A nemzetté válás problémája Bosznia-Hercegovinában a 20. században

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom

KARD ÉS TOLL 2006/2

A nemzetté válás problémája Bosznia-Hercegovinában a 20. században Farkas Tímea Évszázadok óta vita tárgyát képezi a társadalomtudományok szinte valamennyi részterületén a bosnyák nemzet, mint önálló népcsoport létjogosultsága. Jelen írás célja felvázolni a bosnyák nemzetté válás folyamatát a történelmi gyökerek feltárásával, a politológiai vizsgálódások eredményeinek figyelembe vételével a daytoni megállapodás megkötéséig. The justification of the Bosniac nation as an autonomous people has been debated in almost every field of social studies for centuries. The aim of this article is to outline the process Bosniac becoming of a nation up until the Dayton Accords through tracing back the historical roots and with a view on the results of political examination. 1

„Boszniát, akárcsak Jézus Krisztust, felfeszítették két lator közé” . Marko Vesoviæ kicsit erõsen, talán sarkítva fogalmaz, ám ha valaki kezébe vesz bármilyen írást Bosznia-Hercegovinával kapcsolatban, nem nagyon talál olyan mûvet, amely semlegesen, indulatmentesen tud fogalmazni. Akárcsak manapság, a múltban sem tudtak az írók, tudósok mit kezdeni a terület összetettségével, többágú és többirányú problémaköreivel. Hogyan létezhet Európában ország muzulmán vezetéssel, majd késõbb muzulmán többséggel is? Miért nincs soha nyugalom, miért hallani állandóan zendülésekrõl, összecsapásokról, vérrõl, felkelésrõl, háborúról? Lehet-e a bosnyák népet Európa legfiatalabb nemzetének nevezni? Jelen írás megpróbál válaszokat adni eme kérdésekre. Nem célom a megoldáskeresés, inkább annak megválaszolása, hogy mely tényezõk által formálódott, alakult nemzetté a bosnyákság Bosznia-Hercegovinában. A délszláv történelem elsõ évszázadairól nincs sok adatunk. Bosznia, mint valamennyire különálló, földrajzilag-politikailag meghatározható területi egység a 10. században bukkan fel a forrásokban.2 A korabeli Bosznia igen kicsi tartomány volt a Bosna folyó felsõ és középsõ folyása mentén, melyet 1131-tõl kezdve a magyar uralkodók is megpróbálták befolyási övezetükbe vonni. A mai Hercegovina területén a 9–12. szá-

1 In: Magyar Napló, 1993. Február 19., 28. pp. 2 Bíborbanszületett Konstantin: De administrando imperio (A birodalom kormányzása). In.: Niederhauser Emil, Viharzóna a Balkánon, Magyar Tudomány, 1995/6, 698. pp.

34

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom

FARKAS TÍMEA: A nemzetté válás problémája Bosznia-Hercegovinában a 20. században

zadban Hum és Travunia fejedelemsége osztozkodott, majd Nemanja István szerb ki3 rály foglalta el. Az a tényezõ, hogy a szlávok megjelenése után a politikai megformálódás ilyen sokáig „elhúzódott”, már egy másabb struktúrát eredményezett, mint a szomszédos területeken. Ilyen feltételek között a barbár szláv társadalmi élet és kultúra formái szívósabban, hosszabb ideig megmaradtak, mint másutt. Néhány egyedi jelenség, amelyre nincs példa a szláv folklórban (például a csuklók tetoválása, a falusi építészet néhány jellemzõje, a táncritmus, a népviselet, a pogány hiedelemvilág néhány maradványa4) azt sejteti, hogy a szláv dominancia ellenére az õslakosok tradíciója erõteljesebb kultúraformáló tényezõként hatott, amit már a specifikusság egyik elsõ jelének tekinthetünk. A kereszténység elterjedése azonban már jóval megelõzte az államalakulás korát. Már a 900-as évek kezdetén megjelent a bizánci szertartású, szláv rítusú orthodoxia kelet felõl, Horvátország és Dalmácia irányából pedig a latin terminusú kereszténység. A jobban megközelíthetõ területeken a térítés viszonylag gyorsan ment végbe, de miután Bosznia mind a kelet, mind a nyugat számára egyaránt periférián helyezkedett el, hatásuk nem volt olyan intenzív. 1200 körül megjelent a színen egy harmadik felekezet, a bogumilizmus és az önálló bosnyák egyház („crkva bosanska”).5 Bosnyák államról, államiságról modernebb értelemben véve voltaképpen 1322 után beszélhetünk, I. Tvrtko (1353–1391) a királyi címet is felvette (1377-tõl), melyet utódai is viseltek egészen a török hódításig. Az õ idején Bosznia virágkorát éli. Politikai ereje és területi nagysága ekkor a legnagyobb: megszerezte Trogirt és Splitet, Travuniát is, és függetlenítenie is sikerült államát Nagy Lajos (1342–1382) magyar király halála után. Tvrtko halála után a királyi hatalom gyengülni kezdett, jellemzõvé váltak a feudális nagyurak összetûzései. A 14. század második felére kezdett kialakulni az állam két legfontosabb térsége. Az egyik a király kormányzása alatt álló, centralizált vidékek (Boszna, Ozora, Só, Podrinje), a másik Hum (Hercegovina). A középkori Bosznia végét az 1463-as török invázió jelentette, amikor Hódító Mohamed török szultán a magára maradt országot elfoglalta, bár Hercegovina 1482-ig tartotta magát. A jajcai bánság 1528-as felszámolásától egész Bosznia az Oszmán Birodalom részévé vált. Az oszmán hódítás olyan vallási változásokat eredményezett, amikre nem volt példa Európában, s ez is Bosznia egyik sajátosságának alapját képezi. Sokáig nem tudták a kutatók sem megmagyarázni azt a tényt, hogy a hódoltatás után a helyi lakosság jelentõs része áttért az iszlám hitre. Kezdetben az egyházi történetírók a helyi bogumil vallású nemesi vezetõk gyalázatos árulásáról írtak, ennek okának a hatalmi pozíciók és az anyagi javak átmentésének biztosítását vélték. Ez az úgynevezett „bogumil tõrdöfés legenda” évszázadokon keresztül releváns válasznak

3 In.: Sokcsevits Dénes, Bosznia-Hercegovina határai a középkortól napjainkig. Limes, 2000/2–3. Sz., 145. pp. 4 In.: Ivan Lovrenoviæ, A régi Bosznia, 32. pp. 5 A bosnyák egyház az egyik legrejtélyesebb szelete az európai egyháztörténelemnek, egyértelmûen még nem sikerült felderíteni sem az eredetét, teljes felépítését, gyors felszámolódását. Igen kevés boszniai forrás maradt fenn, ezek alapján azonban arra lehet következtetni, hogy a crkva bosanska tanai számos esetben megegyeztek a katolikus egyház tanításaival, s nem lehet egy szigorúan dualisztikus eretnekmozgalomról beszélni. In.: Robert J. Donia–John V. A. Fine, Jr., Bosnia and Herzegovina: A Tradition Betrayed, 19. pp.

