Tégy egy lépést...
A
Biatorbágy Kultúrájáért Alapítvány 1993-ban karolta fel azt a kezdeményezést, amely a Szent Vendel-kápolna megmentésére szólított fel. 1994 áprilisában egy figyelemfelhívó kirándulást tettünk: „Tégy egy lépést a kápolnáért”. 1998-tól minden õsszel – Vendel-nap környékén – meghirdetjük hagyományos természetjáró és helytörténeti sétánkat Szent Vendel-túra néven. Kiindulási pont a Szent Vendel téren lévõ Szent Vendel-szobor. A kirándulás útvonala: Viadukt, Iharos, Keserû-kút, Szent Vendel- (Szily-) kápolna. Rövid pihenõ után folytatjuk utunkat a Szarvas-hegy, Öreg-hegy, Madárszirt érintésével. A déli harangszó általában a Nyakaskõnél éri a kirándulótársaságot. Ebéd után a Kutya-hegyen át a biai református temetõben lévõ Szent Kereszt-templom romjai felé vesszük az irányt, majd fõhajtásnyi idõre megállunk Karikó János sírjánál. A Szily-kastély érintésével a Szentháromság-szobornál a délutáni órákban ér véget túránk. A kirándulás célja – amellett hogy a szabad levegõn végzett séta során helytörténeti ismereteket is szerzünk –, hogy ráirányítsuk a figyelmet természeti, kultúrtörténeti értékeinkre, védendõ mûemlékeinkre. Hogy egyre többen mozduljunk meg, tegyünk lépéseket jó ügyekért... A Biatorbágy Kultúrájáért Alapítvány nevében jó sétát, tudásban gazdagodó kellemes idõtöltést kíván Önöknek Horváthné Nagy Erzsébet Biatorbágy Kultúrájáért Alapítvány titkára
2
Egy honismereti kirándulás stációi
Szent Vendel tér
A
Vendel téren (korábbi nevén Wendelini Platz-on) keresztül folyik egy kis ér, egykor az állatok dák az állatvészek elkerülése érdekében védõszentjük szobrát. A kocsma közelsége miatt késõbb a szobrot áthelyezték mai helyére. Érdekessége az alkotásnak, hogy Vendelnek 11 ujjat faragtak. 2000-ben Krisztiáni Sándor restaurátor újította fel a szobrot az önkormányzat megbízásából. Október 20. Vendel napja. a legendák szerint ír, mások szerint frank származású. A mesébe hajló hagyomány teszi meg királyfinak. Rómába zarándokolt, majd a Rajna-vidéken remeteként legeltette egy uraság nyáját. Itt állítólag apátként halt meg a 7. század legelején. Régi attribútumát, a zarándokbotot a hívek és nyomukban az ikonográfiai ábrázolások pásztorbotnak értelmezték, megfelelõ legendát költvén hozzá. Vendel tisztelete hazánkban csak a 18. században bukkant föl a délnémet barokk hatására. Kultusza a nyugati birkafajták meghonosításával is
összefügg, amelyeknek eleinte bevándorolt pásztoraik is voltak. A hazai Vendel-patrociniumok térképe a veszprémi egyházmegyében a legszínesebb. Sajátos, hogy a dunántúliak kivétel nélkül egykorú Rajna-vidéki parasztöltözetben ábrázolják. (Ilyen a mi Vendel-szobrunk is.) A Jászság és Kiskunság Vendel-szobrai magyar juhászként: ingben, gatyában, dolmányban, cifraszûrben, tarisznyával, zsírral letapasztott hajjal, illetõleg széles karimájú juhászkalappal tûnnek föl. A hazai Vendel ikonográfiának más jellegzetes megnyilatkozása, hogy a 18. század második felében készült falusi szószékeken a hagyományos Jézus, a Jópásztor-szimbólum helyett olykor Vendelt ábrázolják. A szobortól jól látszik Torbágy fõterének legmagasabb pontján álló, kívülrõl koraeklektikus jegyeket hordozó épület, a . A gótikus, 15. századi eredetû õsi templom szentélyének felhasználásával 1724-ben, illetve 1730 körül építették barokk stílusban. A 19. század végén eklektikus stílusban több ütemben átépítették, bõvítették. Homlokzata elé lépõ tornya elõtt nyeregtetõs, timpanonos elõépület áll, a hozzá vezetõ lépcsõ 1868-ban épült. Kõkeretes,
3
zárköves díszû, copf stílû fõkapuja fölött négyzetes ablak, a torony fölsõ emeletén négy téglányalakú – az óralapokkal közös szemöldökpárkányba foglalt – harangablak található. A toronytest fölött egykor sokszögû, vasbádog laterna volt, jelenleg gúla alakú, palával fedett. A hajó homlokzati falát körablakok díszítik. Oldalhomlokzatain a timpanonos, félkörszeletes ablakú kereszthajóknál alacsonyabb oldalfolyosókon körablakok vannak. A nyolcszög három oldalával záródó szentély két oldalán oratórium, illetve sekrestye található. A templom újabb felújítását – a tetõ renoválását, fa mellékoltárainak restaurálását – 2007-ben elkezdték. Elõtte áll egy . Az obeliszk alakú kõoszlopon az Atyaistent és Krisztust, fölöttük kõbaldachin alatt a Szentlélek galambját ábrázoló szobor. A pestis megszûnésének emlékére emelték a hívek 1739-ben, megújították 1845 körül és 1955-ben. 2002-ben az önkormányzat restauráltatta, és környezetét is rendbe téve szentelték föl a torbágyi búcsú alkalmával.
