A boltkóros babát vár

SOPHIE KINSELLA

A boltkóros babát vár

KELLY

A magyar kiadás alapja: Sophie Kinsella Shopaholic & Baby Bantam Press, 2007

Mániákus vásárló sorozat Fordította BÉRESI CSILLA

Szerkesztette SZÉKELY REGINA

Kiadványmenedzser KELLY KATA

Tördelés GOSLER LENKE

Borító PICASSO STÚDIÓ

ISBN 978 963 9943 50 6

© Sophie Kinsella 2007 © Hungarian edition, Kelly Kiadó © Hungarian translation Béresi Csilla Kiadja a Kelly Kft. 116l Budapest, Baross utca 158. Tel: 06 30 948 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomás és kötés: Kaposvári Nyomda Kft. – 100038 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató www. kellykiado. hu

3

Kenneth Prendergast Prendergast de Witt Connell Pénzügyi Tanácsadó Forward House 394 High Holborn London WC1V 7EX Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 0YF 2003. július 30. Kedves Mrs. Brandon! Szerencsémnek tartom, hogy megismerhettem Önt és Luke-ot a minap, és szívesen vállalom el a család pénzügyi tanácsadójának szerepét. Születendő gyermekük bankszámlájának megnyitása és letéti alapjának elhelyezése folyamatban van. A maga idejében megbeszéljük, milyen befektetésre gondol Ön és kedves férje a kicsi nevében. Alig várom, hogy közelebbről is megismerkedjünk az elkövetkező hónapokban. Kérem, bármilyen kérdésük van – akár a legapróbb is –, ne habozzanak feltenni. Maradok tisztelettel Kenneth Prendergast családi befektetési szaktanácsadó

4

Kenneth Prendergast Prendergast de Witt Connell Pénzügyi Tanácsadó Forward House 394HighHolborn London WC1V 7EX Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. augusztus 1. Kedves Mrs. Brandon! Köszönettel vettem levelét. Kérdésére válaszolva közlöm, igen, a gyermek bankszámlájához hitelkeret is tartozik – amit természetesen egy ideig várhatóan nem vesz igénybe… Maradok tisztelettel Kenneth Prendergast családi befektetési szaktanácsadó

5

Kenneth Prendergast Prendergast de Witt Connell Pénzügyi Tanácsadó Forward House 394 HighHolborn London WC1V7EX Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. augusztus 7. Kedves Mrs. Brandon! Köszönettel vettem levelét. Kíváncsivá tesz a hír, miszerint telepatikus üzeneteket kap meg nem született gyermekétől. Attól tartok, e stádiumban mégis túl korai lenne a hitelkeret és a hozzá tartozó hitelkártya. Még ha, amint mondja, „a baba is így akarja”. Maradok tisztelettel Kenneth Prendergast családi befektetési szaktanácsadó

6

EGY Oké. Ne essünk pánikba! Minden a legnagyobb rendben. Miért is lenne másként? Miért? – Volna kedves felemelni a hátsóját, Mrs. Brandon? – az ultrahangvizsgálatot végző hölgy nyájas, szakszerű tekintettel néz le rám. – Kennem kell egy kis gélt a hasára, mielőtt nekifogunk a vizsgálatnak. – Természetesen! – mondom, anélkül, hogy jottányit is odébb mozdulnék. – A helyzet az, hogy egy icipicit… ideges vagyok. A Chelsea & Westminster Kórház vizsgálóasztalán fekszem, tele feszült várakozással. Bármely pillanatban megláthatjuk Luke-kal a gyerekünket a képernyőn; először azóta, hogy parányi elmosódott foltot mutatott. Alig hiszem el. Valójában azt is nehezen fogom fel, hogy áldott állapotban vagyok. Íme, én, Becky Brandon, született Bloomwood… tizenkilenc hetes terhes vagyok… Anya leszek. Anya! Mellesleg Luke a férjem. Valamivel több mint egy éve házasodtunk össze, és ez egy százszázalékos, kiköpött szerelemgyerek! Nem foganhatott máskor, csakis a mézeshetek alatt. Rengeteget utaztunk ugyan, de én kiszámítottam, hogy abban a isteni Sri Lanka-i szállodában hoztuk össze, amelynek Unawatuna a neve, tele van orchideával meg bambuszfákkal, és gyönyörű onnan a kilátás. Unawatuna Brandon. Miss Unawatuna Orchidea Bambuszfa Brandon. Hmmm. Nem tudom, mit szólna ehhez a névhez anyu. – A feleségem kisebb balesetet szenvedett a terhessége elején – magyarázza Luke az ágyam melletti székről. – Ezért ideges kicsit. Biztatóan megszorítja a kezem, én pedig viszonzom a szorítását. A kismamáknak szóló könyvemben – Kilenc hónap az életedből – az áll, hogy vonjuk be a terhesség minden részletébe a partnerünket, különben sértve érzi magát, és elidegenedik a nejétől. Ezért én is igyekszem minél jobban bevonni Luke-ot. Tegnap például együtt néztünk meg egy új DVD-t, amelynek Tonizált karok a terhesség alatt volt a címe. A közepén Luke-nak hirtelen eszébe jutott, hogy le kell bonyolítania egy üzleti hívást, ezért sokat kihagyott a filmből… a lényeg azonban az, hogy nem érzi kizárva magát. – Balesete volt? – hagyja abba a hölgy a számítógép billentyűinek pötyögtetését. – Leestem egy hegyről, amikor rég elveszettnek hitt nővéremet kerestem egy viharban – magyarázom. – De akkor még nem tudtam, hogy terhes vagyok. Remélem, nem ütöttem meg a babát. – Értem – néz rám kedvesen a doktornő. Őszülő barna haját kontyba csavarta, és hegyes hajtűvel rögzítette. – Nos, a babák sokat kibírnak. Lássuk, mi a helyzet! Íme, itt a pillanat, amelyet hetek óta megszállottan várok. Óvatosan felemelem a popómat, és lenézek dagadozó hasamra. – Volna kedves félrehúzni a nyakláncait? Van belőlük néhány – szót rám a doktornő.

7

– Nem akármilyen láncokról van szó – nyalábolom össze őket hangos csörgés közepette. – Ez itt egy azték anya-jelkép, ez pedig egy várandósokat segítő kristály… ez egy csengő a baba megnyugtatására. .. ez meg egy szülőkavics. – Szülőkavics? – Az ember hozzászorítja a tenyér meghatározott pontjához, és megszünteti a szülési fájásokat – magyarázom. – A maorik ősidők óta használják. – Hmmm – a doktornő felvonja a szemöldökét, és valami áttetsző izét ken a hasamra. Enyhe homlokráncolással a bőrömre illeszti a vizsgálófejet, mire a képernyőn azon nyomban megjelenik egy elmosódott fekete-fehér kép. Izgalmamban visszafojtom a lélegzetemet. Ez hát a babánk. Itt bennem. Luke-ra sandítok, aki megigézve mered a képernyőre. – Ez itt a négy szívkamra… – mozgatja ide-oda a doktornő a vizsgálófejet. – Most a vállakat látjuk… A képernyőre mutat, én meg engedelmesen pislogok, bár, az igazat megvallva, semmiféle vállat nem látok, csupán homályos hajlatokat. – Ott a kar… aztán az egyik kéz… – a doktornő elhallgat, és összevonja a szemöldökét. Csönd van a kis helyiségben. Hirtelen torkon ragad a félelem. Hát ezért a homlokráncolás! A gyereknek egy keze van. Tudtam. Hirtelen elönt a szeretet és a védelmező ösztön hulláma. Könnybe lábad a szemem. Nem számít, ha a babánknak csak egy keze van, akkor is ugyanúgy fogom szeretni. Sőt még jobban is. Luke-kal tűvé tesszük a földgolyót, hogy a legjobb kezelést kapja. Kutatási alapítványt létesítünk, és ha bárki meg meri bámulni a kicsimet… – .. .Ez pedig a másik kéz… – szakítja félbe gondolataimat a doktornő hangja. – A másik kéz? – nézek fel az örömtől fulladozva. – Két keze van? – Nos… igen – a doktornő szemlátomást meglepődik kitörő örömömön. – Nézze csak, itt van. A képernyőre mutat, és legnagyobb megrökönyödésemre az aprócska, csontos ujjakat is ki tudom venni. Tíz van belőlük. – Elnézést – nyeldesem a könnyeimet, és megtörlöm a szemem a papír zsebkendővel, amit a doktornő ad nekem. – Mekkora megkönnyebbülés! – Eddig a jelek szerint minden a legnagyobb rendben – mondja a doki megnyugtatóan. – És csak ne zavartassa magát, a kismamák többnyire érzelmesek. Az a sok hormon az oka, ami a szervezetüket elárasztja. Az anyját! Másról sem hallok, mint hormonokról. Luke is ezt emlegette tegnap, amikor elsírtam magam egy kölyökkutyás reklámon. Semmi baj a hormonjaimmal, teljesen egészséges vagyok. Csak olyan szomorú volt az a reklám. – Na, készen is vagyunk – mondja a doktornő, és megint a billentyűzetet veri. Fekete-fehér ultrahangos képek sora gördül elő a nyomtatóból, amelyeket átad nekem. Az elsőre kandikálok, amelyen egy fej határozott körvonalai sejlenek fel. És ott a kis orr meg a száj is és az összes többi.

8

– Nos, mindennek utánanéztem – pördül meg a doktornő a székén. – Most már csak azt kellene tisztáznunk, kíváncsiak-e a baba nemére. – Nem, köszönjük – feleli Luke mosolyogva. – Alaposan meghánytukvetettük a kérdést, nem igaz, Becky? És mindketten úgy érezzük, elrontaná a varázst, ha időnek előtte megtudnánk. – Nagyon helyes – viszonozza a mosolyt a doktornő. – Ha így döntöttek, egy szavam sincs többé. „Egy szava sincs többé?” Eszerint tudja, milyen nemű a kicsi. Akár most is megmondhatná! – Igazából nem döntöttünk még, ugye? – vetem közbe. – Legalábbis nem véglegesen. – De… sajnos igen, Becky – Luke szemlátomást meghökken. –Nem emlékszel, hogy egy egész estét végigbeszéltünk a kérdésről, majd megállapodtunk abban, hogy meglepetésnek tartogatjuk? – Na igen – nem tudom levenni a szemem a baba elmosódott körvonalairól a kinyomtatott papíron. – De most is meglephetnénk magunkat! Ugyanolyan varázslatos lenne! Jó, ez így talán nem igaz. De hát nem ugyanolyan kíváncsi ő is, mint én? – Tényleg ezt akarod? – felnézve látom, hogy nyúlik meg Luke arca a csalódástól. – Most akarod megtudni? – Hát… – habozom. – Nem, ha te nem akarod. Luke-ot semmiképpen nem szeretném felbosszantani. Olyan drága és gyöngéd velem, amióta csak a kicsit várjuk. Az utóbbi időben mindenfélét megkívántam… a legfurább kombinációkban. .. a minap például hirtelen ananászra és rózsaszín kardigánra kezdtem vágyni egyszerre. Luke meg erre elvitt, hogy kizárólag ezeket megvegye nekem. Épp válaszolni készül, amikor csengeni kezd a telefonja. Előkapja a zsebéből, de a doktornő feltartja a kezét. – Ne haragudjon, de itt nem használhatja. – Jó – ráncolja össze a homlokát Luke, ahogy a kijelzőre néz. –Iain az. Vissza kellene hívnom. Nem kell megkérdeznem, kicsoda Iain. Iain Wheeler az, az Arcodas Corporation marketinges főmuftija. Luke-nak saját cége van, a Brandon Communications, és az Arcodas a nagyágyú új kliense. Igazi áttörés volt, amikor megnyerte őket magának, és fantasztikusan fellendítette a vállalatot… azóta egy szekérderék új embert fogadott fel… és tervezi, hogy több európai fiókirodát nyit a frigy megtámogatására. Mindez tehát csodás nyereség a Brandon Communications-nek. Luke azonban szokás szerint most is halálra dolgozza magát. Ennyire még senki kívánságát nem leste. Ha Iain Wheeler rácsörög, öt percen belül feltétlenül visszahívja, akár tárgyal éppen, akár vacsorázik, vagy éppen az éjszaka közepén is. Azt mondja, ilyen a szolgáltatóipar, és az Arcodas a legfőbb ügyfele, amelyik ezért fizeti. Én-e mindössze annyit mondanék, hogy amennyiben Iain Wheeler a vajúdásom idején hívja, akkor az a telefon egyenesen kirepül az ablakon. – Nincs a közelben vezetékes telefon, amit használhatnék? – fordul most Luke a doktornőhöz. – Becky, ha nem haragszol… – Semmi gond – – legyintek.

9

– Megmutatom, hol van – áll fel a doktornő. – Egy pillanat, és máris jövök, Mrs. Brandon. Ők ketten eltűnnek az ajtó mögött, amely hangos csattanással csukódik be. Magamra maradok. A számítógép továbbra is be van kapcsolva, a vizsgálófej meg ott hever a monitor mellett. Elég lenne odanyúlnom, és… Nem. Csak semmi butaság! Azt sem tudom, hogyan kell használni. Amúgy meg tönkretenné a varázslatos meglepetést. Ha Luke azt akarja, hogy várjunk, akkor várni is fogunk. Ide-oda fészkelődöm a vizsgálóasztalon, és a körmeimet nézegetem. Tudok én várni. Hogyne tudnék. Akár még… Egek! Nem, nem megy! Decemberig nem várhatok. Mikor itt van minden az orrom előtt… és sehol egy lélek… épp csak odanézek. Igazán csupán egy pillanatra. Luke-nak pedig nem szólok. A szülésnél még mindig megmarad a meglepetés… ha nekem nem is olyan varázslatos, mint neki. Valahogy így. Áthajolva az asztalon sikerül megragadnom az ultrahangos botot. A hasamra kent zselére helyezem… mire az elmosódott kép nyomban megjelenik a képernyőn. Megcsináltam! Most csak addig kell mozgatnom, amíg meglátom a lényeget… Homlokomat ráncolom a megfeszített figyelemtől, ide-oda viszem hasamon a vizsgálófejet, megdöntve erre vagy arra, s a nyakamat nyújtogatva, hogy jobban lássak. Sokkal könnyebben megy, mint gondoltam! Akár ultrahangos szakorvos is lehetnék. A jelek szerint született tehetség vagyok… Ott a fej. Hú, mekkora! Az az izé meg bizonyára a… Kezemben megáll a bot, és elakad a lélegzetem. Megvan! Tudom, milyen nemű lesz a gyerekünk! Fiú! A kép nem olyan tiszta, mint a doktornőé… de a látvány így is összetéveszthetetlen. Luke-nak és nekem fiunk lesz! – Hello! – mondom elcsukló hangon a képernyőnek. – Hello, kisöreg! Feltartóztathatatlanul ömleni kezd a könnyem. Pompás kis vasgyúrónk lesz! Csinos kezeslábasokba öltöztetem, pedálos autót veszek neki, Luke majd krikettezik vele, a neve pedig… Egek ura! Mi legyen a neve? Remélem, Luke-nak nem lesz kifogása a Birkin ellen. Akkor Birkintáskában tarthatnám a pelusait. Birkin Brandon. Menő név, és Jane Birkin menő táskatervező! – Szia, aranyom! – búgom gyöngéden a nagyfejű képmásnak. –Mit szólsz a Birkin névhez? – Hát maga meg mit művel? – rezzenek össze a doktornő hangjára. Az ajtóban áll Luke-kal, és szörnyülködő képet vág. – Ez kórházi felszerelés! Nem volna szabad hozzányúlnia! – Bocsánat – rebegem a szemem törölgetve. – Muszáj volt még egyszer megnéznem. Luke, beszélgettem a babánkkal. Egyszerűen… bámulatos! Nem izgat, ha Luke is meglátja, hogy fiú, és oda a meglepetés. Muszáj megosztanom vele ezt az értékes pillanatot. – Nézd, ott a feje! – mutatom. – Hello, drágám!

10

– És hol az arca? – kérdi Luke láthatóan zavarban. – Nem tudom. Tán a másik oldalon – intek a jelzett irányban. – Hé, itt van anyu és apu! És mindketten nagyon, de nagyon szeretünk… – Mrs. Brandon! – szakít félbe a doktornő. – Maga a hólyagjához beszél. Honnan tudhattam volna, hogy az a hólyagom? Hajszálra úgy festett, mint egy kisbaba. Mikor átmegyünk a nőgyógyász szobájába, még mindig ég az arcom a szégyentől. A doktornő alaposan lehordott. Kárt tehettem volna magamban vagy a gépben, mondta. Csak úgy sikerült elszabadulnunk, hogy Luke tetemes adományt ígért az ultrahangosoknak. Mivel pedig nem is a gyereket láttam, nagyon valószínű, hogy a nemét sem tudtam megítélni, jelentette még ki a doki. Hmmm. Ahogy azonban leülök Mr. Braine-nel, a nőgyógyászunkkal szemben, azonnal visszatér a jókedvem. Olyan megnyugtató jelenség ez a Mr. Braine! A hatvanas éveiben jár, ápolt haja javában őszül, hajszálcsíkos öltönyt visel, és régimódi aftershave illata lengi körül. Több ezer babát segített a világra, köztük Luke-ot is! Az igazat megvallva nehéz elképzelnem az anyját, Elinort szülés közben, de valahogy csak kihúzták belőle. Alighogy kiderült, hogy várandós vagyok, Luke kijelentette, okvetlenül utána kell járnunk, praktizál-e Mr. Braine, mert annak idején ő volt az ország legjobb nőgyógyásza. – Drága fiam! – ráz kezet melegen Luke-kal az öreg. – Hogy vagy? – Kitűnően – telepedik le mellém Luke. – És hogy van David? Luke együtt járt iskolába a doki fiával, és mindig érdeklődik felőle a vizitek során. Csönd támad, mialatt a doki a kérdést latolgatja. Ez az egyetlen tulajdonsága, amit csipetnyit bosszantónak találok benne. Mondjon az ember akármit, úgy elrágódik rajta, mintha a világ sorsa múlna ezen, holott szimpla társasági fordulatról van szó. A múltkori vizitnél megkérdeztem például, hol vette a nyakkendőjét. Öt kerek percen keresztül töprengett, majd felhívta a feleségét, hogy kisegítse. A végén egész hősrege kerekedett ki a történetből. És még csak nem is tetszett az az ostoba nyakkendő. – David jól van – mondja végül bólogatva. – Üdvözletét küldi. – Újabb szünet következik, mialatt az ultrahangos leletet tanulmányozza. – Nagyon helyes – mondja végül. – Minden a legnagyobb rendben. Hogy érzi magát, Rebecca? – Á, kitűnően! – felelem. – Örülök, hogy a baba jól van. – Amint látom, még teljes munkaidőben dolgozik – pillant Mr. Braine a kartonomra. – Nem túl megterhelő ez magának? – Becky a Looknak dolgozik – magyarázza Luke. – Tudja, annak az új áruháznak az Oxford Streeten. – Ahá – nyúlik meg Mr. Braine ábrázata. – Értem. Valahányszor közlöm az emberekkel, hol dolgozom, zavartan félrenéznek, témát váltanak, vagy úgy tesznek, mintha életükben nem hallottak volna a Lookról. Ami lehetetlen, mivel az összes újság hetekig rajtunk csámcsogott. A Daily World még tegnap is „a hazai történelem legnagyobb kiskereskedelmi csődtömegének” nevezte.

11

Az egyetlen előnye, ha az ember egy csődtömegnek dolgozik, hogy annyi időt van távol viziteken meg szülési előkészítőkön, amennyit csak akar. Senki nem veszi észre, ha nem rohanok vissza lóhalálában. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan fordul a kocka – mondja most a doki biztatóan. – Nos, van valami kérdése? Mély lélegzetet veszek. – Valójában volna egy kérdésem, Mr. Braine – habozva elhallgatok, majd folytatom: – Most, hogy az ultrahangos lelet jó, ön szerint biztonságos-e… tudja… – Abszolúte – Mr. Braine megértően bólogat. – Sok pár tartózkodik a szextől a terhesség kezdeti szakaszában… – Én nem a szexre gondoltam, hanem a vásárlásra! – mondom meglepetten. – Vásárlásra? – rökönyödik meg Mr. Braine. – Eddig még semmit nem vettem a babának – magyarázom. –Főként babonából. De ha minden rendben van, akkor akár ma délután elkezdhetném! Nehezen tudok úrrá lenni az izgalmamon. Mióta várom ezt a pillanatot! Ráadásul épp most olvastam egy mesés új bababoltról a King's Roadon, a Bambinóról. Szabadságot is vettem ki ma délutánra, csak ezért! Magamon érzem Luke tekintetét, és ahogy feléje fordulok, látom, hogy hitetlenkedve méreget. – Mit értesz „elkezdésen”, édesem? – kérdi. – Eddig semmit sem vettem a babának! – mondom sértődötten. –Tudod, hogy nem. – Azt mondod… nem vettél miniatűr Ralph Lauren hálóinget- számolja a tételeket az ujján Luke. – Vagy hintalovat? Vagy rózsaszínű tündérkosztümöt szárnyakkal? – Ezeket akkorra szántam, amikor majd járni kezd – vágok vissza méltósággal –, de a babakorára még nem rendezkedtem be. Istenem, miféle apa lesz Luke-ból, ha képtelen meglátni a különbséget! – És mihez kezdünk, ha fiú lesz? – firtatja tovább Luke. – Akkor is beöltözteted a rózsaszínű tündérkosztümbe? A helyzet az, hogy valójában magam szándékoztam viselni. Fel is próbáltam, és jól nyúlik! Nem mintha ezt hajlandó lennék Luke orrára kötni. – Tudod, meg vagyok lepve, Luke – szegem fel az állam. – Nem gondoltam, hogy ennyi előítélet él benned. Mr. Braine zavartan hallgatja a beszélgetésünket. – Azt veszem ki a szavaikból, hogy tudni óhajtják a baba nemét – veti közbe. – Nem, köszönjük – feleli Luke erélyesen. – Meglepetésnek szántuk, nem igaz, Becky? – Ümm… de igen – köszörülöm meg a torkomat. – Hacsak nem gondolja mégis azt a doktor úr, hogy nyomós orvosi okokból meg kellene tudnunk. Sokatmondóan Mr. Braine-re nézek, de ő nem veszi a lapot. – Szó sincs róla – villantja rám a doki sugárzó mosolyát. A fenébe is!

12

Újabb húsz perc múltán elhagyjuk a rendelőt. Ebből három azzal telik el, hogy Mr. Braine megvizsgál. A többiben ő meg Luke valami iskolai krikett meccsre emlékezik. Igyekszem udvariasan hallgatni… de nehéz leküzdenem türelmetlen fészkelődésemet. Irány a Bambino! Végre befejeződik a vizit, és mi kisétálunk a forgalmas londoni utcára. Egy nő megy el mellettünk ódivatú Silver Cross márkájú babakocsival, amit diszkréten végigmérek a szemem sarkából. Nekem is ilyen kell, istenien rugózó kerekekkel! Azzal a különbséggel, hogy babarózsaszínre fogom festetni. Király lesz. Már ha nem fiú a gyerek, mert akkor kék festékkel permeteztetem be. Egész pontosan… akvamarin kékkel. És majd mindenki azt mondja… – Ma reggel beszéltem Gilesszel az ingatlanügynökségtől – szakítja félbe gondolataimat Luke. – Tényleg? – nézek fel izgatottan. – Mondott valami… – Nem, semmit. – Ó-eresztek le. Pillanatnyilag egy oltári tetőtéri lakásban lakunk, ami évek óta Luke tulajdona. Baró egy hely, de nincs kertje, s mindent makulátlanul tiszta bézs szőnyeg borít. Egyszóval nem éppen kisgyereknek való. Néhány hete ezért árulni kezdtük, és ezzel egy időben keresünk magunknak egy kellemes családi házat. A baj csak az, hogy a lakást azonnal lekapcsolták. Nem akarok dicsekedni, vagy ilyesmi, de mindez kizárólag az én nagyszerű ízlésemnek köszönhető. Teleraktam a helyiségeket gyertyákkal. A fürdőszobába jégbe hűtött pezsgőt állítottam, az itt-ott elhelyezett apróságok – operaprogramok és csicsás estélyekre szóló meghívók (előkelő barátnőmtől, Suze-tól kölcsönöztem őket) – pedig nem akármilyen életvitelről árulkodtak. Erre ez a pár – Karlssonék – ott helyben ajánlatot tett! Ráadásul készpénzben fizetnek! Ami pompás, leszámítva, hogy mi meg hol fogunk lakni? Eddig egyetlen olyan házat sem láttunk, ami kedvünkre való volna. Az ingatlanügynök folyvást azzal jön, hogy a piac „leült” és „pang”. Nem gondoltunk-e bérlésre? – teszi ilyenkor hozzá. De én nem akarok bérelni. Szép új házat akarok, ahol a baba otthon érezheti magát. – És mi lesz, ha semmit nem találunk? – nézek fel most Luke-ra. – Mi lesz, ha az utcára kényszerülünk? Nyakunkon a tél! Addigra jócskán előrehaladott állapotban leszek! Hirtelen elképzelem magam, amint az Oxford Streeten vonszolom magam, mialatt egy kórus betlehemi dalokat énekel. – Drágám, nem kerülünk az utcára! Giles ugyanakkor azt javasolja, legyünk rugalmasabbak az igényeink terén – Luke most elhallgat. – Azt hiszem, a te igényeidre gondolt, Becky. Ez olyan igazságtalan! Amikor az ingatlaniroda átküldte a nyomtatványt, az állt rajta: „Kérjük, jelölje meg a lehető legkonkrétabban a kívánságait.” így is tettem. És most még nekik áll feljebb! – A jelek szerint le kell mondanunk a cipőszobáról! – De… – Luke arckifejezését látva elhallgatok. Egyszer láttam egy cipőszobát a Gazdagok és szépekben, és azóta is erre fáj a fogam.

13

– Jó, rendben – mondom báván. – És a környéket illetően is engednünk kell… – Az nekem mindegy! – mondom. Luke mobilja csöngeni kezd. – Valójában még jó ötletnek is tartom. Luke volt az, aki ragaszkodott Maida Vale-hoz, nem én. Tömérdek olyan hely van a világon, ahol szívesen ellaknék. – Itt Luke Brandon beszél – szól bele a készülékbe Luke üzleti hangnemben. – Á, te vagy az! Igen, voltunk ultrahangon. Minden a legnagyobb rendben. Jess az – mondja nekem. – Megpróbált elérni, de a telefonod még mindig ki van kapcsolva. – Jess! – örülök meg. – Hadd beszéljek vele! Jess a húgom. Az én hugicám. Micsoda öröm ezt kimondani! Egész életemben azt hittem, egyetlen gyerek vagyok… aztán rátaláltam egy régóta elvesztett féltestvérre! Eleinte nem jöttünk ki jól egymással, de azóta, amióta együtt átvészeltünk egy vihart, és jól kibeszéltük magunkat, igazi jó barátok lettünk. Hónapok óta nem láttam Jesst, mert Guatemalában járt valami geológiai kutatóúton. De azért fel-felhívtuk egymást, meg e-mail-eket küldözgettünk. Egy képet is elküldött magáról a mobilján, amely valami szikla tetején mutatja. (Förtelmes kék anorákot visel, ahelyett, hogy azt a műszőr kabátkát hordaná, amit én vettem neki. Igazán.) – Most visszamegyek az irodába – mondja Luke a telefonba. –És Becky bevásárolni indul. Akarsz vele pár szót váltani? – Psszt! – hurrogom le ijedten. Tudja, hogy tilos a bevásárlás szót kiejtenie Jess előtt. Elégedetlen fintort vágok, miközben elveszem tőle a mobilt, és a fülemhez illesztem. – Szia, Jess! Hogy vagy? – Csodásan! – a hangja távoli és recsegő a készülékben. – Csak azért hívtalak, hogy megtudjam, hogy ment az ultrahang. Akaratom ellenére is meghatódom ezen a figyelmességen. Valószínűleg most is egy kötélen függ holmi hasadékban, miközben egy sziklafelszínt bontogat, mégis vette magának a fáradságot, hogy felhívjon. – Minden a legnagyobb rendben! – Igen, Luke mondta már. Istennek hála. Kiérzem a hangjából a megkönnyebbülést. Tudom, bűntudata van, amiért leestem arról a hegyről. Utána kapaszkodtam fel oda, mert… De hát ez hosszú történet. A lényeg az, hogy a baba egészséges. – Szóval, Luke azt mondja, bevásárolni készülsz. – Csupán néhány nélkülözhetetlen holmit szerzek be a babának – vetem oda félvállról. – Néhány… izé… újrahasznosított pelust. A használtruhaüzletből. Látom, hogy Luke halkan rötyög mellettem, ezért inkább félrefordulok. Az a helyzet a húgommal, hogy megveti a vásárlást és a költekezést, egyáltalán az egész velejéig romlott, környezetromboló fogyasztói társadalmat. Azt képzeli, én is így gondolkodom. Azt képzeli, elindulok a nyomában, hogy áldozzak a takarékosság oltárán. Meg is próbáltam egy teljes hétig. Rendeltem egy zsák zabpelyhet, vettem néhány göncöt az Oxfam brit segélyszervezetnél, és lencselevest főztem. Hanem az a gond a takarékossággal, hogy fenemód unalmas. Az

14

ember egy idő után belebetegszik a levesekbe, meg abba, hogy nem vehet női lapokat, mert mind csak pénzkidobás. A tetejébe addig ragaszthatja össze a maradék szappandarabokat, amíg végül egyetlen undorító kupaccá állnak össze. A zabpehely meg útjában volt Luke golfütőinek, ezért a végén kidobtam, és müzlis szeleteket vásároltam helyette. A baj csak az, hogy nem mondhatom el Jessnek, mert ezzel tönkretenném a köztünk kialakuló szeretetteljes testvéri köteléket. – Láttad azt a cikket, amelyik arról szól, hogyan készíthetünk magunk pelust? – kérdezi most lelkesen. – Egész egyszerűnek tűnik. Elkezdtem rongyokat gyűjteni hozzá. Majd együtt összehozzuk. – Ó! Ümmm… igen! Jess folyamatosan küldözget cikkeket a Takarékos baba című képes újságból. Olyan címek állnak a borítóján, mint „Állítsd össze a babaszobát potom 25 fontból!” A kicsiket koszlott liszteszsákokba öltöztetik ezeken az oldalakon, már attól elmegy minden kedvem az élettől, ha rájuk nézek. Én nem akarom háromfontos műanyag mosóteknőben tartani a gyerekemet. Csinos kis bölcsőt szeretnék neki vásárolni, hófehér fodrokkal. Jess most holmi „tartós kendervászon rugdalózókról” lelkendezik. Azt hiszem, ideje befejezni a beszélgetést. – Mennem kell, Jess – szakítom félbe. – Ideérsz anyu szülinapjára? Anyámnak a jövő héten lesz a hatvanadik születésnapja. Tömérdek embert hívott meg. Lesz élőzene, és Martin a szomszédból bűvész trükköket mutat be! – Hát persze – mondja Jess. – A világért sem hagynám ki! Ott találkozunk. Viszlát! Kikapcsolom a telefont. Elfordulva látom, hogy Luke időközben leintett egy taxit. – Hol tegyelek ki, a használtruha-üzletnél? – kérdezi, miközben kinyitja az ajtót. Hahaha! – A Bambinóba vigyen a King's Roadon – szólok oda a sofőrnek. – Hé, Luke, nem jössz? – teszem hozzá hirtelen támadt lelkesedéssel. – Menő babakocsikat nézegethetnénk meg minden, aztán megteázhatnánk valami jó… De Luke arckifejezéséről máris leolvasom a választ. – Édesem, vissza kell mennem. Iainnal találkozom. Majd máskor elkísérlek, megígérem. Nincs miért megsértődnöm. Tudom, hogy Luke most minden idejét az Arcodas számláinak szenteli. Még örülhetek, hogy az ultrahangra szakított időt. A taxi elindul, és Luke átkarol. – Csak úgy sugárzol – mondja. – Tényleg? – mosolygok rá vissza. Az igazat megvallva istenien is érzem magam. A mesés új Earl kismamafarmerem van rajtam, meg telitalpas vászoncipő és egy szexi nyakpántos top Isabella Olivértől, amelyet egy kicsit feltűrtem derékban, hogy kivillanjon a barnára sült pocim. Korábban nem is sejtettem, hogy a terhességben kivirul a nő! Jó, a hasa megnő… de hát ez a dolgok rendje. A lábszár viszont vékonyabbnak látszik

15

a kontraszttól. A dekoltázs meg hirtelen észbontó lesz. (Meg kell mondanom, Luke nagy rajongója.) – Lássuk még egyszer azt a leletet – szólal meg most. Előkotrom a retikülből a fényes felületű papírtekercset, és egy ideig némán nézzük a kerek kobakot meg a kicsiny arcélet. – Új emberkét hozunk világra – dünnyögöm, és nem tudom levenni a szemem e tüneményről. – Hát nem hihetetlen? – De igen – Luke szorosabbra fonja körém a karját. – Ez a legnagyobb kaland az életben. – Bámulatos, hogyan dolgozik a természet! – harapok az ajkamba, mert érzem, hogy megint elöntenek az érzelmek. – Rajtam is erőt vettek az anyai ösztönök. – Valahogy úgy érzem… hogy mindent meg szeretnék adni a babánknak! – Itt a Bambino – szólal meg elöl a taxis, és kihúz a járdára. A leletekről felnézve a világ legfantasztikusabb, vadonatúj bolti bejárata tárul elém. Vajszínűre festették, és piros csíkos napellenző ponyva borul rá. Az ajtóban posztoló portás olyan, akár egy játék katona, a kirakatok meg egy mesevilágot nyitnak meg a gyerekek előtt. A sorakozó próbababákon isteni gyermekruhák feszülnek, egy gyerekágy úgy fest, mint egy 50-es évjáratú Cadillac, mellette kis óriáskerék forog körbe-körbe… – Húha! – lehelem, és az ajtókilincsért nyúlok. – Vajon eladó-e az óriáskerék? Viszlát Luke, később találkozunk… Félúton vagyok a bejárat felé, amikor meghallom, hogy Luke utánam szól: – Várj! – hátrafordulva aggodalmat vélek felfedezni az arcán. –Becky! – hajol ki a taxiból. – Nehogy mindent megvegyél a kicsinek!

16

KETTŐ Hogy a csudában halogathattam idáig a bevásárlást a gyereknek? Felmentem az első emeletre, a babaosztályra. Puha, süppedős szőnyegek fogadnak, a hangszóróból altatódalok szólnak, és a bejáratot óriási plüssállatok ékesítik. Egy elárusító, aki úgy fest, mint Péter nyúl, fehér vesszőkosarat nyomott a kezembe. Nem számítottam rá, hogy Beatrix Potter mesehőse igazít el a Bambinóban. Ahogy kosaramat megmarkolva körülnézek, elönt a boldogság. Azt mondják, az anyaság megváltoztatja az embert. Mennyire igaz! Életemben először nem magamra gondolok. Teljesen önzetlen lettem! Első a gyerek érdeke! Az egyik irányban isteni bölcsők meg forgó, csilingelő szerkezetek sorakoznak. A másikban csábosán csillognak a babakocsik krómfelületei. Előttem icipici babaruhák. Teszek egy lépést előre, a ruhácskák felé. Jaj, milyen aranyos tapsifüles papucs! Meg azok a picuri irhabéléses kabátkák… van azután egy jókora részleg Baba Dior kollekciókból… meg, istenem, gyerek Dolce & Gabbana. Jó, csak fő a nyugalom. Csak mindent szépen, sorban. Mindenekelőtt listára van szükségem. Előveszem a táskámból a Kilenc hónapot, és a nyolcadik fejezethez – „Hogyan vásároljunk a kisbabának?” – lapozok. Izgatottan átfésülöm az oldalakat. Ruhák: Ne engedjenek a kísértésnek, és ne vegyenek túl sok babaholmit! A fehér színt ajánljuk, mert könnyű mosni. Három egyszínű rugdalózó és hat ing elegendő. Egy pillanatig e szavakra meredek. A helyzet az, hogy soha nem szerencsés ötlet betű szerint igazodni egy könyvhöz. A bevezetőben meg is mondják: „Ne fogadjanak meg minden tanácsot! Minden baba más, hagyják, hogy az ösztöneik vezéreljék önöket.” Az ösztöneim pedig azt mondják, hogy vegyek egy irhabéléses kabátkát. A fogason sorakozó példányokhoz sietek, és a méretet keresem az árcédulákon. „Újszülött, kis méret.” Honnan tudjam, mekkora babát hozok világra? Kísérletképpen megtapogatom a pocakomat. Eddig nem túl nagy, de ki tudja, mi jön még? Talán a biztonság kedvéért mindkét méretet meg kellene vennem. – Hű, Városi Baba anorák! – jelenik meg az orrom előtt egy manikűrös kéz, s lekap az állványról egy elegáns fekete akasztón lógó fehér, steppelt anorákot. – Végre, találtam egyet! – Én is! – vágom rá ösztönösen, és megragadom az utolsó példányt. – Tudta, hogy a Harrodsnál a várólista fél év ezekre? A kéz tulajdonosa óriásira dagadt szőkeség, aki farmert és nyújtható türkizkék, oldalt kötős topot visel.

17

– Egek ura! – egész sorozatot tartanak a Városi Baba márkából? –ezzel babaruhákat kezd a fehér vesszőkosárba dobálni. – Nézze! Malacka-cipő! Muszáj vennem a lányomnak. Életemben nem hallottam a Városi Baba kollekcióról, ahogyan a Malacka-cipőről sem. Hogyan lehetek ennyire tájékozatlan? Hogyhogy nem tudok ilyen híres márkákról? Ahogy a parányi ruhadarabokat méregetem, pánik fog el. Gőzöm sincs, mi ment ki a divatból, és mi most a menő. Nem értek a gyerekdivathoz. És mindössze négy hónapom van, hogy behozzam a lemaradásomat. Jó, még mindig megkérdezhetem Suze-t. Ő a legrégibb, legjobb barátnőm, és három gyermeke van: Ernest, Wilfrid meg Clementine. Ő azonban kicsit más, mint én. Náluk a legtöbb gyerekruha kézzel hímzett darab, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik a családjukban, s melyeket Suze mamájának öreg házvezetőnője stoppolgat. A gyerekek antik tölgyfa ágyakban alszanak a méltóságteljes családi házban. Felkapok egy pár Malacka-cipőt, több Városi Baba játszóruhát, egy pár csipkedíszes cipellőt – csak a biztonság kedvéért. Aztán felfedezem a világ legcukibb rózsaszínű ruhácskáját. A gombjai a szivárvány minden színében játszanak, s ugyanolyan színű tornacipőt és picuri zoknit is adnak hozzá. Király! De mi van akkor, ha fiunk lesz? Képtelen helyzet, hogy nem tudom a gyerek nemét! Valahogyan titokban rá kell jönnöm. – Hány gyereke van? – kérdezi csevegő hangnemben a szőkeség, miközben belepislant egy cipőbe, hogy megnézze a méretet. – Ez az első – mutatok a pocakomra. – Milyen kedves! Hajszálra, mint a barátnőm, Saskia. – Egy fekete hajú csajra mutat, aki néhány lépéssel odébb álldogál. Egyelőre cérnavékony, nyoma sincs rajta a terhességnek, és izgatottan beszél a mobilján. – Csak most derült ki, hogy jön a gyerek. Izgi, nem? E pillanatban Saskia bekattintja a mobilt, és ragyogó arccal felénk indul. – Bejutottam! – mondja. – Megszereztem Venetia Cartert! – Jaj, Saskia! Ez fantasztikus! – a szőkeség leejti a ruhákkal teli kosarat, egyenesen a lábamra, és átöleli a barátnőjét. – Bocs! – szól oda vidáman, ahogy visszaadom kezébe a kosarat. – De hát ez nagyszerű hír! Venetia Carter! – Maga is Venetia Carterhez jár? – fordul most felém Saskia hirtelen támadt érdeklődéssel. Annyira tájékozatlan vagyok ezekben a babadolgokban, hogy fogalmam sincs, kicsoda Venetia Carter. – Nem is hallottam róla – vallom be. – Dehogynem! – kerekedik el a szőkeség szeme. – Ő a híres nőgyógyász! A celebek nőgyógyásza, akit nem lehet kihagyni. Celebek nőgyógyásza, akit nem lehet kihagyni? Libabőrös leszek az izgalomtól. Létezik egy celeb-nőgyógyász, és én nem tudok róla? – Hollywoodból jött! – fújja tovább a szőkeség. – Ő segíti világra valamennyi filmsztár gyerekét. Lehetetlen, hogy nem hallott róla. Most költözött át Londonba. Az összes szupermodell hozzá jár. Teadélutánokat

18

szervez a pácienseinek, hát nem király? Mindenki magával hozhatja a kicsijét. Ott vannak aztán ezek a mesés ajándékcsomagok… Vadul dobog a szívem, ahogy a csajt hallgatom. Ajándékcsomagok? Estélyek szupermodellekkel? Elképzelhetetlen, hogy kimaradjak ebből! Vajon miért nem hallottam eddig Venetia Carterről? Az egész Luke hibája. Egyenesen ahhoz a levitézlett vén Mr. Braine-hez terelt. Még csak nem is gondolhattam másra. – És jó szülésznő? Tudja – kérdezem, miközben igyekszem úrrá lenni az izgalmamon. – Á, Venetia csodálatos! – mondja Saskia, aki szemlátomást sokkal lelkesebb a barátnőjénél. – Nem olyan, mint azok az ódivatú dokik, igazi kapcsolatot alakít ki a betegeivel. A főnöknőm, Amanda is nála szült. A legmesésebb holisztikus vízben szülés volt lótuszvirágokkal és thai masszázzsal. Thai masszázs? Mr. Braine egy szóval sem beszélt thai masszázsról. – A férjem nem hajlandó állni a költségeket – biggyeszti el a száját a szőkeség. – Zsugori alak. Olyan szerencsés vagy, Saskia… – Hogyan lehet bejutni hozzá? – bukik ki számon a kérdés, még mielőtt meggondolnám magam. – Megvan maguknak a címe? Vagy a telefonszáma? – Ááá – a szőke csaj kétkedő pillantásokat vált Saskiával. –Valószínűleg elkésett. Teljesen be van táblázva. – Tessék, ezt magának adom. Próbálja meg felhívni – nyúl Mulberry táskájába Saskia, és előhúz egy „Venetia Carter” feliratú füzetet. Az első oldalon elegáns, dombornyomásos, tengerészkék betűkkel írt dicsérő mondatokra esik a pillantásom, melyek alatt ismert nevek sorakoznak. Csupa híresség! Hátralapozok, ahol egy Maide Vale-i címet találok. Nem hiszek a szememnek! Mi is ott élünk. Igen, ez a sors rendelése, mi más! – Köszi – mondom elfúló hangon. – Felhívom. Ahogy Saskia és barátnője továbbmegy, előkapom a mobilom, és Lukeot tárcsázom a hívólistáról. – Luke! – kiáltom bele a készülékbe, amint meghallom a hangját. – Istennek hála elértelek! Találd ki, mi történt! – Becky, jól vagy? – kérdi ijedten. – Mi történt? – Jól vagyok! Hanem, tudod, doktort kell váltanunk! Épp most hallottam egy nagyszerű nőgyógyászról. Venetia Carternek hívják. Mindenki hozzá sereglik, mert nyilván hihetetlenül jó. Ráadásul a közelünkben rendel! Most rögtön felhívom! – Becky, mi a csudáról beszélsz? – hitetlenkedik Luke. – Nem megyünk át másik orvoshoz! Van már orvosunk, nem emlékszel? Éspedig kiváló. Hát nem hallja, amit mondok? – Tudom, hogy van – mondom. – De Venetia Carter filmsztárok szülését bonyolítja le! Holisztikus orvos! – Mit értesz az alatt, hogy „holisztikus”? – Luke hallhatóan nem lelkesedik az ötletemért. Istenem, micsoda szemellenzős pasi!

19

– Úgy értem, mesés nála szülni! Thai masszázst lehet kapni nála! Összefutottam két csajjal a Bambinóban, ők mondták, hogy… – Igazán nem látom be, ugyan miért lenne jobb ez a nő Mr. Braine-nél… – szakít félbe Luke. – Tudjuk, hogy a doktorunk tapasztalt szakember, tudjuk, hogy alapos és lelkiismeretes, ráadásul a család barátja… – De… de… – bosszúságomban egyik lábamról a másikra állok. – De mi? Most megfogott. Nem mondhatom: „De az öreg nem rendez teadélutánokat szupemodelleknek.” – Talán jobb lenne, ha nő foglalkozna velem – kiáltok fel hirtelen támadt ötlettel. – Gondoltál valaha is erre? – Akkor megkérjük Mr. Braine-t, ajánlja nekünk egy kolléganőjét – feleli Luke erélyesen. – Becky, Mr. Braine időtlen idők óta a család nőgyógyásza. Igazán nem hiszem, hogy hanyatt-homlok rohannunk kellene holmi divatos, ismeretlen doktornőhöz, csak mert két vadidegen lány mondja. – De hát nem ismeretlen! Ez a lényeg! Hírességeket kezel! – Becky, hagyd abba! – vált hangot váratlanul Luke. – Nem tetszik ez az ötlet. Már félidős terhes vagy. Nem mégy másik orvoshoz, és punktum! Itt van Iain, mennem kell. Viszlát. A telefon elnémul, én pedig kékre-zöldre váltan bámulom. Hogy van képe előírni, melyik orvoshoz mehetek! És mi olyan nagyszerű az ő drágalátos Mr. Braine-jében? Visszagyömöszölöm a retikülbe a mobilt és a tájékoztató füzetet, aztán dühösen Petit Lapin, azaz Nyuszika márkájú ruhákat kezdek hajigálni a kosaramba. Luke nem ért semmit. Ha az összes filmsztár ehhez a nőhöz jár, akkor jónak kell lennie. És olyan isteni lenne, olyan menő! Hirtelen elképzelem magam egy kórházi ágyon, karomban újszülött gyermekemmel, miközben Kate Winslet, Oscar-díjas színésznő fekszik a szomszédos ágyon. A következőn meg a sokoldalú, nagymenő Heidi Klum. Mi hárman a legjobb barátnők lennénk! Apró ajándékokat vennénk egymásnak, és az összes kisbabánkat életre szóló kötelék fűzné össze. Együtt járnánk játszótérre, és a Hello! magazin fényképezne minket. „Kate Winslet babakocsival, miközben egyik barátnőjével cseveg” – ez állna a címlapon. Vagy inkább: „…a legjobb barátnőjével, Beckyvel.” – Bocsánat, de nincs szüksége másik kosárra? – szakítja félbe gondolataimat egy hang. Felnézve látom, hogy egy eladó mutat a kosaramat csurig megtöltő ruha halomra. Azt sem tudom, mikor dobáltam bele őket. – Á, köszönöm – felelem kábán. Elveszem a második kosarat, és picurka kalapok sorfalához lépek, melyeken a „Kiscsillag” és a „Kincsecském” felirat ékeskedik. De erre sem tudok odafigyelni. Venetia Cartert akarom, és nem érdekel, mit gondol Luke. Hirtelen támadt daccal újra előveszem a mobilomat, és a füzetért nyúlok. Félrehúzódom az üzlet egyik csöndes sarkába, és nagy figyelemmel beütöm a telefonszámot.

