ÁLTALÁNOS ISZLÁM TÖRTÉNELEM

ÁLTALÁNOS ISZLÁM TÖRTÉNELEM ÍRTA ÉS SZERKESZTETTE: BOLEK ZOLTÁN

Az „igaz úton vezérelt kalifák” (Abu Bakr, Omár, Oszmán, Ali) ELŐSZÓ Ma a világon több mint 1 milliárd ember az iszlám hitet követi. Hogyan történhetett az, hogy az Arab-félsziget arabjai megizmosodott hitüket nagyjából 1400 év alatt a Föld második legnagyobb vallásává tették? Ma már Európában, az Amerikai Egyesült Államokban is több millió muszlim él, holott e területeken soha sem jártak muszlim harcosok, mint ahogy a dél-kelet ázsiai szigetvilágban és Kínában sem jártak moszlim hadak. Ez ellenpéldája annak a tévhitnek, hogy az iszlám a kard erejével terjedt volna el. Ahhoz, hogy megértsük, honnan e „sikertörténet”, az iszlám vallás tanai és Mohamed próféta (béke és áldás lengje körül) élettörténete után nem árt megismerni az iszlám történelmét is. Talán ekkor a kedves olvasó megérti és más szemmel nézi például a németországi iszlám térnyerését, a németek, franciák, angolok és amerikaiak konvertálását az iszlámra. E kiadványomhoz anyagot nyújtott a Magyar Iszlám Közösség és a saját könyvtáram is. A felhasznált irodalom a mű végén található. Budapest, 2004. június 16.

Mohamed (bálk) jellemét és politikai képességeit dicséri, hogy prófétai és vallásalapítói szerepét össze tudta egyeztetni a törzsi és törzsek fölötti vezető és egy új közösség vezérének szerepével. Mohamed (bálk) 632-ben bekövetkezett halála azonban válságot okozott. Prófétaként egyértelműen pótolhatatlan volt. A közösségnek azonban erős kezű vezetőre volt szüksége, és a Mohamed (bálk) közeli társaiból alakult tanács Abú Bakr-t, Mohamed (bálk) apósát és korai támogatóját választotta a kalifa (halífa, „utód”, vagy „helyettes”) tisztére. Ő volt az első a négy ar-rásidún (igaz úton vezérelt) kalifa közül, akik 632-661 között uralkodtak. Midőn a Próféta (bálk) meghalt, eközben Omár a mecsetben az embereket győzködte, hogy ez nem lehet igaz, csak Mohamed (bálk) lelke ideiglenesen hagyta el a testét. Abu Bakr miután meggyőződött róla, hogy a Küldött (bálk) és szeretett barátja elhunyt, a mecsetbe sietett, ahol épp Omár szónokolt. Abu Bakr elkezdte beszédét, s a moszlimok köréje gyülekeztek. Abu Bakr a következőket mondta: „ Ó, ti emberek! Aki Mohamedet imádta, bizony mondom nektek, Ő halott! De aki Istent imádja, bizony mondom nektek, Allah él, s sohasem fog meghalni!” Ezután elmondta a Korán egyik versének ajáját, mely a Küldöttekről, többek között Mohamedről (bálk), s halandóságukról szól. Többen fájdalmukban házukba tértek, de sokan Abu Bakr-al és Omárral maradtak, s elkezdődött a vita az utódlás kérdéséről. KI legyen az utód? A medinaiak szerettek volna maguk közül választatni, de sokan szerették Abu Bakrot is, valamint Alit is. Abu Bakr Omárt és Abu Ubeidát javasolta vezetőknek. Végül Omár Abu Bakrot javasolta, amit azzal indokolt, hogy Mohamed (bálk) halála előtt többször megbízta a közösségi ima vezetésével. Ezt a jelenlévők elfogadták, s az ottlévők mindannyian hűséget esküdtek Abu Bakrnak. Ali, Fatima felesége (aki egyúttal a Próféta /bálk/ leánya is volt) halála után, ami néhány hónap múlva következett be fogadta el Abu Bakr kalifaságát. Ekkor Abu Bakr elnézést kért Alitól, hogy mellőzte őt. Mindenki tudta, hogy az iszlámot Abu Bakr az elsők között vette fel, s hűséges követője és barátja is volt Mohamednek (bálk). Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Áisha lánya Mohamed (bálk) kedvenc felesége volt. A Próféta (bálk) halála után a frissen megtért törzsek nagy része úgy gondolta, hogy Medinával kötött szövetsége ezzel felbomlott. A muszlimok azonban ezzel nem értettek egyet, így Abú Bakr számos háborút

vezetett a ridda (aposztázia, a hit megtagadása) ellen, és Arábia újraegyesítéséért. Abu Bakrnak meggyűlt a baja több arab „álprófétával” is, akik úgy érezték, hogy hatalmi, prófétai vákuum keletkezett s álprédikációikkal igyekeztek híveket toborozni maguknak. A következő feladat a hit terjesztése volt, így megkezdődtek a hódítások (futúhát), amelyek során a muzulmánok Arábiából egészen Damaszkuszig és Kufáig, tehát bizánci és perzsa felségterületre is eljutottak. Abú Bakr halála (634) után a választás Omar ibn al-Khattábra esett, (Abu Bakr maga javasolta Omárt a halálos ágyán kalifának) aki ibn Iszhák szerint 57.-nek vette fel az iszlámot. Omár 590-ben született. Omár vetette fel 634-ben Abu Bakr kalifának, hogy a Korán verseket össze kellene gyűjteni, s írásba kellene foglalni, hogy nehogy feledésbe merüljenek, vagy megváltoztassák őket. Felvette a „hívők ura” címet (amir al-muminin). Uralkodása, mely egy évtizedik tartott, az iszlám hőskorának is nevezhető. Szigorúan, de igazságosan vezette a folyamatosan növekvő birodalmat. Omár folytatta a hódító háborúkat. 634-635-ben uralmuk alá került Damaszkusz, e hadjáratot személyesen vezette, s a város elfoglalása után őt maga Sofronius pátriárka vezette körbe Damaszkuszon. 638-ban pedig Jeruzsálemet foglalták el a muszlim csapatok, s a seregek eljutottak Észak-Afrikába is. Egyiptom meghódítója Amr ibn al As volt. A bizánci ortodox uralom alól felszabaduló keresztény felekezetek felszabadítóként üdvözölték az arab csapatokat, mert a muszlimok nem üldöztek hitükért semmilyen keresztény felekezetet sem. Nem beszélve arról, hogy a kivetett adók csak töredékei voltak annak, melyet a bizánciak beszedtek ezeken a területeken. Omár és helytartói mindenütt megtartották a meghódított népek és vallások helyi autonómiáit, sőt Egyiptomban visszaállították, mivel a bizánciak korlátozták a koptok jogait. Az adókat a helyi vezetőkkel közösen állapították meg. A régi közigazgatás tisztviselői a helyükön maradtak. Omárnak volt még két kiemelkedő tehetségű hadvezére, akik a hódításokat vezették: Khálid ibn Valid és Saad ibn Vakkas. Omár parancsait szigorúan végrehajtották, miszerint minden egyes elfoglalt városban azonnal hozzá kell kezdeni a mecset építéséhez. Jarmuknál 636 augusztusában katasztrofális vereséget szenvedett el a Szíria visszafoglalására kiküldött nagy bizánci sereg, s ezzel a muszlim uralom tartóssá vált Palesztinában, Szíriában és Libanonban. A bizánciak a vereséget képtelenek voltak kiheverni, s ezzel tartósan védelemre rendezkedtek be, véglegesen feladva a muszlimok által elfoglalt provinciáikat. Jeruzsálembe, a muszlimok harmadik szent helyére Omár maga is elment imádkozni, s nem engedte, hogy egyetlen keresztény templomot, vagy zsinagógát a muszlimok elfoglaljanak, vagy leromboljanak. A legenda azt tartja, hogy a város elfoglalását maguk a jeruzsálemi keresztények kérték. Damaszkuszban a Szent János templomot –kettéosztva- a muszlimok és a keresztények együttesen használták Omár rendelete alapján. Körülbelül hetven év múlva egy Omajjád kalifa, Abdal Malik ibn Valid megvásárolta a keresztényektől a templom másik felét és az egész szentély mecsetté alakította. A kalifa személyes védnökséget vállalt a keresztények jeruzsálemi Szent Sír temploma fölött, s viszonya nagyon jó volt a jeruzsálemi keresztényekkel, s a zsidókkal is. A keresztények Palesztinában nagyra becsülték őt, szinte felszabadítónak tartották az ortodox bizánciak uralma alól. Viszont az Arab félszigetről kitiltotta a nem muszlimokat, mert a Szent Városok tisztelete ezt követelte következetes szigorú hitétől. Omár Medinából kormányozta a birodalmat, egyszerű, nem hivalkodó volt az életstílusa, nem tűrte a fényűzést, a hivalkodást és az igazságtalanságokat, bármilyen vallásút is ért az! Íme, egy-két történet az igazságosságáról („mint egy muszlim-arab Mátyás király”): -Omár szigorú muszlim törvénykezés szerint uralkodott, s így esett meg, hogy tulajdon fiait is egy-egy alkalommal részegség miatt nyilvánosan megkorbácsoltatta 80 korbácsütéssel. (Mohamed, béke és áldás lengje körül, ilyen bűnös cselekedeteket csak 40 korbácsütéssel büntette.) -Boszra városában történt, hogy az ottani kormányzónak megtetszett egy telek, melyen egy szegény zsidónak a háza állt, s azon akart mecsetet felépíteni. Lebontatta a szegény zsidó házát, aki Medinába ment panaszra Omár kalifához. Omár éppen a temetőben volt, ahol nem volt pergamen, így a panasz hallatán egy szamár állkapcsára parancsot írt a kormányzónak röviden: „Bontsd le azonnal a mecsetet és építsd fel újra a zsidó házát!” A boszrai helytartó engedelmeskedett. -Az utolsó ghasszanida fejedelem is felvette az iszlámot és elzarándokolt Mekkába, ahol egy szegény arab zarándok véletlenül a köpenye szegélyére lépett, mire ő az arabot pofon vágta. A sértett Omárhoz fordult, akinek ítélete szerint a fejedelemnek a szegény arabtól ugyanolyan pofont kellett elviselnie. Omár a birodalmat kerületekre osztotta fel, élükre helytartókat nevezett ki, s bevezette a kádi (bíróság) intézményét is. A szegényadó (zakat) szétosztását személyesen is felügyelte, az adószedők esetleges túlkapásait szigorúan büntette. A hagyományok úgy tartják, hogy volt olyan év is, amikor nem találtak a

2

birodalomban szegény muszlim embert, akinek a ráeső zakat részt át tudták volna adni. Ebben az időszakban jöttek létre a vakf alapítványok is (kegyes adományokból élő alapítványok), s ez a lehetőség a keresztény, zsidó felekezeteket is megillette. Omár halálát is a szerénysége, következetessége okozta. 644-ben panaszra járult elé Firuz, aki perzsa keresztény volt, s kérte, hogy csökkentsék adóját. Omár közölte, hogy az adó megállapítása mindenkire egyformán kötelező jelleggel történt, s nem kivételezhet senkivel sem. Másnap, mikor Omár a mecsetbe ment, Firuz a tőrével halálosan megsebesítette. Amr ibn al Asz 639-ben tört be Egyiptomba Palesztinából körülbelül négyezer fős, viszonylag kis létszámú sereggel. Memphis elhúzódó ostroma alatt alapította meg Fusztát nevű katonai táborát, ebből alakult ki a meghódított Egyiptom fővárosa. Memphis eleste után elfoglalták Egyiptom legnagyobb városát, Alexandriát is (642). Az egyiptomi koptok a muszlimok vallási toleranciáját felismerve, nem támogatták a bizánciakat, hanem a hódítókat segítették. Amr ibn al Asz egyébként újból kiásatta a Vörös tengert és a Nílust összekötő több, mint egy évezrede betemetett csatornát is. Ezen a csatornán újból megindult a hajózás. A hadjáratok Perzsiában is sikeresek voltak, nehéz csaták árán (az un. hídcsaták), átkeltek az Eufráteszen és a muzulmánok elfoglalták a Tigris keleti partján fekvő perzsa szasszanida fővárost, Ktesziphont. Jazdagird, az utolsó szasszanida uralkodó Ekbata városába menekült. A harc még öt évig tartott, azonban a 642. Évben a nehávendi csatában megsemmisült az utolsó perzsa szasszanida sereg is, III Jazgarid is meghalt. A muszlimok itt is saját katonai városokat alapítottak, Bászra és Kúfa, valamint Siráz néven. Bászra akkor a Shatt el Arab folyó torkolatánál feküdt, azonban mára a folyó hordaléka által száz kilométerre fekszik a tengertől. Perzsia volt az első olyan ország, melyet nem arab népek lakták, de az iszlamizáció itt is gyorsan elindult. Úgy tűnik, hogy a moszlim uralom alá hajtott népek viszonylag könnyen átvették az iszlám vallást, egyszerű hitvallásával és pontosan körülírt kötelességeivel. Omár halálos ágyán egy kalifa választógyűlést hívott össze, mely a Próféta (bálk) hat legmegbecsültebb társaiból állt össze. Ezek voltak: Abd Al Rahman, Ali, Oszmán, Talha, Zubair és Saad ibn Vakkas. Ez a hat fő egyúttal jelöltje is volt a kalifa címnek, így végül Omár szavazata döntött utódjáról. Igazából csak két komoly jelölt lehetett a hat főből: Ali és Oszmán. Oszmán ekkor már hetven éves volt ugyan. Áisha már apja, Abu Bakr megválasztásakor is Ali kalifasága ellen lépett fel, s most is igyekezett a döntésben lévőket befolyásolni apja érdekében, így végül Omár Oszmánt jelölte utódnak. Buhari szerint Omár Oszmánt végrendeletében figyelmeztette, hogy védje meg továbbra is a Könyv Népeit, tartsa meg a velük kötött szövetséget, s „hogy fegyverrel is oltalmazza azok ellen, akik őket bántják. Kötelességet pedig ne rójon ki rájuk, csak amit elbírnak.” Omárt a Medinai Prófétai Nagymecsetben temették el, oda, ahová Mohamedet (bálk), lányát, Fátimét és Abu Bakrot helyezték végső nyugalomra. Oszmán kalifa egy igen jó szívű és buzgó muszlim volt, azonban a jó szívét kihasználva rokonai gyakran befolyásolták döntéseiben. Rokonát, Muawiját kinevezte Szíria helytartójának, bár az is igaz, hogy Muavija igen jó szervező és hadvezéri képességekkel megáldott férfi volt. De ezt nehezen viselték el az iszlám demokráciáját gyakorló moszlimok, s ez, valamint a választás reá nem kedvező végkifejlete Alinak sem tetszett. Ali már harmadszorra került hátrányba, pedig a Próféta (bálk) legrégebbi híve, barátja és rokona is volt. (Unokatestvére és veje is volt Mohamednek /bálk/, valamint együtt töltötték nagyapjuknál ifjúkorukat.) Oszmán idejében megszilárdultak Omár hódításai, valamint mind újabb területeket vontak katonai ellenőrzésük alá a moszlimok. Oszmán véglegesítette a Koránt a mai formájában, s semmi más nem is, de ez felülírhatatlan érdeme. Viszont Oszmán alatt kezdődött el családjának, nemzetségének, az Omajjádok felemelkedése., Sokszor az ő érdekeik fontosabbak voltak, mint a vallásos viszonyok. Oszmán egyébként jámbor muszlim volt, sokat olvasta a Koránt, a legenda szerint orgyilkosai is éppen a Korán olvasása közben ölték meg. Mohamed ibn Abu Bakr vezette lázadó csoport ölte meg 656 júniusában az akkor nyolcvankét éves agg kalifát. Ő volt az iszlám harmadik követője, őt csak Khadidzsa és Ali előzte meg az iszlám felvételében. Oszmán halála után az „Oszmán párt” azonnal szervezkedni kezdett, s meg akarta akadályozni, hogy Ali kalifa lehessen. Elkezdték a gyűlölködést és a pletykálkodást, hogy Ali felelős Oszmán meggyilkolásáért. A háttérben ezeket az erőket Muawija és klánja támogatta, de Ali kalifává választását Áisha sem támogatta.

