A MAI MAGYAR SZÓKÉSZLET TAGOLÓDÁSA. 1) A szókészlet tagolódása a szavak társadalmi fontossága szerint

A MAI MAGYAR SZÓKÉSZLET TAGOLÓDÁSA A szókészlet nem puszta szóhalmaz, hanem több szempontból rendszert alkot: bizonyos szavak csoportjai rétegekbe, kategóriákba tömörülnek. E rétegek, kategóriák azonban nincsenek egymástól élesen elhatárolva, kevésbé zártak, mint a nyelvtani rendszer kategóriái. A nyelvtudomány a következő szempontból kategorizálhatja a szavakat: 1) társadalmi fontosságuk, 2) az egyes nyelvváltozatokhoz való viszonyuk, 3) élőnyelvi felhasználásuk, 4) eredetük, 5) a használó egyénhez való viszonyuk szerint, 6) stilisztikai szempontból és 7) egyéb szempontok szerint. A felsorolt szempontok alapján elkülönülő kategóriák azonban – mint említettük – nem merevek, lezártak, mert a szókészlet állandó mozgásban, változásban van. Kihalnak belőle szavak: isa ’bizony’, rér, süv ’sógor’, jó ’folyó’, szád ’nyílás’ stb. Új szavak keletkeznek: kenőpénz, magánosítás stb. Egyik rétegből átkerülnek szavak a másikba, például a szaknyelvből a köznyelvbe: kombájn, rakéta, űrhajó, vitamin stb.; a nyelvjárásból a köznyelvbe: betyár, szobor stb. A stilisztikai rétegekben is történhetnek elmozdulások. Például a tudomány műszavait felhasználhatja a publicisztikai, szónoki stílus is (például: azonos hullámhosszon). Ha a szavakat nem a szokásos körükben alkalmazzuk, stilisztikai értékük megváltozik, stilisztikum keletkezik. Egészen más például a kéz szó stílusértéke a köznapi beszédben, mint a sors keze metaforában. Mennél nagyobb a különbség a szó szokásos és új felhasználási helye és köre között, annál nagyobb a stílushatás.

1) A szókészlet tagolódása a szavak társadalmi fontossága szerint Egy nyelv teljes szókészlete minden létező szót magában foglal, de a szavak társadalmi fontossága nem azonos. Ilyen alapon elkülöníthető egymástól az alap- és kiegészítő szókészlet vagy peremszókincs. Az alapszókészlet a teljes szókészlet magva, törzsállománya. Az ide sorolható szavakra a következők jellemzők: Fontosak: nélkülük a nyelvi kommunikáció nem mehet végbe, hiszen olyan dolgokat, minőségeket, cselekvéseket stb. neveznek meg, amelyek nélkül az élet elképzelhetetlen: kenyér, lámpa, zöld, sok, jár stb. – Össznépi jellegűek, vagyis a társadalom minden tagja ismeri és használja őket: kés, iszik, sárga stb. – Régi tagjai a szókészletnek: az ide tartozó finnugor eredetű szók (fül, haj, úszik, megy, három stb.) több ezer éve, az alapszókészletbeli jövevényszók (bika, szőlő, asszony, polgár, piac stb.) több évszázad óta élnek nyelvünkben. – Nagy a szócsaládjuk, azaz számos képzett szó alakult belőlük, illetve összetett szó velük: fej: fejes, (le)fejez, fejű; fejfedő, fejvadász, búzafej, lábfej stb. – Az ide tartozó szók jórészt többjelentésűek: ad, jár, megy stb. Az alapszókészlet szavai között vannak tőszavak (ég, fut, nyár, tíz stb.), származékszók (asztalos, vízi stb.), összetételek (szemüveg, egymást stb.).

A kiegészítő szókészlet jellemző vonásai a következők: Kevésbé fontos elemei a nyelvnek, mert a társadalom egésze számára maga a szó jelölte dolog is kevésbé lényeges: lovag, lőcs, fogmeder, kékfestő stb. – Nem össznépi jellegűek, azaz nem mindenki használja őket, csak kisebb-nagyobb közösségek: bordásfal, diszpécser, habarcs, lombik, lopótök, lornyon stb. – Rövid ideje vannak a nyelvben: képernyő, szélesvásznú, űrkabin, stb., vagy csak rövid ideig voltak használatban: éleny (’oxigén’), gépely (>gép), kinemaszkóp, újdondász (’újságíró’) stb. – Társtalan szavak, azaz nincs, vagy alig van szócsaládjuk. Például abbé, evakuál, zebu stb. Megfigyelhető, hogy az alapszókészletbe tartozó szavak származékai vagy a velük alakult szóösszetételek nemegyszer a peremszókészletbe kerülnek: hiba (a) – meghibásodás (p), magán (a) – magánosítás (p), név (a) – nevesít(és) (p), pont (a) – pontosít (p), por (a) – porított (p), had, ügy (a) – hadügy (p), vak, ablak (a) – vakablak (p) stb. Az alap- és kiegészítő szókészletet nem lehet élesen elválasztani egymástól. Állandó az áramlás, vándorlás közöttük. Minden új szó a szókészlet külső rétegeiben kezdi az életét, s a tőle jelölt dolog fontosságától függően gyorsabban vagy lassabban kerül egyre közelebb a szókészlet magjához. Így például ma már az alapszókészlethez számíthatjuk a benzin, beton, rádió, telefon szót, jóllehet viszonylag nem rég használatosak nyelvünkben, néhány évtizeddel ezelőtt még peremszókészletbeli szavak voltak. Természetesen az ellenkező folyamat is lejátszódhat. Az egykor alapszókészletbe tartozó íj, patyolat stb. szó ma már a szókészlet peremén helyezkedik el, valamikor széles körben használt szók háttérbe szorulnak újabbakkal szemben: a literatúrá-t, poétá-t kiszorította az irodalom, költő stb. A szóállomány mennyisége és a szavak forgalmi értéke szempontjából az alap- és peremszókészlet fordított arányban áll egymással. Az előbbi a nyelv viszonylag kis számú szavát foglalja magában nagy forgalmi értékkel, az utóbbi a szókészlet nagyobb hányadát öleli fel, de ezeknek a szavaknak kisebb, néha egészen jelentéktelen a forgalmi értéke.

2) A szókészlet nyelvváltozatonkénti rétegződése A nyelv használatában él. Az élő nyelvhasználat sohasem egységes. Egy magyar nyelv van ugyan, de használata változatokat eredményez. Ezeket újabban nyelvi rétegeknek nevezik. Vizsgálatuk nyelvszociológiai szempontok alkalmazását igényli. A nyelvváltozatok egymástól alapvetően szó- és kifejezéskészletükben különböznek, a nyelvtani szabályok és a hangzás különbségei nem jellemeznek szükségszerűen minden nyelvváltozatot. A magyar nyelvváltozatok összessége a magyar (nemzeti) nyelv. Ennek belső tagolódása az alábbi képet mutatja: A) Normatív nyelvváltozatok: a) irodalmi nyelv (főleg írott változat): ide tartozik a szépirodalmi nyelv, esszényelv, az értekező próza nyelve, sajtónyelv stb. b) köznyelv (főleg beszélt változat): ilyen például a színpadi nyelv, a szónokok spontán pódiumnyelve, a tanárok katedranyelve, az utcai nyelv stb. 11

B) Területi nyelvváltozatok: a népnyelv (szinte kizárólag szóbeli változat): a) nyelvjárástípusok; b) helyi nyelvjárások. C) Társadalmi nyelvváltozatok: a) csoportnyelvek, szociolektusok (írott és beszélt változatok): szaktudományos, szakmai és műhelynyelvek; kismesterségek, munkálatok nyelve, a hivatal, a mozgalom nyelve stb. b) hobbinyelvek (szabadidőben űzött foglalatosságok, szórakozások szerint: sportnyelvek, játékok nyelve, vadásznyelv, horgásznyelv stb.) c) életkori nyelvváltozatok (a szocializációs folyamat szakaszainak átmeneti nyelve: gyermeknyelv, dajkanyelv, diáknyelv, katonanyelv stb.). d) argó (tolvajnyelv, jassznyelv, szleng).

A) Normatív nyelvváltozatok a) Az irodalmi nyelv szavai Valamennyi nyelvváltozat közül az irodalmi nyelv a legfontosabb, hiszen egységes, normatív jellegénél és stilisztikai differenciáltságánál fogva ez az uralkodó nyelvhasználati forma. Ezt használják a művelt emberek, ezt alkalmazzák az iskolában, a sajtóban, a rádióban, televízióban. Az irodalmi nyelvnek két megjelenési formája van: az írott és a beszélt változat. Ez utóbbit köznyelvnek is szokás nevezni. A közöttük lévő különbség elsősorban stilisztikai természetű, ez az írás és beszéd egymástól sokban eltérő sajátosságaival függ össze. Az írott változat gondosabb, csiszoltabb, mint a beszélt nyelv. Ez utóbbi fesztelenebb, kevésbé kötött formákat is megtűr. Az írott változatra az is jellemző, hogy szóállományának nagyobb a belső tagoltsága, mint a beszélt nyelvé, hiszen több stílusneme van, s ezekben többé-kevésbé eltérő szóhasználat figyelhető meg. Az írott változat stílusnemei közé a tudományos, a hivatalos, a publicisztikai és a szépirodalmi stílust soroljuk. A beszélt nyelvnek két fontosabb stílusneme ismeretes: a szónoki és a társalgási stílus. A tudományos stílus szókincsére főként a tudományszakonként váltakozó műszavak és műkifejezések (terminus technicusok) nagyszámú előfordulása jellemző. Az irodalomtudományban például ilyen műszavak és műkifejezések használatosak: cselekmény, líra, elváráshorizont; a nyelvtudományban: hangtörvény, mondatstruktúra, szófajváltás; a matematikában: binom ’két tag összegéből álló matematikai kifejezés (a+b)’, halmaz, racionális szám; az anatómiában: felszálló idegpályák, szürkeállomány stb. Továbbá jellemző a tudományos stílus szókészletére az, hogy még egy tudományszakon belül is meglehetősen differenciált, valamint az, hogy szóállományból hiányoznak a festői erejű szavak, kifejezések, szólások, a tájszavak, az archaizmusok, a zsargonszavak. 12

A hivatalos stílus szókészletében szintén találunk sajátos szavakat, szóértékű kifejezéseket, olyanokat, amelyek csak a hivatalos ügyintézések nyelvében honosak: akta, iktat, felhatalmazás alapján, hatályon kívül helyez, megerősítést igényel, perrendtartás, ügyfél stb. A publicisztikai stílus, a sajtó szóhasználatában szintén megfigyelhetők sajátos vonások. A publicisztikának az a feladata, hogy tájékoztassa az olvasókat a politikai, társadalmi, gazdasági, művelődési élet aktuális eseményeiről, hogy ezeket kommentálja és mozgósítsa olvasóit. Ezért a közíró főleg azokat a szavakat meg kifejezéseket részesíti előnyben, amelyekkel hatásosan tudja kifejezni mondanivalóját. Számos frissen ható szót és átvitt értelmű, képes kifejezést használ, s ezzel dinamikus jelleget kölcsönöz stílusának. Például a cenzúra sírból kinyújtott keze, a közös véráldozat parancsa, a szabadság elemi aritmetikája. Mondatpéldában: A föld energiaéhsége kezd elviselhetetlenné válni. A jövő felé rohanásban az emberiség tarkóján érzi a hőerőművek ziháló leheletét stb. Mivel a publicisztikai írások az élet valamennyi területét átfogják, ezért természetes, hogy valamennyi tudományszak, művészeti ág, szakma sajátos szava előfordul bennük. Például: alkotmánytervezet, kormányrendelet, tanügyi törvény (jogi műszó / kifejezés), gazdasági hatékonyság, gazdasági mutató, rentabilitás (közgazdasági műszó / kifejezés), pályakiigazítás, űrprogram (űrrepülési szakszó), fóliaház, talaj-előkészítés, ültetőpálca (mezőgazdasági szakszó), furnírnemesítő eljárás, hidraulikus emelődaru (műszaki terminus technicus) stb. A sajtó nyelve nem egyöntetű. Szókincsének is szinte rovatonként sajátos jegyei figyelhetők meg. Vannak azonban a publicisztika szókincsének általános jellemzői is. Ide tartozik a többi között a helyet, időt, ismert személyeket megnevező szavak nagy száma, valamint a címekben a hatásos szókapcsolatok szerepeltetése: Kinek az erdejét vágják? Három kérdés, melyekre nem várok választ. Megint rossz lóra tettünk? Mi lesz veled, Főtér? Naprakorgó stb. A szépirodalmi stílus szókészlete az irodalmi nyelv írott változatának stílusnemei közül a leggazdagabb, legváltozatosabb, legtagoltabb. Benne bármelyik nyelvhasználati terület sajátos szava előfordulhat. Nagyon gazdag peremszókészletbeli szavakban. A legszembetűnőbb e szókészletben a képes értelmű és árnyalt hangulatú szavak és szókapcsolatok nagy változatossága. A szépirodalmi stílusban igen sok egyéni szóalkotás, szokatlan képzettársításon alapuló kifejezés szerepel. Például: „Erős, bántó, ködös volt Május, / E fagybabotló, léha hónap / S rossz lelkü pötty-városi uccán / Sárban hordtam a lobogómat, …” (Ady: A visszahozott zászló). „Fürkészve körbe guggoltak a bokrok / a város peremén” (József Attila: Levegőt!). „a csilló könnyűség lebeg!” (Uő.: Eszmélet). „A hegyről hűvös éj csorog” (Radnóti: Május). „És virágzik tovább a csend” (Tamási). A szépirodalmi nyelv szókészlete rendkívül differenciált, magába olvasztja a szókészlet vidékenként, foglalkozási ágak, társadalmi rétegek vagy stilisztikai értékek szerint rétegződő elemeit. Tájszavakat: „(A macska) Keservesen szemlélődött, s közben-közben a tonka (’pisze’) orrát fintorgatva szagolta az avart” (Tamási: Ábel a rengetegben); tudományos és szakmai műszavakat: „Egy kis mirigy lóg az agy alsó lapján pontosan középen, az agyfüggelék” (Karinthy: Utazás a koponyám körül); „Miért csak stroncium-veszélyt jeleznek a finom műszerek?” (Kányádi: Másolat); argotikus kifejezéseket: „olykor pedig bandzsítva azt az italospolcot nézegette, melyet a góré (’vendéglős’) lepucolt az éjszaka” (Bálint Tibor: Zokogó majom); idegen szavakat: „Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amfitheátrum – madártávlatból” (Jókai: Az arany ember); archaizmusokat: „Ott udvaroltak az urak a fejedelemnek a napszállat hűsében, s a deák félt, hogy nagy nevetség lesz abból, ha rajtakapják, hogy ő zágoni fenyőlevél-tobákkal veszejti meg a török muskotályt” (Móra Ferenc: Bujdosók).

