A Magyar Mezőgazdasági Múzeum alapításának 120. évfordulója NEMZETKÖZI KONFERENCIA, 2016. JÚNIUS 20.
DR. FEHÉR GYÖRGY: DARÁNYI IGNÁC, AZ AGRÁRPOLITIKUS A nem nemesi, értelmiségi családban a szabadságharc évében (1849) született Darányi Ignác apai hagyományokat követve jogi diplomát szerzett. Ügyvédként több hazai arisztokrata család szolgálatában állt, és már igen korán élénk érdeklődést mutatott a közéleti kérdések iránt. Fokozatosan építette politikai karrierjét. Sokakat mégis meglepetésként ért, amikor 1895 végén felkérték a földművelésügyi tárca irányítására. Darányi a magyar történelem leghosszabb hivatali idejét letöltő agrárminiszter lett, aki két ciklusban – 1895–1903 és 1906–1910 között – közel tizenkét éven át négy kormányban töltötte be ezt a tisztséget. Sikerének egyik oka, hogy helyesen mérte fel a kapitalizálódó piacgazdaságra áttérő hazai mezőgazdaság előtt álló kihívásokat, és azok döntő többségére sikeres és komplex megoldásokat javasolt. Agrárpolitikusként megadatott neki, hogy korának problémáira ne csak elvont elméleteket gyártson, hanem azok egy részének gyakorlati megvalósítására is lehetősége kínálkozott. Helyesen érzékelte, hogy a sikeres és korszerű mezőgazdaság megteremtéséhez nemcsak a termelés minőségének – növénytermesztés, állattenyésztés, gépesítés – erőteljes fejlesztésére van szükség, hanem a termelésben résztvevő „humán tényezők” (birtokosok és bérmunkások) szociális helyzetének javítására is, mert ennek hiányában nincs versenyképes termelés, de nincs társadalmi béke sem. Darányi Ignác miniszterként elévülhetetlen érdemeket szerzett a mezőgazdaság intenzív termelési pályára állításában. Ehhez a már említett intézkedéseken túl szükség volt az agrárgazdasági szereplők szellemi színvonalának emelésére, a szakoktatás és a tudományos kutatás hálózatának kiépítésére, az új ismeretek átadására is. DR. NAGY FRIGYES: A MEZŐGAZDASÁGI MÚZEUM LÉTREHOZÁSÁBAN SZEREPET JÁTSZOTT ÓVÁRI GAZDÁSZOK A gazdasági múzeum megszervezésére Darányi Ignác földművelésügyi miniszter sipeki Balás Árpád magyar-óvári m. kir. gazdasági akadémiai igazgató elnökletével bizottságot szervezett. Az öt tagból három, Cserháti Sándor, Rodiczky Jenő és Paikert Alajos óvári gazdász volt. Seprősi Paikert Alajos a magyaróvári Királyi Gazdasági Akadémiát 1887-ben végezte el. Paikert volt az, aki a millenniumi kiállítás anyagait összeszedte, a múzeum számára megszerezte, megőrizte, az átépítés alatt el- majd visszaszállíttatta, berendezte, működését elindította, a közéletben viselt magas tisztségei mellett folyamatosan gondját viselte. A szürke eminenciás volt, aki hangyaszorgalommal és megszállottsággal évtizedekig fáradozott a háttérben, szinte egyenrangú munkatársaként a kinevezett múzeumigazgatónak. Paikert végig a „keze alá” dolgozott a Múzeum első igazgatójának sipeki Balás Árpádnak aki 1861-ben végzett Óváron, és 1884-1897 között Akadémiánk igazgatója volt. Korábban számos nagybirtokon szerzett gyakorlati tapasztalatokat. Mint országos szaktekintély nyerte el a múzeum igazgatói megbízását, amelyet 1897-től 1905-ig töltött be.
