt rezervátumokban él. A legnagyobb rezervátumok Amazóniában vannak, területük 990 000 négyzetkilométer. Ez Magyarország tízszerese, ahol 170 000 indián folytatja õsi, megszokott tevékenységét. A dolognak ez a része tehát rendben is lenne, hiszen az indiánok õsi életviteléhez való jogát a törvény szavatolja, és ennek gyakorlati megvalósítására elegendõ hely áll rendelkezésre, de Brazília valamennyi indiánjának csak 3,6 négyzetkilométeres „élettere” van! Amikor a portugálok a 16. században ideérkeztek, a misszionáriusok 1300 különbözõ indián nyelvrõl tettek jelentést. Napjainkban ezekbõl már csak 170 létezik, de ez is csak úgy, hogy 35%-ukat már kevesebb mint 200 ember beszéli! Álljon itt jellemzõként a juma indiánok és kultúrájuk sorsa. A Rio Purus mentén éltek, Acre állam és Amazónia határvidékén. A 18. században számukat 15 000-re beszülték. A történelem során nagy részüket rabszolgának vitték, törzsi háborúk, járványok tizedelték soraikat. A 90-es évekre hárman maradtak. Két öreg indián, meg egy fiatal, aki két évvel ezelõtt egy jaguárral történt szerencsétlen találkozás áldozata lett. A juma indiánok kultúrája, nyelve, hagyományai, történelme örökre elveszett. A lanomami törzsrõl már esett szó. A Rio Branco és Rio Negro közötti területet lakják, összesen mintegy 8000 fõ, közülük Roraimában 2000-en élnek. A garimperiók (aranyásók) elözönlötték a területüket, a hatóságok pedig tehetetlenek. Terjed a bûnözés, az alkoholizmus, a betegségek. Szétzilálódott az indiánok társadalma,
felbomlottak az õsi szokások, megváltozott az életforma. Az õslakók „földevõknek” nevezik a betolakodókat, szemléletesen jelezvén ezzel, hogy ahol megjelennek, elpusztul a föld. A 80-as, 90-es években 2200 ianomami indián halt meg maláriában, de legnagyobb részük bûncselekmények áldozata lett. Biztonságban csak az a 78 ianomami indián él, aki beköltözött a terület központjába, Nazaré városkájába, ahol biztonságukat az állami rendõrség szavatolja. Ez a távlati megoldás, illetve ez nem megoldás, mint ahogyan nem megoldás az ismét fellendülõ missziós tevékenység sem. Ma már nemcsak a katolikus egyház térít, hanem a protestáns is. Sõt, mivel ez utóbbi lényegesen liberálisabb, toleránsabb az indiánok õsi szokásaival szemben, népszerûsége egyre növekszik. Sokak szerint az indiánok túlélésének nem a hittérítés az útja, hiszen ez a tevékenység minden jószándék ellenére is egy idegen kultúrvilág, életforma átvételét és alkalmazását jelentené az indiánoknak, ami végsõ soron kultúrájuk, önálló létük végét jelentené.
A zöld értéke Napjainkban szokás, hogy mindennek pénzben kifejezett értéket adnak. Mintha a földön csak az lenne érték, aminek ára is van, amit pénzért meg lehet venni, ami kifizethetõ. Amazónia nem ilyen árucikk. A brazil különszám szerzõi úgy fogalmaznak, hogy ezt a térséget hosszú ideig szinte megvetéssel és lenézéssel kezelték mind a politikusok, mint pedig az üzletemberek. Amazóniát kiapadhatatlan nyersanyagforrásnak tekintették, mit sem törõdve valós értékeivel. És ez napjainkban is így van. Ugyanis minden olyan próbálkozás, ami valami mást akart, sorra kudarccal végzõdött.