13

b) A köznyelv szavai Az irodalmi nyelv beszélt változatának, a köznyelvnek két stílusnemét különítjük el, a szónoki és a társalgási stílust. A szónoki stílus szerepe nem egy tekintetben hasonlít a publicisztikai stíluséhoz, ezért nehéz a határt megvonni közöttük. A szónok valamely ügy, eszme érdekében vagy más-más természetű közéleti eseményekkel kapcsolatban arra törekszik, hogy a hallgatóságot meggyőzze és állásfoglalásra késztesse. Ezt a szándékát a nyelvi elemek közül főleg az expresszív hatású szavak és kifejezések találó megválogatásával éri el. Így a szónoki stílusnak a szépirodalmi nyelvvel is sok közös vonása van. Ebben a klasszikus retorikák szabályait alkalmazó stílusnemben a szóhasználat valóságos művészi prózává teszi a közlést. Idézzünk ennek bizonyítására egy részletet Móricznak az Ady ravatalánál elmondott beszédéből és néhány mondatot Márton Áron egyik szentbeszédéből: „Emlékezzetek: az emberiség még nemrégen néma nyomorban hevert, Ady már akkor a szabadságot zengte. A szívek gyáván és mindenbe beletörődve, korbács előtt meghunyászkodva gubbasztottak: Ady Endre mint egy fiatal Isten szállott ki a magasba, s az egekig dobta az új igazságok lángoló igéit. A lelkekben még siket és vak ködök gomolyogtak: az Ady Endre lelkében már tisztán égett a felszabadulás örök fénye”. A Márton Árontól vett szövegrész így hangzik: „Krisztusban szeretett híveim! / A felolvasott evangéliumi szakasz a történelem legizgatóbb jelenetét idézi fel. / Bírói kihallgatás folyik. Krisztus áll Pilátus előtt. Ellenségei vádlottként és megbilincselve hozták ide. / Pilátus meg van győződve az előtte álló Krisztus ártatlanságáról, de a rikácsoló, handabandázó, kórusban fenyegetőző csőcselék előtt megtorpan, és kiesik a tárgyilagos bíró szerepéből. Félt, hogy a mindenre elszánt vezetők a császárhoz mehetnek panaszra. És ezt nem merte megkockáztatni. A császár kegyéhez és az előkelő, jól jövedelmező álláshoz jobban ragaszkodott, mint az igazsághoz. Megalkuszik tehát a helyzettel, s hozzájárul, hogy keresztre feszítsék azt, akiben semmi hibát nem talált. Majdnem kétezer esztendő pergett le azóta az idő homokóráján. A századokat jelentő homokrétegek népeket és a történelem sok hangos szereplőjét temették maguk alá. De Pilátus gyászos alakja változatlan és kísérteties életszerűséggel ott sötétlik a fénylő kereszt drámai hátterében, hogy az árulás gyalázatával figyelmeztessen az igazság legyőzhetetlen erejére és félelem nélküli szolgálatára minden kort és minden nemzedéket az idők végéig.” A szónoki stílus az élőszó közvetlen erejével hat, és azonnali állásfoglalásra ösztönzi a hallgatóságot. Ezért nincsenek benne megértést gátló szavak: például csak szűk körben ismert tájszavak, szakszavak és archaizmusok. A szónokok ugyanakkor szívesen élnek olyan szinonimákkal, amelyek az értelmi és hangulati nyomósítást szolgálják, hatásos szólásokkal meg szállóigékkel. Vannak olyan szónoklatok is, amelyek spontánul hangzanak el. Ezeknek a szóhasználata kevésbé gazdag, változatos. A köznyelv másik stílusneme a társalgási stílus, köznapi beszédnek is lehetne nevezni. Az ebben előforduló szavak nagyon változatosak, mivel az e stílusnemhez tartozó közlések a mindennapi élet legkülönbözőbb területein hangzanak el. Közöttük pozitív és negatív hangulatú szavak egyaránt találhatók. Ezek lehetnek választékos kifejezések: Szabad kérnem, fáradjon el hozzám, bocsánat a zavarásért, kérném megmondani stb.; familiáris színezetű vagy dajka-, gyermeknyelvi elemek: anyuci, baba, alukál, tütü, ’autó; víz’ stb.; alantas, vulgáris színezetű 14

szavak, szólások: barom, pofázik, duma habbal stb. Ugyanakkor a társalgási stílusban számos tréfás, humoros hatású szó, kifejezés is előfordul, különösen az ifjúság, diákság nyelvhasználatában: döci-döci ’táncdélután’, házibuli, hábé ’házimulatság’, lelombozódik ’vmi miatt elkeseredik’, rögi ’rögtönzés’, ritka szép haja van ’kopaszodó’ stb. A szóbeliségben a magyar nyelvterület jelentős részén ma a köznyelvnek egy nyelvjárási színekkel is átszőtt változata, az ún. regionális köznyelv járja inkább, mintsem a viszonylag nagyobb fokú egységességet feltételező tiszta köznyelv. A regionális köznyelvben jelentkező nyelvjárási sajátosságok lehetnek hangtaniak, nyelvtaniak, de szókészletbeliek is. Természetesen bennünket most közelebbről ez utóbbiak érdekelnek. A Magyarország határain kívüli magyarság köznyelvében/köznyelveiben a helyi magyar nyelvjárásokból származó tájszavakon kívül olyan szavak is jelentkeznek, amelyek a (magyar–román, –ukrán, –szlovák, –szerb, –német) kétnyelvűséggel és kevertnyelvűséggel összefüggésben az államszervező (román, ukrán, szlovák, szerb, osztrák) nép nyelvéből vagy ennek közvetítésével, ennek hatására kerültek át a romániai, kárpátukrajnai, szlovákiai, a volt jugoszláviai, ausztriai magyarság nyelvhasználatába, regionális köznyelvébe. A romániai magyarság nyelvében például ezek a szavak regionális köznyelvi szókészleti elemnek számítanak: aragáz ’1. (palackozott) propán-bután gáz; 2. propán-bután gáztűzhely; 3. propán-bután gázresó’, árdé ’zöldpaprika’ (Székelyföld), borvíz ’ásványvíz’ (uo.), buletin ’személyazonossági igazolvány’, doszár ’1. irattartó (mappa), iratgyűjtő, iratrendező; 2. iratcsomó’, döblec ’sütőtök’, ejsze ’talán’ (Székelyföld), fuszulyka ~ paszuly ’bab’, gogosár ’paradicsompaprika’, hencser ’dívány’, kap ’talál’, kirbáj ’búcsú a sváb templomban’ (Szatmár és vidéke), klobec ’báránybőrsapka’ (Bánság), kotárka ’kukoricagóré’ (uo.), majorság ’baromfi’, málé ’kukorica’, muló ’szerencsétlen, ügyetlen’ (Szatmár és vidéke), mutuj ’ua.’, pityóka ’burgonya’, pix ’golyóstoll’, prefix ’hívószám’, pulya ’gyerek’ (Szatmár és vidéke), rendruha ’(ünneplő) öltöny’ (Székelyföld), törökbúza (Székelyföld), világít ’halottak estéjén a temetőben gyertyát gyújt’, vinetta ’törökparadicsom, padlizsán’.

B) Területi nyelvváltozatok A nyelvjárások sajátos szavai (a tájszók) A szóhasználat vidékenként is eltérést mutat. A nyelvjárásokra jellemző sajátos szók a tájszók, a nyelv szókészletének azok az elemei, amelyek csak valamely kisebb vagy nagyobb területen használatosak, az irodalmi és köznyelvből hiányoznak, illetőleg az irodalmi és köznyelvi szótól alak vagy jelentés tekintetében különböznek. A tájszók ennek megfelelően három csoportba oszthatók: a) A valódi tájszó vagy olyan tárgyat, dolgot, fogalmat nevez meg, amelyet a köznyelvben más szóval jelölünk, vagy pedig olyat, amelyre a köznyelvben nincs külön szó. Az első esetre példa a banyó ’nagyanya’, bapó ’nagyapa’ (Kalotaszeg), a cáp ’bakkecske’ (Kalotaszeg, Mezőség), éhezedik ~ ihezedik ’alkonyodik’ (Gyergyó), hetevény ’fiastyúk’ (székely és csángó nyelvjárás), kozsok ’bunda, suba’ (Kalotaszeg, Mezőség). A második esetre a következő példákat említhetjük: kurugla ’kemencéből a parázs kihúzására szolgáló eszköz’, kópic ’vesszőből font öblös tároló edény’, csetresz ’mosatlan edény’, csihatag ’az a hajtás, amely a gyökérből nő fel’ (a példák a Dunántúlról valók).

15

b) Az alak szerinti tájszók a nyelvjárásoknak olyan szavai, amelyek megvannak ugyan az irodalmi és köznyelvben, de némileg eltérő hangalakban. Például bihaj ’bivaly’, sósnya ’sóska’ (Kalotaszeg), bingózik ~ bingyózik ’bimbózik’, bojzafa ~ borzafa ’bodzafa’, csipor ’csupor’ (Székelyföld). c) A jelentés szerinti tájszók olyan nyelvjárási szók, amelyek hangalaki tekintetben megegyeznek az irodalmi és köznyelvi szavakkal, de jelentésükben eltérnek tőlük. Például cseléd ’gyermek’ (Bihar), harisnya ’a férfiak fehér gyapjúnadrágja’ (Székelyföld), torzsa ’ádámcsutka’ (Kalotaszeg). A tájnyelvi szókészlet az irodalmi nyelvnek mindenkor frissítő és gazdagító forrása volt. Főleg a szépirodalmi stílus áll eleven kapcsolatban a szókészletnek ezzel a rétegével. Az idők folyamán azonban az írók és költők más-más célzattal és más-más mértékben használták fel a tájszavakat műveikben. A nyelvújítás korában például az irodalmi nyelv szókészletének a gazdagítása volt a cél. Így lett az irodalmi és köznyelv szava az ábrándozik, ácsorog, cimbora, fenyő, hempereg, kajla, nyüzsög, rengeteg stb. A XX. század modern irodalmában viszont már inkább stilisztikai célzatú a tájszavak szerepeltetése. A tájszavakat használva, ezeket a népi figurák szájába adva az író mintegy nyelvi arcképet fest róluk. A tájszavak szerepeltetésével azonban semmiképp sem válhat érthetetlenné az illető írásmű megfelelő része. Erről az író többféleképp gondoskodhat. Megmagyarázhatja értelmét köznyelvi szóval: „… cigarettát kezdett sodorni, vagyis »siríteni«, ahogy mi mondjuk” (Tamási). Teheti a tájszót úgy mondatba, hogy a szövegösszefüggésből derül ki az értelme: „… leginkább az utat ügyeltem, nehogy elbolonduljak valamerre” (uő.). Ma legtöbben úgy tartják, hogy csak stilisztikailag indokolt tájszónak van helye a szépirodalomban, ha a népi észjárás, gondolkodásmód, a népi környezet hiteles ábrázolásának eszköze, tehát a jellemzésben nem puszta külsőség.

C) Társadalmi nyelvváltozatok: csoportnyelvek Csoportnyelveken az azonos foglalkozásúak, kedvtelésűek, életmódúak körében létrejött kisebb-nagyobb közösségek sajátos beszédmódját értjük. A csoportnyelvek nem választhatók el élesen sem egymástól, sem a köz- és irodalmi nyelvtől, sem pedig a nyelvjárástól. a) A szakszókészletek A szakszók olyan fogalmakat jelölnek, amelyek egyes szakmákban, tudományágakban, tevékenységi területeken általánosak, nélkülözhetetlenek. Szakszókészlet (terminológia) annyiféle van, ahány fajta szakma, tudományág, tevékenységi terület. A terminológia elemei, a terminus technicusok lehetnek szakszók és szakkifejezések is: hűtőmaszk, kapcsolótengely, vezérműtengely, illetőleg autogén hegesztő, klinikai halál, préselt lemez stb. Más példák a szakszókra és szakkifejezésekre: fékhenger, kardántengely, kúpkerék, olajcsere, perselyez (autószerelés), bankli, dikics, kaptafa (cipészmesterség), balos zár, hullámos furnír, serlag (fafeldolgozás), bála, kita, orsó (fonóipar), boksa, ölfa, szelemen (szénégetés), állszíj, cigányzabla, heveder, trieszti nád (szíjgyártás), csap, gyalogművelés, hajtás, oltvány, szálvessző (szőlészet), kiütés, koleszterin, mellékvese, műt (orvostudomány) stb.