M
ár 1837-ben felmerült a Gyõrön át Budáig vezetõ vasútvonal terve, 1839-ben az építési engedélyt is megkapta a tervezet, ám megvalósulása mégis elmaradt. 1883–84-ben épült meg a Budapest–Kelenföld–Újszõny egyvágányú vasútvonal. Az elsõ hidat ekkor építették. A Füzes-patak völgyét hidalja át 120–140 méter szélességben és 20–25 méter magasságban. Leggaz-
4
daságosabb megoldásnak – szakkifejezéssel – a két, 12 méteres kõboltozatú takaréküreges hídfõjû, 2 × 40,6 méter támaszközû, háromtámaszú vasszerkezetû híd kialakítását találták. A Füzes-patak környékének nedves talaja miatt a hídfõket és a pillért is 700 darab 12 méter hosszúságú facölöp alapra építették. A falazatépítést 1883-ban kezdték meg biai mészkõbõl. (A kõbányát utunk során érinteni fogjuk.) A falazatok közötti – úgynevezett „párhuzamos övû, többszörös rácsozású, felsõpályás, hegeszvas anyagú, többtámaszú” – áthidaló szerkezetet a Resicai Vasgyár készítette. A hidat 1884 júniusában próbaterhelték. A nagy mértékû oldalingások miatt rögtön megerõsítették a híd vasszerkezetét. (1903-ban már a fõtartókat is.) 1884. július 15-én adták át a forgalomnak a vonalszakaszt és az elsõ völgyhidat. Biatorbágy vízállomás volt már a vonal megnyitásakor is. Kútja nem volt, így a víztorony tartályába a Füzes-patakból egy gõzgép nyomta fel a vizet. 1894-ben épült meg a vasútvonal második vágánya. A második híd falazatépítését 1898. március 14-én kezdték meg, s október 28-án már be is fejezték. A hídfõket már két kétnyílású kõboltozattal építették. Cölöpalapozást csak a Budapest felõli és a közbensõ pillérnél alkalmaztak. A folytacél áthidaló-szerkezetek anyagát a Diósgyõri Vasgyár készítette, a MÁVAG gyártotta és szerelte másfél hónap alatt. Így még az évben, december 20-án forgalomba is helyezhették. Ekkor kivitelezték – a ma kulturális intézményünknek, a Faluháznak helyet adó – egykori vasútállomás felvételi épületét is.
1931. szeptember 13-ára virradó éjjelen a másnapi búcsúra készülõ falu lakossága robbanás hangjára riadt. Az egyik sínszálat kiszakító pokolgépes merényletben 22-en veszítették életüket a bécsi gyorsvonat katasztrófájában. Az esetet a nagypolitika ürügyül használta ki a statárium bevezetésére. Még e hónapban a második híd szerkezetét nagyobb tengelyterhelésre megerõsítették. 1931–32-ben villamosították a vasútvonalat. Ebben elévülhetetlen érdeme volt Kandó Kálmánnak és Verebély Lászlónak. Amíg Kandó megtervezte, és a tapasztalatok alapján tökéletesítette a fázisváltós próbamozdonyt, majd a késõbb róla elnevezett Magyar Örökség-díjas Kandó-mozdonyokat, addig Verebély energiagazdálkodási elképzeléseinek megfelelõen kiharcolta a vonali próbákat, majd a Budapest–Hegyeshalom közötti fõvonal villamosítását. A vasút-villamosítás érdekében vállvetve egymás mellett dolgoztak, Kandó halála után Verebély fejezte be a mûvet. A világon az elsõ fõvonali, ipari frekvenciájú, egyfázisú vasút-villamosítás Kandó és Verebély közös alkotása. Az 1933-ban tartott vizsgálat kiderítette, hogy az elsõ híd vasszerkezete nem felelt meg a megnövekedett terhelésnek, cseréjérõl döntöttek. A Bicske utáni baroki völgyhíd szerkezetét pályakorrekció miatt elbontották, ezt megerõsítették, s 1934-ben a biatorbágyi híd áthidalására használták fel, miután az avult hídszerkezetet egyszerûen oldalirányban kitolták. Ezeket a munkálatokat is a MÁVAG végezte. 1941-ben egy ritkán alkalmazott módszerrel erõsítették meg a hidakat. Egy harmadik, íves feszítõ
övet szereltek fel, különösebben nagy forgalomkorlátozás nélkül. 1945-ben a visszavonuló németek a hidakat aláaknázták, de szerencsére a magyar hídõrparancsnok megtévesztésként csak az alatta lévõ közúti hidat robbantatta fel. 1959-ben Várkonyi Zoltán forgatott filmet a katasztrófáról és a merénylõ Matuskáról. 1977-ben a vasútvonal pályakorrekciója miatt a hidakon a forgalom megszûnt, 1979-ben a teherszállítás is véget ért. 1978 júliusában a MÁV Budapesti Igazgatósága a hidakat átadta a biatorbágyi községi tanácsnak. 1983-ban ismét megfilmesítették a hírhedt Matuska-merényletet. 1995-ben a MÁV a volt transzformátor-állomását megszüntette, az új pálya mellé építve új létesítményét. Az önkormányzat az alállomás elköltöztetésekor kapott összeget az életveszélyessé vált hidak felújítására fordította. Az elsõ hidat lezárva, s a másikat sétálóútnak kialakítva 1996. augusztus 20-án adta át a gyalogos-, s kerékpáros-forgalomnak. Hazánk fõvárosát Nyugat-Európával összekötõ vasútvonal – melynek része Biatorbágy is – számos kiemelkedõ történeti, technikatörténeti részlettel bír. A hidak mind történeti, mind technikatörténeti szempontból is érdekesek. Hazánk jelenlegi területének legnagyobb acélszerkezetû vasúti völgyhídjai, mûemléki védettségre érdemesek lennének.
Keserû-kút
U
tunk következõ állomása a . Mivel a kútházat lerombolták, így most fedve van, nem ihatunk vizébõl. De lehet,
5
Szent Vendel-kápolna
A
hogy jobb is, mert kedvezõ élettani (enyhén hashajtó) hatása meggyorsítaná lépteinket. A keserû-kút nevének megfelelõen a Budaörsi-medencét kitöltõ agyag mállásából keletkezõ keserûsós talaj- és rétegvizek (ilyenek az örsödi, õrmezei források a Kelenföldi pályaudvar közelében, pl. a Hunyadi János keserûvíz) egyik legnyugatibb megjelenése. A 19. század végén és a 20. század elsõ felében ez a kút volt a kiránduló-útvonalak célpontja több útikönyv szerint, kisebb nyaralótelep is épült az ivókúrára érkezõ nyaralóknak. Egyes források szerint a egy másik forrás is létezett, melynek vízét fürdõkúrára használták. A közelben volt a Szily család klasszicista stílusú vadászháza is. A szelídgesztenyékkel körülvett épülettõl nem messze, magasabb ponton kutat ástak, kõvel falazták ki az oldalát, ezt megfúrták, és vascsövön vezették le vizét fürdésre alkalmas betonmedencébe. A nyaralótelep minden bizonnyal a második világháború eseményei során – amint a vadászház – pusztult el.
