A nem rendszeres poliszémiajelenségek kognitív háttere A kortárs szójelentéstan egyik legintenzívebben kutatott jelensége a szavak szintjén jelentkez többértelm ség egyik fajtája: a poliszémia. Hagyományos meghatározása szerint poliszémiának tekintjük azt a jelenséget, amikor egyazon szónak több jelentése van, és ezek a jelentések érezhet en összefüggnek egymással, pl. nyelv mint ’testrész’ és mint ’a kommunikáció közege’. A poliszémiát szembe szokták állítani a homonímia fogalmával, amely olyan esetekre vonatkozik, amikor két világosan különböz szónak, amelyeknek semmi köze egymáshoz, véletlenül egybeesik egy vagy több alakja, pl. szív mint f név és mint ige. A poliszémia körén belül a kutatás (érthet okokból) mindenekel tt olyan adatokra összpontosított, amelyek bizonyos értelemben rendszeres (szabályos) jelentésváltakozást mutatnak, ugyanis ezek kapcsán van komolyan esély arra, hogy (a szabályszer ségek feltárása révén) magyarázatot adhassunk a váltakozásra. Tömören megfogalmazva akkor beszélünk rendszeres poliszémiáról, ha legalább két olyan lexéma van, amelyek rendelkeznek különálló olvasatokkal, és ezek körében meg tudunk különböztetni legalább két olyan olvasattípust, amely mindegyik lexémánál visszatér, más szóval a lexémáknak vannak párhuzamos olvasataik (ezt az informális körülírást pontosítom alább a 3. szakaszban). Peth (2004)-ben mintegy hatvan (többé-kevésbé termékeny) rendszeres poliszémiatípust ismertetek a magyar f nevek körében, amelyek közül illusztrációként lássunk két példát: ’jogviszony’ – ’olyan dokumentum, amely ennek fennállását igazolja’ néhány példa: bérlet, biztosítás, engedély, megegyezés, meghatalmazás, szerz dés ’jogviszony’: Minden alkalmazottnak engedélye van arra, hogy járm vét a cég parkolójában parkolja. ’dokumentum’: Mutassa meg az engedélyét! ’számjegy’ – ’ilyen címlet pénzérme vagy bankjegy’ néhány példa: tízes, húszas, ezres A szakirodalmat áttekintve megállapíthatjuk (vö. Peth 2004), hogy az utóbbi mintegy húsz év kutatása jelent s mértékben közelebb vitt minket a rendszeres lexikális jelentésváltakozások megértéséhez. Azonban míg a rendszeres poliszémiával kapcsolatos ismereteink rengeteget gyarapodtak, a nem rendszeres poliszémiával alig foglalkozott a kutatás. Ennek a tanulmánynak a tárgya ez utóbbi jelenségcsoport lesz. A vele való foglalkozásra megítélésem szerint annak ellenére szükség van, hogy (amint pl. Kiefer 2000 is megállapítja) a szavakhoz kapcsolódó interpretációk itt megjósolhatatlanok, és így leírásuk alig lehet több puszta lexikográfiai jelleg , mechanikus felsorolásnál. Két okból is figyelemre érdemesnek gondolom ugyanis a nem rendszeres poliszémiát. Egyrészt a régebbi szakirodalom a poliszémiára rendre nem rendszeres példákat hozott, így érdemes legalább átgondolni, hogy a korábban gyakran említett példákról hogyan vélekedhetünk ma, ismerve az újabb kutatás eredményeit. Másrészt pedig a nem rendszeres poliszémiajelenségek nem alkotnak homogén halmazt, tovább osztályozhatók, és az osztályok közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy a teljesen egyedi lexémák mellett találunk olyan nagyobb lexémacsoportokat is, amelyek kisebb-nagyobb mérték , és részben elméleti szempontból is érdekes összefüggéseken alapuló rendszerességet mutatnak. Az alábbiakban ezeket ismertetem, mindvégig arra a kérdésre koncentrálva, hogy a poliszémia általános leírása szempontjából mennyire lényegesek a kategóriák.
1
A rendszeres és nem rendszeres poliszémia elválasztása els pillantásra nem t nik különösebben problematikusnak: azt gondolhatnánk, hogy ha legalább két szónak vannak párhuzamos olvasatai, rendszeres poliszémiával van dolgunk, ha viszont egy poliszém szóhoz nem találunk olyan másik szót, amely ezt a jelentésvariációt mutatja, akkor nem rendszeressel. Ezzel kapcsolatban azonnal adódnak olyan kérdések, mint például: Valóban rendszeresnek tekintsünk egy olyan variációt, amelyet csupán két szó mutat (és ha nem, pontosan hány szónál húzzuk meg a határt)? Meg tudjuk-e mondani, és ha igen, milyen alapon, hogy két szó ugyanazt a jelentésvariációt mutatja (és nem csupán hasonlót)? Úgy vélem, hogy ezek a kérdések elvben megválaszolhatatlanok, és mint ilyenek nem viszik el bbre a témával való foglalkozást. Az alábbiakban ezzel szemben két olyan jelenségre hívom fel a figyelmet, amelyek ugyan szintén a szabályos és szabálytalan poliszémia elválasztásának problematikusságához kapcsolódnak, viszont amelyek egyrészt jobban megvilágíthatják, hogy miért merül fel egyáltalán ez a probléma, másrészt pedig a rendszeres poliszémia m ködésére nézve is releváns tanulságokkal szolgálhatnak. 1 A rendszeres poliszémia kapcsán kulcsfogalomnak szokták tekinteni a metonímiát és az olvasatot (más néven egyazon szójelentéshez kapcsolódó kontextusfügg értelmezést vagy aktuális jelentést, szembeállítva a független lexikális jelentéssel), vö. Peth (2004). Ezek viszont olyan szavak kapcsán is felmerülhetnek, amelyek nem mutatnak rendszeres jelentésvariációt. Így például a posta és telefon szavakkal az alábbi mondatokat képezhetjük: A posta egy hét alatt kézbesíti a belföldi leveleket. ’intézmény’ — Postád érkezett. ’küldemény’; A telefon meghibásodott. ’készülék’ — Telefonod van. ’hívás’. Az alább pontosítandó értelemben itt metonimikus viszonyról beszélhetünk, és az említett használatok önálló olvasatoknak mondhatók. A variáció azonban mégsem figyelhet meg más szavaknál. Ha az olvasatok forrása feltétlenül valamely általános fogalmi m velet (pl. metonímia) lenne, akkor joggal várhatnánk, hogy minden kontextusfügg jelentésvariációnak rendszeresnek kell lennie. A fentebb említettekhez hasonló példák (és számos rendszeres poliszémiatípus is) arra utalnak viszont, hogy a poliszémia forrása nem szükségképpen a metonímia mint lényegében korlátozatlan fogalmi m velet, hanem legalábbis sok esetben a szóhoz kapcsolódó specifikus fogalmi reprezentáció szerkezete. Lássunk erre egy klasszikus példát a rendszeres poliszémia köréb l! Közismert, hogy az iskola típusú szavak több jellegzetes, különálló olvasatként felfogható értelmezésben szerepelhetnek. Az iskola szóval (pontosabban a vele alkotott f névi csoportokkal) utalhatunk egy intézményre (pl. Ezt az iskolát 1958-ban alapították.), épületre (pl. Az iskola falát sárgára festették.), egyfajta tevékenységre vagy eseményre (pl. Az iskola reggel 8-kor kezd dik.), személyek csoportjára (pl. Az iskola elment kirándulni.) stb. Ezt a megfigyelést a kérdéses fogalomnak (az iskola fogalmának) a bels szerkezetével hozhatjuk összefüggésbe. Az iskolákkal kapcsolatos ismereteink (azaz, ha úgy tetszik, az iskolafogalmunk) révén tudjuk, hogy az iskola intézmény, jellegzetesen egy épülethez köt dik, kapcsolódnak hozzá személyek, több jellegzetes komplex tevékenység (oktatás, tanulás) stb. Bár korántsem világos (és a legkevésbé sem triviális), hogy az ehhez hasonló (többnyire sztereotipikus) ismereteinkb l pontosan milyen szabályszer ségek alapján adódik az az olvasatparadigma, amellyel az egyes szavak rendelkeznek, mégis valószín síthet , hogy a lehetséges olvasatok és a szóhoz kapcsolódó fogalom szerkezete szorosan összefüggnek egymással. Erre utal az a megfigyelés is, hogy rendszerint az igen hasonló fogalmi szerkezet szavak (mindenekel tt kohiponimák) mutatnak (egy bizonyos típusú) rendszeres poliszémiát. Azaz például az iskola szóra jellemz olvasatok közül mindet vagy ezek egy részét megtaláljuk más oktatási intézményeket (egyetem, gimnázium, óvoda) vagy egyáltalán más intézményeket (parlament, rend rség, kórház) megnevez szavaknál is. Bár ezek az olvasatok bizonyos értelemben metonimikus jelleg viszonyban állnak egymással (ti. a kérdéses szó által megnevezett komplex képz dmény —
2