16

Itt tárgyalható az egyes vallások szókészlete is, a hitre, az egyházi hierarchiára, szertartásokra stb. vonatkozó szóanyag: elkárhozás, kinyilatkoztatás, konfirmáció, korán, kurátor, mennyország, mise, passió, pokol, predestináció, próféta, reverzális, sátoros ünnep, stáció, szerpap, szuperintendens, tisztítótűz, úrvacsora, utolsó kenet, üdvösség, zsoltár stb. Az egyes szakszókészletek is sokszor belső tagolódást mutatnak. Így például a műbútorasztalosságnak vannak olyan szakszavai, amelyek az épület-asztalosság szakszókészletéből hiányoznak, vagy a katonai szakszókészleten belül sajátos szavai vannak az egyes fegyvernemeknek. A szaknyelvi szavak között megfigyelhetünk egy réteget, amelyet több szakmában is használnak. Így például az esztergál, esztergályoz, fúró, gyalu, kábel, véső, vetít több foglalkozási ág szóanyagában is előfordul. De vannak olyan szavak és kifejezések is, amelyek csak egyetlen foglalkozási ághoz, tudományághoz, tevékenységi területhez kapcsolódnak, az ide tartozó sajátos tárgyakat, fogalmakat, jelenségeket, tulajdonságokat nevezik meg. Az ilyen szakszavak és szókapcsolatok összességét nómenklatúrának nevezzük. A kémiai szakszókészletnek például az ilyen elemei tartoznak a nómenklatúrába: karbonil-klorid, kinizarin, kiafenin, vagy az orvosi nómenklatúrának ilyen szavai, kifejezései vannak: antiszeptikus, essentialis haematuria, reflexkalapács, vesekőcsipesz stb. A szakszókészletbeli elemeket a köznyelvi szavakhoz való viszonyuk szerint a következőképpen csoportosíthatjuk: 1) a szakmában szakszóként használt köznyelvi szók: óra, asztal, szék, gyalu, betű, dinamit stb. A felsorolt szavak közül az asztal, gyalu, szék az asztalos-, a dinamit a bányász-, az óra az órás-, a betű a nyomdászmesterség szakszava. 2) Vannak olyan köznyelvi szavak, amelyeknek sajátos szakmai jelentésárnyalatuk alakult ki: lencse (optikai, orvosi szaknyelv), csatár, kosár, szöglet (a sport szakszókészlete) stb. 3) Olyan szakszavak amelyek bekerültek a köznyelvbe, de itt megőrizték szakmai jelentésüket: dinamó, gyorsvágás, kombájn, mélyszántás, traktor stb. 4) A köznyelvben nem használt szakszók: szalu ’vésőszerű szerszám’ (ácsmesterség), fánc ’a bádog éle’ (bádogosság), furdancs ’fúrófajta’ (ács-, asztalos- stb. mesterség), szívólappancs (kovácsmesterség), fuga (kőművesség) stb. A szakszókészleteken belül elkülönül egyrészt az írott és beszélt változat, másrészt a szaktudományos nyelv, a szakmai köznyelv és az iparosnyelv (műhelyzsargon). Például normális – merőleges – vinkliben van, illetőleg betonadalék – betonkavics – sóder. A népi mesterségek terminológiájában nemegyszer tájszó szerepel szakszóként. Például a fazekasság szókincsében a göngyő ’agyagcsomó’ vagy a kótics ’agyagverő fakalapács’, punguráca ’fejőcsupor’, rezsnyice ’mázőrlőkő’, véska ’a mázőrlőkő fakerete’. A szakszavak az írott nyelvben is előfordulnak: tudományos szakmunkákban, ismeretközlő, tudománynépszerűsítő szövegekben, publicisztikai írásokban, de a szépirodalomban szintén jelentkeznek. Például „Télen a jól fűtött bonctermekben késő estig eldolgozgattam” (Csáth Géza – orvosi szakszó). „A buba kerek, toronyforma földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor, egy helyben hagynak, s annak magasságából számítják ki munka végeztével a kihordott földet kubik szerint” (Tömörkény – kubikosság). „(A festményt) ugyanabban az árban 17

engedtem át önnek, mint amelyet a csendéletre nézve állapított meg” (Ambrus Zoltán – festészet). „Hajtás után vadászok és hajtók a Nagy Olló feletti tisztásra rövid időre összegyűltek” (Kemény János – vadászat). „Háromszor kaptam fel a fejem, csak a negyedik vonatnál jöttem rá, hogy hallucinálok. Erősebb hallucinációm soha nem volt, érthető, hogy az elsőt nem ismertem fel rögtön” (Karinthy – lélektani, orvosi szakszó). Bizonyos értelemben szintén csoportnyelvi alakulat volt a mozgalmi nyelv/zsargon is. Szókészlete a munkásmozgalomban és (kommunista) pártéletben alkalmazott sajátos szavakat és kifejezéseket tartalmazta: béketábor, központi bizottság, pártmunkás, proletár nemzetköziség, röpgyűlés, testvérpárt stb. Azért tekinthető zsargonnak, mivel használóit elkülönítette a társadalom egészétől, szavai és kifejezései ugyanis csak a mozgalmon belül, az állampárt „berkeiben” fordultak elő, egyébként nevetségessé váltak. Például kritikát gyakorol a felesége felé, vagy (az a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre) számolja fel hiányosságait. Nem természetes, nem őszinte, merev, szürke jellegét jól tükrözi a „fanyelv” megjelölés. b) A hobbinyelvek szókészlete A nem foglalkozásszerűen, hanem szórakozásból, kedvtelésből űzött foglalatosságoknak (a kártyajátékoknak, a sakknak, az amatőr sportolásnak, galambászatnak, barlangászatnak, méhészkedésnek stb.) is van sajátos szókészletük. Például „kártyásnyelvi” szavak a következők: ász, bub, dzsóker, pász, skíz, talon, treff. A méhészkedés körében tartozó szavak: anya (= anyaméh), anyabölcső, kaptár, kas, sonkoly. A hobbinyelvi szavaknak azonban megvan a szaknyelvi megfelelőjük is. Például az amatőr sakkozó azt mondja, hogy paraszt, ló, bástya, királynő, e szavak megfelelői a „profi” sakkjáték szókészletében: gyalog, huszár, torony, vezér. Hasonló kettősségre példa a pingpong – asztalitenisz, szervál – adogat, labdarúgásban: tacsdobás – partdobás, ofszájd – les, korner – szöglet. c) Az életkori nyelvváltozatok szókészlete Ez a téma szorosan kapcsolódik ahhoz a tárgykörhöz, amelyet a szociolingvisztika a nyelvi szocializáció címszó alatt tárgyal. A nyelvi szocializáció együtt jár a társadalomba való beilleszkedés folyamatával. Ennek több szakasza van: gyermekkor, ifjúkor, katonakor, felnőtt-, öregkor. Minden életkori szakasznak és csoportnak megvan a maga sajátos szókincse. A gyermek nyelvhasználatában például a gyermek- és dajkanyelvi szavak vannak jelen. Ezek egy része olyan elem, amelyet a felnőtt ad a gyerek szájába, hogy tudja kiejteni, más részét a gyerek a felnőttek szájáról lesi el. Itt nagyon sok az egyéni lehetőség. A gyermeknyelvi szókincs összetétele szinte családonként eltér. Néhány példa a gyermek- és dajkanyelvi szavakra: boci, coca, dádá, paci, maci, bibi, tente, locspocs, vauvau. Az életkori nyelvváltozatok közül a továbbiakban az ifjúság szóhasználatával foglalkozunk. Az ifjúsági nyelvnek napjainkban az egyik fő megjelenési formája a diáknyelv. A diáknyelv vizsgálói kiemelik e nyelvváltozat kedvező vonásait, erényeit, de negatív sajátosságait, hibáit is. Erényei közé tartozik a szinonimagazdagság, a játékos szóalkotás, a szemléletes kifejezések, tréfás szólások, kifogyhatatlan találékonyság a becézésben, a ragadványnevek létrehozásában, az intézmények és helyek megnevezésében. „… termékeny eredetiség, a nyelvet tápláló újszerű ötlet, a szemléletességnek üde, elhasználatlan, szinte gyermeki vagy 18

költői frissessége lüktet a fiatalok beszédében” – írja erre vonatkozólag Kovalovszky Miklós. Hibái közül kiemelhető az argó és a tolvajnyelv szavainak nagyszámú kölcsönzése, az ízléstelenségek, a durvaságok, a túlzó jelzők és a mindenes szók uralma. Mindezek szemléltetésére felsorolunk néhány szinonimasort Kardos Tamás diáknyelvi szótárából, illetőleg egy olyan első fokozati dolgozat anyagából, amely a kolozsvári diáknyelvet vizsgálja 1975-ös és 1995-ös gyűjtés alapján. Íme a szinonimasorok: ’megbukik’: elhasal, elkapál, elkapar, magasra tartották neki a lécet, megfekszik, meghasal, nyári egyetemre jár, repetázik, szaltózik; ’matematika’: gyöktan, logosz, maci, maki, matek, matemóka, matéz, matézis, matika, matyi, matyusz; ’iskola’: börtön, fogda, gettó, isi, skol, sulaj, suli, sulej, sulesz, sulka, sulkó, suló, sutyó; álti, cérnaegyetem, trágyaegyetem, fősuli, gimi, gimcsi, gyogyó, szaki, szakmuki, szaksuli, teki; kol, kolcsi, koles, kolesz, kolostor, kóter; ’tanár/tanárnő’: okoska, tácsi, tangász, tanci, tanbá, tancsali, tancsi, tancsiné, tancsó, tanesz, tannéni, tanó, tannő, tanító, tau; ’szigorú tanár’: halálosztó, hóhér, inkvizitor, rabszolgatartó, smasszer, tatár, terminátor, vérbíró; ’szigorú tanárnő’: boszorkány, vaslédi; ’fizikatanár’: Atom Anti, Newton; ’kémiatanárnő’: Cián anyó, ciántyúk, Klór anyó, lombikbébi, molekula; ’buta’: agyilag zokni (rövidnadrág), agyilag (szellemileg) gyengén bútorozott, agymen, baj van az emeleten, balfácán, balfék, béna, bunkó, dinka, dinnye, egysejtű, elmentek otthonról, észlény, észkombájn, fafej(ű), gagyi, gyík, gyíkmen, gyógyegér, gyök kettő, hájfej(ű), hígagyú, homály, homályzóna, ketyós, köcsög, lökött, lüke, madár, nyomott, Ödön(ke), süsü, tapló, tökfej, zümzüm, illetőleg kolozsvári gyűjtésből: ’cigaretta’: alma, bűzrúd, cigi, keksz; ’fej’: dinnye, híg tojás, hordó, káposzta, kocka, tökfej; ’osztály’: cella, kamra, kunyhó, ól; ’sovány’: csontkollekció, csontváz, gebe, szklepci. E nyelvhasználatnak legfőbb jellemzője a gyors változás, a szinonimasorok gyors növekedése. Erre vonatkozólag írja Bachát László: „Gondoljunk csak arra, alig jelent meg a televízió reklámműsorában a felmutatott hüvelykujj, jelezve azt, hogy első osztályú áru a trapper nadrág, egy pár nap elteltével szinte minden iskolában új szó jelent meg az elégtelen osztályzatra: a trapper szó … Az Egy úr az űrből című tévéjáték első része után általános köszönési mód lett a nanu-nanu”. A diáknyelvi szókészlet változása nemcsak a szóanyag gazdagodását, bővülését jelenti, hanem azt is, hogy bizonyos szavak kihullanak belőle. Így például az említett 1975-ös kolozsvári gyűjtés anyagában még szerepelt az abroncs ’hajpánt’, kényszerzubbony, rabruha ’egyenruha’, rabszám ’karszám’, ugyanezek az 1995-ös gyűjtés adatai között nem fordulnak elő, hiszen az 1989-es fordulat óta megszűnt az iskolában az egyenruha, a karszám és a hajpánt viselésének kötelezettsége. Jelentkezik azonban itt néhány új szó is. Például a kompjuter ’jó fejű, okos diák’, a xerox ’puska’, xeroxoz ’puskázik’. d) A tolvajnyelv szókészlete A csoportnyelvek között sajátos helyet foglal el a tolvajnyelv, amelynek szókészletére jellemző a titkosság; a tolvajnyelv használói arra törekszenek, hogy szavaik, kifejezéseik csak a „szakmához” tartozók (tolvajok, orgazdák stb.) előtt legyenek érthetők. Ez az elkülönülési szándék a tolvajnyelvet a zsargonhoz kapcsolja. Kétféle tolvajnyelvről beszélhetünk: néma tolvajnyelvről, jelbeszédről, illetve a tulajdonképpeni tolvajnyelvről.

19

A néma beszéd eszközei voltak a kéz, a láb, az ujjak, a kopogtatás, a horkolás, a köhögés, az éneklés, sőt az imádság is. A tolvajok írott vagy rajzolt jelei is a beavatottak tájékoztatását szolgálták. Ilyen jelek voltak például a nyíl, a kulcs, a lánc, a madár. A sarló nyele jelezte az orgazda lakását, a hegedű rajza azt jelölte a ház falán, hogy ide érdemes betörni, a szuronyos puska vagy kard a rendőr közellétét jelentette. A néma tolvajnyelv írott jeleivel ma már ritkábban találkozunk, helyüket átvették a tulajdonképpeni tolvajnyelv szavai, kifejezései. Ezek két nagy csoportba sorolhatók: 1) A tolvajnyelvi szavak nagyobb része alak és jelentés tekintetében egyaránt ismeretlen a köznyelvben. Ezek a tulajdonképpeni tolvajnyelvi szavak: matér ’pénz’, brüjge ’haragos’, makaj ’rejtekhely’ stb. 2) A tolvajnyelvi szavak kisebb része megvan a köznyelvben is, de a tolvajnyelvi jelentésük eltér a köznyelvitől: deák ’ász’, dohány, guba, leves ’pénz’, illem ’nép’ stb. A mai tolvajnyelv szókészlete eredet szerint egyrészt belső keletkezésű, másrészt idegen eredetű elemekből áll. A belső keletkezésű szavak e szókészletnek mintegy egyharmadát teszik ki. Gyakran találkozunk jelentésváltozással (jelentésbővüléssel, hasonlóságon alapuló névátvitellel): bakter ’börtönőr’, bedolgozó ’betörő, tolvaj’, bekúszó ’bemászó tolvaj’, bura ’fej’, fakabát ’rendőr’, ikrek ’járőrök’, kaptár ’börtön’, kobra ’szemüveges ember’, pacsirta ’áruló, besúgó’, szemétfogó ’razzia’, varjú ’fegyőr’, zongoráztat ’ujjlenyomatot vesz’ stb. A tolvajnyelvben is előfordul a tulajdonnevek köznévvé válása, akárcsak a diáknyelvben és a bizalmas nyelvhasználatban. Ezek általában negatív jelentésűek, kellemetlen dolgot, sok esetben személyt jelölnek. Például egon ’gyengeelméjű’, malvin ’buta, ostoba’, simon ’nincs’. Tulajdonnévből alakult még a dezső ’dollár’, józsi ’nagykabát’, zsozsó ’fizetés’ stb. A tolvajnyelv szavainak egy része játszi szóképzéssel jött létre, az ilyen alakulatok száma azonban lényegesen kisebb, mint a diáknyelvben. Kicsinyítő képzős szavak például a hebi ’hebegős, dadogós’, maki ’német márka’, sitiruci ’rabruha’, illetve játszi szóképzéssel lett a begzi a betegállomány-ból, a rabó ’rabszállító autó’ a rabomobil-ból rövidült stb. A tolvajnyelvben is számos állandósult szókapcsolat található, ezek sokszor szellemes és szemléletes kifejezések: barna mackó ’ötvenforintos’, bekapja a horgot ’elhisz valamit’, bonts vitorlát ’menj innen’, emeletes zsaru ’lovasrendőr’, fekvő nyolcast kapott ’életfogytiglanra ítélték’, felakad a hálón ’elfogják a razzián’, felültette a felhő szélére ’megölte’ stb. A tolvajnyelvi szókészlet nagyobb részét kitevő idegen eredetű szavak tekintélyes hányada német alapra vezethető vissza: angéhol ’megpróbál’, svári ’nehéz’, sré ’ing’. Szép számmal szerepelnek benne cigány elemek: basavál ’zenél’, luvnya ’nő’. Jiddis eredetű például az ajser ’gazdag’, a hirig ’verekedés’, a jatt ’kéz’. Szláv nyelvekből való átvételek a bratyi ’pajtás’, a krapek ’férfi’; az oroszból származik a gyengi ’pénz’ stb. Az angolból való a jard ’rendőrség’ és a mani ’pénz’.