3

Ali ez idáig minden megválasztott kalifának hűséget esküdött, ami igen fontos volt az őt megelőző uralkodók számára, hiszen Ali a legközelebbi rokona volt a Prófétának (bálk). „Ahlul Bajt”-nak nevezték a Próféta (bálk), Abbasz, Mohamed (bálk) nagybátyja, Fátima, Ali és fiai Hasszán és Husszein családi együttesét. Végül is Alit kalifának választották meg, de a választás rögtön ellenségeket is szerzett Ali számára, akik nem ismerték el a méltóságát. Ezek között Muáwija volt a leghatalmasabb, mit szíriai helytartónak és hadvezérnek, a rendelkezésére állt egy százezres haderő is. Muáwija Oszmán másod unokatestvére volt, s hiába volt eltiltva a vérbosszútól a muszlim vallású egyén, de ez az arab hagyomány még a gyakorlatban sokfelé élt, illetve újjáéledt. Továbbá Áisha is az ellenség táborát gyarapította, valamint az Omár által még annak idején kinevezett kalifa választó bizottság tagjai is, mivel esélyt láttak, hogy megszerezhetik e méltóságot Ali ellenében. De Ali ellen fordult Omár kalifa fia is, Abdullah. Az elégedetlenkedők élére végül is Áisha ált (Áisha mindig ellenszenvvel viseltetett Ali iránt), s a lázadók Bászrába mentek, s ott kezdtek el szervezkedni a kalifa ellen. Ali erre áttette Medinából a székhelyét az Omár által alapított iraki Kúfába. Ali mindent megtett, hogy megegyezzen az ellenfeleivel, hiszen a Próféta (bálk) határozottan tiltotta az igazhívők fegyveres harcát. Az első muszlimok muszlimok elleni ütközet az un. tevék csatája volt, amikor Khoreyba település mellett Ali kalifa vezette muszlim sereg megüközött az ellene felvonuló, Aisha vezette moszlim csapattal. Ali győzött, több főellenfele elesett az ütközetben, így Talha és Zubair is. Aishát fogságba ejtették, s csak azzal a feltétellel engedte Ali szabadon, hogy Medinába visszavonul és felhagy az ellenségeskedéssel. E csatában történt, hogy Ali kalifa seregében sok nem arab származású muszlim is szolgált, ami első volt az iszlám történetében, mivel eddig főleg arab származású muszlimok harcoltak a kalifák seregében. Íme egy történet: Ali a csatában elvesztette a pajzsát, ami később egy zsidó kezében látott meg újra. Visszakövetelte, de a zsidó a pajzsot sajátjának tüntette fel. Ezután a kádi (bíró) elé mentek. A bíró, mivel Ali nem tudott hitelt érdemlő tanút állítani igaza mellé, (Hasszán fia tanúságát nem fogadta el a kádi), a pajzsot a zsidónak ítélte. Erre a zsidó így szólalt meg: „A kalifa velem a saját bírója elé jött, aki az uralkodó kárára döntötte el a peres ügyet, a kalifa belenyugodott a döntésbe. Valóban a te pajzsod, ó kalifa, én pedig most tanúskodom, hogy nincsenek istenek, csak Allah és Mohamed az Ő prófétája.” A pajzsot Ali átengedte az újdonsült muszlimnak, s gazdagon megajándékozta. A zsidóból muszlimmá lett férfi két évvel később Ali oldalán harcolva esett el a sziffini ütközetben. Ali ezután Muawijja ellen fordult, aki sokkal erősebb ellenfél volt, mint az Aisha vezette csapatok. Muawijja nem akart meghódolni Ali előtt, sőt rokona gyilkosának tekintette Alit, s ezt terjesztette a birodalomban. Ali és Muawijja seregei 658-ban, a Sziffin patak völgyében találkozott. Ali követői azt hangoztatták, hogy Muawijja támogatói nem is muszlimok, hanem voltaképpen pogányok, hiszen a Próféta (bálk) családjának legértékesebb tagja ellen lázadtak fel, s tevékenységüket még olyan pogány eszme irányítja, mint a vérbosszú. Ali seregében nagyszámú koránolvasó volt, akik kívülről tudták a Koránt, s igen jó hívők voltak. Az ő szemükben a törvény ellenségei ellen folyt a harc, hiszen az ellenség fellázadt a Próféta legközelebbi rokona ellen és a választott kalifa ellen is! A küzdelem három napig tartott, s Ali csapatai a győzelem előtt álltak, amikor Muáwijja tudva, hogy Ali harcosai mélyen vallásosak, cselhez folyamodott. Tudták, hogy a Szent Koránt Ali harcosai mennyire tisztelik, a lándzsáikra tűzték a Szent Iratot. A koránolvasók nem akarták sem szablyáikkal, sem más fegyvereikkel megsérteni a Korán lapjait, ezért Ali megkérték, hogy kössön fegyverszünetet, s a vita eldöntését bízza meg egy választott bíróság feladatául. Ali ráált a felkínált alkura, s ügyei intézésével Abu Musza al- Asarit bízta meg. Muawijja pedig Mr ibn Al-Ást, Egyiptom meghódítóját küldte a megbeszélt találkozóra. Abu Músza véleménye szerint a kalifát a népnek kell megválasztani, s ezt a véleményét Amr kihasználta, miszerint Ali „ügyvédje” sincs meggyőződve a kalifai cím jogosságáról, ezek szerint Muawijjatól sem lehet ezt elvárni. Ali seregének körülbelül hatoda nem értett egyet az egyezkedéssel, ezért kivonultak a táborából, s Kufába indultak. Jelszavuk az volt: „az ítélet egyedül Allahot illeti”.

4

A kivonulóknak elegük volt a két család, az Omajja és a Hásim család közötti vetélkedésből. Ők még azt sem tartották szükségszerűnek, hogy a kalifa egyáltalán a Qureis törzsből kerüljön ki. Véleményük szerint a kalifát a népnek kell választani, s azt, aki a legméltóbbra, s ha méltatlanná válna, le is lehessen váltani. Ezek voltak az un. kháridzsiták, azaz a kivonulók. A kháridzsiták Kufába menetnél megválasztották emberüket, Abdallah ibn Vahabot. Ezeknek a kháridzsitáknak a mai utódai az ibáditák, akik Ománban élnek, imámjuk a mindenkori ománi uralkodó. Ali abbahagyta a harcot Muáwijjával, s elsőnek az őt cserbenhagyó pártütőkkel akart leszámolni. 658-ban megütközött velük, s az egész vele szemben felvonuló 1800 kharidzsitát felkoncolták Ali katonái. Közben Muáwijja a hatalom megszerzésére készült, Mohamed ibn Abu Bakr egyiptomi helytartót Amr ibn Al-Ász elüldözte helyéről. Így nagyjából Ali hatalma csak Mezopotámiában és a mai Irán területén volt még szilárd. Közben a kháridzsiták, akik egyformán gyűlölték Alit és Muawijját is, mivel szerintük ők megosztották a muszlim egységet, összeesküvést szőttek. Megállapodtak, hogy egy időben egyszerre mérgezett tőrökkel leszúrják Muawijját, Alit és Amr ibn Al-Ászt is. A helyszínek Damaszkusz, Kúfa és Fusztát városok voltak. 661 január 22.-én a három orgyilkos akcióba lendült. A merényletek sikerrel jártak, azonban Muawijja és Amr kiheverték a sebesülésüket, Ali azonban belehalt Abdurrahman ibn Muldzsam tőrdöfésébe. Alit a Kúfa városa melletti Nadzsafban temették el. Ali hívei nem ismerték el Muawijja kalifaságát, hanem Hasszánt, illetve később Husszeint, Ali Fatimétől született fiúk jogait hangoztatták. Hasszán végül lemondott a kalifai címről, s Muáwijja tetemes évjáradékaiból élt élete végéig visszavonultan Medinában.

Az Omajjád dinasztia A Damaszkusz központú Omajjád dinasztia 661-től 750-ig uralkodott. A későbbi beszámolók az Omajjádokról mint arab „királyok”-ról, és nem mint igazi muszlim vallási vezetőkről beszélnek, bár lehetséges, hogy ez csak az abbászida propaganda eredménye Az Omajjádok erősen támaszkodtak arab csapataikra, és hangsúlyozták arab származásukat, birodalmukat pedig kelet és nyugat felé is kiterjesztették. Ragaszkodtak hozzá, hogy alattvalóik megtartsák a vallási törvényeket, de egyesek közülük fényűző életmódot folytattak, vadásztak, és bort ittak, amit az iszlám törvények tiltanak. A damaszkuszi Omajjád-mecset és sivatagi palotáik maradványai is tanúsítják a hivatalos- és magánélet közti különbséget, amely azonban nem kizárólag az Omajjádokra volt jellemző. A „jól vezetett kalifák” alatt a Mohamed (bálk) kori kicsiny moszlim közösség világbirodalommá nőtt. E birodalmat terjesztették tovább az Omajjádok az Atlanti óceántól az Indus völgyéig, Dél- Franciaországtól, Calabrián, Cipruson és Szicílián keresztül egészen az afrikai Núbiáig. Moawijját 661-ben Jeruzsálemben kiálltották ki kalifának, s ő a birodalom székhelyét, egykori kormányzóságának fővárosába, Damaszkuszba helyezte át. Muavijának behódolt egész Arábia, a Szent Városokkal együtt. Közben Medinában a lemondott volt kalifa, Ali fia, Hasszán is meghalt, elképzelhető, hogy megmérgezték. Muavija az akkor még döntően szír keresztényekre (kajsziták) és az ide Jemenből bevándorolt arabokra (kelbiták) támaszkodott. Damaszkuszt azért is választotta új fővárosul az első Omajjáda kalifa, mert a város körülbelül egyenlő távolságra feküdt a birodalom minden részétől. Muavija politikusként és szervezőként kiváló, zseniális ember volt. Politikai kifinomultságával érte el azt, hogy bázist teremtve maga körül, örökletes dinasztiát alapított meg. Muávija kortársai, akik egyben udvari költői, haszonélvezői is voltak, sorban gyártottak olyan „hagyományokat”, mely Ali családját, illetve közvetlen őseit járatták le, így Ali apjáról, Abu Tálibról is született „hagyomány”, miszerint a Próféta a Pokol tüzét jósolta meg neki. Tudjuk, hogy Moávija apja Abu Szufján a Próféta (bálk) elkeseredett ellenfele volt Mekka behódolásáig. Anyja, Hind az ohodi csata után nem éppen dicséretre méltó cselekedetet hajtott végre Hamza májának rágcsálásával. Moavija vezetette be Medinában azt a rendeletet Ali fia Hasszán halála után, hogy a pénteki nyilvános prédikáció részévé vált az Ali családjának átkozása. Ezt jóval később, II. Omár kalifa szüntette meg 717-ben.

5

Az arabok igen sokat adtak a származásra. Ezért kellett az örökös ellenfél családját lejáratni Moavijának, hogy a saját, nem teljesen szeplőtelen hírű felmenőit jobb színbe tüntethesse fel. Most lássuk, hogy mit tett a birodalma érdekében Moavija. Átvette a bizánciaktól a rendszeres postaszolgálatot. Féltestvére, Zijád leszámolt, mint Baszrai helytartó a kháridzsitákkal és a siítákkal is. Zijad fia, Obajdallah apja halála után, mint a helyébe lépő új kormányzó, fojtatta a keleti hódításokat. Átlépte a közép-ázsiai Amu Darja folyót, s Buharáig meghódította ezt a vidéket. Transzoxániának hívták e területet akkoriban, melynek további meghódítását Szaid folytatta. Elfoglalta Szamarkandot is, s csapatai elérték az Indus folyót, bár akkor még véglegesen nem sikerült lábukat ott megvetni. Amr ibn Al-Ász meghódította Ifrikijja provinciát, ami azt jelenti, hogy a birodalom Afrikában a mai Marokkó határáig terjedt a Földközi tenger déli partjain. 695-ben elfoglalták Khartagot, s megalapították Tuniszt, de előtte 670-ben Khairuánt, ami ma Afrikában az iszlám legszentebb helye. Okba ibn Nafi kezdte meg az észak afrikai berberek elleni harcot, s e harcok több évtizedekig elhúzódtak. Egészen addig, míg a berberek fel nem vették az iszlámot. De ez már nem Moavija alatt történt. Felállította a kalifátus első flottáját, melyet fia, Jazid vezetésére bízta. E hajóhad foglalta el 648-ban Ciprus szigetét, 654-ben szétverte a bizánci flottát Alexandria előtt. Szárazföldön és a tengeren egyaránt megtámadta Bizáncot, azonban az visszaverte a támadást. Így Muavija Kis-Ázsia egy részét kénytelen volt feladni. A következő Konstantinápoly elleni támadást már görögtűzzel verték vissza a bizánciak. A közigazgatást átszervezte, melybe a bizáncin kívül perzsa elemeket is átvett, felosztotta birodalmát alkirályságokra, szám szerint ötre (iraki, hedzsászi, al-dzsazirai, egyiptomi, ifrikijjai). Főhivatalnokait saját maga nevezte ki, erősen központosította államát. Az alkirályai teljhatalommal rendelkeztek, beszámolási kötelezettségük csak a kalifa felé volt. Az adókat is az alkirályok szedették be, s küldték az Omajjád központba. A hadsereget is átszervezte bizánci módra. Nevéhez fűződik egy politikai mondás, melyet az arabok igen jól ismernek: az un. Muávija távolságtartás. Ez azt jelenti: ha a másik fél-fogta cérnát az húzni kezdi, Muávija engedi, ellenben ha a másik fél engedi, Moavija húzza. Azaz, a közöttük lévő cérnaszál mindig feszes marad, sem elszakadni nem engedi, sem meglazulni. Moavija a lakosságot is négy elkülöníthető részre osztotta. A legfelsőbb osztályba sorolták az uralkodó arab moszlimokat, tehát akik már jó ideje felvették az iszlámot, s az Arab-félszigetről származtak, valamint előkelő volt a származásuk. Az alatta lévő osztályba a moszlim arab és nem arab származásúak voltak, őket nevezték a klienseknek. A harmadik osztályba kerültek az „ahlul kitáb”, azaz az egyistenhívő (keresztény, zsidó) vallású emberek. A negyedik osztály a rabszolgáké volt. Rabszolga viszont moszlim nem lehetett, ha az felvette az iszlámot, lehetőleg fel kellett szabadítani. Moávija pártolta a művészeteket, hiszen eléggé gazdag volt. Igen sok keresztény és zsidó tudós, költő, orvos alkotott udvarában. Államalkotó műve maradandó, hiszen alapjaira épült a későbbi minden iszlám kalifátus közigazgatása is. Muávija halála után (680) fia, Jazíd lett a kalifa. Még ebben az évben kitört Irak területén egy felkelés Ali fia, Husszein vezetésével, de hamar megbukott. Husszein halála az iraki Kerbalánál ugyanakkor a síitizmus kezdetét is jelöli (síat Ali: Ali pártja). A síiták az elesett harcosokat mártírként tisztelték, és úgy gondolták, hogy igazi kalifa csak Ali családjából származhat, azaz a Próféta leszármazottait illeti meg mind a vallási, mind a világi vezetés a muszlimok fölött. Jazid állítólag részeges volt, s hogy mennyire nem érdekelte a vallása, az is mutatja, hogy nyíllal lövöldözött a Szent Korán lapjaira. ) A kalifai cím ezután a családban öröklődött, bár Jazíd két fia polgárháborút robbantott ki, amely 683-tól 684-ig tartott. 685-ben Abdal Malik (685-705) lett a kalifa, és megkezdte a kormányzat igazi megszervezését. A meghódított bizánciaktól és perzsáktól átvett közigazgatási rendszereken addig nem változtattak, és a görög, illetve a perzsa is megmaradt hivatalos nyelvként. Abdal Malik mindent központosított, az arabot tette meg a levelezés és a hivatalos feljegyzések nyelvének, és arab pénzt is veretett: az arany dinárt és az ezüst dirhemet. Az első időkben ugyanis bizánci és perzsa érméket használtak, majd később az érmék azon oldalára, ahol az idegen uralkodók arcképei voltak, Korán idézeteket verettek. Malik volt az első moszlim-arab uralkodó, aki saját pénzérmét veretett. Egységes pénzrendszert állítatott fel. A birodalom minden moszlim vallású etnikuma számára az ő uralkodása alatt kezdődtek meg az egyenlő jogok megadása. Jámborsága jeléül a kincstár pénzének egy részét az eredeti jeruzsálemi Sziklamecset felépítésére fordította. Sok ellenlábasa is volt, így ellenkalifa is, aki Abdallah ibn an-Zubair volt. Közben kibontakozott az újbóli kháridzsita lázadás és az un. Mukhtár féle mozgalom, mely Husszein imám meggyilkolását szerette volna megbosszulni, s vezetőjévé Ali