20

– Jó napot, ez itt Venetia Carter rendelője – hallok meg egy beképzelt női hangot. – Á, halló! – veszem elő a legelbájolóbb modoromat. – Decemberben születik meg a kisbabám. Hallottam milyen nagyszerű Venetia Carter, és az iránt érdeklődöm, volna-e mód időpontot kapnom tőle? – Sajnálom – feleli a nőci udvarias, de határozott hangon. – Miss Carter jelenleg teljesen be van táblázva. – De én nagyon szeretnék nála szülni! Azt hiszem, feltétlenül holisztikus vízi vajúdásra lenne szükségem. Ráadásul Maide Vale-en lakom, és megfizetem, amit kérnek. – Miss Carter teljesen… – Hadd tegyem hozzá, hogy személyes vásárlási tanácsadó vagyok, és készségesen állnék Miss Carter szolgálatára – a szavak feltartóztathatatlanul ömlenek elő a számból. – A férjemnek meg PR-cége van, és ingyen arculattervezést nyújtana a doktornőnek! Nem mintha szüksége lenne rá, természetesen – teszem hozzá gyorsan. – Meg tudná kérdezni? Kérem! Csönd van a vonalban. – Hogy hívják? – kérdi végül a nőci. – Rebecca Brandonnak – mondom izgatottan. – A férjem pedig Luke Brandon, a Brandon Communications vezetője, és… – Kérem, maradjon a vonalban, Mrs. Brandon. Venetia… – a beszélgetést a Négy évszak akkordjai szakítják félbe. Jaj, csak mondjon igent! Édes istenem, kérlek, kérlek… A lélegzetem is elakad, ahogy ott várakozom. Fehér kötött nyuszik mellett állok, és a kezem tördelem. Aztán a biztonság kedvéért marokra fogom a nyakláncaimat, és néma imát küldök Visnu istenhez, aki eddig nagy segítségemre volt. – Mrs. Brandon? – Igen? – ejtem el az összes nyakláncot. – Itt vagyok! – Elképzelhető, hogy Miss Carternek váratlanul lesz egy üresedése az előjegyzési naptárában. Néhány nap múlva értesítjük. – Rendben – kapkodok levegő után. – Nagyon szépen köszönöm!

21

REGAL AIRLINES Székháza Preston House 354 Kingsway London WC24TH Mrs. Rebecca Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. augusztus 14. Kedves Mrs. Brandon! Köszönjük levelét és a mellékelt útvonal-leírásokat, orvosi leleteket és ultrahangos képeket. Egyetértek abban, hogy az Ön meg nem született gyermeke máris sokat utazott légitársaságunkkal. Sajnos azonban ezzel nem számíthat további kedvezményekre, mivel nem váltott jegyet járatainkra. Sajnálom, hogy csalódást okoztam, és remélem, hamarosan megint a Regal Airlinest választja. Maradok tisztelettel Margaret McNair ügyfélszolgálati igazgató

22

HÁROM Többé nem hoztam szóba Luke-nak Venetia Cartert. Először is, még ki sem alakult a dolog. Másodszor pedig, ha a házasság megtanított valamire, az az, hogy egy jó feleség nem feszeget kényes témákat, amikor a férje majd beleőrül, hogy egyszerre két fiókirodát is nyit Amszterdamban és Münchenben. Egész héten távol volt, és csak tegnap este ért haza holtfáradtan. A tetejébe a doki váltás nem az egyetlen rázós téma, amivel elő kell hozakodnom. Ott van az a hajszálvékony horzsolás a Mercedesen (nem az én hibám, hanem azé az ostoba korláté), meg pár cipő, amit meg akarok vetetni vele a Miu Miutól, amikor Luke Milánóban jár. Szombat reggel van, a dolgozószobában ülök, és a bankszámlaegyenlegemet ellenőrzöm a laptopomon. Alig néhány hónapja fedeztem fel az online banki ügyintézés lehetőségeit… márpedig abból van bőven. Az ember a nap bármely órájában intézheti a bankügyeit! Ráadásul nem kap postai úton számlakivonatokat, így azután senki nem látja meg (kivált nem a hitvesünk), amint szerteszét hevernek a lakásban. – Becky, levelet kaptam anyámtól – jön be Luke, kezében a postával és egy bögre kávéval. – Üdvözletét küldi. – Az anyád? – igyekszem elrejteni rémületemet. – Úgy érted, Elinor? Mit akar? Luke-nak két anyja van. A kedves, melegszívű mostohaanyja, Annabel Devonban lakik a papájával, őket az elmúlt hónapban látogattuk meg. Azután ott van a vér szerinti anya, Elinor, ez a jégkirálynő, aki Amerikában él, és kiskorában elhagyta a fiát. Őt szerény véleményem szerint tűzön kéne sütögetni. – Európát járja a műgyűjteményével. – Miért? – kérdezem értetlenül. Lelki szemeim előtt most megjelenik Elinor egy vasúti fülkében, karja alatt egy nyaláb festménnyel. Valahogy mégsem rá vall ez az egész. – A gyűjteményt jelenleg kikölcsönözte az Uffizinek, aztán egy párizsi képtár következik… – Luke most elhallgat egy pillanatra. –Becky, ugye nem gondoltad komolyan, hogy képeket hurcol magával a vakációjára? – Természetesen nem – mondom méltóságteljesen. – Semmi ilyet nem gondoltam. – Amúgy az év hátralévő részében Londonban lesz, és látni akar minket. – Luke… azt hittem, gyűlölöd az anyádat. Azt gondoltam, soha többé nem akarsz vele találkozni. Emlékszel, hogyan viselkedett? – Ugyan már, Becky! – szalad ráncba enyhén Luke homloka. –Elvégre is a gyermekünk nagyanyja lesz. Nem zárhatjuk el teljesen az unokája elől. De még mennyire, hogy elzárhatjuk! – vágnék vissza a legszívesebben. Ehelyett kelletlenül vállat vonok. Jó, igaza van. A baba Elinor egyetlen unokája. Vér a véréből. Nagy ég, mi lesz, ha a nagyanyjára üt? Hirtelen iszonyatos látomás körvonalazódik előttem: egy babakocsiban heverő csöppség – krémszínű

23

Chanel-összeállítás van rajta – rivall fel rám: „A szerelésed ócska gönc, mama.” – És, mit csinálsz éppen? – tör be a gondolataimba Luke. Túl késő, jövök rá, mert már felém tart a szoba túlfeléről. Egyenesen a laptopom felé. – Semmit! – mondom gyorsan. – Csak a banki egyenlegem… – rákattintok az ablakot bezáró gombra… de a képernyő lefagyott. A nemjóját! – Valami baj van? – kérdi Luke. – Nem! – esem kisebbfajta pánikba. – Úgy értem… épp most végeztem! Mintegy mellékesen kitépem a kábelt a masina hátuljából… a képernyő azonban tovább villog. Rajta a banki egyenlegem, feketén-fehéren. Luke pedig egyre közelebb ér. Nem igazán hiszem, hogy örülnék, ha ezt meglátná. – Na, lássuk csak! – ér Luke a székemhez. – Egy bank honlapján vagy? – Izé… úgy nagyjából! Őszintén, a helyedben nem fárasztanám magam… – a képernyő elé tolom a pocakomat, de Luke átkandikál rajtam. Néhány pillanatig hitetlenkedve mered a képernyőre. – Becky – mondja végül. – Itt tényleg az áll: Namíbia Első Takarékszövetkezete? – Izé… igen – igyekszem tárgyilagos hangot megütni. – Nyitottam ott egy kisebbfajta online bankszámlát. – Namíbiában? – Kaptam tőlük egy e-mailt, amelyben rendkívül előnyös kamatlábakat ajánlottak – mondom dacosan. – Soha vissza nem térő lehetőség. – Valamennyi e-mailre válaszolsz, Becky, ami csak a postaládádba érkezik? – képed el Luke. – Mostanra talán szép gyűjteményed lehet Viagra-pótlókból is. Tudtam, hogy nem érti meg az én zseniális banki manővereimet. – Ne csinálj bolhából elefántot – mondom. – Miért olyan nagy ügy, hol nyitok bankszámlát? Tudod, Luke, mára globálisak lettek a pénzügyek. A régi határok leomlottak. Ha jók a kamatlábak Bangladesben, hát akkor… – Bangladesben? – Ha igen… izé… ott is van bankszámlám. Csak egy icipici – teszem hozzá gyorsan, az arckifejezését látva. – Becky… – Luke-nak szemlátomást gondot okoz, hogy mindezt megeméssze. – Hány ilyen bankszámlát nyitottál? – Hármat – mondom kis szünet után. – Nagyjából hármat. Hitvesem gyanakodva mér végig. Az a baj a férjekkel, hogy túl jól ismerik az embert. – Jó, megmondom, tizenötöt – bököm ki végül. – És hány hitelkártyád van? – Ugyanannyi. Miért? – lendülök át támadásba. – Mi értelme hitelkártya nélkül bankszámlát nyitni? – Tizenöt hitelkártya? – fogja a fejét Luke hitetlenkedve. –Becky… a harmadik világ adósa leszel.

24

– Igyekszem előnyömre fordítani a globális gazdaságot! – vágok vissza. – A Csádi Nemzeti Bank ötvendolláros kedvezményt adott, csak mert az ügyfelük lettem! Luke olyan szemellenzős. Tizenöt bankszámlám van. Na és akkor? Egyszerre több vasat kell a tűzben tartani. Ezt mindenki tudja. – Úgy látom, elfelejtetted, Luke – folytatom fensőbbségesen –, hogy nem is olyan rég pénzügyi újságíró voltam. Mindent tudok a pénzről és a befektetésekről. Minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a nyereség, ezt, gondolom, te is tudod. Luke láthatóan nincs elragadtatva. – Kösz szépen, Becky, ismerem a befektetés alapelveit – mondja udvariasan. – Hát akkor! – Hirtelen támad egy gondolatom: – A babának szánt letéti összeget is befektethetnénk Bangladesben. Vagyonokat kereshetnénk vele! – Megőrültél? – mered rám Luke. – Miért ne? Fellendülő piacról van szó! – Nem hinném – forgatja Luke a szemét. – Ami azt illeti, beszéltem Kennethtel a baba letétjéről, és megállapodtunk abban, hogy kis kockázatú kötvényekbe fektetjük… – Várjunk egy pillanatra! – emelem fel a kezem. – Mit értesz az alatt, hogy beszéltél Kennethtel? És az én véleményem nem számít? Hihetetlen, hogy még csak meg sem kérdeztek! Mintha levegő volnék. Mintha nem én lettem volna egy televíziós csatorna pénzügyi szakértője, nem én kaptam volna több száz tanácskérő levelet hetente. – Nézd, Becky – sóhajt fel Luke. – Kenneth roppant készségesen ajánl megfelelő befektetéseket. Ne fájjon emiatt a fejed. – Nem ez a lényeg! – háborodom fel. – Luke, nem érted. Egykettőre szülők leszünk. Együtt kellene meghoznunk a fontos döntéseket, különben magunk ellen neveljük a gyerekünket. A végén elbújhatunk előle a hálószobába, és soha többé nem szeretkezünk! – Hogy mi? – Így igaz! Ez volt a Szupernagyiban is! Luke-nak láthatóan fogalma sincs, miről beszélek. Többet kellene néznie a tévét. – Persze, persze – mondja végül. – Együtt is határozhatunk alkalomadtán. De nem vagyok hajlandó nagy kockázatú, feljövő piacokba fektetni a baba letétjét. – Nos, én meg nehézkes, ódivatú bankokkal nem óhajtok foglalkozni, ahol az ember nulla nyereségre számíthat! – vágok vissza. – Patt – rándul nevetésre Luke szája. – Nos… mit ajánl a Szupernagyi, amikor a szülők véleménye alapvetően eltér a letéti alap fiaztatásáról? – Nem vagyok biztos abban, hogy foglalkozott vele – ismerem el. Hirtelen mentőötletem támad: – Tudom már! Felezzük meg a pénzt! Aztán meglátjuk, melyikünk boldogul jobban. Fogadjunk, hogy én – csúszik ki a számon. – Á, értem – vonja fel Luke a szemöldökét. – Eszerint… párbajra hív, Mrs. Brandon? – Az nyer, aki mer – vetem oda közönyösen, mire Luke elneveti magát. – Oké. Legyen így. Fifti-fifti, és abba fektetünk be, amibe kedvünk tartja.

25

– Áll az alku – nyújtok kezet. Komolyan kezet rázunk. Megcsörren a telefon. – Majd én – mondja Luke, és az íróasztalhoz lép. – Halló! Á, te vagy az? – Hogy vagy? Istenuccse, megnyerem a fogadást! Majd kiszemelek egy szekérderék fantasztikusan fialó befektetést. Aranybánya lesz ez a gyerek! Talán határidős kötvényekbe fektetem a pénzt, vagy aranyba… ha nem éppen műalkotásokba! Csak meg kell találnom Damien Hirst legújabb művét, például egy spirituszban tárolt tehenet vagy effélét, aztán óriási nyereséggel árverésre bocsátanom a Sotheby'snél. Akkor majd mindenki arról zengedezik, milyen előrelátó, milyen zseniális vagyok… – Tényleg? – hallom meg Luke hangját. – Nem, nem említette. Hát, kösz – leteszi a telefont, megfordul, és fürkészően méreget. –Becky, Giles hívott az ingatlanügynökségtől. A jelek szerint hosszan elbeszélgettél vele a hét elején. Szabadna tudnom, mit mondtál neki egészen pontosan? A francba! Tudtam, marad itt még rázós kérdés elég. Listát kellene írnom róluk. – Na igen, hát az – köszörülöm meg a torkom. – Mindössze annyit mondtam Gilesnek, hogy rugalmasabbnak kellene lennünk az igényeink megfogalmazásában – rendezek el pár iratot az íróasztalon, és nem nézek fel. – Ahogyan te is mondtad. Ki kellene terjesztenünk valamelyest a keresés hatósugarát. – Valamelyest? – visszhangozza Luke hitetlenkedve. – A Karib-tenger az neked valamelyest? Giles nyolc átkozott villa adatait szándékozik elküldeni, és afelől tudakozódik, foglaljon-e nekünk repülőjegyeket. – Te mondtad, hogy keressünk távolabb is, Luke! – megyek át védekezésbe. – A te ötleted volt! – Kensingtonra gondoltam, nem Barbadosra! – Belegondoltál egyáltalán, milyen életünk lenne Barbadoson? – ellenkezem hevesen. – Ezt nézd meg! – az íróasztalához lököm magam a padlón keresztül az irodai székben, megnyitom az internetet, és rátalálok egy Karib-tengeri ingatlanoldalra. Az ingatlanhonlapoknál nincs jobb a világon. Kivált azoknál, amelyek virtuális körsétára invitálnak. – Nézd meg például ezt! – mutatok a képernyőre. – Öt hálószobás villa, végtelenített úszómedencével, süllyesztett kerttel és vendégházzal! – Becky… – hallgat el Luke, mintha csak azt fontolgatná, hogyan magyarázza el nekem a helyzetet. – A villa Barbadoson van. Miért akad fenn ezen az apróságon? – Na és akkor? – mondom. – Mesés lenne! A kicsi megtanulna úszni, te a vendégházból küldözgethetnéd az e-mailjeidet… én meg naponta leszaladhatnék a strandra… Csábító kép jelenik meg a szemem előtt: minitangában feszítek, és egy jogger babakocsit húzok magam után a vakítóan fehér föveny-parton. Luke meg csokibarnára sülne, és rumpuncsot szopogatna a pólójában. Rákaphatna a hullámlovaglásra, és újra gyöngyöket fűzhetne a hajába… – Nem fogok gyöngyöket aggatni a hajamba – szakítja most félbe a gondolataimat. Kísérteties! Honnan a csudából tudta…

26

Na igen. Talán korábban megosztottam már vele Karib-tengeri ábrándjaimat. – Nézd, édesem – mondja, és leül. – Meglehet öt, tíz év múlva gondolhatunk valami effélére. Ha a dolgok a tervek szerint haladnak, addigra számos lehetőség közül választhatunk. Egyelőre azonban London belvárosához kell tartanunk magunkat. – Jó, de akkor mitévők legyünk? – zárom be dühösen a barbadosi honlapot. – Egyelőre egy fia ingatlan nincs a piacon. A nyakunkon a karácsony, mi pedig utcára kerülünk. Majd hajléktalan otthonban kell meghúznunk magunkat a kicsivel, szegénykonyhai levest ennünk… – Becky! – emeli fel a kezét Luke, hogy elhallgattasson. – Nem fogunk levest enni. Rákattint az e-mailjeire, megnyit egy mellékletet, és bekapcsolja a nyomtatót. Egy pillanat múlva a masina berregni kezd. – Mi az? Mit csinálsz? – kérdem. – Tessék – szedi össze és adja át az oldalakat. – Giles ezért hívott. Hátha mégis „szóba jöhet London”, hogy őt idézzem. Most kezdték el árulni, és egy sarokra esik tőlünk. A Delamain Roadon áll. De gyorsnak kell lennünk. Átfutom az első lapot, villámsebesen fogva fel a szavak értelmét. Elegáns családi ház… eszményi hely vendégfogadásra… nagyszerű bejárati csarnok… pazar luxuskonyha… Hú! El kell ismernem, bámulatos kínálat. A kerthez építész által tervezett játszótér tartozik… hat háló… az öltözőszobában cipőgardrób… Elakad a lélegzetem. Cipőgardrób! Valójában ez csak egy másik kifejezés a… – Még cipőszobája is van – figyel Luke vigyorogva. – Giles-nek fölöttébb tetszik. Elmegyünk megnézni? Annyira izgatott vagyok e miatt a ház miatt! És nemcsak a cipőszoba az ok. Újra meg újra átolvastam a részleteket, és már látom magunkat, amint ott élünk. Ahogy zuhanyt veszünk a sugárfunkciós, mészkővel kikövezett zuhanykabinban… a Balthaup-konyhában kávézunk, szupermodern szerkentyűk között… aztán esetleg kisétálunk a nyugatra néző, elszigetelt kertbe, ahol hogyishívják díszcserjék állnak őrt. Később, még aznap végigballagunk az árnyas Maide Vale-i úton, mert ekkorra kaptunk időpontot az ingatlan megtekintéséhez. A kezemben szorongatom az adatokat, de aligha lesz rájuk szükségem, gyakorlatilag kívülről fújom az egészet. – 24… 26… – pislog Luke a házszámokra, ahogy elhaladunk a telkek mellett. – Az út túloldalán lesz. – Megvan! – torpanok meg, és mutatok az ellenkező oldalra. –Nézd azt a bazi nagy oszlopos bejáratot, meg a szárnyas ajtót azzal a tetszetős világítóablakkal! Király! Gyerünk! Luke azonban visszatart, mert már sietnék is át az úttesten. – Mi az? – rángatom a kezét, ahogy a kutyák a pórázt. – Mit akarsz? – Légy közönyösebb, rendben? Ne lássák rajtunk, hogy annyira akarjuk. Az üzletkötés első számú szabálya: tegyünk mindig úgy, mintha bármikor elsétálhatnánk. – Á – hagyom abba a keze rángatását. – Helyes.

27

Csak közönyösen. Megy ez nekem. De ahogy átkelünk az úttesten, és felmegyünk a bejárati ajtóhoz, vadul kalapál a szívem. A mi házunk lesz ez, tudom, érzem! – Imádom ezt a bejáratot! – kiáltom, miközben megnyomom a csengőt. – Olyan pazar! – Becky… csak közönyösen, emlékszel, ugye! – szól rám Luke. – Iparkodj elrejteni a lelkesedésedet! – Jó, persze – öltöm magamra a legközönyösebb arckifejezést, ami csak tőlem telik. Nyílik az ajtó. Egy igen sovány, negyvenes nő áll előttünk a fekete-fehér márványkockákon. Fehér D&G farmert visel és laza, sportos topot, amiről tudom, hogy ötszáz fontjába került. A gyémántgyűrűje hatalmas, csodálom, hogy egyáltalán meg tudja mozdítani a karját. – Jó napot! – a hangja rekedtes, elnyújtott álcockney. – A házat jöttek megnézni? – Igen! – azonnal érzékelem az izgalmamat. – Úgy értem… igen – megyek át közönyösbe. – Úgy gondoltuk, beugrunk, és körbenézünk. – Fabia Paschali vagyok – a kézfogása olyan, mint a nedves vatta tapintása. – Becky Brandon. Ő pedig a férjem, Luke. – Nos, jöjjenek akkor. Követjük a nőcit. Lépteink visszhangot vernek a csempéken. Ahogy körülnézek, muszáj elfojtanom egy sóhajt. Hatalmas előcsarnokban állunk. A széles lépcsőház meg olyan, mint egy hollywoodi film díszlete! Azonnal odaképzelem magam, amint álomszép estélyiben ereszkedem alá, miközben Luke rajongva néz fel rám a lépcső aljáról. – Divatbemutatókat szoktunk itt tartani – mutat Fabia a lépcsőre. – A márványt Olaszországból hozattuk, a csillár antik muranói darab. Benne van az árban. Látom, hogy a reakciónkra vár. – Nagyon szép – mondja Luke. – Mit gondolsz, Becky? Közönyösen. Csak közönyösen. – Megteszi – ásítok egyet. – Láthatnánk a konyhát? A konyha ugyanolyan bámulatos, mint az előtér. Hatalmas reggelizőpult, üvegtető és nagyjából az összes szerkentyű, amit csak kiötölt az emberiség. Minden erőmmel igyekszem elrejteni az ámulatomat, mialatt Fabia sorra mutogatja a konyhai segédeszközöket. – Háromrészes tűzhely… a konyhafőnök helye… ez pedig egy forgatható, többszakaszos vágópult… – Nem rossz – futtatom végig kezem unottan a gránitfelületen. –Van beépített szusi-sütőjük? – Igen – feleli Fabia, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Még beépített szusi-sütőjük is van! Istenem, ez fantasztikus! Ahogyan a terasz is a beépített nyári konyhával és a grillsütővel. Meg a David Linley-féle egyedi polcokkal felszerelt nappali. Álmodni sem mertem volna, hogy a királyi család tagja által tervezett polcaim lesznek valaha. Ahogy követjük Fabiát az emeletre, hogy

28

megnézzük a legnagyobb hálót, alig tudom visszafojtani csodálkozó sikolyaimat. Mindjárt kimúlok itten! – Ez itt az öltözőszoba… – vezet be minket Fabia egy kicsiny helyiségbe, melyben diófa burkolatú gardróbok sorakoznak. – Ez pedig az egyedi tervezésű cipőtároló… – kinyitja az ajtót, és mi besétálunk. Csaknem összecsuklom. Mindkét oldalunkon cipők sorai követik egymást, takaros rendben, szarvasbőr bevonatú polcokon. Louboutincsizmák… Blaknikok… – Bámulatos! – robban ki belőlem. – És nézze, ugyanaz a méretünk meg minden… ez a sors rendelése – elkapom Luke figyelmeztető pillantását, és hangot váltok: – Úgy értem, na igen, persze – vonok vállat. – Azt hiszem, nincs ellene kifogásom. – Vannak gyerekeik? – pillant Fabia a hasamra, ahogy tovább megyünk. – Decemberre várjuk a kicsit. – Nekünk kettő is van, bentlakásos iskolába járnak. – Letép a karjáról egy Nicorette-tapaszt, homlokát ráncolva megnézi, aztán bedobja egy szemétkosárba. A farmerzsebébe nyúl, és előkotor egy doboz Marlborough Lightsot. – Jelenleg a legfelső emeleten laknak, de a gyerekszobáikat megtartottuk, ha érdekli önöket – meggyújt egy szál cigit az öngyújtójával, és megszívja. – Gyerekszobák? – sandít rám Luke. – Több is van? – A fiúnak és a lánynak is. De eddig nem volt érkezésünk átrendezni. Ez a fiamé… – lök be egy fehér lapú ajtót. Tátott szájjal állok ott. Valóságos meseországba csöppentem. A falakon zöld dombok, kék ég és erdők, piknikező játék mackókkal. Az egyik sarokban várat formázó festett gyerekágy, a másikban vörös favonat a vágányán, elég nagy ahhoz, hogy bele lehessen ülni. Mindegyik vasúti kocsiban más-más játék. Hirtelen elönt a vágyakozás. Fiút szeretnék! Annyira, de annyira! – Ez meg a lányom szobája – folytatja Fabia. Csak nagy nehezen tudok elszakadni a fiúszobától, végül azonban elindulok a nőci nyomában a lépcsőpihenőn. Mikor újabb ajtót nyit… alig kapok levegőt. Életemben nem láttam még ilyen szépet! Igazi leányálom! A falakat kézzel festett tündérek díszítik, a fehér függönyöket hatalmas orgonalila taftcsokrok fogják össze, s a kicsiny bölcső madeirahímzésű fodrai mesebeli hercegnőt juttatnak az ember eszébe. Egek ura! Lányt akarok! Azaz mindkettőt. Nem lehet fiú is meg lány is? – Nos, mit gondol? – fordul felém Fabia. Csönd borul a lépcsőpihenőre. Nem jutok szóhoz a vágyakozástól. Úgy vágyom ezekre a gyerekszobákra, mint soha, semmire az életben. Az egész házat akarom! Itt akarok élni, itt akarom megünnepelni az első közös családi karácsonyt. Óriási fenyőfát fogok állítani a fekete-fehér előcsarnokban, a kandallóba meg kiakasztom a parányi harisnyát… – Igazán takaros – bököm ki végül, apró vállrándítással. – Azt hiszem. – Na, akkor hadd mutassam meg, ami még hátravan – szívja meg a cigijét Fabia.

29

Úgy érzem, valósággal lebegek, ahogy végigmegyünk a többi helyiségen. Megtaláltuk a házunkat! Megtaláltuk! – Tegyél ajánlatot! – súgom oda Luke-nak, miközben bekukkantunk a fűtőkazán melletti, vasalásra váró ruhákat tároló szekrénybe. – Mondd meg neki, hogy kell nekünk! – Lassíts, Becky! – kaccint fel. – így nem lehet tárgyalni. Még nem is láttunk mindent. De látom rajta, hogy neki is tetszik a ház. Ragyogó szemmel jön le az előcsarnokba, aztán a szomszédokról tesz fel kérdéseket. – Hát… köszönjük – mondja végül, és kezet ráz Fabiával. –Majd az ingatlanügynökön keresztül tartjuk a kapcsolatot. Hogy tud ilyen tartózkodó maradni? Miért nem kapja elő a csekkfüzetét? – Nagyon szépen köszönjük – mondom én is. Épp kezet ráznék Fabiával, amikor kulcs csikordul a zárban. Barnára sült, ötvenes férfi lép be. Farmert és bőrzakót visel, a kezében valami művészmappa. – Szép jó napot mindenkinek – néz végig az arcokon. Szemlátomást nem tud minket hova tenni. – Hogy s mint? – Drágám, ezek Brandonék – mutat be minket Fabia. – A házat jöttek megnézni. – Á, Hamptonék ismerősei? – vonja össze a pasas a szemöldökét. – Ha tudom, hogy jönnek, előbb ideszólok. Alig tíz perce fogadtam el egy ajánlatot. A másik ügynök kliensétől. Erőt vesz rajtam a rémület. Mit művelt ez tíz perce? – Mi is ajánlatot teszünk, itt és most! – szakad ki belőlem. –Megadjuk, amit kérnek! – Sajnos a ház elkelt – von vállat a pasas, és leveszi a zakóját. –Azok az amerikaiak a vevők, akik reggel jártak itt – teszi hozzá Fabiának. Nem és nem! Nem veszíthetjük el álmaink otthonát! – Luke, csinálj valamit! – próbálok nyugodt hangnemet megütni. – Tégy ajánlatot, de azonnal! – Már ne haragudjanak – lepődik meg Fabia –, de nem látszottak túl lelkesnek. – Igyekeztünk közönyösnek mutatkozni – jajdulok fel, miközben a hűvös nyugalom maradéka is lefoszlik rólam. – Luke, látod, korábban kellett volna nyilatkoznunk! Imádjuk ezt a házat! Meghalok a gyerekszobákért! Kell nekünk ez a hely! – Szívesen megyünk a kért összeg fölé – lép most előre Luke. –A lehető leggyorsabban tető alá hozhatjuk az üzletet. Az ügyvédünk holnap reggel kapcsolatba lép önökkel… – Nézzék, ami engem illet, a házat eladtam – szólal meg Fabia férje, a szemét forgatva. – Most innom kell valamit. Szerencsés keresést! Ezzel elrobog a csempés padlón a konyha irányába. Hallom, amint kinyitja a frigót. – Ne haragudjanak – von vállat Fabia, és a bejárati ajtóhoz terel minket. – De… – hebegem tehetetlenül. – Rendben. Ha az üzletük mégis kútba esne, kérem, értesítsenek – mosolyog rá Luke udvariasan.

30

Lassan kisétálunk az enyhe őszi délutánba. Levelek szállingóznak a fákról a járdára, valahol avart égetnek a közelben. Elképzelem magam, amint ezt az utcát járom. Itt tolom végig a babakocsit, és minden szomszédnak odaintek… – Hihetetlen – mondom elcsukló hangon. – Ez csak egy ház – karolja át Luke meggörnyedő vállamat. –Majd találunk másikat. Nem fogunk. Soha ehhez foghatót nem találunk. Tökéletes volt! Megállok, kezem már a kovácsoltvas kaput szorongatja. Nem adhatom fel ilyen könnyen! Nem vagyok holmi béna lúzer! – Várj meg itt! – mondom Luke-nak, és sarkon fordulok. Visszafutok a kerti úton, fel a lépcsőn, és lábamat a küszöbre ékelem, mielőtt Fabia becsukná az ajtót. – A férjem már megkötötte az üzletet – hőköl meg a láttomra. –Semmit sem tehetek. – Rábeszélheti! Mit tehetnék, hogy meggyőzzem? – Nézze – sóhajt fel. – Nem rajtam múlik. Volna kedves elvenni a lábát? – Mindent megteszek! – kiáltom kétségbeesetten. – Veszek magának valamit! Egy divatházban dolgozom, menő cuccokhoz juthatok… Elhallgatok. Fabia továbbra is az ajtórésbe szorult lábfejemre pislog. Aztán a másikat is felméri. Nem a lábam érdekli, hanem az Archie Swann cowboy csizma, amely koptatott báránybőrből készült, bőr fűzővel. Archie Swann új fiú a szakmában, s a Vogue pontosan ezt a csizmát közölte le a múlt heti számban, a „legkelendőbb” címszó alatt. Észrevettem, hogy Fabia azóta nem veszi le róla a szemét, amióta megérkeztünk. Most egyenesen rám néz. – Tetszik a csizmája – mondja. Egy pillanatra nem jutok szóhoz. Csak nyugi, Becky, nyugalom és hidegvér! – Egy teljes évet vártam erre a csizmára – mondom végül, olyan óvatosan, mintha tojáshéjon járnék. – Ilyet nem kap akárhol. – Rajta vagyok a Harvey Nichols várólistáján – vág vissza. – Talán szerencséje lesz – mondom mímelt közönnyel. – Valószínűleg azonban nem. Mindössze ötven pár készült belőle, és mind elfogyott. Személyes vásárlási tanácsadó vagyok, tudom, miről beszélek. Arcátlanul blöffölök, de úgy látom, beválik. A nőnek a nyála csorog a csizma láttán. – Becky? – jön vissza értem Luke a kerti ösvényen. – Miről van szó? – Luke! – emelem fel a kezem. – Maradj ott! Úgy érzem magam, mint Obi Won Kenobi, amint azt mondja Luke Skywalkernek, ne avatkozzon közbe, mert nem érti még az Erő természetét. Lerángatom magamról a bal csizmát, s úgy hagyom ott a küszöbön, akár egy totemet. – A magáé – mondom. – Amennyiben elfogadja az ajánlatunkat. A másikat a szerződés aláírásakor kapja meg. – Hívja fel holnap az ügynökét! – leheli Fabia elfúlóan. – Majd beszélek a férjemmel. A ház a maguké. Megcsináltam! Hihetetlen!

31

Amilyen gyorsan csak fél csizmában, harisnyás lábbal lehet, lesietek a lépcsőn Luke-hoz. – Megkaptuk a házat! – fonom a nyaka köré a karomat. – Mienk a ház! – Mi a fene! – mered rám. – Mit mondtál neki? És miért van rajtad csak fél csizma? – Hát… csak egy kis alkudozás – mondom könnyedén, és visszanézek a bejárati ajtóra. Fabia lerúgta magáról arany balettcipőjét, és farmeres lábával bebújt a csizmába. Most elmerülten ide-oda forgatja a lábfejét. – Ha reggel felhívod az ügynököt, magad is látni fogod, hogy megkötöttük az üzletet. De nem is kell várnunk másnap reggelig. Alig két óra múlva a kocsiban ülünk, anyu felé menet, amikor megcsörren a telefon. – Igen? – szól bele Luke a fülhallgatóba. – Igen? Tényleg? Pofákat vágok rá, úgy próbálom rávenni, hogy mondja el, miről van szó, de az úttestre szegezi a tekintetét, ami igazán bosszantó. Végül kikapcsolja a fejhallgatót, és alig észrevehető mosollyal felém fordul. – A mienk. – Igen! – rikkantom vígan. – Megmondtam! – Átköltöznek New Yorkba, éspedig minél hamarébb, annál jobb. Azt mondtam, decemberre tudnánk jönni. – A karácsonyt már ebben az isteni új házban ünnepeljük a babával! – karolom át önmagamat. – Tökéletesebb nem is lehetne! – Jó hír – ragyog fel Luke arca az örömtől. – És mindezt neked köszönhetjük. – Semmiség – szerénykedem. – Alkudni tudni kell. Előveszem a mobilomat, hogy SMS-ben beszámoljak Suze-nak a történtekről, amikor felbúg a készülék. – Halló! – szólok bele vidáman. – Mrs. Brandon? Margaret vagyok Venetia Carter rendelőjéből. – Ó! – húzom ki magam, és Luke-ra pillantok. – Izé… halló. – Csak azt akartuk tudatni önnel, hogy lett üresedés Miss Carter előjegyzési naptárában. Várja önt, és ha gondolja, a kedves férjét… mondjuk, csütörtökön, délután háromkor. – Rendben – mondom elfúló lélegzettel. – Ümm… igen, persze, ott leszek! Nagyon szépen köszönöm! – Nem tesz semmit. Viszontlátásra, Mrs. Brandon. A vonal megsüketül. Remegő kézzel kapcsolom ki a mobilt. Bejutottam Venetia Carterhez! Celebekkel találkozhatok, és holisztikus thai masszázst kapok! Most már csak Luke-kal kell közölnöm a hírt. – Ki volt az? – kapcsolja fel épp a rádiót. A digitális kijelzőt tanulmányozza, és megnyom pár gombot. – Ümm… – „véletlenül” leejtem a készüléket, és lehajolok, hogy felvegyem. Semmi gáz. A legjobb hangulatban van a ház miatt. Egyszerűen megmondom neki, és kész. Ha veszekedni kezd, közlöm vele, hogy felnőtt nő vagyok, aki el tudja dönteni, melyik orvoshoz menjen, így valahogy. – Izé… Luke – ülök fel újra, kissé kivörösödött arccal. – Mr. Braine-ről van szó.

32

– Á, igen? – vált sávot éppen. – Mellesleg mondtam anyámnak, hogy közös vacsorát szervezünk a dokival meg Daviddel. Vacsorát? Istenem, ez egyre rosszabb. Meg kell mondanom neki, méghozzá haladéktalanul. – Luke, ide figyelj! – megvárom, amíg besorol egy teherautó mögé. – Alaposan átgondoltam a dolgot, és kis kutatómunkát is végeztem. A „kutatómunka” jól hangzik. Még ha csak a babadivat.comon is böngészett az ember a legújabb hollywoodi trendekről. – A helyzet az – nyelek egyet –, hogy át akarok menni Venetia Carterhez. Luke felhördül. – Becky, ne kezdd újra! Azt hittem, megállapodtunk… – Van helye a számomra – hadarom. – És időpontot is kaptam. Mindent megbeszéltem… – Hogy mi? – áll le egy villanyrendőrnél, és néz szembe velem. – Az én testemről van szó! – mondom dacosan. – Ahhoz megyek, akihez akarok! – Becky, szerencsénk van, hogy az ország egyik legmegbecsültebb, legnevesebb nőgyógyásza őrködik az egészséged felett, te meg mindent összezavarnál holmi ismeretlen nő miatt… – Milliomodszor mondom, nem ismeretlen! – kiáltok fel mérgemben. – Hollywoodi híresség! Modern gondolkodású, jó kapcsolatai vannak, és csodás vízben szüléseket bonyolít le lótuszvirágokkal… – Lótuszvirágok? Ez bizony sarlatánságnak tűnik – tapos rá Luke dühösen a gázra. – Nem engedhetem, hogy kockára tedd a magad meg a baba egészségét… – Nem sarlatán! Hallgatnom kellett volna a lótuszvirágokról. Tudhattam volna, hogy Luke nem ért meg. – Nézd, drágám – váltok hangnemet. – Mindig azt mondod, adjunk esélyt az embereknek. – Nem mondok ilyeneket – vágja rá Luke szinte azonnal. – Pedig mondhatnál! – dühöngök. Megállunk egy zebránál. Egy nő megy át előttünk trendi futurista zöld babakocsival, magas sarkú cipőben. Húha! Talán nekünk is ilyen kellene. Hunyorogva próbálom kibetűzni a lógót. Bámulatos, korábban észre se vettem a babakocsikat. Most meg le sem tudom venni a szemem róluk, akkor sem, ha egy veszekedés kellős közepén tartok a férjemmel. Vita, nem veszekedés. – Nézd, Luke – mondom, amikor újra elindulunk. – A könyvem azt mondja, a kismamák mindig kövessék az ösztöneiket. Nos, az én ösztöneim most félreérthetetlenül azt súgják: „Menj át Venetia Carterhez!” A természet szava! Luke hallgat. Nem tudom, a forgalom miatt vagy miattam ráncolja a homlokát. – Csak egy gyors vizit, hogy megnézzük magunknak – kezdek el alkudni. – Aztán ha nem tetszik, nem kell visszamennünk. Befutottunk a szüleim kocsi feljárójára. Az ajtó fölött nagy ezüstzászló csüng, egy elszabadult léggömb, oldalán a „Boldog születésnapot, Jane!”

33

felirattal, amely könnyedén leül a motorháztetőre, ahogy behúzunk a ház elé. – És ne feledd, én szereztem meg a házat – teszem hozzá, mert ezt a tromfot képtelen vagyok kihagyni. Akkor sem, ha tudom, hogy nem egészen tartozik ide. Luke leparkol egy furgon mögött, amelynek az oldalán az áll: „Oxshotti Különleges Rendezvények.” Végül a férjem felém fordul: – Rendben van, Becky! Te győztél. Elmegyünk, és megnézzük magunknak.

34

NÉGY Ha azt állítom, hogy anyut feldobja a baba érkezése, keveset mondok. Ahogy kiszállunk az autóból, repül felénk a kocsifelhajtón. Haját beszárította a szülinapi bulira, arca rózsapiros az izgatottságtól. – Becky! Hogy van az én kis unokám!? Annyi fáradságot sem vesz, hogy az arcomba nézzen, minden figyelme a pocakomra irányul. – Egyre nagyobb! Hallod a nagymamát? – hajol közelebb. – Hallasz engem? – Szervusz, Jane – köszönti Luke udvariasan. – Bemehetnénk? – Hogyne, persze! – egyenesedik ki anyu, és betessékel minket a házba. – Gyertek, gyertek! Tedd fel a lábad, Becky! Igyál egy csésze teát! Graham! – Már itt is vagyok! – jön le apu a lépcsőn. – Becky! – ölel át szorosan. – Gyere, ülj le! Suze is itt van a gyerekekkel… – Máris! – kiáltom ujjongva. Időtlen idők óta nem láttam Suze-t. Követem a szüleimet a nappaliba. Ott ül a szófán a barátnőm, Janice, apu és anyu szomszédja társaságában. Szőke haját kontyba fonta, és az egyik ikret szoptatja. Janice közben idegesen izegmozog, szemlátomást igyekszik nem odanézni. – Bex! – ragyog fel Suze arca. – Istenem, fantasztikusan nézel ki! – Suze! – ölelgetem meg, vigyázva, nehogy közben megnyomjam a babát. – Hogy vagy? És hogy van a kicsi, drága Clemmie? –puszilom meg a szőke buksit. – Ő Wilfrid – pirul el kissé Suze. A fenébe is, mindig összekeverem őket! Rosszabbítja a helyzetet, hogy Suze betegesen fél attól, hogy túl lányos a fia. (Mert az is. Kivált ebben a csipkés játszóruhában.) – Hol van a többi gyerek? – váltok gyorsan témát. – Á, Tarquie-nál – mondja Suze, és bizonytalanul kipislog az ablakon. Követem a tekintetét, és észreveszem a férjét, Tarquint, aki a keresztfiamat, Ernie-t tologatja egy talicskában az ünnepi sátor körül, mialatt Clementine a mellkasához kötözve utazik. – Még! – hallatszik át Ernie sikolya az ablakon. – Még, apuci! – Na, néhány hónap, és te is ilyen leszel, Luke – mondom vigyorogva. – Hmmm – vonja össze ő a szemöldökét, és keveredik ki a Black Berryjéből. – El kell küldenem néhány e-mailt. Majd az emeleten bonyolítom le, rendben? Kimegy a szobából a zsebszámítógépével, én pedig helyet foglalok egy süppedős széken Suze közelében. – Képzeljétek! – kezdem. – Elfogadták az ajánlatunkat a világ legtökéletesebb házára! Nézzétek! – előkotrom az ingatlan adatait a táskámból, és odaadom anyunak, hadd csodálkozzék. – Milyen takaros, drágám! Nincs más ház a környéken? – Hát… nem. De valójában…

35

– Van saját garázs? – hunyorog át apu is anyu háta mögött. – Nos, az éppen nincs, de… – Minek nekik parkoló, Graham – vág közbe anyu. – Hisz londoniak! Mindenhová taxin mennek. – Azt akarod ezzel mondani, hogy egyetlen londoni sem közlekedik autóval? – horkan fel apu. – Azt mondod, hogy hazánk fővárosának egyetlen lakója sem rendelkezik gépjárművel? – Én a magam részéről soha nem vezetnék Londonban – rázkódik össze Janice. – Tudod, megvárják, amíg megállsz a villanyrendőrnél… aztán a hátadba döfik a kést. – Kikről beszélsz? – kiáltja apu kétségbeesetten. – Kik azok az „ők”? – Márványpadló. Jaj, drágám! – néz fel anyu fintorogva az ingatlanpapírokból. – És mi lesz, amikor a kicsi járni tanul? Jó, majd tesztek fel szőnyeget. Valami mutatós, pöttyös mintájú Berbert, mert azon nem látszik a piszok. Feladom. – A második hírem pedig az… – mondom hangosan, hogy rám figyeljenek –, az, hogy doktort váltok – kis hatásszünet után folytatom: – Bejelentkeztem Venetia Carterhez, – Venetia Carterhez? – néz fel Suze csodálkozva Wilfrid mellől. – Ez komoly? Hahaha! Sejtettem, hogy Suze hallott már a nőről. – Úgy bizony – valósággal ragyogok a büszkeségtől. – Most hallottuk, hogy van helye a számomra. Hát nem fantasztikus? – És jó ez a Dr. Carter? – néz rám anyu, aztán Suze-ra. – Elsőrendű – kezdi el szakértően ringatni Suze Wilfridet. – Olvastam róla egy cikket a Harpersben. Biztosan nagyszerű orvos! Elsőrendű nőgyógyász! Azaz én is az első vonalba kerülök! – Az összes szupermodell és filmsztár nála szül – szalad ki a számon. – Teadélutánokat rendeznek, márkás ajándékcsomagokat kapnak meg minden. Valószínűleg mindenkivel összeismerkedem majd! – De Becky, azt hittem, jó hírű orvosod van – lepődik meg apám. – Jó ötlet most váltani? – Apu, Venetia Carter más súlycsoport! – akaratom ellenére is türelmetlenül cseng a hangom. – Nála jobb nincs. Úgy kellett bekönyörögnöm magam hozzá. – Ne feledkezz meg rólunk, drágám, a hírességek között? –mondja anyu. – Nem fogok! Hoppá, nem akarjátok látni az ultrahangos leleteket? – kotrók bele a táskámba, és előveszem a papírtekercset, majd átnyújtom anyunak. – Ezt nézzétek! – suttogja, és az elmosódott képre mered. – Nézd csak, Graham! Az első unokánk. Hajszálra az anyámra ütött! – Az anyádra? – mondja utána apu hitetlenkedve, és kikapja a kezéből a kinyomtatott papirost. – Vak vagy te? – Becky, kötöttem ezt-azt a babának – szól közbe Janice félénken. – Néhány gyapjúkabátkát… egy sálat… egy Noé bárkája készletet… hármat készítettem mindegyik állatból, hátha elrontom valamelyiket. .. – Janice, ez olyan kedves tőled – hatódom meg.