pl. egy iskola — valamilyen értelemben összefügg , érintkez részei közül emeljük ki az egyiket vagy a másikat), mégsem tulajdonképpeni metonímiáról van szó. Az ugyanis feltételezné, hogy valamit valami másnak a nevével nevezünk meg (pl. nagy a szája ’sokat beszél’), amir l itt intuitíve nincs szó. Ha mindez igaz, akkor azt várhatjuk, amit ténylegesen meg is figyelhetünk, hogy ti. az olyan szavak, amelyekhez hasonló jelentés más szó nincs (vagy csak nagyon kis számú), különböz olvasatokkal (kontextuális értelmezésekkel) fognak rendelkezni ugyan, annak függvényében, hogy a hozzájuk kapcsolódó fogalom mennyire és milyen módon összetett. Ezek az olvasatok azonban (más hasonló jelentés szó hiányában) nem lesznek rendszeresek. Mindebb l az is következik, hogy az elméleti szempontból igazán érdekes különbségtételt nem a rendszeres és nem rendszeres poliszémiatípusok (azaz azonos olvasatparadigmát mutató szócsoportok, vö. Peth 2004) között találjuk, hanem az adott szóhoz kapcsolódó fogalom bels szerkezete által metonimikusan motivált és a nem így motivált variáció között. Az, hogy nincs elméleti szempontból érdekes különbség a (véletlenül) nem rendszeres és a rendszeres, a fogalom szerkezete által motivált poliszémia között, konkrét példával is könynyedén alátámasztható. Fentebb említettem a posta szó esetét, amellyel azonos jelentésváltakozást, ti. ’küldemény’ – ’intézmény’, talán egyetlen másik magyar szó sem mutat. Ezzel szemben találunk olyan poliszémiatípust, amely ehhez (nem véletlenül, hanem a fogalmak hasonlósága folytán) jelent s mértékben hasonlít, viszont nem teljesen azonos vele. Az elektronikus küldeményeket jelent szavaknak (sms, email stb.) ugyanis értelemszer en nem lehet ’intézmény’ olvasata, viszont a ’küldemény’ olvasat mellett van egy ’szolgáltatás/technológia’-ként parafrazeálható olvasatuk. Mármost nem csupán a posta és az email közötti különbség t nik elméleti szempontból teljességgel irrelevánsnak (ami amellett szól, hogy lényegtelen, hogy egy szó egyedüli szóként rendelkezik-e egy adott olvasatparadigmával vagy más szavakkal együtt), az elektronikus küldeményt jelent szavak példája önmagában is ehhez a következtetéshez vezet el minket. Addig ugyanis, amíg csak egyetlen olyan szó volt, amely elektronikus küldeményt jelentett (adott esetben pl. email), a poliszémiatípus nyilván nem lehetett rendszeres, és csupán azáltal vált azzá, hogy más hasonló jelentés szavak is megjelentek. Ez utóbbi viszont kézenfekv módon lényegében nem nyelvi, hanem nyelven kívüli (a külvilágot és a kulturális-technológiai környezetet érint ) változás, így a nyelvészet számára érdektelen. Elgondolkodtató ebben az összefüggésben az a tény, hogy az email stb. szavak által jelölt technológiákat megismerve a nyelvhasználók a jelek szerint automatikusan (azaz anélkül, hogy egy megfelel nyelvi konvenciót el z leg elsajátítottak volna) kezdték el használni a kérdéses szavakat az említett két olvasattal. Amellett, hogy az ilyen jelleg jelentésvariációt automatikusnak véljük, szól az is, hogy az ilyen poliszémiák nyelvek között messzemen en azonosak. Mindez arra utal, hogy adott nyelvhez kapcsolódó konvenciók helyett univerzális mentális szabályrendszer áll a jelenség hátterében (bár kétségtelen, hogy a nyelvi konvencióktól sem teljesen független az, hogy milyen olvasatokkal rendelkezhet egy poliszém szó, vö. Schwarze és Schepping 1995, Bibok 2000). A szóban forgó mentális szabályokról feltételezhetjük, hogy m ködésük lényege, hogy a komplex fogalmak egyes részeit kiemelik és így a szó által közvetlenül megnevezhet vé teszik (vö. Peth 2000), más részeit ellenben nem. A jöv poliszémiakutatásának lényegi feladata abban állhat, hogy feltárja ezeknek a mentális folyamatoknak a mibenlétét és szabályszer ségeit, amelyekr l jelenleg alig tudunk valamit. Különösen fontos volna azt tisztázni, hogy milyen értelemben kell két vagy több fogalomnak egymáshoz hasonlónak lennie ahhoz, hogy ugyanazt a jelentésváltakozást mutassák. A fogalom szerkezete által motivált (rendszeres és nem rendszeres) poliszémiajelenségeket fontos elkülöníteni az olyan valódi metonímia (azaz nem a fogalom bels szerkezete) által motivált nem rendszeres poliszémiapéldáktól, mint pl. Amerika ’Amerikai Egyesült Államok’, még ha a szakirodalom (pl. Kövecses és Radden 1998) id nként el is követi azt a hibát, hogy
3
összemossa a kett t a metonímia címszó alatt. Az utóbbiak teljesen esetlegesek, a szóhoz kapcsolódó fogalom szerkezete által gyakorlatilag egyáltalán nem motiváltak, hanem pusztán véletlenül kialakult nyelvi konvenció eredményei, és még ha pl. történelmi-szociológiai szempontból lehet is talán mondani róluk valamit, mindenesetre a szemantika számára érdektelenek. 2. A rendszeres poliszémiatípusokból valamely olvasat idioszinkratikus lexikalizálódása által kiválhatnak egyes szavak, amelyek ugyan továbbra is metonimikus jelleg jelentésvariációt mutatnak, azonban a szó pontos értelmezése nem azonos azzal, amit az illet poliszémiatípus alapján várnánk (hanem annál rendszerint valamilyen módon specifikusabb). Lássunk erre egy példát! Jellegzetes poliszémiatípust alkotnak azok a szavak, amelyek els dlegesen valamilyen tulajdonságot neveznek meg, és emellett ilyen tulajdonsággal rendelkez dologra, személyre, megnyilatkozásra stb. is utalhatunk velük, pl.: A festmény szépsége leny gözte a látogatókat. — Szilvia igazi klasszikus szépség. / Az ostobaság sajnos nem gyógyítható. — Miklós ostobaságokat beszélt. A típus meglehet sen sok f nevet tartalmaz, pl.: csekélység, csúfság, drágaság, édesség, el kel ség, érdekesség, érték, értelmetlenség, fehérség, feketeség, különlegesség, szépség, tehetség. Az olvasatok egymáshoz való viszonya metonimikus jelleg nek mondható, mivel a tulajdonsággal való rendelkezés, amely maga a tulajdonság és a szóval megnevezhet személy, dolog stb. között fennáll, egyfajta érintkezésként fogható fel. Ebb l a poliszémiatípusból egyes szavak kiváltak abban az értelemben, hogy eredetileg a másodlagos (azaz nem tulajdonságot megnevez ) olvasatuk vélhet en illeszkedett a típusra jellemz mintába, viszont ez az olvasat olyan módon lexikalizálódott, hogy most már nem a rendszeres viszonyt követi. Így az édesség szó nem egyszer en édes íz dolgot (ételt) jelent, hanem az édes ételeknek csak egy bizonyos fajtáját (ti. nem édesség a kristálycukor, a méz, a gyümölcsök, az édes italok stb.). Vagy a zöldség szó sem bármilyen zöld szín dologra vonatkozik, hanem csak bizonyos növények meghatározott részeire, amelyek nem is feltétlenül zöldek. Általában is megállapítható, hogy a rendszeres poliszémiatípusokba tartozó szavak különböz olvasatai lexikalizálódhatnak, és így idioszinkratikus módon korlátozódhat az extenziójuk (mint az édesség esetében) vagy módosulhat (mint a zöldség esetében). Igen hasonló példák szép számmal hozhatók az ’anyag’ – ’ennek egy adagja vagy ebb l készült tárgy’ olvasatokkal jellemezhet poliszémiatípusból is, amelybe az anyagnevek rendszerint beleilleszkednek. Míg az ’anyag adagja’ olvasat, amely folyadékok neveinél szokott a leggyakrabban el fordulni (pl. A sör a pohárban van. Két kólát rendeltem.) nem szokta elveszteni rendszeres voltát, az ’anyagból készült tárgy’ olvasatnál ez viszonylag gyakori. Az üveg például egy jellegzetes el fordulásában nem egyszer en egy tetsz leges üvegb l készült tárgyat jelöl, hanem specifikusan (többnyire) üvegb l készült palackot (poharat viszont például nem). Az extenziója tehát legalábbis korlátozottabb, mint várnánk, de ha figyelembe veszszük azt is, hogy akár m anyagból készült palack is hívható üveg-nek, akkor megállapíthatjuk, hogy nem csupán korlátozódott, hanem módosult is. Vagy például a papír általában nem vonatkozhat bármilyen papírból készült tárgyra (pl. kartondobozra), hanem csak specifikusan papírlapra vagy vécépapírra. Összegezve megállapítható tehát, hogy a rendszeres és a nem rendszeres poliszémiaosztályok között mindkét irányban átjárható a határ. Elszigetelt, rendszeres típusba nem tartozó szavak mellé létrejöhetnek olyan szavak, amelyekkel együtt egy új rendszeres típust alkothatnak (így történt az elektronikus kommunikációt jelöl f neveknél). Másfel l pedig a rendszeres típusokból idioszinkratikus lexikalizálódás által kiválhatnak egyes szavak, és mivel a lexikalizálódás nem ugrásszer -abszolút, hanem fokozatos-tendenciaszer folyamat, így határesetekre is számítani kell.