6

egyik fiát, aki Hanifijétől származott, Mohamedet választották. Abdal Málik két tehetséges hadvezérével indult Mukhtár ellen, s az csellel leverte a kalifa seregét. 687-ben viszont, mivel szinte minden erő a siíták ellen küzdött, Kufát elfoglalva, legyőzték Mukhtár seregét, Kufa városát elfoglalták, maga Mukhtár is elesett a falakon. Maliknak meg kellett ostromolnia magát Mekkát is, s az ostrom alatt nagy kárt szenvedett a Kába is. 690-re sikerült a birodalmat egységesítenie. Legkegyetlenebb helytartója Haddzsádzs, akinek Baszra volt a központja, irgalmatlanul felszámolt minden alida, vagy kháridzsita mozgalmat, felkelési próbálkozást. Maguk az arabok is az arab történelem legkegyetlenebb zsarnokának nevezik Haddzsádzsot. A kalifa az egységes birodalom megteremtése után két testvérével visszafoglaltatta a bizánciaktól Örményországot, a Fekete tenger délkeleti vidékét, valamint az ideiglenesen bizánci kézre került Ifrikijját is. Málik alatt indult meg újból a harc a nyugat afrikai berber törzsek ellen, akik eddigi területeik, függetlenségük elvesztésébe nem akartak belenyugodni. A 680-as években tört ki a felkelésük egy Káhina nevű berber prófétanő vezetésével az iszlám és arab uralom ellen. Az egyiptomi alkirály Hasszan ibn an-Numán nevű hadvezért küldte a berberek ellen, akikkel igen nehéz dolga akadt. A berberek legyőzték a muszlim arab seregeket, végül is Káhina halála oldotta meg a problémát, aki mielőtt meghalt, gyermekeit Hasszán hadvezérhez küldte, hogy azok az iszlámot felvegyék. Végül a berberek csatlakoztak az arabokhoz, a nem muszlimok az iszlám útjára léptek, s az arabokat segítve folytatták a hódításokat. Eljutottak az Atlanti óceánig, meghódítva teljes Numídiát, Mauritániát, Malit. Malik létrehozta a birodalom kémszervezetét, a postai szolgálatot és a postahivatalokat újjászervezte, kiterjesztette az újonnan meghódított területekre. Az ő uralma alatt jutottak el, véglegesen megvetve lábukat a moszlim csapatok, az Indus folyóhoz. Rendőrséget állíttatott fel, melynek vezetője egyúttal a testőrségének a parancsnoka is volt. Minden nagyvárosnak külön rendőrsége volt, mely az erkölcsök és a piacok védelmét kapták feladatul. Abdal Malik fia, Valíd (ur. 705-715) még jobban kitolta a birodalom határait, így az iszlám keleten egészen Indiáig eljutott, meghódítva Kashmír és Pandzsáb tartományokat, nyugaton pedig a moszlim erők Spanyolország déli részéről kiindulva a félsziget nagy részét elfoglalták. Északon Közép-Ázsiában hódítottak meg új területeket (Fergána). A Talasz folyónál tönkreverik a kínai császár hadait, s ezzel Kasgar is moszlim uralom alá kerül (ma Kína része). 707-ben a Kazár Birodalom ellen harcolva, meghódítják a Kaukázus északi lábánál, a Kaszpi-tenger partján lévő Derbentet is. I. Valid fia, Abbasz Bizánctól a kis-ázsiai Kilikiát hódítja el. 711 áprilisában, a Tarek nevű felszabadított berber rabszolga vezetésével mintegy ötezer moszlim harcos (berberek és arabok) kel át az Afrikát Hispániától elválasztó keskeny tengerszoroson. Tábort ütnek a partra szállás helyén, s ezt elnevezik Dzsebel al-Tariknak, vagyis Tarik Hegyének, azaz Gibraltárnak. A moszlim sereg a polgárháború dúlta Ibér félszigetre Ceuta volt grófjának a hívására érkezik támogatás céljából. A gótok kemény elnyomásban részesítették Hispánia lakóit, s a moszlim hódítást felszabadításként élték meg. Az arabberber csapatok a Guadalquivir folyó mentén nyomultak előre, melynek völgye a hegyes vidéken jó hadi útvonalnak számít. Hispánia és a gót uralom sorsa a Jerez de la Frontera melleti 8 napos csatában pecsételődik meg. Roderik herceg vereséget szenved, s elkezdődik egy közel háromnegyed évezredes moszlim uralom a félszigeten. Ennek az uralomnak az emlékeit csodálhatjuk meg ma Granadában, Sevillában, Cordobában is. Olyan civilizáció jött itt létre, mely párját ritkítja a történelemben. Együtt alkottak a moszlimok, keresztények, zsidók a legteljesebb békében és harmóniában. Spanyolország barokk, komor kereszténységével, kirívó ellentéteivel, fényekben és árnyékokban oly gazdag természetével őrzi kitörölhetetlenül annak a hét évszázadnak az emlékeit, amikor az iszlám-arab világ gyöngyszeme volt. E földön a moszlim hódítás nem vezetett a mezőgazdaságban hanyatláshoz, mint a többi keleti országban. A nomádok ugyanis csak elenyésző számban tudtak nyájaikkal átkelni a Gibraltári szoroson. Ez megmentette Hispániát attól, hogy kopár sivataggá változzon. Ezzel szemben a nagy földbirtokok feldarabolása, az ésszerű iszlám-arab közigazgatás intézkedései olyan új mezőgazdasági termények meghonosítására adtak alkalmat, mint a rizs, a cukornád és a datolya. Itt éltek és alkottak többek között olyan híres tudósok a későbbi századokban, mint Ibn Rusd és Ibn Sziná, akit az európaiak Avicenna néven ismertek meg. Itt az Ibér félszigeten alakult ki a későbbiekben a csodás mór művészet, amelyből a gótikus építészet is ihletet merített. 732-ben a birodalom elérte északi irányú kiterjedése határát, amikor Nagy Károly nagyapja, Martel Károly frank uralkodó (ur. 715-741) Poitiers mellett megverte a moszlim erőket.

7

Ez a frank győzelem lélektanilag fontos volt az akkori barbár Európa számára, hiszen már-már a kereszténység végső elsöprését látták az iszlám előrenyomulásában. Ez a győzelem később a lovagi epika egyik forrása lett. Itt talált magára a barbár Európa, s ettől kezdve érdeklődően figyelt a moszlim tudományok felé. Ám megállapíthatjuk, hogy a poitersi csata moszlim győzelem esetén sem jelentett volna lényeges változást a korabeli politikai viszonyokban. Az arabok nem tűzhették ki célul a Hispánia feletti területek tartós meghódítását. Ám így is Dél-Franciaország több évtizedre tartós moszlim uralom alá került. Monpelié környékén a régi vízi malmokat a mai napig a szerecsenek malmainak hívják. A bizánci birodalom még mindig erős volt, és bár Szulejmán uralkodása (715-717) alatt expedíció is indult Konstantinápoly elfoglalására, a vállalkozás sikertelen volt, ami negatívan hatott a kalifátus presztízsére. Az erős arab hajóhadat ismét csak a görögtűz bevetésével tudták visszaverni a falak alól. Sajnálatos módon Szulejmán is mértéktelenül fogyasztott bort, s a korabeli források szerint ritkán volt józan. Sok vélemény szerint Szulejmán utóda, Omar ibn Abdal-Azíz (ur. 717-720) volt az „egyetlen igaz Omajjád kalifa”, de jámborsága és az arabok iránti elfogultsága következtében száműzte a dhimmiket az adminisztratív posztokról (bár az amszárokba, a helyőrségi városokba nem arabokat is beengedett), és megemelte a Szírián kívül állomásozó arab katonák fizetését. E rendelkezései meggyengítették a kincstárat. A dhimmik mellett a maválík osztálya is létezett – ebbe a nem arab származású, vagy arab törzsekhez nem csatlakozott muzulmánok tartoztak. Abdal-Azíz uralma alatt a maválíknak hátrányos gazdasági és szociális megkülönböztetésben volt részük, így elégedetlenségük folytán ők is potenciális fenyegetést jelentettek a társadalom stabilitására. Sok muszlim történetíró nevezi II. Omárt az ötödik jól vezetést alkalmazó kalifának. Ő tiltotta meg a pénteki istentisztelet alkalmával törvénnyé emelt Alidák átkozását! A történelmi források ez idő tájt tesznek először említést a szúfikról Az aszketicizmus részben egy korábbi hagyomány folytatása volt – például a Sivatagi Atyák IV. századból származó hagyományáé – részben pedig a buzgó moszlimok reakciója számos, magát muszlimnak nevező szomszédjuk gazdagságára és világiasságára. A hadísz a próféta szegénységéről és egyszerű életmódjáról is tudósított, a Korán figyelmeztetései pedig egyértelműek voltak. A moszlimok (a IX. században) meghódították Szicíliát, Calabria egy részét, és elözönlötték hadaikkal Málta és Szardínia szigeteit is. A hadjárat már az Abbasszidák után következett be, de most Dél-Európát egészbe véve vizsgáljuk. 827-ben a tunéziai aglabida emír a Szuszi ribat falai között gyűjtötte össze seregeit, s vezetőjükül nem egy harcedzett hadvezért nevezett ki, hanem a tudós Szinán Aszad Al-Furatot, aki a következő furcsa szavakat mondat a katonáinak, ahelyett, hogy vérontásra, vagy mártíromságra ösztönözte volna a harcosokat: „ Minden erőtökkel a tudományt szolgáljátok, gyűjtsetek belőle minnél többet…” E furcsa szavakkal vette kezdetét a szicíliai hadjárat. Szicíliában közel két évszázadig tartó arab uralom volt. Itt a moszlim hódítás után olyan gazdasági intézkedésekre került sor, mint Hispániában. Citrom és narancserdők vették körül a rizs és zöldségföldeket, behozták a datolyapálmát és a cukornádat, csakúgy, mint Hispániába. Szicília, mint Hispánia, a tudomány és a művészet terén a Földközi-tenger medencéjének az egyik legfejlettebb területe lett. Sok, mai szicíliai majorság, még mindig az arabok által bevezetett agrárreform értékeihez igazodik. Újból felhasználták az elfeledett hidraulikus szerkezeteket, mely a szél és a víz energiáit hasznosította. Az akkori Palermo narancsfáival és mecseteivel az arab világ egyik legfontosabb és legszebb városa volt. Marsalla, egy kikötőváros Szicíliában, arab neve van, melynek jelentése, Allah, azaz Isten kikötője. Szicíliában a moszlim uralmat egy északi nép, a normannok szüntették meg, Roger gróf vezetésével. Győzelmük után a magasabb rendű kultúra meghódította őket. Itt találkoztak a vikingek leszármazottai a beduinok örököseivel. Közös erővel egy új kultúrát hoztak létre. A győzők hagyták legyőzni magukat a legyőzöttek kultúrájától. A normann kultúrában alapvető szerepet játszott az arab nyelv, kultúra és művészet. A Palermo környékén épült normann kastélyok gyakran arab stílusban épültek, s arab nevük is volt. II. Frigyes (pedig akinek királyi udvarában egyaránt beszéltek latinul és arabul) különítette el a szicíliai Lucerába, egyfajta gettóba az utolsó szicíliai moszlimokat, ahol az Anjouk irtották ki őket 1300-ban. E vérfürdővel zárult az iszlám középkori jelenléte olasz földön. A Nyugat két ellentétes érzéssel viszonyult az iszlám világhoz. Egyrészt kérlelhetetlenül gyűlölte és katonailag harcolt ellene, másrészt csodálta és egyfajta titkos belső áhítattal vonzódott annak tudománya és kultúrája iránt. Az arab moszlim kalózok rajtaütéseitől és fosztogatásaitól rettegett a Földközi tenger nyugati és középső medencéje. A kalózkodás nagyobb veszélyt jelentett a Földközi tenger nyugati medencéjében, mint egy reguláris flotta. A mai napig a tenger megszentelésének katolikus keresztény szertartása olasz földön a régmúlt

8

emléket idézi A „semmiből” előtörtek a „pogányok” és végig sarcolták a partvidéket, sőt Rómát is sarcfizetésére kényszerítették. Ibn Khaldun, a nagy történetíró így ír: „A Bizánci Császár kivételével a keresztények egy szál deszkát sem úsztathatnak e tengeren.” A Földközi-tenger, amely az ókorban és a kora középkorban az akkori világ tengelye volt, mind inkább határ lett, amely két ellenséges világot választott el egymástól. A birodalom lassan túl nagyra nőtt ahhoz, hogy egy központból közigazgatásilag és politikailag irányítani lehessen; a következő kalifák nem voltak elég erősek ahhoz, hogy helytartóikat féken tudják tartani; a pénzügyek rosszul álltak; a maválík még a dhimmiknél is jobban fel voltak háborodva másodrendűségükön, Ali követői pedig egyik utódát akarták kalifának választani. Az utóbbi két tényező találkozott össze a Muhammad ibn Ali ibn al-Abbász, a próféta egyik nagybátyjának leszármazottja által vezetett felkelésben. A felkelést a szélsőséges síiták és a próféta vérvonalához hűséges moszlimok támogatták. Al-Abbász halála után a felkelés vezetője fia, Ibráhím lett, aki egy irakit, Abu Muszlimot küldött Khoraszánba, ahol a felkelés 747-ben ténylegesen megkezdődött. A kormányzat támogatói nem tudtak hathatósan ellenállni a felkelőknek, és a végső csatában az Omajjádokat végleg legyőzték. 750-ben Ibrahim bátyját, az asz-Szaffáh (a vérontó) néven emlegetett Abu al-Abbászt választották meg kalifának. Az ezt követő ötszáz évben a kalifátus központja Irak lett, a birodalomban pedig már nem az arab túlsúly érvényesült. A csatát túlélő Omajjádokat később mind meggyilkolták, egyetlen kivétellel: Abdar Rahmán Spanyolországba (Andalúziába) szökött, és Cordobában Omajjád kalifátust alapított, amely 1031-ig állt fenn. A tartományt III. Abdar Rahmán (912-961) nyilvánította kalifátusnak. A késői VIII. századból származó Cordobai Nagymecset máig tanúskodik hatalmukról, kultúrájukról és befolyásukról.

