A magyarországi sérültellátás és a Magyar Traumatológus Társaság története Több helyen olvashatunk a magyar sebészet és traumatológia történetéről, ezekből a munkákból magam is sokmindent átvettem. A középkor chirurgusairól és a sebészet hőskoráról Magyari-Kossa Gyula, Antal József, Csejtei István, Sándor Róbert, Réti Endre és mások írtak. A magyar traumatológia kialakulásáról szóló művek közül Hőnig Vilmos munkáját említeném, aki disszertációt szentelt a témának és ajánlhatom Renner Antal tanulmányát, Pestessy József nemrég napvilágot látott nagyszerű könyvét. Két utóbbi kiválóságot szerettem volna megnyerni a fejezet megírására, de sajnos nem tudták vállalni kérésem teljesítését, írásaik azonban óriási segítséget jelentettek a fejezet összeállításánál. A régi magyar sebészekről Magyari-Kossa Gyula Magyar Orvosi Emlékek című munkájában azt írja: „A magyar chirurgusokról éppen nem lehet azt mondani, hogy lényegesen hozzájárultak a magyar közművelődés emeléséhez… legfeljebb közvetett úton voltak annak részesei, hiszen például Csokonai Vitéz Mihálynak és Herman Ottónak és még egy-két jeles emberünknek chirurgus volt az apja”. Így folytatja: „… általános műveltségük gyarló volt, feltűnő a járatlanságuk a latin nyelvben”. (A költő édesapja, Csokonai József átlagon felüli szellemi képességű, művelt ember éppenséggel kivétel volt.) Az nem is lett volna nagy baj, hogy latinul nem tudtak, de egyikük-másikuk még a nevét sem tudta leírni. Azt írják a krónikások, nemcsak műveltségük volt hiányos, de otrombán is viselkedtek. A chirurgusok szakmai fejlődésének és műveltségüknek fő hátráltatója az lehetett, hogy anyagi okok miatt ragaszkodtak a borbély mesterség űzéséhez. A XIX. század közepe táján még a „városi sebész” állást csak olyan chirurgus nyerhette el, akinek borbélyműhelye volt. Képzési rendszerük sokkal inkább hasonlított a korabeli iparoslegények képzéséhez, mint valamilyen tudományos oktatáshoz. A chirurgusoknak joguk volt – hajvágáson kívül – a sebészet gyakorlására, törvényszéki funkciók ellátására, járványok idején zárlatok elrendelésére és az egyetemeken ők végezték a boncolásokat.
Sebészeti eszközök a III-IV. századból (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)
A honfoglalás utáni fél évezredről igen keveset tudunk. A kissé jobban ismert középkor a legtöbb tudomány számára, így az orvostudomány számára is visszaesést jelentett a kulturált ókorhoz képest. Az uralkodó ideológia a test megvetésével a testi egészséget is lenézte, a tisztaságot hivalkodásnak tartotta. A nyugat európai országokban a középkorban ugyan már alakultak egyetemek, azokon orvoskarok is, de Magyarországon még nem volt rá igény. A tragikus történelmi események, a tatárjárás, török dúlás jelentősen hátráltatták a kulturális fejlődést, a betegségekre csupán a javasasszonyok, javasemberek, bencés szerzetesek és borbélysebészek nyújtottak némi segítséget. Az állandó harcok, háborúk azonban a baleseti sebészet, a korabeli chirurgia fejlődését mindenképpen „szolgálták”. A XIV-XV. században alapított hazai egyetemeken (Buda, Pécs, Pozsony) valószínűen volt orvosi oktatás is, de hogy az milyen színvonalú volt, Hans von Gersdorff színes fametszete 1540-ből Museum of Art Philadelphia arról nagyon keveset