A Nyugat Pennsylvania-i magyar bevándorlás legkorábbi színhelyei Balogh Balázs (Budapest) A 2000. évi népszámlálás adatai szerint az Amerikai Egyesült Államokban 1,398.724 személy vallotta magát magyar származásúnak. Ennek a jelentős létszámú néptömegnek kevesebb, mint 10%-a, mintegy 120-130 ezer fő használja rendszeresen a magyar nyelvet is. A Nyugat-Pennsylvania-i magyarság nem tartozik a legnagyobb népességű amerikai központok közé (mint Cleveland, New York, New-Brunswick stb.), mégis sok szempontból különös kutatói figyelmet igényel. Az itteni magyar telepek a magyar bevándorlástörténet egyik legkorábbi színhelyeit jelentik. A 19. század végi, 20. század eleji magyar bevándorlók tömegesen érkeztek Amerikába a korabeli agrárnyomor elől menekülve. (A századforduló kivándorlási hulláma általános jelenség volt Dél- és Kelet-Európában. Az első világháborút megelőző öt évtizedben 25 millió európai vándorolt ki Amerikába, köztük mintegy 2 millió magyar állampolgár, akik közül kb. 650-700 ezer lehetett magyar nemzetiségű is egyben.) A századforduló évtizedeiben bevándorló magyarok szinte kivétel nélkül földnélküli zsellérek, vagy törpebirtokos parasztok voltak, akik pénzkereseti lehetőséget találtak az amerikai szénbányákban és az acél-, illetve vasútiparban. A bevándorolt magyarok 90%-a a nagy munkaerő igényű, lendületes ipari konjunktúrát megélő északkeleti államokban lett magyar parasztból amerikai bányásszá, vagy vasmunkássá. 1922-ben a 474 ezer magyarból 427 ezer lakott az észak-keleti államokban, a legtöbben New York (95.400), Ohio (88.000) és Pennsylvania (86.000) államokban. Nyugat-Pennsylvaniában Pittsburgh környékén, az ún. ,,puhaszén” övezetben és az acélgyárak szomszédságában alakultak ki az első magyar közösségek. Pittsburgh nagyvárosban külön emigráns negyedet alkottak, Hazelwood-ot sokáig “little Hungary”-nak is nevezték. Ha nem is ekkora léptékben, de hasonló helyzet alakult ki egy pár kisebb iparváros óriásgyárai körül, ahol szintén több ezres nagyságrendben éltek magyar kolóniák (McKeesport, Johnstown és Uniontown). Végül a Nyugat-Pennsylvania-i bányavidéken számos kis világtól el-
82
zárt telep jött létre, jelentős magyar bányászlakossággal, amelyeket az amerikai magyarok ,,pléz”-nek (place, hely) neveztek. (Ilyenek pl. Vintondale, Springdale, Daisytown stb.)
Balog Balázs előadása Az első világháború előtt Amerikába jövő magyarok túlnyomó többsége – így a Nyugat-Pennsylvania-i bányászok és vasgyári munkások is – csak rövid, pár éves munkavállalási tartózkodást terveztek. A nagy európai bevándorlási hullámmal érkezettek közül a magyar bevándorlók tértek legnagyobb százalékban vissza a hazájukba. Az állampolgársági kérvényre jogosult – tehát öt évet az USA-ban dolgozott – magyar bevándorlóknak mindössze 15 %-a vette fel az amerikai állampolgárságot az első világháború előtt! Azzal a gazdasági motivációval keltek útra, hogy magyarországi falujukba hazatérve, az összegyűjtött pénzükön földet vásárolnak. Az Amerikában dolgozó férfiak levélben rendelkeztek, hogy az otthonmaradt asszony és család, hogyan gazdálkodjon, és persze hazaküldött dollárokkal segítették őket. Az első világháború előtt kivándorolt ún. első amerikás magyar nemzedék tagjai már nem élnek. Viszont még találkozhattam az 1910-es években született második generációnak még ma élő
83
