A Virgill Newman Show. Írta: Juhász Roland

A Virgill Newman Show

Írta: Juhász Roland

Székesfehérvár, 2012

1

Voltatok már úgy, hogy legszívesebben kidobtátok volna a zajládát az ablakon? Én már igen. Ami azt illeti, meg is tettem: a gyűlöletes doboz tizenhárom emeletet zuhant egy bérház ablakából egyenest az alatta lévő szemetes konténerbe. Soha életemben nem éreztem még akkora kielégülést, mint aznap. Persze, legbelül tudtam jól, hogy teljesen értelmetlen volt kitölteni a dühömet a szerencsétlen készüléken, amit akciósan vettem a két sarokra lévő hipermarket elektronikai osztályán. A tévén legfeljebb a kásás képet, a recsegő hangot vagy a visszataszító megsárgult műanyag borítást lehetett volna számon kérni, de semmi esetre sem a műsor minőségét. A tévém viszont tökéletesen működött, a kép pengeéles, a hang kristálytiszta volt, s én mégis halálra ítéltem, egy pillanatig sem törődve azzal, hogy mire fogom így használni az elárvult lejátszómat, vagy, hogy épp most dobok ki négyszáz eurót az ablakon – szó szerint. De mégis: olyan elégedett voltam magammal, mint még soha. A tévé egyetlen ember miatt próbálhatta ki, hogy tud-e repülni. Az az ember tönkretette az életemet, egy kislány gyerekkori idilli harmóniáját hatvan perc leforgása alatt, három reklám és két ajánló közé ékelve változtatta a földi pokollá műsorának jubileumi adásában. Nem voltam több tízévesnél, de egy életre megjegyeztem magamnak Virgill Newman nevét. Mikor megszabadultam a zajládától, éppen a műsor hétszáz-huszonhetedik adása ment benne, amiben a Nagy Showman egy komplett házat és autót adományozott egy megözvegyült anyának és gyermekeinek. Tettemet követő euforikus hangulatomhoz nagyban hozzájárult a pillanat, ahogy Virgill ostobán vigyorgó képe eltűnik az ablakpárkányom mögött. Az elképzelt gyilkosság után felhívtam egykori egyetemi lakótársamat és csúnyán kirúgtunk a hámból aznap éjjel, ami magába foglalt egy pizzériát, három különböző klubot és egy italkimérést is, de mire hajnali kettő táján hazatámolyogtam, megszületett bennem az a halálbiztos elhatározás, hogy tévés akciómat élőben is ki fogom próbálni Virgill Newmannel. Nos, kedves bosszúra éhes társaim, nekünk, átlagembereknek ez közel sem olyan könnyű vagy filmbe illő, mint azt képzelnénk.

2

(FŐCÍMZENE BE) Ez itt a Virgill Newman Show! Virgill:

Szeretettel köszöntjük kedves nézőinket a Virgill Newman Show legújabb adásában! A ma esti vendégünk egy olyan ember, akinek a nevét már minden tévé-néző hallotta New Yorktól Párizsig, Pekingtől Moszkváig, Sydneytől Torontóig… Hölgyeim és Uraim, a Suicide Show szülőatyja, Mr Pharlie Carsons!

Pharlie Carsons bejön, mosolyogva integet. (KÖZÖNSÉG DÖRGŐ TAPSSAL ÜDVÖZLI) Virgill:

Isten hozott nálunk, Pharlie! Foglalj helyet!

Pharlie:

Én köszönöm a meghívást, Virgill. Igazi meglepetésként ért a meghívásod.

Virgill:

Ah, ugyan-ugyan, kedves Pharlie! Ne mondd, hogy nem számítottál rá!

Pharlie:

Hát…

Virgill:

Ismerd be! Egy egészen kicsikét biztos megfordult a fejedben, hogy hamarosan itt fogsz ülni a vallatószékemen, mikor elindítottad azt a különleges műsort.

Pharlie:

Na, jó, egy pillanatra talán eljátszottam a gondolattal.

(KÖZÖNSÉG NEVET) Virgill:

Meséld el, kérlek, mit éreztél, mikor először rápillantottál a Suicide Show nézettségi adataira? Meglepődtél?

Pharlie:

Nagyon meglepődtem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a műsor ennyire sikeres lesz. Úgy értem… Elvégre mégiscsak egy rétegműsorról beszélhetünk, ahol olyan embereket ismerhetünk meg, akik eldobják maguktól az életüket. Igen, a Suicide Show-t minden ízében rétegműsornak szántuk, nem is gondoltuk egy percig sem, hogy a szélesebb közönség tetszését is elnyeri…

Virgill:

De megtörtént.

Pharlie:

Igen, meg, és ezért nagyon hálás vagyok Istennek.

(A NÉZŐK TAPSOLNAK) Pharlie:

Köszönöm, köszönöm…

Virgill:

A Suicide Show rétegműsorként akkora sikert ért el, ami talán az öt éve lefutott Rampage Rally óta nem történt meg. Ezért is döntött úgy a csatorna,

3

hogy az éjszakai műsorsávból a sokkal kedvezőbb este kilences sávba hozza előre. Pharlie:

És én örülök ennek a legjobban, mert így több emberhez is eljuthat a műsor üzenete. Az imént a Rampage Rallyhoz hasonlítottad a Suicide Show-t, amivel engedd meg, hogy ne értsek egyet…

Virgill:

Igen?

Pharlie:

Itt nem csupán az élet-halál közötti helyzetek nézőcsalogató izgalmáról van szó. Nem arról szól a műsor, mint a Rampage Rally esetében, hogy halálra ítélt bűnözőket ütnek el egy zárt pályán, nem… A Suicide Show több ennél. Itt az emberek lelkének mélységeibe is betekintést nyerhetünk. Úgy érzem, a nézők tanulhatnak a műsortól, segíthet nekik elkerülni a hibákat, amiket ezek a megkeseredett emberek elkövettek életük során. Igen, azt hiszem, a legjobb megnevezés erre az életviteli műsor. A Suicide Show életviteli tanácsokat ad és megismertet minket azzal a nyomasztó és keserves folyamattal, ami egy embert rávesz arra, hogy eldobja magától az életet.

Virgill:

Értem.

Pharlie:

Itt minden egyetlen emberen múlik, az ő döntésén, és nem a szerencse dolga, vagy az ügyességé, hogy milyen gyorsan tudsz elugrani egy kétszázzal száguldó autó elől.

Virgill:

Pedig annak idején sokan a Rampage Rally résztvevőire is azt mondták, hogy öngyilkos-jelöltek – igen tévesen, mert mind a siralomházból kerültek a pályára, ahol, ha nyertek, elkerülhették a villamosszéket. Tehát nekik a műsor inkább az életet jelentette, nem pedig a halált. Ezt felejtik el sokan, és ha ma azt mondod valakinek, hogy Rampage Rally, csak az a jelenet jut eszébe, mikor Késelős Thomast a versenyautó kerekeibe akadva végigvonszolják a pályán…

(A KÖZÖNSÉG KACAG) Pharlie:

(nevet) Emlékszem arra a részre…

Virgill:

Pedig a Rally az életről szólt, a második esélyről, amire rengeteg ember vágyik.

Pharlie:

Egyébként a Rampage Rallynak sokat köszönhet a show, hiszen mérföldkőnek számított a televíziós szórakoztatás fejlődésében. Felismerte azt a kínálkozó lehetőséget, hogy a nézők valódi élethelyzetekre, hús-vér emberekre kíváncsiak és megteremtette az ehhez szükséges jogi hátteret is. A kutyát sem érdekli már egy kitalált sorozat, ami ugyanazt a klisét ismételgeti újra meg újra, ugyanazokkal az unalmas karakterekkel és sztereotípiákkal. Az élet ennél sokkal színesebb, szélesebb lehetőséget biztosít, itt nincs minden megtervezve, hiszen a kiszámíthatatlant nem lehet beépíteni a forgatókönyvbe. Ezért a Suicide Show nem is dolgozik forgatókönyvvel, ami a Rampage Rally esetében még megvolt bizonyos szinten.

Virgill:

Nincs forgatókönyv?

4

Pharlie:

Nincs. Nincs szükségünk rá. A műsor hősei azok a megkeseredett emberek, akik maguk döntik el, hogy meghozzák-e a végső döntést vagy nem. Az ő fejükben dől el a műsor végkimenetele, mondhatni: ők a forgatókönyv. Mi csak filmre vesszük az utolsó óráikat, meghallgatjuk őket, lehetőséget adunk nekik, hogy az egész világgal tudassák fájdalmuk okát, közvetítjük az üzenetüket mindenkinek. Megteremtjük vele a feltételeket, hogy az utolsó pillanatban még számítson valamit az életük. Ez a Suicide Show lényege, és nem az, amikor az illető meghúzza a ravaszt, vagy beadja magának a halálos dózist. Azt hiszem, ettől igazán szép ez a műsor.

Virgill:

Nagyon jól fejezted ki magad, Pharlie. Ez a huszonkettedik századi szórakoztatás igazi lényege: hogy mélysége, értelme legyen a műsornak, valódi érzelmekkel és mondanivalóval. Te egy olyan típusú show-t tettél le az asztalra, ami tovább merészkedik, mint előtte bármi. És igazad van, ettől szép ez a műsor. Nézzünk is most meg egy jelenetet a legutóbbi adásból!

(BEJÁTSZÁS) Elsötétített szoba, interjúalany kanapén ül, előtte lőfegyver. Pharlie:

Miért akarja eldobni magától az életet?

Interjúalany: Pharlie:

Mesélje el, hogyan jutott el idáig! Hogy már senkinek sem kell...

Interjúalany: (sír) Pharlie:

Amy... elhagyott. Azt mondta, Paul nem olyan béna alak, mint én...

Paul?

Interjúalany: Pharlie:

Mert… senkinek se kellek már…

Paul, igen... a legjobb haverok voltunk, amíg Amy... Amy és ő...

Megcsalta? (Interjúalany bólint) Miért csalta meg?

Interjúalany: Szerinte nekem nincsenek céljaim... nincsenek am-ambícióim... nincs közös jövőnk. Én csak egy amatőr zenész vagyok, tudja? De talán.... talán ha elmentem volna arra a meghallgatásra... Vagy ha elmennék arra, ami a jövő héten lesz a… Pharlie:

Emlékezzen csak, miért nem ment el az előzőre!

(Interjúalany hallgat) Pharlie:

Félt a kudarctól.

Interjúalany: Pharlie:

Ezt csak maga tudhatja.

Interjúalany: Pharlie:

Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy befussak...

Maga szerint sem tudnék befutni, igaz?

Mondtam, ezt csak maga tudhatja, fiatalember. Az embernek a saját döntéseiért felelősséget kell vállalnia...

(szünet) Pharlie:

De tagadhatatlan, hogy elektro-punk együttesekből rengeteg van manapság.

5

(Interjúalany sír, beszél, de nem elhet érteni) Pharlie:

Mit szeretne mondani?

Interjúalany: Pharlie:

Csak… csak néha… jó lenne egyszerűen kiereszteni a gőzt…

Mit üzen azoknak, akiket hátrahagy?

Interjúalany:

(sokáig hallgat) Amynek… azt… üzenem… azt, hogy szeretem.

Interjúalany szájába veszi a pisztolyt és meghúzza a ravaszt. Összeesik, kamera ráközelít. (ISMÉTLÉS MÁSIK KAMERAÁLLÁSBÓL) (BEJÁTSZÁS VÉGE) (KÖZÖNSÉG TAPSOL) Virgill:

Ah, szegény pára, tényleg kieresztette a gőzt…

(HANGOS NEVETÉS, FÜTTYÖGÉS) Pharlie:

Ki bizony! (nevet)

Virgill:

Megrázó felvételek, Pharlie. Ilyen közelről találkozni a keserű, kegyetlen valósággal… ez egyszerűen hihetetlen.

Pharlie:

Egyébként meglepő, hogy milyen sokan a pisztolyt választják, ha öngyilkosok akarnak lenni. Ez a leggyakoribb módszer, a második legnépszerűbb pedig az ugrás. Mindkettő elég… látványos végeredményt hagy maga után, ha érted mire gondolok. Mintha ezzel is fel akarnák hívni magukra a figyelmet, mintegy elkeseredett próbálkozásként, hogy az emberek foglalkozzanak a sorsukkal és szánjanak rájuk egy percet. A műsor pedig épp ezt a figyelmet adja meg nekik.

Virgill:

(bólogat) A tévénézők sokat köszönhetnek neked, Pharlie… De úgy tudom, nem mindenki ilyen lelkes az új műsorért. Többen ellenérzésüket fejezték ki a Suicide Show miatt, mondván, kereskedelmi terméket csinál a halálból.

Pharlie:

Sajnos, vannak, akik ellenzik a műsort, de annak idején a Rampage Rallyra is tettek efféle megjegyzéseket. Az ilyen kritikusok többsége még csak nem is látta a show-t, látatlanban ítélkeznek felette. Ezek többnyire olyan emberek, akiknek még televíziójuk sincs otthon, mindenben ragaszkodnak a régi, konzervatív szokásaikhoz, a fejlődés ellen vannak és hajlamosak általánosítani, mondván, minden, ami a tévében megy, az rossz. De ez nem igaz.

Virgill:

Ilyen nézettségi adatokkal nem is lehet az! Ennyi néző nem tévedhet.

Pharlie:

Úgy van, Virgill, úgy van… Olyan vádak is értek, hogy ez a tévéműsor a gyermekek fejlődésére káros hatással van. Szerintem ez egyáltalán nem így van. Mind tudjuk, napjainkban milyen sok kamaszkorú fiú és lány dobja el magától az életet. Ha viszont látják ebben a műsorban, hogyan jutottak el idáig azok az emberek, akik így döntenek, azzal megelőzhetjük a további tragédiákat, megmenthetjük az életüket… Az aggódó szülők pedig vethetnének némi figyelmet arra is, hogy a Suicide Show-t tizenhárom éven

6

aluliaknak csak szülői felügyelettel ajánljuk. A szülők felelőssége eldönteni, mit engednek nézni a gyermekeiknek és mit nem. A nevelés felelősségét nem háríthatják át a televízióra. Virgill:

Mégis, én úgy tudom, hogy még gyűlölködő leveleket is kaptál…

Pharlie:

Volt néhány, de én nem olvasom el ezeket. Pontosan tudom, hogy mit csinálok, és mit akarok még elérni, és a Suicide Show egy fontos állomás a televíziós show-műsorok fejlődésében. A célom, hogy minél igényesebb és tartalmasabb szórakoztatást biztosítsak a tévé-nézőknek. Ez az életcélom… És azt hiszem, a Suicide Show az én életművem.

Virgill:

Ezzel, úgy hiszem, mindannyian egyet érthetünk (mosolyog). Pharlie, nagyon örülök, hogy befáradtál a műsorba!

Pharlie:

Köszönöm, hogy itt lehettem, Virgill! Megtiszteltetés volt.

Virgill:

Sok sikert kívánunk a show-hoz… Nézőinknek pedig üzenem, hogy ne menjenek sehová, a reklám után folytatódik a Virgill Newman Show. Találkozhatnak az erőművész John Duglasszel, valamint az ex-pornósztár Pussy Rose-zal, akinek legújabb gyermekkönyve a héten jelent meg és máris a sikerlisták élére került. Hamarosan visszajövünk!

(KÖZÖNSÉG TAPSOL) (ZÁRÓTÉMA BE) REKLÁM

7

***

Virgill Newman dühöngve jött hátra a színfalak mögé, ahol már várt rá a sminkes, a masszőr, a frissítős, az első asszisztens a véleményét hadarva, a második asszisztens a sürgős telefonhívásokkal és a harmadik asszisztens a levelekkel és programtervezetekkel. Ez voltam én. Ahogy Virgill vágtatott, mi követtük végig a stúdión és Robert Kurz, az első számú asszisztens végezte legfontosabb munkáját, vagyis megállás nélkül agyba-főbe dicsérte a tévéikont. – Remek műsor volt, tökéletes, briliánsan csinálta, Mr Newman, az a megjegyzése az öngyilkos idiótáról, az… – Remek műsor?! – förmedt rá Virgill, és egy pillanatra sem torpant meg, csak betaszította az öltözője ajtaját és berontott. – Mégis mi a francot néztél, te idióta?! Az az átkozott szék egyfolytában nyikorgott alattam, ha csak megmozdultam! Az egész műsort abban az egy rohadt pózban kellett levezényelnem! Miért nem cserélték ki azt a szart a műsorkezdés előtt? Vagy olyan szegény csatorna vagyunk, hogy már egy kurva székre sem telik?! Kurz fülét-farkát behúzva hajbókolt Newman előtt és hadarva biztosította róla, hogy azonnal intézkedni fog, főnökünknek azonban nem volt elég ennyi – sohasem volt elég ennyi, mindig kellett valaki, aki bűnhődhetett is: – A díszletpatkányokat rúgjátok ki! – vakkantott még oda, mielőtt ledobta magát a karosszékbe és kikapta az italt az egyik segéd kezéből. Virgill volt mindenki főnöke, ő volt a műsor rendezője és producere, ő választotta meg a show kinézetét és tartotta kézben az egészet – mint mondta, a műsor egyedül azért ilyen sikeres, mert már a kezdeti időktől az ő markában összpontosult minden, amikor még csak útjára indította a csatorna az első adást. A show pedig sikeres volt. Elképesztően sikeres. Nem volt még ekkora nézettségű talk-show a televíziózás történetében. Igaz, népszerűségéhez az is hozzátartozott, hogy anyacsatornája, a Channel O volt a földgolyó legnagyobb rádió- és tévétársasága. Valamennyi ország valamennyi tévé-előfizetője fogta ezt a csatornát és, ha fogta, akkor bizony nézte is, gyakran reggeltől estig, munka előtt, munka után s egyesek munka közben is. A Virgill Newman Show a kezdés után a kora délutáni műsorsávból hamar átkerült az esti híradó előtti időpontra, majd két évvel később már főműsoridőben sugározták, ahogy a nézők tábora egyre csak dagadt és dagadt. Virgillnek olyan vendégei voltak, mint az Egyesült Államok hetvennyolcadik, hetvenkilencedik és nyolcvanadik (egyben utolsó) elnöke, milliárdos olajsejkek, filmsztárok és popcsillagok, sőt még a pápa is eljött egy beszélgetésre, hogy megáldja a műsort. Híresség lett, de azzal, hogy műsorában nem ritkán porig alázta a filmcsillagokat és zenészeket is, valamiképp a sztárok fölé emelkedett, ő lett a bulvár atyaúristene, akinek mindenki a kegyeit kereste – s nem mellesleg ötven százalékos résztulajdona volt a Channel O társaságban, ami a Times szerint a világ negyedik leggazdagabb emberévé tette. Érthető, hogy nem volt apelláta, ha Virgill valamiről azt mondta, hogy úgy lesz, akkor annak úgy is kellett lennie. – Máris intézkedem, Mr Newman! – hajbókolt Kurz. – Maga! – ugatta Virgill. – Pufika, felhívta Fincher minisztert? Engem szólított így. Többek között ez is közrejátszott abban, hogy aláírta nálam a halálos ítéletét.

8

– Igen, Mr Newman, már megbeszéltem egy találkozót az erkölcsrendészeti miniszter úr titkárnőjével a Garland Hotelbe, tizedikére és fel is jegyeztem az időbeosztásába – mondtam sietve. – Fincher miniszter úr készséggel elfogadta az ön meghívását a műsorba, de szeretné, ha még az első reklám előtt adnák le a róla szóló részt, közvetlenül a hírműsor után és… Virgill furcsa kis röffenést hallatott és félrelökte a masszőrlány kezét, aki a vállát dolgozta. – Ne ő akarja meghatározni a műsorstruktúrát. Oda kerül, ahová én mondom! Szépen néznénk ki, ha a vendégek döntenének a show menetrendjéről – hát ki látott már olyat? Idióták… Maga mit mondott neki? – Azt, hogy a személyes találkozón ezt is meg fogják beszélni Fincher miniszter úrral és biztosan meg tudnak egyezni olyan beosztásról, ami mindenkinek megfelel. Virgill hümmögött. Ha hümmögött az jót jelentett, mert ez volt nála a dicséret. Többre nem futotta tőle, így már akkor remek napot könyvelhettünk el, ha nem ordította le a fejünket valami apró-cseprő dolog miatt, amire normális ember maximum legyintett volna... De hát ilyen volt Virgill. Ennyivel meg is úsztam, hogy tovább kelljen válaszolgatnom neki. A második asszisztenshez fordult, a tyúkeszű Jenna Owenshez, aki alighanem megjárta a díványt is az állásinterjú során, mert az egyetlen értékelhető tulajdonságát a mellmérete jelentette. Mint kiderült, Virgill és Pharlie tovább tervezték folytatni egymás egójának fényesítését a műsor után, mert lefoglalt asztaluk volt fél ötre. Fél órával később, a show végeztével a két műsorvezető testőrök kíséretében elindult a parkolókhoz. Legközelebb csak akkor foglalkoztak velem, mikor megálltunk az üvegfalú liftek előtt. Miközben Virgill épp egy telefonhívást bonyolított le, odajött hozzánk egy húsz év körüli fiatalember. A többiekre ügyet sem vetve nyomban Robert Kurzhoz lépett. – Uram… – szólította meg tisztelettudóan. – Mi van, Parish, mit akar? Új kolléga volt, párszor már láttam és tudtam róla, hogy Kurz keze alá dolgozik – vagyis egy asszisztens asszisztense, ami nem jelentett túl sok megbecsülést. Világosszőke, szinte fehér haja volt és hozzá mélybarna szemei, melyek már-már feketének tűntek; érdekes összhatást keltett kisfiús arcával, annyi szent. Bár inkább furcsa volt, mint tetszetős. Halkan beszélt Kurz-cal, nehogy megzavarja Virgill telefonálását s így én sem értettem, mi volt a probléma, de az arcáról lerítt, hogy nem jó hír. Kurz rövidesen elhajtotta a fiút, aztán a lift megérkeztéig várt, hogy megszólíthassa Virgillt, aki végre végzett a telefonálással. – Mr Newman… – Mi van, mit akar? – Az a helyzet… – kezdte Kurz kissé idegesen – hogy Fincher miniszter úrnak már nem jó a jövő heti műsoridő… Másik adásban szeretne szerepelni. Virgill összeráncolta a homlokát és úgy nézett a férfire, akár egy sas, ami a prédájára les. Enyhén kiguvadtak a szemeim; alig egy órája zavartam le a beszélgetést az erkölcsrendészeti minisztériummal és erre megint változtatnak? – Ugye nem azt akarja mondani – kezdte Virgill vészjóslóan halk hangon – hogy az a politikuskezdemény az ezredik műsorba akar bekerülni?! Kurz arcáról lerítt, hogy pontosan erről van szó. Nahát – gondoltam magamban – Virgill előtt le a kalappal: nem állt neki ordítani. Persze, alighanem ebben Pharlie Carsons jelenléte is közrejátszott valamelyest, de ez akkor is 9

nagy szó volt. Elfordult az ideges Kurztól, aki erre behúzta a nyakát – biztosan emlékezett még rá, amikor az egyik kolléganő visszakézből kapott pofonnal lett gazdagabb, amiért rossz hírt hozott az indulatos Mr Newmannek. Az esethez az is hozzátartozik, hogy a szegény volt kollegina megpróbálta beperelni Virgillt testi sértésért, de a Channel O saját ügyvédei kiradírozták a tárgyalóteremből. Azóta hajléktalanként tengődik, néha látom az ingyenkonyha előtt tekergő sorban. Újabb pofozkodásra azonban nem került sor, helyette Virgill másik arcot keresett, melynek láttán nem kap dührohamot. Ekkor szólt hozzám ismét, miközben besétált a liftbe Pharlie előtt: – Pufika! Hívja fel újra Fincher titkárnőjét és mondja meg neki, hogy a jövő heti megbeszélést áttettük ma estére. Ha ő változtat – én is változtatok! Megint én ittam meg a levét a kakasviadalnak… De ennek most tényleg nem örültem. Az a titkárnő már az első beszélgetésünkkor sem volt épp a kedvesség mintapéldánya. Talán mert nem borultam térdre attól, hogy a drágalátos erkölcsrendészeti miniszter személyes kávéfőzőjével beszélek és ez sérthette az önérzetét. – Igenis, Mr Newman, intézkedem! – adtam az alázatos asszisztens szerepét, de ő már csak arra figyelt, amit Pharlie mesélt neki kedélyes hangnemben az egyik műsoráról. Virgill régebben mindenkivel tegeződött, sőt, egyes öreg rókák szerint a közvetlen munkatársaival egészen normálisan viselkedett, de mióta elmúlt negyven, aki nem Mr Newmannek szólította, az repült. Mint a tévém. Kimondhatatlanul undorodtam ettől az alaktól, mégis, minden nap képes voltam huszonnégy karátos vigyort villogtatni felé, ahogy a munkaköri leírásom megkövetelte. Pedig tudtam, hogy a mosolyom csak akkor lesz őszinte, ha a temetésén állok a tömegben. Most mögötte álltam a liftben és miközben a teendőket frissítettem a táblaszámítógépemben, próbáltam úgy helyezkedni, hogy egyik porcikája se érjen hozzám és Kurz arcszeszének bűze is minél kevésbé ostromolja az orromat. Komolyan gondoltam, hogy meg fogom ölni Virgill Newmant. Csak még azt nem döntöttem el, hogyan. Nem őrültem meg, nem akartam börtönbe kerülni miatta, hiszen egyszer már tönkretette az életem, nem szerettem volna, ha erre még egyszer sor kerül. Rengeteget tervezgettem, de eddig nem kínálkozott megfelelő alkalom, hogy a másvilágra küldjem, főleg az állandóan körülötte lebzselő testőrök miatt. A legkézenfekvőbb megoldásnak a mérgezés tűnt, de túlságosan leszűkítette volna a kört a közelébe férkőző alkalmazottakra és barátokra – nagyon szem előtt lennék és egy kis nyomozgatás kideríthetné a múltamat is. Ha lepuffantottam volna, az több százféleképpen sülhetett el rosszul, úgyhogy inkább kizártam. Mindenképpen olyan módszert kellett találnom, ami nem üt vissza rám. Amikor huszonkét évesen elhatároztam, hogy bosszút állok mindenért Virgill Newmanen, sokáig fogalmam sem volt róla, hogyan fogom véghez vinni mindezt. Elhatározni valamit könnyű, de sikeresen kivitelezni már egy másik szint volt. Kapóra jött, hogy a Hawking Egyetemen tanultam média- és kommunikáció szakon – az már kevésbé, hogy a jegyeim siralmasak voltak. Sosem voltam egy jó tanuló, a gimis évek bulizással, alkoholmámorral és depresszióval teltek, amire egyáltalán nem vagyok büszke, de tudnék kire ujjal mutogatni, ha a kisiklott életem felelőseit keresném. Kathy, az egyik egyetemi barátnőm tudott segíteni, hogy bekerülhessek a Channel O berkeibe, egy lefizetett állásinterjúnak és néhány jó pénzért meghamisított bizonyítványnak köszönhetően. Fogalmam sem volt, hogy csinálta, de az apja nagyon gazdag és befolyásos ember volt. Így kaptam az első állást a médiabirodalomban, mint holmi kis adminisztrátor s innen küzdöttem fel magam egészen odáig, hogy Virgill közelében lehessek nap mint nap. Amíg nem ismertem meg a napi rutinját, nem is remélhettem, hogy a tervem szerencsésen fog 10

végződni. Három évembe telt, de már itt voltam a célban és nem akartam meghátrálni. Az pedig már a sors egy igen fura fintora volt, hogy első – és remélhetőleg utolsó – gyilkosságomat tervezgetve az életem végre tökéletesen kiegyensúlyozottá vált. Mialatt ezeken a kellemesnek épp nem nevezhető gondolatokon töprengtem, a százharminckettedik emeletről aláereszkedő turbólift megérkezett. Az ismét telefonálgató Virgill után kiszálltunk, hogy átkísérjük az impozáns hallon. A hall padlóján és a gigászi zászlón a Channel O logója virított a földgolyóval, meg a jól ismert szlogennel: „Az egész bolygó az Ön nappalijában” – Erre szokták azt mondani, hogy a méret számít, nem a minőség. A minőség, mint olyan, már évek óta nem létező fogalom volt. A Channel O megevett mindent, kis helyi tévétársaságokat, városi adókat, mozicsatornákat, sorozatcsatornákat, hír- és zeneadókat. Csak a szemét áradt a nap huszonnégy órájában, megállíthatatlanul. Vegyük például ezt a könnyfakasztóan csodálatos műsort, a Suicide Show-t! Nem tudom, hogy Pharlie Carsonst vajon a szülész ejtette a fejére, vagy csak nem volt gyerekszobája, de hogy nem teljesen normális, az hétszentség. Komolyan, kinek jut eszébe show műsort forgatni öngyilkosokról? Virgill meg úgy állította be, mintha ő szarta volna a spanyol viaszt. Persze azt már kínosan kerülték, hogy a műsorban szinte kilencvenkilenc százalékban bevándorlók halálát mutogatják vagy szellemileg sérültekét, nem beszélve a bújtatott politikai utalásokról. Ékes példája volt ennek az egyik öngyilkosjelölt mögött látható kiaggatott Quntz-ellenes plakát. Amióta Alfred Quntz kormánya hatalomra került, szinte mindent meg lehetett tenni az X-kategóriába sorolt emberekkel, vagyis a „társadalomra káros” egyénnek bélyegzettekkel. Az ilyen műsorok, mint a Suicide Show is ennek köszönhették létüket és meg is hálálták az olyan kis népnevelő machinációkkal, mint ez is: lássa csak mindenki, hogy egy kormányellenes Aquntzista tüntető csupán egy kábszeres öngyilkosjelölt! Virgill csak mondta a magáét a telefonba, miközben átvágtunk a szórt fénnyel megvilágított csarnokon, hogy végül a fotocellás, biztonsági őrökkel védett főbejáraton át kilépjünk a Channel O székháza előtti tágas térre. Virgillre már várt a hosszú, harsányzöld limuzin (az új korok divatja volt a harsány zöld, full-extrás luxusjárgány; szerintem förtelmes, de hát nem az én pénztárcámnak fájt) s harmadik asszisztensként én szaladtam előre, hogy kinyissam az ajtót. Ekkor tűnt fel a kocsi mellett az izgága firkász. – Mr Carsons! Mr Carsons! – kiáltozta a negyven körüli férfi, próbált közelebb kerülni Pharlie-hoz, de egy testőr nyomban megállította és nyomatékosan felszólította, hogy távozzon. De miféle újságíró lett volna, ha csak úgy rögtön elkujtorog az első figyelmeztetésre? Így aztán tovább szólongatta remélt interjúalanyát, mialatt ő és Virgill odaértek a kocsihoz. Hallottam a fáradt megjegyzéseket mindkettejüktől. – Ó, az istenit… – morogta Virgill. – Már megint egy… – Mr Carsons! A Nyugati Szótól jöttem. Volna egy perce válaszolni a kérdéseimre? Carsonsnak azonban nem fűlött a foga a kopott farmerba és bomberdzsekibe öltözött borostás újságíróhoz, így kiadta a parancsot testőreinek: – Tüntessék el innen ezt az embert! – Ami egyet jelentett azzal, hogy feltűnés nélkül vonszolják be egy sikátorba és törjék el legalább egyik végtagját, lehetőleg azt, amelyik a legnélkülözhetetlenebb volt a kenyérkeresetéhez. A Nyugati Szóról nem hallottam korábban. Biztosan egyike volt annak a néheny online hírcsatornának, ami megpróbálkozott a függetlenséggel. Csakhogy ezeket a site-okat a

11

legtöbb internetszolgáltató automatikusan szűrte, vírustartalomra hivatkozva, így nem volt széles olvasótáboruk. – Mr Carsons! Kérem, csak egy percre! Mr Carsons! – kiabálta a férfi, ellenállva a rá küldött két testőrnek, akik kitartóan terelték arrébb. – Mit szól a rasszista vádakhoz, melyekkel a Suicide Show szerkesztőit illették? Carsons képe már vörös volt a dühtől; fogalmam sincs, miért durrant el így az agya egy közönséges újságírótól… Talán az feszélyezte, hogy egy ilyen ember meg merte szólítani, mikor épp az imént ült végig egy műsort a médiacézárnál, személyesen. Már épp beszállt volna a rikító borzalomba, mikor megpördült és mutatóujját a pasasra szegezte. – Megmondom, mit szólok hozzá – fröcsögte oda neki. – Takarodj innen te csóró köcsög! – Igen? Na és mit szól ehhez?! És akkor dördült el az első lövés. Egyetlen pillanat alatt került elő a fegyver a bomberdzseki belső zsebéből és az újságíró már tüzelt is. Az első két golyó a testőröket terítette le, villámgyorsan, a harmadik pedig Pharlie-t vette célba, de eltévesztette s helyette mellettem csapódott a limuzin ablakába. A golyóálló üvegen méretes, pókhálószerű lenyomatot hagyott fülsüketítő csattanással. Felsikoltottam és próbáltam kimenekülni a tűzvonalból, mikor a többi testőr berobbant a képbe. Első lövésük rögtön eltalálta a merénylőt, aki összecsuklott, de görcsbe ránduló ujja továbbra is a ravaszt húzogatta… Éreztem a forró fájdalmat, ahogy a golyó a lábamba fúródik. Megint felsikoltottam, és eldőltem, mint egy zsák; az eséstől megrándult a combom és olyan kín csapott végig rajtam, hogy potyogtak a könnyeim. A tűzpárbaj nem tartott sokáig. Nem számoltam, de talán öt-hat lövést adhatott le az újságíró, a többit mind Virgill testőrei csinálták, miközben módszeresen szitává lőtték a szerencsétlent. Mire a földre rogyott, már csak egy véres húscafat volt az arca, ahol a golyók eltalálták. Előttem csuklott össze. Az a valami, ami egykor a feje lehetett, a lábaim előtt hevert. Kétségbeesetten másztam volna hátra, de megmozdulni sem bírtam a fájdalomtól. Még több ember rohant ki az épületből, újabb biztonságiak, műsorfelelősök, asszisztensek és titkárnők. Valahonnan az elsősegélynyújtók is megérkeztek vagy öt perces késéssel, holott folyton készenlétben kellett volna lenniük az épületben az efféle esetekre. Senki sem foglalkozott velem, mindenki Virgill körül legyeskedett, pedig a vén szemétládának a haja szála sem görbült. A biztonságiak rádióztak, parancsokat ordítottak és négyen szegeztek pisztolyt a szétlőtt hullára. Mégis mit vártak, hogy felkel és fej nélkül folytatja az ámokfutást, mint egy terrorista csirke? – Támadó hatástalanítva... – Mr Newman! Mr Newman! Nem esett baja? – Hívják a mentőket! – kiabálta valaki, talán Kurz. – Jajistenem, Mr Newman! Lassan elhomályosult előttem minden, zsibbasztó kábulat rántott magával a fekete örvénybe, és ahogy hátrahanyatlottam a betonra, a testőre karjai alatt gubbasztó és hisztériázó Pharlie látványa volt az utolsó kép, ami a szemembe égett. Senki sem jött segíteni.