20

Gyakran találkozunk tükörszavakkal is, amelyek idegen elemek szószerinti fordítása révén jöttek létre. Így lett a német Englisch fordításával az angol szónak a tolvajnyelvben ’kirakat’ jelentése, a káposztázik szónak a német Kraute fordításával ’fut, menekül’ értelme stb. Néha jelentkezik a népetimológia is. A ruha, ruház ’verés, verekedés, megver’ a cigány nyelvi ruhi értelmessé tételéből keletkezett, a siker ’részeg’ pedig a hasonló hangzású jiddis szóból magyarosodott. E nyelvváltozat megjelölésére forgalomban van a szakirodalomban – ha a tolvajnyelv-vel nem is teljesen azonos jelentésben – az argó, a szleng, ritkán a jassznyelv meg a vagánynyelv is. Az argó és a szleng műszó azonban inkább a bizalmas társalgási stílusnak a tolvajnyelvvel érintkező válfaját jelöli, főleg a nagyvárosi emberek, de közöttük is inkább a fiatalság nyelvhasználatát. A szleng csoportjellegű, használata azonban nem annyira az elkülönülés szándékából ered, mint inkább az együvé tartozás nyelvi-nyelvhasználatbeli igényének a kifejezéséből. Ha egy fiatal bekerül egy szlenget beszélő társaságba, akkor nagyon sok múlik azon, hogy ő maga szintén szlenget beszél-e vagy nem. Ha igen, akkor a társaság nyomban befogadja, ha viszont nem, akkor a csoport tagjai ezt úgy értelmezhetik, hogy az illető nem egészen közéjük való. Néhány példa a szleng szótárából: srác, csaj, haver, dumál, melózik, melós, lelécel, lelombozódik ’elkedvetlenedik’, bezsong ’megőrül’, átver, átráz, átejt ’rászed, becsap’, klassz, vagány, marha jó, állati, buli ’ügy, eset, vállalkozás’ stb. Van, aki a diáknyelvet is szlengnek tekinti. Tolvajnyelvi szavak, argotikus kifejezések a szépirodalomban is fel-feltünedeznek. Használatuk itt természetesen csak akkor indokolt, ha a nyelvi jellemzés célját szolgálják. Például: „– Nem illik! – kiáltott Závoczki. – Hiába csaltam, elnyerted az összes pénzemet, mind a három hacimat. Játsszál tovább!” (Molnár Ferenc). „– Most az én szezonom jön, Böske! – mondotta, és szembetűnően bandzsalított. – Négy levelet is kaptam, hogy szegődjem le főpincérnek Szovátán … De Tusnádon is meg van vetve az ágyam … Vagy az Aranykakasba állok be, vagy a Három huszárba … Ahol többet égetnek, nem igaz? … Ha legombolják a három lepedőt napjára, megyek, ha nem : nuku szerződés” (Bálint Tibor). „– Most pedig spulizzon, nehogy a tulaj beállítson a portékáért!” (Uő.) Az előzőek során már kiemeltük a tolvajnyelv zsargonjellegét. Zsargonon olyan szóhasználatot értünk, amelynek célja a zsargont beszélő egyedeknek a társadalom többi tagjaitól való elkülönítése. Ezért minősíthető a tolvajnyelv teljes egészében zsargonnak. Ide sorolhatjuk még az ún. szalonnyelvet is, amelyről ma már inkább csak múlt időben beszélünk. A szalonnyelveket a néptől elkülönülő felső társadalmi rétegek és az őket utánzó kispolgári rétegek fejlesztették ki, és használták. „Jellemző volt rá az idegen szavak hivalkodó használata: a szalonbeli fiatalember snájdig volt, meg hercig (nem ám jóvágású vagy csinos), a hölgyek pedig charmante-ok, és a fejfájástól sohasem szenvedtek: mindig csak migréntől, lehetőleg raccsolt r-rel ejtve” – írja Szilágyi N. Sándor. Ilyen szalonnyelvi szó volt még a cuki, dekoltált, flört, nett, sikkes stb. Mint említettük, a szókészleti rétegek vizsgálata, illetőleg egymástól való elhatárólása elképzelhetetlen szociolingvisztikai szempontok alkalmazása nélkül. A szociolingvisztika főleg a stílusok és regiszterek címszó alatt tárgyalja ezt a kérdést. 21

Abból indul ki, hogy a beszélők különböző beszédstílusokat alakalmaznak. Beszélhet az ember nagyon formálisan vagy nagyon informálisan, s hogy mit választ, azt a körülmények határozzák meg. Wardthaugh szerint az ünnepélyes alkalmak szinte kivétel nélkül nagyon formális beszédet kívánnak, a nyilvános előadások valamivel kevésbé formálisat, az alkalmi társalgások egészen informálisat, ha pedig szoros kapcsolatban lévő személyek lényegtelen dolgokról beszélnek, a stílus lehet rendkívül lezser és nemtörődöm. Azt, hogy ilyen különbségek léteznek, észrevesszük, amikor észleljük a Mit kíván, felség? stilisztikai helyénvalóságát szemben a Mire szottyant kedve, nagyfőnök? nem helyénvaló voltával. A másik fogalom, amelyet szóba hoztunk, a regiszter. A regiszterek olyan szótári egységekből álló kollekciók, amelyeket különböző foglalkozási vagy társadalmi csoportokkal kapcsolunk össze. (Tárgyaltuk például a szaknyelveket, a hobbinyelveket.) A sebészek, a pilóták, a bankmenedzserek, a könyvelők, a dzsesszrajongók és a stricik szókincse eltérő. Természetesen ugyanaz a személy is tudhat egyszerre számos regisztert: lehet valaki tőzsdeügynök és régész, vagy alpinista és közgazdász.

3) A szavak megoszlása az élőnyelvi használathoz viszonyítva Van a szókészletnek egy olyan rétege (a legtöbb szó ide tartozik), amelyet a mai nyelvben használatos – nem mindig közismert – szavak alkotnak: hajó, kép, radar, repülőgép, tengeralattjáró, acetilén, foszfor, pipetta stb. Ehhez a ma használatos élőnyelvi szókészlethez viszonyítva – természetesen nem élesen elkülönítve tőle – a szavaknak két másik rétegét különböztethetjük meg: az elavult szavakat (archaizmusokat) és az új keletű szavakat (neologizmusokat).

Az archaizmusok A szókészletnek elavulóban/kipusztulóban lévő, elavult/kipusztult elemeit archaizmusoknak nevezzük. Az archaizmusoknak négy típusuk van: a kiavult szavak azok, amelyeknek jelöltjük ma is megvan, de a jelölő más, mint régen: isa ’bizony’, kaszab ’mészáros’, rér ’sógor’ stb.; a fogalmi archaizmusok (historizmusok) olyan szavak, amelyek a velük jelölt fogalommal együtt koptak ki a használatból, ezek a megelőző korszakok társadalmi, műszaki, tudományos fogalmainak hagyományos elnevezései: dézsma, fringia, királyi tábla, kopja, számszeríj, szolgabíró stb.; a jelentésbeli archaizmusok olyan szavak, amelyeket ma elhomályosult, régi jelentésben használunk: marha ’kincs, vagyontárgy’, rengő ’bársonnyal bevont karos pad’, tárgy ’ostromfedél’ stb.; a formai archaizmusok olyan szavak, amelyeket ma elavult, régies alakban használunk: brátim, elhunytanak, hittenek, král, ültenek stb. Ilyen formai archaizmus például Arany „Tetemre hívás”-ában az állata: „Állata őrzeni négy alabárdost” vagy Ady „Krónikás ének 1918-ból” című versében az olvasandják és az elképűlnek: „Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek”. Az archaizmusok közül a mai nyelvben főként a fogalmi archaizmusokat alkalmazzuk, amikor régi korokról beszélve, írva – történettudományi szakmunkákban, történelmi regényekben, elbeszélésekben – néha szükségszerű ilyen szavakkal élni, mint dervis, janicsár, keresztes lovag, szakállas ágyú stb. Ezek közömbös stílusértékűek, természetes archaizmusok. A szónoki, a társalgási, a publicisztikai, de főleg a szépirodalmi szövegekben az archaizmusok 22

bármelyik fajtája stíluselemként szerepelhet, alkalmazásukkal az író régi korok eseményeinek, szokásainak, hangulatának hiteles felidézését éri el. Ilyen célzatú felhasználásukat művészi régiesítésnek, archaizálásnak nevezzük. Magukat az illető szavakat pedig stilisztikai vagy művészi archaizmusoknak hívjuk. A művészi archaizálásnak sokféle módja és számos változata van: a régiség tárgyi és szellemi világát felidéző „hívószavak” elszórt alkalmazásától régi korok nyelvének, stílusának többé-kevésbé teljes rekonstruálásáig. Ez utóbbira példát szolgáltat Kodolányi János történelmi regénye, a „Julianus barát”. A főhős Magna Hungaria-élményét az állítólagos ősgeszta idézésével kívánja íróilag hitelesíteni: „mondanac hiruth mogheriac rola s mogheriac fogadac urume vele ewuith”. Ebben a megoldásban hitelesen régi elemek sajátosan vegyülnek anakronisztikusokkal. Az anakronizmus (időtévesztés) abban áll, hogy az író történeti jellegű írásában olyan szavakat használ fel, amelyek a műbeli történések idején még nem voltak meg a nyelvben. Kodolányi például idézett regényében a XIII. századi magyarok beszédébe beleszövi a négyszáz évvel később keletkezett tan szót a szövegbe illő tudomány helyett: „… e bölcstelen filozófust el kéne vinnünk Esztrigánba, Fejérvárra … ott hirdetné szernyő tanait”. Ez az idő- vagy kortévesztés tárgyi, fogalmi esete. Ennél sokkal gyakoribb és kísértőbb a nyelvi, stílusbeli anakronizmusnak a veszélye. Az archaizálásnak hasznos eszköze lehet a szóhasználat, a szójelentés, a frazeológia és a nyelvtani alak vagy szerkezet, de ugyanezeknek a nyelvi és stíluselemeknek helytelen, a korba nem illő alkalmazásával időtévesztést, anakronizmust is könnyen elkövethetünk. Például a macskajaj (’másnapos állapottal járó rossz közérzet’) szó furcsán hatna egy Mátyás korában lejátszódó regényben (a szó új keletű német mintájú tükörszó), generális helyett tábornok szó egy kuruckori regényben. Különös óvatosságot igényel a nyelvújítási szók alkalmazása. A gyönyör, iszony, visszfény stb. kirína egy középkori tárgyú mű szereplőjének beszédéből, az ügynök kevésbé illenék egy római korban játszódó ifjúsági regénybe, mint az ágens, megbízott, egy Dózsa-regényben sem stílusos a boltos vagy kereskedő az árus, kalmár helyett, korszerűtlenség a középkori céhek iparcikkeiről beszélni. A billikom (’nagyobb serleg’) azonban – XVI. századi német jövevényszó – kétségtelen, de stílusos anakronizmus a Buda halálában, mert e szó alkalmazásával elkövetett időtévesztés ellenére is az Arany-mű tárgyához, cselekményének korához jól illő régies hangulatot áraszt. A mai átlagolvasó számára talán nem zavaró, de voltaképpen nyelvi kortévesztés, ha az ural igét ’uralkodik’ jelentésben használja az író egy történelmi regényben eredeti ’urának tekint, vall, elismer, uraként tisztel valakit’ értelme helyett. Meghökkentő a bizalmas vagy modoros köznyelvi elemeknek a távoli múltba visszavetített alkalmazása: elszelel, a frász töri, hékás, ipse, kicsinál stb. Ügyelni kell a nevek, megszólítási és köszönési formák stílusos használatára. Pl. leányra nem mondták a régen, hogy kisasszony őkegyelme; elképzelhetetlen egy ókori római szenátor szájából Alászolgája, szenátor úr. A görög, római, egyiptomi stb. tárgyú történelmi regények stílusos nyelvhasználata és művészi archaizálása különös gondot és szaktudást is kíván. Van fordított anakronizmus is. Ilyennel főleg a mai tárgyú írásokban találkozunk. Lényege, hogy az író kirívóan régies nyelvi alakokat használ humoros céllal. A humoreszkeknek, szatirikus írásoknak kedvelt fogásuk ez. Például: „Közben erős nyelvi füttyentés hallszott, és a hajó megindult” (Karinthy). „Igazolom, Igazgató Úr nagybecsű levelét, melyet imént szerény szobámba az asztalon lelék” (Ludas Matyi).

