A magyar térszerkezet modernizálásának távlatai és a technológiai átalakulás dr. Horváth Gyula főigazgató, MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs
1. Az átmenet térszerkezetét befolyásoló tényezők A magyar gazdaság rendszerváltás utáni nyugat-európai orientációja, az Európai Unió társult tagsága, a csatlakozás igénye és előkészítése megkönnyíti az európai regionális folyamatok megjelenését és elterjedését hazánkban. Az 1970-es évek világgazdaságában új, hosszú távú technológiai ciklus kezdődött, mely átalakította a fejlett országok gazdasági térképét. Az új gazdasági teret a termelés földrajzi dekoncentrációja, a szellemi tevékenységek s főleg a döntéshozatal földrajzi koncentrációja jellemzi. Megerősödött a nagyvárosok szerepe, megváltozott a város és vidéke közötti kölcsönkapcsolatok jellege, a gazdasági régiók hagyományos építkezése. Az új regionális folyamatok hazai terjedését felgyorsította, hogy a magyar régiók és a városhálózat közvetlenül kapcsolódhatnak a nyugat-európai térfolyamatokhoz, mód van szélesen értelmezett regionális integrációra. 2. A globalizálódó gazdaság tere A posztfordista gazdaság a legfejlettebb ipari országokban az 1970-es évektől bontakozott ki, erőteljes hatást gyakorolt az országok térszerkezetére. A tömegtermelésre alapozott gazdaság az 1970-es évek elején mély válságba jutott, a posztfordizmus a megújuló tőkés gazdaság válasza volt e válságra. A gazdaság jelentős szerkezeti átalakuláson ment át. A nehézipar, a tömegtermelésre berendezkedett hagyományos iparágak visszaszorultak, és a csúcstechnológiát képviselő, tudásigényes vagy különleges minőségű fogyasztási cikkeket előállító iparágak jelentősége nőtt. A foglalkoztatásban az ipar háttérbe szorult a tercier (szolgáltató) és a kvaterner (kutatásfejlesztési, specializált magas szintű üzleti szolgáltatási) szektorral szemben. A posztfordista gazdaságot bevezető nagy szerkezeti változások egyik következménye, hogy a gyártási folyamat viszonylag kevés embert foglalkoztat, s
rugalmasan telepíthető. A mai üzleti befektetések sokkal több, hasonló adottságú település között választhatnak, mint a hagyományos iparágak. A telephelyválasztás szempontjai is megváltoztak: a munkaerő minősége, a települési környezet, az információs hálózathoz kapcsolódás került előtérbe a nyersanyag, az energiaforrás vagy a szállítási útvonalak helyett. A regionális folyamatok szempontjából is nagyon fontos a vállalati szervezet átalakulása. A nagyvállalatok nagyságát inkább földrajzi elterjedtségük s üzleti forgalmuk, nem pedig a tevékenységek köre vagy alkalmazottaik száma adja. A világgazdaság alakulását a transznacionális nagyvállalatok szabják meg. A tőke a világgazdaságban eléggé szabadon, egyre egységesebb szabályok szerint mozog a különböző országokban. Részben a technológiai folyamatok egyszerűbb kezelhetőségének, részben az egykori ,,elmaradott” országok iskolázottsági fejlődésének eredményeképpen a tudásigényes ágazatok is világszerte elterjednek. A kis- és középvállalkozások gazdasági megerősödésének fő forrása a beszállítói rendszer fejlődése. A kisvállalatok nem a nagyvállalatok helyére nyomultak be, hanem beépültek a beszállítói hálózatba. A beszállítók – kisebb egységek lévén – a rugalmas termeléshez jobban tudnak alkalmazkodni. Korszerű berendezéseiken többféle termék állítható elő, alkalmazottaik számát is rugalmasan változtatják. A piaci kockázat egy része a beszállítókat terheli. A technológia változásai is befolyásolják a regionális folyamatokat, technológiák egyszerűsítése és részekre bontása lehetővé teszi a gyártás kis egységekben történő, földrajzilag dekoncentrált telepítését, akár a rurális térségekben is. (Ez a dekoncentráció eredményezte a legfejlettebb országokban az 1970-es és 1980-as években jelentkező dezurbanizációs jelenséget is.) A posztfordista változások a társadalmi szerkezetre is hatottak. A gazdaság átalakulása azt eredményezte, hogy egyrészt sok felsőfokú képzettségű szakemberre van szükség (a tudásigényes iparágakban s a felsőfokú üzleti szolgáltatásokban), másrészt jó elhelyezkedési esélye van az iskolázott, de szakképzetlen munkaerőnek (a szolgáltatásokban, a rugalmas termelésben). A hagyományosan képzett szakmunkások iránti kereslet viszont csökken. A gazdasági tevékenységek kitüntetett telepítő tényezőivé a munkaerő és az információ vált. A tevékenységek egy része jelentős földrajzi dekoncentráción ment át, széles településkörben terjedt el, s ez a rurális, korábban elmaradottnak tartott térségek fellendülését eredményezte. Úgy tűnik, a fordista ipari körzetekből, tömegtermelésből kimaradt rurális enklávék – fejlett infrastruktúra és iskolázott lakosság esetén – könnyebben fogadták be az új gazdasági szerkezeteket,
