Álomba ringató mesék

Álomba ringató mesék

Álomba ringató mesék Pallas Gyöngyös 2006

Pallas Antikvárium Kft. 2006

BORSÓSZEM HERCEGKISASSZONY VOLT egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illõt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget. Egy este szörnyû vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az esõ meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni. Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtõm, hogy megtépázta a zuhogó esõ meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipõje orrán befolyt az esõ, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy õ vérbeli hercegkisasszony! — No majd elválik, hogy igazat mondott-e — gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz darékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt. Reggel aztán megkérdezte tõle, hogy esett az alvás. — Egy szemhunyást sem aludtam — panaszolta a hercegkisasszony. — Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam! Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.

5

A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki. Aki nem hiszi, járjon utána.

A KÉT BÉKA EGYSZER volt, hol nem volt, volt egyszer két béka. Barátok voltak, és ugyanabban az árokban laktak. Csak az egyik volt igazi erdei béka — bátor, erõs és vidám — a másik se ilyen, se olyan, se amolyan. Gyávácska volt bizony egy kicsit, lustácska is. Azt is mesélték róla, hogy állítólag nem is az erdõben, hanem valahol a városi parkban született. No, mindegy, együtt éltek ezek a békák. Egy éjjel elmentek sétálni. Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják ám: ház áll elõttük. A ház mellett meg pince. S ebbõl a pincébõl ínycsiklandó illatok szálltak feléjük: finom penészszag, nyirokszag, mohaszag meg gombák szaga. Éppen ez az, amit a békák szeretnek. Bemásztak hát gyorsan a pincébe, és ott futkároztak meg ugráltak. Addig-addig ugráltak, míg egyszer csak váratlanul belepottyantak a tejfölös köcsögbe. Merülni kezdtek. Elmerülni persze nem szerettek volna. Erre aztán kapálózni kezdtek meg úszni. A mázas köcsögnek azonban igen magas és csúszós volt a belsõ fala, úgyhogy a békák semmiképp sem tudtak felvergõdni a peremére. Az a béka, amelyik lustácska volt, úszott egy keveset, kapálózott egy kicsit, majd azt gondolta: „Most már mindegy, innen ki nem evickélek. Hát akkor minek kapálózzak? Csak az idegeimet rontom vele. Jobb lesz, ha mindjárt el is merülök.” Így gondolkozott, aztán abbahagyta a kapálózást, és elmerült. A másik béka azonban nem ilyen béka volt, és azt gondolta:

6

„Nem, testvér, elmerülni még mindig ráérsz. De azt már mégsem teszem. Inkább kapálózom! Inkább úszom! Ki tudja, talán sikerül” De bizony nem sikerült semmi sem. Akárhogy úszkált, nem jutott messzire. A köcsög fala csúszós volt, a béka nem tudott kimászni a tejfölbõl. De csak nem adja meg magát! Nem, õ nem csügged! „Nem tesz semmit — gondolta —, amíg erõvel bírom: kapálózom. Hiszen még élek, tehát élnem kell. Aztán — majd meglátjuk!” S íme, már végsõ erejével küzd a mi bátor békánk a békahalállal. Öntudatát kezdi elveszíteni. Már-már kifullad, valami húzza, vonja a mélybe. De nem adja meg magát most sem! Szinte eszméletlenül dolgozik a talpaival. Tapos, tapos, és azt gondolja: „Nem! Nem adom meg magam! Takarodj innen békahalál!”... S egyszerre csak — hát ez meg mi? Érzi ám a mi békánk, hogy a lába alatt nem tejföl van, hanem valami szilárd, erõs, valami biztonságos, olyan, mint a talaj. Csodálkozott a béka, megnézi, látja ám: egy csepp tejföl sincs már a köcsögben: kemény vaj van alatta. „Hát ez mi? — gondolja a béka. — Hogyan került ide a vaj?” Csodálkozott, de aztán rájött: hiszen a folyékony tejfölbõl õ maga köpült a lábaival kemény vajat. „Hát akkor — gondolta a béka — mégis jól tettem, hogy nem merültem el mindjárt.” Így gondolkozott, kiugrott a köcsögbõl, pihent egyet, és hazaszökellt az erdõbe. A másik béka pedig ottmaradt a köcsögben. S bizony, sohasem látta meg többé a napvilágot. Sohasem ugrált, sohasem brekegett többé. Így van ez bizony. Az igazat megvallva — te vagy a hibás, kis béka. Amíg élet van, remény is van. Ha nem csüggedsz el oly hamar, és bátran küzdesz — nem haltál volna meg idõ elõtt.

7

A KIS GÖMBÖC Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idõsebb leányának: — Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt! Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc: — Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! — S azzal — hamm! — bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a lánya, küldi a középsõt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc — hamm! — bekapta. Hej, mérgelõdött a szegény asszony! Hogy õ még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt. — Eredj, leányom — mondja a legkisebb leánynak —, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom. Fölmegy a kis leány nagy sebesen, de a kis gömböc õt is bekapta. — Na megálljatok — mondja a szegény asszony —, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül. Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc õt is — hamm! — bekapta. Jõ haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: „Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?” Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak.

8

Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott: — Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! — S — hamm! — bekapta a szegény embert is. No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelû bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélén a kirepedt kis gömböcöt. Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

AZ ÖREGEK AZ öregekrõl mondok mesét, gyermekek, hallgassatok ide! Egyszer egy obsitos katona megy, mendegél hazafelé, s amint megy egy falun keresztül, látja, hogy kint ül a kapuban egy õsz öregember, s bõg keservesen, hogy csak úgy zengett a falu belé. Kérdi az obsitos: — Ugyan bizony miért sír kend, öregapám? — Jaj, hogyne sírnék, édes fiam, mikor megvert az édesapám. — Ne mondja kend! Hiszen kend is van legalább százesztendõs, csak nem é1 az édesapja? — Hát, ha nem hiszed, fiam, eredj, menj be az udvarba. Nézd meg, éppen fát vág az apám!

9

Bemegy az obsitos, s hát csakugyan ott van egy még öregebb ember, s vágja a fát, hogy egy legény sem vághatta volna különben. Köszönti az obsitos: — Adjon isten jó napot, öregapám! Ugyan bizony hogy volt lelke megverni a fiát? — Hát hogyne vertem volna meg, mikor nem fogadott szót a nagyapjának! — Ne te, ne, mit beszél kend?! Hát még az apja is é1 kendnek? — Hogyne élne! Eredj csak be a házba, ott ül a góc alatt, s pipázik. Nézd meg, ha nem hiszed! Bemegy az obsitos. S hát csakugyan ott ül az öregember a góc alatt. Nagy füstöket eresztget a pipájából, s morgolódik az unokájára, hogy így, meg úgy, csak még egyszer ne fogadjon szót neki, majd hátraköti a sarkát. Köszönti az obsitos az öregembert, s kérdi: — Ugyan bizony, öreg apámuram, hány esztendõs lehet kigyelmed? — Hej, édes fiam, azt én nem tudom. Hanem menj el a paphoz, aki keresztelt. Az majd megnézi a matrikulában. — De már, öregapám, ne tréfáljon, csak nem é1 még az a pap is, aki kendet keresztelte? — De biz’, él biz’ az, fiam. Ha nem hiszed, nézd meg! Bizonyosan otthon találod, mindig olvassa a Bibliát. Elmegy az obsitos a paphoz. Hát az csakugyan ott ül az asztalnál. Elõtte az öreg Biblia. A szemén egy nagy okuláré, s babukol, olvasgat belõle. — Szerencsés jó napot kívánok, tisztelendõ szentatyám! — Hozott Isten, édes fiam! Hát mi jóban jársz? Talán bizony páros életre készülsz? — Nem készülök én most, tisztelendõ szentatyám, hanem azt szeretném megtudni, hogy ez s ez az öregember hány esztendõs lehet? — Biz’ azt én, édes fiam, könyv nélkül nem tudom, hanem mindjárt megnézem a matrikulában. Feláll a pap. Megy a könyvestékához, hogy kivegye a matrikulát. Azám! A téka be volt zárva. — Na, édes fiam — mondá a pap —, erõsen sajnálom, de a matrikulát elé nem vehetem, mert nincs itthon a kulcs. Magával vitte az édesanyám a szõlõbe!

10

Ha a papnak az anyja a kulcsot el nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna. Itt a vége, fuss el véle! Holnap legyenek a ti vendégeitek!

A TÜLÖKVÁR HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, túlonnan túl, még azon is túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak annyi vára volt, hogy szerét-számát sem tudta már. Egyszer, amint ott üldögélt a palotája tornácán, elkezdette számolgatni, sorolgatni, hogy mi mindenféle vára van neki. Hogy van már neki aranyvára, ezüstvára, gyémántvára; van neki favára, de még üvegvára is; van neki mindenféle vára, csak tülökvára nincs. No ‘iszen, ha nincs, majd lesz. Mindjárt kihirdettette az országban, hogy ki ami tülköt talál, mind hordja az õ udvarába. Hej, gyerekek, ha láttátok volna, mi történt erre! Megmozdultak a népek mindenfelé, szedték-vették a tülköt, ahol találták, s vitték a király udvarába, ki ölben, ki talyigán, ki hatlovas szekéren. Vitték, ha jól láttam, még bársonyhintón is. Hát egyszer csak annyi a tülök, hogy nem fér a király udvarában. Eh, gondolja a király, minek nekem tülökvár? Azzal úgy, ahogy odahordatta azt a rengeteg sok tülköt, mind elhordatta, s belehányatta a Tiszába. Ha majd az a sok tülök mind elázik, csak gyertek, jelentsétek nekem, s tovább mondom a mesémet.

11

CSALI MESE EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet-kettõt fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú: — Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam! — Az ám, egy kulcs — mondja a szegény ember. — Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá! Na, ez annyiban maradt. Tovább szántanak, kettõt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú: — Nézze, apámuram, megtaláltam a ládát is. Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske. Ha az egérkének hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hát jól van na, mondok mégis hozzá egy versecskét: Mese, mese, mátka, fekete madárka, úri bunda, kopasz egér ugorjon a nyakadba. Mese, mese, fakakas, bújj a lyukba, ott hallgass, Kata, Kata, két garas, neked adom, csak hallgass.

12

AZ ÖRDÖG ÉS A TÓT FIÚK HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren innét, csak ide nem messze volt egy szegény tót ember, s annak három fia. Azt mondja egyszer az öreg tót a fiainak: — Na, fiaim, eleget éheztetek már itthon, menjetek országot-világot látni, de el ne kerüljétek Magyarországot, mert ott kolbászból fonják a kertet. Ott van csak jó dolga a szegény tót legénynek. Elindult a három legény, de velük ment az apjuk is. Kivezette õket egy magas hegynek a tetejére, onnét megmutatta nekik szép Magyarországot. — Lássátok, ez az az ország, ahol kolbászból fonják a kertet. Ott elbúcsúzott tõlük, visszafordult a falujába, a fiúk pedig le a hegyen, neki Magyarországnak. Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, az apjuk erõsen a lelkükre kötötte, hogy elébb valahol állapodjanak meg, s tanuljanak meg jól magyarul, mert különben felkopik az álluk. Mennek, mendegélnek a fiúk hegyeken-völgyeken által, s találkoznak egy emberrel. Kérdi az ember: — Hová, merre fiúk? Mondják a fiúk: — Megyünk magyarul tanulni. — No, akkor ne is menjetek tovább, álljatok be hozzám. Nálam három nap egy esztendõ, s azalatt megtanítlak én titeket magyarul. Ott maradnak a fiúk, kitelik az esztendõ. De ugyan keveset tanultak. A legidõsebb nem tudott egyebet ennél a két szónál: — Mi hárman. A középsõ csak ennyit tudott: — Egy sajtért. A harmadik csak annyit tudott: — Az az igazság.

13

Hát mindegy, amennyit tudtak, annyit tudtak: mentek tovább. A falutól nem messze volt egy erdõ, bemennek abba, s hát mit látnak! Ott fekszik az út közepén a gazdájuk. A szeme be volt hunyva, meg volt halva. Nézik, nézik a legények, nem tudják elgondolni, hogy s mint került ide a gazdájuk ilyen hamar, hiszen amikor eljöttek tõle, még otthon volt, s lám itt fekszik az úton megölve. Amint ezen tanakodnak, odajön egy zsandár, s kérdi tõlük: — Hát azt az embert ki ölte meg? Felel a legidõsebb: — Mi hárman. — S miért öltétek meg? — Egy sajtért. — No bizony, ha megöltétek, viszlek is a tömlöcbe. Mondotta a legfiatalabb: — Az az igazság. Azzal csak elindítja a zsandár a három tót legényt, kíséri a város felé. De még egy jó hajításnyira sem mentek, felugrik a holt ember nagy kacagással, s szalad utánuk. Visszanéznek a legények, de szemük-szájuk elállott a nagy csudálkozástól, mert ördög volt az, igazi ördög, nem ember, aki utánuk szaladott. Csak most tudták meg, hogy ördögnél laktak. A zsandár egyszeriben eleresztette a fiúkat, az ördög is elszelelt nagy kacagva, s aztán meg sem állottak a fiúk, míg Magyarország kellõs közepébe nem értek. Ott egy helyen, ahol éppen kolbászból fonták a kertet, megállottak, onnét többé el sem mozdultak. Ha a kolbász még el nem fogyott, még ma is ott vannak. Aki nem hiszi, járjon utána.

AZ OKOS LEÁNY HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy okos leány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a híre még a királyhoz is eljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe a leányról, hogy befogatott a hintóba, a leányért küldött, s elhozatta az udvarába.

14

Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki: — No, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek, hát, ha olyan nagy az eszed, van nekem a padláson százesztendõs fonalam, fonj nekem abból aranyfonalat. Felelte a leány: — Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, van az édesapámnak százesztendõs sövénykerítése, csináltasson nekem abból orsót, s akkor én is megfonom az aranyfonalat. Tetszett a királynak ez a felelet, s mindjárt más kérdést gondolt ki: — Hát jól van, leányom, az elsõ kérdésemre jól megfeleltél, mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd meg azokat. — Én jó szívvel — mondja a leány —, csak elébb felséged fordíttassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy semmit sem szoktak a színérõl foltozni, hanem a visszájáról. Mondja a király: — Okos volt a második felelet is. Még adok néked egy kérdést, s ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek. — Csak mondja, felséges királyom. — Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is. Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az ajtón, megy a konyhába, ott a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az udvarra, ott éppen röpködött egy sereg galamb, megfogott egyet, a két szita közé tette, s úgy ment fel a király színe elé. — Itt van, felséges királyom. Fogja a király a két szitát, hogy nézze meg, mi van benne. Abban a pillanatban a galamb kirepült. — Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, nem is, volt is, nem is. De már erre olyan erõsen megtetszett a királynak a leány, hogy egyszeriben hívatta az udvari papját, összeesküdött a leánnyal. Elõ a cigányokat, lett nagy lakodalom, eltartott egy hétig, talán kettõig is. Én is ott voltam, egyet jót táncoltam. Aki nem hiszi, járjon utána.

15

A DÖGLÖTT EGEREK VOLT egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egyszer tarisznyát vetett a vállára, a tarisznyába egy darab kenyeret, egy kicsi paprikás szalonnát, no meg egy kulacs bort, s kimegy a szõlõbe. Ott, ahogy kiment a szõlõbe, kiveszi a lájbija zsebébõl a réznyelû bicskáját, elõszedi a kenyeret, a szalonnát, s megeszi mind egy befaló falásig. Aztán fogja a kulacsot, s egy hajtásban kiissza mind egy cseppig. Üres volt a tarisznya, üres a kulacs is, mehetett szépen haza. Amint megy, mendegél hazafelé, látja, hogy az út szélén egy csomó döglött egér fekszik. Megállott, gondolkozott, tûnõdött magában, hogy ugyan bizony micsoda szerencsétlenség érhette ezeket az egereket, hogy így egymásra döglöttek. De hát hiába gondolkozott, úgy sem tudta volna feltámasztani, ment tovább. Amint egy pár lépésre haladott, meggondolkozik: „Ejnye — mondja magában —, fölveszek egy pár egeret, beteszem a tarisznyámba, jó lesz a macskának.” Visszafordul, fölvesz három egeret, a tarisznyájába teszi s hazaviszi. De mire hazament, egészen megfeledkezett az egerekrõl. Letette a tarisznyáját, aztán vacsorához ült. Egyszerre csak hozzá súrlódik a macska, elkezd dorombolni, hízelkedni. — Ejnye — mondja a szegény ember a leányának —, most jut eszembe, hogy három döglött egeret hoztam a macskának, eredj, leányom, vedd ki a tarisznyából. Szalad a leány, benyúl a tarisznyába, s hát uramteremtõm, nem volt abban egér, hanem volt a három egér helyett három ragyogó fehér ezüsttallér. Fut az apjához, s mondja nagy örömmel: — Nézze, apámuram, egér helyett tallért találtam a tarisznyában. — Az ám, ez igazán tallér — mondja a szegény ember. Hej, istenem, megörült, de nagyon. Gondolta, hátha a többi egerek is ezüsttallérrá változtak. Futott ki a mezõre, egyenest oda, ahol a döglött

16

egereket találta. De bizony oda hiába futott, mert az egereknek híre-pora sem volt. Ha azok az egerek el nem tûntek volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A RÁC, A RÓKA MEG A SZARKA EGYSZER egy rác ember kiment az erdõbe, ott egy fa alatt tüzet rakott, s kolbászt sütött. Mi dolga akadt, mi nem, leteszi a kolbászt, félremegy, s azalatt odavetõdött egy róka, fölkapta a kolbászt, s elszaladt vele. Nekiáll a róka, hogy megegye a kolbászt, s abban a pillanatban leröppen egy szarka, kikapja a kolbászt a róka szájából, s fölrepül vele egy fa tetejére. Szalad a rác a kolbász után, s hát látja, hogy ott fityeg a szarka csõrében. Gondolkozik, mit csináljon, hogy a kolbászt visszakapja. Õ bizony — gondolja magában — levágja a fát. De megint mást gondol, azt gondolja magában, hogyha a szarka meglátja a fejszét, elrepül. Fogja magát, a fejszét a háta mögé dugja, s felkiált a szarkának: — Dáj szarkica, kalbászica, nincsen nálam szekerica. (Add ide, szarkácska, kolbászocskát, nincsen nálam fejszécske.) Hanem a szarkának több esze volt, mint az embernek, s úgy elrepült a kolbásszal, hogy hûlt helye sem maradott. Ha a szarka el nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna.

17

TRÉFÁS MESÉK EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy ember. Ennek az embernek három fia volt. A legidõsebbet hívták Gyûszûnek, a középsõt Fésûnek s a legkisebbet Haddelnek. Mondja egyszer az ember Gyûszûnek: — Eredj, fiam, menj el országot-világot látni, tanulj valamit. Elment Gyûszû, oda volt egy álló esztendeig, bejárt országot-világot, sok mindent látott, de hogy mit látott, mit nem látott, arról én nem mesélek. Elég az hozzá, hogy egy esztendõ múlva visszakerült az apja házához. Amint Gyûszû hazajött, mondta az ember a középsõ fiának: — No, édes fiam, Fésû, most már menj el te is, láss országot-világot, ne maradj hátrább a bátyádnál. Elment Fésû is, bejárt országot-világot, jártában-keltében sok mindent látott. De hogy mit látott, mit nem látott, arról semmit sem mesélt, én sem mesélek nektek. Elég az, hogy egy esztendõ múlva visszakerült, s akkor az ember mondotta a legkisebb fiának — annak a... hogy is hívják, no... ejnye, nem jut eszembe a neve... (Valaki a hallgatók közül közbeszól: Haddel.) No jó, hát akkor elhagyom. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy süket, egy vak és egy kopasz fejû ember. Ezek hárman nagy erõs barátságban éltek, mindig együtt jártak-keltek. Amint egyszer mennek, mendegélnek rengeteg erdõn keresztül, megszólal a süket ember: — Hallgassatok csak, valamit hallok, bizonyosan útonállók! Megszólal a vak is: — Azám, nézzétek, én valamit látok. Nagyot kiált erre a kopasz ember: — Uccu, bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!

18

A DICSEKEDÕK VOLT egyszer egy ember, s annak három fia. Ez az ember két idõsebb fiát mesterségre adta, az egyikbõl borbély, a másikból kovács lett. Kisebbik fiának nem kellett semmiféle mesterség, az felcsapott katonának. Esztendõ múlt esztendõ után, a fiúk nem jártak haza, egyszer azonban levelet kaptak mind a hárman, hogy jöjjenek, ha még életben akarják látni az apjukat. Hazajönnek a fiúk, s hát csakugyan az apjuk halálán van. — No, édes fiaim — mondotta az öregember —, csakhogy még egyszer láthatlak! Mondjátok el nekem, melyik mire ment, jól kitanultátok-e a mesterségeteket, hogy legalább nyugodtan szállhassak az én koporsómba. Azt mondja a legidõsebb: — Ne búsuljon, édesapám, mert én jól kitanultam a mesterségemet. Én úgy tudok beretválni, hogy a nyulat futtában megberetválom. — Na, ez igazán szép — örvendezett az öregember —, te, fiam, a jég hátán is megélsz. — Ne féljen, édesapám — mondotta a másik legény, a kovács —, mert én meg úgy kitanultam a mesterségemet, hogy a lóra futtában felverem a patkót, meg le is veszem róla. — Ó, de jó, Istenem, ó de jó! — mondotta az öregember. — Hát te, fiam — szólt a legfiatalabbhoz —, milyen katona vagy, jól tudsz-e a karddal bánni? — Én-e, édesapám? — kérdezte a legény. — Tudok biz’ én. Egyszer kimentem sétálni a legfényesebb ruhámban, s hát amint mennék az utcán, szakadni kezd az esõ. Hej, uramteremtõm, mit csináljak, gondoltam magamban, most ez a cudar esõ pocsékká veri az én szép atillámat. De nem sokáig gondolkoztam, hirtelen kirántottam a kardomat, s olyan gyorsan hadonásztam magam körül, hogy egy csepp nem sok, annyi sem esett reám. Hej, bezzeg bámulták is a többi katonák, amikor visszamentem a kaszárnyába, hogy nem vert meg az esõ. Odajött a generális, megkérdezte, hogy mit csináltam. Mondtam, én nem csináltam egyebet, csak kirántottam a

19

kardomat, s azzal visszavertem az esõt. Derék vitéz vagy, fiam, mondta a generális, s egy zacskó aranyat adott ajándékba. — Ó, Istenem, Istenem — mondotta az öregember —, most már nyugodtan halok meg, megéltek mind a hárman a magatok emberségébõl, nincs szükségtek arra a pénzecskére, amit összekuporgattam. Éppen abban a szempillantásban jött a pap, hogy feladja az utolsó kenetet, s a haldokló ember, ami pénze volt, mind odaadta a papnak, hogy ossza ki a szegények közt. De bezzeg lekonyult az orra mind a három fiúnak, elment a kedvük a dicsekedéstõl egész életükre. Az apjukat eltemették, aztán nyakukba vették a világot, mentek hárman három felé. Holnap legyenek a ti vendégeitek!

KUTYA SZERETNE LENNI EGYSZER volt egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezõre, ment vele a fia is, mentek a cselédjei, a napszámosok, gyûjtötték erõsen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja ezt a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, s fölsóhajt keservesen: — Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni! — Szeretnél-e, fiam? — mondja az ember. — No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom. Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét. No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának. Hiszen a legény nem bánta erõsen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.

20

Elõjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg fölkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit. — Várj csak a sorodra, fiam — mondotta a gazda —, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya — s megint csak kenyérhajat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának: — Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga. — Látod, fiam, látod — mondotta a gazda —, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová a jó Isten rendelte. Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.

A KECSKEBÉKÁK KIRÁLYA ELMONDOM nektek egy-két szóval, mért van a kecskebékák királyának púp az oldalán. Réges-régen, még az ántivilágban lehetett, a kecskebékáknak is volt királya, hanem ezt csak úgy hallották az emberek, hírbõl, de nem tudták, hogy melyik a király közülök, mert mind egyformák voltak. Egyszer aztán egy király (egy igazi király) kihirdette, hogy száz pengõ forintot ad annak, aki megmutatja neki a kecskebékakirályt. Az egész országban csak egy táltos fiú akadt, aki mirõl, mirõl nem, elég az, hogy megismerte a kecskebékák királyát, odavezette a királyt ahhoz a tóhoz, s megmutatta: — Ihol, felséges királyom, ez a kecskebékák királya. Erre megszólalt a kecskebékák királya: — Brekeke, igaza van ennek a fiúnak, én vagyok a kecskebékák királya. Na, a király egyszeriben ki is fizette a fiúnak a száz pengõ forintot, de a fiún egy szál ing volt, egyéb semmi ruházat, nem tudta, hogy hová tegye a száz forintot. Látta a kecskebékák királya, hogy a fiú nem tudja, mitévõ legyen a pénzével, mondta neki:

21

— Add ide, én majd jól elrejtem, ha szükséged lesz rá, visszaadom. A fiú oda is adta a pénzt, a béka lenyelte, de úgy megakadt a gyomrában, hogy sem vissza nem tudta adni, sem el nem bírta emészteni, s egy jó nagy púp kerekedett az oldalán a száz pengõtõl. Azóta könnyû megismerni a kecskebékák királyát, mert púp van az oldalán.

A SZÁRNYAS KIRÁLYFI HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladósorba került, tízen, húszan is jöttek leánynézõbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Azám, csakhogy a király azt szerette volna, hogy a leánya a leggazdagabb királyfit válassza, s merthogy ezt nem tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ottan tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt, úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár úgy repült be a torony ablakán. Hát ez így volt egy hétig, kettõig, egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. Na, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükbõl, mint a záporesõ. Hej, szörnyû haragra gerjedt a király, mikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles, görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette, csattogtatta a szárnyát, s huss, kiröpült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdõbe nem röpült, ahol õ egymagában lakozott, kakassarkon forgó aranypalotában. Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdõbe, mert hallotta volt már, hogy az õ erdejében lakozik a királyfi, csakhogy

22

közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeriben körülfogták azt, a király meg bement a palotába. Bemegy az elsõ szobába: nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba ott volt két ágy, két szék, egy asztal, meg egy almáriom. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal: amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az õ nagy szívbéli bánatáról. — Hé, szárnyas királyfi — kiáltott a király szörnyû haraggal —, te voltál-e a leányomnál?! — Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi hasznát látnám? — Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lõlek ebb’ az álltó helyemben! Mondta a királyfi: — Ne lõjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból. — No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik — mondta a király. — Haljatok meg együtt, szívem szomorítói! Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magas levegõégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég meg volt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból. No, ez így éppen jó volt, ahogy volt. Itt a vége, fuss el véle!

23

A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA EGYSZER volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni. Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken-völgyeken átal, erdõkön-mezõkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik: valami fényeskét látott a földön. — Ugyan mi lehet ez a fényeske ? — kérdezi magában. Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök: — Hiszen ez krajcárka! Azám, csakugyan krajcárka volt. Hej, uramteremtõm, örült a kis prücsök, de hogy örült. Továbbugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt ciripelte: „Csak van, akinek van, csak van, akinek van!” Bezzeg, hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság, ugye, gyerekek? No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsköknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ugyan minek a prücsöknek pénz. No, ebben szent igaza volt az obsitosnak. Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kicsi prücsköt, s elvette tõle a fényes krajcárkát. Haj de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában, bánatjában visszafordult, s meg sem állott hazáig. S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte: „Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!” Így bizony!

24

A MEGSZÁMLÁLHATATLAN SOK JUH HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr: volt a világon egy szörnyû gazdag ember, s annak annyi juha, mint földön a fûszál, égen a csillag. Bizony mondom, annyi volt, hogy a gazda sem tudta, hány van, a számadó juhász sem tudta, pedig folyton számolták. Azt mondja egyszer a gazda a számadó juhásznak: — Hallja, kend, én többet ennyi juhot nem tartok, hogy meg se tudjam számlálni. Hajtsa vásárra a felét, úgy szemre, a másik felét aztán majd megszámoljuk. A juhász úgy szemre kétfelé is választotta a nyáját, s elindult az egyik felével a vásárra. Mentek, mendegéltek, szép lassacskán eregéltek, hegyen fel, völgyön le, erdõn-mezõn átal, de egyszerre egy akkora folyóhoz értek, hogy a juhásznak szeme-szája tátva maradt. Mert nagy folyó ám a Duna, de még a Tisza is, hanem ez a folyó nagyapja lehetett volna mind a kettõnek. Hiszen ez még nem lett volna nagy baj, hanem ezen a rengeteg nagy folyón olyan keskeny palló volt, hogy azon egyszerre csak egy juh mehetett át. Hej, édes jézusom, megállott a juhász, vakarta a füle tövét, fel-felnézett az égre nagy keservesen: no, itt megöregszem, míg mind a juh átmegy! De hát vissza nem fordulhatott, ha már idáig jött: nekiterelte a juhokat a pallónak, s azok el is indultak egyesével. Reggel indult az elsõ, s mikor a Vacsoracsillag feljött, még annyi volt a juh a folyón innét, hogy a szem nem gyõzte belepni. No, hogy mikor kerül át mind a túlsó partra, azt én magam sem tudom. Ha mind átértek, akkor a mesét tovább mondom...