12

(INTRO BE) Bemondó:

Jó estét kívánok, kedves nézőink! Késő esti hírösszefoglalónkat látják.

A rendőrség nyilvánosságra hozta a Pharlie Carsons televíziós producer elleni szerdai merényletkísérlet elkövetőjének személyazonosságát. A kétszeres gyilkosság elkövetője, aki maga is a tűzpárbajban vesztette életét, egy kettenfieldi lakos, George Hailey Coleman, B3-as besorolású magánvállalkozó. A gyilkossági kísérlet kiváltó oka nagy valószínűséggel a rendkívüli népszerűségnek örvendő Suicide Show című műsor egyik adása volt. A november hetedikén sugárzott adásban Coleman idősebbik testvére, Harold Eugene Coleman vetett véget saját kezűleg az életének. (BEJÁTSZÁS A SUICIDE SHOW ADÁSÁBÓL) Rövid jelenet: sápadt férfi leugrik egy bérház tetejéről. Kamera követi a zuhanást, majd ráközelít a holttestre. (BEJÁTSZÁS VÉGE) A rendőrség szóvivője azt nyilatkozta, hogy további vizsgálatokat folytatnak Coleman és családja feltételezhető Aquntzista kapcsolatairól. Emiatt a nyomozás befejezéséig bírói határozat alapján zárolták Coleman vagyonát, ingóságait, legközelebbi családtagjait pedig biztonsági megfontolás alapján az X1-es kategóriába sorolták át. Pharlie Carsons először nyilatkozott az O-newsnak a szerdai lövöldözés óta: (RIPORTBEJÁTSZÁS) Pharlie: Szörnyű volt... borzalmas, senkinek sem kívánom ezt az élményt. Olyan közel kerültem a halálhoz, hogy szinte éreztem a bűzös leheletét... Riporter: Gondolt arra, hogy a történtek miatt leállítja a Suicide Show forgatását? Pharlie: Még mit nem! A műsor nem lehet felelős a mentálisan sérült egyének viselkedéséért... Mert hát, nézzünk szembe a tényekkel, az az ember elmebeteg volt. Hidegvérrel akart meggyilkolni! A shownak mennie kell tovább. (RIPORTBEJÁTSZÁS VÉGE) Bemondó: Arra a kérdésre, hogy az elkövető hol jutott lőfegyverhez, illetve lehettek-e bűntársai, a rendőrségi szóvivő nem válaszolt. Mint azt hangsúlyozta, további vizsgálatokra van szükség.

13

*** A távkapcsolóval elhallgattattam a szüntelenül dumáló tévét és hátradőltem a kényelmetlen kórházi fekhelyen. A szomszéd ágyon heverő öreg néni, Mrs Wiedźma ebben a pillanatban felriadt álmából. – Minek kapcsolta ki? – rikácsolt rám házsártosan. – Nincs tekintettel másokra, kisasszony? Nagyot sóhajtottam és újra a kapcsolóért nyúltam, magamban elfojtva egy káromkodást. Mrs Wiedźmát már vagy egy órája elnyomta az álom az esti celeb-vetélkedő alatt, de ha nem duruzsolt a tévé, érzékeny szervezete azonnal riasztotta a nemkívánatos változásról és nyomban felébresztette. – Elnézést, Mrs Wiedźma, azt hittem, már aludni tetszik... – Csak pihentettem a szemem – károgta vissza az öregasszony, továbbra is olyan barátságtalanul, mintha legalábbis a lélegeztetőjét akartam volna kikapcsolni. – Az én koromban már nem bírja olyan sokáig az ember szeme! Akkor miért nézi naphosszat úgy, mintha az élete függne tőle? – akartam kérdezni, de aztán nem szóltam semmit, csak összepréselt szájjal bólogattam. Három napja voltam kórházban és a lábam még mindig pokolian fájt, ahol a lövedék eltalálta. Az orvosom szerint csontot ért a golyó és a szilánkokat komoly műtéttel tudták eltávolítani, ezért jó ideig csak begipszelt lábbal közlekedhettem, a felszerelt hidraulikus járássegítővel. Mikor ezt rideg közönnyel a képembe vágta, azt hittem, felrobbanok a dühtől. A harag könnyei pillanatok alatt lepték el a szemem és minden ízemben reszkettem – meg tudtam volna fojtani azt az idióta, pancser, amatőr merénylőt, ha nem lenne már rég hullazsákban. Féltem, ha nem épülök fel, búcsút mondhatok az én kis titkos tervemnek, mert Virgill Newmannek nem kellettek bicegő asszisztensek, vagy olyanok, akiket folyton beriaszt a detektor a lábukba ültetett fémkapcsok miatt. És ha kirúgnak, nem csak a bosszúmról mondhattam volna le, de a viszonylagos létbiztonságot jelentő B3-as besorolásomról is, ami csak az aktív dolgozóknak járt ki. Egy munkanélküli legjobb esetben is csak a C1-es kategóriába kerülhetett, ami egyet jelentett az ingyenes egészségügyi ellátás, az utazási kedvezmények és a hitelkeret elvesztésével. Alapvetően öt kategória és azon belül számos alkategória mutatta meg az embereknek, hol van a helyük. Az A1 volt a legmagasabb, ennek előnyeit csak a miniszterek, kormánypárti képviselők és különböző kivételes személyek élvezhették (mondanom sem kell, Virgill ezek közé tartozott), az A2-esek és A3-asok pedig általában ezek családtagjai és rokonai közül kerültek ki – bár hallottam már olyanról is, hogy egy bizonyos A1-es népjóléti miniszter az egész pereputtyát az X-kategóriába suvasztotta és mind a börtönben rohadtak meg… B-kategóriásokból volt talán a legtöbb, a dolgozó nép, a kenyérkeresők sereglete, de folyamatos volt az ingázás át a C-be és vissza, aszerint hogy az illetőnek épp volt-e munkája. Szavazati joggal a C-besorolásúak már nem is rendelkeztek, az csak B3-tól fölfelé járt meg. A D csapat köreibe tartozni már elég elkeserítő volt. Szociális lakások, ingyenkonyha, sorbaállás a segélyért és gyakorlatilag zéró kitörési lehetőség. Hogy mivel érdemelhetted ki? Nos, legelőször is azzal, ha nem voltál tősgyökeres európai. Ez persze sehol sem volt leírva, milyen lett volna már az! De elég volt, ha az ember körülnézett az utcán és tudta, mi a dörgés. Aztán pedig jobban tette, ha szépen befogta a száját és meghúzta magát – vagy ha épp tesztoszteron-túltengésben szenvedett, csatlakozhatott a magukat Aquntzistáknak

14

valló tüntetőkhöz, akik transzparensekkel és utcakövekkel járultak hozzá, hogy a tömegoszlató egységek se maradjanak munka nélkül. Most épp erről szóltak a hírműsorok. Az összeállított riportban sokk-fegyverekkel és bénító lövedékekkel felszerelkezett nehéz páncélos rendőrök igyekeztek visszaszorítani az egyetemtérről a tüntetőket. A kommentár arról tudósított, hogy negyvenhárom embert vittek kórházba súlyos sérülésekkel, közülük ketten már a mentőben meghaltak. Rendőri áldozatokról nem esett egy szó sem és gondosan kivágták azokat a részleteket, melyeket a beteglátogatóba érkező barátnőmtől hallottam: a kukák alatt gondosan elrejtett csőbombák robbanásairól, melyek nem a tüntetők soraiban okoztak felfordulást. Teljesen megőrült ez a város… Mrs Wiedźma már újfent a lóbőrt húzta, de tudtam, ha ujjaim csak egy centit is araszolni merészelnek a hőn áhított lekapcsoló gomb felé, rögvest panaszáradatot zúdít a nyakamba. Szemem sarkából villámokat szórtam felé a dühtől. Szegény, öreg, beteg nénike és az ő gerincsérülése! Talán kevesebbet kellett volna rájárni a vodkás üvegre és akkor nem lett volna lépcsőn leperecelés a vége, meg gerinctörés, meg kórházi bennfekvés, meg nanoterápia… Elegem lett belőle, kibújtam a takaró alól és a járássegítő hathatós támogatásával papucsba bújtattam a lábamat, majd kisettenkedtem a kétszemélyes kórteremből. A tévéképernyő fénye ugrándozott a félhomályos folyosón; az éjszakás nővér jóízűen röhögött valami késő éjszakai sitcomon, oda se bagózott rám, mikor elhagytam a betegszobát és a liftek felé vettem az irányt. A járássegítő szépen és csendben végezte a dolgát, valóban könnyű volt vele lépkedni, csak épp úgy néztem ki tőle, akár valami retro sci-fiből szabadult kiborg vagy mi. Párszor meg kellett állnom, hogy megmasszírozzam el-elzsibbadó combizmaimat, melyeknek megerőltető volt a hosszabb igénybevétel, de inkább tűrtem a kellemetlenségeket, minthogy még egy percig egy levegőt kelljen szívnom Mrs Wiedźmával. A földszinti folyosó kávézója mellett automaták sorakoztak és kínálgatták rendkívül olcsó és rendkívül egészséges választékukat. A három fajta szendvics közül a legolcsóbb négy euróba került és kilencféle rákkeltő adalékot tartalmazott – persze csak az előírt nemzetközi szabványok által megengedett mennyiségben. Háromszoros hurrá a nemzetközi szabványoknak. Egy fonnyadozó salátatál mellett döntöttem, mely nem tocsogott annyira a szintetikus öntetben, aztán vettem mellé egy üveg szénsavmentes ásványvizet is. A kihalt folyosón ücsörögve fogyasztottam el a salátámat; a korábban felszolgált vacsorából egy falatot sem tudtam legyűrni. Az a biológiai hulladék, amit itt étel helyett adtak, csak arra volt jó, hogy elvegye az ember étvágyát meg az életkedvét. Talán épp ez volt a cél: minél több szereplője legyen annak az undormány Suicide Shownak és egyúttal még a fölös kolonctól is megszabadul az egészségügy meg a társadalombiztosítás… Borús hangulatban ballagtam vissza az automatától a pokol egyik bugyrát jelképező szoba felé, mikor egy ismerős alakra lettem figyelmes a nővérpult mellett. A nővér végre elfordította figyelmét a tévéről és ez láthatóan rendkívül bosszantotta, mert éles hangon ripakodott a fiatalemberre, aki előtte állt. – Ilyenkor nincs látogatási idő! Miért nem jött korábban? A férfi közelebb hajolt az éjszakás nővérhez és mondott neki valamit, amit nem értettem, de a nő erre abbahagyta a replikázást és megmondta neki a kérdéses szobaszámot – az én szobámat! Vajon Mrs Wiedźmához jött, vagy…? Mikor ellépett a pulttól és észrevett engem, választ kaptam a kérdésemre. 15

– Miss Jones! – köszönt vidám hangon, melyben ott volt a szükséges adag együttérző tónus. – Nem gondoltam volna, hogy a folyosókon találom. Kurz asszisztense volt, vagyis az asszisztens asszisztense, emlékeztem rá, csak épp azt nem tudtam, mi a búbánatos francot keres itt. Tudtommal soha az életben egy árva szót sem váltottunk egymással, most mégis itt parádézik, mintha a legjobb kollégák lennénk. Agyam egy eldugott zugában megszólalt az a bizonyos vészcsengő, ami sötét terveim kifundálása óta extra érzékenyre volt állítva. – Izé… Parish, ha nem tévedek? – mentem közelebb hozzá, ő pedig vigyorogva előrenyújtott egy cserép műbegóniát. – Ó, virágot is hozott! Nahát! Határozottan meghökkentő volt a szinte fehérnek tetsző haj és a sötétbarna szemek, melyeket már legutóbb is megjegyeztem magamnak. Ez egy fokkal nyugodtabbá tett – jól tudtam, hogy a titkosrendőrség inkább a könnyedén felejthető arcokra utazik. A használt robotikával kereskedő szomszéd Mr Hussman, aki kirakatrendezés közben bőszen villogtatja a parasztdekoltázst, ezerszer gyanúsabb lett volna. Parish legfeljebb egy kémfilmben menne el titkosrendőrnek. – Igen… öhm… Szólítson nyugodtan Edmondnak – felelte a fiú, én pedig megköszöntem a virágot. – Hogy érzi magát, Miss Jones? Nem mondom, rendesen meglepődtem ettől a közvetlenségtől. Az anyámon és Kathyn kívül egy teremtett lélek sem járt még nálam, amióta kórházban vagyok és a drága munkatársak voltak az utolsók, akiknek az érdeklődésére számítottam volna. Most mégis, némi túljátszott színészkedéssel hoztam a szenvedő áldozatot, aki igenis gondoskodásra, együttérzésre és virágra vágyik. – Hát, nem túl rózsásan, Mr Parish… bocsánat, Edmond! És maga is szólítson nyugodtan Marlának! Mióta is dolgozik nálunk? A fiú elgondolkozó képet vágott, mintha számolna. Megállapítottam, hogy egész tűrhető az ábrázata, de ez még kevés volt ahhoz, hogy elaltassa a gyanakvásom, ezért játszottam tovább a rögtönzött szerepet. – Öhm… pontosan tizenkét hete és négy napja. – Nahát, máris ennyi ideje? – csicseregtem ostobán és kicsit megrogyasztottam a lábam, hogy úgy tűnjön, mintha össze akarnék csuklani. A terv bejött, Parish elkapta a karom, és onnantól kezdve el nem eresztette. – Engedje meg, hogy visszakísérjem! – Egyáltalán hogy jutott be ilyen későn? – kérdeztem tőle, miközben visszamentünk a szobába, majd miután bebújtam a takaró alá (kellően fájdalmas képet vágva hozzá, hogy teljes legyen az összkép), ő egy széket húzott oda és leült rá. – Nem volt könnyű… A sürgősségin keresztül surrantam be, miközben úgy tettem, mintha én is a hozzátartozója lennék egy száz éves, infarktusos papának, akit akkor hoztak be. – Ilyen elszánt volt, hogy meglátogasson engem? – Nem is hiszi, mennyire! Emlékszik, hogy Fincher miniszter átkérette magát a milleneumi adásba? – Halványan. – A lövöldözés előtti percek elmosódott állapotban maradtak meg a fejemben, mintha valaki egy liter hígítót öntött volna az emlékeim közé. – Nekem kellett visszahívnom a titkárnőjét és időt egyeztetnem vele Mr Newman nevében. Nem volt kellemes, elhiheti. – Akkor volt alkalma elszidni engem, amiért le merészeltem lövetni magam. – Jobb, ha gyorsan rendbe szedi magát, mert megszakadok, amíg magát is helyettesítenem kell. Kurz még a szokásosnál is nagyobb…

16

Itt elakadt a szava. Tudtam, hogy valami hatásos akart kiszaladni a száján, csak nem tudhatta, hogy nem tartozom-e az olyan kollégák közé, akiknek jobb, ha egy rossz szót sem szól az ember a főnökéről. Ezek azok a tipikus madár-természetű kollégák, akik mindenhol csipegetik az elejtett információkat, véleményeket, titkokat, hátha valamelyik hasznosnak bizonyul, hogy feljebb tornásszák magukat a nagyfőnökök segglyukában. Tudom, mert én is ilyen voltam – három kollégám itta meg a levét, amiért leültek velem koktélozgatni a két saroknyira lévő Mighty Orx nevű fantasy-témájú szórakozóhelyen. Az ő kihűlt karriertetemükön másztam feljebb a ranglétrán Virgill Newmantől karnyújtásnyira. Képletesen szólva, természetesen… – Kurz mindig is seggfej volt, az is marad – kockáztattam meg a véleménynyilvánítást. Már csak azért is mertem megtenni, mert Kurz nekem nem volt közvetlen főnököm, és nagyon jól tudta, hogy mit gondolok róla. Két hete, mikor elővéve a „gyere-bébi-akolbászfesztiválra” vigyorát, elhívott vacsorázni, beleragasztottam a rágómat a tizenötezres zakója hajtókájába. Ő elfogadta a választ s azóta hál' istennek levegőnek nézett. Kinyilatkozásom felbátorította az ifjú Parisht, mert ettől kezdve fenntartások nélkül, szabadon beszélgettünk a munkahelyi seggfejekről, persze csak halkan, nehogy felébresszük a szomszéd ágyon horkoló Mrs Wiedźmát. A kontyos banya még valami rontást szórna ránk... – Döbbenetes volt az a merénylet – jegyezte meg suttogva a fiú. – Mr Newman teljesen paranoiás lett a történtek óta… – Paranoiás? – kérdeztem vissza rezzenéstelen tekintettel, de a hír nyugtalanított. – Kirúgott minden biztonsági őrt és új szerződést kötött egy másik céggel. Most háromszor annyi egyenruhás járőrözik a folyosókon, mint rendesen és véletlenszerűen igazoltatnak mindenkit. – Mi ennek az értelme? – bukott ki belőlem a kérdés hangosan és ujjaim görcsösen markoltak a lepedőbe a hír hallatán. – Nem az épületben támadták meg őket, hanem kint az utcán! A gyilkos át se jutott volna a fémdetektorokon és ezt ők is nagyon jól tudják! Parish összeszorított szájjal megvonta a vállát. Úgy nézett ki tőle, mint egy nemtörődöm kisdiák az unalmas tanórán. – A paranoia az paranoia. Ne keressen benne racionalitást, Marla! – Ha feladjuk a racionalitást, Edmond, temethetjük magunkat – vágtam rá sötéten. Parish érdekesen nézett rám, mintha valami mögöttes értelmet keresne a szavaimban. Őszintén reméltem, hogy nem talál, mert a mögöttes tartalom esetemben Newman véres hulláját jelentette. Rövid hallgatás után szólalt meg ismét, mialatt én igyekeztem a legártatlanabb képemet mutatni. – Maga nem szereti ezt a munkát. – Ez kijelentés volt, nem kérdés és úgy hangzott a szájából, mint valami örök érvényű törvény. Most én vontam vállat. – Miért, maga szereti? – Viccel? – nevetett halkan. – Kurz keze alá dolgozni? Mit szeretnék benne? De valamiből meg kell élni… Na igen, az nyomós érv. Mégis úgy éreztem, hogy nem teljesen őszinte velem, ami persze nem volt meglepő. Tonnányi rejtegetni valóm volt mindenki előtt és közhelyes igazság, hogy a titkolózó emberek mindenhol titkokat gyanítanak. Ki akartam deríteni, hogy mi lehet Parish-é, mielőtt még ő jön rá az enyémre. Mivel látszott rajta, hogy indulni készül, a legkézenfekvőbb, de egyben legelhamarkodottabb taktikát választottam: 17

– Esetleg megihatnánk együtt valamit… valamikor… valahol… Mit szól hozzá, Edmond? Mosolyogva hunyorgott rám, miközben magára kanyarította a kabátját. – Az nagyon jó lenne! – lelkendezett őszintének látszó csillogó szemekkel. – Ismeri azt a helyet, pár sarokra a székháztól, amelyik előtt az a zöld szörnyszobor áll? – A Mighty Orx? – kérdeztem vissza naivan. – Az remek lesz. Horogra akadtál barátocskám! Lehet, hogy én is olyan paranoiás voltam, mint Newman, de amíg a racionalitást nem váltotta fel a pánik, addig nem lehetett semmi probléma. Parish és az éjszakás nővér épp elkerülték egymást az ajtóban. A nővér nem hozzám jött, kutyaszart se kellett foglalkoznia egy lábsérült beteggel. Nekem nem járt a nanoterápia. Mrs Wiedźma viszont más eset volt a két helyen eltört gerincével; az ő sérült idegszálait mesterséges sejtekkel hozták rendbe, hogy megint talpra tudjon állni és kijusson a spájzig a vodkás üvegéhez. Egy pillanatra megirigyeltem problémái mértékét. Az infúzió hosszú, teleszkópos csöve automatikusan és fájdalommentesen csatlakozott az asszony vénájához, a nővér pedig a falba ágyazott kezelőpult megfelelő illesztékébe pattintotta a nanorobotokkal teli fémhengert. Ezután az érintőképernyős konzolhoz fordult, hogy elindítsa a folyamatot, mely egész éjszaka tartott, amíg ki nem merült a nanitok energiaforrása. Elképzeltem, ahogy a buzgó kis izék zsongnak az izgalomtól, hogy elvégezzék előre beprogramozott feladatukat az emberi szervezetben. *** Egy héttel később engedtek ki a kórházból, de az az egy hét maga volt a lidérces álom, kedves jó betegtársamnak köszönhetően. Az orvos bizakodó volt, azt mondta, néhány hét múlva már a járássegítőre sem lesz szükségem, de már azzal is nyugodtan mehetek dolgozni. Kathy vitt haza a kocsijával, ottmaradt velem első éjszaka, hogy biztosan ne törjem ki a nyakam a járássegítővel és egyedüllétemben nem igyam le magam a sárga földig. Így persze az lett az eredmény, hogy ketten ittuk magunkat tajt-részegre. Az ivászat annak a tehetetlen dühnek az apropójából született, amit akkor éreztem, mikor beléptem a lakásomba. Azonnal egyértelmű volt, hogy a rendőrség házkutatást tartott. Nem volt olyan látványos rendetlenség, mint a filmekben – nem voltak kirángatott fiókok, ferdén hagyott festmények, szerteszét szórt ruhák – de azért nem nagyon törték magukat, hogy eltüntessék a nyomaikat. Egyedül laktam itt azóta, hogy Virgill asszisztenciájához tartoztam, mert a fizetésem már elég volt hozzá, hogy lakótárs nélkül fenntartsak egy kétszobás, bútorozott lakot és még jusson valami a takarékszámlámra is. Az albérletem volt az én szentélyem, biztonságos odúm, ahol elbújhattam Virgill elől és nem zaklathatott senki. Eddig legalábbis ezt hittem, de most úgy éreztem, megszentségtelenítették az otthonomat. Mérgemben földhöz vágtam a táskámat és becsaptam magam mögött az ajtót. Már épp hozzáláttam volna, hogy valami cifrát mondjak a zsarukról, mikor Kathy gyorsan a számra tapasztotta a kezét. Csak bután bámultam ki a fejemből, mikor kabátja zsebéből egy ódivatú rádiós telefonra emlékeztető valamit húzott elő és körbejárta vele a lakás minden zegzugát. Mikor ezzel végzett, csak akkor szólalt meg: – Rendben van. Úgy látszik, nem tartanak elég gyanúsnak ahhoz, hogy bepoloskázzanak. 18

Tátottam a számat a készülék láttán; Kathy nagyon felkészült volt ilyen téren. – Megbízható az a szerkentyű? – kérdezem némi kétkedéssel a hangomban, amit nem tudtam elrejteni. Kathy lesajnálóan nézett rám és ennyivel elintézte a választ. Helyette egy sokkal égetőbb dologra terelte a témát: – Na, milyen piád van itthon? Nem telt bele hosszú idő és már felszabadultan beszélgettünk az elmúlt hetek eseményeiről, ami természetesen azt jelentette, hogy felváltva szidtuk Virgill Newmant és a merénylőt. Kathy volt az egyetlen ember, aki tudott a tervemről, és ő vállszélességgel kiállt mellettem. Magas, szőke hajú lány volt, aki hárommal fölöttem, az A3-as kategóriában tobzódott, mivel vezető beosztásban dolgozott apja gyógyszercégénél. – Csak az a kár, hogy a pancser idióta nem tanult meg célozni! – dohogta immár sokadjára, persze csak nagyon óvatosan, nehogy bárki is fültanúja lehessen a szomszédból. Mindig nagyon ügyelt a biztonságra, de néha kitört belőle a lázadó. Főleg azóta egyre gyakrabban, hogy életbe léptették az új népbiztonsági törvényeket. Ez annyit jelentett, hogy minden egyes lakótömb számára kijelöltek egy házfelügyelőt, akinek nemes feladata volt a békés átlagpolgárok utáni szaglászás, karbantartotta a folyosókon felszerelt kamerákat, sőt mi több, kulcsa és automatikus házkutatási engedélye volt minden lakáshoz. Természetesen a hivatalos mese szerint mindezt a biztonsági vészhelyzetek elhárítására alakították ki, de hát kérdem én, mi szükség volt akkor a házmesterekre? Kathyt annyira dühítette a házfelügyelői-rendszer, hogy kedvelt hobbijává vált a saját lakóparkjában kijelölt pacák hangos szidalmazása. Ezzel persze csak azt érte el, hogy az ő apartmanja volt az első, ahol sor került a véletlenszerű ellenőrzésre. De Kathyt nem olyan fából faragták, mint aki kétségbeesik az ilyesmitől. Mikor a frissen kijelölt felügyelő, egy hetven év körüli veterán öregúr kopogás nélkül benyitott hozzá, a nappali nagy képernyős tévéjén térhatású hangon dübörgő pornófilm fogadta, ahol nem csak a hagyományosnak nevezhető ember-ember páros akcióját élvezhette premier plánban. Kathy kicsit túllőtt a célon, ugyanis a szobából pánikszerűen menekülő öregúr összeesett a folyosón s csak a mentők gyors érkezésének köszönhette életét. Kathy fegyelmi megrovást és pénzbüntetést kapott, a pornófilmet pedig az erkölcsrendészet elkobozta, hogy aztán Fincher miniszter úr magángyűjteményét ékesítse valamelyik luxusrezidenciája mozitermében. De barátnőmet ez sem zavarta, mert megkapta, amit akart: az öregúr a felgyógyulást követően azonnali hatállyal visszaadta házfelügyelői kinevezését, pszichés okokra hivatkozva. Azóta egy fiatalabb, harminc-negyven év közötti tisztességes, keresztény családapa vállalta magára nagy buzgón a megtisztelő feladatot. Kathy két hét alatt elcsábította s most a férfi válópere folyik. Ilyen volt ő, meglehetősen öntörvényű és időnként kegyetlen, de most is azon fáradozott, hogy lelket öntsön belém: – Amit az a szemétláda Newman az apáddal művelt, azt nem úszhatja meg szárazon! Én azonban kellően részeg és életunt voltam már ahhoz, hogy előtörjön belőlem a hitehagyott némber és efféle dolgokat hangoztasson: – Miért, mit művelt vele? – morogtam a baileyses poharam fölött. – Nem tett mást, csak hülyét csinált egy felkészületlen vénemberből a műsorában. Nem ő mondta neki, hogy dugjon pisztolyt a torkába és loccsantsa ki az agyát a lánya szeme láttára. – Részeg vagy, Marla – legyintett fáradt sóhajjal Kathy. – A pia meg a fájdalomcsillapító nem a legkirályabb koktél.

19

– Nézzünk szembe a tényekkel: az apám gyenge volt. Kiborult, mikor ellene fordították a közhangulatot és ettől elvesztette a racionalitását! Ezzel sikerült kihoznom a sodrából. – Mindig ezzel a racionalitással jössz! Tudod, mit csinálj a racionalitásoddal? Feldughatod a seggedbe! – vágta rá dühös ingerültséggel. – Az apád egész életében azért dolgozott, hogy eltartson téged meg az édesanyádat és mikor az a médianáci tönkretette, neki a koporsó jutott, míg mások fürödtek a dohányban. Ha olyan racionális teremtmény lennél, amilyennek mondod magad, akkor nem akarnád kinyírni Newmant. Csak egyszerűen elfogadnád, hogy az apád halott és mérlegelnéd, hogy megéri-e a kockázatot egy halott miatt végigcsinálni az egészet. Nem az eszed hajt, Marla, hanem a szíved! Dühös vagy és abban ne keress semmi racionalitást. – Parish is ilyesmit mondott… – dünnyögtem csak úgy magamnak, de Kathy meghallotta. – Kicsoda? Megvontam a vállam. – Edmond Parish. Egy kolléga. Bejött hozzám látogatóba... – Egy kolléga? – visszhangozta kétkedő arccal. Ő is ugyanazt gondolta, mint én, láttam a tekintetén: az, hogy egy munkatárs beteglátogatóba jöjjön hozzám, több mint gyanús volt egy olyan cégnél, ahol csak a másikat porig alázva juthatsz feljebb a ranglétrán. Bár sejtettem, hogy Kathy elsősorban hiénákra gyanakszik és nem kopókra, mint én, a paranoid racionalista, a lényegen ez nem változtatott. – Utánanézek – bökte ki határozottan és koppanva letette a poharát az asztalra. – Hogy csinálod? – Mit hogy csinálok? – Az utánanézést. – Ismerek egy embert, aki ismer egy embert. Marla, ne kérdezz annyit, főleg ha részeg vagy! – fogyott el a türelme. – Aludj! Rád férne. Elégedetlenül nyögtem egyet. – Inkább önts még egy korty baileyst – lengettem fehér zászlóként a poharat, de Kathy felvette a szigorú nővér szerepkörét. – Eleget piáltál, te alkoholista korcs. Tedd azt le, átviszlek a szobádba! – Nem! Persze, hogy letettem a poharat, miután majdnem eltörte a csuklómat. Ezután felnyalábolt a kanapéról, kihasználva, hogy jó egy fejjel magasabb nálam, s míg én az egyetemi éveink alatt piáltam és buliztam, ő egymás után szerezte az érmeket mell- és pillangóúszásban. Becipelt a szobámba és lefektetett az ágyba, miközben én jót röhögtem a szerencsétlenkedésünkön és megpróbáltam elgáncsolni. – Na jó, elég volt belőled! Itt leszek a nappaliban, szólj, ha ki kell menned a vécére, vagy valami. – Elkent beszédén hallatszott, hogy rá is hatott az ital, csak nem annyira, mint rám. Az igazat megvallva gyűlöltem a részegséget. Mármint a következményeit rühelltem: a másnapi hasogató fejfájást, a hányingert és a szilánkokra hullott önbecsülést. Ez várt rám holnap. De előtte még jöttek a rémálmok.

20

(FŐCÍMZENE BE) Ez itt a Virgill Newman Show! Virgill:

Szeretettel köszöntjük kedves nézőinket a Virgill Newman Show századik adásában! Bizony-bizony, kedves nézőink, már el is érkeztünk a századik műsorhoz, Önök immár két éve élvezhetik minden héten a legérdekesebb, legkönnyfakasztóbb s legvidámabb sztorikat. Ma esti vendégeink között köszönthetik Daniel Belgramot, aki szerint az Európai Űrkutatási Hivatal vezetői az emberiség elpusztítását tervezik egy földönkívüli medúza segítségével, ami a Napban él…

(KÖZÖNSÉG HANGOSAN KACAG) Virgill:

… valamint Yusan Gronickot, aki tizenöt éve építi kertjében föld alatti atombunkerét, mert állítása szerint közeleg a Végítélet Napja. De előbb még ismerjék meg azt az embert, akinek a nevétől volt hangos a média az elmúlt hónapban, a Bender Általános Iskolában történt halálesettel kapcsolatban. Hölgyeim és uraim, Mr Gilbert Jones!

Gilbert bejön, mosolyogva integet. (FÜTTYGÉP BE, VÁLTÁS NÉZŐKÖZÖNSÉGRE) Virgill:

Üdvözöllek nálunk, Gilbert, foglalj helyet!

Gilbert:

Köszönöm… köszönöm Virgill…

Virgill:

Mikor meghívtunk a műsorba, azt mondtad, hálásan köszönöd az invitálást. Mondd csak, miért voltál olyan hálás a meghívásért? Úgy érzed, ez egy lehetőség arra, hogy tisztázzuk a történteket?

Gilbert:

Így van… pontosan… Én… úgy hiszem, tisztáznunk kell, hogy… izé…

Virgill:

Elevenítsük fel a nézők kedvéért, mi is történt pontosan a Bender iskolában! Néhány héttel ezelőtt egy tragikus – sőt, szinte hátborzongató – baleset híre kelt szárnyra: egy diákot megölt egy felrobbanó forgószék…

Interjúalany kínosan hallgat. Virgill:

Egy forgószék… Bevallom őszintén, én még ilyet nem hallottam! Igazából azt sem tudtam, hogy a forgószékek fel tudnak robbanni, de egyik kollégám, Peter, a díszletesektől felvilágosított róla, hogy bizony a túlnyomás alatt álló gázrugó, főleg, ha gyenge minőségű anyagból készült, felrobbanhat és hát ilyenkor… hogy is mondjam? Inkább ne részletezzük, mi történik azzal, aki a széken ül.

21

Gilbert:

Igen… Nos, én…

Virgill:

Az iskolai forgószéket egy helyi bútoripari vállalkozás a Jones & Co. szállította le, alig néhány hónappal korábban, mikor az iskolafelújítás keretében lecserélték az informatika tanterem berendezését.

Gilbert:

Igen, csak…

Virgill:

A forgószékek vadonatújak voltak, mégis, két hét leforgása alatt az egyik annyira elhasználódott, hogy a gázrugó felrobbant. Gilbert, hogy történhetett ez meg?

Gilbert:

Nos, én először is szeretném elmondani, hogy mennyire sajnálom a történteket és maximálisan együtt érzek a fiatal fiú szüleivel…

Virgill:

Vannak gyermekeid, Gilbert?

Gilbert:

Va-van egy kislányom…

Virgill:

Te hogy éreznéd magad, ha egy nap azzal a hírrel hívna fel az iskolaigazgató, hogy a lányodat megölte egy forgószék, amire előzőleg a szülőktől gyűjtöttek anyagi támogatást egy iskolai színi előadással?

(SZÍNI ELŐADÁS BEJÁTSZÁSA A BENDER ISKOLA ARCHIVUMÁBÓL, VÁLTÁS NÉZŐK ARCÁRA, TÖBBEN SÍRNAK) Virgill:

Tragikus, nem igaz?

Gilbert:

Igen…

Virgill:

Mit éreznél, Gilbert?

(KÖZÖNSÉG VÁDLÓ TEKINTETTEL NÉZ) Virgill:

Mit éreznél?

Gilbert:

Én… nem tudom… én…

Virgill:

Nem tudod! Látod, Gilbert, ez a probléma! Mert se te, se én, se sokan a nézők közül – remélhetőleg minél többen – nem ismerik azt az érzést, mikor egy szülő a saját gyermekét temeti. Hogyan érezhetnél hát együtt a fiú szüleivel?

(VÁLTÁS A KÖZÖNSÉG EGYIK NŐTAGJÁRA, EGYETÉRTŐEN BÓLOGAT, SZEMEI KÖNNYBEN ÚSZNAK) Gilbert:

Én csak szeretném tisztázni… Én… a cégem… a rugók, mi nem…

Virgill:

Mondd csak, Gilbert, min változtatna mindez? Nézd, én a barátod vagyok, én elhiszem, hogy a legjobb szándék vezérelt, mikor az iskolának leszállítottad az irodafelszerelést, de azok után, ami történt, már teljesen lényegtelen, hogy milyen referenciái vannak a vállalkozásodnak. Egy ember meghalt. Egy gyermek meghalt. Ez tragédia.