néhány tagjával. Lehangoló kép fogadja a kutatót, aki ma meglátogatja az egykori magyar városnegyedeket, a mára bezárt bányák és gyárak melletti egykori telepeket. A 19-20. század fordulóján dinamikusan fejlődő, óriási munkaigényű ipari városnegyedek, telepek mára részint elnéptelenedtek, részint ,,elslumasedtek.” Az egykori bányásztelepülések hullásának egyik legeklatánsabb példája Vintondale, amelynek jóval a 2000-et meghaladó lakossága volt már az 1910-es években, de mára a lakossága mintegy 500 főre apadt. Érdemes egy konkrét eset, a Béres család példáján a tipikus kivándorló magyar családtörténetet bemutatni. Béres János Vintondale-i bányászadatközlő földműves édesapja, Béres Mihály, aki Magyarországon zsellér volt, 1910-ben vándorolt ki Amerikába. Feleségével, az egy éves fiával és sok falubelijével kerekedett fel a Bereg megyei Bátyú faluból. Itt született Vintondaleben (5 testvére mellett) Béres János adatközlő 1915-ben. Gyermekként emlékszik, amint szülei sokat hajtogatták, hogy visszamentek volna Bátyúba, ha nem jön az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés, amely az újonnan alakuló Csehszlovákiának ítélte Kárpátalját, vele együtt Bátyút. “Nincs már meg a mi hazánk, elvették a csehek!” “Nincs hová hazamenni, itt maradunk!” – emlegették az öregek. Béres János gyermekkorában a kisebb számú olasz, szerb, rutén, lengyel és horvát népesség mellett a magyarok alkották a település lakosságának a zömét: ,,90%-ban magyar volt Vintondale.” Emlékszik arra, hogy az öregek mondták, korábban olaszok és írek voltak a település bányászlakói, de az 1908-as nagy bányász sztrájk után kicserélődött a munkásság. A magyarokat sztrájktörőknek hívták be, akik nem tudták ezt, mert nem beszélték a nyelvet. Mindenesetre csúnya verekedéseket, sőt két magyar – írek és olaszok általi – meggyilkolását is számontartja az idősek kollektív emlékezete. Az egész település a bányászatból élt. Az összezsugorodott település képe még nyomokban őrzi az egykori bányászmúlt emlékeit. A településszerkezetről, a négy különböző felekezethez tartozó templomról, a patakvölgyben futó főutcából a dombokra felkúszó keskenyebb mellékutcákról rá lehet ismerni az archív fotókon megörökített Vintondale-re. Egy kis bányász emlékpark van a bánya egykori bejáratánál és áll még az Eliza Iron Furnace is, amely a legrégebbi vaskohó a megyében, 1845-ben épült. A témánk szempontjából érdekesebb épület az a ,,burdos ház” (boarding house), amely az egyik hegyre kapaszkodó mellékutca utolsó telkén, Béres János kertjében áll még. A ,,burdos
84
házakban” nőtlen legények, vagy a családjukat Magyarországon hagyó, egyedül munkát vállaló férfiak laktak. Voltaképpen személyenkénti félnapos ágybérletet jelentett, hiszen egy szobában annyian aludtak jóformán, ahány ágy befért, és mivel a bányászok váltott műszakban dolgoztak, ezért mindig aludt valaki az ágyakon. Egy ágy tehát legalább két embert szolgált a műszakok ritmusához igazodva. Az ágybérlet mellé járt napi egy meleg étel is. A ,,burdos gazda” volt a ház tulajdonosa, aki maga is bányász volt, felesége szolgálta ki a ,,burdosokat,” főzött és mosott rájuk. A Béres család telkén látható ,,burdos ház” már megvolt az 1910-es évek végén, amikorra vissza tud emlékezni Béres János. A szülei építették a mellette lévő házat, amiben ma is agglegényként él. Jól látható, hogy az újonnan, 1920 körül épített ház ugyanolyan alapterületű, mint a ,,burdos ház,” csak éppen az idők során egy emeletet még építettek rá. Gyerekkorában a Béres család lakott az új házban és a ,,burdosok” laktak az öreg házban. Az egyosztatú, mintegy 3x5 méteres ,,burdos házban” mindig lakott 8-10 bányász egyszerre. Egyre csökkenő mértékben, de a ,,burdos házak” még az 1930-as években is működtek Vintondaleben. Béres János édesapja, Mihály egész életében a bányában dolgozott, a fia, János pedig a bánya 1967-es bezárásáig volt