36

– Szívesen csináltam, aranyom! Szeretek kötni. Tudod, mindig reméltem, hogy Tom és Lucy egyszer… – Janice hangja elcsuklik, majd bátor kis mosollyal folytatja: – De nem így akarta a sors. – Hogy van Tom? – kérdezem óvatosan. Tom Janice fia. Nagyjából egykorú velem, és három éve nősült; bazi nagy, flancos lagzi volt. Hanem aztán minden elromlott. A felesége, Lucy tetoválást csináltatott, majd megszökött egy pasassal, aki lakókocsiban lakott. Tom ettől kezdve nagyon fura lett. Nyári lakot épített magának a szülei hátsó udvarában. – Á, Tom jól van! Mostanában jobbára a nyári lakba vette be magát. Tálcán hordjuk oda az ételt – Janice úgy néz, mint akit alaposan megszorongattak. – Azt mondja, könyvet ír. – Hűha! – mondom biztatóan. – És miről? – A társadalom helyzetéről, azt hiszem – nyel egyet Janice. Csönd telepszik ránk, mialatt a hallottakat emésztjük. – És mit gondol a mai helyzetről? – kérdezi Suze. – Nem látja túl kecsegtetőnek – suttogja Janice. – Igyál még egy csésze teát, Janice, drágaságom! – veregeti meg a kezét anyu megnyugtatásul. – Vagy inkább sherryt kérsz? – Csak egy csöppecskét- mondja Janice rövid hallgatás után. –Majd töltök magamnak. Átvág a szobán a bárszekrényhez, anyu közben leteszi a csészéjét. – Nos, Becky – mondja –, az összes katalógust elhoztad? – Itt vannak! – nyúlok egy reklámtáskába, amelyet szintén magammal hoztam. – Jóféle anyagaim vannak a Blooming Marvellous, a General Little Trading Company meg a Little White Company kínálatából… – Nálam meg itt a Jojó Maman Bebe – szól közbe Suze. – És az Italian Baby Cashmere. – Nekem is megvan mindegyik – bólogat anyu, s egy nyaláb katalógusért nyúl az újságállványon. – Funky Babád van? – ezzel meglenget egy katalógust, amelyen egy bohócjelmezbe bújtatott baba látható. – Húú! – sóhajt fel Suze. – Ezt nem láttam! – Te olvasd ezt – mondom –, az enyém a Petit Enfant. Anyu, te nézegesd a Luxury Babyt. Boldog sóhajjal lapozgatjuk a katalógusokat, tele játszómatracokon hentergő kicsikkel, akik cuki pólókat viselnek, vagy akiket trendi babahordozókban hurcolásznak a szülők. Már azért is érdemes gyereket szülni, hogy az ember elszórakozzon ezekkel az oltári cuccokkal. – Behajtom annak a lapnak a sarkát, ahol látok valami érdekeset – mondja anyu üzletiesen. – Jó, akkor én is – dünnyögöm, miközben megbűvölten meredek egy rakás állatnak öltöztetett babára. Okvetlenül be kell szereznünk egy jegesmedve síruhát. Behajtom a lap sarkát, és továbblapozok. A következő oldalon isteni mini sífelszerelések sorakoznak. És ezek az ennivaló parányi sapkák! – Luke, azt hiszem, korán meg kell tanítanunk a gyereket síelni – mondom, mikor a férjem belép a szobába. – Segítené a fejlődését. – Síelni? – képed el. – Becky, azt hittem, utálsz síelni. Utálok bizony.

37

Mondjuk, elmehetnénk Val d'Isere-be vagy máshová, felvennénk a menő szereléseket, de nem síelnénk. – Becky! – szakítja félbe anyu a gondolataimat. – Nézd ezt a gyerekágyat! Beépített hőmérséklet-szabályozóval, altató fényjátékkal és nyugtató rezgésekkel van ellátva. – Hú – sóhajtok fel a képet látva. – Király! Mennyibe kerül? – A luxusváltozat… ezerkétszáz font – olvassa fel anyu a szöveget. – Ezerkétszáz font? – Luke-nak kis híján torkán akad a tea. – Egy gyerekágyért? Komolyan beszélsz? – Szupermodern darab – mutat rá Suze. – NASA-technológiát használ. – NASA-technológiát? – horkan fel Luke hitetlenkedve. – Csak nem az űrbe készülünk kilőni a kicsit? – Miért, nem a legjobbat akarod a gyerekednek, Luke? – torkolom le. – Te mit gondolsz, Janice? Átpillantok feléje a szoba másik felébe, de nem hallott meg. A leleteket nézegeti, miközben zsebkendővel törölgeti a szemét. – Janice… minden rendben? – Ne haragudj, drágám – fújja ki az orrát, majd fenékig üríti a poharát. – Újratölthetem, Jane? – Csak nyugodtan, drágám! – mondja anyu bátorítóan. – Szegény Janice – fordul suttogva hozzám és Suze-hoz. – Unokára vágyik, de Tom még csak elő se jön abból a nyári lakból. És ha igen… abban sincs köszönet – halkítja le a hangját. – Hónapokig nem vágatja le a haját! A borotválkozásról nem is beszélve! Mondtam is neki, sosem kap magának valamirevaló lányt, ha nem ápolja a külsejét! Hanem tudjátok… – nem folytatja, mert csengetnek. – Az ételszállítók lesznek. Hiába szóltam nekik, hogy a konyhai bejáratot használják! – Megyek, nyitom az ajtót – emelkedik fel apu ültéből, mi pedig valamennyien újra belemerülünk a katalógusokba. – Mit gondoltok, nem kellene beszereznünk fürdőszobai fogódzót és ülőkét? – méregetek egy oldalt. – Meg felfújható úti fürdőmedencét. – Ezt nézzétek – mutat Suze egy bélelt játékkuckóra. – Király! Wilfrienek is van, ki sem lehet rángatni onnan. – Izgi! – bólintok. – Hajtsd be a lap sarkát! – Miért nem rendeled meg az egész katalógust? Azt a néhány holmit, amire nincs szükséged, még mindig visszaküldheted – javasolja Luke. Ez övön aluli… Hacsak nem szellemességnek szánta. Hahaha! Már épp megsemmisítő visszavágásra készülök, amikor apu hangja hallatszik be a hallból. – Gyere csak, Jess! Épp teázunk. Jess itt van! – Egek, Jess itt van! – Dugjátok el a katalógusokat! Gyorsan! – sziszegem, és idegesen a párnák mögé kezdem gyömöszölni őket. – Tudjátok, milyen Jess. – De hátha ő is szívesen nézegetne, drágám! – veti ellen anyu. Nem egészen érti ő sem Jesst, sem a takarékosságmániáját. Azt hiszi, „majd elmúlik”, ahogyan Suze vega életszakasza sem tartott tovább három hétnél. Aztán feladta, és szalonnás szendviccsel tömte magát.

38

– Sajna nem – jelenti ki Suze, aki megszállt már Jessnél, és jobban ismeri. Felkapja hát anyu Funky Baba példányát, és Wilfrid pihenőszéke alá dugja. Épp jókor, mert Jess és apu jelenik meg az ajtóban. – Szia, Jess! – kezdem vidáman, aztán elakad a hangom a meglepetéstől. Hónapok óta nem láttam a húgomat, aki istenien néz ki! Csokibarnára sült, sovány, és sortja láttatni engedi hosszú, feszes lábszárát. Rövidre nyírt haját kifakította a nap, s zöld ujjatlan trikója kiemeli mogyoróbarna szemének ragyogását. – Sziasztok! – mondja, és leteszi a hátizsákját. – Szervusz, Jane néni. Hogy s mint Becky? – Kitűnően! – nem tudom levenni róla a szemem. – Oltárian festesz! Hogy lebarnultál! – Aha – pillant végig magán Jess minimális érdeklődéssel, aztán beletúr a hátizsákba. – Hoztam egy kis kukoricás sütit. Egy helyi termelőszövetkezet készíti Észak-Guatemalában. Durva kartonból készült dobozt nyújt át anyunak, aki zavartan forgatja az ujjai között. – Csodás, drágám – mondja végül, és leteszi a teáskanna mellé. – Kóstold meg a fondant-t! – Hú – telepszik le Jess a puffra. – Hát ez a Clem… – kezdené, de elhallgat, mert Suze háta mögött odasúgom, hogy „Wilfie!” – Hogyan mondod? – kérdi Suze. – Csak azt akartam megkérdezni… hol van Clementine! – javítja ki magát Jess sietve. – És ez a Wilfie! Hihetetlen, hogy megnőtt! Rávigyorgok a teáscsészém fölött, miközben Suze megfeleli a kérdést. Istenem, ki gondolta volna? A húgom és a legjobb barátnőm egymással cseveg. Volt idő, amikor félő volt, hogy mindkettőjüket elveszítem. Jesst azért, mert jócskán hajba kaptunk, és mindennek elmondtuk egymást. Még rágondolni is rossz. Suze-nak meg új barátnője lett, egy bizonyos Lulu, aki lovagol, négy gyereke van, és azt képzeli, hogy mindenkinél különb. Máig nem tudom felfogni, mit eszik rajta. Valójában ez az egyetlen kérdés, amelyben nem értünk egyet. – Hoztam neked valamit, Becky – túr bele Jess a hátizsákba, ahonnan egy nyaláb szurtos rongyot húz elő. Janice ijedt sikollyal hőköl hátra. – Mi ez, drágám? – Becky meg én popótörlőt készítünk – mondja Jess. – Popótörlőt? – pislog anyu értetlenül. – De hát a Boots árul ilyet, aranyom. Hármat ad kettő áráért. – Kicsit elhasználtnak tűnik – veti fel Janice. – Csak ki kell főznünk, aztán beáztatnunk olaj és szappan oldatába – világosítja fel Jess. – Jóval környezetkímélőbb. A baba bőrét is jobban védi, ráadásul újrahasznosítható. Hosszú távon sok-sok fontot lehet vele megtakarítani. – Izé… király – nyelek egyet, és kézbe veszem a rongyokat. Az egyik oldalán halvány felirat áll: „Királyi Wandsworthi Börtön”. Szó sem lehet róla, hogy ezeket a szutykos, szakadt rongyokat beengedjem a babaszobába! Jess azonban tovább lelkesedik. Nem akarom megbántani.

39

– Majd babahordozót is segítek csinálni – mondja. – Mondjuk, Luke valamelyik régi farmerjéből. Igazán pofonegyszerű. – Ügyes! – hebegem, és nem merek Luke-ra nézni. – Támadt egy új ötletem – perdül meg Jess a puffon, hogy szembenézzen velem. – Nem muszáj igent mondanod, de azért gondolkodhatsz rajta. – Helyes – mondom idegesen. – Miről van szó? – Nem volna kedved előadást tartani? – Előadást? – képedek el. – Miről? – Arról, hogyan győzted le a vásárlási mániádat – hajol előre Jess, arcán meleg, testvéri mosollyal. – Van egy lélekgyógyász barátnőm. Beszéltem neki rólad, meg arról, mennyire megváltoztál. Azt mondja, ösztönzően hatnál a csoportjában lévő függőkre. Csönd telepedik a helyiségre. Érzem, amint az arcomba szalad a vér. – Rajta, Bex! – böki meg a lábamat Suze. – Nagyszerű lennél! – Én is ott leszek. Mikor tartják? – kérdi Luke. – Csak egy laza, baráti beszélgetés lenne, semmi más – mondja Jess. – Arról, hogyan tudsz ellenállni a fogyasztói társadalom nyomásának. Kivált most, hogy terhes vagy. Nevetséges, mennyi szemetet összevásárolnak az emberek a gyerekeiknek! – csóválja a fejét. – A katalógusok a hibásak – jegyzi meg Luke komoran. – Szóval, mit gondolsz, Becky? – faggat tovább Jess. – Nem is tudom… – köszörülöm halkan a torkom. – Nem igazán… – Nem kell zavarba jönnöd ezért! – Jess felkel a puffról, és mellém húzódik a szófán. – Igazán büszke vagyok rád, Becky! Ahogyan te is büszke lehetsz magadra… – most elváltozik az arckifejezése, és fészkelődni kezd ültében. – Mire ültem? Mi ez? – maga mögé nyúl, és két puccos katalógust húz elő, az összes lapjuk be van hajtogatva. A francba! Ráadásul mi mást talált meg, ha nem a Luxury Babyt, amelynek a címlapján Ralph Lauren ruciba öltöztetett baba feszít egy miniatűr Rolls Royce-ban, kezében Dior cumisüveggel. – Becky meg sem nézte őket – mondja Suze azonnal. – Még csak nem is az övéi, hanem az enyémek. Én hoztam valamennyit. Imádom Suze-t! Jess fintorogva átlapozza a Luxury Babyt. – Döbbenetes! Úgy értem, melyik babának van szüksége felfújható fürdetőre? Vagy márkás gyerekágyra? – Á, igen – igyekszem átvenni méltatlankodó hangnemét. – Borzasztó! Bár, tudod, néhány holmit mégis muszáj lesz vásárolnom… – Ezt nézd meg, Jess, aranyom! – szól közbe anyu segítőkészen. – Becky talált egy szuper gyerekágyat! – a katalógusok között matat. – Hová tettem? Fényjáték és rezgéskeltő tartozik hozzá… Megdermedek ijedtemben. Csak meg ne mutasd Jessnek! Ez egy 1200 fontos gyerekágy! – Na, itt is van! – mutatja fel anyu a Funky Babát. – Jess nem kíváncsi az ilyesmire! – megpróbálom kikapni kezéből a katalógust, de a húgom gyorsabb. – Melyik oldalon van? – kérdi. – Anyu? – szakít félbe minket egy hang, és valamennyien felnézünk.

40

Hunyorgó, hórihorgas fickó téblábol a küszöbön, kócos haja fekete, az álla borostás. Kezében salátára olvasott papírkötésű könyvet tart. Fogalmam sincs, ki… Várjunk csak? Lehetséges, hogy Tom az? Szent Habakuk! Alig ismerek rá. Anyunak igaza van a borotválkozást illetően, a jelek szerint napok óta nem látott borotvát. – Apunak segítségre volna szüksége az egyik bűvész trükkjéhez – szól oda váratlanul Janice-nek. Beszorult a nyúl vagy mi. – Szent ég! – teszi le a csészéjét az anyja. – Mennem kell. Tom, édesem, köszönj szépen az egybegyűlteknek! – Szép jó napot mindenkinek! – néz körbe a társaságon Tom mogorván. – Ismered, ugye, Suze-t, Becky barátnőjét? – csipogja Janice. –És nem tudom, találkoztál-e a húgával, Jess-szel? – Szia, Tom! – int oda Suze vidáman. – Szia – köszön Jess is. Idegesen pillantok rá, felkészülve a várható kiselőadásra arról, hogy ezer fontot egy gyerekágyra költeni sátáni kísértés, amely romlott korunkra vall. Legnagyobb meglepetésemre azonban a húgom még csak oda se pillant a katalógusra. Az ölébe ejti, és megbűvölten mered Tomra. Tom pedig visszanéz rá. Jess tekintete a könyvre téved a kezében. – Csak nem a Fogyasztói társadalom, mítoszok, és struktúrák? – De igen. Olvastad? – Nem, de olvastam mást Baudrillard-tól. Például a Tárgyak rendszerét. – Nekem megvan! – tesz feléje Tom egy lépést. – Mit gondolsz róla? Várjunk csak! Mi folyik itt? – A szimulációról és szimulákrumokról alkotott elképzelése igazán izgalmas, gondolom. Jess most azzal a Tiffany nyaklánccal játszik, amit én adtam neki. Soha erre még nem volt példa. Szent ég! Tetszik neki Tom! – Igyekszem a hiperrealitások összeomlásáról alkotott elméletét összehangolni a magaméval a posztmodern kapitalista entrópiáról – bólogat Tom lelkesen. Ez fantasztikus! Két szép ember, akik felfigyeltek egymásra. Angolul beszélnek ugyan, csak éppen olyan nyakatekert szavakat használnak, amelyeket egy lélek sem ért. Olyan ez, akár a Narancsvidék tévésorozat egyik epizódja, itt, anyu nappalijában! Luke-ra sandítok, aki felvonja a szemöldökét. Anyu oldalba böki Suze-t, az meg visszavigyorog rá. Teljesen le vagyunk döbbenve. Ami Janice-t illeti, ő magánkívül van. – Akkor én most megyek – von vállat Tom. Janice szélsebesen akcióba lendül. – Jess, drágám! – kiáltja, és felpattan a szófáról. – Még alig volt módunk megismerkedni, nem igaz? Miért nem jössz át teára, akkor te meg Tom folytathatnátok a beszélgetéseteket. – Ó – ámuldozik Jess. – Nos… A szülinapra jöttem… – Később még találkoztok! – markolja meg Janice keményen Jess lesült karját, és vonszolni kezdi az ajtó felé. – Jane, Graham, ugye, nem bánjátok?

41

– Egyáltalán nem – feleli apu könnyedén. – Akkor jó – Jess Tomra pillant, és enyhe pír futja el az orcáját. –Viszlát később. – Viszlát! – mondjuk kórusban. Az ajtó becsukódik mögöttük. Mi, többiek fojtott vidámsággal nézünk össze. – Hát… – kezdi anyu, és felveszi a teáskannát. – Milyen jópofa lenne! Lebonthatnánk a kerítést, és sátrat állíthatnánk a közös gyepen! – Anyu! Az istenért! – forgatom a szemem. Ez rá vall. Elébe szalad a dolgoknak, és mindenféle nevetséges butaságon képzelődik… Ó! A baba vihetné a gyűrűt az esküvőn! Amíg Jess szomszédol, Luke az újságot olvassa, és Tarquin a gyerekeket fürdeti, Suze meg én betelepszünk a régi hálószobámba. Hangosan bömböltetjük a rádiót, és nyakig habos fürdőkbe merülünk. Felváltva ülünk ki a kád szélére fecsegni, hajszálra, ahogy a régi fulhami napokban. Aztán Suze az ágyra telepszik, hogy sorjában megetesse a kicsiket, mialatt én kifestem a lábkörmeimet. – Ezt sem csinálod már sokáig! – mér végig Suze. – Miért? – nézek fel ijedten. – Árt a babának? – Nem, te butus! – nevet fel Suze – Nem érsz majd le a lábadhoz! Furcsa ezt elgondolni. Még elképzelni sem tudom magam ilyen dagadtnak. Végigsimítom a pocakomat, mire a baba rúg egyet. – Úúú! – kiáltok fel. – Ez volt ám a rúgás! – Várd meg, amíg kidugja a térdét meg mindenét – mondja Suze. – Furi érzés, mintha egy ufó növekedne az emberben. Látják! Ezért van szüksége egy kismamának a legjobb barátnőjére. Egyetlen babakönyvem sem említett hasonlót. – Szia, édes – dugja be Tarquin a fejét az ajtón. – Lefektessem Wilfie-t? – Igen, befejezte – adja át Suze a férjének az alvó csecsemőt, aki úgy fészkelődik el Tarquin vállán, mintha tudná, hogy odatartozik. – Hogy tetszik a körmöm, Tarkie? – kérdem, és megmozgatom a kedvéért a lábujjaimat. Tarquin olyan aranyos. Amikor megismertem, elviselhetetlenül különc és unalmas volt. Még beszélgetni sem lehetett vele rendesen. …ahogy azonban múltak az évek, egyre normálisabb lett. Most üres tekintettel mered a körmeimre. – Csodás. Gyere, öregfiú! – veregeti meg gyengéden Wilfie vállát. – Irány az ágy. – Tarkie olyan jó apa – mondom csodálattal, mikor eltűnik. – Jaj, nagyszerű – mondja Suze szeretettel, és etetni kezdi Clementine-t. – Azt leszámítva, hogy folyvást Wagnert játszik nekik. Ernie elejétől végig el tudja énekelni Brünnhilda áriáját, az anyanyelvén azonban alig beszél. Kicsit aggódom is ezért – szalad ráncba a homloka. Vissza az egész. Tarquin még most is különc. Előveszem az új szempillafestékemet, és evvel ügyködöm. Közben elnézem, amint Suze mulatságos arcokat vág Clementine szórakoztatására,

42

és megpuszilja pufók arcocskáját. Suze olyan aranyosan bánik a gyerekeivel. – Mit gondolsz, Suze, jó anya leszek? – szalad ki a számon, még mielőtt meggondolnám, mit mondok. – Természetesen! – mered rám Suze a tükörből. – Csodás anya leszel! Kedves, mulatságos… és te leszel a legjobban öltözött nő a játszótéren… – De semmit sem tudok a kicsikről. Úgy értem, tényleg semmit. – Emlékezz vissza, én is így voltam ezzel – von vállat Suze. –Meglátod, hamar belejössz! Mindenkitől ezt hallom. De mi lesz, ha nem? Három évig tanultam algebrát, és egy kukkot sem értettem belőle. – Nem tudsz néhány szülői tippet adni? – teszem el az ecsetet. – Olyasmiről… amiről… tudnom kellene. Suze a homlokát ráncolva töpreng. – Egyedül a legalapvetőbb dolgok jutnak eszembe. Tudod, az olyanok, amelyekről beszélni sem érdemes. Belém hasít a félelem. – Egész pontosan mire gondolsz? – igyekszem közönyös hangot megütni. – Úgy értem, valószínűleg, sejtem is, miről van szó… – Nos, hát… olyasmire, ami csipetnyi elsősegélyes ismereteket igényelne… tudnod kell, hogy minden van-e a háznál… esetleg egy babamasszázs-tanfolyamot is elvégezhetnél… – a vállára emeli Clementinet. – Jársz Baba-Einsteinre? – Most már tényleg beijedtem. Életemben nem hallottam BabaEinstenről. – Ne izgasd magad, Bex! – mondja Suze sietve, és az arcomat kémleli. – Ez mind nem számít. Amíg ki tudsz cserélni egy pelenkát, és elénekelni egy altatódalt, minden a legnagyobb rendben! Csakhogy én nem tudok pelenkát cserélni. És altatódalt sem ismerek egy szálat sem. Apám, nagy a baj! Suze újabb húsz perc múlva befejezi Clementine etetését, és lepasszolja Tarquinnak. – Helyes! – teszi be mögötte az ajtót, majd csillogó szemmel felém fordul. – Senki nincs a közelben. Add csak ide a jegygyűrűdet! Valamiféle cérnára is szükségem lesz… – Tessék – kotrók bele az öltözőasztalom fiókjába, ahol vénséges vén Christian Dior ajándékszalagot találok. – Ez jó lesz? – Megteszi. – Suze átfűzi a szalagot a gyűrűn. – Most pedig, Becky, biztosan akarod tudni? Elfog a kétely. Meglehet, Luke-nak igaza van. Talán tényleg meg kellene várnunk a varázslatos meglepetést. De akkor… honnan tudjam, milyen színű babakocsit kell vennem? – Tudni akarom – döntöm el a kérdést. – Fogjunk hozzá! – Akkor ülj le – Suze megköti a szalagot, a szemembe néz, aztán elvigyorodik. – Jaj, de izgi! Suze irtó jó fej. Tudtam, hogy kitalál valamit. Most a hasam körül lóbálja a gyűrűt. Mindketten megigézve bámuljuk. – Nem mozog – suttogom. – Egy perc múlva igen – súgja vissza.

43

Kísérteties. Úgy érzem magam, mint egy szeánszon. Azt várom, hogy a következő pillanatban a gyűrű kibetűzi egy halott nevét, az ablak becsapódik, és egy váza ripityára törik a padlón. – Elindult! – sziszegi Suze, ahogy a gyűrű ingani kezd a szalagon. – Nézd csak! – Egek ura! – hallatok egy elfojtott sikolyt. – Mit jelent ez? – Körbe jár, azaz lányod lesz! – Biztos vagy benne? – hápogom. – Igen! Lányod lesz, és kész! Gratulálok! – fonja körém Suze a karját. Szóval, akkor lány. Egészen megrendített a felfedezés. Lányom lesz! Tudtam. Végig női rezgéseket érzékeltem. – Becky? – nyílik az ajtó, anyu áll a küszöbön. Istenien fest lila flitteres ünneplőjében, a hozzáillő rúzzsal. – A többiek is mindjárt itt lesznek – villan a szeme előbb Suze-ra, aztán rám. – Minden rendben, aranyom? – Anyu, lányom lesz! – szalad ki a számon, mielőtt vissza tudnám nyelni. – Suze elvégezte a gyűrű-próbát! Körben járt! – Lány! – derül fel anyu arca. – Szerintem is nagyon úgy néz ki. Ó, Becky, drágaságom! – Hát nem nagyszerű?! – kiáltja Suze. – Unokád lesz! – Majd rendbe hozom a régi gyerekszobádat, Becky! – Anyu valósággal úszik az örömben. – A vendégszobát meg rózsaszínre festetem… Közelebb jön, és megnézi a pocakomat. – Igen, a has alakja is mutatja. Lány ez, határozottan. – És figyeld a gyűrűt! – mondja Suze. Újra a pocakom fölé emeli a szalagot, és ott tartja egy pillanatig. Teljes a csend… aztán a gyűrű előre-hátra kezd el mozogni. Egy pillanatra senki nem jut szóhoz. – Azt hittem, kört mondtál – csodálkozik anyu. – Úgy is volt! Mi folyik itt, Suze? Miért előre-hátra jár a gyűrű? Valamennyien a hasamra meredünk, mintha arra várnánk, hogy beszélni kezd hozzánk. – Magasan van a has – mondja végül anyu. – Fiú lesz ez. Egy perccel ezelőtt még lánynak vélte. Az isten szerelmére! Ezek a női suskusok fabatkát sem érnek. – Le kell mennünk, gyerekek – mondja anyu. Lentről hirtelen zene hangzik fel. – Megérkezett Keith a Fox and Grapestől. Csuda jó koktélokat kever. – Helyes! – kiáltja Suze, és a piperetáskájáért nyúl. – Egy másodperc, és lent leszünk. Anyu eltűnik, Suze meg bámulatos sebességgel kezdi el sminkelni magát. – Affene, Suze! Csak nem a sminkelő olimpiára edzel? – Várd ki a végét! – mondja Suze, és csillogó szemfestéket visz fel a szemhéjára. – Eljön az idő, amikor te is három másodperc alatt sminkeled ki magad. – Kicsavarja a rúzsát, és ezt is magára keni. – Kész! Felkapja elegáns zöld szaténruháját, belebújik, aztán csillogó hajcsatot vesz elő a retiküljéből, és kontyba csavarja szőke haját. – Hú, de klassz! – nézek elismerően a hajcsatra.

44

– Kösz. Lulutól kaptam – teszi aztán hozzá némi habozás után. – Ahá. – Most, hogy újra megnézem, nem is olyan klassz. – És… hogy van? – kérdezem kelletlenül. – Kitűnően! – Suze elmerülten csavarja össze a kontyát. – Képzeld, írt egy könyvet! – Könyvet? Nem néztem ki belőle. – Arról, mit főzzünk a gyerekeknek. – Tényleg? – mondom meglepetten. – Nos, talán majd elolvasom. Jó? – Még nem olvastam – mondja Suze kis szünet után. – De nyilván ért hozzá négy kölök mellett… Valami feszültséget érzek a hangjában, aminek nem tudom az okát. De aztán felnéz, és a haja olyan borzalmas kóctömeg, hogy mindketten elnevetjük magunkat. – Add csak ide! – ragadom meg a csatot. Kihúzom a gubancos hajból, kikefélem a hajat, és újra felcsavarom, kis tincseket húzogatva a homlokra. – Király – ölel meg Suze. – Kösz, Bex. Majd meghalok egy Cosmóért. Gyere! Kiszökdécsel a szobából, le a lépcsőn. Én a nyomában, de kevésbé lelkesen. Azt hiszem, be kell érnem egy alkoholmentes gyümölcskoktél mizével. Jó, nem baj. Végül is gyönyörű gyermeket hozok világra. Mégis. Ha én lennék az atyaúristen, úgy intézném, hogy a kismamák is ihassanak koktélokat. Valójában még egészségessé is tenném a számukra. És az ember karja sem duzzadna meg, s a reggeli émelygés is elmaradna. Vajúdás egyszerűen nem is létezne… Ha jól meggondolom, az egész rendszeren változtatni kéne. Az alkoholmentes gyümölcskoktélt leszámítva a szülinap mesésen sikerül. Éjfélre megtelik az ünnepi sátor, és jól belakunk. Apu beszédet mondott arról, milyen csodálatos anya és feleség anyu, sőt nemsokára nagyszerű nagymama is lesz. Martin, a szomszédunk előadta a bűvész trükkjeit, igazán jól sikerültek! Azt a számot kivéve, amikor megpróbálta félbevágni Janice-t. A fűrészt meglátva ugyanis a szomszédasszonyunk sikoltozni kezdett: „Ne ölj meg, Martin!” A férje meg csak tovább fokozta a fordulatszámot, akár egy horrorfilmben. A végére azonban minden eligazodott. Martin levette a maszkját, és Janice is magához tért néhány korty brandy után. Most pedig nagyban játszik a zenekar, és valamennyien a tánctéren ropjuk. Anyu és apu kipirultan, sugárzó arccal bújik össze, mialatt anyu flitterei csillognak a lámpafényben. Suze egyik karját Tarquin nyaka köré fonja tánc közben, a másikkal Clementine-t fogja, aki felébredt, és az istennek sem hajlandó visszaaludni. Tom és Jess a sátor szélénél áll, beszélgetnek, és néha sután odább csosszannak. Tomon jól fest a fekete nyakkendő – veszem észre –, és Jess fekete hímzett szoknyája is fantasztikus! (Először azt hittem, Dries van Noten. Aztán kiderült egy guatemalai nőszövetkezet gyártja, nagyjából harminc pennyért. Tipikus.) Rajtam az új rózsaszínű rucim van, szegett díszzsebkendővel. Luke-kal járom, már amennyire a pocakom engedi. A szüleim ellejtenek mellettem, és

45

felénk intenek. Visszamosolygok rájuk. Igyekszem uralkodni magamon, hogy ne hőköljek vissza tőlük. Tudom, ez az ő ünnepük meg minden. De szegények tényleg pocsékul táncolnak. Anyu a csípőjét riszálja, a ritmusra ügyet se vetve, apu meg a levegőt döföli, mintha egyszerre három láthatatlan óriást igyekezne leteríteni. Miért nem tudnak táncolni a szülők? Talán valami egyetemes természettörvénynek mond ellent? Hirtelen borzasztó gondolat suhan át az agyamon. Mi is szülők leszünk! Nem telik bele húsz év, és a gyerekünk hőköl vissza tőlünk. Nem, ezt nem engedhetem! – Luke! – igyekszem túlkiabálni a zenét ijedtemben. – Jól kell mozognunk, hogy ne zavarjuk a babát! – Én jól táncolok – feleli. – Igazán. – A fenéket! – Kamaszkoromban táncórákat vettem – vág vissza. – Úgy keringőzöm, mint Fred Astaire. – Keringőzöl? – visszhangzóm megvetően. – De ma más a divat! Meg kell tanulnunk az új táncokat. Nézz meg engem! A fejem rázom és a törzsem dobálom, ahogyan a funkyban szokás, meg ahogy a rap videókon láttam. Mikor felnézek, látom, hogy Luke tátott szájjal mered rám. – Édesem, mit művelsz? – kérdi. – Hiphopozom. Tudod, ez a divat – mondom. – Becky! Édesem! – anyu verekszi át magát a táncoló tömegen. –Mi történt? Csak nem kezdtél el vajúdni? Szép kis családom van, mondhatom! Gőzük sincs a legújabb táncokról. – Semmi bajom! Csak táncolok – felelem. Au! Mintha megrándítottam volna néhány izmomat. – Gyere, J-Lo! – karol át Luke. Anyu továbblejt, hogy Janice-szel beszéljen. Felnézve Luke ragyogó arcára esik a tekintetem. Az óta a reggeli üzleti hívás óta kitűnő hangulatban van. – Ki hívott? – kérdezem. – Jó hír? – Zöld utat kaptunk Barcelonában – az orrát fintorgatja, mint mindig, amikor elégedett az élettel, mégis igyekszik pléhpofát vágni. – Ami azt jelenti, hogy akár nyolc kirendeltséget is nyithatunk Európában. És mindezt az Arcodas-szerződésnek köszönhetjük. Nyolc kirendeltség. Meg London, meg New York. Döbbenetes! A zene lelassul, és Luke szorosabban húz magához. A szemem sarkából észlelem, hogy Jess és Tom közelebb oldalazott a tánctérhez. Rajta, csókold meg! – bűvölöm némán Tomot. – Eszerint jól mennek a dolgok? – kérdezem. – Jobban nem is mehetnének, édesem – Luke a szemembe néz, az enyelgő vidámság eltűnt a tekintetéből. – Ez komoly. Megháromszorozzuk a bevételünket. – Hűha! – emésztem pár pillanatig a hallottakat. – Csak nem leszünk multi milliárdosok? – Meglehet – bólint.

46

Király! Mindig erre vágytam. Megépíthetnénk, mondjuk, Brandon tornyát! Luke meg túlélő valóságshow-kat szervezhetne! – Szigetre nem futja a pénzünkből? Suze-nak saját szigete van Skóciában. Kicsit mindig úgy éreztem, hogy senki vagyok mellette. – Miért ne? – nevet fel Luke. Már épp készülök kibökni, hogy magánrepülő is kéne, amikor a baba mocorogni kezd a hasamban. Megfogom Luke mindkét kezét, és a pocakomra teszem. – Köszön nekünk. – Szia, baba – dörmögi mély hangján. Még szorosabban von magához. Behunyom a szemem, belélegzem az aftershave illatát, és érzem, amint bennem lüktet a zene, akár a szívdobbanásaim. Életemben nem voltam még ilyen boldog. Az arcunk összesimul tánc közben, a gyerekünk itt rugdos kettőnk között, mesés új házunk van, és nemsokára multi milliárdosok leszünk! Minden a legnagyobb rendben.

47

BECKY BRANDON ALTATÓDAL-TESZT Mary, Mary, hol a bébi… Arra ment a kisbárány és Tom, Tom, a lakatos fia… Londonba ment, hogy megnézze a Leesett a falról. A lakatot kérte. Rázendített erre a király három hegedűse, Nagyban ropták a lovai. Nem tudta beletenni a És a lábas elfutott a kanállal. Kis Jack Horner… Tízezer embere volt Találkozott egy pékkel Kicsi kék fiú… El vesztette a nyájat. A franc tudja, hogyan van.

48

ÖT Rendben. Íme, mit veszek fel legeslegelső vizitemre a celebek nőgyógyászához: Hímzett kaftán top, amilyent Jemima Khan, Hugh Grant kedvese visel. Kismamafarmer (a gumírozást a zsebek rejtik, nem az anyag nyúlik, mert az borzalmas). Az új Elle McPherson kismama-alsóneműm (orgonalila). Prada szandál. Szerintem csini vagyok. Remélem. A kaftánomat illegetem, és hátravetem a hajam a tükör előtt. – Szia – morgom a képmásomnak. – Szia, Kate! Szia Elle! Milyen jó, hogy összefutottunk! Ugyanolyan nacit hordok, mint ti! Nem, a nacit inkább hagyjuk. Még egy utolsó pillantást vetek magamra, egy utolsó púderozás… aztán magamhoz veszem a retikülöm. – Luke, készen vagy? – szólok a férjemnek. – Igen. Bedugja fejét a dolgozószoba ajtaján, álla alatt a telefon. – Igen, igen. Tartsd egy percre, Iain! – A kagylóra teszi a kezét. –Becky, muszáj jönnöm? Luke végigfuttatja tekintetét az arcomon, mintha teljes mértékben fel akarná mérni a hangulatomat. – Iain – mondja végül, visszafordulva a telefonhoz. – Ez bonyolult kissé. Visszamegy a dolgozószobájába, és hangja mormolássá halkul. Bonyolult? Mit ért azon, hogy bonyolult? Elmegyünk a nőgyógyászhoz, és kész. Dühösen fel-alá kezdek futkosni a hallban, s gondolatban tromfokat fogalmazok. Nem várhat Iain egyszer az életben? Muszáj az egész életünknek az Arcodas körül forognia? Nem fontos neked a gyerekünk születése? Törődtél te valaha is velem? Szóval így állunk. Valószínűleg nem ez az utolsó eset. Végül Luke újra feltűnik a dolgozószoba ajtajában. A telefon sehol, s épp a zakóját veszi fel. – Nézd, Becky… – kezdi. Tudtam. Nem jön velem. – Eszed ágában sem volt eljönni Venetia Carterhez, nem igaz? –bukik ki a számon. – Előítéleteid vannak vele szemben! Szép dolog, mondhatom! Menj, intézd az ügyeidet, elmegyek egymagam! – Becky – emeli fel a kezét. – Jövök én is. – Ó – enyhülök meg. – Akkor gyerünk! Húszperces séta. – Kocsival megyünk – indul vissza a dolgozóba, én meg utána. – Iain úton van hazafelé a szállodalánccal folytatott tárgyalásról. Felvesz minket, gyors megbeszélést tartunk a kocsiban, aztán én csatlakozom hozzátok.

49

– Helyes – mondom kis szünet után. – Ez így rendben. Valójában egyáltalán nincs rendben. Ki nem állhatom Iain Wheelert, és a legkevésbé sem vágyom arra, hogy a kocsijába üljek. De ezt nem mondhatom meg Luke-nak. Amúgy egyszer már összerúgtam a port az Arcodasszal. Ami nem az én hibám, hanem Jessé. Néhány hónapja rávett, hogy csatlakozzam a cég ellen tiltakozó környezetvédőkhöz. Akkor még nem sejtettem, hogy ők a férjem új, fontos ügyfelei. Luke az egészből pozitív hírverést fabrikált, az Arcodasnál meg lenyelték a békát… persze, nem vagyok biztos abban, hogy valaha is megbocsátanak nekem. – Nincsenek előítéleteim – mondja még Luke, és a nyakkendőjét igazgatja. – Annyit azonban szögezzünk le már most, Becky, hogy ennek a doktornőnek átkozottul jónak kell lennie, különben nem mondjuk le Mr. Braine-t. – Luke, biztosan imádni fogod – igyekszem türelmesnek lenni. – Tudom. A táskámba nyúlok, hogy ellenőrizzem, fel van-e töltve a mobil, de megtorpanok a mozdulat közben, mert észreveszek valamit Luke íróasztalán. Újságkivágás valami üzleti rovatból, holmi új, kis kockázatú kötvényről. Az oldalán körmölés: „Babaalap?” Ufff! – Eszerint államkötvénybe fektetnéd a babapénzt, ugye, Luke? Érdekes döntés. Luke egy pillanatra elképed, aztán követi a pillantásomat. – Talán igen – mondja egykedvűen. – De lehet, hogy blöff az egész, az ellenség kémeinek megtévesztésére. – Az ellenségnek nincsenek kémei – mosolygok rá kedvesen. – Megvannak neki a maga zseniális ötletei. Voltaképpen, ha tippekre van szükséged, csak fordulj hozzám bizalommal. Csekély díjtétel ellenében. – Helyes, helyes – mondja udvariasan. – És mi a helyzet a te befektetéseddel? Jól fiadzik? – Kitűnően, köszi. Jobb nem is lehetne. – Nagyszerű. Ennek örülök. – Igen… az a japán mezőgazdasági befektetés fantasztikusan bejött – a szám elé kapom a kezem. – Oppá. Elszóltam magam! – Azanyját, Becky! Te átrázol engem – vigyorodik el Luke. – Megyünk tehát? Az épületből kilépve Luke betessékel Iain fekete Mercedes limójába. – Szervusztok – biccent felénk Iain az ablak melletti ülésről. Köpcös fickó, aki a negyvenes évei elején járhat, tüskehajában ősz szálakkal. Voltaképpen jól néz ki, de a bőre rossz állagú, amit permatánnal takar el. Az aftershave-ből is túl sokat szórt magára. Vajon miért viszik ezt túlzásba a pasik? – Kösz, hogy elviszel, Iain – mondom legelbűvölőbb, igazgatófeleség modoromban. – Szívesen. – Iain tekintete most dagadozó pocakomra téved. –Túl sokat ettél, Rebecca? Hahaha! – Valami efféle – mondom tőlem telhetően kedvesen. Ahogy a kocsi megindul, Iain belekortyol a magával hozott kávéba.

50

– Mennyi idő van még hátra a nagy napig? – Tizenhét hét. – És addig mivel vered el az időt? Nehogy azt mondd, hogy… jógaórákra jársz. A barátnőm jógamániás lett – fordul most Lukehoz, anélkül, hogy megvárná a válaszomat. – Nagy marhaság, ha engem kérdezel. Lárifári! Először is, a jóga nem marhaság, hanem a lélek irányítása a csakrák rendszerén keresztül, vagy hogy is van. Másodszor pedig nincs szükségem arra, hogy elverjem az időt. Kösz szépen. – Amúgy Iain, véletlenül egy élvonalbeli londoni áruház vezető személyes tanácsadója vagyok – adom a tudtára. – így azután nemigen jut túl sok időm a jógára. – Miféle áruház? – fordul meg a székén, hogy megnézzen magának. – Nem is tudtam. Ebbe a csapdába nem kellett volna belesétálnom. – Egy… újé – vizsgálom nagy figyelemmel a körmeimet. – És hogy hívják, ha szabad érdeklődnöm? – Looknak. – A Looknál dolgozol? – horkant fel Iain hitetlenkedve, és kis híján elejti a kávéját. – Luke, nem mondtad, hogy a feleséged a Looknál dolgozik! Pang az üzlet, ugye, Rebecca? – Azért megy, megyeget – felelem udvariasan. – Megyeget? Nem volt még nagyobb kiskereskedői bukás széles e világon! Remélem, sikerült megszabadulnod a részvényeidtől? –horkan fel újra. – És karácsonyi prémiumra se nagyon számíthatsz, nemde bár? Ez a pasas kezd az idegeimre menni. Egy dolog, ha én panaszkodom a Lookra, mivel ők a munkaadóim. És egészen más, ha idegenek szapulják. – Valójában úgy hiszem, a Lookra még nagy fordulat vár – felelem hűvösen. – Megengedem, a kezdet rázós volt, az alapokat mindenesetre leraktuk. – Akkor jó szerencsét – szalad ráncba Iain arca a leplezetlen kárörömtől. – Adhatok egy tanácsot? A helyedben más állás után néznék. Magamra erőltetek egy mosolyt, aztán dúlva-fúlva elfordulok, és kinézek az ablakon. Egek, ez atyáskodik felettem! Majd én megmutatom neki! A Look igenis nagy siker lesz! Mindössze… izé… mire is van szüksége? Mondjuk, kezdetnek vásárlókra. A kocsi most kihúz a járda mellé, és az egyenruhás sofőr kiszáll, hogy ajtót nyisson. – Még egyszer kösz, hogy elhoztál, Iain – mondom udvariasan. – Luke, odabent találkozunk. – Igen, persze – bólint a férjem, és homlokát ráncolva kipattintja az aktatáskáját. – Nem maradok túl soká. Szóval, Iain, mi a gond ezzel a tervvel? Mialatt a sofőr kisegít a járdára, a két férfi valósággal belebújik az iratokba. – Innen már ön is el tud menni, ugye? – mutat a sofőr a sarokra. – Az ott a Fencastle Street, csak a korlátok miatt nem tudok behajtani. – Semmi gond, majd odasétálok. Jaj, majdnem ottfelejtettem a táskámat. .. – nyúlok az autóba, ahol Iain viszi a szót.

51

– Ha egyszer én dönteni akarok, Luke, akkor döntök is, az áldóját! – a nyers hangnemre a férjem összerezzen. Hihetetlen! Mit képzel ez a fickó, ki ő? Csak mert nagyágyú az üzleti életben, már durváskodhat is kedvére? A legszívesebben visszamásznék a kocsiba, és alaposan lehordanám. Csak abban nem vagyok biztos, Luke-nak hogy tetszene. – Viszlát, drágám – megszorítom a kezét, és felkapom a retikült. – Ne maradj el sokáig! Kicsit korán jöttem, ezért kihasználom az alkalmat, felfrissítem a rúzsomat, és sietve rendbe szedem a hajamat. Aztán a sarkon befordulva elindulok a Fencastle Streeten. Úgy húsz lépésre megállok egy jókora, tekintélyes stukkódíszes épület előtt, amelynek üvegajtaján a „Holisztikus Szülőközpont, Venetia Carter” felirat ékeskedik. Az utca túloldalán egy csapat fotós gyülekezik, kamerájukat a bejáratra irányítják. Földbe gyökerezik a lábam, a szívem vadul kalapál. Paparazzók, és mind a masináját kattogtatja! Honnan a csudából pottyantak ide? Egek! Ez meg az új Bond lány! Pánt nélküli, rózsaszínű topban és farmerben caplat az épület felé, a pocakja neki is látványos. Idehallatszik a fotósok kiáltozása: „Erre, aranyom!” meg „Mikor jön a baba?” Hű, ez olyan menő! Közönyös arcot öltve megelőzöm a járdán, és vele együtt érek az ajtóhoz. Mögöttünk vadul kattognak a fényképezőgépek. Az összes pletykalapban benne leszek, a Bond lánnyal egyetemben! – Szia – szólok oda félvállról, miközben megnyomja a kapucsengőt. – Szia, Becky vagyok. Én is kismama. Tetszik a topod! Úgy néz rám, mintha gyengeelméjű lennék, aztán válasz nélkül belöki az ajtót. Hát, nem túl barátságos, azt meg kell hagyni. Sebaj, a többiek bizonyára azok lesznek. Megyek a nyomában, s egy elegáns, csempézett előtérben találom magam, majd egy tágas helyiségben, ahol a székeket orgonalila bársonyhuzat borítja, van egy recepciós pult, s a középső asztalon jókora Jo Malone gyertya ég. Ahogy a Bond lány sarkában a pulthoz lépek, villámgyorsan felmérem a várót. Két farmeres csaj, akik akár szupermodellek is lehetnek, az OK/-t olvassa, és a képeket mutogatja egymásnak. Velük szemben egy előrehaladott állapotban lévő Missonis csaj ül. Ömlik a könnye, a férje meg a kezét fogja mellette, és aggódva csitítgatja: – Drágám, ha akarod, hívhatjuk a gyereket Aspennek, csak nem jöttem rá, hogy komolyan gondolod! Aspen. Aspen Brandon. Lord Aspen Brandon, London earlje. Hmm. Nem vagyok biztos benne, hogy jól hangzik. A Bond lány befejezi a tárgyalást a recepcióssal, majd elkotródik egy sarokba, ahol helyet foglal. – Segíthetek? – néz rám a recepciós. – Igen, legyen szíves! – villantok rá egy ragyogó mosolyt. –Venetia Carterhez van időpontom. Mrs. Rebecca Brandon vagyok.