Gilbert:

Tragédia…

Virgill:

Ezen nem változtat semmi.

Gilbert:

Va-van nálam egy boríték, amiben…

Virgill:

Mindjárt visszatérünk a borítékra, Gilbert, de egy pillanatra engedd meg, hogy átadjam a nézőknek a fiú édesanyjának üzenetét.

Virgill a kamerába beszél

22

Virgill:

Személyesen volt alkalmam beszélni Mrs Treefelttel, mikor meglátogattam a családot mély gyászában. A tragikus, egyszersmind félelmetes baleset annyira megrázta a Channel O munkatársait, hogy kötelességemnek éreztem átadni nekik egyöntetű támogatásunkat. A Treefelt család háromszázezres lakáshitelét a Channel O átvállalta, valamint a család legkisebb, immár egyedüli gyermekének taníttatását is biztosítja egészen huszonhárom éves koráig. Kicsiny segítség ez a hatalmas veszteségben, de Mrs Treefelt és férje hálás köszönetüket fejezték ki a csatornának és minden együtt érző nézőnek.

(KÖZÖNSÉG HOSSZAN FOTÓALBUMÁBÓL) Virgill:

TAPSOL,

KÖZBEN

MONTÁZS

BEJÁTSZÁSA

A

CSALÁD

Gilbert, szerettél volna beszélni a borítékról, amit hoztál.

Interjúalany hallgat, zavarban van Gilbert:

Igen, én… ööö… én is… támogatni szeretném a családot… E-egy csekket hoztam, ötvenezer euróról… és…

Virgill:

Bizonyára hálásak lesznek, Gilbert.

23

*** Izzadságban fürödve riadtam fel az álomból. A hirtelen mozdulattól lábamba nyilalló fájdalom azonnal emlékeztetett rá, hol vagyok és hogy kerültem ide, dacára a baileysnek. A fejem is hasogatott, forgott velem a szoba és hányingerem volt. Gondoltam rá, hogy szólni kellene Kathynek, de aztán visszaroskadtam a párnára és máris jobban éreztem magam. A nyitott ablakon át lengedező friss levegő segített elmulasztani az émelygést, csak a kavargó gondolatokat hagyta meg. Romantikus ostobaság lenne azt képzelni, hogy az apámat igaztalanul vádolták meg, hogy a rendszer eltiporta a tisztességes kisembert, akiért a lánya akar bosszút állni. Nem. Az a helyzet, hogy a gyerek, akinek a seggébe robbant a szék, tényleg miatta halt meg. Hogy honnan tudom? A saját fülemmel hallottam az öngyilkossága előtti napon, amikor az egyik alkalmazottjával beszélt erről. Egy másik, olcsóbb beszállítótól rendelte meg a használt rugókat. A válság érzékenyen érintette a Jones & Co. Irodaszer Forgalmazót. Kislány voltam, de tudtam miről folyt a vita. Nagyon feldúltak voltak mindketten, az apám kétségbe volt esve, az a férfi pedig megpróbálta biztatni – nem sok sikerrel. A műsor utáni napon apa fejbe lőtte magát az irodájában, épp akkor, mikor anya beküldött egy pohár narancslével és azzal a küldetéssel, hogy szavaljam el neki a legutóbb megtanult iskolai mondókát. Az mindig felvidította. Apa háttal állt nekem és bámult ki az ablakon, amikor beléptem. Nem is vette észre, hogy ott vagyok, csak meghúzta a ravaszt. Emlékszem, hogy nem a lövéstől ijedtem meg, hanem a kezemből kiejtett pohár csörömpölő hangjától. Bizarr módon az a gondolat hasított belém, hogy ezért majd biztosan leszidnak. Eltörtem a poharat és valami rettenetes történt. Összemosódott ok és okozat, teljes zagyvaság lett minden. Az üvegszilánk elvágta a lábam, de nem is éreztem a fájdalmat. Nem az én véremből volt ott a legtöbb. A temetésre nagyon kevesen jöttek el, csak páran a legközelebbi rokonságból, hogy letudják kötelességüket. A halotti tort anyával kettesben ültük meg. Utána elköltöztünk a városból, jó messzire mentünk, ahol sosem hallottak apámról. Persze Virgill show-ját már akkor is mindenki nézte, de a nézők fején egyszerűen csak átfolynak az ilyen műsorok. Öt perccel az adás vége után már a kutya se emlékezett rá, hogy is hívták azt a férfit, aki a felrobbanó széket gyártotta. Azok a rohadt székek… Néha csak székekről álmodok. Ott forognak, pörögnek tudatom mélyén, mialatt pihenni próbálok, de minden porcikám remeg a félelemtől. Máskor az összetört poharat látom meg a kifolyt narancslét, ami lassan elkeveredik a véremmel. Vagy Virgill gusztustalan pofáját. Nem tudtam volna visszaaludni, főleg, hogy hajnali négy is elmúlt már. Megint felültem a vizes ágyban és megtámasztottam a fejem a térdemen. Lassan kezdtem visszanyerni a józan eszemet és a hányinger sem volt már olyan erős. Magamhoz húztam az ágy lábához ledobott táskát, amiben a kórházi cuccaim voltak és fél kézzel a belegyűrt törülközők és klepetusok alá túrtam. Egy pillanatra megijedtem, mikor nem találtam, amit kerestem, de aztán megéreztem a hűvös, fémes tárgyat. Az éjjeli szekrényre tettem a hengertartályt és egy darabig csak szemeztem vele. A benne nyüzsgő nanorobotok komoly gyógyászati értéket képviseltek és az ellopásuk nagy port kavart volna, ha rájönnek. De én gondoskodtam róla, hogy senki se vegye észre, amit elemeltem. Mrs Wiedźma kezelése addig tartott, amíg teljesen rendbe nem jött és mivel a drága az A3-as kategóriába tartozott nyugalmazott tábornok férje miatt, korlátlan mennyiségben állt rendelkezésére a nanoterápia. A kutyának sem ártottam vele, amikor az egyik tartály tartalmát kicseréltem az én közönséges infúziómra. Maximum egy nappal tovább 24

tart, amíg újra egyedül eljut a vodkás üvegéig, s így talán le is tud szokni. Ezért inkább hozzájárultam az egészségéhez, nem? Ugye? Naná, hogy így van. Csak bámultam az áttetsző folyadékban úszkáló láthatatlan kis rohadékokat, mintha szemmel akarnám megbűvölni őket, holott tudtam, hogy az átprogramozásuk komoly meló lesz valakinek. Viszont biztos voltam benne, hogy az eredmény száz százalékosan megérné a belé fektetett munkát. A nanorobotok veszélyes kis mocskok voltak. Méretre akkorák lehettek, mint egyetlen vörösvértest és gyémántból készültek. Egyaránt képesek voltak gyógyítani és pusztítani. A hadsereg már akkor merényletekre használta őket, mikor a jónép még nem is tudott róla, hogy ilyen fejlett a nanotechnológia. Legalábbis ezt állította néhány, még nálam is paranoiásabb ismerősöm. Voltak, akik szerint az ívóvízhálózatba juttatták a nanorobotokat, hogy bárkit, bármikor elintézhessenek, csak a megfelelő parancsot kelljen kiadniuk a sejteknek. Szerintem ez túlzás, mert például az én vérem is tiszta – ezt egy egyszerű vérvétel kimutatja. De az emberek őrültségeit ismerve egyáltalán nem csodálkoztam például azon a fickón, aki házilag akart vérátömlesztést csinálni magának, mondván, idegen embertől származik a vére és meg akarja ölni álmában. Tagadhatatlan tény, hogy a nanorobotok rengeteg emberben megtalálhatóak, főleg az olyan agyonfiatalított A-kategóriás szemétládákéban, mint Virgill Newman. A kicsi szerkezetek gyógyítják, hidratálják a bőrét, megakadályozzák az őszülést és hajhullást, védenek a kórokozók ellen és beprogramozhatók arra is, hogy ideiglenesen terméketlenné tegyék az illetőt és azzal keféljen, akivel csak akar. Minél többször vetette alá magát valaki a nanoterápiának, annál több deaktivált vagy lemerült mesterséges sejt keringett a véráramában vagy rakódott le a zsírsejtjeiben. Ezt még az egyik biológia szakos lakótársam mesélte. Szóval, ha egy Virgill-féle ember kapna egy löket nanorobotot, aztán elpatkolna, a kutya se gyanakodna rá, hogy a milliónyi deaktivált sejt között kellene keresni a felelőst. Egy tehetséges programozó képes lehet rá, hogy úgy állítsa be ezeket az izéket, hogy feltűnésmentesen, lassú munkával torlaszoljanak el egy fő eret valahol az agyban, aztán szívódjanak fel. Ez volt a terv, ami a kórházban töltött idő alatt fogalmazódott meg bennem, s megtettem érte az első, egyik legfontosabb lépést: megvolt a gyilkos fegyverem. Ezután találnom kellett egy diszkrét programozót. Kathy másfél órával később ébredt fel, amíg én a nanobigyuszokkal néztem farkasszemet. Olyan volt, mint valami katonatiszt, ahogy a fürdőszobába parancsolt, aztán belém diktált egy háromtojásos rántottát. Eldugtam előle a nanotartályt, de nem azért, mert nem bíztam benne. Az életemet is rábíztam volna, csupán nem akartam, hogy a sajátjával fizessen azért, mert minden zűrös dolgomba beavatom. Azt könnyen letagadhatta, hogy tud a gyilkossági tervemről Virgill Newman ellen, de egy kihallgatás során abba már belebukhatott, ha a terv minden apró részét ismeri. – Most elmegyek és bevásárolok neked valami emberi élelmiszert. A hűtőd tele van ezzel a műmoslékkal. Hogy bírod egyáltalán megenni? – nézett rám fintorogva, de nem várt választ. – Te maradj itthon és próbáld nem leinni magad… – Az nehéz lenne, mivel kiöntötted a maradék piát – jegyeztem meg szárazon. – Persze, hogy kiöntöttem! – vágta rá szemrebbenés nélkül. – Aztán délután még visszajövök és utána nézek annak az Edmond Parish-nek, ahogy ígértem. – Inkább keress nekem egy jó programozót. – Minek neked egy kocka? – Programozni. – Megint bőbeszédű vagy. – Szokásom. 25

– Tudom. Te dög. Azzal távozott, én meg becsaptam mögötte az ajtót. Az volt a tervem, hogy a nap hátralévő részét szunyókálással és csendes elmélkedéssel fogom tölteni, de mikor Kathy távozott a bevásárlás után, nem sokáig voltam egyedül. Alig fél órával később csengettek az ajtómon és egészen addig el sem engedték a gombot, amíg kínkeservvel oda nem vánszorogtam, hogy kinyissam. Bicegés közben kitaláltam egy sor frappáns megoldást arra, hogyan küldhetném el melegebb éghajlatra a megátalkodott csengetőt, de mikor kitéptem az ajtót, a torkomra forrt a szitok. – Ki a büd…? Két rendőrjelvény virított az arcomba, mögöttük pedig gazdáik, Mr Rossz Zsaru és Mr Még Rosszabb Zsaru álltak. Előbbi fiatal, jóképűnek mondható rendőr volt, de a barátságtalan fajtából, míg a másik, idősebbik, egyenesen ijesztő volt még emberi lénynek is. Néhány másodperces agyfagy után felfogtam, hogy bemutatkoztak és megkértek, hogy engedjem be őket a lakásomba. De ez alatt tudtukra adtam, tökéletesen alkalmas voltam arra, hogy keresztkérdéseikkel bármit kiszedjenek belőlem. Nem tudtam másra gondolni, mint a ruhásszekrény legalján gubbasztó nanotartályra és ettől meghűlt az ereimben a vér. Aztán próbáltam megnyugtatni magam azzal, hogy a házkutatáson már úgyis átestem, amíg nem voltam itthon, most személyesen csak rám kíváncsiak. Leültettem őket a konyhaasztalhoz, de csak az egyik, Rossz Zsaru foglalt helyet. Öreg rókának festő társa, Még Rosszabb Zsaru állva maradt és zsebre tett kézzel nézett engem úgy, mint amikor az ember egy különösen nehéz keresztrejtvényt fejt. Rossz Zsaru szólalt meg először. – Miss Jones, ön Mr Newman asszisztense a Channel O The Virgill Newman Show című műsoránál, igazam van? – Igen. – És ott volt az incidensnél, mikor Pharlie Carsons ellen merényletet kíséreltek meg? – Amint látja, igen… A férfi egy pillantást vetett begipszelt lábamra, aztán folytatta. – Maga ideges. Miért? – Éppen kihallgatnak. Életemben először. Maga nem lenne ideges, biztos úr? Válasz nélkül hagyta, de arcán úgy láttam, elég volt neki ez a válasz. – Milyennek írná le a férfit, aki a merényletet elkövette? – Magas, átlagos testalkatú… – Nem a külsejére vagyunk kíváncsiak, hanem a viselkedésére – vágott közbe a rendőr. Megvontam a vállam. – Először zavartan viselkedett. Ideges volt. Pattogott. Aztán hirtelen agresszív lett és előrántotta a pisztolyt. – Ön szerint hirtelen felindulásból követte el a merényletet vagy előre megtervezett volt? A szívem a torkomban dobogott és alig bírtam megállni, hogy a körmömmel ne kapargassam az asztal sarkát. Soha nem volt még ilyen nehéz, hogy a kezem ernyedt és mozdulatlan maradjon. A tarkóm viszketett Még Rosszabb Zsaru néma tekintetétől. – Azt hiszem, előre megtervezett lehetett. Szerintem úgy próbált Mr Carsons közelébe férkőzni, hogy újságírónak adta ki magát. De nem hiszem, hogy igazi újságíró volt. Túl korán elkezdett kiabálni Mr Carsonsnak, így a biztonsági őrök már messziről tudták, hogy

26

őt akarja megkörnyékezni. Egy újságíró csak akkor szólította volna meg, ha már pár méterre van tőle, hogy addig járókelőnek higgyék. – A merénylő hangoztatott politikai jelszavakat, becsmérlő kifejezésekkel illette a kormányt vagy bizonyos politikusokat, kormány-tisztviselőket? Meghökkentem a kérdéstől, de aztán gyorsan válaszoltam rá. – Nem. Nem, csak Mr Carsonsszal foglalkozott. – Biztos benne, Miss Jones? Több szemtanú is állítja, hogy a merénylő azt kiáltotta, mielőtt tüzelt volna a pisztollyal, hogy „Vesszen Alfred Quntz!” Nagyon vigyáztam rá, hogy arcom ne árulja el, mit gondolok, főként, hogy ne forgassam a szemeimet. – Nem… – Hadd tájékoztassam, Miss Jones… – szólalt meg először Még Rosszabb Zsaru, hihetetlenül reszelős, füstös hangján – a nyomozóhatóságok egyöntetűen úgy vélik, hogy a merénylőnek politikai indítéka volt a gyilkosságra. – Politikai? – bámultam bután, ártatlan bociszemekkel. – Köztudottak Mr Carsons kapcsolatai a Quntz-kormánnyal. Az ő cége forgatta a Párt összes tavalyi reklámfilmjét. Ekkor már rájöttem: politikai ügyet akartak csinálni a dologból! Így már mindent értettem. A lehető legtöbb hasznot akarták kihúzni ebből az ügyből és azt úgy érhették el, ha az egészet az Aquntzisták nyakába varrják. Száz százalékosan biztos voltam benne, hogy a pancser merénylőnek eszébe se jutott Quntz rühes kormánya, de tudtam, hogy furán festene, ha szembemennék a „hivatalos” sztorival, amit állítólag mindenki támogatott. – Most, hogy így említik… – csicseregtem halkan – mintha említette volna Quntz elnök nevét… Rossz Zsaru szeme felcsillant, Még Rosszabb Zsarué összeszűkült. – Csak tudják… – nevettem fel ostoba tyúk módjára – Quntz elnök neve nagyon hasonlít Kurz kollégáméra és azt hittem, hogy az ő nevét kiáltja valaki… De biztosan tévedtem. – Tévedett? – kérdezett közbe élesen az öreg. Bátran felnéztem rá, még el is mosolyodtam. – Igen. Rosszul hallottam és a sokk miatt összezavarodtak az emlékeim is. – Megkopogtattam a halántékomat, mintha agyalágyult lennék. – A rendőr urak szerint Aquntzista volt a merénylő? – Nem áll módunkban megosztani önnel a nyomozás részleteit, hölgyem. Hogy nem szakadt le a plafon! – Értem. Elnézésüket kérem. Rossz Zsaru elégedetten kikapcsolta tenyérszámítógépét, miután mindent feljegyzett. Még Rosszabb Zsaru továbbra is engem fixírozott, ami már több mint kényelmetlen volt, mivel csak egy hálóing meg egy köntös volt rajtam. – Meg kell kérnünk, hogy a nyomozás lezárultáig ne hagyja el a lakóhelyét, hölgyem. – Persze, érthető… – Köszönjük a türelmét. Viszont látásra! Illedelmesen elköszöntem. Az öreg rendőr egy árva szót sem szólt. Miután elmentek, ledőltem a kanapéra és csak hallgattam dübörgő véremet. Arra gondoltam, sokkal jobb rejtekhelyet kellene találnom a nanotartályomnak, amíg mindent előkészítek.

27

(FŐCÍMZENE BE) Ez itt a Virgill Newman Show! Virgill:

Szeretettel köszöntjük kedves nézőinket a Virgill Newman Show mai adásában! Ez a kilencszáz-kilencvenhatodik adás, ami azt jelenti, hogy már csak négy hét van hátra a Nagy Ezresig, amikor hatalmas meglepetéssel készülünk Önöknek!

(DÖRGŐ TAPS, VÁLTÁS NÉZŐKÖZÖNSÉGRE) Virgill:

De ennek még nem jött el az ideje, most ma esti vendégeinké a reflektorfény, közülük is elsőként egy testvérpáré, akik megosztják velünk, miként sikerült megszabadulniuk egyenként több mint hetven kiló súlyfeleslegüktől, kevesebb mint másfél hónap alatt! Hölgyeim és uraim, Holly és Brenda McDonald!

(Holly és Brenda bejön, integetnek) (KÖZÖNSÉG TAPSOL, UJJONG) Virgill:

Üdvözöllek titeket nálunk!

Holly:

Szia, Virgill!

Brenda:

Szia, Virgill!

Virgill:

Hadd szögezzem le rögvest, hogy remekül néztek ki mindketten! Bámulatos alakotok van. Kérlek, engedjétek meg, hogy összehasonlítsuk a régi fotókkal…

(FÉNYKÉPEK MEGJELENNEK A KIVETÍTŐN) (Közönség ámuldozik) Virgill:

Meséljétek el, kérlek, hogy sikerült elérnetek ezt a fantasztikus fogyást mindössze másfél hónap alatt? A nézők közül biztosan rengetegen kíváncsiak rá, hiszen tudjuk, hogy milyen sokan áhítoznak a tökéletes alakra, melyet csak kínkeserves fogyókúrával és edzésprogrammal lehetett elérni.

Holly:

Vagy a kés alá feküdve, Virgill. De hát…

Brenda:

Az nem az igazi! Rengeteg hasonló sorsú nőről és férfiról hallottam, akik a műtét után pár hét alatt visszaszedték a lefaragott kilókat és még borzalmasabban néztek ki, mint előtte.

Virgill:

Így van!

Brenda:

Egy újsághirdetésből értesültünk Dr Ruben forradalmi módszeréről, amihez önként jelentkezőket keresett. Rögtön felkaptam a telefont és tárcsáztam. A

28

találkozón személyesen Dr Ruben fogadott és nagyon kedvesen elmagyarázta az eljárás lényegét. (DR RUBEN FOGYASZTÓKLINIKÁJÁNAK REKLÁMHIRDETÉS) Virgill:

ELÉRHETŐSÉGE

MEGJELENIK

–

FIZETETT

Kérlek, engedjétek meg, hogy ejtsek egy pár szót Dr Rubenről és klinikájáról. Dr Gerhard Ruben nanoterapeuta és onkológus szakorvos huszonkét éve a Hawking Tudományegyetem Orvostudományi Karának megbecsült professzora. Olyan híres könyvek és előadás-sorozatok kapcsolódnak a nevéhez, mint a Miért hazudnak nekünk a természetgyógyászok? és a Kampány a bioélelmiszerek betiltásáért.

(FÉNYKÉPEK DR RUBEN ELŐADÁSAIRÓL ÉS KÖNYVBORÍTÓKRÓL) Virgill:

Holly, Brenda – miből állt Dr Ruben forradalmi módszere?

Holly:

A daganatokból! Dr Ruben különleges besugárzással egy apró daganatot hoz létre a nyirokrendszerben. A daganatok pedig… hát én csak azt tudom elismételni, amit Dr Ruben mondott nekünk. Szóval ezek a kis daganatok magukba szívják a szervezetből a tápanyagokat, ez által növekednek, miközben mi fogyunk anélkül, hogy megerőltető gyakorlatokat kellene végezni vagy értelmetlen diétákat folytatni. Bármennyit lehet enni, a kis daganatocskák elszívják a fölösleget, ami lerakódna a zsírpárnácskákban!

Virgill:

És ez nem veszélyes? Elvégre egy daganat létrehozásáról beszélünk, vagyis közkeletűbb nevén a rákról, ami egykor, főleg a huszadik és huszonegyedik század elején a legtöbb halált okozó betegségnek számított.

Brenda:

Egyáltalán nem veszélyes! (nevet) Dr Ruben elmagyarázta, hogy a daganatot mindvégig kordában fogják tartani a nanorobotok! És mikor az ember eléri a kívánt testsúlyt, a nanorobotok lebontják a daganatot és az távozik a szervezetből! Csodálatos, nem igaz?

Virgill:

Valóban forradalmi eljárásnak hangzik!

29

***

Elborzadva bámultam a műsort. Ilyen tényleg van? Ha az április elsejei adást vettük volna fel, azt hiszem, egy oltári vicc az egész. Ezek a nők fizettek azért, hogy rákosak legyenek. Elhatároztam, hogy este felhívom anyámat és elmesélem neki. Elfordultam a képernyőktől, melyeken különböző kameraállásokból csodálhattam Virgillt meg a két amőba-agyú nőt és úgy tettem, mintha nagyon dolgoznék. Aztán, ahogy felnéztem a számítógépemről, egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem Edmondéval. Kurz mögött álldogált és a pasas kávéját kevergette, mert az túl forró volt. Némán mutogattam neki, hogy köpjön bele a kávéba. Elvigyorodott. Egy napja jöttem vissza dolgozni, mikor végre tökéletesen meggyógyult a lábam (nem mondom, izgultam rendesen, hogy mit mutat majd az utolsó röntgen) és Edmond Parish már az első tíz percben odajött hozzám, hogy emlékeztessen arra a bizonyos italra a Mighty Orxban. Nagyon udvariasan megígértem neki, hogy hamarosan sort kerítünk rá, közben pedig angyalian mosolyogtam és még a karját is végigsimítottam, ahogy ellibbentem mellette. A gépezet beindult, a fiú csapdába került. Nem volt vele semmiféle aljas indokom, hiszen ő távolról sem állt utamban, hogy Virgillhez férkőzhessek, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy valami hátsó szándék vezérli. Eljött hozzám a kórházba, virágot hozott, satöbbi, satöbbi… Nem tartottam magam ennyire ellenállhatatlannak, főleg Jenna Owenshez vagy a névtelen sminkes lányhoz képest. Fénytelen, barna hajam jellegtelen arcot keretezett, amihez társult némi súlyfelesleg is (de nem annyi, hogy fontolóra vegyem miatta a nyirokrákot, basszus!). Edmond a maga különös, érdekes kisugárzásával nálam sokkal szebb nőket is megkaphatott volna. Kacsintottam a fiúnak, aztán távoztam a helyiségből. Volt még bő tizenöt percem az első reklámblokkig, hogy elugorjak a díszletraktárba, ahol tervem következő fázisa várt. Virgill székét azóta kicserélték, de hajnalban gondoskodtam róla, hogy hamarosan ez is nyikorogni kezdjen és cserére szoruljon. A raktárhelyiségben volt négy ugyanolyan drága karosszék – bükkfa és harsány zöld, bőr borítás, a karfába épített mini-számítógéppel – melyek közül egy már rozoga volt Virgill állítása szerint. Maradt még három. Mai feladatom volt, hogy tönkretegyek még kettőt, jól láthatóan ám mégsem gyanúsan. Harmadik asszisztensként belépőkártyám szinte minden ajtóhoz jó volt, de nem buggyantam meg, hogy bizonyítékot hagyjak magam után. Főleg, hogy már saját szememmel láthattam az új biztonsági rendszabályokat, amelyeket a merénylet óta vezettek be. Megint alkalmam volt elszidni azt a lövöldöző félnótást, aki így belerondított a terveimbe. Persze tudtam, hogy igazából sorstárs volt szegény. Pontosan ugyanaz az elkeseredett indulat vezérelte, ami engem is, a különbség csupán a vérmérsékletünkben volt. Azon túl drámai jövőképet is vetített elém, hogy mi történhet, ha elszúrom, ha kapkodok. Türelmesnek kellett lennem, hogy elkerüljem ezt a sorsot. Ha elszalasztom a lehetőséget, hát elszalasztom, majd jön másik – így kellett felfognom. Ennek ellenére nem lazsáltam. Ki kellett találnom egy módszert, amivel úgy juthatok be a gyéren őrzött raktárakba, ami egy esetleges, későbbi szaglászás során sem hívhatja fel rám a figyelmet. Szerencsémre kollégám, Jenna Owens egy idióta volt. A reggeli kávézás alatt sikerült feltűnés nélkül lenyúlnom a második asszisztens kártyáját, miközben ő az egyik díszlettervezővel flörtölt. Az istenadta azóta égen-földön kereste elveszett kártyáját, mióta nem tudott felmenni a lifttel a saját irodájába. Mostanra valaki már megkönyörülhetett rajta, mert ideiglenes kártyával grasszált az épületben. Mikor már javában ment a show és az emberkezdemények főműsoridőben ömlenghettek a rákjukról, besurrantam a női mosdóba, hogy átöltözzek. Nem vertem nagy 30

dobra az álcát, csak a fekete kosztümöm helyett egy fehéret vettem fel meg egy lila parókát, hogy valamennyire hasonlítsak Jennára. A cél nem a tökéletes megtévesztés volt, mindössze annyi, hogy az éppen kamerára pillantó biztonsági őr figyelmét ne keltsem fel. Jenna felvétel alatt végig a stúdióban volt, így amiatt sem kellett aggódnom, hogy a kamera két lila hajút fog látni a folyosókon. Egyetlen veszélyforrás volt: a járőröző biztonsági őrök a véletlenszerű ellenőrzéseikkel. Vajon mekkora volt annak esélye, hogy pont belefutok egybe? Murphy törvénye szerint száz százalék. Én tökéletesen megbíztam az öreg Murphyben, ezért szükségem volt elterelő hadműveletre. A díszletraktár az ötvenkilencedik emeleten volt, két folyosónyira a takarítószemélyzet étkezőjétől. Itt készítettem elő kis tervemet, melyhez egy zacskó pattogatott kukoricára meg egy mikrosütőre volt szükségem. Fél órára állítottam be a mikrót, legnagyobb teljesítményen. Csak idő kérdése volt, mire valaki kinyitja az ajtaját és az kiokádja a fekete füstöt. Megvártam a tűzriadót, mielőtt cselekedtem volna. Mikor kiléptem a mosdóból, végig lehajtott fejjel mentem, mintha a táblaszámítógépemet figyelném és csak úgy odatévedtem volna a raktár folyosójára. A tűzriadó elég gyakori volt, mivel mindenfelé pöfékeltek az emberek és gyakran gyulladt be a szemetes rosszul elnyomott csikkektől. Az egyes szintű tűzriadó senkit sem ijesztett meg, de a biztonsági őröknek kötelező volt kivizsgálni. Hezitálás nélkül lehúztam a kártyámat a leolvasón és beléptem a raktárhelyiségbe. A biztonság kedvéért körülnéztem, aztán odamentem a tartalék székekhez és az egyik ülésén végighúztam a kulcsomat, hogy csúnya, fehér karcolásnyomot hagyjon, a másikra meg rálöttyintettem a kávém maradékát. A harmadik széket sértetlenül hagytam, hiszen az volt tervem kulcsfontosságú darabja, ami majd megöli Virgill Newmant. De ehhez egy apró alkatrészre volt szükség: az ilyen miniatűr számítógépek zselés érintőképernyőjét beépített fecskendő tartotta tisztán. A fecskendő kis tartályát kipattintottam a karfa alsó felén és zsebre vágtam. Előzőleg átolvastam az efféle székek szerkezeti felépítését, hogy tudjam, mit kell csinálnom. Öt perc volt az egész és már mentem is, mint aki jól végezte dolgát. Ami azt illeti, különösen tetszett ez a bosszú a székkel. Elvégre az édesapám a halálát annak a nyavalyás bútordarabnak köszönhette. Úgy volt stílusos, ha egy székkel állok bosszút érte. Ráadásul a párhuzamot rajtam kívül senki sem vehette észre. Ügyesen kivitelezve még azt sem, hogy gyilkosság történt: hétköznapi, ám annál tragikusabb agyi érkatasztrófa. Ennek ellenére nem a szék érintőképernyője volt az első dolog, ami eszembe jutott a tervezgetés során. Szigorú értelemben véve úgy kellett gondolnom a nanorobotos merényletre, mintha meg akarnám mérgezni Virgillt. Szóval ebben az esetben is elképzelhetőek lettek volna a klasszikus módszerek: belelöttyinteni kávéba, üdítőbe, whiskybe; bepermetezni vele a törülközőjét; injekciós tűvel befecskendezni; ételbe belefőzni vagy -sütni… Csakhogy mindegyik változat kész öngyilkosság lett volna. Ha Virgill halála miatt mégis nyomozást rendelnek el, az elfogyasztott étel, ital lenne az első, amit megvizsgálnak és ez máris leszűkítené a kört a közvetlen munkatársaira, kábé tíz-tizenöt főre. A neszesszeréhez nem férhettem hozzá, mert Virgill saját irodájába, ennél fogva a belőle nyíló magán fürdőszobájába nem volt belépési jogom. Oda csak Virgill kártyája volt jó és tőle elcsenni több mint feltűnő húzás. Ha pedig injekciós tűvel szaladgáltam volna a főnököm nyomában, az lehet, hogy valakinek szemet szúr…

31

Alternatív megoldáshoz kellett folyamodnom, olyasmihez, ami talán kissé nyakatekert, zagyva és őrült, mint én, de épp ezért keveseknek szúrhatott szemet. Kimentem a folyosóra és egy teremtett lelket sem láttam. A tűzriadónak vége volt, elhárították az apokaliptikus kukoricakatasztrófát. Nyugodtan mentem tovább, ahogy jöttem, továbbra is a számítógépemet használtam alibiként. Már a női mosdó folyosójára értem, mikor velem szemben feltűnt a ráérős léptekkel közeledő biztonsági őr. A szívem elkezdett kalapálni az idegességtől, de ugyanúgy mentem tovább. Tudtam, hogy előbb fogunk találkozni, minthogy bemehetnék a biztonságot jelentő ajtón és az őr elég morcosnak tűnt, talán épp a tűzriadó miatt. Már csak pár lépésre volt tőlem és láttam, ahogy levegőt vesz. Meg akart szólítani, hogy elkérje az igazolványomat. És akkor észre vehette volna, hogy más fényképe van a belépőkártyán. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Felnéztem a számítógépemből, a férfi arcába bámultam, a tőlem telhető legcsábosabb mosolyt villantottam rá és még egy kacsintást is megengedtem magamnak, mint Edmond esetében. Az őr arcán laza félmosoly jelent meg, szinte felragyogott saját egekbe tornázott egójától. Ellibbentem mellette és még visszanéztem rá a női mosdó ajtajából. Tetőtől talpig végigfürkészett, rajtam legeltette a szemét, de esze ágában nem volt igazoltatni. Odabent végre fellélegezhettem és lenyugtattam kalapáló szívem. Lehet, hogy nem volt jó ötlet emléket adni magamról az őrnek, de bíztam benne, hogy az extravagáns külső elrejti a szürke kisegeret, aki máskülönben voltam. Az egyik vécéfülkében visszaöltöztem, az álruhát pedig belegyömöszöltem egy szatyorba és az ablakból bedobtam a sikátorba. Mire visszaértem a stúdióba, Virgill épp bejelentette az első reklámszünetet és csatlakozhattam a sürgés-forgáshoz. Jenna is ott toporgott és, ha lehet, még nagyobb beleéléssel adta a mindenre hajlandó asszisztens szerepét, mint korábban. Talán attól félt, hogy eljut Virgill fülébe az elveszett belépőkártya esete. Én ezen csak nevetni tudtam. Mintha a magasságos Newmant érdekelné egy ilyen apró marhaság! Lement az adás második, aztán harmadik fele is, majd Virgill biztonsági őrök garmadájától kísérve hazament, mi pedig ott maradtunk előkészíteni a jövő heti műsort. Telefonálgattam, leveleket írtam, találkozókat szerveztem, vitáztam Fincher miniszter goromba titkárnőjével, majd este hét körül csatlakoztam a többi robothoz az étkezőben, hogy igyak egy kávét indulás előtt. Tolongtunk az automatáknál. Mikor az elkészült kávémért nyúltam, Jenna átnyúlt fölöttem a keverőpálcáért. Hirtelen éreztem, hogy a fülemhez hajol és ezt susogja: – Tudom, hogy te loptad el a belépőkártyámat! A kávés pohár megdermedt a kezemben. Azt hiszem, a szívem tényleg kihagyott egy dobbanást. – Hülyét akarsz belőlem csinálni mindenki előtt, hogy te legyél a második asszisztens, igaz, Marla? – sziszegte Jenna olyan hátborzongatóan mézes-mázos hangon, hogy legszívesebben kimenekültem volna a szobából. Nem szóltam semmit, egy arcizmom sem rezdült. Jenna rám mosolygott, kivillantotta rúzsfoltos fogsorát. – De abból nem eszel! Úgy tönkre teszlek, hogy meg sem állsz az X-kategóriáig, te dagadt kis ribanc! Ez után visszafordult Kurzhoz, meg a többiekhez és ettől kezdve már csak jól ismert, ostoba vihogását lehetett hallani. Én csak álltam ott kukán és éreztem, hogy kávés poharat markoló kezem reszket, mint a nyárfalevél. 32