tudunk. MagyariKossa szerint, ha volt is orvosi oktatás, nem lehetett az akkori európai karok színvonalán. A magyar ifjak ezért külföldre mentek orvosi tanulmányaikat folytatni és gyakran ott is maradtak. (Ma más okokból maradnak kint.) A mai szakmai társaságoknak az elődei, amelyeknek feladata a szakma összetartása, színvonalának megtartása, az érdekvédelem érvényesítése lehetett, a céhek voltak. Az első magyarországi borbélysebész céhet Kolozsváron alapították 1568-ban. Nem sokkal később, 1583-ban a debrecenit és a harmadikat 1593-ban Győrben. Fennmaradt a debreceni céhszabályzat 1583-ból és valószínűleg ez a legrégebbi céhlevelünk. E szabályzat szerint három évig kellett a mesterséget tanulni, ezt követően egy évig „apródoskodni”, majd a céh mestereiből és a városi tanács képviselőiből álló bizottság előtt vizsgát kellett tenni. A vizsgát 3-4 év vándorlás, „bujdoklás” követte, s csak ezután lehetett valaki mester. Debrecenben 8-9 fő volt az engedélyezett sebészek száma. Amikor 1772-ben Csokonai József (a költő apja) Győrből jött chirurgus a debreceni polgárok közé és a sebész céhbe való befogadásáért folyamodott, a városi tanács a céhmesterek meghallgatása után úgy határozott: …”hogy miután a tanács által kiadott rendszabály 9-re szabta a borbélyok számát, ez maradjon és várjon az instáns, míg valamelyik borbély meghal.” (Nem kellett sokáig várnia, 1773-ban önálló műhelyt nyitott a Piacz utcán.)
Csokonay József borbélysebész rendelője a Piacz utcán
Extensios apparátus Guido Guidi 1544-ből származó chirurgiai könyvéből New York Academy of Medicine
Sebészeti eszközök Hieronymus Brunschwig Chirurgia könyvéből, 1479 New York Academy of Medicine
A debreceni chirurgusoknak egy másik, 1735-ben kiadott céhszabálya szerint „aki magát ebben a társaságban bé akarja avattatni, tartozzék remekflastrominak meg főzéséhez előkészülni…” A céhmesterek jelenlétében a vizsgázónak négyféle emplastrumot és kétféle kenőcsöt kellett remekelni és ha ez kifogástalanul sikerült, csak akkor vették fel a céhbe.
A debreceni sebész céh pecsétnyomója és viaszpecsétje 1583-ból Debreceni Déri Múzeum
A vizsgázónak ezen kívül aranyban megállapított díjat kellett a céhládába befizetni és a céhmesterek részére „ott való várakozásukért és fáradozásukért tisztességes étellel, itallal gazdálkodni.” A mesterek meg is állapították, mi legyen a tisztességes enni-innivaló. A Nemzeti Múzeumban lévő menükártya szerint 7 tál eledelt kívántak a jelölttől: „borjú, sertés, tyúk, nyúl, fogoly, hurka, kolbász, kappan, káposztáshús, végül gyümölcs, kalács, perec, mogyoró, dió, sajt legyen rajta…” Ivásra Floribus-pohárból (3 icce tartalmú, 5 láb hosszú cin edény) „józamatu érmelléki borocska”. Mindezek után a delikvens …”a nemes magistratustul concivitási just szerezvén és nyervén medenczéjét (réztányér rudon, a műhely bejárata felett) a céhmester hírével kitehetetheti.”
A sárospataki borbély céh 1607-ben leszögezi: „Az, ki köztünk borbély mesterré akar lenni, hát bizonyos levéllel és elégséges tanukkal megbizonyitsa, hogy jámbor nemzet tiszta ágából való, hogy apródesztendejét tisztességes, jámbor mesternél minden hiba nélkül letöltötte… adjon a céh ládájában öt forintot, egy tisztességes tál étket, bor is tisztességes legyen.”
