Az esszé szerzői: Murényi Szella Márki Anna Szügyi Edit Kosztolányi Dezső Nyelvi Gimnázium Szabadka
Ál(l)om(ás)keresésben -Juhász Erzsébet-
1.
„Liber legendus est!” Hát, elég sok könyvet kell elolvasni, jól beszél ez a helyes kis coniugatio periphrastica passiva. Persze nem a hétfői latinellenőrzőre készülve, hiszen Juhász Erzsébet latinfüzetét tartom a kezemben. Egy átlagos gimnazista füzete, kapkodás, összevissza kuszaság, hátul tépkedett lapok - puska vagy levelezés egy unalmas órán – gondolom ez nem lehetett akkor sem másként. Az elején persze gyöngybetűk és színes kiemelések – méghozzá zölddel (!) … de már valahol a II. declinatio környékén kifogyott a zöld tinta… Tehát, kezdjük a közepén, vagyis valahol a közepe előtt egy kicsivel, mindenféle előzményt majd később, és kosztolányis diákhoz méltón – Juhász Erzsébet Kosztolányi Dezső regényeinek elemzéséből magisztrált, 1977-ben. A Nero, a véres költő c. regény negatívban hagyott látomás a világról, több és kevesebb egy következetesen végiggondolt világlátás regényformába transzportálásánál. KÖZÖNY, IDEGENSÉG, UNALOM, FELELŐTLENSÉG, LÁZADÁS, HIÁNY (!) … a bújtatott művészregény, nem szószerinti értelemben vett történelmi regény erősen karikírozza a pesti irodalmi életet. Katarzisnélküli, éppúgy, mint az Édes Anna és a Pacsirta. Míg Ákos krúdysan éli át az ízeket, illatokat: az
életet, bűntudattól szenved, nem szereti eléggé a távollevő lányt. Pacsirta csúnyasága önmagán túlmutatva sugallja: maga a világ a „szabálytalan”, Anna, Néró édestestvéreként inautentikus létre van kárhoztatva, a rágondolásokból megismert Pacsirta ábrázolásbelihugaként pedig Anna: élmény, érzés, érzet /Kőszeg Ferenc/ A személyiségként teljesen elfojtott ember, cseléd, Anna…öl. MiÉrT? Szociális, filozófiai, egzisztencialista témájú e regény. Mint szépíró pislákoló kis álmokat ír le, a valóság és valószerűtlensége viszonyának melankóliáját, a honi táj csempeségét, a „nem vagyok soha sehol” mindenki által ismert érzését – irróniával ugyan, de sosem bántón. Följegyzéseinek fő motívuma a remény, viszont a -hatatlanul, -hetetlenül végződésű állapothatározók, melyeket igen gyakran használt, egyesítik magukban a lehetőséget – annak hiányával. Széthullott világok, megtört emberi sorsok jelennek meg műveiben. Az emberi lét hiábavalósága is foglalkoztatja. Voltaire gályarabhoz hasonlította az emberiséget, akik láncaikkal játszadoznak. Könyveinek minden vajdasági szereplője, részese, úgy érezzük, hogy hozzánk szól, hogy közünk van hozzá. Hiába van kínai a Juhász-bolt helyén, Juhász Erzsébet nekünk írja azt, ami a miénk, Múltban, Jelenben és Jövőben. „Egy idő óta rendszeresen felteszik nekem a kérdést, hogy vajon az a mű, amelyen dolgozom, vagy legközelebb dolgozni fogok, jelen időben játszódik-e vagy megintcsak múlt időben. Sőt olyan kérdés is elhangzott már, hogy mikor fogom egyszer íróilag meghódítani a jelent. Eléggé kényszeredett válaszokkal szoktam szolgálni az effajta kérdésekre. S ez, azt hiszem, természetes is. Elsősorban azért, mert engem soha sem érdekelt semmilyen múlt idő önmagáért. Tőlem telhető teljes intenzitással élem meg a jelen időt, szenvedek tőle, föl vagyok háborodva, vagy épp – minden förtelmét látva is – elfog miatta a fergeteges jókedv. Időbeli áttételek nélkül azonban képtelen vagyok írni arról, ami valóságunkkal kapcsolatban foglalkoztat. Egészen biztosan szüksége volt e kötet írása közben a bennem működő teremtő képzeletnek egy múlt idő nyújtotta kifutópályára, ahol szabadon >>szóvá teheti önmagát<<. Számomra a múltidézés egy olyasfajta belső távlatot segít megteremteni, amikor sikerül a megszólalás kegyelmi állapotába kerülnöm, amikor elcsitul bennem mindaz, ami a felemásság, ami zajlik jelen időben kívül és bent. Amikor sikerült, Pilinszky szavaival élve, észrevennem >>a világ örökös térdreroskadását<<.” /a Határregény hátlapja/ Beckett „időjéről” így ír: 2.