35

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom

KARD ÉS TOLL 2006/2 6

számított. Az újabb kutatások azonban már cáfolják a hirtelen és gyors vallásváltás lehetõségét, s egy körülbelül másfél évszádon keresztül elhúzódó fokozatos iszlamizáció lehetõségét fogadják el. A helyi hatalmi vezetõréteg megsemmisülése, a vallási szervezeti rendszer szétzilálódása miatt a lakosság nem remélhette, hogy egyhamar visszaállítják a királyságot, ez talán az egyik magyarázata lehet a tömeges vallásváltásnak. Fontosak voltak az egzisztenciális és gazdasági jellegû (pl. korlátozott adómentesség, karrierlehetõség, társadalmi felemelkedés) megfontolások is az áttérésben. Az áttérések eredményeként a 16–17. század fordulóján a boszniai lakosság abszolút többségét, Hercegovinában pedig a viszonylag legnagyobb vallási közösséget a muzulmánok alkották. Még az Oszmán Birodalom fénykorában sem vált kizárólagossá az iszlám vallás, mert a pravoszlávizmus és a katolicizmus is jelentõs pozíciókkal rendelkezett. A 17. század végére a szerb demográfiai növekedéssel párhuzamosan épült ki az ortodox egyház intézményhálózata, amely a szerb politikai hagyományokat ápolta. A katolikus vallás és a középkori boszniai királyság hagyományát a ferencesek tartották ébren, életük állandó küzdelem volt a fennmaradásért az oszmán hatóságokkal; felszabadulásukat fõként a Habsburg császártól várták. A nagy háborúkat mindig jelentõs boszniai katolikus kivándorlás követte, így a 18. század elején már csak alig 30 000-re becsülték a boszniai katolikusok számát, s ez a század végére érte el ismét a 100 000 fõt.7 1492-ben a spanyolországi zsidók kiûzetése után a menekültek egyik hullámát Törökország befogadta, így Boszniában is megtelepedtek. Bár szám szerint kevesen voltak, ettõl kezdve a bosznia-hercegovinai vallási–etnikai képet tovább árnyalták. A 19. századra Bosznia-Hercegovinában kialakult egy olyan multikonfesszionális térség, ahol a modern nemzeti elkülönülés alapját meghatározóan a vallási elkülönülés képezte. Miroslav Hroch három szakaszban írta le a modern nemzetek kialakulását. Az elsõ szakaszban az értelmiségnek egy része felfedezi a saját etnikumát mint nemzetet, s hallatni kezdi hangját ennek érdekében. A második szakaszban a mozgalom növekedni kezd. A harmadik szakaszban a nemzet meglétének tudata eljut a széles tömegekig. Ez az idõbeli szakaszolás, tartalmilag két lépcsõfoka van a nemzeti megújulásnak. Az elsõ a kulturális fok, amikor a nemzeti nyelv és a nemzeti múlt áll a középpontban, ezek jelentik a kialakuló nemzeti identitás magvát. A második a politikai lépcsõfok, ami az elõzõre építkezve politikai követelések fogalmazódnak meg a nyelv hivatali használatától az önálló nemzetállam igényéig8. Ez a modell persze nem érvényesül minden kelet-európai nemzet esetében, a konkrét körülmények miatt a sorrend módosulhat, erre eklatáns példa Boszniában és Hercegovinában a nemzetté válás folyamata. A három boszniai vallási-társadalmi csoport egymáshoz való viszonyában meghatározó maradt a vallási hovatartozásból fakadó jogi-szociális egyenlõtlenség, amely fenntartotta a privilegizált muzulmánság és a korlátozott jogokkal bíró keresz-

6 In: Ress Imre: A bosnyák nemzettudat fejlõdése. In.: Ábrahám Barna–Gereben Ferenc–Stekovics Rita: Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában, 218. pp. 7 In: Ress Imre: A bosnyák nemzettudat fejlõdése, Pro Minoritate 2000/nyár, 70. pp. 8 In: Niederhauser Emil: A nemzeti megújulás kora. História 1995/1, 11. pp.

36

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom


tények szembenállását. Ilyen helyzetben nem fejlõdhetett ki mindhárom vallás, a tartomány lakóinak összességét átfogó integrális nemzeti ideológia. Sõt a polgári nacionalizmus megjelenésével háttérbe szorultak azok a tudati elemek, amelyek a tartomány lakóinak valamifajta azonosságát, közösségét juttatták kifejezésre. Ezért a szerb és horvát nemzeti törekvések sokszor önálló nacionalizmusokként jelentek meg. A szerb nemzeti-etnikai állomány részének tekintett boszniai muzulmánok iránt a szerb nemzettudatban azonban egyidejûleg jelen volt az erõs bizalmatlanság, sõt bizonyos gyûlölet is, mert mégis csak õk voltak a szerb nemzeti kiteljesedést gátló oszmán államhatalom helyi támaszai és a boszniai ortodoxok társadalmi egyenlõtlenségét konzerváló oszmán feudalizmus megtestesítõi. Viszont a 19. századi horvát politikusok meg voltak gyõzõdve Bosznia-Hercegovina horvát jellegérõl, a több évszázada létezõ felfogásnak megfelelõen, melyet erõsítettek a középkori bosnyák állam katolikus vonásai. A balkáni nemzeti integrációs folyamatok sorában külön helyet foglal el Bosznia-Hercegovina muszlim vallású lakosságának önmeghatározása, amelyben nem a nyelv, hanem a vallás jelentette a másoktól való elhatárolódás alapját. Ezen a mindennél erõsebbnek bizonyuló tényezõn elbuktak a konkurens nemzeti ideológiák máskor oly hatásos történelmi érvei. A fennálló állami és társadalmi viszonyok megváltoztatására törekvõ szerb és horvát nemzeti törekvésekre a muzulmánok az iszlám vallási tradíciókhoz való merev ragaszkodással válaszoltak. A 19. században az oszmán impérium északnyugati peremvidékén elhelyezkedõ Bosznia és Hercegovina magán viselte a hanyatló birodalom szinte összes válságjelenségét. A súlyos adóterhek és az adóbérlõk kegyetlenkedései miatt az ötvenes években szinte állandósultak a fõként ortodox parasztok által generált felkelések. 1875 nyarán azután lángba borult az egész bosnyák tartomány. A lázadás elsõsorban társadalmi és gazdasági jellegû volt, nem pedig nemzeti. Vezetõi 1876-ban deklarálták Bosznia és Szerbia egyesülését éppen akkor, amikor Belgrád hadat üzent Törökországnak. Gyors katonai vereségét követõen a boszniai mozgalom is lehanyatlott. A keleti válság viszont ekkorra már európai méreteket öltött, így Bosznia sorsa a nagyhatalmak titkos tárgyalásain dõlt el. Röviden elmondható, hogy Oroszország és a Monarchia „marakodott” a balkáni területek felett. Az 1878-as berlini kongresszus tárgyalásainak eredményeképp a Monarchia jogot kapott Bosznia és Hercegovina megszállására és igazgatására, a novibazári szandzsákban9 pedig katonai erõk állomásoztatására10. A Monarchia a két tartományt Bosznia-Hercegovina néven egyetlen közigazgatási egységgé olvasztotta össze, közvetlenül a koronának rendelve alá, így nem valósult meg a monarchiabeli horvátok azon törekvése, hogy Horvátországhoz csatolják a tartományt, és így bírják rá a Habsburgokat a trialista birodalmi átalakításra. Az ország pacifikálása egészen Kállay Béni (1882–1902) tartományi vezetõi kinevezéséig elhúzódott. Kállay Béni a tar-