vájár, később csillerakodó munkás. Öt testvére közül egy meghalt kisgyermek korában a rossz egészségügyi viszonyok miatt. Egy nővére nem ment férjhez és itt halt meg Vintondaleban. Három testvére pedig 1941-ben Detroitba ,,muffolt” (költözött, a to move angol kifejezés ,,magyarosításával”) 1941-ben, és az autógyáriparban helyezkedett el. Mindannyian nem magyar (olasz, amerikai) házastársat választottak, gyermekeik nem beszélnek egy szót sem magyarul. Az egykor hat gyerekes Béres családnak tehát a 92 éves Béres János az egyedüli még Vintondale-ben élő tagja. E családtörténet jól példázza a munkalehetőség miatt elköltöző-beolvadó illetve elöregedő-kihaló egykori közösség fogyását. Vintondale-ben még öt 90 éven felüli magyar él, akik még jól emlékeznek, hogy ,,nagy magyar élet volt itt!” A mintegy kétezres magyar közösség megtartotta közösségi ünnepeit, az 1970-es évekig húsvétkor locsolni jártak, karácsonykor pedig kántáltak a legények. Az 1950-es évekig, ha volt magyar lakodalom, akkor Johnstownból fogadtak fel cigány zenészeket és járták a csárdást. Csak magyarul beszéltek az utcán is a második világháborúig. Majdnem min-
85
denki tartott állatokat, nagy disznóöléseket rendeztek. Sokaknak volt húsfüstölője is. Magyarosan főzött minden asszony. ,,Aztán rohamosan kikopott minden.” Béres János évfolyamában még negyvenen konfirmáltak egyszerre 1928-ban a református templomban. ,,Annyian voltunk vasárnaponként, hogy nem fértünk a templomban. Ma nyolcan, ha vagyunk, ha havonta egyszer megtartják az istentiszteletet. Jóformán senki sincs, akivel magyarul beszéljek a lelkészen kívül.” Érdemes egy gyűjtéstechnikai részletre felhívni a figyelmet Vintondale kapcsán. Az ipari gyárnegyedek magyarjaival való találkozásokat meg kellett szervezzem. Általában a lelkésztől kaptam tanácsot, hogy ki az az idős magyar, akivel érdemes beszélnem. A kapott telefonszámon bejelentkeztem és egy ,,appointmentet” (találkozási időpontot) egyeztettem. Sokszor napokkal később tudott csak ,,fogadni” egy-egy interjúalanyom, mint ahogy bejelentkeztem. Vintondaleben azonban úgy végezhettem a terepmunkát, ahogy Magyarországon, illetve más közép-európai országban megszoktam. Leállítottam az autómat a templom előtt és elindultam gyalog az utcán fényképezőgéppel a nyakamban. Láttam, hogy az ablakok függönyei megmozdulnak: lesték az idegent. Pár percen belül megszólítottak, hogy mi járatban vagyok, segíthetnek-e? 5 percen belül a legjobb adatközlőt, a 92 éves magyar Béres Jánost megtaláltam mindenféle bürokratikusan előkészített ,,appointment” nélkül. Egyszerűen az utcán beszélgetve ismertem meg az embereket, spontán, közvetlenül. A Vintondale-i magyar bányászközösség széteséséhez hasonló pályát járt be voltaképpen az összes gyáripari munkásközösség Nyugat-Pennsylvaniaban. A legidősebb korosztályhoz tartozók egész apokaliptikus képet festenek a Monongahela folyó völgyében húzódó gyárakról. Pittsburgh mellett 43 mérföld (mintegy 70 kilométer) hosszan, a folyó mindkét oldalán csak gyárak működtek. De így volt ez az Allegheny és az Ohio folyó Pittsburgh környéki szakaszán is. Ez volt a világ acélgyártásának a központja. ,,A koromtól néha alig lehetett látni, a házak fala szinte fekete volt a szennyeződéstől.” ,,Éjszaka messze világított a vasöntödék vörösen izzó fénye. Finom fémszilánkok borítottak mindent, az ablakpárkányokat, az utcát, a fák leveleit.” A bányákban és a gyárakban nem számított az emberélet. Rengeteg volt a bányaszerencsétlenség és az üzemi baleset. Az üzemi balesetek az újbevándorlók körében kétszer
86