2
mint a lesüllyedő gazdaságot védelmezni próbáló, nehezen átképezhető munkaerővel rendelkező hagyományos iparvidékek. Ugyanakkor megerősödött a nagyvárosok szerepe – a gazdaság parancsnoki posztjai (a transznacionális vállalatok, a nagy pénzintézetek központjai) telepedtek egymás közelségébe, az információk és innovációk központjaiba. 3. Az új századelő kihívásai Magyarországon: decentralizáció és integráció Az új magyar területi stratégiának és regionális politikának egyrészt érvényesítenie kell a piacgazdaság követelményeit, másrészt adaptálnia célszerű az Európai Uniónak és tagállamainak a regionális politika harmonizálására megfogalmazott célkitűzéseit, végül hasznosítania érdemes a globális európai folyamatok általános tapasztalatait, többek között az interregionális és határ menti együttműködések kohéziós szerepének felértékelődését, az európai együttműködés irányításának decentralizálódását, a regionális hatalom fokozatos funkcióbővülését. A gazdasági növekedés hosszú távú pályáját alakító és a térstruktúrákra is jelentős hatást gyakorló gazdasági szerkezeti átalakulás főbb elemei a következők: • Dezindusztrializáció (az ipar lassú térvesztése, minőségi átalakulása, előbb a foglalkoztatottak számának, majd a GDP előállításához való közvetlen hozzájárulás mértékének a csökkenése; a tradicionális ipar térvesztését az újraiparosítás mérsékelheti); • Tercierizáció (a szolgáltatóipar túlsúlyba kerülése a gyáriparral szemben, a termelési szolgáltatások elterjedése; a gazdasági versenyben fokozódik az innovációs és a nem árjellegű tényezők befolyása, a termék- és piaci diverzifikáció fokozódik; ez a változás a termelés és a szolgáltatások kooperációjának az erősítését indukálja); • Technológiai váltás (az új ipari fejlődési szakaszban a vállalkozások számára nem elsősorban az anyagi jellegű input-output kapcsolatok, hanem az új technológiai előnyöket hasznosítani képes, a piaci fejlődést ösztönző technológiai, információs és pénzügyi erőforrások válnak meghatározó tényezővé; a fenntartható fejlődés a technológiai képességek gyökeres megváltoztatásával képzelhető csak el); • Decentralizáció (a vállalati szervezet- és tulajdonformák átalakulása, az új dinamikus hajtóerők és az infrastruktúra fejlődése a gazdaság térbeli telepítését diszperzebbé teszi, regionális gazdasági hálózatok jönnek lét-
3
re, egyszersmind erősödik a településtípusok közötti differenciálódás és fokozódik a verseny a gazdaság telepítéséért); • Az európai integráció elmélyülése (A nemzetközi tőkepiacon lezajlott változások eltérő módon érintették a régiókat. A hálózatos gazdaságok szervezéséhez alkalmazkodni képes régiók nyertesei, a tradicionális tőkeimportőrök pedig vesztesei lettek a tőke- és valutaliberalizációs változásoknak. Mivel a globalizálódó gazdaságban a vállalati központok kitüntetett pozíciója továbbra is fennmaradt – sőt bizonyos mértékig még erősödött – e változási tendenciák a fejlett régióknak kedveztek. Az egységes európai piac hatásai a regionális versenyképesség feltételeit új megvilágításba helyezték. Az európai növekedési erőközponthoz geográfiailag közelebb fekvő, ahhoz fizikai infrastrukturális rendszerekkel is kapcsolódó térségek viszonylag könnyen adaptálódtak az új feltételekhez, a perifériák viszont egyértelműen versenyhátrányba kerültek); • A fenntartható fejlődés követelményei (a gazdasági növekedés és a környezetterhelés mérséklésének összekapcsolása, a környezetvédelmi iparágak és beruházások priorizálása). E szükségszerű folyamatok és a hatásaik nyomán kialakuló újabb területi egyenlőtlenségek mérséklését célzó regionális politika cél-, eszköz- és intézményrendszerének működtetésében a következő EU-konform alapelvek érvényesítendők: • Szubszidiaritás és decentralizáció (önálló mozgástér, döntési kompetencia és finanszírozási erőforrások a különböző méretű és jogállású területi közösségeknek belső erőforrásaik és nemzeti stratégia összehangolásában); • Partnerség (a különböző ágazati, tulajdonosi és eltérő tevékenységű szervezetek és intézmények területi fejlődésre hatást gyakorló döntéseinek intézményes koordinálása); • Programozás (alulról építkező stratégiai és operatív tervezés, a legitimált stratégiákkal konform fejlesztési prioritások, programok és támogatások); • Koncentráció és addicionalitás (jól elhatárolható területi fejlesztési típusok, kombinált költségvetési és off budget erőforráshasznosítás a gazdasági növekedést szolgáló ágazati prioritásokhoz rendelve).