23

A neologizmusok A szókészlet új keletű elemeit neologizmusoknak nevezzük. Neologizmus volt például az első bibliafordításokban a szent szellet ’szentlélek’ kifejezés, Sylvester János grammatikájában a tulajdonnév és köznév műszó, Gyöngyösi István költészetében a hon főnévi használata, Dugonics matematikakönyvében a henger és a kör mértani megnevezés. Hasonló újításként jelent meg a dancs ’ronda, szurtos’ tájszó Adynál, utóbb a kivagyi ’önhitt’, kivagyiság ’önhittség’ Veres Péter műveiben. És ilyen a csörte ’asszó’ is a vívás, a partdobás ’taccsdobás’ a labdarúgás modern, megmagyarosított műszói között. A neologizmusok egyrészt amiatt jönnek létre, mert a megismerés fejlődik: a megismert új fogalmakat, dolgokat meg kell nevezni, másrészt a kifejezést szüntelenül megújítani igyekvő költői lelemény hívja életre őket. Egyesek közülük széles körben elterjedtek, másoknak viszont szűk a használati körük (a költői nyelvben vagy csak valamely nyelvváltozatban fordulnak elő). Mai nyelvünk is tele van neologizmusokkal. A teljesen friss szókészleti elemek közül nem egy még nem került be a szótári nyilvántartásba. A neologizmusoknak szintén négy típusuk van: az új szavak azok, amelyeknek fogalmi tartalmát régebben más szó jelölte: ipari tanuló (inas), hűtőszekrény (frizsider, jégszekrény), hőpalack (termosz), államtalanít (privatizál), hőstelenítés (deheroizálás); a fogalmi neologizmusok az új tárgyak, fogalmak nevei: adórendőrség, árnyékgazdaság, bányászjárás, betűreklám, bőrbank, faluturizmus, honlap, kommunikációelmélet, műhold, számítástechnika stb.; a jelentésbeli neologizmusok olyan szavak, amelyeknek jelentésük változott meg: érett ’középkorú’, hajrá ’finis’, poloska ’lehallgató készülék’, vírus ’„kórokozó” a számítógépben’ stb.; a formai neologizmusok azok a szavak, amelyeknek alakján történik módosulás: például a diáknyelvi diri, matek, tesó. Mivel a szókészlet igen érzékenyen reagál mindennemű gazdasági, politikai változásra, napjainkban szem- és fültanúi lehetünk számos újabb neologizmus feltűnésének, nemegyszer olyanokénak is, amelyek a közelmúltban még archaizmusnak minősültek volna: honatya, számvevőszék, táblabíróság stb. A csak egyetlen helyen előforduló új szónak hapax legomenon (egyszeri olvasat) a neve. A költői nyelvből számos ilyen típusú neologizmus említhető: lángsóhajtás, tengervészes (Vörösmarty), lángsugarú (Petőfi), folyam-róka, köd-guba, rőzse-dalok (Ady), csevegdél (Kosztolányi), komondor-éjszaka (Kányádi).

4) A szavak eredet szerinti megoszlása A magyar nyelv szavait eredetük szerint két nagy csoportba oszthatjuk: az eredeti és más nyelvekből átvett szavak csoportjába. Az eredeti szavak rétegébe az ősi, alapnyelvi szavak és a belső fejlemények tartoznak. Az ősi, alapnyelvi szavak az uráli, finnugor és az ugor együttélés korából öröklődtek. Számuk mindössze 1200 körül mozog, de a használati arányuk jóval nagyobb. Ez azzal magyarázható, hogy az ősi örökségből hatalmas szócsaládok sarjadtak ki (például a hát főnévből hátra, hátrafelé, hátrál, hátralék, hátul, hátulsó, hátas, hátitáska, hátlap, hátság, hátvéd, dombhát, hegyhát stb.). Az ősi szavak a mindennapi élet legalapvetőbb fogalmait jelölik: fej, fog, 24

mell, szem, szív (testrészek), apa, feleség, meny, nő, ős (rokonsági kapcsolatok), ég, éj, esik, ősz, világ (természeti jelenségek), eb, fecske, hal, lepke, lúd (állatvilág), ág, fa, fenyő, fű, fűz (növényvilág), falu, háló, kés, köt, lakik, szíj, varr (lakás részei, eszközök, ruházat), alszik, eszik, iszik, jön, szül; én, ő, mi, ez, maga, ennyi (elemi cselekvések, névmások), egy, kettő, három, négy, öt, hat, húsz, harminc, száz, első, második (számnevek) stb. A belső fejlemények a magyar nyelv külön életében szóteremtéssel és -alkotással létrejött szavak. (Ezekről a továbbiak során külön fejezetben lesz szó.) A más nyelvekből átvett szavak attól függően, hogy milyen mértékben honosodtak meg, mennyire illeszkedtek bele a magyar nyelvbe hangtani, alaktani, szókészlettani és jelentéstani szempontból, lehetnek jövevényszavak és idegen szavak. A jövevényszavak közé azokat a szavakat soroljuk, amelyek már régen – évszázadokkal ezelőtt – bekerültek szókészletünkbe, s hangtanilag, alaktanilag, szókészlettanilag, jelentéstanilag annyira hozzáidomultak nyelvünkhöz, hogy a felsorolt szempontok szerint nem is különböznek az ősi, alapnyelvi szavak rétegébe tartozó elemektől. Ilyen jövevényszó például az iráni eredetű tehén, vaj, a török eredetű bika, kecske, ökör, a szláv gomba, mezsgye, ugar, a latin kápolna, oltár, templom; juss, lajstrom, uzsora; iskola, kollégium, kréta, tábla, a német céh, erszény, kalmár stb. A jövevényszavak nagy száma ellenére is anyanyelvünk mai szókészletének alapját változatlanul az ősi szavak és a belső fejlemények képezik. Statisztikai számítások szerint a közönséges beszédben a „magyar” szavak aránya 75 százalék fölé ugrik, sőt egyes (főleg szépirodalmi) szövegekben a 86–90 százalékot is elérheti. Más az arány, ha azt nézzük, hány „magyar” és hány jövevényszó szerepel a lexémák (a szótári címszavak) között. Az Értelmező Szótár 6078 vitathatatlanul tőszói lexémája közül – azt a 3459-et alapul véve, amely a Bárczi Géza-féle Magyar szófejtő szótárban is megvan – 614 finnugor eredetű (10,10%), 497 belső keletkezésű (8,18%), 279 török (4,59%), 569 szláv (9,36%), 330 német (5,43%), 180 latin és görög (2,96%), 889 pedig bizonytalan, ismeretlen eredetű (14,69%). Az idegen szavakra az jellemző, hogy még nem illeszkedtek bele a magyarba a fenti szempontok szerint olyan mértékben, hogy a beszélőközösség tagjai ne éreznék rajtuk az idegen eredetet. Például balkon, biológia, ciklon, dedikáció, dialógus, enciklopédia, garázs, holding, hotdog, intellektus, karakterisztikus, kombájn, lobbi, nejlon, parkett, pluralizmus, rádió, szörf, szpíker, szponzor, technika, telefon. Régebben az idegen szavak átvétele közvetlen népi érintkezésen alapult. Később a tudomány és technika eredményeivel együtt is terjedtek idegen szavak, újabban pedig a tudományok, az ipari technikák és technológiák nyelvi hatásain túl már nemcsak irodalmi, művészeti alkotások, hanem a könnyű műfaj, a szórakoztató és vendéglátóipar, sőt kereskedelem is szaporítja az idegen szók számát. Az idegen szavaknak van olyan csoportja, amelynek tagjai számos nyelvben elterjedtek, hasonló hangalakban: alumínium, benzin, film, keksz, konzerv, norma, rakéta, stressz, vitamin stb. Ezek a nemzetközi szók. A legtöbb nemzetközi szó végső soron görög-latin eredetű. Napjainkban számos angol eredetű vagy közvetítésű nemzetközi szó is használatos: fundamentalista, 25

populista, stressz stb. Számos olyan nemzetközi szó van, amely egy-egy nép történelmével, szokásaival vagy földrajzi környezetével kapcsolatos ún. műveltségszó: gondola, láma, mecset, pagoda, piramis, szamovár, számum, szauna, tájfun, tajga, trojka stb. A szókészlet idegen eredetű és nemzetközi jellegű elemeihez nemcsak puszta szavak sorolhatók, hanem két vagy több szóból álló szókapcsolatok, frazeológiai egységek is. Az idegen eredetű állandósult szókapcsolatok eleinte főleg a latinból kerültek a magyarba, majd a német és francia eredetűek terjedtek el. Más nyelvekből viszonylag kevés kifejezésformát vettünk át, újabban azonban az angol nyelv jelentékeny hatásának eredményeképpen nem egy angol frazeológiai egység szintén jelentkezik beszédünkben, írásunkban. Latin eredetű frazéma az ab ovo ’eleve, kezdettől fogva’, summa summárum ’összesen, egészében véve’, vice versa ’fordítva, viszont’ stb. Német eredetű kifejezések: für alle Fälle ’mindenesetre, a biztonság kedvéért’, sag schon ’mondd már! hát aztán!’, schwarz auf weiss ’fekete fehéren, félreérthetetlenül, egyértelműen’ stb. A franciából való a c’est la vie ’ez már így van, így szokott lenni’, az olaszból a salto mortale ’1. halálugrás; 2. kétségbeesett helyzetből fakadó, nagy kockázatú lépés’ stb. Az angolból származik a happy end ’szerencsés vég, jó befejezés’ és a szexepil ’nemi vonzóerő’ stb. Az idegen szókincsbeli hatásnak az az esete ugyancsak ismeretes, amikor nem egy-egy szó (tehát hangalak- és jelentésegyüttes) kerül át egyik nyelvből a másikba, hanem az idegen nyelv az átvevő nyelv bizonyos szavainak jelentését befolyásolja, illetőleg az idegen nyelvi szerkezetek minden elemének szószerinti lefordítása megy végbe. Az ilyen jelentésmódosulásos szavakat, az így létrejött szerkezeteket tükörszavaknak, illetőleg tükörkifejezéseknek, tükörfordításoknak nevezi a nyelvtudomány. Tükörszavaink között vannak igen régiek, ezek több évszázaddal ezelőtt keletkeztek nyelvünkben. Ilyenek például azok a tükörszavak, amelyek a szláv egyházi terminológia bizonyos kifejezéseinek magyar elemekre való áttételével alakultak ki: húsvét (szláv megfelelője a mesovuzem összetett szó, ennek előtagja a ’hús’ jelentésű meso), húshagyó (a szlávban mesopust, szintén tartalmazza az említett meso szót), nagyhét (szláv mintája a velika sveta, a velika ’nagy’, a sveta ’hét’ jelentésű), hasonlóan gyümölcsoltó, virágvasárnap stb. Latinból vett tükörszavaink általában újabb alkotások. A latin status áttételéből jött létre az állam (a latin status a stare ’áll’ ige származéka, az áll ige az alapszava a magyar állam-nak is), a latin materia volt az alapja anyag szavunknak. E szó töve ugyanúgy az anya, mint a latin materiá-nak a mater. Összetett szavaink között is nem egy tekinthető latinból való tükörfordításnak. Például az ellenállás a resistentiá-nak, a mindenható az omnipotens-nek a tükörfordítása. Tükörszavaink többsége német minták után igazodott, s az utóbbi két-három évszázadban alakult ki nyelvünkben. Első nagyobb hullámuk a nyelvújítás hőskorában észlelhető, német tükörszavaink között sok a nyelvújítási alkotás. Német mintájú tükörszavaink legnagyobb része szóösszetétel. Összetett főnevek: álláspont (a németben Standpunkt), tetszhalál (a németben Scheintod), pásztoróra (a németben Schäferstunde), szárnysegéd (német Flügeladjutant) stb. Összetett melléknevek: vérszegény (blutarm), vámmentes (zollfrei) stb. Igekötős alakok: felvág ’henceg’ (aufschneiden), kiértékel (auswerten), kimondottan (ausgesprochen) stb. Német mintára egyszerű tükörszavak szintén keletkeztek a magyarban. Ilyen például a pincér – a vele összevethető német szó a Kellner (ez a ’pince’ jelentésű Keller származéka), az udvarias – német alapja a höflich (ez a Hof ’udvar’ képzett alakja).

26

Újabban angolra visszavezethető tükörszavak szintén használatosak a magyarban. Közülük most két példát említünk. Az első a fekete doboz mint a repülőgép egyik tartozékának elnevezése, annak, amely rögzíti mindazt az eseményt, amely a repülőgéppel történik a repülés ideje alatt. (De talán a mozdonyoknak meg a Forma 1-es versenyeken résztvevő gépkocsiknak is van fekete dobozuk.) A fekete doboz szintagma az angol black-box-ra megy vissza. Második példánk a zöld, zöldek ’környezetvédő(k)’ jelentésben. Az angol minta a the greens. Mint ahogy a kölcsönszavak esetében megkülönböztetünk nemzetközi és vándorszavakat – olyanokat, amelyek több nyelvben is élnek –, ugyanúgy a tükörszavak között is találunk nemzetközi, illetőleg vándor jellegűeket. Ezek egyik nyelvből a másikba átsugározódva a nyelvek egész sorában érvényesülnek. Például a görög grammatikusok ptíszisz műszava ’nyelvtani eset’ jelentésben a latinban casus-szá lett (ez a lat. cadere ’esik’ ige származéka), a latin casus lett a német Fall mintája (a Fall az ’esik’ jelentésű fallen igével függ össze), a magyarban pedig eset formát öltött. Az eset az es(ik) ige származéka. E több nyelvben azonos jelleggel való tükröződés következtében vannak olyan tükörszavak, amelyeknek kialakulását több nyelv megfelelő szava együttesen is elősegíthette. Például a magyar benyomás létrejöttében szerepe volt a latin impressio-nak és a német Eindruck-nak; a magyar előszeretet idegen nyelvi ihletőjeként mind a latin praedilectio, mind a német Vorliebe számításba veendő. Az idegen szókincsbeli hatásról szólva a jövevényszavak, idegen szavak, illetőleg tükörszavak/kifejezések mellett meg kell említenünk az ún. hibridszavakat, hibridkifejezéseket, más szóval részfordításokat is. Ezek olyan összetett szavak vagy szószerkezetek, szintagmák, amelyeknek egyik tagja azonos az átadó nyelvbeli szóval, másik tagja viszont az idegen nyelvbeli szó lefordítása. Például az ámokfutó a németben Amokläufer-nek hangzik. A ’villámzár, húzózár’ jelentésű cipzár német és angol mintára alkotott részfordítás; az angol zip-festener, illetőleg az ausztriai német Zippverschluß szóval vethető össze. A boxbőr létrejötte magyarázható a német Boxleder, de az angol – amerikai boxcalf alapján is. A nyelvművelésnek még napjainkban is legtöbbet vitatott kérdése az idegen eredetű szavak használata. A vita nemcsak egy-egy szó helyességéről vagy helytelenségéről folyik: az elvi állásfoglalás is igen különböző, olykor merőben ellentétes velük kapcsolatban. Vannak, akik minden idegen szóban nyelvünk romlását látják (a puristák), sőt a már meggyökeresedett kölcsönszavakat is kiirtanák, mások – a liberalisták – az idegen szavak elleni küzdelmet egészében károsnak, nyelvszegényítésnek tekintik. Ők az idegen szavak átvételében a nyelv gazdagodását látják, és azt szeretnék, ha kritikátlanul tágra nyitnánk az idegen szavak előtt a kaput, minél nagyobb számban, szinte korlátlanul fogadva be az idegen szókat. A szélsőséges purizmus azért elfogadhatatlan, mert a más nyelvből való kölcsönszó nélküli „tiszta” nyelv képtelenség, az erre való törekvés, a már meghonosodott idegen szavaknak, a jövevényszavaknak az üldözése nemcsak hiábavaló, hanem káros is.