Képek Csokonay József chirurgus naplójából. Bal oldalon egy villámcsapás sérültjeiről ír, jobb oldalon a város címre, melyet saját kezűleg festett. Kis szépséghiba, hogy a Főnix madárnak libafejet pingált. Debreceni Irodalmi Múzeum anyagából
„Szükséges továbbá, hogy a borbély-mesterré leendő jó erkölcsü, jámbor életü és az borbély mesterségben jól tanittatott és forgott legyen. ”Felsorolja, hogy a sebésznek tudni kell „sebeket és fakadékokat gyógyitani, fogat kivenni, tudjon szépen eret vágni, megtört csontokat összeforrasztani, kificamodott tagokat helyretenni”, … stb. A szóbeli vizsga után ebédet adjon a mestereknek, hogy „keresztényi mérsékletesség megtessék az ilyen vendégségben is, csak hét tál tisztességes étket, hasonlóképpen bort is tisztességeset adjon.. (A keresztényi mérsékletességen gyakran eshetett némi foltocska, mert Kemény János erdélyi fejedelem a részegséget „borbélyi nyavalyának” nevezte.)
Golyókiemelő eszköz (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)
A sebészet tulajdonképpen évszázadokon át csaknem kizárólag sérültellátást, baleseti sebészetet jelentett. Ezt mutatja az első magyar sebészeti összefoglaló munka, melyet a tanulatlan borbély céhmesterek közül toronymagasan kiemelkedő, európai műveltségű tudós
Részlet Miskoltzy könyvéből.
Korabeli sebészeti égetővasak. (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)
sebész, Miskoltzy Ferencz győri chirurgus írt 1742-ben Manuale Chirurgicum avagy Chirurgiai Úti-társ címmel. Magister Miskoltzy a legsúlyosabb sérülésnek a koponyatörést tartotta. Ismerteti a trepanatio technikáját, javasolja a koponya csonthiányának ezüsttel való pótlását. Leírja a törések tüneteit, a repozíció szükségességét és a törésgyógyulás alapvető feltételét, a rögzítés szükségességét… Ír a ficamok kezeléséról, a sebek ellátásáról. Ő volt az első Magyarországon, aki a sebeket hajlított tűvel varrta. Vérzéscsillapításra izzó vasat és a forró olajat ajánlja, megemlíti az extensios kezelést. Kedves szavakban határozza meg, „Micsoda természettel kell az chirurgusnak élni és minémű qualitásokkal bírni?” Így válaszol: „Minden chirurgusnak keresztényi jó indulattal Isteni félelemmel és felebarátyához nagy szeretettel kelletik lenni, józanon és vig erköltsel, ’s szép termettel birni, sok szép Orvos Könyveknek olvasásának gyakorlásával, kezeinek tisztán-való tartásával fel-ékesitve lenni; azonban mind jobb, mind pedig balfelé szorgalmatossan tudjon forgolódni; vastag, vagy nehéz dolgot ne tégyen, szép Musikára szoktassa magát, hogy az ő ujai szép gyengén maradjanak, ne talántán az erős dolgoktól kezei meg-szőrösödjenek, avagy reszketni kezdjenek.” A könyvnek az Alföldi Nyomda segítségével visszaállítottuk eredeti formáját és a X. Gyermektraumatológiai Vándorgyűlés előadói emlékül egy-egy példányát megkapták. A kor jelentős eseménye volt, hogy 1770ben a nagyszombati egyetemen, 1771-ben a pestin megkezdték a sebész képzést, majd 1786-ban a sebészi stúdiumot egyesítették az orvosival. Erre az időszakra esik, 1793-ban az Flamand festő 1700 körül. Achilleus lándzsája vasreszelékével gyógyítja Telephos sebét első magyarországi tudós csoport megalakulása Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
Marosvásárhelyen, Erdélyi Magyar Nyelvmivelő Társaság néven. Jó pár évet kellett várni, míg az első orvostársaság megalakult. A nemzeti kulturális és tudományos élet igazi születése és fejlődése a reformkorban indult el, a Magyar Tudományos Akadémia megalakulásával, amire egy magyar főnemes huszárkapitány („a legnagyobb magyar”) évi jövedelmét ajánlotta fel. Igaz, az „élettudományok”, így az orvostudomány is kívül maradt eleinte az Akadémia érdeklődési körén, de megkezdődött a tudományos társaságok, egyletek kialakulása. Elsők között, 1837ben jött létre a Budapesti Királyi Orvosegyesület „a tudomány és kartársiasság ápolása, önmagunk továbbképzése végett”. Ennek a tudós egyesületnek sebészek nem lehettek