akkora volt, mint a régi munkások között, mert a frissen érkezettek nem értették az angol nyelvet, így a veszélyre figyelmeztető utasításokat sem. Arról nem is beszélve, hogy a szántóföldi munkákhoz szokott parasztoknak semmilyen gyakorlatuk nem volt az ipari munkák terén. Az óriási acélgyárakban tízezrével dolgoztak a kelet-európai munkások (Homestead Works, National Tube Works, Carnegie Steel Corporation). Az embertelen munkakörülmények és az alacsony bérek miatti Homestead-i sztrájkot azonnal 350 új munkás munkába állításával törték meg. Az olcsó munkaerőt ontotta Kelet-Európa, ,,hunkeyville” lakóinak az élete nem számított. Az óriás gyárakban mindennaposak voltak a balesetek, de a tömeges bányaszerencsétlenségek még jobban tükrözik a munkavédelmi normák alacsony színvonalát, a – kelet-európai – emberi élet semmibe vevését. A Pennsylvania-i bányákban 51,483 bányász halt meg 1870 óta, köztük több ezres nagyságrendben magyar bányászok. A legnagyobb méretű bányaszerencsétlenségek, amelyeknek magyar áldozatai voltak, éppen a Pittsburgh-i Szénbánya Társaság bányáiban történt a 20. század első évtizedében. Csak 1907 decemberében 134 magyar áldozata volt a Naomi mine-i (Fayette City PA) és a Darr mine-i (Jacobs Creek/Van Meter PA) bányarobbanásoknak. Csekély vigaszt jelenthetett a megözvegyülteknek és árváknak, hogy a monarchia pénzt adományozott a tömegsírban elföldelt áldozatok emlékművére. Mivel a kereset nélkül hátramaradott családtagok nem voltak amerikai állampolgárok, ezért soha nem voltak jogosultak semmiféle kártérítésre, vagy segélyre. Nem véletlen, hogy a legnagyobb magyar testvérsegítő egyesület, a William Penn Association elődje Pennsylvaniában alakult meg 1886-ban. A hagyomány szerint 13 bányász alapította 13 dollárral, hogy a balesetet szenvedett bányászok családjai valamilyen segélyben részesülhessenek. (Kevesen tudják, hogy az első magyar ÁBC-s könyvet is ők adták ki az amerikai magyar iskolák számára.) Az egész amerikai magyar közösségi intézményrendszer kiépülésének talán legfontosabb színhelye Pennsylvania. Pittsburghben szentelték fel az első amerikai magyar református templomot is (1903). 1921-ben Ligonierban épült fel az – egyébként 1906-tól szorgalmazott és Pittsburghben már szerényebb keretek között működő – református árvaház. A nagy agrárválsággal kitelepült első amerikás magyar nemzedék teremtette meg azt az intézményhálózatot, amelyet
87
a későbbi generációk és az újonnan érkezett magyar bevándorlók tovább működtettek és részben ma is működtetnek. Amerikában a ,,vassal dolgozó szegényparaszt magyarok” a kezdeti nyomorúságos életviszonyaik közepette is rengeteget áldoztak közösségi célokra, templomépítésre, betegsegélyezésre. A ma élő legidősebb korosztály, az 1910-es években születettek még jól emlékeznek gyerekkorukból, hogy milyen hihetetlen utálattal nézték le őket a korábban bevándorolt és módosabb angolszász amerikaiak. A magyarok csúfneve ,,hunkey” volt, akik vezetékes víz és házbeli W.C-vel nem rendelkező szegényes lakásokban, ,,burdos házakban” éltek a gyártelepeken, a ,,hunkeyville”-ben. Gyakorta így jelentették az üzemi balesetek számát: ,,A múlt hónapban gyári baleset volt: öt ember és tizenkét hunkey.” A korabeli amerikai társadalomtudományi munkákban pedig ilyen kijelentésekkel találkozhatunk: ,,Ezek az ökörformájú emberek (az új bevándorlók) azoknak a leszármazottjai, akik mindig elmaradottak voltak…az új bevándorlók még kinézésre is mennyivel alábbvalók…” stb. A hunkey-zás, a csúfolódás miatt általában hamar kivetkőztek népviseletükből, gyermekeiket pedig mindig városiasan öltöztették. A legidősebbek még emlékeznek, hogy szüleik nem szívesen