TAKÁTS RÓZSA: SZÍNEK, FÉNYEK, ÁRNYAK. RÓTH MIKSA ÜVEGMŰVÉSZ ALKOTÁSAI A VAJDAHUNYADVÁRBAN Róth Miksa üvegművész festett ablakait és mozaikjait ma is megcsodálhatjuk Budapest jelentős közés lakóépületein, neve az egyetemes művészettörténetben is jól ismert. Alpár Ignác múzeumunk neves építésze több ízben együttműködött vele. Róth Miksa a múzeum épülése idején mind 1896-ban, a Történelmi Főcsoportnak nevezett épületegyüttes román, mind 1904-ben a végleges épület gótikus szárnyában részt vett a munkálatokban. Róth ablakai szenteket, címereket, történelmi jeleneteket ábrázoltak – főként a román épületszárnyban, de a gótikus épületben is úgynevezett szőnyegmintás ablakokat tervezett dús díszítéssel. Ezek közül legtöbb csak a tervkartonok alapján készített „utánérzetként” maradt fenn, ma már nem igazán hiteles alkotás. Írott források, tervrajzok és korabeli képek alapján ezekről is fogalmat alkothatunk. A történelem viharai színes, festett- és ólmozottüveg-ablakaiból napjainkra csak néhány – bár igazán tündöklő – tanújelet hagytak a Széchenyi-szigeten. A máig fennmaradtak között eredeti Róth alkotásnak minősíthetőek a Jáki kápolnában láthatók. Ám ezeket már később, a kápolna 1915. augusztus 8-án miséző templommá felszentelése előtt rendelték meg tőle az adományozók. Ezeken megtaláljuk jellegzetes RMR monogramját is. Ezeket az ablakokat mutatja be a vetítettképes előadás és a Róth keze nyomát őrző – részben múzeumunkban, részben a Róth Miksa Emlékházban megtalálható – gyönyörű, színes tervkartonokat és vázlatokat. DR. KEMECSI LAJOS: A NÉPRAJZI MÚZEUM ÚJRA A VÁROSLIGETBEN A kormány 2012. július 4-i ülésén elfogadta a Liget projekt koncepcióját, és úgy döntött, hogy ott nyer elhelyezést a Néprajzi Múzeum. Az érvényes kormányhatározatnak megfelelően jelenleg is zajlik az új tervek alapján megvalósuló Néprajzi Múzeum előkészítése. Az előadás az intézmény elhelyezésének zaklatott történetét idézi fel, hangsúlyozva a korábbi városligeti működés jellemzőit. Az 1896-ban kialakított ideiglenes szabadtéri néprajzi kiállítást követően 1906-ban a Millenniumi Kiállításból megmaradt Városligeti Iparcsarnok üresen álló épületébe költöztették korábbi szűkös helyéről a múzeumot. Innen az épületet és a gyűjteményt ért viharkár miatt 1924-ben költözött a múzeum a Tisztviselőtelepi Gimnázium üres épületébe. 1975-ben költözött jelenlegi helyére a Kúria volt épületébe a Parlamenttel szemben. A fentiekben röviden összefoglalt történet is jelzi, hogy a Néprajzi Múzeum, amely a magyar népi kultúra legnagyobb és legkomplexebb gyűjteményét őrzi, fennállása óta még soha nem működött múzeum számára tervezett épületben. Erre kínál most lehetőséget az előadás második részében röviden ismertetni tervezett győztes terv és koncepció, melynek aktuális eredménye 2016 májusában lett nyilvános. Az új épület megépítésével kiteljesednek várhatóan azok a szinergiára épülő kapcsolódási elemek, melyek a városligetben működő intézmények kölcsönösen előnyös együttműködéséből fakadnak. DR. VARGA ZSUZSANNA: EGY DISZCIPLÍNA MEGÚJULÁSÁNAK TAPASZTALATAI: AGRÁRTÖRTÉNETBŐL RURAL HISTORY Az agrártörténet, hasonlóan a gazdaságtörténethez, idehaza régebb óta válságban lévő területnek számít. Ha viszont körültekintünk, hogy mi történik az európai tudományos életben, akkor határozottan érzékelhető a növekvő érdeklődés az ún. rural history iránt. A háttér megértéshez mindenképp érdemes utalni egy másik tendenciára, nevezetesen arra, hogy az összehasonlító kutatások