a tagjai, de a későbbi elnökök között már ott találjuk Lumniczer Sándor (1880-1886), Dollinger Gyula (1908-1912) és Verebély Tibor (1934-1938) nevét is. A különböző szakmákban dolgozó orvosok rendszeres találkozásának megrendezésére alakult 1841-ben a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesülete, amely évente másmás városban rendezett vándorgyűlést és 1933-ig fennmaradt. Ezekben az években Schoepf-Merei Ágost „orvos és sebész mester” (akit a magyar gyermekgyógyászok és gyermeksebészek egyaránt szakmájuk magyarországi megalapítójának tartanak) 1836-ban létrehozta Pesten a Testegyenészeti Intézetet, melyben ortopéd és baleseti sebészeti műtéteket is végzett. (Széchenyi István fiát is operálta „az orvos, aki tudott operálni”. Schopf-Merei működésének kezdete még az asepsis-antisepsis és a narcosis előtti időre esett, s ez alapvetően megszabta tevékenységének és lehetőségeinek korlátait is. „Minimalisan invaziv” subcután tenotomiákat végzett contracturák nyujtására, de megoperálta csontresectioval és biceps hosszabbítással egy két éves gyermek 90 fokos tengelyeltéréssel gyógyult humerustörését Schoepf-Merei Ágost is. A műtét 16 percig tartott. A korabeli sebészeti beavatkozásokra csak rövid perceket szánhattak, amíg az ópium, mandragora és beléndek kivonatott tartalmazó szivacs, a „spontiosa somnifera” hatása tartott, s a sebészek hihetetlen gyorsasággal voltak kénytelenek dolgozni. Napoleon kedvelt tábori sebésze, baron de Jean-Dominique Larrey, aki ujjászervezte a háborús sérültellátást (azt vallotta, hogy a sérültet a lehető legkorábban kell ellátni, ezért operáló sátrát közvetlenül az arcvonal mögött állította fel) jéggel és hóval csillapítva a fájdalmat, a borogyinói ütközetben egy nap alatt egymaga 200 amputációt végzett. Belegondolni is borzasztó, hogy a szerencsétlen sebesültek és betegek milyen szenvedésnek voltak kitéve és milyen eszközökkel kellett őket lefogni, míg sebüket forró Larrey, Napoleon tábori sebésze olajjal és égő vassal ellátták.
Sebészeti eszközök a XIX. századból (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)
Éter inhalációs eszköz 1858-ból National Library of Medicine, Bethesda
Robert Hinckley festménye az első narcosisról Medical Library Cambridge
A sebészet és traumatológia új korszaka kezdődött el 1846. október 16-án, amikor egy bostoni fogorvos, William Morton elvégezte az első éter narcosist, miután a szert kedvenc kutyáján és saját magán is kipróbálta. Az új eljárást rövidesen áthozta Európába korának legnagyobb angol sebésze, Robert Liston és négy hónappal a világ első narcosisa után 1847. február 8-án már Balassa János ismertette az új módszert, majd használatának bemutatására tanársegédjével, Markusovszky Lajossal „egy kőmetszés vitetett végbe”. A XIX. században, a „sebészet évszázadában” az igazi tudományos magyar sebészet megalapítója, a magyar nyelvű és szellemű orvostudomány nagy alakja, Balassa János volt. Nemcsak az éter narcosist honosította meg, de átvette Semmelweis új módszerét és jelentőset alkotott a sebészet különböző területein és a sérültellátásban is. Első közleménye, mely a törések és ficamok narcosisban való ellátásáról szólt, 1847-ben jelent meg. Írt a glottis oedema miatt végzett Balassa János arcképe és kezének Deák Ferenc által készített fafaragása Semmelweis Orvostörténeti Múzeum laryngotomiáról, jelentősek plasztikai sebészeti dolgozatai, akadémiai székfoglalója „A képző műtétek (atlasszal)”, a „Hassérvekről” szóló monográfiája, a „Tájékozódás a sebzések által indokolt csonkitások javallai körül”, az „Absolut nyugalom, mint gyógyhatány”, stb. Balassa nemcsak a hazai sebészet tudományos megalapítója és minden idők egyik legnagyobb magyar sebésze volt, (már 29 éves korában egyetemi tanár!),
de tevékeny résztvevője is az 1848-49-es Szabadságharcnak. Orvosi hitvallásáról vall doktori értekezésének első mondata: „Vivere aliis non sibi” Mások javára élni, nem magáéra.