beszéltek angolul, mert féltek, hogy kicsúfolják, vagy kinevetik őket nyelvi helytelenségeikért, vagy az akcentusuk miatt. Egy McKeesportban felnőtt idős asszony így emlékezett: ,,Én angolul az iskolában tanultam meg. Addig törötten beszéltem angolul, mert a családi házban mindig magyarul beszéltünk. A szüleim mindig azt mondták: bent a lakásban gyerekek magyarul, az utcán angolul. Ez volt a rend, és jó is volt.” Az első világháború folyamán az Egyesült Államok a Németországgal szövetséges Magyarország ellen is hadat viselt, ezért volt időszak, hogy megszakították, majd cenzúrázták az amerikai magyarok – otthonmaradt családtagjaikkal folytatott – Magyarországra irányuló levelezését. A legidősebb nemzedék gyakran emlegeti, hogy apáik milyen szívszorítva vettek tudomást arról, hogy 1917-től Magyarországgal is hadat visel Amerika, miközben Ferenc József mint ,,Legfelsőbb Hadúr” hazahívta harcolni minden fiát a háború kitörésekor. A második világháború kapcsán pedig sok személyes vallomás tör elő a hadviselt idős férfiakból, hogy mennyire aggasztotta őket annak a lehetősége, hogy esetleg magyar katonák ellen is kell harcolniuk.
88
A római katolikus magyarok egyházuk egyetemessége folytán vallási szempontból enyhébben érzékelhették a diszkriminációt, de a református magyarok önálló egyházalapítási törekvéseit állandó zaklatásokkal akadályozták. Az amerikai egyházak azt sulykolták, hogy az új bevándorlókat evangelizálni kell, ami egyet jelentett az amerikanizálással. Főleg a német irányítás alatt lévő, az antialkoholizmust vezérlőelvül valló protestáns belmisszió szemében jelentett rettentő bűnt, hogy a magyar reformátusok borral és nem gyümölcslével vesznek úrvacsorát. A 20. század első felének Amerikája – többek közt ezért is – szinte eretneknek tartotta a református magyarokat. Oxfordban és Edinburghban képzett magyar református lelkészt, angolul gyengén és erős akcentussal beszélő német papok oktattak ki, hogy az Amerikában felnövő magyar gyerekek lelkét nem szabad megrontani a magyar nyelvvel. A független magyar református egyház egyik alakuló megbeszélését 1922-ben az amerikai rendőrség erőszakkal oszlatta fel: “It will be better if you leave, you goddamn bolsheviks!” kiáltásokkal. A magyar református közösségek értetlenül és megalázottan ütköztek meg azon, hogy egy ezeréves kereszténységű államból, Európa legnagyobb református mozgalmát átélt országából érkezve pogánynak tekintik őket az alig egy-kétszáz éve működő amerikai protestáns egyházak. Ilyen körülmények között a magyar (és általában a kelet-európai) paraszt bevándorlók még erősebben ragaszkodtak Amerikában egyházukhoz az új, iparosodott városi környezetben, mint az otthonmaradottak, akik hazájuk ipari városaiba költöztek. Nem véletlen, hogy az egyháznak központi szerepe és erős kultúraszervező ereje volt. A templom a magyar munkások verítékes munkájának centjeiből épült. Az öntudatára ébredt amerikai magyar pedig megtanulta, hogy a bányából, a gyárból és a ,,burdos ház”-ból is bármikor kidobhatják, de a temploma az övé. A templomokat minden esetben úgy építették, hogy a pincéje egyben közösségi terem is volt. Ezek a ,,bézment”-ek (basement) jelentik mai napig az amerikai magyar, így a Nyugat-Pennsylvania-i magyar közösségi élet színtereit. Itt rendezik a nemzeti ünnepeket, az egyházi pikniket, az egyházi bazárt, a közös kolbász- és hurkatöltést, az asszonyok a csigatészta készítést, a férfiak itt jönnek össze kártyázni. Ez a közösségi funkciót ellátó templom alatti terem teljesen ismeretlen Magyarországon, hiszen ott nem lett volna célja, értelme így építeni a templomot.