9 A mai nevén Szandzsák elhelyezkedésébõl fakadóan geostratégiai jelentõséggel bír, mert korridorként köti össze Bosznia-Hercegovinát Koszovóval (vallási tekintetben), ugyanakkor szétválasztja Szerbiát Crna Gorától (etnikai szempontból) és Szerbiát az Adriai-tengertõl. A Szandzsákban élõ bosnyákok szerves részét képezik a bosznia-hercegovinai bosnyákságnak, nemzeti szempontból egészen máig. In: Pósa Krisztián: Szandzsák, a rejtett tartomány, Magyar Kisebbség, 1999/1. sz., 194–196. pp. 10 In: Barbara Jelavich: A Balkán története. II. kötet, 315–316. pp.

37

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom


tomány modernizálása mellett különös gonddal támogatta az önálló bosnyák történeti-politikai identitás fokozatos kialakulását. A szerb és horvát nacionalizmus versengése kiküszöbölésének és a muzulmán vallási konzervativizmus meghaladásának eszközét Kállay egy integrális boszniai nemzettudat kialakításában kereste. A boszniai nemzet létrehozásával a polgári egyenjogúsítás kereteit akarta megteremteni és a kizárólagosságra törõ etnikai nacionalizmusok befolyását ellensúlyozni. A boszniai nemzetet egy olyan politikai képzõdményként képzelte el, amelynek többvallású elitjét erõs tartományi patriotizmus, a boszniai különállás tudata fogja össze. A „bosnyák alkirály” felfogásában a történeti alapozású bosnyák nemzetkoncepció fontos tudati elemét a boszniai muzulmánság bogumil–szláv származása képezte. A tudományos és kulturális intézményhálózat kiépítése mellett Kállay számos közigazgatási rendelettel tudatosította Bosznia önállóságát, délszláv környezetétõl eltérõ, sajátos jellegét. Mégis, a külsõ erõteljes sulykolás ellenére a boszniai önállóság és a bosnyák patriotizmus eszméje sem a horvátoknál, sem pedig a szerbeknél nem csillapította az egyoldalú nemzeti elkötelezettséget. Nem bizonyult reálisnak azon másik célkitûzése sem, amely a sajátos tudatú, szerbeket, horvátokat integrálni képes muzulmánság kialakíthatóságával számolt. A századforduló körül egyértelmûvé vált, hogy a muzulmánság szociális struktúrája és nemzeti identitásának bizonytalansága miatt a Habsburg-monarchia központi kormányszerveinek támogatásával sem lehetett egy muzulmán dominanciájú bosnyák nemzetet kialakítani. A muzulmánok kétségtelenül meglévõ tartományi patriotizmusa ugyanis bizonytalan tartalmú, differenciálatlan délszláv tudatban, valamifajta jugoszlavizmusban oldódott fel. A századfordulón a közvéleményformáló értelmiségiek, írók hol horvát, hol szerb muzulmánnak vallották magukat.11 Az Osztrák–Magyar Monarchia az 1908-as annexió után két évvel alkotmánnyal és korlátozott törvényhozói jogkörrel rendelkezõ parlamenttel is felruházta Bosznia-Hercegovinát. Az országgyûlésben kialakulni látszott egyfajta muzulmán–horvát együttmûködés, ami a szerbeket kisebbségbe kényszerítette. A bosnyák vezetõ réteg társadalmi szerepérõl megállapítható, hogy a Monarchiában eltöltött negyven év alatt a kormányzat helyi támaszává vált. 1914-re a formálódó délszláv egységtörekvésekben a balkáni szerb értelmiség nagy része a jugoszláv álláspontot támogatta, a társadalom többsége azonban a nagyszerb nacionalizmus talaján állt. A horvátoknál szintén kétféle irányzat, a nagyhorvát gondolat és a jugoszlávizmus dominált. Bosznia-Hercegovinában a tízes évektõl kezdve a szerbek, horvátok és a muzulmánok szinte valamennyi pártja a jugoszláv irányzatot fogadta el12. Az elsõ világháborúban a boszniai ezredek derekasan helytálltak. A csapatok egységesen a keleties piros fezt és a buggyos nadrágot hordták, mégpedig vallási különbségekre való tekintet nélkül. Lojalitásuk a Monarchiához legendás volt, s ebben a muzulmánok jártak az élen, akik a soknemzetiségû, s vallásilag türelmes Monarchiában biztonságban érezhették magukat. Ezzel is magyarázható kitartásuk – a budapesti õszirózsás forradalom idején a várbeli Nándor-laktanyában állomásozó bosnyákok adták a régi rend

11 In: Ress Imre: A bosnyák nemzettudat fejlõdése. 224–225. pp. 12 In: Sokcsevits Dénes–Szilágyi Imre–Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története. 223. pp.