Az irodalom számára iránytű, hegymászó bot, segít elviselni a valóságot és megismerni önmagunkat. Vajon szerinte milyen az a valóság, melyet el kell viselnünk? „A valóság anyanyelve nem más, mint az abszurd, az esztelen és kiszámíthatatlan, mely ép ésszel tán a világ végezetéig sem felfogható.”
1978-ban így írt az Új Symposionba: „Lenni irodalmi dimenzióban az esztétikailag megszervezetten közölt tartalmak befogadását jelenti (…) Lenni irodalmi dimenzióban legáltalánosabban a látás, az érzékelés, illetőleg mindenirányúan a >>vetkőztetés<< képessége.” Volt idő, hogy az író és a tudós sem tehetett mást, csak töprengett, majd írt, tudatott, gondolatba merített másokat, s így felemelkedést biztosított. Hát „hősnőnk” – engedjék meg, hogy így nevezzem – ezt a feladatát mesterien végezte. „Számomra a szülőföld rögeszme” – a maradást választja a megfutamodás helyett. Persze sajnálja az elveszejtett országot, s a megfogyatkozott, megrendített kisebbség életéről írt esszéköteteiben.
... Csi-hu-hu, csi-hu-hu, megy a vonat, és megy. De hogy hova, azt nem tudom. Valahova. Akárhova. De az is lehet, hogy csak úgy megy, keresi útját. Majd annak végét, saját állomását. Állomást keres. Keres, és mond, keres, és mond.. De mit? Csi-hu-hu, csi-huhu. Ki tudja. És ekkor bevillant egy kép, Juhász Erzsébet arca. Majd gondolatai. A nő, ki rólunk ír. Rólunk, vagyis azokról, kik keresik hazájukat a hazában, az állomást, mely otthonuk kapuja. Állomáskeresésben. Egy mű és a nyolcvanas évek. A kötet feltehetően jórészt a nyolcvanas években írott művészeti - és irodalomelméleti esszétanulmányok, műelemző esszék, kritikák, jegyzetek gyűjteménye. Mennyi minden. Oly sok minden, és együtt. Együtt a közös célért. Céljukat tekinve az önismeretet és a létértést szolgálják. Mészöly Miklós mondaná – „ugyanarról van szó, ha jobban megforgatjuk” Meg kell ismernünk magunkat. Ez a legfontosabb. Ezen kötetben nem annyira a menekülés motívuma kap hangsúlyt, mint inkább a keresésé. A Juhász Erzsébet-i felfogásban egyfajta kulcs az irodalmi mű önmagunk és a világ soha véget nem érő megismeréséhez. A világéhoz. Értem, hogy egy kulcs, de oly jó lenne tudni, hogy hol a zár. Jó lenne, ha engednék, hogy megismerjük a mi kis világunkat. Az otthontalanság érzése, az idegenség élménye, az örökös bizonytalanság, a szorongás. Szörnyű érzések csarnoka. Egy összesség, mely átélt. Átélt már számtalanszor, hisz kisebbség vagyunk. Vajdaság szülöttei. Juhász Erzsébet könyörtelenül néz szembe a kisebbségi nemzetrészének lehetőségeivel. Domonkos István Kormányeltörésben című verse kapcsán mondja ki a vajdasági magyarság legmélyebb és legmesszebbre utaló lényegeként: „ ... útban vagyunk önazonosságunk elvesztése felé. Magyarán szűnőfélben vagyunk.” Ez jelent valamit. Mit? Azt, hogy a vajdasági magyarságnak elsatnyult a nemzettudata, nemzeti önismerettel nem rendelkezik. Most feltennék egy kérdést: „Lehet-e nemzettudata egy kisebbségben élő embernek?” Hát igen, a válasz elmarad. Már említettem gondolatokat, állomásokat és utakat. Utakat, melyek a sajátaink. A mieink. Juhász Erzsébet írásában kifejezésre jut az a gondolat, hogy tévutak nélkül nincs, de mi? Az. Hiszen állomáskereséseink tévutak nélkül, azokat okosan elkerülve, nem vezetheznek haza. Érthető. Jól tudjuk, „igaz utak” nincsenek. De voltak is valaha? Nem, és nem is lesznek. És a megérkezés? Az van. Megérkezés van. Csak sokszor észre sem vesszük. És tévedéseink