A jövõ egyik legnagyobb ígérete az ökoturizmus fejlesztése. Amazónia csodálatos természeti gazdagsága olyan turistalátványosság lehet, amilyennel csak a legszerencsésebb országok Amazónia nagyságára jellemzô, hogy benne szinte rendelkeznek. A egész Európa elférne tények viszont kiábrándítóak. A világon az ökoturizmus bevétele 260 milliárd dollár volt. Ebbõl Brazília 0,03%-kal részesedett, ami szinte semmi az ország lehetõségeit figyelembevéve. Érdekes összehasonlítás, hogy az Amazóniánál 98-szor kisebb, ugyancsak trópusi Costa Rica ökoturizmusból származó évi bevétele 600 millió dollár, szemben az itt befolyó évi 40 millióval. Viszont az is igaz, hogy amíg Amazóniában a rendet a garimpeirók világa jelenti, amíg a szállodák színvonala és a közbiztonság olyan, amilyen, szó sem lehet virágzó és kifizetõdõ ökoturizmusról. A garimpeirok viszont 300 000-en vannak! Hiába van óriási lehetõség és üzlet a terület ilyen értelmû hasznosításában, ha azoknak, akik ma ott élnek, ez nem jelent semmit, sõt tevékenységüket gátolja. Ez népességpolitikai és gazdasági probléma. Talán e kérdéskörben kell megemlíteni a vadászatot, az illegális állatkereskedelmet. Mert hiába vannak a szigorú törvények, mindkettõ virágkorát éli Amazóniában. Szerény számítások szerint az illegális állat és állati termékek kereskedelmének évi forgalma 1,5 milliárd dollár. A megoldás a kelet-afrikai országok gyakorlata lenne, ahol ezt a kérdést a helyi lakosság legmesszebbmenõ támogatásával oldották meg. Nem lehet mai értéken mérni az õserdõ hihetetlen gazdagságát, a biodiverzitás virágzását. Csak azt tudjuk, hogy az itt élõ növényfajoknak legalább fele még nem ismert, és amit ismerünk, arról
sem tudjuk, hogy a jövõben mire használható. Az õserdõ ma is valóságos kincsestár az ökológusok számára, tele potenciális nyersanyaggal. Nem véletlen, hogy például a Londoni Királyi Botanikus Kert tudósaiból verbuvált expedíció évek óta járja Amazónia erdõrengetegeit. Mégis, mit érhet Amazónia? Amerikai tudósok erre is választ adtak. Ha a Földön az üvegházhatást Amazónia kiiktatásával kívánnánk megoldani, az 300 milliárd dollárba kerülne évente. A biodiverzitásból adódó érték 110 milliárd dollár, magasabb, mint Brazília évi bruttó termelési értéke.
Epilógus A szerzõ szerette volna ezt a közleményt érzelemmentesen, saját gondolatai és véleménye kiiktatásával, csak a tényekre támaszkodva megírni. Ha nem így sikerült, akkor nem tudta megvalósítani elképzelését. Ám a végén kénytelen tájékoztatni az olvasót saját állásfoglalásáról, hiszen Brazíliában él és környezeti ökológiával foglalkozik. Amazónia kérdésköre tehát igen közel érinti. Van saját véleménye az ott történtekrõl. A szerzõ nem hiszi, hogy Amazónia problémái akár Európából, akár Amerikából megoldhatók lennének, de a kérdés kulcsa most mégis ott van. Azok a multinacionális cégek, amelyek Amazónia közeli sorsába érdemben beleszólhatnak, Amerika és Európa nagyvárosaiban vannak. Onnan nagyon messze van Amazónia. A szó valódi és képletes értelmében is. A szerzõ nem hiszi, hogy ezek a cégek különösebben aggódnának a trópusi õserdõ jövõjéért. Még akkor sem, ha látszólag komoly összegekkel támogatják az itt folyó természetvédelmi akciókat. Van mibõl támogatni, az õserdõ elpusztításából származó milliárdokból erre is jut valami. Ezek a cégek olyan világrendszer termékei, amely világrendszer a természet kizsarolására, az anyagi javak és az energia féktelen pazarlására, a hulladéktermelésre, a természetes környezet megmérgezésére, illetve az egész apparátust mûködtetõ és azt kiszolgáló pénzügyi rendszerre épülnek. Egy a lényegét tekintve ugyanilyen elveken mûködõ, de központi parancsuralmi módszerekkel operáló rendszer már látványosan
összeomlott Közép- és Kelet-Európában. Ez is össze fog omlani, mert az alap, amire épül és az út, amerre halad, hibás. A szerzõ úgy gondolja, hogy a megoldás kulcsa vissza fog kerülni Amazóniába. Az emberiség jövõjének egyik lehetséges útja az lehet, hogy ellessük, megtanuljuk a síkvidéki trópusi esõerdõ titkát. Hiszen az egyik legterméketlenebb talajon, a természeti feltételek maximális kihasználásával, melléktermék és hulladék nélkül képes elõállítani a szárazföld legnagyobb tömegû biomasszáját és megújuló energiáját. A jövõ világtársadalmát az ezzel azonos elvek szerint kell megalkotni. A fosszilis energiahordozók, amelyekre a jelen világgazdasága épül, kimerülnek. A pénzzel történõ manipuláció, amely a jelenkori siker egyik fõ forrása, nem termelõ tevékenység. Az ezekre épülõ társadalom még középtávon sem lehet életképes. A szerzõ feladatát abban látja, hogy egyre nagyobb számú segítõtársával együtt minél jobban megismerje Amazónia világát, minél többet megértsen ebbõl a világból és minél többet mentsen át mindebbõl arra a korszakra, amikor ezeket az értékeket a világ majd valódi súlyának megfelelõen kezeli.