*** Korábban az volt a tervem, hogy visszacsempészem Jenna belépőkártyáját az irodájába, de a fenyegetés után a közelébe se mertem menni. A belépőkártyát a vécében hagytam, miután letöröltem róla az ujjlenyomatomat. Féltem, de elsősorban nem Jennától, hanem a következményektől. Sejtettem, hogy ha rosszul sikerül a merényletem a nanotartállyal és beindul a nyomozás, még Jenna sem lesz olyan hülye, hogy ne borítsa az egész kupac trágyát a fejemre. Az én jól kidolgozott kis tervem kezdett veszélyessé válni. Arra gondoltam, talán jobb lenne leállni. Talán abbahagyhatnám ezt az egészet, élhetném tovább az életem. A Channel O jó ajánlólevél lenne bármilyen más asszisztensi munkakörhöz, ahol nem kell gyilkosságokon törnöm a fejem. Ezen morfondíroztam, miközben hazafelé tartottam, de amikor beléptem a lakásomba és szüleim régi fotójára tévedt a tekintetem, tudtam, hogy nem bírnék tovább azzal a tudattal élni, hogy nem tettem semmit, amikor ilyen közel jutottam Virgill Newmanhez. Azt akartam, hogy bűnhődjön, mert máskülönben ennek a rohadéknak egy szép, hosszú élete lehetett, gazdagságban és egészségesen, igazságtétel nélkül. Nem hittem a halál utáni bűnhődésben, az isteni igazságszolgáltatásban. Egyáltalán nem is hittem Istenben. Nem amiatt, ami apával történt – fölösleges isteneket hibáztatni azért, ami egyértelműen emberek felelőssége. Nem egy isten miatt lett öngyilkos az apám. Nem isteni közbeavatkozás miatt robbant fel az a forgószék, hanem mert gyenge anyagból gyártották, hogy megtakarítsanak vele néhány centet. Racionális, földi okai voltak. Virgill Newman is földi királysága előnyeit élvezi – evilági büntetést kellett kapnia, nem túlvilágit. Muszáj volt folytatnom, de százszor óvatosabban, mint azelőtt. És azt is elhatároztam, hogy nem teszem meg addig a következő lépést, amíg nem ismertem meg minden körülményt. Felhívtam hát Edmondot a találkozó miatt: – Edmond? Szia! Itt Marla. – Nahát, szia! A hangja lelkes volt, mint mindig. – Arról az italról, amiről korábban beszéltünk… – Ráérsz ma este? Hú, de türelmetlen volt valaki! – Asszem… – Ha akarod, mehetünk máshova is. – Nem, a Mighty Orx jó lesz. Imádtam a koktéljaikat. – Akkor úgy kilenc körül? – Az jó lesz. Ott találkozunk. – Oké! Már várom! De édes… *** A Mighty Orx retro és gyík hely volt egyszerre. A korai huszonegyedik század fantasy őrületét idézte, a maga meselényes, varázslós, kardcsörtetős valójában. A falakon ősrégi filmek és számítógépes játékok poszterei lógtak, a bejárat előtt pedig egy két méter magas, zöld ork szobra állt, kezében elnagyolt baltával. Az egyetem alatt volt egy pasim, aki imádta ezeket a szarokat. Miatta szoktunk ide Kathyvel, és persze az is előnyös volt, hogy 33

nem kellett sokat vánszorogni haza, meg a pia is olcsó volt. A hely törzsvendégeinek kilencven százaléka főiskolás gyík volt, verekedések ezért viszonylag ritkán fordultak elő, mert a balhés srácok nem azokat a helyeket keresték, ahol játékgyűjtemény díszíti a falakat. Edmond már itt volt, a bejárat előtt találkoztam vele és fülig ért a szája. – Hát eljöttél! – Azt hitted, átverlek? – kérdeztem és jobbról-balról megpusziltam. – Csak féltem, hogy közbejön valami. Ritkán van szerencsém a nőkkel... pláne ilyen gyönyörű nőkkel. Néztem, hogy nem reped-e meg alatta a föld. Elnevettem magam a bók hallatán, ő pedig nagyon elégedettnek tűnt. Tolongtunk bent a zsúfolt kocsmában és Edmond kezéért nyúltam, nehogy elkeveredjen. Vagy valami ilyesmit akartam elhitetni vele. Valójában azt reméltem, hogy egy kis műbáj meg némi pia megoldja a nyelvét. A bárpultnál ültünk le. Rendeltünk két koktélt (a baileysből egy időre elegem lett) és hozzáláttam a felderítéshez: – Kicsit szégyellem magam, Edmond… – mondtam szemlesütve és a hajamat tűrögettem. – Bevallom, eleinte téged is levegőnek néztelek, mint a legtöbb munkatársamat. – Nem csodálom. Az első asszisztens asszisztense vagyok… – Ez nem mentség. Én adminisztrátorként kezdtem a tizenhetediken. Na, az volt aztán a rémes meló! – mosolyogtam rá. – Te sokkal derekasabban viseled, mint én anno. – Csak azt hiszed! – horkantott fel, aztán hörpintett egyet a poharából. Én is vele együtt ittam, mert egyszer valahol azt olvastam, hogy az apró, kimondatlan jelek közé tartozik, ha az ember ugyanakkor nyúl a pohárhoz vagy a sós mogyoróhoz, mint a másik és ez tudat alatt bizalmat ébreszt benne. – Egyáltalán mivel foglalkozol azon kívül, hogy… – itt elharaptam a mondatot, mert rájöttem, hogy nem túl barátságos leszólni a másik munkáját az első randin. Szerencsére Edmond nem az a sértődős fajta volt. – Azon kívül, hogy Kurz kávéját kevergetem? – somolygott keserűen. – A munkám hivatalos megnevezése, mármint ami a szerződésen szerepel, a műsor-elégedettség-felelős menedzsment statisztikus szakasszisztense. – És az mit jelent? – Hivatalosan annyit, hogy statisztikai felmérést készítek a nézettségi elégedettségfelmérésekből. Magasra szaladt a szemöldököm a kacifántos megfogalmazástól. – De hisz azok már önmagukban felmérések! Edmond mosolya gúnyos árnyalatot öltött. – Igaz, de én egy másik szempontból összegzem az adatokat. Meg kell vizsgálnom, hogy A1-től D3-ig milyenek a nézők tévézési szokásai. – Hogyan? – Igazából egy cseppet sem érdekelt a halál unalmas munkája, de valahogyan tovább kellett rugdosnom a beszélgetést. A szomorú igazság az volt, hogy nem voltam a legjobb beszélgetőpartner. Sokszor csak hümmögtem és folyton elkalandozott a figyelmem és ez számos egyetemi randimat tönkre vágta. Nem mintha most a hosszú távú, egészséges kapcsolat lett volna a célom Edmond Parish-sel, de ha meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem jelent rám veszélyt, ez volt a legegyszerűbb út. – Megnézzük, mikor kapcsolnak arra a csatornára, ahol a műsor fut, meddig nézik, maradnak-e a reklámok alatt és a többi... Tudod, ugyanekkor megy a Független Csatornán az

34

Ön Hangja című műsor. Kevesen tudják, de ezt az állítólag ellenzéki csatornát száz százalékosan a Quntz-kormány pénzeli. Nagyot néztem, Edmond pedig bólogatott. – Bizony. – De miért pénzelik az ellenzéket? – Mert valójában nem ellenzéki, hanem afféle monitorozó műsorok futnak rajta. A modern televíziókészülékekkel másodpercre pontosan meg tudjuk mondani, ki mikor mit nézett. Nekünk, statisztikusoknak az a feladatunk, hogy megvizsgáljuk, kik kapcsolnak oda, illetve visszatekerik-e vagy felveszik-e bármelyik adást. Akik rendszeres követői a Független Csatorna műsorainak, azokat feljegyezzük és a titkosrendőrség megfigyelés alá helyezheti őket. Azt is ki tudjuk mutatni, ha az illető a reklámokat kiszűri. – És az mit mutat? – Azt nem tudom, én csak továbbítom a felmérést, de hogy kinek? Passz. Csak egy mailboxszal levelezek, aláírást még sosem láttam. De feltételezem, azt vonják le belőle, hogy az illető kíváncsi-e a termékekre vagy a politikai hirdetésekre, azaz mennyire befolyásolható. Edmond nagyot sóhajtott én pedig magamban jól elraktároztam ezt az információt: nem árt vigyázni és többé még csak véletlenül se kapcsolni a Független Csatornára. Elhatároztam, hogy ezt elmesélem Kathynek is, aki gyakran nézte az Ön Hangát – bár igaz, ami igaz, az ő bűnlajstromán már fel se tűnne egy kis tévézés. – Ez elég… illegálisnak tűnik – jegyeztem meg óvatosan. Edmond megvonta a vállát és hörpintett egyet az italából. – Nem az, ha a kormány rendeli el. Ráadásul nem csak a Channel O figyeli az embereket, hanem magát a Channel O-t is figyelik. Ott vannak a rejtjelkeresők a századikon. – Azok meg kik? – Rejtjel-kereső mesterséges intelligenciák. Figyelik a Channel O összes adásában elhangzó minden mondatot, hogy nem tartalmaznak-e titkos információkat, kódokat. Összevont szemöldökkel bámultam rá. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam a széken, bár magam sem voltam benne biztos, mi zavar. – Négy hónapja dolgozol a cégnél és olyanokat mondasz nekem, amikről sosem hallottam. Erre megint megvonta a vállát. – Tudod, hogy megy ez: a bal kéz nem tudja, mit csinál a jobb. Mindenki olyasmit művel, amiről a másiknak fogalma sincs. Ez igaz volt, tapasztalatból tudtam, micsoda vesztegetések mennek egy-egy műsorvendég leszervezésénél. Azt sem verték nagy dobra. – Öt évig tanultam statisztikát az egyetemen és itt kötöttem ki – panaszkodott a fiú. – A munkám kész röhej. Mikor ide kerültem, az első három héten megírtam egy programot, ami feldolgozza a beérkező nézettségi adatokat és elkészíti a kimutatást, aztán el is küldi az emailt. A nyolc órából tíz percet töltök munkával a gép előtt, a többi időm azzal megy el, hogy kávét főzök Kurznak vagy alibit gyártok neki, hogy nyugodtan csalja az asszonyt. Nyomorult… Pedig egész jó nő a felesége, csak biztos agyalágyult, ha hozzáment. Lassacskán elpárologtak Edmond Parish-sel kapcsolatos aggodalmaim. Aki ilyen nyíltan szidja a főnökét egy kolléga előtt, gyakorlatilag tiszta támadási felületet kínál és nem jelenthetett veszélyt a terveimre. Ha pedig egy titkosrendőrrel állnék szemben, az nem avatott volna be ilyen készségesen a Független Csatorna titkaiba, hiszen pont a saját munkáját hátráltatná, ha még nagyobb óvatosságra ösztönzi az embert. Egy órán keresztül kedélyesen beszélgettünk mindenféléről, az egyetemtől a rokonokig, de a munkát már kerültük. Mikor a családra terelődött a szó, elárultam neki, hogy 35

édesapám a nagy válság idején lett öngyilkos, ami igaz is volt. Mindössze azt hallgattam el, hogy a válságnak köze nem volt az esethez. Edmond walesi születésű volt, szülei A-kategóriába sorolt, jómódú emberek voltak és minden tekintetben hétköznapinak számítottak. Gyorsan ejtettük ezt a témát és ahogy az ital fogyott, egyre fesztelenebbé vált a légkör. Edmond bókolt, de nem vitte túlzásba; én nevettem a viccein, de nem hisztérikusan. Egyre szimpatikusabbnak találtam és már cseppet sem volt meghökkentő a majdnem fehér, szőke haj és a sötétbarna szemek összhatása. Csörgött a telefonom. Kathy hívott. – Ne haragudj, Edmond, ezt most fel kell vennem… – Nyugodtan! Arrébb surrantam a bár egyik nyugisabb zugába, mielőtt felvettem volna a telefont. – Szia, Kathy, mi a helyzet? – Már megint kocsmában vagy, te alkoholista némber? Kedves volt, mint mindig. – Nem, ez most más… – Persze! – Miért hívtál? – Mert megtaláltam, akit kerestél. Tudod: azt a jó fogorvost! Egy pillanatig döbbenten hallgattam és biztosan nagyon hülye képet vágtam, de aztán eszembe jutott, mire céloz és a homlokomhoz csaptam. – Igen? Ez nagyszerű! És mikor tud fogadni? – Akár holnap is, de nem lesz olcsó. – Nem baj, a pénz nem számít – vágtam rá gyorsan, aztán még hozzátettem: – Pokolian fáj a fogam! – Akkor ne piálj annyit! – És letette. Ránevettem a telefonomra és virágos jókedvvel mentem vissza Edmondhoz, aki már kikérte a következő kört. Kathy talált nekem programozót! Madarat lehetett volna velem fogatni. Visszahuppantam Edmond mellé a bárszékre és mikor felém fordult a poharakkal, egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajoltam és megcsókoltam. *** Rázós volt az út hazafelé a Mighty Orxból még annak ellenére is, hogy alig két saroknyira laktam a bártól. A rendőrség éjszakai razziát tartott és ez kissé felforrósította a talajt a lábunk alatt. Na persze nem a Mighty Orxban razziáztak – ott maximum egy rakás pattanásos tinit találtak volna, akik cigiznek meg bóvli sört isznak és tizennyolc évesnek adják ki magukat. A balhé a szomszéd utcában lévő lokálnál tört ki, ahol egy bűnbandával csaptak össze a zsaruk. A banda már jó ideje rettegésben tartotta a környéket, ők futtatták az összes prostit, ők terítették a kemény drogot, az ő zsebükbe futottak a védelmi pénzek – a szokásos szarságok. A rendőrök beromboltak a lebujba, de lövöldözés tört ki, amit a Mighty Orxból is hallani lehetett. Az emberek az utcákra tódultak, aztán amikor megjöttek a lovas rendőrök, mindenki menekülni kezdett az ellenkező irányba. Engem majdnem eltapostak azok a bizonyos pattanásos fiatalok, de Edmondnak több esze volt pánikhelyzetben, mint nekem. Nem kezdett menekülni, csak visszarántott és azt mondta, lapuljunk a falhoz, amíg a sokaság elmegy. A rendőrök nem is foglalkoztak velünk, elég dolguk volt a bűnözőkkel. Mikor elcsörtetett a tömeg, mi is elindultunk, szép, lassú, nyugodt tempóban. 36

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felhívom magamhoz, de aztán eszembe jutott a keserű valóság, mikor a szürke, füstös blokkunkra néztem. Felelőtlenség lett volna meghívni magamhoz egy férfit, azok után, hogy mire készültem, na meg a lakásban elrejtett nanotartály miatt. Igaz, a rendőrök látogatása óta sokkal jobban eldugtam, de akkor is ott volt. Azon túl Edmonddal szemben sem lett volna tisztességes: ha közel engedem magamhoz és lebukok, azzal őt is belekeverem és könnyen az életével fizethet, mint tettestárs. Mikor ez eszembe jutott, addigi jó hangulatom lassan eltünedezett és újra gomolygó ködöt éreztem a fejemben. Edmond hazakísért és az ajtóban elbúcsúztunk. Hozzám hajolt, de most nem csókoltam meg, csak egy puszit nyomtam az arcára és megköszöntem az estét. Elfordultam, hogy kinyissam az ajtót, de egyszeriben úgy éreztem, hogy ez egyszerűen nem elég búcsúzkodásnak. Visszafordultam és még mindig ott állt, arcán csalódott kifejezéssel. – Figyelj, Edmond… – A fene… Valamit elszúrtam, ugye? – Nem, nem, dehogy! – siettem leszögezni. – Veled semmi baj! Nagyon kedvellek. Ez rosszabb volt, mint egy zs-kategóriás romkom. Hogy lehettem ilyen hülye? Előre tudtam, mindjárt jön, hogy mi a de? – De? – nézett rám kérdőn. – Nincs semmi de! Nagyon kedvellek és pont. És szeretnék veled még találkozni – úgy értem, munkán kívül is. – De? – Mondom, hogy nincs de! Csak hát… – A csak hát is de. – Nem! – tiltakoztam foggal-körömmel. – A de az rossz, a csak hát viszont egy apró, ideiglenes problémát jelent, ami nagyon, nagyon rövid időn belül el fog múlni. – És nem tudhatom meg a probléma okát? – próbálkozott Edmond. Ilyenkor úgy nézett ki, mint egy kisiskolás. Igazából nagyon aranyos volt, legszívesebben megölelgettem volna. – Nem! – vágtam rá szigorúan, majd némileg enyhébb hangsúlyra váltottam és letipegtem hozzá a lépcsőn. – Figyelj csak… Ha – akarom mondani: amikor vége ennek a kis problémának, ígérem, hogy nem lesz semmilyen de vagy csak hát. Jó? Edmond arca valamelyest felderült, én pedig még egyszer megpusziltam, aztán jó éjszakát kívántunk egymásnak. Az éjszaka hátralévő részét álmatlan forgolódással töltöttem. Fejben szépen listát készítettem teendőimről. Reggel első dolgom volt megbeszélni Kathyvel a találkozót, hogy mikor megyünk el a „fogorvoshoz”. A kód találó volt, mert pont úgy ficánkolt a gyomrom a félelemtől, mintha fogorvoshoz mennék. Kathy azt mondta, már eldőlt, mikor megyünk: egész pontosan éjjel fél tizenegykor találkozunk a pasassal a parkban. Tudtam, hogy utána sem fogok aludni. A napom többé-kevésbé semmittevéssel telt. Mivel szabadságot vettem ki, csak telefonon kellett ordítoznom néhány eszetlen kollégával, de semmi haszna nem volt, mert már mind rájöttek, hogy úgysem rúgatom ki őket. Túl sok karrier bánta, hogy idáig eljussak, nem állt szándékomban még többet derékba vágni azzal, hogy Kurznak felnyomom őket. A híradóban megnéztem a tegnapi balhét és nagyon nem tetszett, hogy már megint az Aquntzistákat kiáltották ki bűnbaknak. Mindenki, aki ott volt, tudta, hogy a tegnap lekapcsolt bűnbandának semmi köze nem volt a politikához vagy az ellenzékhez. Ám ez volt a hivatalos sztori, s mivel a Channel O minden médiát megevett (sőt, most már tudtam, hogy a Független Csatorna is egy nagy humbug volt) sehol sem lehetett hallani az alternatív véleményeket. Ráadásul a valóság sokkal kevésbé volt színes, mint amilyen sztorit a Channel O híradója 37

rittyentett köré politikai cselszövéssel, sztárkapcsolatokkal, szaftos pletykákkal megfűszerezve. Nem törölték el a szabad sajtót, csak elérték, hogy senkit se érdekeljen vagy senki se vegye a fáradtságot a keresésére. A szólás szabadság is létezett, csak a vicc kategóriába süllyedt. Elárasztották a médiát a világvégéről szónokló bolondokkal meg ártalmatlan vallási megszállottakkal, míg mindenki számára nyilvánvaló nem lett, hogy az összes másként gondolkodón nevetni kell. Dühödten kapcsoltam ki a tévét és megint erős késztetést éreztem rá, hogy kidobjam az ablakon vagy legalább falhoz vágjam a kapcsolót. Csak az mentette meg a pusztulástól, hogy ismét megcsörrent a telefonom. Kathy érdeklődött hogylétem felől és az esti fogorvosozásról, bár, mikor elköszöntünk, megfordult a fejemben, hogy a fél tizenegyes éjszakai rendelés elég különösen hangzik annak, aki esetleg lehallgatja a vonalat. Iszonyú lassan vánszorgott az idő, de végül elérkezett este tíz óra, amikor Kathy felcsöngetett hozzám. Autóval várt a ház előtt, azzal hajtottunk át a városon egészen a parkig, ahol egy biztonságosan kivilágított helyen hagytuk a verdát. Gyalog sétáltunk tovább a találkozó helyéig és kezdtem egyre inkább úgy érezni magam, mintha valami kémfilmbe csöppentem volna. – Ott van! – mutatott előre Kathy a sötétbe. Én még nem láttam az emberünket, mert valami pocsék szemem volt, de ahogy közeledtünk a szökőkúthoz, megláttam. Zsebre tett kézzel ácsorgott a márvány szobornak dőlve és fogpiszkálót rágcsált, mint a leszokóban lévő dohányosok. Fiatal férfi lehetet, farmert és csuklyás pulóvert viselt. – Menjünk… – Ne, várj! – állítottam meg úgy, hogy kitettem elé a karomat. – Te inkább maradj ki ebből, Kathy. Úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna. – Mi az, hogy maradjak ki ebből?! – Úgy, hogy nem kell hallanod, miről beszélünk. – Ugyan már, Marla, hiszen én szereztem neked a srácot! Már így is benne vagyok! Megint indulni akart, de én nem hagytam. Nagyon komolyan a szemébe néztem és megráztam a fejem. – Nem, még nem vagy benne. Ha elcsúnyulnak a dolgok, csak annyit tudsz mondani, hogy kerítettél nekem egy programozót. Az nem bűn. De ha megtudod… Látszott rajta, hogy nem győztem meg semmiről, de tudta, milyen makacs vagyok. Igazság szerint annyira védeni akartam magamtól, hogy miatta az egész merényletről, úgy ahogy van, lemondtam volna. Kathy puffogva arrébb vonult és leült az egyik padra, én pedig odamentem a pasashoz, aki már türelmetlenül toporgott. – Szevasz – köszönt előre, de nem mutatkozott be. – Szia, én Mar… – Nem vagyok kíváncsi a nevedre, szivi – mondta lassú, vontatott hangon és a „szivi” megnevezésre rögtön ellenszenvessé vált. – Azt mondd, hogy mit akarsz! Nagyot sóhajtottam és elővettem a táskámból a nanotartályt. A biztonság kedvéért körbenéztem, hogy Kathyn kívül nincs-e más szemtanúja is a találkozásnak, de az én elővigyázatosságom nem volt elég a pasasnak. – Állj! – szólt rám megint. – Azt mondtam, mondd, nem azt, hogy mutasd. Különben is, ha az van a táskádban, amire gondolok, legalább álcázhattad volna valaminek. – Mégis minek? – Én is félretettem a barátságos külsőmet. Az igazat megvallva így még kényelmesebb is volt. 38

– Mondjuk parfümnek. Vagy dezodornak. Vagy más női szarságnak. Egy igazi úriember volt… – Át tudod programozni a nanobotokat egy adott feladatra? – Attól függ, milyen egységekről van szó és milyen bonyolultságú feladatot kell elvégezniük. – Hogy érted, hogy milyen egységek? Egy darabig a homlokát ráncolta, mintha gondolkozna, aztán kibökte a kérdés egyszerűbb változatát: – Honnan szedted őket? – A megyei kórházból. – Tehát egészségügyi nanoegységek – bólogatott. – És mire kellenek? Ezt volt a legnehezebb kimondani. Kathyn kívül még soha senkinek nem ejtettem ki ezeket a szavakat, de most kénytelen voltam. És még virágnyelvet sem használhattam, hiszen világosan meg kellett mondanom ennek a bunkónak, hogy mire programozza át a nanorobotokat. Közelebb mentem hozzá egy lépést. Ő összeszűkült szemmel nézett vissza rám csuklyája alól. Beszélni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. A szívem megint félelemtől hajtva ütötte a mellkasomat. – Szóval ki kell nyírni valakit – mondta ki helyettem a férfi egy gúnyos félmosollyal az arcán. – Ne parázz, cica, már csináltam ilyet. Vér tapad a kezemhez. Felmutatta mindkét kezét és sötétbe rejtett arcából csak széles vigyorát láttam. Rájöttem, hogy félek ettől az eszementtől. Színpadias volt és messziről lerítt róla, hogy csak divatozásból antiszociális. Le mertem volna fogadni, hogy ő is azokat az agyrém underground zenéket hallgatja és büszkén hirdeti magáról, hogy kívülálló, holott pont ezzel válik részévé a legszélesebb szubkultúrának. De attól még veszélyes volt. – Szólalj már meg! Megköszörültem a torkom. – Agyi érelzáródás… Bőrön keresztül szívódjanak fel. Aztán a halál után oldódjanak fel a véráramban. Nem válaszolt, csak biccentett egyet. A kezét nyújtotta, én pedig pár másodperces késéssel jöttem rá, hogy most kéri a tartályt. A táskámba nyúltam, de elővigyázatosságból egy ruhazsebkendőbe csomagolva nyújtottam át. – Mennyi időre lesz szüksége? – Mennyire sürgős? Hogy mennyire? Végül is már kislány korom óta várok a bosszúra, igazán kibírhatok még egy-két hetet… – Tegnapra kell. A fickó hümmögött egy darabig, szájában ide-oda görgette a fogpiszkálót. – Holnap este ugyanitt. Ne késs. Két percet fogok várni és elmegyek. A fizetség pedig ötezer lesz. Természetesen csak készpénz, kis címletekben. Meg se várta, hogy mit válaszolok, csak intett egyet Kathynek, aztán fogpiszkálóját rágcsálva távozott. Én egy darabig néztem utána és hirtelen rádöbbentem: egyáltalán nem érzek semmit. Nem éreztem már bűntudatot, amiért egy ember halálát tervezgetem. Visszaballagtam barátnőmhöz, aki még mindig duzzogva, karba tett kézzel állt. – Aquntzista volt, ugye? – kérdeztem egy hirtelen jött gondolat miatt. – Az hát.

39

A tömör, egyértelmű válasz meglepett. Kathy egyáltalán nem titkolta előttem, hogy Aquntzista kapcsolatai vannak, én meg próbáltam óvni magamtól. Nagyon ostobának éreztem magam.

40

(FŐCÍMZENE BE) Ez itt a Virgill Newman Show! Virgill:

Szeretettel köszöntjük a kilencszáz-kilencvenhetedik adás nézőit! Ma esti műsorunk a felfedezetlen tehetségekről, a születő csillagokról fog szólni, a jövő leendő sztárjairól vagy a tizenöt peres hírnévről. Lesz itt minden, kedves nézőink, erőember-duó, szárnyait próbálgató bárénekes, egy középiskolai rockbanda, legvégül pedig egy ludvigshafeni festőművész, aki pár hónapos korában elveszítette a látását. Elsőként azonban egy különleges tehetséget ismerhetnek meg, aki bámulatos zenei vénáról tett tanúbizonyságot fiatal kora dacára. Hölgyeim és uraim… Natasha Ihorovitsh!

(Natasha bejön, nagy csellót hoz magával.) KÖZÖNSÉG TAPSOL Virgill:

Üdvözlünk, Natasha!

(Natasha szerényen mosolyog, zavarban van) Virgill:

Nem kell szégyenlősködni! Ez a sok ember ma mind miattad van itt, mert sokan hallották hírét, micsoda tehetséggel bánsz azzal a csellóval.

Natasha: Ugyan… Virgill:

Nem-nem, valóban fantasztikus, hogy ennyi évesen... Hány éves is vagy kis drágám?

Natasha: Tizenkettő leszek. Virgill:

Tizenkettő? Hisz már kész hölgy! Odanézzenek!

KÖZÖNSÉG TAPSOL, MOSOLYOG Virgill:

Nos, Natasha, hallottunk már jó néhány szép szót a tehetségedről, amit a Mendel Zeneiskola nyílt előadásán ismerhettek meg a meghívottak. De a szélesebb közönség még nem hallotta, ahogyan a húrokat bűvölöd.

(Natasha mosolyog) Virgill:

Van egy meglepetésünk is számodra. A nézőtéren ott ül egy különleges vendég, aki ma csak miattad jött ide. Tudod ki az?

(A kislány a fejét rázza) Virgill:

Ott ül, ni!

(Virgill a nézőtérre mutat)

41

KAMERA EGY FÉRFI ARCÁRA KÖZELÍT, AKI INTEGET Virgill:

Az az úr Gustav Helgoland, a zenei producer, aki olyan sztárok karrierjét indította el, mint John North!

KÖZÖNSÉG TAPSOL, FÜTYÜL Virgill:

Szóval, Natasha, itt mi mindannyian égünk a vágytól, hogy halljuk muzsikálni azt a csellót – legfőképp persze Helgoland úr! Megtennéd kérlek, hogy játszol nekünk rajta?

Natasha: Persze! (A kislány kézbe vesz a csellót és játszani kezd) TORZÍTÓ HANGEFFEKTUS ALÁKEVERÉSE (Kamera ráközelít a közönség arcára; többen fintorognak) (Natasha befejezi az előadást) Virgill:

Nem… nem értem…

Virgill:

Mi a baj gyermekem?

Virgill:

Ez… nem volt… nem olyan volt, mint máskor. Nem volt…

(Kamera követi Gustav Helgolandot, aki feláll és felháborodottan elhagyja a nézőteret) (Natasha könnyezni kezd) Virgill:

Jaj, Máriám…

KÖZÖNSÉG NÉMA CSÖNDBEN FIGYEL Virgill:

Natasha… Kis csillagom, mi történt?

(A kislány sír, eltakarja az arcát; Virgill elveszi arca elől a kezét) Virgill:

Mi történt?

Natasha: Nem… nem tu-tudom… Soha nem történt még ilyen… Virgill:

Elhiszem. A nagy közönség rémisztő lehet elsőre. Hidd el, kincsem, én tudom.

(A kislány motyog, szavait nem érteni) KÖZÖNSÉG EGYÜTT ÉRZŐ ARCOT VÁG Virgill:

Nézd, kicsim, Helgoland úr nem a könnyű természetéről híres. Sajnos őt már nem tudom visszacsábítani, hogy hallgasson meg még egyszer… De… Jajistenem de sajnállak! Az embernek megszakad a szíve! Natasha, megígérem itt, a nézők, a szüleid és mindenki előtt hogy a Channel O a következő öt évben finanszírozni fogja zenei tanulmányaidat a Mendel akadémián. Én ugyanis…

KÖZÖNSÉG TAPSOL, UJJONG Virgill:

Én ugyanis száz százalékig biztos vagyok benne, hogy csak a lámpaláz tehetett a balszerencsés helyzetről.

42

*** Ott álltam a díszletek mögött a nagy napon és Virgill ostoba showját néztem a monitorokon. Felfordult a gyomrom attól, ahogyan elbánt azzal a kislánnyal. De a többi tetves munkatársam sem volt különb Virgillnél; néztem a hangmérnök önelégült pofáját, amikor eltorzította a kislány amúgy fantasztikus csellójátékát. Legszívesebben belevertem volna a fejét a kurva billentyűzetbe. Amúgy minden ment a maga megszokott ütemében, senki sem sejtett semmit. Én is felkészültem, miután visszakaptam az átprogramozott nanorobotokat titkos üzlettársamtól. Már a szék karfájából származó kapszulába töltöttem őket, persze kellő óvintézkedéssel. A fickó elmondta, hogy még véletlenül se érjen a bőrömhöz a lötyi, mert a mesterséges sejtek rögtön felszívódnának. Apropó, a szék! Virgill őrjöngött, mikor megint nyikorogni kezdett alatta a megrongált ülőalkalmatosság és újabb cserét parancsolt. A díszlettervezők ezúttal tüstént szaladtak a raktárba a múltkori kirúgások után és épp az orrom előtt vitték az egyetlen épen maradt széket. Nem akartam korábban beilleszteni a kis tartályt, mert azzal veszélyeztettem volna az ő életüket is. Úgy véltem, a legmegfelelőbb alkalom, ha az első reklám alatt dugom vissza a helyére, mert akkor már Virgill kivételével senki sem nyúl a székhez. – Hamarosan visszatérünk a reklám után, addig is, kedves nézőink, ne menjenek sehova! Köszönöm! Mikor Virgill felkelt, úgy éreztem, mintha valaki hasba dobott volna egy súlyos kővel. Belül remegtem, mint a nyárfalevél, de kívülről nem látszott rajtam semmi. Virgill hátrajött a szünetben, mint mindig, megigazíttatta a sminkjét, frissítőt ivott, meghallgatta az asszisztensek mondandóját. Nekem nem volt mit mondanom neki, az én munkám várhatott. Kurz dicséret-özönt zúdított rá, Jenna pedig a sminkes lánnyal és a frissítőssel veszekedett. Háromszor elviselhetetlenebb volt a múltkori ígérete óta, mintha sürgölődésével be akarta volna biztosítani a helyét. Blúzai még kihívóbbak, tűsarkúi még hegyesebbek lettek. Nála ezt jelentette a jobb munkamorál. Elindultam a stúdióhelyiségbe, táskámban kitapintottam a nanotartályt és szépen lecsavaroztam róla a szórófejet. Arra nem volt szükség. Senki sem figyelt rám; a fővilágosító, hangosító és a kameramanusok kávészüneteltek az irodában, semmilyen felvétel nem örökítette meg, hogy Virgill székéhez közeledtem. – Marla! A szar is megfagyott bennem. Megtorpantam és szép nyugodtan hátrafordultam, hogy szembenézzek azzal, aki zavarni merészelt. – Marla, vetnél egy pillantást erre? – Az egyik izgága újonc volt és valami papírt lobogtatott. Meg tudtam volna fojtani, de kedves mosolyt öltöttem és visszaballagtam hozzá. – Persze… – A beszállítók nem kapták meg kellő időben a kifizetést, mert elszúrtak valamit a pénzügyön és most reklamálnak. Elég dühös volt a pasas, akivel beszéltem. Már meg se hallgat, csak a főnökömet követeli. Nem tennéd meg, hogy beszélsz vele, te olyan jól értesz az emberekhez! Ha nem lettem volna halál ideges, most jót nevetek ezen a méretes hazugságon. Rápillantottam a falon függő órára, amitől egy picit megnyugodtam, mert még kilenc perc hátra volt a reklámszünetből. Gondoltam, ha gyorsan lerendezem a telefont, lesz időm visszabiggyeszteni a nanotartályt, elvégre az csak egy másodperc. Átvettem a telefont a lánytól és legjobb modoromat elővéve beszédbe elegyedtem a vonal túlsó végén morgolódó vállalkozóval. A felét se értettem annak, amit mondott, nem 43

tudtam odafigyelni rá, csak a falióra másodperc mutatóját követtem, ahogy kattogott szépen végig a számlapon… – Nem olcsó mulatság ám, kisasszony, nekem fizetnem kell az alkalmazottaimat, a saját beszállítóimat, a gyerektartást meg a tetves ügyvédet. Maguk meg nem fizetnek időben, pedig a szerződésben minden ki lett kötve. Azt várják, hogy bíróságra vigyem az ügyet? – Nincs szükség bíróságra, uram. Kérem, nyugodjon meg, azonnal intézkedni fogunk és kifizetjük a megrendelést a… az ön… – A Clemens Bútornak! Látja, még azt sem tudja, kivel beszél telefonon! Hallatlan ez a komolytalanság, amit tanúsítanak! Kezdett elfogyni a türelmem. – Uram, higgye el, hogy mindent megteszünk, és… Egy pillanatra elakadt a szavam, mert ekkor jutott csak el az agyamig, amit az előbb hallottam. – Uram… ööö… Mr Clemens? – Thompson vagyok, Clemens a cégalapító volt. – Elárulná, hogy melyik megrendelést nem fizették ki a pénzügyesek? – Kezemben csúszni kezdett a telefon az izzadtságtól. – Egyetlen megrendelésük volt! Azt az egyet nem fizették ki! – Mr Thompson, mi volt a megrendelés? Behunytam a szemem, úgy vártam a választ. – Három tételnyi egyedi irodabútor. Székek és asztal… Köszönés nélkül lenyomtam a telefont. Csigalassúsággal a díszletek felé fordultam és alaposan szemügyre vettem Virgill székét. Nem az volt, amit a raktárban meghagytam, csak nagyon hasonlított rá. Vadonatúj volt és nem látszott benne karfába épített érintő képrenyő – a modernebb típus hangulatkövető fajtájú volt. Nagyon igyekeznem kellett, hogy ne roskadjak össze ott a stúdió közepén. Remegő lábakkal távoztam. – Marla… – rebegte utánam a gyakornok, mire én hanyagul odadobtam neki a telefont és elbotorkáltam mellette. Kitámolyogtam a folyosóra, be a mosdóba, ledobtam a táskám a csap mellé és ekkor tört rám a hányinger. Megfordult velem a világ és még épp időben löktem be az egyik vécéfülke ajtaját, hogy ne a ruhámat meg a padlót okádjam le. Az a sok tervezés, a sok izgalom, mind hiába volt! Az ablakon dobtam ki ötezer eurót, amit a programozónak fizettem! És mindez azért, mert Virgill új bútort rendelt, amíg én szabadságon voltam… Potyogtak a könnyeim és nem csak a rosszulléttől. Az utóbbi hónapok idegeskedése, félelmei, amelyek azóta gyűltek bennem, hogy előléptettek harmadik asszisztensnek, most egyszerre törtek felszínre. Gyűlöltem Virgill Newmant, gyűlöltem a beszállítót, a rohadt díszlettervezőket, de legjobban magamat utáltam: képtelen voltam megbosszulni az apám halálát, nem tudtam igazságot szolgáltatni… Fogalmam sincs, mennyi ideig görnyedtem a vécékagyló fölé, az időérzékem megszűnt, csak saját kis belső világom létezett. Lassan mégis megnyugodtam, ahogy a sírással kiadtam magamból a kudarc keserűségét és elfogadtam a helyzetemet. Nem tudtam, mit tehetnék most, a fejemben kavargó kusza gondolatokból egyetlen értelmes ötlet sem született. Mivel megtanultam, hogy ilyen hangulatban nem is szabad terveket gyártani, úgy döntöttem, ezen a napon már semmit sem fogok tenni, a munkaidő után szépen hazamegyek és fagyis bödönbe fojtom a bánatom.