mentén az állomások. Állomások, amelyek alapján megjelöltetünk, és egyúttal sebezhetővé válunk. Még sebezhetővebbé életünkben. De már minek? Nem elég? De. Már nagyon. Saját halál? Saját nemzettudat? Mily érdekes kérdések. Elgondolkodtatóak. Állomáskeresései végén Juhász Erzsébet Rilke saját halál-fogalmát járja körül Schopenhauer és Kosztolányi segítségével. Az üzenet talán az, hogy a halálunk akkor a sajátunk, ha „sajátunkká érlelődik-nemesedik az életünk”, ha életünk minél mélyebb megismerésére és átélésére teszünk, ha önmagunk „belső tájaiba” alászállva egy „cseppnyi öröklétet” ( Rilke ) felismerve emlékezünk, készülünk a halálra.
Belemélyedve a Monarchiába, mint irodalmi modellbe és a mitteleurópai groteszkbe egy labirintusban találjuk magunkat. Egy labirintusban, melyet a Monarchia és a mitteleurópai groteszk épített úttalan utaival, kitérőivel és feltételes megállóhelyeivel. Ember legyen a talpán, aki ki tud találni, aki megoldásban reménykedik. Juhász Erzsébet sem ebben reménykedett, és nem is a „több nyelv, több történet, több kultúra” hangulatát illusztrálta, nehogy ez az idilli hangulat magával ragadjon bennünket. Inkább ránk szól, hogy szedjük már össze magunkat, nézzük meg, mi áll a hátunk mögött, és az sem árt, ha tudjuk, miben élünk. A Monarchiát, történelemnek és mítosznak, regénynek és válságnak mixjét már hátunk mögött tudhatjuk, viszont amiben élünk, az groteszk a végletekig összeilleszthetetlen részeivel, eltúlzott méreteivel. És máris elkezdődött végtelen bolyongásunk a labirintusban. „A tükörképek közötti útkeresés abszurd, mint Sziszüphosz büntetése.”- mondaná Bányai. Talán jobb lenne bele sem kezdeni a keresésbe, csak még jobban belegabalyodnánk. Talán épp ezért jelentett érdekes vadászterületet Krúdynak és Brochnak, Danilo Kišnek és Krležának, Esterházynak és Musilnak is, akik be mertek hatolni a Monarchia és Mitteleurópa holdudvarába. Talán róluk kellene példát vennünk, és betörnünk a tükörképek labirintusába. Ők majd felkészítenek arra, hogy bolyongásunk során találkozni fogunk színes postakocsik utasaival, főhercegi ivadékokkal, táborlakók utódaival, holokausztot megélt hősökkel… Akkor sem kell csodálkoznunk, ha ezek a fura figurák ránk szólnak, hogy stop, tiltott területen járunk, a lélek és a szellem már lefoglalta őket. Juhász Erzsébet bátor volt, szembenézett ezekkel a nehézségekkel, és emelt fővel, nyitott szemmel járta meg a Monarchia és Mitteleurópa labirintusát. Nincsenek olyan elméletek, amelyekkel állapotokat definiálhatunk. Juhász Erzsébet sem egy megoldó teóriát vagy mindent kimondó szót keresett, inkább Ariadne fonalához nyúlt, ami az összehasonlítás és rejtett kapcsolatok útján vezette, ezáltal értelmessé tevén a labirintusbeli bolyongást. Ezt pedig tette kisebbségi önérzetével, amely megvilágította a Habsburg-mítosz és a mitteleurópai groteszk folyosóit, melyek vég nélküli utazásokkal, birodalmak összeomlásával, abszurd történeteivel, kalandokkal, csábításokkal és hatalomváltásokkal voltak tele. Egy világot, amelyet túl lehet élni, ha nincsenek túlzott elvárásaink. De vajon csak túlélni kell, átsuhanni felette? Ennyi lenne az élet? Egy megtűrt végzetszerűség? Nem, inkább tovább kell menni, nem szabad a gödör szélénél megállni. Juhász Erzsébet akarva, akaratlanul is szugerálja belénk a kérdést: vajon hogyan érthetjük meg a világot? És mit értünk meg, amikor megértünk valamit? Talán önmagunkat? Majd sugallja a választ, hogy a világot csak leírva tudjuk megérteni. Már doktori disszertációjában is ezeket a húrokat pengette, s közben darázsfészekbe nyúl, amikor jeles irodalmi művek boncolgatásaival mutatja be egy-egy társadalom válságát. Bátorság ez azért is, mert párhuzamot von különböző régiók strukturális változása során elsodródott normáik bemutatására.