Aranyozott Lumniczer eszköz, melyet a mester tanítványaitól kapott Semmelweis Orvostörténeti Múzeum
A Magyar Traumatológus Társaság Lumniczer Sándor aranyérme
A XIX. század közepének másik nagy sebész egyénisége Balassa tanítványa és barátja, Lumniczer Sándor volt. Már doktori értekezésével nagy sikert aratott „Orvossebészi értekezés a képlő sebészetről” (1844). A könyv a modern plasztikai sebészet alapjait fekteti le. A csupán 4 éve orvos fiatal sebészt 1848-ban, mint minden becsületes embert magával ragadta a lelkesedő hazaszeretet, előbb hadisebészetet oktatott az egyetemen, majd bevonult a harcoló csapatokhoz. A tavaszi hadjárat közepére már Görgey csapatainak igazgató törzsorvosa. Akkor jelent meg híres munkája ”Provisorische Anweisungen für Arzte der Ungarischen Armee an der Oberdonau, zur Befolgung im Auftrage der Hauptkriegsleitung”. A bukás után besorozták az osztrák hadseregbe ápolónak. Később, az önkényuralom engedésével díjtalan sebész, majd a Rókus kórház főorvosa, majd a II. számú Sebészeti Klinika igazgatója.
Ezredorvosi csákó a XIX. századból (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)
Lumniczer Orvostudori értekezése, 1844
A Szabadságharc leverése után a tudományos egyesületek működését az osztrák hatóságok betiltották és azok csak 1861-ben indultak újra. Elsőként a Budapesti Királyi Orvosegyesület folytatta működését, amely a Balassa János köré csoportosult orvosi közélet irányítójává vált. Korszakalkotó esemény időközben, 1857, amikor Markusovszky Lajos
beindítja az azóta is folyamatosan működő Orvosi Hetilapot. 1863-tól újra engedélyezték a vándorgyűléseket, lehetőséget kapva az országos találkozásokra. Létrejött 1874-ben a Budapesti Orvosi Kör és folyóirata, a Gyógyászat, melyet Poor Imre szerkesztett. 1878-ban megalakult a vidéki orvosokat tömörítő Községi Orvosok Társasága, mely a Hőgyes Endre által szervezett és alapított Országos Orvosszövetség megalapításáig, 1897-ig működött. Időközben 1872-ben feloszlatták a sebész céheket, az egyetemeken pedig bevezették az egyetemes orvostudori fokozatot. Ettől az időtől megszaporodott azoknak az orvosoknak a száma, akik sebészettel, sérültellátással is foglalkoztak, ezzel egyidőben megnőtt a sérültellátással foglalkozó tudományos közlemények száma is. Az antisepsis-asepsis, és a narcosis bevezetése után újabb nagy előrelépés volt a röntgen sugár felfedezése, mely forradalmasította a csonttörések diagnosztikáját és kontrollálhatóvá tette a konzervatív töréskezelést. Csontegyesítő műtétekre igen kevesen vállalkoztak megfelelő eszközök hiányában, bár volt rá példa. Maga Balassa is resecált és drótvarrattal látott el egy álízületet 1868-ban. A kor kiemelkedő egyénisége Dollinger Gyula, aki szintén alkalmazott drótvarratot és Makara Lajos kolozsvári professzor, Röntgenfelvétel inveterált könyökficam műtétje akinek munkássága sokáig meghatározta a után Dollinger könyvéből sérültellátást. Az orvostudomány specializálódása egyre inkább sürgette az elkerülhetetlen tagozódást és az 1870-es évektől kezdeményezések történtek speciális szakosztályok kialakítására. Erre elsőként 1896-ban került sor, amikor megalakult az első szakosztály, a gynekologia. Ezt követte az ideg- és elmekórtani, a stomatológiai, otologiai és 1906-ban a sebészeti szakosztály megalakulása. A Magyar Sebész Társaság 1907-ben megválasztott első elnöke Dollinger Gyula, titkára Manninger Vilmos volt.