25

RAPSÓNÉ ENNEK elõtte sok száz esztendõvel élt Udvarhelyen egy szépséges szép özvegyasszony. Temérdek földje, kincse volt, maga sem tudta, hogy mije van. Volt ennek a szép asszonynak egy vára is, Parajd s Szováta között. Még ma is megvan az omladéka, s úgy hívják, hogy Rapsóné vára. Ez a Rapsóné olyan erõs vallásos asszony volt, hogy minden vasárnap Kolozsvárra hajtatott misét hallgatni. Az ám, csakhogy messze van ám Kolozsvár Udvarhely székétõl, rossz is volt az út akkoriban, s Rapsóné mindegyre elkésett a misérõl. Egyszer, mikor elakadt a négylovas hintaja, azt mondja nagy mérgesen: — Ördögnek való útja, rajtad sem járok többet! Abban a minutában csak eléugrik egy ördög, s mondja Rapsónénak: — Szólítottál, itt vagyok, te szép asszony! — Szólított az ördög — mondta Rapsóné —, mit akarsz? — Hallottam, hogy mérgelõdöl a rossz útra. Mit adsz, ha jó utat csinálok a váradtól Kolozsvárig? — Kérj akármennyit, megadom, csak jó utat csinálj! — Jól van — mondá az ördög —, adj nekem két hegy aranyat s egy völgy ezüstöt, annyiért megcsinálom az utat. Kezet csaptak, s az ördög még az éjjel olyan utat csinált a vártól Kolozsvárig, hogy a szoba földje sem lehetett simább. Ment Rapsónéhoz reggel, s jelentette: — No, Rapsóné, kész az út, fizess! — Mindjárt, mindjárt, ördög barátom, csak várj egy kicsit. Azzal benyúlt a ládájába, s kivett három aranyat. Egyet tett a jobb emlõjére, egyet a bal emlõjére, egyet pedig a két emlõje közé. — Itt a két hegy arany s az egy völgy ezüst, vigyed — mondta Rapsóné, s akkorát kacagott, hogy csengett belé a vár. Megharagudott az ördög, de szörnyen. Azt mondta: — No, így még rá nem szedtek, de megállj, Rapsóné, ezt megkeserülöd!

26

Elszaladt nagy haraggal, füttyentett egyet, s hát ami ördög volt a pokolban, mind felszaladt a föld színére, s egy szempillantásra elrontották a szép utat.

VENTURNÉ VOLT valamikor régen egy özvegyasszony: Venturné volt a neve. Büszke, gõgös asszony volt, a szegény emberekkel szóba sem állott. Egyszer csak kiüt a háború, s Venturnénak is az egyetlen fia elmegy háborúba. Megijedt a gõgös asszony, mi lesz vele, ha ellenség üt rá: bizony meg nem védi a föld népe. Pedig az ellenségtõl félhetett erõsen, mert éppen a határon volt a kastélya, Bereck mellett. Gondolta magában, építtet egy olyan várat, hogy azt ugyan semmiféle ellenség be nem veszi. Összerendelte a jobbágyait, s azok szegények izzadtak éjjel-nappal, hordták a követ, meszet s a vizet a hegy tetejére, nem volt pihenésük, míg a várat föl nem építették. Telt-múlt az idõ, Venturné fia még mindig oda volt a háborúban. Már sok-sok esztendõ telt el, mikor jött a staféta, s jelentette a nagyasszonynak, hogy közeledik a fia, ne búsuljon, ne évelõdjék. Egyszeriben befogatott Venturné aranyos hintajába hat lovat, s elejébe hajtatott fiának. Hát jött is az, éppen Vásárhely végén találkoztak össze. Aztán mentek együtt a hintóban hazafelé. Már messzirõl meglátta a fiú a várat, s kérdezte az anyjától: — Kié ez a vár, édesanyám? — Hát kié volna, ha nem az enyém! — mondta Venturné nagy büszkén. — Na, bizony jó volt — mondá a fiú —, hogy várat építtetett édesanyám. Sokat búsultam, míg oda voltam, hogy az sincs, ahová menekedjék. — Hej, fiam, nem féltem én — dicsekedett Venturné —, olyan vár az, hogy még az úristen sem veszi be! — Anyám, anyám — szólt a fiú —, ne kísértse az Isten haragját!

27

— Mit beszélsz, te gyáva? — kacagott Venturné. — Hát azt hiszed, hogy van Isten, aki ezt a várat bevegye?! — Anyám — mondá a fiú —, engedje meg nékem, de én félek az Isten haragjától. Azzal leszállott a hintóból, felült a paripájára, s visszafordult. — Hová mégy? — kérdé Venturné. — Vissza, anyám, vissza, én abba a várba be nem megyek soha! — Hát eredj, te nagy vitéz! Ne is lássalak! Ebben a pillanatban rettentõ égiháború támadt, hogy ég, föld megrendült belé. — Hajts, hajts! — kiáltott Venturné a kocsisnak. De a lovak visszahõköltek nagy horkanással, egy lépést sem mentek elébb. S hát egyszeriben csak meglódult a vár, elkezdett dülöngélni, s kõ kövön nem maradt, elseperte az Isten haragja.

HÉT JUHAKOL ENNEK elõtte sok száz esztendõvel élt Gömör vármegyében egy Bebek nevû juhász. Egyszer — mi történik? Az történik, hogy amint a legelészõ nyáj mellett heverészne, megzörren egy bokor. Gondolja magában a juhász: megnézi, hogy mitõl zörrent meg a bokor, madár fészkel-e ott, vagy tán éppen nyúl húzódott meg a tövében. Föltápászkodik fektébõl, odacammog a bokorhoz, s hát bizony sem nem madár, sem nem nyúl: egy kicsi egerecske zörrentette meg a bokrot. De ahogy odaért, az egerecske sem tátotta el a száját, uccu neki, vesd el magad, beszaladt egy likon. — Na, egerecske, járj békével — mondta a juhász, s utána bökött a botjával. Hát uramteremtõm, ahogy a likhoz ért a botja, egy szép sárga arany gurult ki onnét. „Hm — gondolja a juhász —, ahol egy volt, lehet ott több is — tovább turkálta a földet, s ím csak úgy ömlött ki a sok arany- s ezüstpénz. Egyszerre csak a lik mind kitágult, kerekedett, s haj, a szeme világa is szinte elveszett a

28

juhásznak: annyi volt a föld gyomrában a csillogóvillogó arany- s ezüstpénz. Hamarosan kiszedett egy tarisznyára valót, a likat szépen elföldelte, hogy majd aztán apránként hazahordja a rengeteg sok kincset. Egyórányira volt ez a hely attól a hegytõl, melyen most Krasznahorka vára van. Hegy volt ez is, a Som-hegy, kedves vadászóhelye IV. Béla királyunknak. Telt-múlt az idõ, egyszer ismét erre jött vadászni a király. Mentek magas színe elé mind a vidékbeli urak, szegény emberek, köztük a juhász is. Hanem a juhász nem ment üres kézzel: vitt a királynak egy rengeteg nagy sajtot, akkorát, mint egy malomkerék. De csak a külseje volt sajt, tele volt az arannyal, ezüsttel. Mondá a juhász: — Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy sajtocskát hoztam felségednek, ha elfogadná. — Elfogadom köszönettel, atyámfia — mondá a király. — Hát van-e valami kívánságod? — Volna egy kevés, felséges királyom. — Hadd hallom, mondjad elé bátor szívvel. — Engedje meg felséged, hogy hét hegynek a tetejére egy-egy juhaklot építsek. — Jó szívvel, atyámfia, ez ugyan nem nagy kívánság. Elment a juhász nagy hálálkodással, neki is fogott az építésnek, de nem juhaklot épített, hanem — várat. Kezdette a Som-hegyen, ám ott a gonosz szellemek, akik nyilván a temérdek pénz õrzõi voltak, mind lerombolták éjjel, amit Bebek uram nappal épített. Hiába volt a sok kincse, napszámosa, nem tudta ezt a várat felépíteni. Gondolta, ha itt nem lehet, épít egyebütt. Felépítette az elsõt nem messze egy hegyecskén. Ez a Krasznahorka vára. Aztán szép sorrendben felépült Torna, Szidvár, Csetnek, Pelsõc, Beszéte és Sólyomkõ. Som-hegyet ott hagyta a gonosz szellemeknek. Hanem a kincset, amit talált, bezzeg mind elhozta...

29

A VÉNASSZONY ÉS A HALÁL EGYSZER volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy öregasszony, öregebb az országútnál, aki a hamut is már mamunak mondta, de meghalni nem akart. Erõsen szerette az életet. Gyermeke sem volt, senkije sem volt, mégis mindig sürgött-forgott, dolgozott, verte egymásra a csengõ tallérokat. Tele volt a tulipántos ládája arannyal, ezüsttel. Fájt a szíve erõsen, ha meggondolta, hogy egyszer csak beállít a Halál, s azt sem kérdi, jössz-e, vagy nem, megfogja s viszi. Hát bizony jól gondolta, mert egyszer csak beállított a Halál, s mondta neki: — Készülj, öregasszony, mert viszlek! Könyörgött, istenkedett az öregasszony: — Még csak tíz esztendõt! — Nem, nem lehet, viszlek. — Még csak bár ötöt! — Nem, nem lehet, készülj, már beírtam a nevedet a nagy könyvembe, ki nem törülhetem. De az öregasszony addig sírt, addig rimánkodott, hogy a Halál adott neki három órát. — Adj ennél több idõt — kérte az öregasszony —, kegyelmezz ma még életemnek! Gyere el holnap! — Isten neki — mondta a Halál —, nem bánom. S azzal indult kifelé, de visszaszólt: — Hanem holnap csakugyan eljövök! — Jól van, csak gyere — mondta az öregasszony —, de tudod mit, jobb is lesz, ha felírod az ajtófélfára: „holnap”, nehogy én is elfelejtsem. A Halál kivette a zsebébõl a krétát, s fölírta az ajtófélfára: „holnap” — azzal elment. Másnap jókor reggel jön a Halál, az öregasszony meg ott feküdt az ágyban. — Indulj, öregasszony, letelt az órád!

30

— Dehogy telt — mondja az öregasszony. — Nézz csak az ajtófélfára, mi van odaírva. Ma nem vihetsz el, csak holnap. — Jól van — mondotta a Halál —, hát majd elviszlek holnap. Ez aztán így tartott egy hétig, kettõig, a Halál mindennap pontosan eljött az öregasszonyért. Az öregasszony pedig mindig hûségesen rámutatott az ajtófélfára, s a Halál továbbállott nagy bosszúsággal. Hanem egyszer megsokallotta a sok hiábavaló járást, letörülte az ajtófélfáról az írást, s megfenyegette az öregasszonyt: — No, megállj, holnap csakugyan elviszlek, nem adok pardont! Hej, édes Istenem, megijedt az öregasszony, reszketett egész testében, mint a nyárfalevél, nem találta helyét a házában, szeretett volna valahová elbújni, ahol a Halál nem találja meg. — Hopp, megvan! — Volt egy kád csurgatott méze, s belébújt abba. — No, itt bizonyosan nem talál meg. De itt sem volt maradása. Hátha mégis megtalálja. Kibújt a hordóból, felhasította a dunnáját, bebújt a dunna tolla közé. Itt kucorgott egy darabig; de itt sem volt maradása. Kibújt a dunnából, hogy jobb helyet keressen magának. Éppen amint bújt kifelé, akkor nyitott be a Halál. Nézi, nézi, mi isten csodája lehet az a fehér, tollas szörnyeteg, megijed szörnyen, azzal uccu neki, úgy elszalad, hogy mézeskaláccsal sem lehetett volna visszacsalogatni, s a vénasszony azóta még mindig é1.

ANDORÁS VITÉZ AMIKOR a legelsõ magyar királyt koronázták, akkor történt, amit most elmondok nektek; hallgassatok ide. Hej, jöttek a világ minden tájékáról királyfik, világhíres deli vitézek, s a király tiszteletére kiállottak mind, ahányan voltak, a palota udvarára, hadd lássa ország-világ, ki a legvitézebb. Volt a rengeteg sok vitéz között egy, aki egymás után döntötte porba a vitézeket: magyarokat, németeket, mindenféle nemzetségbelieket. Nem tudta senki, hogy ki s mi, miféle nemzetségbõl való, honnét jött, de sajdították, hogy nem magyar. Búsult István király, szomorú volt erõsen, hogy ím, így meggyalázza egy idegen vitéz az õ vitézeit. Mikor

31

aztán már egy vitéz sem volt, aki szembeálljon, jött az udvarba egy legény, kard nem volt az oldalán, buzogány nem a kezében, gyalogszerrel jött, nem cifra paripán. — Uram király — mondotta ez a legény —, adj nekem kardot! Kiállok én ezzel a vitézzel. Adott a király, hogyne adott volna. Senki sem tudta, hogy ki s honnét jött, mi a neve, csak a formájáról meg a gúnyájáról látták, hogy Attilának lehet az ivadéka. Hát összecsap a két vitéz, hogy a föld is megrengett alattuk, vívtak reggeltõl délig, s meg sem pihentek. Vívtak sötét estig, s ím egyszerre csak ledöndült a földre az idegen vitéz. No, volt öröm a király udvarában. Ment a király nagy örömmel a vitézhez, a vállára ütött. — Mi a neved, fiam? — Andorás a nevem. — Hát legyen a te neved ezután Erõs Andorás, s mert látom, hogy székely vagy, te lész ezután a székelyek vezére. Híre ment ezután Andorás vitéznek. Erejének, vitézségének nem is volt párja messze földön. Õ verte meg Gyula herceget is, aki István király ellen fellázadott volt. Adott is a király neki várat, földet, rengeteg sokat. Jutott a fiainak, mikor meghalt, földbõl, várból elég. És az Andorás nemzetség nem halt ki, él még ma is. Csakhogy most nem Andorás, hanem Andrássy a nevük.

A KAKAS ÉS A PIPE EGYSZER volt egy kakas meg egy pipe. Meghalt szegénykéknek az asszonyuk, nem volt mit egyenek, s elbujdostak az erdõbe. Amint ott mennek, mendegélnek, a pipe talál egy vadkörtét, bekapja. Azám! De nagyobb volt a körte, mint a pipe gégéje, s megakadott. — Jaj — mondja a pipe — szaladj, édes kakaskám, hozz egy csepp vizet, mert mindjárt megfulladok! Elszalad a kakas a kúthoz, s kéri:

32

— Adj, kút, egy csepp vizet, hadd viszem a pipének, mert megfullad a körtétõl! — Adok én jó szívvel — mondja a kút —, ha koszorút hozol szép leánytól. Szalad a kakas a szép leányhoz. — Szép leány, adj nekem egy koszorút, koszorút viszem kútnak, kút nekem vizet ad. Vizet viszem a pipének, hogy meg ne fulladjon szegényke a körtétõl. Mondja a leány: — Adok én jó szívvel, ha tejet hozol nekem a tehéntõl. Szalad a kakas a tehénhez, mondja: — Tehén, adj nekem tejet! Tejet viszem leánynak, leány nekem koszorút köt, koszorút viszem a kútnak, kút nekem vizet ad, vizet viszem pipének, hogy meg ne fulladjon a körtétõl. — Adok én jó szívvel — mondja a tehén —, ha szénát hozol nekem. Szalad a kakas a rétre, de a rét nem ad addig szénát, míg kaszát nem hoz a boltból. Jaj, istenkém, szalad a kakas a boltba, kéri szépen: — Bolt, adj kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ad szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad tejecskét, tejecskét viszem szép leánynak, szép leány ad nekem koszorút, koszorút viszem a kútnak, kút ád vizet, vizet viszem pipének, mert különben szegény megfullad a vadkörtétõl. Mondja a bolt a kakasnak: — Hozz elébb pénzt, kakaskám, addig nem adok kaszát. Szaladt szegény kakaska mindenfelé nagy búsan, aztán megállott egy szemétdombon, s ottan addig kipirgászott-kapargászott, míg egy krajcárkõt nem talált. Uccu! szalad a krajcárkával, vitte a boltnak, bolt mindjárt adott kaszát, ment a réthez. Rét adott szénát. Szénát vitte tehénnek, tehén adott tejecskét. Tejecskét vitte szép leánynak, szép leány kötött koszorút. Koszorút vitte a kútnak, kút adott vizet. Vizet vitte pipének. Haj, de mire odavitte, megdöglött a szegény pipécske. Ha a kakas a vizet egy kicsit elébb vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

33

AZ ÖZVEGYASSZONY TEHENE KRISZTUS urunk a Földön jártában-keltében, Szent Péterrel egy szegény özvegyasszonyhoz tért be szállásra. Ennek a szegény özvegyasszonynak egyebe sem volt, csak egy tehene. Hanem azért jó szívvel fogadta a vándorokat, adott nekik puha kenyeret, jó meleg tejet vacsorára. Volt a szegény asszonynak egy kicsi fiacskája is. De ezt úgy szerette, úgy kényeztette, becézgette, hogy királyfinak sem lehetett volna jobb dolga, mint ennek a fiúcskának. Reggel továbbmegy Krisztus urunk Szent Péterrel, megköszöni a szegény özvegyasszonynak a vacsorát, a szállást, s mikor a falu határára érnek, azt mondja Szent Péternek: — Hát hiszed-e, Péter, hogy amelyik özvegyasszonynál az éjjel háltunk, annak a tehenét éppen most szaggatták szét a farkasok? — Ó, uram — mondotta Péter —, hát azt hogy tudád megengedni, hiszen ennek a szegény özvegyasszonynak egyebe sem volt, s mégis olyan jó szívvel adott nekünk vacsorát s szállást! Mondotta Krisztus: — Igaz, Péter, igaz, de az az özvegyasszony kényezteti, becézgeti a fiát, azt hiszi, míg a világ, kényesen tarthatja, nevelheti annak az egy tehénnek a tejébõl. Dolog nélkül nõne fel a gyermek, s hitvány, tekergõ, tolvaj lenne belõle. De csak ne tudja az anyja kényesen nevelni, bezzeg megfogja a dolog végét, s meglásd, derék ember lesz még abból a fiúból. Ezért engedtem, Péter, hogy a szegény özvegyasszony tehenét széttépjék a farkasok.

34

A BOSZORKÁNYSÁG VOLT egyszer egy ember, s annak egy fia. Ez a fiú minden tudományt kitanult a világon, de még egyet szeretett volna megtanulni: a boszorkányságot. Mondja az apjának: — Édesapám, elmegyek, s addig meg nem nyugszom, míg a boszorkányságot meg nem tanulom. Eleget mondta az apja, maradjon, ne menjen, fehérnépnek való a boszorkányság, nem volt a fiúnak maradása. Hát jól van, a fiú elmegy, estére kelve egy faluba ért, s ottan szállást kért egy gazdag embernél. A gazdag ember szívesen fogadja, ad neki jó vacsorát, s vacsora közben kérdi a fiútól, hogy mi járatban van. A fiú nem akarta megmondani, de a gazda addig vallatta, hogy mégis megmondta: õ bizony meg akarja tanulni a boszorkányságot, mert már mindent tud, csak ezt nem. A gazda, egy szó nem sok, annyit sem szólt a fiúnak. Ágyat vettetett neki a másik szobában, s a fiú lefeküdt. Azt látta álmában a fiú, hogy egy nagy városban van, s õ az utcán fekszik éjnek idején egy padon. Hát egyszer jõ az istrázsa, nyakon csípi, beviszi a városházára. Ottan rásütik, hogy valami rosszban jár, s akasztófára ítélik. Mindjárt közre is vették a katonák, s kísérték az akasztófa alá. Amint kísérték a fiút, kiszalad az utcára a király leánya, s kérdi a katonákat, hogy hová viszik ezt a legényt. Mondják a katonák, hogy az akasztófa alá. — Mindjárt eleresszétek! — mondja a királykisasszony, s fölvezeti a fiút palotába. Közmént legyen mondva, a királykisasszony, hiába erõltette az apja, senkihez sem akart menni, de ez a legény úgy megtetszett neki, hogy egyenesen fölvezette az apjához, s azt mondta: — Na, édesapám, többet nem kell, hogy erõltess senkihez, mert az Isten rendelt egy nekem való legényt. Hej, szörnyû haragra lobbant a király! Hogy õ ilyen jöttmentnek adja a leányát, mikor királyfiak vetekednek érte!

35

— Már én nem bánom, ha jöttment is — mondotta a királykisasszony —, nekem ezt a legényt a jó Isten rendelte, s ha édesapám nem ád hozzá, máshoz sem megyek. — Hát jól van, légy a felesége — mondotta a király. Egyszeriben papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak s egy esztendõ, kettõ el sem telt, egy szép aranyhajú fiuk született. Egyszer az apa kimegy a kicsi fiával a kertbe. Ottan volt egy arany almafa, az arany almafa alatt egy aranykút. Karjára vette a gyereket, s aztán felnyúlt a fára, hogy almát szakítson neki. Hogy, hogy nem, a gyerek lefordult a karjáról, s beleesett a kútba. Õ meg elkezdett keservesen sírni. De úgy sírt, hogy a gazda felébredett belé. Beszalad a gazda, megrázza a fiút. — Ébredj, öcsém, miért sírsz?! Fölébredt a fiú, de még ébren is bõgött. — Jaj, istenem, istenem, a drága szép gyermekem beleesett a kútba! — Hiszen neked nincs gyermeked — mondja a gazda —, mit beszélsz?! Csak akkor tért magához a fiú. Aztán elmondotta az álmát a gazdának. — Látod, látod — mondotta a gazda —, ilyen a boszorkányság is, meg akarod-e tanulni? — Nem én, soha, bátyámuram — mondotta a fiú, s egyszeriben felöltözött, elbúcsúzott a gazdától, s hazáig meg sem állott. Ha az a kicsi gyermek a kútba nem esett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A LÓ ÉS A SZAMÁR EGYSZER Jézus Krisztus a Földön jártában-keltében át akart menni egy folyóvízen, de nem volt sem híd, sem palló, de még egy csónak sem, nem tudott általmenni. Néz erre, néz arra, hol találna segedelmet, hát ott legelész a folyó partján egy ló s egy szamár. Mondja Jézus a lónak: — Te ló, vígy át a vízen! — Nem viszlek én — felelte a ló —, éhes vagyok, ennem kell.

36

— No, ha enned kell, egyél örökké, de sohase lakjál jól! Aztán a szamárhoz fordult, azt kérte: — Vígy át a vízen, te szamár! Mondta a szamár: — Én jó szívvel, éhes vagyok ugyan én is, de majd jóllakom azután is. A szamár szépen átvitte jézust a víz túlsó partjára, s akkor Jézus azt mondta neki: — No, te szamár, megáldlak, hogy még a szemétdombon is jóllakjál. S íme, úgy lett, amint Jézus mondotta. A ló, ámbátor éjjel-nappal eszik, sohasem tud egészen jóllakni, a szamár pedig minden gizgazzal, bogáncskóróval, s ha egyebütt nem talál eleséget, a szemétdombon is jóllakik.

RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA A HÍRES Rika-erdõben, Rika-pataknak a partján, rengeteg nagy kõ alatt porladozik Réka királyné, Attila felesége. Elmondtam már egyszer nektek, hogy a hunok hatalmas királya, ha meg-megtért a háborúból, a Rika erdejébe húzódott. Ott szeretett lakni. Rika erdejében van a Hegyes-tetõ. Itt volt Attilának a palotája, itt lakott a feleségével, Rékával s három szép dali fiával. Egyszer Réka királyné befogatott négy tüzes csikót aranyos, bársonyos hintajába, s hajtatott keresztül a Rika erdején, árkon-bokron által. Amint éppen a Bikás-tetõn vágtattak a paripák, egy megvadult bika szörnyû bömböléssel szaladt a hintó felé. A paripák megijedtek, vágtattak hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül, s egyszerre csak a hintó felfordult, s Réka királyné belezuhant a Rika-patakba, s szörnyû halálnak halálával halt meg. Viszik a hírt Attilának, s viszik a holttestét Réka királynénak. Fekete gyász borult Attila udvarára: meghalt a királyné, kit a népek olyan erõsen szerettek.

37

Három napig feküdt a nyújtópadon Réka királyné. Azalatt vitték a szomorú hírt mindenfelé, ahol hunok laktak, s fölkerekedtek mindenfelõl a hunok: férfiak, asszonyok, gyermekek, hogy még egyszer lássák a koporsójában is azt a jó királynét. Negyedik nap temették Réka királynét, de a temetés napján a népeknek mind el kellett széledniük a Rika erdejébõl, hogy ne lássa, ne tudja senki, hová temetik Réka királynét. Hármas koporsóba tették a testét: tiszta színaranyból volt az elsõ, szép fehér ezüst a középsõ, s érc a legkülsõ. Aztán négy rabszolga felvette a hármas koporsót, s levitte a Rika-patak partjára, s Rika-patak partján az alá a rengeteg nagy kõ alá, mely most is ott van — megnézheti, aki arra jár —, ástak mélységes mély gödröt, s beleeresztették a hármas koporsót. Aztán szépen betemették a gödröt, gyepes földdel a tetejét behantolták: nyoma se lássék, hogy valakit ide temettek. Ezalatt Attila állt a Hegyes-tetõn, egyedül, s szeme láttára a négy rabszolga a kardjába ereszkedett. Alhatott nyugodtan Réka királyné, nem bántotta sírját senki. Mire emberek vetõdtek ide, az erdõ vadjai elpusztították a négy rabszolga holttestét, hírük-poruk sem maradt ottan. Az a rengeteg nagy kõ most is ott van a Rika-patak partján, alszik alatta szépen, csendesen Réka királyné, senki meg nem háborítja csöndes nyugodalmát.

ÖRDÖG ÁRKA EGY hosszú árok húzódik végig a Székelyföldön: Ördög árkának hívják. Elmondom ennek az ároknak történetét, hallgassatok ide. Sok-sok száz esztendõvel ezelõtt történt, hogy két testvér összeállott, rengeteg sok követ hordott össze: várat akartak építeni. Amikor már szinte felépült a vár, elfogyott a kõ is, elfogyott a mész is, el minden. Búsultak a fiúk, s nem tudták már, mit csináljanak, mert erõsen belefáradtak az építésbe. Azt mondta az egyik:

38

— Odaadnám a lelkem üdvösségit, ha valaki annyi követ s meszet hozna még, amivel a várat egészen felépíthetnõk. Még ki sem mondta jól, honnét, honnét nem, eléjük ugrik az ördög. Mondja a legénynek: — Hallám a szavadat. Hozok én követ, meszet eleget, ha mindketten ideadjátok a lelketek üdvösségét. Megrökönyödtek erre a legények. De az ördög addig beszélt, hogy így meg úgy, nemcsak követ s meszet hoz, de fel is építi a várat, de úgy felépíti, hogy még az Isten sem tudja elpusztítani, hogy azt mondták a legények: — Jól van, legyen a tied a lelkünk üdvössége, csak építsd fel a várat. Ott mindjárt megcsinálták az írást, aláírták a legények, aláírta az ördög. Mikor aztán az ördög kezében volt az írás, a várat felépítette, de a legényeket nem eresztette be. Ekébe fogta õket, s úgy hajtotta keresztül, véges-végig az egész Székelyföldön, s húzatott velük egy mélységes mély árkot. Azóta ez az árok földdel, kõvel betelt, de a nyoma megmaradt. Azt mondják, hogy ennek elõtte sok száz esztendõvel az árokban megtalálták az ördög ekéjét. Ez az eke akkora volt, hogy a vasból kilencvenkilenc egész-vágás szekeret megvasaltak, s még akkor is maradt egy szekercére való.

A VADGALAMB ÉS A SZARKA SZÉP madár a vadgalamb, de nem ért a fészekrakáshoz. Elmondom nektek, hogy miért nem ért. Réges-régen, még az ántivilágban volt, a vadgalamb is szerette volna megtanulni a fészekrakást. Látta, hogy a szarka vékony ágacskákból, gallyakból milyen pompás fészkeket rak. Elment hozzá, s kérte szépen: — Kedves szarka pajtás, taníts meg engem a fészekrakásra! — Én jó szívvel — mondotta a szarka. Hirtelen összeszedett egy csomó ágat, ügyesen rakta az egyiket a másikra, s magyarázgatta a galambnak: — Csak így, csak úgy, csak így, csak úgy.

39

A vadgalamb ugyan nem értette, de szégyellette megvallani. Egyre mondta: — Túdom, túdom, túdom. — Hát, ha tudod, csináld — mondotta a szarka nagy haragosan, s ott hagyta a vadgalambot a félig rakott fészekkel. Nem is tanulta meg a vadgalamb azóta sem a fészekrakást, s ha a szarka ki nem békül vele, nem is tanulja meg sohasem.

A TÖRÖK BASA AKKOR történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úr Magyarországon. Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza a hazájukba, s amerre áthaladtak, falukat, városokat felgyújtottak, asszonyokat, férfiakat, de még gyermekeket is elvittek Törökországba, szomorú rabságba. A többi közt Törökországba került egy kisfiú is. Ezt a török császár udvarába vitték, ottan nevelõdött fel. A török császár megszerette az ügyes fiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy basa lett belõle. Telik-múlik az idõ, megházasodik az egyszeri magyar fiú, s Isten megáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek mellé. Mikor éppen dajkát kerestek, arra vetõdött egy öreg magyar asszony, azt a basa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az õ gyermekének magyar dajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy jól vigyázzon a gyermekre, még a szél fúvásától is õrizze, mert különben így meg úgy, kerékbe töreti. Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy tõle kitelt. De egyszer a gyermek megbetegedett, s sírt éjjel-nappal, nem tudta elcsitítani. „Istenem, Istenem — tûnõdött magában az öregasszony —, mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!” Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:

40

Csicsija, babája, szép török fiúcska! nekem is volt egyszer szép kicsi fiacskám, elvitte a török, szép piros hajnalban, hajnal hasadásban. Most is megismerném, ha elémbe jönne, karja fehérjérõl, fehér szemölcsérõl. Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad az urához, s mondja, hogy mit énekel az öregasszony. — Ez az én édesanyám! — kiáltott a basa, s szaladott ki az öregasszonyhoz. — Anyám, édesanyám, lelkem, édesanyám, nézzen a szemembe, megismer-e engem? Mondotta az öregasszony: — Megismerlek karod fehérjérõl, fehér szemölcsödrõl. Ott mindjárt felgyûrte az inge ujját a basa, és ím, rajta volt a karján a fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak, vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak. Így volt, igaz volt, vége volt.