4
4. Két forgatókönyv A regionális fejlődés magyarországi elemeinek változataiból két forgatókönyv állítható össze, amelyek alapvetően a területi egyenlőtlenségek szerint különböznek egymástól. A közepesen koncentrált forgatókönyv azon a feltételezésen alapul, hogy a további polarizálódás a kilencvenes évek végétől megállítható, ugyanakkor az ország mára kialakult területi szerkezetében nem prognosztizál alapvetően pozitív strukturális változásokat. • A gazdasági szerkezet átalakulását technológiai megújulás kíséri. Az új gazdasági szerkezetet nemcsak az elavult ágazatok (termékek) leépülése, hanem néhány új ágazat jelentős előre törése is jellemzi. Megerősödnek a tudásigényes ágazatok, s a gépkocsigyártáshoz hasonlóan új, multiplikátor hatást kifejtő szakmakultúrák honosodnak meg; • A mezőgazdaságban szerény mennyiségű, de értékes termékszerkezetű, gazdaságilag jelentős export marad fenn. Kialakul a nagyüzem – családi vállalkozói farm – és a részidős kisgazdaságok hatékony kombinációja; • A tercier szektoron belül a magas szintű szolgáltatások elsősorban Budapesten fejlődnek, de jelentős regionális központok alakulnak ki. A vidéki nagyvárosok is ,,kapuszerepet” tölthetnek be saját régiójuk és a szomszédos határmenti régiók között. A vidéki nagyvárosok egyetemi központjaihoz technológiai-ipari parkok, alkalmazott kutatóhelyek csatlakoznak, amelyeknek iparvonzó és -fejlesztő hatásuk lesz; • Az országon belüli vándorlások kis léptékűek, inkább régión belüliek, és ezek erősödő motívuma marad a szakmai mobilitás; • A hagyományos közlekedési hálózatban megjelennek a régióköri kapcsolatokat szolgáló vonalak: új hidak, vasúti mellékvonalak felújítása. Javul az ország tranzitképessége, kiépül a belföldi légi forgalom. Erősödik a vidéki nagyvárosok szerepe a nemzetközi forgalomban. Újra erősödnek a kelet-európai gazdasági szálak. Magyarország – mint az EU legkeletibb tagja – Ausztria korábbi kelet-nyugati közvetítő szerepét vehetné át. Ez a Dunántúl további felértékelődését jelenti; • Növekszik a társadalom környezeti érzékenysége. A környezetvédelmi beruházások révén új hazai szakmakultúrák honosodhatnak meg. Az ivóvízellátás és a hulladékelhelyezés növekvő problémaként jelentkezik. • E forgatókönyv esetén is jelentősek a jövedelmi különbségek, s magas marad a munkanélküliség, de a gazdasági élénkülésnek köszönhetően
5
nem kerül sor tömeges elszegényedésre, és jelentősen előrehalad a polgárosodás. A dekoncentrált forgatókönyv azt feltételezi, hogy a jövőben az ország mára kialakult településhálózati, térségi aránytalanságai, feszültségei lényegesen mérséklődhetnek. Emögött az a prognózis áll, hogy az újrainduló gazdasági növekedés Nyugat-Európához való felzárkózást indíthat el. Ehhez különösen kedvező körülmények szükségesek: megújuló európai konjunktúra, EU-tagság, s ennek következtében jelentős területfejlesztési támogatás, a kelet-ázsiai tőkebefektetők megjelenése, számottevő piacbővülés. • A gazdasági szerkezetváltás során nem épülnek le teljes iparágak, a technológiai megújulás és az új termékek bevezetése lesz a legfontosabb. A tudásigényes – és a ,,zöld” (környezetbarát) iparágak adják a húzóerőt, de megélénkülnek egyes nehézipari és hagyományos fogyasztási cikkeket gyártó iparágak is; • A mezőgazdaság a kettős piacszervezésnek köszönhetően jelentősen exportorientáltságú: az EU-n belül magas feldolgozottságú, speciális minőségű termékekkel, Kelet-Európában vetőmag-, tenyészállat-, knowhow-exporttal, a termelési rendszerek kiterjesztésével jelentkezik; • A tercier szektorban – a felsőszintű üzleti szolgáltatások mellett – a közszolgáltatások