9

Az iszlám Indiában A muszlimok a korai hódítások korszakában jutottak el Indiába is. Az iraki kormányzó által indított sereg 711712-ben megtámadta és elfoglalta az Indus deltájánál fekvő Szindh tartományt. Az új területen az arabok kisebb, független dinasztiákat alapítottak, és néhány helyi törzs felvette a z iszlám vallást. A támadó muszlimok elleni harc központja kezdetben az indiai Chittor városa volt, melyet több más várossal együtt, a legendás indiai harcosok, a radzsputok uraltak. (Ma is Radzsasztánnak nevezik ezt az indiai szövetségi államot.) A radzsputok számára a fegyveres harc szent dolognak számított, íratlan lovagi kódexük szerint a legméltóbb harci eszköz a kard volt számukra. Radzsasztán városainak, várainak falai tartották fel a moszlim hódítók seregeit, s Chittor falai közzé Ala ud Din szultán volt, aki közel tíz évig tartó ostrom után behatolt. Elfogyott az ostrom alatt a víz és az élelmiszer, a radzsput nők öngyilkosok lettek, a harcosok pedig a dicső halált választva a támadó moszlim seregek közzé rohantak. Ezzel a fegyverténnyel tulajdonképpen megszűnt a számottevő fegyveres ellenállás Indiában a moszlim hódítok ellen. Az Indiába irányuló támadások minden esetben a Khyber szoroson át vezetett, s Ghazni városa volt a hódítók, rablóhadjáratok kiindulópontja. A szomszédos Afganisztánból a moszlim Ghaznavidák legtehetségesebb uralkodójuk, Mahmud (998-1030) 999 és 1027 között szinte évente tört be India területére. Mahmud a rablóhadjáratokról nem csak hatalmas mennyiségű hadizsákmányt, de indiai költőket és más művészeket is hozott magával. A Ghaznavidák uralmát a Ghúridák döntötték meg, akik szintén gyakran betörtek Észak-Indiába, és egészen a Gangeszig eljutottak. A késői XII. században Észak-India helyi uralkodója függetlenítette magát a központi hatalomtól, és a XIII. század elején Delhi uralkodói, hatalmuk s függetlenségük jeleként felvették a szultán címet 1241-ben a mongolok lerohanták Pandzsábot, de a szultanátus talpra állt, visszaverte őket, és a moszlim hatalom tovább terjedt déli irányba a Dekkánon keresztül. Számos szultanátus létezett egymás mellett, többek között a bengáli, a kasmíri, a gudzsaráti és a dzsaunpuri. 1320-ban Delhiben a Tughluk-dinasztia jutott hatalomra. Muhammad ibn Tughluk (ur. 1325-1351) ulemá kat, vallástudósokat és szent embereket küldött a szomszédos területekre, hogy előkészítsék az iszlám útját. A térítésben nem erőszakra támaszkodtak, sokkal inkább az iszlám egyetemessége hatott azokra, akik elégedetlenek voltak a kasztrendszerrel. Ugyanakkor sokan vették fel a z iszlám vallást a csistí szúfi rend hatására, amelyet a XII. század végén alapítottak Indiában, és a Végtelen megközelítéséhez nagyra tartotta a tanulást, az elmélkedést, és különösen a zenét és a vallásos dalokat. Az indiai moszlim élet és társadalom alapját a maszdzsid ok (mecsetek), medreszék (vallási iskolák), és khanaká k ( szúfi rendek otthonául szolgáló házak) alkották. A delhi szultanátus névlegesen moszlim volt, bár az uralkodók hozzáállása a törvény nyílt figyelmen kívül hagyásától szigorú betartásáig változott. Muhammad ibn Tughluk fia, Fírúz erős szultán volt, és türelmet tanúsított a hinduk iránt. 1388-ban bekövetkezett halála után azonban a gyenge szultánok uralma a szultanátus széthullásához vezetett, amelyet aztán 1397-1398-ban Timur Lenk és mongol csapatai támadtak meg. Delhi elesett, de Timur ekkor visszatért északra. Egyik utóda, Bábur volt az, aki 1526-ban véglegesen elfoglalta a szultanátust, feldúlta, elfoglalta Delhit és Agrát, és további hódításai következtében egész Észak-India ura lett. Nem csak katona, de művelt ember is volt. Őt 1530-ban fia, Humájún követte a trónon, 1556-ban pedig unokája, Akbar, a mogul dinasztia igazi megalapítója. Akbar uralkodását a mogul birodalom aranykoraként emlegetik: a birodalom területe növekedett, mert Akbar elfoglalta az északra fekvő Kasmírt és Beludzsisztánt, és a délre fekvő Dekkánt. Bár eredetileg buzgó muszlim volt, toleráns volt a helyi vallással szemben, és fogékony tanai iránt. Megszüntette a hindukra kivetett fejadót, és fő pénzügyi tanácsadója is hindu volt, a kormányzati feljegyzések pedig perzsa nyelven íródtak. Mindez a nem moszlim hatások iránti nyíltságát és elfogadó magatartását mutatja. Városa, FatehpurSikri vallási viták helyszíne volt, és egy új stílusú monoteista vallást is alapított, mely különböző vallások elemeit egyesítette, és az Isteni Hit (Dín-e Iláhí) nevet kapta. (Ez a hit Akbar halálával megszűnt.) Akbar 1605-ben bekövetkezett halála után 1628-ig fia, Dzsahángír uralkodott, majd őt Dzsahán sah (1628-58), az agrai Taj Mahal építtetője követte. (Felesége, Mumtaz Mahal síremléke lett ez az impozáns és csodálatos építmény, aki gyermeke szülésébe halt bele.) Fia, Aurangzeb 1658-ban került trónra. Szigorú moszlim lévén felújította a hindukra kivetett fejadót, és néhány hindu templomot le is romboltatott. Uralma alatt folyamatos volt a nyugtalanság és a harc, az uralkodó pedig saját hadjáratait vezette. Halála (1707) után fia, Muazzam került hatalomra, és Bahádur sah néven uralkodott. A birodalom gyengülni kezdett, és 1738-ban az afganisztáni Nádir sah támadásainak volt kitéve. A hinduk fokozatosan egyre nagyobb hatalomra és befolyásra tettek szert, és a britek és más európaiak is egyre erősödtek. 1858-ban az utolsó mogul uralkodót megfosztották trónjától azzal a

10

váddal, hogy támogatta a szipojlázadást, más néven az indiai felkelést, India pedig angol uralom alá került. Már nem az iszlám volt az uralkodó vallás, és gyakran konfliktusba került a hinduizmussal. A brit uralom megszűntével, (1947) az angolok vallási alapon két államra osztották az Indiai szubkontinenst, a moszlim Pakisztánra és a hindu Indiára. Később Pakisztánból elszakadt az un. Kelet-Pakisztán, s Banglades néven (1971) új államként jelent meg a történelem színpadán. Hiába volt a megosztás és az azt követő kölcsönös moszlim-hindu népvándorlás, ma is milliós nagyságrendekben élnek moszlimok Indiában (nagyjából kb. 50millióan), Pakisztánban viszont már jóval kevesebb hindu él. E volt gyarmattartói „trükk” eredményeképpen eszkalálódhatott a kashmiri konfliktus, ahol a moszlimok élnek többségben, s mégis Indiához tartozik területük jó része

____________________________________________________________________

Az Abbászida dinasztia 754-ben, négy évvel asz-Szaffáh győzelme után testvére, al-Manszúr (úr. 750-754) Madinát asz-Szalám (a béke városa) néven megalapította Bagdadot a Tigris és az Eufrátesz folyók között. A birodalom központja így egy olyan kereskedelmi és mezőgazdasági területen feküdt, amely a babiloni és asszíriai birodalmak öröksége volt. Bagdad építése négy évig tartott, közel 100ezer ember építette a birodalom minden részéből, a hivatalos neve pedig Dar es-Salam lett. Tööb nagymecsetet építettek, valamint a kalifának palotákat, az egyiket az „örökkévalóság Palotájának” nevezték el, melynek kertjét a Paradicsom kertjéhez igyekeztek hasonlóvá tenni.A perzsák közelsége miatt, a perzsa kulturális, ideológiai hatások megjelentek Bagdadban. A perzsáktól vették át később a nagyvezíri intézményt is (itt jelent meg a Barmak család, mely a vezírséget dinasztiaként örökölte a későbbiekben). Az Abbaszidák is arabok voltak, s a Próféta (bálk) nagybátyjától Abbasz ibn Abdul Muttalibtól származtatták magukat. E család is a Próféta (bálk) rokonsága volt, de nem Alida, azaz nem Ali kalifa-imám leszármazottai közül kerültek ki a későbbi Abbászidák. Ugyanakkor az Abbaszidák ügyes propagandájukkal sokáig támogatókat találtak Ali követői közül. Az Ommajádok elleni harcokat Muszlim vezette, aki a kelbiták egy részét is maga mellé tudta állítani. Ezzel a jellegzetes és érthető geneológiai megalapozással adtak nyomatékot uralmi törekvéseiknek. Céljaik elérésében azonban – hogy megdöntsék az Omajjdádok uralmát- kénytelenek voltak olyan erőkre támaszkodni, amelyek szembe szálltak a hatalmat monopolizáló arab uralommal. Fekete zászlajuk alatt egyesültek rövid ideig mindazok az elégedetlenkedő elemek, amelyek a damaszkuszi Omajjád ellenzékét képviselték. (Felhasználták a Prófétának (bálk) tulajdonított mondást: „Horaszánból fekete zászlókkal előbukkannak majd a hívek, élükön a Mahdival”) Főképpen az iráni áttértek támogatása biztosította a vállalkozás sikerét. Ugyanis az Abbaszida propaganda termékeny talajra talált e régi kultúrájú és nagy történelmi múlttal rendelkező nép köreiben. Ám az Abbaszidák elfelejtették ígéreteiket, még az Omajjádok törzsfői közvetlensége sem jellemezte uralmukat. Udvartartásuk még fényűzőbb, még cifrább volt, mint az Omajjádoké, viszont ők már jobban vigyáztak a vallásos látszatra. A közigazgatás erős perzsa jelleget vett fel, és már a hadsereg nagy része sem arabokból állt – gerincét már nem besorozott katonák, hanem zsoldosok alkották, így időnként túl nagy erőre is szert tett. Hűséges és erős hadseregre mindenképpen szükség volt a gyakori felkelések leverésére, vezették azokat trónkövetelők, vagy, még gyakrabban, a fekete rabszolgák (zandzs) ellen, akik 869 és 883 között komoly fenyegetést jelentettek, és még Bászrát is elfoglalták, mielőtt legyőzték volna őket. A zandzs felkelésnél veszélyesebb volt az Abbasszida kalifátus részére az. un. karmatiak mozgalma. Hamdan Karmat vezette, siíta messianisztikus és kommunisztikus tanokat hirdettek. Mekka környékén szerveződtek, s a várost és környékét évekig hatalmukban tartották. Oly elvakultak voltak, hogy megpróbálták a fekete Kába követ is széttörni. A követ később újból egy

11

Abbászida kalifa összeállította, ezüst keretbe foglaltatta, s egy szilánkját bagdadi palotájának küszöbébe építette, hogy a hozzá látogató kénytelen legyen minden alkalommal a palotájának küszöbénél leborulni. (A Kába kő ezüst foglalata a mai napig körbefogja egyfajta tölcsérként a követ.) Bagdad egy hatalmas kereskedőbirodalom központja volt – a kalmárok a messzi északra, így Skandináviába, illetve Indiába és Kínába is eljutottak. A luxuscikkek biztosították a jólétet, de nyersanyagban és élelemben sem volt hiány. Az ősi civilizációkhoz hasonlóan az öntözéses földművelés hatalmas földterületek megművelését tette lehetővé; de, mint oly gyakran, a munkások szegények maradtak, míg munkáltatóik és a földbirtokosok meggazdagodtak. A kalifátus történetében először történt meg, hogy a kalifátus nem volt azonos az iszlámmal, ugyanis az umma iszlamijja több térsége (főleg a peremterületeken) nem ismerte el az új kalifát. Új muszlim államok, dinasztiák születtek. A következő Abbaszida kalifa, Abu Dzsáfár Al Manszúr (754-775) volt aki valójában megalapította az Abbaszida dinasztiát. Következő 35 Abbaszida kalifa az ő egyenes ági leszármazottja volt. Az Abbászida kalifák közül alighanem az Ezeregyéjszaka meséiből ismerős Hárun ar-Rasíd (ur. 786-809) a legismertebb. Őt Jahja ibn Khalid ibn Barmak nevelte, s fia, Dzsáfár lett később a nagyvezére. Dzsáfár bőkezű volt, jó mecénása a kultúrának, mely bőkezűségét legendák és szinonima is megörökítette. Itt élt és alkotott az akkori iszlám kelet költőóriása, Abu Nuvász is. DE erre a korra jellemző, hogy pl. al-Balaúszi nevű csillagász, megállapította, hogy a Föld gömbölyű (Kolombusz Kristóf erre hivatkozva akart Indiába eljutni a Föld megkerülésével). A tudomány fejlődött, így a matematika, a kémia, a csillagászat (a Hidzsra év kiszámítása, a Mekka felé való imádkozás irányának pontos tájolása, a napi imák idejének pontos meghatározás miatt) és a hajózás is. Az indiai számokat arab számként átvette Európa, s más felfedezést, újítást is. A kémia szó például az al-kímia szóból érkezett hozzánk. De a horoszkópkészítés és az „aranycsinálás” is fontos volt ezekben az időkben. Ez a fél évszázad minden bizonnyal összességében az iszlám legfényesebb időszaka lehetett. A Barmakida nagyvezíri család végül is csak 100 évig ügyelte a birodalom közigazgatását, mivel egy későbbi Abbaszida kalifa a családot kivégeztette és vagyonukat elkoboztatta Harún ar Rasid halála után polgárháború tört ki fiai között; Mámún győzött, és uralkodása (813-833) alatt a birodalom tovább virágzott. Érdekes momentum, hogy Harun ar Rasid szövetségese volt Nagy Károlynak, de együttesen sem tudták megingatni az ommajádok Cordobai kalifátusát. Bagdad és a birodalom végül is Harun ar Rasid és Mammun nevű fia alatt élte fénykorát, utána bekövetkezett a lassú hanyatlás. Az Abbassídák alatt a zsidóknak kivételezett helyzet jutott, például Bagdadban rabbi iskolákat, zsinagógákat is építettek, s a főrabbit megkülönböztetett tisztelet övezte. Sok keresztény és zsidó lett fontos nagy állami tisztség betöltője, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt némely kalifa, aki kemény korlátozó intézkedéseket (pl. öltözködési szabályok, megkülönböztető jelek használata, tilalmak, stb.) hozott ellenük. De ezek csak pár évig tartottak, s minden visszatért a régi mederbe. Ugyanakkor a külső és belső feszültségek is lassan láthatóvá váltak, a helyi uralkodók pedig egyre önállóbbak lettek, néhányan saját dinasztiát is alapítottak, a kalifa fensőbbségét pedig csak névlegesen ismerték el. Spanyolországban az Omajjádok már önálló emír ek voltak, III. Abdar Rahmán pedig 928-ban Cordobában kalifává kiáltotta ki magát. A IX. században félig önállóvá vált többek között Egyiptom helytartója, Ahmad ibn Túlún és utódai, Perzsiában pedig a Táhiridák, Számánidák és a Szaffáridák. Az ezt követő században a perzsa Bújida család elfoglalta Bagdadot, és átvette az igazi hatalmat a kalifától, az XI. században pedig a szeldzsuk törökök vették át helyüket. Az Abbasszída kalifák csak névleges vezetők maradtak, a tényleges hatalmat mások gyakorolták. Bagdadi uralmukat a Hülegü vezette mongolok felperzselték. Hülegü Dzsingisz kán egyenes ági Perzsiában felvették az iszlám siíta un. tizenkettes Közép-Ázsiát teljesen kivonták a birodalomból, dinasztiákkal az élükön.

inváziója söpörte el 1258-ban, mikor a várost teljesen leszármazottja volt. Kései utódai, az Ilkánok dinasztiája, változatát, s dinasztiát alapítottak. A török-mongol seregek új kánságok, szultánságok születtek, újabb és újabb

A korabeli történetírók szerint, mikor Bagdadot elfoglalták a mongolok, a Tigris folyó fekete színű volt a könyvtárakban talált kéziratok hamujától. Al Muttaszim Abbaszida kalifát Hülegü kivégeztette, több rokonával