89
Tóparti pihenés
Fürdés a Reménység tavában
90
Így emlékszik egy idős Duquesne-i özvegyasszony: ,,Az egyház volt minden. A fő-fő közösségszervező. Nem volt más. Akkor, ha volt valami magyar ünnep, a teremben harc volt az űlőhelyekért. Most üres az egész.” A templom bejáratánál Nagymagyarország térkép, Kossuth kép, lent a közösségi teremben kis színpad, minden piros-fehér-zöld, népviseletes ábrázolások, archív fotók a falon a gyülekezet életéből. Látszik mindenen, hogy 20-30 éve csak az állagmegóvásra futotta, nincs pénz a fejlesztésre. Duquesne-ban 10 éve még 60-70-en jöttek el egy évközi istentiszteletre, most 10-12en. ,,A régiek felét már eltemettem” – mondja a 10 éve itt szolgáló lelkész. ,,Nagy magyar élet folyt itt!” ,,Régen az egész magyar volt.” – bizonygatják az istentisztelet után a beszélgető idős magyarok – angolul… A templom környéke tele elhanyagolt, düledező házzal, az utcán csak afro-amerikaiakat látni. Ők vásárolják fel sorra a kiürült házakat és a gyülekezet nélkül maradt templomokat potom pénzért. Az elnéptelenedés, a kelet-európai munkáskolóniák, így a magyar közösség elvándorlása már az 1960-as években elkezdődött, és az 1980-as években erősen felgyorsult, amikor bezárták majdnem az egész acélipart. Egyik napról a másikra több ezer embert eresztettek szélnek a munkáslétszámot csökkentő gyárak. Egy 1956-os menekült, a Pittsburghtől északra fekvő Beaver Falls-i acélgyárban dolgozó egykori munkás így emlékszik vissza erre az időszakra: ,,Én az ózdi acélkohászatnál voltam, hát hova megy az ilyen gyerek, hol akar elhelyezkedni, hát természetesen Picburgba, mert így mondtuk. Amit nem tudunk elfelejteni, amikor megszünt a vasipar, mennyi család ment tönkre. Utcára kerültek, sokan öngyilkosok lettek. Magyarok is, sokan. Ez a nyolcvanas évek közepe volt, de a lelassulás már akkor kezdődött, mikor mi jöttünk (1950-es évek vége, 60-as évek eleje) Mikor bezárultak a gyárak, az emberek el is voltak adósodva, szépen házakat vettek, aztán egyszerre bumm! Bezárultak a gyárak, nincs munka sehol. Egyszerre tizennégyezer, tizennyolcezer, húszezer innen, nyolcezer onnan. Ahol én dolgoztam, onnan egyszerre nyolcezerhatszáz embert küldtek el Beaver Falls-ból. Voltak ismerősök, magyarok is, akik agyonlőtték magukat, volt aki a családját is feleségét is, gyerekeit is, ó ja.” Az utcára kerülő magyarok többsége azonban – elhagyva a munkáskolóniát – újra munkát talált, sok esetben Amerika valamely egész más részén. A közösségből kikerült családok általában gyorsan asszimilálódtak,
91
és ezzel párhuzamosan az egyre apadó magyar közösség körében is felgyorsult az asszimilációs folyamat. McKeesport lakossága 1940 és 2000 között 55.000-ről 24.000-re csökkent. Még erőteljesebb Homestead és Braddock lakosságcsökkenése, ahol a lakosság a hatodára apadt ugyanez alatt a 60 év alatt, vagy Rankine, amellyé a negyedére zuhant. Ezeken a településeken az erősen megcsappant lélekszámon belül az afro-amerikaiak aránya viszont sokszor a lakosság fele, olykor a kétharmada. Pittsburgh egykori “little Hungary” negyede, Hazelwood hasonló képet mutat. Abban az utcában ahol Amerika első magyar református temploma áll, a lelkészasszony szerint nem élnek már magyarok, viszont csak a 2006-ban 3 embert gyilkoltak meg. A szomszédos magyar klub rendezvényeit egyre kevesebben merik látogatni, mert olyan méreteket ölt a bűnözés. A negyed