52

– Foglaljon helyet, Mrs. Brandon. Miss Carter mindjárt fogadja – ezzel mosolyogva átnyújt egy tájékoztató füzetet. – Némi bevezető irodalom. Töltsön magának gyógyteát! – Köszönöm! – elveszem a füzetet, és leülök a szupermodellekkel szemben. Szelíd fuvolaszó árad a hangszórókból, s a szaténborítású hirdetőtáblákra mamák és újszülött csecsemőik képe van kitűzve. Derű és szépség mindenütt. Ég és föld ez Mr. Braine uncsi és ósdi várójához képest, ahol műanyag székek rontják a levegőt, a szőnyeg förmedvény, és a falragaszok a folsavról szólnak. Luke el lesz bűvölve, ha megérkezik. Tudtam, hogy ez a jó döntés! Elégedetten lapozok bele a füzetbe, el-elkapva egy-egy címet: Reflexológiás szülés… Hypno-, azaz hipnózisos szülés… Talán a hypnoszülést kellene választanom, vagy hogy is hívják. Elmerülten tanulmányozok egy csajról készült képet, aki valami óriási pezsgőfürdőben karolja át gyermekét, amikor szólít a recepciós. – Mrs. Brandon? Venetia várja. – Ó! – leteszem a füzetet, és idegesen az órámra pillantok. – Attól tartok, a férjem még nincs itt. Néhány perc múlva bizonyára befut… – Ne aggódjon – mosolyog rám a nő. – Majd beküldőm, ha megérkezik. Kérem, fáradjon erre. Követem a recepcióst a szőnyeggel bevont folyosón. A falakat celeb kismamák aláírással ellátott fotói borítják, akik újszülött csecsemőjüket szorongatják az ágyukon. Valósággal beleszédülök. Alaposan meg kell majd gondolnom, mit veszek fel a szüléshez. Talán magától Venetiától kérek tippeket. Egy vajszínűre festett ajtóhoz érünk. A recepciós kétszer kopog, mielőtt kinyitná, és betessékelne. – Venetia, ő Mrs. Brandon. – Mrs. Brandon! – egy észvesztőén csinos nő jön elém hosszú, lángvörös hajjal, és a kezét üdvözlésre nyújtja. – Köszöntöm a Holisztikus Szülőközpontban. – Jó napot! – mosolygok vissza rá. – Hívjon csak Beckynek. Hűha! Venetia Carter úgy fest, akár egy filmcsillag! Sokkal fiatalabb és karcsúbb, mint vártam. Testre szabott Armani-nadrágot és kikeményített fehér inget visel, haját sikkes teknőchéj pánttal fogta hátra. – Annyira örülök, hogy megismerhetem, Becky! – a hangja ezüstösen, dallamosan cseng, akár a Jó Északi Banyáé. – Foglaljon helyet, és beszélgessünk. Ahogy leülök, megnézem magamnak retró Chanel topánját. Hú, és milyen oltári az a sárga topáz ékkő, amelyik ezüstláncon csüng a nyakában! – Hadd köszönjem meg, hogy ilyen kései szakaszban is fogadott – hadarom, és átnyújtom a leleteimet. – Igazán nagyon jólesett. És a cipőjét is imádom! – Köszönöm! – mosolyodik el. – Lássuk csak! Ön huszonhárom hetes terhes… ez az első baba… – futtatja végig manikűrözött ujjait Mr. Braine jegyzetein. – Volt eddig panasza? Van valami oka, hogy otthagyja a korábbi orvosát?

53

– Csupáncsak holisztikusabb kezelést szerettem volna – mondom, és rajongva előrehajolok. – Elolvastam a tájékoztató füzetet, és úgy vélem, valamennyi kezelés, amit nyújt, bámulatosnak tetszik. – Kezelés? – szalad ráncba a halovány homlok. – A szülések levezetésére gondolok – javítom ki magam sietve. – Hát akkor – Venetia Carter vajszínű dossziét húz elő egy fiókból, felvesz egy ezüst töltőtollat, és dőlt gyöngybetűivel ráírja az elejére: „Rebecca Brandon”. – Bőven van ideje eldönteni, melyik változat van kedvére. Legelőször azonban hadd ismerjem meg jobban. Ha jól értem, ön férjezett. – Igen – bólintok. – És a férje is magával tart ma? Mr. Brandon, ugye? – Már itt kellene lennie – csettintek a nyelvemmel bocsánatkérően. – Csak épp rövid üzleti megbeszélést folytat odakint a kocsiban. De hamarosan jön. – Helyes – emeli fel mosolyogva a fejét, kivillantva tökéletes gyöngyfogsorát. – Biztos vagyok benne, hogy ő is izgatottan várja a kicsit. – De még mennyire! Már épp az első közös ultrahangos vizsgálat leírásába fogok, amikor nyílik az ajtó. – Mr. Brandon van itt – mondja a recepciós. Luke csörtet be, sűrű bocsánatkérések közepette. – Na végre, Luke! – mondom. – Gyere, hadd mutassalak be Miss Carternek. – Kérem, hívjon Venetiának – nevet fel a doktornő. – Mindenki így hív… – Venetia? – Luke-nak földbe gyökerezik a lába, és úgy mered a nőre, mint aki nem hisz a szemének. – Venetia? Te vagy az? Venetia Carternek is tátva marad a szája. – Luke? – hebegi. – Luke Brandon? – Ismeritek egymást? – képedek el. Egy pillanatig mindketten hallgatnak. – Még Cambridge-ből – szólal meg végül Luke. – A régi időkből. De… – a homlokát dörgöli. – Venetia Carter. Férjhez mentél, vagy mi? – Nem, saját okokból változtattam nevet – mondja végül Venetia bánatos mosollyal. – És mi volt előtte a neve? – kérdezem udvariasan, de egyikük sem törődik velem. – Hány éve? – kérdi Brandon villámsújtottan. – Á, az még az ősidőkben volt. – Venetia beletúr a hajába, amely tökéletes, lángvörös vízesésként hullik a helyére. – Találkozol még valakivel a régi Brown-féle csapatból? Mondjuk, Jonathannal? Vagy Matthew-val? – Nem tartjuk a kapcsolatot – von vállat Luke. – És te? – Amíg az Államokban voltam, leveleztem néhányukkal. Most, hogy visszajöttem Londonba, páran össze-összejövünk, amikor ráérünk éppen… – csipogó hang szólal meg a zsebében. Odanyúl és kikapcsolja. – Bocsánat, de telefonálnom kell. Átugrom a szomszédba.

54

Amint eltűnik, Luke-ra nézek. Ragyog az arca, mintha megjött volna a Mikulás. – Ismered Venetiát? – kérdem. – Hát ez bámulatos! – Ugye, az! – rázza a fejét hitetlenkedve. – Beletartozott a cambridge-i bandába, akikkel együtt lógtam. Akkor persze Venetia Grime-nek hívták. – Grime? – akaratom ellenére is felkuncogok. – Aligha a legjobb név egy doktornak – vigyorog vissza Luke. –Nem csodálom, hogy megváltoztatta. – És jól ismerted? – Ugyanarra az egyetemre jártunk – bólint Luke. – Venetia mindig hihetetlenül okos volt, elképesztően tehetséges. Mindig tudtam, hogy sokra viszi az életben… – elhallgat, mert nyílik az ajtó, Venetia tér vissza. – Igazán nagyon sajnálom! – jön oda hozzánk, és ül le az íróasztala elé, egyik hosszú, Armaniba bújtatott lábszárát mintegy véletlenségből átvetve a másikon. – Hol tartottunk? – Épp azt beszéljük Luke-kal, milyen kicsi a világ! – mondom. –Eszerint önök ketten ismerik egymást. – Hát nem furcsa? – hallatja ezüstös kacagását. – A több száz betegemből még egy sem akadt olyan, aki egy volt fiúmhoz ment volna feleségül! Arcomra fagy a mosoly. Volt fiúm? – Próbáltam visszaemlékezni, Luke, milyen sokáig is jártunk – teszi hozzá. – Úgy egy évig? Egy évig jártak? – Nem emlékszem – feleli Luke könnyedén. – Rég volt. Álljunk meg itt egy pillanatra! Kezdjük újra. Mintha kihagytam volna egy lépést. Eszerint Venetia Carter Luke barátnője volt Cambridge-ben. De… ő soha nem beszélt róla! Semmiféle Venetiáról nem hallottam eddig. Úgy értem… nem mintha számítana vagy ilyesmi. Végül is kit érdekel? Nem vagyok az a típus, aki régi barátnőkön rágódik. A legkevésbé sem vagyok féltékeny természet. Talán nem is hozom szóba ezután. Vagy mégis, csak mellékesen. – Szóval, drágám, nem emlékszem, hogy valaha is beszéltél volna Venetiáról – mondom majd Luke-nak oldott kaccintással. –Hát nem furcsa? – Csöppet se aggódjon, Rebecca – hajol előre most magabiztosan Venetia. – Jól tudom, hogy nem én voltam a Nagy Ő Luke számára. Elégedett melegség tölt el. – Értem – mondom, s igyekszem szerényen összehúzódni. –Hát akkor… – Nem én voltam, hanem Sacha de Bonneville – teszi még hozzá. Hogy mi? Kicsoda? Nem, az a szuka Sacha de Bonneville nem lehetett a Nagy Ő Luke-nak! Én voltam az! A felesége! – Persze, magát leszámítva, Rebecca! – kiált fel bocsánatkérő nevetéssel. – Épp velük beszéltem az imént. A Brown-bandával. Hanem vissza a szüléshez! – veti hátra sugárzó haját, majd újra felveszi a mappát és a tollat. – Igen – mondom, az önuralmamat visszanyerve. – Nos, talán olyan vizes szülésre gondolok, lótuszvirágokkal.

55

– Mellesleg te is eljöhetnél az egyik este, Luke – szakít félbe Venetia. – Találkozhatnál néhánnyal a régiek közül. – Örömmel mennék! – mondja Luke. – Örömmel mennénk, ugye, Becky? – Igen – mondom kis szünet után. – Mesés ötlet. – Elnézést, hogy félbeszakítottam, Rebecca – mosolyog rám Venetia. – Folytassa akkor! Vizes szülést mondott, ugye? Újabb huszonöt percet töltünk a rendelőben, ahol vitaminokról, vérvizsgálatokról és hasonlókról esik szó. Hanem az igazat megvallva alig figyelek oda. Megpróbálok ugyan koncentrálni, de csupa zavaró kép tolul az elmémbe. Magam előtt látom például Luke-ot és Venetiát a cambridge-i diákegyenruhájukban, amint szenvedélyesen csókolóznak egy ladikban. (Tényleg úgy hívják? Nem gondolának? Mindegy, valami vízi jármű, póznával.) Aztán látom, amint Luke két kezével beletúr abba a hosszú, vörös hajtömegbe. És azt mormolja a nő fülébe: „Venetia, szeretlek.” Butaság! Lefogadom, soha nem mondta neki, hogy szereti. Fogadok… mennyibe is… mondjuk, ezer rongyba! – Becky? – Ó! – térek magamhoz, és ráébredek, hogy a vizitnek vége. Luke és Venetia már áll, csak rám várnak. – Akkor készítsen nekem tervet a szülésről, Rebecca, legyen szíves! – mondja Venetia, amint kinyitja az ajtót. – Természetesen! – Semmi bonyolultra nem gondolok! – mosolyog rám. – Csupán látni szeretném, hogyan képzeli el a szülést. Luke, téged pedig felhívlak. Szerintem a régiek szívesen találkoznának veled. – Nagyszerű! – derül fel a férjem arca, ahogy kétfelől megpuszilja Venetiát. Aztán az ajtó bezárul mögötte, és mi megindulunk visszafelé a folyosón. Nem tudom, mire gondolhat Luke. Az igazat megvallva, azt sem tudom, én mire gondoljak. – Nos – mondja végül Luke. – Igazán lenyűgöző. Roppantul… roppantul… lenyűgöző. – Ümm… igen! – Becky – áll meg hirtelen Luke. – Bocsánatot szeretnék kérni tőled. Neked volt igazad, nem nekem. Sajnálom, hogy olyan vonakodva jöttem ide – rázza meg a fejét. – Tökéletesen igazad van, ostobán, előítéletesen gondolkoztam. De te úgy döntöttél, ahogy kell. – Helyes – bólogatok. – Szóval… szóval úgy gondolod, át kellene mennünk Venetiához? – Abszolúte! – nevet fel, majd elgondolkozik. – Miért, te nem? Hát nem ez volt az álmod, hogy ő legyen az orvosod? – Izé… igen – hajtogatom egyre kisebb negyedekre az alternatív fájdalommentes módszerekről szóló szórólapot. –- Hogyne, persze. – Drágám, édesem – Luke most hirtelen aggódva ráncolja a homlokát. – Ha fenyegetve érzed magad ettől a régi kapcsolattól, hadd nyugtassalak meg…

56

– Miért érezném magam fenyegetve? – vágok a szavába vidáman. – Ne légy nevetséges! Csöppet sem érzem magam fenyegetve. Talán egy csipetnyit igen. De hogyan mondhatnám el Luke-nak? – Jaj de jó, hogy még itt vagytok! – csendül fel Venetia ezüstös hangja a folyosón. Hátranézve látom, ahogy jön utánunk, kezében egy dosszié. – Okvetlenül kérd el az üdvözlő csomagot, mielőtt elmész, Rebecca! Tele van mindenféle jóval. És van még valami, amiről elfeledkeztem. .. – Venetia – szakítja félbe a szóáradatot Luke. – Őszintének kell lennem. Épp a mi… egykori kapcsolatunkról beszéltünk. Nem vagyok biztos benne, hogy Becky jó szemmel nézi. Megfogja a kezem, én pedig hálásan viszonzom a szorítását. Venetia felsóhajt, majd bólint. – Természetesen – mondja. – Rebecca, tökéletesen megértem. Ha így érez, akkor talán máshoz kellene fordulnia. Nem fogok megsértődni! – mosolyog rám barátian. – Mindössze annyit mondhatok, hogy… profi vagyok. Ha úgy dönt, hogy én kezeljem, tőlem telhetően hozzásegítem a legcsodásabb szüléshez, amit csak el tud képzelni. És hogy végleg megnyugodjon, van barátom! – villantja rám a szemét. – Ne gondolja, hogy ennyire nem hiszek magamban! – csatlakozom vidám kacajához. Barátja van! Akkor minden oké! Hogyan is képzelhettem másként. Egek, a terhesség egészen kifordít magamból. – Szóval – mondja Venetia Carter –, maguk ketten menjenek haza, és gondolják át alaposan. Megvan a számom… – Nem hiszem, hogy gondolkoznunk kellene rajta – mosolygok vissza rá. – Mutassa meg, kérem, hol találom az ajándékcsomagokat!

57

Kenneth Prendergast Prendergast de Witt Connell Pénzügyi Tanácsadó Forward House 394 High Holborn London WC1V7EX Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. augusztus 20. Kedves Mrs. Brandon! Köszönettel vettem kedves levelét. Tudok a befektetési „fogadásról” Ön és a férje között. Megnyugtatom, nem adom ki az Ön egyetlen üzleti ötletét sem, és ki sem árusítom, „akár egy orosz kém”. Kérdésére válaszolva úgy vélem, az arany a legbiztosabb befektetés gyermeke számára. Az elmúlt néhány évben jól ment, és szerintem a továbbiakban is ez várható. Maradok tisztelettel Kenneth Prendergast családi befektetési szaktanácsadó

58

HAT Istenem, milyen lehangoló is a munka! Egy nappal később az íróasztalomnál ülök a személyes vásárlási osztály recepcióján. Jasmine, aki a munkatársam, elterül a szófán. Az előjegyzési naptárunk tökéletesen üres, és körbenézve megállapítom, hogy – amint az várható – sehol egy vevő. Egyedül Len, a biztonsági őr végzi szokásos körútját a vásárlási szinten. Szemlátomást ugyanúgy torkig van, mint mindannyian. Mennyire más volt a New York-i Barneys: csupa csillogás, tele a vendégek zsibongásával, akik ezerdolláros rucikért tértek be hozzánk. Ezen a héten semmi egyebet nem adtam el néhány necces ruhán meg egy divatjamúlt esőkabáton kívül. Kész katasztrófa ez a hely! Pedig mindössze tíz hete nyitottunk ki. A Lookot egy pénzmágnás, Giorgio Laszlo támogatja. Kényes-fényes áruháznak szánta, amelyik kiszorítja majd a Selfridgest és a Harvey Nicholst. De az igazat megvallva már az indítás is borzalmas volt. Azóta az egész ország rajtunk röhög. Azzal kezdtük, hogy leégett a teljes raktárkészlet, ezért a megnyitást el kellett napolnunk. Aztán leesett a mennyezetről egy világítótest, és kupán verte az egyik kozmetikai eladót, épp egy sminkes bemutató kellős közepén. Később felmerült a gyanú, hogy legionárius betegség ütötte fel közöttünk a fejét, és mindenkit hazaküldtek öt napra. Mint kiderült, rémhír volt… de a kárt már nem lehetett helyrehozni. Az összes lap azon csámcsogott, hogy a Look el van átkozva. Karikatúrák jelentek meg rólunk szertefutó vásárlókkal, akikre potyog a mennyezet. (Ami azt illeti, egészen viccesek voltak, de tilos volt dicsérnünk őket.) Amióta újból kinyitottunk, messziről elkerülnek minket. Mindenki azt hiszi, még zárva tartunk, ragályt terjesztünk, vagy efféle. A Daily World, Giorgio Laszlo esküdt ellensége, továbbra is álruhás fotósokat küld ránk, hogy fényképeket készítsenek a vásárlási szintekről, majd ilyenfajta címszavak alatt jelentessék meg őket: „Továbbra is üres az áruház! Meddig tartja még magát ez az istencsapása?” Az a hír járja, hogy amennyiben nem javul a helyzet, lehúzzuk a redőnyt. Jasmine bánatos sóhajjal lapoz tovább az olvasmányában, és a horoszkópja tanulmányozásába kezd. Ez a másik probléma: nehéz tartani a lelket az alárendeltekben, amikor pang az üzlet. (Az én alárendeltem Jasmine.) Mielőtt elkezdtem ezt a munkát, elolvastam Luke egyik menedzser-kézikönyvét, hogy tippeket kapjak a főnöki viselkedéshez, és ez állt benne: „Kulcsfontosságú, hogy a nehéz időkben is megdicsérjük a csapatot.” Eddigre már megdicsértem Jasmine haját, cipőjét és retiküljét. Az igazat megvallva nemigen maradt rajta más dicsérnivaló. – Tetszik… a szemöldököd, Jasmine! – szólok oda vidáman. –Kihez jársz? Úgy néz rám, mintha azt kérdeztem volna, hol lehet bébibálnahúst kapni. – Nem árulom el! – Miért nem?

59

– Mert titok. Ha elmondom, te is odamész, és úgy nézel majd ki, mint én. Jasmine csontos nő, hidrogénezett hajjal és orr-piercinggel. Az egyik szeme kék, a másik zöld. Ha akarná, sem hasonlíthatna kevésbé rám. – Ugyan már! – vágok vissza könnyedén. – Mindössze csini szemöldököt szeretnék. Gyerünk, áruld el! – Jujujuj! – rázza a fejét. – Olyan isten nincs. Kezd felpaprikázni. – Amikor engem kérdeztél, hol csináltattam a hajam, megmondtam – olvasom a fejére. – Még kupont is kaptál tőlem, tíz százalékot vontak le az első hajvágásnál. A legjobb fodrászt ajánlottam. – A haj az más – von vállat Jasmine. – A szemöldök nem olyan fontos. – Gondolod te. Szent Habakuk! Már majdnem közlöm vele, nem érdekel, hol csináltatja a vacak szemöldökét (ami nem igaz, mert valósággal rögeszmém lett a kérdés), amikor lépteket hallok. Súlyos, jelentőségteljes, nagyfőnöki lépteket. Jasmine sietve egy nyaláb szvetter alá löki a Heat magazint, én meg úgy teszek, mint aki egy sálat igazgat el egy próbababán. Egy pillanat múlva Eric Wilmot, a marketingigazgató tűnik fel a sarkon, néhány elegáns öltönyt viselő muki társaságában, akiket nem ismerek. – Ez pedig a személyes vásárlási tanácsadás osztálya – közli Eric a többiekkel mímelt kedélyességgel. – Ő Rebecca, aki régebben a New York-i Barneysnek dolgozott! Rebecca, bemutatom Clive-ot és Grahamt az Eredmény tanácsadó cégtől. Azért vannak itt, hogy ötleteket adjanak nekünk. Ericet csak a múlt héten léptették elő marketingigazgatóvá, mikor az elődje kilépett. Nagyon nem úgy fest, mint aki élvezi az új állást. – Napok óta nem kaptunk vevőt – jelenti Jasmine kongó hangon. – Olyan ez, mint egy hullaház. – Jujuj! – válik feszültté Eric mosolya. – Úgy értem, üres hullaház, tetemek nélkül – pontosítja a hasonlatot Jasmine. – Mert a hullaházban legalább… – Köszönjük, Jasmine, valamennyien tökéletesen ismerjük a helyzetet – hallgattatja el Eric. – Nekünk most megoldásra van szükségünk. – Hogyan csábítsuk be a vevőket? – fordul egy próbababához az egyik tanácsadó. – Ez a nagy kérdés. – És hogyan marasztaljuk őket itt? – füstölög a másik. Az isten szerelmére! Mindjárt én is tanácsadónak állok, ha semmi más nem szükséges hozzá, csak elegáns ruci és tökéletesen nyilvánvaló kérdések. – Mi az üzlet egyedi erőssége? – veti közbe a harmadik. – Nincs ilyen – bököm ki, mert nem tudom tovább befogni a számat. – Ugyanazt a lejárt holmit áruljuk, mint mindenki, meg aztán, mellesleg, aki ide beteszi a lábát, azt vagy lelövik, vagy fertőzést kap. Ki kell tűnnünk valamivel! A három muki meglepetten mered rám.

60

– A legnagyobb kihívást nyilvánvalóan a rossz hírverés okozza – szögezi le homlokát ráncolva az első tanácsadó. – Szembe kell ezzel szállnunk, s helyette egészséges, pozitív arculatot alakítanunk ki… Egy szót sem értett abból, amit mondtam. – Az imázs nem számít – vágok közbe. – Ha lenne valamink, ami egyedi, ami igazán keresett, akkor így is bejönnének a vásárlók. Mikor például New Yorkban laktam, egyszer elmentem egy kiárusításra, valami kísértetházban tartották. Odakint egy csomó figyelmeztető tábla óvott a belépéstől – NEM BIZTONSÁGOS, BELÉPNI TILOS! – meg ilyesmi, de úgy hallottam, hogy 80%-os kedvezménnyel adják a Jimmy Choo-márkás cipőket és táskákat. Így azután mégis bemerészkedtem! – Tényleg? – tér magához Jasmine. – Sajnos mind elfogyott – mondom sajnálkozva. – De találtam egy isteni Gucchi viharkabátot, potom hetven dollárért! – Maga bement egy kísértetházba? – mereszt rám nagy szemeket Eric. – Egy pár cipőért? Valami azt súgja, nem marad sokáig ebben az állásban. – De még mennyire, hogy bementem! Ahogy velem együtt vagy száz másik lány is. Ha nekünk is lenne exkluzív árunk, ide is özönlenének a vevők! Akkor is, ha ránk szakadna a tető! Valami trendi márka kellene. Ez az ötlet már jó ideje motoszkál az agyamban. A múlt héten elő is hozakodtam vele Briannának, a fő vásárlónknak. Ő azonban csak bólogatott, aztán megkért, hozzam oda neki nyolcas méretben a Dolce kristályporos rucit, mert aznap este bemutatóra megy, a vörös Versace meg túl szűk a fenékrészen, nem gondolom? Fene tudja, hogyan tett szert Brianna erre az állásra. Valójában a verebek is csiripelik. Azért, mert ő Giorgio Laszlo oldalbordája, egykor meg modellkedett. A megnyitásról hírt adó sajtóközleményünk szerint mindez feljogosítja a posztjára, mivel „kívül-belül ismeri a divatszakmát”. Azt már nem tették hozzá: „Sajnos azonban fűrészpor van az agya helyén.” – „Márkás… termékek” – körmöli le egy könyvecskébe az első tanácsadó. – Majd megbeszéljük Briannával. Neki megvannak a megfelelő összeköttetései. – Azt hiszem, jelenleg épp szabadságon van – mondja Eric. –Mr. Laszloval. – Csak visszajön egyszer. Majd elgondolkozunk az ötleten – csapja be könyvét a tanácsadó. – Menjünk tovább! Elvonulnak. Megvárom, amíg eltűnnek a sarkon, csak azután hördülök fel dühömben. – Mi az ábra? – riad fel Jasmine, aki a szófán elterülve SMS-ezik. – Semmi nem lesz ebből! Brianna hetekig szabadságon van, különben is reménytelen eset. Majd beszélnek és beszélnek, meg értekezleteket tartanak, és közben az üzlet csődbe megy. – Kit érdekel – von vállat Jasmine közömbösen. Hogyan nézheti ilyen tétlenül, amíg ebek harmincadjára jutunk? – Engem igenis érdekel, mert ez a munkahelyem! Akár sikerre is vihetnénk!

61

– Szállj le a földre, Becky! Egyetlen divattervező sem velünk akar üzletelni. – Brianna mozgósíthatná a kapcsolatait – tiltakozom. – Úgy értem, modellkedett Calvin Kleinnek, Versace-nak… Tom Fordnak… egyiküket csak rábeszélhetné, nemdebár? Istenem, ha lenne egy híres tervező ismerősöm… – hirtelen megáll bennem az ütő. Várjunk csak! Miért is nem jutott ez előbb az eszembe? – Mi az? – néz fel Jasmine. – Igenis ismerek divattervezőt – mondom. – Danny Kovitzot! Rávehetnénk, hogy üssön össze nekünk valamit. – Te ismered Danny Kovitzot? Vagy csak egyszer kerültél az útjába? – néz rám Jasmine kétkedően. – Tényleg ismerem! Fölöttem lakott New Yorkban. Ő tervezte az esküvői ruhámat – dicsekszem akaratom ellenére. Király, ha az embernek vannak híres barátai. Én akkor ismertem meg Dannyt, amikor még nem volt név. Valójában én segítettem neki betörni a szakmába. Most pedig nemzetközi híresség, mindenki kedvence! Írt róla a Vogue, Oscar-díjasok viselik a kreációit meg minden. A múlt hónapban a Women's WearDaily közölt vele interjút a legutolsó kollekciója kapcsán, amely, mint mondotta, alapvetően a civilizáció hanyatlásának kérdése köré szerveződik. Egy szavát sem hiszem el. Valószínűleg az utolsó pillanatban fércelte össze az egészet, biztosítótűk tömegével meg rengeteg feketekávéval, aztán valaki más megvarrta neki. De akkor is. Egy exkluzív Danny Kovitz kollekció mesés publicitást jelentene. Korábban is eszembe juthatott volna. – Ha tényleg ismered Danny Kovitzot, hát csörögj rá – frocliz Jasmine. – Akár most is. Nem hisz nekem? – Jó, miért ne? – kapom elő a mobilt, megtalálom Danny elmentett számát, és tárcsázom. Az igazság az, hogy időtlen idők óta nem beszéltem vele. Ugyanakkor rengeteg mindenen mentünk együtt keresztül, mikor New Yorkban laktam, és ez a kötelék azóta sem szakadt el. Várok egy darabig, de senki nem szól a vonalba, pedig a mobil kicsöng. Talán elvesztette, töröltette vagy ilyesmi. – Valami gond van? – vonja fel Jasmine az egyik hibátlan szemöldökét. – Nem működik a mobilja – felelem hűvösen. – Felhívom az irodáját. Tárcsázom a nemzetközi tudakozót, megkapom a Danny Kovitz Enterprises számát, és tárcsázom. New Yorkban most fél tízre jár az idő, ami azt jelenti, kicsi a valószínűsége, hogy Danny bent lenne, hacsak nem egy teljes éjszakai lumpolás után tántorgott be. Üzenetet azonban hagyhatok. – Itt a Danny Kovitz Enterprises – szól bele a kagylóba egy férfihang. – Segíthetek valamiben? – Á, halló! – mondom. – Itt Becky Brandon, született Bloomwood. Danny Kovitzcal szeretnék beszélni. – Kérem, tartsa a vonalat – mondja a hang udvariasan. Néhány pillanatig valamiféle rap teszi próbára a dobhártyámat… aztán vidám női hang csendül fel a vonalban.

62

– Üdvözöljük a Danny Kovitz rajongói klubban! Amennyiben teljes tagság iránt érdeklődik, kérjük, nyomja meg az egyes gombot… A fenébe is! Kikapcsolom a telefont, újra tárcsázom a központi számot, s közben igyekszem elkerülni Jasmine tekintetét. – Danny Kovitz Enterprises. Miben segíthetek? – Halló! Én egy régi, nagyon közeli ismerőse vagyok Dannynek – hadarom. – Kérem, kapcsolja a titkárnőjét! Újra fülembe bömböl a rap, aztán egy nő szól a kagylóba: – Ez itt Danny Kovitz irodája. Carol vagyok. Segíthetek valamiben? – Jó napot, Carol! – veszem elő legnyájasabb modoromat. –Danny régi barátja vagyok, és megpróbáltam felhívni a mobilján, de nem működik. Be tudna hozzá kapcsolni? Vagy hagyhatnék üzenetet? – Hogy hívják? – Carol hallhatóan nem hisz nekem. – Becky Brandon vagyok, született Bloomwood. – És ő tud önről? – Hogyne, hiszen barátok vagyunk! – Majd átadom az üzenetet Mr. Kovitznak… Hirtelen ismerős hangot hallok meg a háttérben. – Diétás kólát kérek, értve vagyok? Danny lesz az! – De hát bent is van, nem igaz? – kiáltom. – Most hallottam! Be tudna hozzá gyorsan kapcsolni? Tényleg gyorsan befejezem… – Mr. Kovitz éppen tárgyal – mondja Carol. – Mindenképpen átadom az üzenetét, Miss Broom. Köszönjük a hívását. Ezzel a vonal megsüketül. Kikapcsolom a telefont, és közben majd szétvet a méreg. Ez a nő semmit sem ad tovább, erre a nyakamat teszem! Még csak a számomat sem kérte el! – Szóval – mondja Jasmine, aki végig árgus szemekkel figyelt. –Közeli barát, ugyebár? – Igenis azok vagyunk – mondom dúlva-fúlva. Jó. Gondolkodjunk. Valahogy csak el kell érnem. Muszáj, hogy legyen megoldás! Várjunk csak! Újra előveszem a mobilt, és tárcsázom a nemzetközi tudakozót. – Halló – mondom a telefonkezelőnek. – A név Kovitz, a cím Apple Bay House a Fairview Roadon. Tudna azonnal kapcsolni? Néhány pillanat múlva beleszól valaki a készülékbe: – Halló? – Halló, Mrs. Kovitz! – mondom a legbájosabb modoromban. –Itt Becky beszél. Becky Bloomwood, emlékszik, ugye? Mindig is szerettem Danny mamáját. Most is jól elcsevegünk, kifaggat a kicsiről, én meg kikérdezem díjnyertes connecticuti keltjéről. A beszélgetés azzal végződik, hogy felháborodását fejezi ki a bánásmódon, ahogy Danny személyzete kezelt, kivált azután, hogy az első munkáit én mutattam be a Barneysben, erre mintegy mellékesen emlékeztetem a mamát. Ezután megígértetem vele, hogy okvetlenül rábírja Dannyt, hívjon vissza. Pontban két perccel később csöng a mobil. – Szia, Becky! Anyu mondta, hogy hívtál. – Danny! – nem tudom megállni, hogy ne vessek győztes pillantást Jasmine-ra. – Istenem, ősidők óta nem beszéltünk! Hogy vagy?

63

– Nagyszerűen! Azt leszámítva, hogy anyu alaposan lehordott. Jesszusom! – Danny hangja kissé megremeg. – Ilyesmiket mondott: „Hát így törődsz te a régi barátaiddal, ifiúr?” Én meg: „Miről beszélsz?” Mire ő… – A titkáraid nem voltak hajlandók bekapcsolni hozzád – magyarázom. – Azt hitték, valami szédült rajongó vagyok. Mondjuk, aki félőrülten jár a nyomodban. – Igenis vannak üldözőim – Danny hallhatóan elégedett magával. – Pillanatnyilag kettő, mindkettőt Joshuának hívják. Hát nem vad egy kicsit? – Hűha! – akaratom ellenére is álmélkodom, noha tudom, hogy nem kéne. – És… min dolgozol éppen? – Az új kollekciómra igyekszem időt szakítani – mondja gyakorlott könnyedséggel. – Újraértelmezem az egész távol-keleti ízlésvilágot. Pillanatnyilag még csak a koncepciónál tartok. Magamba szívom a hatásokat, ilyesmi. Engem ugyan nem tesz bolonddá! A „magamba szívom a hatásokat” annyit tesz, „szabadságra megyek, és leiszom magam a tengerparton”. – Nos, azon gondolkozom – mondom gyorsan –, nem kérhetnék-e tőled egy nagy szívességet? Nem tudnál tervezni valamit a londoni áruházamnak? Nem muszáj kollekciónak lennie, egyetlen darab is megtenné. – Á – mondja, és hallom, ahogy kinyit egy dobozt. – Miért ne? Mikor? Hahaha! Tudtam, hogy igent mond! – Hát… mielőbb – teszem keresztbe az ujjaimat. – Néhány hét múlva megfelelne? Akár Londont is meglátogathatnád. Nagy csinnadrattát csapnánk! – Nem is tudom, Becky… – elhallgat, hogy belenyakaljon az italba. Elképzelem valami trendi sohói irodában, egy irodaszékben, a kopott farmerei egyikében. – Előttem van még ez a távol-keleti út… – Láttam Jude Law-t a minap az utcán – ejtem el mintegy mellékesen. – Egész közel lakik hozzánk. Csönd támad a vonalban. – De talán le is szállhatnék útközben – mondja végül Danny. –London útba esik Thaiföld felé, ugye? Igen! Igen! Igen! A nap hátralévő részében Jasmine alig szól hozzám, csupán megilletődött pillantásokat vet az irányomba. Ericet meg a jelek szerint teljesen elbűvölte „proaktív projektem”, ahogy fogalmazott. Ha lennének vevőink, ez a munka nem is lenne olyan rossz. A nagy előnyök közé tartozik, hogy van időm a Kismama Magazin egyik új cikkét böngészni. – Hé, csörög a mobilod a táskádban – szól rám Jasmine, aki kifele indul a recepcióról. – Amúgy egész nap csengett. – Kösz, hogy szóltál! – mondom maró gúnnyal. Az íróasztalomhoz sietek, felkapom a telefont, és megnyomom a „beszél” gombot. – Becky! – hallom meg anyu izgatott hangját. – Végre! Nos, drágám, mi van a híres celeb nőgyógyásszal? Valamennyien égünk a kíváncsiságtól, hogy megtudjuk! Janice egész nap nem fért a bőrébe!

64

– Na igen. Egy pillanatot kérek… – beteszem az ajtót, letelepszem az irodaszékemre, és igyekszem rendezni a gondolataimat. –Nos… fantasztikus! És képzeld, egy Bond lánnyal is találkoztam a váróban!… A hely isteni… holisztikus vízi szüléssel szülök majd, és ajándékcsomagot is kaptam, tele wellness-foglalásokkal… – Ez csodás! – mondja anyu. – És milyen a doktornő? Rendes? – Nagyon kedves – elhallgatok egy pillanatra, majd közönyösen hozzáteszem: – Egyébként ő Luke volt barátnője. Micsoda véletlen, nem igaz? – Volt barátnő? – élesedik meg anyu hangja. – Mit értesz azon, hogy „volt barátnő”? – Tudod, hogy van ez! Csak valaki, akivel réges-régen, az ősidőkben járt. Cambridge-ben. Csönd támad a vonalban. – És csinos? – kérdi anyu. Na, ebbe jól beletalált! – Meglehetősen. De nem értem, mi köze ennek bármihez. – Természetesen semmi, drágám. Elhallgat, a háttérben motozást hallok. Tisztán hallom, amint anyu Janice-szel sugdolózik. – Tudod, miért szakított Luke-kal? – kérdi aztán anyám. – Nem, nem tudom. – Meg se kérdezted? – Anyu – iparkodom megőrizni a türelmemet. – Luke meg én bizalmon alapuló, szilárd házasságban élünk. Nem fogom vallatóra, rendben! Miért, mit vár tőlem? Tegyek Luke elé kérdőívet? Ami azt illeti, mint kiderült, apunak is mozgalmasabb volt a múltja, mint sejtettük (futó kaland egy vasúti kalauznővel, titkos szerelemgyermek; kackiás bajusz). Luke azonban nem ilyen, tudom, hogy nem. – Különben is, mikor volt az már – a hangom dacosabb, mint amilyennek szántam. – Amúgy meg van fiúja. – Nem is tudom, Becky, drágám – sóhajt egy nagyot anyu. – Biztos vagy benne, hogy jó ötlet ez? A terhesség… kényes időszak egy férfinek. Mi lesz, ha visszamegy ahhoz a kedves és csinos doktornőhöz? Kezdek megsértődni. Miért hiszi anyu, hogy nem tudom megtartani a férjemet? – Márpedig átmentünk Venetia Carterhez – makacsolom meg magam. – Lezárt ügy. – Persze, drágám. Ha ennyire biztos vagy a dolgodban. Mi az, Janice? – újabb matatás hallatszik a háttérben. – Janice azt kérdezi, nem Halle Berryvel futottál-e össze?1 – Nem, az új volt. A szőke görkorcsolya-bajnoknő. Anyu, most mennem kell. Várok egy hívást. Add át üdvözletemet mindenkinek, viszlát! Kikapcsolom a telefont, de egy másodperc múlva újra megcsördül.

1

A Halj meg újra című James Bond-film női főszereplője.

65

– Bex! Egész nap hiába próbáltalak elérni! Hogy ment a vizit? –hallatszik Suze izgatott hangja a vonalban. – Mondj el mindent! Vizes thai szüléssel szülsz? – Talán! – lelkesedem be akaratom ellenére. – Jaj, Suze, király volt! Az ember választhat a masszázs és a reflexológia között, aztán találkoztam egy Bond lánnyal, akit paparazzók lestek a bejárat előtt, és együtt fényképeztek le minket! Benne leszünk a Hello!magazinban! – Hú, de menő! – sikkant fel Suze. – Istenem, de irigyellek! Még egy gyereket akarok, és majd ott szülöm meg. – Valójában nem a központban folynak a szülések – magyarázom. – Oda járunk vizitre, de a doktornő kapcsolatban áll a Cavendish Kórházzal. – A Cavendishsel? Ahol kettős ágyak vannak, és borlapról választhat a páciens? – Igen – mondom akaratom ellenére is felvágósan. – Olyan szerencsés vagy, Bex! És milyen Venetia Carter? – Oltári jó csaj! Fiatal, dögös, és tele van izgalmas ötletekkel a szülésről, és… – itt elakad a szavam – … és ő Luke volt barátnője. Hát nem bámulatos? – Hogy mi…? – Suze a jelek szerint nem hisz a fülének. – Ő Luke volt csaja. Még Cambridge-ben jártak. – Luke volt barátnője vezeti le a szülésedet? Előbb anyu, aztán Suze. Mi ütött mindenkibe? – Igen! – megyek át védekezésbe. – Miért ne? Hisz olyan rég volt, és alig jártak. Most pedig van a nőnek pasija. Mi itt a gond? – Hát… egy kicsit különös… nem gondolod? – Szerintem egy csöppet sem különös! Suze, felnőttek vagyunk. Érett szakemberek. Véleményem szerint igazán nem nehéz túltennünk magunkat holmi hajdanvolt, értelmetlen flörtökön. – De hát… ez a nő… elkerülhetetlenül benned kotorászik majd. Tudod, hogy van ez! Magam is gondoltam erre. Amúgy lehet-e rosszabb, mint amikor Mr. Braine kotorászott bennem? Az igazat megvallva ezt az egész szülésügyet hárítani igyekszem. Félig-meddig azt remélem, hogy mire eljön az időm, valami elmés találmány felment alóla. – Én nem bírnám a helyedben! – mondja most Suze. – Egyszer találkoztam Tarkie-nak ezzel a volt nőjével… – Tarquinnak volt ex barátnője? – csodálkozom el, mielőtt rájönnék, hogy hangozhat ez Suze fülének. – Flissy Menkin. A somerseti Menkin-ágból, úgy hiszem. – Na igen – mondom, mintha tudnám, kik azok a somerseti Menkinek. Olyan a név hangzása, mint valami porcelánkészlet-márkáé, avagy heveny lefolyású kóré. – Tavaly történt. Tudtam, hogy ott lesz azon az esküvőn, és gyakorlatilag az egész hetet készülődéssel töltöttem. Márpedig akkor mindkettőnkön ruha volt! – Jó, akkor legyantáztatom a bikini-vonalamat – vetem oda könnyedén. – Vagy császármetszést kérek. A lényeg azonban az, hogy ő az ország legjobb szülésznője! Mostanra hozzászokhatott az effélékhez, nem gondolod?

66

– Igen, persze – Suze kételyei hallhatóan nem tűntek el. – De akkor is. Bex, ha neked lennék, távol tartanám magam ettől a nőtől. Menj vissza a másik dokihoz! – Én nem akarom homokba dugni a fejemet – a legszívesebben toporzékolnék a méregtől. – Különben is tökéletesen megbízom Luke-ban – teszem még hozzá. – Persze, hogyne! – mondja Suze sietve. – Természetesen. És… ő dobtae a nőt vagy fordítva? – Nem tudom – vallom be. – Miért, Luke nem mondta el? – Nem kérdeztem! Mit számít ma már! – Suze kezd az idegeimre menni a kérdéseivel. – Képzeld, kaptam Creme de la Mer-t az ajándékcsomagban! – igyekszem témát váltani. – Meg egy ingyen beutalót a Champneyshez! – Hűha! – élénkül fel Suze. – Vendéget is vihetsz magaddal? Nem hagyom, hogy Suze és anyu kikészítsen. Semmit nem tudnak erről az ügyről! Luke-nak és nekem tökéletesen stabil a kapcsolatunk, amely a bizalmon alapul. Most jön a közös gyerekünk. Teljes biztonságban érzem magam. Hazafelé menet aznap este beugrom Hollis Franklinhez, csak hogy megnézzem magamnak a babafehérneműjüket. Oltári egy bolt ez, udvari megrendelésekkel. Maga a királynő is náluk vásárol! Eltöltök egy boldog órát a különböző szálszámú lepedőkkel. Hétre érek haza. Luke-ot a konyhában találom; sörözik és a híradót nézi a tévében. – Szia! – mondom, és leteszem a reklámtáskámat. – Vettem a babának néhány lepedőt a Hollis Franklinnél! – ezzel előveszek egy kicsiny lepedőt a gyerekágyba, amelynek mind a négy sarkába parányi címer van hímezve. – Hát nem ennivaló? – De, nagyon – vizsgálja meg most Luke is. – Aztán rápillant az árcédulára, és elsápad. – Jesszusom! Kiadtál ennyit egy babalepedőért? – Ezek a legjobbak! – magyarázkodom. – Négyszáz fonálból készültek! – És, gondolod, hogy a babának pont erre van szüksége? Eszedbe jutott, hogy ráhányhat a lepedőre? – A baba nem fog ráhányni a Hollis Franklin-lepedőre! – háborodom fel. – Okosabb ő ennél. Nem igaz, drágaságom?! – veregetem meg a pocakomat. – Ha te mondod – forgatja a szemét Luke. – És mi van abban a nagyobb táskában? – teszi le a lepedőt. – A másikhoz illő lepedő számunkra. A paplanhuzat külön van, a párnáét pedig utánunk küldik, amint lesz raktáron… – elhallgatok, mert észreveszem a férjem döbbent arckifejezését. –Luke, a hálószobánkban tartjuk majd a gyerekágyat! Össze kell hangolnunk a dekort! – A dekort? – Természetesen! – Becky, az istenért… – de Luke most elhallgat, mert hirtelen felneszel a tévéhírekre. – Várj, ez Malcolm! – felerősíti a hangot, én pedig megragadom az alkalmat, és sietve eltüntetem a Hollis Franklin lepedőket. Ha szerencsém van, Luke elfeledkezik róluk. Malcolm Llyod az Arcodas vezérigazgatója, s most az üzleti hírekben nyilatkozik arról, hogy megpróbál megszerezni egy légitársaságot. Luke, kezében a sörrel, feszülten figyel.

67

– Le kellene szoknia erről a kézremegésről – mondom, mivel én is nézem az interjút. – Nagyon beijedtnek látszik. Médiatréningre lenne szüksége. – Már túl van rajta – mondja Luke. – Hát akkor nem sokat ért. Új embert kellene keresnetek. Leveszem és egy székre dobom a kabátomat, majd fájó hátamat dörzsölgetem. – Gyere ide, édes – mondja Luke, látva, mit művelek. – Majd én. Odahúzok egy széket, és letelepszem eléje, ő pedig gyúrni kezdi megmacskásodott izmaimat. – Luke, erről jut eszembe – mondom, miközben Malcolmot figyelem. – Iain mindig ebben a hangnemben beszél veled? Luke ujjai egy pillanatra megállnak. – Már hogyan? – Hát ahogy a kocsiban is a minap. Nagyon durva volt! – Ez csak az üzleti stílusa. Az Arcodas munkahelyi kultúrája meglehetősen sajátos. – De hát ez szörnyű! – Nos, lassan kezdünk hozzászokni – válik pattogóvá és védekezővé Luke hangja. – Ezek nagykutyák. Velük kell dűlőre jutnunk. Nem kell mást tennünk, mint… – de nem folytatja. – Mit nem kell tennetek? – fordulok feléje, hogy lássam, milyen arcot vág. – Hagyjuk – mondja Luke egy pillanat után. – Csak… hangosan gondolkoztam. – Megcsókolja a fejem búbját. – Jobb már a vállad? – Milliószor jobb. Kösz. Felkelek, kiöntök magamnak egy pohár narancs-tőzegáfonya keveréket, és átkapcsolom a tévét a Simpson családra.. Luke közben felveszi az Evening Standardot, és lapozgatni kezdi az újságot. Köztünk ott a pulton egy tál olívabogyó, és oda-vissza adogatjuk egymásnak. Hát nem szép ez így? Csöndes, békés családi idill. Csak mi ketten, amint oldottan pihenünk biztonságot adó kapcsolatunkban. Nem gondolva holmi régi barátnőkre és hasonlókra. Valójában annyira ellazultam, hogy akár fel is vethetem a témát. Csak mintegy véletlenségből. Hogy megmutassam, mennyire nem érdekel. – Szóval… fura lehetett ez neked – vetem oda könnyedén. –Hogy annyi év után belebotlottal Venetiába. – Ühüm – bólint Luke szórakozottan. – Miért szakítottatok? – folytatom az előbbi könnyed hangnemben. – Csak kíváncsiságból kérdezem. – Tudja az ördög – von vállat Luke. – Olyan régen volt. Na tessék! Olyan régen volt, hogy nem is emlékszik pontosan. Az ősidők ködébe vész. Kit érdekelnek a csip-csup részletek! A legjobb témát váltani. Beszéljünk inkább a jelenről. – És szeretted? – hallom meg a saját hangomat. – Hogy szerettem-e? – nevet fel Luke. – Hisz diákok voltunk! Várom, hogy folytassa… ehelyett továbblapoz egy újságban, és felvonja a szemöldökét egy szalagcím láttán. Ez nem válasz. A „diákok voltunk” nem válasz.