12

együtt, de sokan megmenekültek, egyiküket végül Bajbarsz hadvezér, (az Ain Dzsáluti győzelmes hadvezér a mongolok fölött) későbbi egyiptomi uralkodó menekítette meg. A megmenekített Abbaszidát hatalmas ceremóniával beiktatták kalifának, utódai 250 éven át bírták ezt a címet. Az utolsó Abbaszida 1543-ban halt meg Isztambulban, utódai az Oszmánok voltak, mint az iszlám kalifái. Ebben az időszakban már véglegesen megszűnt az iszlám politikai-gazdasági egysége, a volt birodalom darabokban hevert, különböző dinasztiák uralma alatt. Egyiptom és Palesztina meghódítása a mongoloknak nem sikerült, mert Ain Dzsálutnál 1260-ban moszlim mameluk csapatok seregüket szétverték. Viszont a mongolok számolták fel az Alamut erődjében székelő un. hasassunok gyilkos szektáját, melyet a „Hegy Öregje” vezetet, s tagjai politikai orgyilkosságokat követtek el. Áldozataikat vezetőjük jelölte ki, s hasassunoknak azért nevezték őket, mert mielőtt gyilkolni indultak volna, hasisbódulatban egyfajta „agymosásban” vettek részt. Úgy gondolták, hogy tettük végrehajtása után mártíromsággal azonnal a paradicsomba kerülnek, mely olyan, mint amilyen a hasis okozta bódulat volt. Tőlük rettegett az egész iszlám világ. Eközben az Ibér félszigeten megindult a keresztény reconqista folyamata az iszlám uralom ellen. Az ottani moszlimok Észak Afrikából kértek segítséget. Hittestvéreik meg is jelentek, s az Alarkozi csatában 1195-ben megtörték a keresztény előrenyomulást. De ettől kezdve Hispánia egy olyan nagy birodalom része lett, amelynek központja az észak afrikai Rabat városa volt. Ezeket a moszlim harcosokat almohádoknak hívták és Mauritániából és Maliból jöttek. Az almohádokat később Hispániában meghódította az ottani iszlám kultúra, s így puritán sivatagi szemléletük is megváltozott, ezáltal elindult egy újabb kései virágzás a félszigeten. A moszlimok spanyolországi jelenlétének 1492-ben vetettek véget, amikor Kasztíliai Izabella és Katolikus Ferdinánd győzelmes királyi pár seregei elfoglalták Granadát. Szent inkvizíciójuk tűzzel-vassal irtotta ki a keleti filozófia minden nyomát. Máglyára hurcolták a zsidókat és a muszlimokat. Sok moszlim kikeresztelkedett, s titokban gyakorolta vallását, de még többen az üldözések elől a zsidókkal együtt Észak Afrikába menekült. Így jöttek létre jelentős zsidó kolóniák a mai Marokkó, Tunézia területén is. Spanyolországon és Szicílián keresztül Európa a kora középkorban szoros kapcsolatba került a legfejlettebb arab kultúrával. E kapcsolatok mégsem járultak hozzá a két világ kölcsönös megértéséhez Európában Mohamedben (bálk) az Antikrisztust, vagy eretneket láttak. Dante a pokol bugyraiba helyezte őt. A moszlimokat pedig az Antikrisztus népének tekintették. Rousseau, Mohamedben (bálk) minden hájjal megkent csalót látott. Minden fajta nézet kialakítására az iszlámmal szemben rányomta bélyegét a gyűlölet. Keresztes hadjáratok időszaka Az Abbaszídák uralkodása alatt, 1096-tól közel két évszázadon át keresztes hadjáratot indított a keresztény Európa a „Szent Földre”, mely akkor az egyiptomi Fatimidák, Mamlukkok, majd a szeldzsuk törökök birodalmához tartozott. Ez a háború a középkori Európának nemcsak vallási fanatizmusát, lelkesedését, hanem barbárságát is kifejezte. „Isten akarata”, ez volt a jelszó. A nyughatatlan és zabolázatlan feudális urak, sokszor az örökségből kizárt fiatal lovagok, akik hegyeik között éltek sötét, primitív váraikban azonnal igenlően válaszoltak a pápai felhívásra. De a felszólítás elterjedt a városokban és a falvakban is, s mindenütt lelkes hívekre akadt. A gonosztevőktől a szerzetesekig mindenki lelkesen ment a hadjáratba, melyben való részvételért teljes bűnbocsánat lett hirdetve. Ezekben a seregekben meglehetett együtt találni az új Jeruzsálemet az új Szodomával. A szegények keresztes hadjáratát Remete Péter és Szegény Martell vezette. Annak ellenére, hogy a kollektív lelkesedésnek, ennek a szétágazó jelenségében fontos szerepe volt az őszinte vallási fanatizmusnak, mégis bizonyosnak mondható, hogy a keresztes háborúknak alapvetően politikai és társadalmi okai voltak. A feudális Európában már régóta feszülő ellentéteket és bajokat segített levezetni.

13

Mind a hatalom nélküli bagdadi, mind az egyiptomi uralkodók csak gyenge ellenállást tudtak biztosítani a keresztes vitézek előrenyomulásával szemben. Így a keresztesek Szíriát és Palesztinát aránylag könnyűszerrel hódították meg. Boullin Gottfried elfoglalta Jeruzsálemet. Ekkor, mintha csak küldetésüket befejezték volna, a krisztusi szeretet hirdetése helyett, vad és könyörtelen hódítókként léptek fel. Feudális jellegű fejedelemségeket hoztak létre, s az őslakosságot, moszlimokat, zsidókat és keresztényeket jobbágysorba döntötték. Egymással és a muszlim kalifákkal torzsalkodtak és harcban álltak. A Közel-Keleten még ma is találkozhatunk olyan arab vándor énekesekkel, akik a keresztes hadjáratokról regélnek. A korszak eseményeit természetesen az arabok oldaláról látják, annak a népnek a szemével, amely elszenvedte az erőszak és a megszállás következményeit. A keresztény harcosokat úgy ábrázolják, mint bátor, de babonás és kegyetlen, tolvaj embereket. 1291-ben San Giovanni Dakrinál győzték le az utolsó keresztes lovagokat a moszlim csapatok. Karddal a kézben estek el, hogy végső kétségbeesett, hasztalan erőfeszítésükkel megvédjék a középkori Európa eszméit, álmait, amelyben a barbár Európa próbálta megtalálni önmagát. San Giovanni Dakri egy korszak végét jelenti, sőt talán még többet, egy egész gondolkodásmód alkonyát. A szentföldi kaland dicstelen befejezése arra ösztönözte Európát, hogy gyorsan megszabaduljon elavult eszméitől. A keresztes háborúk alatt kerültek a keresztény Európába az arab civilizáció vívmányai is, valamint más, világi tudományok hasznos eszközei, felfedezései, vagy újra felfedezései is. A keresztes vitézek olyan fennökölt uralkodókkal találták szembe magukat, mint Szaladin (más néven Szalah Ed Din), Egyiptom és Szíria szultánja. Oroszlánszívű Richárd angol király hiába próbált szembe szállni vele. Szaladin seregét már főként török-türk muszlimok alkották. A törökök, miután megjelentek a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában, felvették az iszlámot. Elsajátították az arabok harci örökségét és folytatták a világ meghódítását. A legkiemelkedőbb türk nép, az oszmán-török volt, történetükről külön fejezet szól e könyvben. Ezalatt a síiták is követelni kezdték vallási és politikai jogaikat. Mivel Mohamed lánya, Fatima révén Ali leszármazottai voltak (innen a fátimida név), és így duplán is a próféta rokonai, magukat tekintették a kalifai méltóság igazi várományosainak. 765-ben szakadás történt a síiták két ága között: a mérsékelt „tizenkettesek” Múszá imámita vonalát követték, a „hetesek” vagy iszmaíliták pedig szélsőségesebb teológiai és politikai nézeteket vallottak Az iszmaíliták a birodalom számos részébe küldték el képviselőiket. A legsikeresebbek Tunéziában voltak, ahol 908-ban hatalomra jutott az első fátimida kalifa, majd 969-ben Muizz al-Dín Egyiptom uralkodója lett, ahonnan további támadásokat indítottak Palesztinába, Szíriába, és Arábiába. Muizz al-Dín a régi főváros, Fusztát mellett megalapította el-Káhirát (Kairót, a győzelmes várost), az iszlám iszmaílita változatának tanítására pedig megalapították az al-Azhar mecsetet. A fátimidák hatalma fokozatosan hanyatlott, 1171-ben pedig véget is ért Szaláh ad-Dín (Szaladin) kurd származású török szunnita muszlim, az ajjúbida klán egy tagjának hódításával, amely folytán Egyiptom és Szíria is kikerült a fátimidák uralma alól. Róla a keresztes háborúk kapcsán már tettem említést. Utódai dinasztiát alapítottak Egyiptomban. Az abbászida kalifák alatt virágkorát élte a természettudomány, a műveltség, és az irodalom. A hírességek nagy része nem arab volt, és nem moszlimok is szert tehettek hírnévre és rangra, különösen orvosként, bár a dhimmi ket hátrányos helyzetbe hozó jogi rendelkezéseket időről időre érvényre juttatták. Az Abbászidák sokat tettek azért, hogy jámbor muzulmán uralkodóknak tekintsék őket, és bár az udvari élet egyértelműen nem nyújtott jó példát a muszlimoktól elvárt viselkedésre, a kalifák élénken érdeklődtek a vallási ügyek iránt, és néha a vallási vitákba is beavatkoztak. Az Abbászidák uralmának korai szakaszában kodifikálták az iszlám teológiáját, az élénk viták pedig néha fegyveres konfliktusba mentek át.

14

A mutaziliták néven ismert filozófus-teológusok, akik megpróbálták Isten egységét Isten szavával összeegyeztetni, kijelentették, hogy Isten a Koránt is időben alkotta, hiszen egyébként isteni lény lenne. A „teremtett Korán” hitvallásuk központi része volt, al-Mamún pedig számos bírót és teológust vetett alá a mihna vizsgálatának, amelynek feladata volt a mutazilita teória általános elismerése felett őrködni. Néhány kiváló tudós, így például ibn Hanbal is elutasította ezt az elméletet. A Korán csökkentett státusa erős ellenkezést váltott ki, és egy későbbi kalifa visszavonta a tantételt, így a muszlimok újra hihettek abban, hogy a Korán öröktől fogva létezik, és nem teremtett.

____________________________________________________________________

Az Oszmánok A legelső török nép, mely teljes egészében felvette az iszlámot, az un. karahidák voltak. Az oszmánok voltak a legutolsók, és messze a legnagyobbak és leghosszabb életűek azon török dinasztiák közül, akik a X. századtól fogva az iszlám világ egyes részein uralkodtak. Ők tulajdonképpen a szeldzsuk törökök utódainak is tekinthetők, akik a XI. században a mai Irak és Irán területét uralták. 1071-ben Manzikertnél Alp Arszlán vezette seregük a bizánciak fölött aratott győzelmet. Ezután Anatóliában vazallusállamot alapítottak. A rumi szeldzsuk szultanátus megalapítását az iráni oguz törökök nagyszámú bevándorlása tette lehetővé. Muszlim források ezeket a török nomádokat türkméneknek nevezi. Bagdadba Togrul bég (Arp Arszlán unokaöccse) érkezett, az Abbasszída kalifa hívására, s kinevezte őt szultánnak. A Szeldzsuk Birodalom azonban nagyjából száz év után darabjaira hullott szét. Az ottomán vagy oszmán dinasztia Oszmánról (Uthmán, ur. 1281-1324) kapta nevét, aki a XIII. század vége felé egy állam magját alapította meg Anatólia északnyugati részén. Oszmán apja Ertogrul volt, akinek és nemzettségének földterületet juttatott az akkori rúmszeldzsuk szultán. Ez a földterület nyugatról a Niceai, később a Bizánci Császárság határán húzódott, keleten Szeldzsuk fejedelemségek terültek el. Oszmán gázi volt, azaz a hit harcosa, akinek kötelessége volt az akkori íratlan szabályok szerint az iszlám ellenségei ellen küzdeni. Természetesen igen sok keresztény urasággal állt baráti kapcsolatban, s harcait nemcsak a nyugati bizánciakkal vívta, hanem a határos szeldzsuk államokkal is. Oszmánnak óriási a jelentősége az oszmán-török történelem szempontjából, s nem véletlen, hogy egy későbbi birodalmat, történelmi korszakot és uralkodóházat is elneveztek róla. Államot alkotott. Szuverén uralkodónak való elismertetését, deklarációját jelentette az, hogy a pénteki ünnepi istentiszteletbe nevét bevették. Ez legalább olyan fontos egy önálló muszlim államnál, mint a pénzverés joga. Ő emírnek nevezte magát, főparancsnokát pedig beglerbégnek hívatta (bégek bége). Kinevezte a fejedelemség első kádiját (bíró) és pártolta a mezőgazdaságot, az ipart és a városiasodást. A katonai vezetőknél és a kiemelkedően hősi harcokat vívóknál ő vezette be a birtok javadalmazási rendszert. Oszmán fia, Orhan (ur. 1324-60) megerősítette és kiterjesztette anatóliai területeit, elfoglalta Bursát és Izniket, az 1350-es években pedig Gallipolin át Európába is eljutott, és megtámadta Trákiát. Orhán feleségül vette az általa támogatott egyik bizánci trónkövetelő leányát és biztosította számára a trónt. A dinasztia fővárosa 1366ban Bursából az európai szárazföldön fekvő Drinápolyba (ma Edirne) került, az oszmán seregek pedig fokozatosan foglalták el a Balkán-félszigetet, és ezzel egyidőben anatóliai területeiket is kiterjesztették. Orhán halálakor a fejedelemség területe 75000 km2 volt (Oszmán alatt 18ezer km2 volt). A közigazgatás megszervezésében átvettek sok bizánci hatást is, s előszeretettel alkalmazták a békésen meghódított görög városok szakembereit is. Orhán után, fia Szulejmán lett az új uralkodó, majd I. Murád (1360-1389). I. Murád tovább terjesztette országa határait a Balkánon, s mivel Bizánc meggyengült az állandó polgárháborúk miatt, igazából nem volt nagy ellenállás. Bizánc beletörődve az adott helyzetbe, adófizetést vállalt az oszmánoknak, cserébe ellátták gabonával az egyre inkább visszaszoruló városállamot. 1371-ben a szerbe államocskák egyesült seregeit verte le a szultán, s ezzel a győzelemmel megszerezték Macedóniát is. Az 1380-as években behódoltak a bolgárok is. I. Murád szultán személyesen vezette hadait 1389.ben Rigómezőnél (Kosovo Polje), s az egyesült szerb,