is fejlődnek, sok új foglalkoztatási helyet teremtenek; • A népességmozgás (a szakmai mobilitás és az időskorúak vidéki visszaszorulásán kívül) kistérségeken belül marad. A nagyvárosok népessége csökken, agglomerációs gyűrűjük kibővül. Az urbanizációs tengelyek összeépülnek, ezek felé népességvándorlás folyik; • Az infrastruktúra fejlődésében – az előbbi forgatókönyvekben is feltételezett általános kommunikációs fejlődésen kívül – két új elem várható. Az egyik az ország Budapest-centrikus közlekedési szerkezetét határozottan módosító régióközi összeköttetések (autópályák és hasonló hatású vasútvonalak, repülőterek) és az európai nagy kommunikációs rendszerekbe történő beépülés, a másik a lakásépítésnek a városhálózat nagy részében történő jelentős megélénkülése; • A nemzetközi integrációs fejlődésben az előző forgatókönyvhöz képest is kedvezőbbek lesznek a gazdasági-integrációs kapcsolatok. Kelet-Európával tehát valódi integrációs szálak alakulhatnak ki; • Lehetőség nyílik a fenntartható fejlődés elemeinek érvényesítésére, a környezet javuló állapota fontos társadalmi értékké válik. A gyors gazdasági
6
növekedés a környezeti terhelést is erősen növelheti, s a környezetromboló technikai eljárások alkalmazása sem kizárt. • A dekoncentrált forgatókönyvben a lakosság életkörülményeinek, társadalmi szerkezetének, jövedelmi színvonalának területi különbségei mérsékeltek. A társadalom differenciált, vannak szegény rétegek, ám a szegények nem koncentrálódnak néhány területen: mindenütt olyan kisebbséget jelentenek, amelyet a helyi politika megfelelően tud segíteni. A végleges leszakadónak tűnő, marginális területek népessége elfogy, a kedvezőtlen életfeltételek kevés embert sújtanak.
* * * A regionális fejlődést befolyásoló tényezők alapján megrajzolható az új század első évtizedének végére kialakítandó optimális térszerkezet, megfogalmazhatók az ennek eléréséhez szükséges feladatok. A jövőkép vázolásához a korábban említett folyamatokon kívül figyelembe célszerű venni az európai integráció várható hatásait is: egyrészt az európai tér kohéziójának erősítését szolgáló programok várható hatásait (Európa 2000+, European Spatial Development Perspective, CADSES Vision Planet), másrészt a magyar EU-tagsággal járó strukturális támogatások jelentős forrásnövelő szerepét. E szempontokat érvényesítendő az Országos Területfejlesztési Koncepció alapján megfogalmazható az ország térszerkezetének kívánatos textúrája, az ezt alkotó elemek kapcsolódási pontjai a közép-európai régiókkal és az európai területi munkamegosztás különböző egységeivel (1. táblázat). 5. A kutatás és a technológiai fejlesztés szerepe a regionális átalakulásban A posztindusztriális korszakban a szerkezetátalakítási programok sikerét általában három tényező befolyásolja: 1) A régió vagy város bekapcsolódása a nemzetközi munkamegosztásba, a külföldi tőke jelenléte, a megtelepült nemzetközi vállalatok és intézmények száma, tevékenységük formája; 2) A térség közlekedési infrastruktúrájának fejlettsége, a piacok gyors eléréséhez szükséges kombinált szállítási módok jelenléte;
7
1. táblázat Európai trendek, magyar feladatok a regionális politikában A regionális politikát befolyásoló tényezők
Domináns európai irányzat
Magyar helyzet
Teendők
Területi szerveződés
Összekapcsolódó gazdasági terek, globális hálózatok, regionális clusterek, erős regionális kohézió.
A nemzeti gazdasági tér erős differenciáltsága, a centrumtérség kapcsolati hálójának dominanciája, gyenge régión belüli kohézió.
A térszervezés eszköz- és intézményrendszerének decentralizálása, új kohéziós és strukturális politika kidolgozása.