38

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom

FARKAS TÍMEA: A nemzetté válás problémája Bosznia-Hercegovinában a 20. században 13

utolsó katonai támaszát. Az osztrák birodalom belsõ megroppanása a háború végén azonban ismét változást hozott a bosnyák nép történetében. 1918. december 1-jén Belgrádban megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, melyhez Bosznia kormánya is csatlakozott. Az új állam megalakulásával a boszniai szerbek régi álma teljesült: egyesültek Szerbiával. A szerbség háborús gyõztesként feljogosítva érezte magát arra, hogy ráerõltesse önmagát és intézményeit a délszláv államra, sõt arra is, hogy kárpótolja magát az elszenvedett anyagi és emberi veszteségekért, mégpedig az új állam kevésbé megviselt területeinek rovására. Míg a szlovéneket, horvátokat, bosnyákokat és szerbeket nemzetiségi, a horvátokat, bosnyákokat és szerbeket pedig nyelvi kapcsok fûzték össze, addig a történelem, vallás, társadalmi szervezõdés és a politikai stílusok különbözõsége megosztotta még a két világháború közötti Jugoszlávia délszláv közösségeit is. A földkérdés problémája és a helyi szerb lakosság muzulmánellenes akciói által kialakult veszélyeztetettség érzete egy platformra hozta össze a különbözõ gazdasági hátterû bosnyákokat, és 1919 februárjában Szarajevóban megalakították a késõbbiekben párttá váló Jugoszláv Muzulmán Szervezetet (Jugoslovenska Muslimanska Organizacija – JMO). A vallási alapon való szervezkedést szóvivõjük ezzel indokolta: „Mit hozott nekünk a nemzeti forradalom (…) Nem fogom felsorolni a muszlimok ellen elkövetett összes gyilkosságot, rablást és elûzetést (…) Csak azt fogom megjegyezni, kik követték el ezeket: az ortodox szerbek (...) Vallási fanatizmus áldozatai vagyunk, és ezért rá lettünk kényszerítve arra, hogy vallási alapon szervezkedjünk.”14 A JMO elsõ programja leszögezi, õk sohasem idegenedtek el hazájuktól sem nemzeti, sem nyelvi tekintetben. A nemzethez való tartozást kulturális választásnak tekintik, amelynek nem szabad megjelennie a napi politikában. A JMO nem is határozta meg képviselõinek, mit jelöljenek meg nemzetiségükként.15 Új körülmények közé került a 600 ezres boszniai muzulmán lakosság. Olyan államba került, amelyben a szerb uralkodó réteg sem az államalakuláskor, sem késõbb nem kívánt a muzulmánoknak tartományi önállóságot vagy autonómiát adni. A hivatalos új ideológia szerint a délszláv államot a három törzsû (szerb, horvát, szlovén), három nevû nemzet adja. Az állam történetét – így a bosnyákok lehetõségeit – a két legerõsebb, a szerb és a horvát nemzet viszonya szabta meg. A királyi Jugoszláviában a bosnyákokat továbbra is muzulmánoknak nevezték, és csak vallási felekezetként ismerték el õket. A boszniai muzulmán vezetõk a szerbek és a horvátok között ingadoztak a politikai életben. A mindenkori kormánnyal való kiegyezés taktikája végig jellemezte a JMO-t. Általában a szerb–horvát ellentét kiélezõdésekor volt rájuk szükség, s néhány ígéret fejében hajlandónak mutatkoztak az együttmûködésre a szerb pártokkal. Késõbb viszont, miután reményeikben csalatkoztak, inkább a horvátokkal mûködtek együtt.16

13 In: Heiszler Vilmos: Uniformis és multikulturalitás. 55. pp. 14 In: Bíró László: Nemzeti célok és együttélés. 74–75. pp. 15 Az 1920-ban megválasztott boszniai képviselõk közül 18 horvátnak, 2 szerbnek vallotta magát, öten nem jelölték meg nemzetiségüket. A késõbbiekben a képviselõk zöme horvátnak mondta magát. In: Bíró László: Bosznia és a bosnyákok Jugoszláviában. História 1995/1. sz. 19. pp. 16 In: Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség, állam. 212. pp.

39

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom


1929 januárjában Sándor király felfüggesztette az alkotmányt és személyi diktatúrát vezetett be. A királyság területét kilenc bánságnak (banovina) nevezett tartományra osztották, melyek határait úgy húzták meg, hogy a hagyományos kötõdések gyengüljenek. Mindezt azzal indokolták, hogy így jobban kifejlõdhet egyfajta nemzetek feletti jugoszláv tudat, ill. egység. Gyakorlatban azonban mindezek a szerb do17 minancia megteremtését szolgálták. Az állam is új elnevezést – Jugoszlávia – kapott. A harmincas években egyre fokozódtak a szerbek és a horvátok között az ellentétek, megegyezésre csak 1939 augusztusában jutottak, ám ennek meghozatalához már nem volt szüksége a JMO-ra a szerb kormánynak. Megpecsételõdött a bosnyákok és a muzulmán párt által képviselt politika sorsa: nem sikerült megõrizni Bosznia-Hercegovina egységét, amihez ragaszkodtak. A jugoszláv állam második világháború alatti szétesésében a muzulmán elégedetlenségnek nem volt számottevõ szerepe, de a korábbi autonóm törekvések meghiúsulása miatti csalódottság nyilvánvalóan elõsegítette, hogy a különben is horvátbarát muzulmán politikai elit többsége elfogadta az 1941-ben létrejött Független Horvát Állam fennhatóságát, s annak keretében kereste a kibontakozást. Ez az együttmûködés azonban nem bizonyult tartósnak, ugyanis horvát részrõl korántsem biztosították a kívánt mértékû autonómiát, s a Bosznia-Hercegovina kizárólagos birtokáért vetélkedõ szerb és horvát nacionalista csetnik és usztasa erõk fellépésével, majd a kommunista partizánok megjelenésével a muzulmánok súlyos veszteségekkel járó nemzeti és osztályháború kereszttüzébe kerültek. Egyes becslések szerint több mint százezer bosnyák vált a csetnikek áldozatává, különösen Kelet-Boszniában, Kelet-Hercegovinában.18 A fenyegetõ helyzetbõl a muzulmán vezetõ réteg egy része a Független Horvát Államtól való elszakadásban, a muzulmán autonómia német protektorátus alatti megvalósításában, s önálló fegyveres erõ megteremtésében kereste a kiutat. Az újfent lavírozó muzulmán vezetõ rétegnek megint nem sikerült sem az autonóm Bosznia elérését, sem pedig a vallási és kulturális intézményrendszer átmentését biztosítani. A horvátbarátság és a német orientáció miatt a háború után a muzulmán értelmiségi és egyházi elit jelentõs hányadát az usztasákkal és az idegen megszállókkal történõ kollaborációval vádolták. A Boszniában is hamar meginduló partizán ellenállás fõképpen a szerbekre épült, mert a két világháború között Boszniában egyébként is gyenge kommunista pártnak alig volt muzulmán tagja. A második világháború alatt a délszláv térségben kibontakozó politikai áramlatok és ellenállási mozgalmak közül szinte egyedül a kommunista partizánmozgalom képviselt markáns jugoszláv programot. A kommunisták meghirdették a délszláv népek egyenjogúságát, és elkötelezték magukat Bosznia autonómiája és területi egysége mellett. A muzulmánoknak a jugoszláv platform önmagában nem bizonyult eléggé vonzónak, s ezért nem is éltek tömegesen a felkínált csatlakozási lehetõséggel. Ennek megfelelõen a muzulmánok befolyása a kommunista pártban rendkívül gyenge maradt, s a partizánháborúban sem szereztek olyan érdemeket, amelyre hivatkozva felléphettek volna az önálló délszláv nemzetként való elismertetés igényé-