44

Miután valamelyest rendbe szedtem magam a tükörnél, visszamentem a stúdióba. Megtudtam, hogy már a harmadik szakaszt vették és öt perc múlva vége az adásnak. Virgill valami fiatal popsztárocskát interjúvolt, aki most akart berobbanni a filmszakmába. Ahogy elnéztem a vén szemétládát, figyeltem jól ismert gesztusait, arckifejezéseit, a hanghordozását, rájöttem, hogy a merénylet tervezgetése nem bosszú volt, hanem inkább valamiféle torz életcél, ezért nem éreztem erkölcsi aggályt. Gondolataimból egy ismerős suttogás rántott vissza a valóságba. – Elég vacakul festesz, Marla… – Jenna, aki mögöttem állt, megint kihasználta az alkalmat, hogy még kellemetlenebbé tegye a napomat. – Törődj a saját dolgoddal! – sziszegtem vissza neki, annyi gyűlöletet sűrítve bele, amennyit csak tudtam. – Ó, törődök én, csak az én dolgom most te vagy, kis drogos szuka! – Drogos?! – Psszt! – A hangmérnök intett csendre minket. Jenna elégedetten visszasomfordált Kurz mellé, én pedig a show hátralévő részében fortyogtam a dühtől. Virgill befejezte a műsort, elbúcsúzott a nézőktől, a kamerák pedig leálltak. Hátrajött a díszletek mögé a tinisztárral együtt és mi, asszisztensek csak akkor mentünk oda hozzá, mikor a gyerek távozott testőreivel. Kurz rögvest odacsörtetett Virgillhez, Jenna viszont eltaknyolt a szőnyegpadlón. Elfojtottam egy röhögést, mert azt hittem, tűsarkúja adta meg magát. Ahogy oldalra pillantottam, láttam, hogy Edmond szája is gyanúsan felfelé görbül. A kárörvendés egy röpke másodpercig tartott, mert szinte azonnal rájöttünk, hogy valami baj történt: Jenna nem mozdult. Ott hevert a padlón és egyetlen porcikája sem mutatott életjelet. Valaki felsikoltott a háttérben, azt hiszem, a sminkes lány volt. Edmond rohant oda elsőként és a hátára fordította Jennát. Mikor megláttam az arcát, én is felsikítottam. A szemei fennakadtak, szája kissé tátva volt, egyértelműen halott volt. Leroskadtam az egyik székre és a szám elé kaptam a kezem. Pontosan úgy festett, mint ahogy Virgillt elképzeltem, amikor a bosszúmat terveztem. Mentőért kiáltottak. Ezúttal hamarabb megjelentek az elsősegély nyújtók, mint múltkor, de csak annyit állapíthattak meg, hogy Jenna menthetetlen és a jelekből ítélve agyvérzést kapott. Mikor a diagnózis elhangzott, pánikszerűen viharzottam ki a stúdióból. Viselkedésemmel nem keltettem feltűnést, mert rajtam kívül mások is így tettek, akiknek nem volt gyomra az ilyesmihez. Még Virgill is hazament és utasította Kurz-cot, hogy holnapra mindent simítson el. Visszamentem a női mosdóba, bezárkóztam az egyik vécéfülkébe és remegő kézzel szétnyitottam a táskámat. Nagyon nem volt rendben, amit láttam: egy csomag kábítószer virított a képembe, a drágábbik és durvábbik fajtából. Kőkemény heroin. Először semmit sem értettem, de aztán lassacskán kezdett összeállni a borzalmas kép a fejemben és ettől megint émelyegni kezdett a gyomrom. Jenna biztos belecsempészte a kábítószert a táskámba. Csak a mellékhelyiségben tehette meg, amíg én a vécé fölött görnyedeztem; a táskám mindvégig a mosdókagyló mellett hevert gazdátlanul. A nanotartály szórófejét leszedtem, mikor készültem rá, hogy visszadugjam a székbe, de elfelejtettem rácsavarni, mikor dugába dőlt a merénylet. Az meg szivárogni kezdett… Borzalmamban tenyerembe temettem arcomat, amikor rájöttem, hogy én öltem meg Jennát.

45

*** Kivettem néhány nap szabadságot, hogy átgondoljam a történteket. Senki sem kérdezte meg, miért. Bezárkóztam a lakásomba, nem mentem sehová, nem beszéltem senkivel. Pizzát rendeltem. Valahányszor aludni próbáltam, álmatlanul forgolódtam az ágyban. Nem, nem a következményektől féltem. Alaposan feltakarítottam magam után. A táskámat úgy ahogy volt, elégettem a sikátorban, kábítószerestől, nanotartályostól. Nem hagytam ellenőrizetlenül, megvártam, amíg teljesen szénné ég minden és nem marad egyetlen árulkodó darab sem. Az irataim is benn égtek, nem mertem belenyúlni a táskába. A programozó srác elmondta, hogy a nanitok annyira kicsikék, hogy simán átjutnak még egy gumikesztyű résein is és felszívódnak a bőrömön keresztül. Megmondta, hogy speciális védőkesztyűt használjak, mikor áttöltöm a nanorobotokat, de azokat a kesztyűket már kidobtam. Csak a papírjaim miatt tettem ki a lábam a házból; másfél órát vártam a tetves okmányirodában és ez elég is volt hozzá, hogy előjöjjön az emberundorom. Mire hazaértem a zsúfolt metróval, könnyek csorogtak az arcomon és egész testemben remegtem a hozzám préselődő idegen emberektől. Még otthon is éreztem a szagukat, émelyegtem és rettegtem, hogy bejönnek a lakásomba. Nem tudtam tisztán gondolkodni. A napszakok múlását nem érzékeltem, az egész időszak egy egybeolvadó zagyvaság volt, amiből egyetlen értelmes cselekedetemet sem tudom felidézni. Alighanem azért, mert nem is volt ilyen. Megöltem Jennát – erre az egyre tudtam gondolni. Megöltem egy ártatlan embert az idióta bosszúvágyam miatt. Mégis kinek segítettem volna vele, ha megölöm Newmant? Mi változott volna akkor? A lelkem így is úgy is sérült marad, örökre beleégett az agyamba a szájba vett pisztolycső látványa. Semennyi halál nem hozhatja ezt rendbe. Egyetlen dolgot tudtam biztosan: leteszek a tervemről, nem fogom megölni Virgill Newmant. De hogy azon túl mit fogok kezdeni az életemmel, arról sejtelmem sem volt. Megfordult a fejemben, hogy felhívom anyámat, de mikor a telefonért nyúltam, eszembe jutott, hogy semmit sem tud róla, mit terveztem a főnökömmel. Ami azt illeti, sejtelme sincs róla, hogy Virgill asszisztense vagyok. Ha tudta volna, alighanem többé nem áll szóba velem. Kathy – vele kellett beszélnem. Sőt, neki el is kellett mondanom mindent, hogy befejeztem és a továbbiakban normális életet fogok élni. Biztos voltam benne, hogy meg fogja érteni. Talán nem azonnal, de egy idő után belátja, hogy ezt abba kellett hagyni, mielőtt még végleg tönkre teszek mindent. De őt sem hívtam fel, ráadásul erős volt a gyanúm, hogy a múltkor megsértődött rám, mikor nem hagytam, hogy jelen legyen a programozóval lebonyolított üzletnél. Normális élet… Igazából elég normális életem volt már, attól eltekintve, hogy meg akartam ölni a főnököm. De hát tegye fel a kezét az, akinek nincsenek problémái a munkahelyén! Túl kellett lépnem ezen és végre arra koncentrálni, ami fontos. A munkám jól fizetett; akármit is mondok, jó ajánlólevélnek számít Virgill Newman keze alá dolgozni. Ha egy évet lehúztam nála, mint harmadik asszisztens, megpályázhattam egy állást valamelyik kisvárosban, a helyi Channel O-nál. Egy kisváros jót tett volna a lelkemnek, az biztos. Lassú, nyugodt élet, távol a nagyváros zajától, a szmogtól… Talán vettem volna egy kutyát vagy egy macskát. Talán mindkettőt. Kutyás és macskás műsorokat nézegettem. Előfizettem egy kisállatmagazinra és még ebéd közben is azt bújtam. Gondolatban fajtákat és neveket válogattam. Már három napja 46

csináltam ezt, mikor megcsörrent a telefonom. Valójában jó párszor felhívtak már a napokban, de én egyszer sem vettem fel. Úgy véltem, akinek halaszthatatlan mondandója lesz vagy arra kíváncsi, hogy élek-e még, az úgyis kopog majd az ajtómon. De most reflex-szerűen vettem fel a telefont és csak akkor eszméltem rá, mit csinálok, mikor már belenyögtem a hallót. Arra gondoltam, ez biztos jele annak, hogy ideje életjeleket mutatnom magamról. – Marla, én vagyok az, Edmond. – Nahát, szia… Miért hívtál? Vajon miért? – Aggódtam érted. Egy ideje nem láttalak bent… mármint az óta, ami Jennával történt. – Szabadságot vettem ki. Ki kellett egy kicsit pihennem magam. Túlhajszoltam magam, tudod? – soroltam a kifogásokat, de aztán rájöttem, hogy mindegyik kifogás igaz volt. – Megértem. Itt is elég pocsék a hangulat, elhiheted. – Elhiszem. – Nem hittem el. – Akkor nem ismered elég jól ezeket a marhákat. Hazudtam: semmi se változott. Olyan, mintha semmi se történt volna, már meg is van Jenna utódja. Ez nem ért meglepetésként. Mindig szükség volt nagymellű libákra Virgill közelében. Mielőtt Jennát felvették, egymást követve három fiatal lány töltötte be a második asszisztens posztját. Egyikük sem értett semmihez, ám figyelemreméltó dekoltázzsal rendelkeztek. – És ki lett az új? – Hát te. Na most tényleg meglepődtem. És egyúttal arra gondoltam, milyen hervasztó, hogy én lettem az ügyeletes nagymellű liba Virgill mellett. – Viccelsz? – Miért viccelnék? Newman nem sokat gondolkozott rajta. Azon már annál többet, hogy ki legyen helyetted a harmadik asszisztens. – Miért, ki lett? – Én. – Hű, gratulálok! – Megint meglepődtem, mert tényleg őszintén gondoltam. Edmondnak elég szar melója volt, az én melóm pedig negyedannyira sem volt pocsék, főleg azért, mert nem kellett Kurz kávéját kevergetnem. – Á… – csendült lemondó hangja. – Nem hiszem, hogy menni fog. Én nem erre termettem. – Hanem mire, kávét kevergetni? – fintorogtam a telefonra. – Mondtam már, hogy kóros önbizalomhiányban szenvedsz? Ezt már a múltkor is észrevettem. Kicsit lehetnél magabiztosabb. Egyáltalán nem vagy olyan reménytelen eset! Mint én – tettem hozzá gondolatban. Kezdtem jól érezni magam és tudtam, hogy ez a beszélgetés miatt van. Napok óta most először szóltam egy emberhez azon kívül, hogy milyen feltétet kérek a pizzára. – Folytasd még! – Mit? – kérdeztem vissza kukán. – Attól, amit mondasz, kezdem úgy érezni, mintha én is érnék valamit… – Jajistenem! – nyögtem bele a telefonba, Edmond pedig elnevette magát. – Köszönöm. – Micsodát? – kérdeztem megint. 47

Kis szünet után érkezett csak a válasz. – Azt, hogy ilyen jó fej vagy velem. Igazából utálok itt dolgozni, de most, hogy gyakorlatilag közvetlen munkatársak leszünk, kimondottan várom a jövő hetet. Most én hallgattam. Sok kuszaság volt még mindig a fejemben, de Edmonddal beszélgetni könnyű volt. Ráadásul ott volt az a csók is, értelmetlen lett volna letagadni, hogy volt köztünk valami. – Akkor már ketten vagyunk – böktem ki végül és vártam, hogy majd kényelmetlenül érzem magam miatta, de a szokásos zavaró érzés elmaradt. Szóval tényleg vártam, hogy együtt dogozzunk! – Hm… – Mi az, hogy hm? – morrantam rá a telefonra. – Ez ilyen elégedett hümmögés volt. – Akkor jó. – Péntek este egy ital? – Egy ital? Persze, mint a múltkor, mi? – Ekkor döbbentem rá, hogy már mosolyogtam. Csoda, hogy az arcizmaim egyáltalán emlékeztek rá, hogyan kell mosolyogni. – Elmehetünk vacsorázni is, ha puccos helyre vágysz… Kirázott a hideg a smúzolós éttermektől. – Jó lesz az ital. – Akkor pénteken jövök érted. Elbúcsúztunk és mikor lenyomtam a telefont, úgy dőltem hátra a kanapén, hogy eldöntöttem magamban: ez a kapcsolat lesz az új életem első lépése. Fogalmam sem volt, mennyire lesz tartós, lesz-e belőle valami komoly, de per pillanat nem is érdekelt. Csak az számított, hogy semmi köze nem volt halálhoz és félelemhez. *** Újfent a Mighty Orxba mentünk Edmonddal. A bár nevetséges stílusa jó hangulatot árasztott, vártam is az estét, de mikor odaértünk, valamiért alábbhagyott a lelkesedésem. Erősen ingadozó volt a lelkiállapotom, egyik pillanatban már majdnem felszabadultan éreztem magam, a következőben meg majd' elpusztultam a bűntudattól. Ilyenkor még az időnkénti jó kedvem is visszájára fordult és megbosszulta magát: nem érdemeltem meg a vidámságot, mert Jenna miattam volt halott. Edmond egy ideje már néma csöndben fürkészte az arcom, de most kibukott belőle: – Látom rajtad, hogy valami emészt belül. Nagyot sóhajtottam; hát ennyire meglátszik? – Csak az a helyzet, hogy még nem tettem túl magam azon, ami Jennával történt – vallottam be őszintén. – Megrázó volt, ahogy ott összeesett, meg minden… – Miért? Döbbenten bámultam a kérdés hallatán. Aztán Edmond megrázta a fejét, mint aki észbe kapott és átfogalmazta: – Úgy értem… nem voltatok éppen a legjobb kolléganők. Jenna utált téged, mint minden női munkatársát. Te pedig üres fejű libának tartottad, ismerd be! Kénytelen-kelletlen bólintottam. Teljesen igaza volt Edmondnak, de ő nem tudhatta, hogy a lényeg nem az volt, mennyire utáltam Jennát. Nem érdemelt halált, akármilyen idegesítő is volt, de az én óvatlanságomnak ő fizette meg az árát. Ez olyan hiba volt, amit sohasem fogok megbocsátani magamnak.

48

– Nem tudom, mit mondjak – csóváltam a fejem szomorúan. – Magam sem értem, miért viselt meg ennyire. Ideje volt témát váltani. – Most is kénytelen vagyok elismerni, hogy a legjobb gyógyír a lelki sebekre egy jéghideg martini – lötykölgettem meg a poharam. Edmond nem szólt egy szót sem, látszott, hogy még mindig az előbbi témán járatja az agyát. Taktikát váltottam: addig néztem sötétbarna szemébe, míg meg nem értette néma üzenetemet. Összehajoltunk a poharaink fölött és pár percre megfeledkeztünk a külvilágról. Jól csókolt, mégis éreztem rajta, hogy nincs teljesen itt, ami egy kissé bántott. Aztán bizonyára észrevette, mert másodszorra már sokkal jobb volt, kezével a hajamba túrt, a combomat simogatta. Lassan egymásra hangolódtunk. Később kikértük a számlát, Edmond fizetett és távoztunk a Mighty Orxból, de előtte még jó tíz percre bevonultam a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam. Mikor kijöttem, Edmond épp telefonált és ahogy meglátott, széles mosoly terült el az arcán. – Anyád – morogta, miután lenyomta a telefonját. Nagyot néztem és már majdnem kicsúszott a számon, hogy kivel beszélt, mikor rájöttem, hogy semmi közöm hozzá. Ő ennek ellenére megválaszolta ki nem mondott kérdésemet: – A volt barátnőm hívott – vallotta be. – Újra próbálkozik. Úgy tűnik, már elfelejtette, hogyan is váltunk el szép hármasban, ő, én meg a művtöri szakos srác az ágy alatt. – Jujj. – Matt részeg volt mindkettő és miután szakítottam vele, azt ordítozta végig a koli folyosóján, hogy nekrofil állat vagyok… Pedig csak annyi történt, hogy egyszer meg akartam csókolni, mikor belógtam hozzá az anatómia óráján. Épp boncoltak valakit… – Edmond, mondták már, hogy egy kicsit túlzásba viszed az őszinteséget? Erre jót nevetett. – Alig húsz perccel ezelőtt jöttünk össze. Kezdjem rögtön titkolózással vagy hazugsággal? – magyarázta később, mikor már kéz a kézben sétálgattunk a rakparton. – Szóval összejöttünk? – sandítottam rá mosolyogva. – Merem remélni, különben szörnyen csalódott leszek. A kabátja alá bújva átöleltem és a pulóverjébe fúrtam az arcom. – Nem kell csalódnod… Sokáig tartott, mire hazaértünk, mert úton-útfélen megálltunk. Egyszer sem jutott közben eszembe se Virgill Newman, se Jenna, se az apám. Végre gondtalannak éreztem magam és tudtam, hogy ez kell nekem, ezt akarom! Nem akarok többé gyilkosságokat tervezgetni, csak élvezni az életet. Tettünk egy kitérőt a parkba, ahol a programozó pasassal találkoztam, aztán a kivilágított egyetemtéren megnéztük a kollégiumot, megmutattuk egymásnak régi szobáink ablakát, végül pedig Edmond hazakísért. A kapualjban jó sokáig tartott a búcsúzkodás és minden percét kiélveztem. Megbeszéltük, hogy holnap újra találkozunk, de ebédidőben és az egész délutánt együtt töltjük. Mikor elment, az én telefonom is megcsörrent. Kapkodva kerestem elő a zsebemből, mert éppen a kulcskártyámmal szenvedtem, hogy bejussak a koromsötét lépcsőházba. – Kathy? Szia! Már azt hittem, szóba se állsz velem többé. – Ugyan! Kivel buliznék akkor, te iszákos picsa?

49

Belekuncogtam a telefonba. Ilyenkor szokott megfordulni a fejemben, hogy Kathy anyukájának fogalma sem volt róla, mit beszél, mikor a teológia szakot javasolta a lányának. – Elbűvölő vagy, mint mindig. – Neked meg olyan mézes-mázos a hangod, hogy cukorbeteg leszek tőle. Ki a pasi? Sóhajtottam egyet. Utáltam, hogy ennyire kiismert és ezt a lift hívógombján vezettem le. – Edmond – árultam el. – Parish? És meg se vártad, hogy utánanézzek?! – Miért, találtál róla valami kompromittálót? – kérdeztem unottan és beszálltam a liftbe. – Semmit. Patyolat tiszta. – Akkor meg mit háborogsz? – Nem háborgok, csak vigyázhatnál magadra jobban. Lehetett volna egy elmebeteg gyilkos is. „Az én vagyok, rémlik?” – mondtam ki majdnem. Vissza kellett fognom magam, nehogy kicsússzon a számon, amit máskülönben egy négyszemközt folytatott beszélgetésnél válaszoltam volna. Mikor elkezdtem tervezgetni a merényletet, a legelső, amit megfogadtam, hogy soha nem beszélek telefonon annak semmilyen részletéről. – Ja – válaszoltam szárazon. – Mit szólsz holnap egy vacsi-mozi-pia kombóhoz? Megérkezett a lift és kitámolyogtam a sötét folyosóra. Ekkor eszméltem csak rá, mennyire fáradt voltam. – Nem lehet. Edmonddal már lefixáltuk a holnapot. – Á, már dobod is a legrégebbi barátnődet egy pasi kedvéért. Te szívtelen dög. – A hangján hallottam, hogy csak viccelt és valójában örült nekem. Na meg elvárta a pletykaadagját is. – Esetleg holnapután. Úgyis szabin vagyok a hét végéig. – Akkor ezt megbeszéltük, csajszi. – Pápá! Már megérkeztem az ajtóm elé, mikor lenyomtam a telefont és újra előhalásztam a kulcskártyát, de ekkor megdermedtem. Most, hogy néma csend volt, még egy légy sem zümmögött, megéreztem a másik ember jelenlétét. Azt is láttam a szemem sarkából, hogy hol áll pontosan: ott volt mögöttem pár méterrel, ahol a lépcsőház és a lift előtere beletorkollik a folyosóba. Végigfutott a hátamon a hideg, legszívesebben felsikítottam volna. Nem mozdult, csak állt ott és tudtam, hogy engem néz. Hosszúkás fekete folt volt a sötétben, arra tippeltem, hogy kabátot visel. Mindennél jobban vágytam rá, hogy kinyissam az ajtót és végre bemenjek a lakásomba, de féltem megmozdítani a kulcskártyát markoló kezem. Féltem, hogy akkor valami váratlan és erőszakos fog történni. A félelem teljesen úrrá lett rajtam. Aztán a sötétben várakozó alak megszólalt és én összerezzentem. – Miss Jones. – Mély, reszelős hangja volt, mely ismerős volt valahonnan. A hang megtörte a bénultságot, mert próbáltam helyére illeszteni a kártyámat, de folyton eltévesztettem a zárat. Csak harmadik próbálkozásra tudtam válaszolni, annyira kiszáradt a torkom. – I-igen…? Hirtelen fény árasztotta el a folyosót, én pedig egy pillanatra megvakultam. Mikor hozzászoktam a világossághoz és megláttam az alakot, nyomban felismertem: az öreg rendőr volt az, aki korábban nálam járt a társával. 50

– Miss Jones, elnézést kérek a kései zavarásért. Felmerült néhány kérdés Miss Jenna Owens halálával kapcsolatban. Attól tartok velünk kell jönnie, hogy tisztázzunk pár részletet. – Én azt… – megint elment a hangom. – Én azt hittem, Jenna agyvérzést kapott. – Mint mondtam: felmerült néhány kérdés. – Én csak annyit tudok, amennyit már elmondtam – feleltem higgadtan, de belül elárasztott a rettegés. – Csak rutin vizsgálat. Kihallgatjuk Miss Owens minden közvetlen munkatársát. Bizonyára megérti, hogy a múltkori Aquntzista merénylet óta különös figyelmet fordítunk a Channel O székházban történő halálesetekre. A nyomozás érdekében fáradjon velem, kérem. Ígérem, nem fog sokáig tartani. Üres ígéret volt, ezt azonnal tudtam. Olyan szöveg, amit megszokásból mondanak az embernek, maguk sem figyelnek már oda rá, csak úgy kimondják. Semmit sem jelent. Nekik legalábbis semmit. A vallatottnak viszont azt fogja jelenteni, hogy komoly bajban van, amikor ránéz az órára és észreveszi, hogy már mióta kérdezgetik. Ettől ideges lesz és óvatlan. – Rendben van. Eltettem a kulcskártyát és úgy indultam el, mintha a vesztőhelyre vinnének. A lábaim minden lépés ellen tiltakoztak, mégis beszálltam a rendőrrel a liftbe és lementünk a garázsba. A neonvilágítást felkapcsolta a mozgásérzékelő és ekkor megláttam a fekete furgont a parkolóhelyek közti sor közepén. Minket várt. Megtorpantam. Nem bírtam megmozdítani a lábam, olyan érzés volt, mintha betonba öntötték volna a bokámat. Az öreg rendőr észrevette, hogy nem mentem utána, mert a kezemért nyúlt és finoman húzni kezdett. Engedelmeskedtem neki, de a félelem már annyira elhatalmasodott rajtam, hogy remegtem, mint a nyárfalevél és a szememből könnyek kezdtek csorogni. – Jöjjön. A furgon ajtaja félre húzódott, bent ült a másik, fiatalabbik rendőr, valamint egy sofőr. Más nem volt közel s távol, ha kiabáltam volna, biztosan senki nem hallja meg. De még ha meg is hallotta volna bárki, ugyan mit tehet? A rendőrséggel voltam és nem egy csapat bűnözővel. A hatályos törvények szerint azt tehettek velem, amit akartak, ha úgy ítélték meg, hogy veszélyt jelenthetek Európa belbiztonságára... Nagy szavak, nevetséges mondatok, de jogi alapot adtak nem egy eldurvuló kihallgatáshoz. Hallottam rémtörténeteket, melyekről senki sem tudta, hogy igazak-e vagy színes kitalációk, de tudtam, hogy perceken belül a saját bőrömön fogom megtapasztalni. – Szálljon be az autóba, hölgyem! Beszálltam és becsukták mögöttem az ajtót. A zárak kattantak, az öreg zsaru pedig előre ült be. Hátul csak a fiatalabbik utazott velem. Nem emlékszem, meddig tartott a kocsikázás, még csak halványan sem. Lehettek percek de akár órák is, képtelen voltam megítélni, mert maga alá temettek saját beteges képzelgéseim arról, hogy miket fognak művelni a kihallgatás érdekében, ha nem adok kielégítő válaszokat Jenna halálára. Végül bekanyarodtunk egy raktárudvarra. Átláttam a sötétített ablakokon, mert az udvart fényszórókkal világították meg. A furgon begurult egy nagy ajtón, mely akkor zárult be, mikor kiszálltunk a járműből. Óriási, magas mennyezetű és meglepően üres raktárcsarnok volt, olyasmi, ami akár repülőgéphangárnak is beillett volna. Nem volt itt más rajtunk kívül, de a terem közepén egy asztal, két szék, állólámpa és egy furcsa, doboz-szerű szerkezet volt előkészítve. Poligráf lenne? – futott át az agyamon. Ez nyugtalanított, de ismertem a módszereket, hogyan lehet átverni egy ilyen gépet. Kathy egyik régi pasija hozott egyszer 51

egyet, amit az egyetemen raktak össze a haverjaival. Azzal szórakozott, hogy kínosabbnál kínosabb kérdéseket tett fel, aztán együtt elemezgettük az eredményeket. Azt is elmagyarázta, hogyan lehet becsapni egy ilyen gépet, például pár másodpercig visszatartani a lélegzetet a megfelelő pillanatban, a körmünket a tenyerünkbe mélyeszteni, hogy fájdalomingert generáljunk és a többi. – Erre tessék! – vezetett az asztalhoz a fiatal nyomozó, Mr Rossz Zsaru, akinek még mindig nem emlékeztem a nevére. Leültetett a székre, felnyitotta a dobozt, aztán hozzálátott, hogy a csatlakozókat ráerősítse az ujjaimra. Minden érintése olyan érzéssel töltött el, mintha egy undorító, nyálkás hal érne hozzám és megborzongtam tőle. Ő ezzel nem törődött s mikor végzett, csuklóimat bőrcsatokkal a szék karfájához kötözte, aztán átadta a terepet Még Rosszabb Zsarunak. – Ilyen egy rutin kihallgatás? – csúszott ki a számon a kérdés. Ő mintha meg se hallotta volna: – Akkor kezdhetjük is. Milyen volt a munkaviszony Jenna Owens és maga között? Erre a kérdésre számítottam. – Közömbös. Nem kedveltük túlságosan egymást, de nem volt semmi komoly. Az öreg zsaru még gorombábban nézett rám, bozontos, fehér szemöldöke összeért. – Mi a baj? – kérdeztem ijedten. Rápillantottam a poligráfra, de azt még be sem kapcsolták. – Kikérdeztünk már számos alkalmazottat, akik a Virgill Newman Show munkatársai voltak… – Őket is fekete furgonnal vitték egy raktárépületbe? – szúrtam közbe a kérdést, de most sem válaszoltak rá. – Sokan közülük váltig állítják, hogy Jenna Owens halálosan gyűlölte magát. Meglepett arcot vágtam. – Gyűlölt? – És azt terjesztette magáról, hogy kábítószer függő. Ennek hallatán nem kellett játszanom a meglepődést. Az a rohadék Jenna! – szidtam nem túl kegyeletteljesen. Még arra is vette a fáradtságot, hogy elterjessze rólam ezt a pletykát! – Miért terjesztett volna rólam ilyesmit? Megint ránéztem a hazugságvizsgálóra; még mindig nem kapcsolták be, az összes led sötét volt és a piros kapcsoló jól láthatóan az „off” álláson nyugodott. – Mondja meg maga! – Nem tudom. Talán unatkozott. Vagy nem tetszett neki a képem. – Vagy óvakodott magától, amiért kevesebb mint fél év alatt mászta meg a ranglétrát a harmadik asszisztensi poszthoz. Féltette a saját, magasabb beosztását. – Arra céloznak, megöltem, hogy feljebb jussak? Nem kaptam választ. Nem csodálkoztam rajta – a kihallgatásokon nem a kihallgatott teszi fel a kérdéseket. Sosem válaszolnak, csak kérdeznek és próbálnak csőbe húzni. De az már kezdett idegesíteni, hogy a hazugságvizsgálóval még mindig nem foglalkoztak. – Jennát agyvérzés vitte el! – mondtam némileg indulatosabban. – Rengeteg szemtanú látta, talán még a stúdió biztonsági kamerája is felvette, ahogy összeesik! – Az még nem jelent semmit – csóválta a fejét a vén rendőr. – Gondolom, csináltak boncolást! Nem mérgezte meg senki, vagy igen? – Miss Owens vérében nanitokat találtunk. Inaktív gyógyászati nanobotokat. Ez a válasz összezavart. Nem számítottam rá, hogy a nanitokra terelődik a gyanú. – Na és? – hebegtem. – Manapság rengeteg ember…

52

– Jenna Owensnek soha nem volt nanoterápiája, se magán, se állami klinikán. Alig egy hónapja volt orvosi vizsgálaton – a vére tiszta volt. Ekkor ijedtem meg igazán. Ők mindvégig tudták, hogy gyilkosság történt és én voltam az első számú gyanúsított, mert én nyertem a legnagyobbat Jenna halálával. – A holttest hemzseg az inaktív nanitoktól – magyarázta a rendőr. – Gondolom, ön is tudja, Miss Jones, hogy a nanorobotokkal, ha megfelelően átprogramozzák őket, könnyen meg lehet ölni egy embert, olyan módon, ahogyan csak akarják. Mély sóhajjal nyugalmat erőltettem magamra. – Azt pedig én gondolom, hogy tisztában vannak vele, mennyit konyítok az informatikához vagy az orvostudományhoz! – Tökéletesen tisztában vagyunk vele. Ezért vagyunk kíváncsiak, hogy kivel programoztatta át a nanitokat. Nem szégyellem kimondani: majd' összeszartam magam attól, amilyen irányba a beszélgetés haladt. – Senkivel! Nem tudok semmit semmiféle nanitokról! – Hazudik! – fröcsögte az arcomba a nyomozó. – Tudjuk, hogy maga ölte meg Jennát, csak a bűntársaira vagyunk kíváncsiak! Neveket akarok hallani! Ha beszél, kegyelmet kap... Na erre elnevettem magam, pedig egyáltalán nem voltam boldog. Kínkeserves, háborodott nevetés volt, melyet az arcátlan hazugság váltott ki belőlem. – Persze! Kegyelmet! Nem vagyok teljesen hülye! Tudom, hogy ez csak afféle duma, hogy elnyerjék a gyanúsított bizalmát. És nem fogok bevallani semmit, amihez nem volt közöm! Nem tudhatják, hogy megöltem Jennát, mert nem öltem meg! Tudom, hogy csak blöffölnek! Közben pedig fohászkodtam, hogy tényleg így legyen, mert attól féltem, ha csak egy apró bizonyíték is van a zsebükben, engem ledarálnak macskaeledelnek. – Vajon honnan veszi?! – vágta rá az öreg táguló orrlyukakkal. – Az aktája szerint magát még nem hallgatták ki korábban. Honnan ismeri ilyen jól a kihallgatásokat? Kathy meg a zűrös pasijai épp elégszer voltak kihallgatáson apró-cseprő ügyek miatt, amiket mindig elsimítottak a gazdag szülők. Tőlük hallottam színes történeteket arról, hogyan kell viselkedni, milyen trükkökkel próbálkoznak a zsaruk. Az ő ügyeik persze csak olyan nevetséges kihágások voltak, mint festékszórózás, tiltott helyen cigarettázás, részeg garázdaság... De a világ minden pénzéért sem ejtettem volna ki a számon Kathy nevét ezek előtt. Némán hallgattam és néztem magam elé. Semmi frappáns válasz nem jutott az eszembe és ez bizony nagy baj volt. Vallatóm kihúzta magát és fagyos hangon így szólt: – Nagyon sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok... Kapcsold be, Dewy! Riadtan kaptam a fejem a fiatal rendőrre, aztán a szerkezetre. Dewy elfordított egy kapcsolót a dobozon, mire a színes ledek felgyulladtak, a gép életre kelt. Halk, méhzümmögésre emlékeztető búgás áradt a belsejéből, mely magasfeszültségről tanúskodott. Sorban kapcsolgatott és állítgatott a kezelőfelületen és minden egyes kattanó billentyűtől egyre idegesebb lettem, mintha valami gonosz közelítene felém. Zihálva kezdtem kapkodni a levegőt, míg végül a pasas tekert egyet a legnagyobb gombon és a következő pillanatban fehér fényként vakított el a fájdalom. Olyan érzés volt, mintha testem minden egyes sejtje egyszerre izzott volna fel, mintha olvadt lávába mártottak volna. Felsikítottam, olyan hangosan, ahogy a torkomon kifért, ujjaim görcsbe rándultak a szék karfáján, körmöm belemart a szálkás fába.