6
túra másik Vendelt érintõ stációja, a . Bia és Torbágy között, meredek, erdõs hegyoldalon, az Iharosban található, nyugatra tekintõ, klasszicista homlokzattal. Homlokzatát két falpillér, illetve két szabad oszlop által hordott triglifes architrávon ülõ, gyámkõsoros timpanon díszíti. A porticus tengelyében félkörös zárású, magas kapuzat. Két oldalán álló, ovális ablakok vannak, bujtatott vasráccsal. Tagolt ereszpárkánya, ívelt vonalú, fazsindellyel fedett kupoláján egykor négyoldalú bádoglaterna volt található. Belseje nyújtott kör alaprajzú, kupolaboltozatos tér, padló közepén Szily Antal 1833-ban készült sírlapja. A klasszicista stílusú kápolna empire oltára felett Szent Vendelt ábrázoló oltárkép függött. Az épület belsõ berendezése fából készült. A kápolna elõtt, a félkörös, rondella-szerûen kialakított terasz alatt egykor a Szily család sírboltja volt, ahol a család több tagja pihent. Történetérõl kevés írásos dokumentum áll rendelkezésre. Elsõ említését a torbágyi 1817. évi püspöki egyházmegyei látogatási jegyzõkönyvben találjuk. Ez a falun kívül, a szõlõk mellett mondja. A fõpásztor, Spetykó Ferenc kerületi esperest, bicskei plébánost bízta meg a kápolna felszentelésével. Ekkor lett védõszentje Szent Vendel. Építtetõje Szily József (1746–1827) udvari tanácsos. A birtok – melyen a kápolna is áll – eredetileg a hügyei Farkas családé volt, az õ lányukat, Terézt vette nõül 1770-ben Szily József. Újabb dokumentum alapján feltételezhetõ az is, hogy az építést még a Farkas család kezdte meg, és Szily József fejezte be a kápolnától nem messze lévõ, hasonlóan klasszicista stílusban épült, azóta elpusztult erdei lakkal együtt. Noha a kápolnát õ építtette, mégsem itt, hanem a kistorbágyi templom sírboltjában nyugodott két, korábban elhunyt felesége mellett. A kápolnának bõvebb felszerelést fia, Szily Antal huszárõrnagy juttatott, ki késõbb a kápolna padozatában lett eltemetve. Erre utal a márvány sírfedlap.
1944–45-ben és az utána következõ években a kápolna és belsõ felszerelése erõsen megrongálódott, oltárképe elpusztult. Sírboltját feldúlták. Az 1950–60-as években részlegesen helyreállították. Az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal 6913-as törzsszámon vette mûemléki lajstromba. Jelenlegi tulajdonosa a Magyar Állam, kezelõje a Pilisi Parkerdõ Rt. A Biatorbágy Kultúrájáért Alapítvány 1993 óta tevékenykedik a Szent Vendel-kápolna helyreállításának elõsegítésében. Pályázatokból, önkormányzati és más támogatásokból, társadalmi munkákkal mintegy 10 millió forint felhasználásával sikerült ezt az épületet megmenteni az enyészettõl. A nagyszigethi Szily család története szorosan összefonódik a magyar történelemmel, a hazai mûvelõdéstörténettel. A család irataiban az elsõ említés egy keresztnév nélküli Szilyrõl szól, aki a törökök elleni harcban elesett 1663 után. Az õ unokája Szily Ádám (1716–1785), a már említett Szily József apja. Szily József Pest vármegye alispánja, királyi tanácsos volt, majd 1803-ban udvari tanácsos lett, és Tolna megye fõispánja. Szily József unokaöccsének a fia volt a késõbbi Szily Kálmán (1838–1924) természettudós, nyelvész, mûegyetemi tanár. 1889-tõl 1905-ig az MTA fõtitkári tisztségét töltötte be. Nevéhez fûzõdik a Természettudományi Társulat újjászervezése, melynek fõtitkára is volt. Õ indította meg és szerkesztette a Természettudományi Közlönyt 1868-tól, és az Akadémiai Értesítõt. 1904-ben megalapította a Magyar
Nyelvtudományi Társaságot, és folyóiratának, a Magyar Nyelvnek szerkesztõje lett. Fia, az ifjabb Kálmán (1875–1958) szintén az MTA tagja volt. Mûegyetemi adjunktusként a rugalmasság elmélete címû tárgykört oktatta. Késõbb az egyetem rektora lett. A „birtokszerzõ” Szily József elsõ felesége három fiú és egy lány, második (Zarka Katalin) egy leánygyermeknek adott életet. Az elsõszülött II. József hõsi halált halt 1793-ban. A Szily család talán legérdekesebb alakja Szily Antal (1774–1833) huszárõrnagy volt, aki az egyik csatában elvesztette fél karját. A 12-es Nádor-huszárok kötelékében részt vett a Napóleon elleni harcokban, katonai erényeit 1799 októberében kapitánnyá való elõléptetésével honorálták. Majd 1809-ben Lengyelországban hadakozott, s ezért a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét nyerte el, és õrnaggyá lépett elõ. És bár a Komárom megyei Szomoron hunyt el, a biai kápolnában kapott örök nyughelyet. Hogy nõtlen maradt, annak egyik oka, hogy nem sikerült tervezett házassága Brunszvik Terézzel, aki élete végéig nem ment férjhez. A Szilyek ezen ágának harmadik férfitagja Szily János Jakab (1779–1850) a család nógrádi birtokain gazdálkodott, Nagyabonyban vette feleségül Csernyus Katalint 1809-ben, s ott is halt meg 1850-ben. Késõbb a birtokot öröklõ Szily Lotti (Karolina) Fáy Barnabás neje lett 1801- ben. A szakiskola mûemléképületét máig is Szily–Fáy-kastélyként említjük.