15

bolgár, bosnyák és albán sereget tönkre verte. A szultán azonban elesett a csatatéren. I. Murád szultán alatt a Birodalom kiterjedése több, mint 260ezer km2 volt. Ő nevezte ki az oszmán történelem első nagyvezérét is. Az un. tímár-rendszerű földbirtokrendszert is I. Murád véglegesítette. Ekkor alakult ki a híres un. szpáhi lovasság. A szpáhik lovas harcosok voltak, akik közvetlenül a szultántól kapták hadi jutalomként a földbirtokot, a rajta lévő földműves néppel együtt. Ez a birtok azonban nem volt örökölhető, s az uralkodó az adományt bármikor visszavonhatta, cserélhette, a szpáhit áthelyezhette. Ezek a harcosok olyan hadsereg acélos magvát képezték, amelyek megrendítették később az akkori világot. Szintén I. Murád szultán uralkodása alatt jött létre a híres janicsárság is. Jelentése: jeni cseri, azaz új sereg. A janicsárok fő támogatói a Bektasi dervisrendből kerültek ki. A janicsárok kifejezetten gyalogos katonák voltak, de lovagolni is megtanították őket, csakúgy mint úszni, íjjal-nyíllal (később tűzfegyverekkel) bánni. Fegyverük volt még a hajlított pengéjű kard (handzsár, jatagán) és a hajítódárda is. Kezdetben sok évszázadon át, a janicsárság elrabolt, vagy adó fejében lerótt keresztény kisfiúkból nevelődött. Vallási oktatást kaptak, hitbuzgó moszlimokat neveltek belőlük, s a legtökéletesebb fizikai-katonai kiképzést kapták. ( A kor „tengerészgyalogosai, vagy kommandósai voltak” a mai szóhasználatban, megközelítésben.) A janicsárok szinte rajongtak az uralkodóért, erős volt bennük a szúfi tudat, így nem véletlen, hogy a mindenkori szultánok testőrsége is közülük került ki. Vezetőjük a janicsárok agája címet viselte. I. Murád szultán halálával Jildirim (Villám) melléknevű I. Bajazid lett az új szultán, s az ő nevéhez fűződik a mindenkori szultánok „testvérgyilkossága”, hogy a birodalmat a későbbiekben ne fenyegethesse polgárháború. Ő végeztette ki öccsét, Jákubot. Ez a szokás az Oszmán dinasztiában a XVII. Század végéig fennmaradt. ( Azután „csupán” házi őrizettel súlyották az esetleges trónkövetelőket.) I. Bajazid megnövelte birodalma területét Európában és Kis-Ázsiában egyaránt. II. Mánuel, kihasználva I. Bajazid ázsiai lekötöttségét, visszafoglalta Szalonikit, Macedónia egy részét, függetlenítette magát a szultántól, s szövetséget kötött Havasalfölddel, Boszniával és a Magyar királlyal. „Villám” Bajazid azonnal az európai hadszintéren termett, leverte a bizánciakat, visszafoglalta területeit, s Havasalföld fejedelme hűbérességet volt kénytelen vállalni a szultánnak. I. Bajazid leverte az ellene induló nemzetközi kereszteshadat, melyet Zsigmond Német-Római Császár, s egyben Magyar király vezetet. 1396-ban mérte rájuk a szörnyű vereséget Nikápolynál, s Zsigmond is csak nehezen tudta életét megmenteni. Állítólag álruhában menekült el a vesztes csatája után. Európai sikerei miatt az akkori abbasszída kalifától megkapta a „Rúm szultánja” címet.Bajazid megpróbálta Konstantinápolyt is elfoglalni, de a keleti tartományok zavargása miatt nem fejezhette be próbálkozását. Ekkor jelent meg egy hozzá méltó ellenfél, Tamerlán, azaz, ahogyan mi ismerjük, Timur Lenk. Bajazid azt gondolta, hogy ereje mérhető Timuréval, holott annak hadi potenciálja sokszorta nagyobb volt az oszmánokéval, dacára annak, hogy az oszmánok szervezettsége felül múlta a mongolokét. Megjegyzem, hogy Timur csapatainak nagy részét is török harcosok tették ki. A mongol Timur Lenk (etnikailag töröknek tekinthető) 1402-ben Ankaránál megverte az oszmánokat, és foglyul ejtette Bajazid szultánt, (állítólag ketrecben vitték magukkal, s abban is halt meg, mivel nem volt hajlandó hűségesküt tenni Timurnak) de a mongolok nem hajtották tartósan uralmuk alá a területet. Viszont Kis-Ázsiában is alkalmazta azt a terrort, amitől rettegett az általa meghódított földrész. Ezt 11 évig tartó polgárháború és interregnum követte, de végül helyreállt az állam egysége, és az oszmán hódítások folytatódtak, az oszmán hatalmat végül I. Mehmed (úr. 1413-1421) (Mohamed) szultán gyakorolta. Anatólia keresztény lakosságát lassanként moszlim hitre térítették, bár a Balkán-félszigeten a keresztények maradtak többségben. I. Mehmed szultán birodalma az oszmán egység helyreállítása után 340ezer négyzetkilométert tett ki. Viszont közel fél évszázad kellett az újbóli megerősödéshez. II. Murád szultán (1421-1451) folytatta apja hódító politikáját, Európában a Balkánon véglegesen berendezkedtek, s immár a szerbekkel és a Magyar Királysággal kerültek mindennapos összetűzésekbe. E két ország állt a további oszmán terjeszkedések útjába észak felé. Magyarország a kor egyik jelentős hatalma volt, így valamennyire egyenrangú lehetett akkor az oszmán terjeszkedési politikában abban az időben. Természetesen volt nekünk egy Hunyadi Jánosunk is, akiről itt részletesen nem beszélnék, hiszen dicső pályáját szinte kötelező minden magyar embernek ismernie. A török ellenes harcairól viszont megemlékezünk, hiszen ez írásunk témája. Az oszmánok kezére került Szerbia nagy része, kivéve a Magyar Királyságnak átengedett várak (pl. Nándorfehérvár). Nándorfehérvárat 1440-ben sikertelenül ostromolták az oszmánok az Erdélyi betörésük is kudarccal végződött, Hunyadi János kiverte őket, majd az un. „téli hadjárat” során mélyen benyomult a Balkánra, s Szófiáig eljutott több megvívott győztes csata után. Az albánok is fellázadtak Skander bég (Kastrióta György) vezetésével az oszmánok ellen. Magyarországgal kénytelen volt békét kötni a szultán 1444-ben, Szegeden, illetve Drinápolyban. A magyarok az akkori pápa biztatására a békét megszegték, s az oszmánok ellen vonultak, akik Várnánál ugyanebben az évben a magyar seregre katasztrofális vereséget mértek. Hunyadi János kísérlete, hogy az oszmánokat Európából kiszorítsa, a második Rigómezei csatánál megbukott 1448-ban, ugyanis a szerb despota elárulta az

16

egyesült keresztény seregeket, Kastrióta György pedig nem ért oda a török úttorlaszok miatt időben a csata helyszínére. A birodalom virágkora Mehmet Fátih (a Hódító, II. Mohamed szultán , 1451-1481) uralkodása alatt történt Konstantinápoly elfoglalása (1453), amelynek óriási jelentősége volt az oszmánok számára: ezzel egyesült birodalmuk két legfontosabb része, és az oszmánok jelképesen a bizánci császár utódaiként léphettek fel. Ezenkívül a bizánci és keresztény hatalomra, büszkeségre és önbizalomra is döntő csapást mértek. II. Mehmed 1452-ben óriási várat emelt a Boszporusz európai részén. XII. Konstantinus utolsó bizánci császárnak nem sikerült keresztény szövetségeseket találni, pedig az un. Firenzei Unióval az ortodox hitet is feladta. Az Aranyszarv-öbölbe síkosított deszkákon emberi és állati erővel az oszmán flottát bevontatta a szultán, s így közvetlenül a városba ért a hadereje. (A Márvány-tenger felől nem tudtak hajókkal behatolni, ugyanis az öblöt vastag vaslánc védte az ellenséges hajók behatolása ellen. Az Hagia Sofia templomból mecset lett, és Konstantinápoly városképe teljesen megváltozott. Amikor a keresztet leverték az Hagia Sofia tetejéről, egy korszak lezárult s egy új kezdődött II. Mehmed szultán személyében olyan tehetség került a szultáni trónra, aki helyi hatalomból nagyhatalommá emelte az Oszmán Birodalmat. Ő emelte törvényerővé az I. Bajazid uralkodása óta szokássá vált uralkodói testvérgyilkosságot. II. Mehmed váltakozó hadiszerencsével harcolt a Balkánon, Havasalföldet ismét meghódolásra késztette (Vlad Drakul vajda Magyarországra menekült), ám Nándorfehérvár alól véres fejjel menekültek el az oszmán katonák, Hunyadi János 1456-ban legyőzte az ostromló oszmánokat. (Hunyadi az ostrom befejezése után nem sokkal hunyt el, a kitört pestisjárványban.) Anatóliában és a Balkánon is területeket nyertek az oszmánok, s Szkander bég halála után az albánok (menteni, ami még menthető alapon) a bosnyákok után másodikként iszlamizálva, elismerték a szultán hatalmát. II. Mehmed seregei ellen csak Hunyadi János fia, a mi Mátyás királyunk tudott szembeszállni. Mátyás seregei megvédték Magyarország területi épségét, a betörő oszmánokat legyőzve kiűzték, sőt még területeket is sikerült elfoglalniuk. 1478-ban hűbérese lett a Birodalomnak a Krími tatár kánság is, s ezzel a Fekete- tenger az oszmánok beltengerévé vált. Az oszmánok rövid időre még a dél-olasz Otrantót is elfoglalták, s a szultán már Róma elfoglalásáról ábrándozott, amikor 1481-ben, ötvenegy éves korában elhunyt, fia, II. Bajazid (úr. 1581-1512) már nem hódított meg akkora területeket, mint apja, inkább testvére, Dzsem herceggel hadakozott, ill. annak száműzetése után a dervisek között érezte jól magát. 1516-ban és 1517-ben az oszmánok I. Javuz (Rettenetes) Szelim szultán (úr. 1512-1520) vezetése alatt elfoglalták a mamlúkok (mamelukok) uralma alatt álló Szíriát és Egyiptomot. 1514ben a Csaldiránnál súlyos vereséget mértek a szafavida Iszmail sahra, s Tebrizt, a fővárost is elfoglalták. Behódoltak a Szent Városok is, Mekka és Medina. Az utolsó abbaszída kalifa, Isztambulban halála előtt a kalifai méltóságot átruházta I. Szelim szultánra. Zsoldjába fogadta a híres kalózvezért, Barbarossa Hajreddint, akit kapudán pasává (tengernagy) tett. Az iszlám világ az abbasszídák bukása óta nem volt még ilyen egységes. Nagy Szulejmán (aki Kánuni, azaz Törvényalkotó melléknévvel is illetnek, ur. 1520-1566) uralma alatt a birodalom kultúrája és hatalma is csúcspontján volt. Szulejmán meghódította Magyarország nagy részét, és ekkor került Algéria és Tunézia, Líbia partvidéke is oszmán fennhatóság alá (Hajreddin hódoltatta meg e részeket). A Birodalom az akkori világ egyik legerősebb hatalma volt, észak-déli határai az ukrán pusztáktól Jemenig terjedt, nyugati határa Észak-Afrikában Marokkó volt, Európa közepén pedig Buda, a volt Magyar Királyság fővárosa pasalik székhelyé vált. A Birodalom fontosságát jelzi, hogy Szulejmán szultánnal szövetséget kötött a Habsburgok ellen a „legkatolikusabb” francia király, I. Ferenc is. Ez volt az első un. kapitulációs szerződés az oszmánok történetében. Ezzel a szerződéssel az Oszmán Birodalmat végérvényesen európai hatalomnak ismerték el. A Birodalom olyan vállalkozásokba is foghatott, mint. Pl. indiai terjeszkedés (sikertelen volt), ismételt dél-olasz hódítási kísérlet, de sikerrel járt a jemeni partokkal szembeni afrikai területek megszállása. Mehmed és Szulejmán a saría jogot kiegészítő új jogrendszert vezetett be. A virágkorában levő oszmán birodalom közigazgatási rendszerének egyik különlegessége volt, hogy a hadsereg és a magasabb beosztású állami tisztviselők egy része a Balkán félsziget kötelezően besorozott nem moszlim lakosaiból került ki. A dhimmi k (örmények, szír és görög keresztények, valamint zsidók) iránt a törökök általában türelmet tanúsítottak, és vallási hierarchiájukat bizonyos mértékig beépítették a közigazgatási

17

rendszerbe. Az oszmánok támogatták az iszlám művészetet: az építészetet, a jellegzetes kalligráfiai stílusokat, az illusztrált kéziratokat, a festészetet és a kézművességet. A perzsák által inspirált művelt elit élénken érdeklődött az irodalom, különösen a költészet iránt. Számos szúfi taríka játszott nagy szerepet a vallási életben és kultúrában: az ortodoxabbak a városokban, a kevésbé ortodoxok falusi környezetben virágoztak. A XVI.XVII. században a konzervatívabb iszlám irányzatok kerültek előtérbe, és a szélsőségesebb szúfi szokásokat gyakran betiltották. Az Oszmán Birodalom hanyatlása Szulejmán halála után az oszmánok már nem tudtak jobban előrenyomulni Európában. A sehova sem vezető háborúskodás szakasza után az 1606-ban megkötött békeszerződés a Habsburg császárt a szultánnal egyenrangúnak ismerte el; Bécs második ostroma (IV. Mehmed szultán személyesen vezette) 1683-ban sikertelenül végződött, és így a törökök első alkalommal veszítettek jelentős területeket Európában, amit az 1699-es karlócai béke rögzített. Bécset több alkalommal sikertelenül ostromolták az oszmánok, de a város mindig sikerrel ellenállt. Az utolsó ostromnál csak az utolsó pillanatban megérkezett felmentő sereg tudta felszabadítani Bécset az oszmánok elfoglalásától. Történelmi sorsa abban teljesedett ki, hogy a muszlim terjeszkedés végső határa lett. A török tengeri flotta 1571-ben a Velence által megszervezett haderőtől szenvedett súlyos vereséget. E flottát Don Juan d'Austria vezette, aki a kor híres tengeri hadvezére volt. A XVII.-XVIII. században a hatalmi egyensúly tovább billent az oszmánok kárára, és a központi hatalom már nem tudott egy ekkora birodalom igazgatásának feladatával megbirkózni. A velenceiek, a Habsburgok, és az oroszok is korábbi oszmán területeket hódítottak meg, s az oszmánok nem tudtak megbirkózni sem a folyamatos inflációval (a spanyolok által behozott olcsó dél-amerikai ezüst tönkre tette a török ezüstpénzek értékét), sem lépést tartani a világgazdaság fokozatosan kialakuló új szerkezetével sem. Az európai földrajzi felfedezések kapcsán Afrikát megkerülve a portugálok monopolizálták az indiai és távol-keleti kereskedelmet, Amerika felfedezése a Földközi-tengerről az Atlanti óceán európai partjaira helyezte át a világkereskedelem, s ezáltal a dinamikus gazdasági fejlődés súlypontjait. A gazdasági fejlődés maga után vonzotta a társadalmi fejlődést. Így maradt el szép lassan és csendesen az Oszmán Birodalom a nyugati fejlődéstől. Természetesen ebbe az elmaradásba személyi gondok is közrejátszottak, így pl. az un. szultánanyák uralma, a felkészítetlen új uralkodók, stb. Az ezerhétszázas évek közepétől új ellenség jelentkezett a birodalom északi határán, mellyel többé-kevésbé régebben I. Nagy Péter alatt voltak már összecsapások. Az Orosz Birodalom kezdett el olyan háborúságot az oszmánok ellen, ami többé-kevésbé az Első Világháború végéig tartott. Az oroszok leszakították Krímet, majd több más északi területet az oszmánoktól, s mindinkább a balkáni szláv népek patrónusaiként léptek fel, a törökök kárára. A XVIII. század elejére viszont a szultánok felismerték az európai technológia fejlettségét, és számosan adtak megbízást külföldi katonai tanácsadóknak; még a művészetben és az építészetben is jelentkezett az idegen hatás. Ez előrevetítette a XIX. századi, mindenre kiterjedő modernizációs programot, amely azonban mégsem tudta megmenteni az oszmán birodalmat a végső összeomlástól az első világháborúban. Az egykor hatalmas oszmán birodalom fokozatos hanyatlása a XIX.-XX. században végül felbomlásához vezetett. Napóleon 1798-as egyiptomi expedíciója – bár seregeit brit segítséggel 1801-ben sikerült kiűzni – a nagyarányú európai intervenció kezdetét jelezte. Muhammad Ali 1805-ös kormányzói kinevezésével Egyiptom gyakorlatilag függetlenedett az oszmánoktól. Vezetése alatt Egyiptom megszerezte Arábia nyugati részét, beleértve Mekkát és Medinát is, befolyását kiterjesztette dél felé Szudánra, és seregei 1831-ben betörtek Szíriába. 1882-ben gyakorlatilag Egyiptom 1952-ig tartó angol uralom alá került. Észak Afrikában oszmán területeket gyarmatosítottak a franciák, így került birtokukba először Tunézia, majd később Algéria is. Az utolsó afrikai oszmán-török birtokot, Líbiát Olaszország szerezte meg 1911-12-ben háború árán, s ekkor került az olaszok birtokába a Dodekanészosz égiei-tengeri szigetcsoport (a II. Világháború végéig a birtokukban volt, majd Görögország kapta meg). /A birodalom két balkáni háborút is megvívott, az elsőben szinte teljesen elveszítette európai területeit, míg a másodikban Kelet-Ruméliát vissza tudta szerezni Bulgáriától. (Elvesztette Szandzsákot, Albániát, Bulgária maradék részét, Thráciát.) /