68

Már épp kinyitom a számat, hogy megkérdezzem: „Mit akar ez jelenteni?” Pillanatnyi gondolkozás után mégis visszanyelem a kérdést. Nevetséges! Tegnapig a hírét sem hallottam Venetia Carternek. .. csak anyu és Suze ültetett bogarat a fülembe. Hogyan is szerethette volna Luke! Soha többé nem faggatózom erről a kapcsolatról. Még a gondolataim közül is száműzöm. A téma hivatalosan lezárva.

69

RÖVID PSZICHOLÓGIAI TESZT LUKE BRANDONNEK 1. Hogyan jellemezné egykori kapcsolatát régi barátnőjével, Venetiával? a) Rómeó és Júlia stílusú románc. b) Unalmas viszony. c) Soha nem szerettem igazán. d) A szerelmével üldözött. 2. Általában milyen kezdőbetűjű női neveket kedvel? a) R b) B c) V d) Nem tudom. 3. Volt már valaha szerelmes? Ha igen, hányszor? a)A feleségembe és csakis belé, mert ő tanított meg az igaz szerelemre. b) Felvágós barátnőmbe, Sachába, abba a szukába, aki ellopta a poggyászomat. c) Diákkori barátnőmbe, Venetiába, akivel ugyan hamar szakítottam, de soha nem említettem a feleségemnek, ezért azt hiheti, szerettem. d) Másokba. 4. Mi a véleménye a hosszú, vörös hajról? a) Kicsit közönséges és magamutogató. b) Túl feltűnő.

70

Kenneth Prendergast Prendergast de Witt Connell Pénzügyi Tanácsadó Forward House 394 High Holborn London WC IV 7EX Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. augusztus 28. Kedves Mrs. Brandon! Köszönettel vettem kedves levelét. Attól tartok, félreértette az „aranyban való befektetés” kifejezés jelentését. Melegen javaslom, hogy aranyrudakat vásároljon megbízható brókertől, ahelyett, hogy mint felveti, beszerezze „a tengeri csillagos nyakláncot a Tiffany katalógusából meg talán még egy gyűrűt”. Kérem, ne habozzon újra hozzám fordulni, amennyiben további útmutatásra lenne szüksége. Maradok tisztelettel Kenneth Prendergast családi befektetési szaktanácsadó

71

HÉT Nem, nem nyomhatok Luke képébe egy tesztet. Tulajdonképpen a szemétben végezte, éspedig több okból: 1. Házasságunk két érett felnőtt kapcsolata, akik megbíznak egymásban. Nem faggathatjuk hát a társunkat arról, milyen hajszín a kedvence. 2.Luke-nak amúgy sem lenne ideje kitölteni egy ilyen tesztet. (Kivált arra a kérdésre nem felelne: Jellemezze ötszáz szóban, felesége mely tulajdonságai vannak a leginkább a kedvére!”) 3. Sokkal fontosabb ügyeken kell gondolkoznom. Suze-zal ma elmegyünk egy nagy babavásárra, amelyet az Earl's Courtnál rendeznek. Lesz ott vagy ötszáz stand, ingyen kaja, mama-baba divatbemutató, a tetejébe meg Európa legnagyobb babakocsi-kínálata! Ahogy feljövök a föld alól a metrómegállónál, már tömegek tódulnak a bejárat felé. Életemben nem láttam ennyi gyerek sportkocsit együtt, és még csak be sem mentünk! – Bex! Megfordulva meglátom Suze-t, aki cuki citrom zöld nyári ruhát visel, s a kettős buggy fogóját szorongatja. Benne Wilfrid és Clementine, egymás oldalán, a világ legaranyosabb csíkos kalapjában. – Szia! – sietek oda hozzájuk, és alaposan megölelgetem a barátnőmet. – Hát nem király? – Itt vannak a jegyek – túr a táskájába Suze. – Plusz ingyenjegy egy pohár gyümölcsturmixhoz mindenkinek… – Ernie-re ma Tarquin vigyáz? – Nem, anyu vállalta el. Majd eltöltenek együtt egy szép napot. Anyu megtanítja Ernie-t, hogy kell fácántollat fosztani. Nemcsak Tarquin különc, de Suze egész családja nagyon fura. A vásártérre belépve, nem tudok elfojtani egy apró sikkantást. Óriási ez a hely! Körülöttünk mindenütt kisbabák gigantikus fotói, tarkabarka standok meg reklámszatyrokat kínáló lánykák. A hangszórón az Oroszlánkirály zenéje szól, egy gólyalábakon egyensúlyozó bohóc meg műbanánnal zsonglőrködik. – Szóval. Összeírtad, ami kell? – kérdi Suze üzleties hangnemben. – Hogy összeírtam-e? – mondom utána bizonytalanul. Közben nem tudom levenni a szemem a tömérdek babakocsiról, pelenkacsomagokról meg gyermekruhákról. Néhányan rámosolyognak az ikrekre, amint egymás oldalán ülnek égszínkék szemükkel. Büszkén viszonzom a mosolyokat. – A szükséges babaholmi listáját – tagolja Suze türelmesen. –Mit nem szereztél még be? – beletúr a borítékba, amely a jegyekhez tartozik. – Tessék. Babaholmilista. Van már sterilizálód? – Izé… nincs. Tekintetem közben egy élénkpiros gyerekkocsira szegeződik, amelynek menő pettyek vannak a fedelén. Király lenne ezzel végiglejteni a King's Roadon.

72

– És szoptatópárnád? – Az se. – Elektromos mellpumpát szándékozol használni? – Uff – borzongok össze. – Muszáj ezt? – Jaj, nézd, mini cowboycsizmák! – Bex – Suze megvárja, amíg visszafordulok. – Ugye, tudod, hogy az anyaság többről szól, mint hogy jópofa ruhákat vásárolsz össze a gyerekednek? Meggondoltad már… mi mindennel jár együtt? – Természetesen átgondoltam! – mondom méltatlankodva. –Majd mindent összeírok a maga idejében. Én leszek a világ legjobban felkészült kismamája. Gyere, kezdjük el! Ahogy megindulunk a standok között, folyvást ide-oda forog a fejem. Nem láttam még együtt ennyi herkentyűt… gyerekruhát… meg cuki játékokat… – Szükséged lesz egy gyerekülésre – mondja Suze. – Némelyiket a kocsi belsejébe rögzítik, másokat a kerekekhez… – Rendben – bólintok tétován. Az igazat megvallva, nehéz holmi gyerekülésekért lelkesednem. – Nézd csak, itt meg sterilizálót és cumisüvegeket árulnak – mondja Suze. Megáll az Avent standjánál, és felvesz egy szórólapot. – Mikrohullámosak és elektromosak is kaphatók… Még ha szoptatsz, akkor is szükséged lehet… Én közben egy Diszkó Baba nevezetű standdal szemezem. – Hé, Suze! – szakítom félbe. – Lábzsákok! – Na igen – bólint. – Négy vagy hat üveges sterilizálóra lesz szükséged, vagy esetleg… – És nézd ezeket a csillogó csörgőket! Suze, figyelj már ide! – Istenem – ragyog fel Suze arca. – Muszáj ilyet vennem az ikreknek. Otthagyja az Avent szórólapjait, megragadja a kettős buggyt, és a standhoz hajt velük. Ahol pirinyó „diszkó fiú” és „diszkó lány” feliratú pulcsik meg a világ legcukibb baseballsapkái sorakoznak. – Bárcsak tudnám, mi az, amit már beszereztem! – mondom, miközben felveszek egy picurka szoknyát, és vágyakozva megcirógatom. – Megnézted a kínai táblázatot? – kérdi Suze. – Igen. Eszerint fiam lesz. – Fiú! – ragyog fel Suze arca. – Aztán rátaláltam egy honlapra, amely a kismama kívánóssága alapján jósolja meg a gyerek nemét. Szerintük meg lányom lesz. Pedig milyen jó lenne tudni! – sóhajtok fel. Suze zavart képet vág, aztán egy kalapkáért nyúl. – Vedd meg ezt! Ez uniszex. Megveszem a kalapot meg egy ennivaló telitalpas csizmácskát. Beszerzem továbbá a Groove Baby miniatűr hálóingecskéjét. A szomszédos standon gyerek strandtörülközőt és mini napernyőt, továbbá egy távirányítós Micimackó mobilt vásárolok. Az igazat megvallva roskadozom a sok cucctól. Suze-nak könnyebb, ő mindent a buggyba gyömöszöl. A babakocsi olyan jól jön vásárláskor! Eddig ez soha nem jutott eszembe. És még az egész nap előttünk van.

73

– Suze, szükségem lesz egy babakocsira – döntök végül. – Tudom – bólint vidáman. – A Babakocsi Város itt van a közvetlen közelben, a C zóna mögött. Valószínűleg teljes utaztató rendszerre lesz szükséged. Hosszabb utakra könnyű, összehajtható gyerekkocsit ajánlok. Alig hallgatok oda, és megindulok a Babakocsi Város hollétét mutató tábla felé. A bejáratot fellobogózták és ballonokkal díszítették. Ahogy belépek, babakocsik végtelenbe nyúló soraival találom magam szembe. Olyan az egész, mint egy véget érni nem akaró krómsövény. – Jó napot! – köszönök egy zöld zakós eladónak, akinek Babakocsi Város kitűzője árulkodik a kilétéről. – Sürgősen szükségem lenne egy babakocsira. – Hogyne, természetesen! – mosolyog vissza. – Általában négy héten belül leszállítjuk… – Nem, nekem most kell egy – vágok közbe. – El akarom vinni. Nem érdekel, melyiket. – Ahá – nyúlik meg az ürge arca. – Attól tartok, ez csak a bemutatóterem. .. – Kérem! – villantom rá legmegnyerőbb mosolyomat. – Bizonyára talál olyat, amelyet elvihetnék. Mindössze egyetlen babakocsit kérek! Akár egy régi is megteszi, ami már senkinek nem kell. – Ümmm… jó – pillant a pasi idegesen a pocakomra. – Megnézem. .. mit tehetek. Elsiet, én pedig végignézek a trendi babakocsik sorain. Suze egy kettős buggyt csodál, amelyik külön emelvényt kapott. Tőlem jobbra egy kismama és a férje tologat egy pofás, fekete bőrbevonatú szerkezetet, melyhez beépített italtartó tartozik. – Tudtam, hogy tetszeni fog – ragyog a nő az örömtől. – Naná, hogy tetszik! – a pasas tarkón csókolja a feleségét, és megsimogatja a pocakját. – Akkor rendeljük meg! Hirtelen elszorul a szívem. Én is Luke-kal szeretném kipróbálni a babakocsikat! Legyünk olyanok, mint egy összetartozó pár, tologassuk együtt a babakocsikat, és engem is csókoljon meg így a férjem! Tudom, hogy zaklatott időszak ez az életében, és agyongürizi magát. Azzal is számoltam, nem várhatom el tőle, hogy minden pelusmárkát ismerjen vagy álterhességet produkáljon merő szimpátiából. De akkor is. Nem jó, hogy minden rám marad. Lefogadom, tetszene neki a fekete bőrkocsi. Talán még Black Berry-tartó is tartozik hozzá. – Hé, Bex! – jön oda Suze. Egyik kezével az ikreket tolja, a másikkal a szupermodern buggyt. – Mit gondolsz, megvegyem? – Izé… – nézek az ikrekre. – Nem elég nekik, amiben ülnek? – Igen, de arra gondolok, hogy ez itt egészen könnyen kezelhető. És nagyon praktikus! Azt hiszem, meg kellene vennem. Úgy értem, az embernek nem lehet elég gyerekkocsija, nem igaz? Valami mohóság villan fel a szemében. Mióta lett ilyen babakocsimániás? – Igazad van – mondom. – Talán nekem is vennem kéne egyet.

74

– Igen! – rikkant fel örömében Suze. – Akkor egyforma kocsink lenne! Próbáld ki! – adja át nekem a buggyt, én meg körbetologatom egy kicsit. Meg kell mondjam, király egy járgány. – Tetszik, hogy a fogantyú olyan cuppogós – mondom, és megszorongatom. – Nekem is! És nézd, milyen elegáns a kerekek felépítése! Régen így vásárolgattunk együtt ruhát. Egek, nem gondoltam, hogy egyszer még a babakocsiktól jövök ekkora izgalomba! – Asszonyom, itt is vagyunk – tér vissza az eladó. – Még ma elviheti ezt a modellt. Hetven fontért. Régimódi babakocsit tol maga előtt, lehangoló szürke fedéllel, rózsaszínű csipkés párnával és paplannal. Suze úgy mered rá, mint aki kísértetet lát. – Bex, ilyenbe nem teheted a gyereket! – Nem is neki szánom, hanem vásárlásra! – mondom. Az összes reklámtáskát belepakolom, és megragadom a fogantyúkat. – így már jobb! Kifizetem a kocsit, és elvonszolom Suze-t a high-tech buggytól. Megindulunk a büfé felé, miközben egyik standot a másik után hagyjuk el. Közben vásárolok egy pancsolót, egy építőkockás dobozt meg egy óriási mackót, és mindezt egymásra hajigálom a kocsiba. Még rengeteg hely maradt! Csak most eszmélek rá, hogy már évekkel korábban vehettem volna babakocsit! – Hozom a kávét – mondja Suze, ahogy a kávézóhoz közeledünk. – Egy perc, és itt leszek – mondom szórakozottan, mert meglátok egy standot észvesztő, régimódi vesszőlovacskákkal. Veszek egyet a babának, és egyet-egyet Suze valamennyi gyerekének. Az csak a gond, hogy hosszú sor áll a stand előtt. Beoldalazok a kocsival, és sóhajtva a fogantyúra támaszkodom. Alaposan elfáradtam, majd lejártam a lábam. Előttem öregasszony áll sötét esőkabátban. Most megfordul, és szörnyülködve néz rám. – Engedjük előre ezt az ifjú hölgyet! – kiáltja, és megkocogtatja az előtte álló nőci vállát. – Van egy gyereke, és jön a következő! Elfáradt, szegényke! Nézzen rá! – Ó! – képedek el. Mindenki félrehúzódik, mintha királyi vér lennék. Az esőkabátos öregasszony előretol a kocsival. – Ümm… valójában nincs is… – Jöjjön csak, jöjjön! Mennyi idős a kicsi? – pillog a babakocsiba az öregasszony. – Ki sem látszik a sok cókmók közül! – Izé… hát szóval… A standtulajdonos bátorítóan integet. Mindenki várja, hogy én kérjek elsőnek. Jó, tudom, hogy most színt kellene vallanom. Tökéletesen tisztában vagyok vele. Hanem a sor óriási, Suze pedig vár… aztán meg mit számít, van-e gyerek a kocsiban vagy sem. – Fiú vagy lány? – az öregasszony nem tágít az oldalam mellől. – Lány! – hallom meg önmagamat. – Most alszik éppen – teszem hozzá sietve. – Négy vesszőlovacskát kérek szépen. – Ó, a kis drága! – mondja az öregasszony szeretettel. – És hogy hívják? Jaj, a nevek!

75

– Tallulah – mondom találomra. – Úgy értem… Phoebe. TallulahPhoebe. – Átadom a pénzt az árusnak, elveszem a vessző-lovacskákat, és valahogy kiegyensúlyozom őket a babakocsi tetején. – Nagyon szépen köszönöm! – Légy jó kislány, Tallulah-Phoebe! – gügyög az öregasszony a kocsinak. – Légy jó a mamádhoz és az új testvérkédhez! – Ó, biztosan az lesz! – felelem vidáman. – Örülök, hogy találkoztunk! Még egyszer nagyon szépen köszönöm! Sietve eltolom a babakocsit, s közben érzem, mint tör fel belőlem a visszafojtott röhögés. A sarkon befordulva azonnal meglátom Suze-t a kávézópultnál. Egy melírozott hajú csajjal cseveg éppen. Az meg három gyerekét gardírozza úti gyerekkocsival. Egyforma csíkos ingecske van rajtuk, és póráz pányvázza mindhármat a kocsihoz. – Szia, Bex! – szól oda Suze. – Mit kérsz? – Vennél egy koffeinmentes kapucsínót meg csokis muffint? –szólok vissza. – Muszáj elmondanom, mi történt… – de elhallgatok, mert most a melírozott hajú csaj megfordul. Nem hiszek a szememnek. Lulu az. Lulu, Suze förtelmes barátnője, aki vidéken lakik. Összeszorul a szívem, ahogy vidáman odaintek nekik. Mit keres itt ez a nő? Épp amikor kezdtük jól érezni magunkat. Most odajönnek hozzám. A kicsik úgy totyognak utánuk, akár a tengerparton végigvonszolt papírsárkány. Lulu ugyanolyan gondos anyának látszik, mint mindig, rózsaszínű kordbársony nacijában, fehér ingében, gyöngy fülbevalósan. Valószínűleg az egészet ugyanabból a gondosanyakatalógusból rendelte. Istenem, tudom, undok dög vagyok, de nem tehetek róla. Lulu attól a pillanattól szálka a szememben, amióta megismertem. Akkor éppen azért nézett le, mert nincs gyerekem. (Meg talán azért, mert levettem a melltartómat a gyerkőcök előtt, hogy szórakoztassam őket. Meggondolatlanság volt, meg kell hagyni, de az elkeseredés vitt rá. Különben pedig úgyse láttak semmit.) – Lulu! Hogy vagy? – kényszerítek ki egy mosolyt. – Nem tudtam, hogy te is itt leszel. – Én magam sem tudtam! – Lulu hangja olyan fülsértő és fennhéjázó, hogy összerezzenek. – Váratlanul felajánlottak itt egy reklámlehetőséget. Az új gyerekszakácskönyvem számára. – Igen, Suze beszélt már róla. Gratulálok! – Én meg neked! – méri fel Lulu a pocakomat. – Össze kellene jönnünk valamikor! Hogy kibeszéljük a babákat! Lulu eddig sehogy máshogy nem viselkedett velem, mint undokul és lekezelően. És most egyszerre a nyakamba borul, csak mert gyerekem lesz? – Szuper! – bájolgok én is, mire Suze rosszallóan rám villantja a szemét. – Voltaképpen… van egy fejezet a terhességről is a könyvemben – húz elő Lulu a táskájából egy fényes fedelű kötetet, melynek borítóján ő maga látható, amint egy nyaláb zöldséget tart a konyhájában. – Okvetlenül küldök egy példányt.

76

– A kívánósságról meg a többiről írsz? – kortyolok bele a koffeinmentes kávémba. – Jól jönne néhány alkoholmentes koktélrecept. Magamban így neveztem ezt a képzeletbeli koktélt: „Gondolj a babára!” – Megdöbbentő – vonja össze a szemöldökét –, mi mindent összeesznek a várandós nők. Adalékanyagokat… cukrot… – Bizony, bizony – bólogatok, és megáll kezemben a csokis muffin, aztán mégis dacosan a számba tömöm. – Mmmm, ez isteni! Látom, hogy Suze csak nehezen fojtja vissza a nevetését. – Nem kérnek a gyerekeid? – mondom még, és apró darabokra török egy muff int. – Ők nem esznek csokoládét! – csattan fel Lulu, aki olyan rémülten néz, mintha kokaint készültem volna rátukmálni. – Szárított banánt hoztam nekik rágicsálni. – Lulu, édesem! – Egy fejhallgatós lány hajol oda az asztalunkhoz. – Készen állsz a rádióinterjúra? Aztán levennénk téged meg a gyerekeket. – Hogyne – villantja ki lófogait Lulu. – Gyertek, Cosmo, Ivo, Ludo… – Menjetek, kis pulykakakasok! – mormogom a fogam között. – Később találkozunk! – szól oda Suze feszült mosollyal, ahogy elvonulnak. Hirtelen elszégyellem magam. Elvégre is Lulu Suze barátnője, legalább összeszedhettem volna kicsit magam a kedvéért. Ezután kitüntetett kedvességgel bánok vele, döntöm el. Akkor is, ha belehalok. – Hát… nagyszerű volt Luluval találkozni! – iparkodom némi melegséget csempészni a hangomba. – Igaza van, össze kellene jönnünk, és jót csevegnünk. Talán még ma megteázhatnánk valahol… – Csakhogy én nem akarok. – Suze olyan halkan mondja ezt, hogy meglepődöm. Ahogy rásandítok, látom, hogy a kapucsínójára mered. Hirtelen visszaemlékszem, hogyan fogadta, amikor anyunál szóba hoztam neki Lulut. Akkor is ugyanez a feszültség ült az arcán. – Suze, összevesztél Luluval? – kérdem tapogatózva. – Nem egészen – Suze az istennek nem hajlandó felnézni. –Úgy értem… annyi mindent köszönhetek neki. Olyan segítőkész volt, kivált a gyerekekkel… Az a baj Suze-zal, hogy mindig igyekszik sportszerű maradni. Ezért ha kibeszélünk valakit, általában azzal kezdi, valójában milyen rendes. – De… – sürgetem. – Csak olyan átkozottul tökéletes! – Ahogy Suze felemeli a fejét, mindkét orcája rózsapiros. – Komplett csődtömegnek érzem magam mellette. Különösen, amikor együtt megyünk valahová. Mindig van nála házi készítésű rizottó vagy valami ilyesmi, ezekkel eteti a srácait. Ők is mintagyerekek, ráadásul mind okos is… – A te gyerekeid is okosak! – kiáltom felháborodottan. – Lulu kölkei egytől egyig Harry Pottert olvasnak! – Suze hangja mélységes kétségbeesésről árulkodik. – Ernie viszont alig beszél, és akkor még hol van az olvasás. Jó, a Wagnerből ráragadt német kifejezéseket leszámítva. Lulu egyre azzal nyaggat, játszottam-e neki Mozartot, amikor még a hasamban volt, gondoltam-e magántanárokra. Olyan rossz anyának érzem magam mellette…

77

Elönt a felháborodás forró hulláma. Hogy meri bárki így lealázni Suze-t! – Suze, te csodálatos anya vagy! – mondom. – Lulu meg csak egy hülye liba. Én azonnal tudtam, amint megláttam. Ne hallgass egy szavára sem! És ne olvasd el azt az ostoba szakácskönyvét? –átkarolom és megszorítom Suze vállát. – Ha te rossz anyának érzed magad, mit mondjak én? Még altatódalokat sem ismerek! – Jó napot mindenkinek! – hallatszik fel hirtelen a hátunk mögött Lulu hangszóróval felerősített hangja, mire mindketten megfordulunk. Egy emelvényen ül, valami rózsaszín kosztümös nővel szemben, s kisebbfajta hallgatóság verődött köréje. Két gyerekét az ölébe vette. Mögötte óriási poszterek a könyvét hirdetik a következő felirattal: „Dedikált példányok kaphatók.” – Sok szülő egyszerűen lustaságból nem törődik a gyerekei étrendjével – mondja most szánakozó mosollyal. – Tapasztalatom szerint minden gyerek szereti az avokádó, ördöghal vagy egy tál finom házi kása ízét. Összenézünk Suze-zal erre a kitételre. – Meg kell etetnem az ikreket – morogja a barátnőm. – Megyek, és elintézem a Baba-Mama részlegnél. – Itt is megteheted! – javaslom. – Elvégre itt is vannak magasított székek… – Ugyan már – rázza meg a fejét. – Szó sem lehet róla, főleg, hogy Lulu itt van a közelben. Csak néhány cumisüveget hoztam magammal. Nem engedhetem, hogy meglássa őket! – Ne segítsek? – ajánlkozom. – Ne fáraszd magad – de aztán megakad a szeme a babakocsin, amelyen jókora rakást alkotnak a vesszőlovacskák, a pancsoló meg a mackó. – Bex, miért nem nézel körbe újra, ezúttal alapvető holmikat kellene beszerezned. Tudod, csupa olyasmit, amire egy babának tényleg szüksége van. – Helyes – bólintok. – Jó ötlet. Végigsietek a sorok között. Olyan gyorsan szedem a lábam, ahogyan csak bírom, hogy mihamarább a legtávolabb kerüljek Lulu reszelős hangjától. – A televízió a legfélelmetesebb hatás, ami a gyerekeket érheti – mondja most. – Megint csak a szülői lustaságot vagyok kénytelen ezért is kárhoztatni. A saját gyermekeimnek csupa ösztönző és tanulságos programmal osztottam be a napirendjét… Ostoba liba! Megpróbálok nem odafigyelni rá, amint előhúzom a Vásári Kalauzom. Épp körbepislogok, hogy betájoljam magam, amikor jókora tábla vonja magára a figyelmem: ELSŐSEGÉLYCSOMAG 40 £. Helyes! Pontosan erre van szükségünk. Ahogy leparkolok a babakocsival, és a csomagokat kezdem nézegetni, felelős felnőttnek érzem magam. Mind menő dobozban kapható, amelyekben külön rekeszek őrzik a készlet tartalmát. Gipsz… géztekercsek… meg a világ legcukibb rózsaszínű ollója. Hihetetlen, hogy eddig nem volt elsősegélycsomagom! Mesések! Felveszek egyet, és a pénztárhoz viszem, ahol fehér köpenyes pasas ül egy zsámolyon síri ábrázattal. Mialatt beüti a tételt a pénztárgépbe, felveszek egy orvosi katalógust, ami – valljuk be – dögunalom. Jobbára elasztikus ragasztószalagokat, ipari adag paracetamolt látok benne meg…

78

Uff! Egy sztetoszkópot. Mindig is vágytam rá! – Mennyibe kerül a sztetoszkóp? – kérdem közönyösen. – Hogy a sztetoszkóp? – pillant rám gyanakodva az ürge. – Miért, maga orvos? Most őszintén! Csak dokiknak szabad sztetoszkópot vagy bármit vásárolni? – Nem egészen – vallom be végül. – Adna mégis egyet? – A katalógusban szereplő összes árut megrendelheti online – von vállat bosszúsan. – Már ha hajlandó 150 £-ot leperkálni érte. Mert nem játékszer. – Ezzel magam is tisztában vagyok! – fújok vissza rá. – Valójában úgy vélem, minden szülőnek kellene sztetoszkópot tartania a háza táján vészhelyzet esetére. De egy otthoni defibrillátor is elkelne – teszem hozzá a katalógust lapozgatva. – Meg… Elakadok mondat közben, mert egy mosolygó terhes anyával nézek szembe, aki a pocakját fogja. A baba nemét meghatározó készlet. „ Végezze el ezt az egyszerű próbát az otthonában! Az eredmény pontos és titkos.” Nagyot dobban a szívem. Ki tudom deríteni a gyerekem nemét! Újabb ultrahangos vizsgálat nélkül. Anélkül, hogy Luke orrára kötném. – Ümm… és ez is kapható online? – kérdezem berekedve az izgalomtól. – Nekünk is van belőle. A fiókjába túr, és egy nagy fehér dobozt húz elő. – Helyes – nyelek egyet. – Megveszem. Köszönöm. Átnyújtom a hitelkártyámat, a pasas meg lehúzza. – Hogy van a kicsi Tallulah-Phoebe? – hallok meg egy ismerős hangot a hátam mögött. Újra a sötét esőkabátos nyanya az. Műanyag zacskóba csomagolt vesszőlovacskát szorongat, és a még jobban megrakott babakocsiba kandikál, amelyet az elsősegélykészlet dobozai mellé állítottam. – Jó kislány, nem igaz? Egy hangot sem ad! Libabőrös lesz a hátam ijedtemben. – Ümm… alszik – mondom gyorsan. – A maga helyében hagynám pihenni… – Csak egy pillantást hadd vessek rá! Nem is tudom, hogy alhat ennyi mindennel a babakocsiban. Tudsz így aluszikálni, Tallulah-Phoebe? – gügyög a kocsiba a nyanya, és félretolja a műanyag csomagjaimat. – Kérem, hagyja békén! – indulok meg a kocsi felé. – Nagyon érzékeny teremtés… fél az idegenektől… – Eltűnt! – rikkantja a nyanya, aki most kiegyenesedik, elsápadva az izgalomtól. – A baba eltűnt! Csak a kis takarója maradt itt! A francba! – Ümm… – borul lángba az arcom. – Tulajdonképpen… – Kisasszony, a hitelkártyája nem érvényes – mondja a pénztáros. – Dehogynem! – fordulok vissza. – Csak a múlt héten kaptam… – Egy kisbabát elraboltak! Legnagyobb rémületemre a nyanya otthagyta a standot, és kezében a csipkés takarót szorongatva odacitált egy biztonsági őrt. – A kis Tallulah-Phoebe eltűnt! Egy kisbabának nyoma veszett!

79

– Hallották? – kiáltja rémülten egy szőkeség. – Elraboltak egy gyereket! Hívja már valaki a rendőrséget! – Nem, nincs semmi baj! – kiáltok vissza. – Tévedés történt… – de senki sem hederít rám. – A babakocsiban aludt! – hadovál az esőkabátos nyanya alkalmi hallgatóságának. – De mostanra csak a takaróját hagyták meg! Ezek az emberek feneketlenül gonoszak! – Eltűnt egy baba! – Felkapták, és elvitték! Hallom, amint a hír futótűzként terjed a vásárlók soraiban. A szülők éles kiáltásokkal szólítják magukhoz gyerekeiket. Legnagyobb rémületemre látom, hogy két biztonsági őr csörtet felém, recsegő walkie-talkie-val. – Mostanra bizonyára befestették a haját, és átöltöztették – hadarja a szőkeség hisztérikusan. – Már félúton lehet Thaiföld felé! – Asszonyom, a vásár kijáratát azonnal lezártuk, amint megkaptuk a riasztást – szólít meg pattogó hangon egy őr. – Innen egy lélek ki nem mehet, amíg meg nem találjuk a kicsit. Jó, össze kell szednem magam, hogy úrrá legyek ezen a káoszon. Meg kell mondanom, hogy hamis volt a vészhír. Igen. És be kell vallanom, én találtam ki Tallulah-Phoebét, hogy előbbre kerüljek a sorban. Biztos vagyok benne, hogy mindenki megérti majd… Nem, nem értik meg. Meglincselnek. – Na végre, átment. Van PIN-kódja? – szólal meg a pénztáros, akit a jelek szerint teljesen közönyösen hagyott a felfordulás. Oda se figyelve beütöm a számot, mire az ürge átnyújtja a csomagot. – Eltűnt a gyereke, ez meg vásárol? – hápogja elborzadva a szőke nő. – Le tudja írni a gyermekét, asszonyom? – lép most oda az egyik biztonsági őr. – Értesítettük az országos főkapitányságot, és figyelmeztetést aduink le valamennyi reptérnek… Soha többé nem hazudok. Soha az életben. – Én… ümm… – itt cserbenhagy a hangom. – Valamit talán meg kellene magyaráznom. – Igen? – mindkét őr várakozón mered rám. – Bex? – hallom meg hirtelen Suze hangját. – Mi folyik itt? Felnézve látom, hogy felém tart. Egyik kezével a kettős buggyt tolja, a másikkal Clementine-t nyalábolja át. Köszönöm neked, Istenem! Mindig jó voltál hozzám! – Á, itt vagy végre! – kapom ki Clementine-t Suze kezéből, s a hangom magasra csap a megkönnyebbüléstől. – Gyere csak, Tallulah-Phoebe! Szorosan megmarkolom Clementine-t, ne vegyék észre, hogy minden erővel mászna ki a karomból az anyjához. – Ez az elveszett gyerek? – méri végig az egyik őr tetőtől talpig Clementine-t. – Elveszett gyerek! – képed el Suze. Megfordulva látja a mögöttünk összeverődött tömeget. – Bex, mi az ördögöt… – Teljesen elfelejtettem, hogy elvitted ebédelni a kis Tallulah-Phoebét! – dalolom. – Milyen buta is vagyok! És képzeld, mindenki azt hitte, elrabolták! – közben kétségbeesetten kérlelem a szememmel a barátnőmet, hogy menjen bele a játékba.

80

Szinte látom, hogyan forognak az agya fogaskerekei. Az a nagyszerű Suze-ban, hogy úgy ismer, mint a tenyerét. – Tallulah-Phoebe? – mondja végül hitetlenkedve, majd végül szégyenkezve vállat von. – A kis Tallulah-Phoebe megkerült! – terjeszti nagy vígan a hírt az esőkabátos nyanya az arra járók között. – Megtaláltuk! – Ismeri ezt a nőt? – méregeti a biztonsági őr összeszűkült szemmel Suze-t. – Ő a barátnőm – mondom gyorsan, még mielőtt letartóztatnák Suze-t, amiért elrabolta saját gyerekét. – Azt hiszem, mennünk kéne… Beültetem Clementine-t a babakocsiba. Alig fér el a sok csomag között, én meg megindulok vele a kijárat felé. – Mama! – nyújtja ki Clementine a kezét az anyja felé. – Mama! – Istenem! – gyúl ki Suze arca, akár egy világítótorony. – Hallottad? Azt mondta, hogy „mama”! Okos kislány! – Mi most elmegyünk – vetem oda félvállról a biztonsági őröknek. – Nagyon szépen köszönöm a fáradozásukat, pompás a biztonsági rendszerük… – Várjon csak egy pillanatra! – vonja össze gyanakodva a szemöldökét az egyik őr. – Miért mondta azt, hogy „mama” a gyerek ennek a hölgynek? – Mert… Mamie-nak hívják – vágom ki kétségbeesetten. – Okos vagy, Tallulah-Phoebe, ő itt a nagynénikéd, Mamie! Azaz Mama! Most pedig induljunk hazafelé… Nem merek Suze-ra nézni, amint a kijárat felé igyekszünk. A hangosbemondóban a DJ közhírré teszi: – A kis Tallulah-Phoebét sértetlenül megtalálták… – Szóval… volnál szíves elmondani, Bex, mi volt ez az egész? –szólal meg végül Suze, anélkül, hogy elfordítaná a fejét. – Izé… – köszörülöm meg a torkomat. – Inkább ne. Ne igyunk meg helyette egy csésze teát?

81

NYOLC Suze meg én együtt töltjük a nap hátralévő részét. Király ez a délután. Berakjuk az összes csomagot Suze hatalmas Range Roverébe, aztán a King's Roadra hajt. Megteázunk egy nagyszerű gyermekbarát helyen, ahol tejszínhabos, gyümölcsös fagyi meg sokféle más finomság kapható. (Megfogadom, hogy mostantól mindig tartok rajzkrétát az asztalon a gyerekeknek.) Aztán betérünk Steinberg & Tolkeinhez, ahol veszek egy retró kardigánt, Suze pedig egy estélyi retikült. Mivel már vacsoraidő van, beülünk egy piz-zériába, ahol egy dzsesszzenekar hangol éppen. Hagyják, hogy Ernie kipróbálja a dobokat. Végül beemeljük a Range Roverbe az alvó kölköket, és Suze hazavisz. Tízre járhat az idő, amikor elhúzunk az őrbódé előtt, és beállunk az épület bejárata elé. Megcsörgetem Luke-ot a mobilon, hogy segítsen fel minket a sok cuccal az emeletre. – Tyűha! – mondja, amint megpillantja a földre kirakott táskahegyeket. – Akkor ez a teljes babaszoba? – Ümm… – most jut eszembe, hogy elfeledkeztem a sterilizálóról. Ahogy a szoptatópárnáról és kiütés elleni babakrémről is. De sebaj. Van még tizenöt hetem. Az rengeteg idő. Miközben Luke becepeli a lakásba a pancsoló medencét, a vesszőlovacskákat meg körülbelül hat reklámszatyrot, sietve eldugom a nem meghatározó tesztet az alsóneműs fiókomba. Majd olyan pillanatot kell kiválasztanom, amikor nincs idehaza. Suze időközben bevette magát a fürdőszobába, hogy tisztába tegye az egyik ikret. Mikor előkerülök a hálóból, épp a két gyerekülést vonszolja végig a folyosón. – Gyere be, igyál meg egy pohár bort! – invitálja Luke. – Mennem kell – sajnálkozik. – De egy pohár vizet meginnék, ha tudnátok adni. Becsődülünk a konyhába, ahol a CD-ről Nina Simone lágy dalai szólnak. A munkapulton észreveszek egy megnyitott borospalackot meg két kitöltött poharat. – Én nem iszom – kezdeném. – Nem is a tied – mondja Luke, miközben egy pohár ásványvizet tölt ki a frigóból. – Venetia ugrott be még korábban. – Venetia itt járt? – rökönyödöm meg. – Ki kellett még töltenünk pár nyomtatványt – folytatja Luke. –És mivel amúgy is erre vitt az útja, beadta hazafelé menet. – Rendben – mondom némi hallgatás után. – Igazán… kedves tőle. – Tulajdonképpen az imént ment el – nyújtja át Luke Suze-nak a poharat. – Alig néhány perce. Pont elkerültétek egymást. Álljon meg a menet! Mindjárt tíz. Azt jelenti ez, hogy az egész estét itt töltötte? Úgy értem, nem mintha zavarna vagy ilyesmi. Ugyan már! Venetia mindössze Luke jó barátja. A régi csaja, a szépséges, platonikus barátnő. Magamon érzem Suze fürkésző tekintetét, ezért gyorsan félrenézek.

82

– Bex, meg tudod mutatni a gyerekszobát, mielőtt elmegyek? –kérdezi furán magas hangon. – Gyere! Valósággal előretaszigál a folyosón, be a vendégszobába. Ezt nevezzük gyerekszobának, bár amire a baba megérkezik, mi már kiköltözünk innen. – Szóval – teszi be maga mögött az ajtót Suze, és izgatottan felém fordul. – Mi az? – vonok vállat, megjátszva, hogy nem tudom, mire gondol. – Normális ez? Hogy csak úgy beugrasz az exedhez, és ott töltöd az egész estét? – Természetesen igen. Miért ne ápolnák a régi ismeretséget? – Csak ők ketten? Együtt borozgatva? – Suze olyan undorral ejti e szavakat, mint valami antialkoholista baptista prédikátor. – Elvégre is barátok, Suze! – makacsolom meg magam. – Régi… nagyon közeli barátok… ez egy platonikus… kapcsolat. Csönd támad a kis helyiségben. – Rendben, Bex – emeli fel végül megadóan a kezét Suze. – Ha ennyire biztos vagy benne. – Igenis az vagyok! Méghozzá tökéletesen, száz százalékig… Elhallgatok, és idegesen matatni kezdek egy Christian Dior márkás palackmelegítővel. Fel-le pattintgatom a fedelét, mint valami kényszerbeteg. Suze közben a vesszőkosaras játéktartóhoz lép, és most egy gyapjúbáránykát vizsgálgat. Egy ideig mindketten hallgatunk, még csak nem is nézünk egymásra. – Hacsak… – bököm ki. – Hacsak mi? Nyeldekelve, habogva nyögöm ki, miközben igyekszem tárgyilagos hangot megütni: – Mi van akkor… csak elméletileg… ha mégis tévednék? Suze felemeli a fejét, és a szemembe néz. – Csinos legalább? – kérdi, a tárgyilagos hangnemet átvéve. – Nemhogy csinos, hanem szívdöglesztő. Csillogó vörös haja van, a szeme észvesztőén zöld, a karja izmos… – Liba – vágja rá Suze gépiesen. – Sajnos okos is. Ráadásul nagyszerűen öltözik, és Luke őszintén kedveli… – minél többet mondok, annál inkább elveszítem az önbizalmam. – Luke téged szeret! – vág közbe Suze. – Bex, ne feledd, hogy a felesége vagy! Téged választott. A másikat pedig dobta. Ettől mindjárt jobban érzem magam. A „dobta” szó egészen feldobott. – Ami nem jelenti azt, hogy a nő nem ácsingózik rá. – Suze fel-alá kezd járni a szobában, miközben elgondolkozva ütögeti a gyapjúbárányt a tenyeréhez. – Több lehetőséggel kell számolnunk. Az első: tényleg csak barát, és semmi okod az aggodalomra. – Helyes – bólintok komoran. – A második: azért jött ide este, hogy felmérje a terepet. A harmadik: teljesen rákattant Luke-ra. A negyedik:… – de Suze nem folytatja. – Mi a negyedik? – kérdem rossz előérzettél. – Nincs negyedik – mondja Suze gyorsan. – Én a másodikra tippelek. Szimatolni jött ide. Hogy megnézze magának a családi otthont. – És akkor… mit tegyek?

83

– Add értésére, hogy téged nem fog átrázni! – vonja fel Suze jelentőségteljesen a szemöldökét. – Harcolj meg vele, mint nő a nővel! Mint nő a nővel? Mióta lett Suze ilyen dörzsölt és cinikus? Úgy beszél, mintha a következő pillanatban szűk szoknyát öltve valami film noirban készülne szivarra gyújtani. – Mikor mész hozzá legközelebb? – A jövő pénteken. Ellenőrzésre. – Helyes – Suze hangja kérlelhetetlenül cseng. – Menj be hozzá, Bex, és védd meg, ami a tiéd! – Hogy védjem meg, ami az enyém! – motyogom bizonytalanul. – De hát hogyan? Azt hiszem, az életben nem tettem még ilyet. Leszámítva egy pár csizmát még a Barneysnél. – Adj le finom jelzéseket – mondja Suze sokat tudón. – Add a tudtára, hogy Luke hozzád tartozik. Karold át a viziten… beszélj nagyszerű közös életetekről… csak fojts el csírájában a nő részéről minden akciót! És intézd úgy, hogy dögösen nézz ki! De ne látsszon erőszakoknak! Finom kis jelzések. A mi nagyszerű közös életünk. Dögös külső. Meg tudom csinálni! – Mellesleg hogy viszonyul Luke a gyerekhez? – kérdi Suze félvállról. – Lelkes? – Igen, azt hiszem. Miért? – Á, semmi – von vállat. – Csak olvastam egy cikket az egyik magazinban a minap az olyan férfiakról, akik nehezen fogadják el az apaság gondolatát. Ők azok, akik gyakran félrelépnek, hogy kárpótolják magukat. – Gyakran? – visszhangzóm letörten. – Milyen gyakran? – Hát… nagyjából az esetek felében. A felében? – Úgy értem… az egytizedében – javítja ki magát sietve Suze. –Igazából nem emlékszem a részletekre. De a nyakam rá, hogy Luke nem ilyen. Ennek ellenére érdemes volna beszélni vele az apaságról. A cikk szerint némelyik férfi csak a gyerek érkezésével összefüggő nyomást és terheket érzékeli, ezért pozitív képet kell elébe tárnod. – Rendben – bólogatok, miközben a hallottakat emésztem. –Jó, így lesz. És Suze – hallgatok el sután. – Kösz, hogy nem azt szajkózod: „Megmondtam előre.” Hisz azt tanácsoltad, tartsam távol magam Venetia Cartertől… meglehet, igazad volt. – Soha nem mondtam volna neked ilyet! – kiáltja Suze ijedten. – Tudom, hogy nem. De sokan nem állták volna meg. – Pedig rosszul tennék! Az is lehet különben, hogy neked volt igazad, Bex! Talán Venetiát egyáltalán nem érdekli Luke, és az egész dolog tökéletesen ártatlan. – Leteszi a gyapjúbáránykát, és a fejét ütögeti. – De azért én a helyedben nem hagynám magam. Csak a biztonság kedvéért. – Ne félj, így lesz – bólintok elszántan. Suze-nak száz százalékig igaza van. Le kell adnom a jelzést Venetiának: el a kezekkel a férjemtől! Finoman, persze. A pénteki vizitre a legjobb dögös kismamafarmeremet veszem fel (rojtos a széle), melléje szexi nyúlós topot húzok, meg a szédületes új Moschino magas sarkút. Kicsit talán túlöltöztem, de a rojtos szélű farmer helyrebillenti

84

az összképet. Ahogy megérkezünk, a várót csaknem üresen találjuk. Sehol egy celeb. Sebaj, úgyis annyira izgulok. – Becky? – néz le Luke a kezemre, mert az övét szorongatom. – Idegesnek látszol. – Hát… tudod… aggódom ezért-azért- mondom. – Persze, tudom – bólint megértően. – Miért nem osztod meg az aggodalmaidat Venetiával? Ajajaj! Ez volt az általános haditerv. Letelepszünk a plüss-székekre, felveszek egy magazint, Luke pedig zörögve kinyitja a Financial Timest. Már épp a babahoroszkópra készülök lapozni, amikor eszembe jutnak Suze tegnapi szavai. Beszélnem kellene Luke-kal az apaságról. Ennél tökéletesebb alkalom nem is adódhatna. – Szóval… izgalmas, nem igaz? – kezdem, és leteszem a magazint. – Egykettőre szülők leszünk. – Mhhmmm – biccent Luke, és arrébb lapoz. Nem tűnik túl lelkesnek. Egek, mi van, ha titokban retteg pelusokkal megtűzdelt eljövendő életünktől, és ezért egy másik nő karjaiban keres vigasztalást? Pozitív képet kell festenem neki az apaságról, ahogyan Suze is tanácsolta. Valami igazán lelkesítőt… és izgalmasat mondanom, amire érdemes várni… – Hé, Luke – mondom váratlan ötlettől vezérelve. – Képzeld el, hogy a gyerekünk aranyérmet nyer az olimpián! – Mit mondasz? – emeli fel a fejét az újságból. – Az olimpiáról beszéltem! Képzeld el, hogy a gyerekünk aranyérmet nyer vagy efféle! És mi leszünk a büszke szülők! Hát nem nagyszerű! Csodás érzés lesz! – lesem az arcát. Teljesen elragadott ez az ötlet. Máris látom magam a 2030-as olimpia stadionjában vagy amint Sue Barker teniszbajnoknő interjúvol meg éppen. Én meg arról áradozom neki, hogy a gyerekünket a kezdet kezdetétől, valójában már azóta, hogy az anyaméhben mocorogni kezdett, nagy dolgokra szánta a sors. Luke kissé értetlennek látszik. – Becky… kihagytam valamit? Miből gondolod, hogy a gyerekünk olimpiai aranyat nyer? – Miért, könnyen megtörténhet! Hinned kell a gyermekedben, Luke! – Á, már értem – bólint Luke, és leteszi az újságot. – És milyen sportágra gondoltál? – Távolugrásra – mondom némi gondolkozás után. – Vagy legyen inkább hármasugrás, mert az kevésbé felkapott. Könnyebb vele aranyérmet nyerni. – Esetleg birkózás – javallja Luke. – Birkózás? – nézek rá méltatlankodva. – A mi gyerekünk nem fog birkózni! Még megsérülhetne! – És mi van akkor, ha a sors arra szánta, hogy ő legyen a világ legjobb birkózója? – vonja fel Luke a szemöldökét. Néhány pillanatig nem térek magamhoz a meglepetéstől. – Ugyan már – mondom végül. – Én vagyok az anyja, csak tudom. – Mr. és Mrs. Brandon? – szólít minket a recepciós. Mindketten felnézünk. – Venetia várja önöket, ha befáradnának. Megint csupa ideg vagyok. Rendben, indulás! Harcra fel!