7
Torbágy-erdõ
A
Szarvas-hegyen, Öreg-hegyen át a Madár-szirt és a Százlépcsõ miocén kori sziklapereméig vezet utunk tovább, mely során több régi (1847) pince mellett haladunk el, valamint az egykori kõbányánál, melynek kövei az Országház falait erõsítik, a Viadukt vasszerkezetét tartják, illetve számos környékbeli épületben megtalálhatók. E sziklavonulat a Tétény-Sóskúti fennsik – az egykori Torbágy-erdõ nyugati pereme. Bia és Torbágy(erdõ) elsõ írásos említésben együtt szerepel egy 1192-ben keltezésû oklevélben. Ezzel Biatorbágy közelebbi környékünkön a „legidõsebb” településnek számít. A vonatkozó latin szövegrész a következõ:
Magyarul:
Emellett ismert Béla király névtelen jegyzõje, Anonymus Gesta Hungarorumában is Torbágy-erdõ említése. Fordításban: „
8
E sziklaperem része a Eltanakodhatunk azon a legendán, mely szerint az „Ördöglovas” Sándor Móric leugratott a Nyakaskõrõl.
Pannon-tenger
A
z itt található középsõ-miocén kõzetek 12–15 millió évesek. Ebben az idõszakban az Eurázsiai- és Afrikai-lemezek közötti õsi tengerág a Tethys egyre jobban összeszûkült, majd a folyamatosan emelkedõ hegyláncok több tengerágat választottak le róla. Ennek egyike volt a Paratethys, amely a Bécsi-medencét, a Kisalföldet, az Alföldet, Dél-Lengyelországot és az Erdélyi-medencét borította. Majd a hegységek kiemelkedésével a Paratethys lefûzõdött a Földközi-tengerrõl. Normál sósvizét a beömlõ folyók felhígították. Ekkor veszi kezdetét a Pannon-beltenger kialakulása. A kiédesedés folyamatát egy ún. átmeneti rétegsorban, a konkian rétegekben tanulmányozhatjuk. Erre már egyértelmûen félsósvízi felsõ-miocén rétegek települnek. A Paratethys végnapjaiban a beömlõ folyók töltögették medencéjét, vizének sótartalma fokozatosan csökkent. A Kárpát-medencét körülölelõ hegyláncok emelkedésével pedig végleg megszûnt a kapcsolata a környezõ tengerekkel. A felsõ-miocén idõszak legvégén, mintegy 5-8 millió éve egy olyan bennszülött faunával rendelkezõ beltó alakult ki,
amely a világ geológusai szerint egyedülálló. Ezt Pannon-beltónak nevezzük. Feltöltõdése kb. 2 millió évvel ezelõtt fejezõdött be. Ez látható a Csízgey-árokban, a Nyakaskõ oldalában látható rétegekben. A rétegeket alulról felfelé vizsgálva láthatjuk a mészhomokon heverészõ, iszapfaló életmódot folytató tengeri sünöket, osztrigákat. Felfelé haladva kagyló- és csigahéjak, kõmagok kavalkádja jelenik meg, amely jelzi a tenger ide-oda mozgató, sodró hatását. A szerencsésebbek az oly ritka tarisznyarák ollóit is megtalálhatják. Tovább haladva a fésûskagylók veszik át a szerepet, a szívkagyló mérete egyre csökken, jelezve, hogy közeledik a sótartalom-csökkenés pillanata. Éles átmenettel változik meg az õsmaradvány-tartalom, azok a fajok, amelyek nem bírták a sótartalom-változást, eltûntek, azok, amelyek igen, megmaradtak. Ezek a már említett konkian rétegek. A település szempontjából fontos a Pecten biaensis, amelynek fosszíliája a múlt században innen került elõ elõször. A kevés és kisméretû õsmaradvány rendkívüli nemzetközi jelentõséggel bír, hiszen Kókay József jeles magyar geológusnak többek között ezen fosszíliák alapján sikerült rekonstruálnia a Paratethysre ekkor jellemzõ õsföldrajzi képet. A konkian rétegek felett már felsõ-miocén mészkövet találunk jellegzetes félsósvízi faunájával. Ebbõl épül fel a Nyakaskõ, a Madárszirt és a Százlépcsõ túlnyomó része.
minden bizonnyal nótaénekesként. Jó kapcsolatot ápolt a Férfikórussal is, 1968. november 21-i halálát követõen a Farkasréti temetõben õk énekkel is búcsúztatták. Hámory Imrét játékfilmrõl, televízióban játszott híradófelvételekrõl, archív mûsorokból, rádiós nótafelvételekbõl ismerhetjük.