A TEHÉN ÉS A LÓ KEZDETBEN, amikor az Úristen a világot teremtette, a tehénnek nem adott szarvat, csak fogakat. Ellenben szarvat adott a lónak, s fogat nem. A tehén sokat búsult amiatt, hogy nem volt szarva, mert minden állat reá támadott, s nem tudta magát megvédeni. Õ bizony elment az Úristenhez panaszra. Arra kérte a jó Istent, hogy vegye el a lótól a szarvát, s adja neki, mert különben nincsen nyugodalma az állatoktól. Azt mondta az Úristen: — Én már nem veszem el a lótól a szarvakat, ha egyszer odaadtam. De nem bánom, ha cseréltek, a ló adja oda a szarvát, te pedig adj a fogadból. El is ment a tehén a lóhoz, s elmondta, hogy az Úristen mit tanácsolt. Azt mondta a ló: — Jól van, tehén, én nem bánom, néked adom a szarvamat, mert én a lábammal is meg tudom védeni magamat, aki bánt, azt megrúgom. Csak cserébe add a felsõ rend fogadat.

41

Egyszeriben megcsinálták a cserét, a ló a tehénnek adta a szarvát, a tehén a lónak a felsõ rend fogát. Azóta van a tehénnek szarva s a lónak foga.

A GALAMB, A RÉCE MEG A LÚD EGYSZER a galamb, a réce meg a lúd nagy erõs barátságot kötött, s elindultak együtt világot látni. Amint mentek, mendegéltek, rengeteg erdõbe értek, rengeteg erdõ közepében találtak egy nagy hordót. Felszáll a galamb a hordóra, hozzátörülgeti a csõrét, szagolja, s nagy örömmel elkezd turbékolni: — Van bor! Van bor! Van bor! Megörül a réce is, az is elkezd hápogni nagy hangosan: — Csak csapra, csak csapra! Mindjárt csapra is verték a hordót, a lúd meg kinyújtotta hosszú nyakát, s nagyokat kiáltott: — Iiigyunk, iiigyunk, iiigyunk! Itt a vége, fuss el véle!

AZ ARANYFONÁL HALLOTTÁTOK-E hírét Kolcvárnak? A szép Hátszeg völgyében, magas hegy tetején tündökölt ez a vár. Messze földön nem volt szebb ennél. A Kendeffy családé volt ez a vár, s abban az idõben, mikor az a szörnyû tatárjárás volt, egyedül lakott e várban Kendeffy Ilona. Egyedül, mert az apja, a testvérei s a jegybéli mátkája mind a tatárok ellen harcoltak. Várta, várta szegény Kendeffy Ilona, mikor jönnek vissza, de hiába várta. Egyszer csak halála hírét hozták az apjának, halála hírét a bátyjainak, de a mátkájáról még hír sem jött, él-e, hal-e, elhurcolták-e magukkal a tatárok, vagy nem: senki lélek nem tudta azt.

42

Telt-múlt az idõ. A tatárok már rég visszamentek a hazájukba, s Kendeffy Ilona mátkája még mindig nem tért vissza. Egy este Kendeffy Ilona kint üldögélt a vár erkélyén, s amint ott ült, elnyomta az álom. Csodálatos álma volt. Elõtte állott a jegybéli mátkája, s mondta neki: — Ha azt akarod, hogy a tied legyek, annyi aranyad legyen, amennyi odáig ér, ahol én most sínylek szomorú rabságban. Felébred Ilona, gondolkozik az álmon, s felsóhajt: — Istenem, Istenem, vajon mit jelenthet ez az álom?! Ha rabságban van a mátkám, csak nagy Tatárországban lehet rabságban, s kinek van annyi aranya, hogy odáig érjen? Másnap este megint kiült az erkélyre. A csendes esti szellõ álmot hozott a szemére. Mostan egy angyal jelent meg elõtte. Mondta neki az angyal: — Ne búsulj, Kendeffy Ilona. Vedd elé a guzsalyodat, fonj éjjelnappal, s majd meglátod, annyi aranyad lesz, hogy éppen nagy Tatárországig ér, ahol sínylik a te mátkád szomorú rabságban. Fölébred Ilona, gondolkozik, tûnõdik az álmán, s felsóhajt: — Istenem, Istenem, nem értem, hogy lehet! Hiszen ha ítélet napjáig fonok, akkor sem szerezhetek annyi aranyat, hogy elérjen nagy Tatárországig. De hiába gondolta ezt, nem volt többet nyugodalma, elõvette a guzsalyát, kiült este az erkélyre, pörgette az orsót, s szép csendesen eregette a fonalat. S hát uramteremtõm, mi történt? A fonál, mit eregetett, mind színarannyá változott, s amint eregette, szépen, csöndesen szállott az aranyfonál tovább nagy Tatárország felé, s nem telt belé egy hét, az aranyfonál elért nagy Tatárországba, nagy Tatárországban tömlöc ajtajába, tömlöc ajtaja kinyílt, s ím egy este, mikor Ilona ott ült az erkélyen, és fonogatott szép csöndesen, ott áll elõtte jegybéli mátkája...

43

KUTYA, MACSKA, EGÉR VOLT idõ, gyermekek, mikor a kutya és a macska közt nagy volt a barátság. De ez csakugyan régen volt, még a világ teremtésekor. Mikor az Úristen a világot teremtette, akkor a macska ette a szilvát, a kutya is a gombát. De késõbb a macska erõsen beleunt a szilvába. Megy a kutyához, s mondja: — Komám, én erõsen meguntam a szilvát, bizonyosan te is meguntad a gombát, cseréljünk! — Én nem bánom — mondotta a kutya —, mert szó, ami szó, én is meguntam a gombát, jól van, cseréljünk. Hanem azt elõre megmondom, úgy egyél ezentúl szilvát, hogy ha rajtakaplak, megöllek. Hát a macska csakugyan nem is evett azóta szilvát, nem eszik ma sem. Azonképpen a kutya sem eszik gombát. Emiatt nem is vesztek volna össze soha, hanem egyszer a kutya eladta a házát, arról írást kapott, s nem tudta, hová tegye. Szaladott ehhez az állathoz is, ahhoz az állathoz is, kérte ezt is, kérte azt is, hogy tegyék el az írását, nehogy valamiképpen elvesszen. De az összes állatok között sem akadt egy, amelyik az írást elfogadta volna. Akkor a kutya elmegy a macskához: — Macska komám, vedd át ezt az írást, s õrizd meg, míg nekem is lesz házam. — Jó szívvel — mondotta a macska —, hogyne õrizném! Elvette az írást, s aztán felszúrta a mestergerendába. Telik-múlik az idõ, a kutyának szüksége lett az írásra, szalad a macskához: — Ide a írást, macska koma, van már nekem is házam. Fölszalad a macska a mestergerendára, kiveszi az írást onnét, leszalad, odaadja a kutyának, nézi a kutya kívül-belül, mindenfelõl, s hát uramteremtõm, egy szó nem sok, annyit sem tudott leolvasni róla, pedig végigjárta az iskolákat, volt még külsõ országban is. De hiába, az egér összerágta a papirost.

44

Megmérgelõdik a kutya, jól pofon nyalja errõl is, arról is a macskát, s megfenyegeti: — No, megállj, macska, nem vigyáztál az írásomra, amíg élek, mindig üldözlek, nem hagyok neked békét! De szalad a macska is az egérhez, nyakon csípi, pofon nyalja errõl is, arról is, s megfenyegeti: — No, megállj, egér, összerágtad az írást, de többet nem is lesz nyugodalmad tõlem! Ahol látlak, ott foglak el, s megeszlek — és mindjárt meg is ette az egeret. Azóta üldözi a kutya a macskát, a macska meg az egeret.

A MARHA BOGÁROZÁSA RÉGES-RÉGEN, az ántivilágban, a szarvasmarhák, akármilyen legyes idõ volt, szép csendesen egy helyben legelésztek, sohasem bogároztak. Annál nyugtalanabbak voltak a juhok. Ha csak egy bogárka szállott feléjök, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Izzadhatott belé a szegény juhász, amíg összeterelte õket. Hanem mikor Krisztus urunk a földön járt, egészen megváltozott a dolog. Rekkenõ nagy meleg volt, s Krisztus urunk éppen egy nagy pusztaságon vándorolt keresztül. Egészen eltikkadt a nagy szomjúságtól, s ugyancsak megörült, amikor meglátott egy gulyást, aki egy bokor tövében heverészett, körülötte meg ott legeltek a szarvasmarhák. Köszönti a gulyást illendõképpen, s kér tõle isten nevében egy kicsi tejet, hogy enyhítse a szomjúságát. — Várj — mondotta a gulyás —, hadd pihenjek! — Hát csak pihenj — mondotta Krisztus, s azzal továbbment. De még egyhajításnyira sem ment, uccu! ahány marha volt, mind megfutamodott. Ahányan voltak, annyifelé bogároztak, s bezzeg nem pihent tovább a gulyás. Szaladott erre-arra a nagy melegségben, hogy a nyelve is kilógott.

45

Amint továbbmegy Krisztus urunk, látja, hogy egy juhász szaladgál, terelgeti a nyáját. Köszönti ezt is, s kér tõle egy csepp tejet isten nevében. — Jó szívvel, földi — mondotta a juhász —, csak várj, míg összeterelem a juhaimat. Még jóformán ki sem mondta ezt, a juhok maguktól szépen összeterelõdtek. Akkor a juhász megfejt egy juhot, s a tejet odaadta Krisztus urunknak. Azóta nem bogároznak a juhok, heverészhet a juhász, de bezzeg annál több baja van a gulyásnak. Ha meleg, legyes idõ van, nincsen nyugodalma.

A RÓKA MEG A PACSIRTA VOLT egyszer egy pacsirta meg egy róka. A pacsirtának nem volt földje, de volt a rókának. Oda rakott fészket a pacsirta, ott élt a fiacskáival. Egyszer odamegy a róka a pacsirtához, s mondja neki: — Hallod-e, te pacsirta, adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet. Megijedt a szegény pacsirta, mi lesz vele, ha a róka felszántja a földet? Hová rakja a fészkét? Majd megszakadt a szíve, de mégis odaadta az egyik fiacskáját. Másnap megint odamegy a róka, s mondja: — Adj nekem kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet. Búsult a szegény pacsirta, majd megszakadt a szíve, de mit tudott volna csinálni, odaadta a másik fiát is. Akkor felszállt egy kóróra, s elkezdett sírni keservesen. Odament egy kis kutyácska, s kérdi tõle: — Miért sírsz olyan keservesen, kis pacsirta? — Hogyne sírnék, kis kutyácska, mikor a róka megette két fiamat. — No, hallod-e, elég bolond voltál, hogy odaadtad. Ha még egyszer eljön, s azzal fenyeget, hogy felszántja a földet, mondjad neki: „hát csak szántsad, ha van ekéd”. Másnap csakugyan eljõ a róka, s mondja a pacsirtának:

46

— Hamar, adj kis pacsirtát, mert mindjárt felszántom a földet. — Nem adok biz én! Szántsd fel, ha van ekéd. — Hiszen várj csak, mindjárt felszántom — mondotta a róka. Azzal nekiállott a földnek, a négy lábával kapargálta, s közbe kiabált: — Gyí te, gyí! Gyí te, gyí! Meghallotta ezt a kis kutyácska, szalad a földre, hogy megfogja a rókát, de a róka észrevette a kis kutyát — uccu neki, illa berek, szaladott árkon-bokron át, mintha a szemét kivették volna, meg sem állott, míg egy likhoz nem ért. Abba hirtelen beszaladt, úgy menekedett meg a kis kutyácskától. Bent a likban elkezdett áradozni a róka: — Ó, két szép szemem világa! Milyen jól tudtál vigyázni, hogy megláttad a likat! Akkor a két elsõ lábának szólott: — Ó, édes két elsõ lábam, de jól tudtál rugaszkodni, kapaszkodni, bezzeg nem is ért utol a kis kutyácska! Hanem bezzeg a farkával nem volt megelégedve. — No, te hitvány lompos farkam! Te mindig hátrafelé húztál, szinte utolért miattad a kis kutyácska. De nem is lesz helyed itt a likban, kilódítlak innét! Azzal kezdette tolni a farkát kifelé. Hiszen ez éppen jó volt, mert ott leskelõdött a kutyácska a lik mellett, hamm! megkapta a farkát, annál fogvást kihúzta a likból, s a róka komát úgy szerteszaggatta, hogy tudom, istenem, nem evett több pacsirtát. Így volt, vége volt, mese volt.

47

MESE A DOHÁNYRÓL EGYSZER egy szegény ember kint üldögélt a kapuban. Amint ott gondolkozik, arra megy az ördög, odaad neki egy dohánymagot. Azt mondja: — Ezt a magot vesd el, szegény ember! Majd ha kikél, idejövök, megkérdezem a nevét, s ha addig ki nem találod, vége az életednek. Nem tudta a szegény ember, mit csináljon: elvesse-e, ne-e a magot. Ha elveti, az is baj — ha nem veti, az is baj. Így is, úgy is elpusztítja az ördög. Hát mégis csak elvetette a magot. Ki is kelt a földbõl egy szép növevény, de a nevét nem tudta kitalálni, mert soha olyat nem látott. Mások sem tudták megmondani, mert az volt a világon az elsõ dohány. Jön az ördög, s kérdi a szegény embert — No, szegény ember, tudod-e a nevét ennek a növénynek? — Nem tudom, lelkem, ördögöm. Kegyelmezz árva fejemnek, majd késõbb kitalálom. — Jól van — mondja az ördög —, most az egyszer megkegyelmezek az életednek, de ha másodszor eljövök, megmondd a nevét, mert különben nincs több kegyelem. Elmegy az ördög, s a szegény ember nem találta helyét nagy bánatában, olyan szomorú volt, mint a háromnapos esõs idõ. — Hát kend ugyan miért búsul? — kérdi a felesége. — Ó, hagyd el, feleség, ne is kérdezd, úgy sem tudsz segíteni az én bajomon. — Hátha mégis segíthetek — mondja az asszony. Addig s addig faggatta az urát, amíg el nem mondta a baját. — No, lássa-e kend — mondta az asszony —, ezért ugyan kár búsulni, majd segítek én kenden! Hordjon csak jó csomó sarat az udvarra, a többit bízza reám. A szegény ember jó nagy sarat csinált az udvaron, az asszony meg belefeküdt, jól meghengergõzött benne, hogy csupa sár volt tetõtõl talpig. Mikor bement a szobába, kihasította a dunnát, belebújt, ami toll volt benne, az mind ráragadott. Mikor kibújt a dunnából, olyan volt, mint egy szörnyeteg.

48

Kimegy az asszony a szobából, hát éppen akkor fordul be az ajtón az ördög. Az asszonynak sem kellett több, szalad egyenesen a dohánypalántának. Látja ezt az ördög, megijed, hogy ez a szörnyeteg még eltapossa a dohánypalántát, odakiált a szegény embernek: — Hé, atyafi, hé! Hajtsd el onnét azt a szörnyeteget, mert mindjárt eltapossa a dohánypalántát! De bezzeg megörült a szegény ember, mert már tudta a nevét annak a növevénynek. Az ördög erõsen elszégyellette magát, s elkullogott. Most már ismeri mindenki a dohányt: szegény ember — gazdag ember. Elterjedt az egész világon, nemhiába kapták az ördögtõl az elsõ magot.

A SZEGÉNY EMBER HÍDJA MIKOR Krisztus urunk a földön járt Szent Péterrel, sokszor átjárt egy folyón, amelyen nem volt se híd, se palló. Látta ezt egy szegény ember, aki a folyóhoz közel lakott, s azt mondta a fiának: — Fiam, csináljunk hidat a folyóra, hogy ne kelljen azoknak a szegény vándoroknak mindig a vízben járni. Mert a szegény ember szegény vándoroknak nézte Krisztust és Szent Pétert. Csakugyan csináltak is egy keskeny hidat a folyóra. Olyat, amilyet tudtak, de az éppen jó volt, s mikor Krisztus urunk megint arra jött, s meglátta a hidat, erõsen megörült neki. Mondja Szent Péternek: — Mit gondolsz, Péter, mit érdemel az a szegény ember, aki ezt a hidat csinálta? — Az bizony, uram, megérdemelne egy olyan pipát, mely mindig ég; egy olyan zacskót, amelybõl a dohány soha ki nem fogy; s egy olyan kulacsot, melybõl sohasem fogy ki a bor. Krisztus urunk mindjárt meg is adta a pipát is, a zacskót is, a kulacsot is. Azzal elmentek tovább, de egy hét múlva, kettõ múlva, megint a hídra kerültek, s Krisztus urunknak olyan jólesett, hogy hídon mehet keresztül, hogy ismét kérdezte Pétert:

49

— Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember? — Megérdemelne az, uram, egy olyan kenyeret, mely soha el nem fogy; egy olyan bicskát, amely soha el nem törik, s egy olyan kaszakövet, amelytõl egy huzintásra a kasza megélesedik. Krisztus urunk ezeket is megadta a szegény embernek. Aztán ismét továbbmentek, jártak-keltek a világon mindenfelé. Út közben Krisztus urunk sok jó embert megjutalmazott, sok rossz embert megbüntetett, de úgy egy esztendõ múlva harmadszor is visszakerült a hídra. A víz éppen nagyon megáradott volt, s Krisztus urunk most különösen megörült a hídnak. Mondta Péternek: — Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember? Mondotta Péter: — Megérdemelne ez, uram, egy olyan szántóföldet, amely télen-nyáron terem; egy olyan gyümölcsfát, melynek minden idõszakban van gyümölcse; s egy olyan kemencét, amelyben mindig lehessen kenyeret sütni. — Jól van, Péter — mondotta Krisztus urunk —, én ezeket is megadom, mert az a szegény ember igazán megérdemli. Meg is adta mindjárt. A szegény emberbõl olyan gazdag ember lett, hogy mikor a fia megházasodott, tizenkét banda húzta, s hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.

A KIS KANÁSZ MEG A FARKAS EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy kanászgyerek. Ez a kanászgyerek az erdõ szélén lakott, s egy este, mikor éppen lefeküdt, az ajtóra jött egy farkas, s beszólt neki: — Kis kanász, ereszd be a fejemet! — Nem eresztem én — mondta a kis kanász —, mert megeszel. — Ne félj, kis kanász, csak egy kicsit melegedni akarok. A kis kanász kinyitotta az ajtót, annyira, hogy a farkas bedughatta a fejét. Akkor meg arra kérte a kis kanászt:

50

— Kis kanász, ereszd be a derekamat is! — Nem merem, mert megeszel. — Ne félj, kis kanász, csak melegedni akarok. A kis kanász jobban kinyitotta az ajtót, beeresztette a farkasnak a derekát is. — Jaj de jó meleg van! — mondotta a farkas. — Ereszd be, kis kanász, a farkamat is, hadd melegedjék az is. Gondolta a kis kanász: ha már bent van a feje s a dereka, hadd legyen benn a farka is, s beeresztette a farkast egészen. A farkas mindjárt letelepedett a kemence mellé, s mondta: — Kis kanász, adj kenyeret s szalonnát! Adott neki kenyeret s szalonnát. Hanem mikor a farkas elszundított a jó vacsora után, meggondolta a dolgot a kis kanász: ha fölébred, még õt is megeszi — hirtelen egy fazék vizet forralt, kiment a házból, az ablakon keresztül leforrázta a farkast, hogy a fejérõl egyszeriben lesuvadt a szõr, s azzal nagy hirtelen felmászott egy fára. Hej, uramteremtõm, nagyot ordított a farkas, kiszaladt a házból, felordította az erdõt, s egy szempillantás alatt összecsõdült három híján száz farkas. Úgy orgonált, s úgy csattogtatta a fogát a három híján száz farkas, hogy zengett-zúgott belé az erdõ. Aztán odament a fa alá a három híján száz farkas, s egymás feje tetejére állott, hogy a kis kanászt levegyék a fáról. De a három híján száz farkas nem érte fel a kanászt. Erre elkezdettek ordítani, s még jött három farkas, s azok felállottak a három híján száz farkas feje tetejére. No, kis kanász, most mit csinálsz?! Vége az életednek! Õ bizony egyet gondolt, s elkezdett kiabálni torkaszakadtából: — Forró vizet a kopasznak, forró vizet a kopasznak! Hej, megijedt a kopasz farkas, kiugrott az egy híján száz farkas alól, s az egy híján száz farkas úgy lehuppant, hogy egyszeriben megdöglött valamennyi. A kopasz farkas elszaladt világgá, az egy híján száz farkas bõrét meg lenyúzta a kis kanász, s eladta a vásáron jó pénzért. Ha a kis kanász az egy híján száz farkas bõrét el nem adta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

51

A KUTYA MEG A NYÚL A VILÁG teremtésekor az állatok nagy barátságban voltak egymással, nem üldözte egyik a mást, mint most. Különösen nagy barátságban volt a kutya a nyúllal. Történt egyszer, hogy több állat összegyûlt egy erdõben, ott nagy tüzet raktak, a tûz körül játszadoztak, mulatoztak. Egyik-másik pirítgatta a talpát a tûz melegénél. A tûz mellé ült a kutya is, pirította a talpát, de egyszerre csak háta mögé lopódzott a nyúl, s a kutyát játsziságból a tûzbe lökte. Megmérgelõdik a kutya, hirtelen kiugrik a tûzbõl, látja, hogy a talpáról leperzselõdött a szõr. Hiszen neki sem kellett egyéb, mérgében megkapta a nyúl farkát, s kettéharapta. Azóta oly kurta a nyúl farka, s azóta üldözi a kutya a nyulat, mindenütt, ahol látja — még ott is, ahol nem látja, csak a nyomát szagolja...

A SZEGÉNY EMBER KRUMPLIJA KRISZTUS urunk a földön jártában-keltében nagyon megéhezett, s amint egy falun ment keresztül, bement a leggazdagabb emberhez: valami ennivalót kért Isten nevében. A gazdag ember rámordult nagy mostohán, s kikergette a házból. — Takarodj! Semmi sincs! Továbbment Krisztus urunk, s betért a faluvégen egy kicsi házba. Egy nagyon szegény ember lakott ottan, s ez a szegény ember éppen az asztalnál ült, elõtte volt egy tál krumpli: abból falatozgatott, nem volt egyéb vacsorája. Köszönti Krisztus a szegény embert

52

— Jó estét, szegény ember! Adj valamit Isten nevében, nagyon éhes vagyok. Mondotta a szegény ember — Én jó szívvel abból, ami van, de nincs egyebem ennél a krumplinál. Ülj le s egyél! Krisztus urunk leült az asztalhoz, a szegény emberrel ketten megették a tál krumplit, akkor aztán összekulcsolta a kezét, áldást mondott a szegény ember asztalára, s hát abban a szempillantásban a tál megtelt krumplival. Azzal elbúcsúzott a szegény embertõl, folytatta vándorútját, de a krumpli azután sem fogyott ki a szegény ember táljából. Nagy híre ment ennek, csudájára jártak mindenfelõl. Odament a gazdag ember is, s mikor látta a nagy csudát, föltette magában, hogy csak kerüljön még egyszer a házához az a koldus — mert annak nézte Krisztus urunkat —, nem kergeti el, hanem leülteti, urasan megvendégeli, hátha majd megáldja az õ asztalát is. Csakugyan úgy történt, ahogy a gazdag ember gondolta. Kevés idõ múlva Krisztus urunk visszatért a faluba, s betért a gazdag emberhez. Bezzeg fogadta most nagy szívességgel. Leültette az asztalához, s elõször is egy tál krumplit hozatott be, s kínálta Krisztus urunkat: — Egyél, szegény ember, egyél! Krisztus urunk evett a krumpliból, ki is ürült a tál, de nem termett helyébe más krumpli, mint a szegény embernél. Mondja a gazdag ember: — Ugyan bizony, te vagy-e az a koldus, aki megáldottad volt a szegény ember asztalát? — Az én vagyok — mondá Krisztus. — Áldd meg hát az én asztalomat is! Krisztus urunk összekulcsolta a kezét, valamit mondott is magában csöndesen, de mit mondott, mit nem — az áldásnak nem lett foganatja, üresen maradott a tál. Kérdi a gazdag ember: — Vajon mi lehet az oka, hogy nálam üresen marad a tál? Mondá Krisztus — Mert nem jó a te krumplid. Azzal fölkelt az asztaltól, jó éjszakát mondott, s ott hagyta a gazdag embert.

53

Lassankint aztán a gazdag embernek elfogyott nemcsak a krumplija, de egyebe is. Hiába igyekezett ezután, leszegényedett, semmiféle munkáján nem volt Isten áldása. Ellenben a szegény embernek folyton-folyvást szaporodott a krumplija, úgy elszaporodott, hogy már nem is tudta, hová tegye a rengeteg sok krumplit. De lett is belõle olyan gazdag ember, amilyen nem volt több a faluban, nem még a szomszéd faluban sem, de még hét vármegyében sem!

LEÁNYKÕ TOKAJ közelében ennek elõtte sok száz esztendõvel, lehet annak bizony ezer esztendeje is, egy hatalmas, gazdag úr lakott, akinek annyi vára s annyi uradalma volt, hogy maga sem tudta, hány. Hanem a legszebb vára Tokaj mellett volt, arany volt a fundamentuma, gyémánt a fala, ezüst a födele. Ennek a hatalmas, gazdag úrnak egyetlenegy lánya volt, olyan szép, mint égen a ragyogó csillag, de a szíve keményebb volt a kõnél. Szegény ember nyomorúságán meg nem indult, s ha kéregetõ jött a palotába, kikergettette a cselédeivel. Történt egyszer, hogy nagy vigasságra készültek a tokaji palotában, jöttek a vendégek az ország minden részérõl, aranyos, bársonyos hintókon, annyian voltak, alig fértek a palotába. A szívtelen szép leány a legszebb gúnyáját vette magára, csillogott, ragyogott a sok gyémánttól, aranytól. De minekelõtte a vendégek közé ment volna, még egyszer meg akarta magát nézni a tükörben, hanem a tükör egy kissé magasan állott, nem nézhette meg magát benne tetõtõl talpig, körülnézett hát, hogy mire álljon fel. Valamelyik inas három nagy debreceni kenyeret ledobott volt egy sarokba, s a nagy sürgölõdés-forgolódásban ottfelejtette. Mit gondolt, mit nem, a három kenyeret a tükör elé vitte, egymásra tette, aztán ráállott, s úgy nézte magát. Amint gyönyörködött a szépségében, megnyílik az ajtó, s egy koldus lép be azon. — Egy falás kenyeret Isten nevében! — könyörgött a koldus. Visszafordult a leány, s rákiáltott nagy haraggal:

54

— Takarodj, hitvány koldus, hogy mersz háborítani, mikor én bálba készülök?! — Csak egy falás kenyeret — könyörgött ismét a koldus —, ma még nem ettem! — Kitakarodj, nincs kenyér! — Hát ha nincs — mondotta a koldus —, válj kõvé, s váljon kõvé az is, ami alattad van. Azzal a koldus elment, s a leány ott maradt a kenyéren, kõvé meredve. Sokáig várták a vendégek, de hiába várták, nem jött. Aztán bementek a szobájába. Ím, ott állott a leány, kõvé volt válva tetõtõl talpig, kõvé váltak a kenyerek is. A vendégek szétriadtak, a gazdag földesúr is ott hagyta tokaji várát, nem mert ott lakni többet. Lassanként aztán elpusztult a fényes vár is, csak a leánykõ maradt meg belõle, aztán az is elpusztult, csak a helye maradott. A tokajiak még most is tudják, hol volt az a leánykõ.

ÖRDÖG KÖVE SOK száz esztendõvel ennek elõtte egy ördög tartózkodott Szászváros vidékén. Ennek az ördögnek abban telt a kedve, hogy amely háznál szép leány volt, oda csak beállított, megkérte a leány kezét, s adták, nem adták, fogta a leányt, s meg sem állott vele a pokol tartományáig. Egy esztendõnek a lefolyásán tíz-húsz szép leányt is elvitt az ördög, s megfogni nem tudták, mert nem a földön járt: felszállott a levegõégbe, s a madárnál is sebesebben repült az elrabolt leánnyal. Volt a többek közt egy Filána nevû leány, akinek messze földön nem volt párja szépségben. Filána jegybéli mátkája volt a vidék legszebb legényének, s már készülõdtek is a lakodalomra. Az alatt az idõ alatt, míg a lakodalomra készülõdtek, nem volt nyugodalom a Filánáék házában, éjjel-nappal reszkettek, hogy Filánáért is eljõ az ördög. Nem is igen mozdult el Filána mellõl a mátkája, õrizte, vigyázta, mint a szeme fényét. De az ördög látatlanban folyton a ház körül leskelõdött, s abban a pillanatban, amint a võlegény kifordult a házból, beugrott az ablakon fényes, aranyos ruhában, s

55

annak rendje s módja szerint a szülõktõl megkérte a leány kezét. Az öreg gazda megfogta a leánya kezét, aki az ördög láttára fehér lett, mint a fehérített vászon, s mondta az ördögnek: — Nem adom neked a leányomat! Hiába öltöztél aranyos gúnyába, jól látom én, hogy ördög vagy. — Bizony ha nem adod, nem is kérem többet — mondta nagy hetykén az ördög, s kiragadta a leányt az apja kezébõl. Aztán az egyik kezével átkarolta a leányt, felszökött az ablak fájára, s éppen föl akart vele szállani, mikor beszaladt a szobába a võlegény, ki észrevette az ördög jövetelét. A bátor legény hirtelen megragadta az ördög lábát, hogy visszahúzza, de az ördög sokkal erõsebb volt, könnyû pehelyként kapta fel a legényt is, a leányt is, s repült velük, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegõég. Hanem hiába, mégsem tudott egyvégtében a pokol tartományáig repülni, nagyobb volt a teher, mint amekkorához szokott volt, s útközben a Sebes vize partján, egy magas kõszikla tetején megállapodott, hogy pihenjen egy keveset. De a legénynek sem kellett egyéb. Összeszedte minden erejét, megragadta az ördögöt, s mondta neki: — Egy életem, egy halálom, a mátkámat nem hagyom neked, ördög! Talpra ugrik az ördög, birokra mennek, hányják, vetik, forgatják egymást, az ördög elõveszi minden mesterségét, de a legény is ismerte a birkózásnak minden fortélyát, s egyszerre csak felkapta az ördögöt, megkerengette a levegõben, s ledobta a Sebes vize mellé. Az ördög talpra esett, de abbéli nagy csodálkozásában, hogy egy emberfia ügyesebb tudott lenni, mint õ, egyszeriben kõvé meredett, s ott áll ma is keresztbe font kézzel... Fent a szikla tetején, azt mondják, még ma is látszik az ördög s a legény lába nyoma, amint egymással küzdöttek.