85

– Gyere, drágám! – karolom át Luke vállát. Megindulunk a folyosón. A magam részéről imbolygók kissé, annyira kiborultam. – Sziasztok, gyerekek! – jön ki a szobájából Venetia az üdvözlésünkre. Fekete nadrágot és rózsaszínű ujjatlan inget visel, melyet a világ legdögösebb csillogó, fekete krokodilbőr öve fog össze. Mindkét oldalon arcon csókol minket. Megcsap a Chanel Allure illata. – De jó, hogy újra látlak titeket! – Én is örülök, Venetia – vonom fel gúnyosan a szemöldökömet, mintha csak azt mondanám: „Korábban keljél fel, ha el akarod venni a férjemet, te ribanc!” – Pompás. Fáradjatok beljebb!… – tessékel be a szűk helyiségbe. Nem vagyok biztos benne, hogy észrevette azt a kis játékot a szemöldökömmel. Nyíltabb kártyákkal kell játszanom. Luke meg én leülünk. Venetia helyet foglal az íróasztala előtt, miközben kecsesen lóbálja Yves Saint Laurens márkájú magas sarkúját. Egek, ahhoz képest, hogy orvos, istenien öltözik! De a nem orvosokhoz képest is. – Szóval, Becky – kinyitja a jegyzeteit, és egy pillanatig tanulmányozza. – Először is megérkezett a vérvizsgálat eredménye. Minden érték jó… noha a hemoglobinra azért oda kellene figyelnünk. Hogy vagy? – Nagyszerűen, kösz – vágom rá azonnal. – Boldog vagyok, csupa szeretet vesz körül… csodás a házasságom, gyereket várok, mi kellhetne még… és életemben nem éreztem magam ilyen közel Luke-hoz. Egyetértesz, drágám? Nem vagyunk kivételesen közel egymáshoz mostanában? Mind spirituálisán, mind mentálisan, érzelmileg… és szexuálisan! Na ezt add össze, te ribanc! – Hát… igen – Luke szemlátomást megdöbben. – Azt hiszem, igen. – Jó ezt hallani, Becky, noha igazándiból az egészséged érdekel – néz rám kissé furcsán Venetia. – Hogy állsz a szédelgéssel és émelygéssel, semmi ilyesmi? Ahá! – Izé… nem, semmi. Jól vagyok – mondom. – Nos, akkor… feküdj fel talán, hadd vizsgáljalak meg – mutat a vizsgálóasztalra. Engedelmesen felmászom. – Nyújtózz el rajta kényelmesen… csak nem terhességi csík ez itten? – teszi hozzá vidáman, amint felemelem a popómat. – Terhességi csík? – rémülten ragadom meg az oldalsó fém fogantyúkat, és megpróbálom felküzdeni magam. – Lehetetlen! Minden este bekenem magam egy erre a célra szolgáló olajjal, reggel pedig testápolóval, és… – Oppardon, tévedtem! – mondja Venetia. – Csupán a pólód egy szála keveredett ide. – Uff! – roskadok vissza. Mialatt Venetia a hasamat tapogatja, én megpróbálok magamhoz térni a poszttraumás sokkból. – Bár persze terhességi csíkok az utolsó pillanatban is megjelenhetnek – teszi hozzá Venetia társalgási hangnemben. – Ezért még számolnod kell velük. A terhesség utolsó pár hete kegyetlen tud lenni. Hány pácienst láttam

86

bekacsázni ide ebben az állapotban! Alig várták, hogy kipottyantsák a gyereküket…! Bekacsázni? – Én nem fogok kacsázni – kaccintom el magam. – Attól tartok, hogy te sem kerülheted el – mosolyog vissza rám. –A természet ezzel lassítja le a nőket. A magam részéről úgy vélem, az a sportszerű, ha a legelején felvilágosítom a pácienseimet, mire számíthatnak a terhességben. Ami, tudod, nem csupa móka és kacagás! – Így igaz – veti közbe Luke. – Igazán hálásak vagyunk az őszinteségedért, ugye, Becky? – Igen – motyogom, mialatt Venetia a karomra csatolja a vérnyomásmérő mandzsettáját. Szemenszedett hazugság! Cseppet sem vagyok hálás. Az előbb szögeztem le: én ugyan soha nem fogok kacsázni. – A vérnyomásod kicsit magas – ráncolja a homlokát Venetia a kijelzőre pillantva. – Csak nyugi, Becky! Igyekezz minél többet pihenni, de legalábbis ne terheld túl magad! És őrizd meg a nyugalmadat… Őrizzem meg a nyugalmamat? Hogyan tehetném, amikor terhességi csíkokkal és kacsázással fenyeget? – Most pedig hallgatózzunk egy kicsit – bekeni a hasamat valami kenőccsel, előveszi a Doppler-készüléket, én pedig ellazulok. Ez a kedvencem mindegyik vizitből. Az ember csak elhever, és a baba szívveréseit hallgatja a sistergő háttérzajban. Így legalább eszébe jut, hogy él benne egy kicsiny lény… – A hangok teljesen rendben vannak – Venetia most az íróasztalhoz megy, és firkál valamit a papírjaimra. – Á, Luke, jut eszembe, beszéltem Matthew-val a minap, és nagyon örülne egy összeröffenésnek. És megkerestem Jeremynek azt a cikkét, amiről beszéltünk – az íróasztalában matat, majd felmutatja a New Yorker egyik régi példányát. – Sokra vitte Cambridge óta. Olvastad a Maóról szóló könyvét? – Még nem – megy oda Luke is az íróasztalhoz, és elveszi a lapot a nőtől. – Kösz, ha lesz időm, elolvasom. – Elfoglalt lehetsz, te szegény – mondja Venetia együtt érzően. Kiönt egy pohár vizet a hűtőből, és Luke-nak adja. – Hogy váltak be az új kirendeltségek? – Kitűnően – bólogat Luke. – Persze, baj az mindig akad… – De azért isteni, hogy az Arcodas az ügyfeletek lett – hajol előre a nő az asztalon intelligens homlokráncolással. – Ez az előrelépés és a terjeszkedés útja. Amúgy az Arcodas is szédítő sebességgel tör előre. Nemrégiben olvastam róluk egy cikket a Financial Timesban. Iain Wheeler olyan, mint egy faltörő kos. Izé… én is itt volnék! Teljesen elfeledkeztek rólam, amint a hátamon heverek, mint egy felfordított bogár. Hangosan megköszörülöm a torkomat, mire Luke odafordul felém. – Bocs, édes! Jól vagy? Odasiet hozzám, és megfogja a kezem. – Ne haragudj, Becky! – mondja most Venetia. – Csak vizet hozok neked, mert kicsit mintha ki lennél száradva. Rendkívül fontos, hogy ne

87

boruljon fel a vízháztartásod. Naponta legalább nyolc pohár vizet meg kellene innod. Tessék. – Köszönöm! – mosolygok rá vissza, amikor elveszem a poharat, de ahogy felülök, a gyanú árnyéka sötét körökként kering a szemem előtt. Mit magyaráz ez a nő annyit a férjemnek? És milyen szívesen fedezett volna fel rajtam terhességi csíkokat! Aztán ahogyan a haját dobálja, szakasztott, mint a tévés hajreklámok hölgyeményei. Nem éppen doktoros viselkedés, nemdebár? – Szóval! – ül vissza ismét Venetia az íróasztala mögé, tovább körmölve a papírjaimra. – Nincs kérdésed? Valami, amit fel szeretnél vetni? Luke-ra pillantok, ő azonban mostanra előhúzta a mobilját a zsebéből. Idehallom a készülék halk bugását. – Bocsánat – mondja a férjem. – Kiugróm egy pillanatra. Csak folytassátok nélkülem! Ezzel felkel, elhagyja a helyiséget, és beteszi maga mögött az ajtót. Magunkra maradunk. Négyszemközt: nő a nővel. Szinte érezni, hogy vibrál a levegőben a feszültség. Legalábbis… az én oldalamon. – Becky? – villantja ki egy mosollyal Venetia tökéletes, fehér fogsorát. – Van valami, amiről beszélni szeretnél? – Nem igazán – felelem nyájasan. – Amint mondtam, minden a legnagyobb rendben. Jól vagyok… Luke is jól van… a kapcsolatunk tökéletesebb nem is lehetne… tudod, hogy ez a gyerek a mézeshetekben fogant? – bukik ki akaratom ellenére a számon. – Igen, hallottam arról a csodás nászútról! – kiáltja Venetia. –Luke azt mondta, ellátogattatok Ferrarába, mialatt Olaszországban időztetek, Ugye? – Pontosan – mosolyodom el az emlékektől. – Olyan romantikus volt! Mindmáig káprázatos emlékként emlegetjük. – Amikor Luke meg én jártunk Ferrarában, alig tudtunk elszakadni azoktól a pompás freskóktól. Biztos beszélt is erről, ugye? –nyitja tágra ártatlanul a szemét. Luke meg én semmiféle freskókat nem láttunk Ferrarában. Egész délután ugyanazon a kávéházi teraszon ücsörögtünk, Proseccót nyakaltunk, és a világ legfincsibb kajájával töltekeztünk. Luke egy szóval sem említette, hogy járt már itt Venetiával. De bolond lennék ezt most bevallani ennek a ribancnak! – Valójában nem jártunk a freskóknál, de Luke természetesen mindent elmondott róluk. Szerinte túlértékelik őket – mondom a körmeimet tanulmányozva. – Túlértékelik? – rökönyödik meg Venetia. – Na igen – fixírozom a ribancát. – Túlértékelik. – De hát… egy rakás fotót készített a helyszínen! – kacag fel Venetia hitetlenkedve. – Órákig áradoztunk róluk! – Na persze, mi is egész éjjel róluk beszéltünk! – vágok vissza. –Arról, hogy mennyire túlértékelik őket. Mintegy véletlenségből a jegygyűrűmmel kezdek matatni, úgy igazgatva, hogy a gyémánt megcsillanjon a lámpafényben. Én vagyok a felesége, én tudom, mit gondol a freskókról – üzenem a mozdulattal.

88

Venetia szóra nyitja a száját… azután meggondolja magát. Szemlátomást zavarban van. – Ne haragudjatok! – jön vissza Luke. Elteszi a mobilt, s Venetia azonnal hozzáfordul. – Luke, emlékszel a freskókra… – Juj! – kapok a hasamhoz. – Juj! – Becky! Drágám! – terem mellettem Luke ijedten. – Jól vagy? – Csak egy kis görcs – mosolygok rá bátran. – Biztos vagyok benne, hogy semmi komoly – győztesen pillantok Venetiára, aki összeráncolt homlokkal méreget, mint aki nem ismeri ki magát rajtam. – Korábban is voltak ilyen fájdalmaid? – kérdi. – Le tudod írni őket? – Már el is múlt – felelem pajkosan. – Talán csak szúr az oldalam. – Ha újra jelentkezik hasonló, azonnal tudasd velem! És ne feledd, hogy könnyedén kell venni a dolgokat. A vérnyomás egyelőre nem gond, de nem akarhatjuk, hogy feljebb kússzon. Beszélt a korábbi orvosod a preeklampsziáról? – Természetesen – szól közbe Luke, rám pillantva, mire bólintok. – Helyes. Hát akkor vigyázz magadra! Bármikor felhívhatsz. És még mielőtt elmennél… – Venetia kinyitja a naptárát. – Okvetlenül találkoznunk kell egy közös vacsorára… Mondjuk, huszonnegyedikén… vagy huszonhatodikán? Feltéve, persze, ha nem lesz épp szülésem! – Huszonhatodika? – bólogat Luke, a BlackBerryjével tanácskozva. – Neked is jó, Becky? – Igen! – mondom bájos mosollyal. – Ott leszünk. – Pompás. Akkor összecsődítek néhányat a többiek közül. Olyan csodás, hogy annyi év után ismét egymásra találtunk – sóhajt fel Venetia, és leteszi a tollát. – Az igazat megvallva borzasztó nehéz ez az újrakezdés Londonban. A régi barátaimnak mind megvan a maguk külön élete, valamennyien továbbléptek. Ráadásul én is nagyon leterhelt vagyok a kapcsolatok ápolásához, Justin meg folyton úton van – ragyogó mosolya elhalványul kissé. – Justin Venetia barátja – magyarázza nekem Luke. Á, a barát! Már majdnem teljesen elfeledkeztem a létezéséről. – Na igen – mondom udvariasan. – Mivel foglalkozik? – Bankár – Venetia egy jellegtelen külsejű, öltönyös pasi bekeretezett fényképéért nyúl, és ahogy nézegeti, egész arca felderül. –Hihetetlenül lelkes és energikus, kicsit olyan, mint Luke. Néha mellőzve érzem magam, amikor az üzleteit hajkurássza. De hát mit tehetnék? Szeretem. – Tényleg? – mondom meglepetten. Aztán rájövök, hogy hangozhatott ez a mondat. – Úgy értem… izé… hát ez nagyszerű! – Miatta jöttem Londonba – a nő szeme még mindig a fotóra szegeződik. – Egy partin találkoztunk LA-ben, és első látásra fülig belészerettem. – Ilyen messze eljöttél utána? – tamáskodom. – Kizárólag utána? – Elvégre erről szól a szerelem, nem igaz? Az ember minden ok nélkül ostobaságokat követ el – néz fel Venetia, és zöld szeme most ragyog. – Ha a munkám bármire is megtanított, Becky, akkor az az, hogy a szeretet minden. Az emberek szeretete egymás iránt. Ott látom mindenütt, valahányszor egy újszülöttet az anyja karjába adok… vagy egy kicsinyke nyolchetes szív dobogását figyelem az ultrahangos készülék képernyőjén, és közben a

89

szülők arcát lesem… Valahányszor a pácienseim visszatérnek hozzám másodszorra vagy harmadszorra is. A szeretet és a szerelem az, ami ezeket a gyerekeket is a világra segíti. És tudjátok mit? Semmi más nem számít. Tyűha! Teljesen lehengerelt. Ezt a nőt egy fikarcnyit sem érdekli Luke. Abba a jellegtelen fickóba szerelmes! És az igazat megvallva ez a kis beszéd valósággal könnyekre fakasztott. – Mennyire igazad van! – nyögöm rekedten, és megragadom Luke karját. – Egyedül a szeretet számít ebben a bolond, zavaros világban, amelyet… az életnek nevezünk. Nem vagyok biztos benne, hogy jól fejeztem ki magam, de hát kit izgat! Teljesen félreismertem Venetiát. Nem férfifaló vamp, hanem melegszívű, szépséges, szeretettel teli emberi lény. – Nagyon remélem, hogy Justin is ideér kilencedikére – visszateszi a képet a helyére, és szeretetteljesen megsimogatja. – Örülnék, ha találkozhatnátok vele. – Én is! – mondom őszinte lelkesedéssel. – Már alig várom. – A mielőbbi viszontlátásra, Ven – Luke megpuszilja Venetiát. –Nagyon szépen köszönöm. – Viszlát, Becky! – mosolyog rám Venetia meleg, baráti mosollyal. – Jaj, majdnem elfelejtettem! Nem tudom, érdekel-e benneteket, de tegnap felhívott a Vogue egyik firkásza. Nagyszabású cikkben készülnek bemutatni London legennivalóbb kismamáját, és neveket kértek tőlem. Rád gondoltam. – A Vogue? – meredek rá megkövülten. – Persze, lehet, hogy nem is érdekel. Lefényképeznének a gyerekszobádban; készülne aztán egy interjú, előtte frizura, smink… a márkás kismamaruhákat ők adnák. Nem tudom, mennyire a te műfajod – von vállat bizonytalanul. Mindjárt elalélok a gyönyörűségtől. Hogy nem az én műfajom? A smink, a márkás kismamaruhák meg a megjelenés a Vogue-ban… nem az én műfajom? – Azt hiszem, ez igen akar lenni – néz rám Luke, aki láthatóan remekül szórakozik. – Nagyszerű! – érinti meg a kezét Venetia. – Akkor hagyjátok rám, majd én elintézem.

90

Rebecca Brandon 37Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW60YF 2003. augusztus 18. Kedves Fabia! Csak el akartam mondani, mennyire imádjuk a pompás, gyönyörű házatokat. Kate Moss ő, a házak között.2 Valójában annyira elbűvölő, azt hiszem, megérdemli, hogy a Vogue-ban szerepeljen. Nem gondolod? Erről jut eszembe az az icipici szívesség, amit kérni szeretnék Tőled. Véletlenségből épp a Vogue-nak adok interjút, és eszembe jutott, hogy a házat használhatnánk a fényképezés helyszínéül. Lehetséges ez? Azt is megkérdezem, elhelyezhetnénk-e ebből az alkalomból néhány személyes kelléket, és mondhatnánk-e azt, hogy Luke meg én már ott élünk? Végül is mire a cikk megjelenik, így is lesz… ezért tényleg lenne értelme! Ha viszonzásul bármit is tehetnék érted, ezer örömmel. Kérj bármilyen divatcikket, felhajtom a számodra! A legjobbakat kívánva, Becky Brandon.

2

Természetesen nem a méretekre gondolok.

91

33 Delamain Road Maida Vale London NW61 TY FAXÜZENET 03.8.19. FABIA PASCHALITÓL REBECCA BRANDONNEK Becky 1. Chloe Silverado táska, barna 2. Matthew Williamson márkájú, gyönggyel kivarrott, lila kattan top, 8as méret 3. Olly Bricknell Princess cipő, 39-es méret Fabia

92

Az iskolai könyvtárostól Mrs. L. Hargreavestől

Oxshott Leányiskola Marlin Road Oxshott Surrey KT22 OJG

2003. augusztus 23. Kedves Becky! Mennyire örülök, hogy annyi év után ismét hallok Rólad. Jól emlékszem Rád még iskolás korodból. Ki tudná elfelejteni azt a kislányt, akinek a „barátság táskák” őrületét köszönhettük 1989-ben? El vagyok ragadtatva, hogy megjelensz a Vogue-ban, ami, mint írod, talán meglep minket. Csak nem képzeled, hogy a tanáriban ülve azt mondogattuk: „Nem, Becky soha az életben nem kerül a Vogue-ba!” Én feltétlenül megveszem a lapot, abban azonban nem vagyok biztos, az igazgatónő engedélyezné, hogy minden tanulónak külön vásároljunk egy példányt emlékbe, amint javaslod. A legjobbakat kívánva Lorna Hargreaves könyvtáros Ui: Nálad van még az Ötödikén, a Malory toronynál egy példánya? Meglehetősen nagy bírság gyűlt össze rajta.(Enyd Blynton gyermekkönyvsorozata egy leányiskoláról.)

93

KILENC Benne leszek a Vogue-ban. A múlt héten felhívott Martha, az a csaj, aki a cikket írja, és jóízűen elcsevegtünk. Meglehet, füllentettem ezt-azt, mondjuk a napi tornagyakorlatokról. Aztán arról, hogy minden reggel frissen turmixolt málnát iszom, meg hogy verseket írok meg nem született gyermekemnek. (Egy könyvből bármikor kimásolhatok néhány sort.) Ráadásul azt mondtam, hogy már a Delamain Roadon lakunk, mert jobban hangzik, mint a lakásunk. A lényeg azonban az, hogy rövidesen tényleg odaköltözünk. A ház gyakorlatilag máris a miénk. A csajt roppantul érdekelte a fiú és a lány gyerekszoba. Azt mondta, javasolja, legyenek ezek az interjú fénypontjai. A fénypontjai! – Becky? Egy hang szakítja félbe gondolataimat. Észreveszem Ericet, amint felém tart az emeleten. Sietve elrejtem a listáimat egy MaxMara katalógus alá, és végignézek a vásárlási szinten, nem feledkeztem-e meg egy kósza vevőről. De sehol egy lélek. Az üzlet nem virágzik az utóbbi napokban. Az igazat megvallva újabb botrányba sikerült belemásznunk. Valaki a marketingről „utcai reklámhadjáratot” kezdeményezett. Diákokat béreltek fel a Look népszerűsítésére, meg hogy szórólapokat osztogassanak a kávézókban. Ami rendben is lett volna, ha nem botolnak bele egy tolvajbandába, akik szagot fogtak, hozzánk tódultak, és elemelték a HaTás kozmetikumok teljes készletét. Lefülelték őket… de akkor is. A Daily World újra kedvére csemegézhetett a balekságunkon. „A Look annyira mélyponton van, hogy megrögzött bűnözőket hív meg magához” – írta a lap. A hely most üresebb, mint valaha, és mindennek a tetejébe a személyzet öt tagja kilépett a múlt héten. Nem csoda, hogy Eric olyan mord ábrázatot ölt. – Hol van Jasmine? – néz körbe a recepció környékén. – A… a… raktárban – hazudom. Valójában az emeleten alszik az egyik öltözőfülkében. Új stratégiája az, hogy mivel munka amúgy sem akad, inkább alvással tölti itt az időt, éjjel pedig mulatni jár. Eddig nagyszerűen bevált. – Nos, amúgy is magával akartam beszélni – vonja össze Eric a szemöldökét. – Most kaptam kézhez Danny Kovitz szerződéstervezetét. Ez a maga barátja túl sokat követel. Első osztályú repülőjegyet kér, lakosztályt a Claridge's-ben, limót személyes használatra, korlátlan mennyiségű San Pellegrino ásványvizet „úgy felrázva, hogy eltűnjenek a buborékok”… Nevethetnékem támad, de elfojtom. Mennyire jellemző Dannyre! – Elvégre is nagy név, fontos divattervező – emlékeztetem Ericet. – A tehetséges embereknek megvannak a maguk apró szeszélyei. – A kreatív folyamat idejére – olvassa Eric – Mr. Kovitz minimum tíz inch átmérőjű tálat kíván, zselés cukorkával megtöltve. De ne zöldek legyenek”… Mi ez a baromság? – lobogtatja felém a lapot Eric

94

kétségbeesetten. – Mégis mit képzel ez a pali, valaki majd órákon át válogatja ki a zöld cukrokat a többi közül, csak az ő kedvéért? Uff. Én szeretem a zöld zselés cukrot. – Hagyja rám, majd én lerendezem – vetem oda közönyösen. – Rendben – sóhajt fel Eric. – Nos, csak annyit mondhatok, remélem, hogy ez a sok huzavona és kiadás megéri a fáradságot. – Így is lesz! – mondom, és titokban lekopogom a fa asztallapon. – Danny a legmenőbb tervezők egyike! Bizonyára valami teljességgel lenyűgöző és velejéig modern ötlettel áll majd elő, amivel divatot teremt. Özönleni fognak hozzánk a vásárlók. Ígérem! Hogy én milyen nagyon remélem, arra nincs kifejezés. Miután Eric elbattyog, megfordul a fejemben, hogy fel kellene hívni Dannyt, van-e máris valami oltári ötlete. Ám még mielőtt elhatároznám magam, megcsördül a telefonom. – Halló! – szólok bele a készülékbe. – Szia – hallom meg Luke hangját. – Én vagyok az. – Á, szia! – dőlök hátra a székemen, hosszabb csevegésre felkészülve. – Képzeld, épp most hallottam Danny szerződéséről. Nem találod ki, mi… – Becky, attól tartok, nem érek oda ma délután. – Hogy mi? – foszlik le arcomról a mosoly. Ma délután van az első szülés-előkészítő óránk. Az a fajta, amelyikre együtt járnak a szülők; ahol légző gyakorlatokat végzünk, és életre szóló barátságokat kötünk. És Luke megígérte, hogy eljön. Megígérte! – Sajnálom – valahogyan zaklatott a hangja. – Tudom, hogy ott kellene lennem, de… válságos helyzet állt be a munkában. – Válságos helyzet? – ülök fel aggodalmasan. – Jó, annyira nem komoly – javítja ki magát azonnal. – Csak történt valami, ami nem túl szerencsés. De majd lerendezzük. Aprócska fennakadás. – Mi történt? – Csak… kisebb belső nézeteltérés. Hadd ne menjek bele a részletekbe. Őszintén sajnálom a délutánt. Én is nagyon számítottam rá. A hangjában őszinte szánakozás cseng. Nincs miért haragudnom rá. – Jó – fojtok el egy sóhajt. – Majd egyedül is végigcsinálom valahogy. – Nem mehetne veled valaki? Mondjuk, Suze? Jó ötlet. Ami azt illeti, én is voltam már ilyen ülésen Suze-zal. A legjobb barátnőm. És még mindig jobb, mint egyedül. – Talán – bólintok. – És estére már szabad leszel? Ma együtt vacsorázunk Venetiával és a fiújával, meg Luke valamennyi diáktársával Cambridge-ből. Nagyban készülődöm az eseményre, még a hajamat is beszáríttattam a kedvükért. – Remélem. Majd folyamatosan tájékoztatlak. – Rendben. Viszlát később. Kikapcsolom a mobilt, és már épp tárcsáznám Suze számát, amikor eszembe jut, hogy ma délután viszi valami új játszóházba Ernie-t. Akkor rá nem számíthatok. Hátradőlök a széken, és töröm a fejem. Akár egyedül is elmehetnék, végül is csak nem félek egy rakás terhes anyától, nem igaz? Vagy…

95

Felveszem a készüléket, és tárcsázom az elmentett számot. – Szia, anyu – mondom, amint vonalat kapok. – Van valami dolgod ma délután? A szülés-előkészítő tanfolyamot egy islingtoni házban tartják, és a „Döntések, énerősítés, nyitottság” címet viseli. Szerintem kitűnő választás. Én például határozottan nyitott vagyok. Ahogy a ház felé caplatok, látom ám, hogy anyám húz be a ház elé a Volvójával és parkolna le nyolc sikertelen kísérlet után, miközben nekimegy egy kukának. Egy teherkocsisofőr is kiszáll a jelenet láttán, hogy a segítségére siessen. – Szia, anyu! – szólok oda, miközben, kissé zilált állapotban, kikecmereg a kocsiból. – Becky! – derül fel az arca. – Csodásan nézel ki, drágám! Gyere, Janice! – kocogtatja meg a kocsi ablakát. – Ugye nem baj, édeském, hogy Janice-t is magammal hoztam? – Izé… nem – mondom meglepetten. – Miért is lenne az. – Épp nem volt semmi dolga, és azt gondoltuk, utána beugrunk a Liberty's-hez, hogy dekoranyagot nézzünk a gyerekszobába. Apád kifestette sárgára, de a függönyökről még nem döntöttünk… – a pocakomra pillant. – Van valami hír arról, fiú-e vagy lány? Hirtelen eszembe jut a nem meghatározó készlet, amely továbbra is az alsóneműs fiókomban dekkol, három héttel azután, hogy megvásároltam. Közben többször elővettem, de aztán elbátortalanodva visszatettem. Talán Suze erkölcsi támogatására lenne szükségem. – Nem igazán – mondom. – Egyelőre nincs. Kinyílik az utas ajtó. Janice száll ki, hosszan húzza maga után a kötését. – Becky, édesem! – mondja lihegve. – Beállítsam a riasztót az ajtóra, Jane? – Csak csukd be, én majd beállítom – rendelkezik anyu. –Csapd be jó erősen! A szemem sarkából látom, hogy egy barna ruhás kismama néhány ajtóval odább megnyom egy ajtócsengőt. Ez lehet az! – Épp Tom üzenetét hallgattam meg – mondja Janice, aki most a mobil társaságában bepakolja a kötését egy szalmafonatos kosárba. Később találkozom vele. Biztos tele lesz Jess-szel! Mást se hallok tőle, mint hogy így Jess, meg úgy Jess… – Jess és Tom? – meredek rá. – Na igen! – ragyog fel Janice arca. – Szép pár. Nem szeretnék idő előtt reménykedni, de… – Bizony, Janice – szól közbe anyu figyelmeztetően. – Nem kéne folyton piszkálnod szegény fiatalokat… Jess és Tom összejöttek? Még csak nem is szólt róla a húgocskám. Becsszóra nem! Amikor a szülinap utáni reggelen Tomról kérdeztem, zavartnak látszott, és témát váltott. Ezért azt hittem, nem jött be neki a srác. Nem tehetek róla, de kicsit meg is sértődöm. Az embernek azért van nővére, hogy felhívja, és elmesélje neki az új fiúját. Ahelyett, hogy mindenből kihagyja. – Eszerint… járnak? – kérdezem a biztonság kedvéért.

96

– Rendkívül szoros kapcsolat – bólogat Janice élénken. – Nagyon, nagyon szoros. Meg kell mondanom, Jess szuper csaj. Azonnal szót értettünk egymással! – Tényleg? – igyekszem meglepetést csempészni a hangomba, de az igazat megvallva nem sok közös vonást látok Janice-ben és Jessben. – Na igen! Máris olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Martin és én még a hajóutunkat is elhalasztottuk jövő nyárra, hátha… – esküvőre kerül sor – fejezi be elfúló hangon. Esküvőre? Jó. Beszélnem kell Jess-szel. Haladéktalanul. – Itt is vagyunk – mondja anyu, ahogy az ajtó elé érünk, amelyen a következő felirat olvasható: „Kérjük a cipőket belépéskor levetni!” – Tulajdonképpen mi történik egy szülés-előkészítő tanfolyamon? – kérdi Janice, aki most kibújik Kurt Geiger márkás szandáljából. – Légzésgyakorlatokat végzünk meg ilyenek – mondom bizonytalanul. – Felkészülünk a szülésre. – Hogy megváltozott minden a mi időnk óta, Janice! – szól közbe anyu. – Manapság szüléstrénernek nevezik az ilyeneket! – Trénernek? Mint a teniszedzőket! – Janice-t szemlátomást felvillanyozza a szellemessége. Aztán lefagy arcáról a mosoly, és megragadja a karomat. – Szegény kis Becky! Sejtelmed sincs, mi vár még rád. – Helyes – mondom ijedten. – Hát akkor… izé… bemegyünk? A terem átlagos nappalinak látszik, körbe rakott babzsákokkal. Ezeken foglalnak helyet máris a kismamák, mellettük suta pózban a férjük. – Hello! – jön oda egy karcsú nő, hosszú, fekete hajjal, jóganadrágban. – Noura vagyok, az oktató – mondja halkan. – Üdvözöllek benneteket. – Szervusz, Noura! – villantok rá egy mosolyt, és kezet rázok vele. – Becky Brandon vagyok. Ő a mamám… ő pedig Janice. – Á – bólint Noura sokat tudóan. – Igazán örülök, hogy megismerhetlek, Janice. Te vagy… Becky… partnere? Van egy azonos neműeknek szóló óránk is délután, ezért kérem, ne érezze, hogy… Szent Habakuk! Csak nem hiszi, hogy… – Nem vagyunk leszbik! – vágok közbe, és megpróbálok nem nevetni Janice álmélkodó arckifejezésén. – Ő csak a szomszédunk. Később a Liberty's-be mennek vásárolni anyuval. – Á, értem – tör le kissé Noura. – Hát akkor, mindhármótokat szeretettel üdvözlöm. Foglaljatok helyet! – Janice és én megiszunk egy csésze kávét – indul el anyám egy asztal felé a szoba egyik sarkában. – Te meg csak ülj le, Becky, drágám. – Szóval, Becky – fordul hozzám Noura, miközben én óvatosan leereszkedem egy babzsákra. – Ott tartottunk, hogy mindenki bemutatkozik itt a körben. Laetitia épp most mesélte el, hogy otthon készül szülni. És te hogy tervezed, Becky? – Én Venetia Carternél szülök a Cavendish Kórházban – vetem oda tettetett közönnyel. – Az áldóját! – rikkantja a rózsaszín ruhás csaj. – Nem hozzá jár az összes celeb?

97

– De igen. Valójában közeli barátunk. Ma is épp együtt megyünk el szórakozni – kottyantom ki akaratom ellenére. – És gondolkoztál már azon, milyen szülést szeretnél? – faggat tovább Noura. – Vizes szülés lesz, lótuszvirágokkal és thai masszázzsal – bököm ki büszkén. – Csodálatos! – Noura lekörmöl valamit a jegyzékére. – Eszerint eszményi esetben aktív szülésben gondolkodsz. – Izé… – Elképzelem magam, amint kellemes, langyos medencében lubickolok, melyen lótuszvirágok lebegnek, és a háttérben zene szól. Legyen a kezemben, mondjuk, a Cosmopolitan. – Nem, azt hiszem, inkább inaktívat. – Inaktív szülést akarsz? – zavarodik össze láthatóan Noura. – Igen – bólintok. – Ideális esetben. – És mi a helyzet a fájdalomcsillapítókkal? – Van egy erre a célra szolgáló maori szülőkavicsom – jelentem ki magabiztosan. – De jógáztam is. Úgyhogy remélem ezzel nem lesz gond. – Értem – Nourán látszik, hogy kikívánkozik belőle valami. – Jó – mondja végül. – Nos, mindnyájatok előtt ott a születési terv papírja, szeretném, ha kitöltenétek. Aztán valamennyi ötletet pontról pontra megbeszéljük. Zsibongás támad, ahogy a nők ceruzát ragadnak, és összedugják a fejüket a partnerükkel. – Becky édesanyjától és Janice-től is szeretnék kérdezni – teszi még hozzá Noura, ahogy ketten csatlakoznak a csoporthoz. –Nagy megtiszteltetés, ha olyan idősebb hölgyek osztják meg velünk tapasztalataikat, akik már túl vannak az anyaságon. – Miért ne, drágám! Mindent elmondunk, amire csak kíváncsi vagy – vesz elő anyu egy csomag mentacukrot. – Polo? Kér Pólót valaki? Felveszem a ceruzámat… aztán újra leteszem. Sürgősen küldenem kell egy SMS-t Jessnek, meg kell tudnom, mi van vele. Előveszem a mobilt, megtalálom a húgom számát, és begépelem a szöveget. Egek, Jess!!! Te jársz Tommal???? Aztán kitörlöm az egészet. Túlságosan tolakodónak tűnik… Majd felháborodik, és nem válaszol. Szia, Jess. Hogy vagy? Bex Így már jobb. Megnyomom az „elküld” gombot, és ismét a szülési tervvel kezdek el foglalkozni, ami voltaképpen egy kérdőív, üresen hagyott helyekkel a válaszoknak. 1. Mit tart legfontosabbnak a szülés megindulásakor? Töröm a fejem egy pillanatig, aztán befirkantom: „Hogy jól nézzek ki.” 2. Hogyan fog megbirkózni a fájdalommal a korai szakaszokban? (pl. meleg fürdő, négykézláb ringás).

98

Már majdnem leírom: „vásárolni megyek”, amikor felcsipog a mobil. Jess írt vissza! Kösz szépen, jól. Jess Ez annyira ő! Két szó, csak hogy ki ne adja magát! Azonnal visszaírok: Találkozol Tommal?? – Kérem a kérdőíveket mindenkitől – tapsol Noura. – Legyetek szívesek mind abbahagyni az írást! Máris? Egek, ez olyan, mint egy dogaírás. Utoljára adom be a papíromat, és középre suvasztom be, nehogy Nourának szembetűnjön. Ő azonban mindet végiglapozza, és sűrűn bólogat olvasás közben. Aztán megáll. – Becky, azt írtad az első kérdésre, hogy „jól nézzek ki”. Ez vicc akar lenni? – emeli fel a fejét. Miért engem fixíroz mindenki? Természetesen komolyan gondoltam. – Ha az ember jól néz ki, jól is érzi magát! Az ápolt külső természetes fájdalomcsillapító. Valamennyiünkre ráférne egy kis átváltoztatás, új frizurát csináltathatnánk… Fintorokat és vihogásokat kapok mindenünnen a teremből. Egyedül egy dögös, rózsaszínű topba öltözött csaj bólogat egyetértően. – Tök igazad van! – mondja. – Inkább ezt, mint a négykézláb kínlódást. – És ott van még a vásárlás – teszem hozzá. – Kitűnő ellenszer a reggeli émelygésre, úgyhogy… – Hogy a vásárlás a reggeli émelygés ellenszere lenne? – vág közbe Noura. – Mondd, kérlek, miről beszélsz? – Valahányszor felfordult a gyomrom az első hetekben, elmentem a Harrodsba, és vettem valami csekélységet, ami elterelte a figyelmemet – magyarázkodom. – És tényleg bevált. – Én online szoktam leadni a rendelést – helyesel újra a rózsaszín topos csaj. – Talán mindannyian bővíthetnénk ezzel a segédeszközök listáját – javaslom segítőkészen. – Szúrjátok be, mondjuk, a gyömbértea után. Noura eltátja a száját… azután ismét becsukja. Egy másik csajhoz fordul, aki feltartja a kezét. Ekkor újra felcsipog a mobil, megint SMS érkezett. Nagyjából. J Nagyjából? Mit akar ez jelenteni? Gyorsan begépelem: Janice már esküvőre gondol! Bex Megnyomom a „küld” gombot. Ez majd felpörgeti az eseményeket. – Jó – menjünk tovább! – szólal meg Noura a szoba közepén. –A válaszaitokból kitűnik, hogy közületek sokakat aggaszt a vajúdás gondolata és az, hogyan birkóztok meg vele. Az első tanácsom az: ne aggódjatok! –

99

néz körbe a kismamákon. – Igenis meg tudtok birkózni a helyzettel! Valamennyien. Ideges nevetés támad a teremben. – Igen, persze, a fájások erőteljesek lehetnek – folytatja Noura. –De a női test felépítése olyan, hogy elbírja ezt a megterhelést. És ne feledjétek, ez pozitív fájdalom. Gondolom, mindketten egyetértetek velem? – pillant anyura és Janice-re, akik időközben elővették a kötésüket, és most a kötőtűiket csattogtatják. – Hogy pozitív-e? – néz fel Janice szörnyülködve. – Hát nem, drágaságom! Az enyém rettenetes volt. Majd belehaltam. Huszonnégy órán keresztül vajúdtam a nyári rekkenő hőségben. Egyetlen szegény kislánynak sem kívánnám itten. – És akkoriban még nem is gyógyszerezték a nőket – veti közbe anyu. – Én azt tanácsolom, szedjetek be mindent, ami csak kapható a gyógyszertárakban. – De hát vannak természetes, ösztönös ellenszerek is, amelyekkel élhettek – szól közbe Noura gyorsan. – Biztos vagyok benne, ti is azt tapasztaltátok, hogy a ringatózás és a testhelyzet változtatása sokat segít a szülési fájdalmaknál, nem igaz? Anyu és Janice kétkedő pillantásokat vált egymással. – Nem állítanám – mondja anyu kedvesen. – Ott van például a meleg fürdő – veti fel Noura egyre feszültebb mosollyal. – Fürdő? – nevet fel anyu nagy vígan. – Drágám, amikor az emberre olyan elviselhetetlen fájások törnek, hogy a legszívesebben meghalna, mit segít akkor a fürdő?! Noura zihálva lélegzik, és ökölbe szorítja a kezét. Szemlátomást nincs ínyére, amit anyutól hall. – De a végén csak megérte? Mi az a kis fájdalom egy élet boldogságához képest? – Hát… – pillant át rám kételkedve anyu. – Természetesen el voltam ragadtatva, hogy megszületett a kislányom, Becky. Mindamellett több gyerekkel nem kísérleteztem. Ahogy te sem, ugye, Janice? – Nem én! – borzong össze Janice. – A világ minden kincséért sem! A teremben körbepillantva látom, hogy a kismamák mind megnyúlt arccal ülnek. A férfiak többsége is. – Helyes! – mondja Noura, akinek szemlátomást nagy erőfeszítésébe telik, hogy ne jöjjön ki a sodrából. – Nos… köszönöm ösztönző szavaitokat. – Szívesen, máskor is! – integet vissza Janice vidáman a kötésével. – Most pedig próbálkozzunk meg egy kis légző gyakorlattal – folytatja Noura –, amelyik, hiszitek-e vagy sem, segítségetekre lesz a korai fájásoknál. Kérlek, üljetek fel, húzzátok ki a hátatokat, és lélegezzetek felületesen! Be… ki… jól van… Miközben buzgón gyakorlom a felületes légzést, újra felcsipog a mobilom. Micsoda????? Hahaha! – fojtom el a kuncogást, és visszaírom:

100

Szerelmes vagy? Néhány perc múlva megint felpittyeg a mobil, új üzenetem érkezett: Vannak gondjaink Egek! Remélem, Jess jól van. Nem akartam megbántani. Rázós ügy egyszerre felületesen lélegezni és SMS-eket küldeni. Ezért abbahagyom a légzést, és bepötyögtetem: Mi a gond? Mért nem mondtad? – Kinek írsz, drágám? – kíváncsiskodik Janice, aki szintén abbahagyta a felületes légzést, és most a kötésmintát böngészi. – Á… csak egy barátnak – vetem oda könnyedén. De már itt is a következő üzenet. Bármivel foglalkozott Jess eddig, valószínűleg ő is félbehagyta. Nem akartalak zavarni, ostobaság Őszintén, hogyan gondolhatja Jess, hogy zavar? Igenis érdekel a szerelmi élete! Te a húgom vagy!!! – kezdem el begépelni, amikor Noura tapsolni kezd, hogy figyeljünk oda. – Most pedig mindenki lazuljon el! Egyszerű gyakorlat következik, ami lecsillapítja az elmét. A partneretek fogja meg és csavarja ki a karotokat, ősrégi kínai fogás ez. Próbáljatok meg végig lélegezni a fájdalom érzékelése közben. Koncentráljatok, maradjatok továbbra is ellazultan… a partnerek ne ódzkodjanak a szorítás növelésétől! Látjátok, sokkal keményebbek vagytok, mint hittétek! Becky, téged majd én veszlek kezelésbe, ha nem bánod! – teszi hozzá, és odajön hozzám. Idegesen összeszorul a gyomrom. Nem tetszik nekem ez az ősrégi kínai fogás! Felőlem akár új is lehet. De nem úszhatom meg, mindenki engem néz. – Jó, rendben – mondom, és óvatosan kinyújtom a karom. – Természetesen a szülési fájások sokkal hevesebbek ennél, csak épp miheztartás végett… Ezzel megragadja a karomat. – Most pedig lélegezz… – Au! – nyögök fel, miközben ő váratlanul elkezdi kicsavarni a karomat. – Ez fáj! – Lélegezz csak, Becky – utasít Noura. – Lazulj el! – Hisz lélegzek én! Auuuuuu! – A fájdalom most tovább erősödik – Noura rám se hederít. –Képzeld el, hogy a fájások tetőfokukra hágnak… Zihálva lélegzem, miközben egyre szorosabban markolja a karomat.

101

– Most pedig lassan alábbhagy… aztán megszűnik – enged a szorításán, és rám mosolyog. – Látod, Becky? Látod, hogy a félelmeid ellenére is megbirkóztál vele? – Huhhh! – alig kapok levegőt. – Mit gondolsz, tanultál most valamit? Valamit, ami megfelelő nézőpontba állítja a félelmeidet? – néz rám sokat tudóan. – Igen – bólintok komolyan. – Most már határozottan tudom, hogy epidurális érzéstelenítést kérek. – Kérj inkább általános érzéstelenítést, drágám – szól közbe anyu. – Vagy egy jó kis császárt! – Nem kérhettek általános érzéstelenítést – néz rám Noura döbbenten. – A szülő nőknek nem jár, tudjátok! – Becky London legjobb nőgyógyászához jár! – torkolja le anyu. – Mindent megkap, amit kér! Tudod, drágám, ha neked lennék, én azelőtt vennék thai masszázst és fürdőznék, mielőtt a fájások elkezdődnek, aztán jöhetne az epidurális érzéstelenítés és az aromaterápia… – De hát ez szülés! – kiáltja Noura, és a fejét fogja. – Gyereket hozol világra, nem holmi szobaszerviztől rendeled meg a fogásokat! Szavait döbbent csend fogadja. – Ne haragudjatok – mondja, most már nyugodtabban. – Én… én… nem is tudom, mi jött rám. Tartsunk rövid szünetet! Frissítsétek fel magatokat az italokkal! Kirobog a teremből, amelyet most betölt a beszélgetés halk moraja. – Nos! – szólal meg anyu, felvonva a szemöldökét. – Úgy látom, valakinek itt nagy szüksége van a felületes légzésre! Janice, elmenjünk akkor a Liberty'sbe? – Csak ezt a sort hadd fejezzem be… – csattogtatja Janice veszetten a kötőtűit. – Tessék, el is készültem. Te is jössz, Becky? – Nem is tudom – vívódom. – Talán maradnom kellene az óra végéig. – Nem hinném, hogy Noura tudja, mit beszél! – mondja anyu cinkosán. – Tőlünk mindent megtudhatsz, amire szükséged van. És segíthetnél retikült választani! – Jól van – kászálódom fel. – Menjünk akkor! Mire befejezem a vásárlást anyuval és Janice-szel, és a fodrászhoz is beugrom, hat is elmúlt. Hazaérve a dolgozószobában találom Luke-ot. Nem kapcsolta fel a villanyt, csak ül ott a sötétben. – Luke? – teszem le a reklámtáskákat. – Minden rendben? Összerezzen a hangomra, és felemeli a fejét. Meglepetten kémlelek az arcába, amely megfeszül, s mély barázda vésődik a két szemöldöke közé. – Semmi baj – mondja végül. – Az égvilágon semmi. Nekem egyáltalán nem ez a benyomásom. Letelepszem vele szemben az íróasztal szélére, és az arcát tanulmányozom. – Luke, mi volt az a válságos helyzet ma a munkahelyen? – Nem válságos helyzet – sikerít ki egy mosolyt. – Rossz szót használtam. Csak… egy kis félreértés. Semmi fontos. Mostanra le is rendeztük. – De hát… – És te hogy vagy? – simogatja meg a karomat. – Milyen volt az óra?