Orbán-kereszt és a Vladár család
A
Czöndör-kút érintésével jutunk el a hez, mely elszínezõdésérõl kapta nevét. Hajdanán szüretkor musttal locsolták meg a szõlõ és a bor védõszentjének megköszönve a termést. A legenda szerint innen ered vöröses színe. A másik nevezetes hely átellenben a kereszttel található. Itt lakott a Lakatos-kormány egykori igazságügy-minisztere, (*Bia, 1881. október 14.–†Bp., 1972. július 19.). Üldöztetése, kényszer-kitelepítése után itt élt néhány évig, s itt élt leánya is, Vladár Mária, a biai iskola irodalomtanára. A Vladár család Turóc megyébõl származik. Édesapja családjával együtt Sándor Móric biai uradalmában helyezkedett el, mint gazdatiszt. Itt született a kilenc gyermek egyikeként a Szily- (akkor
Hámory-villa
A
következõ megálló a kutya-hegyi Orbán-, vagy közismertebb néven, a Vörös-kereszt. De elõbb még kis kitérõt tehetünk a zajgóról a Hámory-villához. (*Bakonytamási, 1909. június 6.– †Budapest, 1968. november 21.), az Operaház baritonista szólóénekese, sokáig élt, lakott, nyaralt, pihent nálunk Biatorbágyon, Bián. Visszaemlékezések szerint zeneakadémiai tanulmányai idején Bián lakott a Szent Anna, most Bajcsy-Zsilinszky utcában. A már „befutott” mûvész hétvégéit, nyarait a kutya-hegyi Hámory-villa lakójaként töltötte községünkben. A második világháborút követõ években megszüntették operaházi tagságát. Ezt követõen egyedüli lakása Bián, a Kutya-hegyen volt, itt is dolgozott. Az 1953–54-es változások Hámory Imrének is visszaadták az operaszínpadra lépés lehetõségét. A debreceni színház operatársulatához szerzõdhetett, majd 1956 után a fõvárosban énekelhette a fõszerepeket. Biát akkor sem hagyta el, és nemcsak társaságban énekelt, hanem fellépett a biai búcsú környékén tartott mûsoros rendezvényeken is –
9
már Sándor–Metternich tulajdonban álló) kastélyban. Iskoláit Bián, a református iskola magántanulójaként, majd Debrecenben és Budapesten végezte. Az elsõ világháború kitörésekor négy évet szolgált, egy évet Isonzó poklában töltött, ahol meg is sebesült. 1903-ban állam- és jogtudományi doktori címet szerzett, majd bírói vizsgát tett. Jogi tanulmányait követõen bírósági fogalmazó, majd 1929-tõl az Igazságügy-minisztérium tisztviselõjeként a törvényelõkészítõ osztály vezetõje volt. Tevékenységéért akadémikussá, majd 1941-ben a Corvin Társaság koszorús tagjává választották. Szerteágazó egyházi szolgálatot is ellátott. A görög–római kultúra forrásainak kétnyelvû kiadásait szorgalmazta, a Parthenon-klasszikusok szerkesztõbizottságának elnöke volt. 1942-ben a debreceni tudományegyetem jogi kara honoris causa doktorrá avatta. Elnöke volt az Országos Bírói és Ügyészi Egyesületnek és számos más társadalmi tömörülésnek. Közel egy évtizedig tanított Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye közigazgatási tanfolyamain. Számos jogi publikációt készített: A Lakatos-kormányban az igazságügy-miniszteri tisztet csak a kormányzó többszöri unszolására vállalta el azért, hogy támogassa az országnak a háborúból való kiválását. Személyesen vett részt a Gestapo által letartóztatott államférfiak: köztük Bajcsy-Zsilinszky Endre, Baranyai Lipót, Laky Dezsõ, a fiatal Tildy Zoltán és Peyer Károly kiszabadításában és biztonságba helyezésénél. A kormányzó 1944. október 15-i proklamációja után menekülnie kellett. Ezért késõbb üldözték a nyilasok és a németek, majd a Rákosi-kormány, és bár a Népbíróság igazolta, a fordulat éve után megélhetését elvesz-
10
tette. 1947–48-ban a bányai evangélikus egyházkerület felügyelõje volt. 1950-ben nyugdíját, akadémiai tagságát megvonták és Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe, Tomorra telepítették ki családjával. 1953-ban rokonai, ismerõsei közelébe Biára, a kutya-hegyi présházba költözhetett a család. 1958-ban egy balesetben, gallyvágás közben egy ág bal szemének látását kioltotta, másik szemének a látóképessége is hamarosan elveszett. 1963-ban végre sikerült egy újonnan épült társasházba Budapestre visszaköltöznie. Látásától megfosztva négy év alatt elkészítette a Visszaemlékezéseim címû önéletrajzot. Gyermekei rendezték sajtó alá apjuk halála után. Az Úr 1972. július 19-én szólította magához. Korábbi lakásukat nem kapták vissza. Emléktábláját annak a háznak a falán avatták, ahol életének utolsó éveit élte. Testvérei: Anna (*1880. április 20., Bia–†1966, Bia) középiskolai tanár, költõ; Endre (*1888. szeptember 24. Bia–†1967. február 27., Keszthely) egyetemi tanár, meteorológus, agrárgépész; Ernõ festõmûvész. Gyermekei dr. Vladár Pál (*1912. augusztus 9., Bp.–†2006. augusztus 18.) jogász és Mária (*1915. január 21., Bia–†2000. december 1., Bp.), a biai iskola tanára.
Szent Kereszt-kápolna
U
tunkat a falu legrégebbi helye, a református temetõben álló romjai felé vezet. Biatorbágy legrégibb építészeti emléke a 11. század végérõl származik. Elsõ
építési fázisában rotunda, körtemplom volt. Okleveles említése (1351) szerint Szent Kereszt tiszteletére emelték. A késõbbi századokban bõvítették. A 15. század folyamán nyerte el végleges formáját. 1875-ben még látható részei szerint késõ román stílusú, sokszor átépítették. A templom körül temetkeztek Bia falu õslakói, akiknek faluja is a templom közelében helyezkedett el. Innen jól látható volt – településünk elsõ ismert oklevelében is leírt – a Torbágy-erdõ, Bia-föld (falu) és a Szelíd-tó (Sceledtou). E tavat 1660-ban Farkas Pál nógrádi vicekapitány (a terület akkori fele részben tulajdonosa) már halastóként említi:
E tó idõvel elmocsarasodott, lecsapolták, 1875 táján Sándor Móric ménesét a tómedence rétjén legeltették. Majd 1922-ben alakították ki újra a halastavakat. 1945 elõtt részvénytársaság üzemeltette a halgazdaságot. Az államosítás után a Tatai Halgazdaság lett a kezelõje, majd ‘68-tól a Tatai Állami Gazdaság. Ekkor kapta meg végleges formáját a tó, újabb 52 hektárral bõvült. A rendszerváltás után a százhalombattai székhelyû, állami tulajdonú Temperáltvízû Halszaporító és Kereskedelmi (Tehag) Kft. üzemeltette. 2005-ben privatizációs pályázaton meghirdették és értékesítették.