56

A JÉGPÁNCÉLOS VITÉZ A HOMORÓD völgyében fekszik Keményfalva, egy kicsi székely falu: ott még most is emlegetik Lakatos Jánosnak s a máskaunokájának nagy vitéz cselekedeteit. A keményfalviakat is sokat sanyargatták a tatárok, de még jó szerencséjük volt a falun felül a Hollókõ nevû sziklaszál, melynek barlangjában meg-meghúzódtak. Egyszer azonban nyomon követték a tatárok a menekülõ keményfalviakat, s már-már a barlangnál voltak, mikor a nép vezére, Lakatos János, hirtelen megfordult, célba vette dupla csövû puskájával a tatárok vezérét, a veresbélû kánt (akit azért neveztek veresbélûnek, mert tetõtõl talpig veres volt az öltözete), s az elsõ lövésre lefordult a kán fekete paripájáról. Lakatos elsütötte a második lövést is, s a tatárok, kik addig sohasem hallottak puskalövést (csak úgy zengett-zúgott a völgy!) eszök nélkül szaladtak meg. Így mentette meg Lakatos János a keményfalviakat. Hanem a máskaunokájáról még különb dolgokat beszélnek. Ez is Lakatos János volt, de ez már nem elégedett meg azzal, hogy a falujába várja a tatárokat; ha oda nem jöttek, ment õ utánuk. Járt-kelt, kalandozott mindenfelé a Székelyföldön, s egyszer Csík-Toplicán éppen akkor talált benyitani egy házba, mikor ott hét tatár nyilat kovácsolt. A hét tatár egyszerre fogta rá a nyílvesszõt, de mind a hét vesszõ a Lakatos János feje fölött süvített ki az ajtón, mert Lakatos hirtelen a földre bukott. De nem ijedtségbõl, hanem okos elõrelátásból. Mert amint a nyílvesszõk kiröppentek a feje fölött, abban a pillanatban felugrott, görbe kardját kirántotta, s miszlikbe aprította a hét tatárt. Akkor kiválasztotta a tatárok lova közül a legszebbet, egy szép aranyszõrû paripát, fölpattant rá, s elvágtatott, mint a sebes szél. Hiszen jól tette, hogy lóra kapott, mert a falu közt csatangoló tatárok észrevették a cselekedetét, s heten közülök ûzõbe vették. Repült az aranyszõrû paripa, de repültek a nyílvesszõk is Lakatos után. Ha egy eltalálja, vége az életének. Éppen az Olt partjához ért Lakatos, s nem gondolkozott sokáig, beleugratott a mély vízbe. Késõ õszre járt az idõ, hideg

57

volt az Olt vize, s mire átúsztatott, a hideg víz ráfagyott a szûrére. Mintha csak jégpáncélt húzott volna magára Lakatos János: tetõtõl talpig csillogott a testén a jég. Most már lövöldözhették rá a nyilakat: mind visszapattogott a testérõl. De nem is szaladott tovább. Megállt az Olt partján, s intett a tatároknak: jertek, jertek! Hiszen jöttek is azok. Heten voltak egy ellen, hogyne jöttek volna. Mind a heten átúsztattak az Olton, de csak három úsztatott vissza közülök: négyet levágott vitéz Lakatos János, a többiek elszaladtak. Ha a Homoród völgyén jártok, nézzetek be Keményfalvára, ott még többet is tudnak regélni Lakatos János vitéz tetteirõl...

A SZOMORÚFÛZ VOLT idõ, gyermekek, mikor a szomorúfûzfának nem hajolt le az ága, mint ahogy most lehajlik. Éppen úgy fölfelé állottak az ágai, mint a többi fáé, melyen nincs gyümölcs. Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy Krisztus urunk egy szomorúfûz alá ült le. Üldözték a rossz emberek, s mivelhogy erõsen elfáradott, pihenni ez alá a fa alá tért, mert tudta, hogy ennek nem szúrós sem levele, sem ága. Leült Krisztus urunk, s ím, a fûzfa ágai egyszeriben lehajlottak szépen, s szelíden legyintgették verejtékes homlokát. Pihenés után Krisztus továbbment, de a szomorúfûz ága nem hajolt többet vissza: lehajolva maradt annak emlékére, hogy az Isten fia ült alatta.

58

A SZAMÁR FÜLE AZ ISTEN, mikor az állatokat megteremtette, sorban megmondta valamennyinek, hogy melyiknek mi a neve. — Megértettétek ? — kérdezte az úr. Az állatok bólintottak a fejükkel. — Megértettük. — Jól van — mondta az úr —, elmehettek, de holnap ismét jöjjetek vissza. Majd sorban kikérdezlek, hadd lám, nem feledte-e el valamelyik a nevét. Az állatok másnap visszamentek, s az úr sorba kérdezte valamennyit. — Mi a neved? — Ló. — Mi a neved? — Ökör. S így kérdezte tovább. Mindenik megfelelt helyesen. Legvégül maradt a szamár. — Mi a neved? A szamár nagyot bõdült: — Iá! iá! — De a nevét nem tudta megmondani. Ekkor az úr szólt Gábor arkangyalnak: — Gábor, rázd meg jól a fülét, s közbe mondjad mindég a nevét, hogy ne feledje el! Gábor arkangyal megfogta a szamár fülét amúgy magyarosan, s úgy meghúzta, csavargatta, hogy egyszeriben háromszor akkorára nyúlt, mint azelõtt volt, közben meg folyton kiabálta: — Szamár! Szamár! Szamár! Azóta olyan hosszú a szamár füle.

59

A HALÁL ANYJA SOKAT viaskodtak a telekfalvi székelyek is a tatárokkal. A tatárjárás idejében az Õr-hegyen mindig lengett a zászló, egyszer fehér, másszor vörös. Többször a vörös, mint a fehér. A vörös azt jelentette, hogy jõnek a tatárok, a fehér azt jelentette: maradhattok bátorsággal a faluban, járhattok a mezõre, nem jár errefelé tatár. Mert az Õr-hegyrõl látni lehet a Küküllõ és Homoród vidékét, s ha az õr vörös zászlót tûzött ki, elég idejök volt a telekfalviaknak, hogy az Õr-hegy mögé, a Somos-erdõbe húzódjanak. Ennek az erdõnek a sziklás oldalába három barlangot ástak a telekiek, s ha túlságos nagy erõvel jött a tatár, ide menekültek. Hanem a tatárok, ha a faluban meg nem lephették a telekieket, utánuk mentek a Somos-erdõbe is, megvetették a lábukat a barlangok elõtt, s várták türelemmel, míg a népet kikergeti az éhség. Ez volt a fogásuk az almási barlangnál is, ez itt is. Csakhogy a telekiek nemcsak eleséget vittek a barlangokba, hanem puskát meg ágyút is. Sok tatár hagyta itt a fogát. De mennél többen estek el, annál nagyobb lett a haragjuk. Hát még mikor a vezérüket is meglõtték! Nagy, harangos lovon jött a tatárok vezére, a harang kolompolásától zúgott az erdõ. Akkor elõállott egy legény, aki tüzér volt, s értett az ágyúhoz. Mondta a népeknek: — Fogadjunk, egy célzásra lelövöm a vezért. — Csak lõjed! — biztatták. A legény célba vette a vezért, s bumm! a lovával együtt miszlikbe szakadott. Csak a harang maradt meg épen. (Ez a harang azóta a telekfalviak templomtornyában vagyon.) A tatárok azonban nem vesztették el a fejüket, mikor a vezérük elesett. Úgy látszik, volt vezérnek való köztük több is. Továbbra is csak ott maradtak. Tudták, hogy sok eleség nem fér el a barlangban, elébb-utóbb kikergeti az éhség a népet. Hát abban igazok volt: az eleség elfogyott, de a telekfalviak mégsem jöttek ki. Emlékeztek ugye, hogy az almási barlangban is egy vénleány mentette meg a népet, a hamuból sült taligakerék-kenyeret

60

fölmutatván a tatároknak. A telekfalviakat is egy vénleány találós esze mentette meg. Ez a vénleány egy nagy disznótöknek szemet, orrot, szájat vágott, s a szájába retekbõl szörnyû nagy fogakat. Akkor a tököt póznára szúrta, a póznát pedig felöltöztette, s éjnek idején kiment a- barlangból, fel az Õr-hegyre, õ meg szépen meglapult a szörnyeteg mögött. Mert olyan volt az, mint egy szörnyeteg. Rettentõ rémület szállotta meg a tatárokat. Aki legbátrabb volt köztük, az is fogvacogva kérdezte: — Ki vagy? — A halál anyja vagyok! — sipított a vénleány. — Az élet fonalát nyújtom s szaggatom. Elszaggatom a tieteket is, ha mindjárt el nem takarodtok. Hiszen a tatároknak sem kellett egyéb. Eszük nélkül szaladtak, ki amerre látott, s többet feléje se néztek Telekfalvának.

A SZÁRNYAS ÁLLATOK BESZÉDJE AZ emberek örülnek a vendégeskedésnek, de bezzeg nem örülnek a szárnyas állatok. Ámbátor ott sem voltam, nem is láttam, de tudom, hogy erõsen szomorkodott az a sereg szárnyas, akiket egy asszony bezárt a pincébe. Azért zárta be, hogy a fia lakodalmára leölje. Volt köztük galamb, kácsa, lúd meg gúnár. Hej, csaptak ezek együtt szörnyû lármát! Hanem egyszerre csak mit gondoltak, mit nem, elhatározták, hogy utoljára nagyot vigadnak. Volt a pincében egy hordó bor, s a kácsa mindjárt elõállott az indítvánnyal: Csak csapra, csak csapra! Egy sem mondta, hogy: ne, egyszeriben csapra ütötték a hordót, s akkor meg a gúnár kinyújtotta a nyakát, s lelkes szóval biztatta a többit: igyunk! igyunk! igyunk! Hát ittak. Jó volt a bor, pompás volt, nagyokat nyeltek utána, s a lúd örvendezve, elégedetten mondogatta: áldotta teremtötte! áldotta teremtötte! De a galamb sem hagyta szó nélkül, minden kortyintásra búgott: ó, ó, ó, ó, ó! ó, ó, ó! jaj de jó!

61

Hej, Uram, jézus, hanem volt reggel haddelhadd, mikor az asszony benyitott a pincébe, s látta, hogy mind egy cseppig elfolyt a bor! Nagy mérgesen a szárnyasok közé csapott, azok meg szaladtak ki a szérûre, mintha szemüket vették volna. Na, csakhogy ott voltak. Ott is igen jól találták magukat, mert volt annyi búzaszem, amennyi csak kellett. A lúd már jó elõre figyelmeztette a társait a becsületes osztozkodásra, mondván: ketten-hárman egy szemet! ketten-hárman egy szemet! — de mikor valósággal ott voltak, megmásolta a szavát, s azt mondta: ki-ki magának! ki-ki magának! De nem sokáig tartott a jó élet, mert szaladott hátra az asszony egy nyírág seprûvel. Ahogy a gúnár meglátta, elkiáltotta magát: Kádár! Kádár! Erre ahányan voltak, annyifelé rebbentek, üthette nyomukat az asszony, ezeknek a húsából, tudom, a vendégek nem ettek.

HÁROM TÜNDÉR HAJDANÁBAN, réges-régen három tündér lakott Hunyadnak földjén: Déva, Kalán és Arany. Szép volt mind a három, olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Ez a három tündér sokáig együtt lakott egy kis házacskában, de egyszer mi történt, mi nem, versengeni kezdettek a szépségükkel meg a hatalmukkal. Úgy lett, hogy beléjük szállott a gonosz szellem, ez rontotta meg a békességet. Mondta Déva: — Többet nem lakunk együtt. Építsen mindenki magának, lakjék a maga házában. — Jól van, építsen — mondotta Kalán. — Majd meglátjuk, melyik tud többet. — No, azt én is szeretném látni — szólt Arany büszkén. Déva volt köztük a legszelídebb. Azt mondta, a dévai hegyre mutatván: — Én ennek a tetejére építek várat. Kõbõl építem, s ha Isten megsegít, három nap múlva áll az én váram. — No, ha te kõbõl, én meg vasból építek — mondta Kalán —, s nem kell arra nekem három nap, elég lesz kettõ is.

62

— Két nap?! — kacagott Arany. — Reggel megkezdem, s estére be is végzem. Színaranyból építem. — Ha segít Isten — mondotta Déva. — Akár segít, akár nem, estére áll az én aranyváram! — mondotta Arany. Azzal a három tündér háromfelé ment, s hajnal hasadtakor munkának látott. És épültek a várak három hegy tetején, gyorsan, mint a tünemény. Estére kelve már ragyogott, tündökölt Arany vára, a Maros vize partján. Másnap estére fölépült Kalán vára is: csupa vas volt, aljától a födeléig. Déva vára is fölépült, de csak harmadnap estére. Hát Isten megengedte, hogy a kevély tündérek felépítsék a várakat, de csak azért, hogy keményen megbüntethesse õket. Amint Déva is fölépítette az õ várát, szörnyû nagy fergeteg, földindulás, égszakadás kerekedett, ég, föld elfeketedett, s Kalán és Arany vára összeomlott. De Déva vára állott erõsen, sem égszakadás, sem földindulás nem ingatta meg.

A LÉLEK MIKOR az Úristen megteremtette az embert, odament az ördög, s azt mondta nagy hetykén: — Hát ez mi? Ember? Így én is meg tudom teremteni. Mondotta az úr mosolyogva: — Jól van, hát csak teremtsd meg! Az ördög mindjárt munkának látott, s egy óra sem telt belé, megformázta az emberi testet. — Ihol az ember! — mondotta az ördög. — Nagyon jó — mondta az úr —, most csak állítsd talpra! Próbálja az ördög, mesterkedik mindenféleképpen, de bizony az õ embere nem tudott talpra állani. — Látod, látod, nem áll meg — mondotta az úr. — Mért nem áll meg? — Mert nincs benne lélek.

63

— Hát honnét vegyek lelket belé? — Az a te dolgod. Tovább mesterkedett az ördög, de bizony lelket nem tudott adni a testbe. Akkor az Úristenhez fordult: — Látom, hogy erre nem vagyok képes nálad nélkül. Adj lelket ebbe is! Mondá az úr: — Lelket nem adok az ördögnek, elégedj meg a testtel. Ezért nem szabad az ördög a lélekkel.

A TISZA AZ ÚRISTEN megteremtette az egész világot, s mindennek megmutatta a helyét. — Itt állnak a hegyek. Itt a rétek. Itt az erdõk. Szép sorjában helyet mutatott a tengereknek, tavaknak, folyóknak, patakoknak is. Hogy, hogy nem, a Tisza legutoljára maradt. A Tisza szomorúan tekintett föl az úrra. — Hát az én helyem hol, merre lesz, Uram? — Lám, lám, rólad szinte megfelejtkeztem — mondá az úr mosolyogva. Egyszeriben szólította Gábort, a magyar arkangyalt. — Gábor, húzass barázdát a Tiszának is! Gábor arkangyal elõvette aranyos ekéjét, egy szamarat fogott elébe, s mondta a Tiszának, hogy csak menjen mindenütt az eke nyomán. Elindítja a szamár az ekét, a Tisza meg csak mendegélt utána, de egyszerre csak a szamár hol erre, hol arra kap bogáncskóró után, s az eke ki-kizökkent az egyenes járásából. Ha közel nem látott harapnivalót, messzire is kitért a szamár az egyenes útból, aztán megint más irányba, ide-oda, mindenfelé. Azért olyan girbén-görbén, csavargósan járó a Tisza.

64

MESE A KALÁSZRÓL MIKOR az Úristen a világot megteremtette, jó dolga volt a szántóvetõ embereknek: csak egy barázdát kellett szántani, azt ha bevetették, elég volt bõven, mert a gabonák szára a tövétõl a hegyéig csupa kalász volt. S még milyen kalász! Telides-tele volt súlyos szemekkel: egy kalász elég volt egy ház népének. Hanem a gonosz lélek nem tudta nézni, hogy az embernek olyan könnyû legyen az élete, s elkezdett duruzsolni, izgatni-bizgatni: — Jaj de bolondok vagytok! Hogy tudtok megelégedni egy barázdával?! Lássátok, ha több barázdát húznátok, annyi gabonátok lenne egyszerre, hogy holtig nem kellene többet dolgoznotok. Tetszett ez a beszéd az embereknek, lépre mentek, s egy helyett száz meg száz barázdát szántottak, s jó sûrûn teleszórták gabonával, hogy sok, nagyon sok gabonájuk legyen. Hát lett is szálában temérdek. Tele volt kalásszal tövétõl hegyéig minden szál, hanem Isten megbosszankodott az emberek telhetetlenségén, végigsimította a gabonaszálakat tövétõl hegyéig, csak éppen legfelül hagyott egy fejecskét, a legkisebbet. Akkor aztán szólt az embereknek: — Nem elégedtetek meg egy barázdával, hát jó, teljék kedvetek: szántsatok ezután annyi barázdát, amennyit csak akartok, de tudjátok meg, hogy én is annyit adok, amennyit akarok. Azóta a szántó-vetõ ember sokat szánt, de hiába hullajtja véres verejtékét, egy szálon csak egy kalász terem.

65

A LÉGY ELMONDOM nektek a légy eredetét. Mikor Krisztus urunk Szent Péterrel a földön járt-kelt, Péter többek közt azt találta mondani: — Hej, Uram, de szeretnék Isten lenni! — Ugyan mért szeretnél Isten lenni? — kérdezte Krisztus urunk. — Csak azért, Uram, hogy én is teremtsek valamit. Mondta Krisztus urunk: — Hát jól van, fiam, teljék kedved. Végy föl egy marék földet, s szorítsd meg jól. Péter fölmarkolt az útról egy csomó homokot, s jól összeszorította. Kérdezte Jézus: No, Péter, jól összeszorítottad-e? — Jól, Uram, jól. — Hát most, nyisd ki a markodat, s mondjad, hogy: légy! Péter kinyitja a markát, s mondja hangosan: — Légy! Ahogy ezt a szót kimondta, minden szem homokból egy légy lett! Csak úgy ellepték Pétert, zümmögtek-zummogtak, röpködtek az arca körül, s hiába verte el magától, ismét visszaszállottak, s szörnyen alkalmatlankodtak. — No, Péter — kérdezte Krisztus urunk —, akarsz-e még valamit teremteni?!

66

A REST TÖBBET FÁRAD KRISZTUS urunk egyszer, amint éppen egy város felé mendegélt Péterrel, egy krajcárt talált az úton. Szólt Péternek: — Vedd föl azt a krajcárt, Péter! Még hasznát vehetjük. — Nem veszem én — mondotta Péter. — Vedd föl, Péter! — Minek, Uram? Nem érdemes lehajolni egy krajcárért! Hát jól van. Krisztus urunk nem szólt többet, hanem lehajolt, s fölvette a krajcárt. Amint beértek a városba, azon a krajcáron cseresznyét vett, de úgy, hogy Péter nem vette észre. Hej, olcsó volt akkor a cseresznye! Egy krajcárért száz szemet adtak Krisztus urunknak. Továbbmentek a városból, Krisztus urunk elõre, Péter utána. Még egy jó hajításnyira sem mentek, Krisztus urunk levetett egy szem cseresznyét a földre, de úgy, hogy Péter azt nem látta, s visszaszólt: — Te, Péter! Nézd, de szép cseresznye van a földön! Bezzeg nem kellett mondani: „vedd fel!” — mert Péter erõsen szomjas volt, biztatás nélkül is fölvette. Amint egy kicsit továbbhaladtak, Krisztus urunk megint leejtett egy szem cseresznyét, s hátraszólt Péternek: — Péter! — Hallom, Uram, hallom. — Nem látsz cseresznyét a földön? — De bizony látok, s föl is veszem, meg is eszem. Így egyenként mind a száz szem cseresznyét elhullatta Krisztus urunk, s Péter hûségesen fölszedte s megette. Akkor aztán megállott Krisztus urunk, s mondta Péternek: — Látod, Péter, látod! Azért az egy krajcárért nem hajoltál le, most meg százszor egymás után lehajlottál azért a száz szem cseresznyéért, amit a krajcáron vettem. Tanuld meg ebbõl, hogy a rest többet fárad!

67

EMBER ÉS ÁLLAT A VILÁG megteremtése után az Úristen minden állatot a Paradicsomba rendeltetett az angyalokkal. Õ szent felsége azt akarta, hogy minden állat lábra álljon, amint megszületett. Elõször is a lónak szólott, mely a csikaját támogatta, nehogy elessék. — Ereszd csak el, hadd szaladjon! A ló eleresztette a csikót, s ím, az egyszeriben szaladt a rétre, s ette a füvet. Akkor a tyúknak szólt: — Ereszd a csibédet, hadd kaparásszon! A tyúk el is eresztette a csibét, s az elkezdett szaladgálni, keresgélni, kapargálni, s mindjárt talált is ennivalót. Még több állatnak szólt az Úristen, mind meg is fogadta a szavát. Végezetül szólt Évának: — Ereszd el te is a gyermekedet, Éva, hadd járjon a maga lábán! — Jaj, hogy ereszteném, hiszen gyenge még a csontocskája, nem bír ez járni! — Ereszd, ha mondom! — Bizony nem eresztem én, még beveri az orrát. — Jól van — mondta az úr —, hát ne ereszd. Tartsd egy esztendeig az öledben! Nem is engedhette a lábára teljes esztendeig, akkor is csak félve tipegett-tapogott a gyermek, s mindegyre elesett. S lám, csakugyan a csikó, a borjú s sok más állatnak a gyermeke mindjárt szalad, amint megszületik, a gyermek pedig csak esztendõs korában kezd járni.

68

A GOMBA EGYSZER Krisztus urunk a földön jártában-keltében erõsen megtalált éhezni. Mondta Péternek, aki vele volt: — Péter, menjünk be valahová, talán adnak egy csepp tejet Isten nevében! — Biz a jó lesz, menjünk be — mondta Péter —, én is éhes vagyok. Bemennek egy szegény özvegyasszonyhoz, tejet kérnek, s ez adott is két pohárral. De az asszony éppen akkor sütött kenyeret, s Péter szeretett volna lángost is enni. Azám, de nem merte mondani Krisztus urunk elõtt, akinek elég volt az egy pohár tej is. Mikor aztán kimentek a házból, Péter hirtelen visszafordult, s suttyomban lángost is kért az asszonytól. Adott ez lángost is, Péter meg lassan bandukolt Krisztus után, s falatozni kezdett a lángosból. Jól tudta Krisztus urunk, ha nem is tekintett vissza, hogy mit csinál Péter, s amint ez a szájába vette az elsõ falatot, Krisztus urunk hátraszólt valamit. Mit volt mit nem tenni, Péternek válaszolnia kellett, de hogy meg ne tudja Krisztus urunk, hogy lángost eszik, kiköpte a szájából. S valahányszor éppen tele volt a szája, akkor szólt hátra Krisztus urunk, s Péter, egy falás nem sok, annyit sem nyelhetett le a lángosból. Mikor aztán mind kiköpte, visszanézett nagy keservesen. S hát mit látott! Minden falásból, amit kiköpött, gomba lett! Így lett a gomba, s azóta olyan puha, mint a lángoslepény.

69

A BOR MIKOR Noé az özönvíz elõl a bárkára menekült, bort is vitt magával. Unta magát erõsen az öreg, s unalmában a borba hatféle állat vérét keverte. Elõször oroszlánvért kevert. Aztán tigrisvért. Ez sem volt elég, kevert belé még medve-, disznó-, majom- meg galambvért is. No, de meg is látszik azokon az embereken, akik egy pohárral több bort isznak, ezeknek az állatoknak a vére. Van olyan ember, aki a bortól büszke, mint az oroszlán. Olyan, aki kegyetlen, mint a tigris. Némely ember dülöngél tõle, mint a medve. Más ember a sárban fetreng, akár a disznó. Némelyik mindenre nevet, mint a majom. De van olyan is, aki olyan szelíd a bortól, akár a galamb.

A RÁC KRISZTUS urunk a földön jártában-keltében egyszer egy rác `falun ment keresztül. Vele volt szent Péter meg Illés próféta. Mind a hárman erõsen megszomjaztak, s megállottak egy gazdag rác háza elõtt, akinek sok bora volt. Elõször Krisztus urunk ment be, s egy pohár bort kért a ráctól. — Ki vagy? — kérdezte a rác. — Én az Úristen vagyok — mondotta Krisztus urunk. — Úgy?! Te vagy az Úristen, s mégis bort kérsz tõlem? Inkább te adj nekem! Kiment Krisztus, s szomorúan mondta a társainak, hogy a rác nem adott bort.

70

— No, majd ad nekem — mondta Illés próféta, s bement a ráchoz. — Adj’ isten, rác ember! Adj egy pohár bort! — Ki vagy, mi vagy? — Illés próféta! — Illés próféta?! Hiszen jó helyen jársz. A te neved napján mindég nagy jégesõ szokott lenni. Hátha még bort innál! Vége lenne a világnak. Nem kapsz. Mehetsz. Kiment Illés nagy szégyenkezve, nem is kérdezték: kapott-e, nem-e, látták az arcáról, hogy neki is kiadta a rác az utat. — No, most én próbálok szerencsét — mondta Péter, s bement. Õ tudott rácul is, könnyebb volt a dolga. — Jó napot, atyuskám! — Dáj mi párcsi vina! (Adj egy kevés bort.) — Ki vagy? Mi a neved? — Péter. — Péter! Péter! Hé, leány — kiáltott a szolgálónak —, hozz egy kulacs bort! Leültette Pétert, ölelgette, s mondta neki szíves szóval: — Te vagy az én emberem! Amikor a te neved napja van, akkor káposzta, hagyma, uborka s minden van! Egyél-igyál! Úgy megtraktálta Pétert, mintha az édestestvére lett volna.

A MEZEI EGÉR A SZEGÉNY mezei egér megunta a mezõn való lakozást. Hej — sóhajtozott magában —, mennyivel jobb dolga van a házi egérnek! Esõ, szél, hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindég kap valami morzsalékot, hulladékot a szobában. Addig s addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta magát a nagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért, ottan betért egy házhoz, s nagy hirtelen beszaladt a padka alá. A házi egér szépen szundikált a jó melegségben. — Adjon isten jó napot, házi egér!

71

— Adj’ isten, mezei egér! Hát te minek jöttél ide? — Annak, hogy adj szállást! Keserves az élet a mezõn, sokat kell ázni-fázni, sanyarogni. — Elhiszem neked, mezei egér, de bár én férhessek el. Aztán ne hidd, hogy olyan jó dolgom van. Sokat éhezem én is. — Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest — mondta a mezei egér. — Ha Istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem! — Nem lehet, lelkem, atyámfia, bizony, nem lehet. Hanem eredj fel a padkára, ott lakik a herceg, az talán ad szállást. Fölmegy a mezei egér a padkára, s hát csakugyan ott volt a herceg, mármint a — macska. A hasával a tûznek volt fordulva, s úgy aludt, mint a bunda. Leszól a mezei egér a házi egérhez: — Nem merem megszólítani, alszik a herceg. — Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s mindjárt felébred. No, a boldogtalan mezei egér megfogadta a házi egér tanácsát: a farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg, s ahogy meglátta az egeret: egyet mordult, s hamm! bekapta. A házi egér nagyot kacagott a padka alatt. — Úgy kell neked, te oktondi! Minek jöttél ide, ha nem tudsz bánni a herceggel?! Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezei egerek országában, s azóta egy mezei egér se jõ be a házba, tovább sanyarognak a mezõn...

A SZEGÉNY ASSZONY SZÍVE HOL volt, hol nem volt: volt egyszer egy szegény, istenfélõ, kegyes asszony. Ez a szegény asszony elindult búcsúra, a bisztricei Szûz Máriához. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, s rengeteg erdõbe ért. Hát amint mendegélne a rengeteg erdõben, elejébe áll egy sereg haramia. — Hová, hová? — kérdezte a haramiák vezére.

72

— Búcsúra megyek, a bisztricei Szûz Máriához — felelt a szegény asszony. — Ide a pénzedet! — rivallt rá a haramiák vezére. — Nincs nekem pénzem — mondotta a szegény asszony —, ugyan honnét volna? De a haramiák nem hittek a szegény asszony szavának, leszedték a hátáról a cókmókját, kioldozták, összevissza túrkálták, hanem pénzt csakugyan nem találtak nála. Szörnyen megharagudtak a haramiák, hogy hiába állították meg a szegény asszonyt, s a vezérük rákiáltott: — Hát aztán mit viszel a bisztricei Szûz Máriának, ha nincs pénzed?! — Ó, Istenem — mondotta az asszony szelíden, kegyesen — a szívemet! Jobban örvend annak Szûz Mária, mint a pénznek. — No jó, hát vidd a szívedet, s add is át neki! — kacagott a haramiák vezére, s abban a pillanatban a késével fölhasította a szegény asszony mellét, a szívét kivette, s a tenyerébe tette. A szegény asszony nem sírt, nem jajgatott, csöndesen ment, vitte tovább a szívét a tenyerén, s íme, amint Bisztrice határába ért, a harangok húzatlan megszólaltak, s mert hogy ebben csudát láttak a népek, elindultak mind Bisztricébõl, ki a határra. Elöl mentek a papok, utánok a népek, zászlókkal, szent énekeket énekelvén. Hát csakugyan jött szembe a szegény asszony, hozta tenyerén a szívét. Ott körülvették a népek, s elkísérték a szegény asszonyt a templomba. És õ letérdelt Szûz Mária képe elõtt, s imádkozott. Szûz Mária szeretettel tekintett le rá, s míg a szegény asszony egy üdvözlégyet elmondott, nyoma sem látszott a sebnek a szegény asszony mellén.