A területi fejlődés hajtóereje
Fejlett technológiák, K+F, üzleti szolgáltatások, informatika, tudásalapú termelés.
Multinacionális vállalatok megtelepedése, műszaki infrastruktúra, önszerveződő ipar.
Újraiparosítás, a közlekedéshálózat erőteljes fejlesztése, termelő szolgáltatások ösztönzése.
Telepítési tényezők
Képzett munkaerő, kedvező geográfiai pozíció, kommunikációs csomópont-jelleg, fogyasztói piacok jó elérhetősége.
Olcsó munkaerő, a főváros közelsége, jó közúti megközelíthetőség, nyugati határmenti területek.
Komplex közlekedésfejlesztés, a régióközpontok bekapcsolása az autópálya-hálózatba, regionális repülőterek, új közlekedési tengelyek.
Az innováció térbeli terjedésének jellege
Több csomópontból elterjedő, sokirányú, számos innovatív régió.
A fővárosból kiinduló, lassan terjedő, egyetlen innovatív régió.
Az innovációorientált területfejlesztés alapjainak megteremtése, regionális innovációs stratégia, sokfunkciójú regionális innovációs központok fejlesztése.
Priorizált településforma
Nagyvárosok, integrált településegyüttesek.
A főváros és a megyeszékhelyek (a piaci erők révén), falusi települések (az állami újraelosztás révén).
A regionális központok (Győr, Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc), mint innovációs pólusok, a kis- és középvárosok, mint az újraiparosítás színterei; kistérségi településegyüttesek, mint ellátási-szolgáltatási egységek. 8
A regionális politikát befolyásoló tényezők
Domináns európai irányzat
Magyar helyzet
Teendők
Az állam szerepe
Stratégiai irányítás, mérsékelt újraelosztás, erős koordinációs funkciók.
Bürokratikus újraelosztás, gyenge ágazatközi koordináció.
Az állam operatív irányítási szerepkörének szűkítése, a stratégiai funkciók fejlesztése, erőteljes decentralizáció.
A szubnacionális szint szerepe
Széles körű kompetencia; a regionalizmus térnyerése: a decentralizált országokban élő népesség aránya Európában 1970-ben 25%, 1995-ben 57%, 2010-ben várhatóan 80%.
Magyarország tipikus unitárius állam: centralizált újraelosztás, gyenge középszint, szétaprózott önkormányzati struktúra.
A központi irányítás reformja, jogkörök és eszközök decentralizálása a régiókhoz, a területi közigazgatás átszervezése, a régiók alkotmányos szabályozása → decentralizált állami berendezkedés.
A regionális fejlesztések finanszírozásának formája
Sokcsatornás a partnerség és az addicionalitás elve alapján, forráskoordinácó a különböző döntési szinteken; diszkrecionális támogatásjuttatás.
Szétaprózott, összehangolatlan állami források, a helyi szereplők gyenge abszorbciós képessége; vegyes támogatások.
Az állami források koncentrációja és hatékony koordinációja, a regionális aktorok jövedelmi pozíciójának erősítése → államháztartási reform (a helyben maradó és képződő bevételek arányának növelése); diszkrecionális támogatás.
A finanszírozási források nagysága és regionális eloszlása
A közvetlen regionális fejlesztési támogatások az európai centrumországokban a GDP 1,5–2%-át, a kohéziós országokban a 6–8%-át teszik ki; a magrégiók részesedése az állami fejlesztési forrásokból a népességarányt tartja vagy csak kis mértékben haladja meg; A perifériák fejlesztésében az EU-támogatások részesedése 60–70%.
A területfejlesztési kiadások a GDP 0,3%-ával részesednek, a fejlett régiók (Közép-Magyarország és Észak-Dunántúl) az állami beruházásokból népességarányuknál 25%-kal nagyobb mértékben részesülnek.
Az EU-csatlakozás után a finanszírozási források jelentősen bővülnek, az elosztási arányokban jelentős módosulás várható. A nagyságrendekkel bővülő fejlesztési lehetőségek kihasználására versenyképes regionális programokkal kell felkészülni.
9
A regionális politikát befolyásoló tényezők
Domináns európai irányzat
Magyar helyzet
Teendők
A regionális politika akcióterülete
A versenyképesség feltételeinek erősítése, az esélyegyenlőség megteremtése a különböző fejlettségű térségekben; Az elmaradott területek komparatív előnyeire alapozott fejlesztések; A támogatás megszervezésében fontos szempont: a térség belső erőforrásainak modernizálása.