Dollinger Gyula
Manninger Vilmos
A Magyar Sebész Társaság elnökei 1907-1966 között, a Magyar Traumatológus Társaság megalakulásáig: Dollinger Gyula 1907 Réczey Imre 1908 Makara Lajos 1910 Ludvik Endre 1911 Herczer Manó 1912 Chudovszky Móricz 1913 Kuzmik Pál 1914 1915-1920-ig nem volt Nagygyűlés. Háberern J. Pál 1921 Verebély Tibor 1922 Bakay Lajos 1923 Manninger Vilmos 1924 Vidakovits Kamilló 1925 Bartha Gábor 1926 Szigethy Gyula Sándor 1927 Hültl Hümér 1929 Hüttl Tivadar 1930 Winternitz Arnold 1931 Neuber Ernő 1932 Alapy Henrik 1933
Genersich Antal 1934 Mutschenbacher Tivadar 1935 Petz Aladár 1936 Illyés Géza 1937 Korompay Károly 1938 Elischer Ernő 1939 Király Jenő 1940 Bakay Lajos 1942 1943-1948-ig nem volt Nagygyűlés. A Sebész Szakcsoport elnökei: Ádám Lajos 1945-1946 Sebestény Gyula 1946-1947 Hedri Endre 1947-1948 Makai Endre 1948-1949 Milkó Vilmos 1949-1950 Molnár Béla 1951-1952 Milkó Vilmos 1952-1953 Czeyda-Pommersheim Ferenc 1954-1958 Mester Endre 1958-1966
A Magyar Sebész Társaság működését 1943-ban kettétörte a világháború, majd 1945ben a nemzetgyűlés betiltotta az orvosi kamarával együtt. Az orvosi társaságokat 1966-ig az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének csoportjai „helyettesítették”. A társaság minden évben nagygyűlést tartott, és jelezve, hogy a sérültellátás a szakma legnagyobbjainak is mindig szívügye volt, nem egy esetben traumatológiai kérdés volt a nagygyűlés fő témája és referátuma: 1910. Dollinger tanítványa, Holzwarth Jenő: A végtagok friss töréseinek gyógyításmódja és a műtéti beavatkozások indicatioi.” 1913. Bakay Lajos: „A koponyasérülések sebészete” 1921. Dollinger Béla: „A végtagok complicált és elhanyagolt töréseinek kezelése” 1927. Kubányi Endre: „A vérátömlesztés” 1931. Verebély Tibor: „Az álízületekről” 1932. Elischer Ernő: „A végtagok csonttöréseinek gyógyítása” 1933. Gellért Elemér: „A has sérülései” 1934. Matolay György: „A kéz sérülései és heveny fertőzései 1939. Nagypatali Gyula: „Sportsérülések” 1942. Bakay Lajos: „A háborús tapasztalatok kérdése” 1950. Hedri Endre: „Osteosynthesis” 1952. Hedri Endre, Zoltán László: „Az agy sérülései” A sebészet legrégebbi bázisa a sérültellátás, a klasszikus sebészet XIX. századbeli hatalmas fejlődése idején kissé háttérbe szorult, de a sérülések számának növekedésével újra hangsúlyt kapott és a traumatológia önállóságot kezdett követelni magának. Hedri Endre leírta, hogy a német baleseti biztosító intézet 355 millió márkát, az osztrák balesetbiztosító 10 millió schillinget és a magyar Országos Társadalombiztosítási Intézet 8,5 millió pengőt fizet ki évente a sérültek kezeléséért és kártérítéséért. Felhívta a figyelmet arra, hogy ez az összeg negyedével vagy harmadával csökkenthető lenne, ha a sérültek gyógyítására a sérülés