18

A XVIII. század közepén indult balkáni nemzeti mozgalmak komoly veszélyt jelentettek a birodalomra: a félsziget száz éven belül kikerült az oszmán fennhatóság alól, és a birodalom egykori területén számos nemzetállam született. Elsőként a görögök nyerték el függetlenségüket 1830-ban, hosszú és elkeseredett háború után, amelybe számos európai hatalom is bekapcsolódott. Az 1878-as berlini kongresszus már számos autonóm államot ismert el. (Ekkor okkupálta a Monarchia e területet.) Ezután felgyorsult a birodalom széthullásának folyamata, és az európai nagyhatalmak számos oszmán területet sajátítottak ki. Még saját arab muszlim alattvalóik is gyakran fellázadtak a kalifa uralma ellen (pl. Abdul Vahab támogatta Ibn Szaúd, az Arabfélszigeten), ami az iszlám előírásai szerint bűnös cselekedet. (Őket elűzte Mekkából Mohamed Ali, az albán származású egyiptomi alkirály. Ő modernizálta Egyiptomot, s teremtett fejlődő államot a Nílus Országából. Egyúttal dinasztiát is alapított, utódai a XX. Század közepéig uralkodtak.) Az Oszmán Birodalom az Első Világháborúban a Központi Hatalmak oldalán harcolt, s vereséget szenvedett. Az Európai hatalmak, elsősorban a görögök, megszállták az ország jó részét, a békeszerződés (sevres-i békeszerződés, 1920, VIII. 10.) elcsatolta az arabok lakta területeket. Ám ekkor Musztafa Kemál, aki Atatürk (a törökök atyja) nevet kapta, nemzeti ellenállásra támaszkodva kiűzte a megszálló görög csapatokat, lemondatta a szultánt, új békeszerződést kötött, (lausanne-i szerződés, 1923. VII. 24.) s kikiáltották a Török Köztársaságot. (1923. Október 29.) Az új állam határain belül nagyrészt csak török nemzetiségűek éltek már. Törökország a demokrácia rögös útjára lépett, modern állam építése vette kezdetét, de ez már egy új fejezet. A Népszövetség brit mandátumot adott Palesztina és Irak ellenőrzése fölött, Szíria francia gyámság alá került. Egyiptom és Ciprus a Padisah formai uralma alól angol gyarmattá vált immár hivatalosan is (gyakorlatilag brit katonai megszállás alatt élt mindkét ország). Arábiában, a mekkai serif, Husszein lázadása sikere folytán, melyet az uralkodó kalifa ellen folytatott, kérészéletű államocskát hozott létre Hidzsászban, de mikor királlyá koronáztatta magát, a támadó vahabiták, Abdul Aziz Szaúd herceg élén elsöpörte. Abdul Aziz lett a megalakított Szaúd-Arábia első királya, a tőle származó hercegi utódok, illetve család kormányozza a mai napig a királyságot. Az utolsó momentum: 1924. március 3.-án lemondatták kalifai méltóságáról II. Abdul Medzsidet. Bár, véleményem szerint hiába a lemondatás, a méltóság, azaz a kalifaság intézménye az Oszmán dinasztiában rejlik.

19

Az iszlám síita hitágazata A síiták ma a muzulmánok körülbelül tíz százalékát teszik ki. A vallás legkorábbi időszakából származnak, nevük pedig arra utal, hogy ők a síat Ali, Ali pártja. Amikor Mohamed utóda Abu Bakr, Omar, majd Oszmán lett, félreállították azt az embert, akinek, követői szerint, a legtöbb joga lett volna a kalifai címre - Alit, Mohamed unokatestvérét és vejét, aki, feleségével, Fatimával és fiaival, Hasszánnal és Husszeinnel az ahl al-bait-ot, a próféta családját alkotta. Ali néhány évig valóban viselte a kalifai címet, de halála után az Omajjádok kezébe került a hatalom. 680-ban Jazíd lett a kalifa, de a síiták Husszeint támogatták. Amikor Medinából Kúfába tartottak, Husszeint és társait, közeli rokonait is beleértve, a kormány erői az iraki Kerbala mellett legyőzték és legyilkolták. Husszein "mártírhalála" volt a síita hit alapító momentuma. A síiták mindig is politikai üldöztetésnek kitett kisebbségben voltak, így kifejlesztették a takíja (kegyes leplezés) elvét, amely lehetővé tette, hogy elrejtsék valódi meggyőződésüket, ha túl veszélyes lenne azokat kinyilvánítani. AZ IMAMÁTUS A iszlám síita ágában imámnak hívják a közösség vallási vezetőjét, és ez a cím nemzedékeken át öröklődik. A hatodik imám, Dzsafar asz-Szádik imamátusa alatt (733-765) megfogalmazták azt a tantételt, amely szerint az imám isteni vezetés alatt áll, a közösség vezetőjeként tévedhetetlen, és az iszma, bűntelenség állapotában van. A Koránnak mind záhir (egzoterikus, nyilvánvaló), mind bátin (ezoterikus, benső) jelentéséről hiteles tanítást és tévedhetetlen magyarázatot tud adni. Az imamátus státusa és öröklődő volta néha szakadásokhoz vezetett. A legfontosabb szakadás az imámíja (iszná asaríja, vagy "tizenkettesek", a tizenkettedik imám követői) és az iszmaílija, (szabíja, vagy "hetesek") között történt. Dzsafar halála után a síiták "tizenkettesek"-nek nevezett többsége legidősebb életben maradt fiát, Múszát fogadta el imámnak, és a tisztség tovább öröklődött a családban egészen a tizenegyedik imámig, Hasszán al-Aszkaríig (868-874). Al-Aszkarí fia, Muhammad al-Mahdí 940-ben eltűnt, vagy "elrejtőzött". A tizenkettes síiták az abbászida kalifák uralma alatt végig tizenkettedik és utolsó imámjuk, a "rejtőzködő imám" messiás-szerű visszatérését várták. Al-Mamún kalifa Ali ar-Ridá imámot nevezte meg örököseként, de Ali egy évvel később meghalt, és ezután egyetlen síita sem került közel a kalifai méltósághoz. A síiták másik csoportja, az iszmaíliták Dzsafar legidősebb fiát, Iszmáílt és fiát, Muhammadot követik. Iszmáíl még apja életében meghalt, de ő lett volna a hetedik imám egyenes ágon. Az iszmaíliták számos szektára oszlottak, ezek közül a legfontosabb a nizárita szekta, akiknek imámját a XIX. század óta Aga Kánnak hívják. Az iszmaíliták egy másik ága a fátimidák, akik imámjuk jogán maguknak követelték a kalifai címet, és később Kairó kalifái is lettek. A fátimidák Mohamed próféta (bálk) lányától, Ali feleségétől, Hasszán és Husszen édesanyjától származtatták magukat. A fátimidák egy szélsőséges csoportja al-Hakim kalifát (megh. 1021) isteninek nyilvánította. Egyik követője, Hamza ibn Ali dolgozta ki azokat az ezoterikus tanokat, amelyek a drúz vallás alapját képzik. A vallás Szíria és Lebanon hegyei közt terjedt el, de beavatottainak hitvallását és vallásgyakorlatát megváltoztatták, hogy ne hasonlítson az iszmaílitákéra. Egy másik csoport Hasszán-e Szabbáhot követte, aki a XI. század vége felé megszerezte az alamuti erődöt a perzsiai Dajlam hegyekben, és onnan küldte ki gyilkosait politikai célpontok meggyilkolására. Követői állítólag hasist használtak, ebből származik nevük is, az asszaszin. A XIII. században a mongolok semmisítették meg őket. Az iszlám síita hitágazata és elterjedése A síita teológia a szunnitához hasonlóan a Koránon és a hadíszon alapul, de más hadíszhagyományokat, és az imámok tanításait is elfogadja. Legfontosabb írásuk az Alinak tulajdonított Nahdzs al-balága (Az ékesszólás útja, avagy Ali imám bölcs mondásai) című gyűjtemény. A síita vallásgyakorlathoz hozzátartoznak az imámok sírjához tett zarándoklatok -

20

különösen Kerbala és Nedzsef számítanak fontos kegyhelynek. A Husszein és társai halálára emlékező tazija (gyász) szertartást évente az iszlám naptár első hónapjában, muharram hónap tizedikén tartják. Az esemény alkalmából tartott színdarabok és körmenetek erős érzelmeket váltanak ki a résztvevőkből és a nézőkből egyaránt. A síiták nem mindig és mindenhol voltak politikai kisebbségben. A Száfávidák népszerű szunnita reformmozgalomként kezdték a XIV. században, és a XV. századra erős politikai szervezetté váltak Északnyugat-Perzsiában és Anatólia keleti részén. Átvették a síita tanokat és célokat, és a dinasztia alapítója, Iszmáíl (1487-1524) azt állította, hogy ő maga a rejtőzködő imám. Iszmáílt megválasztották sahnak, Perzsia állam vallása pedig a síitizmus tizenkettes ága lett. A Száfávidák uralma Abbász sah uralma (1588-1629) alatt érte el csúcspontját, amikor a főváros Iszfahánban volt. Uralkodása alatt Perzsia gazdasága virágzott, és messzire eljutott gyönyörű szőnyegeinek, kézművességének és építészetének híre - az angol udvarból is számos kereskedő érkezett Perzsiába, üzletet remélve. 1736-ban azonban az afgánok legyőzték az utolsó Száfávidákat. Az afgánokat 1779-ben a Kaszpi-tenger mellől származó, és először Perzsia északi részén uralkodó Kádzsáridák űzték el - uralmuk 1924-ig tartott. Iránban ma a tizenkettes síiták vannak nagy többségben. Sokan élnek közülük Irakban és számos másik országban is - többek között Szíriában és Lebanonban találhatóak a síitizmusnak ehhez az ágához tartozó kisebb csoportok. Bár az iszmaíliták kevesebben vannak, többfelé meg lehet találni őket, mint a tizenketteseket: képviselőik élnek Iránban, Szíriában, Lebanonban, Kelet-Afrikában, Pakisztánban, és különösen Indiában, mert a Jemenben létrejött bohora águk később Gudzsarátba vándorolt. Aga Kán követői, akik nagyrészt Indiában élnek, nem mutatják a korai iszmaíliták szélsőséges jegyeit - jól szervezett, meglehetősen jómódú és kiváltságos csoport. Ali imám családfája: 1. Ali (Fatimaval kötött házasságából a leszármazottak) 2.Hasszán 3.Husszein II.Hasszán Abdallah 4.Ali Idrisz Zeid 5.MohamedAl-Bakír (Az Idriszidák őse) (a Zeiditák őse) 6.Dzsáfár Asz-Szádik Iszmali 7.Músza al-Kazim (az Iszmailiták őse) 8.Ali al-Rida 9.Mohamed at-Taki 10.Ali an-Naki 11.Hasszan alAszkari 12.Mohamed alMahdi Az iszmaili siíta ágat nevezhetjük a hetes imámosoknak, mivel hét imámot jegyeznek, a zeiditákat pedig ötösöknek nevezik, mivel öt imámot ismernek el. Itt számmal az. un. tizenkettes imámok sora van jelölve.

21

Dél-Kelet Ázsia Délkelet-Ázsia alatt itt a Maláj-félszigetet, Jávát, Szumátrát (ma Indonézia), Borneót, számos kisebb szigetet és szigetcsoportot, valamint a Fülöp-szigeteket értjük. Ez a terület kelet-nyugati irányban körülbelül 5.450 kilométer, észak-déli irányban pedig körülbelül 2.000 kilométer kiterjedésű. Az iszlám vallás lassabban jutott el Délkelet-Ázsiába, mint az arabokhoz, és felvétele is több időbe telt. A terület szoros kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn Arábiával és Indiával, így minden bizonnyal muzulmán kereskedők is letelepedtek a tengerparti kereskedővárosokban, őket pedig alighanem szúfik is kísérték. Így kialakult egy olyan muszlim jelenlét, amely, vallási tartalma mellett, az uralkodó rétegeket értékes kereskedelmi kapcsolataival, a helyi lakosságot pedig egyesítő szellemével nyerte meg. Indonéziában az iszlám térhódítása a XIII. század vége felé kezdődött meg, a partmenti kereskedő közösségek és a moszlim kalmárok közti kapcsolatok következményeképpen, majd fokozatosan a szárazföld belseje felé is terjedni kezdett. Az utazók célja nem csak a kereskedelem volt: diákok és tudósok, szúfik és szent emberek fáradoztak a moszlim társadalom kiépítésén egy újfajta környezetben. A helyi uralkodó réteget nem egy új muszlim réteg váltotta fel, hanem az iszlám tanításokat olvasztották egybe a magasan fejlett kultúrával és társadalommal, így az "arab" elem minimális volt. A délkelet-ázsiai vallás így megtartotta határozott helyi jellegét, ugyanakkor azonban egyértelműen muszlim volt. A vallás korai szakaszáról nem sok feljegyzés maradt fenn, de a moszlimok szumátrai jelenlétéről említést tesz Marco Polo a késői XIII. században, és Ibn Battúta, a híres marokkói utazó, a XIV. század közepén. Itt alakult meg az első erős moszlim királyság DélkeletÁzsiában: Aceh királysága Szumátra északnyugati csücskén, amely a XVI. század végére már komoly erővé vált. Ez a szultánság fokozatosan hódította meg egyrészt Szumátra más térségeit, valamint behatolt a Maláj félszigetre is. Terjeszkedésének végső pontja 1624 volt, ekkor érte el a szultánság legnagyobb kiterjedését. A XV. század elejére a Maláj-félszigeten fekvő Malaka már kis kiterjedésű önálló királyság volt muszlim uralkodóval és kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal, később pedig a muszlim vallás terjesztésének fontos központja lett. A malakkai szultánság is folyamatosan terjeszkedett, befolyásának övezet nőtt. A század vége felé már a félsziget számos uralkodója tért át moszlim hitre, a vallás központja pedig Johore (Dzsohór) volt. Jáva szigetén megalakult a Mataram nevű muszlim királyság, és 1625-re már az egész szigetet uralma alá hajtotta. Jávától északnyugatra a XV. században a Malukuszigetek lakói és Borneó egy része vette fel a muszlim vallást. A század folyamán az iszlám Jáva és Szumátra felől elérte a Fülöp-szigeteket, és, bár a szigetek lakosságának többsége keresztény, a muszlimok még mindig számottevő kisebbséget képeznek. (Főleg a Fülöpszigetek déli részén élnek, -Mindanao szigetének déli részén, ott többségben.) Viszont hódítókként megjelentek először a keresztény portugálok, spanyolok, majd a hollandok. Így az ellenük való harcot sokszor az iszlám harci ideológiájával, a dzsiháddal is indokolták. Elmondhatjuk, hogy kb. 1500 és 1800 között a térséget nagyjából teljes egészében befolyása alá vonta az iszlám. Jáva szigetén viszont teljes egészében megmaradt az a csodálatos ősi kultúra, mely a mai napig áhítatra készteti az utazót, annak ellenére, hogy a sziget lakosságának túlnyomó része moszlimmá vált. Lakosai megőrizték ősi hagyományaikat, művészetüket, táncaikat. E szigeten ütközött a buddhista és a hindu hit az iszlámmal, mely az iszlám győzelmével zárult. A hagyományok megmaradásában mindenképpen szerepük volt a szúfi misztikus tanítóknak, rendjeiknek. Áthidaltak sok olyan problémát, melyre talán az ortodoxia puritánjai nem lettek volna képesek! Ibn al-Arabi misztikus tanait dicsérhetjük e nagy hittérítő munkában. A XVII. század közepén Abdal Rauf al-Sinkili maláj nyelvre fordította a Koránt. Ez a fordítás talán rámutat arra, hogy az iszlám hogyan volt képes alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz, és hogyan tudta a Koránt hozzáférhetőbbé tenni. Az ortodox iszlámnak Malajziában és Indonéziában erős helyi jellege van, és nagy szerepet játszik benne a szúfizmus. A XVI. században európai kereskedők jutottak el Indonéziába, akiknek a fűszer-és borskereskedelem miatt kikötőkre és biztonságos támaszpontokra volt szükségük. A portugálok érkeztek elsőnek, őket pedig a hollandok követték. Mindkét ország területeket szerzett, és a XIX. századig ők irányították Kelet-Indiát és Malájföldet. A hollandokat először az un. Holland Kelet-Indiai Társaság képviselte, a klasszikus gyarmatosítás csak később kezdődött. Elősször a