4
Az alább tárgyalandó nem rendszeres poliszémiajelenségek láthatóan rendszeres, metonimikusan motivált poliszémiaként indultak. Az el z szakaszban láthattuk, hogy rendszeres poliszémiatípusok egyes elemei sajátos lexikalizálódás következtében „kieshetnek” a típusból. Ilyenkor el fordul, hogy a szónak ugyan rögzül egy második, specifikusabb, önálló jelentése, azonban továbbra is megtartja eredeti jelentését is, és ennek révén továbbra is része marad az eredeti rendszeres poliszémiatípusnak. Így pl. az üveg szó ugyan lexikalizálódott önálló lexémaként ’(üveg)palack’ jelentésben, de emellett megmaradt az a használata is, amelyet (diakrón szemszögb l) e használat el képének tarthatunk: az ’üvegb l készült tárgy’ olvasat, amely révén a szó tetsz leges ilyen tárgyat megnevezhet (bár els sorban olyat, amelynek nincs más, „jobb”, specifikusabb neve, mint pl. pohár). Találunk viszont arra is példát, hogy egy poliszémiatípus számos eleme lexikalizálódik valamely specifikusabb, nem megjósolható használatra, és ennek következtében a típus mint olyan „szétesik”. Ez történhetett az eredetileg valószín leg rendszeres ’testrész’ – ’ruhadarab ezt fed része’ poliszémiatípussal. Az ehhez tartozó szavak közül egyesek bizonyos ruhadarabokra vonatkoztatva még ma is „logikusan” viselkednek, azaz úgy, ahogy azt a típust motiváló metonimikus viszony alapján várjuk, pl. a kabát / ing válla ’vállat fed része’; a keszty ujja ’ujjat fed része’, ruha háta ’hátat fed része’, sapka füle ’fülre hajtható része’. El rejelezhetetlen eltéréseket is tapasztalunk azonban. Az ujj szó például a kabát / ing ujja kifejezésben nem ’ujjat fed rész’, hanem ’kart fed rész’ értelmezést kap, a szár szó pedig a nadrág szára kifejezésben nem ’lábszárat fed rész’-t, hanem ’lábat fed rész’-t jelent (bár az a tény, hogy a szár szó önmagában nem használatos ’lábszár’ értelemben, eleve jelzi, hogy nem aktívan, produktív módon létrehozott metonimikus jelleg kapcsolatról van itt szó). A cip orra és a cip nyelve kifejezéseknél pedig eleve más (metaforikus) motivációt találunk. Teljesen esetleges végül az is, hogy mely testrésznevek és mely ruhadarabok nevével öszszekapcsolva mutatják a típusra jellemz variációt: nem beszélhetünk például a zokni ujjá-ról, a kabát fejé-r l (pl. ’kapucni’ értelemben); a nadrágnak van dereka (Be kell venni a nadrág derekát.), de nincs például csíp je vagy térde. Másrészt megfigyelhetünk ehhez a metonimikus viszonyhoz igen hasonlót a ruhadarabok körén kívül is, vö. pl. ágy feje ’az a része, ahol az alvó feje fekszik’, szék háta ’háttámlája, azaz az a része, amelynek az ül háta támaszkodik’, szék karja. A típushoz való tartozás feltételeit így nem lehet rendszeres módon megadni, és az érintett szavak viselkedése sem el rejelezhet , ezért rögzíthetjük, hogy nem rendszeres poliszémiatípusról van szó, hanem egy esetleges korábbi ilyen típus „kövületér l”. Az említetthez hasonlóan metonimikusan motivált és nem rendszeres a ’dolog/anyag’ – ’színe’ olvasatok megjelenése egyes szavaknál, pl. arany, ciklámen, ében, ezüst. A színnévként használatos dolog- és anyagelnevezések köre teljesen esetleges (nem használható például így a kétségkívül jellegzetes szín f vagy korom szó, hanem csupán színnévvel összetételben), és produktivitást sem tapasztalunk. Végül egy harmadik ide sorolható típus a ’ruházat’ – ’visel je’ jelentéseket mutató szavak köre (a ’visel ’ értelmezés az els dlegesebb). A magyarban tudomásom szerint mindössze a civil és az ünnepl jellemezhet így. Ezeknél a szavaknál metonimikusnak is vélhet összefüggést találunk a jelentések között. Ennek ellenére úgy gondolom, valójában mégsem ilyen kapcsolat áll fenn közöttük, hanem a ’ruházat’ használat rövidítés (az ünnepl ruha, illetve civil ruha kifejezésé). Úgy t nik, hogy a pszeudorendszeres, metonimikusan poliszémia — szemben az el z szakaszban tárgyalt nem rendszeres, metonimikusan motiválttal — a szinkrón nyelvleírás szempontjából általában, a poliszémiaelmélet szempontjából pedig különösen érdektelen, azaz fenntartás nélkül érvényesnek tartható rá Kiefer (2000) fent említett megítélése. Esetleg használhatók lehetnek viszont adatként a diakrón szemantika számára, ha a rendszeres poliszémiajelenségek felbomlására és ennek okaira vagyunk kíváncsiak.
5
Végül ezen a ponton érdemes kitérnünk a metonimikusan motivált kifejezések egy fajtájára, amelyek bizonyos fokú rendszerességet mutatnak, ezért id nként egy kalap alá veszik ket a fentebbi példákkal, viszont amelyeknél ténylegesen nem beszélhetünk ésszer en poliszémiáról. Megfigyelhet , hogy bizonyos testi és pszichikai funkciókra gyakran nem magának a funkciónak az említésével utalunk, hanem annak a testrésznek vagy szervnek az említésével, amelyhez a funkció köt dik: Jó / rossz a szeme. Mivel a testrész és a funkció között egyfajta kauzális érintkezés van (a testrész teszi lehet vé a funkció m ködését), így a kett közötti viszony metonimikusnak mondható. A szótárak ilyen esetekben hajlamosak arra, hogy (már csak praktikus okokból is) e tekintetben poliszémnek tekintsék az adott szót, így pl. ÉKsz.2: szem 3. ’látás, látóképesség’ Éles szeme van.; fül 2. ’(zenei) hallás’; száj 2. ’szó, beszéd (a tettel ellentétben)’ Csak szájjal segít. stb. Bár praktikus, a szótár rendeltetésével kapcsolatos okokból esetleg indokolt lehet ezeknek a „szójelentéseknek” a felvétele, elméleti szempontból az eljárás igencsak problematikus. Egyrészt a Jó szeme, füle, ügyes keze stb. van. típusú szerkezetekben a közölni kívánt információ ugyan kétségkívül az, hogy a szóban forgó személy sikeres az illet testi funkciók használatában, de ehhez általában nincs szükség önálló ’funkció’ szójelentést is feltételezni. Mivel ugyanis az illet szerv min sége (egészsége stb.) rendszerint korrelál a megfelel funkció elvégzésének a min ségével, így a szervre vonatkozó kijelentésb l implikatúrával könynyedén eljutunk a funkcióra vonatkozó állításhoz. Másrészt a ’funkció’ önálló szójelentésként való felvételét az is kérdésessé teszi, hogy az intuíciókkal ellenkez el rejelzéseket vezethetnénk le bel le. Ha pl. a fül szónak volna ’hallás’ jelentése, azt várnánk, hogy a Rossz a füle. mondat azt jelenti (vagy legalábbis jelentheti azt), hogy rossz a hallása. Ez viszont nem igaz. Olyan esetekben ugyanis, amikor a hallás károsultsága nem a fül szervi elváltozására vezethet vissza, hanem másra (pl. agyi elváltozásra), a Rossz a hallása. mondat igaz, ellenben a Rossz a füle. hamis, a fül és a hallás tehát nem lehet szinonim. Míg az iménti példáknál csak kérdéses, hogy beszélhetünk-e poliszémiáról, más esetekben rendkívül er s érvek szólnak a nemleges válasz mellett. Az ÉKsz.2 pl. a szem fentebb említett 3. jelentésére hozza a következ példát is: Hova tette a szemét? Ugyan a mondat összességében valóban azt jelenti, hogy az illet nem (jól) látott vagy nem vett észre valamit, ezt a jelentést értelemszer en akkor sem kapjuk meg, ha a szem szót az adott mondatban ’látás’-ként értelmezzük, azaz behelyettesítjük a látás szót a helyére. Ugyanez mondható a következ példákról is: száj 2. ’az ember testének ez a része mint a beszéd szerve’ valakinek a szájába adja a szót, a számból vette ki a szót; máj 3. ’(kifejezésekben) ez a szerv mint az ember indulatainak vélt székhelye’ valami eszi, rágja a máját ’emészti magát, gyötr dik miatta’, hamis a mája ’megbízhatatlan, csalafinta’. A „kifejezésekben” kitétel sem segít semmit, mert az idézett idiómákban nyilvánvalóan ugyanúgy nem pl. ’az ember indulatainak vélt székhelye’ jelentésben szerepel a máj szó (ti. ezt az állítólagos értelmet alapul véve sem jutunk el kompozicionálisan a kifejezés jelentéséhez), mint egyéb kontextusokban. Valójában ezekben az esetekben nem poliszémiáról, a szó többértelm ségér l van szó, hanem valami egészen másról. A komplexebb kifejezésekben, mondatokban szerepl szavak pontosan azt jelentik, mint amit máskor szoktak, az egész kifejezést értelmezzük viszont figuratív módon. Helyesebben az idézett állandósult esetekben (idiómákban) a kifejezést eredetileg figuratív módon értelmezték, ma viszont a mereven, lexikálisan hozzá tartozó jelentést csupán felidézzük a mentális szótárból (a valami rágja a máját, hamis a mája kifejezések egyébként teljesen értelmezhetetlenek volnának). Az itt vázolt probléma nemcsak idiómáknál fordul el , hanem éppúgy nem állandósult, kreatív módon alkotott, figuratív értelmezés kifejezésekkel, mondatokkal kapcsolatban is. Bár egyes kutatók összekeverik ezt a jelenséget a lexikális többértelm séggel, és a kérdéses kifejezéseket rendszeres poliszémiajelenségnek vélik (így pl. Kilgarriff 2003 is, aki számon kéri a kortárs poliszémiaelméleten, hogy nem