vesztett. Büntetése hat hónapi fogház. Sokat gyötrõdött tette miatt. A következõ évben elhatározta, hogy földjüket – ami eddig ki volt adva – maguk mûvelik. Apja 1870-ben meghalt. 1873-ban feleségül vette Kuldóról Lázár Erzsébetet, aki hozzáillõ, szorgalmas, kedves feleség és anya volt. Gazdálkodott és fuvarozott. Könyvkötéssel foglalkozott, életérõl, falujáról naplót vezetett és verseket írt. 1877-ben alakult meg az Olvasókör, melynek szervezõje, haláláig aktív tagja és jegyzõje volt. 1881-ben a községi választásokon, mint az 1848-as függetlenségi párt tagja, bekerült a képviselõ-testületbe, és esküdtnek is megválasztották. 1884-ben kiadták Võfélyi beszédeit. 1886-ban dalárdát szervezett. 1887-ben jelent meg a Vadon virágai címû verseskötetének 1. füzete. 1889-ben következett a Násznagyi beszédek kiadása. Közéleti tevékenysége az 1890-es években bontakozott ki igazán: helyi bíró, törvénybíró, a Hitelszövetkezet könyvelõje, az egyház fõgondnoka, az óvoda felügyelõje, erdõválasztmányi tag, kerületi pártelnök és iskolaszéki tag volt. 1894-ben jelenik meg a Vadon virágai címû kötet 2. füzete és a trieszti biztosítótársaság számára írt verse: Biztosításunk címmel. 1904-ben kiadta Válogatott verseit. 1908-ban a község terjeszkedése érdekében lépéseket tett. 1908–1909-ben verseit rendezte, átdolgozta, válogatta, és témánként öt kötetben írta össze. Többször rosszul lett, de folytatta a munkát. Januárban
Földmíves népköltõ
A
temetõben megállhatunk (*Bia, 1851. május 19.–†Bia, 1910. április 2.) sírjánál, s az út során szedett vadvirágcsokorral tiszteleghetünk a biai népköltõ emlékének. Az édesapa, Karikó Dániel – aki ötéves kora óta siketnéma volt – az apjától tanulta a kovácsmesterséget. Együtt laktak abban a házban, ahol a kis János 1851. május 19-én megszületett. A nagyapa az eszes kisgyermeket négyéves korában megtanította a betûk ismeretére. 1857-ben beíratták a biai református iskolába. Az iskola elvégzése után készült a továbbtanulásra, de szüleinek szegénysége miatt ez az út lezáródott. Már 13 éves korában több alkalmi költeményt írt. Könyvkötõ inasnak szegõdött Budára. A honvágy erõs, beteg lett. Hazajött, napszámba járt. Ismert zsoltárdallamokra 120 éneket költött, amit saját maga be is kötött. Földmûveléssel foglalkozott, fuvarozott, esõs idõkben könyveket kötött krajcárokért. 16 éves volt, amikor „jóakarók” rábeszélésére bankót csinált, de már az elsõ nap rajta-
11
és februárban még írta naplóját, de márciusra nincs bejegyzés, pedig vezette feljegyzéseit, és elkészítette az elsõ negyedévi mérleget. 1910. április 2-án a Hitelszövetkezetben könyvelés közben érte egy újabb roham, mely még aznap halálát okozta. Egy munkás, harcos élet befejezõdött. Kialudt egy láng, mely addig világított. Vajon mivé lett volna élete, ha született tehetsége a tudás magaslatára emelkedhetik, és kiteljesedhet? Neve így sem vész feledésbe: a Karikó név mindig díszére vált Biának, s büszkesége lehet Biatorbágynak.
Farkas–Szily–Fáy-kastély
A
túra állomásainak egyik összekötõ pontja a . Itt ér össze a Szilyek története, de itt fonódik egybe a Vladár család sorsa is, hiszen itt volt jószágigazgató Vladár Gábor édesapja, s itt nevelte fel jónéhány tehetséges gyermekét. A biatorbágyi Szily-kastély építéstörténetéhez kapcsolódó dokumentumok az 1600-as évek elejére nyúlnak vissza, mikor is a Királyi Könyvek tanúsága szerint a kastély területe és a hozzá kapcsolódó birtokrészek a Fekete család kezén voltak. Mivel a család fiúágon kihalt, 1616-ban a birtokjog az Illés családra szállt. 1627-ben. Hügyei Farkas (II.) Pál Eszterházy Miklóstól nádori adományt kapott Bia és Torbágy felére. Az akkori adományterület 1627–1775-ig volt
12
fiúágon a hügyei Farkas család kezén. A mai kastélyépület magja ebben az idõszakban épült. Mivel a család nem lakott a birtokon, 1689-ben megállapodtak Hochwart Mihály budai harmincadossal, hogy 18 esztendõre bérbe veheti a területet, és ott „négy száz Foréntig jó pénzül épületet tehessen”. Valószínûleg ekkor kezdõdött el a mai kastély elõdjének vagy egy részének építése. A Farkas család 1720-ban döntött úgy, hogy Biára költözik, a hétgyerekes család számára a meglévõ épület már szûkössé vált. Az épület egy kisebb kúriává bõvül. 1749–1769 között Hügyei Farkas János a kúriát tovább bõvíti, két új helyiséggel, egy nappalival, és egy hálószobával. Farkas Terézia házasságot kötött nagyszigeti Szily Józseffel 1770 szeptemberében. A várható vendégsereg számára a kúria már szûkösnek bizonyult. Egy rövid U szárú, kiskastéllyá bõvült, építészeti igényességét a kilenc oszlopra épített ív-pillérsoros tornác reprezentálta. 1775-ben Farkas Antal a biai birtokrészét eladta Szily Józsefnek, és így „került” a kastély és a birtok a Szily család kezére. Szily József alispáni beiktatása nagy létszámú vendégsereg megjelenésével járt, így a kastély újabb bõvítése vált szükségessé. Ekkor nyerte el az épület a mainak megfelelõ méretét. Felesége 1779-es halála után 1781-ben házasságot kötött lukafalvi Zarka Katalinnal. Elsõ házasságából négy gyermeke, József, Antal, Karolina és János, második házasságából Mária nevû lánya született. Halála után végül Szily Karolina, özv. Fáy Barnabásné (erre utal a Fáy-kas-
tély elnevezés), megvásárolta Jánostól és gyermekeitõl a rájuk esõ részt, és ismét egy kézbe került a birtok. 1852-ben a birtokot Sándor Móric vásárolta meg, és a Bajna–Biai uradalom központjaként mûködtette a Vladár család vezetésével. Sándor–Metternich Klementina hercegnõ vette át késõbb a birtokot. (Ekkoriban többször járt a birtokon a Szily család másik ágának leszármazottja, Kálmán, az MTA egykori fõtitkára.) A területet a 30-as években a zsidótörvények miatti kisajátításáig az Elek család birtokolta. Az 1950-es években gazdaképzõ iskolává alakították át. Elhaladunk a mellett, mely a biai fõutca hangsúlyos eleme. Erõsen tagolt homlokzatú épület, romantikus stílusban 1870-ben épült. (Ugyanezen a helyen állt elõdjét 1710-ben építették meg.) Eredeti karcsú tornyát az 1924. évi viharforgatag ledöntötte, alacsonyabban építették vissza.