27

Jövevényszó és idegen szó között nem mindig tudunk pontos határt vonni. Esetenként vitás lehet, hogy egy-egy szót már meghonosodott jövevényszónak vagy még idegen szónak tekintsünk-e. A régen átvett szavakat a műveltek közül is csak kevés ember tudja megkülönböztetni nyelvünk ősi elemeitől, nem érez ilyen szempontból különbséget például a török eredetű bika, borjú, ökör, a szláv jövevény csuka, medve, rák, a latinból vett fülemüle, páva, vipera és az ősi szókészlethez tartozó daru, fecske, kígyó között. A nyelvtörténetben tájékozatlan ember számára például a sógor ugyanolyan jó magyar szó, mint a testvér, de az újabb kántor, miniszter vagy a garázs és rádió sem tűnik neki idegennek. „Az átvétel időpontja – írja Lőrincze Lajos – önmagában nem határozza meg, hogy még idegennek tartunk-e egy szót vagy sem. A kaftán régebbi átvétel, mint a kakaó, s ez is idősebb nyelvünkben, mint például a 18. században átvett kel (kelkáposzta). Mégis: az utóbbit semmiképpen sem sorolnánk fel idegen szavaink között; ma már esetleg arról is vitáznánk, hogy a kakaó az idegen szavak szótárába való-e (minthogy népélelmezési cikké vált termék neve, s így mindennapos, közismert szavunk lett). A negyedfél százada ismert kaftán viszont többé-kevésbé idegen szó maradt, szókincsünk peremén foglal helyet. Hasonlóképpen a két évszázados kioszk is: idegenebbnek érezzük, mint a csak évtizedeket számláló rádió szót. Régiségén kívül tehát az a döntő az átvétel besorolása, minősítése dolgában, hogy a szó milyen fontos fogalmat jelöl, van-e állandó szükség rá, milyen széles körben s milyen gyakran használjuk, továbbá hogy hangalakjában mennyire tudott beilleszkedni nyelvünkbe. Ezek a feltételek nem függetlenek egymástól.” „A meggyökeresedett, mindenki által ismert és használt idegen szavak ellen, amelyek hangzásban is jól beilleszkedtek a nyelvbe, fölösleges, sőt káros harcolnunk. Az ilyen szavak és kifejezések már hasznos és szerves részei nyelvünknek.” „Milyen következménnyel járna – teszi fel a kérdést Lőrincze –, ha egy régebbi nyelvművelő könyvünk szerint a latin eredetű forma szót felcserélnénk alak szavunkkal? Ha csak az ilyen kifejezésekre gondolunk, mint tetszetős formája van, milyen formájú stb., akkor egyszerűnek is látszik a feladat, mert a tetszetős alakja van, milyen alakú pontosan kifejezi ugyanezt. De már a jó formája van és jó alakja van kifejezés használati értéke nem azonos. És mit csinálunk a forma származékaival, képzett alakjaival, összetételeivel? A -formán utótagú összetételek egész sora gazdagítja már köznyelvünket, irodalmi nyelvünket, sőt tájnyelvünket is: gondolomformán, ilyenformán, jóformán, féligformán stb. Maga a forma meg jóval gyakoribb az összetételekben, mint az alak: államforma, egyforma, életforma, kormányforma, létforma, versforma; formabontás, formaérzék, formanyelv, formaruha, formatervezet stb. Jelentős számú újabb névszó is keletkezett forma szavunkból: formás, formátlan, formaság. Továbbá élünk olykor a forma alapszónak idegen képzésű származékaival is: formális, formalista, formalitás stb. E származékok és összetételek többségét már igen régóta használjuk, s használták legjobb íróink is. Az ilyen meggyökeresedett szavak nem fekélyek, kinövések (mint a szélsőséges purizmus képviselői állítják), kiirtásukkal a nyelv testének szöveteibe, idegeibe is mélyen bele kellene vágnunk.” Nem kifogásolható az idegen szó használata akkor sem, ha jelentéskülönbség van az idegen szó és a helyette ajánlott magyar megfelelő között. Például a drapp helyett a mogyorószínű-t, világosbarná-t ajánlották. A helyettesítés azért nem jó, mert e két utóbbi szó se azonos jelentésű, s mindkettőtől különbözik a drapp, amelynek jelentése: ’halvány sárgásbarna, olyan, amilyen a 28

száraz homok színe’. Ha ezeket a jelentéseket – az egyik szó kiiktatásával – egybemossuk, akkor tulajdonképpen a valóságról, a világról való ismeretünk is szegényebb lesz: a más-más fogalmi árnyalatokat a megnevezés híján nem tudjuk szétválasztani, elkülöníteni. Sokszor azért nem lehet az újabban felbukkanó idegen eredetű szót magyar rokon értelmű szóval kifejezni, mert az idegen szónak sajátos hangulata, stílus-, illetőleg jelentésárnyalata van. Nem azonos például a virtus az erény-nyel, lelkierő-vel. Hol több, hol kevesebb emennél. Az ámbitus ünnepélyesebb, választékosabb, népiesebb, mint a megszokott folyosó, tornác. Esetenként az idegen szónak sajátos rosszalló, pejoratív jelentésárnyalata, hangulata fejlődik ki. Például a prókátor, a piktor, a perszóna éppen ezért nem cserélhető fel a fogalmilag megfelelő ügyvéd, festő, személy szóval. Az orvosi nyelvben pedig az a szerepük az idegen szavaknak és kifejezéseknek, hogy egy kissé eltakarják, elködösítsék a magyar kifejezés szókimondó egyértelműségét. A tumor malignus talán nem hangzik olyan kíméletlenül, mint a rosszindulatú daganat vagy a rák. „A demencia is – írja Lőrincze – az idegen szó homályával, tudományos tartózkodásával enyhíti a valóságot, s ezért sokkal tapintatosabb, mint az elmegyengeség, az elhülyülés vagy az észbeli gyarlóságnak több tucat köznyelvi és tájnyelvi kifejezése.” Elnézőnek kell lennünk a tudományos szakszókincsek idegen elemei iránt. E szavak és kifejezések használatának hagyománya van a magyar és a nemzetközi szakirodalomban, a szakemberek számára általában egyértelműek, tehát a gondolatközlést pontosan és jól szolgálják. Persze jobban megfelelnének a célnak a találó, kifejező, szemléletes magyar műszók, mert nyelvünk ismert elemeihez kapcsolódnak, könnyen megjegyezhetők és közérthetőbbek. Különösen az ismeretközlő, tudománynépszerűsítő munkákban, írásokban jobb ilyenek alkalmazása az idegen elemek helyett. Igen sokszor azonban fölösleges, sőt káros az idegen szavak használata. Az idegen szavak fölösleges, öncélú használatának oka gyakran nem a szükség, hanem a kényelemszeretet, a divatosság vagy a szakmai tudálékoskodás. „Kényelemszeretet – írja Lőrincze –, amikor például a politikai, gazdasági élet vagy a művészetek nemzetközi kifejezéseivel élünk, s nem keressük a velük azonos értékű magyar szavakat. Divatozás, amikor jó magyar szavak helyett az újonnan felkapott idegen szót használják minduntalan, beszédben, írásban, mert az mutatósabbnak tetszik, s a jól értesültség látszatát kelti. Szakmai tudákoskodásból pedig sokan erőltetik, halmozzák az idegen szók használatát, még akkor is, ha a megfelelő magyar műszóknak hagyományuk van. Ennek oka nemcsak a beavatottság fitogtatása, a modernkedő tudományossággal való tetszelgés, hanem a szakzsargon kötelezőnek vélt túlhajtása is.” Ennek az a következménye, hogy az idegen szavakat kevésbé ismerő hallgatónak, olvasónak homályos, félreérthető vagy érthetetlen lesz a mondanivalónk. Különösen félrevezető lehet egy-egy olyan szónak újabb értelemben való használata, amelynek már régebben kialakult és általánossá vált egy jelentése; például a manipulál korábban főleg azt jelentette, hogy ’ügyeskedik’, de újabban ’a közvéleményt burkolt módon befolyásolja’ jelentésben is mind gyakoribb. A ’drámává átdolgoz, párbeszédesít’ jelentésű dramatizál-nak sem tesz jót, hogy ’eseményt, helyzetet a valóságosabbnál súlyosabbnak tüntet fel’ értelemben is használjuk. A híres amerikai Billy Grahamet annak idején a hírközlő szervek evangelista-ként emlegették, holott csak négy evangelista van. Helyesen: evangéliumhirdető.

29

A tapasztalat azt mutatja, hogy az idegen szavakat divatból, utánzásból halmozó beszélőnek, írónak is zavart okozhatnak az idegen szavak: nem ismervén pontos jelentésüket, összecseréli őket, például relevál ’beszéd közben kiemel valamit, fontosságot tulajdonít valaminek’ – revelál ’kinyilatkoztat; világosságot derít valamire’, vagy rosszul ejti ki őket, és ezáltal a járatosabb hallgatóság előtt nevetségessé válik. De ízléstelen, stílustalan is az idegen szavak halmozása: beszédünket, írásunkat túlságosan tarkává teszi; egy-egy idegen szónak a változatos jelentésárnyalatú és hangalakú magyar szinonimák helyett való használata pedig elszürkíti. Kosztolányi például rámutat arra, hogy a fantasztikus több mint harminc magyar szót szorít ki a használatból. Íme néhány közülük: csodálatos, döbbenetes, elképesztő, képtelen, meseszerű, regényes, tündökletes, varázslatos. S végül azzal is számolnunk kell, hogy az idegen szavak túlzott, fölösleges használata igen sok emberben azt az érzést kelti, hogy nyelvünk szegény, fejletlen, alkalmatlan a gondolatok választékosabb, pontosabb kifejezésére. Az idegen szókat mai felhasználásukat illetően némi egyszerűsítéssel három csoportba osztjuk: a) szükséges, használandó; b) használható, de nem szükséges és c) szükségtelen, kerülendő idegen szavak csoportjába. Szükség van az idegen szóra, ezért használandó: 1. Ha nincs magyar megfelelője, s akár az egész társadalom számára általánosan ismert fogalmat jelöl: alumínium, benzin, film, keksz, norma, rakéta, stressz, vitamin; akár csak szűkebb körben (például egy szakmában) fontos fogalmat: cellulóz, katalizátor, stabilizátor. – 2. Ha nincs magyar megfelelője, de elég széles körben ismert, bár nem túlságosan fontos fogalmat jelöl: bár, dzsörzé, kűr, sanzon, sláger. – 3. Ha jelentése vagy hangulata eltér magyar megfelelőjétől: akta: ügyirat, dráma: színmű, náció: nemzet, klinika: kórház, metró: földalatti, muszáj: kell, szükséges, nosztalgia: sóvárgás, professzor: tanár, tragédia: szomorújáték, tróger: hordár. – 4. Ha magyar megfelelője nehézkesebb, pontatlanabb: antikvitás, energia, materializmus, oxigén, profit. – 5. Ha korokat, népeket, tájakat idézve környezetet jellemez, azaz ún. műveltségszó: gondola, láma, mecset, pagoda (egyéb példákat lásd fentebb). Használható, de nem feltétlenül szükséges az idegen szó: 1. Ha megközelítően egyenértékű és elterjedt magyar megfelelője van: dialektus – nyelvjárás, fotó – fénykép, patika – gyógyszertár, pedagógus – nevelő. – 2. Ha segíti a szóismétlés elkerülését, csökkenti a stílus egyhangúságát: komplikált – bonyolult, konkurencia – verseny, probléma – kérdés, provokáció – kihívás. Nincs szükség az idegen szóra, tehát kerülendő: 1. Ha helyette teljes értékű magyar megfelelőt ismerünk, akár fontos, akár kevésbé fontos fogalom megnevezésére: frizsider – hűtőszekrény, kinemaszkóp – szélesvásznú, kompjúter – számítógép, stewardess – légikisasszony, utaskísérő. – 2. Ha a szűkebb körben használt szakszónak közismert magyar megfelelője van: flekk – folt, spiccvas – orrvas, fándli – kanál, serpenyő, políroz – fényesít, csiszol.