6
tudja kezelni az ehhez hasonló példákat), a fenti érvek alapján megállapíthatjuk, hogy valójában teljesen irrelevánsak a témánk szempontjából. A nem rendszeres poliszémiajelenségek feltehet leg számszer en legkiterjedtebb csoportja a metaforikusan motivált poliszémiáé. Bár ezeket az irodalom rendszerint egyöntet en szokta kezelni, én az alábbiakban indokoltnak látom, hogy e jelenségek három, eltér releváns tulajdonságokat mutató csoportját különböztessem meg: a pszeudorendszeres, a kvázirendszeres, és a nem rendszeres metaforikusan motivált poliszémiát. Amint a kognitív nyelvészeti irodalom gyakran meg szokta jegyezni, a metaforikusan motivált poliszémia is mutathat bizonyos rendszerességet, ti. hasonló els dleges jelentés szavak hasonló másodlagos jelentéseket vehetnek fel. Valójában viszont ez a rendszeresség egyrészt soha nem olyan mérték , mint amit az általam rendszeresnek nevezett (metonimikusan motivált) poliszémiatípusoknál tapasztalunk: a megfigyelhet csoportok soha nem termékenyek, és dönt szerepe van a lexikalizáltságnak. Másrészt pedig az itt található korlátozott rendszeresség teljesen más természet is. Hogy ezt beláthassuk, lássunk illusztrációként egy ilyen csoportot! Számos olyan testrésznevet találunk, amelyek metaforikusan bizonyos tárgyak bizonyos (az emberi testrészhez hasonló formájú, funkciójú, viszonylagos helyzet stb.) részeit jelölhetik. A cip orra és nyelve kifejezéseket már említettem, és ilyen a cip talpa is (bár ezt metonimikus motivációnak is gondolhatjuk). Hasonló a zsák és üveg szája kifejezés, a hegy és szék lába, hajó orra, hegy háta, gerince, szatyor füle, kancsó füle, cs re stb. Azt a tényt, hogy ez a csoport nem termékeny (hanem legfeljebb szórványosan kib víthet egy-egy újabb szóval vagy metaforikus szójelentéssel), felesleges volna részletezni. Lényeges viszont kitérni arra, hogy miért vélhetjük az itt megfigyelhet rendszerességet alapvet en más természet nek, mint ami a rendszeres poliszémiánál tapasztalható. Az utóbbinál mindig arról van szó, hogy fel tudunk sorolni több lexémát (W1, W2 stb.), amelyeknek egyenként több olvasata (kontextuális értelmezése, aktuális jelentése) van, amelyeket intuitíve világosan egyazon szójelentéshez tartozónak vélünk. Rendszerességr l pedig azért beszélünk, mert a lexémáknak egyenként van legalább két-két olyan olvasatuk (W1a, W1b, W2a, W2b stb.), amelyek páronként — ti. W1a–W2a párban, W1b–W2b párban stb. — egy-egy közös fogalom alá vannak rendelve, ahhoz képest ún. „isa” (tkp. valódi részhalmaz) viszonyban vannak. Minden poliszémiatípus ezért olyan szabályként jellemezhet , amelyben megadjuk, hogy a típushoz tartozó szavak a, illetve b stb. olvasata mely fogalomnak van alárendelve. Illusztrációként vegyük az egyik fentebb említett rendszeres poliszémiatípust. Legyen W1: ötös, W2: tízes, ...; <Wa: ’az n számot jelöl SZÁMJEGY’, Wb: ’n egység érték FIZET ESZKÖZ (pénzérme vagy bankjegy)’>, ahol a kis kapitálisokban szedett szavak jelölik az olvasathoz tartozó fölérendelt fogalmat, és a csúcsos zárójelek közötti rész a szabálynak (ti. a két olvasat közötti relációnak) a reprezentációja. Amennyiben adott az (ti. megtanultuk), hogy W1a ’az 5 számot jelöl számjegy’, akkor a fenti szabályból következik, hogy lesz egy W1b ’5 egység érték fizet eszköz’, és analóg módon érvényes W2-re (és a poliszémiatípushoz tartozó minden további f névre) is ugyanez. A holisztikus kognitív nyelvészek által el szeretettel „rendszeres”-ként jellemzett metaforikusan motivált poliszémiák és a valódi rendszeres poliszémiatípusok között az a lényegi különbség, hogy az utóbbiakat nem „isa”-reláció strukturálja. Ennek az állításnak a helyessége egyáltalán nem triviális, ezért lássuk, hogyan támogatható meg a poliszém testrésznevek fentebb említett csoportjának példájával. Els pillantásra úgy t nhet, hogy ezeknek a lexémáknak az els dleges (’testrész’) és a másodlagos (’tárgy része’) értelmezését is az iméntihez nagyon hasonló „isa”-viszony hozza egymással kapcsolatba, mégpedig a következ módon: <Wa: ’x TESTRÉSZ’, Wb: ’TÁRGY RÉSZE, amelynek a tárgy egészéhez képesti elhelyezkedése
7
analóg ahhoz, ahogy x viszonyul az emberi vagy állati testhez’>. Ez látszólag helyesen megragadja a cip talpa, asztal, szék, híd, hegy stb. lába, hegy háta, kancsó hasa, fa törzse, repül gép szárnya, törzse, gép karja kifejezésekben el forduló testrészneveket, és még sok másikat. Azonban — ugyanúgy, mint a pszeudorendszeres, metonimikusan motivált poliszémia — a szabály valójában nem m ködik. Egyrészt a testrésznevek használata a szabályból el rejelezhetetlen, teljesen esetleges, idioszinkratikus korlátozásoknak engedelmeskedik. Hogy ezt csak egy példával illusztráljam: A láb f név tárgy részeként hol egyszer en a tárgy alsó részére vonatkozik (hegy, töltés stb. lába), hol ennél specifikusabb tulajdonságokkal rendelkez részére (az asztal, szék, pad stb. lába csak rúdszer , támasztó funkciójú rész lehet, nem pedig bármilyen formájú alsó rész). Teljesen véletlenszer , hogy mely tárgyaknál beszélhetünk láb-ról (hegy, híd, ??torony lába), és melyeknél nem (*fa, *talpas pohár lába). Más esetekben a kifejezésnek ugyanaz a metafora áll ugyan a hátterében, de a láb f név helyett a lábazat-ot használjuk (kerítés, fal, oszlop stb. lábazata). Bizonyos esetekben (pl. repül gép szárnya, törzse) logikus, hogy nem emberi, hanem állati testhez viszonyítjuk a megnevezett rész elhelyezkedését, máskor (hegy háta, gerince, viszont *bicikli háta, *feje) semmi magyarázatot nem találhatunk erre. Végül, ami a legfontosabb, teljesen bizonytalan, hogy magát a szabályt hogyan kell megfogalmazni. Ugyanis a testrésznevek nem csupán a résznek az egészhez képesti elhelyezkedése alapján nevezhetik meg egy tárgy valamely részét, hanem funkció (zsák szája, kerék talpa ÉKsz.2: ’kocsikeréknek a küll khöz körívben csatlakozó része’), valamilyen (esetleg nagyon hozzávet leges) alaki hasonlóság (fogaskerék foga, szatyor füle, egy fej káposzta, egy szem borsó, sz l ), ezek kombinációja (f rész foga: funkció + hasonlóság, kancsó, lábas füle: elhelyezkedés + hasonlóság), vagy esetleg valamilyen megfoghatatlan, de sejthet en metaforikus jelleg viszony alapján (a banda feje). Felmerül a kérdés, hogy ha nem a rendszeres poliszémiával kapcsolatban mondottaknak megfelel en (olyan formájú szabállyal) írhatók le ezek a példák, akkor hogyan. A fenti adatok azt sugallják, hogy az azonos fogalom alá rendeltség (ti. Wa: TESTRÉSZ, Wb: TÁRGY RÉSZE) a rendszeres poliszémiával ellentétben itt meglehet sen elhanyagolható szerepet játszik, a jelenség mibenlétér l semmi lényegeset nem árul el. Ami sokkal jobban megragadja a megfigyelt adatokat, az az alá-fölérendeltség viszonya helyett itt a hasonlóság viszonya. Minden említett esetben arról van szó, hogy bizonyos szempontból (elhelyezkedés, funkció, alak stb.) hasonlít egymáshoz a lexéma által els dlegesen megnevezett testrész és a másodlagosan megnevezett része valamely tárgynak, sem többr l, sem kevesebbr l. Megjegyzend ezen a ponton, hogy egyáltalán az sem egyértelm , hogy szerencsés-e a testrésznevek szóban forgó használataival kapcsolatban egyáltalán poliszémiáról beszélni. A ’tárgy része’ olvasat csupán birtokos jelz s szerkezetekben és (ritkábban) jelöletlen szóösszetételekben jelentkezik, önállóan viszont nem, így úgy is tekinthetjük a felsorolt példákat, hogy nem maga a testrésznév poliszém, hanem a birtokos szerkezetek egészéhez (mint idiómákhoz) van a szótárban rendelve egy lexikalizálódott, metaforikusan motivált értelmezés. Az adatok, valamint a mintázat igen alacsony fokú termékenysége alapján (ti. az illet testrésznevek nemigen kapcsolódhatnak újabb f nevekhez mint birtokos jelz höz) úgy t nik, ez a pszichológiailag nagyobb realitással bíró megoldás. A testrésznevek mellett érdemes megemlítenünk egy másik pszeudorendszeres, metaforikusan motivált poliszémiajelenséget is: állatok nevével gyakran megnevezhetünk embereket, ezáltal egy tulajdonságukra utalva, ami másodlagosan mindig egyfajta (többnyire negatív) min sítést is hordoz. Így mondhatunk valakit disznó-nak, malac-nak, barom-nak, csirké-nek, tyúk-nak, libá-nak, béká-nak, tehén-nek, gorillá-nak, féreg-nek, tet -nek, kígyó-nak, viperának, patkány-nak, szamár-nak, szarká-nak, hiéná-nak. A tulajdonság, amelyet megnevez a szó, lehet bels (lelki vagy szellemi, pl. disznó ’ellenszenves, megvetend ’, barom ’ostoba’), és lehet küls (testi, pl. béka ’csúnya’, tehén ’aránytalanul nagy’). Egyes állatnevek nem ön-