Tudja ezt azért is, mert zseniálisan megérzi, és majdnem egyenlővé teszi a jelen állapot hangulatát az említett korszakok normáival, nem szépítve azok kétes értékein. Csak az tud ilyen tárgyilagosan, mégis finoman fogalmazni, akinek saját élményei vannak e válságok reális értékelésére és tudatos, nem bántó és sértő módon megörökíteni e kellemetlen epizódok egymásra való épülését. Vele látjuk azokat az axiómákat, melyek szerint a társadalom is úgy működik, mint egy jól működő család. Szeretet, bizalom, összetartás van addig, ameddig egyetértés, anyagi-, és nem utolsósorban erkölcsi támogatás van jelen. E normák mellett a viselkedési normák is letisztultak és emberiek. A gazdaság és gazdagság hanyatlása megingatja az egész társadalmat, a bennük élő apró közösségeket, mint a család és az ember maga. Próbálja feltalálni magát e kibillent társadalomban, akár úgy, hogy a mindenkori hatalom szekértolói közé áll, vagy légvárat épít maga köré, amelynek alappillérei a biztonságos múlt, és a sejtelmes jelen. Amennyiben ez a magatartás sem elfogadható, belebonyolódik a „szeretném, ha szeretnének” ördögi körébe, és valóságos és elképzelt szerelmi kapcsolataiba. Rezeda Kázmérként sodorja valós és felépített világába, a múlt ábrándjain merengve, de szellemét már a késő őszi alkonyat (az elmúlás képei) árnyékolják. Krúdy szereplői az Osztrák – Magyar Monarchia válsági korszakaiban élnek, míg Krležа hősei az SZHSZ királyság végnapjait élő emberek. Ezeket az embereket, éljenek bár a Monarchia, az SZHSZ királyság vagy a valamikori Jugoszlávia területén, ugyanazok a kétségek gyötrik, úgy érzik magukat, mint akik betévedtek a Tükörképek labirintusába (mint Alice csodaországában ) , ahol az útkeresés abszurd, mármár groteszk. Az éles korrajzot nem a cselekmények sokaságával teszik az írók láthatóvá és néha már prűddé, hanem a főhősök cselekménytelen bemutatásával. Ezek hitelességét mesterien szerkesztett metaforáik és szimbólumaik teszik érthetővé, mármár képszerűvé. Teszik ezt úgy, ahogy a festők varázsolják vásznaikra, papírjaikra a valóságot, kinek-kinek kedve és kénye szerint. Valakinek fényképszerűen, valakinek szimbolikusan, valakinek áttételesen. A lényeg mindenütt ugyanaz. Megérteni a művész kifinomult üzenetét. Teszik ezt úgy, mint manapság a szociofotózást művelő fotóművészek, akik pillanatképei a leghitelesebben mutatják be azt a társadalmat, amelyből kiragadták e mennyei pillanatokat.
A Komponisten und Virtuosen c. lapban 1881-ben ez jelent meg Csajkovszkijról: „Csajkovszkij erőltetett, zsenialitásra vágyó tehetség, aki válogatás nélkül és ízléstelenül alkot. Hegedűversenyét hallva csupa vad, közönséges arcot látunk, durva káromkodást hallunk és a pálinka bűzét érezzük. Ez a mű támasztotta bennem, először azt a borzalmas gondolatot, hogy vannak talán zeneművek is, amelyeknek a bűze hallható.” Ezek után nem törte le kutató kedvemet Vajda Gábor írása Juhász Erzsébetről, miszerint nem tud újítani, fantáziátlan satöbbi… Az élet úttalan utain haladva Juhász Erzsébet volt író, kritikus, irodalomtörténész, könyvtáros, pedagógus, feleség, anyuka.