az 1990-es évektől kezdve – különösen német nyelvterületen – a történetírás egyik legdinamikusabb területévé váltak. Nem tekinthető ez véletlennek, különösen nem Európában, hiszen a szocialista rendszerek összeomlásával új lehetőség teremtődött az európai nemzetek egymásról alkotott, számos esetben torzított képzeteinek lebontására. Az agrártémájú összehasonlító kutatásokat is ösztönzik ilyen, tudományon kívüli impulzusok. A közép-kelet-európai országok csatlakozása óta eltelt esztendők alatt számos olyan probléma állan2
dósult az Európai Unióban, amelyre nem sikerült megfelelő megoldást találni. Így például az EU korábban alkalmazott vidékfejlesztési stratégiái nem mindenütt érték el a céljukat. A kiegyenlítődés helyett számos térségben a különbségek erősödése, a leszakadás figyelhető meg. Megfogalmazódott az igény, hogy szükség van az Európán belüli eltérő agrárfejlődési tapasztalatok összehasonlító történeti értelmezésére, mert ez közvetve elősegítheti a döntéshozók munkáját, s így az Európai Unió agrár- és vidékfejlesztési politikáinak racionalizálását. A jelzett megfontolások és felismerések hatására a 2000-es évek második felében egy nagyszabású, uniós finanszírozású program indult az európai vidéki társadalmak tanulmányozására: Programme for the Study of European Rural Societies (PROGRESSORE). Huszonkét európai országból körülbelül kétszáz olyan tudóst sikerült bevonni a projektbe, akik a mezőgazdaság és vidék fejlődését összehasonlító perspektívából vizsgálták. A kutatási eredmények a belga Brepols kiadó gondozásában elinduló Rural History in Europe című sorozatban jelennek meg folyamatosan. A sorozatcím egyértelműen jelzi, hogy az elkészült elemzések túllépnek az agrártörténet hagyományos keretein, s integrálják a társ- és rokontudományok eredményeit. A PROGRESSORE kutatási programnak lett még egy másik hozadéka is. A résztvevők 2010-ben a Brit Agrártörténeti Társaság (British Agricultural History Society) által Brightonban megrendezett nemzetközi konferencián, úgy döntöttek, létrehozzák saját szervezetüket, s így létrejött a European Rural History Organization (EURHO). Az alapítók döntően agrártörténészek közül kerültek ki, az új szervezet elnevezése ugyanakkor azt szimbolizálja, hogy a diszciplína fő sajátossága az interdiszciplinaritás. A szervezet azóta minden második évben rendszeres fórumot teremt az új kutatási eredmények bemutatására. 2013-ban Svájcban, 2015-ben Spanyolországban került sor többnapos nemzetközi konferenciára. A következő helyszín 2016-ban Leuven lesz. Az EURHO valódi űrt töltött be, amit jelez az is, hogy évről évre nő a csatlakozó tudományos szervezetek és intézmények száma. 2015 óta Magyarországnak is méltó intézményes képviselete van a 120 éves múltra visszatekintő Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár révén. DR. ERNST LANGHTALER: RURAL HISTORY AUSZTRIÁBAN: HAGYOMÁNYOK ÉS ÚJSZERŰ MEGKÖZELÍTÉSEK Az agrártörténelem különösen, és a vidék története általában a 20. század közepe óta lényegi változásokon ment keresztül. Az 1950–60-as években a ’Volksgeschichte’ érvényesült, ami a közösségi kötelékre, a konzervatív és a piac iránt idegenkedő parasztságra összpontosított. A vidék történetével főként a megyei levéltárak és a kutatószervezetek foglalkoztak. Az 1970–1980-as évek társadalomtudományi kerete, amely a jobboldali „modernizáció”-n és a baloldali „differenciáció”-n alapult, új kutatási területeket nyitott: a vidéki családszerkezet változása, a