53

A kín csak egy másodpercig tartott, de még jóval később is forgott velem a világ. A jobb lábam kontrollálhatatlanul rúgkapált, mintha le akarna szaladni a testemről. Nem voltam képes megfékezni. – Fájdalmas, igaz? Ez egy idegstimuláló. Tökéletesen biztonságos kihallgatási módszer. Nem történhetnek olyan balesetek, hogy a tanú képtelen lesz beszélni vagy belehal a vérveszteségbe. Az idegstimulátor az emberi ideghálózaton keresztül küld egy teljesen ártalmatlan jelet az agyba és ott hozza létre a kellő erősségű fájdalomingert. Bármilyen nagy is a kín, a test és az elme ép marad. Nem sok mindent fogtam fel abból, amit mondott, csak az iszonyatos fájdalomra tudtam figyelni. A lábam végre leállt, de remegtek a végtagjaim és megállás nélkül feszegettem a bőrszíjakat, melyek a székhez szorítottak. A könnyektől maszatos lett az arcom, csak homályos foltként láttam a két rohadék rendőrt, akiknek e pillanatban szörnyűséges kínhalált kívántam. A vén rendőr az államhoz nyúlt és felemelte a fejem. Irtóztam az érintésétől, elrántottam magam, erre belemarkolt a hajamba és erőszakkal kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. – Gondolja át még egyszer a válaszait! Úgy bőgtem, mint egy kislány, nem akartam, hogy még egyszer bekapcsolják azt az izét, de tudtam, ha vallok, akkor végem van. – Én nem… nem tettem semmit… nem bántottam Jennát… Az öreg rendőr szigorúan biccentett beosztottjának. – Kérem, ne…! - sikítottam, de persze nem volt semmi haszna. Megint jött a fájdalom, most némileg hosszabb ideig, mint először, de nem volt annyira intenzív. Émelyegni kezdtem és amikor végre lekapcsolták azt a pokoli masinát, elhánytam magam. Az öreg rendőr karba tett kézzel hallgatott és csak nézett rám. Fogalmam sincs miért, felemeltem a fejem és rábámultam. Semmiféle érzelmet nem láttam a tekintetében. Ha nem tudom, hogy lehetetlen, azt hittem, volna, hogy robot vagy valami más szarság. Szerettem volna azt képzelni, hogy nem ember. Nem féltem volna tőle annyira, mint így. Könyörögni kezdtem, sírva rimánkodtam, hogy hagyják abba, mert én bizony semmit sem tudok Jennáról. Ezt ismételgettem a fejemben, mint egy mantrát, teljesen kizártam minden gondolatot a nanitokról, Kathyről, a programozóról. Száműztem őket agyam legmélyére. Reméltem, hogy ha kitartok, végül feladják – erre utalt, hogy másodjára nem tekerték maximumra a kínzóeszközüket. Próbálkoznak, de feleslegesen megölni nem akarnak. Még háromszor kapcsolták be a dobozt, s a végére olyan állapotban voltam, hogy nem ismertem volna magamra. Nem is éreztem magam emberi lénynek. Tudtam, hogy a testem sértetlen, de az agyam azt hitte, hogy minden csontom szilánkokra tört a bőröm pedig leégett a húsomról. A szünetekben ilyen kérdéseket tettek fel: – Miért ölte meg Jenna Owenst? – Kik segítettek magának? – Honnan szerezte a nanitokat? – SEHONNAN! – üvöltöttem az arcába elgyötörten. – Ne akarjon magának még több szenvedést, Jones! – folytatta csökönyösen a rendőr. – A maga Kurz kollégája elég világosan elmondta, hogy nincs magánál törtetőbb kurva a Channel O-nál! Elmondta, hogy mindenkin átgázol és a pokolba kívánta Jenna Ownest is! Elmondta, hogy az egész cégnél csak egyetlen ember volt, aki gyűlölte azt a szerencsétlen lányt és az maga volt! 54

– K-Kurz...? – Igen, felhívta a figyelmünket magára és jól tette! Virágszálam, elég nagy bajban van – baromi nagy bajban. Jobb lesz, ha kiadja magából... Kiadtam: nyál és hányás keverékét köptem az ocsmány pofájába aztán összeszorítottam a fogam, mert tudtam, mi fog következni, de erőt adott hozzá fellángoló haragom, amit Kurz iránt éreztem. A végén még egyszer teljesen feltekerték az idegstimulálót, de egy árva szót sem szóltam, csak ordítottam. Mikor befejezték és lekapcsoltak a gépről, akkor vesztettem el az eszméletemet. Utolsó, teljességgel érthetetlen gondolatom, amire emlékszem, az volt, hogy jól esne egy szelet epres túrótorta. *** A kórház balesetijén ücsörögtem a folyosón, mikor magamhoz tértem. Rájöttem, hogy már egy ideje ébren vagyok és ide is többé-kevésbé a saját lábamon jutottam el, de az öntudatom csak most kapcsolt vissza. Még mindig egész testemben remegtem és tehetetlenül bámultam megkínzómat, aki épp egy pohár vizet kért számomra a nővérektől. A vén rendőr hozott be, miután végeztek velem, ő magyarázta el a dokiknak, hogy két suhanc támadott meg az utcán sokkolókkal. Hallottam a nővérke sopánkodását, aztán rögtön körülöttem termettek hárman, hogy vérnyomást mérjenek, nyugtatót adjanak. Az öreg csóka távolról nézett engem és amikor találkozott a tekintetünk, jelzésképpen a szájához emelte mutatóujját. Aztán elsomfordált. Rohadt szemét vadállat! Dühömben tehetetlenül ordítottam egyet, amitől a nővérkék ijedten szétrebbentek. Több se kellett nekik, úgy telepumpáltak nyugtatóval, hogy pillanatokon belül kidőltem, mint egy zsák krumpli. Órákkal később ébredtem az elfekvőben. Úgy lüktetett az agyam, mint egy durvább péntek este után, de most még egyebek is társultak hozzá. Megmozdítottam a bal karomat, belenyilallt a fájdalom. Megpróbáltam a jobbat, erre lüktetni kezdett a vállam. Mint kiderült, vizit előtt pár perccel eszméltem, mert hamarosan megjelent az ágyamnál egy rakás orvos meg nővérke és latinul hablatyolni kezdtek. Annyit azért megtudtam, hogy akár már ma elmehetek, de ők javasolják, hogy maradjak még bent egy darabig a pszichológiai kivizsgálás miatt. Én nyomatékosan kifejtettem, hogy ezt menyire nem tartom jó ötletnek. Mégis mit tudna tenni egy pszichológus az én fejemmel? Mikor a köpenyesek felfogták, hogy a pokol legmélyebb bugyrában is szívesebben lennék, mint itt, visszaadták a cuccaimat, köztük a telefonomat is. Tudtam, hogy nem lesz egy leányálom hazavánszorogni, ezért félretettem a büszkeségemet és segítséget hívtam. Reflexszerűen Kathy számát akartam csörgetni, de mielőtt még megnyomtam a hívás gombot, meggondoltam magam. Kathy beleőrült volna, ha így lát engem. Edmond mellett döntöttem. Nem volt hosszú beszélgetés, elmondtam neki, hogy baleset ért, kórházban vagyok, segítség kell. Ő megértette és biztosított róla, hogy amilyen gyorsan csak tud, itt lesz. Nem hazudott, mert alig negyed órával később meghallottam a hangját a folyosón, amint egy nővérrel beszélget. Mire belépett az elfekvőbe, már mindent tudott a megtámadós, sokkolós történetről, arca pedig síri maszk volt. – Hogy érzed magad? – Elég ramatyul – ismertem el. Igazából fizikai fájdalomra ekkor már nem volt okom panaszkodni, mert rendesen hatottak a fájdalomcsillapítók. A lelkem viszont romokban hevert. – Hozassak egy pohár vizet vagy fájdalomcsillapítót?

55

– Nem vágyom másra, csak hogy végre hazamehessek és pihenjek egy kicsit! – Ezt elég agresszíven sikerült közölni, de egy beteg nőnek ezt el kellett nézni. – Akkor hazaviszlek. Nem tiltakoztam. Edmond felnyalábolt az ágyról és segített kijutni a parkolóba. Jó érzés volt, hogy velem van, támogat és vigyáz rám. Úgy éreztem, ha vele vagyok, nem kaphatnak el újra, nem kínozhatnak meg. Amióta apa meghalt, csak nagyon kevesen tudták felébreszteni bennem ezt a biztonságérzetet. Amíg az autóban ültünk, végig őt néztem, mert nem akartam látni a hajnali városképet. Szerintem eleinte zavarta a kifejezéstelen tekintetem, de aztán végigsimított a hajamon, amíg a piros lámpánál álltunk. Aggódott értem és ezért hálás voltam, csak túl fáradt ahhoz, hogy kimutassam. Igazi lovagként viselkedett, ahogy kikanalazott az autóból és felvitt a lakásomba. Végig biztató szavakat duruzsolt a fülembe. Kitárta az ajtót és a kanapéhoz vezetett, lehuppantam rá, ő pedig segített kibújni a cipőmből. Emlékszem, elmotyogtam, hogy szeretnék lezuhanyozni, mire kikísért a fürdőbe és még tiszta ruhát is előkészített nekem, miután megmondtam, mit hol talál. A zuhany egy áldás volt, mintha lemosta volna rólam az elmúlt órák szenvedéseit és félelmeit. Kezdtem megnyugodni. Csaknem biztos voltam benne, hogy nem kell tartanom egy második vallatástól – ha nem lettek volna száz százalékig biztosak benne, hogy igazat mondtam, nem engedtek volna el. Ami, végül is azt jelentette, hogy én győztem. Csak épp sehogy se tudtam örülni a győzelmemnek. Majdnem kitörtem a nyakam, mikor kimásztam a zuhanykabinból és már csaknem megint Edmond segítségét kértem, mikor meggondoltam magam; nem akartam teljesen rá hagyatkozni. Magamra szenvedtem a köntöst aztán mezítláb kicsattogtam utána a konyhába. A mosogatónál láttam meg Edmondot, aki feldobott főni egy kanna teát és épp egy gyógyszert nyelt le egy pohár vízzel. Meghallotta, hogy mögötte állok és szembe fordult velem. Egy pillanatra megdermedt, aztán felmutatta a gyógyszeres levelet. – Nyugtató – kommentálta. – Kurz baromságai miatt kezdtem szedni. Úgy éreztem, most sem ártana egy szem. Te is bevehetnél egyet! – Kösz, de úgy tele vagyok pirulákkal, mint egy tisztességes patika. Átdülöngéltem a nappaliba és levetettem magam a kanapéra. Edmond kiskutyaként jött utánam, elrendezgette a párnákat, betakargatott. Csak bámultam magam elé és rájöttem: rettegek attól, hogy egyedül maradjak. Látszott Edmond arcán, hogy hezitál, nem tudja, menjen vagy maradjon, ezért hívogatón a keze után nyúltam. Megértette a néma célzást és leült mellém. Az agyamban legyek zümmögtek. Mivel még fél óra múlva sem szólaltam meg, Edmond jobb híján bekapcsolta a tévét, méla unalommal váltogatott a szarabbnál szarabb csatornák között. Csak egy volt közös bennük: mindenhol ott virított a jobb felső sarokban az a kibaszott O betű. O News: – Az Aquntzista tüntetők összecsapása a lovasrendőrökkel legkevesebb ötven letartóztatással végződött… Kultur-O: – Egyértelmű és tagadhatatlan tény, hogy a keresztény szellemiség és kultúra mindig is az európai ember kultúrája volt… O Music: – És most halljuk a toplista első helyezettjét, mely még mindig a brutális sikernek örvendő Épülő Falak betétdala, az Every Time I Kill a Yankee…

56

Végeérhetetlen trágya. Háromszáz csatorna, mind ugyanannak az embernek a zsebét tömte meg milliárdokkal havonta. Elfogott az undor és elfordultam a tévétől. Edmond vállába fúrtam az arcom, beszívtam arcszeszének kellemes illatát. A konyhában fütyülni kezdett a vízforraló. Edmond szabadkozva kibújt alólam és valami filterről motyogott. A tévé az egyik történelmi ismeretterjesztő csatornán maradt, azon kevesek egyikén, ami néha még nézhető volt a maga semleges volta miatt. Épp egy második világháborús agyrém ment rajta. – Te is kérsz teát? – kiáltott Edmond a konyhából. – …a németek által alkalmazott Enigmát évekig megfejthetetlennek tartották… – Kérek szépen! – feleltem vagy fél perces késéssel. – És önthetsz bele egy kis rumot is, ha találsz! – Nem kell az bele! Ne félj, isteni teát főzök! Egy-kettőre jobban érzed majd magad tőle, meglátod. – …hogy a gép által generált titkos szöveget egy másik gép segítségével meg lehet fejteni, így… – Aha. Úgy éreztem, ha még egy percig tovább kell hallgatnom a tévét, felvágom az ereim. A kapcsoló azonban túl messze volt, vagy tíz centit előre kellett volna hajolni, ami elérhetetlen távolságot jelentett. – Itt is van a tea! Mézzel, citrommal, meg egy kis gyömbérrel! – nyújtotta át Edmond a gőzölgő csészét és végre a kapcsolóért nyúlt. – …a rejtjelkód feltörése lehetővé tette a német hírforgalom ellenőrzését. Lehallgathatóvá váltak a német titkosszolgálatok, a hadsereg, a légierő… – Keressünk valami régi sorozatot! A Retr-O csatornán most adják a Lost ismétlését, mit szólsz? – Aha… Ha Edmond a fejembe látott volna vagy csak e pillanatban az arcomra néz és nem a képernyőre, azonnal meglátta volna azt a bizonyos kis felgyulladó villanykörtét a kobakom felett. Szinte varázslatos módon hasított kába fejembe a felismerés és kedvem lett volna ledobni magamról a fürdőköpenyt, meztelenül kirohanni az utcára, majd azt ordítozni, hogy heuréka! Egyik gondolat követte a másikat, olyan gyorsasággal, ami már-már ijesztő volt. Rájöttem, hogy a tökéletes terv építőkockái mind ott voltak a fejemben már időtlen idők óta apró információ morzsákként: a rejtjelfigyelő mesterséges intelligenciák, az előre megírt forgatókönyvek, az Aquntzista hisztéria... De csak most álltak össze egyetlen csodálatos szikra hatására: ha valahogy rávehetném Virgillt, hogy élő adásban világgá kürtöljön valamit, akármit, ami titkos, a rendőrség úgy vetné rá magát, mint kutyák a koncra. És mint második asszisztens, hozzáférhettem Kurz gépén a műsortervezethez, átírhattam úgy, hogy senki nem veszi észre a rejtjelfigyelőkön kívül! Virgill és Kurz tudta nélkül bármit belecsempészhettem a szövegbe! – Mi bajod? – Edmond végre rám nézett és észrevette azt a bizonyos villanykörtét. Megráztam a fejem és mosoly szökött az arcomra. – Imádlak! – tört ki belőlem a vallomás és mielőtt még a meglepett fiúm egy szót is szólhatott volna, rávetettem magam és csókoltam, ahol értem. Mert ebben a pillanatban jöttem rá, hogyan fogom hazavágni Virgill tetves show műsorát és adok egyúttal óriási pofont a kormánynak, amely megkínzott. És mindezt Edmondnak köszönhettem, aki mit sem sejtett az egészről.

57

Úgy csókoltam, mintha ki akarnám szívni belőle az életet, hátralöktem a kanapén és rámásztam, de közben lecsúsztunk a padlóra. Lehet, hogy a fájdalomcsillapítók zavarták meg az agyam vagy Edmond lovagiassága hozta ezt ki belőlem, nem tudom. Egy mozdulattal téptem szét az inget a mellkasán. – Te jó ég! – kapkodott levegő után Edmond. – Mi ütött beléd? – Kussolj! Számat a szájára tapasztottam, úgy hallgattattam el és nem is hagytam, hogy egyhamar levegőhöz jusson. Az éjszaka történtekhez képest nem hittem volna, hogy a délutánom ennyire kellemesen fog telni. *** Edmonddal az egész napot ágyban töltöttük. Már csak megszokásból kapcsoltunk este a Virgill Newman Showra, de most nem zavart a műsor, melynek egyszer a tönkretételére tettem esküt. Sok minden megváltozott azóta és sok új fogadalmat tettem. Legutóbb épp azt, hogy felhagyok az egésszel, mert még egyszer nem bírnám elviselni, hogy egy ártatlan ember vére tapadjon a kezemhez. Majd pedig azt, hogy még utoljára mégis megpróbálom. Nem sokat érnek a fogadalmaim, mi? De ez most más volt. Nem forogtak veszélyben közvetlen emberéletek. Tudtam, ha sikerrel járok, örökre tönkre teszem Virgill Newman imádott show-ját és magát a vén szemétládát is. Mindenét el fogja veszíteni: a hitelét, a kiváltságokat, melyek naggyá tették a Channel O-t, ezt a szörnyszerű monstrumot… Talán túl puhának tűnik egy gyilkossági kísérlet után, de nagyságrendekkel kivitelezhetőbb volt és pont ott csapott le Virgillre, ahol a legjobban fájt neki. Ostoba voltam, hogy korábban nem jöttem rá magamtól, mit kellene tennem. Virgill közelébe férkőztem, hogy lebukásbiztos módot találjak a megölésére, mert apámért csak ezt az egyet tudtam elképzelni, mint kellő fizetséget. De nem ez volt az igazi. Virgill gyakran hangoztatta, hogy az élete a műsor. Hát akkor azt az életét kellett elvenni. Edmondtól hallottam először a századik emeletre telepített rejtjelfigyelőkről, melyek megvizsgálnak minden elhangzott szót a Channel O adásaiban, de csak a történelmi ismeretterjesztő miatt jutottak eszembe. Azt hiszem, kellőképpen megháláltam neki ezt a kis akaratlan segítséget. Legalábbis erre utalt a huszonnégy karátos vigyor, ami az arcáról sütött, miközben elmélyülten cirógatta meztelen bőrömet. Megborzongtam és felnevettem a csiklandozó ujjaktól, ami neki csak olaj volt a tűzre. Nem akartam elmondani Edmondnak, mit tettem eddig és mire készültem még. Egyrészt szégyelltem, másrészt fogalmam sem volt, hogy reagálna rá. Talán ment volna a rendőrségre. Még csak nem is hibáztathattam volna. A terv mindössze egyetlen hiányossággal küszködött, amit egymagam nem tudtam pótolni. Segítségre volt szükségem és azt is pontosan tudtam, kiére. Nem voltam hajlandó tovább várni, rögtön lépéseket akartam tenni, hogy végre magam mögött tudhassam. Le akartam zárni a múltat és onnantól fogva csak Edmonddal foglalkozni. Ezért hát, amikor késő este hazament, alig hogy becsuktam utána az ajtót, a telefonhoz szaladtam és tárcsáztam Kathy számát. – Na, megfektetett? – szólt bele köszönés nélkül, mikor felvette. Nehezen álltam meg, hogy ne nevessek fel. – Téged is megtanítottak ám az illemre! – Leszarom az illemet. Tudni akarok minden részletet! Nagyot sóhajtottam a kagylóba. 58

– Jaj, Kathy, tudod, hogy nem szeretek ilyesmiről dumálni. Nekem nem megy ez a csajos csacsogás a pasim farokméretéről… – Szóval már a pasid. Hmm… – Most mit hümmögsz? – Utoljára akkor hívtál valakit a pasidnak, amikor meg akartad győzni a tanfelügyelőt, hogy nem vagy leszbikus és lefizetted azt a szerencsétlen infó szakos srácot. Most mire készülsz? Túl jól ismert és előre tudott mindent. Ezt nem árulják el az embernek, amikor legjobb barátnőt választ. – Csúnya dolgokra – vallottam be. – Te Marla… nem azért, de a múltkor épp amiatt sírt a kicsi szád, hogy eleged van ebből és felhagysz vele. – Hallottam a hangján, hogy cseppet sem tetszik neki ez az új fejlemény. Nem csodálkoztam rajta, de nem is volt kedvem különösebb indokokat felsorolni, főképp nem telefonon keresztül. – Meggondoltam magam. – Marla Jones, a határozottság mintapéldája. – Kathy Hendon, az egyetlen, aki segíteni tud rajtam – kontráztam rá és összeszorítottam keresztbe tett ujjaimat. Egy darabig csak nyugtalan szuszogását hallottam a telefonban. – Jó – felelte végül. – De ezt majd személyesen holnap. – Holnap? – Igen, a vacsi-mozi-pia esten. Már elfelejtetted? Húztam a számat rendesen. Szerettem volna addig elkerülni Kathyt, amíg rendbe nem jövök teljesen. – Hát… ez most nem igazán jó nekem. – Mibe keveredtél? Sikerült az egekbe tornáznom a gyanakvását. – Semmibe, csak jött egy ötletem, amit szeretnék kipróbálni és ehhez találkoznom kell még egyszer azzal a múltkori sráccal – daráltam el egy szuszra. Jó sokára szólalt meg újra; már azt hittem, csak úgy otthagyta a telefont, hogy átszaladjon és fejbe kólintson. – Összehozok vele egy új találkát. Ezen rendesen meglepődtem, még a szavam is elállt. – Marla? – Köszönöm! Nagyon-nagyon… – Ne köszönj semmit. Megmondtam már, hogy mindenben segítek. De elvárom, hogy vigyázz magadra! – Úgy lesz. Reméltem. – Akkor majd hívlak, ha leszerveztem. Sziamia! – Kathy, várj! – Na? – Szeretlek – motyogtam bele a telefonba és reméltem, hogy hallatszik hangomból az őszinte hála. – Te leszbi ribanc! – vágta rá, aztán lenyomta a telefont.

59

*** Az előre megbeszélt időben mentem el a találkahelyre – és igencsak meglepődtem, amiért egy éjszakai park helyett egy zsúfolt presszót választott az emberem. Mikor Kathy átjött, hogy elmondja, a pasas belement az újabb találkába, még egyszer megpróbált lebeszélni róla. Természetesen most sem hallgattam rá, de nem is várhatott mást. Makacs voltam, mint az öszvér. A hely a város másik végében volt, szóval majd' egy órával korábban el kellett indulnom, hogy a mágnesvasúttal odaérjek. A százhatos ment East End felé, s az egyetlen szabad hely, amit sikerült megcsípnem, pont egy Virgill Newman Show plakáttal szemben volt, melyet úgy ragasztottak az ablaküvegre, hogy még véletlenül se lehessen kilátni tőle. Nem mintha a kinti tájkép olyan nagy élvezet lett volna, de Virgill pofája helyett még haldokló fókabébiket is szívesebben néztem. Az első adandó alkalommal átadtam a helyem egy zsebkutyát cipelő néninek, aki hálálkodva el is fogadta. – Csodálatos ember, igaz? – nézett föl Virgill pofájára csillogó szemekkel. Nehezen tudtam türtőztetni magam. – Ühüm. – Egyetlen showt sem hagynék ki, semmi pénzért! – folytatta áhítattal, miközben ügyet sem vetett a kis dögre az ölében, aki minden körülötte állóra vicsorgatta a fogait. Udvariasan mosolyogtam a nénire. – Fantasztikus minden műsora! De… Cucuka valamiért nem szívleli. Mindig ugat meg morog, ha Virgill megjelenik a képernyőn… Ki érti ezt? A kutyák megérzik a gonoszt – ezt akartam mondani. – Hm. Furcsa. A néni sóhajtott egy nagyot, mint akinek a világ minden terhe a vállát nyomja. – Próbáltam leszoktatni róla Cucukát, de semmire se hallgat, csak ugat és ugat az egész show alatt, én meg nem hallok egy szót sem. Próbáltam már, hogy bezárom közben a fürdőszobába, de szétrágta a mosószeres flakont; csoda, hogy bele nem pusztult! – Csoda. Vagy kár. – Úgyhogy nincs mit tenni… – sóhajtott megint. – Megyünk a doktorbácsihoz, Cucuka! Ő majd szépen elnyisszantja azokat a kis hangszálakat, hogy ne zavard meg a mamit! Gügyögve megnyomorgatta a kiskutya fejét, amitől annak majdnem kiugrottak a helyéből fekete gülüszemei. Mikor végre megállt a mágnesvasút Shadwellnél, valósággal kivetődtem az ajtón. Az emberutálatom tetőfokára hágott, valahányszor meg kellett szenvednem a tömegközlekedéssel, vagyis minden reggel munkába menet, meg hazafelé. A tömeget csak akkor bírtam elviselni, ha volt egy pohár pia is a kezemben. Szívesen vettem volna egy autót, pénzem is lett volna rá, de csak A-kategóriásoknak lehetett jogosítványa, vagy azoknak, akik a szállítmányozásban dolgoztak. Így szóltak a környezetvédelmi irányelvek. Öt utcát kellett még gyalogolnom a presszóig, de hál' istennek könnyen megtaláltam, pedig egyáltalán nem voltam ismerős a környéken. Ami egyáltalán nem csoda, mert East End leglepukkantabb részén jártam, mely a kilenc órás bűnügyi melléklet napi szereplője volt. A házak itt voltak a legromosabbak, egynémely falon golyó-ütötte nyomokat láttam – a kétezerhatvanhatos „Zöldkártya Lázadás” leverésének emlékei. Az itteni lakosok túlnyomó többsége még a Quntz-kormány előtt betelepült harmadik világ-beli családok voltak, akik egy jobb élet reményében jöttek. Nem jött össze nekik. Most mind D- vagy szerencsés esetben C-

60

kategóriások. A C-sek néha köptek a titkosrendőrségnek, ezért közutálatnak örvendtek. Nem várt fényes jövő a helyiekre: ha D-katos voltál, az éhhalál vitt el, ha C, akkor a lincshangulat. Idegesen pislogtam hátrafelé, miközben az utcákon grasszáltam. A legkevésbé sem éreztem biztonságban magam, igaz ehhez már volt alkalmam hozzászokni. Különben is: aki Aquntzistáktól akar segítséget kérni, az ne a Garland Hotelbe menjen. Megkönnyebbülten fellélegeztem, mikor beléptem a presszóba. Nem volt olyan gázos hely és nem fordult felém az egész társaság fenyegető csöndben, mint valami ősrégi westernben, a zene sem hallgatott el csikorogva. Szépen, feltűnés nélkül eljutottam a pulthoz és rendeltem magamnak egy pohár Cointreau-t. A kivetítőn sportmérkőzések mentek, arra bambult az egész helyi ivótársaság, lószart se foglalkoztak velem. Már elszopogattam az italt, mikor még valaki belépett az ajtón. Most én játszottam el a westernes jelenetet, mert azonnal felismertem az emberemet, annak ellenére, hogy múltkor nem tudtam kivenni az arcát. Ugyanolyan csuklyás felső volt rajta és a mozgása is valahogy jellegzetesen slamposnak látszott. Ő is észrevett engem, mert lehúzta a csuklyát és odajött hozzám. Ázsiai fickó volt és sokkal fiatalabb annál, mint amilyennek képzeltem mély hangja miatt. Talán még nálam is fiatalabb volt, a húszas évei elején járhatott. – Haruki – nyújtott kezet. – Azt hittem, nincsenek nevek. – Ezen annyira megdöbbentem, hogy nem fogtam vele kezet. – Az akkor volt. Kérsz egy sört? – Nem kérek. – Már a Cointreau-t is megbántam, mert éreztem, hogy kissé megütött, pedig jobb lett volna színjózannak maradni. Várakozva bámultam a srácra, hogy megmagyarázza, miért mutatkozott be, de nem tette. Rendelt magának, aztán amikor kitöltötte, csak kezében görgette a párás üveget. Elfogyott a türelmem és ideges is voltam. – Most mi változott meg? Miért árultad el a neved?! – Időközben megbizonyosodtam róla, hogy nem vagy gázos. Legyen elég ennyi. – Hát nekem nem elég! És ne várd, hogy bemutatkozzam… – Nem várom… Marla. Idióta vigyorral bámult rám, én pedig legszívesebb szétvertem volna a hülye fején a sörösüveget. Sarokba szorítva éreztem magam, kiszolgáltatottan. Fogalmam sem volt, mennyit tudott meg rólam, de nem akartam még több információt adni a kezébe. Dühödten elmormoltam egy káromkodást az orrom alatt, aztán felkeltem, hogy induljak. – Várj egy picit! – szólt utánam. Persze, hogy megtorpantam. Valójában nem is akartam otthagyni, csak játszottam az eszem, hogy még érdekel valamennyire a saját biztonságom. Visszafordultam felé és bámultam egy darabig. Aztán odahajoltam a füléhez és belesuttogtam: – Honnan tudjam, hogy nem vagy titkosrendőr? – Elengedtek a zsaruk, nem? Ha én köptelek volna be, nem kínoznak meg, hogy szóra bírjanak, mert már tudtak volna mindent tőlem. Ráadásul már akkor lekapcsoltak volna, amikor átveszed tőlem a nanotartályt. Ebben sok igazság volt. Kénytelen voltam elismerni, hogy csak a tehetetlen düh dolgozott bennem, amiért ez a fickó vagy öt lépéssel előttem járt. Gyűlöltem, ha előre tudják, mit fogok mondani. – Nem félsz, hogy kihallgatnak minket?