8
magukban, hanem állandó jelz vel együtt használatosak metaforikusan ilyen funkcióban, pl. ravasz róka, szürke egér, gyáva nyúl, magányos farkas, elefánt a porcelánboltban. Ez utóbbi esetben (a fentebbi érvek alapján) ismét nem poliszémiáról, hanem idiómáról beszélhetünk. A testrésznévihez hasonlóan az állatnévi poliszémia sem rendszeres: 1. Sem az állatnév jelentése (a hozzá rendelt fogalom szerkezete) alapján nem tudjuk el rejelezni, hogy milyen objektumokkal (milyen tulajdonságú személyekkel) kapcsolatban alkalmazható az illet szó metaforikusan, és pontosan milyen információt fog közvetíteni ezekr l az objektumokról (azaz mi lesz a szó metaforikus értelmezése). 2. Sem pedig nem tudunk a közölni kívánt információhoz (a személy reális tulajdonságához és ezzel kapcsolatos értékítélethez) elvi alapon megindokolható módon rendelni egy állatnevet. Továbbá a szóban forgó váltakozást mutató szavak listája nem b víthet produktív módon, és ha mégis így próbálunk eljárni, arra ugyan számíthatunk, hogy beszélget partnerünk észreveszi a metaforát, de valószín , hogy értelmezni nem tudja helyesen (pl. a János igazi hód. mondat nem helyénvaló annak közlésére, hogy ’János kiválóan úszik / szorgalmas / nagy metsz fogai vannak.’). Mindezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy az illet szavakkal kapcsolatban egyenként rögzítve (lexikalizálódva) van a másodlagos (metaforikus) jelentés, amelyet legfeljebb nagyon áttételesen motiválnak az illet állattal kapcsolatos ismereteink, de gyakran még motivációról sem igen beszélhetünk (pl. mi köze lenne a megvetend ségnek és a rosszindulatnak éppen a disznóhoz vagy a sikamlós viccek mesélésének és a szexuális túlf töttségnek éppen a malachoz). Motivációról a testrésznévi és az állatnévi példáknál is mindenekel tt abban az értelemben érdemes beszélnünk, hogy a jelenségek (ti. tárgy részének testrésznévvel való megnevezése, illetve személynek állatnévvel való megnevezése) bizonyára nem véletlenül léteznek, ráadásul igen sok nyelvben (talán univerzálisan is). A gondolkodásunkban eszerint feltehet leg lennie kell egyfajta tendenciának a világban található jelenségek antropomorf szemléletére (testrésznevek), illetve arra, hogy a számunkra nem szimpatikus személyekt l megtagadjuk ember voltuk elismerését (állatnevek). Azzal, hogy ezek a gondolkodási mechanizmusok vajon tudattalanul jelen vannak-e mindannyiunk mindennapos gondolkodásában, és azzal, hogy milyen ok-okozati összefüggés van egyfel l a szó jelentései és másfel l a hozzá kapcsolódó fogalom (vagy fogalmak) szerkezete között, nem kívánok foglalkozni, de ilyen tárgyú spekulációkat b séggel találhatunk Lakoff (1987)-ben és Lakoff/Johnson (1999)-ben. Más értelemben, mint akár a valódi rendszeres, metonimukusan motivált, akár a pszeudorendszeres, metaforikusan motivált poliszémiajelenségek, de szintén bizonyos rendszerességet mutatnak az olyan poliszém szavak, amelyek messzemen en metaforikus nyelvi eszközökkel kifejezett (többnyire) absztrakt fogalmi struktúrákhoz kapcsolódnak. Ezekben az esetekben nem arról van szó, hogy egy a fentebb említetthez hasonló szabály és a részhalmaz (isa) viszony alapján volna rendezve egy szó értelmezéseinek halmaza, mint a rendszeres metonimikusan motivált poliszémiánál, és nem is pusztán a hasonlóság valamely nyelvi módon (esetleg kulturálisan is) hagyományozott, az egyes beszél k számára viszont többnyire valósan nem létez szemlélete alapján, mint a pszeudorendszeres metaforikusan motivált poliszémiánál. Ehelyett a következ jelentésviszonyt tapasztaljuk: Adott egy W1 szó, amely (a beszél k messzemen en egybehangzó szemantikai intuíciója alapján) els dlegesen, W1a értelmezése szerint egy C1 fogalmi tartományhoz tartozó dolgot vagy jelenséget nevez meg, pl. befolyik ’valamilyen tartályba vagy zárt helyre a folyadékokra jellemz mozgással bekerül’, ami a folyadékok fogalmi tartományához sorolható jelentés. Másodlagos, W1b értelmezése szerint pedig egy olyan dolgot vagy jelenséget, amely valamely C1-t l különböz C2 fogalmi tartományhoz tartozik, pl. ’befizetés révén összegy lik’, ami a „pénz” fogalmi tartomány eleme. A W1a és a W1b értelmezésnek önmagában semmi köze nincs egymáshoz (leszámítva azt, hogy mindkét esetben bizonyos értelemben valahova máshonnan kerül valami), a kapcsolatot a két
9
olvasat között a következ formájú nyelvi szabályszer ség teremti meg: „A pénzr l úgy beszélünk, mintha folyadék lenne.” A szóban forgó poliszémiajelenségeket ilyen szabályszer ségeken nyugvó analógiás viszonyok teremtik meg, ti. a másodlagos (W1b) értelmezéseket aránypárok alapján kapjuk: W1b olyan viszonyban lesz C2-vel, mint amilyen viszonyban (az ismert) W1a van C1-gyel. A befolyik szó fenti másodlagos jelentését tehát úgy kapjuk, ha belegondolunk, hogy a befolyik ige milyen típusú eseményt jelöl folyadékokkal kapcsolatban, majd abba, hogy ennek az eseménynek a pénzzel kapcsolatban mi felelhet meg. A rendszeres poliszémiánál az azonos poliszémiatípushoz tartozó lexémák W1a, W2a, W3a stb. els dleges értelmezései, mint láttuk, azonos fogalom alárendeltjei abban az értelemben, hogy a fogalom extenziójával részhalmaz-viszonyban állnak. Ugyanez igaz a W1b, W2b, W3b másodlagos értelmezéseikre is. Mint láttuk, a kvázirendszeres, metaforikusan motivált poliszémia ett l eltér. Itt az azonos kvázirendszeres poliszémiaosztályhoz (amelyet alább fogallmi [sic] metaforának fogok hívni) tartozó lexémák W1a, W2a, W3a els dleges értelmezései ugyan egyazon C1 fogalmi tartományhoz tartoznak, de nem alárendeltjei annak az el bbi értelemben, a lexémák nem kohiponimák. A befolyik, a lé, a forrás lexémák els dleges értelmének ugyan mindnek köze van folyadékokhoz, de nincs olyan közös fölérendelt fogalom, amely alá tartoznának (azaz amelynek ezek a lexémák a hiponimái volnának). A W1b, W2b, W3b másodlagos értelmezésekre pedig ugyanez vonatkozik, azzal a különbséggel, hogy ezek nem a C1, hanem a C2 fogalmi tartományhoz köt dnek. Így igazoltnak tekinthet az a fenti állítás, hogy ezekben a poliszémiajelenségekben nem a részhalmaz-viszony a dönt tényez . De nem is a hasonlóság-viszony, ugyanis a pénz semmilyen értelemben nem hasonlít a folyadékokra (szemben a pszeudorendszeresen metaforikus csoportokkal, ahol legalábbis a hagyományos közhiedelem által tulajdonított hasonlóság motiválta, ha ugyan más nem is, a vipera, szarka, malac stb. adott jelentésének a kialakulását). A kvázirendszeres metaforikus poliszémiajelenségek szerkezetét egyedül analógiás viszonyokkal tudjuk megragadni, amelyeknek egy C1 fogalmi rendszer kifejezéseihez a C2 fogalmi tartományhoz tartozó jelentéseket rendel nyelvi szabály szolgál alapjául. A C1 tartományt az irodalom forrástartománynak szokta hívni (ti. ebb l a fogalmi tartományból származnak a kérdéses kifejezések), C2-t pedig céltartománynak (ti. ebbe a fogalmi tartományba visszük át a kifejezéseket). Miel tt a két tartomány közötti viszony természetér l, illetve a jelenség kognitív hátterér l elgondolkodnánk, lássuk a „pénz mint folyadék” analógia által motivált példákat kissé részletesebben! A pénz maga, mint említettük, a lé lexémával is megnevezhet . Az a hely, ahonnan pénzhez jut az ember, hívható forrás-nak. A pénzforrások el tudnak apadni. A pénz továbbítását egy helyr l egy másikra a folyósít igével, a hozzáférhet pénzt a folyó melléknévvel (pl. folyó hitel), magát a pénzmozgást a (pénz-)folyam vagy (t ke-)áramlás f névvel jelölhetjük meg, és ide sorolható az árfolyam kifejezés is. Maga a pénzmozgás történhet csatornákon keresztül. Ezzel szemben a pénzmozgást megakadályozandó befagyasztanak számlákat. A csekély mennyiség pénzhez jutáskor azt mondhatjuk, hogy a pénz csordogál (mint egy patak vagy a víz a csapból), vagy hogy valaki csorgat vagy csepegtet nekünk egy kevés pénzt, míg ha sok pénzhez jutunk akkor d l a pénz (mint az es ). Aki gazdag, az úszik a pénzben. A talpra álláshoz szükséges juttatást t keinjekció-nak hívják. Az aláhúzott kifejezéseknek mind van egy els dleges, folyadékokkal kapcsolatba hozható használata, amelyre mondhatni parazitaként telepszik rá a metaforikus, pénzre vonatkozó használat. Számos olyan (jellemz en nem kézzelfogható, nem anyagi természet ) jelenség van, amelyr l jelent s részben az iméntiekhez hasonló metaforikusan motivált kifejezésekkel beszélünk, így például az id , a kommunikáció, az érzelmek és az emberi kapcsolatok (barátság, házasság stb.). Az ilyen módon motivált poliszémia összességében els sorban az alapszókincsnek igen nagy százalékát érintheti.