paraszti szerveződések megjelenése, a mezőgazdaság kereskedelmivé válása. Számos egyetemen gazdaság- és társadalomtörténeti tanszéket alapítottak, amelyek megerősítették az újszerű megközelítéseket. Az 1990-es évektől kezdődően a vidék történelmének kutatási célja elmélyült és kiszélesedett: először is az új kulturális-tudományos megközelítések különböző címszavak alatt (’mindennapi élet története’, ’mikrotörténelem’, ’történelmi antropológia’ stb) kiemelték a vidéki szereplők tevékenységét; másodsorban a környezet a mezőgazdaság rendszerének feltételeként és egyszersmind eredményeként jelent meg; harmadsorban a nemzetek közötti és a nemzeteken átívelő perspektívák feltárták a hasonlóságokat és a kapcsolatot az osztrák vidék társadalma és a nagyvilág között. A vidék történetével foglalkozó intézetet (IRH), ami ezeknek az újszerű megközelítéseknek intézményes keretet adott 2002-ben alapították St. Pöltenben. 2004 óta adja ki a Jahrbuch für Geschichte des ländlichen Raumes című folyóiratot. Az IRH és más nemzeti szervezetek összehangolt kísérlete a nemzetközi hálózat-építésre a 2005–2009 között a COST keretrendszerben finanszírozott Programme for the Study of European Rural Societies program hozadéka, amelyet az Európai Tudományos Alap finanszírozott. A European Rural Societies (EURHO) kétévente szervez konferenciákat 2010-ben történt alapításától kezdve. Azonban ezek a nemzetközi hálózatok nyugat-európai túlsúllyal rendelkeznek, a kihívás az, hogy Közép-, Kelet és Délkelet-Európára is kiterjesszék őket.
3
DR. KÓNYA PÉTER: SZŐLŐ- ÉS BORTERMELÉS A MA MÁR NEM LÉTEZŐ ÉSZAKI BORTERÜLETEKEN, ZEMPLÉN ÉS UNG VÁRMEGYÉBEN A KORA ÚJKORBAN A bortermelés a 16–17. században több okból sokkal fontosabb szerepet játszott az ország gazdasági életében, mint ma. Nem volt más a helyzet a felső-magyarországi vármegyékben sem. A bornak, általános fogyasztása folytán a kora újkorban nagy kereskedelmi jelentősége is volt. A nagyobb minőségű borokat főleg a lengyel piacokon, az átlagos borokat a belföldi piacokon, és az alacsonyrangú borokat a földesúri kocsmákban értékesítették. A referátum olyan borterületekkel foglalkozik, ahol a kora újkor századaiban jelentős szerepet játszott a szőlő- és bortermelés, a következő korszakban viszont jelentősége fokozatosan csökkent, és végül vagy megszűnt, vagy csak marginális feladatot töltött be a helységek gazdasági életében. Ennek a folyamatnak több oka volt, a klíma változásain kívül főleg a lengyel export csökkenése és a szőlőgazdaság terjedése a volt hódoltsági területeken említhető. Az előadás három Ung megyei és öt Zemplén megyei helység borászatával foglalkozik, a korabeli források kutatása alapján: Kaluzsa, Klokocsó és Szobránc mezőváros Ung vármegyében, Homonna, Nagymihály és Varannó mezőváros, és Bacskó és Hencóc községek Zemplén vármegyében. Mindezekben a helységekben a kora újkor századaiban jelentős szerepet játszott a szőlő- és bortermelés. A borászat mind a földesúri, mind a paraszti gazdaságokban folyt. A szőlők északi területe folytán az ott termelt borok nagyjából a helyi fogyasztásra szolgáltak, csak kivételesen fordították kereskedelmi célokra. A borászat ezekben e helységekben rendszerint a 18. században megszűnt, a máig létező szőlők csak egyéni fogyasztást elégítenek ki. DR. RÜSZ-FOGARASI ENIKŐ: A MINDENNAPI KENYÉR A KORA ÚJKORI KOLOZSVÁRON Az előadás Kolozsvár kora újkori kenyérellátásának kérdését próbálja körüljárni, feltérképezve a városban működő