73

A GALAMBOK ISTEN csudája, hogy maradt egy magyar a nagy tatárjárás után. Sajó vizében leli szomorú halálát Béla király is, ha hû vitézei testökkel nem védik a tatárok nyílzáporától, s ha erõnek erejével el nem viszik a csata terérõl. Két vitéz kétfelõl megragadta a király lovának kantárát, a többi meg körülfogta, s úgy mentették meg a király életét, elvágtatván toronyirányba, árkon-bokron át, hegyeken-völgyeken keresztül. Valahol Torna megyében állapodtak meg, sûrû rengetegben nyomukat vesztette az üldözõ tatárcsorda, s szegény Béla király még egyszer lehajthatta fejét az országában. Nem puha párnára, kemény kõre. De nem érezte a kõnek keménységét. Fájt a szíve, majd megszakadt. — Mért nem hagytatok ott — kesergett a király — hadd estem volna el a csata mezején én is, mint drága vitézeim! A hû vitézek vigasztalták a királyt: — Ne keseregj, uram,, nem veszett el még Magyarország. Velünk a magyarok Istene! A király szomorúan mosolygott. Nem hitte, hogy többet föltámad a szép Magyarország. Kimerülten dõlt le, fejét a kõre fektetvén. Álom nem jött a szemére: lelkét gyötörte a nagy búbánat, testét az éhség s a szomjúság. Suttogva mondá: — Adjatok egy csepp vizet! A vitézek, ámbátor maguk is alig tudtak állani a lábukon, ahányan voltak, annyifelé indultak a rengetegben, tûvé tették az erdõt, de sehol forrásra nem találták. — Úgy látszik, a források is kiszáradtak — mondta a király nagy szomorúsággal. — Étlen-szomjan kell elpusztulnom... Látjátok, látjátok, mért nem hagytátok, hogy királyhoz illõen haljak meg! A vitézek könnyes szemmel hallgatták a király kesergését. Életét adta volna valamennyi egy falás kenyérért. Kétségbeesetten tekintettek föl az égre:

74

— Ó, uramteremtõm, mutass utat nekünk! S ím, a jó Isten meghallgatta a fohászkodást. Csöndes zúgás-búgás támadt az erdõben, hasonlatos ahhoz, mikor a fák közt nagy sereg madár repül át, verdesvén szárnyával a fáknak levelét. — Nézzetek oda! — kiáltott egy vitéz. — Vadgerlicék! Csakugyan egy sereg vadgalamb húzódott át az erdõn, s csöndes búgással, burukkolással emelkedett följebb, följebb, egy magas sziklahegynek a tetejére, s ottan leszállott. — Talpra, vitézek! Másszunk föl a hegy tetejére. Hátha találunk ott galambtojásokat! Összeszedték utolsó erejöket, s mind neki a hegynek, föl a tetejére. S ím, jól gondolták, a hegy tetején fészkeltek a galambok, s a fészkek tele voltak tojással. A galambok hirtelen felszállottak a levegõbe, de mintha biztatták volna a vitézeket, búgván, burukkolván: — Vigyétek, vigyétek, nem sajnáljuk. A király félig eszméletlen feküdt, mikor visszatértek, de visszatért ereje, enyhítvén szomjúságát. Drága életét megtartották a galambok. A sziklás hegynek azóta Galamboskõ a neve. Nincs messze Görgõ falutól: ha arra jártok, nézzétek meg jól, s jusson eszetekbe a szerencsétlen Béla király!

A KIRÁLYKISASSZONY TALÁLÓS KÉRDÉSEI EGYSZER volt, talán igaz se volt, volt egyszer egy királykisasszony. Szépségének messze földön híre járt, s mikor eladósorba ért, a királyi palota kilincsét egymásnak adogatta a sok vitéz dalia, mind a szépséges leányzót szerette volna feleségül. A királykisasszony meg hírül adta, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki meg tud felelni három találós kérdésre; aki meg leánykérõbe jön, s nem tud válaszolni, annak fejét véteti. Már akár tornyot építhetett volna a hercegek, grófok fejébõl, annyi volt a kérõ, s egy sem tudott válaszolni a találós kérdésekre.

75

Egyszer aztán egy királyfi kopogott be a palotába. A királykisasszony öregapja nyitott neki kaput, megsajnálta a messze földrõl jött szép királyfit, s egyre kérte az unokáját, hagyja a találós kérdéseket, menjen feleségül a szép királyfihoz, mert a végén még pártában marad. De a királykisasszony nem engedett. — Ha egyszer leánykérõbe jött, vagy felel a találós kérdésekre, vagy fejét vétetem! A királyfi meg csak nevetett. — Szép királylány, hadd hallom az elsõ kérdést! A királylány megmondta: — Egyvalaki átöleli az egész föld kerekét, s nincs párja a széles világon. Mi az? — Könnyû a válasz — mondta a királyfi. — Az egész földkerekét átöleli a fényes nap, s nincs párja a széles világon! Az udvari bölcsek örvendezve kiáltották: — Kitalálta! Kitalálta! — És most halld a második kérdést! — mondta a királykisasszony. — Melyik az az anya, amelyik táplálja a kicsinyeit, de mihelyt megnõnek, elnyeli õket? — A tenger — mondta a királyfi. — A tenger párája táplálja, növeli a patakokat, a nagy folyamok meg a tengerbe ömlenek, s az elnyeli õket. — Kitalálta! Kitalálta! — örvendeztek az udvari bölcsek. — Következik a harmadik kérdés — mondta a királylány. — Jól figyelj! Van egy fa, mely fölváltva hajt világos leveleket és sötét leveleket. Mi az, kitalálod-e? — Szép királylány, az év az a fa, világos levelei a nappalok, sötét levelei az éjszakák. — Kitalálta! Kitalálta! — kiáltoztak boldogan a bölcsek. A királyfi feleségül vette a királykisasszonyt, s boldogan éltek, míg meg nem haltak. Így volt, mese volt.

76

A BECSAPOTT ÓRIÁS RINGEL írországi óriás volt. De Skóciában élt egy másik óriás is, s ez hallhatott valamit Ringelrõl, mert így szólt: — Ki ez a Ringel? Meglátogatom, mert látni szeretném. Egy szép napon aztán át is lábalt az ír-csatornán, és partra lépett Írországban. Mikor ezt Ringel meghallotta, megijedt, mert tudta, hogy a skót óriás egy fejjel nála is nagyobb. De már jött is az óriás látogatóba, közeledett Ringel otthonához. Az ír óriás, amilyen gyorsan csak tudott, berohant a konyhába, és így szólt a feleségéhez: — Asszony, az óriás skót itt lesz hamarosan. Én az ágyba bújok, és ha kérdi, ki fekszik az ágyban, mondd, hogy a gyereked. Ezzel Ringel ágyba is bújt, és alighogy a felesége rádobta a takarót, már be is állított a skót. — Hol van az a vadállat Ringel?! — üvöltötte vérszomjasan. — Azonnal mutasd meg, hova bújt, alaposan el akarom látni a baját! — Pszt! Pszt! — suttogta az asszony. — Még felébreszted a gyermekemet. — A gyermekedet? Miféle gyermekedet? — üvöltötte az óriás. — Ringel gyermekét — felelte az asszony, és fejével az ágyban fekvõ óriás test felé intett. — Ó, te magasságos mindenható — kiáltotta az óriás —, már itt sem vagyok! Ha ez a gyermeke, mekkora lehet maga Ringel?! Ezzel hanyatt-homlok kirohant a házból, amilyen gyorsan csak tudott. Se evett, se ivott, amíg haza nem ért, és újra biztonságban nem érezhette magát. Ringel pedig felkelt az ágyból, és jóízûet nevetett, hogy ilyen pompásan sikerült becsapnia a másikat.

77

A SZELEK SZIGETE RÉGES-RÉGEN, öreg idõkben a szelek még mind-mind együtt laktak egy kis szigeten, valahol a végtelen világóceán közepe táján. Nem voltak még vitorlás hajók, hiszen a manapság szanaszét kóborló szelek még nem dagasztották a vitorlákat. Az emberek csak evezõs csónakokkal és hajókkal járták a vizeket, ez pedig nagyon fáradságos volt, sok emberi erõ kellett hozzá, és az utasok, áruk csak lassan értek céljukhoz. Néhány dúsgazdag kereskedõ azonban — hatalmas hajóikat ezer meg ezer evezõs rabszolga hajtotta kikötõbõl kikötõbe — hallott valamit a szigeten lakó szelekrõl, és elhatározta, hogy munkába fogja õket. Jól tudták, hogy a szabad szelek önszántukból erre soha rá nem szánják magukat, ezért hát cselt eszeltek ki ellenük. Legnagyobb hajójukat telerakták édes, mámorító borral, és odaeveztek a szelek szigetéhez. Partra szálltak, és azonnal összebarátkoztak egy vidám szélforgataggal meg egy könnyelmû forgószéllel. Végül is addig-addig, hogy az egész szélnemzetséget lakomára hívták hajójukra. Jöttek is a szelek boldogan, mert kedvükre való volt a vidám élet, és ittak, daloltak egész álló nap késõ éjszakáig. A jeges északkeleti és a viharos zivatarszél nem ismert mértéket az ivásban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen csak vad természetük szerint cselekedtek. De az már meglepõ volt, hogy az enyhe, lágy szellõcskék is olyan sok édes-mázas bort ittak, hogy egykettõre megártott nekik. Eleinte finoman, kedvesen dúdolgattak, zümmögtek, késõbb azonban már csak gagyogni és dadogni tudtak, végül egyik a másik után elszenderedett. Csak a szelek õsöreg ükapja, a nagy hatalmú orkán tartotta még magát. A ravasz kereskedõk azonban rajta is kifogtak. Õk maguk csak egy-egy kis kortyot ittak minden pohárból, a többit az asztal alá öntötték. Így éberek és józanok tudtak maradni. Az õsöreg orkán pedig egyszerre csak mély basszus hangon hortyogni kezdett.

78

Erre vártak a kereskedõk! Gyorsan fel a horgonyt! Evezõsök, munkához! — és már ki is futottak a part mellõl a nyílt tengerre, fedélzetükön az egész szélnemzetséggel. A hajó már messze-messze járt, a nap is delelõre hágott, mire a szelek végre ébredezni kezdtek. Megrémültek fölöttébb igen, mikor észrevették, hogy ismeretlen vizekre vitte õket a hajó, messze távol szigetüktõl. Nagy nehezen kidörgölték az álmot szemükbõl, és éktelen dühvel vendéglátóikra vetették magukat. Úgy felkorbácsolták a tenger vizét, hogy a hatalmas hajó fölborult, és elmerült a hullámokban. A szelek azonban többé nem nyugodhattak, vad száguldással járják a nagy vizeket. A szigetüket kerülik. Bejárták és bejárják ma is az egész világot, mind a tengereket, és gyakran tombolnak dühökben, üvöltenek és ordítanak, máskor meg vágyódásukban elérzékenyülve susognak és sóhajtoznak, mindig és mindenütt régi, elveszett hazájukat, a szelek szigetét keresik. De hiába! Soha többé nem lelnek rá a végtelen világóceánon.

AZ ÉGSZÍNKÉK INGECSKE TÖRTÉNETE AZ ANYA odakint üldögélt a mezõn, mellette újszülött csecsemõje. A pici aludt, de hamarosan fel fog ébredni, és az anya olyan szegény volt, hogy még egy kis ingecskét sem tudott ráadni. Szomorúan pillantott föl az égre, szürke felhõk gomolyogtak odafönt. — Ó — mondta —, esni fog, és semmivel sem tudom betakarni a picit! Bárcsak egy kis ingecske is esne az égbõl! A felhõk azonban nyomban szétnyíltak, és a kék ég egy kis foltja bukkant elõ. — Éppen ilyen kék való gyerekingecskének — mondta az asszony; de alig nyitotta szóra a száját, a kék égdarabka az ölébe röpült. Oly finom volt és oly vékony, hogy az asszony alig merte kézbe venni, de végül mégiscsak tût, cérnát fogott, ingecskét varrt gyermekének a

79

selyemfinom égdarabkából. Amikor ráadta, a pici széttárta karját, és boldogan nevetett. Az asszony boldog volt. — Milyen különlegesen kedves és jó ez a gyerek — mondták az emberek, akik megismerték, és szívesen ajándékoztak neki mindent, amire csak szüksége lehetett. És mindenki, aki csak a közelébe került, elfelejtette gondját-baját, és boldog volt. Amikor a gyermek kinõtte égkék ingecskéjét, a szél fölkapta a kék égdarabkát, és visszavitte oda, ahonnan származott. Ettõl kezdve a gyermek éppen olyan közönséges ingeket viselt, mint a többiek, goromba vászonból, melyeket az anyja a patakban mosott, és a napon szárított meg. Mivel azonban a gyermek egyszer egy darabka kék égbõl készült inget viselt, egészen különlegesen jó és szerencsés gyermekké fejlõdött. Bármibe fogott is, minden sikerült neki. Vidám volt és pajkos, mint a többi gyermek, de sohasem okozott fájdalmat másoknak. Így aztán mindenki szerette. Õ maga persze mit sem tudott a csodáról, ami körülvette, réges-rég elfeledte égszínkék ingecskéjét. Nõtt, növekedett, szép lány fejlõdött belõle, majd boldog fiatalasszony. Hét gyermeke született, és mindegyik számára hullott az égbõl egy kék ingecske, melyet hordtak is mindaddig, míg csak ki nem nõtték. Ennek a hét gyermeknek ismét lettek gyerekei, és azoknak is lettek gyerekei és így tovább és így tovább... Az emberek gyakran pillantanak föl a szürke, gomolygó felhõkkel borított égre, és a felhõk néha szétnyílnak, és a kék ég egy kis foltja bukkan elõ mögülük. — Éppen ilyen kék való gyerekingecskének — mondják az emberek, és abban reménykednek, hogy a kis kék égdarabka valahol egy anya ölébe hullik, hogy inget varrhasson belõle kicsinyének. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy közületek is többen viseltek pici korukban ilyen égszínkék ingecskét, ha most már nem is emlékeznek rá...

80

A JÓLELKÛ BANDITA VOLT egyszer egy falucska és annak egy postása, akit úgy hívtak, hogy Pepe. Õ hordta a pénzt, az iratokat meg a leveleket a városba. Azon a környéken a postásnak nemcsak becsületesnek kellett lennie, hanem erõsnek is, hogy meg tudja védeni magát az útonállóktól. Pepe bivalyerõs volt, és nála becsületesebb ember nem élt a földkerekségen. Egy napon, mivel ugyancsak elfáradt a nagy melegben, egy fa alá heveredett pihenni. Lehunyta a szemét, és azon nyomban elaludt. — Pénzt vagy életet! — riasztotta fel egy hang. Pepe kinyitotta a szemét, és egy jól megtermett banditát látott, aki rácélzott egy mordállyal. Minden ellenállás hiábavaló volt. A postásnak át kellett adnia a pénzt az utolsó fillérig. A bandita már útnak indult, mikor Pepe szomorúan megszólalt: — Barátom, tönkretettél egész életemre. Ezek után senki sem fog bízni bennem. Mindenki azt hiszi majd, hogy nem is raboltak ki, hanem én tettem el a pénzt. Megkérlek egy szívességre. Eressz egypár golyót a kalapomba, így legalább látják, hogy valóban megtámadott valaki. A rabló nem tudta megtagadni a kérést. — Most még a kabátomat is lõdd át — kérte Pepe. A rabló azt is megtette. — Igazán jólelkû vagy! — mondta Pepe. — Most már csak arra kérlek, lõj agyon engem is. — Nagyon szívesen agyonlõnélek — felelte készségesen a bandita —, csakhogy nincs már több golyóm. — Ahá, szóval nincs több golyód! — kiáltott fel Pepe. — Na hát akkor... — és néhány jól irányzott ökölcsapással fejezte be a mondatot. A bandita elterült a földön, Pepe meg visszaszerezte a pénzt, és folytatta útját a város felé, csak a bandita fegyverét vitte el emlékbe.

81

A RÓKA MEG A MACSKA EGYSZER egy macska találkozott a rókával. „Róka úrfi okos, tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdõben” — gondolta, és nagy tisztességgel köszöntötte: — Jó napot, tisztelt róka úrfi. Hogy szolgál a kedves egészsége? A róka nagy kevélyen tetõtõl talpig végigmérte a macskát, nem tudta, egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta: — Ó, te nyomorult bajuszpedrõ, te tarka pojáca, te éhenkórász egérlesõ, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tõlem, hogy vagyok? Milyen iskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz? —Csak egyetlenegyhez — felelte szerényen a macska. —Ugyan mihez? — kérdezte a róka. —Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és megmentem tõlük az irhámat. — Ez is valami? — hencegett a róka. — Én legalább százféle mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van. Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked, hogyan kell rászedni a kutyákat. Abban a szempillantásban feltûnik egy vadász négy jóféle kopóval. Nosza, felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a tetején, ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik. — Most elõ a fortéllyal róka koma, nyisd ki azt a zsákot! — kiabálja a rókának. Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték, és moccanni sem engedték a kopók. — Ejnye, ejnye, róka úrfi — szólt a macska odafönt —, benne ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volna kapaszkodni velem, bezzeg nem hagytad volna ott a fogadat!

82

MESE A KISLÁNYRÓL, AKI BELEPOTTYANT A SÁRBA HOL volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú meg egy kislány. Egy szép napon elindultak sétálni egy igen-igen régi, igen-igen sáros, igen-igen csúszós úton. Mentek, mendegéltek, és egyszer csak — zsupsz! A kislány megcsúszik, és belepottyan a sárba. A kisfiú elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de oly erõsen húzza, hogy egyszer csak — hopp! Fölrántja a kislányt, õ maga meg — zsupsz! Megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban. Erre a kislány elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de oly erõsen húzza, hogy egyszer csak — hopp! Fölrántja a kisfiút, õ maga meg — zsupsz! Megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban. Erre a kisfiú elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de oly erõsen húzza, hogy egyszer csak — hopp! Fölrántja a kislányt, õ maga meg — zsupsz! Megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban. Erre a kislány elébe áll... — és így tovább, ameddig meg nem unjátok!

A BÛVÖS SAPKA VOLT egyszer egy pásztorfiú. Egy szép napon fenn üldögélt a dombtetõn, a falu közelében. Mikor megszólalt a déli harangszó, egyszerre nagy lármát, zenebonát, veszekedést hallott a föld alól! — Hol a sapkám? Ide a sapkámmal! — kiabált valaki. — Itt is van egy! Itt is! Meg itt is! — kiabáltak aztán összevissza. A pásztorfiú gondolt egyet, aztán õ is elkiáltotta magát: — Adjatok egy sapkát nekem is, ha már annyi van belõle!

83

Azon nyomban a lába elé perdült egy csinos, kerek sapka. A fiú a fejébe nyomta, no, látott is csudát! Sereg törpe nyüzsgött a dombon, majd szép rendben párba álltak, elindultak a falu felé. A fiú meg utánuk. A törpék szavából megértette, hogy a falu legmódosabb gazdájának a háza felé tartanak, éppen aznap ünnepelték a gazda egyetlen lányának a lakodalmát. Ahogy a fiú a törpék nyomában beért a faluba, észrevette ám, hogy az emberek elmennek mellette, majd föllökik, mintha nem is látnák; ha meg köszönt valakinek, az csodálkozva körülnézett, mint aki nem érti, honnan jön a hang. Bûvös sapka volt a pásztorfiú fején, láthatatlanná tette, akár a törpéket. „No, akkor én is megyek a lakodalmas házhoz — gondolta magában —, senki sem látja meg, hogy hívatlan vendég is telepszik az asztalhoz.” Így is történt. A pásztorfiú meg a seregnyi törpe bevonult a lakodalmas házhoz, körülvették a jól megrakott asztalt, s derekas étvággyal falták a jobbnál jobb falatokat. A házigazda meg csak nézett, sehogyan sem értette, hova tûnik a rengeteg pecsenye, a sok kalács, a hordónyi bor. A vendégeknek alig jutott egy-két falat, mindent fölettek elõlük a hívatlan és láthatatlan vendégek: a pásztorfiú és a törpék. Eljött az este, a törpék, ahogy jöttek, távoztak, de a pásztorfiú nem érte be a lakomával, õ a táncot is meg akarta nézni. A falhoz lapult, nehogy a vidáman kerengõ táncosok letapossák a lábát. Igen ám, de sor került a menyasszonytáncra, s ekkor az egész vendégsereg a falhoz sorakozott, hogy onnan gyönyörködjék a fehér fátylas menyasszonyban. A pásztorfiú kicsit elõbbre lépett, hogy mindent lásson, s ez lett a veszte. Táncolt a menyasszony, csak úgy röpült utána a fehér fátyla meg ruhájának hosszú uszálya. Röpült, és vagy a fátyol, vagy az uszály leverte a fiú fejérõl a bûvös sapkát. Ahogy a sapka a földre esett, vége volt a varázslatnak, mindenki meglátta a hívatlan vendéget. Ott állt, szégyenében pirulva, a zsebe degeszre tömve pecsenyével, kaláccsal. A gazda menten tudta, hova tûnt a sok finom falat, elkapta a pásztorfiú irháját, s alaposan kiporolta. Még azt is az õ rovására írta, amit a törpék faltak föl. A fiú rendre elmondta, hogyan jutott a bûvös sapkához, a törpékkel együtt hogyan vonult be a házba, hogyan lakmározott kedvére. Nosza, ahányan voltak, mind a bûvös sapkát keresték, mindenki magának akarta volna. De azt ugyan kereshették, eltûnt, mintha a föld nyelte volna el. A pásztorfiú szégyenkezve oldalgott ki a házból, a bûvös sapkának meg azóta sem hallották hírét.

84

A HOLDVADÁSZOK MESSZE északon, Izlandban történt. Egy szép csöndes estén az egyik falu apraja-nagyja a barátságos fényû holdat leste. A hold az egyik hegycsúcsról világított feléjük, és olyan közelinek tûnt, hogy azt hitték, akár a kezükbe vehetnék, csak fel kellene menni érte a hegycsúcsra. Milyen jó is volna, ha lehozhatnák magukhoz a faluba! A sötét téli estéken milyen szépen világítana! Bizony nem kellene pislogó lámpafénynél vakoskodniok, ha az asszonyok szõni, fonni akarnak. Addig-addig mondogatták, hogy milyen jó is volna, míg végül elhatározták, hogy megszerzik maguknak a szelíd fényû holdat. A falu legerõsebb legényei vágtak neki a hegynek, melynek csúcsáról oly hívogatón fénylett. Hamarosan föl is értek a hegytetõre, de jaj, a holdat már nem lelték ott, fenn úszott a magas égbolton. Délnek tartott, s nemsokára egy másik hegycsúcsról fénylett feléjük. A legények meg utána. Megmászták azt a másik hegyet is, de a holdat már ott sem találták, már csak visszfénye csillant a hideg köveken. S így tartott ez egész éjszaka. A hold békésen szállt a sötétkék égbolton délnek, mindig távolabbi és távolabbi hegycsúcsokról fénylett feléjük; az égen halovány felhõk úsztak a nyomában, lent a földön meg egyre nehezülõ léptekkel követték útját a holdvadászok. — Alighanem fél tõlünk, azért menekül! — mondta az egyik legény. — Csalogassuk magunkhoz, ne szálljon már tovább, mert sohasem érjük utol! Megálltak hát a holdvadászok egy hegycsúcson, s csalogatni kezdték a holdat, így: Hold, szép holdacska, szállj a tenyerembe! Vajas kenyér vár terád, itt van a zsebembe!

85

De a holdnak nem kellett a vajas kenyér, nem szállt a vadászok tenyerébe, egyre messzebb úszott dél felé, gyere távolabbi csúcsokon csillant a fénye. A legények üres zsebbel, üres kézzel, pirkadattal tértek vissza a falujukba. A hold meg folytatta útját fenn a magasban, hogy szelíd fényébõl egyformán jusson az egész világnak.

A RAVASZ RÓKA MEG AZ OKOS VADKACSA ÕSZ van. A ravasz róka azt gondolja magában: „A vadkacsák útra készülõdnek. Lemegyek a folyópartra, fogok egy kacsát.” A bokrok között odalopakodott, látja: csakugyan egész sereg kacsa gyülekezett össze a folyóparton. Egy kis vadkacsa ott álldogál éppen a bokor tövében, lábacskájával szárnya tollait rendezgeti. Hopp — a róka elkapja a szárnyát! A vadkacsa nagyot rántott magán, és kitépte a szárnyát a róka szájából. Csak a tolla maradt a róka fogai között. — Ejnye! — bosszankodik a róka. — Hogy kitépte magát!... A csapat megriadt, szárnyra kapott és felrepült. A kis vadkacsa pedig ott maradt: eltörve a szárnya, kitépve a tolla. Elrejtõzött a nádasban, jó messzire a parttól. Korgó gyomorral tért haza a róka. Tél van. A ravasz róka azt gondolja magában: „Befagytak a vizek. Most már nem menekülhet elõlem az én vadkacsám: akárhova megy, nyomot hagy a havon, én pedig követem a nyomát.” Lement a folyópartra — jól sejtette: az úszóhártyás lábacskák nyomot hagytak a parti hóban. A vadkacsa megint ott üldögélt a bokor tövében. Már kinõtt a tolla. A közelben forrás bugyogott a föld alól, körös-körül megolvasztotta a jeget — lék támadt a folyón, pára szállt belõle. A róka rá akarta vetni magát a vadkacsára, de az egy csapásra eltûnt a lékben, a jég alatt.

86

— Ejnye! — mérgelõdik a róka. — Ez megfulladt!... Éhesen kullogott haza. Tavasz van. Azt gondolja a ravasz róka: „Olvad a jég a folyón. Elmegyek, megkeresem a vízbe fúlt vadkacsát.” Leér a folyópartra — a vadkacsa ott úszkál a vízre hajló bokor alatt; él, semmi baja! A télen, amikor lebukott a jég alá, a túlsó part mentén kibukkant — ott is volt egy lék. Így húzta ki a telet. — Megállj csak! — bosszankodik a róka. — Várj csak, mindjárt utánad ugrom a vízbe!... — Hiába, hiába, hiába! — hápogta a vadkacsa. Felrebbent a folyóról, és elrepült. A hosszú télben meggyógyult a szárnya, és tavaszra új tollacskái nõttek.

A FÖLDESÚR ÉS A SZAKÁCS ÉLT egyszer egy földesúr, sem jobb, sem rosszabb a többinél. Egy alkalommal kocsikázni készült új hintaján, és mielõtt útnak indult, elõhívatta a szakácsot, és megparancsolta neki, hogy ebédre készítsen libát. — De jól vigyázz, nehogy egy darabot is megegyél a libából, mert jaj lesz neked! Megértetted? — Megértettem. — Nos, ezt jól jegyezd meg magadnak, és azt is, hogy a liba készen legyen, mire hazaérek, ne legyen se kemény, se forró, se hideg, hanem olyan, hogy elolvadjon a szájban, és — még az ember lelke is örüljön. Megértetted? — Megértettem. A földesúr kikocsizott, a szakács hozzáfogott a libához. Olyan szép aranyszínû ropogósra sütötte, hogy szebb nem is lehetett volna. Ránézett — és bizony csorgott tõle a nyála. Nem bírt magával a szakács, levágta a liba egyik lábát, és megette. Hazatért a földesúr a kocsikázásból, és megparancsolta, hogy tálalják fel az

87

ebédet. Mohón nekiesett a libának, de aztán észrevette, hogy hiányzik a liba egyik lába. — Ó, te gazfickó! — kiáltott a szakácsra. — No, jól van, megtanítalak én téged, de úgy, hogy csillagokat fogsz látni. Nem megtiltottam, hogy egyél a libából? — Megtiltottad, uram. — Akkor hogy mertél egy egész lábat megenni, mi? — Nem ettem én meg, uram! — Ha nem etted meg, hát hol a liba másik lába? — kiabált a földesúr. — Ki volt az a semmirekellõ, aki meg merészelte enni? — De uram, hiszen a libának csak egy lába van! A földesúr majdnem kiugrott a bõrébõl. — Te bolonddá akarsz tenni! Ki mondta, hogy a libának csak egy lába van? — Gyerünk a tóhoz, magad is meglátod! — Gyerünk — mondta a földesúr —, de tudod, mi lesz, ha hazudtál? Akkor én... akkor én magam sem tudom, mit csinálok veled! No, elmentek a tóhoz, hogy megnézzék a libákat. A nap forrón, perzselõen sütött. A libák bementek a vízbe, fél lábon álltak, a másik lábukat szárnyuk alá húzták. — Nos, uram, látod, kinek van igaza? — kérdezte a szakács. — A libáknak csak egy lábuk van. — Ó, te semmirekellõ! — kiáltott a földesúr, és karját meglendítve, hessegetni kezdi a libákat: — Siss... sss... — a libák megijedtek, elõkapták lábukat a szárnyuk alól, és szétfutottak a parton, ki merre látott. — Nos, kinek van igaza — kérdezte a földesúr —, hány lába van a libának? Így felelt a szakács: — Uram, így kellett volna annak a sült libának is kiáltani: sss! Akkor az is elõhúzta volna a másik lábát. A földesúr tágra nyílt szemmel bámult. Csak állt, egy szót se tudott szólni a csodálkozástól. Attól kezdve pedig mindig az asztalához ültette a furfangos szakácsot.