A hátrányos helyzetű térségek preferálása, az elmaradottság infrastrukturális komponenseinek fejlesztése, a versenyképesség javításának figyelmen kívül hagyása, a térség erős elemeire építő gazdaságfejlesztés hiánya.
A regionális politika gazdaságfejlesztő (munkahelyteremtő) orientációjának erősítése, a tudásigényes fejlesztések regionális központjainak és a hozzájuk kapcsolódó termelési clustereknek a kiépítése.
Az államhatár szerepe a nemzeti gazdasági tér alakításában
Az államhatár nem akadály, a határokon átnyúló gazdasági fejlesztéseket interregionális intézmények szervezik; Az együttműködések hatékonyságát a közigazgatási struktúrák kompatibilitása is befolyásolja; A határvidékek periférikus jellege fokozatosan mérséklődik.
Az osztrák és a szlovén határ kivételével a települési és a gazdasági kapcsolatok intenzitása gyenge; Az eurorégiók működése formális; A közigazgatás kapcsolatszervező kompetenciája igen korlátozott.
Az EU-csatlakozást követően a déli, a keleti és az északi határok felértékelődnek, az Interreg-támogatások növelik a határon túli régiók érdekeltségét, a Kárpátmedencei interregionális együttműködés piacbővítő tényező lehet; A régiókba külpolitikai jogosítványokat is telepíteni kell.
10
11
3) A K+F és a kulturális funkciók köre, a gazdasági ágazatokkal való kapcsolatok intézményesült formái. A kompetencia, a kommunikáció, a kultúra és a kreativitás fogalmai köré (a 4K) csoportosíthatók a sikeres régiók fejlődésének hajtóerői. A humán erőforrások minőségét tekintve az Európai Unió tagországai között jelentős különbségek figyelhetők meg. Németországban a 25–64 év közötti népesség 23%-ának, Görögországban 20%-ának, Nagy-Britanniában 18%-ának, Spanyolországban 13%-ának, Portugáliában 10%-ának, Olaszországban pedig 8%-ának van egyetemi végzettsége (az Európai Unió átlaga 1991-ben 18% volt). Az Unió népességének egyharmadát kitevő elmaradott térségekben az egyetemet végzettek aránya csak 12%. A gazdasági fejlődés területi különbségeinek fontos megnyilvánulása a termelékenység és a versenyképesség eltérő jellege. A versenyképességet befolyásoló tényezők sorában meghatározó jelentősége van az innovatív kapacitások minőségének. Az Európai Unió tagországainak K+F mutatói a kvalifikált humán erőforrásokhoz hasonló különbségeket mutatnak. A K+F regionális szerkezete mind európai méretekben, mind az egyes országokon belül nagyfokú egyenetlenséget mutat. Európa innovációs magterületére, a tíz „innovációs szigetre” összpontosul a nyugat-európai K+F ráfordítások háromnegyede, a periférikus régiók részesedése 5–8%-ra tehető. A kevésbé fejlett tagállamokban a fővárosok egyértelmű túlsúlya figyelhető meg. Portugáliában Lisszabon részesedése eléri a 90%-ot, Görögországban Athén használja fel a költségvetési ráfordítások 70%-át. Írországban a dublini régió van domináns pozícióban (67%), Spanyolországban a népesség 60%-át reprezentáló fejletlen térségekben a kutatási kapacitásoknak csak egynegyede található. A kutatás-fejlesztés multiplikatív hatásait akadálytalanul továbbítani képes kedvező környezet ma még elsősorban Európa magrégióiban található. A fejletlen régióknak kettős problémával kell megküzdeniük. Egyrészt fejleszteniük kell fogadókészségüket a külső innovációk adaptálása érdekében. Mivel a kevésbé fejlett régiókban a termelés szervezeti rendszerében a kis- és közepes méretű vállalkozások dominálnak, a gazdaságban túlsúlyban vannak a hagyományos ágazatok, az üzleti szolgáltatások is fejletlenek, az innovációk transzformációjában és elterjesztésében az egyetemeknek kiemelkedő szerepük van. A nyugat-európai regionális fejlődésben mind a technológiaváltozás, mind pedig a fejletlen perifériák technológiai színvonalának, a termelési, üzleti és információs háttérágazatok fejlesztésének meghatározó jelentősége volt az utóbbi másfél évtizedben. Ezek a feladatok egyrészt prioritást kaptak a nemzeti regioná-