sütőházakat. Ezeknek az intézményeknek a felszerelését, logisztikai hátterét is nyomon követem mindamellett, hogy az itt dolgozó személyek felfogadási technikáit figyelemmel kíséri. Mindezek az eredmények rávilágítanak majd a kora újkori Erdély egyik legjelentősebb városának az élelmezés szempontjából legfontosabb kérdésére, mégpedig a kenyérellátásra. DR. KÓNYA ANNAMÁRIA: ADATOK A FÖLDESÚRI GAZDÁLKODÁSHOZ FELSŐ-ZEMPLÉNBEN A 18–19. SZÁZADBAN Felső-Zemplén területén a 18. század elején több nagyobb vagy kisebb uradalom jött létre, részben a középkori váruradalmak folytatásaként, részben a szatmári béke utáni tulajdonviszonyok eredményeként. Leghatalmasabb köztük kettő volt: a homonnai és a nagymihályi uradalom. A homonnai uradalom a középkori Homannai Drugeth birtokaiból alakult ki, és a 18. század elejétől két arisztokrata földesúr birtokolta: Csáky gróf és Vandernáth gróf. Mindkét család székhelye Homonna mezőváros volt, amelyet a várkastéllyal együtt megosztottak egymás között. A nagymihályi uradalom a 18. század első felében alakult ki, amikor Sztáray Mihálynak egyesíteni sikerült a volt Nagymihályi család örököseinek (Pongrácz, Sztáray, Szirmay, s mások) birtokait. A század közepétől már nemcsak az egész várost, hanem a környező falvakat is birtokolta. Az uradalom két vármegye területén terült el: Zemplénben és Ungban. Mindkét uradalom többféle gazdasági egységből állt. Nemcsak a jobbágy- vagy zsellértelkek alkották, hanem a különböző más gazdasági, illetve ipari üzemek, mint a kőbányák, pálinkafőzdék, sörházak, malmok, vágóhidak, pincészetek, vendéglők, kocsmák s mások. Természetesen hozzájuk tartoztak a hatalmas majorsági mezők, rétek, legelők, kertek, szőlők és erdők, amelyeken az uraságok korszerű gazdálkodási módszereket és technikai találmányokat vezettek be. Ezek az urasági majorságok és gazdasági üzemek az uradalmak egész területén helyezkedtek el, legnagyobb részben azonban a két székvárosban, Homonnán és Nagymihályban. A referátum mindkét város majorságaival és más gazdasági üzemeivel, ezek nagyságával, működésével és üzemeltetésével foglakozik a 18. és 19. században.
4
LÁZÁR LÁSZLÓ: AZ ERDÉLYI AGRÁRMÚLT KUTATÁSA ÉS AZ ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET SZEREPE Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a legnagyobb múlttal rendelkező akadémiai jellegű erdélyi magyar tudományos társaság. Létrejötte annak az intézményteremtő közakaratnak volt a gyümölcse, amely az önálló Erdélyi Fejedelemség kezdetétől eredeztethető, akkor azonban megvalósulását a mostoha viszonyok nem tették lehetővé. Bár megalapítását már az 1841/42. évi erdélyi országgyűlés elhatározta, csak 1859-ben, Mikó Imre gróf és a köréje tömörülők kitartó erőfeszítései nyomán alakulhatott meg végre az erdélyi magyar tudomány művelőit és tudománypártolóit összefogó civil szervezet, amelyet a közvélemény Erdély Magyar Tudományos Akadémiájaként emlegetett – és emleget ma is. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület alakuló közgyűlését 1859. november 23-26. között tartotta Kolozsvárt. Elnökévé Mikó Imre (1805–1876) grófot, „Erdély Széchenyijét” választották meg. Az elfogadott alapszabályzat meghatározta az Egyesület hármas célját: – múzeum felállítása és fenntartása, – a múzeumi anyag tudományos feldolgozása, valamint – a tudomány és kultúra magyar nyelven való művelése és terjesztése. 