30

Friss idegen szók ma is naponta kerülnek be nyelvünkbe. Ezt a folyamatot megakadályozni nem lehet, de korlátozni, lassítani szükséges. A 60-as évek második fele óta különösen nagy számban lepték el nyelvünket idegen szavak: aerobic (’zenés torna’), design (’ipari formatervezés’), disc jockey (’műsorvezető, lemezgazda’), input (’adatbevitel’), marketing (’piackutatás, piacszervezés’), protest song (’tiltakozódal’), team (’célcsoport, témacsoport’) stb. Az is nagy probléma, hogy az idegen szavak használata nem korlátozódik a nyelvhasználat egyik vagy másik, viszonylag zárt körére, hanem több területet, részleget is érint. Az olyan tudományágak, mint az atomfizika, számítástechnika, űrkutatás, szinte nem tudnak meglenni az idegen szavak nélkül. De felerősödött az idegen szavak divatja a tudományos és az irodalmi értekező stílusban, az ismereterjesztő irodalomban, az időszaki sajtóban, a napilapok, a rádió, a televízió, a kereskedelem stb. nyelvében is. Az idegen szavak használata mindig a körülményektől függ. Nem választható el attól a kérdéstől, hogy kinek, hol, miről beszélünk és írunk. Kerülnünk kell az idegen szavakat, ha olvasóink, hallgatóink nem ismerik témánk idegen eredetű műszavait. Minél több ember számára írunk, beszélünk, annál inkább kerülni kell a ritkább, szokatlanabb idegen szavakat. A szűkebb körnek, egy-egy szakma képviselőinek szóló szövegek nem nélkülözhetik a sajátos szakkifejezéseket. De ugyancsak a szakmák, tudományágak népszerűsítő szinten nagyobb hallgatóságnak, szélesebb olvasóközönségnek már közérthető nyelven szólhatnak csak, ebben az esetben le kell mondani a csupán kevesek által ismert szavakról, kifejezésekről, vagy pedig minden esetben meg kell magyarázni, közérthető módon körül kell írni őket. Sajátos hely illeti meg az idegen szavak használatában a szépirodalmat. Az író nyelvi eszközökkel jellemzi és ábrázolja szereplőit, kort, környezetet fest, hangulatot idéz fel. Ennek a jellemzésnek, kor- és környezetfestésnek, hangulatábrázolásnak eszköze lehet az idegen szó használata is, az írót ebben tehát nem lehet korlátozni. Nem magyar születésű szereplőjének beszédébe például anyanyelve szavait keverheti. A műveltségét fitogtató sznob is jellemezhető francia vagy angol szavak használatával. Az idegen szavak magyarral való fölcserélésének különféle módozatai vannak: a) Helyettesíthető az idegen szó a megfelelő jelentésű magyar szinonimák valamelyikével: dezorganizál – szétzülleszt, export – kivitel, manőver – pályamódosítás, hadművelet, irányváltás, mesterkedés, provokáció – kihívás stb. b) Ha nincs megfelelő, élő magyar szinonimája, tudatos szókincsfejlesztéssel, új szó alkotásával is pótolhatjuk az idegent: szóösszetétellel, képzéssel, elvonással, rövidítéssel, esetleg betűszóalkotással, de akár tájszavaknak köznyelvivé tételével, esetleg régi szavaknak valamelyik jelentésében való felújításával. A magyar szókészlet ilyen tudatos gazdagítása eredményeképpen a XVI–XVII. században egyre gyakrabban tűnnek fel új magyar szavak az addig használt idegen eredetűek helyettesítésére. Például a mennyiség, minőség, intézet, küldemény, hagyomány (Sylvester János, Geleji Katona István alkotásai), középpont, számláló, nevező (Apáczai Csere Jánostól), majd a nyelvújítás korában az egyesület, keringő, szerény, légyott, irodalom, jellem, ábránd, botrány, eszme stb. Ismeretes, hogy a nyelvújítás szómagyarító kísérletei nem mindig jártak sikerrel. Például nem sikerült elterjeszteniük a nyelvújítóknak a kórgór, éleny, könyen szavakat, ma is az idegen eredetű kolerá-t, oxigén-t, hidrogén-t használjuk. Nem nagy eredményre vezetett a nyelvújításnak az a szómagyarító eljárása, amellyel az idegen szót átalakították, „magyarosabb” formába öltöztették. Az így keletkezett szavak közül alig maradt meg valami. Ilyenek a pillér (a francia pilier-ből), a bálna (a latin balaena-ból). 31

A régi nyelvújító mozgalom, bár kisebb mértékben, de azért áthúzódott a XX. századra is. Századunk nyelvművelő próbálkozásai közül az a legismertebb, amely a harmincas években bontakozott ki. Ez elsősorban nyelvtisztító jellegű volt, a fölösleges idegen szavak kiküszöbölését, magyarral való helyettesítését tekintette fő céljának. Ebbe a mozgalomba a sajtó is belekapcsolódott, úgynevezett szópályázatok kiírásával nagy érdeklődést váltott ki az olvasóközönség soraiban. Sikeresnek bizonyultak a sportnyelv magyarítására irányuló törekvések. Az akkori Nemzeti Sport című lap pályázati felhívásának eredményeképpen számos magyar sportnyelvi kifejezés született: edző a trainer, gyorsúszás (először krallózás) a crawl, hajrá a finish, hátvéd a back, lelátó a tribün, mez a dressz, műlesiklás a slalom, ökölvívás a box, öttusa a pentatlon, rajt a start, rangadó a derby, szöglet a corner, szurkoló a drukker, vágta a sprint helyett. Ezeket a szavakat eleinte a közönség nagy része gúnyolódva fogadta, a szaksajtó azonban következetesen alkalmazta őket, a rádiós és televíziós közvetítésekben is ezeket halljuk. Ezeket a megmagyarosított sportnyelvi szavakat olvashatjuk a hazai magyar sajtóban, és hallhatjuk rádió- meg televízióadásaink sportműsoraiban is. A társalgási sportnyelvben azonban az idegen back [„bekk”], drukker, korner, start stb. fordul elő. Egyéb idegen szavak helyettesítésére szintén történtek kísérletek az utóbbi évtizedekben. Az újabb szómagyarító kísérletek csak akkor voltak sikeresek, ha az új tárgy, új fogalom magyar néven mutatkozott be. Ilyenek voltak például az űrhajó, űrkikötő, fedélzet, műhold (bár sokáig párhuzamosan élt vele együtt a szputnyik), holdkomp, űrséta, űrállomás. A szómagyarítás akkor is sikeres lehet, ha az idegen szó szélesebb körben való elterjedése előtt lehet ajánlani a megfelelő magyar kifejezést. Ezért sikerült például annak idején egy pár hét alatt a cinemascope szót kiszorítani a szélesvásznú szóval (szélesvásznú film, szélesvásznú mozi). Szűts László említi, hogy nemrég Magyarországon egy szópályázat eredményeként sikerült a supermarket szót szinte be se engedni a magyar nyelvbe, hisz már az ilyen mindenesbolt ezzel a névvel nyílt meg: ÁBC-áruház. Szintén sikeres szómagyarításra példa a telefere is, amely az angol talk-show-t szorította ki, bár ez csak televíziós műsorra vonatkozik. Sokszor azonban sikertelen a szómagyarítási kísérlet. A sikertelenségnek több oka lehet: nem volt egészen megfelelő a magyar szó, az idegen szó már elterjedt, mikor megpróbálkoztak magyarításával, a szakmai és tudományos szavak esetében nem egyszer a szakma és a tudomány művelői ragaszkodtak az idegen kifejezések használatához. A szómagyarító pályázatok sok esetben televíziós vagy rádiós műsorban hangzottak el, illetőleg valamely szaklapban jelentek meg. A 70-es évek elején próbálkoztak a disc jockey magyarításával; a bíráló bizottságnak a beküldött ajánlások közül legjobban a lemezgazda, lemezlovas nyerte meg a tetszését. A vendéglátóipar, a szórakozóhelyek azonban továbbra is inkább a műsorvezető szót alkalmazták. A fiatalok pedig az angol elnevezés kezdőbetűiből betűszót alkottak, s egyszerűen csak di-zsi-t mondtak, illetve mondanak. A dublőr, dublőz magyarításának eredménye a helyzetszínész volt 1972-ben, de a magyar szó nem nagyon hallható a pályázat eredményhirdetése óta.

32

Érdekes utat járt be a tudományos-fantasztikus irodalmi műfajok jelölésének a magyarítása. Az angol sci-fi helyett több szójavaslat is született, s a 70-es évek közepén ezek némelyike használatban is volt. Ilyen volt például a tudofántos szó. többen ajánlották a tudományosfantasztikus szavak elemeiből létrehozott tufatikus szót. A győztes szó a fantasztikus rövidítéséből, becézéséből alkotott fanti lett. Bár a bírálóbizottság ezt tartotta a legsikeresebbnek, a közvélemény nemigen barátkozott meg vele. Ehhez az is hozzájárult, hogy az egyik humorista a 70-es évek közepén az infantilis-sal hozta összefüggésbe, és egy kicsit lejáratta. Tehát annak idején nem sikerült elterjeszteni, viszont az utóbbi években a fanti feltámadt, a gyermekeknek szóló tudományos-fantasztikus irodalmat nevezik irodalmi berkekben fanti-nak. A nemzetközi spray szó magyarítására egy szópályázaton a permet szót ajánlották, de a szó nem terjedt el ebben a jelentésében. A sikertelenségnek talán az az oka, hogy a permet szóhoz elsősorban mezőgazdasági műveleteket társítunk. A Kossuth Rádió Magyarán szólva című műsorában hirdették meg 1981-ben a hot-dog szómagyarító pályázatát. Mintegy 100–120 szót ajánlottak helyette a pályázók. Volt, aki egyszerűen csak értelmezte az angol kifejezést: meleg virslivel töltött kifli. Mások a kiflis virsli, virslis kifli kifejezések elemeiből alkottak mozaikszót: kivi, viki, kirsli, virfli. A nem túl sikeres szóajánlások közül még említésre méltó a bundás virsli, úti falat, dugi falat, s míg végül a bírálóbizottságnak leginkább a játékosan alkotott burka nyerte meg a tetszését. Azonban nem terjedt el, maradt az idegen hot-dog. Más példák napjaink szómagyarító próbálkozásaira: audiovizuális – hangos-képes (1973), marketing – piacszervezés (1974), szlogen – vivőszó (1973), windsurf – deszkavitorlás, szélsikló (1980), night-club – éjbár (1987), snack-bar – gyors-harapó, hamm-bár (1987), szponzor – védnök (1987), music-center – zenebarlang (1987), szolárium – fényfürdő (1987), image – hírkép, közkép (1987). Az idegen szavaknak nyelvünkben való beilleszkedésére, „megmagyarosodására” a leggyakoribb mód az, hogy az idegen szó az írásképben és kiejtésben a magyar nyelvhez idomul: a latin nota, az angol baby, trenchcoat, sandwich a francia bijou, batiste, a spanyol poncho vagy a nemzetközi (angol, francia, német, olasz) bar írásformája a magyar ábécé betűihez, illetőleg a magyar kiejtéshez igazodik, tehát nóta, bébi, trencskó, szendvics, bizsu, batiszt, poncsó és bár lesz belőle. A magyaros, a kiejtésnek (nagyjából) megfelelő írásforma teszi lehetővé, hogy az idegen szó szélesebb körben is ismeretessé váljék, a magyar szókészlet egészében elvegyüljön. A magyar írásforma általában az eredeti írásképet követi. De arra is van – nem is kevés – példa, hogy a magyar kiejtést erősebben befolyásolja az eredeti írásforma, s inkább az eredeti betűkép által meghatározott kiejtési forma válik a magyar íráskép alapjává is. A klub (club), producer szavak kiejtésében (az u hang esetében) inkább az íráskép, mint az eredeti kiejtési forma győzött. A cowboy szó „magyar” alakjában még ma is küzd az íráskép és az eredeti kiejtési forma: kovboj-kauboj. A laser szó magyarosodása lázer és lézer alakban is lehetséges; az első inkább őrizné az írásképet, a második inkább a kiejtést. Némi küzdelem után az utóbbi, a lézer győzött. Az image meg standard is kétféle kiejtési formát ismer: imázs, imidzs, illetőleg standard, sztenderd. Az imázs francia, az imidzs angol kiejtést tükröz. A standard az eredeti (angol) írást, a sztenderd az angol kiejtést igyekszik visszaadni.

33

Már az eddigi példák is azt mutatják, hogy az idegen szavak kiejtése nemegyszer gondot okozhat. Vannak, akik a már meghonosodott és bizonyos fokig megmagyarosodott idegen szavak ejtését is a lehetőségig vissza akarják igazítani az átadó nyelv gyakorlatához, de olykor tévednek is ebben. Így lesz az aktív áktív, az akadémia ákádémia, a dzsungel dzsangl, a frank fran, az interjú intervjú, a premier prömier, a rekamié rökamié, a retúr rötúr stb. Az efféle kiejtési sznobizmust nem helyeselhetjük (a rekamié például a franciában sem hangzik ö-vel). Az idegen szavak helyesírása ugyanolyan nehéz és sokat vitatott kérdéskör, mint a nyelvhelyességi és stilisztikai problémáké. Az az általános elvünk, hogy magyarosan írjuk a gyakran előforduló szavakat, azokat, amelyeknek ezt az írásformáját a hagyomány, a szakma vagy a tudományág szokása már szentesítette: akció, dízel, finanszíroz stb. Idegenesen a ritkább és újabb szavakat írjuk, amelyeknek magyaros írását még szűkebb szakma sem rögzítette: adrenoleukodystrophia, biedermaier, Erythromycin, Phenylbutazon stb. Ha egy idegen szó több tudományág területén is használatos, esetleg a köznyelvben is él, előbb írhatjuk magyarosan, mint azt, amelynek használata egyetlen tudományágra korlátozódik. A diftéria, kolera, tífusz stb. szavak idegenes írásmódját már nem volna szerencsés erőltetni. „A helyesírásnak egyébként is segítenie kell a szükséges idegen szavak befogadását és a szükségtelenek kitiltását. Arra kell törekednünk, hogy a nélkülözhetetlen idegen szó helyesírása magyarosodjék meg, a nélkülözhetőét pedig ne siettessük” (Bokor József). Hazai magyar nyelvművelésünknek szintén fontos kérdése az idegen szavak használata. A nálunk élő idegen szavak sajátos rétegét alkotják a román eredetű idegen szavak, amelyek főleg a beszélt nyelvben terjedtek el. Helytelen alkalmazásuk elsősorban a bilingvizmussal (kétnyelvűséggel) és a kevertnyelvűséggel függ össze. Egyesek azért keverik beszédükbe ezeket a szavakat, mert nem ismerik a normatív nyelvváltozatbeli megfelelőjüket. Az is előfordul, hogy az illető magyar szó csak passzív szókincsükben van meg, és az adott beszédhelyzetben a beszélőnek a román szó jut eszébe, azt használja, nem is törekszik arra, hogy a magyar megfelelőt megkeresse. Íme néhány példa az elterjedtebb és gyakrabban használt román eredető idegen szavakra: áreszt (’fogda; börtönbüntetés’), borkán (’befőttesüveg, ugorkásüveg’), cáp (’bakkecske’), diszpenzár (’orvosi rendelő’), gogos (’paradicsompaprika ’), kondika (’jelenléti napló’), nyám (’rokon, rokonság’), pokëjit (’vallásos szekta tagja; hívő’), remorka (’pótkocsi, utánfutó’), tribunál (’törvényszék’), zgircsit (’fukar, fösvény’). Az ide tartozó szavak közül több is nemzetközi szó, amely román közvetítéssel került bele a romániai magyarság nyelvhasználatába. Ezek a többszörös szóátvétel/szókölcsönzés példái. Korábban már más nyelvből (például a latinból, franciából, németből) is átkerültek a magyarba. A korábbi átvételek és az utóbbi ötven-hatvan esztendő alatt ezeknek román nyelvi közvetítései, újrakölcsönzései a legtöbb esetben hangalakjukban, jelentésükben, illetőleg mindkettő tekintetében eltérhetnek egymástól. Hangalaki eltérésre a következő példákat említhetjük (az első változat a korábbi átvétel): obskúrus ~ obszkur (< r. obscur), patrónus ~ patron (< r. patron), arbitráris ~ arbitrár (< r. arbitrar), tarifa ~ tarif (< r. tarif), akcidens ~ akcsident (< r. accident), cirkulál ~ csirkulál (< r. circula), junior ~ zsunior (< r. junior) stb. Nem egy nemzetközi szónak egy vagy több jelentése a románból származik a romániai magyarság nyelvhasználatában. Például adminisztrál ’gyógyszert adagol’, formál ’1. telefonszámot hív, 2. alkot’ (pl.: A feleségemmel egy csapatot formálunk.).