17 In: Barbara Jelavich II. köt. 180. pp. 18 In: Bíró László: Bosznia és a bosnyákok Jugoszláviában. História, 20. pp.

40

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom


vel. A muzulmánok így nem szerepeltek az újjáalakult föderalizált Jugoszlávia öt alapító nemzete – a szerb, horvát, szlovén, montenegrói és macedón – között. A bosznia-hercegovinai köztársaságot a „szerb és horvát nemzet részeinek és a boszniai 19 muzulmánok” államaként definiálták. Az 1948-as jugoszláviai népszámláláson a muzulmánok Boszniában a nemzetiség kérdésénél három kategória között választhattak: muzulmán–szerb, muzulmán–horvát vagy muzulmán-meghatározatlan nemzetiség. 25 ezer muzulmán nevezte magát horvátnak, 72 ezer szerbnek, 778 ezren pedig bizonytalannak mondták nemzetiségüket.20 A muzulmánok szerb vagy horvát identitásvállalását ösztönzõ politika a hatvanas évek elején változott meg, majd sorra születtek azok a köztársasági és szövetségi párthatározatok, amelyek a boszniai muzulmánok nemzetként való elismerését eredményezték. Az 1961. évi népszámlálás alkalmával bevezették az „etnikai muzulmán” fogalmát, amellyel a boszniai muzulmánokat külön etnikai csoportnak ismerték el. Ezúttal már határozottan megkülönböztették a különbözõ etnikumokat (délszláv, török, albán) átfogó közös vallási kritériumot a speciális etnikai jellegzetességektõl, mivel az etnikai muzulmán fogalmán kizárólag a délszláv anyanyelvûeket, tehát fõként a boszniai muzulmánokat értették.21 1968-ban a Bosznia-Hercegovina Kommunista Szövetség Központi Bizottsága formálisan is jóváhagyta a muzulmánok „külön nemzetként” való elismerését, ami jogilag az 1974. évi szövetségi alkotmányban artikulálódott záróakkordként (ebben a muzulmánokat, a szerbeket és a horvátokat nevezik meg Bosznia-Hercegovina nemzeteinek, tehát a tagköztársaság változatlanul nem alakult át egyetlen nemzet államává). A szövetségi pártvezetés a boszniai muzulmánok jugoszláv államalkotó nemzet státuszának elismerésével törekedett a föderáció stabilitásának megõrzésére. A muzulmánok önálló nemzetként való színre lépésével bekövetkezett változások leginkább a politikai intézményrendszer etnikai nemzeti összetételében tükrözõdtek. A legfelsõ párt- és állami tisztségeket ezt követõen a három nemzet képviselõi között egyenlõ arányban osztották el. Bosznia-Hercegovinának ily módon létrejött a saját „bosnyák” államnemzete, amelynek funkciója megalkotói szerint arra szolgált, hogy ellensúlyt képezzen a térségre ácsingózó szerb és horvát törekvésekkel szemben, s elejét vegye a szerb–horvát vita elmérgesedésének a boszniai muzulmánok nemzeti hovatartozásáról. Ez mintegy alátámasztja azt a demográfiai változást, ami a hetvenes évek elejétõl vált nyilvánvalóvá: újra a muzulmánok váltak Bosznia legnagyobb nemzeti csoportjává. Tito számára külpolitikailag is fontos volt a bosnyákok támogatása, lévén, hogy az el nem kötelezett országok között az iszlám államokkal jó kapcsolatra töre-

19 In: Ress Imre: A bosnyák nemzettudat fejlõdése. 229. pp. 20 Tehát míg ekkor a boszniai bosnyákok-muzulmánok nagy része nem határozta meg nemzeti mivoltát abból az okból kifolyólag, hogy csak vallási felekezetként ismerték el õket, addig a Szandzsákban a muzulmánok nagy része szerbnek vagy horvátnak vallotta magát. Elenyészõ volt azoknak a száma, akik nem határozták meg nemzeti hovatartozásukat. Bosznia-Hercegovinában a helyzet nem volt ilyen súlyos, mert abból fakadóan, hogy többségben voltak, a nemzettudatuk is erõsebb volt. In: Pósa Krisztián, 212–213. pp. 21 In: Francine Friedman: The Bosnian Muslims: The Making of a Yugoslav Nation. In: Melissa K. Bokovoy-Jill A. Irvine: State-society relations in Yugoslavia 1945–1992 275–276. pp.