1950-ben a kommunista diktatúra – más erdélyi magyar intézményekkel együtt (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát-Egyesület) – felfüggesztette működését, gyűjteményeit pedig törvénytelenül elvették és állami intézmények kezelésébe kerültek. 1990-ben újra szerveződött, Jakó Zsigmond professzor lett az egyesület elnöke. Ma 7 szakosztály működik, az utolsó az Agrártudományi Szakosztály, 2005-ben alakult. Céljaink: a szakkönyvtár megalakítása, az új és újra felfedezett értékes termesztett fajok és fajták ismertetése, gyümölcs génbank létrehozása, a nyugati típusú szövetkezetek újraélesztése, tudományos értékek népszerűsítése, az oktatás és tudományos kutatásra való ösztönzés és segítségnyújtás a fiatal agrárszakoktatásban résztvevők számára. Kapcsolattartás a hazai és határon túli civil szervezetekkel, együttműködés más hasonló szervezetekkel. Kiadvány létrehozása, melyben a fiatal kutatók, diákok, doktoranduszok lehetőséget kaphatnak dolgozataik közlésére. MOLNÁR TIBOR: A MEZŐGAZDASÁGI TULAJDONVISZONYOK ÁTALAKÍTÁSA JUGOSZLÁVIÁBAN 1945–1953 KÖZÖTT A második világháborút követően a Jugoszláviában hatalomra jutó kommunista rezsim eltökélt szándéka volt, hogy az ország mezőgazdaságát szovjet mintára kollektivizálja. Fontos kérdés volt a földosztás, amit már a háború alatt megígértek, és ami jelentősen növelte a népfelszabadító mozgalom népszerűségét és támogatottságát. A földosztást a jugoszláv kommunisták átmeneti fázisnak, szükséges rossznak tekintették. A mezőgazdasági földterületek alapvetően két módon kerültek állami tulajdonba: az agrárreform során kisajátítással, valamint vagyonelkobzással. Az 1945/45 során lebonyolított agrárreformmal államosították a nagybirtokokat, a földművesek tulajdonában 20 hektár termőföld maradhatott. Ugyanebben az időszakban elkobozták a németek, valamit a háborús bűnössé, illetve népellenséggé minősített személyek birtokát. Az így létrehozott földalapból osztottak ki földet a földigénylőknek: személyenként 1-1 kat. holdat, családonként 5-6 kat. holdat. A földalap egy részét az ország más területeiről a Vajdaságba érkező – elsősorban szerb és montenegrói nemzetiségű – telepesek kapták meg: ez a folyamat a lakosság nemzetiségi összetételének megváltoztatását volt hivatott előserkenteni. A maradék földet az újonnan létrehozott állami mezőgazdasági birtokok kapták meg. Már 1946-ban megkezdődött a földhöz jutott földigénylők szövetkezetekbe kényszerítése propagandával, de olykor erőszakos módszerekkel is. A mezőgazdasági termények kötelező beszolgáltatása az 1947/48-as gazdasági évtől a tehetős parasztság – akiket a kommunista terminológiában kulákoknak neveztek – ellen indított „hadjárat” kezdetét is jelezte. A beszolgáltatási kvótákat szándékosan irreálisan határozták meg: akik nem akartak, vagy nem tudtak eleget tenni a követelmé5
nyeknek, azokat gazdasági szabotázs és spekuláció címén 2-3 évnyi börtönbüntetésre, és mellékbüntetésként vagyonelkobzásra ítélték. Az 1953-ban meghozott törvény a földművesek tulajdonában lévő földterületek mennyiségét 10 hektárban maximalizálta: a felesleget az állami szektor kapta meg. Ekkorra kialakultak a nagy állami mezőgazdasági birtokok, illetve a földműves-szövetkezetek, amelyek szoros állami kontroll alatt működtek. Ezek a folyamatok jelentősen érintették a Jugoszláviában – zömmel a Vajdaságban élő – félmilliónyi magyarságot, amelynek nagy hányada mezőgazdasággal foglalkozott: főleg földnélküliekről, kis- és középbirtokosokról volt szó. Az államosítással kapcsolatos kárpótlás Szerbiában még napjainkban is folyamatban van.