34

A romániai magyar köznyelv szókészletébe a románból nemcsak szavak kerültek át, hanem a szókészleti hatás tükörszavak, tükörkifejezések, valamint (román és magyar elemekből álló) hibridszavak létrejöttében és használatában ugyancsak megnyilvánul. Például: régiség ’szolgálati idő’ (vö. r. vechime), lírai művésznő ’operaénekesnő’ (vö. r. artistă lirică), akcsidentet csinál ’balesetet okoz’ (vö. r. a face accident), falimentet ad ’csődöt mond’ (vö. r. a da faliment).

5) A szavak csoportjai az egyénhez való viszony szerint. Az egyén szókincse A nyelv teljes szókészletének a beszélőközösség egyetlen tagja sem lehet birtokában: az egyén csak annyi szót ismer és használ, amennyire szüksége van. Az egyén szókincsén belül két réteget különíthetünk el: az aktív és a passzív szókincset. Aktív szókincsen értjük az egyén azon szavainak összességét, amelyeket használ. Ide alapszókészletbeli szavak tartoznak, továbbá a peremszókészletből olyan szavak, amelyek az egyén foglalkozásával, életmódjával, szórakozásával stb. kapcsolatosak. Passzív szókincsnek nevezzük azt a szóállományt, melyet az egyén ismer, de nem használ, illetőleg csak ritkán. A passzív szókincs szavai mind a kiegészítő szókészlet rétegéből valók. Az aktív és a passzív szókincs közé azonban nem lehet merev határvonalat húzni. Ez a két szókincsréteg állandó mozgásban, változásban van, s így az aktív szókincsből átkerülhetnek szavak a passzív szókincsbe, és fordítva. Ez a mozgás összefügg az egyén életkorának, foglalkozásának, életmódjának változásával, módosulásával. Ilyenkor egyes olyan szavak, amelyek a régi foglalkozással, életmóddal kapcsolatosak, feledésbe merülhetnek, és elfoglalhatják helyüket az új foglalkozással, életmóddal együtt járó szavak. Az említett két réteg összetétele egyénenként eltéréseket mutathat. Bizonyos szavak egyesek szókincsében aktívak, ugyanezek másokéban passzívak. Például a pótkerék, hűtő, motorház aktív szava egy gépkocsivezetőnek, egy gépkocsit nem vezető földműves számára viszont passzív.

6) A szókészlet stilisztikai rétegződése Stilisztikai értékbeli hasonlóságaik és különbözőségeik alapján a szavak stilisztikai rétegeket is alkotnak: a) a használati kör szerint és b) az érzelmi-hangulati töltés szerint. A) Használati körük szerint két csoportba oszthatjuk a szavakat: 1. Közhasználatú, vagyis stilisztikailag differenciálatlan szavakon azokat a szavakat értjük, amelyek bármely nyelvi stílusban, különösebb megkötöttség nélkül felhasználhatók. Ilyenek: beszél, él, jár, asztal, három, negyed, ez, ilyen, mikor, itt, közel, régen, és, de, pedig stb. 2. Különleges használatú vagy stilisztikailag differenciált szavaknak azokat a szavakat nevezzük, amelyeket csak egy bizonyos stílusrétegben vagy legalábbis egymáshoz közel eső stílusrétegekben használhatunk fel. Ezen az alapon vizsgálva a szavakat megállapíthatjuk, hogy minden nyelvi stílusnak megvan a maga jellegzetes szókincsanyaga. A tudományos stílusra a sok műszó és műkifejezés használata jellemző: szike, éter, operál, hemoglobin, vércukor stb. A publicisztikai stílusban sok neologizmus fordul elő: környezetvédelem, 35

másság, világszínvonal, véráldozat stb. A hivatali stílus kedveli az úgynevezett terpeszkedő kifejezéseket: vizsgálat tárgyává tesz, határozatot hoz, utasítást ad, intézkedést foganatosít stb. A társalgási stílus egyebek mellett kedveli a bizalmas szavakat, befogadja még a tolvajnyelvi elemeket is: meló, kaja, zrí, dumál, klassz stb. B) Érzelmi, hangulati töltés szerint a szavak között kisebb-nagyobb különbségek mutatkoznak. Jól szemléltetik a hangulati értékbeli különbözőséget azok a szinonimák, amelyeknek fogalmi tartalma megegyezik, érzelmi töltésük viszont eltér egymástól: apa – apuci – atya, haldoklik – döglődik stb. E szinonimasorok, -párok egyik tagjának kisebb az expresszivitása, nem olyan nagy a hangulati értéke, másik tagjának viszont nagyobb az expresszivitása, erősebb a hangulati töltése. A szavak – aszerint, hogy milyen erős az érzelmi, hangulati velejárójuk – egy stilisztikai szinonima-skálán helyezkednek el, melynek kiindulópontja a festői erő nélküli vagy csak csekély hangulati értékkel bíró szavak csoportja (megy, beszél, ház, kabát stb.). Ez a réteg a skála közepén foglal helyet, tőle felfelé a pozitív, tőle lefelé pedig a negatív festői erejű szavak csoportjai helyezkednek el. 1. A pozitív erejű szavak azok, amelyeknek a segítségével a beszélő vagy az író meg tudja éreztetni, hogy a közölt tartalomhoz kedvezően, pozitív módon viszonyul. Több árnyalatot lehet közöttük megkülönböztetni. Íme néhány fontosabb közülük: a) Kedveskedő szavak: a szerető gyöngédség, kedvesség, becézés szavai: bácsika, nénike, baba, édesapa stb. b) Mérsékelten választékos szavak, ezekhez gyakran bizonyos feszesség, hivatalos íz tapad: feltár, létesítmény, orvosol, egybekel, egyenjogúsít, egyveleg stb. c) Választékos szavak: a nem hétköznapi megoldásokra törekvő irodalmi nyelv szavai: ábránd, badar, balhiedelem, egoizmus, ebbéli, eddigelé stb. d) Irodalmi nyelvi szavak: a szépirodalomban, tágabb értelemben véve az írott nyelvben előforduló szavak: balcsillagzat, édes-bús, keser-édes, bitorol, ború, borúlátó stb. e) Fennkölt vagy ünnepélyes szavak: emelkedettebb előadásokban előforduló szók: líra, zordon, győzedelem, háládatos, hon, kebel, felmagasztosul stb. f) Költői szók (poetizmusok): különösen a múlt századbeli költői nyelv sajátos szavai: enyh, dics, éhszomj, ékes ’díszes’, balzsamillat stb. A bemutatott csoportok, különösen a b) – f) nem választhatók mereven el egymástól. Olykor vitatható, hogy egy-egy szó melyik csoportba sorolható be. 2. A negatív festői erejű szavak azok, amelyekkel a beszélő (író) a közölt tartalmakhoz való negatív viszonyát érezteti. A számos lehetséges árnyalat közül íme néhány: a) Gúnyos szavak: a gúny, az irónia eszközei. Lehetnek enyhébbek: bogaras, füllent, hóbort, szeleburdi stb. és erősebbek: faragatlan, szemtelen, elkotródik, vigyorog, tökkelütött stb. b) Rosszalló szavak: lekicsinylést, helytelenítést, elítélést vagy megvetést fejezünk ki velük: becsődít, tróger, szélkakas, szemétdomb (rendetlenségre vonatkozólag), szemforgató stb.

36

c) Humoros szavak: a tréfának, kedélyességnek, néha az iróniának a hangulatai tapadnak hozzájuk: becsiccsent, éhenkórász, kákabelű, kunyerál stb. d) Durva, vulgáris szavak: a közönséges, alantas stílusú érintkezésben használt sértő, bántó hangulatú szavak tartoznak ide: állat, barom (emberről), pofázik, röhög, megdöglik (emberről).

7) A szavak egyéb csoportjai Egyes szavak származásuk, genetikai kapcsolataik alapján tömörülnek csoportokba. Pl. könyv, könyvecske, könyvel, könyvelés, könyvállvány, könyvkötő, könyvtár, könyvtáros, emlékkönyv, törzskönyv. Egy szó tőalakja, származékai, továbbképzései, (két vagy több szóból álló) összetételei szócsaládokat alkotnak. Az igék és az igei származékok esetében az igekötővel ellátott alak is a szócsaládhoz tartozik: áll – megáll, fordul – felfordul, vár – elvárás stb. Más esetekben a szavak jelentésbeli, szemantikai kapcsolataik (egy-, többértelműség, azonosalakúság, rokonértelműség, ellentétes értelműség) miatt kerülhetnek azonos csoportokba. Egyértelmű szó viszonylag kevés van a szókészletben: ács, ambrózia, bojt, fagott, köpcös, savgyök, szitok stb., a szavak legnagyobb hányada többértelmű: ábécé, dalol, föld, kocsi, rab, tép stb. Azonos alakú szócsoportok (homonimák) például a következők: csap (ige) – csap (főnév), hát (főnév) – hát (határozószó, kötőszó, módosítószó), nyár ’évszak’ – nyár ’nyárfa’. A rokonértelműség fűzi össze például az alábbi szópárokat, szósorokat: arc – ábrázat, ébredez – ocsúdik, vágyakozik – sóvárog, haza – hon, énekel – gajdol – kornyikál, szemüveg – pápaszem – ókuláré. Ellentétes értelmű szópárok (antonimák) például ezek: fehér – fekete, élet – halál, hideg – meleg, fiatal – öreg. Vannak olyan szavak, amelyek kölcsönösen felidézik egymást, azaz asszociatív viszonyban állanak egymással: sütöde, kemence, pék, kenyér, cipó; ebéd, étterem, dél, étkezde, leves, hús, íztelen, főz, eszik, éhes, kopog a szeme stb. A szókészlet kisebb-nagyobb csoportjai, rendszerei még másféle kapcsolatokra is kiterjednek. A szavak a valóság viszonyainak mintegy leképezései. Amikor egy társadalom a valóság kisebb-nagyobb területeit tagolja, és fogalmilag megragadja, egyúttal nyelvileg is megjelöli azok dolgait, folyamatait, mozzanatait. Így jönnek létre az ún. mezőösszefüggések. A nyelvi mező a szavaknak olyan csoportjait jelöli, amelyek együttesen egy szemantikai egységet alkotnak, más szóval: ezek a szókészleti egységek olyan csoportjai, amelyek egyazon tárgyi, gondolati, fogalmi körhöz tartoznak (például a rokoni kapcsolatok megnevezései, a színelnevezések). A nyelvi mezők, bár a fogalmak közötti belső összefüggéseket tárják elénk, végül a jelentés síkján is egymáshoz kapcsolódnak, s olyan rendszerré állanak össze, amelyben az egyes tagokat meghatározza a többiekhez való viszonya. Ez azt jelenti, hogy a szavak használatát többé-kevésbé megszabják azok a nyelvi mezők, amelyekbe az épp felhasználandó szókészleti egységek akár mint mellé-, fölé- vagy alárendelt fogalmak jelölői (kohiponimák, hiperonimák, hiponimák) beépültek. Az alma, barack, meggy például hiponimái a gyümölcs szónak, kohiponimái egymásnak, míg a gyümölcs hiperonimája valamennyinek. Az elemi, kisebb nyelvi mezők mindig nagyobb, magasabb rendű mezőkké formálódnak, a legtöbb elemi egység besorolható valamelyik nagyobba.

37

A szavak mezőösszefüggései – a kenyér fogalomkörének példáján szemléltetve – körülbelül az alábbi kapcsolatokra terjednek ki: 1. Az illető szó fogalmi szférája: a) mellérendelt fogalmak (kohiponimák): tészta, kalács; b) fölérendelt fogalom (hiperonima): étel; c) alárendelt fogalmak ((hiponimák): cipó, vekni. 2. Az illető szó fogalmi jegyei: lisztből van, hosszúkás, lapos stb. 3. Az illető szó érintkezési kapcsolatai: az illető szóval helyi, időbeli, oki, rész–egész stb. kapcsolatban levő fogalmakat kifejező szavak: sütöde, kemence, pék, kenyérhaj, kenyérbél, liszt stb. 4. Hasonlósági kapcsolatok. Itt olyan szavak említhetők, amelyeknek közös fogalmi jegyeik vannak. A hasonlóság lehet alaki és funkcióbeli: szamárkenyér, szentjánoskenyér stb. A gondolkodó ember tudatában a szókészlet egységei között a felsorolt és hozzájuk hasonló kapcsolatok elevenen élnek. Ezért a citrom-ról a savanyú íz, piszé-ről az orr jut eszünkbe, a szemenszedett melléknév csak a hazugság jelzője lehet, továbbá az anya bánata szerkezet gyakoribb használatú, mint az autóvezető bánata. „Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó összefüggések mögött a valóság áll” – írja Bokor József, majd így folytatja: „Nem kétséges, hogy a szókészlet körei, csoportjai nincsenek olyan élesen elhatárolva, mint a nyelvtani rendszer kategóriája. A szerepük mégis óriási. Elősegítik, hogy a beszélő egyének a temérdek mennyiségű szókészleti egységet tudatukban tárolhassák; az egyik szót a másik alapján könnyebben megérthessék és megtanulhassák; az új szavakat és kifejezéseket a meglevők mintájára megalkothassák és a valóságra vonatkoztassák.”

38