61

Erre csak laza félmosolyra húzta a száját és felém fordította a sörös üvegét. Már majdnem ráförmedtem, hogy megmondtam, nem iszok egy kortyot sem, amikor észrevettem azt a gombelem méretű valamit az üvegre tapasztva. – Látod ezt, csajszi? Saját fejlesztésű mütyüröm – vigyorgott nagy büszkén. – Az emberi fül számára nem hallható frekvenciát generál a sörösüvegen, ami lehallgathatatlanná tesz minket két méteres körzetben… Húzódj egy kicsit közelebb. Még közelebb, mintha a csajom lennél! – Engedd el a combom, vagy lenyeletem veled a mütyürödet! Elengedte. – Szóval ezzel veszed ki a részed a munkából? Ilyen lehallgatásgátlókat készítesz a barátaidnak? Hörpintett egyet a söréből, aztán megragadta a pultos lány kezét, mikor az el akarta vinni az üres üveget. – Bocsi. Gyűjtöm. A csaj úgy nézett rá, mint valami fura kis gyíkra. – Sok mindenben benne vagyok, de a mütyürök a specialitásaim. Ez ilyen családi vonás. Ükapám órásmester volt Nagoyában, apám a robotikával robbant be Európában. Sajnos épp akkor költözött ide a családom a nagy üzlet reményében, mikor beütött a válság és Quntz kormánya került az URE élére… Az URE Európa Egyesült Régióit jelentette. Ez volt a neve annak a terjedelmes egységnek, ami a régi Unió maradékaiból jött létre a Harmadik Nagy Válságot követően. Volt egy mendemonda, mi szerint eredetileg fontolgatták, hogy Eurázsia Egyesült Régiói legyen a neve a török területek miatt, de ezt végül elvetették a balszerencsés rövidítés miatt. Mindhiába, mert a mai napig tréfás kedvű Aquntzisták festékszórózzák az URE után az Anarchia A-betűjét plakátokra, címerekre, táblákra. Kövezzetek meg, de igazából halvány gőzöm nem volt, kik ezek az Aquntzisták. Mindenki róluk beszélt, de csak azért, mert bárkire rámondták, akinek szúrta a szemét Quntz valamelyik intézkedése. Majdnem biztos voltam benne, hogy nincs is egységes Aquntzista front. Egyes tagjai unatkozó huligánok lehettek, mások talán az egykori ellenzék szilánkjaiból szerveződtek. Volt egy tippem, Haruki kik közé tartozott. – Szóval most tűzzel-vassal küzdesz a hatalom ellen? Ez nagyon… bátor. – Eredetileg azt akartam mondani, hogy gyerekes és szánalmas, de aztán rájöttem, hogy épp a segítségét akartam kérni; talán nem kellett volna leszólni az életcélját. – Fogalmad sincs róla, kik vagyunk. Ez kijelentés volt, nem kérdés és Haruki nagyon elégedettnek tűnt magával, amiért a képembe vághatta. Megitta a sörét és rendelt egy újabbat. – Világosíts fel, kérlek – mondtam neki fogcsikorgatva. – Alfred Quntz meg a talpnyalói azt hiszik, hogy mi vagyunk az elégedetlenkedő tömeg hangja. Azt hiszik, az URE ellenségei vagyunk és a széthullását akarjuk, hogy visszaállítsuk a régi marakodó országok határait… Ez marhaság. Fikarcnyit sem érdekel minket, hol húzódik az URE határa és a legkevésbé sem akarjuk a széthullását. Ami azt illeti, nincs egyetlen politikai célunk sem. – Ezt azért nehezen hiszem… – hümmögtem halkan, de ő persze meghallotta. – Hidd csak el! Minek érdekeljen minket a politika? Így is szar – úgy is szar. És akárki kerülne Quntz helyére, ugyanolyan rossz lenne. Még én is. Ami azt illeti, Quntz az egyetlen logikus lépést tette, mikor beütött a balhé és jött a válság: keresett egy hibáztatható csoportot, akire mindent rákenhetett. Sok mindenre számítottam, de erre nem igazán. 62

– Egy Aquntzista, aki dicséri Quntzot? Mi jöhet még? – sóhajtottam. Ezen jót nevetett. – Ja, igazából okos ember. Liberálisként indított, aztán hirtelen váltott a válság után. Először meghozott egy rakás szabadság-törvényt: legális eutanázia, engedélyezett könnyű drogok, szabad prostitúció, melegházasságok és a többi… Aztán, amikor a nagy szabadságban mindenki megmutatta az igazi arcát, már nem kellett keresni a „söpredéket”, mert mindenki elárult magáról mindent. Mehettek az X-kategóriába. Emlékszel még, hogy anno a kategóriákat csak ideiglenesen vezették be? Csóváltam a fejem és vártam, hogy mikor tér a lényegre. – Kicsi voltam még akkor. – Én is, de azért emlékszem rá, mikor átköltöztettek minket East Endbe. Quntz a konzervatív tömegeket választotta, a „biztos adózókat”. A drogosok, a prostik, a bevándorló munkanélküliek nem arról híresek, hogy elsőként jelentkeznének, amikor adót kell fizetni. Ők jók voltak a kötelező közmunkára. Quntz a válság után sorrendet állított fel, aminek mi kerültünk a végére. Látod már, Marla? Quntz nem is politikus. Egy igazi politikusnak van ideológiája, szavazótábora, ami mellett kitart, legalább addig, amíg megválasztják, hogy tömhesse a zsebét. De Quntz üzletember. A vállalata az URE. Egyszerűen csak cég-arculatot váltott. Ennek a terméke a te drágalátos munkahelyed, a Channel O is, ami fenntartja a szabadelvűség látszatát, miközben az elnyomó államot támogatja. – Aha. – Unottan kopogtattam poharammal a bárpultot. – Téged ez a legkevésbé sem érdekel, mi? – Nem. – Pedig érdekelhetne. Mert mi ugyanazt csináljuk, amit te: csak bosszút állunk. Virgill Newman pont olyan, mint Quntz elnök, csak kisebben. Nem is olyan sokkal kisebben. Na itt törtem el a poharat a pulton. Szabadkozva bocsánatot kértem a csapostól, aki letakarította az üvegszilánkokat, amíg én sápadtan próbáltam kerülni mindenkinek a tekintetét. Kicsit sem volt feltűnő. Haruki viszont jót nevetett rajtam. – Jaj, te lány! Szerinted meddig tartott rájönnünk, hogy kit akarsz kinyírni azzal a nanotartállyal? Tudjuk, mi történt az apáddal, meg az ánuszrobbantó székével. – Szerencséd, hogy most nem egy sötét parkban találkoztunk, mert ez lenne az a pont, ahol végérvényesen elhallgattatlak. Nevetséges fenyegetőzés volt a részemről. Az én fizikumommal még egy féllábú nyolcvan éves tatát sem tudtam volna legyűrni. Haruki azonban nem az a fajta volt, akit ki lehet hozni a sodrából fenyegetésekkel. – Épp ezért akartam idejönni. Na, mindegy… Ide figyelj, Marla: mint mondtam, nem politikai indítékaink vannak, csak a bosszú. Leszarjuk, ki fogja a hájas seggét a parlamentben mereszteni, csak azt akarjuk, hogy Quntz a föld alatt rohadjon. Meg mindenki, aki belőle tollasodott meg. Köztük a nagy népámító Newman is, aki gyakorlatilag az egész politikai arculatváltást megalapozta neki a válság után. Newmannek sokmindent köszönhet az az átkozott. A Channel O a kormánya legnagyobb bástyája. Többek között ezért hívjuk bulvárkormánynak… Megint ránéztem. Sokatmondóan bámult vissza rám, még kacsintott is egyet. Csak az lett volna egyértelműbb utalás, ha elordítja a kocsmában: „Azt akarjuk, hogy nyírd ki Virgill Newmant!” Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol döntenem kellett: vagy felállok és távozok innen (és életem hátralévő részében leteszek arról, hogy Virgill Newmannek akár egy gyomorfájást is okozzak) vagy maradok és belemegyek a dologba. 63

Maradtam. – Nekem… lenne egy… ötletem – nyögtem ki nagy nehezen, mert olyan száraz volt a torkom, mint egy sivatag. Gyorsan ki is kértem egy martinit és egyszerre legurítottam az egészet, amitől aztán olyan melegem lett, hogy a blúzom nyakát húzogattam. – Nem kell annyira idegeskedni, Marla kedvesem. – Kedvesed a hóhér! – hörögtem neki. – Ha neked úgy könnyebb, beszéljünk tovább virágnyelven, jó? Tehát. Van egy problémád a munkahelyen, amit szeretnél végérvényesen megoldani. Miben lehetek a segítségedre? – Ezt nem lehet virágnyelven elmondani. – De ezt biztosan akkor is tudtad, mikor elindultál erre a találkára. Mégis hogyan akartad elmondani nekem? – Úgy, ahogy az előzőt is. – Hát ott tényleg nem szaroztál. Na jó. Milyen nanoegységekre van szükséged? Mivel közösek a céljaink, ezt beszámítom neked ingyen. – Nem kellenek nano biz-baszok. Csak információra van szükségem. Láttam Haruki arcán, hogy felkeltettem az érdeklődését. Közelebb húzódott hozzám és megigazgatta a sörösüveget. – Milyenre? A torkomban gombóc volt az idegtől és azt hittem, mindjárt kicsordul a könnyem. Remegett a kezem, Haruki megfogta, szinte gyengéden. – Milyen infóra, Marla? – Tökmindegy, csak olyan legyen, amiért a katonai hírszerzés úgy megvadul, mint egy csapat dühös méh. Haruki elégedett képet vágott, mintha ezzel a kérésemmel minden vágyát valóra váltottam volna. – Azt hiszem, tudok szerezni valami ilyesmit…

64

(INTRO BE) Bemondó: Üdvözöljük kedves nézőinket! Délutáni hírösszefoglalónkat látják. Kormányellenes tüntetők egy csoportja tehető felelőssé azokért a múlt hét óta városszerte látható plakátokért, melyeken arra hívják fel az ismert médiaszereplőket, hogy viseltessenek szimpátiával az Aquntzisták üzenete iránt és támogassák őket – idézem – a „zsarnoki Quntz kormány szégyenteljes tagjaival szemben.” A plakátokon név szerint kérik a támogatását olyan prominens személyeknek – köztük a Channel O nem egy műsorvezetőjének – mint Pharlie Carsons, a Suicide Show házigazdája, vagy maga Virgill Newman, a Channel O elnök-vezérigazgatója. Mr Newman hevesen reagált a plakátokra: Virgill: Felháborító pimaszság, amire ezek a törvényen kívüliek vetemednek. Mérhetetlenül megalázó még a gondolata is, hogy az Aquntzisták feltételezik, hogy jómagam vagy a Channel O szembemenne a törvényes kormánnyal és annak képviselőivel. Régen, a huszadik század végén és a huszonegyedik század elején még megvetendőnek tartották, ha egy televíziós csatorna nem volt független médium vagy nem bírálta hangzatos jelzőkkel a kormányokat. Ez volt annak a kornak a beteges divatja, mely folyamatosan aláásta még a legbiztosabb alapokon nyugvó politikai erőket is. Manapság egy ilyen népellenes média nem állná meg a helyét, mert az emberek tudják, hogy a biztonságuk a legfontosabb – az anyagi, gazdasági és létbiztonságuk. A tévé csatornáknak ezt kell támogatniuk, a kormányzó erőt kell erősíteniük! Nem az Aquntzistákhoz hasonló csőcseléket, akik éjszakánként üzletek kirakatait dobálják, autókat gyújtogatnak és összefestékszórózzák a kormányhivatalok épületeit. Ezeket az elemeket el kell nyomni, el kell törölni Európából és a Channel O ehhez minden támogatást meg fog adni Alfred Quntz elnök úrnak és kormányának. Bemondó: Azt hiszem, Mr Newman minden becsületes tévénéző helyett is beszélt. És most további híreink: a rendőrség lezárta a nyomozást a Channel O egykori alkalmazottja, J. Owens halálának ügyében…

65

*** Kikapcsoltam a tévét, mikor meghallottam benne Jenna nevét, mert nem bírtam rá gondolni, különösen azóta, hogy rávettem magam egy utolsó bosszú-kísérletre. Néztem a kezemben szorongatott papírfecnit, amit újsütetű barátom adott. Mindössze néhány szó és pár szám volt rajta, de ez volt a legjobb fegyverem Virgill ellen. A dohányzóasztalon hevert szétterítve az ezredik műsor terveinek fénymásolata, a forgatókönyve, melynek léte hétpecsétes titok volt (a show állítólag spontán volt, mindenféle megtervezettség nélkül ment), a meghívott vendégek listája – minden, amit Kurz összeállított, legépelt, nyomtatott és iktatott. Nem volt nehéz megszerezni a gépéről, a milleniumi adás megtervezését több mint egy éve kezdte és már hetekkel korábban kész volt mindennel. Csak apróbb változtatásokat eszközöltem benne. Kora délután volt és csendesen ücsörögtem a kanapén egy pohár jeges tea társaságában. Amióta Haruki átadta, amit kértem tőle, szigorú alkoholtilalmat írtam elő magamnak. Kathy azt mondta, épp itt volt már az ideje az absztinenciának és ettől annyira fellelkesült, hogy el akart rángatni magával a fitnesz terembe. Biztosan megőrült, ha azt hitte, én kapható vagyok az ilyesmire. Megtettem az előkészületeket, de furcsa hangulat telepedett rám. Nem voltam olyan ideges, mint kellett volna, inkább csak annyira, mintha szigorlatra készülnék, pedig az összehasonlítás nem is lehetett volna nevetségesebb. Már csak két nap volt hátra az ezresig. Az az igazság, hogy megtehettem volna előző héten is, de amikor már úgy voltam vele, hogy bedobom magam, egy belső kis hang megállított: „Mennyivel nagyobbat ütne Virgill bukása, ha épp a Nagy Show-ra tartogatnám?” Igaza volt a kis hangnak. Elvégre Virgill volt a televízió legnagyobb alakja, megérdemelt egy fenomenális showdown-t. Amellett elfeledtem azt a közhelyes igazságot, miszerint az élet soha nem olyan mesterien kiszámított, mint egy film. Az ezredik adás egy kicsit más volt, mint az eddigiek: nem Virgill kérdezgetett másokat, hanem ő volt az interjú alany. Prominens személyeket, filmsztárokat, zenészeket hívott meg, akikkel a bulvár szerint közeli kapcsolatot ápolt (hazugság volt mind), ők beszélgettek el a Nagy Emberrel – persze szigorúan előre megírt kérdések és válaszok alapján. Letettem a kis fecnit és kezembe vettem a forgatókönyv pár oldalát, mely Virgill gyerekkorát boncolgatta. Talán különösnek hangzik, de miközben kiismertem Virgill napi rutinját, az életvitelét, a szokásait, addig nem tudtam szinte semmit a fiatal koráról. Hallottam, hogy Amerikában született és a szülei a gazdasági összeomlás idején költöztek át Európába, de ezt is csak azért tudtam, mert előszeretettel hangoztatta a műsorában, hogy a „nép gyermekének” állítsa be magát. A papírokat lapozgatva rájöttem, hogy ez igaz volt. Nem hittem, hogy ilyen nagyokat hazudna, hiszen ennek könnyen kideríthették volna az ellenkezőjét és akkor lőttek a hitelének. Az mondjuk jó kérdés lehetett volna, hogy mégis mi a fenét keresett az A1-es kategóriában, ha egyszer bevándorló volt a szentem? Persze, kivételek mindig voltak, mindig lesznek... Visszadobtam a lapokat az asztalra. Zavart voltam, fogalmam sem volt, miért akartam elolvasni egyáltalán. Sohasem érdekelt, hogy ki ő, mi ő. Attól féltem, még a végén olyasmit találok róla, ami meghátrálásra késztet, mondjuk van otthon egy halálos beteg gyermeke vagy egy rokkant felesége. Nem akartam tudni, mert leálltam volna miatta. Eldőltem a kanapén és az arcomba temetem a kezem. A könnyek maguktól folyni kezdtek a szememből. 66

Mikor lesz már vége? – kérdeztem magamtól. Kételyekkel voltam tele: mi van, ha akkor sem lesz jobb, ha Virgillnek annyi? Attól még ugyanaz a lerobbant, önsajnáló, céltalan tyúk lettem volna, aki péntek esténként leissza magát és az egész szombat délelőttöt a vécé előtt tölti. Miért érdemeltem volna meg az igazságszolgáltatást? Nem volt bennem az égvilágon semmi, ami méltóvá tenne rá, amiért kijárna ez a ritka kegy. Egyáltalán ki vagyok én, hogy döntsek életről és halálról? Megszólalt a telefon. Kétszer játszotta végig az idióta kis dallamot, mire összeszedtem annyi erőt, hogy felvegyem. – Szia Edmond. – Szia… Valami baj van? Rosszul érzed magad? – Nem, dehogy. Semmi bajom. – Hallom, hogy sírtál. – Vájt fülű vagy, hallod-e? – Mi a baj? – A macskáim miatt szomorkodom… – Nincs is macskád! – Hát épp ez az. – Mennyit ittál? – Egy egész üveg Ice Tea-t. – Az kemény ital, vigyáznod kéne vele. – Nem vagy az apám. – Úgy éreztem, ideje komolyan válaszolnom neki, mert kifogytam a hülyeségekből. – Figyi, ma este tényleg nem vágyom társaságra, legfeljebb macskákéra, de mint mondtad, az nincs… De holnapután este, ha lement az ezredik, elmehetnénk valahova. Azt hiszem rám fog férni. – Sok a meló? – El se hiszed, mennyire. Jenna szart se csinált, neki elég volt a mellmérete, hogy megkapja a havi fixet, de nekem hajtanom kell. Hoppá, bocsesz, elfelejtettem, hogy halottakról vagy jót vagy semmit. – Szerintem Jenna örülne, ha hallaná, hogy holtában is a mellméretére irigykednek. – Akkor megegyeztünk? Nagy sóhajjal szuszogott bele a telefonba. – Persze. Jó éjt, drága! – Jó éjt… Drága? Ez idegen szó volt a fülemnek. Anya szokott így hívni, de már rég elfelejtettem. Hirtelen rájöttem: ő volt az, aki miatt végig kellett csinálnom. Virgill Newman nem csak az én életemet tette tönkre, hanem anyáét is, aki pedig a legszeretetreméltóbb ember volt, akit ismertem. Apa halála után soha többé nem ment férjhez, de szerintem még pasija sem volt. Agyondolgozta magát, hogy felnevelje ezt a szarkupacot, engem. Megint kézbe vettem Virgill forgatókönyvét és elejétől végéig elolvastam az élettörténetét. Semmit sem találtam benne, ami miatt jobb élet járna neki, mint az édesanyámnak. Végérvényesen döntöttem. Órák teltek el, el is szundítottam a kanapén, aztán éjjel fél tizenegy tájékán csöngettek. Úgy ugrottam fel, mintha katapultot szereltek volna a fekhelybe. Káromkodtam egyet és olyan zavart voltam, hogy el sem gondolkoztam azon, ki keres ilyen későn, még félni is elfelejtettem, pedig a rendőrségi látogatás miatt lett volna rá okom. Csak odacammogtam és feltéptem az ajtót. Senkit sem láttam, elnéztem jobbra-balra, de a folyosó kongott az ürességtől. Aztán motoszkálást hallottam lentről és amikor a lábam elé pillantottam, egy 67

kartondobozt vettem észre, amire nagy lyukakat vágtak. Mikor felemeltem, vékonyka, elesett nyávogás szűrődött ki belőle. A doboz tetején egy cetli volt a következő felirattal: „Remélem, jó társaság lesz.” Ebben a pillanatban szerettem bele Edmondba.

68

(FŐCÍMZENE BE) Ez itt a Virgill Newman Show! Virgill:

Nagy nap ez a mai kedves hölgyeim és uraim. A mai napon a Virgill Newman Show millenniumához érkezett! Az ezredik adás alkalmából pedig egy különleges show-val, sok különleges vendéggel és számtalan meglepetéssel készültünk önöknek. Elérzékenyülve gondolok vissza erre a közel húsz évnyi múltra, amit a műsor maga mögött tudhat. A húsz év alatt együtt élhettünk meg itt szívszorító pillanatokat, megható történeteket, hallhattunk családi drámát, dühítő igazságtalanságot és megtapasztalhattuk az örömöt, az egymásra találást, az újrakezdést, a megbánást. Tudom, hogy Önök, kedves nézőink, hasonlóan szívükön viselik kedvenc műsorukat, mint mi itt, a Channel O-nál, akik nap mint nap azért fáradozunk reggeltől estig, hogy hétről-hétre szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb, minőségi műsorokkal örvendeztessük meg Önöket. Ez az ezredik adás nézőinket is ünnepli, épp ezért, mielőtt még hozzákezdenénk a mai show velejéhez, engedjék meg, hogy színpadra szólítsam első sztár vendégünket! Mint tudják, itt van köztünk a rock legnagyobb élő csillaga, John North, hogy előadja legújabb, eddig még sehol sem játszott számát, mely előfutára és egyben címadója lesz jövőre induló turnéjának! John North hét éves korától rakétaként emelkedett a rockzene nagyságai közé. Legnagyobb sikere, az Észak Embere albumról a Strange Feeling in the Night negyvenkilenc napig maradt a toplisták élén! Ez a különleges dal a maga huszonhat percével minden idők leghosszabb toplistás dala. Hölgyeim és uram, John North!

(KÖZÖNSÉG KÖRÉBEN TAPSVIHAR TÖR KI) (JOHN NORTH SZÍNPADRA VONUL, HÁTTÉRTÁNCOSOK JÖNNEK) (KONCERT) Virgill:

Köszönjük, köszönjük, John! Hölgyeim és uraim, tapsolják meg a rockzene állócsillagát!

(KÖZÖNSÉG TAPSOL, FÜTYÜL) Virgill:

Hát, ez nem semmi volt! Igaz? John turnéja nálunk kezdődik és a távol-keleten ér véget, hét hónapig fog tartani januártól júliusig járja majd a világot, több mint harminchárom országba látogat el lelkes rajongóihoz, és… MI A BÜDÖS FRANC TÖRTÉNT?!

69

*** Az épületben elment az áram. A kamerák leálltak, az internet- és rádiókapcsolat megszakadt. A mobiltelefonokat leárnyékolták. Hatalmas kavarodás támadt. Ilyen drámai áramszünet, ráadásul pont adás közben még nem fordult elő a Virgill Newman Show történetében. Amikor a biztonsági világítás felkapcsolt, Virgill feje olyan volt, mint egy gőzmozdony. Őrjöngve követelt azonnali megoldást, miközben a nézőtéren összezsúfolódott emberek nyugtalanul izegtek-mozogtak székükben. Kurz előre rohant Virgillhez, egy másik alkalmazott pedig a nézőket sietett megnyugtatni. – Azonnal úrrá leszünk ezen a kis kellemetlenségen! Kivontam magam a kavarodásból, szépen meghúztam magam a fal mellett és várakoztam. Már nem lehetett visszacsinálni a dolgokat, a dominó megbillent, dőlt a sor, melynek végén Virgill állt. Edmond sem csinált semmit, tehetetlen döbbenettel szobrozott a terem közepén és nézte a káoszt. Aranyos volt a félrecsúszott nyakkendőjével, amit nekem köszönhetett – még a műsor kezdete előtt egy órával berántottam a női mosdóba és kellőképpen megháláltam neki a cirmost, akit azóta Minyonnak neveztem el. Nem lettek úrrá a kellemetlenségen, nem hogy azonnal, de Virgill legnagyobb rémületére még bő húsz perccel később sem. Teljes volt a hangzavar, mindenki, akinek beosztottja volt, felelősöket keresett köztük és elhangzott pár „ki vagy rúgva, ha nem oldod meg most azonnal” kiáltás is. Hát – gondoltam magamban, miközben lepkék röpködtek a hasamban – ma csak egy ember lesz kirúgva. Gyönyörködve néztem az anarchiát, amit senki nem volt képes helyreállítani. A számítógépek képernyői sötétek maradtak és, mint arra nem sokkal később az egyik kollegina rájött, még a fotocellás üvegajtó is zárva maradt. Ekkor néhányan pánikba estek, főleg a válogatott nézőközönség tagjai közül. Kiabálva követelték, hogy engedjék őket szabadon és páran már fennhangon Virgillt szidták. Na ezen meglepődtem. Nem hittem, hogy már egy ilyen kis kellemetlenség is elég hozzá, hogy acsarogjanak a Nagy Emberre – úgy tűnt, túl alacsony lett a nép ingerküszöbe vagy lehet, hogy titokban mindenkinek tele volt a hócipője, hogy a csapból is Virgill folyik. Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne mosolyodjak el az események láttán. Edmond odajött hozzám, én belé karoltam, ő pedig suttogva, riadtan kérdezte, hogy szerintem mi lehet a baj. – Sejtelmem sincs, de ha valaki nem tesz gyorsan valamit, ebből katasztrófa lesz. Hú, de vártam már azt a katasztrófát! És nem sokkal később be is lépett az ajtón két öltönyös és rendkívül barátságtalan megjelenésű fickó képében. Azok, akik a lezárt üvegajtón dörömböltek, hogy kijussanak a stúdióból, egy emberként hőköltek hátra, mikor újra életre kelt az elektronika. Láttam, hogy az egyik öltönyös pasas egy kártyát húz végig a leolvasón, mire az ajtó kinyílt, a világítás felgyúlt. – Na végre! – ordította túl Virgill a tömeg megkönnyebbült sóhaját. – Folytathatjuk ezt az átkozott műsort, a rohadt életbe?! – Attól tartok, nem, Newman. A két újonnan érkező hangjára mindenki elnémult és várta, hogy mi fog kisülni ebből. Észrevettem az emberek viselkedésén, hogy sejtik, honnan jöhettek ezek az alakok. A puszta megjelenésükből sugárzott a karhatalom, mintha auraként vette volna körül őket.

70

Virgill a terem másik végéből bámult rájuk és arcán most először – talán életében először – ijedtség suhant át. Láttam a szemében, hogy ismerte ezt a két illetőt, mert abban a minutumban átváltott készséges üzemmódba. Odament hozzájuk és pár percig suttogva beszélgettek. A beszélgetés alatt Virgill jócskán leizzadt. Előkapta fehér zsebkendőjét és megtörölte homlokát. Kezét a szája elé emelte, a fejét csóválta és vörös volt a képe, mint a főtt homár. A többi jelen lévő mind olyan messzire húzódott tőlük, amennyire csak tudott, mintha így próbálták volna kivonni magukat a felelősségre vonás alól. Mert ez az volt és mind tudták: ha valaki megizzasztotta Virgill Newmant, annak olyan hatalma volt, amit jobb messzire elkerülni. A beszélgetésből csak az öltönyös legutolsó mondatát hallhattuk tisztán: – Jobb, ha ezt máshol folytatjuk, Newman… És az asszisztensei is jöjjenek velünk. Virgill bólintott, aztán Kurzra pillantott, aki ugrott egyet. Vele együtt Edmond és én is követtük őket Virgill irodájába, mely a folyosó végén egy széles előtérből nyílt. A többiek félelemmel vegyes kíváncsisággal figyeltek minket és máris megindult a suttogó találgatások és pletykálkodások áradata. Mikor bementünk Virgill tágas, szép dolgozószobájába, Edmond becsukta mögöttünk az ajtót. A másik öltönyös, aki eddig nem szólt egy árva szót sem, most felénk fordult. – Önök Mr Newman asszisztensei, igazam van? – Rápillantott egy papírlapra, amit a kezében szorongatott sok másik dokumentummal együtt. – Robert Kurz, az első asszisztens, Marla Jones, a második és Edmond Parish, a harmadik. Katonásan, pattogósan beszélt, szemei sötét lyukak voltak. Mind elmotyogtunk egy igent, Kurz szaporán bólogatott és nagyon izgult. Virgill olyan képet vágott, mint aki temetésen van. – A kollégám és én az Összeurópai Hírszerző Ügynökségtől jöttünk. Ma tizenkilenc óra harmincnégy perckor, azaz körülbelül negyvenkét perccel ezelőtt a Channel O rejtjelfigyelői hármas fokozatú biztonsági riasztást küldtek. A vészhelyzet kiváltó okai a műsor alatt elhangzottak voltak, melyek nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek. – Micsoda?! – csúszott ki Edmond száján. Kurz arcából kifutott minden szín. A hírszerző tiszt folytatta: – Mivel önöknek rálátásuk van a műsor felépítésére, közvetetten felelősségük lehet az ügyben, ezért vannak most itt. – Nagyon nagy bajban vannak uraim… és hölgyem – tette hozzá a társa, aki kötötte magát a hivatalos stílushoz. Lecsapta a dokumentumokat az asztalra. A legfelső egy kinyomtatott szöveg volt, minden mondat, ami Virgill szájából aznap este addig elhangzott. Néhány szó pirossal volt bekarikázva, s mikor egy röpke pillantást vetettem rájuk, olyan érzésem támadt, mintha a fejem fölött megnyílt volna a tető és besütött volna a napfény, egyedül rám. Virgill kézbe vette a papírokat (láttam, hogy remegtek az ujjai, miközben átlapozta) és minden egyes piros karikázástól egyre jobban és jobban elsápadt, míg nem olyan lett az arca, akár egy haldoklóé. Megrogytak a lábai és le kellett ülnie egy székre. A hírszerzőket egy cseppet sem hatotta meg a megtört öregember szerep. – Van fogalma róla, hogy miféle hadi titkot kürtölt szét az egész világban?! Van róla fogalma, Newman? Válaszoljon! Nekem volt. Tudtam, mert minden kis változtatás az én kezem munkáját dicsérte. Az első oldalon bekarikázott szavak a következők voltak: rakéta, észak, negyvenkilenc, huszonhat, kelet, hét, harminchárom. 71

A rejtjel-kereső mesterséges intelligenciák figyeltek minden elhangzott szót minden adásban és keresték az összefüggéseket. Természetesen ezek a szavak már számtalanszor elhangozhattak ez előtt a tévében, akár egyazon napon, de nem mind egy műsorban, alig húsz percen belül. A kockázatelemző algoritmus ezt már kritikus fenyegetettségi szintnek érzékelte. Vagy valami ilyesmi. Merthogy én ehhez nem értek, de Haruki így magyarázta nekem a presszóban, miután átadta a nagy titkot. Elmondta, hogy a rejtjel-keresők vészhelyzet esetén lecsapják az épület áram ellátását és riasztják a titkos szolgálatot, hogy kivizsgálják a veszélyforrást. Ez a veszélyforrás most Virgill lett, mégpedig azért, mert élő adásban kotyogta el egy szupertitkos rakétasiló pontos koordinátáit, ahol a történelem első antianyag bombája állt kilövésre készen s várta, hogy egy szép napon eljöjjön a harmadik világháború. Halvány lila gőzöm nincs, hogy a bánatba' tették rá a kezüket az Aquntzisták erre az információra, de az biztos, hogy most eljutott a megfelelő emberek fülébe. Nem vittem túlzásba a rejtjelezést (sosem tanultam és őszintén szólva, alighanem rettenetesen béna lennék benne), ennek hála pedig tuti, hogy Kínától Iránon át Észak Koreáig, mindenhol, ahol látták Virgill adását, a katonai hírszerzők tudomást szereztek egy létesítmény pontos helyéről, amire nem árt figyelniük. Egyik történelem tanárom egyszer azt mondta, hogy a háború igazi fegyvere az, amit titokban tartanak. Amiről mindenki tud, az csak kirakati dísz, legyen bármilyen pusztító is. Hát most a kirakatba állítottam Quntz milliárdokba kerülő csodafegyverét. Több mint elégedett voltam a teljesítményemmel, de pillanatnyilag lefoglalta minden idegszálamat, hogy megfelelően ijedt és ideges képet vágjak. Virgill mentegetőzni kezdett. – Nézze, én csak vezetem a műsort. Nem vádolhatnak meg az alapján, hogy beszéltem egy tetves énekesről meg a kurva toplistás dalairól! – Nem… – hajolt közel az arcához fenyegetően a kefehajú pasas. – Azért nem is vádolhatnánk meg. Csakhogy, amit elmondott arról a tetves énekesről mind egy rakás baromság, Newman! És ezt John North akármelyik pattanásos rajongója azonnal kiszúrta! Virgill most olyan fejet vágott, mint aki menten elájul. Komolyan azt hittem, mindjárt orvost kell hívnunk hozzá. – A Strange Feeling in the Night közel sincs huszonhat perc – motyogta közbe döbbenten Edmond, mint aki megvilágosodott. A hírszerző tiszt rábámult és biccentett. – És a turnéról szedett információi is tévesek. Az egész úgy néz ki, mintha valaki direkt úgy írta volna át, hogy bele tudja szőni azokat az adatokat. Olyan volt a feje, mint a felrobbanni készülő kazán. Edmond nyugtalanul szuszogott melletem. Szerintem félt, hogy mi fog velünk történni. Én nem féltem, legalábbis nem aggódtam túlzottan, amíg Virgill nyaka körül szorult a hurok. Vagy valaki másén… Virgill iszonyú tekintettel fordult lassan Kurz felé, aki még mindig csak tátogott, akár egy partra vetett hal. – Azt a szöveget az első asszisztensem irkálta össze, tőle kaptam! – mutatott rá csontos ujjával. – Ha valamiképp katonai titkok kerültek bele, az az ő mesterkedése! Ekkor olyasmi történt, ami még soha nem fordult elő: – Na, na, na, na! Álljon meg a menet! Ne próbálja rám kenni ezt a szarságot, mert semmi közöm hozzá! – bömbölte Kurz imádott főnöke arcába és úgy kapkodta a levegőt, mintha el akarná szívni az orra elől. – Tizenöt éven át voltam az asszisztense, mindent elviseltem magától, minden apró baromságát, a dühkitöréseit, de ezt már nem! Nem fogom elvinni a balhét maga helyett, maga… maga… maga áruló! 72

Virgill hátrahőkölt a székében, a titkosszolgálat emberei pedig karba tett kézzel nézték a színjátékot. Kurz táguló orrlyukakkal felénk fordult, szavai igazolását várta. A szeme szinte könyörgött, hogy mondjon valaki valamit, ami megmentheti a méreginjekciótól és volt képe ezt elsősorban tőlem kérni. Rám bámult a leghosszabb ideig, reszkető ajkai néma szavakat formáltak, én pedig jó hosszan kiélveztem szenvedését. Nem, nem állt szándékomban belerántani Kurzot, akármennyire is utáltam. Amúgy is választanom kellett: vagy Virgill vagy Kurz és akkor már természetesen Virgill. De ez nem jelentette azt, hogy nem volt rohadt jó érzés megijeszteni egy kicsit, ha már rám uszította a zsarukat. – Nos, itt a Channel O-nál mindenki tudja – kezdtem –, hogy Mr Newman maga állítja össze a műsort, ő tervezi meg a beszédeit és ezért még éjszakákon át is fennmarad, hogy minden tökéletes legyen. Kurz kollégánk feladata csupán a show hangulati elemeinek intézése… – HAZUGSÁG! – tajtékzott Virgill magából kikelve és felpattant a székből. Kurz hátratántorodott ijedtében és majdnem elesett a saját lábában. – Mind ki vannak rúgva, hallják?! – Nehéz lett volna nem hallani. – Még egy szaros büfében sem fognak állást kapni...! – Hallgasson, Newman! – dörrent rá a tiszt, de Virgillt már nem lehetett lecsillapítani. – Hallgassak?! Hallgassak, azt mondja? Engem akar elhallgattatni! Engem! Én vagyok a kibaszott Channel O kibaszott igazgatója! Én juttattam Quntz kormányát a parlamentbe! Nélkülem semmi sem lenne abból a szaros bulvárkormányból! – Vigyázzon, Newman, különben… Virgill azonban ettől csak még jobban elvesztette az eszét. Kirántotta asztalfiókját és mindannyiunk ijedtségére egy pisztolyt kapott elő. – Engem csak ne fenyegessen! Jaj, csak ezt ne! – A félelem jégáradatként öntött el, mikor megláttam a fegyvert. Gyűlöltem a fegyvereket, folyton eszembe juttatták azt a borzalmas emléket, de most mégsem emiatt rettegtem – nem akartam, hogy még valaki más, egy ártatlan ember fizessen az életével. Kurz olyat sikított, mint valami tíz éves kislány, ha egér szalad át a parkettán. Edmond elkapott a vállamnál fogva és földre nyomott, Virgill viszont szerencsére nem velünk foglalkozott, hanem a két hírszerzővel, akik együttes erővel próbálták leordítani az arcát. – Magának teljesen elment az esze! Azonnal dobja el azt a fegyvert! – Kuss! Kuss legyen! Kuss legyen, ha mondom! Edmond alól felpillantva láttam, ahogy Virgill a képükbe tolja a pisztolyt. Erre aztán mind elhallgattak és onnantól kezdve engedelmes bárányokként emelték fel a kezüket. Biztosan rájöttek, hogy szavakkal itt már nem mennek semmire. Virgill zihált, szemei őrülten kidülledtek, de egy darabig csak nézett ránk eszelősen, mintha nem tudná, hogyan tovább. – Ki fogjuk… ki fogjuk deríteni… – Nyelt egyet és szabad kezével letörölte arcáról az izzadtságot. – Ki fogjuk deríteni, ki játssza ezt a játékot… Ki akar csőbe húzni. Mert egy biztos: én nem megyek börtönbe. – Jól van! – próbálkozott békítő hangot megütni az egyik hírszerző. – Nyugodjon meg, Newman! Tegye le azt a fegyvert és beszéljük át civilizált emberek módjára. Virgill megrázta a fejét.