41

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom


kedett. A hetvenes években újból napirendre kerültek a nemzetiségi ellentétek. A szlovének, horvátok egyre inkább nehezményezték, hogy szövetségi szinten lefölözik gazdasági sikereik eredményeit, s ebbõl a jövedelembõl próbálták kompenzálni a fejletlenebb területek gazdasági sikertelenségeit és alacsony fejlettségi szintjüket. A ’73-as olajárrobbanás gazdasági következményeit a jugoszláv önigazgatási modell „tökéletesedése” sem tudta megoldani. Az 1974 óta létezõ kvázi nyolcpártrendszer sem tudta a nemzetiségi problémákat kiküszöbölni. 1980 májusában Tito halálával a jugoszlávizmus, mint a délszlávokat összekötõ eszmerendszer is sírba került. Bosznia-Hercegovinát tekintve, Tito halálával kezdett megszûnni az összjugoszláv szinten korábban érvényesülõ stabilizáló, kiegyenlítõ köztársasági státusz, szerepkör. Boszniában nem nézték jó szemmel az „iszlám reneszánsz” feltûnését horvát, de különösen szerb részrõl; valamint a Boszniai Kommunista Párt felsõbb vezetése, saját hatalmuk kontinuitását biztosító politikát kezdtek követni. Mindezeknek tudható be 1983-ban egy kvázi kirakatper, melynek legfõbb vádlottja Alija Izetbegoviæ volt, akinek „fõ bûnét” az 1970-ben megírt ’Iszlám Kiáltvány’ c. mûve képezte, muzulmán nacionalizmusból eredõ ellenforradalmi tettek vádjának köntösébe bújtatva. Végül tizenegy évre ítélték el, ebbõl hatot le is töltött22. A pszichológiai elrettentés mellett megkezdõdött a gazdasági-szociális ellehetetlenítés is, ami a nyolcvanas éveken áthúzódó súlyos jugoszláv gazdasági válság szinte önmagától is produkált azon régiókban, amelyek erõsen függtek a központi hatalom támogatásától. Történelmi okokból korábban a szerbek szinte minden területen felülreprezentáltak voltak. A hetvenes évektõl bekövetkezõ változások miatt azonban a boszniai hatalmi elit átalakulása hamarosan a muzulmán dominanciától való félelmeket gerjesztett. Többek között ebbõl táplálkoztak azok a nyolcvanas évek elejétõl szaporodó politikai és teoretikus vitairatok, amelyekben a hivatalos pártvonallal szakító szerb és horvát írók, történészek és szociológusok (pl. Dobrica Æosiæ, Vojislav Šešelj, Franjo Tuðman) történelmi alapon nyíltan kétségbe vonták az önálló muzulmán nemzet létjogosultságát.23 Pedig a nemzetteremtésben közremûködõ boszniai muzulmán pártelit maximálisan tekintettel volt a várható szerb és horvát érzékenységre. Az új nemzet elnevezésekor ezért nem vették számításba a köztársaság egész lakosságát lefedõ, integrális tartalmat hordozó bosnyák jelzõ használatát, megelégedtek a „muzulmán nemzeti értelemben” elnevezés rendszeresítésével. A nemzeti közösség megnevezésére használt muzulmán fogalomnak a hozzáfûzött értelmezõ jelzõ ellenére mindenesetre megmaradt az erõs vallási konnotációja. A szövetségi állammal való azonosulást kifejezõ jugoszláv kötõdés a boszniai muzulmánok identitásának nagyon lényeges másodlagos tudati eleme volt, amelynek hatása még Jugoszlávia felbomlásának kezdeti stádiumában is erõsen érzõdött. 1945 után azonban a tartomány saját kormányzati és gazdasági rendszerére támaszkodva kialakult egy kifejezetten etnikumok fölötti, regionális különtudat. A különbözõ felekezeti (és valamivel késõbb: nemzeti hovatartozás) ellenére a szerbek, horvátok és muzulmánok számos közös vonással rendelkeztek Bosznia-Hercegovinában, nemcsak nyelvüket tekintve. Ehhez hozzájárult még, hogy a különbözõ etnikumok települései olyannyira egymásba szövõdtek, hogy a tartomány

22 In: Noel Malcolm: Bosnia- a Short History, 208. pp. 23 In: Ress Imre: Kapcsolatok és keresztutak, 267–268. pp.

42

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom


etnikai térképe leginkább egy leopárdbõrre emlékeztetett. Ráadásul az etnikai szempontból vegyes házasságok magas részaránya rokoni szálakon is szorosan összekötötte õket. A háború elõestéjén a népesség öt százaléka nevezte magát „jugoszlávnak”, a gyermekek majdnem tizenhat százaléka vegyes házasságból származott. Mindazonáltal a nemzeti csoportoknak a szûkebb régióval való azonosulása ellenére folyamatosan észlelhetõ volt a latens távolságtartás az etnikai és vallási csoportok között. A jugoszláv szociológusok kimutatták, hogy az 1960-as és 1990-es évek között az etnikai kapcsolatok Jugoszláviában folyamatosan romlottak. Az etnikai elõítéletek és a nemzeti sztereotípiák túlélték a szocialista nevelés értelmében mindenütt propagált „tervériség-egység” eszményét. A maradiság toposza például a muzulmánokhoz kötõdött, és jórészt a muzulmánviccek révén rögzült. Az is elmondható, hogy a Boszniában élõknek történelmi alapon volt saját, regionális identitásuk, de a szerbek és a horvátok a szülõföldhöz való kötõdés ellenére a mindenkori határokon átívelõ etnokulturális közösséget is sajátjának érezte. Egyszerre jelölték meg magukat bosznia-hercegovinai lakosként és a szerb, illetve horvát kultúrnemzethez tartozóként. Csupán a boszniai muzulmánok esetében, akiknek nincs a köztársaság határain kívül anyanemzetük, volt teljes mértékben azonos a regionális és etnikai identitás. Történeti szempontból a volt Jugoszlávia felbomlásaa kelet-közép-európai régió 1990-es években lejátszódó folyamataiba illeszthetõ be.24 Az itt lezajló politikai kurzusváltás indítékainak legáltalánosabb szinten az europaizálódás és a renacionalizáció fogalmait nevezhetjük. Jugoszlávia dezintegrációja ezt követõen gyorsan haladt elõre, amit nemcsak a vezetõ politikai testületekben, hanem államjogi, gazdasági és katonai szinten is meg lehetett figyelni. 1986-ra, Slobodan Miloševiæ szerbiai hatalomra kerülésének idejére datálhatjuk Jugoszlávia végsõ periódusának kezdetét. Miloševiæ színre lépése ugyanis jól reprezentálja a nagyszerb nacionalizmus fellobbanását, melynek elméleti összefoglalását az 1986-os akadémiai memorandum képezte.25 A többpártrendszerre való átmenet során a pártok újra fõképp nemzeti alapon szervezõdtek. A miloševiæi politika 1989 elejétõl felébresztette a horvát nacionalizmust is, legjelentõsebb pártját Horvátországban a Franjo Tuðman vezette Horvát Demokrata Közösség (HDZ) alkotta. A HDZ programja nem volt kifejezetten nacionalista, retorikája és választási agitációja annál inkább; lényegében a független Nagy-Horvátország sugallt eszményére építette választási kampányát. Bosznia-Hercegovinában csak 1990 elejétõl vált intenzívvé a pártosodás, megalakultak a HDZ, a Szerb Demokrata Párt (SDS) késõbb önálló pártokká vált szervezetei, valamint a Demokratikus Akciópárt (SDA – Alija Izetbegoviæ vezetésével), a muzulmánok megha-

24 Magának a felbomlásnak a folyamatát, illetve a kilencvenes évek háborús eseményeit nem szándékozom részletesen kifejteni, csak a tanulmány témájához kapcsolódó fontosabb eseményeket vázolom fel. A felbomlás és a háború részletes eseményei legrészletesebben két könyvben találhatók meg: 1. Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia, Aula Kiadó, Budapest, 1999. 2. Laura Silber–Allan Little: Jugoszlávia halála, Zrínyi Kidó, Budapest 1996. 3. Juhász József – Márkusz László – Tálas Péter – Valki László: Kinek a békéje? Zrínyi Kiadó, Budapest, 2003. 25 Akadémiai memorandum: A Szerb Tudományos és Mûvészeti Akadémia centenáriumára készített és országos vihart kavart jelentéstervezet, amely a Tito-érát részben a demokratikus elvek, nagyobbrészt azonban a szerb nemzeti sérelmek alapján kritizálta, s a következõ évek szerb politikájának nem hivatalos ideológiai alapja lett. In: Juhász József: A délszláv háborúk, 44–47. pp.