10
Vegyük észre, hogy nemcsak els dlegesen folyadékokhoz kapcsolódó szavakkal tudunk utalni a pénzre vagy a pénzmozgásra. A kizárólag vagy túlnyomórészt pénzre, illetve egyéb fizikai tárgyakra vonatkozó kifejezéseink tömege tanúsítja, hogy (a fogalmi metaforák elméletének állításával szemben, l. alább) semmi szükségünk nincs a pénz megértéséhez, elképzeléséhez a folyadékok, vagy bármely más „konkrétabb” fogalom felidézésére: törleszt, kamatozik, elkölt, fizet, átutal, befektet, átvált, juttat, csekk, számla, díj, részlet, adó, hitel, jövedelem stb. Ezen kívül az els dlegesen folyadékokhoz köt d szavak nem használhatók fel tetsz legesen arra, hogy pénzre utaljunk a segítségükkel. Így például nem használható a megöntöz szó annak kifejezésére, hogy kisegítünk valakit pénzzel, a pénzt lehet szórni vagy elhordani, de nem lehet kiborítani vagy kiönteni, a folyószámláról elkölthetjük az összes pénzt, de nem tudjuk kiszárítani stb. Mivel az egész kifejezéscsoport egy analógiás viszonyon alapul, és ezt az analógiát a beszél k könnyedén átlátják, nem ritkán el fordul, hogy analógiásan kib vítik a csoportot egy-egy új szóval vagy komplexebb kifejezéssel, akár a spontán beszédben is. Azonban látnunk kell azt, hogy — eltér en a valódi rendszeres poliszémiától — itt csupán szórványos analógiás jelenségekr l beszélhetünk, tulajdonképpeni termékeny szabályalkalmazásról viszont nyilvánvalóan nem. Az ilyen metaforikus jelenségekkel való foglalkozást különösképpen a fentebb már említett ún. kognitív vagy konceptuális (fogalmi) metaforaelmélet t zte zászlajára (l. mindenekel tt Lakoff és Johnson 1980, Kövecses 2002). A kognitív metaforaelmélet elképzelése szerint a metaforikus nyelvi kifejezések mindig metaforikusan szervez d fogalmak, ún. fogalmi metaforák nyelvi tünetei. Ez azt jelenti, hogy a metaforáknak els sorban nem nyelvi funkciójuk van, hanem alapvet kognitív jelent sséggel is bírnak, ti. nélkülük a kérdéses absztrakt fogalmakról képtelenek lennénk gondolkodni. Más szóval a metaforák nélkülözhetetlenek minden nem kézzelfogható, közvetlenül meg nem tapasztalható jelenség mentális feldolgozásához. A fogalmi metaforák az elmélet szerint pszichológiai entitások, mégpedig olyan leképezések egy konkrétabb fogalmi tartományból (a forrástartományból) egy absztraktabba (a céltartományba), amely által az absztrakt fogalmi tartomány differenciálttá, strukturálttá, kezelhet vé válik. A fenti kifejezéscsoportot a fogalmi metaforaelmélet az A PÉNZ FOLYADÉK fogalmi metafora nyelvi megnyilvánulásának, kivetülésének tekintené. Bár a fogalmi metaforaelmélet a kvázirendszeres, metaforikusan motivált poliszémiajelenségek leírására és magyarázatára kiváló eszköznek t nhet, mégsem tartom alkalmasnak a további tárgyalásukra, mégpedig legalább három okból: 1. Nem tudom elfogadni a fogalmi metaforaelméletnek a szóban forgó jelenségekre javasolt magyarázatát, amint alább részletesen is kifejtem, és helyette egy másik, földhözragadtabb magyarázatot vázolok fel. 2. A fogalmi metaforaelmélet összemossa a szótárban rögzített pszeudorendszeres, kvázirendszeres és egyáltalán nem rendszeres metaforikus poliszémiajelenségeket, valamint a szavak szótárban nem rögzített, kreatív metaforikus használatát. Azt állítja, hogy mindezek egyformán fogalmi metaforák nyelvi következményei. Hasonlóan a metonímiák kognitív leírásához, amelyet fentebb említettem, itt is úgy vélem, hogy egy hasznos leíró kategóriát olyan mértékben kiterjesztenek, hogy az teljesen kiüresedik, és nyelvészeti szempontból használhatatlanná válik. Amint már részben láttuk, és részben az alábbiakban látni fogjuk, a különböz metaforikus poliszémiajelenségek között, valamint a szavak kreatív metaforikus használata és az el bbiek között is különbséget kell tenni. Ezek ugyanis egymástól a jelentésszerkezet, illetve a mentális feldolgozás szempontjából releváns módon eltérnek, viszont másfel l meggy z désem szerint semmilyen nyelvészeti szempontból érdekes közös tulajdonságokkal nem rendelkeznek (bár ez utóbbi állítást elvben lehetetlen bizonyítani, csupán plauzibilissé próbálom tenni). 3. Végül a fogalmi metaforaelmélet elfogadása szükségképpen együtt jár bizonyos pszichológiai és filozófiai álláspontok elfogadásával, amelyek enyhén szólva is rendkívül vitatha-
11
tóak. Amint említettem, a fogalmi metaforaelmélet a metaforikus kifejezéseket nem pusztán nyelvi jelenségeknek tartja, hanem a hátterükben fogalmi metaforákat feltételez, amelyek meghatározó szerepet játszanak a gondolkodásban. Amennyiben ezt a pszichológiai spekulációt nem kívánjuk eleve adottként kezelni, azaz elfogadni munkahipotézisként (amire semmi okunk nincs, tekintve, hogy nyelvészként nem kötelességünk pszichológiai kérdésekben állást foglalni), a fogalmi metaforák fogalmát nem használhatjuk fel a nyelvi anyag leírásában, mert nem nyelvi leírási kategóriáról van szó az esetükben. A fogalmi metaforaelmélet azonban a fogalmi metaforák pszichológiai realitásának a tézise mellett elválaszthatatlan egy másik messzemen következményekkel járó pszichológiai tézist l: az ún. „embodiment” koncepciójától (Johnson 1987, Lakoff és Johnson 1999), valamint az ezen alapuló, magát „embodied realism”-ként meghatározó filozófiai dogmától (Lakoff és Johnson 1999; l. ehhez Rakova 2002). Ezek egyikét sem tartom hihet nek. Mivel a fogalmi metafora fogalmát így nem alkalmazhatom, viszont a hozzá kapcsolódó empirikus általánosításokat részben érdekesnek és termékenynek gondolom, bevezetem a fogallmi metafora terminusát (két l-lel), amellyel az e szakaszban tárgyalt, analógián alapuló, kvázirendszeres poliszémiajelenségekre fogok utalni, viszont amely független a fogalmi metaforaelmélethez kapcsolódó valamennyi pszichológiai és filozófiai spekulációtól. A fogallmi metaforák poliszémiacsoportok, amelyeknek a hátterében fogalmi metafora helyett egy „X-r l úgy beszélünk, mintha Y lenne” formájú nyelvi szabályszer ség áll. A fogallmi metafora bevezetése után lássunk illusztrációként két további, hasonlóan analógiás viszonyon alapuló kifejezéscsoportot! Az „a vitáról úgy beszélünk, mintha harc lenne” szabályon alapuló fogallmi metafora Lakoff és Johnson 1980 óta a metaforaelmélet egyik kedves példája ( k az A VITA HÁBORÚ fogalmi metaforát feltételezik a hátterében). A vitatkozó felek támadnak és védekezni kényszerülnek, kivédik a másik oldalvágásait és érveit, ha azok nem megsemmisít érvek, megnyerhetik vagy elveszthetik a vitát, azaz legy zik az ellenfelüket vagy vereséget szenvednek, de békejobbot is nyújthatnak a másiknak. Ragaszkodhatnak az álláspontjaikhoz vagy feladhatják azokat, valamely stratégiát követhetnek, amellyel felülkerekedhetnek a másikon, vagy amely esetleg nem válik be, és ezért visszavonulni kényszerülnek. Jellegzetes fogallmi metafora alapul az „az elméletekr l úgy beszélünk, mintha épületek lennének” szabályon: Az elmélet egy alapon áll, amelyre épül. Van egy szerkezete, néha felépítményr l is beszélünk. Az elmélet „épületét” meger síthetik az elméletet alátámasztó érvek, és alááshatják, megingathatják, akár le is rombolhatják a neki ellentmondók. Az elméletbe be lehet vezetni valakit, és aki jól ismeri, könnyen eligazodik és otthonosan mozog benne. Ezt is jól ismeri és dokumentálta a fogalmi metaforaelmélet, és AZ ELMÉLETEK ÉPÜLETEK fogalmi metaforához kapcsolja (lásd ismét Lakoff és Johnson 1980). Mint a fentebbi esetben („a pénzr l úgy beszélünk, mintha folyadék lenne”), az adatok itt sem igazolják azt az állítást, hogy pl. az elméletek megértéséhez, a róluk való gondolkodáshoz bármilyen értelemben szükséges volna, hogy épületekként gondoljuk el ket. Kiválóan boldogulunk akkor is, ha ezeket a metaforikus kifejezéseket nem használjuk, ti. az elméletek mellett lehet érvelni, cáfolni és bizonyítani lehet ket, példákat és ellenpéldákat lehet rájuk keresni, vannak következményeik, el rejelzéseket tesznek és magyarázatokat adnak, olyan tulajdonságaik vannak, mint pl. általánosság, magyarázóer , koherencia, egyszer ség, elegancia stb. Az elméleteket el lehet fogadni vagy el lehet utasítani (vagy vetni), képviselni lehet vagy vissza lehet vonni, az elméletek adottnak vehetnek bizonyos igazságokat, és lehetnek axiómáik. Mindezek kifejezetten elméletekre és más hasonló elvont képz dményekre vonatkoztatható kifejezések, épületekr l (vagy bármi másról) viszont nem állíthatók. A fogalmi metaforaelmélet magyarázati sémáját az ilyen példák alapjában véve megkérd jelezik, ugyanis arra utalnak, hogy a kérdéses elvont fogalmak megértéséhez a fogalmi metaforák nem szükségesek. Így viszont jogosan felmerül a kérdés, hogy mi okunk van arra, hogy feltételez-
12