102

– Ó – igyekszem visszagondolni a délutánra. – Izé… jó. De azért nem vesztettél sokat. Aztán elmentem vásárolni Janice-szel és anyuval. Beugrottunk a Liberty's-be meg a Brownshoz… – Nem hajtod te túl magad? – vizsgálgat aggodalmasan. – Pihentél egyáltalán? Emlékezz csak vissza, mit mondott Venetia a vérnyomásodról! – Semmi bajom! – hadonászom tiltakozva. – Soha nem éreztem jobban magam! – Hát akkor… lassan mennünk kellene – pillant az órájára Luke. – Gyorsan lezuhanyozom, aztán hívok egy taxit. A hangja vidáman cseng, de ahogy feláll, a vállán látom, milyen feszült. – Luke – kérdem óvatosan. – Ugye, minden rendben? – Te csak ne aggódj, Becky! – fogja mindkét kezemet a magáéba. – Minden a legnagyobb rendben. Kisebbfajta krízisek naponta adódnak nálunk. Tudod, hogy van ez, a munkánk természetével jár. Megoldjuk őket, aztán továbblépünk. Talán a kelleténél jobban lefoglal most a hivatal. Pillanatnyilag ki sem látszom a teendőkből. – Akkor… jó – enyhülök meg. – Menj, zuhanyozz le! Megindul a folyosón a hálószobánk felé, én pedig leteszem a táskákat a hallban. Jól kidöglesztett ez a délután anyuval meg Janice-szel. Talán én is lezuhanyozom, miután Luke befejezte. Használhatom éppen a revitalizáló rozmaringos habfürdőt, aztán következzen néhány élénkítő jóganyújtás. Vagy bekapok egy KitKatot, az gyorsabb. A konyhába indulok, és épp a dobozt veszem le a kredencből, amikor megszólal a csengő. Nem lehet még a taxis. – Ki az? – szólok bele a kaputelefonba. – Szia, Becky! – hallok meg egy recsegő hangot. – Jess vagyok. Jess? Elképedve nyomom meg az ajtónyitó gombot. Mit keres itt Jess? Azt sem tudtam, hogy Londonban van. – Negyedóra múlva itt a taxi – dugja be Luke a fejét a konyhaajtón egy szál törülközőben. – Vegyél fel valamit, Jess most jön fel a lifttel! – mondom. – Jess? – lepődik meg Luke. – De hát nem is vártuk, vagy igen? – Nem. – Dallamosan megszólal a lakáscsengő, én meg felkuncogok. – Siess, öltözz fel! Ajtót nyitok. Jess farmerben, edzőcipőben meg ujjatlan barna trikóban áll előttem; az utóbbi hetvenes éveket idéző retró. – Szia! – ölel meg mereven. – Hogy vagy, Becky? A vezető tanáromnál jártam, gondoltam, beugrom hozzád útközben. Megpróbáltalak felhívni, de foglalt volt a vonal. Minden rendben? Idegesnek látszik, persze csak annak, aki jobban megnézi magának. Miért, mit vár? Mondjam azt: nem, semmi nincsen rendben, menj utadra! – Hogyne, persze! – viszonzom melegen a szorítását. – De jó, hogy látlak! Bújj be! – Hoztam egy kis ajándékot a babának. A hátizsákjába nyúl, és kihúz onnan egy barna játszóruhát, amelynek az elején bézs felirat ékeskedik: „Nem fogom szennyezni a környezetet!” – Izé… király! – mondom, és a ruhácskát forgatom ide-oda. –Köszi! – Természetes kendervászonból készült – mondja Jess. – Továbbra is csupa kendervászon ruhatárat tervezel a kicsinek?

103

Csupa kendervászon? Mi a csudát hord itt össze… Ahá! A szülinapi bulin mondhattam effélét, csak hogy ne hadováljon tovább a gonosz fehérített pamutról. – Félig kendervászon lesz… félig más anyag – mondom végül. –Az… izé… bio diverzitás kedvéért. – Nagyon helyes – bólint. – Amúgy komolyan gondoltam, hogy ki tudok kölcsönözni a számodra pelenkázó asztalt. Van egy diáklány-szövetkezet, amely bérbe ad babaholmit és játékokat. Nálam van a számuk. – Rendben! – sietve berúgom a gyerekszoba ajtaját, még mielőtt meglátná a cirkuszsátort formázó pelenkázót, amelyhez kis bábszínház tartozik, és amely tegnap érkezett a Funky Babától. – Majd észben tartom. Gyere, igyál valamit! – Elkészültél már a popótörlőkkel? – jön utánam Jess a konyhába. Jaj, csak ezt ne kezdje! Nem mondhatom meg neki, hogy az összes rongyot kidobtam anyunál. – Izé… még nem – kémlelek körbe sietve. – Csináltam azonban mást – lekapok egy csíkos konyharuhát a tartójáról, és egyik végén csomóba kötöm. – Látod, házilag készült, természetes alapanyagú játék – vetem oda közönyösen. – Csomócskának hívják. – Nagyszerű – vizsgálgatja Jess. – Milyen egyszerű az elve! Fölényesen veri azt a sok gyárilag készült szemetet. – Ezt a… kanalat meg kifestem nem mérgező, növényi festékkel – vérszemet kapva előveszek a fiókból egy fakanalat. – Majd arcot festek neki, és elnevezem Kanálkának. Egek, egész jó vagyok ebben az öko-dumában! Talán saját blogot nyitok! – Mindegy. Hadd töltsek egy italt – kiontok Jessnek egy pohár bort, és eléje teszem. – Szóval, mi a nagy helyzet? Alig hittem a fülemnek, amikor Janice elmondta, hogy jártok Tommal! – Tudom – mondja Jess. – Ne haragudj, hogy nem szóltam előbb! De olyan nehéz… – csuklik el a hangja. – Mi a nehéz? – kérdezem izgatottan. Jess a poharába bámul, nem nyúl hozzá. – Nem igazán működik a dolog – mondja végül. – Miért nem? A húgom újra elhallgat. Szemlátomást nem neki való ez a „beszéljük ki a barátunkat” lelkizés. – Folytasd! – kérlelem. – Bármit mondasz, hallgatok, mint a sír. Úgy értem… és kedveled őt, ugye? – Hogyne, persze. Csak hát… – sóhajt egy nagyot –, csak hát… – Becky? – Luke dugja be a fejét az ajtón. – Á, szia, Jess! Nem akarok okvetetlenkedni, de hamarosan indulnunk kéne… – A, programotok van – húzza ki magát Jess. – Már itt se vagyok. – Nem! – teszem a karjára a kezem. Nem küldhetem el a húgom, amikor végre, egyszer az életben hozzám fordul tanácsért! Pontosan ezt képzeltem el magamnak, amikor először találkoztunk. Két nővér, aki be-beugrik egymáshoz, és kibeszéli a fiúkat… – Luke – döntök azonnal. – Te csak menj előre, én majd utánad megyek. A bárban találkozunk. – Hát, ha így akarod – csókol meg a férjem. – Örülök, hogy láttalak, Jess!

104

Kimegy a konyhából, és alighogy meghallom a bejárati ajtó csapódását, feltépek egy kis csomag burgonyaszirmot. – Eszerint tehát kedveled… – Nagyszerű fickó – tépdesi Jess az egyik ujja bőrét. – Okos, érdekes, mélyenszántó gondolatai vannak… ráadásul jól is néz ki, úgy értem, ehhez nem fér kétség. – Ahogy mondod! – helyeslek kis szünet után. Az igazat megvallva Tom sosem jött be nekem. (Dacára annak, hogy Janice és Martin szentül meg van győződve, hogy egész életemben reménytelenül szerelmes voltam belé.) De hát kinek a pap, kinek a papné. – Mi akkor a gond… – tárom szét a kezem biztatóan. – Túlontúl ragaszkodó. Naponta tízszer felhív, csókokkal borított képeslapokat küld… – néz fel Jess. Lenéző arckifejezését látva akaratlanul is megsajnálom szegény öreg Tomot. – A múlt héten rá akarta tetováltatni a karjára a nevemet. Felhívott, hogy tudassa velem, engem azonban annyira felpaprikázott, hogy a J-nél abbahagyta. – Most egy J betű van a karján? – buggyan ki belőlem a nevetés. – Valahol a könyöktájon – forgatja a szemét Jess. – Nevetséges! – Nézd, valószínűleg csak imponálni akart neked – vetem fel. –Tudod, Lucy is kért tőle tetoválást, de tőle megtagadta. – Nos, hát nem imponált. Ami meg Janice-t illeti… – Jess most beletúr rövidre nyírt hajába. – Szinte naponta felhív valamilyen ürüggyel. Hogy gondolkodtam-e Tom születésnapi ajándékán? Nem tartok-e velük egy franciaországi borkóstoló hétvégére? Kezd tele lenni a hócipőm, és a szakítást fontolgatom. – Nem adhatod fel néhány apróság miatt! – tiltakozom. – Úgy értem, a tetoválást leszámítva egészen jól megvagytok egymással, nem? Civakodtok egyáltalán? – A minap volt egy kiadós veszekedésünk – bólint Jess. – Miről? – A szociálpolitikáról. Ez is csak azt bizonyítja, hogy az isten is egymásnak teremtette őket! – Jess, beszélj Tommal! – mondom hirtelen ötlettől vezérelve. –A nyakam rá, hogy találtok megoldást. Csak egy vacak tetoválás miatt… – Nemcsak erről van szó – fogja körül Jess a térdeit a két karjával. – Van itt… még valami más is. – Mi? A mondat úgy ér, mint a villámcsapás. Ő is terhes! Nem is lehet másként! Egek, de jópofa! Együtt neveljük majd a gyerekeinket, a kis unokatesókat, és cuki fotókat készítünk róluk, amint együtt henteregnek a fűben… – Kétéves kutatási ösztöndíjat ajánlottak Chilébe – pukkasztja ki Jess hangja ábrándjaim buborékát. – Chilébe? – esik le az állam ijedtemben. – De hát az… iszonyú messze van innen. – Hétszáz mérföldre – bólint. – És elfogadod?

105

– Még nem döntöttem el. De fantasztikus lehetőség. Olyan csapat ez, amelyikbe évek óta szeretnék betársulni. – Ahá – mondom rövid hallgatás után. – Akkor… menj el! Melléje kell állnom! Elvégre is Jess karrierjéről van szó. Mégis elszomorodom. Csak most ismertem meg elveszettnek hitt húgocskámat, és ő máris eltűnik a világ másik végén? – Én is így gondolom – emeli fej a fejét. Most egyenesen belenézek a pettyes íriszű, mogyoróbarna szempárba. Mindig is csodáltam Jess szemét. Talán az én babámnak is mogyoróbarna szeme lesz, pettyekkel. – Okvetlenül sok fotót kell majd küldened az unokahúgomról vagy öcsémről – szólal meg Jess, mintha csak a gondolataimban olvasna. – Hogy lássam, ahogy cseperedik. – Hogyne, persze. Hetente küldök. – Az ajkamba harapva emésztem a hallottakat. – És… mi lesz Tommal? – Neki még nem mondtam meg – görbíti be Jess a vállát. – De ez a véget jelentené kettőnk számára. – Nem feltétlenül! Távkapcsolatként folytathatnátok… és ott az e-mail… – Két évig? – Hát… – akad el a hangom. Meglehet, igaza van. Alig néhány hete ismerik egymást. És két év az nagyon hosszú idő. – Nem hagyhatok ki egy ilyen lehetőséget… egy pasiért. A hangján érződik, hogy önmagával sem ért egyet. Talán jobban vívódik, mint ahogy mutatja. Talán a magára erőltetett közöny mögött fülig szerelmes Tomba. De még így is megértem. Jessnek eddig a munkája volt az élete. Nem adhatja fel egyik napról a másikra! – Okvetlenül menj el Chilébe! – mondom erélyesen. – Imádni fogod. És Tommal is meg lehetne beszélni. Valahogyan. A burgonyaszirom mostanra nyomtalanul eltűnt, ezért felkelek és megindulok a kredenc felé. Kinyitom az ajtaját, és kétkedve méretegem a polcokat. – Kifogytunk a pelyhekből… és olajos magvakat sem szabad ennem… de van még valami régi ropi… – Én meg popcornt hoztam – pirul el kissé Jess. – Karamellás ízesítésű. – Hogyan? – tatom el a számat. – A hátizsákomban van. Jess karamellás popcornt hozott nekem? De hát… az nem bio étel! És nem is tápláló. Vagy nem termelőszövetkezetek állítják elő. Ámulva meredek rá, ahogy belekotor a hátizsákjába a zacskóért. Egy DVD is kipottyan vele együtt. A húgom elvörösödve visszagyömöszöli a csillogó celofánjával egyetemben. Álljunk meg egy pillanatra! – Hát ez meg mi? – kapom fel a DVD-t. – Kilenc hónap? Jess, te nem ilyen filmeket szoktál nézni! Jess irul-pirul szégyenében. – Rád gondoltam – mondja végül. – Téged csak érdekel, főleg most.

106

– Azért hoztad, hogy együtt nézzük meg? – alig hiszek a fülemnek. Jess rábólint. – Csak arra gondoltam… – köszörüli meg a torkát. – Ha ráérsz most… El nem mondhatom, hogy meghatott ez a gesztus! Az első alkalommal, amikor együtt töltöttünk egy estét, megpróbáltam rávenni Jesst, hogy nézze meg velem a Pretty Womant. Annyit mondhatok, nem arattam elsöprő sikert. Most azonban popcornt hozott, meg egy Hugh Grant-filmet. A tetejébe a fiújáról lelkizik velem. Pontosan úgy, ahogyan elképzeltem, milyen lehet egy húg. – De hát menned kell – gyömködi vissza Jess a DVD-t a hátizsákjába. – Valójában már késésben is vagy… Hirtelen elönt a gyöngédség a hugicám iránt… és sehová sincs kedvem menni. Vajon miért töltsem az estémet valami zsúfolt bárban, olyan sznob volt cambridge-i diákokkal, akiket nem is ismerek, amikor együtt lehetek a húgommal? Venetia szívlovagját máskor is láthatom, Luke-ot pedig nem fogja érdekelni. – Nem megyek sehová – szögezem le határozottan, és feltépem a popcorn zacskóját. – Maradjunk itthon, és érezzük jól magunkat! Isteni estét töltünk együtt. Megnézzük a Kilenc hónapot (Jess közben sudoku-rejtvényekkel bajlódik, ami nem baj, mert én meg a Hello/magazint lapozgatom.) Aztán közösen felhívjuk Suze-t, hogy kikérjük a tanácsát Tomról, majd pedig pizzát rendelünk. Szerencsére Jess most elfelejti, hogy saját magunk is gyúrhattunk volna 30 pennyért. Tizenegy tájt megy el, mondva, hogy bizonyára fáradt vagyok, én pedig menten lefekszem. Vajon mikor vetődik haza Luke? – jártatom az agyam. Jól érezheti magát ő is, ha ilyen soká elmarad. Végül az arcomra hull az ajtórésen át beszüremlő fénycsík, és hunyorgásra késztet. Elaludhattam, mert megesküdnék rá, hogy Oscart kaptam a királynőtől. – Szia! – motyogom álmosan. – Hány óra? – Most múlt egy – suttogja Luke. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek. – Semmi gond – felkapcsolom az éjjeli lámpát. – Na, milyen volt? – Jó! – olyan lelkesedés cseng a hangjában, amire nem számítottam. Megdörzsölöm vérágas szemem, és megpróbálok rá fókuszálni. Ragyog az arca, a mozdulatai meg olyan könnyedek és lendületesek, amilyennek hetek vagy talán hónapok óta nem láttam. Letépi magáról a nyakkendőjét, és a székre hajítja. – El is felejtettem, mennyi közös van bennünk ezekkel a régi barátokkal! – mondja. – Csupa olyasmiről beszéltünk, amiről évek óta nem ejtettem szót. Politikáról… művészetről… a jó öreg Matthew most egy galériát igazgat. Meghívott minket egy kiállításra. El kellene mennünk! – Hűha! – akaratom ellenére is megmosolyogtat Luke lelkesedése. – Hát ez fantasztikus! – Már azért is isteni volt, hogy kiszakadtam kissé az üzletből – csóválja a fejét csodálkozva. – Többször kellene találkoznunk. Hogy a megfelelő perspektívába állítsam a dolgokat, és ellazuljak kissé – az ingét kezdi kigombolgatni. – És milyen volt a te estéd Jess-szel? – Király! Megnéztünk egy filmet, és pizzát ettünk. És tudod, mi az újság… – ásítom el magam váratlanul. – Inkább holnap mondom el. – Visszafészkelődöm a párnák melegébe, és nézem, amint Luke levetkőzik. –

107

És milyen Venetia híres-nevezetes fiúja? Tényleg olyan uncsi, amilyennek azon a fotón látszik? – Nem volt ott – mondja Luke, és felakasztja az öltönye nadrágját. Abbahagyom a fészkelődést, és meglepetten felkapom a fejem. Venetia fiúja nem volt ott? De hát én azt hittem, hogy az egész összeröffenés célja az, hogy bemutassa a többieknek Justint, az utolérhetetlen bankárt. – Ó. Hogyhogy? – Szakítottak. Luke beakasztja nadrágját a gardróbba. – Az meg hogy lehet? – ülök fel az ágyban. – Én azt hittem… bele van esve Justinbe. Mintha azt mondta volna, hogy a világ másik feléről jött utána, és ők a legboldogabb pár széles e földtekén. – Így is volt, egészen három nappal ezelőttig – von vállat Luke. – Nagyon ki van borulva szegényke. – Ahá, értem – mondom némi hallgatás után. Az este hirtelen egészen más értelmet nyer. Nem arról szólt hát, hogy Venetia bemutatja a fiúját a régi baráti körének, hanem arról, hogy friss facérként Luke vállán sírja ki a búbánatát. – És… ki szakított? Ő vagy a másik? – vetem oda közönyösen. – Ezt nem tudom pontosan – indul most Luke a fürdőszobába. – A pasi minden jel szerint visszament a feleségéhez. – A feleségéhez? – süvölt fel a hangom, mint egy rakétáé. – Miféle feleségről beszélsz? – Venetia azt hitte, hogy különváltan élnek, és csak a látszatot őrzik – nyitja meg Luke a csapot, ezért alig hallom a továbbiakat. –Jól kikapta, szegény öreg Ven. Nagyon úgy fest, hogy a nős férfiakra bukik, aztán mindig ez lesz a vége. Nyugalom és hidegvér. Lélegezzünk felületesen! Csak semmi idegbaj! – Már mire gondolsz? – kérdem könnyedén. – Hát, nem is tudom. – Luke most fogkrémet nyom ki a fogkeféjére. – Válások… valami botrány egy főorvossal a kórházban, ahol dolgozott… Aztán volt egy tiltó végzés LA-ben – homlokát ráncolva mered a fogkrémes tubusra. – Majdnem teljesen kifogyott. Válások? Tiltó végzések? Botrányok? Nem jutok szóhoz. Úgy tátogatom a számat, akár egy aranyhal. Minden ösztönöm riadót fúj. Ez a nő Luke-ra ácsingózik! Venetia szemével mérem fel a fogát súroló férjemet. Csak a pizsamaalsó van rajta. A bőre még barna nyárról, és vallanak izmai enyhén remegnek, miközben a karját mozgatja. Édes istenem! Naná, hogy ez a nő kiszemelte magának! Hisz jóképű, több millió fontos cég tulajdonosa, és ott az a diákszerelem is. Talán ő volt Venetia első fiúja, és ő soha nem adta a szívét senki másnak. Vagy éppen Venetia volt Luke első szerelme. Vadul összeszorul a gyomrom. Ami nevetséges, ha elgondoljuk, mi mindent hordok pillanatnyilag benne. – És? Aggódnom kell akkor? – igyekszem könnyed, magabiztos hangot megütni. Luke épp vizet locskol az arcára.

108

– Én csak… – Nem, nem tudom kimondani. Végül is mit jelent ez: nem bízom meg benne? – Én csak arra gondoltam… miért nem próbálkozik magányos pasikkal? Akkor egyszerűbb lenne az élete – váltok taktikát. Elkaccintom magam, de ahogy Luke felém fordul, látom, ráncba szalad a homloka. – Venetiának voltak… rossz döntései. De egyikük sem volt szándékos vagy rosszindulatú. Szegényke, javíthatatlan romantikus. Már védi is! Jól nézek ki. Hirtelen pittyegés hallatszik Luke zakójából. Kijön a fürdőszobából, leszárítgatja az arcát, és kiveszi a mobilt a zsebéből. – Venetia küldött SMS-t – megnézi, és elmosolyodik. – Nézd csak! Egy fotó a találkozóról. Elveszem tőle a mobilt, és a kijelzőt tanulmányozom. Íme, Venetia, utcai ruhában, hosszú, szakadt farmerben, bőrkabátban és magas, tűsarkú csizmában. Magabiztosan néz ki a képből, és úgy karolja át Luke-ot, mintha a tulajdona lenne. Vérszívó vámpír ez, a családi béke felborogatója, fut át az agyamon. Nos, az én családomat nem dúlja szét, arról kezeskedem! Az évek során Luke-kal egy sereg mindenen keresztülmentünk. Korábban keljen fel ez a lobogó hajú, tűsarkú cipős doktornőcske, ha el akar minket szakítani egymástól! Ebben 110%-ig biztos vagyok.

109

International Ombudsman Banking Authority 16-18. szint, Percival House, Commercial Road, London EC14UL Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. szeptember 10. Kedves Mrs. Brandon! Sajnálattal közlöm, hogy bizottságunk elutasította folyamodványát saját online bank – „Becky Bankja” – alapítására. Döntésünknek több oka is volt, mindenekelőtt az Ön állítása, miszerint egy online bank létrehozásához nem kell más, mint „egy számítógép, és egy hely a pénz tárolására”. Sok sikert kívánunk további vállalkozásaihoz, de javasoljuk, hogy ezek ne a bankszakmát érintsék. Maradunk tisztelettel John Franklin Internetes Üzletek Bizottsága

110

TÍZ Jó, talán mégsem vagyok 110%-ig biztos. Meglehet, mindössze 100%-ig, vagy… mondjuk… 95%-ig. Néhány hét telt el azóta, hogy Luke együtt töltötte azt az estét a régi barátaival és Venetiával. Az önbizalmam azóta meredeken lezuhant. Nem mintha bármi történt volna, erről szó sincs! A felszínen Luke és én ugyanolyan boldogok vagyunk, mint eddig, és semmi nem romlott el. Csak éppen… Hát jó! íme, eddig összegyűlt bizonyítékaim: 1. Luke egyre újabb SMS-eket kap, melyeket mosolyogva fogad és nyomban megválaszol. Tudom, hogy ettől a vamptól származnak. És persze soha nem mutatja meg nekem őket. 2. További három alkalommal ment el vele szórakozni. Nélkülem! Egyszer akkor, amikorra már megbeszéltem egy találkozót Suze-zal, Luke meg azt mondta, talán felhasználhatná az üres estéjét, és együtt tölthetné néhány barátjával. Mint kiderült, a „néhány barát” nem volt más, mint Venetia. Másodszorra a cambridge-i bandájával rendezett egy fényes vacsorát az egykori tanáruknak. A partnereket nem hívták meg erre. A harmadik alkalom egy ebéd volt, látszólag azért, mert Venetia „történetesen” Luke hivatala mellett ment el. Na igen. Épp üzleti negyedekben szokás gyerekeket világra segíteni! Ez volt az a találkozás, ami után veszekedtünk egy picurkát. Én (roppant könnyedén) megjegyeztem, nem tölt-e túl sok időt Venetiával. Mire azt felelte, hogy mostanában szegény nagyon maga alatt van, és szüksége van egy régi barát támaszára. Mire én a fejére olvastam: „Nos, ami azt illeti, én is magam alatt vagyok, amikor nélkülem jársz mulatni!” Mire Luke azt mondta, az év fénypontjának tartja, hogy újra összejöhetett a régi egyetemi cimboráival. Végre alkalma nyílik lazítani, és ha vele tartanék, én is megérteném. Mire én azt feleltem, mennék én szívesen, ha hívna. Mire ő: de hiszen hívott eleget, mire én… Hát… ami azt illeti… elhangzott még egy és más. Ez minden bizonyíték, ami eddig a kezemben van. Azt sem tudom, miért nevezem egyáltalán bizonyítéknak. Nem mintha azt hinném, hogy valami máris van kettejük között. Úgy értem… kész nevetség erre gondolni. Valójában inkább Luke-ról beszélek, a férjemről. – Nem hiszem, hogy bármi komoly lenne, Bex – rázza a fejét Suze, miközben a málnás-barackos turmixát kevergeti. Azért jött át ma reggel, hogy együtt elvégezzük a nem meghatározó próbát, eddig azonban végig csak Luke-ról folyt a szó. Szerencsére az összes gyerek a nappaliban gyűlt össze, ahol szendvicseket majszolnak, és egy rajzfilmet néznek megigézve. (Suze ezt csak azután engedte meg nekik, hogy megesketett, soha, semmi szín alatt nem árulom el Lulunak.) – Én sem hiszem! – tárom szét a karomat. – De mostanában sülve-főve együtt vannak, a nő folyvást SMS-ekkel bombázza Luke-ot, nekem meg sejtelmem sincs, miről cseverésznek…

111

– És kinyilvánítottad már előtte a házastársi jogaidat? – kérdi Suze, miközben beleharap egy csokis süteménybe. – A legutolsó viziten? – Ki én! De rám se bagózott. – Hmmm – töpreng el Suze. – És nem gondoltál arra, hogy orvost válts? – Egyre ezen töröm a fejem. De nem hiszem, hogy bármit is segítene a helyzeten. Elvégre is a nő már kapcsolatban áll Luke-kal, nem igaz? Talán még örülne is, hogy teljességgel félretolhat. – És mit mond minderre Luke? – Na igen – kezdem el a szívószálat birizgálni. – Arra hivatkozik, hogy a nő magányos és sebezhető a szakítása óta. Úgy pátyolgatja, mint valami szánandó, megkínzott áldozatot. És mindig megvédi! A minap, amikor Szörnyella Venetiának neveztem, alaposan begurult. – Szörnyella Venetia – robban ki Suze-ból a nevetés, süteménymorzsákat köpködve a konyhapultra. – Ez jó. – Nem, nem az! A végén összevesztünk! Ez a nő… folyton jelen van az életünkben, dacára annak, hogy a színét se látom… – Miért, nem jársz hozzá vizitre? – lepődik meg Suze. – Hetek óta nem láttam. Az utolsó két alkalommal, amikor a klinikán jártam, épp szülést vezetett le, és az egyik asszisztense foglalkozott velem. – Kerüli a veled való találkozást – bólogat sokat tudóan Suze. Megszívja a szívószálat, miközben ráncba szalad a homloka. –Bex, tudom, hogy aljas, amit javaslok… de mi lenne, ha belenéznél Luke SMS-eibe? – Már megtettem – ismerem be. – És? – néz rám Suze izgatott várakozással. – Latinul vannak. – Latinul? – Mindketten tanultak latint az egyetemen – mondom letörten. – Ez is a „közös” dolgaik közé tartozik. Egy szót sem értek az egészből. Valamit mégis leírtam. – A zsebembe nyúlok, és szétteregetek egy kis cetlit. – Ez az. Mindketten némán meredünk a szavakra. Fac me laetam: mecum hodie bibe! (Hizlalj fel, igyál ma velem.) – Nem látszik túl biztatónak – mondja Suze végül. – Szerintem sem. Mindketten a szavakat nézzük még néhány pillanatig, aztán Suze felsóhajt, és felém tolja a papírost. – Bex, utálok ilyen tanácsot adni, de… légy résen! Valójában vissza kellene vágnod. Ha ez a nő minden idejét Luke-kal tölti, te is megtehetnéd. Mikor csináltatok valami romantikusát együtt, csak ti ketten? – Nem is tudom. Időtlen idők óta. – Na hát akkor! – csap az asztalra Suze diadalmasan. – Ugorj be a hivatalába, lepd meg, és vidd el ebédelni! Biztosan imádná. Jó ötlet. Eddig soha nem zavartam Luke-ot munka közben, mert tudom, milyen elfoglalt. De ha Venetia megteheti, én miért nem? – Jó, megpróbálom – mondom felvidámodva. – Majd elmondom, hogyan ütött ki. Kösz, Suze. – Kiürítem a poharamat, és cirkalmas mozdulattal leteszem. – Na szóval! – Na szóval – néz a szemembe Suze. – Akkor készen állsz a bevetésre? – Azt hiszem – leszek ideges azonnal. – Vágjunk bele!

112

Magam felé húzom a konyhapulton a nem meghatározó készüléket, és remegő kézzel kezdem el bontogatni a műanyag csomagolást. Percek múlva megtudom az igazságot. Ami csaknem olyan izgalmas, mint maga a szülés! Titokban fiúban reménykedem. Vagy épp lányban. – Hé, Bex, várj csak! – szólal meg Suze váratlanul. – Hogyan fogod átejteni Luke-ot? – Hogyhogy? – Már a szülésnél! Hogyan győzöd meg, hogy sejtelmed sem volt a baba neméről? Kezem megáll a mozdulat közben. Ez fontos szempont. – Majd meglepetést színlelek – mondom végül. – Elvégre is jó színész vagyok. Nézd csak – öltöm magamra a tőlem telhető legmeglepettebb kifejezést. – Fiú! – kiáltom. – Bex, ez iszonyatos volt! – fintorodik el Suze. – Nem készültem fel eléggé – mondom sietve. – Próbáljuk újra. – Egy pillanatig koncentrálok, majd felsikoltok: – Lány! Suze hunyorogva rázza a fejét. – Hamis, hamis! Bex, bele kell helyezkedned a karakterbe! Valamiféle Módszerre lesz szükséged. Jaj ne! Helyben vagyunk. Suze egy tanévet drámaiskolában töltött az egyetem előtt, ezért valóságos Judi Denchnek képzeli magát. (Nem is valódi drámaiskola volt, mint például a RADA (Royal Academy of Dramatic Art), hanem egy magántanoda, ahol az apuci fizet, a diákok meg főzőcskéznek délután. De erről általában nem beszélünk.) – Állj fel! – utasít most Suze. – Végezzünk néhány lazító gyakorlatot… – A fejét forgatja, és kirázogatja a két karját. – Most pedig lássuk, mi a motivációd. – Hogy átejtsem Luke-ot – emlékeztetem. – Nem! A belső motivációd. A karakteredé. – Egy pillanatra behunyja a szemét, mintha szellemekkel tanácskozna. – Új anya vagy. Most látod először az újszülött gyermekedet. El vagy ragadtatva….mégis meglepődsz… mert nem erre a nemre számítottál… Életedben nem csodálkoztál el ennyire… Érezd át minden porcikádban… – Fiú! – teszem szívemre a kezem. – Újra, Bex! Nagyobb átéléssel! – hadonászik Bex. – Fiú! Nagy ég, fiú! – hangom végigvisszhangzik a konyhában; egy kanál le is pottyan a padlóra a munkapultról. – Hé, ez már döfi! – Suze láthatóan elégedett. – Tényleg jó volt? – lihegem. – Igen! Ezzel már át tudod ejteni. Végezzük el akkor a tesztet! Mialatt a mosdóhoz megyek vízért, Suze feltépi a dobozt, és egy fecskendőt vesz elő. – Á, nézd csak! – kiáltja vidáman. – Vért kell vennünk. – Vért? – pislogok ijedten. – „A vérvizsgálat gyorsan és könnyen elvégezhető – olvassa fel Suze a mellékelt tájékoztatóról. – Mindössze egy orvost, nővért vagy más képzett szakembert kell megkérniük, hogy vegyen vérmintát.” Itt a tű – teszi hozzá, és kiveszi egy műanyag dobozból. –Én leszek a doki. – Rendben – bólintok, és megpróbálom elleplezni, hogy begyulladtam. – Izé… Suze… volt a kezedben valaha is injekciós tű?

113

– Á, igen – bólint magabiztosan. – Egyszer beinjekcióztam egy birkát. Gyere! – mondja, és a fecskendőbe illeszti a tűt. – Gyűrd fel a ruhaujjad! Egy birkát? – És mihez kezdünk a vérmintával? – kérdem, csak hogy az időt húzzam. – Majd elküldjük a laborba – mondja Suze, és a tájékoztatóért nyúl. – „Az eredményt névtelen, diszkrét csomagolásban postázzuk önnek. Hozzávetőleg… – Suze itt fordít az oldalon – tíz-tizenkét hét múlva várható.” Hogy mi? – Tíz-tizenkét hét múlva? – kapom ki a barátnőm kezéből a tájékoztatót. – Azzal meg mit érünk? Addigra megszülök! – Megfordítom az oldalt, nem látok-e valamiféle „expressz” megoldást, de nem. Végül feladom, és csalódottan leroskadok egy bárszékre. –Tizenkét hét. Akkor semmi értelme megcsinálni! Suze sóhajtva ül le mellém. – Bex, nem olvastál el semmiféle tájékoztatót, mielőtt megvetted ezt a tesztet? Nem néztél utána, hogyan működik? – Hát… nem – vallom be töredelmesen. – Azt hittem, olyan, mint egy terhességi teszt, egyszerű papírcsík, kék vagy rózsaszín vonallal. Micsoda szemétség! Negyven fontomba került. Hogy megvágják ezek az embert! Úgy értem, miért képzelik, hogy a kismamák mást sem akarnak, mint kideríteni a születendő gyermekük nemét? Hisz az isten szerelmére, csak néhány hónapot kell várniuk. Amúgy meg kit érdekel! Amíg a baba egészséges, igazán, mi a… – Megpróbáljuk újra a gyűrűvel? – szakítja félbe Suze a gondolataimat. – Ó! – nézek fel felderülve. – Igen, próbáljuk meg! Ötször elvégezzük a gyűrűpróbát, 3-2-es pontszámmal a fiúk javára. Erre tömérdek fiúnevet írunk össze. Suze arra igyekszik rávenni, hogy nevezzem a gyereket Tarquin Wilfrid Susannak. Hümmm. Hát nem igazán lelkesít az ötlet. Mire Suze összetereli a gyerekeket, csukamájolaj-kapszulát töm beléjük (a tévé butító hatását ellensúlyozandó), majd elmennek. Sokkal jobban érzem magam. A barátnőmnek igaza van, több időt kell együtt töltenünk Luke-kal. És mostanra hasznavehetőbb tervet eszeltem ki az ebédnél. Úgy értem, a férjem folyvást uncsi üzleti ebédekre jár. Én valami különlegessel szeretném meglepni. Valami romantikussal. Ezért a következő munkanapon felhívom a Food Hallt, és piknikes kosarat rendelek Luke kedvenc csemegéivel. Kifaggattam az asszisztensét is, Melt, nincs-e megbeszélése ebédidőben. (Az okokról hallgattam, mert ez a csaj képtelen titkot tartani.) A tervem tehát az, hogy a hivatalában lepem meg Luke-ot. Majd ott piknikezünk, intimen és fenségesen! Arra is rávettem a céget, hogy tegyen egy üveg pezsgőt meg egy kockás abroszt a kosárba. Nem maradt ki egy műanyag „piknikes” gyertya sem, amelyet a Homewarestől szereztem be, a hatás kedvéért. Ahogy ebédidőben megindulok Luke hivatala felé, elfog az izgalom. Időtlen idők óta nem volt részünk ehhez hasonló váratlan örömökben! Amúgy hetek óta nem tettem be a lábam a Brandon Communicationshöz, és alig várom, hogy mindenkivel újra találkozzam. Amióta az Arcodasszal társultak, hallatlanul fel vannak dobva. Az Arcodas csoport olyan hatalmas,

114

annyira különbözik minden korábbi ügyfelüktől, hogy bízvást állíthatom, ez a legnagyobb kihívás, amivel eddig szembe kellett nézniük. (Jó, ez a kitétel Luke motivációs beszédéből származik, amelybe besegítettem.) De hát mit érne az élet új kalandok és álmok nélkül? A Brandon Communications a legjobb a szakmában, évről évre befolyásosabb és lendületesebb, s szinte kivirágzott új vállalkozásaitól. Ez a két cég együtt minden új kihívással szembe tud nézni és legyőzni a nehézségeket. Mint egy közös csapat. Egy nagy család. (Ezt a részt én írtam.) Pontban egy előtt érek az irodaházba, ahol a márvány előcsarnokon keresztül Karenhez, a recepcióshoz oldalazok. Épp a kollégájával, Dawnnal tárgyal valamit suttogva, az arca vörös és zaklatott. Remélem, nincs semmi gáz. – Nincs ez jól – hallom meg fojtott hangját, ahogy közelebb érek. – Sehogyan sem. Senki nem viselkedhet így, akár góré, akár nem. Tudom, hogy régimódi vagyok, de… – Nem erről van szó – mondja Dawn. – Az embertársaink iránti köteles tisztelet diktálja ezt. – Igen, a tisztelet – bólogat Karen hevesen. – Hogy érezheti magát szegényke… – Találkoztál vele? Amióta… – hallgat el Dawn jelentőségteljesen. – Senki nem látta – rázza a fejét Karen. Feszengve követem a beszélgetést. Mi a csuda ez? Ki az a „szegényke”? – Szervusztok! – mondom, mire mindketten összerezzennek. – Becky! Nagy ég! – Karen szemlátomást zavarba jön a jöttömre. – Mit keresel… Tudtunk arról, hogy ma jössz? – belelapoz az íróasztalán heverő papírokba. – Dawn? Benne van az előjegyzési naptárban? Az előjegyzési naptárban? Mióta kell időpontot kérnem, ha látni óhajtom a férjemet? – Arra gondoltam, meglepem Luke-ot. Szabad most ebédidőben, ennek utánanéztem. Ezért úgy gondoltam, akár piknikezhetnénk is az irodájában! – intek a karomon csüngő kosár felé. Azt várom, hogy felkiáltsanak: „Milyen kedves ötlet!” Ehelyett mindketten szemlátomást idegesek lesznek. – Helyes! – mondja végül Karen. – Nos, lássuk csak, hogy… – megnyom a kapcsolótáblán néhány gombot. – Halló, Mel? Karén vagyok a recepcióról. Becky van itt. Becky Brandon. Azért jött… hogy meglepje Luke-ot. – Hosszú csönd következik, mely idő alatt Karen figyelmesen fülel. – Igen, igen, úgy lesz. – Felnéz, és rám mosolyog. – Foglalj helyet, Becky! Valaki mindjárt lejön érted. Foglaljak helyet? Valaki lejön értem? Mi ütött ezekbe? – Miért nem mehetek fel azonnal? – vetem fel. – Nem… tudjuk pontosan… hol van Luke. – Karen határozottan nem találja a helyét. – Okosabb ezért, ha… Adam mindjárt itt lesz – köszörüli meg a torkát. Ezt nem hiszem el. Adam Farr a Brandon C kommunikációs igazgatója. Mindig őt citálják oda a rázós esetekhez. Luke szerint fantasztikus tehetsége van a „leszerelésükhöz”. Úgy, szóval most engem is „leszerelnek”. Vajon miért? Mi folyik itt? – Foglalj helyet, Becky! – mondja Karen, de nem mozdulok.

115

– Véletlenül kihallgattam az iménti beszélgetést – vetem oda félvállról. – Csak nincs valami baj? – Már hogy lenne! – Karen válasza túl hamar érkezik, mintha már várta volna. – Egy… tegnap esti tévéműsorról beszéltünk. Nem igaz, Dawn? Dawn egyetértően bólogat, de a szemében zavar ül. – És te hogy vagy? – kérdi Karén. – Minden rendben, Becky? – Már nincs sok időd hátra, nem igaz? – szól közbe Dawn is. Természetesen, barátian hangzó válaszon gondolkodom… de hát hogyan telne tőlem? Ez az egész beszélgetés velejéig hamis. Ekkor azonban nyílik az ajtó, és Adam Farr siet felém. – Rebecca! – villantja rám hivatalos mosolyát, és a zsebébe csúsztatja a BlackBerryjét. – Mennyire örülök, hogy látlak! Meglehet, ennek a pasasnak a legjobb a beszélőkéje a cégnél, engem azonban nem ver át. – Szia, Adam – vetem oda kurtán. – Hol van Luke? – Most fejez be egy tárgyalást – vágja rá Adam gondolkodás nélkül. – Menjünk fel, igyál meg egy kávét… hogy megörül majd mindenki, hogy beugrottal! – Miféle tárgyalást? – szakítom félbe, mire esküszöm, összerezzen: – Á, a pénzügyekről – mondja végtelenül rövid hallgatás után. – Attól tartok, dögunalom. Hát akkor megyünk? A liftekhez terel, és némán megyünk fel az emeletre. Most elkapom és megszorongatom, lerántom a leplet arról a magabiztos, üzleties modoráról! A szeme karikás, és ritmikusan összeveri az ujját, mint egy idegbeteg. – És… hogy vagytok? – kérdem. – Elfoglaltak lehettek most, a terjeszkedés meg minden után. – Bizony – bólint. – Érdekes ezeken a változatos Arcodas-projekteken dolgozni? Csönd támad, és látom, hogy Adam ujjai egyre idegesebb táncot járnak. – Hogyne, persze – mondja végül, és újra bólogatni kezd. Kinyílik a liftajtó, és Adam kitessékel, még mielőtt egy mukkot szólhatnék. Néhány munkatárs álldogál a folyosón, a liftet várják. Mosolyogva köszöntöm az ismerős arcokat… de senki nem viszonozza a mosolyomat. Mindenkit láthatóan meglep a jelenlétem. Páran hamisan rám villantják a fogsorukat. Mások köszönnek, aztán sután lesütik a szemüket. És senki nem áll le velem beszélgetni. Még a gyerekről se kérdeznek. Miért olyan furcsa mindenki? A hűtő mellett pár csaj álldogál. Halkan beszélgetnek, és amikor azt hiszik, nem nézek oda, alaposan végigmérnek. Elszorul a gyomrom. Istenem! Naiv állat voltam? Mi az, amit nem tudok? Mit láthattak ezek? Hirtelen magam előtt látom Luke-ot, amint Venetiát kíséri végig a folyosón az irodájáig, aztán magára zárja az ajtót, de előtte kiszól: „Kérem, úgy egy óráig ne zavarjatok!” – Becky! – összerezzenek, ahogy meghallom Luke mélyen zengő hangját. – Jól vagy? Mit keresel itt? – felém tart a folyosón, egyik oldalán a jobb keze, Gary, a másikon egy ismeretlen muki. Mögöttük egész slepp. Valamennyien megviseltnek látszanak. – Jól vagyok, persze! – igyekszem vidám hangot megütni. –Csak arra gondoltam… piknikezhetnénk az irodádban.

116

Most, hogy kimondom a teljes kíséret előtt, észvesztő ökörségnek tűnik. Úgy érzem magam, mint Pollyanna az ostoba vesszőfonatos kosarával. Ráadásul egy rózsaszínű csíkot is rákötöttek a fogantyúra; le kellett volna tépnem. – Becky, tárgyalásom van – csóválja a fejét Luke. – Ne haragudj! – De Mel azt mondta, nincs délre előjegyzésed! – csap magasabbra a hangom, mint amilyennek szántam. – Azt mondta, szabad leszel! Gary és a többiek összenéznek, és felszívódnak, magamra hagyva engem meg Luke-ot. Ég az arcom a szégyentől. Vajon miért kell szégyenkeznem, csak mert beugrottam a férjemhez? – Luke, mi folyik itt? – kottyantom ki, mielőtt meggondolhatnám magam. – Mindenki olyan furán néz rám. Adamot küldted értem, hogy „leszereljen”. Valami nincs itt rendben, érzem! – Becky, senki nem akar leszerelni – mondja Luke türelmesen. –És senki nem néz rád furán. – De igen! Olyan ez, mint a Testrablók támadásában.. Sehol egy mosoly! Mindenki feszült, ideges… – Csak elfoglaltak, ez minden – könnyed modora ellenére Luke szemlátomást dühös rám. – Per pillanat mindannyian keményen dolgozunk. Engem is beleértve. Most tényleg mennem kell. Majd otthon piknikezünk, jó? – mondja, és megcsókol. – Adam mindjárt hív taxit. A következő pillanatban eltűnik egy liftben, magamra hagyva a kosarammal és kavargó, nyugtalanító gondolataimmal. Tárgyalás. Miféle tárgyalás? Miért nem tudott akkor róla Mel? Lelki szemeim előtt most Luke egy étterembe siet, ahol Venetia várja, kezében egy pohár bort babusgatva, a pincérek rajongó tekintetének kereszttüzében. Most felkel, megcsókolják egymást, Luke meg azt mondja: „Bocs, hogy elkéstem, de váratlanul megjelent a feleségem…” Nem, hagyd ezt abba, Becky! Ne tovább! Sajna nem megy. A gondolatok egyre sűrűbben és szaporábban ostromolják az agyamat, akár egy hóvihar. Ezek egy ideje együtt ebédelnek. A Brandon C teljes személyzete tud a viszonyukról. Ezért volt olyan zavart Karen és Dawn, ezért igyekeztek megszabadulni tőlem… A másik lift nyitott ajtóval várakozik. Hirtelen ötlettől vezérelve beszállok. A földszintre érve a lehető leggyorsabban hagyom el az előcsarnokot, oda se hallgatva Karen és Dawn szólongatására. Még épp idejében, hogy lássam, amint Luke elhajt a sofőrrel és a vállalati Mercedesszel. Veszettül hadonászva leintek egy taxit, beugrom, és az ülésre huppantom a kosarat. Magamra csapom az ajtót, és előrehajolok. – Látja ott elöl azt a Mercedest? – nyelek egy nagyot. – Kövesse! Alig hiszem el, hogy mindezt én művelem. Luke-ot üldözöm London utcáin. Ahogy a Trafalgar térre érünk, előttünk a Mercedesszel, úgy érzem magam, mint egy autós üldözéses akciófilmben. Még a hátsó ablakon is kipillantok, nem követnek-e nehézfiúk. – A baráttya, ugyi? – szólal meg hirtelen a taxis, erős dél-londoni akcentussal. – A férjem. – Mindjárt gondútam. Megcsajja magát, ugyi?