73

– Nem... Én nem adok át semmit... Nekem nem parancsolnak... Alfred Quntz személyes jó barátom. Ő meg fogja érteni! Meg fogja érteni, hogy nincs más választásom... Hívja fel! Ez az utolsó parancs jól meglepte a két fickót. Felvont szemöldökkel összenéztek aztán csak bámultak fenyegetőjükre. – Mi az?! – hördült rájuk Virgill értetlenül. – Mi nem tudjuk felhívni az URE elnökét. Nem ismerjük a közvetlen elérhetőségét. Vrgillt ez váratlanul érte. Elbizonytalanodott, jó sokáig töprengett és dadogott. – De... de... Alfred Quntz... ő személyes.... személyes... Az egyik hírszerző most megint próbálkozott, én pedig Edmond szorítása alatt fölfelé feszítettem a nyakam, hogy jobb rálátásom legyen erre az őrületre. – Kérem, lássa be, hogy értelmetlen az, amit csinál, Newman. Most még elrendezhetjük ezt, ha leteszi a fegyvert. Azt mondja, nem maga volt? Rendben, akkor bizonyítsa be, hogy ártatlan és ne szegezzen tovább fegyvert a kormány két hivatalnokára, mert ezzel épp az ellenkezőjét... De Virgill nem is figyelt rá: – Akkor vegyék fel valakivel a kapcsolatot, aki a telefonhoz tudja hívni... NE POFÁZZON KÖZBE! Nem látja, hogy fegyver van nálam?! Egyre jobban megrémisztett Virgill tekintete. Gyilkos indulat szikrázott a szemében és ennek már a fele se volt tréfa. Közbe kellett lépnem: – Mr Newman, nincs értelme! Nem lehet telefonálni az épületből, hiszen tudja! Vrgill arcán az értelem szikrája csillant. Eszébe juttattam, hogy mi történt háromnegyed órával ez előtt és ezzel sikerült elvennem a kedvét a lövöldözéstől – legalább pár perc erejéig. A hírszerző kapva kapott az alkalmon és tovább győzködte Virgillt. Láthatóan neki is én juttattam az eszébe, hogy ha akarnak se tudnak telefonálni. – Pontosan így van, Newman, ahogy az asszisztense mondja! A rejtjelkeresők megszüntetik a kommunikációt és azokat nem lehet itt helyből irányítani. Még csak nem is értünk hozzá. És szólni sem tudunk senkinek… Térjen észhez és tegye le azt a… – FENÉT! – ordított Virgill és arcán egy izom idegesen rángatózni kezdett. – Mit akar csinálni? – Szépen átmegyünk a stúdióba. Valaki csőbe húzott és, ha nem a három semmirekellő asszisztensem volt, akkor az emberünk ott van bent. Velük fogják kezdeni a kihallgatást! – Virgill megpróbálkozott egy vigyorral, de nem ment neki, mert majdnem elsírta magát. – Bevethetik a hírszerzős módszereiket. – Newman... – Kuss legyen! Úgy lesz, ahogy mondtam! Most pedig gyerünk! – intett a fegyverrel. – Kurz, nyissa ki azt az ajtót! A szerencsétlen reszketve felkelt és engedelmeskedett. – Maguk! Ne hemperegjenek a földön! Nyomás! Ez nekünk szólt, így mi is követtük Kurzot a folyosóra, utánunk pedig a két hírszerző tiszt jött. Virgill végig az ő hátukra fogta a pisztolyt. Mikor kiértünk a folyosóra, már sejtettem, hogy baj lesz. Ott járőrözött az egyik biztonsági őr és amikor észrevette a Virgill kezében lévő fegyvert, azonnal a sajátjáért nyúlt. Szerintem az ösztönei szerint cselekedett, de utána biztosan megfordult a fejében, hogy épp a vezérigazgatóra kellene pisztolyt rántania, ugyanis a mozdulat megakadt és csak állt, berogyasztott lábakkal. Virgill azonban megrémült, mert felé pördült és tüzelt. A lövedék

74

szerencsére a falba fúródott, az őr hasra vetette magát, a hírszerző tiszt pedig kihasználta az alkalmat. Elkapta Virgill kezét és kicsavarta, de ekkor megint elsült a fegyver. Felsikítottam. Ahogy Virgill kezét félrerántották, a golyó a másik hírszerzőt találta el, aki épp a saját pisztolyáért nyúlt. Jajgatva esett össze a földön. Edmond próbált elhúzni engem a veszélyzónából, de leblokkoltam az ijedtségtől. Legnagyobb félelmeim váltak valóra: megint kicsúszott a kezemből az irányítás. Soha nem gondoltam volna, hogy Virgill pisztolyt rejteget az asztalfiókjában és használni is van mersze. És a hibámért most lehet, hogy egy ember fizetett az életével. Láttam azt a véres foltot, ami az eszméletlen ügynök ingén terjedt szét és eszembe jutott a gyermekkori rémkép. Virgill kicsúszott az öltönyös fickó szorításából, mikor lelőtte annak társát és ez épp elég volt ahhoz, hogy a másik tiszt is kapjon egy golyót. Virgill nem volt egy mesterlövész, viszont négyszer húzta meg a ravaszt mindenféle célzás nélkül, szinte vaktában és az egyik lövedék a férfi combjába fúródott. Káromkodva, sziszegve hemperedett társa mellé. – Ne... ne... – Hallottam Virgill motyogását. Mindkét kezével a hajába markolt, a téboly kezdett elhatalmasodni rajta. Amúgy is gyenge idegei teljesen felmondták a szolgálatot, de azt biztosan sejtette, hogy kevés lesz ahhoz hatalmas vagyona, hogy megússzon egy gyilkosságot. – Newman... hagyja ezt abba! – nyögte fájdalomtól eltorzult arccal a hírszerző tiszt, de Virgill meg se hallotta. Összeszedte az ügynökök fegyvereit, behajította őket az irodájába aztán saját kulcskártyájával bezárta az ajtót. Ez után megint gondolkoznia kellett, hogy mihez kezdjen. Elnéztem őt a szememet elhomályosító könnyfátylon keresztül és tudtam, hogy nem fogja túlélni a mai estét. De a gondolat ebben a pillanatban cseppet sem volt kellemes, mert ott volt az a gyomor-remegtető kétség, hogy vajon hány ember esik még áldozatul neki... vagy inkább nekem? Edmond csitítóan suttogott a fülembe, mialatt átölelt és testével próbált elszigetelni Virgilltől. Főnökünk végül csendes őrületében ránk nézett és ekkor ő is olyan képet vágott, mintha megvilágosodott volna. A pisztolyát pár másodperces késéssel rám szegezte. – Gyere ide! – vakkantotta. – Nem! – rázta Edmond a fejét és még jobban eltakart tőle, de én nem hagytam. Egy darabig birkóztam vele, de kiszabadítottam magam szorító karjai közül és odamentem Virgillhez. Halálosan féltem, de még jobban rettegtem attól, hogy meglövi Edmondot. Azt nem hagyhattam még az életem árán sem. Edmond tekintetén látszott, hogy legszívesebben agyonverné Virgillt, de nem tehetett már semmit anélkül, hogy nagyot kockáztatott volna. Virgill háttal fordított magának, egyik kezével átnyúlt a nyakam előtt és megragadta a vállam, a másikkal pedig a halántékomhoz nyomta a pisztolyt. Túsz voltam. A könnyek már csak némán folytak az arcomon, nem hagytam összeroppanni magam. Nem engedhettem. Tisztán kellett gondolkodnom. Virgill elindult velem, de aztán eszébe jutott valami. – Hol van Kurz? – Elszaladt – felelte neki Edmond tömören, megvető hangsúllyal. – Az a gyáva senkiházi… KI VAN RÚGVA!!! – ordította végig a folyosón, de a volt első asszisztens már biztosan hallótávolságon kívül volt. – És maga is! – Ez a földön kuporgó biztonsági őrnek szólt. Hiába volt pisztolya, annyira félt, hogy szó szerint maga alá vizelt. – Newman… Ennek nagyon rossz vége lesz! – próbálta figyelmeztetni a lábon lőtt hírszerző, de Virgill most sem hallgatott rá. 75

Hallottam tébolyult szuszogását a fülemben és alig hallható nyöszörgését, mintha egy kutya szűkölne. Arra gondoltam, a bosszúm már most beteljesedett, csak túl kellene élnem – és mindenki másnak is – ezt a napot, de ahogy a helyzet festett, úgy látszott, ez hiú ábránd. Visszaérkeztünk a stúdió üvegajtaja elé. Az emberek még mind bent voltak, de most nem a biztonsági rendszer tartotta vissza őket, hanem a mindennél motiválóbb pletykaéhség. A hangszigetelt ajtó miatt nem hallottak semmit a lövöldözésből, de most, hogy észrevették Virgillt, amint túszként cipelt engem, elszabadult a pokol. A tömeg hullámként hömpölygött el az üveg közeléből, csakhogy nem volt más kijárata a stúdiónak. Az összes többi innen nyíló helyiség zsákutca volt, így aztán mindenki Virgill túsza lett. – Ott maradtok! Halljátok?! Egy tapodtat se mozduljatok! – fenyegetőzött Virgill a pisztollyal, de senki sem hallotta tisztán. – SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! Rájuk akarta fogni a fegyvert, de nem tudta egyszerre irányítani a tömeget és engem túszként cipelni. Dilemmázott egy darabig, aztán nagyot káromkodva ellökött magától úgy, hogy végigcsúsztam a padlón. Felpattantam és odaszaladtam a többiekhez, akik eszelősen sikoltoztak és egymást lökdösték, mint a birkák. Mindenki azt hitte, hogy az előtte álló torlaszolja el a menekülés útját, ezért ott taposták a másikat, ahol érték. Borzalmas káosz volt. Az emberek átözönlöttek a stúdió technikai részéből a hátsó felébe, a díszletek és kamerák mögé, oda, ahol a nézőtér kényelmes székei álltak. Ezek a székek most szanaszét repkedtek és sokan a lábukat törték bennük, amikor átestek rajtuk. – Nyugodjanak meg! Hagyják abba! Üljenek le a földre! – próbáltam úrrá lenni a helyzeten, de egyáltalán nem azért, hogy a főnökömnek segítsek, csak féltem, hová fog ez a hisztéria vezetni. Virgill a plafonba lőtt egyet, hogy lecsillapítsa őket, de ez csak még tovább rontotta a helyzetet – fülsiketítő visítozásba fogtak. – Tudni akarom, ki írta át a szöveget! Követelem, hogy lépjen elő! – üvöltözte s közben össze-vissza hadonászott a fegyverrel. – Lépjen elő! Gyerünk! Ki volt az?! Ki volt az?! Ott téblábolt közöttük, mindenkire ráfogta a fegyvert, akin csak megakadt a szeme és ettől a félelmek a tetőfokára hágtak. Virgill volt a legrosszabb túsz-szedő, akiről valaha hallottam és ez tette igazán veszélyessé. – Mindenki fogja be! Azt mondtam: CSÖND! Ha nem lép elő az, aki átírta a szöveget, percenként lelövök valakit! Na, abban biztos voltam, hogy ez nem fog menni, mert már csak egy vagy két golyó lehetett a tárban, de az még mindig több volt, mint szerettem volna. Szerintem senki sem értette, hogy mit mond és erre hamarosan Virgill is rájött, mert elkeseredetten zokogni kezdett. A vállai rázkódtak, fegyvert tartó keze hol lehanyatlott, hol célpontot keresett. – Ki volt az? Ki volt... mondja... árulja el... – Segítség! – dörömböltek az emberek a stúdió hangszigetelt falán. Teljesen megvesztek és Virgillnek már nem volt annyi ereje, hogy úgy irányítsa a túszait, mint egy bankrabló. Én egyfolytában csak őt figyeltem és láttam, hogy átsuhan valami az arcán, egy sötét indulat árnyéka. Kétségbeesett sírásba torzult képe mérgező haragra váltott és pisztolyt tartó kezét megint felemelte. Láttam, hogy kiválaszt magának valakit az emberek között és tudtam, hogy lőni fog. Elért arra a pontra, ahonnan nem volt visszatérés, nem úszhatta meg sem a hírszerző tiszt megölését, sem a hadititkok kiszivárogtatását. Most már csak egy dolog volt hátra: valakin kitölteni a dühét. 76

– Én voltam az! Virgill! Én voltam! - kiáltottam és hozzá még hadonásztam is a kezemmel. Arca megnyúlt a döbbenettől, mikor rám nézett. Akárcsak a korábbi fenyegetőzést, a vallomásomat sem hallotta meg senki, csak Virgill, mert odaálltam a pisztolya elé és egyenest a szemébe néztem. Iszonyatos állapotban volt, arca úszott a verejtékben és a könnyekben, alig állt a lábán és reszketett. A fegyver csöve a fejemre mutatott és Virgill néma gyűlölettel nézett rám. Behunytam a szemem – tudtam, hogy meg fogok halni, pedig sosem voltam egy mártír típus. Mégis, a bűntudat elég erős volt hozzá, hogy valamiképp azzá tegyen. Az az egy gondolat vigasztalt, hogy Virgill sem fogja megúszni. A vallomásomról nem lesz bizonyítéka – ezek közt a rettegő birkák közt egy se lesz, aki rendesen emlékezni fog a mai napra. Vártam, hogy eldördüljön a lövés, de nem történt semmi. Lassan kinyitottam a szemem és ekkor felkiáltottam a meglepődéstől. A stúdió másik részében, amitől a díszletek hatalmas paravánja választott el minket, egy csapatnyi kommandós rontott be az üvegajtón keresztül állig felfegyverkezve. Olyan látványt nyújtottak, mint dühös, fekete darazsak. Virgill hátrapördült és meglátta őket. A gázmaszkok alól torzított hangú ordibálás zengett és piros lézerpöttyök táncoltak a falakon. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Virgill rám nézett, aztán a kommandósokra, akik már csak pár másodpercnyire voltak attól, hogy a paravánt kikerülve célba vehessék a túsz-szedőt. Végül a kezében tartott pisztolyra nézett. Mielőtt még a nehézfiúk felmérhették volna a helyzetet, Virgill a saját fejéhez emelte a fegyvert és meghúzta a ravaszt. Bénultan álltam a fülsiketítő hangorkánban. Semmit sem hallottam belőle, mert a lövés eldördülésekor mintha valaki megnyomta volna a világ nagy némító gombját. A díszletekre fröccsenő vér látványától nem tudtam mozdulni. Térdre zuhantam, egész testemben remegtem és emlékszem, hogy pont úgy kiáltottam édesanyámért, ahogy akkor régen. A kommandósok elözönlötték a helyiséget, mindenkit a földre parancsoltak – a túszok most végre engedelmeskedtek – és engem is lenyomtak. Biztosították a helyszínt, ellenőrizték Virgill testét. Minden nagyon precízen és begyakoroltan ment, csak az én fejemben maradt meg az értelmezhetetlen káosz. Amikor a nehézfiúk megkapták a parancsokat, libasorban kitereltek minket a stúdióból. Ahogy elhaladtam mellette, végig Virgill holttestét néztem. A látvány minden részlete örökre beleégett a szemembe. *** A következő néhány órában eszembe sem jutott annak jelentősége, ami a stúdióban lezajlott. Nem éreztem át a siker nagyszerűségét, még csak elégedett sem voltam, mert az kötötte le minden idegszálamat, hogy figyeljem, mi zajlik körülöttem. Nem akartam meglepetéseket. Nem akartam újabb rendőrségi kihallgatást, s főként nem újabb áldozatokat, akiket esetleg bűnbaknak állíthatnak be. Persze, ennek elég csekély lehetősége volt azok után, hogy Virgill, az első számú gyanúsított lelőtt két hírszerző tisztet, túszokat ejtett, aztán végzett magával, mielőtt még a rendőrség letartóztathatta volna. Elgondolkoztam magamon és azon, amit percekkel Virgill halála előtt műveltem. Elárultam magam és ez most nagyon aggasztott. Hiába próbáltam bizonygatni magamnak, hogy senki sem emlékezhet rá, ember fia nem hallhatta és a biztonsági kamerák sem rögzítettek semmit, mégis ideges voltam. Olyannyira, hogy a helyszínen tartózkodó 77

mentősök, akik a sérülteket látták el, azonnal a mentőautóba parancsoltak, hogy nyugtatót adjanak be nekem, meg oxigén maszkot tapasszanak a számra. Ennek egyáltalán nem örültem, mert így nem tarthattam szemmel a helyszínelőket. Lent ültem a nyitott ajtajú mentőben, a hűvös esti szél borzolta a hajam és szipuztam az oxigén gázt. Elmerengtem azon, vajon mennyi ideig fog még tartani ez a helyszínelősdi. A legutóbbira nem emlékeztem, mert elájultam, de a Pharlie elleni merényletnél nem is forgott veszélyben a nemzetbiztonság… Erről meg az Aquntzista „barátom”, Haruki jutott eszembe. Vajon figyelte a tévében, mi történik? Vagy közelebbről is megnézte magának az eseményeket? El tudtam képzelni. Az utcát kémleltem a mentőautóból, de csak a sürgölődő, ki-be rohangászó mentősöket, rendőröket és a hírszerzés ügynökeit láttam. Óriási tömeg tolongott oakint, bámészkodók népes csoportja, akiket a kifeszített, sárga szalagok és rendőrök egy külön osztaga tartotta biztos távolságban. A színes kavalkádból egyes egyedül a média szereplői hiányoztak. Nem voltak riporterek, újságírók, kamerások, és sejtettem, hogy a történteket úgy, ahogy van, ki fogják hagyni a híradóból is. Igazából azon se csodálkoznék, ha egy darabig nem lenne híradó és csak töltelékműsorokat sugároznak addig, amíg a kormányzat teljesen át nem világítja az egész Channel O-t. Nem sokkal később meghozták a legsúlyosabban sérült ügynököt, akit eddig nem mertek elmozdítani. Hatalmas sóhajjal szakadt ki belőlem a megkönnyebbülés, mikor láttam, hogy életben van. Eszerint senki sem halt meg a hülyeségem miatt, csak Virgill. Minden jól végződött… – Szia, drága! Felkiáltottam ijedtemben, mikor Edmond hirtelen megjelent a mentő ajtajában. Úgy ugrott elő mögüle, mint valami leskelődő. – Jaj istenem, a frászt hoztad rám! Bemászott a mentőbe és leült velem szemben a másik bepréselt hordágyra. Az arca merev, érzelemmentes maszk volt, még mindig nem tudott leereszteni a történtek után. – Hát ez... tartalmas este volt – bökte ki végül. Nevetve bólogattam és észrevettem, hogy végre-valahára kezdem érezni azt a felszabadultságot, amit mindig is reméltem és annyira vágytam rá. Virgill megbűnhődött! – Igen, tényleg tartalmas volt. – Meglepő, hogy ennyire nyugodt tudtál maradni... Szerénykedve megvontam a vállam. – Edzett lélek vagyok. – Ja, pont én! – Az. Már-már elképesztően edzett – értett egyet Edmond s közben nagyon komoly volt az arca. Csak nézett rám egy darabig, kifürkészhetetlen tekintettel, én pedig mosolyogtam rá. Tudtam, hogy most már jó idők jönnek, talán közös idők: Edmond, Minyon és én… Edmond nagyot sóhajtott, aztán becsukta a mentő ajtaját, majd előre hajolt ahhoz a falhoz, ami a sofőrt választotta el a mentő hátsó részétől. Tenyerével kettőt csapott a falra. – Indulhatunk. Arcomról lassan kezdett lehervadni a mosoly. – Edmond...? – rebegtem bizonytalanul. Ő visszahuppant az ülésre és megnyújtóztatta a nyakát, mintha elgémberedett volna. Ezzel együtt szinte feloldott arcáról a merev maszk és előbukkant alóla valami más. Orra fintorgó grimaszba rándult, amint rám pillantott. Emlékszem, egy másodperccel korábban már tudtam, hogy nagyon nagy baj van, mielőtt végleg megvilágosodtam volna. Megdermedtem, mint az autó reflektorába bámuló őz.

78

Aztán jött az ütés, olyan erővel, hogy azt hittem, majd' szétreped a koponyám. Elterültem a hordágyon. Egy darabig nem hallottam semmit, csak sípolást, mert Edmond ökle a fülemen talált el. Mikor odakaptam a kezem, éreztem, hogy véres. Sokkoló erejű volt az ütése, olyan, amibe az ember beleadja minden gyűlöletét, megvetését, gyilkos szándékát. Az arca is erről árulkodott, mikor kábán felnéztem rá: gyűlölt engem. – Mondd, hogy csináltad? – Ez volt az első mondata, amit tisztán kihallottam a sípolástól, pedig megállás nélkül fröcsögte a mondanivalóját az óta, hogy eljárt a keze. Ekkor vettem észre azt is, hogy a mentőautó elindult és komótos tempóban zötykölődünk keresztül a városon. – Ki...? Mi...? – próbáltam formálni a szavakat. Azt akartam tőle kérdezni, hogy kicsoda, merthogy nem az én Edmondom, abban biztos voltam. Aztán második próbálkozásra már inkább arra voltam kíváncsi, hogy micsoda. Mert olyan távol állt az emberitől, hogy ilyesmit el se tudtam képzelni. Legalábbis nem Edmondról... nem a fiútól, akitől a macskát kaptam. Nevetett rajtam, gúnyosan, megvetően, de bőven volt keserűség is a hangjában. Mikor megszólalt, szinte remegtek kimondott szavai: – Arra vagy kíváncsi, hogy ki vagyok? Ezt én is kérdezhetném tőled, Marla Jones! Ki a picsa vagy te?! Mikor már azt hittem, teljesen tiszta vagy, ráborítod a fejünkre a szart! Hogy a francba' csináltad? Honnan szedted azokat a hadititkokat?! – Mi...? – VÁLASZOLJ, TE KURVA! Elsírtam magam és összegömbölyödtem a félelemtől. Karjaimmal takartam el vérző arcomat a szörnyeteg elől, aki előttem állt. Olyan félelmetes indulat áradt belőle, amihez képest vallatást végző rendőreim dühterapeutának is elmentek volna. Felemelt ököllel ugrott oda hozzám, hogy újra megüssön; a veréstől egy rádióból recsegő hang mentett meg: – Midway ügynök, jelentkezzen! Edmond hörögve hátrébb húzódott és elővett egy rendőrségi CB-rádiót, ami a farzsebében volt, gondosan elrejtve a szemem elől. – Itt Midway! – Hová az ördögbe tűnt a helyszínről, ember?! – Uram, egy új gyanúsítottal vagyok. Kihallgatásra szállítom át a huszonhetes raktárépületbe. A csapatom a helyszínen vár, McRiver és Denver nyomozók. A „kihallgatás” szótól elszorult a torkom és beletemettem arcomat a matracba. Könyörögtem istenhez, hogy gyors halálom legyen, eltökéltem, hogy bevallok mindent az utolsó szóig, akármit kérdeznek, mielőtt még bekapcsolnák azt a borzalmas gépezetet. Akkor már csak a kivégzőosztaggal kell szembenéznem és vége lesz. – Jelentkezzen, ha megtudott valami újat! – recsegte a hang a rádióból, aztán Edmond – vagy Midway? – kikapcsolta és eltette. Izzó szemekkel fordult felém. Azt hittem, folytatja a gyötrésemet és meg fog ütni, de nem tette. Fújtatott, mint egy vadállat, nehezére esett megőrizni a hidegvérét. Beletúrt a hajába, aztán az arcát kezdte el gyűrögetni, masszírozni. Lehuppant a másik ágyra és közben végig engem nézett. – Mi... miért? – nyögtem ki nagy nehezen a kérdést. Felvonta a szemöldökét és meglepő nyugalommal válaszolt, legalábbis pár perccel ezelőtti idegállapotához képest.

79

– Azt hittem, rájöttél, mikor az előbb a felettesemmel beszéltem. James Midway százados vagyok, a titkosrendőrség speciális beépített ügynöke. Az én felügyeletem alá tartoztak a rejtjel-figyelők a Channel O-nál. Az volt a dolgom, hogy karban tartsam őket, személyesen megfigyeljem az alkalmazottakat és kiugrasszam a nyulat a bokorból. De te… Félelmemnél csak megdöbbenésem volt nagyobb: Edmond sírni kezdett. Ahogy a brutális harag, úgy a szomorúsága is hihetetlenül őszintének tűnt. – Azt képzeltem, te rendes lány vagy – suttogta; a sírástól eltorzultak arcvonásai. – Biztosra mentem. Átkutattam a lakásodat, kiküldtem hozzád McRiveréket, beszéltem neked a munkámról és te tiszta voltál! Olyan információkat adtam át neked, hogy biztosan kiderüljön, miféle vagy. Még a rejtjel-figyelőkről is meséltem. Jenna Owens halála után elbizonytalanodtam benned, de meggyőzött, mikor tiszta maradtál a vallatás után is. Mikor ezt kimondta, az olyan érzés volt, mintha hasba dobtak volna egy kővel. – Te... te rendelted el, hogy... hogy kínozzanak meg? Bólogatott. – Igen... Mert ez a hülye Edmond Parish beléd szeretett… – Nevetett, miközben a plafonra nézett és kézzel eltakarta az arcát. Aztán a nevetés elkeseredett nyögésekké torzult. Nem volt normális, ebben biztos voltam. – Edmond… – próbáltam megszólítani, mert azt reméltem, ez a vallomás ad némi reményt arra, hogy jobb belátásra térítsem, de nagyon elszámoltam magam. – SZERETTELEK ÉS TE ELÁRULTÁL! – bömbölte és megint felpattant. Sikoltva próbáltam elhúzódni tőle, de a mentőben nem volt hová menekülni. Egyenest a nyakamnak ugrott és fojtogatni kezdett. Lelökött az ágyra aztán rám ült és teljes erejével össze akarta roppantani a légcsövem. Elhomályosult előttem minden, azt hiszem, egy pillanatra el is vesztettem az eszméletemet. Mikor köhögve magamhoz tértem, azt láttam, hogy a padlón ül a sarokban és két kezéhez motyog. – Nem lehet... nem lehet... még nem ölheted meg, Edmond. Ki kell vallatni. Tudnunk kell a társai nevét, Edmond... legyen eszed... legyen eszed... Megrándult a nyaka s ahogy felnézett, a feje koppant a mentőautó oldalfalán. Megint könnyek gyűltek a szemében. – Meg akarom ölni... azért... amit velem tett... – nyüszített elkínzott hangon. – Elárult engem, James... elárult... Kurva... – Akár elárult, akár nem, emlékezz a kiképzésre! Emlékeznünk kell, vagy szétesik minden. Szétesik a világ... szétesik... szétesik... – Szétesik... Igazad van, James... igazad van... Kérlek, ne haragudj! Ne haragudj rám, James... A mentőautó közben megérkezett úti céljához. Az ablakon át láttam, hogy begurulunk ugyanarra a raktárudvarra, ahová a rendőrök furgonja is vitt. Edmond nem szólt hozzám, csak saját fizimiskáját rendezgette, igyekezett eltüntetni magáról az idegösszeroppanás jeleit. Mire megállt az autó, újra szalonképes volt és bámulatos tehetséggel tüntetett el minden érzelmet az arcáról. A sofőr leállította a motort és hallottam az ajtócsapódást. Kopogó léptek haladtak a mentőautó hátulja felé. Edmond fölém magasodott és összekulcsolta a karját. Jégszobor volt, én pedig egy rettegő kis rovar, összehúztam magam a hordágyon. Tudtam, mi fog következni, de tartottam magam az elhatározáshoz, hogy bevallok mindent, elárulom Harukit és elmondok mindent az indítékaimról – egyedül Kathyről fogom tartani a számat. – Miss Jones – szólt ridegen Edmond, vagyis Midway ügynök. – Jöjjön velem!

80

Nyikorogva kitárult a mentőautó ajtaja és a raktárhelyiségben három ember sziluettjét fedeztem fel. A férfi, aki vezette és kinyitotta a mentőt, a vén rendőr, első megkínzóm volt. Edmond nem is nézett rá, csak hátrabökte utasításait az öregnek: – McRiver, hozzon egy bilincset és egy idegrudat. A gyanúsítottnak némi ösztönzésre van szüksége... – Ahogy parancsolja, Midway ügynök! A vén róka ekkor fellépett a mentő utasterébe, előhúzta fegyverét és mielőtt még bárki felocsúdhatott volna, mi is történik, hátulról Edmond fejének fogta és szétloccsantotta az agyát. Edmond vére és agydarabkái a ruhámra és az arcomra fröccsentek. Máig nem tudom megmagyarázni, mi ütött belém, de sztoikus nyugalommal néztem az előttem összecsukló, fejetlen holttestet. Nem sikítoztam, nem sírtam, nem bénultam meg a félelemtől. Felnéztem a rendőrre és elmotyogtam egy halk köszönömöt. Ő csak biccentett egyet, eltette füstölgő fegyverét és felajánlotta a jobbját. Kisegített a mentőből és odavezetett a többiekhez, akik egy cseppet sem találták különösnek, hogy társuk most robbantotta szét állítólagos felettesük koponyáját. – Szia, Marla! – köszönt rám valaki, s mikor ránéztem, egy csuklyás pulcsi viselőjében felismertem Harukit, a hekkert. – Jó napot, Miss Jones! A másik fickó az öreg rendőr társa volt, Mr Rossz Zsaru vagyis, Dewy, aki a kínzószerkezetet kezelte a vallatásomkor. Továbbra sem értem, mi lelt, de képes voltam tisztán gondolkozni és átlátni a helyzetet. A két rendőr, akik mindent bevetve vallattak ugyanezen a helyen, most a megmentőimmé váltak. Haruki, az egyetlen igazi Aquntzista, akit személyesen ismertem, kesztyűkkel és egy tégelynyi fekete folyadékkal felszerelkezve a mentőautóhoz ment. – Maguk Aquntzisták? – kérdeztem a két rendőrt. – Így van, Miss Jones. Mindig is csendes ellenállók voltunk, már az előtt, hogy beléptünk a rendőri szervekhez – válaszolta Dewy. – Kérem, fogadja őszinte sajnálatunkat, amiért a múltkor... hát, tudja… – Amiért megkínoztak? – segítettem ki, mialatt egy kölcsönkapott kendővel törölgettem magamról a vért. Nem éreztem dühöt. Egyáltalán nem éreztem semmit. Mintha az a golyó, mely eltörölte Edmondot, egyúttal bennem is megölt volna valamit. – Amióta először találkozott Harukival, szemmel tartottuk magát – magyarázta most rekedt, reszelős hangján az öreg. – Meg kellett bizonyosodnunk róla, hogy nem egy áruló akar a soraink közé férkőzni. Ezért muszáj volt mindent bevetnünk, még a legmocskosabb eszközeinket is. Tudnunk kellett, hogy nem fog kikotyogni valamit, ha meggondolja magát. Egy pillanatra abbahagytam arcom törölgetését. Eszembe jutott, hogy néhány perccel ezelőtt még a legapróbb kínzás nélkül is elárultam volna Harukit. De aztán arra is ráeszméltem, hogy ezzel Kathyt is megöltem volna, hiszen Haruki révén hozzá is eljuthatnának. – Tudom. És értem. De azért kapják be. Az öreg erre nem szólt semmit, előhalászott egy italos flaskát a belső zsebéből és jól meghúzta. Elkértem tőle. A fiatal zsaru, Dewy hümmögött és kerülte a tekintetemet. Megfordultam és elnéztem egy darabig, ahogyan Haruki a nyomeltüntetést végezte: ráöntette a tégely tartalmát a mentőautóra, mire az bő negyed óra alatt szétbontotta és csak egy halom por maradt utána. A mentőautóval együtt Edmondból és az érzéseimből sem maradt semmi. 81

– Miért nem szóltak róla? – kérdeztem az Aquntzistáktól. – Miért nem mondták el, hogy Edmond... vagyis ez a Midway miféle? – Mert magát védtük vele – felelte McRiver rendőr és visszakérte a flaskáját. Csalódni fog: nem hagytam benne egy kortyot sem. – Engem védtek ezzel? – A titkosrendőrség speciális beépülő ügynökei elég fura figurák. Gyakran többszörösen hasadt személyiségek. Pszichoaktív drogokkal tartják kordában és irányítják az alternatív személyiségüket, akit – vagy amit – direkt az adott küldetés teljesítésére alakítottak ki. Ha magácska megtudja, miféle alak a fiúja, az már annyiból is rájön, hogy maga másként néz rá. Az öreg rendőr megvakarta a fejét. – De olyat még életemben nem láttam, hogy egy ügynök így bepörögjön. Talán nem vette be egy ideje a gyógyszereit, nem tudom... – Egy darabig velem együtt nézte a csarnok közepén álló porkupacot, aztán halkan hozzátette: – Bár az is lehet, hogy valahol tényleg bele volt habarodva magába. Az én szeretetemnek azonban mostanra nyoma sem volt már – átcsapott valamiféle engesztelhetetlen gyűlöletbe és ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy valami meggondolatlant, vakmerőt cselekedjek. Máig emlékszem rá, hogy egyetlen pillanat alatt fogant meg bennem az ötlet, hessegettem el a kétségeket és mondtam ki hangosan a kérdést: – Uraim, elárulják, hogyan kell csatlakozni magukhoz? Meglepetten néztek rám, mintha nem lettek volna biztosak benne, hogy komolyan gondolom. Ezért megismételtem a kérdésemet. McRiver rendőr most az italos flaska után egy cigarettatárcát kotort elő hosszú kabátjából és rágyújtott. Dewy és Haruki oldalpillantásokat vetettek rá, mintha tőle várnák a döntést. – Menjen haza, Miss Jones. Senki sem gyanúsítja magát, nincsenek tanúk, fedeztük az ámokfutását. Békében leélheti az életét. Maga már megkapta a bosszúját. Erre csak egy nagy horkantással tudtam felelni. Virgill bukása utáni kielégülésem tiszavirág életű volt. Visszanéztem arra a porkupacra, amit Haruki munkája hagyott, aztán a vénember szemébe fúrtam a tekintetem. – Folytatni akarja? – kérdezte bizonytalanul és pöffentett egy füstfelhőt. – Az előbb majd' összepisilte magát ott az autóban. – Nem mondtam, hogy nem félek. Akkor is féltem, mikor Virgillt akartam kinyírni. De ez nem tartott vissza. Haruki megköszörülte a torkát és szólásra emelte a kezét, mintha egy iskolában jelentkezne. – Ezt tanúsíthatom. – Akkor hát legyen! – McRiver összecsapta két tenyerét és intett a fejével, hogy kövessem. – Bemutatjuk magácskát Mr Hendonnak...

82

És most, kedves nézőink, a show történetének legbrutálabb, legállatabb, legfröccsenősebb és leghíresebb agy-eldurrantása! Az ex-médiamogul, Virgill Newman, aki már hónapok óta az egyre csökkenő nézettséggel küzdött, próbálta fenntartani ellaposodott show-műsorának Titanic-ként süllyedő színvonalát, nem bírta tovább a gyűrődést és fő-műsoridőben akart véget vetni az életének. A kedves nézők már értesülhettek róla korábbi külön hírösszeállításunkból, hogy Virgill Newman, a Channel O egykori arca és híres műsorvezetője ezredik adása során öngyilkosságot követett el. A show munkatársai szerencsére még időben megszakították a műsort, mikor észrevették, Virgill mire készül, de az életét már nem tudták megmenteni. A Virgill Newmanről készült összefoglalóban megszólaltak egykori közvetlen kollégái és a Channel O vezetőségének tagjai: (BEJÁTSZÁS) Robert Kurz, O News, területi igazgató: A közhiedelemmel ellentétben Virgill nem a Channel O vezérigazgatója volt. Soha nem irányította a céget, csupán csendestársként, tiszteletbeli elnökként volt jelen az igazgatósági tanácsban – természetesen nagy múltjára tekintettel, amit a szórakoztató iparban szerzett magának. De labilis idegállapota köztudott volt a cégnél már évek óta és emiatt nem vehetett részt a lényeges döntések meghozatalában. Emlékeszem, jómagam számtalanszor tanácsoltam neki, hogy vegyen részt pszichiátriai kivizsgáláson, de ő nem hallgatott senkire, csak a saját makacs feje után ment. A műsor pedig egyre csak süllyedt, mi pedig hagytuk... Úgy érzem, mi is tehetünk arról, hogy idáig fajultak a dolgok. (BEJÁTSZÁS VÉGE) Virgill életének utolsó perceit az épületben tartózkodó vendégek kézi kamerái rögzítették. (BEJÁTSZÁS) Rossz minőségű, rángatózó felvétel. Egy férfi pisztollyal a kezében áll pánikba esett emberek között. Megfordul, belenéz a kamerába, aztán egy másodperccel később fejéhez nyomja a pisztolyt és meghúzza a ravaszt. (ISMÉTLÉS MÁSIK KAMERAÁLLÁSBÓL) (ISMÉTLÉS HARMADIK KAMERAÁLLÁSBÓL) (RÁKÖZELÍTÉS, KÉP KIMEREVÍTÉS, LEJÁTSZÁS VISSZAFELÉ) (BEJÁTSZÁS VÉGE)

83