zük a létezésüket. Az egyetlen kézzelfogható indok (bizonyos nem konkluzív és egyébként is rendkívül kétséges hitel pszicholingvisztikai kísérleti eredmények mellett, vö. Csatár és Peth , el készületben) maguknak a kvázirendszeres nyelvi kifejezéseknek, ti. a fogallmi metaforáknak a létezése. Ezek a nagyszámú, viszont véletlenszer eloszlású, korlátozottan rendszeres és lényegében nem termékeny (l. fentebb) jelenségek viszont aligha jelentenek elegend okot ahhoz, hogy olyan nagyív találgatásokba bocsátkozzunk bel lük kiindulva a megismerés természetére vonatkozólag, mint ahogy ezt Lakoff és Johnson (kétségkívül igen ügyes retorikával) teszi. Ahogy a valódi rendszeres poliszémiajelenségeket sem tekinthetjük valódi metonímiának (l. fentebb), ugyanúgy a fogallmi metaforák kapcsán sem beszélhetünk valódi metaforáról. Az illet szavak metaforikusan motivált használata a szó önálló jelentéseként lexikalizálódott, nem érezzük rendhagyónak, költ inek, képszer nek vagy átvitt értelm nek. Az, hogy mely szavak tartoznak egy bizonyos fogallmi metafora körébe, teljesen esetleges, és szintén pusztán a lexikalizálódás ténye határozza meg. A fenti szavakkal ellentétben nem beszélünk például az elmélet ajtajáról vagy kapujáról, ablakairól, folyosóiról vagy falairól. Amennyiben mégis ezt tesszük, a kifejezéseket csak valódi metaforaként lehet értelmezni, ami külön interpretációs er feszítést követel meg a beszélget partnert l. Felmerül a kérdés, hogy ha nem az a fogallmi metaforák létezésének az oka, hogy szükségesek a világ megértéséhez, akkor mi egyéb okot találhatunk rá. Mindenekel tt nagyon jelent s motiváló tényez , amely a fogallmi metaforák kialakulása mellett szólhat, az a tény, hogy a nyelvhasználók a még nem verbalizálható (mert pl. új) fogalmak megjelölésére nem szeretnek teljesen új szavakat alkotni a semmib l, hanem egy meglév szót aknáznak ki erre a célra, összetételt alkotnak, vagy egy másik nyelvb l kölcsönöznek. Ezt a tételt a nyelvtörténeti kutatások messzemen en alátámasztják, vö. pl. Bárczi/Benk /Berrár. Ebb l a megfigyelésb l következik, hogy a meglév szójelentések metaforikus kiterjesztésével igen gyakran fogják a beszél k megoldani kommunikatív problémáikat. Azt az általánosítást, hogy a beszél k meglév nyelvi összefüggéseket hajlamosak analogikusan kiterjeszteni, és így egész kiterjedt, szimmetrikus mintázatokat létrehozni, a rendszerb l kilógó elemeket beleolvasztva a mintázatba, számos különböz területr l származó megfigyelés is alátámasztja. Így a szóalkotásban azt tapasztaljuk, hogy egyes elszigetelt szavak alapján analogikusan létrehozhatók el bb további szavak, majd a jelenség önálló szabállyá n heti ki magát (Becker 1990). Pl. az eredetileg egyedi szerkezet orosz prizemlit’sja ’partra száll; földet ér’ mintájára analógiásan lett létrehozva a zemlja ’föld’ : luna ’hold’ szembenállás alapján a prilunit’sja ’holdat ér’ szó, majd e két szó alapjául szolgálhatna további kifejezések, pl. primarsit’sja ’Marsot ér’ alkotásának, vö. Haspelmath (2002: 102-3). A mintázatok analógiás kiterjesztése világosan érvényesül a flexiós morfológiában is (Pinker 1999). Ezen kívül hasonló oppozíciók nagyon jelent s szerepet játszanak legalábbis a szegmentális fonológiában, amit legalábbis a strukturalizmus óta jól tudunk. Lényeges ezen a ponton, hogy elszigetelt, csak egyes fonémapároknál jelentkez fonológiai oppozíciók (pl. zöngésség, palatalizáltság) a nyelvtörténet során „elszabadulhatnak”, és olyan módon elharapódzhatnak, hogy teljesen átalakítják a fonémarendszert, és ezzel együtt a nyelv hangzását. Ez történt az indoeurópai nyelvekben ismert nagy hangeltolódások alkalmával, vagy a magyar régebbi történetében a zöngésségi és a palatalizáltsági oppozíció megjelenésével. A felsorolt jelenségekben közös, hogy felfoghatók analogikus folyamatok nyelvi kihatásaiként, ellenben sem a fonémaoppozícióknak, sem a flexiónak, de még a szóalkotás analógiás jelenségeinek sincs semmi közük fogalmi metaforákhoz. Viszont másfel l mindezek, a fogallmi metaforákkal együtt, redukálhatók az analógia fogalmára (azaz magyarázhatók azzal), így a fogalmi metafora koncepciójának a szükségessége legalábbis megkérd jelez dik. Megfigyelhet , hogy a fogallmi metaforák gyakran sok, egymással nem rokon nyelvben azonos módon jelentkeznek. Így a fenti három példa, ti. „a pénzr l úgy beszélünk, mintha
13
folyadék lenne”, „a vitáról úgy, mintha harc lenne”, és „az elméletekr l úgy, mintha épületek lennének”, jelent s konkrét lexikális egyezésekkel, tükörmegfelel kkel megtalálható számos európai nyelvben, így pl. a magyar mellett a finnben, az angolban, a németben és a franciában. Ezek a nyelvi mintázatok, különösen a pénz és az elméletek esetében, vélhet en kölcsönzésre, illetve azonos példakép követésére vezethet k vissza, ti. mind a klasszikus logika, mind a pénzgazdálkodás azonos forrásból terjedt el egész Európában, és kezdett l fogva nemzetközi jelleg volt. A mai nyelvhasználatban is kiválóan megfigyelhet (és rengeteg anekdotikus példával alátámasztható, amit l ezen a helyen tartózkodom), hogy sajtónyelvi és tudományos nyelvi kifejezésmódok tükörfordítással rendkívül könnyedén terjednek az egyik nyelvb l a másikba, és válnak így nemzetközivé legalábbis az adott kultúrkörön belül. Nincs semmilyen más racionális magyarázat pl. arra, hogy a magyar pénzfolyam szónak hogy létezhet azonos értelm tükörfordítása a németben (Geldfluss), vagy a t keáramlás-nak (Kapitalstrom) és a folyósít-nak (flüssig machen), mint hogy a magyar kölcsönözte ezeket a németb l. Ugyanez történhetett a kérdéses témákban a fogallmi metaforákkal, és történik igen gyakran a következ szakaszban tárgyalandó egyedi, metaforikusan motivált poliszémiáknál. A teljes érvelés, amelyeket arra hoztam, hogy érdemes megtagadnunk a fogallmi metaforáktól azt a rendkívüli kognitív státuszt, amelyet a fogalmi metaforaelmélet tulajdonít nekik, legalábbis egy helyen hibázik. Amennyiben a fogallmi metaforák az új dolgok megnevezésére keletkeznek és terjeszt dnek ki analogikusan, ez magyarázza ugyan azt, hogy az új jelenségek miért fejez dnek ki fogallmi metaforával, viszont érthetetlen, hogy miért találunk (ráadásul úgyszintén messzemen nyelvek közötti egyezéseket mutató) fogallmi metaforákat olyan tartalmakkal kapcsolatban is, amelyek bizonyosan siek, mint pl. a barátság, a vita vagy az érzékszervi érzékelés. Ilyen esetekben felvethet , hogy a kérdéses fogallmi metaforáknak csak egyes részei valóban metaforák, míg más látszólag metaforikus kifejezések valójában általános jelentés ek, azaz egyetlen jelentésük van (nem pedig két, egymással metaforikus viszonyban álló), amely jelentésének általánosságánál fogva egyszerre két fogalmi tartományban is használható szó szerint. Így például intuitíve nagyon er sen úgy t nik, hogy az olyan kifejezések, mint a megtámad, a védekezik, a felülkerekedik stb. egyáltalán nem a fizikai er szakra (és pláne nem a hétköznapi tapasztalásban ma szerencsére többnyire teljesen ismeretlen háborúra) vonatkoznak els dlegesen, hanem mindenféle konfliktusra általában. Azaz ezek a kifejezések nem az „a vitáról úgy beszélünk, mintha háború volna” fogallmi metafora elemeként kerültek a nyelvbe, hanem hátterükben olyan banális szabályok állnak, hogy „a vitáról úgy beszélünk, mint konfliktusról” és „a háborúról úgy beszélünk, mint konfliktusról”, annál a rendkívül triviális oknál fogva, hogy mindkett az is. Mivel viszont a háború és a vita fogalmi tartománya egymástól elkülönülten, disztinkt tartományként is szemlélhet , az általánosságuk révén közös kifejezések alapjául szolgálhatnak mindkét specifikusabb tartományban a másikat tartományt forrástartományként kezel fogallmi metaforák analogikus kialakulásához. Így ugyan beszélhetünk oldalvágás-ról a viták kapcsán (egy világosan a fizikai er szakból merített kifejezést használva), viszont másfel l beszélhetnek a fegyverek is. Az utóbbi évek egyik legérdekesebb poliszémia- és metaforaelméleti írásában Rakova (2003) a neurofiziológia aktuális eredményeivel támasztja alá azt az állítását, hogy a különböz ’csíp (étel)’ jelentés szavak a különböz nyelvekben, amelyek els dlegesen rendszerint ’forró’ vagy ’szúr’ jelentés ek, valójában nem metaforikusan utalnak a csíp s ízre, hanem szó szerint. Ugyanis ez utóbbi használatuk neurofiziológiailag motivált, ti. a forróság, a szúrás, és a csíp s íz érzékelése ugyanazokkal az idegsejtekkel és ugyanazon módon történik. Így tehát ezek a szavak is (némi leegyszer sítéssel) a jelentésük általánossága folytán — a konfliktusokhoz kapcsolódó szavakhoz lényegében hasonlóan — különböz fogalmi tartományokhoz (íz, h mérséklet, tapintás) tartozó jelenségekre is szó szerint tudnak utalni, majd kés bb alapjául tudnak szolgálni a két fogalmi tartomány közötti valódi metaforikus átvitelekre analógia révén.
14
!"