88

AZ ÜGYES FIÚ EGY királynak volt három fia. Nem tudta, melyiknek hagyja majd a királyságát. Azt gondolta magában, majd kipróbálja õket, aki legokosabban viselkedik, az legyen az utóda. Egy napon hát azt mondta a legidõsebb fiának, másnap korán reggel ki akar lovagolni, õt is magával viszi. Csakugyan, másnap be is kopogott a fiú apjához, de nem olyan korán, mint a király szerette volna. — Hozasd el a ruhámat, hogy felöltözködjem — szólt a király a fiához. A fiú kiszólt a komornyiknak, hogy hozza be a király ruháját. — Melyik ruhát? — kérdezte a komornyik. Erre a fiatal királyfi visszafutott apjához, és megkérdezte, melyik ruháját akarja felvenni. — A rövid ujjú köntöst. A herceg visszaszaladt a komornyikhoz, és a rövid ujjú köntöst kérte. — Melyik rövid ujjú köntöst? — kérdezte a komornyik. Megint visszaszaladt a királyfi, hogy megkérdezze apját, melyik köntöst akarja felvenni. Így csinálta ezt minden ruhadarabbal, míg végre a király felöltözhetett. Most a lovát hozatta elõ a király. A fiatal királyfi itt is ügyetlenkedett: az istállóból jött vissza megkérdezni, melyik lovat nyergeljék, és minden darabot: a takarót, nyerget, szerszámot, sarkantyút külön kérdezett meg, úgy szaladgált ide-oda, míg összeszedte, ami a királynak a kilovaglásához kellett. Másnap a középsõ fiát tette próbára, de az is ilyen szelesen és ügyetlenül végezte a rábízott feladatot. Ezután a legkisebb fiának adta ugyanazt a megbízást. A legfiatalabb királyfi nagyon korán, még mielõtt az apja felkelt volna, jelentkezett nála. Megint a ruháját kérte a király, mire a fia pontosan megkérdezte, melyik ruhadarabot kívánja. Értük ment, és maga vitte be apjának. Segített neki öltözködni, nem is hagyta, hogy a komornyik végezzen szolgálatot a király körül. Aztán megkérdezte, melyik lovat nyergeltesse, melyik takarót, nyerget és szerszámot tegyék a lóra, melyik sarkantyúját, melyik kardját kívánja a

89

király felölteni, de csak mikor már mindent tudott, akkor ment le az istállóba, és vezette a király elé a lovat, megnyergelve, ahogy a király kívánta. Most aztán látta a király, melyik fia a legügyesebb.

A JÓ GAZDASSZONY ÉLT egyszer egy kislány. Volt egy kakaskája. Felébred hajnalban a kakaska, rázendít: — Ku-ku-rikú! Jó reggelt, gazdasszonykám! Odafut a kislányhoz, morzsát csipeget a tenyerébõl, melléje telepszik a ház tövébe. Tarka tollait mintha olajjal fényesítették volna, bóbitája úgy fénylik a reggeli napban, mint az arany. Szemrevaló kakaska volt! Meglátta egyszer a kislány a szomszédék tyúkocskáját. Megtetszett neki. Megkérte a szomszédasszonyt: — Add nekem a tyúkocskádat — odaadom érte a kakaskámat! Meghallotta ezt a kakaska, bánatában félrecsapta a bóbitáját, lógatta a fejét, de mit tehetett — maga a gazdasszonyka küldi el a háztól! Ráállott a cserére a szomszédasszony — odaadta a tyúkocskát, hazavitte a kakaskát. Megbarátkozott a kislány a tyúkocskával. Szép selymes, meleg tolla volt, és mindennap friss tojást ajándékozott a kislánynak. — Kot-kodács, gazdasszonykám! Edd meg a tojáskát, egészségedre váljék! Megeszi a kislány a tojást, ölébe veszi a tyúkocskát, simogatja a tollát, friss vízzel itatja, búzaszemmel eteti. De egy napon egy kiskacsát látott meg a szomszédasszonynál a kislány. Megtetszett neki a kacsa. Kérlelni kezdte a szomszédasszonyt: — Add nekem a kiskacsát — odaadom érte a tyúkocskát! Meghallotta ezt a tyúkocska, lecsüggesztette a tollait, elbúsult, de mit tehetett — maga a gazdasszony küldi el a háztól! A kislány most a kacsával kötött barátságot. Együtt jártak a folyóra fürödni. Úszkált a kislány, a kacsa meg mellette.

90

— Háp, háp-háp, gazdasszonykám! Ne ússzál messzire — mély ez a folyó! Kilépett a kislány a partra, a kacsa meg után totyogott. Egy napon átlátogatott hozzájuk a szomszéd. Kiskutyát vezetett pórázon. Meglátta a kislány: — Ó, milyen szép kiskutya! Add nekem — odaadom érte a kacsámat! Meghallotta ezt a kacsa, verdesett a szárnyával, keservesen hápogott, de nem segíthetett a baján. A szomszéd a hóna alá csapta, és magával vitte. Megsimogatta a kislány a kutyát, és elmondta neki: — Volt egy kakaskám — odaadtam egy tyúkocskáért, a tyúkocskát egy kiskacsáért, azt meg odaadtam érted! Meghallotta ezt a kiskutya, behúzta a farkát, bebújt a lóca alá, éjszaka pedig kinyitotta mancsával az ajtót, és elszökött: — Nem kell nekem ilyen gazdasszonyka! Nem tudja megbecsülni a barátait! Felébredt a kislány — nem maradt senkije.

A BÁTORSÁG LUJZI és Frici a falu fõutcáján át az iskolába igyekszik. A nap nevet, s a két gyerek dalol. Dalolnak, mint a fülemüle, mert éppoly vidám a szívük. Egy régi nótát dalolnak, nagyanyáik dúdolgatták régen, mikor még õk is kislányok voltak, s gyermekeik gyermekei szintén dalolják majd egyszer, mert ezek a könnyû dalok kicsik és halhatatlanok, s szájról szájra szálldogálnak századokon s ezredeken át. Az emberi száj elhalványul, aztán végleg elhallgat, egyiké éppúgy, mint a másiké, de a dal, az száll tovább. Vannak dalok abból az idõbõl, amikor még a férfiak mindannyian pásztorok voltak, a nõk meg mind pásztorlányok. Azért is szólnak ezek a dalok csupa bárányról meg farkasról. Lujzi és Frici énekel; a szájuk kerek, mint a virág, a daluk vékonyan és tisztán lendül a reggeli levegõben. De mi történt? Frici torkában mintha megakadna a hang. Micsoda rejtélyes hatalom fojtotta úgy bele a dalt a kisfiú torkába?

91

Semmi más, mint a félelem. Mindennap, ha akarja, ha nem, találkozik az utca végén a hentesék kutyájával, s mindennap, ha meglátja, érzi, mint szorul el a szíve, s mint roggyannak meg az inai. Pedig a hentesék kutyája nem bántja, nem is fenyegeti. Ott ül békén a küszöbön, gazdájának boltja elõtt. De hát fekete, s olyan mereven néz azzal a véres szemével, és az a sok éles foga mind kifehérlik a szájából. Egyszóval ijesztõ. Meg aztán körötte csupa nyers hús, mindenféle vagdalék. És ez még rémítõbbé teszi. Igaz, tudják, nem a kutya okozta ezt a vérengzést, de most mégis ott ül, s õ az úr. Félelmes állat ez nagyon, a hentesék kutyája. Éppen azért Frici, ha messzirõl észreveszi az állatot, fog egy jókora követ, ahogy ezt a nagyoktól látta, amikor a harapós kutyák ellen fegyverkeznek — s szorosan a fal mellett megy el, persze nem a hentesék oldalán. Most is úgy tett, ahogy máskor. Lujzi ki is csúfolta érte. Nem szidta holmi csúnya szóval, amire, ugye, legtöbbször még csúnyább szitok a válasz. Nem, nem mondott neki semmit: sõt szépen énekelt tovább. Csakhogy elváltozott hangon és olyan gúnyosan dalolt, hogy Fricinek attól még a füle is vörös lett. Akkor a fiú kis fejében valami nagy mozgás kezdõdött. Megértette, hogy a szégyent még inkább kell kerülni, mint a veszélyt. Egyszóval félni kezdett a félelemtõl. Épp azért, mikor kijöttek az iskolából, s megint találkozni kellett a hentesék kutyájával, nagy büszkén lépegetett el a bámuló kutya elõtt. Azt mondják, fél szemmel Lujzit nézte, látja-e, hogy mit csinál. Ami igaz, az igaz, ha nem volnának hölgyek meg kisasszonyok a világon, a férfiak, attól félek, bizony nem lennének olyan bátrak!

KÉTFÉLE AJÁNDÉK A KIRÁLY vadászni ment az erdõbe, magányosan bolyongott úttalan utakon, de vadnak nyomára sem bukkant. Már beesteledett, mikor észrevette, hogy eltévedt a rengetegben. A ruháját tüske tépte, megéhezett, megszomjazott, de az utat csak nem lelte. Egyszer aztán a szénégetõ kunyhójához ért, s annak az ajtaján bekopogott. A szénégetõ valahol messze járt, de a felesége otthon volt, jó

92

szívvel fogadta az ismeretlen, fáradt vándort. Krumplit fõzött neki vacsorára, puha szénán altatta, s egyre mentegetõzött, hogy szegénységükbõl többre, jobbra nem telik, de amit ad, azt jó szívvel adja. Nem tudta a szegény asszony, hogy a fáradt vándor maga a király, de ugyan hiába tudta volna, a szénégetõ kunyhójában csak hírbõl ismerték a pecsenyét, a puha pihés nyoszolyát. A király jó étvággyal megette a krumplit, mind a tíz ujját megnyalta utána, s olyan jóízûen aludt az illatos szénában, hogy a királyi nyoszolyában sem különbül. Reggel aztán megköszönte a szegény asszony jóságát, s fizetségül egy aranytallért adott neki. Az asszony azt hitte, hogy a tallér holmi olcsó csecse-becse, és csak azt sajnálta, miért is nincs rajta lyuk, hogy legalább nyakába akaszthatná. De ahogy jobban megnézte, rájött, hogy az ismeretlen vándor arcmása csillog a talléron. Mikor aztán hazatért az ura, s a felesége megmutatta neki az aranytallért, s elmesélte, hogy volt, mint volt, a szénégetõ úgy vélekedett, hogy csakis a király járhatott a házukban. — Ami igaz, az igaz! — mondta. — Ilyen jóízû krumpli sehol sem terem, csak itt nálunk, a homokos földben! Nem csoda, ha király uram megnyalta utána tíz ujját. Meg aztán ilyen illatos szénában sem alhatott még soha, nem csoda, ha jólesett neki az alvás! De azért egy aranytallér mégiscsak sok egy tányér krumpliért! No, viszek is neki még egy kosárral, hadd egye, ha annyira ízlett neki! El is ment a szénégetõ a királyi palotába, vitte a kosár krumplit. — Király uram, hoztam neked egy jó kosár krumplit, edd meg jó étvággyal, és váljék egészségedre! Jólesett a királynak az ajándék meg a szíves szó, s hogy viszonozza a szénégetõ emberségét, azon nyomban gazdaggá tette, adott neki egy szép tanyát, de még ökröket is, lovakat is hozzá. Volt a szénégetõnek egy testvérbátyja, gazdag, kapzsi ember, aki sohasem szánta meg a szénégetõ szegénységét. No, most, mikor meghallotta, milyen szerencse érte az öccsét, úgy gondolta, hogy vele is megeshetik ilyesmi. És hogy elõsegítse a szerencse útját, kivezette az istállójából a legszebb almásderes lovat, s ment vele a királyi palotába. — Király uram, ajándékot hoztam neked — mondta a kapzsi gazdag. — Elhoztam a legszebb almásderes lovamat, hatvan aranyat adnának érte a vásárban, de én inkább neked ajándékozom, fogadd jó szívvel. A király menten tudta, honnan fúj a szél, s elhatározta, hogy alaposan megleckézteti a kapzsi gazdagot.

93

— No, ha hatvan aranyat ér az almásderes, én sokkal többet adok érte! A lóért cserébe megkapod ezt a kosár krumplit, amiért egy egész tanyával, ökrökkel, lovakkal fizettem. Ezzel a kapzsi ember kezébe nyomta a kosarat, s kitessékelte a palotából. Az almásderest bekötötték a királyi istállóba, s azóta is vidáman ropogtatja a zabot, de a gazdag embernek még most is keserû lesz a szája íze, ha csak ránéz a krumplira.

A BÖLCS ÖSZVÉR VOLT egyszer egy öszvér. Mint minden öszvér, ez is azt gondolta, hogy õ a legokosabb teremtés a világon. Az öszvér egyszer betévedt egy kertbe. Látja, hogy az erõs, magas almafákon apró, piros almák teremnek, a fa alatt pedig, vékony indákon, óriási dinnyék érnek. Felnéz az öszvér még egyszer a fára, aztán lenéz a dinnyére, és bosszúsan csapja hátra a fülét. — Milyen ostobán rendezték el ezt a világot! — gondolta. — Bízták volna csak rám, a bölcs öszvérre, én mindent másképp csináltam volna! Meghallotta ezt az almafán üldögélõ veréb. Megkérdezte: — Ha meg nem sértelek, mi az, ami nem nyerte meg tetszésedet? — Hát nem látod? — szólt az öszvér. — Nézz körül! Ezen a nagy-nagy fán akkora almák teremnek, mint egy kisgyermek ökle, azokat az öszvérfej nagyságú dinnyéket meg alig bírják a vékony indák. Az volna a helyes dolog, ha a nagy almafán akkora alma teremne, mint a dinnye, a gyönge indákon meg olyan kis dinnyék nõnének, mint az alma! — Így szólt az öszvér, aztán vakarni kezdte az oldalát az almafa törzsén. Abban a pillanatban leesett egy alma, és nagyot koppant az öszvér fején. — Iá-iá-iá! Szegény fejem, ja-a-aj! — ordított az öszvér. Nagyot nevetett a veréb. — Látod, tisztelt bölcs — mondta —, mégis jó, hogy az alma nem akkora, mint a dinnye, mert különben kereshetnéd most a fejedet!

94

— Iga-az — az öszvér csak ennyit mondott, és gyorsan elhordta az irháját az almafa alól.

A TIGRIS ÉS A DATOLYA A TIGRIS egy éjszaka bemerészkedett a faluba. Arra lett figyelmes az egyik ablak alatt, hogy egy kisgyerek sír keservesen. Az anya pedig bosszankodva fenyegette a kisfiút: — Azonnal hagyd abba a sírást, mert ha nem, elvisz a tigris. A gyerek csak tovább sírt, bömbölt, mintha nem is hallotta volna a fenyegetést. „Ez a gyerek csöppet sem fél tõlem, bizonyára nagyon bátor!” — gondolta magában a tigris. Az anya látta, hogy így nem megy semmire, hát nyájas hangon folytatta: — Nesze datolya, csak ne sírj már! Erre a kicsi abbahagyta a sírást. A tigris így gondolkozott: „Micsoda ijesztõ, szörnyûséges teremtmény lehet ez a datolya, amit csak úgy odavetnek a gyereknek, és az tüstént elhallgat.” Inába szállt a bátorsága, félt a datolyától, s letett arról a szándékáról, hogy elrabolja a gyereket. Kiment az istállóba, gondolta, ha nincs gyerek, jó lesz helyette egy ökör is. Az istállóban azonban egy tolvaj bújt meg, aki a sötétben ökörnek vélte a tigrist, és a hátára pattant. A tigris rémülten vágtatni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. „Bizonyára a szörnyûséges datolya támadt rám!” — gondolta. A tolvaj pedig tovább lovagolt a tigris hátán, ostorral biztatta gyorsabb vágtára, hogy elmenekülhessen, mielõtt kivilágosodnék, s rajtacsípnék az ökörrabláson. Mikor megvirradt, a tolvaj ijedten látta, hogy nem ökör, hanem tigrisháton lovagol. Rémülten leugrott róla. A tigris pedig félelmében továbbrohant, menekült a hegyek közé, s talán még most is fut, ha meg nem állt.

95

JÓ BARÁTOK EGYSZER az erdõkerülõ a vágást tisztogatta az erdõben, s meglátott egy rókalyukat. Kiásta a lyukat, s talált benne egy kis rókafiút. Az anyjának bizonyosan volt ideje a többit egy másik lyukba áthurcolni. Ennek az erdõkerülõnek volt otthon egy kutyakölyke. Kopófajta. Az is egész kicsike volt. Egyhónapos. Hát a rókafiú és a kutyakölyök együtt kezdett növekedni. Egymás mellett is aludtak, együtt játszadoztak. De milyen mulatságosan játszadoztak! A kis róka úgy mászkált és ugrált, mint egy valóságos macska. Felszökik a padra, a padról meg az asztalra, felemeli farkát, mint egy csövet, s lenéz a padlóra. A kutyus is felmászik a padra, zsupsz — leesik róla. Ugat, s fut az asztal körül teljes óra hosszat. Azután a rókafiú is leszökik, s lefeküsznek aludni mind a ketten. Alusznak, alusznak, kipihenik jól magukat, majd elkezdik megint hajkurászni egymást. A kiskutyát Tüzecskének hívták, mert olyan vörös volt, mint a tûz. A rókafiúnak pedig Vaszka nevet adott az erdõkerülõ, mint egy kandúrkának, mert vékony hangon ugatott, mintha nyávogott volna. Az egész nyarat együtt töltötte a kutyakölyök meg a rókafiú; mire õsz lett, megnõttek mind a ketten. Szép fajkopó lett a kiskutyából, a rókafiú meg sûrû bundát vett fel. Az erdõkerülõ már megláncolta a rókát: el ne szökjék az erdõre. „Láncon tartom — gondolja magában — a tél közepéig, s akkor a városban megveszik majd a bõréért.” Maga sajnálta volna meglõni a rókát, mert sok kedvesség volt benne. Tüzecskévél, a kopóval pedig ki-kiment vadászni, s meglõtt egy-egy nyulat. Hát egy reggel kimegy az erdõkerülõ, hogy megetesse a rókát. Nagyot néz — a rókaólban csak a láncot látja s az eltépett örvet. Megszökött a róka. „No — gondolja az erdõkerülõ —, most már nem sajnállak lelõni, ha látlak. Most már látszik, hogy nem vagy te szelíd állat. Vad vagy, vadállat vagy. Ha az erdõn rád találok, lelõlek, mint vadat.”

96

Szólította Tüzecskéjét, s levette a polcról a puskáját. — Keresd, Tüzecske — biztatta. — Keresd meg a barátodat — s rámutatott a rókanyomokra a hóban. Tüzecske csaholni kezdett, s futva követte a nyomot. Hajtott s csaholt, nyomon haladt. S messzire-messzire bement az erdõbe, alig lehetett már hallani a hangját. Egyszerre teljesen elhallgatott. De lám, most megint errefelé jön — egyre közelebbrõl szól az ugatása. Az erdõkerülõ megbúvik az erdõszélen egy fenyõfa mögött, s felhúzza a ravaszt. Hát látja: egyszerre ketten szaladnak az erdõbõl. Az egyik a róka, a másik a kutya. A kutya csahol és szûköl. Egymás mellett szaladnak a fehér havon. Váll váll mellett — mint igazi jó barátok. Együtt szöknek át a zsombékon, közben egymásra is néznek, és mintha mosolyognának. Hát hogy lehessen így lõni? Hiszen meglõné a kutyát. Meglátta a két állat a gazdát, s odaszaladt hozzá. Vaszka a vállára ugrik, a kutya meg két lábra áll, nekiveti elsõ lábát gazdája mellének, egyet-egy vakkant, s el-elkapja tréfálkozva róka koma farkát. — Ejnye, ti ördögfiókák! — kiáltott fel az erdõkerülõ. Leeresztette a ravaszt, és megindult hazafelé. És a róka ott élt nála egész télen a kunyhóban — nem láncon, hanem szabadon. De tavasszal ki-kijárt az erdõ felé — egereket fogni. Egerészett, egerészett, míg végképpen ott maradt az erdõn. Tüzecske, a kopó, pedig azóta sosem hajtana rókát. Úgy látszik, minden rókával összebarátkozott.

A NAP, A HOLD ÉS A KAKAS RÉGES-RÉGEN történt, akkoriban, amikor még az égbolt gömbölyû, a Hold pedig szögletes volt, hogy együtt éldegélt a Nap, a Hold meg a Kakas, egy szép kis felhõházikóban. Testvérek voltak, és igen-igen nagyon szerették egymást, de a két fiatalabbik a Napot szerette a legjobban, mert az volt közöttük a legbölcsebb.

97

Egyszer a Nap útnak indult, hogy végigvándoroljon az égbolton, a Hold és a Kakas otthon maradt. Sokáig üldögéltek, beszélgettek, mígnem egyszerre csak a Hold megpillantotta az égbolt másik sarkán a Bika csillagképét. Hirtelenében az az ötlete támadt, hogy jó lenne megszerezni a Bikát. A testvérek között szokatlan, erélyes hangon ráparancsolt a Kakasra: — Tüstént indulj, és hozd el nekem a Bikát! A Kakas meglepõdött a furcsa kívánságon, bántotta testvérének durva hangja, de azért halkan válaszolt: — Hogyan is tehetném ezt meg, hiszen kicsi és gyenge vagyok ahhoz, hogy elhozzam neked a Bikát. De a Hold most már kötötte az ebet a karóhoz. Veszekedni kezdtek, és addig taszigálódtak, lökdösõdtek, amíg a Kakas leesett az égboltról, egyenesen a Földre. Mikor a Nap visszatért a felhõházikóba, mindjárt kereste a kicsit, a Kakast. Mit volt mit tenni, a Hold kénytelen-kelletlen elmesélte a történteket. A Nap elszomorodott. — Lám csak, nem tudsz te békességben, egyetértésben élni a testvéreiddel — mondta szigorúan, aztán így folytatta: — Azzal büntetlek meg, hogy soha többé nem jöhetsz velem együtt az égboltra. Mától kezdve csak akkor mehetsz el hazulról, amikor én már lefeküdtem. A Hold már szánta-bánta, amit cselekedett, de hát segíteni nem lehetett a dolgon. A Kakas örökre a Földön maradt. A Nap megjósolta, hogy legkedvesebb testvére, a Kakas sohasem fogja õt elfelejteni, és lesni fogja, hogy láthassák egymást. És valóban így történt. Azóta a Kakas hajnalban, amint a Nap megjelenik az égbolton, kiáll a legmagasabb szemétdombra, és nagyot kukorít, hogy mentõl hangosabban és mentõl közelebbrõl köszöntse testvérét. — Kukurikú, kukurikú! — kiáltja torkaszakadtából, ami azt jelenti: „Nézzétek, ott van az én jó testvérem, üdvözöllek bátyám, felkelõ Nap!” De este, mikor az égbolton megjelenik a Hold, hogy felváltsa a Napot, a Kakas beszalad a házikójába, mert látni sem akarja a gõgös Holdat.

98

A SZALMASZÁL, A PARÁZS MEG A BABSZEM ÉLT egyszer egy faluban egy öregasszony. Szerzett egy tál babot, meg akarta fõzni. Tüzet rakott hát a kis kemencéjébe, és hogy hamarabb föllobbanjon a láng, fogott egy marok szalmát, azzal gyújtott be. Ahogy a babot beletöltötte a fazékba, véletlenül kipottyantott egy szemet, nem is vette észre. Odaesett a babszem a földre egy szalmaszál mellé. Aztán kipattant egy darabka parázs a tûzhelybõl, az is melléjük hullott. Így hát hárman voltak: a szalmaszál, a parázs meg a babszem. — Jó napot, kedves barátaim, honnét kerültök ide? — kérdezte az udvarias szalmaszál. — Én szerencsémre kiugrottam a tûzbõl — felelte a parázs. — Ha ezt erõnek erejével meg nem teszem, halál fia vagyok: hamuvá hamvadok. — Én is ép bõrrel menekültem meg — mondta a babszem —, de ha az öregasszony bedug a fazékba, irgalmatlanul kásává fövök én is, mint a pajtásaim. — Nekem talán jobb sors jutott volna? — szólt a szalmaszál. — Valahány testvérem volt, ez a vénasszony mind a tûzbe vetette, hatvanunkat markolt össze egy szuszra, hatvanunkat akart füstté emészteni. De én szerencsére kisiklottam az ujjai közt. — Most aztán mitévõk legyünk? — kérdezte a parázs. — Én azt mondom — szólt a bab —, hogy ha már ilyen szerencsésen megmenekültünk a halál torkából, maradjunk is együtt, legyünk jó pajtások. És nehogy még egyszer ilyen halálos veszedelembe kerüljünk itt, nosza, oldjunk kereket, vágjunk neki hármasban a nagyvilágnak. A másik kettõnek tetszett az ajánlat. Tüstént útnak indultak, s mentek, mendegéltek, míg egy kis patakhoz nem értek. Hanem a patakon nem volt se híd, se palló; nem tudták, hogyan kelhetnének át a túlsó partra. Egy ideig tanakodtak, aztán a szalmaszálnak jó ötlete támadt.

99

— Tudjátok mit? — mondta. — Én majd keresztbe fekszem a vízen, ti meg átsétáltok rajtam, akár egy hídon. Azzal szolgálatkészen kinyújtózott a két part közt. A parázs világéletében tüzes természetû volt. Most se sokat teketóriázott, hanem nagy kevélyen föltipegett az újdonsült hídra. Éppen a közepére ért, amikor meghallotta odalent a víz zubogását. Akármilyen nagy legény volt, erre azért mégis inába szállt a bátorsága — mert a víz elõl tudvalevõleg a legvitézebb parázs is meghátrál —, megtorpant, egy tapodtat sem mert továbbmenni. A szalmaszál érezte ugyan, hogy süti a tûz a hátát, de olyan jól nevelt volt, nemhogy kiabálni restellt volna, de még csak meg se zizzent. Egyszerre láng lobbant belõle; dereka beroppant, kettévált s elhamvadt. — Szszsz! — mondta a parázs, de többet egy mukkot se tudott szólni; belepottyant a vízbe, és sisteregve kiadta a lelkét. Az óvatos babszem még mindig ott várakozott a parton. Mikor látta, mi történt, elkezdett kacagni. Akkorát kacagott, hogy menten megpukkadt. Épp egy vándorszabó ment arra az úton. Észrevette a babszemet, megesett a szíve rajta, tût-cérnát kerített, s egykettõre összevarrta. A babszem szépen megköszönte a szabó szíves jóságát, azzal elváltak, az egyik ment jobbra, a másik meg balra. De mert a szabónak nem volt csak fekete cérnája, máig is ott látni minden babszemen a fekete fércet.

HOGYAN KERESETT TÁRSAT A KUTYA AZT mesélik, hogy a kutya valamikor réges-régen magányosan élt az erdõben. Egy napon megunta az egyedüllétet — elindult, hogy társat keressen magának, akivel együtt lakhatna. De olyan társat akart, aki mindenkinél erõsebb a világon, és nem fél senkitõl. Azt hitte a kutya, hogy a farkas a legerõsebb. Felkereste hát, és azt mondta neki: — Hallod-e, farkas! Éljünk eztán együtt! — Jól van, én nem bánom — felelte a farkas.

100

Attól fogva együtt éltek. A kutya egyszer csörtetést hallott az erdõben, és ugatni kezdett. — Ne ugass, kutya — csöndesítette a farkas —, mert idejön a medve, és mindkettõnket széttép. „Ahá — gondolta a kutya — úgy látszik, a medve a legerõsebb a világon, mert még a farkas is fél tõle!” Otthagyta hát a farkast, és ment tovább az erdõben, hogy megkeresse a medvét. Meg is találta, és azt mondta neki: — Hallod-e, medve! Éljünk eztán együtt! — Jól van, éljünk — állott rá a medve. Attól kezdve együtt élt a kutya meg a medve. A kutya egy éjszaka megint neszt hallott az erdõben. Hangos ugatásba kezdett. Megijedt a medve, és rámordult: — Hallgass, te kutya, mert meghallja az oroszlán, idejön, és felfal téged is, engem is! „Hát nem a medve a legerõsebb, ha fél az oroszlántól! — gondolta a kutya. — Úgy látszik, az oroszlán a legerõsebb a világon!” Futott az oroszlánhoz. Így szólt hozzá: — Éljünk együtt, oroszlán! — Nem bánom, legyen úgy! — felelte az oroszlán. Attól fogva együtt éltek. Nem sok idõ telt el — a kutya egy éjszaka megint ugatni kezdett. Az oroszlán csöndesíteni kezdte: — Ne ugass, kutya: idejön az ember, ránk fogja a rettenetes vasat, és megöl mindkettõnket! „Úgy látszik, nem is az oroszlán a legerõsebb — gondolta a kutya. — Hanem az ember!” Azzal elfutott, hogy megkeresse az embert. Amikor rátalált, azt mondta neki: — Hallod-e, ember! Éljünk eztán együtt! Ráállott az ember, és kunyhójába vezette a kutyát. A kutya egy éjjel zajt hallott, és ugatni kezdett. Az ember felébredt. Nemhogy csöndesítette volna a kutyát, de rákiáltott: — Hangosabban ugass, kutyám! Hangosabban! A kutya akkor látta, hogy az ember nem fél semmitõl, és õ a legerõsebb a világon. Azóta az emberrel él, és hûségesen szolgálja.