elveszítette az egykori magyar karakterét. A magyar katolikus templomot bezárták, a magyar üzletek megszűntek, a magyar lakók elköltöztek, és kimozdulva eredeti lakónegyedükből, ahol tömbben éltek, hamar beolvadnak a metropolis amerikai lakosságába. Az egyetlen megmaradt magyar vendéglő egy lerobbant épületben működik az egykori folyóparti gyártelep vasúti sínje mellett. Az 1980-as évek elején Pittsburghben és környékén még 16 jelentős kulturális-, ifjúsági- és oktatási egylet működött az egyházi szervezeteken kívül. Fontos megemlíteni a magyar értelmiség működtette Nyugat-Pennsylvaniai Magyar Kulturális Társaságot, amely kiváló tudományos előadásokat szervezett 1973-tól kezdődően, viszont a magyarság apadásával összefüggő gyérülő érdeklődés miatt 1993-tól csak ritkán szerveznek rendezvényeket. Nyugat-Pennsylvaniában a magyar közösségeknek jóformán csak az egykori nyomait találjuk. A római katolikus templomokban az egyház nemzetközi karakteréből kifolyólag nagyon hamar más nemzetiségű papok vették át a magyar atyák szerepét (spanyol, olasz, lengyel stb. papok), akik érthetően idegenül mozognak a magyar kultúra területén. Nem szerveznek magyar kulturális rendezvényeket, nem szerveznek magyar közösséget. A református egyház még mindig működtet több, mint 10 templomot a térségben, bár ezek a gyülekezetek is a teljes kihalás szélén állnak. Hogy még mindig léteznek, annak az az oka, hogy a református vallás és intézményrendszere szorosabban kötődik a nemzeti identitáshoz. A kivándorlók a Kárpát-medencéből hozták magukkal azt a tudatot, hogy egész Közép-Európában aki református az csak magyar le-
92
het. Erdélyben magyar vallásnak nevezik ezért a református vallást. Amerikában is így nevezik “the Hungarian Church.” Előre látható azonban, hogy 10-15 év múlva a térségben lévő református templomoknak is valószínűleg megszűnik majd több mint a fele. A Nyugat-Pennsylvania-i magyarság indivíduumokra szóródva őrzi még egy darabig önazonosságtudatát. Identitásérzésük mibenlétét morzsánként lehet összecsipegetni, ami mentalitásbeli sajátosságokban, magyaros emléktárgyak használatában, magyaros ételek főzésében, egyes viselkedésmintákban stb. ragadható meg. Mégis hangsúlyozni kell, hogy a bánya és acélgyáripar hanyatlására a magyar közösségek az egyetlen életképes választ adták: máshol kerestek boldogulást. Mindez pedig végsősoron egy olyan sok-sok személyes küszködésből és helytállásból összeadott sikertörténet, amely a magyarság alkalmazkodóképességét, rátermettségét, a társadalmi felemelkedésre való képességét bizonyítja. A kérdés az, hogy a kisközösségekre, családokra, individuumokra bomló amerikai magyarság mennyire képes fenntartani a nukleáris családnak (amely a nyelv és identitás megőrzésének és reprodukálásának legfőbb színtere) azt a fontos szerepét, hogy megtartsa a harmad-, és negyedgenerációs gyermekeinkben az óhaza iránti érdeklődést, az összmagyarság iránti loyalitást, a magyar ügyek iránti odaadást és az összefogásra való szándékot. Könyvajánló: BŐDY, Paul – BOROS-KAZAI, Mary 1981 Hungarian Immigrants in Greater Pittsburgh, 1880-1980. Hungarian Ethnic Heritage Study of Pittsburgh, Pennsylvania. Pittsburgh VARDY, Bela Steven The Hungarian-Americans. Boston VÁRDY Béla Magyarok az Újvilágban. Az észak-amerikai magyarság rendhagyó története. Budapest
93
Álmos és Dragoman
Szőr Tamás és Bicók Boriska
94