22

gazdasági behatolás, koncessziók kötése történt meg, katonai támaszpontok kialakításának kíséretében. Az európaiak nagyszámú helyi lakost telepítettek át más országokba, és ez a lakosságcsere csak erősítette a moszlim identitást és együttműködést. A hollandok tovább terjesztették kereskedelmi érdekeiket, és kereskedelmi társaságuk erősen megvetette lábát a szigeteken, új kereskedelmi központjuk pedig Batáviában, Jáva északnyugati partvidékén volt. 1800-ban a területek a holland kormány uralma alá kerültek, és nem is kerültek ki onnan, csak rövid időre (1811-1816), amikor az angolok szerezték meg a Jáva és a hozzátartozó területek fölötti uralmat, kormányzójuk pedig Stamford Raffles lett. 1819-ben az angolok Szingapúrban építették ki támaszpontjukat, és uralmukat kiterjesztették a Szumátra és a Maláj-félsziget között található Malaka-szorosra is. A XIX. század közepére az angoloknak Malájföldön, a hollandoknak pedig Indonéziában voltak területeik. A gyarmatosítók beleavatkoztak a helyi háborúkba. Mindig valamelyik felet támogatva, s ezzel is újabb pozíciókat nyertek. Az angolok így szereztek védnökséget Brunei szultanatusa felett, Borneó más részét közvetlenül gyarmatosították. A XX. század elején indultak a nagyobb autonómiát célul tűző helyi mozgalmak. A Budi Utomo (Magas Törekvés) mozgalom, melyet holland neveltetésű jávaiak egy csoportja indított, a hagyományos moszlim értékekre épülő társadalmi rendszer megreformálására törekedett. Az iszlám mozgalmak közül a Muhammadija (1912) elsősorban haladó, míg a Nahdatul Ulama konzervatív volt. Az első valóban politikai töltetű modern vallási szervezet, mely széles tömegekre támaszkodhatott, az a Serikat Iszlám (Iszlám Liga)nevű szervezet volt, melyet 1912ben hoztak létre. Az Indonéz Nemzeti Párt (PNI) 1927-ben alakult Ahmed Sukarno (1901-1970) vezetésével, célja pedig a Hollandiától független, egységes Indonézia megteremtése volt. Két csoportra különíthetjük el a holland uralom ellen küzdő moszlimokat, a jövő elképzelése tekintetében. A kisebb csoport kizárólag az iszlám vallás keretein belül képzeli el a majdani államukat (ezt nevezzük ma a politikai iszlámnak). A nagyobbik csoportot a világi nemzetállam megalakítása motiválta, természetesen az iszlám vallás megtartásával, de azt szétválasztva az államtól. Alapítói-vezetői nyugati egyetemeken tanultak. A holland gyarmatosítók viszont igyekeztek bevezetni saját jogrendszerüket az iszlám jog és a hagyományok helyébe, még a házassági és az öröklési törvényeiket is szerették volna a gyarmatuk őslakosaira rákényszeríteni. Igyekeztek gátat szabni a moszlim iskolák terjedésének, azok működését is szerették volna meggátolni. Mindezek természetesen óriási ellenállást váltottak ki a helybéliekből. Az iszlám vallás adta az ideológiai töltetet a gyarmatosítókkal szembeni ellenállásra. Az ellenállást erősítette a Naqsbandijja szúfi rend tanítói, valamint az Azhar Egyetemről érkezett Mohammed Abduh sejk tanítványai, akik modernista moszlim eszméket terjesztettek. A II. világháború kitörése és az 1942-től 1945-ig tartó japán megszállás gátat vetett az ilyen politikai törekvéseknek. Az új megszállók, a japánok, megtiltottak minden politikai tevékenységet, viszont az iszlám vallásnak nagy engedményeket adtak, hogy a lakosságot maguk felé tudják érzelmileg hangolni. Ekkor alakult meg az Indonéz Muszlimok Tanácsadó Testülete, mely közvetlenül irányíthatta a moszlimok életét. E fenti tények igen szokatlanok, mivel pont a megszálló japánok segítették elő a moszlimok bizonyos önrendelkezéseit. Malájföldön, ahol a brittek rendelkeztek mandátummal, a moszlimoknak nem volt olyan nehéz sorsuk, mint a holland uralom alatt lévő testvéreiknek. Az angolok nem szóltak bele a belső vallási dolgokba, a kis királyságok viszonylag nagy belső önkormányzattal rendelkeztek, így az iszlám modernizációs mozgalmaknak nem is volt olyan táptalajuk, mint a majdani Indonéz területeken. A háború után Indonézia végre független köztársaság lett, koalíciós kormányában a moszlim, a nemzeti és a kommunista pártok tagjai vettek részt, elnöke pedig Sukarno lett (1945-1966). Kikiáltották a nemzetállamot, amely a pancsa silán, az öt elven nyugodott: az egyistenhiten, az indonéz nemzeti egységen, az igazságos és civilizált humanitáson, a demokrácián és a társadalmi igazságosságon. Az 1960-as években kitört polgárháborúban a kommunisták vereséget szenvedtek, és 1966-ban Suharto tábornok lett a köztársasági elnök. Bár Indonézia hivatalosan nem muszlim ország, a Vallásügyi Minisztérium óvja a moszlimok és más hívők érdekeit; támogatják a nem politikai töltésű iszlámot, az Oktatási Minisztérium pártolja az iszlám oktatást, és minden iskolában van vallási nevelés. 1951-ben megalapították az Iszlám Állami Egyetemet, amely 1960-ban az Iszlám Vallás Állami Intézete lett. A Malájfélszigeten is hasonló fejlődés játszódott le. 1948-ban megalakult a Maláj Államszövetség,

23

1957-ben pedig megalapították az önálló maláj államot, amelynek hivatalos vallása az iszlám, de vallásszabadságot biztosít más vallások követőinek. Az országot 1963-ban keresztelték át Malajziának. Névlegesen moszlim, és nagy szerepet játszik benne a missziós és oktatási tevékenységet végző dakva mozgalom. A régió jólétéhez nagyban hozzájárult az olaj felfedezése és kitermelése: Brunei (egy Borneó északnyugati részén fekvő apró muszlim állam) szultánja jelenleg a világ leggazdagabb emberei közé tartozik. Az indonéz-maláj területen épült mecsetek hatalmasak és gyönyörűek, építészeti stílusuk pedig jobban emlékeztet az indiai stílusú templomépítészetre, mint az arab mecsetek geometrikus díszítésére.

Afrika Az iszlám terjedése kezdetben valóban a korai kalifák alatt történt hódítások következménye volt. Az arab seregek gyorsan eljutottak Egyiptom, Palesztina, Szíria és Mezopotámia területére és Észak-Afrika partjaira. Ha egy berber törzsfő úgy gondolta, hogy érdemes iszlám hitre térni, törzse is követte. Észak-Afrika - a hippoi Szent Ágoston otthona, ahol az V. században virágzó keresztény egyház volt - hamar átvette az iszlám vallást, és a Közép-Kelettel ellentétben itt nem is maradtak keresztények, védett dhimmi státusuk ellenére. A muszlimok kezdetben nem folytattak térítő munkát, mert az iszlámot arab vallásnak tartották, de a VIII. századra az uralkodó vallás nem csak egyes emberek, de csoportok számára is vonzerővel bírt, hiszen felvétele határozott előnyökkel járt. Ezzel megkezdődött az áttérések több évszázadig tartó sorozata. Afrika Szaharától délre eső része könnyen elérhető a sivatagon, vagy a Nílus mentén Szudánon keresztül, de az iszlám főleg a partmenti városokkal folytatott tengeri kereskedelem segítségével honosodott meg a földrészen. A VII. századtól fogva Kelet-Afrikát gyakran keresték fel arab és perzsa kereskedők, és közülük sokan le is telepedtek a part mentén. Kelet-és Nyugat-Afrikában az uralkodó osztályok a kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően tértek át moszlim hitre, a lakosság pedig a szúfik tevékenységének hatására. Nyugat-Afrikában a késői X.-XI. században mohamedán államok is alakultak, bár az iszlám továbbra is elsősorban az uralkodó rétegek vallása maradt. Az iszlám általában nem kirekesztő, és a mai napig is léteznek olyan falvak, sőt családok, amelyeknek egyes tagjai moszlimok, mások azonban nem. Afrika Szaharán túli déli sztyeppés és szavannás területeit a muszlim arab, a nyugati területeken a berber kereskedők hamar megismerték. Árucikkeik mellett vitték a Korán igéit, s nagyjából a XVI-XVII. Századra már Afrika középső részén sem volt idegen vallás az iszlám. Általában a helyi törzsfők vették fel az iszlám vallást, s azt alattvalóikra is kötelezővé tették. Ez a misszió igen szívósan vert gyökeret egészen a Guineai öböl déli részéig, Afrika keleti részén elsősporban a Vörös-tengertől le délre a tengerparti vidékeken terjedt el. Kereskedőtelepek létesültek, s ebben az időben tartoztak Zanzibár fűszerszigetei, Afrika ezen partvidéke is az Ománi Szultán fennhatósága alá. Afrika szarvától egészen le a mai Mozambikig, beleértve Madagaszkár északi részét, a Comorre szigeteket is, az iszlám volt az uralkodó vallás ezen a földön. Nagy kereskedővárosok létesültek, ilyenek, mint Mombasza, Patte. A fűszer, arany, elefántcsont és sajnálatos módon a rabszolgakereskedelem adta e területek gazdasági erejét. Etiópiába is gyakran betörtek a környező moszlim államok seregei, vagy csak egyszerű moszlim rablóbandák, s tették ezt annak ellenére, hogy Etiópia az iszlám hajnalán barátsággal viseltetett a moszlimokkal szemben, s a Könyv Népei közzé tartoztak, mint keresztények. Etiópia azonban a Négusok vezetésével ellenállt, s minden esetben legyőzte a moszlim seregeket (igaz, hogy az 1500-as évektől már a portugálok is segítették az amharákat). Ám Etiópiában is elterjedt az iszlám, mára a lakosság közel 40%-a moszlim. A Nílusi Szudánban az iszlám terjedését a fudzs törzsek gátolták kezdetben. Nomád állattartók voltak, s bátran szembeszálltak az arab és núbiai seregekkel. Amikor viszont áttértek az iszlámra, megnyílt délre a kapu, és a teljes Núbia és Gezíra is moszlim területté váltak. Szinte az angol gyarmatosítás koráig két moszlim birodalom jött itt létre, az egyik Kordofán központtal, míg a másik Darfúr középponttal. Afrika közepén, a Szahara déli részén, a Csád tónál is létrejött egy komoly moszlim birodalom, a Kanem Bornu királyság, mely szinte a szenusszijja rend megjelenéséig uralta a környéket.

24

A Niger folyótól keletre egészen az Atlanti óceánig kereskedő városállamok jöttek létre, melyek váltakozva egyegy létrejött, majd megszűnt moszlim birodalmak vazallusai voltak. A legjelentősebb birodalom Timbuktu, az Aranyváros központtal a Szonghájok birodalma volt. Ez a birodalom volt kiterjedésben és hatalomban is a legjelentősebb, s területe a mai Mali, Niger és Mauritánia és Burkina Fasso területeire terjedt ki. Timbuktu volt az afrikai iszlám központja, több ezer kötetes könyvtárakkal rendelkezett, több mint száz Korániskola működött a városban. Timbuktu híre elterjedt az egész iszlám világban. Kis területekkel rendelkeztek, s befolyásuk sem volt nagy a Hausza és Mosszi államoknak. Komoly befolyásuk volt az un. Marabitunoknak, akik egyfajta szúfi rendként terjesztették és tanították az iszlámot. Több uralkodó dinasztiát is hatalomra segítettek e térségben. A XVII. Század elejétől kezdve közel egy évszázadig a marokkói uralkodó befolyása érvényesült e területen. Már e korban védekezniük kellett a megjelenő európai betolakodók ellen, elsősorban, mint keleten, a portugálok voltak igazán veszélyesek. De már a spanyolok is igyekeztek támaszpontokat szerezni. Mind a marabitunoknál, mind más szúfi rendeknél családok álltak az élen, s küldötteik, missziójuk egészen lejutott Afrika őserdei részéig. E kereskedők, dervisek, szúfik terjesztették az iszlámot, tanították a Koránt, valamint az arab nyelv írás olvasásának tudományát. Sok olyan sírhellyel találkozhatunk manapság is, melyben egy-egy szent életű moszlim missziós munkát végző ember nyugossza végső álmát. Az európai gyarmatosítók behatolása az ezernyolcszázas évek közepétől nagy lendületet vett, s a franciák, angolok, portugálok, spanyolok sorra felszámolták a kis moszlim fejedelemségeket, városállamokat és királyságokat. Két komoly ellenállásról emlékezem meg, mely az iszlám köntösében jelentkezett, s a gyarmatosítók csak nagy nehézségek árán tudták e mozgalmakat legyűrni. A legjelentősebb a szudáni mahdijja mozgalom volt, mely 1881-től 1898 tartott. Vezetője Muhammad Ahmad volt, aki Mahdivá, azaz a Próféta (bálk) utódává nyílvánította ki magát. Dervisrendből alakult hadserege, igazi szúfi volt a Mahdi. Csapatai bevették az angolok által védett Khartumot, Gordon angol ezredesnek fejét vették. Hosszú évekig a modern fegyverekkel rendelkező angol-egyiptomi csapatok nem tudták Szudánt visszahódítani, vereséget szenvedtek el. Mahdi kalifává kiáltotta ki magát, s rövid igazságos uralom után 1885-ben meghalt. Utódja Abdallah lett, aki 1898-ig, a mahdista kalifátus bukásáig uralkodott. Kitchener lord vezette hatalmas brit-egyiptomi csapatok technikai fölényüket maximálisan kihasználták a fanatikus bátorsággal küzdő mahdisták ellen. Ők még képesek voltak a Níluson közlekedő hadihajó ellen is lovakkal, puskákkal szembeszállni botor módon, miközben a hajón felszerelt géppuskákkal, ágyúkkal tömegmészárlást rendeztek soraikban. A másik szúfiíta rend, mely komoly sikereket ért el a líbiai olasz gyarmatosítók ellen, a szenusszíjja volt, s talán egy évtized is kevés volt, hogy az olaszok pacifikálhassák a törököktől elnyert Líbiát (1912). A szenusszíjja ellenállt az olasz gyarmatosítóknak, míg függetlenségét vissza nem kapta Líbia. Észak-Afrika (Marokkó, Algéria, Tunézia, Niger, Mali, Csád, Mauritánia) nagy részét a franciák gyarmatosították, azonban a Szahara belsejét igazán soha sem sikerült meghódítaniuk. Mint említettem, Líbiát az olaszok szállták meg 1912-ben, mely az utolsó afrikai török birtok volt, mivel Egyiptom csupán névleg volt a szultán jogara alatt. Egyiptom Szudánnal együtt angol gyarmat lett, annyi különbséggel, hogy Szudánt közös egyiptomi-angol birtokká nyilvánították. Egyiptomban formálisan a khedive uralkodott, azonban minden ben az angolok döntöttek. Szudán volt az egyetlen arab-iszlám ország, mely más arab ország uralma alatt állt. Afrika indiai óceáni területeinek nagy része a Britt Birodalom részévé vált, Afrika szarvát később az olasz imperialisták szállták meg. A gyarmatosítás elleni felszabadulás a Második Világháború után indult meg, sok országban, mint például Algériában, csak hosszú és nagy véráldozatokat követő harc útján sikerült a függetlenséget kivívni. Viszont a mai napig tart a volt gyarmattartó országok gazdasági és bizonyos mértékig a politikai befolyásuk a volt gyarmatokon.

25

Voltak nem is oly régen olyan országok, akik az un. Harmadik Utas fejlődéssel kacérkodtak, ami egyfajta arab szocializmust jelentett, a volt Szovjetunió támogatásával. Ez a támogatás katonai, gazdasági és politikai támogatást jelentett. Nem sikerültek a tervek sem a pánarabizmusra, sem a pániszlamizmusra. Láthatjuk, ahol a kommunizmus kísértett, mivé jutott azoknak az országoknak a gazdaságuk! De erről globálisan egy másik felyezetben.

26