12
lis programokban, másrészt pedig az Európai Unió is fontos kohéziót erősítő célprogramjává nyilvánította az elmaradott és depressziós térségek innovációs potenciáljának fejlesztését. A Strukturális Alapok és a Közösségi Kezdeményezések két fontos programja a technológiai változás előkészítésére és finanszírozására jött létre. A STRIDE-program (Science and Technology for Regional Innovations and Development in Europe) a regionális K+F fejlesztését, a SPRINT program (European Community Strategic Programme for Innovation and Technology Transfer) pedig a technológiai transzfer-rendszerek és hálózatok kialakítását támogatja. A STRIDE alapfilozófiája arra épül, hogy: – az elmaradott perifériákon a fenntartható fejlődés a technológiai képességek gyökeres megváltoztatásával képzelhető csak el, – a regionális támogatások korábbi formái nem mérsékelték a centrum- és a periférikus térségek közötti gazdasági különbségeket. Az egymástól elszigetelt projektek helyett olyan koherens programokra van szükség, amelyek a regionális alulfejlettség kiváltó okait szüntetik meg, – a technológiai rés a különböző fejlettségű térségek között a gazdasági és életszínvonalbeli differenciáknál sokkal nagyobb, – a szegényebb régiókban azokat a képességeket kell erőteljesen fejleszteni, amelyek a függőség és kiszolgáltatottság jelentős mérséklődését eredményezhetik. A SPRINT program az innovációbarát gazdasági környezet megteremtését, a technológiai közvetítő hálózatok regionális kiépítését célozta meg az alábbi stratégiai irányvonalak mentén: • Az innovációtámogatás európai hálózatának kiépítése; • Az új technológiák és műszaki megoldások elterjesztése a közösség vállalatai között, a vállalatok a kutató és technológiai szervezetek és a beruházók nemzetközi együttműködését lehetővé téve; • Az innovációs folyamat fontosságát bizonyító eredmények széleskörű regionális terítése, információs központok megszervezése. Az innovációs politikájukat már korábban decentralizált országok (Dánia, Hollandia, Olaszország, Németország, Franciaország) tapasztalatai (és a decentralizációt megalapozó vizsgálatok) azt bizonyították, hogy a K+F tevékenység
13
intenzitása, a kisvállalkozások fejlődőképessége és az exportképesség között szoros a korreláció. 1989–1993 között az Európai Unió Strukturális Alapjainak 5%-át, 3,5 milliárd ECU-t fordítottak a K+F szektor fejlesztésére. A támogatások felhasználásában azonban még mindig az iparosodott térségek játszottak meghatározó szerepet. Az elmaradott területek, gyenge fogadókészségük miatt az összes támogatásnak csupán 2,7%-át tudták K+F-re fordítani, harmadakkora arányt, mint az iparilag hanyatló régiók (2. táblázat). Az elmaradott térségek 1989–1993 között 43,8 milliárd ECU-t, a depressziós régiók pedig 6,1 milliárd ECU támogatást kaptak. Az előbbiekben a K+F támogatás értéke 1,2 milliárd ECU, az utóbbiakban pedig 0,6 milliárd ECU volt. 2. táblázat A Strukturális Alapokból K+F-re fordított támogatások aránya, 1989–1993, % Ország
Elmaradott
Belgium Dánia Egyesült Királyság Franciaország Görögország Hollandia Írország Luxemburg Németország Olaszország Portugália Spanyolország Összesen
Iparilag hanyatló régiók
– – 2,1 1,1 1,0 – 4,0 – – 4,9 2,4 2,0 2,7
13,3 12,8 5,3 10,7 – 7,9 – 0,0 14,1 20,9 – 9,7 9,3
Forrás: Competitiveness and Cohesion, 1994, p. 103.