43

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom


tározóvá vált pártja is. Az 1990. novemberi elsõ többpárti választások megmutatták, hogy multietnikus környezetben a nemzeti szempont a legfõbb aktivizáló erõ. A választások során az egyes nemzeti pártokra leadott szavazatok száma majdnem százalékra megegyezett a köztársaság etnikai összetételével. Fél évvel a választások után a megváltozott külsõ körülmények közepette (Horvátország és Szlovénia kimondta függetlenségét, Szerbia pedig kijelentette, hogy határain belül kíván minden szerbet egyesíteni, majd pedig kitört a háború) világossá vált, hogy nagy valószínûség szerint az államkeretek megváltozásával kell számolni. A muzulmánok el akarták kerülni – miként 1939-ben is – hogy egy másik nemzet dominanciája alatt éljenek, ezért meg akarták õrizni a köztársaság egységét. Erre különösképpen azért törekedtek, mert országukban enklávészerûen éltek, és igen nagy volt a vegyes nemzetiségû területek aránya, ami megakadályozta a nemzeti alapon való igazságos területi elhatárolást. 1991 októberében a parlament kimondta Bosznia-Hercegovina függetlenségét. E tettre a muzulmán és horvát politikai elitet végsõ soron a jugoszláv állam demokratikus konföderációvá alakításának kilátástalansága kényszerítette. Az állami függetlenség proklamálásakor a muzulmánok bíztak az új állam széleskörû elismerésében, de fõként szuverenitásának nemzetközi garantálásában, s nem állt szándékukban Bosznia-Hercegovinát muzulmán nemzetállammá alakítani. A függetlenséget megerõsítõ népszavazást (1992. február 29.) követõen – amit a szerbek bojkottáltak – megkezdõdtek a harcok az ország egyes területeiért.26 A muzulmánok által képviselt boszniai összállamiság eszméjére súlyos csapást mért, hogy a szerb nemzetállamiság érvényesítéséért három évig példátlan kegyetlenséggel folytatott polgárháború gyakorlatilag felszámolta a három vallási csoport közös életterét jelentõ településhálózatot, s megsemmisítette együttélésének eszmei és erkölcsi alapjait. A daytoni egyezmény, bár formálisan kimondta Bosznia-Hercegovina állami egységének fennmaradását, a gyakorlatban szentesítette az ország területi kettéosztását. Bosznia-Hercegovina ennek következtében két entitásra bomlott fel. Területének 49 százalékát az etnikailag homogén Szerb Köztársaság foglalja el, míg 51 százalékán a muzulmánok és horvátok lakta Bosznia-Hercegovinai Föderáció helyezkedik el, amely öt muzulmán, három horvát és két vegyes kantonból áll. A békekötés után is uralkodó maradt a nemzeti közösségek kölcsönös bizalmatlansága és egymástól való félelme. A multinacionális együttélésnek is jobbára csak muzulmán pártolói voltak. Egy 1997-es felmérés szerint a muzulmánok huszonöt százaléka tartotta lehetségesnek a szerbekkel és a horvátokkal való együttélést, míg a szerbek és a horvátok közül mindössze egy-egy százalék szavazna olyan pártra, amely a muzulmánokkal való együttmûködésben keresné a kibontakozást.27 A multinacionális jellegüket megõrzõ nagyvárosokban, mint Szarajevó, Tuzla, a szélsõséges irányzatoktól elhatárolódó szerbek és horvátok békésen élnek együtt a muzulmánokkal. Ezeknek a városiasodott társadalmi csoportoknak a mentalitására a saját nemzeti-vallási identitás és a „boszniaiság” egyidejû megléte jellemzõ, amely a muzulmánokkal való közösség vállalásában, az erõs territoriális kötõdésben és a közös államiság elismerésében jut

26 In: Bíró László: Nemzeti célok és együttélés. 76. pp. 27 In: Ress Imre: Kapcsolatok és keresztutak. 269. pp.

44

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom

FARKAS TÍMEA: A nemzetté válás problémája Bosznia-Hercegovinában a 20. században 28

kifejezésre. Noha a három entitást elválasztó belsõ határok fokozatosan átjárhatóvá váltak, a közöttük lassan bontakozó érintkezést és együttmûködést még a bosznia-hercegovinai fõmegbízott befolyása kényszerítette ki. A daytoni egyezmény abból a feltételezésbõl indult ki, hogy Bosznia-Hercegovina egységes állam marad – akkor, ha Bosznia-Hercegovina politikai vezetõi is úgy akarják. Megteremtette az állami életnek azokat a kereteit, amelyekben a három nemzeti közösség vezetõi együttmûködhetnek, garanciákat, ellensúlyokat és fékeket kreált, megakadályozandó, hogy fontos döntések szülessenek valamely nemzeti közösség akarata ellenére, és jelentõs autonómiát is biztosított mindegyiknek. 1997-re nyilvánvalóvá vált, hogy a rengeteg pénzbe kerülõ nemzetközi szerepvállalás semmilyen kézzelfogható eredményt nem hoz, és Bosznia nem került közelebb ahhoz a demokratikus, többnemzetiségû országhoz, amit Dayton vizionált. A határozottabb politizálást követõ újabb nemzetközi fõmegbízottaknak köszönhetõen (Carlos Westendorp, Wolfgang Peitritsch, Paddy Ashdown) 2005-ben már a tizedik évfordulóját ünnepelhettük a daytoni megállapodás aláírásának.29 Minden nehézség ellenére a boszniai állam elfogadását megkönnyítette, hogy a háborús megpróbáltatások dacára a boszniai muzulmánok között nem kapott erõre az iszlám fundamentalizmus és nem vált uralkodóvá a bosnyák kizárólagosság sem. De vallás és politika továbbra is jól megférnek egymással, az állami ünnepek elmaradhatatlan kelléke lett az egyházi szertartás. Megjegyzendõ azonban, hogy a vallási vonal igazából csak az SDA programjában és gyakorlatában érhetõ tetten. A muzulmán fundamentalizmusnak van ugyan néhány politikai képviselõje, de ezek nem játszanak meghatározó szerepet. A boszniai iszlámra egyébként is jellemzõ, hogy orientációs pontként elsõsorban Törökországra tekint, míg a konzervatív iszlám országoktól inkább az anyagi támogatást várja el.30 Az említett tényezõk többnyire cáfolják S.P. Huntington amerikai politológus elméletét a civilizációk összecsapásáról, s bizakodásra adnak okot Bosznia-Hercegovina jövõjét illetõen. Az együttélésre való nyitottság mellett a boszniai muzulmánok nemzettudatának alakulásában nagy jelentõsége van annak, hogy a függetlenség kikiáltása óta eltelt több, mint egy évtizedben a polgárháború ellenére is folytatódott a boszniai iszlám kulturális örökség feltárása, emellett nem hanyagolták el a középkori Bosznia történeti örökségét sem. A boszniai muzulmánok bogumil eredetének hangsúlyozása, az iszlámra való áttérés indokoltságának és békés jellegének kiemelése, az oszmán birodalom sikereihez való bosnyák hozzájárulás felnagyítása fontos eleme a polgárháború traumája után helyét keresõ boszniai muzulmán nemzettudat erõsítésének, noha ezzel gyakran új legendák, mítoszok képzõdésének alapjait vetik meg. Bosznia-Hercegovina története során soha nem számított a béke és nyugalom szigetének. Akik most születnek meg az országban, szinte biztosak lehetnek abban,