3.
Férjével, Csernik Attilával kellemes beszélgetést folytattam a minap, jó volt hallani személyes, mély gondolatokat róla, túl az adatokon, írásokon, elemzéseken és értelmezéseken, megismerni az embert. Az éjszakát is képes volt átdolgozni, rengeteget olvasott, hangyaszorgalmú volt. Komolyan vette, amit csinált, a család után az irodalom volt számára a legszentebb, az élethivatás. Ha kellett, napokig nem aludt, kutatott az után, ami érdekelte. Egyike ezen témáknak az Osztrák – Magyar Monarchia. Széleslátókörű ember volt, európai látókörű, pedig ez akkor még nem volt divat. Igazi belső értékeket keresett. Hihetetlenül fogékony, minden külső rezgésre érzékeny, mélyen érző ember volt, határtalan munkaszeretettel. Ha a munkába merült, minden gondját elfelejtette, ugyanúgy mint egy mesés Bach muzsika hallatán. Hiszen zeneileg is képzett és érzékeny volt, de nem foglalkozott vele annyit mint a festészettel. Szeretett és támogatott mindent, ami modern, új, kísérletező, nem megszokott. Rengeteg bírálat érte, de az idő őt igazolta. A Bosch plus Bosch csoportról ő írt először, megvédte művészetüket, támogatta Szombati Bálintot, Slavko Matkovićot, Szalma Lászlót és Kerekes Lászlót. Az építészetet is szerette, Topolya kis utcáin a parasztházak csodálásával sok időt töltött. Mindemellet imádta a gyerekeket, és mint már annyiszor említettem, a családját. Fiatalon érte utol a halál, a banális és szörnyű, persze melyik halál nem az. „Úgyhogy ne higyj az orvosokban!” – mondta viccesen férje, majd komolyabban „Magadra mindig te vigyázz!”
4.
A szerencsétlen sorsú naív festő, Nagyapáti Kukac Péter, kultusza a nyolcvanas évek derekán tetőzött. Akkor írta meg róla kismonográfiáját Juhász Erzsébet, férje segítségével. A topolyai festő tüdögyulladásban halt meg, miután az alkohol rabjává vált. Fehér Ferenc Nagyapáti Kukac Péter átváltozása c. versében így írt:
„Bújtató fészerek. Láncán vergődő kutya. Cséplőgép-akt. Meredt bikák: Gyertya-ujjadból lobbantott viasz-világ! (Amit meg nem festettél, hova tetted?!)”
5.
.
Vissza a festészethez: Sáfrány Imre. Egyeseknek Maestro, a többieknek gúny tárgya. Juhász Erzsébetnek talán az előbbi, hiszen kedvencei közé tartozott. A Maestro, a nagy bohém igazolta, hogy a művészet is éppolyan kiszámíthatatlanul, mégis konokul burjánzik és fejlődik mint a kóró vagy a gyom, százfelé ágazik mint Juhász Erzsébet labirintusa. Sáfrány előszeretettel használ sötét szineket, mint amilyen Juhász Erzsébet útvesztője is, de egyikőjüknél sem jellemző a sötét alaphangulat, mint amire ebből következtethetnénk, hiszen Sáfrány egyensúlyt tudott teremteni forma és tartalom között. Sáfrány ablakba képzelte képeit, így született meg a dupla keret: keretben a keret. Az ablakban ülnek, és még a virágok is az emberekhez pártolnak arcuk kifejezésével, az útvesztőben ők azok, akik bátorítanak. Képei sámáni rútságukban is különös szépségűek. Talán ez a nem mindennapiasság fogta meg Juhász Erzsébetet. Vagy az, ahogy Sáfrány a sámán művekkel már már gondolkodni is tanít, hiszen látnivaló alig is akad már a két-három színen és néhány más formai elemen kívül. Leegyszerűsödött ez a művészet, mentes mindennemű öncélúságtól. Eljutottunk tehát odáig, hogy az élet titka után kutassunk, mert a legbonyolultabbnak tűnő dolgok is egyszerűségükben rejlenek.