Az Európai Bizottság 1996-ban készített jelentésében (Green Paper on Innovation) megerősítette az innovációs politika jelentőségét a területfejlesztésben: „Az innovációnak különös fontosságot kell tulajdonítani az elmaradott térségekben. Olyan eszköznek kell tekinteni, amely segítségével a fejletlen régiók gyorsan felzárkózhatnak a kiemelkedő régiókhoz. Nem a fejlett térségek ered-
14
ményeit kell másolniuk, hanem saját feltételeiket és adottságaikat kell a globális gazdaság versenykihívásaihoz igazítaniuk. A helyi és a regionális szint a legalkalmasabb arra, hogy a vállalkozások együttműködjenek, a számukra legfontosabb külső erőforrás-támogatásokat hatékonyan használják fel. Ezen a szinten érvényesíthetők a szolidaritás természetes formái, a kooperációk könnyen építhetők. A kisvállalkozások ezen a szinten ösztönözhetők leginkább, versenyképességüket itt fejthetik ki a legjobban.” Az Európai Unió tagállamaiban – nemzeti és közösségi forrásokból – az innovációfejlesztés erősödő szerepet játszik a regionális versenyképesség fokozásában. Kutatásra és fejlesztésre a nyugat-európai régiók egyre többet költenek. A K+F ráfordítások részesedése a regionális GDP-ből – attól is függően, hogy a szektor milyen helyet foglal el a makrogazdaságban – általában 0,4–3,6% között mozog, bár több országban vannak kifejezetten kedvezőtlen adottságú régiók is (3. táblázat). 3. táblázat A K+F ráfordítások GDP-ből való részesedésének eltérései néhány EU-tagállamban, 1994 Országos Ország átlag, % Ausztria 1,89 Dánia 1,79 Egyesült Királyság 2,19 Franciaország 2,45 Görögország 0,49 Németország 2,34 Portugália 0,63 Spanyolország 0,92 Magyarország* 0,62
A legalacsonyabb A legmagasabb részesedésű régió megnevezése % megnevezése Burgenland 0,33 Bécs Nyugat-Jütland 0,38 Koppenhága Észak-Írország 0,66 Délkelet Champagne-Ardenne 0,35 Île-de-France Nyugat-Makedonia 0,04 Attika Saarland 0,94 Berlin Algarve 0,17 Lisszabon Extremadura 0,32 Madrid Dél-Dunántúl 0,19 KözépMagyarország
% 2,74 2,92 3,19 3,64 0,68 3,89 0,79 2,07 1,01
* 1995 Forrás: Research and Development: Annual Statistics. 1996. pp. 353–356; Területi statisztikai évkönyv. 1997. p. 25., p. 134. alapján a szerző számításai.
15
6. A K+F regionális szerkezete és fejlesztésének feladatai Magyarországon Magyarország térszerkezetének modernizálásában, a regionális versenyképesség fejlesztésében, az újraiparosításban a regionális kutatás- és fejlesztéspolitikának meghatározó lesz a jelentősége. A kvaterner szektor más elemeivel együtt a K+F regionális fejlesztési programjának a kidolgozása azért fontos, mert az elmúlt évtizedek gyakorlata és a nyugat-európai versenystratégiák kedvező tapasztalatai azt mutatják, hogy a regionális termelési rendszerek fejlesztése, a belső regionális erőforrások hasznosítása, a régiók jövedelemtermelő képességének gyökeres javítása, az exportkapacitások bővítése a regionális innovációs hálózatok kiépítése nélkül nem képzelhető el. A regionális fejlődőképesség meghatározó tényezője a nemzetközi munkamegosztásban való bekapcsolódás, amelynek előfeltétele a régiók technológiai színvonalát fejleszteni képes intézményrendszer kiépítése. A magyar K+F szektor regionális szerkezetében a főváros meghatározó súlya érvényesül. Budapest és agglomerációja kutatóhelyeire koncentrálódik a K+F ráfordítások több mint kétharmada, a foglalkoztatottak 60%-a. Az ország 63 kutató-fejlesztő intézetéből csak 18 működik vidéken. Az ország vidéki régiói között mind a K+F foglalkoztatottak számában, mind az ágazat belső szerkezetében jelentős különbségek vannak. Az ország második tudományos centrumának számító Szeged (és a Dél-Alföld) döntően állami K+F helyeket működtet, a jelentős üzleti kutatási kapacitásokkal rendelkező ÉszakDunántúlon viszont hiányzik a meghatározó egyetemi kutatási központ. A DélDunántúl és Észak-Magyarország kutatási kapacitásai igen gyengének minősíthetők (4. táblázat, 1. ábra). 4. táblázat A K+F fontosabb mutatóinak regionális megoszlása Magyarországon, 1995 Régió
Közép-Magyarország Dél-Alföld Észak-Dunántúl Észak-Alföld Dél-Dunántúl Észak-Magyarország
K+F ráfordítás millió Ft
%
29 311 3 979 3 610 3 068 1 329 1 268
68,9 9,3 8,5 7,2 3,1 3,0
K+F ráfordítás a GDP %-ában 1,01 0,53 0,30 0,42 0,19 0,21
Egy kutató-fejlesztőre* jutó ráfordítás Az országos ezer Ft átlag %-ában 2367 116 1871 92 2388 117 1386 68 906 44 1093 54
16
Összesen
42 565
100,0
0,62
2040
100
* Tényleges létszám. Forrás: Területi statisztikai évkönyv. 1997. p. 133. alapján a szerző számításai.
1. ábra A K+F ráfordítások megoszlása szervezettípusok szerint a magyar régiókban, 1994
17