101

A KISEGÉR NAGY KALANDJA MI történt egyszer a kisegérrel? Nagymamája ráparancsolt, hogy fogja a kancsót, induljon a kútra, hozzon vizet. Indult is az egérke azon nyomban a kútra, hogy is ne indult volna, meg is töltötte a kancsót vízzel, csakhogy hazafelé ugrándozott, szaladgált, megbotlott, és eltörte a kancsót, kiömlött mind a víz. Nagymamája összeszidta, azt mondta, hogy haszontalan meg ügyetlen jószág. No, ha már így van — gondolta egérke —, akkor bizony õ világgá megy. Nagymamája tartóztatta, de hiába, egérke nem tágított, széles a világ, õ bizony nekivág! Útravalónak egy egész pogácsát vitt a tarisznyájában. Egérke ment, mendegélt, míg egy nagy-nagy parttalan tengerhez nem ért. Kis ideig álldogált a parttalan tenger partján, aztán nagyot gondolt: a hullámok közé vetette magát. Mikor a parttalan tenger túlsó partján rázogatta lábáról a vizet, nagy büszkén gondolta: „Hej, micsoda bátor egérke vagyok én!” Csakhogy amint visszanézett, látta ám, hogy a nagy-nagy tenger nem volt más, mint a nagymamája lábnyoma, amiben összegyülemlett az esõvíz. Ment tovább a bátor egérke, ment, mendegélt, míg egy széles-széles, sebes vizû folyóhoz nem ért. Megállt a partján, de nem gondolkozott sokáig, a hullámok közé vetette magát, átúszta a széles-széles folyót, és még csak ki sem fáradt. Maga is csodálkozott, hogy milyen erõs is õ! Mikor aztán nagy büszkén visszanézett, látta ám, hogy a széles-széles folyó nem egyéb, mint keréknyom, ebbe ömlött a víz, mikor minap eltörte a korsót. Ment tovább a bátor, erõs egérke, ment, mendegélt, míg egy égig érõ hegyhez nem ért. Megkerülje? Ne kerülje? Nem gondolkozott sokáig az egérke, fogta magát, s átugrotta az égig érõ hegyet. Maga is csodálkozott, hogy milyen ügyes õ! Mikor aztán nagy büszkén visszanézett, látta ám, hogy az égig érõ hegy nem más, mint egy kupac széna. Ment tovább a bátor, erõs, ügyes egérke, ment, mendegélt, s egyszer csak látja ám, hogy az úton, annak is a kellõs közepén verekszik egy óriási jegesmedve meg egy óriási barnamedve. Elfusson? Ne fusson? Elbújjon a haragos medvék elõl? Nem gondolkozott sokáig az egérke, szép nyugodtan

102

elsétált a haragos medvék mellett. Maga sem hitte volna, hogy õ ilyen nagy hõs! Hát amint nagy büszkén visszanéz, látja ám, hogy a jegesmedve nem más, mint egy fehér hangya, a barnamedve meg nem más, mint egy vörös hangya. Ment tovább a hõs egérke, ment, mendegélt, míg a házuk kapujába nem ért. Nem gondolkozott sokáig, besurrant a kapun, a nagymamája elé állt, s elmesélte neki, milyen bátor, milyen erõs, ügyes és hõs egérke õ. A nagymamája meg csak intett, hogy pszt! Aztán azt mondta: — Ne meséljük el senkinek, de senkinek a világon, hogy milyen bátor, milyen erõs, ügyes és hõs egérke vagy! Még akadhatna, aki el sem hiszi!

A HÁROM JÓ TANÁCS EGY kisfiú ment az erdõn át, és fogott egy csalogányt. — No — gondolta —, megsütöm ezt a csalogányt, és megeszem. A csalogány azonban kérlelni kezdte: — Ne egyél meg, barátocskám. Velem úgysem laknál jól. Bocsáss szabadon, és cserébe adok neked három jó tanácsot. — Jól van — válaszolta a kisfiú. — Ha valóban jó tanácsokat adsz, elengedlek. — Figyelj hát rám. Az elsõ tanácsom: ne akarj olyat, ami nincs. A második: ne sajnáld azt, ami nem tér vissza; és a harmadik: ne higgy a hazug szónak. — Ezt jól mondtad — örvendezett a kisfiú. — Szabadon engedlek! Röpülj! A csalogány felszállott egy fa csúcsára, és gondolkozni kezdett: „Vajon megfogadja-e a fiú a tanácsaimat?” Lejjebb szállt egy ágacskára, és így szólt: — Milyen ostoba is vagy te, hallod. Tudnád csak, milyen kavics van a nyelvem alatt, nem engedtél volna el semmiféle jó tanácsért! Nem akármilyen kavics az. Drágakõ! Akkora, mint egy dió, és úgy ragyog, mint az

103

aranyló napocska. Ha a tiéd lehetne, te volnál a leggazdagabb ember a falutokban, de még az egész világon is. Ahogy meghallotta ezt a kisfiú, a bosszúságtól majdhogy sírva fakadt. „Milyen szamár vagyok — gondolta. — Miért is engedtem el ezt a ravasz madarat?” Kérlelni kezdte hát: — Gyere vissza, kérlek. Vagy ha nem akarsz visszajönni, legalább add nekem azt a drágakövet, jutalmul, hogy szabadon bocsátottalak. A csalogány azonban így válaszolt: — Most már látom, hogy csakugyan ostoba vagy. Elfelejtetted, amire tanítottalak! Sajnálod azt, ami nem tér vissza, olyat akarsz, ami nincs, és hiszel a hazug szónak. Gondold meg: elférne az én nyelvem alatt egy kavics, méghozzá akkora, mint egy dió? Nemhiába tartja a közmondás: bolondnak a tanács — sárba vetett kalács. Ezt mondta a csalogány, és elröpült.

AZ ÓRIÁS MEG A KECSKEPÁSZTOR FÖNT, messze északon, egy hatalmas dombon lakott Stompe Pilt, az óriás. Évek múltak el, és senki sem zavarta a nyugalmát, a madár se járt arra — míg egy szép napon egy kecskepásztor jelent meg nyájával a domb lábánál. Az óriás azonnal neszét vette. — Ki az? — bõdült el rettenetes hangon, és elõrontott a barlangjából. Egy iszonyú nagy sziklát tartott a jobb markában. — Én vagyok, ha éppen tudni akarod! — kiáltott vissza a pásztor, s nyugodtan terelgetni kezdte kecskéit fölfelé a dombra. — Ha ide merészkedsz — ordított az óriás —, úgy szétmorzsollak, mint ezt a követ itt, ni! S a sziklát, ami a kezében volt, egy szempillantás alatt porrá morzsolta. — Én meg úgy szétlapítlak — válaszolta a pásztor —, hogy annyi lélek se marad benned, mint amennyi víz van ebben a kõdarabban itt, ni!

104

Azzal elõhúzott a tarisznyájából egy friss sajtot, s úgy összenyomta, hogy ami nedvesség volt benne, bugyogva fröcsögött ki az ujjai között. — Úgy! Hát akkor nem félsz? — kérdezte az óriás. — Tõled aztán nem! — mondta fitymálva a legény. — Hát akkor gyere, verekedjünk meg! — mondta az óriás, és közelebb lépett. — Hát ha nagyon akarod — vonta meg a vállát a pásztor. — De elébb szidjuk egymást egy kicsit, hogy jól belemelegedjünk. Mert úgy van ám, hogy szitkozódás közben jön meg igazán a harag. És ha már jól méregbe jöttünk, a verekedéshez is nagyobb lesz a kedvünk. — Rendben van, de a szitkozódást én kezdem — mondta az óriás. — Helyes, én meg majd folytatom — felelte a pásztor. Az óriás rettentõ sokáig gondolkozott, aztán végre kibökte: — Egy görbe orrú boszorkányt, azt érdemelnél, nem mást! — Te meg egy repülõ ördögöt! — vágta vissza a pásztor, s abban a pillanatban az íjával egy jó hegyes nyilat lõtt bele az óriás testébe. Az óriás meghökkent. — Hát ez meg mi volt? — kérdezte, s megpróbálta kihúzni a combjából a nyilat. — Ez csak egy jó hegyes átkozódás volt — mondta a pásztor. — De akkor mért van toll rajta? — csodálkozott az óriás. —Hogy jobban tudjon repülni — felelte a legény. — És mért ragad olyan erõsen hozzám? — faggatta tovább az óriás. — Azért, mert gyökeret eresztett beléd! — hangzott a válasz. — És van még több is neked ebbõl az átkozódásból? — érdeklõdött Stompe Pilt. — Hogy van-e?! — kiáltott a pásztor. — Mindjárt kapsz belõle még egyet! És egy újabb nyilat eresztett az óriásba. Az meg felordított ijedten: — Au... jaj! Hallod-e! Nem vagy még elég dühös, hogy nekilássunk a verekedésnek? — Még nem! — mondta a pásztor. — Még nem szidtalak eleget! És újból kifeszítette az íját. De az óriás már nem várta meg.

105

— Csinálj, amit akarsz, vezesd oda a kecskéidet, ahová akarod! — kiáltotta. — Nekem elég volt az átkozódásaidból... S azzal elfutott, soha többé nem látták a környéken. Így lett gyõztes a pásztor, mert bátor volt, és nem ijedt meg az együgyû óriástól.

VISSZAJÖTT A RÉPA NAGY hó esett, a völgyeket, a hegyeket magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi: — Hohó! Két répát találtam! Megette az egyik répát. Maradt még egy. Azt gondolta a nyuszi: „Nagy a hó, hideg az idõ. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!” Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s ott hagyta a csacsi házában. Azért nem volt otthon a csacsi, mert õ is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édes krumplit, örömmel hazavitte. Belépett a csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: „Hát ez hogy került ide?” A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta: „Nagy a hó, hideg az idõ. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!” Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s ott hagyta a bárányka házában. Azért nem volt otthon a bárányka, mert õ is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel vitte haza. Belépett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon: „Hát ez hogy került ide?!” A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: „Nagy a hó, hideg az idõ. Az õzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!”

106

Szaladt a bárányka az õzike házához, hanem az õzike nem volt otthon. Letette a répát, s ott hagyta az õzike házában. Azért nem volt otthon az õzike, mert õ is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte. Belépett az õzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: „Hát ez hogy került ide?!” Az õzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: „Nagy a hó, hideg az idõ. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!” Szaladt az õzike a nyuszi házához. Hanem a nyuszi már jóllakott, és aludt édesen. Az õzike nem akarta fölkelteni a nyuszit, letette hát a répát, s ott hagyta. Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemét csodálkozásában: „Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!” Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.

A RÉPA AZ APÓKA ültetett egy répát, és így biztatgatta: — Nõj, nõj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra! Meg is nõtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett. Ment az apóka, hogy kihúzza. Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába — nem mozdult a répa. Hívta az apóka az anyókát. Anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát — húzták-húzták, ráncigálták, de hiába — nem mozdult a répa. Hívta az anyóka unokáját.

107

Unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát — húzták-húzták, ráncigálták, de hiába — nem mozdult a répa. Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát. Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát — húzták-húzták, ráncigálták, de hiába — nem mozdult a répa. Hívta Bogárka a tarka macskát. Macska húzta Bogárkát, Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát — húzták-húzták, ráncigálták, de hiába — nem mozdult a répa. Hívta a macska az egérkét. Egérke húzta a macskát, macska húzta Bogárkát, Bogárka húzat unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát — húzták-húzták, jót rántottak rajta — erre aztán engedett a répa, kifordult a földbõl.

108

A KOLBÁSZ, A BÉKA ÉS AZ EGÉR EGYSZER volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy õk örökös barátok lesznek. Az egeret betették sepregetõnek, a békát beszerzõnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert õ jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott. Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel. Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász: — Nahát most már, melyikõtök lesz a szakács? — Hát legyen a béka. Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, fõzött ilyet, fõzött olyat, de olyat nem tudott fõzni, hogy a többieknek jólessék. Fõzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy: — Nem vagy jó szakács. Megszégyellte magát a béka. — Nahát, akkor ki fõzzön? Azt mondja a kolbász: — Az egeret tesszük oda. Odatették az egeret. Õ is fõzött vagy két-három nap, de õ se tudott jól fõzni. Felszólították a kolbászt: — Csak te fõzzél! A kolbász váltig mondta: — Én az én hónapomat lefõztem, s hogyha nem akartok ti fõzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot. Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap õ fõz. A béka gondolta, addig õ megtanulja, hogyan fõz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.

109

Hát amikor a lé meg volt fõzve, egy darab idõ múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött. „Hopp — gondolta a béka —, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát.” Akkor ajánlkozott: — Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok fõzni! Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tûzhöz. Jó tüzet csinált, s fõzte, fõzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van fõve, az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghûljön a lé, hanem, mikor a legforróbb volt, beleszökött. Hát alig tudott kiszökni, úgy összeforrázta a hátán a bõr. Azóta van varasbéka. Félreállott a fõzésbõl, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták. Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

A KECSKEGIDA ÉS A FARKAS KECSKEMAMA megéhezett, alig várta már, hogy egy kis friss füvet haraphasson a réten. Azt mondta a kisgidának: — Jól figyelj rám, gidácska. Én most elmegyek egy kicsit legelni; minél zsengébb füvet harapok, annál ízesebb tejet kapsz tõlem. De nagyon vigyázz, be ne engedj senkit, amíg odajárok! Bezárom az ajtót; ki ne nyisd belülrõl senkinek! Bezárta az ajtót, aztán még beszólt az ablakon a gidának: — Még egyszer mondom: ki ne nyisd, hacsak a jelszónkat nem hallod. Remélem, tudod a jelszót. — Hess, csúnya farkas! — mekegte az ablak mögött a gida. — Hess, csúnya farkas!

110

Éppen arra kullogott a farkas; meglapult egy bokorban, végighallgatta a párbeszédet, és jól megjegyezte magában a jelszót. Kecskemama nem vett észre semmit, szép csöndesen ballagott a rét felé. A farkas alig várta, hogy eltûnjék a kanyarodóban. Elõlépett a bokorból, odaosont az ajtóhoz, elváltoztatta a hangját, és azt mondta: — Jaj, kedves gidácskám, vissza kellett jönnöm, itthon felejtettem valamit, engedj be gyorsan! A gidácska jól emlékezett az anyja tanácsára. — Beengedlek, hogyne engednélek — mondta —, csak elõbb hadd halljam a jelszót! — No, hacsak az kell! — dörzsölte odakint a kezét a farkas, és máris összefutott a szájában a nyál, mintha gidahúst enne. Aztán kivágta a jelszót: — Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas! A kisgidának azonban gyanús volt ez a nagy hessegés. Mi ez az éhes lihegés hozzá? És mi ez a furcsa rekedtség? Azt mondta: — Most már mindjárt beengedlek, csak még elõbb a lábadat szeretném látni. — A lábamat? — kérdezte meglepve odakint a farkas. — Miért akarod te a lábamat látni? — Azért, mert az én anyácskámnak szép fehér lába van; a tiéd meg — mondta a gida, kikandikálva a résen —, a tiéd meg, úgy látom, barna. Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas ! A farkas látta, hogy fölsült: nem sikerült rászednie az okos kisgidát. Mi egyebet tehetett; szégyenkezve elkullogott.

111

KICSI MESE AZ ERDÕBEN, bokrok árnyékában ült egy kicsi medve, és unatkozott. „Mit csináljak így magamban — búslakodott —, hiszen én csak egy kicsi medve vagyok.” Arra jött egy másik kicsi medve, az is letelepedett a bokrok árnyékában, s együtt unatkozott az egy kicsi, két kicsi medve. Arra jött a harmadik, és megkérdezte: — Mit csinál itt ez az egy kicsi, két kicsi medve? — Unatkozunk — mondta az egy kicsi, két kicsi medve, és most már hárman unatkoztak. Aztán egyszer csak megszólalt az elsõ kicsi medve: — Építhetnénk egy házikót! — Építsünk! — mondta a második kicsi medve. — Szép, nagy házat építsünk! — mondta a harmadik kicsi medve. És ekkor az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve munkához látott. Az elsõ kicsi medve kidöntött egy nagy-nagy fát. A második kicsi medve deszkát fûrészelt a fából. A harmadik kicsi medve meggyalulta a deszkákat; aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve együttes erõvel fölépített egy takaros kis házikót. Volt abban a házikóban egy kicsi, két kicsi, három kicsi szoba, a három kicsi szobában egy kicsi, két kicsi, három kicsi ágyacska, egy kicsi, két kicsi, három kicsi asztalka meg szék, és mindegyik szobácskának volt egy kicsi, két kicsi, három kicsi ablaka. A medveházikónak így hát sok-sok ablaka volt, hogy az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve szobájába mindig besüssön a nap. No, de gondolni kellett a télre is! Télen hideg van, fûteni kell. Ezért az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve rakott a három szobácskába három kályhát. Aztán kimentek fát gyûjteni télire. Az egyik kicsi medve összegyûjtötte a fát, a második kicsi medve hazavitte, a harmadik kicsi medve a fáskamrába hordta. Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve leült a házikó elé. — Mi most unatkozunk? — kérdezte az egyik kicsi medve. — Igen, mi most unatkozunk — mondta a második kicsi medve.

112

— Bizony, nagyon unatkozunk — brummogott a harmadik kicsi medve. — Mit is kellene csinálnunk, hogy ne unatkozzunk? — töprengett az egyik kicsi medve. — Nem is tudom, mitévõk lehetnénk — mondta a második kicsi medve. — Unatkozni rossz — mondta a harmadik kicsi medve. Aztán az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve kórusban mondta: — Szaladjunk haza a mamánkhoz, a mamánknál majd jó lesz nekünk, sohasem unatkozunk! Visszatotyogott a mamájához az egy kicsi, két kicsi, három kicsi medve, otthagyták a takaros házikót az erdõ közepén. A házikó azóta magányosan búslakodik, s várja, hogy hátha arra téved és az egy kicsi, két kicsi, három kicsi szobájába beköltözik az egy kicsi, két kicsi, három kicsi unatkozó, csacsi medve.

A PÓK RÉGES-RÉGEN, öreg idõkben, szép tavasszal, sugaras nyáron esett olyan szégyen, olyan nyomorúság — szúnyogok kikeltek, bögölyök születtek, embert csípni, meleg vért szívni. Született egy hasas pók — igen vitéz híre volt. Hát ez a pók nekilátott, sodort-font egy széles hálót, kifeszítette futtában, legyek, szúnyogok útjában. Arra röppent egy legyecske — a mi pókunk csak ezt leste, hálójába kerítette, nekiállt, ütötte-verte, nyomorgatta, fojtogatta. Könyörgött a legyecske: — Ne üss engem, pók bátyám, ne veszíts el, pók bátyám! Sírnak szegény árváim — udvarokban röpdösnek, lompos kuvaszt csipdesnek! Eleresztette a pók. Iszkolt a legyecske, elrepült a szúnyogokhoz, elrepült a bögölyökhöz, vitte a hírt nekik: — Jaj nektek, szúnyogok, jaj nektek, bögölyök! Fussatok, szálljatok, nyárfakéreg alá bújjatok! Született egy hasas pók, nekilátott,

113

sodort-font egy széles hálót, kifeszítette futtában, bögölyök, szúnyogok útjában. Felkerekedtek, messze röpültek, nyárfa kérge alatt meglapultak, ott feküdtek, mint a holtak... Elindult a hasas pók — találkozott a tücsökkel, találkozott a csótánnyal s a mezei poloskával. — Ülj fel, tücsök, egy buckára, gyújts pipára; te meg, csótány, húzd el a nótám; te, poloska, mássz föl a dombra, nyárfakéreg alá siess, vidd el oda gyászhíremet: vége, vége lett a póknak, vége a híres vitéznek — vitték Kazany városába, Kazany város fõterére, annak fejvesztõ helyére, fejét vették, felnégyelték, kerékbe is törték! Felült a tücsök egy buckára, rágyújtott egy pipa dohányra, hallgatta a csótányt, hogy húzza a nótát; a poloska felmászott a dombra, nyírfakéreg alá bújt, megvitte a nagy hírt: — Miért lapultok, mért kuporogtok? Elvitte az ördög a pókot! Vége már a nagy legénynek, vége a híres vitéznek — vitték, felnégyelték, kerékbe is törték! Örültek a szúnyogok, táncoltak a bögölyök, felkerekedtek, elrepültek, pókhálóba keveredtek. A pók így kiáltott: — Gyertek, szúnyogok, legyek, vendégeim legyetek!

MINDEN NYUGOVÓRA TÉR MOST minden elcsendesedik odakint, minden, ami egész napon át hangos volt, eleven és vidám. A nap lenyugodott, a virágok észrevétlenül bezárják illatozó kelyhüket, és elalszanak: a fehér százszorszépek és a vörös rózsák, a kék harangvirágok és a sárga oroszlánszájak mind-mind elalszanak. A fû meg a gabona is nyugovóra tér. A mezõkre lenge fátyol terül, olyan lágyan, mint a lehelet. A madarak is abbahagyták az éneklést, csendben ülnek a fészekben, szárnyuk alá dugott fejjel. A vidám halacskák békés öblöt keresnek a sötét, áradó vizekben. A kis

114

patak néha még loccsan, csobban egyet álmában, aztán elcsendesedik. Már a szorgalmas méhecskék sem zümmögnek a kertben, alszanak õk is az illatos lépben. A barna csikó, mely egész nap ugrándozott, az istállóban pihen, kis fehér nyuszink sem ugrándozik már a fûben. Egy-egy eltévedt szélroham néha még átszalad az utcákon vagy a háztetõk felett. Itt-ott megrázza az ablaktáblákat, másutt meg a vadszõlõ levelei között susog. Hamarosan õ is elcsendesedik a völgyben. Már csak a kutyák vannak ébren, néha-néha felugatnak, fõként mikor feljön a hold, vagy egy késõi járókelõ léptei kopognak az utcán. Az egész világ csöndes, egyre csöndesebb. Sötét és néma. Az égen ezer csillag pislákol, a hold puhán önti fényét a földre le. Nem tart már soká, a gyerekek is mind elalszanak szobácskáikban, szépet álmodnak, és mosoly bujkál rózsaszín arcocskáikon.

A SÁNTA KISKACSA, ÉLT egyszer, éldegélt egy apóka meg egy anyóka. Kimentek az erdõbe gombát szedni, s ott egy kiskacsát találtak. Sánta volt a kiskacsa. Fogták az öregek, és hazavitték. Másnap reggel felkeltek, kimentek újra gombáért, a kiskacsának meg pihetollból puha fészket készítettek. Alighogy elmentek, a kiskacsa leánykává változott, sürgött-forgott, kisöpört, vizet hozott, lepényt sütött. Hazatér az apóka meg az anyóka, megkérdik: — Hát itt ki szorgoskodott? Azt mondják a szomszédok: — Itt járt egy sánta leányka, vizet húzott a kútból. Az apóka meg az anyóka másnap megint felkerekedett, de nem mentek az erdõbe: elbújtak a kamrába. A kiskacsa megint leánykává változott, és fogta a vödröt, ment a kútra. Elõugrott a két öreg, felmarkolta a kiskacsa tollát, kemencébe vetette. Mind egy szálig elégett.

115

Hazatért a leányka, sírva fakadt nyomban. Kért az apókától meg az anyókától egy színarany rokkát. Lekuporodott a tornácra, csepût kezdett fonni. Hát egyszer csak vadlúdcsapat húzott el a ház fölött. Felkiáltott: — Édes, kedves ludaim, adjatok egy tollat! Azt felelték a ludak: — Mögöttünk a társaink, majd azok adnak! Újabb csapat repült el a ház fölött. — Édes, kedves ludaim, adjatok egy tollat! — Mögöttünk a társaink, majd azok adnak! Egy magányosan szálló vadlúd leejtett neki egy tollat. A leányka újra kiskacsává változott és elrepült. Sírt az anyóka, sírt az apóka, de hiába: többé sose látták.

LÉPCSÕFOKOK PETI az óvodából jött hazafelé. Ma megtanult tízig számolni. Mikor odaért a házukig, kis húga, Vali már a kapuban várta. Peti kézen fogta, és együtt mentek tovább. — Én már számolni is tudok — dicsekedett Peti. — Az óvodában megtanultam. Mindjárt meglátod, most megszámolom a lépcsõfokokat. Nekiindultak a lépcsõknek. Peti hangosan számolta a fokokat: — Egy, kettõ, három, négy, öt... és megállt. — Mért álltál meg? — kérdezi Vali. — Várj csak, elfelejtettem, milyen lépcsõfok következik. Mindjárt eszembe jut. — Hát csak jusson eszedbe minél hamarabb! — feleli Vali. — Mindjárt, mindjárt, várj csak. Az elõbb még tudtam, most egyszerre elfelejtettem. Hogy lehet az? — Majd késõbb eszedbe jut. — Nem, én most akarom. Tudod mit? Kezdjük elölrõl. Lementek a lépcsõn, és újra nekiindultak.

116

— Egy — számolja Peti —, kettõ, három, négy, öt... s megint megáll. — No, hát miért álltál meg? — kérdezi Vali. — Várj, mindjárt, hadd jusson eszembe, hogy is felejthettem el. Az óvodában még olyan jól számoltam, s most egyszerre elfelejtettem. — Tudod mit, holnap még tanulsz egy kicsit, s aztán jól fogsz emlékezni rá — mondja Vali. — Hogyhogy holnap? Ma akarok számolni. Gyere, kezdjük újra, s meglátod, hogy eszembe jut. Megint lementek a lépcsõn, s Peti újrakezdte: — Egy, kettõ, három, négy, öt... — Talán huszonöt? — kérdezte Vali. — Dehogyis, nem huszonöt! Csak megzavarsz! Megint elölrõl kell kezdeni. — Én nem akarom többet — mondja Vali. — Mit vonszolsz magad után föl-le! Már megfájdult a lábam. Menjünk, kérdezzük meg anyukától. — Nem megyek! Azt akarom, hogy anyuka hallja, hogy tudok én már számolni. El nem megyek innen, amíg eszembe nem jut! — Hát akkor én megyek egyedül. Vali hazament, és azt mondta anyukájának: — Anyuka, Peti lent a fokokat számolja, egy, kettõ, három, négy, öt, de aztán nem jut eszébe. — Aztán hat jön — mondta anyuka. Vali visszaszaladt a lépcsõhöz, ahol Peti még mindig a fokokat számolta. — Egy, kettõ, három, négy, öt... — Hat! — súgja Vali. — Hat! Hat! — Hat! — örvendezett Peti, és lépett egyet. — Hét, nyolc, kilenc, tíz! Itt aztán a fokok is véget értek. A gyerekek nagyon megörültek és futottak haza. — Anyukám, hallgasd meg, hogy tudok én számolni! — kiáltotta Peti, és számolni kezdte az asztalokat, a székeket, az ágyakat, a képeket a falon, mindent megszámolt.

117

AZ ÖT KISMACSKA ELMENT egyszer öt kismacska az erdõre fát vágni. Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek — de akkor már olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még a bajuszukat sem. — Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk! — sóhajtozott az öt kismacska. És üres kézzel baktattak haza. Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek — akkorra meg éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így azután nem tudtak ebédet fõzni. Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdõre fát vágni. Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre megérkeztek. Bezzeg most már nem volt sötét! Gyorsan megnyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak. Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújogatták. Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájuk, s úgy kínlódnak a fával... Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdõre az öt kicsi baltát, kivágták maguknak az öt kicsi fát. Mikor ez is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a farkincájukat, úgy vitték a fát hazáig. Otthon pedig. lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfõzték a kását.

118

A KRÉTA MIKOR megszülettetek, egészen kicsik voltatok, aztán nõttetek, növögettetek, s mind nagyobbak és nagyobbak lettetek. A krétákkal épp fordítva történik. Elõször nagyok, nyúlánkok, de ahogy öregszenek, egyre kisebbek és kisebbek lesznek, s a végén csupán egy csöppnyi por marad belõlük. A por szerteszóródik, s volt kréta, nincs kréta. De mielõtt egészen elenyészik, még rácsodálkoznak és birtokukba veszik a gyerekek. Furcsa, de a gyerekek a kis krétákat jobban kedvelik, mint a nagyokat. De ez a hajlandóság, ez a szeretet kölcsönös. A kisgyerekeket valami különös barátság fûzi az öreg krétákhoz. Elõször ott fekszik a kréta a papírdobozban, a többi nagy krétával együtt, fekszik, s arról ábrándozik, hogy milyen pompás dolgokat rajzol majd az életben. Annyi mindent szeretne, annyi kívánsága van, hogy felsorolni sem gyõzné õket. Tengert szeretne rajzolni, világítótoronnyal és hajóval, mely a látóhatár szélén úszik, krétaszirtek között; meg a napot szeretné lerajzolni, amint a tenger kékjében tükrözõdik; fellobogózott léghajót, amint egy krétafehér felhõcske mellett repül el, magasan a háztetõk és a filagóriás kertek felett; virágokat szeretne rajzolni; nagy, lebegõ ejtõernyõt; alagutat, melybõl elõrobog a vonat, és fehér lepkéket. Ilyesmirõl álmodik a nagy kréta, s alig várja, hogy mindezt sorban lerajzolhassa. De jönnek az emberek, kiveszik a dobozból, s háromszögeket meg négyszögeket rajzolnak vele, betûket és számokat irkálnak, aztán megint téglalapokat, körcikkeket és érintõket s számokat, számokat, számokat... A kréta meg azt gondolja magában: „Sebaj, nem tart ez örökké, majd csak jön egyszer valaki, s akkor aztán rajzolok egy nagy madárrajt, fellobogózott léghajót felhõstül, tengert világítótoronnyal és hajóval, meg lepkéket, filagóriás kertet, csak türelem — gondolja a kréta —, biztos, hogy jön egy ilyesvalaki, elõttem az egész élet.” De folyton jönnek az emberek, s a négyszögeknek, betûknek, számoknak nem akar vége szakadni. A kréta meg egyre kisebb és kisebb, érzi, hogy fogy, hogy lassan szétporlik, s hogy soha nem rajzol már tengert, fákon

119

ülõ madarakat, léghajót se, mely a fehér felhõ mellett repül el. De azért biztatja magát: „Van még idõ, nem vagyok még egészen kicsi, rajzolhatok még valamit az életben, nem szabad elveszítenem a fejemet, vannak nálam kisebb kréták is, akik mégis reménykednek.” De elérkezik az a nap, mikor a krétából egy olyan kicsi golyó marad, amit szinte már kézben sem lehet tartani, egy szerencsétlen kis krétagolyó, mely életében annyi számot és betût írt le, annyi négyzetet, háromszöget és téglalapot rajzolt a táblára, és egyetlenegy fellobogózott léghajót sem, egy kis krétagolyó, amelyik nagyon csendesen azt mondja magában: „Ó, legalább egy fehér felhõcskét, legalább egyetlenegy fehér pillangót!” Ekkor már olyan kicsiny, hogy ügyet sem vetnek rá. Mindenki egy másik, nagyobb krétát vesz ki, olyat, amellyel jobban lehet számokat és betûket írni, amellyel jobban lehet háromszögeket rajzolni. És akkor hirtelen megjelenik egy kéz, fogja a kis krétagolyót, és beteszi valahová, ahol koromsötét van. A kréta meg azt gondolja magában, itt a vég, elviszik, el a táblától, soha többé nem rajzol már semmit. S minden reménye szertefoszlik. De ekkor hirtelen megint megjelenik a kéz, a kréta napvilágra kerül, gyerekzsivaj fogadja, s mielõtt felfogná, hogy a sötétség egy kis nadrágzseb sötétje volt, valaki már rajzolni is kezd vele a napfényben fürdõ járdára, fellobogózott léghajót, léghajót, mely messze repül, s a kis fehér krétagolyó lassan, boldogan átváltozik azzá a nagy, vidám léghajóvá, teljes egészében átváltozik, az utolsó szemig, s elrepül vele valahová nagyon-nagyon messze. Higgyétek el, valami különös barátság fûzi az öreg krétákat a kisgyerekekhez.