Szentháromság-tér
U
tunk meghirdetett végállomása a . A tér a közelben álló templom és a Szentháromság-oszlop révén kapta nevét. Az oszlopnak igen kalandos a története. A canonica visitatio-k, az egyházmegyei püspöki látoga-
tások jegyzõkönyveiben az elsõ említést az 1778. évi torbágyi jegyzõkönyvben találjuk róla. (Bia filiája volt ez idõben Torbágynak.) „A kápolna elõtt Szentháromság-szobor áll kõbõl, emelte Házl Ádám úr, örökösei gondozzák, megáldását Tótfalusi György esp. végezte.” Az írás kápolnát említ, mert ekkor még a, feltehetõen a mai templom helyén álló, Szent Kristóf-kápolna ismert. A szobor eredetileg egy kettõs szobor mellékalakkal, mely nem egy oszlopon, hanem egy szoborházban állt. Sándor Antal báró 1784-ben a püspökhöz intézett levelében kéri, hogy a téren lévõ kettõs szobrot: egymásnak hátat fordító Szentháromság és Szent Szûz kis Jézussal s elõttük térdelõ Szent Domonkossal, formátlanságuk miatt eltávolíthassa. Szevolt János kistorbágyi plébános is állást foglal az ügyben, óhajtandónak találja a szobor fenntartását, ugyanakkor elismeri, hogy a szobor túl közel (14 ölre) esvén a báró restaurálás alatt álló kastélyához, annak kilátását akadályozza, kéri, hogy helyezzék át a szoborcsoportból a Szentháromságot más megfelelõ helyre. Kuthy Istvánnak a Biatorbágyi Krónikában is közzétett kézirata, az Egyházmegyei templomok mûvészettörténeti leírása nyújt még néhány részletet. „A mai oszlop tetején ülõ Szentháromság barokk szoborcsoport: Atyaisten és Krisztus, felettük Galamb (1924-ben az orkánban eltûnt), bizonyosan az õsi szobormû maradéka. Hogy mikor [kb. 1759-ben] és ki faragta, nem jegyezték fel. (...) 1873-ban a 18. századbeli szoborcsoportot, mely a mai plébániával szemben áll a budapest–bicskei út-
13
fordulónál, Juhász Mihály és Borbála felesége új hatalmas, jó arányú kõoszlopra helyeztették.” Errõl tanúskodott az alépítmény egyetlen feliratos táblája is. Tehát az eredetileg szoborházban álló kettõs szobrot elválasztották egymástól, majd mintegy kilencven évvel késõbb egy másik stílusú oszlopra helyezték. Az oszlopot állító Juhász Mihály kõfaragó volt. Egy vadászaton combnyaklövést kapott, az oszlopot felépülése után fogadalomból készíttette. A Biatorbágy Kultúrájáért Alapítvány együttmûködési megállapodást kötött Biatorbágy Nagyközség Önkormányzatával a Szentháromság-oszlop helyreállítására. Az alapítvány pályáztatás után, a mûemléki hatóság engedélyeivel ellátott tervek alapján Módy Péter restaurátorral elkészíttette a kõanyagának kiegészítését, a hiányzó fémrészek (Szentlélek, glóriák) pótlását. Jeges András közremûködésével készült el a kovácsoltvas kerítés restaurálása. Az egész tér rendezése, oszloperdõ eltüntetése során az oszlopot új helyre, a körforgalmi tér közepére állították vissza 2006-ban. Feltehetõen a mai templom helyén „bey Sanct Christophoro” állott az a „kifestett kastélykápolna”, amely az akkori Promberger-féle kastély tartozéka lehetett, ahol a nyaranta Bián tartózkodó uraság Budáról hozott ferencrendi papjai tartottak istentiszteletet. 1778-ban a kápolna fenntartását már az új tulajdonos; báró Sándor Antal vette át, aki
14
1784-ben jelentette be kastélya és a kápolna restaurálását. Végül is a kegyuraság különálló nagyobb kápolnát emelt 1800-ban, amelyet – fatornya helyébe – új kõtoronnyal 1823-ban építettek át mai alakjára. A megváltozott külsejû templom mestere feltehetõen Hild József volt, 1863-ban nyilvános templommá lett. Restaurálták 1891–92-ben, 1909–10-ben öntöttvas oszlopokon álló kórussal bõvült, 1924-ben – mivel a tornádó ledöntötte a tornyát – és 1928-ban is újra renoválták, 1934-ben az új harang beszerzése alkalmával tornyát megemelték, négy kis harangablakot nyitottak rajta. Itt található a mûemlék . A kutatások szerint Promberger Kristóf barokk kori kastélyának helyén épült. Az új tulajdonos Sándor Antal báró fia, gróf Sándor Vince építtette föl a kastélyt mai formájában 1823-ban. Fia, Sándor Móric gyermekei közül csak leánya érte meg a felnõtt kort, az õ házassága nyomán került a kastély a Metternich család birtokába. Feltehetõen a kastély Hild József egy korai mûve. Földszintes, a falu fõútvonalán északra nézõ cour d’honneur-jének szárnyai az utca vonalára könyökölnek, középrésze klasszicista, a szárnyépületek empire kialakításúak. A díszudvar szélén íves nyílású kocsiáthajtók kapcsolják a melléképületeket a gazdagon tagozott központi épületrészhez, ami elõtt négyoszlopos oromzat áll. Ma egyik része iskola, a másik része használaton kívül áll.