6.
„Kereplőként űzöd körbe magad, rab vagy, de keserved álma szabad s igazad az álom, a röpke! A szikla, ha rávésed jajodat, többé nem szikla: élő te magad, s föllibben a fellegekbe!” /Weöres Sándor: Harmadik szimfónia/ 1.
Juhász Erzsébet latinfüzete I./II.B osztály, 1961/62, 1962/63 IDŐ A Beckett hősök legkisebb és legnagyobb időegysége a nap. Megemlítik még az örökkévalóságot is, de nincs nagy jelentősége számukra. Amikor Pozzo Vladimirral és Estragonnal társalogván megemlíti, hogy az ő órája „KINCSET ÉRŐ ÓRA, MÁSODPERCMUTATÓVAL. A MUCIKÁMTÓL KAPTAM.” Az ellentét révén (a) helyzet nem csak humoros, hanem ezen túl az idő paródiája is. 3. Juhász Erzsébet lányával, Emesével 1975. VI., Split 4. Nagyapáti Kukac Péter: Szállásunk előtt 5. Fehér Ferenc emlékest, 1994.X.20., a mellékelt DVD-n látható 6. Sáfrány Imre: Lila sámán 2.
Kiadások: -Juhász Erzsébet: Határregény, Forum Könyvkiadó Kft., Újvidék, 2001. -Juhász Erzsébet: Tükörképek labirintusa, Forum Könyvkiadó Kft., Újvidék, 1996. -Juhász Erzsébet: Senki sehol soha, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1992. -Juhász Erzsébet: Állomáskeresésben, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1993. -Juhász Erzsébet: Úttalan utaim, Forum Könyvkiadó Kft., Újvidék, 1998.
Felhasznált irodalom: -Bányai János: Mit viszünk magunkkal?, Forum Könyvkiadó Kft., Újvidék, 2000. -Bazsányi Sándor = Alföld, 1994., 6.sz./ Juhász Erzsébet: Állomáskeresésben -Elek Tibor: Önismeret és helyzettudat: hogyan olvas és ír Juhász Erzsébet? = Hitel, 1995., 2.sz. -Fekete J. József: Próbafüzet II., Életjel Könyvek, 1995 -Fekete J. József: Próbafüzet III., Forum Könyvkiadó Kft., Újvidék, 2001. -Gerold László = Vigilia, 1995., 4.szám -Gerold László: Jugoszláviai Magyar Irodalmi Lexikon ( 1918-2000 ), Forum Könyvkiadó Kft., Újvidék, 2001. -Gerold László: Irodalom és élet; Esti följegyzések kritikai szemle = Híd -Hakai Vass Éva: Rések és korosztályok, Forum Könyvkiadó Kft., Újvidék, 2005. -Hózsa Éva: Idevonzott irodalom, Grafoprodukt, Szabadka, 2004. -Juhász Erzsébet diplomamunkája: Az Osztrák – Magyar Monarchia válsághangulata Krúdy Gyula és Miroslav Krleža műveiben = Üzenet, 5-6.sz., 468-473.p.; Üzenet, 7-8.sz., 589595.p.; Híd, 3.sz., 266-272.p.; -Juhász Erzsébet magiszteri munkája = Új Symposion: Pacsirta, 1976. szept., 12. évfolyam, 137. sz., Negatívban hagyott látomás a világról, 1977. jan., 13. évfolyam, 141. sz., Hungarológiai Közlemények: Édes Anna, VIII. évfolyam 29.szám, 1976. december -Juhász Erzsébet: Az irodalom dimenzióriól = Új Symposion, 1978. febr.- márc., 154.-155. sz. -Nagyapáti Kukac Péter, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1985. -Sáfrány Imre Sámántánc c. kiállítása, a szabadkai Városi Múzeum kiadványa, Grafoprodukt, Szabadka, 2000. -Toldi Éva = Híd Emlékszám, 1999., 9-10. sz. -Vajda Gábor: A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig, Bereményi Könyvkiadó -Bezsélgetés Csernik Attilával -Egri József videófelvétele
Készítették: Márki Anna Murényi Sztella Szügyi Edit Mentor: Pásztor Valéria Kosztolányi Dezső Nyelvi Gimnázium 2006. október