A TALÁLT GYERMEK EGY asszonynak volt egy kis fia, de egyszer, mikor munkában volt s gyermekét letette, két pólyásgyermeket talált azon a helyen, hol a magáét hagyta. Mivel a kettõt egymástól megkülönböztetni nem tudta, mind a kettõt felnevelte, de mindig fúrta a fejét, hogy ösmerhetne a maga édesére?! Javasolták neki, verje meg mind a kettõt jól, amelyik az õ fia, nyakába fog borulni és kérni õt, ne bántsa, a másik pedig félremegy és ott fog sírni.

120

Úgy történt: de a két fiú nagyon szívére vette, hogy anyjuk õket így megverte, eltökélték, hogy a házat elhagyják, elmennek szerencsét próbálni. Amint mennek, egy vastag fához érnek, hol az út kétfelé vált. Itt a talált gyermek ki okosabb volt, azt mondta a másiknak: — Édes testvérem, az út maga mutatja, hogy egyikünk jobbra, a másik balra menjen. Esztendõ múlva, meglehet, találkozunk e fánál, s ha nem találkoznánk, aki itt lesz, döfje a vastag fába a bicskáját, s ha abból vér folyna, tudhatja, hogy testvérének jól van dolga, ha pedig hitvány nedv fog folyni, tudhatja, hogy testvérének dolga rosszul megy, vagy éppen meghalt. Kétfelé mentek tehát. A talált gyermek egy nagyvárosba ért, amely egészen be volt húzva fekete posztóval. Tudakozására, mi ennek az oka, azt felelték, hogy egy hétfejû sárkány van közel egy szirtbarlangban nagy víz között, amely minden nap egy leányt eszik meg, sorsvetés útján már a király leányára került a sor. A fiú nem szólt semmit, egyenesen a királyhoz ment és azt mondta, hogy meg akar vívni a Sárkánnyal. A király kardot adott neki és megígérte, hogy odaadja neki a leányát, ha legyõzi a sárkányt. Amint a királyleányt hajón nagy gyászban vitték, a sárkány kidugta egyik fejét, melyet a talált fiú rögtön elvágott, s úgy bánt a többi hattal is, minek következtében a király veje lett. Amint egyszer vadászni ment, egy öregasszonyt talált az erdõben, ki gallyat vitt egy taligán, mivel már nem bírta, kérte, hogy segítsen neki. Segített neki, s amint tolja, egyszerre elsüllyed a taligával együtt. Az öregasszony a sárkány anyja volt. Ott lent a barlangjában szemrehányás közt vesszõvel illette meg, mire a király veje kõvé vált, õ pedig csontokat fõzött vasfazékban, melyek fia csontjai voltak s avégbõl fõzte, hogy fia felelevenedjék. Ez éppen egy esztendõre történt. A másik testvér a vastag fához menvén, beledöfte a kését, és víz folyt belõle. Mindjárt tudta, hogy testvére veszedelemben van, elment tehát azon az úton, melyen testvére elindult. Végre elért ugyanabba a városba, hol nagyon megörültek neki, mert hasonlatosságánál fogva azt gondolták, hogy a királyleány férje. Õ nem fedte fel magát, hanem meg akarta tudni, hol van a testvére? Amint egyszer vadászni ment, az erdõben az öregasszonnyal szint’ azonképpen járt. A boszorkány, ki leselkedett reá, megörült neki, de ez kikapta kezébõl a vesszõt, s megütötte vele a boszorkányt, ki azonnal kõvé

121

vált, a vesszõ másik végével pedig kõvé vált testvérét illette meg, ki azonnal felelevenedett. A sárkánynak már csak kevés ideig kellett volna fõni, hogy felelevenedjék. A két testvér ezután visszament a városba, hol a király veje feleségével nagy öröm közt új lakodalmat ült.

AZ EGEREK VOLT egyszer valahol egy szegény ember. Annyi gyereke volt, mint csillag az égen, még annál is több eggyel. Már az egész világ a komája volt, mikor megint egy fia született, azt sem tudta, kit hívjon keresztapának. Ahogy elindult keresztapát keresni, találkozott egy rongyos koldussal, aki azt kérdezi tõle: — Hová mégy, te szegény ember? — Megyek a kisfiamnak keresztapát keresni. — Ne menj tovább, leszek én a keresztapja — mondja a koldus. A szegény ember nem bánta, mindjárt hazamentek. Mikor megvolt a keresztelõ, a koldus belenyúlt a szûre ujjába, kivett egy nagy szeget és odaadta az embernek, hogyha majd a fiú tizennyolc éves lesz, küldje ki az erdõbe a tisztásra, ott kopogtassa meg a földet, s az övé lehet, amit talál. Azzal elment. Telt-múlt az idõ, a fiú tizennyolc éves lett. Egyszer a testvérei éppen arról beszélgettek, hogy melyik mit kapott a keresztapjától, s csúfolták a legkisebbiket, hogy õ semmit sem kapott. Elkezdett sírni, s bement az édesapjához megkérdezni: igaz-e, hogy neki semmit sem adott a keresztapja? — Dehogynem — feleli az apja —, itt van ez a szeg, eredj ki az erdõbe a tisztásra, kopogtasd meg a földet, s a tiéd lesz, amit találsz. Kiment a fiú, megkopogtatta a földet, az mindjárt megnyílt, s egy szép palota állt elõtte, a kapujában ott ült az öreg koldus. Azt mondja a fiúnak: — Menj be a középsõ szobába, amit találsz, azt tedd el, azzal fogsz feleséget szerezni. A fiú bement, s egy piculát talált a középsõ szoba padján. Zsebre tette, s kiment. Amint kilépett a kapun, a föld megint összecsukódott, s a fiú elindult

122

világgá. Ment, mendegélt, egyszer egy folyóhoz ért. Megkeresi a hídját, hát épp ott állt egy öregasszony, aki a kötényébõl kis macskákat dobál a vízbe. Már csak egy kis macska volt a kezében, amikor a fiú odaért hozzá, s mondja az öregasszonynak: — Édes néném, ne dobja vízbe már azt a kis macskát, inkább megveszem én! Oda is adta neki a piculáért, a fiú meg a bakójába tette, s azzal ment tovább. Ment, mendegélt, egyszer egy olyan városba ért, amelyiknek még hírét sem hallotta. Bement, hát látja, hogy egy csapat ember tart egy szép palota felé, mindegyiknek seprû, vagy vasvilla van a kezében. Nem állta meg, megkérdezi az egyiktõl: miért mennek abba a szép palotába vasvillával és seprûvel? — Gyere be — mondja az ember —, meglátod! Bementek a kapun, meg sem állottak egy szép nagy szobáig. Nem volt abban semmi más, csak egy nagy asztal, körülötte székek, s az asztal szépen meg volt terítve. Csupa arany és ezüst volt az asztalon, merthogy ez volt a király ebédlõje. Nemsokára bejött a király a családjával, meg sok báróval, gróffal és herceggel. Asztalhoz ültek, akkor mindegyiknek a háta mögé állt egy vasvillás, vagy seprûs ember. Behozzák az elsõ tál ételt. Egyszeriben tele lett az asztal egérrel. Hiába szurkálták õket a vasvillás emberek, nem ért az semmit, mert annyi özön egér talán ma már a világon sincs, amennyi ott nyüzsgött. Nem bírt ott tõlük senki egy falathoz sem jutni, hiába hoztak akármennyi ételt. A fiú csak nézte, nézte, egyszer aztán azt mondja a királynak: — Felséges királyom, nem vasvilla kell ide. Ha engedelmet kapok, rögtön megszabadítom én a várost az egerektõl! — Ha megteszed, neked adom a lányomat és a fele országomat! — mondja a király. A fiú sem volt rest, az asztalra dobta a macskát, hát amennyi egér volt, annyifelé szaladt. Azután kényelmesen megebédelhettek, de már akkor a fiú is ott ült az asztalnál, a királykisasszony mellett. Ez volt a kézfogó. Másnap hazament a fiú, hozott magával egy szekér macskát, hogy minden házba jusson. Azután megtartották a lakodalmat, s még most is élnek, ha meg nem haltak.

123

A KISKAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCÁRJA VOLT a világon egy szegény asszony, annak volt egy kiskakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kiskakas a szemétben, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt möndja neki: — Kiskakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat. — Nem adom, biz én, kell a gazdasszonyomnak. De a török császár erõvel is elvette tõle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kiskakas megharagudott, félszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni: — Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A török császár, csakhogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta: — Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Megharagudott erre a török császár. — Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba. A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban: — Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem, a sok vizet! — Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába. — Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának: — Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele az égõ kemencébe. A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égõ kemencébe vetette. De a kiskakas megint csak elkezdi: — Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki, begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!

124

Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba. — Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Még nagyobb méregbe jött erre a török császár. — Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhkasba, hadd csípjék agyon a darazsak. A szolgáló belevetette a kiskakast a méheskasba. Ott megint elkezdi a kiskakas: — Szídd fel begyem, a darázst; szídd fel, begyem, a darázst! Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába. — Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele. — Eredj, te szolgáló, hozd ide a kiskakast, hadd tegyem ide a bõ bugyogóm fenekébe. Megfogja a szolgáló a kiskakast, a török császár beteszi a bõbugyogója fenekébe. Akkor a kiskakas megint csak elkezdi: — Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát. A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsípkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár. — Jaj, jaj a fránya egye meg ezt a kiskakast; vigyétek hamar a kincseskamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját! Bevitték a kiskakast a kincseskamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját: — Szídd fel begyem, a sok pénzt, szídd fel begyem, a sok pénzt! Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belõle, máig is él, ha meg nem halt.

125

KOLONTOS PALKÓ VOLT egyszer egy legényke. Egy napon befogta a kis szamarát, s ment végig egy nagy rengeteg erdõn. Amint ment, találkozott egyszer egy öregasszonnyal. Valami száraz gallyat szedegetett össze, hogy vigye haza. Amint odaérkezett Palkó, kérte az öregasszony, hogy segítsen neki, mert nehéz a gally, kötözze fel a hátára. Palkó azt mondta: — Én segítek, csak álljon ide a fa mellé, öreganyám. Az öregasszony a fa mellé odaállt, s Palkó jól odakötözte a gallyal együtt. Mikor az öregasszony állott volna fel, hát nem tudott. Nagyon haragudott, azt mondta: — Megállj, Palkó, megátkozlak ezért a tettedért! Akkor az öregasszony átváltozott fekete macskának, kibújt a kötél alól, s azt mondta: — Azzal átkozlak meg, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te. Palkó jól kacagott rajta. — No hiszen, ez nem nagy átok. Indulni akart tovább, de a szamara nem indult. Azt mondta a szamárnak: — Gyí, te csacsi! Akkor a szamár is visszamondta: — Gyí, te csacsi! Sokáig veszõdtek. Hiába ütötte Palkó a csacsit, a csacsi csak nem indult. De úgy megharagudott, hogy oldalba rúgta Palkót, az meg belebukott egy nagy pocsolyába. Elkezdett kiabálni: — Segítség, segítség! Hogy a szamara hallotta, az is rákezdte: — Segítség, segítség! Ahogy ott jajgat, arra mentek favágó emberek, megsajnálták, s kihúzták Palkót a pocsolyából. Kérdezik, hogy ki volt az a másik ember, aki úgy kiabált, hogy segítség, segítség. Palkó nevetett, s azt mondta: — A bizony a szamaram volt.

126

Megharagudtak az emberek, s azt mondták, hogy viszik Palkót egyenesen a király elé, hogy ítélje el. El is vitték, s a király kimondta a halálos ítéletet Palkóra. Azt mondja Palkó, õ nem bánja, ha meghal is, csak vigyék oda a szamarát, hogy búcsúzzon el tõle. Mikor odavitték a szamarát, Palkó letérdepelt a király elé, s elkezdte mondani: — Kegyelmezz árva fejemnek, királyom, mert igazán ártatlan vagyok. Hogy a szamár meghallotta, mit mond Palkó, az is letérdelt s elmondta: — Kegyelmezz árva fejemnek, királyom, mert igazán ártatlan vagyok. A király nagyot nevetett rá, s Palkót szabadon bocsátotta, s a szamarával együtt ott tartotta udvari bolondnak.

A KÉT GARAS HOL volt, hol nem volt, volt egyszer két ember: Jancsinak hívták az egyiket, Daninak a másikat. Egyszer Jancsi két garast kért kölcsön Danitól, de telt-múlt az idõ, hiába kérte Dani a két garast, Jancsi mindig azzal fizette ki: — Majd megfizet a nagyharang. Valahányszor összetalálkoztak, mindig a két garason veszekedtek. Dani kezdette: — Jancsi, add meg a két garasomat! Jancsi mondta: — Majd megfizet a nagyharang. — Te Jancsi — mondotta Dani —, add meg a két garasomat, mert ha nem, az Isten istenem ne legyen, még a szemfedõdbõl is kivágom. Mondta Jancsi: — Bánom is én, vágd ki. Telt-múlt az idõ, Jancsi csakugyan nem adta meg a két garast, Dani meg folyton azzal fenyegette, hogy ha tovább é1 Jancsinál, kivágja a szemfedõjébõl. Gondolja magában egyszer Jancsi

127

— Ejnye, megpróbálom, vajon csakugyan megcselekedné-e Dani, amivel fenyeget. Egyszer csak betegnek tettette magát, lefeküdt, az ágyához hívta a feleségét, s mondta neki nagy búsan: — No, feleség, az életemnek vége, meghalok. Csak az az egy kérésem, hogy vitess majd a templomba, s ott teríttess ki. Azzal fogta magát, behunyta a szemét, nem is szuszogott. Szentül hitték, hogy meghalt. Hát jól van, kinyújtóztatják, ravatalra teszik, viszik a templomba, s ott hagyják éjszakára. Daninak sem kellett egyéb, mikor a halottat magára hagyták, belopódzott a templomba, s ment a ravatalhoz, hogy kivágjon a szemfedõbõl. De abban a pillanatban hallja, hogy valami emberek suttognak kint a templom ajtajánál. Kivette a beszédjükbõl, hogy többen vannak, s hallotta azt is, hogy rablók, s be akarnak jönni a templomba, hogy ott a rablott kincsen megosztozzanak. Hej, Istenem, megijedett Dani, s hirtelen beugrott az oltár mögé, onnét várta, hogy mi lesz most. Hát csakugyan jönnek a rablók: éppen tizenketten voltak. Kiöntik a templom földjére a rengeteg sok pénzt, aranyat, ezüstöt s mindenféle drágaságokat, s elosztják egymás közt. De megmaradott egy kard, azon nem tudtak megosztozni. Azt mondta a vezérük: — Mondok valamit! Legyen azé, aki ennek a halottnak a szívébe üti a kardot. Összenéztek a rablók, de egynek sem volt bátorsága erre a szörnyû cselekedetre. — Hát egy sem meri megtenni?! — mondotta a vezérük. — No, majd beledöföm én! Fölemeli a kardot, de bezzeg Jancsi nem várt tovább, felugrott. De bezzeg a rablók is, uccu neki, szaladtak ki a templomból mind rettentõ, nagy ijedséggel. Ott hagytak mindent, pénzt, kardot s a teméntelen sok drágaságot. De nem futottak messze. Meggondolkoztak, s szép csendesen visszakullogtak a templom ajtajához, s elkezdettek hallgatózni. Azalatt Dani elõbújt az oltár mögül, s nekiült Jancsival a tenger pénznek, s szépen kétfelé osztották. Egyenként számlálták a pénzt, egyik éppen annyit kapott, mint a másik. Egy krajcárral sem többet, sem kevesebbet. Azt mondja akkor Dani Jancsinak: — No, Jancsi, most add meg a két garasomat! — Én-e, Dani? Én nem.

128

— Adod-e ide a két garast?! — Nem én! Hallják ezt odakint a rablók, roppant megijednek. Azt mondja a vezérük: — Gyertek, szaladjunk innét, mert odabenn annyian vannak, hogy egyre-egyre két garas sem jut! Azzal uccu neki, vesd el magad, elszaladtak a rablók, mintha szemüket vették volna ki. Azután hazament Jancsi is, Dani is. Cipelték haza a sok kincset. De Dani akkor sem hagyta a két garast. — Jancsi, add meg a két garasomat! — mondotta az egész úton. — Nem adom, Dani! — mondotta Jancsi. Nem is adta meg soha. Még ma is veszekednek a két garason, ha azóta meg nem haltak.

AZ OKOS MEDVE ÖSSZEGYÛLTEK egyszer az állatok egy magas hegy lábánál, és azon vitatkoztak, melyikük okosabb. — Én vagyok a legokosabb — mondta a vaddisznó, és túrni kezdte agyarával a földet. — Nem, én okosabb vagyok! — kiáltott a farkas, fogát csattogtatva. — Ész dolgában senki sem veheti fel velem a versenyt! — rikkantott a róka, s bozontos farkával a földet csapkodta. Azután a nyúl is, a szarvas is, a zerge is beleszólt a vitába. Veszekedtek, kiabáltak, de egyik sem tudta meggyõzni a másikat. Egyedül csak a medve hallgatott. Félrehúzódva üldögélt, és tette magát, mintha semmiféle veszekedést még csak nem is hallana; magában azonban jót nevetett a veszekedõkön. Végül az állatok hozzá fordultak:

129

— Hát te, medve! Te miért hallgatsz? Te talán ostobább vagy mindenkinél? A medve így szólt: — Mit vitatkozzunk vég nélkül? Tegyünk próbát: aki holnap reggel elsõnek látja meg a nap sugarait, az a legokosabb. — Rendben van — egyeztek bele az állatok. — Legyen úgy. Másnap reggel, még virradat elõtt, ismét összegyûltek a hegy tövében. Sorjában leültek a fûre, keletnek fordulva, amerrõl a napnak fel kellett tûnnie. Csak ültek mozdulatlanul, még a szemüket is kimeresztették, jaj, nehogy elmulasszák a napkeltét, a nap elsõ sugarait. A medve azonban most is mást csinált, mint a többiek. Háttal fordult keletnek, s a hegy hótól fehérlõ csúcsára figyelt. — Ó, te ostoba! — nevettek az állatok. — Hová bámulsz? Elment tán az eszed, azt sem tudod, merre van kelet? A medve nem válaszolt semmit a gúnyolódásra, hanem tovább figyelte a hegycsúcsot. Nemsokára pirosodott az ég alja, a hajnal kezdte eloszlatni az éjszakát. Az állatok még a lélegzetüket is visszafojtották — a sûrû erdõ mögül most bocsátja ki aranyos sugarait a nap. S egyszerre hirtelen, mint egy havasi kürt, elbõdült a medve: — Ott a nap! Ott van, látom a sugarait! — és a hegycsúcsra mutatott. Az állatok odafordultak, és látták ám, hogy bár a nap még nem bújt ki az erdõk mögül, aranyló sugarai már ott szikráznak a hegycsúcs csillogó haván. A medve örömében táncra perdült: — Nos, ki az ostoba? Ti vagy én? Ki látta meg elõször a napot? Mit volt mit tenni, be kellett látniok, a vaddisznónak is, az ordasnak is, a zergének is, az óvatos nyúlnak, a gyors lábú szarvasnak, de még a ravaszdi rókának is, hogy a medve látta meg elõször a napot, és õ a legokosabb valamennyiük között.

130

A MI PÓKUNK Minap, ahogy ballagok hazafelé, nagy jajveszékeléssel szalad elejbem a lépcsõn Panka leányom. Libeg-lobog az aranyhaja, tele van könnyel a búzavirágszeme, panasszal a pici szája: — Jaj, apuka, nagy szégyen érte a házunkat! — Micsoda, szentem? — tudakoltam tõle ijedten. — Tán elfelejtett delet kukorékolni a kakasunk? — Jaj, nagyobb ez még annál is! — Tán lehágta a sarkát a bádoghuszár a porcelán királykisasszonynak? — Jaj, édes apukám, ne is találgasd, mert azt ki nem találod. Azt mondta ránk a házmester Böske, hogy nekünk még pókunk sincs! — Ejnye, söprû meg a kefe — mordulok el haragosan. — Ez már csakugyan nagy csúfság. Hamar, hamar, édesanyja, teremts ide nekünk egy pókot! Nem bánjuk mink, ha csupa akkorácska lesz is, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen! Olyan áldott lélek ez az anya, hogy a mi kedvünkért tán még a csillagokat is idehordaná az asztalra játéknak, de pókot nem tudott keríteni sehol sem. Pedig majd sírva fakadt szegény a nagy igyekezetben. — Édes lelkem, hol vegyek én nektek pókot? Hacsak a padláson nem alszik valami zugolyban. Nem aludt az se padláson, se pincében. Kifordítottuk a papírkosarat, fölkutattuk a tulipántos ládát: nem volt ott egy fia pók se. Hanem találtam a láda nagy fiókjának a kis fiókjában egy icipici skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése: de már ezt az isten is pókistállónak szánta. — Nézd — tartom oda a Panka kisírt szeme elé —, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz. — Nem ér az semmit — eredt el a könnye megint a drágámnak —, nem lesz már nekünk pókunk az életben!

131

De már erre magamon is erõt vett a keserûség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha Panka bizakodva föl nem kapaszkodik hozzám: — Apuka, van pénzed? — Annyi, mint szõr a békán. Pankának szinte szikrát szórt örömében a csillagszeme: — Hisz akkor nincs baj! Kimégy a piacra, és megveszed a pókot. — Hm — mondom —, nem vagyok ám bizonyos benne, hogy árulnak-e pókot a piacon. Azt se tudom, mázsával mérik-e vagy vékával. — Mindegy az, apuka, csak te pók nélkül haza ne gyere. Isten neki, gondoltam magamban, amit Panka kíván, meg kell azt fogadni. Éppen csak annyi kikötésem volt, hogy mire hazahozom a pókot, le legyen írva a lecke. — Úgy vedd, mintha már le is volna — fogadkozott Panka, s lekapta a szögrül a táskáját. Hát ahogy ki akarja nyitni, uramfia! — ereszkedik ám le róla nagy sebesen egy icipici pókocska. Hát biz az egészen beszõtte a táskát a húsvéti vakáció alatt. — Mi az, drágám? — ugrok oda sebesen. — Semmi, apuka, csak egy legyecske — vörösödött el Panka a füle búbjáig. — Hanem tudod mit, apukám? Ne menj a piacra, mert már nem kívánok pókot látni. Azt hiszem: rá se tudnék nézni arra a csúnya takácsmesterre. Így maradt minálunk lakó nélkül a pókistálló. Arany a teteje, bársony a bélése: amelyiktek belefér, jöjjön el hozzánk póknak.

132

TARTALOM BORSÓSZEM HERCEGKISASSZONY. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 A KÉT BÉKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 A KIS GÖMBÖC . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 AZ ÖREGEK. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 A TÜLÖKVÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 CSALI MESE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 AZ ÖRDÖG ÉS A TÓT FIÚK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 AZ OKOS LEÁNY . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 A DÖGLÖTT EGEREK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 A RÁC, A RÓKA MEG A SZARKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 TRÉFÁS MESÉK. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 A DICSEKEDÕK. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 KUTYA SZERETNE LENNI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 A KECSKEBÉKÁK KIRÁLYA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 A SZÁRNYAS KIRÁLYFI. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 A MEGSZÁMLÁLHATATLAN SOK JUH . . . . . . . . . . . . . . . . 25 RAPSÓNÉ. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 VENTURNÉ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 HÉT JUHAKOL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 A VÉNASSZONY ÉS A HALÁL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 ANDORÁS VITÉZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 A KAKAS ÉS A PIPE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 AZ ÖZVEGYASSZONY TEHENE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 A BOSZORKÁNYSÁG . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 A LÓ ÉS A SZAMÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 ÖRDÖG ÁRKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 A VADGALAMB ÉS A SZARKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 A TÖRÖK BASA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40 A TEHÉN ÉS A LÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 A GALAMB, A RÉCE MEG A LÚD . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 AZ ARANYFONÁL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 KUTYA, MACSKA, EGÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44

A MARHA BOGÁROZÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A RÓKA MEG A PACSIRTA . . . . . . . . . . . . . . . . . . MESE A DOHÁNYRÓL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A SZEGÉNY EMBER HÍDJA. . . . . . . . . . . . . . . . . . A KIS KANÁSZ MEG A FARKAS . . . . . . . . . . . . . . . A KUTYA MEG A NYÚL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A SZEGÉNY EMBER KRUMPLIJA . . . . . . . . . . . . . . LEÁNYKÕ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ÖRDÖG KÖVE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A JÉGPÁNCÉLOS VITÉZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A SZOMORÚFÛZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A SZAMÁR FÜLE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A HALÁL ANYJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A SZÁRNYAS ÁLLATOK BESZÉDJE . . . . . . . . . . . . HÁROM TÜNDÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A LÉLEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A TISZA. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . MESE A KALÁSZRÓL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A LÉGY . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A REST TÖBBET FÁRAD . . . . . . . . . . . . . . . . . . . EMBER ÉS ÁLLAT . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A GOMBA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A BOR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A RÁC . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A MEZEI EGÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A SZEGÉNY ASSZONY SZÍVE . . . . . . . . . . . . . . . . A GALAMBOK. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A KIRÁLYKISASSZONY TALÁLÓS KÉRDÉSEI . . . . . . A BECSAPOTT ÓRIÁS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A SZELEK SZIGETE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . AZ ÉGSZÍNKÉK INGECSKE TÖRTÉNETE . . . . . . . . . A JÓLELKÛ BANDITA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A RÓKA MEG A MACSKA. . . . . . . . . . . . . . . . . . . MESE A KISLÁNYRÓL, AKI BELEPOTTYANT A SÁRBA A BÛVÖS SAPKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A HOLDVADÁSZOK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A RAVASZ RÓKA MEG AZ OKOS VADKACSA . . . . . . A FÖLDESÚR ÉS A SZAKÁCS. . . . . . . . . . . . . . . . . AZ ÜGYES FIÚ. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A JÓ GAZDASSZONY. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

45 46 48 49 50 52 52 54 55 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 70 71 72 74 75 77 78 79 81 82 83 83 85 86 87 89 90

A BÁTORSÁG . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91 KÉTFÉLE AJÁNDÉK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92 A BÖLCS ÖSZVÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94 A TIGRIS ÉS A DATOLYA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95 JÓ BARÁTOK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96 A NAP, A HOLD ÉS A KAKAS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97 A SZALMASZÁL, A PARÁZS MEG A BABSZEM . . . . . . . . . . . . 99 HOGYAN KERESETT TÁRSAT A KUTYA . . . . . . . . . . . . . . . 100 A KISEGÉR NAGY KALANDJA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102 A HÁROM JÓ TANÁCS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 AZ ÓRIÁS MEG A KECSKEPÁSZTOR . . . . . . . . . . . . . . . . . 104 VISSZAJÖTT A RÉPA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 106 A RÉPA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107 A KOLBÁSZ, A BÉKA ÉS AZ EGÉR. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 A KECSKEGIDA ÉS A FARKAS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110 KICSI MESE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 112 A PÓK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113 MINDEN NYUGOVÓRA TÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114 A SÁNTA KISKACSA, . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115 LÉPCSÕFOKOK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116 AZ ÖT KISMACSKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118 A KRÉTA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 119 A TALÁLT GYERMEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 120 AZ EGEREK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 A KISKAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCÁRJA . . . . . . . . . . . . . . 124 KOLONTOS PALKÓ. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126 A KÉT GARAS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127 AZ OKOS MEDVE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129 A MI PÓKUNK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131

Kiadó: Pallas Antikvárium Kft. 3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. Tel.: 06-37 311-028 Felelõs kiadó a Kft. igazgatója Borítóterv design: © Miroe Design, 2006 Tipográfia: TECHTRIN, Tel.: 06-37 317-316 Email: [email protected] Nyomdai munkálatok: Kaposvári Nyomda Kft. Felelõs vezetõ: Pogány Zoltán igazgató Készült 8,5 ív terjedelemben ISBN 963 7524 28 2