IRODALOM
Az utolsó stáció
A
túra nem hivatalos – de évek alatt szokássá vált – végállomása az Andrész cukrászda. (Itt finom sütemények és kávé mellett beszélhetjük meg további tennivalóinkat.) Amíg sétánk során elérjük azt, elhaladunk a mellett, melyet 2005-ben restauráltatott az alapítvány helyi magánemberek, vállalkozások és az önkormányzat segítségével.
KULTÚRÁJÁÉRT
ALAPÍTVA
1991-BEN
• ALAPÍTVÁNY •
• BIATORBÁGY •
Szent Vendel-túra – Biatorbágy
Kiadja: Biatorbágy Kultúrájáért Alapítvány Felelõs kiadó: Varga Péter elnök Írta és szerkesztette: Horváth Imre, Palovics Lajos Sokszorosította: Krónikás Bt., Biatorbágy
Biatorbágy „ezer” éve. Helytörténeti olvasókönyv I. Biatorbágy, 2002. Beszélõ nevek. Helytörténeti olvasókönyv II. Biatorbágy, 2006 Kun László: A biatorbágyi sport száz éve. Helytörténeti olvasókönyv III (kézirat) Biatorbágy város 1992–1966–2007. Biatorbágy, 2007 Horváth Imre–Palovics Lajos: Hírességeink, nagyjaink, példaképeink. Biatorbágyi Krónika, 1998. március Pest Megye Mûemlékei. Budapest, 1958 Horváth Imre: Egy honismereti kirándulás stációi. Biatorbágyi Krónika, 1998. 11. szám Horváth Imre: Szent Vendel tizenegy ujja – Krisztiáni Sándor elõadásáról. Biatorbágyi Krónika, 2000. április Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I–II. kötet. Bp., 1977. Kuthy István: A torbágyi templom története 1–4. Biatorbágyi Krónika, 1995. 8–11. szám Buskó András: Vasútépítés, vasúti katasztrófák Biatorbágyon és Herceghalmon. Horváth Imre: Hídépítések csinnadratta nélkül – 100 éves Viadukt. Biatorbágyi Krónika, 1998. december Horváth Imre: 120 éves Viadukt. Biatorbágyi Krónika, 2004. augusztus Horváth Imre: 75 éves az elsõ magyar villamosított vasúti fõvonal. Biatorbágyi Krónika, 2007. október Sitkei Gyula: Hetvenéves az ötvenperiódusú vasútvillamosítás. Technikatörténet, 2003/3.; Dr. Horváth Tibor: 120 éve született Verebély László. Technikatörténet, 2003/7–8.; Magyar feltalálók és találmányaik Kandó Kálmán élete és munkássága Hámoriné Gál Éva: 130 éve született Kandó Kálmán. Iparjogvédelmi és Szerzõi Jogi Szemle, 1999/4. Dr. Nemeskéry-Kiss Géza: A Biatorbágyi Völgyhidak, Mélyépítéstudományi Szemle, 1985., Sínek világa, 1985. 3. szám Dr. Nemeskéry-Kiss Géza: A Biatorbágyi Viadukt építésének története. Biatorbágyi Krónika, 1991. augusztus Horváth Imre: A Szily család s kápolnája. Biatorbágyi Krónika, 2001. július A Magyar Tudományos Akadémia tagjai, 1825–2002. Budapest, 2003. Palovics Lajos: 90 éve született Hámory Imre. Biatorbágyi Krónika, 1999. június Kun László: Visszaemlékezés Hámory Imrére. Biatorbágyi Krónika, 1999. július Bolford Gabriella: Egy õsi tenger maradványai a Nyakaskõ lábánál. Biatorbágyi Krónika, 2000. szeptember–október Anonymus: Gesta Hungarorum Boleratzky Lóránd: Dr. Vladár Gábor életútja és munkássága. A keresztyén igazság, 57. szám (2003) Hodosi Erika: Karikó János válogatott verseirõl. Biatorbágyi Krónika, 2001. május Horváth Imre: 100 éves Karikó-kötet. Biatorbágyi Krónika, 2004. szeptember Horváth Imre: Karikó-kötetek sajtó alatt. Biatorbágyi Krónika, 2001. április Karikó Erzsébet: Feljegyzések Karikó János életébõl. Biatorbágyi Krónika, 2001. január B. Boldizsár Brigitta: A kastély és birtokosai. Biatorbágyi Krónika, 2003. október B. Boldizsár Brigitta: A biatorbágyi Szily-kastély. Elõzmények, fénykor, utóélet a történeti források tükrében (kézirat) Bugár-Mészáros Károly: A biatorbágyi Szily-kastély hasznosítási tartalmi programja (kézirat) Nagy Iván: Magyarország családai, címerekkel és nemzedékrendi táblákkal, 1863. Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Bp., 1911. Palovics Lajos: A Biai Római Katolikus Közösség. Biatorbágyi Krónika, 1992. július. Palovics Lajos: A biai Szent Anna-plébániatemplom belsõ tere. Biatorbágyi Krónika, 1994. július Palovics Lajos: Biai jobbágyok adója földesuruknak, 1567–1660. Biatorbágyi Krónika, 1991. április Horváth Imre: A Szentháromság-oszlop és az országzászló. Biatorbágyi Krónika, 2001. április Horváth Imre: A Szentháromság-oszlop kalandos története. Biatorbágyi Krónika, 2001. március Hodosi Erika: A Sándor család. Biatorbágyi Krónika, 1996. október Kuthy István: A Szent Kristóf-kápolnától a Szent Anna-templomig: A biai Szent Anna-templom krónikája. Biatorbágyi Krónika, 1993. július Kuthy István: Templom, szobor, kápolna: A biai Szent Anna-templom krónikája: 2. rész. Biatorbágyi Krónika, 1993. augusztus
15