pillanatától az utókezelés befejezéséig megfelelő helyen, megfelelő időben és a megfelelő módon történne. Az elgondolás arra ösztönözte a biztosító intézetet, hogy a nyugati országok mintájára létrehozzák az Uzsoki Kórházban 1928-ban a 46 ágyon működő önálló baleseti sebészeti osztályt Hedri vezetésével. 1932-ben az osztály ágyszámát meg kellett kétszerezni és külön ambulanciát állítottak fel a járóbetegek számára. Az Uzsoki Kórház kitűnő eredményei alapján építették fel 1940-ben a Koltói Anna Baleseti Kórház épületét és a hozzákapcsolt rendelőintézetet. Ebben az épületben nyitották meg 1956 január 1-én az Országos Traumatológiai Intézetet, amely első feladatának tekintette az országos baleseti sebészeti hálózat kialakítását, az ehhez szükséges szakemberek képzését, továbbképzését. Erről a hatalmas munkáról Renner Professzor Úr fejezetében olvashatunk. A vidéki traumatológiai hálózat is rohamosan fejlődött: az alábbi, 1962-ben Hőnig Vilmos kandidátusi értekezéséből származó ábrán már 28 baleseti osztály működéséről olvashatunk.
Ábrák Hőnig Vilmos: A traumatológia szervezése Magyarországon című 1962-ben megvédett kandidátusi értekezéséből
Az Országos Traumatológiai Intézet 1958-ban megalapította a szakma folyóiratát, az Ortopéd Társasággal közös lap indult, melynek főszerkesztője Hőnig Vilmos volt
Az 50-es években a tudományos-társasági élet a szakszervezet által irányított szakcsoportokban folyt, a traumatológia továbbra is a sebész szakcsoporthoz tartozott. 1966-ban ismét szabaddá vált az út az Orvosi Kamara és a Tudományos társaságok szerveződésére és még ebben az évben megalakult a Magyar Traumatológus Társaság. A Társaság első elnöke 1966-tól 1978-ig Szántó György volt, főtitkára Hőnig Vilmos.
Szántó György
További elnökök és főtitkárok: 1978-1982. elnök: főtitkár: 1982-1986. elnök: főtitkár: 1986-1991. elnök: főtitkár: 1991-1993. elnök: főtitkár: 1993-1995. elnök: főtitkár: 1995-1997. elnök: főtitkár: 1997-1999. elnök: főtitkár: 1999-2001. elnök: főtitkár: 2001-2003. elnök: főtitkár: 2003-2005. elnök: főtitkár: 2005-2007. elnök: főtitkár:
Hőnig Vilmos
Forgon Mihály Renner Antal Forgon Mihály Salacz Tamás Manninger Jenő Salacz Tamás Berentey György Fekete Károly Renner Antal Fekete Károly Salacz Tamás Fekete Károly Sükösd László Fekete Károly Fekete Károly Fröhlich Péter Bíró Vilmos Fröhlich Péter Sárváry András Ács Géza Simonka János Aurél Ács Géza Dr. Ács Géza