28 Nekik köszönhetõ, hogy a 2000 novemberében tartott választásokon fõként a Bosnyák–Horvát Föderáció területén vált megkerülhetetlen politikai tényezõvé a Szociáldemokrata Párt, az egyetlen tudatosan multietnikus alapon szervezõdõ párt. In: Ress Imre: A bosnyák nemzettudat fejlõdése, 232–233. pp. 29 Magyarország a Daytont követõ események aktív alakítója Bosznia-Hercegovinában, elsõsorban katonai szerepvállalása okán. Részletesebben lásd: Görög István–Padányi József: Az IFOR–SFOR Magyar Mûszaki Kontingens 1996–2002. Budapest, 2005. Zrínyi Kiadó. 30 In: Kiss Gyöngyi: Bosznia és a nemzetközi közösség dilemmája, 517. pp.

45

II-05

KR-2

2006. 06. 23.

Tom


hogy életük során zendülés, háború fogja megzavarni egyszerû életük hétköznapjait. Miért van ez így már lassan kétezer éve? Miért érzi azt szükségszerûnek szinte bármely évszázadban egy állam, egy népcsoport hogy elfoglalja a területet? Meddig fog ez tartani? Még a II. világháború éveiben Bibó István Az európai egyensúlyról és békérõl címû tanulmányában többek között a következõ gondolatokat fejtette ki: „Egy olyan világban, amelyben egy nemzetnek a legaggasztóbb kérdése az, hogy milyen területeket félt vagy milyen területeket követel, bekövetkezik az az állapot, hogy a nemzet prosperitását elsõsorban a területi státussal hozzák kapcsolatba: az emberek nemzeti büszkeségük vagy nemzeti vágyaik teljességét úgy elevenítik meg, hogy megrajzolják a való vagy leendõ állapot térképét, s azt mindenütt szemük elé rakják. Ez a szemlélet mélyen antidemokratikus”. E figyelmeztetõ gondolatok öt évtizeddel késõbb döbbenetes módon és teljes mértékben jutottak kifejezésre a jugoszláv térségben. Egyes helyzetelemzõk szerint a jövõ politikusi nemzedékének csak akkor lesz igazán esélye nagyobb eredményt elérnie és felmutatnia a béke megõrzése, a tolerancia napi gyakorlása terén, ha a szerb, a horvát és a bosnyák nemzet vezetõi egy napon végleg távoznak a politikai színtérrõl, és ha a tudatot leginkább befolyásoló, formáló értelmiségiek a tárgyilagosan tájékoztató újságírókkal karöltve kritikus önelemzést végeznének, valamint gyökeres szemléletváltozást hajtanának végre. Nos, 2006 tavaszán már nincs az élõk sorában Franjo Tuðman, Alija Izetbegoviæ és már Slobodan Miloševiæ sem. Nagyon üdvözítõ lenne, ha legelõször mindenki a saját szûkebb nemzeti környezetében mutatna fel eredményeket. FELHASZNÁLT IRODALOM: Barbara Jelavich: A Balkán története I–II. kötet, Osiris Kiadó, Bp., 2000. Bíró László: Nemzeti célok és együttélés. In: Limes, 2000/2–3. sz. Görög István – Padányi József: Az IFOR–SFOR Magyar Mûszaki Kontingens 1996–2002. Budapest 2005. Zrínyi Kiadó. Heiszler Vilmos: Uniformis és multikulturalitás. In: 2000, 2003/10. História: Bosznia története 1995/1.sz. Ivan Lovrenoviæ: A régi Bosznia, Kaligramm Kiadó, Pozsony, 1995. Juhász J.–Márkusz L.–Tálas P.–Valki L.: Kinek a békéje?, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2003. Juhász József: A délszláv háborúk, Napvilág kiadó, Budapest, 1997. Juhász József:Volt egyszer egy Jugoszlávia, Aula Kiadó, Bp., 1999. Két lator közt feszítve. In: Magyar Napló, 1993. Február 19. Melissa K. Bokovoy–Jill A. Irvine: State-society relations in Yugoslavia 1945–1992, Macmillan Press, London, 1997. Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában, szerk. Ábrahám Barna, Gereben Ferenc, Stekovics Rita, PPKE BTK, Piliscsaba, 2003. Niederhauser Emil: Viharzóna a Balkánon, In: Magyar Tudomány 1995/6. Noel Malcolm: Bosnia – A Short History, Papermac, London, 1996. Pósa Krisztián: Szandzsák, a rejtett tartomány, In: Regio, 1999/1.sz. Ress Imre: Kapcsolatok és keresztutak, L’Harmattan, Budapest, 2004. Robert J. Donia–John V. A. Fine, Jr., Bosnia and Herzegovina: A Tradition Betrayed, Columbia University Press, New York, 1994. Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség, állam, Napvilág Kiadó, Bp., 1998. Sokcsevits Dénes–Szilágyi Imre–Szilágyi Károly: Déli szomszédaink története, Bereményi Kiadó

46

A nemzetté válás problémája Bosznia-Hercegovinában a 20. században

Recommend Documents