Az eddig említett, többé-kevésbé jól rendszerezhet vagy legalábbis csoportosítható metaforikusan motivált poliszémiajelenségeken kívül vannak olyanok is, amikor egy lexémával teljesen partikulárisan, egyedi asszociáció révén neveznek el egy tárgyat vagy jelenséget, tehát anélkül, hogy valamilyen már adott mintát követnének (mint a fenti esetekben). Így például egér-nek hívják az állaton kívül a számítógép egy bizonyos alkatrészét, olló-nak a használati tárgyon kívül egy tornamutatványt, mesé-nek a hiteltelennek tartott hírt vagy elbeszélést, nyelv-nek a számítógépek utasítására szolgáló kódrendszereket, és holdudvar-nak egy valakihez vagy valamihez közelálló személyek csoportját. A másodlagos jelentéseket mindezekben az esetekben az indokolja, hogy a megnevezend tárgy vagy jelenség hasonlít az els dleges használat szerint denotált tárgyhoz vagy jelenséghez. Ugyanazt a motivációt találjuk tehát itt is, mint fentebb a pszeudorendszeres metaforikusan motivált poliszémiánál. Mint a fenti esetekben, itt is fontos szerepet játszik a lexikalizáltság. Úgy t nik azonban, hogy ilyen egyedi, partikuláris metaforák jóval kreatívabban használhatók új, eddig ismeretlen vagy eddig meg nem nevezett tárgyakra és jelenségekre való utalásra, mint a fentebb említett, messzemen en mereven behatárolt rendszeresebb metaforikus poliszémiacsoportok. Valószín leg ezzel magyarázható, hogy aránylag csekély számú olyan szó van, amelynek a metaforikusan motivált másodlagos jelentése az alapszókincshez tartozna, viszont rendkívül nagy súllyal szerepelnek ilyen használatok a szaknyelvekben (lásd az iménti példákat is) és csoportnyelvekben. Annak feltételezésével, hogy ezeknek a jelenségeknek a hátterében a hasonlóság áll, érdemes körültekint en bánni, mert bizonyos esetekben nem nagyon érthet , hogy mi alapján véltek hasonlóságot felfedezni a kifejezést eredetileg metaforikusan kiterjeszt (és ezt a kiterjesztést a javaslatukra elfogadó) beszél k. Ennek egyik oka az, hogy a metaforikus motiváció elfakulhat azáltal, hogy a szó denotátuma alakilag átalakul, és így az eredetileg létez hasonlóság nem áll fenn. Ilyenkor ugyan el fordul, hogy a metaforikusan motivált kifejezést már nem használjuk a módosult objektum megnevezésére, így pl. a körte szót az egyáltalán nem körte alakú halogénég re. Viszont vélhet en így vált pl. a mai nyelvtudat számára már motiválatlanná a kagyló szó a telefon részének a megnevezésére, amely egyáltalán nem hasonlít kagylóra. Ismét más esetekben érthetetlen, hogy mi szolgálhatott egy szójelentés alapjául, és az sem dönthet el, hogy metaforikus vagy metonimikus (vagy esetleg egyéb) összefüggésre vezethet -e vissza a poliszémia, mint pl. az eldönt ige feltételezhet eredeti ’felborít’ és talán metaforikusan motivált ’elhatároz, választ’ értelmezése esetében. A fogalmi metaforaelmélet az egyedi, metaforikusan motivált poliszémiajelenségeket is fogalmi metaforák kifejez désének tartja, mivel szerinte minden nyelvi metaforát valamely fogalmi metafora motivál. Ez viszont az ide sorolható kifejezések esetében a legkevésbé sem t nik indokoltnak. Mivel a fogalmi metaforák lényege, hogy a világ kognitív feldolgozását teszik lehet vé, így bizonyosan nem relevánsak pl. a fentebb említett egér szónak, illetve pl. a kártyá-nak különböz m anyag lapokra, a csigá-nak, kengyel-nek stb. az anatómiában, a kapu-nak a futballban, a kosár-nak a kosárlabdában, vagy a gyertyá-nak az autószerelésben való használatában. Az elnevezés itt semmivel nem járul hozzá a kérdéses tárgy megértéséhez (s t kifejezetten félrevezet asszociációkhoz is vezethetne, ha komolyan vennénk). Ezeknek a metaforikus kiterjesztéseknek az egyetlen célja egy kommunikatív szükségletnek (ti. a kérdéses tárgyak megnevezésére vonatkozó szükségletének) a kielégítése, és erre egy már meglév kifejezés felhasználása. Az egyedi, metaforikusan motivált poliszém szavak különösen nagy szerepet játszanak tudományos, technológiai, szakmai terminológiákban. Hogy csak a nyelvészetb l hozzunk egy viszonylag jól ismert példát: a generatív mondattanok rendkívül metaforikus módon fejezik ki a különböz szintaktikai összefüggéseket. A mondatszerkezetet ábrázoló fák (gráfok) mellett
15
beszélünk kormányzásról, kötésr l, vezérlésr l, emelésr l és kontrollról, mozgatásról, mohóságról, jegyértékek szivárgásáról és ellen rzésér l, láncokról, fejekr l, szigetekr l, és lezuhanó levezetésekr l. Ugyan ebben a példában a különböz metaforák egyedi, különálló elnevezések, amelyeket semmilyen közös analogikus viszony nem motivál, a fogalmi metaforaelméleti irodalom tanúsága szerint az ilyenek alapján a terminológiákban is kialakulhatnak analogikusan egész fogallmi metaforák. Végül említést érdemel a kreatívan használt valódi metaforák és a poliszémia összefüggésének a kérdése. A poliszémiát, amely a szótárhoz kapcsolódó fogalom, és egyes mentális szócikkek bels szerkezetére utal, semmiképp sem szabad összemosni a metafora fogalmával (mint ahogy ismét a fogalmi metaforaelmélet teszi). A valódi, kreatívan használt metaforák esetében nem változik meg magának a lexémának (mint mentális szótári egységnek) a jelentése, hanem csupán egy konkrét, adott kontextusban való el fordulása kap a szótárihoz képest szokatlan aktuális értelmezést (l. részletesebben Kemény 2002: 80-6). Stilisztikai hatása vélhet en éppen ebb l a szokatlanságból, meglep jellegb l ered. Míg a lexikalizálódott, egyedi, metaforikusan motivált poliszémiajelenségekre nem lehet magyarázatot adni abban az értelemben, hogy képtelenség megindokolni, hogy miért az a szó jelenti épp azt, amit jelent (és nem valamely másik vagy valami mást), a metafora mint kreatív jelenség legalábbis releváns szemantikai és pszichológiai kérdésfelvetések fogalmazását engedi meg. Így mind a poliszémiaelmélet, mind pedig a metaforaelmélet szempontjából külön szükséges választani egymástól az egyedi, metaforikusan motivált poliszémiát egyfel l és a valódi metaforát másfel l. #
!
Tanulmányomban alaposabban szemügyre vettem a nem rendszeres poliszémiajelenségeknek a kortárs szakirodalomban elhanyagolt csoportját, és olyan klasszifikációjukat javasoltam, amelynek osztályai a kognitív szempontokat figyelembe vev poliszémiaelmélet szempontjából relevánsak. Megállapítottam, hogy a nem rendszeres, metonimikusan motivált poliszémia elméleti szempontból alkalmasint ugyanolyan érdekes is lehet, mint a rendszeres. A pszeudorendszeres, metonimikusan motivált poliszémia viszont éppen úgy keletkezik, hogy az ezeket érdekessé tev fogalmi összefüggések szétesnek, a csoportok idioszinkratikussá válnak, és éppen idioszinkratikus lexikalizálódásuk miatt csak igen korlátozottan érdekesek. A pszeudorendszeres és az egyedi, metaforikusan motivált poliszémiajelenségekr l azt a (kétségkívül sem nem eredeti, sem nem fantáziadús) általánosítást fogalmaztam meg, hogy ezek hasonlóságok egyedi, érzékelt felismerésén alapulnak, és kommunikatív szükségletek kielégítésére szolgálnak, nem pedig a világ megismerésének eszközei. A kvázirendszeres, metaforikusan motivált jelenségekre bevezettem a fogallmi metafora terminust, és ezt a csoportot egyrészt egyedi metaforikus jelenségek, másrészt általános jelentésüknél fogva két fogalmi tartományba egyidej leg beletartozó nem metaforikus kifejezések által kínált minták analogikus kiterjesztésének eredményeként magyaráztam. Ez utóbbi gondolatmenetem a poliszémiaelmélet mellett némileg érinti a metaforaelmélet témakörét is, viszont a jelenlegi kifejtettségi szinten nyilván nem tekinthet komoly metaforaelméleti javaslatnak. Írásom természetesen nyitva hagyott számos olyan témát, amely további figyelmet érdemelne. Így, bár megítélésem szerint a poliszémiaelmélet szempontjából irreleváns kérdésr l van szó, a 3. szakasz végén említett kreatívan használt figuratív és kvázi-idiomatikus kifejezések jóval több figyelmet érdemelnének, mint amennyit a jelenlegi szakirodalomban kapnak (az egyetlen általam ismert örvendetes kivétel Sailer 2003), ha másért nem is, akkor csupán azért, hogy irreleváns voltuk mellett meggy z bben lehessen érvelni. Azonban a helyzet nem ennyire egyszer : ugyan nem poliszémiáról van szó esetükben, viszont olyan, a jelek szerint nyelvi mintákon és konstrukciókon alapuló fordulatok ezek, amelyek a mindennapi nyelv-
16
használatban szokatlanul nagy szerepet játszanak (talán még a fogallmi metaforáknál is nagyobbat), és így a nyelvészet nem mehet el szó nélkül mellettük. Szintén alaposabb vizsgálatot igényelne az a kérdés, hogy a fogallmi metaforákban ténylegesen mekkora szerepet játszanak az általános jelentésüknél fogva több fogalmi tartományhoz egyaránt tartozó szavak és mekkorát az analógia, pl. a fogallmi metaforák kreatív kiterjesztésében. P.G. $ %
BECKER, THOMAS 1990. Analogie und morphologische Theorie. Fink, München. BIBOK KÁROLY 2000. Conceptual semantic investigations in Russian and Hungarian. In: G. SZÉPE, szerk., Applied Russian studies in Hungary. Krónika, Pécs, 15-32. HASPELMATH, MARTIN 2002. Understanding Morphology. Arnold, Oxford. JOHNSON, MARK 1987. The body in the mind: The bodily basis of meaning, imagination, and reason. University of Chicago Press, Chicago/London. KEMÉNY GÁBOR 2002. Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába. Tinta, Budapest. KIEFER FERENC év nélkül [2000]. Jelentéselmélet. Corvina, Budapest. KILGARRIFF, ADAM 2003. “I don’t believe in word senses.” In: B. NERLICH és mtsai., szerk., Polysemy: Flexible patterns of meaning in mind and language. (Trends in Linguistics: Studies and Monographs 142) Walter de Gruyter, Berlin, 361-91. KÖVECSES, ZOLTÁN 2002. Metaphor: a practical introduction. Oxford University Press, Oxford. KÖVECSES, ZOLTÁN–GÜNTER RADDEN 1998. Metonymy: Developing a cognitive linguistic view. Cognitive Linguistics 9, 37-79. LAKOFF, GEORGE 1987. Women, fire, and dangerous things. What categories reveal about the mind. University of Chicago Press, Chicago/London. LAKOFF, GEORGE–MARK JOHNSON 1980. Metaphors we live by. University of Chicago Press, Chicago/London. — 1999. Philosophy in the flesh. The embodied mind and its challenge to Western thought. Basic Books, New York. PETH , GERGELY 2001. Konzeptuelle Fokussierung. Bemerkungen zur Behandlung der Polysemie in der Zwei-Ebenen-Semantik. In: P. KOCSÁNY–A. MOLNÁR, szerk., Wort und (Kon)text. Lang, Frankfurt am Main/Berlin/Bern, 49-101. — 2004. Poliszémia és kognitív nyelvészet. Rendszeres f névi poliszémiatípusok a magyarban. (Ph.D. disszertáció) Debrecen, MTA-DE Elméleti Nyelvészeti Kutatócsoport. PINKER, STEVEN 1999. Words and rules. Basic Books, New York. RAKOVA, MARINA 2002. The philosophy of embodied realism: a high price to pay? Cognitive Linguistics 13, 215-44. — 2003. The extent of the literal: metaphor, polysemy and theories of concepts. Palgrave Macmillan, Basingstoke. SAILER, MANFRED 2003. Combinatorial semantics and idiomatic expressions in Head-Driven Phrase Structure Grammar. (Arbeitspapiere des Sonderforschungsbereichs 340, Bericht Nr. 161) SFB340, Tübingen/Stuttgart. SCHWARZE, CHRISTOPH–MARIE-THERES SCHEPPING 1995. Polysemy in a two-level-semantics. In: U. EGLI, szerk., Lexical knowledge in the organization of language. (Current issues in linguistic theory 114) Benjamins, Amsterdam/Philadelphia, 283-300.
17