117

Elszorul a szívem. Hogyan találta ki? Kiabál rólam, hogy én vagyok, akit megcsalnak? – Nem is biztos. Talán – mondom. – Ezt szeretném kideríteni. Hátradőlök az ülésen. Előttünk egy horda turista kel át az úttesten, az idegenvezető nyomában. Most esik le, hogy a taxis vélhetőleg szakértő a félrelépő házasfelek üldözésében. Talán mást sem csinál, mint ezt! Hirtelen sugalmazásra előrehajolok, és félretolom a kettőnket elválasztó ablakot. – Mit gondol, kérdőre kéne vonnom? Mit tesz ilyenkor a legtöbb utasa? – Az attó függ. – Dugóba kerülünk. A sofőr hátrafordul, hogy szembenézzen velem. Hosszú arca van, mint valami nyomozókutyának, és sötét, szomorú szeme. – Attó függ, nyílt és őszinte házasságot akar-e. – Azt akarok! – kiáltom. – Igaza van. A bibi csak az, hogy ippeg ezzel kergetheti a férjecskéjét a másik csinibaba karjaiba. – Ahá – gondolkozom el. – És mi a másik lehetőség? – Hunyjon szemet, és sunyítson egész hátralévő életiben. Egyik lehetőség sem tűnik túl fényesnek. Mostanra az Oxford Streetre értünk, ahol nehéz az előrejutás a sok busz meg a gyalogosok között. A nyakam nyújtogatva pásztázom az úttestet előttünk, amikor hirtelen észreveszem, hogy Luke Mercedesé befordul egy mellékutcába. – Ott van! Láttam! Arra ment! – Én is láttam. A taxi ügyesen sávot vált, és pillanatokkal később befordulunk ugyanabba a mellékutcába. Megnyirkosodik a tenyerem az izgalomtól. Amikor leintettem a taxit, még játéknak tűnt az egész, most azonban komolyra fordult a dolog. Az a kocsi egyszer majd megáll, az utasa kiszáll… és… mihez kezdek akkor? A Soho keskeny utcáiban kanyargunk. Napfényes őszi nap van, szinte szikrázik a levegő. Pár bátor járókelő kiült a kávéházi teraszokra, és a kávéscsészéjét dédelgeti. A taxis hirtelen indexel, és behúz egy furgon mögé. – Megállnak. Lélegzet-visszafojtva figyelem, ahogy a Mercedes leáll az út túloldalán. A sofőr kinyitja az utasajtót, és Luke kiszáll, anélkül, hogy felénk pillantana. Egy cetli papirost böngészget… aztán megindul egy kétes külsejű, barnára festett ajtó irányában. Megnyomja a kaputelefont, és egy pillanattal később beeresztik. A tekintetem egy ütött-kopott feliratra téved az egyik első emeleti ablakban: „Szoba kiadó”. Kiadó szoba? Luke garniszállókba jár? Nehezen szedem a levegőt. Valami bűzlik itt! Venetia van odafönt, és fekete szőrmével szegett neglizsében vár Luke-ra. De miért a Soho egy lerobbant szobájában találkoznak? Miért nem a Four Seasonsben,3 az isten szerelmére? Azért, mert ott könnyen felismernék őket. Luke azért ide jár, mert ez egy félreeső hely. Éppenséggel lenne értelme… 3

Londoni hotel.

118

– Édesem? – kábaságomban felködlik, hogy a taxis beszél hozzám. – Igen? – nyögöm ki végül. – Itt akar ülni és várni? – Nem! – ragadom meg a piknikes kosarat, és kilököm az ajtót. – Köszönöm. Innen… már magam is boldogulok. Igazán hálás vagyok. – Várjon egy picinykét! – kiszáll, és lesegít a járdára. A táskámba kotrók, és jókora adag készpénzt nyomok a markába, anélkül hogy megszámolnám. A taxis felsóhajt, pár bankjegyet elvesz, a többit meg visszaadja. – Nem szokott hozzá ehhez a mókához, ugyi, aranyom? – Hát nem igazán – ismerem be. – Még szüksége lehet segítségre – a zsebébe túr, és egy szürke névjegykártyát húz elő. – Ő a testvérem, Dave. Sokat dogozik válóperes ügyvédeknek. Eljöhet az idő, amikor fogadnia köll egyet. Legyen gondja magára meg a gyerekire. – Igen. Köszönöm. Zsebre teszem a névjegyet, alig figyelve oda, mit művelek. – Jó szerencsét, aranyoskám. A taxis visszamászik a kocsijába, és folyvást a fejét csóválva elhajt. Megállok a „Szoba kiadó” feliratú épület előtt. Én is megnyomhatnám a kaputelefont, és megvárhatnám, mi történik. Nem. Mi van akkor, ha a nő ajtót nyit? Hirtelen megroggyan a térdem. Muszáj leülnöm valahol. A földszintet egy nyomda foglalja el. Azon kapom magam, hogy besétálok, és lerogyok egy székre. Most mi lesz? Mi? – Szép jó napot! – ugraszt fel egy hang. Megfordulva látom, hogy egy vidám ábrázatú ürge áll előttem, rövid ujjú csíkos ingben. – Nyomdai megrendelést óhajt leadni? Valamennyi névjegykártyánkat akciósán ajánljuk. A pergamenpapirosat, a lamináltat és az érdes felületűt… – Ümm… kösz – bólintok, csak hogy megszabaduljak tőle. – Íme! – az ürge mintakönyvet tesz elém, én pedig oda se nézve lapozni kezdem. Talán fel kellene mennem és… rájuk törnöm. De mi van akkor, ha tényleg egymás karjában találom őket? Egyre lázasabban pörgetem a lapokat. Hihetetlen, hogy ez velem megtörténhet! Hogy itt ülök a Soho kellős közepén, és azon jártatom az agyam, vajon a férjem egy másik nővel van-e az emeleten. – Tessék, a megrendelőlap. Ha lenne olyan kedves, és kitöltené… – az ürge mappával és tollal tér vissza, amelyet a kezembe nyom. Gépiesen elveszem, és a lap tetejére felírom: „Bloomwood, Inc”. – Miféle üzletben utazik? – kérdi az ürge, akinek láthatóan beszélgetni támadt kedve. – Ümm… dupla üvegezéssel foglalkozom. – Dupla üvegezéssel! – töpreng el az ürge homlokát ráncolva. –Nos, akkor laminált fehér kártyát javasolnék, szegéllyel. Fölöttébb tetszetős. Ide kerülne, mondjuk, a cím, és amoda a cég mottója… Van mottójuk? – „Minden, ami üvegezés – hallom meg a saját hangomat. –London, Párizs, Dubai.”

119

Fogalmam sincs, miket hordok itt össze. Ezek a szavak csak úgy kibuktak a számon. – Dubai! – csettint az ürge elismerően. – Lefogadom, akad pár ablak arrafelé! – Akad bizony – bólogatok. – Az ott az ablakok paradicsoma. – Látja, ezt nem tudtam! – jelenti ki az ürge élénk érdeklődéssel, én azonban megmerevedem, mert lábdobogást vélek hallani. Valaki jön le a lépcsőn. Ez Luke lesz. Leszámítva… hogy ez ugyancsak gyors menet volt. – Izé… nagyon szépen köszönöm! Majd gondolkozom rajta… – lököm vissza a mappát az ürge kezébe, és kirohanok az üzletből az utcára. Előttem lassan kinyílik a barnára festett ajtó, mire sietve egy kisebb fa mögé húzódom. Minden porcikám görcsbe rándul az izgalomtól. Fülemben vadul dobol a vér. Csak őrizd meg a nyugalmadat! Történjen bármi, bárkivel legyen is… Az ajtó szélesre tárul. Luke lép ki, mögötte néhány öltönyös muki. – Beszéljük meg ebédnél – mondja. – Van néhány ügyfelünk, akiknek véleményem szerint javára válna ez a megközelítés. Nem Venetiával van. Nem vele! A legszívesebben ott a járdán táncra perdülnék. Hatalmas kő gördül le a szívemről. Hogy is hihettem, hogy kétes útjai vannak? Kész paranoia. Micsoda ostobaság! Most hazamegyek, és teljesen megbízom benne… – Miss Bloomwood? A nyomdász jön ki a boltjából, és kezével leárnyékolva szemét a nap elől, engem kémlel. A pokolba! Ez a fa talán mégsem a tökéletes búvóhely. Elfelejtettem, hogy a pocakom kilátszik. – Becky? – perdül sarkon Luke, majd elképedve mered rám. – Te vagy az? Érzem, amint az arcom céklavörösre válik a három muki csodálkozó tekintetének kereszttüzében. – Izé… szia! – köszöntöm vidáman. – Készítettem magának egy mintadarabot, ha parancsolja – tart felém most a nyomdász. – Kösz! – tépem ki a kezéből. – Majd értesítem. – Becky, mit keresel itt? – indul meg Luke is a fa felé. – Csak… vásárolgatok! Micsoda véletlen! – Mint mondottam, Miss Bloomwood, laminált kidolgozást javaslok. – Miért nem tudja befogni a száját ez a nyomdász? – Az azonban drágább, ezért mellékeltem önnek árlistát… – Köszönöm! Amint látja, itt a férjem, ezért most… elmegyek. Majd benézek magához. – Á! – a nyomdász szélesen Luke-ra vigyorog. – Örvendek a szerencsének. Maga is kettős üvegezéssel foglalkozik? – Nem, ő nem – vágok közbe kétségbeesetten. – Nagyon szépen köszönök mindent! Akkor a viszontlátásra! Legnagyobb megkönnyebbülésemre az ürge most megindul az ajtaja felé. Döbbent csönd támad kettőnk között. – Kettős üvegezés? – mondja végül Luke.

120

– Biztosan… összetévesztett… valakivel – seprem a mintadarabot a táskámba. – Amúgy pedig te mit keresel itt? – Lehetséges új média-trénerekkel találkoztam a cégünknek. –Luke továbbra sem tudja, hová tegyen. – Hadd mutassam be Nigelt és Richardot. Ő pedig a feleségem, Rebecca. – Örülök, hogy megismerhetem, Rebecca – mondja Nigel, és megrázza a kezem. – Úgy hallottuk, ön az, aki felvetette a médiatréning szükségességét. Luke elmondta, mennyire nem volt megelégedve az ügyfele teljesítményével. – Á! – önt el az elégedettség hulláma. Nem is tudtam, hogy Luke megfogadta a tanácsomat, mi több, másoknak is áradozott rólam. – Elnézést kérünk a nem túl elegáns irodánkért, de csak most költöztünk ide. – Észre sem vettem! – kacagok fel élesen. – Különben meg mennem kell, csak épp erre volt dolgom… – Kellemes délutánt – csókol meg Luke. – Az lesz – bújok hozzá egy pillanatra. – Később talán a pikniket is megejthetjük. – Sajnos nem – pislog Luke. – Elfelejtettem mondani, késő este érek csak haza. Együtt vacsorázom egy új ügyféllel. – Ó – akaratom ellenére is csalódottnak érzem magam. De hát az új üzlet az új üzlet. – És ki az ügyfél? – Venetia. – Venetia? – fagy arcomra a mosoly. – Venetia Carter – magyarázza Luke a többieknek. – Tudják, a celebek nőgyógyásza. A régi PR-ügynöksége a jelek szerint nem váltotta be a kívánt reményeket. Venetia felfogadta a Brandon Communicationst. Ezt nem hiszem el! – És ki lesz jelen azon a vacsorán? – Csak ő meg én – von vállat Luke. – Én fogom kezelni a számláit, mint afféle régi barát. Nem tehetek róla, de újra úrrá lesz rajtam a gyanakvás, gyötrelmesebben, mint valaha. – Úgy… szóval… megint vele találkozol? – törlöm le megnedvesedett felső ajkam. – Igen, ez az ábra, Becky – vonja fel Luke fürkészően a szemöldökét. – Adjam át a te üdvözletedet is? – Igen! – sikerítek ki egy mosolyt. – Add csak át! Luke elmegy a két mukival, én meg vadul kalapáló szívvel utánuk bámulok. Jó, egy kicsit elfuseráltam a mai napot. De kétség nem fér hozzá, ez a nő rászállt Luke-ra. A zsigereimben érzem, ugyanúgy, mint amikor tudtam, hogy az eBay-en keresztül szerzett narancssárga top tévedés volt. Venetia célba vette a férjemet. Le kell állítanom!

121

Prendergast de Witt Connell Pénzügyi Tanácsadó BEFEKTETÉSI ÖSSZEGZÉS ÜGYFÉL: ..BRANDON-BABA” KELT 2003. OKTÓBER 24-ÉN A-letét: ..Luke portfoliója” Befektetések a mai napig: Wetherby's Aranyalap 20% Somerset Európai Növekedési Kötvény 20% Kezdd Most a Gyűjtést Kötvény 30% A fennmaradó tételeket egyelőre nem fektette be. B-letét: „Becky portfoliója” Befektetések a mai napig: Arany (Tiffany nyaklánc és gyűrű) 10% Réz (karkötő) 5% Első Közös Bank, Banglades részvényei 10% Alegdogosebbtaskakonline.com részvényei 10% Dior retró kabát 5% 1964-es évjáratú pezsgő 5% A „Rajta, Baba” lóverseny részvényei 5% Grace Kelly egykori napszemüvegei 1% A fennmaradó tételeket egyelőre nem fektette be.

122

TIZENEGY Okvetlenül beszélnem kell Luke-kal, így döntöttem. Legyünk elvégre is felnőttek, és nézzünk szembe a dologgal. Ezért eltökélten ülök az ágyban, kivárva, amíg hazaverődik éjszaka. Jócskán elmúlt már éjfél, amikor nyílik az ajtó, s megcsap a dohányfüst, szesz… és egek… az Allure parfüm illata. Rendben. Csak semmi pánik! Egy illat önmagában még nem bizonyít semmit. – Szia! Milyen volt a vacsora? – igyekszem nyájas és bátorító hangot megütni, nehogy olyan legyek, mint valami nyafka feleség az East End-iek című sorozatból. – Pompás! – Luke leveszi a zakóját. – Venetia nagyon okos nő. Nagyon energikus. – Azt… elhiszem – a paplan alatt, ahol nem látja, a kezemet tördelem. – És, miről folyt a szó? A munkát leszámítva. – Á, nem is tudom – köti ki a nyakkendőjét Luke. – A művészetről. .. könyvekről… – De te nem olvasol! – kottyantom ki, mielőtt visszaszívhatnám. Igaz, ami igaz. A menedzserkönyveket leszámítva tényleg nem olvas. – Ma már talán nem – vet rám egy savanyú pillantást –, de régebben igen. Mit akar ez jelenteni? Mielőtt velem találkozott? Úgy, szóval, már az is az én hibám, hogy lassan elbutul? – És még mi mindenről csevegtetek? – faggatom tovább. – Becky, az istenért! Nem emlékszem. A mobilja felpittyeg. Elolvassa az SMS-t. Elmosolyodik, valamit visszaír, aztán folytatja a vetkőzést. Növekvő elképedéssel és haraggal figyelem. Hogy teheti ezt? Az orrom előtt? – Ez is latinul volt? – kérdezem, mielőtt meggondolhatnám magam. – Hogyhogy? – pördül felém Luke, két keze még mindig az inge ujján. – Véletlenül láttam csak… – habogom. Aztán elhallgatok. A fenébe is, nem fogok itt tovább tettetni. Mély lélegzetet veszek, és egyenesen Luke szeme közé nézek. – Latinul küldözgeti az SMS-eit, nem igaz? Valami titkos kód ez? – Mi a csudáról beszélsz? – Luke egy lépést tesz előre, a homloka elborul a haragtól. – Te elolvastad az SMS-eimet? – A feleséged vagyok! Miről cseverészik veled, Luke? – csap magasra a hangom megbántottan. – Latin könyvekről? Vagy… másról? – Mit mondtál? – néz rám értetlenül. – Ugye, felfogtad, hogy rád hajt? – Tessék? – nevet fel kurtán. – Becky, tudom, hogy élénk a képzeleted, de ez azért igazán… – leveszi az ingét, és a szennyes kosárba dobja. Vajon miért olyan feszült? Okosabbnak hittem. – De hiszen utánad ácsingózik! – hajolok előre izgalmamban. –Hát nem látod? Ez a nő imádja felborogatni a családok békéjét! Most is ezt műveli… – Egyáltalán nem hajt rám! – torkol le Luke. – Az igazat megvallva, Becky, megdöbbentesz. Soha nem hittem volna, hogy ilyen kisajátító vagy.

123

Az isten szerelmére, csak lehet néhány barátom! Csak mert Ven történetesen nő… – Nem ez a lényeg – vetem oda megvetően. Hanem az, hogy a nő éppenséggel a volt barátnője, meg hogy hosszú, lobogó vörös haja van. Erről azonban jobb hallgatni. – A lényeg az – habogom –, a lényeg az… hogy mi házasok vagyunk, Luke! Mindenen osztoznunk kellene. Nem külön kellene élnünk az életünket. Nézz rám, én nyitott könyv vagyok a számodra! Nézd csak meg a telefonomat! – hadonászom. – Nézz be a fiókjaimba! Egy fia titkom nincs előtted! Menj, nézz körül! – Becky, későre jár – dörgöli meg az arcát Luke. – Nem hagyhatnánk ezt holnapra? Felháborodottan meredek rá. Az ám, csakhogy ez nem Monopoly játék, amit félbe lehet szakítani. Történetesen a házasságunk válságáról van szó. – Menj csak! Nézz körül! – Rendben – Luke megadóan felemeli a kezét, és elindul a szekreter felé. – Egy fikarcnyi titkom nincs előtted! Bárhová nézel, bármibe belekotorsz… – zihálom. A francba! Épp jó felé irányítottam! A nem meghatározó teszt ott van a bal felső fiókban. – Izé… a fiókot ne nézd meg! – kiáltom sietve. – A bal felső fiókhoz ne nyúlj! Luke megáll. – Nem nyúlhatok ahhoz a fiókhoz? – Nem… Meglepetés. És a Harrods bevásárlótáskát is hagyd ki a széken – teszem hozzá gyorsan. Nem akarom, hogy lássa az új high-tech hidratálom árcéduláját. Én is csaknem kipurcantam, amikor megláttam. – Van még valami, amihez nem nyúlhatok? – érdeklődik Luke. – Ümm… pár holmi a gardróbban. Korai szülinapi ajándékok neked – teszem hozzá dacosan. Csönd támad a hálószobában. Nem tudom kitalálni, mit gondolhat Luke. Végül megfordul, s az arcán furcsa kifejezés ül. – Eszerint a házasságunk nyitott könyv, leszámítva azt a fiókot, ezt a Harrods-táskát meg a gardróbod belsejét, nem igaz? Érzem, hogy erkölcsi fölényem csöppet sem olyan sziklaszilárd, mint amilyennek hittem. – A lényeg az… – megyek át támadásba. – A lényeg az, hogy én nem mással vacsoráztam, és ki tudja, mit műveltetek még! Egek ura! Pontosan úgy beszélek, mint az East Endi-ek nyafka feleségei! – Becky – ül le az ágyra sóhajtva Luke. – Venetia nem „más”. Az ügyfelem és a barátom. És szeretne a tiéd is lenni. Elfordulok, és kis legyezővé gyűröm össze a paplan redőit. – Egyszerűen nem értem, mi itt a gond. Te voltál az, aki mindenáron Venetiához akartál menni! – Igen, de… Nem mondhatom: akkor még nem tudtam, hogy férjekre vadászik.

124

– Néhány hét, és ő segíti világra a gyerekünket! Okosabban tennéd, ha igyekeznél megismerni. Ha oldott tudnál lenni a jelenlétében! Nem akarom, hogy ő segédkezzen a szülésnél! – villan át az agyamon. – És ha már a témánál vagyunk… Venetia megkérdezte, nem tudnánk-e beugrani hozzá holnap – áll fel Luke. – Jó ideje nem látott, és lelkifurdalása van emiatt. Azt ígértem, mindketten ott leszünk. Rendben van ez így? – indul el a fürdőszoba felé. – Persze – mondom morcosan, és mély sóhajjal süppedek vissza a párnák közé. Agyamban egymást kergetik a gondolatok. Talán tényleg én vagyok igazságtalan és üldözési mániás. Talán tényleg nem hajtott rá Luke-ra. Ráadásul ő a világ legjobb nőgyógyásza. Jó. Mindent, de mindent megteszek, hogy barátok legyünk. Mikor pénteken megérkezünk a Holisztikus Szülőközpontba, a lesifotósok testületi felvonulásával találjuk szembe magunkat. Látom is, miért. A Bond lány és a Lancome új arca pózol együtt a lépcsőn. Mindkét csajon dögös ejtett derekú naci és tapadós top van, ami kiemeli kamaszos idomaikat. – Becky, lassíts! – kiált utánam Luke, mivel sietve utánuk eredek. Mire azonban odaérek, eltűnnek az ajtó mögött. Reménykedve megállok a lépcsőn, de egyetlen fényképezőgép sem irányul rám. Valójában a fotósok lassan szerteszélednek, ami sérti az önérzetemet. Akár udvariasságból is lekaphattak volna. Odabent a Bond lány előttem ér a recepciós pulthoz. Hallom, amint a recepciós azt mondja: – Tessék a meghívója a Savoy teaestjére. Küldjünk önnek autót? – Nem, köszönöm – mondja a Bond lány, és odabólint a Lancome modell felé. – Lula és én együtt megyünk. Nagyot dobban a szívem. Teaest a Savoyban? Miért nem hívnak engem soha ilyen helyekre? Talán most kapok épp meghívót? Várakozó mosollyal állok a recepciós elé, s már nyúlok is az előjegyzési naptáram felé, hogy felírjam a dátumot. De nekem nem nyújt át meghívót. – Foglaljon helyet, Mrs. Brandon – mosolyog vissza. – Venetia mindjárt fogadja. – Izé… más nincs? – maradok tovább a pultnál. – Másvalami… amit nekem tartogat? – Hozott magával vizeletmintát? – mosolyodik el a recepciós. –Egyelőre másra nincs szükség. Én egyáltalán nem erről beszéltem! Várok még néhány másodpercet, hátha csoda történik… aztán végül odabattyogok a székekhez, és megpróbálom elleplezni a csalódottságomat. Ez a nő nem hívott meg! Az összes celeb együtt teázik majd, és kismamatörténetekkel mulattatják egymást, vagy arról érdeklődnek, hol szerzi be a beszélgetőtársuk a gálaruháit. Én meg otthon gubbaszthatok egymagamban! – Becky? – néz rám Luke értetlenül. – Mi a baj? – Semmi. – Érzem, hogy remeg az alsó ajkam. – Csak éppen Venetia nem hívott meg a teaestre. Mind odacsődülnek a Savoyba. Az egész bagázs! Nélkülem!

125

– Becky, honnan veszed ezt? Biztos vagyok benne… úgy értem. .. – elhallgat, mert szemlátomást nem tudja, hogyan folytassa. – Nézd, ha nem is hívott meg, mondd, mit számít? Az ember nem teadélutánok miatt jár orvoshoz! Szóra nyitom a számat, aztán meggondolom magam. – Becky? – dallamos hang csendül a közelemben. – Luke? Nagy ég, ez ő! Hetek óta nem láttam Venetiát. Az igazat megvallva valahogyan át is alakult az emlékeimben. Magasabbnak láttam, a haja is mintha hosszabb és boszorkányosabb lett volna… meg az a ragyogó zöld szempár… és a vámpírfogak. Most azonban itt áll előttem, soványan és csinoskán, elegáns fekete garbóban, és úgy mosolyog rám, mint a legjobb barátnőjére. – De jó, hogy látlak! – nyom az arcomra egy cuppanós puszit. –Ezennel bocsánatot kérek, amiért olyan szégyenteljesen elhanyagoltalak! Miközben ezt mondja, úgy pillant át Luke-ra, mintha valójában kettejük között folyna a beszélgetés. Vagy ez megint az én túlságosan élénk képzeletem? – Fáradjatok beljebb! – vezet be minket a rendelőjébe, ahol mindhárman leülünk. – Szóval, Becky – nyitja ki a dossziéját Venetia. – Hogy vagy mindig? – Kitűnően – mondom. – Köszönöm. – Eleget mozog a baba? – Igen, mint a motolla. A hasamra teszem a kezem, ahol a „lakóm” épp elaludt. Isteni időzítés. – Nos, lássuk akkor! – mutat Venetia a vizsgálóasztalra. Felkapaszkodom rá, mialatt Venetia kezet mos. – Mintha valami teadélutánról hallottam volna odakint, Ven – veti fel Luke könnyedén. – Isteni hírverés. Ámulva meredek rá, ő meg cinkosán felém kacsint. Néha igazán aranyos tud lenni. – Ó – lepődik meg Venetia. – így igaz. Azoknak a pácienseknek rendezem, akik valamivel előrehaladottabb állapotban vannak, mint te, Becky. De a következő listán már természetesen rajta leszel! Micsoda hazug némber! Nem voltam én rajta semmiféle listán. Miközben keze a hasamon jár, képtelen vagyok elengedni magam. A kezeit bámulom: vékony, fehér kezek, a jobb középső ujjon jókora gyémántköves emlékgyűrűvel. Vajon kitől kaphatta? – Nagyra nőtt ez a baba. Még nem szállt lejjebb, ami azt jelenti, hogy pillanatnyilag a feje a bordáid között van… – Venetia homlokát ráncolja a megfeszített figyelemtől, miközben kitapogatja a babát. – Ha ebben a helyzetben marad, különböző lehetőségek vetődnek fel a szülésnél, de egyelőre korai még ezért aggódni. Hisz végtére is csak a harminckettedik hétben jársz – pillant a papírjaimba. – Bőven van még ideje a kicsinek megfordulni. Most pedig hallgassuk meg a szívverését… Előveszi a Dopplert, kenőcsöt mázol a hasamra, és a bőrömhöz érinti a készüléket. A következő pillanatban a szívverés robaja betölti a helyiséget. – Erős, egészséges szívműködés – bólint Venetia, én meg visszabólintok, már ahogy fekvő helyzetemtől telik.

126

Pár pillanatig mindhárman a rendszeres, hangos zörejeket hallgatjuk. Olyan furcsa ez az egész! Íme, három felnőtt, akit megigézett ez a hang… a babának meg gőze sincs arról, hogy őt lessük. – Ez a gyereketek – néz Luke szemébe Venetia. – Bámulatos, ugye? Áthajol az asztalon, és megigazítja Luke nyakkendőjét… úgy érzem, mintha tört döftek volna belém. Fel vagyok háborodva. Hogy merészeli? Ez a mi pillanatunk! Különben is mindenki tudja, a nyakkendő-igazítás a feleség tisztje. – Szóval Venetia – kezdem udvariasan, mikor kikapcsolja a Dopplert. – Sajnálattal hallom, hogy szakítottál a barátoddal. Milyen szomorú! – Na igen – tárja szét a kezét. – Vannak dolgok, amikről másként rendelkezik a sors. És hogy érzed magad általában, Becky? – mosolyodik el édesen. – Fájdalmak? Nem ég a gyomrod? Aranyér? Aranyér? Nem hiszek a fülemnek. Szándékosan a legvisszataszítóbb kórokat pécézte ki. – Nem, semmi ilyesmi, köszönöm – tiltakozom. – Igazán nagyszerűen érzem magam. – Akkor szerencséd van – ültet le mindhármunkat újra Venetia. – A terhesség vége felé érezni fogod, mekkora teher nehezedik a szervezetedre. Talán szájpenésztől szenvedsz majd… visszértágulattól… a szeretkezés is érthető módon nehézzé, ha nem épp lehetetlenné válik… Uff! Micsoda alávaló boszorka! – Egyelőre semmi bajom – fogom meg Luke kezét, és megszorítom. – Ugye, drágám? – Még korai is lenne – Venetia arcáról nem tűnik el a kellemes mosoly. – Sok páciensem egyszer és mindenkorra elveszíti a libidóját a szülés után. És természetesen akadnak férfiak, akik a partnerük új külsejét… valamelyest… visszataszítónak találják… Visszataszítónak? Azt akarja ezzel mondani, hogy visszataszító vagyok? Eközben Venetia vérnyomásmérő mandzsettát csatol a karomra, és homlokát ráncolja, ahogy az kienged. – A vérnyomásod egyre följebb kúszik, Becky! Mit mondjak, ez a legkevésbé sem lep meg! Luke-ra pillantok, aki szemlátomást teljesen gyanútlan. – Drágám, meg kellene említened, hogy fájni szokott a lábad – mondja. – Emlékszel, a múltkor is panaszkodtál. – Fáj a lábad? – néz fel Venetia riadtan. – Semmiség – mondom gyorsan. – Csak egy lábgörcs. A múlt héten történt, hogy egész nap az új tízcentis Manolo tűsarkúm volt rajtam a munkahelyemen. Rossz választás volt, mert alig tudtam hazabicegni, és Luke-kal masszíroztattam meg a lábikrámat. – Akkor is nézesd meg! – szorítja meg a kezem Luke. – Abból még nem lesz baj, ha az ember vigyáz magára. – A számból vetted ki a szót! – löki hátra a székét Venetia. – Lássuk azt a lábat, Becky! Irány újra a vizsgálóasztal! – Hmmm – tapogatja meg a lábszáram, dörzsölgeti, méregeti. –Azt hiszem, ki tudok tapintani egy visszérkezdeményt! Rémülten meredek sima bőrömre. Hazudik! Nincs itt semmi visszér!

127

– Semmi ilyent nem látok – iparkodom megőrizni a nyugalmamat. – Te még nem látod, én azonban igen korán észlelek dolgokat – veregeti meg a vállam Venetia. – Azt javaslom, Becky, mostantól viselj gyógyharisnyát. – Csomagot húz elő az íróasztalából, és kivesz belőle egyet. Leginkább a hosszú, fehér neccharisnyákra emlékeztet. – Vedd csak fel! – Nem, szó sem lehet róla! – hőkölök meg ijedten. Még hozzáérni sincs kedvem ehhez a förmedvényhez, nemhogy magamra húzni! Életemben nem láttam ilyen rondaságot! – Becky, drágám – hajol előre Luke. – Ha Venetia azt mondja, hogy fel kell venned… – Biztosan tudom, hogy nem visszeres a lábam! – válik egyre fülsértőbbé a hangom. – Luke, a cipőm miatt volt, emlékezz csak vissza! – Á – csipogja Venetia. – Meglehet, igazad van. Lássuk, milyen cipő van rajtad. Megvizsgálja az új telitalpas cipőmet, és rosszallóan csóválja a fejét. – Az ilyenfajta lábbeli nem a terhesség kései szakaszára való. Tessék, próbáld fel ezt! – Beletúr az íróasztala alsó fiókjába, és elővesz egy világ csúfja barna gumiszandált. – Ortopéd példány. Érdekelne, mit gondolsz róla. Szörnyülködve meredek a cipőre. – A zokni helyett hordjam? – Nem, dehogy – mosolyodik el. – Szerintem mindkettőt viselned kellene. Csak a biztonság kedvéért. Micsoda elvetemült szuka! – Vedd fel, drágám! – bólogat Luke is bátorítóan. – Venetia csak jót akar neked. Dehogy akar jót! – sikoltanám a legszívesebben. – Hát nem látod, miben mesterkedik! De nem tehetem. Nincs kiút. Mindketten engem néznek. Bele kell mennem. Valósággal belebetegszem, ahogy lassan felhúzom előbb az egyik harisnyát, aztán a másikat. – Húzd őket fel jó magasra! – utasít Venetia. – Ez az, a comb fölé. Leveszem a cipőmet, és felveszem azt a rusnya gumicipőt. Aztán felkapom a méretes Marc Jacob táskám (halványsárga, észvesztő darab), hogy belegyömöszöljem a telitalpast. – Ez a retikülöd? – akad meg Venetia szeme a táskán, mire jeges félelem szorítja össze a szívem. A táskát ne. Csak azt ne! – Túl nehéz ez egy kismamának! – mondja Venetia. Elveszi tőlem, és a súlyát latolgatja. – El tudod képzelni, mi kárt okozhat ez a gerincednek? Tavaly együtt dolgoztam egy fizioterapeutával – fordul most Luke-hoz. – Hogy miféle sérüléseket látott, atyavilág, csak mert az emberek nevetséges méretű táskákat hurcolásznak! – A nagy táska divatos – mondom idegesen. – A divat! – hallatja Venetia ezüstös kacaját. – A divat árt az egészségednek. – Próbáld ki ezt, Becky! A fizioterapeutámtól kapom őket. – Ezzel kinyit egy szekrényt, és elővesz egy övtáskát, khakiszínű hálóval. – Sokkal jobbat tesz a hátnak. Akár a póló alá is rejtheti az ember a biztonság kedvéért…

128

– Nagyszerű! – mondja Luke, és elveszi Venetiától a Marc Jacob táskámat, hogy a padlóra helyezze, ahol nem érhetem el. – Milyen kedves tőled, Ven, hogy ilyen figyelmes vagy! Figyelmes? Nem fogja fel, mi történik körülötte. Gőze nincs róla. – Rajta, Becky! Próbáld fel! – Venetia olyan, mint egy félholt egérrel játszadozó macska, aki élvezi áldozata szenvedését. Remegő ujjakkal fűzöm derekamra a khakiszínű övet, bekötöm a csatját, és ráengedem a pólómat. Aztán megfordulok, hogy megnézzem magam az ajtó hátoldalára illesztett egész alakos tükörben. A legszívesebben elsírnám magam. Úgy festek, mint egy idomtalan szörny. A lábszáram két fehér, vaskos fatörzzsé változott. A lábfejem nagymamákéra emlékeztet. Elöl és hátul is dudorodom. – Nagyszerűen nézel ki, Becky! – Venetia mostanra az íróasztalához szökkent. Fürge jóganyújtást végez, ami láttatni engedi hosszú, ruganyos karját. – Szóval, Luke, isteni volt a tegnap este. Igazán érdekes, amit a web linkekről voltál kénytelen mondani… Nyomorultul a székemhez vánszorgok, és várom, hogy ezek ketten befejezzék a bájcsevejt Venetia üzleti arculatáról. Mostanra azonban már a tájékoztató füzetét és az esetleges javítási lehetőségeket tárgyalják elmerülten. – Jaj, bocsánat! – vesz észre hirtelen Venetia. – Unalmasak lehetünk. Nézd, a vizsgálatnak vége, és ha nem akarsz tovább maradni… – Tényleg, nem Suze-zal és Jess-szel ebédelsz? – néz fel Luke. – Szerintem ideje indulnod. Nekem még át kell beszélnem ezt-azt Vennel. A földbe gyökerezik a lábam. Nem akarom négyszemközt hagyni ezzel a banyával! Minden idegszálam tiltakozik ellene. De ha nemet mondok, megint kisajátítónak és gyanakvónak nevezne, és újra egy óriásit veszekednénk. – Jó, megyek már – mondom végül. – Vidd magaddal, amire szükséged van – mutat Venetia a Marc Jacob táskára. – És hallani sem akarok arról, hogy ezt a táskát hordod! – fenyeget meg az ujjával. A legszívesebben lelőném. De nincs értelme vitatkozni, Luke úgyis az ő pártját fogná. Némán kiveszem a pénztárcámat, a mobilt, a kulcsokat, meg néhány nélkülözhetetlen sminkes cuccot. Beteszem őket a khaki táskába, és ráhúzom a cipzárt. – Viszlát, drágám – csókol meg Luke búcsúzóul. – Majd később felhívlak. – Viszlát. Viszlát, Venetia – alig tudok a banya szemébe nézni. Beteszem az ajtót magam mögött, és megindulok az előcsarnok felé. A recepciónál egy ideges szőke csaj, icuri-picuri pocival ezt mondja: – Olyan izgatott vagyok! Venetia fogadni tud! Egyelőre – gondolom sokat tudóan. Várd ki, amíg majd porig aláz a férjed előtt. Már csaknem az ajtónál járok, amikor hirtelen eszembe jut valami, ami megállít. Luke mobilja csengett ma reggel, miközben zuhanyozott, és én vettem fel helyette. Nem azért, mert kisajátító és gyanakvó vagyok, hanem mert…

129

Na jó. Megfordult a fejemben, hogy Venetia hívja. De nem ő volt, hanem John a Brandon Communicationstől. Én meg elfelejtettem szólni Luke-nak, hogy hívja vissza. Visszamegyek, és megmondom neki. Megfordítom lépteim irányát a váróban, iparkodva nem észrevenni a szőke Versace csaj és férje csodálkozó tekintetét. Amint kívül kerülök az ajtón, levetem majd ezt az átkozott harisnyát. Egy kék ruhás nővérféle caplat előttem a folyosón, megáll Venetia ajtaja előtt, kétszer kopog, majd kinyitja az ajtót. – Jaj, bocsánat! – hallom. – Nem akartam megzavarni… Megzavarni, de mit? Mit, az ég szerelmére? Dobogó szívvel fogom gyorsabbra a lépteimet, s ahogy a nővér visszavonul, bepillantok az ajtón. És akkor meglátom őket. Együtt ülnek az íróasztalnál, és halkan, nevetgélve beszélgetnek. Venetia karja mintegy véletlenségből Luke vállán nyugszik, másik kezét az övébe kulcsolja. Boldognak látszanak ebben a számukra békés és bensőséges pillanatban. Mint egy összetartozó emberpár. Nem tudom, hogyan keveredem az étteremhez, ahol Suze-zal és Jess-szel találkozom. Úgy teszem egyik lábam a másik után, akár egy zombie. Valahányszor arra az iszonyatos jelenetre gondolok, felfordul a gyomrom. Mit műveltek ezek ketten? Mit műveltek? – Bex? Valahogy átverekedtem magam az üvegajtón, és most kábán állok a pincérek sürgése-forgása közepette, a beszélgetés halk morajában. – Bex, jól vagy? – siet az üdvözlésemre Suze, s tekintete rémülten siklik fehérbe bújtatott lábszáramra. – Mi ez rajtad? Mi történt? Bex… tudsz beszélni? – Rajtakaptam őket – nyögöm ki végül. – Kiket? – Luke-ot és Venetiát. Édes kettesben. – Édes kettesben? – kapja a szája elé a kezét Suze. – És mit csináltak? – Egy íróasztal előtt ültek, és beszélgettek – alig tudom kinyögni e szavakat. – A nő átfogta Luke vállát, ő meg Venetia kezét fogta. Felnézek, és a reakciójukat lesem. De mind Suze, mind pedig Jess mintha többre várna. – És… csókolóztak is? – próbálkozik Suze. – Nem, nevetgéltek. Roppant boldognak látszottak. El… el kellett onnan takarodnom. Nagyot húzok a vízből. Suze és Jess összenéz. – És ezért húztad fel ezt a fehér harisnyát? – kockáztatja meg Suze óvatosan. – Nem! Ugyan, dehogy! – levágom az asztalra a poharamat, s újra elönt az átélt szégyen. – Venetia az oka! Elvette a cipőmet meg a táskámat, és felvetette velem ezeket a szörnyűségeket, csak hogy Luke minél idomtalanabbnak lásson. – Micsoda liba! – sápadozik Suze. – Ráadásul le sem tudom venni őket – mondom a sírás határán. – Nem jönnek le rólam!

130

– Gyere, majd én segítek! – teszi le Suze a poharát, és az egyik harisnyáért nyúl. Jess homlokát ráncolva figyeli. – Becky… biztos vagy benne, hogy nem egészségi okokból kellene viselned? – Nem! Csak ki akart készíteni! Azt mondta, a divat árt az egészségnek! Jesst ez a kijelentés szemlátomást nem rendíti meg. – A divat tényleg árt az egészségnek. – Lárifári! – török ki. Épp az ellenkezője! A divat segíti a nőket, hogy karcsúak maradjanak… hogy kihúzzák a hátukat, mert úgy a blézerük jobban áll rajtuk. Meg hogy törődjenek magukkal. Így legalább nem lesznek depressziósok. – Az ujjaimon számolom az érveket. – A magas sarkú pedig istenien megmozgatja a lábikrát… – Bex, igyál egy kis bort! – szól közbe Suze csillapítólag, és felém tolja a poharát. – Egy korty nem árt a bébinek. És talán… lenyugtat kicsit. – Jó, kösz – hálásan belekortyolok az italába. – A nőgyógyászom annak idején azt mondta, minden második este megihatom egy pohárkával – teszi hozzá Suze. – Francia hapi. Újabb korty után úgy érzem, lelassul kissé a szívverésem. Franciaországban kellene megszülnöm a gyerekemet. Vagy bárhol a világon, Venetia Carter nélkül. Talán el kellene feledkeznem erről az egész kórház ügyről, és egy boltban megszülnöm, ahogy mindig is terveztem. Legalább ingyen rucikhoz jutnék. – Nem is tudom, mi lesz ezután – teszem le a boros poharat, és szánalmasan pislogok Suze-ról Jessre. – Megpróbáltam megbeszélni Lukekal. Azt mondta, semmi sincs köztük, és hogy csak barátok. – Egész pontosan hogyan fogta a kezét? – ráncolja Suze a homlokát komoran. – Nem lehetett csupán baráti gesztus? Nem tapizza túl sokat az embereket ez a nő? – Őööö… – eszembe jut, nekem is hogy szorongatta és cirógatta a karomat. – Meglehet – mondom végül. – Nos, lehet, hogy ennyi az egész! Talán csak azok közé tartozik, akik igénylik a testközelséget. – Van más bizonyítékod is? – kérdi Jess. – Egyelőre nincs – egy kenyeres szalvétával matatok, és azon gondolkozom, hogyan mondjam meg nekik. – Követtem Luke-ot a minap. – Hogy mit csináltál? – borzad el Suze. – És mi van, ha meglátott? – Abban nincs hiba, mert meglátott. Azt mondtam, arrafelé vásárolgatok. – Bex – kap a hajához Suze. – Mi van, ha semmi nincs köztük? Az a kis kézfogás még semmit sem bizonyít. Nem akarhatod lerombolni a bizalmat közted és Luke között. – Akkor mit tanácsoltok? – nézek egyikről a másikra. – Mit tegyek? – Semmit – jelenti ki Suze határozottan. – Bex, tudom, hogy Luke szeret téged. És eddig semmi égbekiáltó nem történt, nem igaz? Más lenne a helyzet, ha hazudott volna neked, vagy csókolózni láttad volna őket… – Egyetértek – bólogat Jess hevesen. – Azt hiszem, Bex, rossz végén fogtad meg a botot. – De – hebegem, miközben a szalvétát az ujjam köré csavargatom. Nem tudom, hogy magyarázzam el nekik, de rossz érzéseim vannak. Nem is az SMS-ek vagy a közös vacsorák miatt. Nem is azért, mert most

131

így láttam őket. Van valami baljós ebben a nőben. Abban, ahogyan néz. Ez egy ragadozó fenevad! Csakhogy ha erről panaszkodom, nem hisznek nekem. – Jó – mondom végül. – Annyiban hagyom. – Rendeljünk – javasolja Suze határozottan, és felém taszítja az étlapot. – Fix menü is van – helyez az étlap fölé egy gépelt lapot Jess. – Gazdaságosabb, ha csak két fogást fogyasztunk, és nem ezek közül a nevetséges szarvasgombás mizék közül választunk. A legszívesebben menten visszavágnék azzal, hogy a szarvasgomba a kedvencem, és kit érdekel most az ára? A gond azonban az, hogy bizonyos mértékig egyetértek a húgommal. Soha nem ettem még ezekből az ezer rongyot érő ínyencségekből. Istenem, csak azt ne mondd, hogy kezdek egyetérteni Jess-szel! – Ti meg segíthetnétek, hogyan mondhatnék nemet Lukinak – veti közbe Suze, aki most körbeadja a kenyeret. – Á! – derülök fel. – Mesélj! – Felkérték egy tévéműsor vezetésére – kezd bele Suze utálkozva. – Amolyan átváltoztatós műsor ez, ahol Lulu bekopog valami nyomoronc anyához, majd kitanítja, hogyan főzzön egészségesen a gyerekeinek. És engem kért meg, legyek az első nyomoronc! – Ezt add össze! – Már le is adta a nevem a produkciós vállalatnak – emelkedik meg Suze hangja a felháborodástól. – Felhívtak, és megkérdezték, való igaz, hogy konzervkaján tartom a gyerekeimet, meg hogy egyikük sem tud még beszélni? – Micsoda arcátlanság! – veszek el és vajazok meg egy zsemlét. Nincs még egy olyan felemelő érzés, mint a gyűlölet, minden baját elfeledteti az emberrel. Nagyszerűen sikerül az ebéd hármasban. A végére sokkalta jobban érzem magam. Valamennyien úgy döntünk, hogy Lulu az abszolút mélypont (Jess még nem látta, én azonban pontos leírást adok róla). Aztán a húgom beszél a maga gondjairól. Elmondta Chilét Tomnak, de ő rosszul fogadta. – Először azt hitte, tréfálok – újságolja, miközben apró darabokra tördel egy zsemlét. – Aztán azt gondolta, így teszem próbára a szerelmét. Ezért inkább megkérte a kezemet. – Megkért? – sikkantom izgatottan. – Természetesen rászóltam, hogy ne butáskodjon itt nekem – mondja Jess. – Most pedig… igazából nem is áll velem szóba. – Tárgyilagosan mondja ezt, de látom szemében a szomorúságot. – Hát így állunk – szögezi le, és alaposan meghúzza a borát, ami egyáltalán nem vall rá. Suze-ra pillantok, aki aggódva ráncolja a homlokát. – Jess, biztosan akarod Chilét? – kérdem tapogatózva. – Igen – bólint. – Muszáj elmennem, muszáj igent mondanom. Soha többé nem lesz ilyen lehetőségem. – Tom még mindig meglátogathat ott – mutat rá Suze. – Pontosan. Ha nem az anyja rinyálására hallgatna! – csóválja a fejét Jess kétségbeesetten. – Janice egy hisztérika. Folyvást az internetről kiprintelt oldalakat küldözget nekem arról, milyen veszélyes, bizonytalan ország is Chile, tele betegségekkel és taposóaknákkal.

132

– És tényleg ilyen? – kérdem ijedten. – Természetesen nem! Ez a nő csupa zagyvaságot hord össze – belekortyol a borába. – Jó, van azért néhány taposóakna, ez minden. Meg van egy kis gondjuk a kolerával. Néhány taposóakna? Kolera? – Jess, kérlek, vigyázz nagyon magadra! – ragadom meg hevesen a kezét. – Nehogy bármi bajod essen! – Igen, legyél nagyon óvatos! – mondja Suze is. – Az leszek – vörösödik el a nyakáig Jess. – Nem lesz semmi bajom, de azért kösz. Mikor a pincér megérkezik a kávénkkal, szégyenkezve visszahúzza a kezét. – Izé… tetszik a hajcsatod, Becky. Szemlátomást témát szeretne váltani. – Á, köszi – cirógatom meg a csatot szeretettel. – Hát nem király? Miu Miu. Valójában a baba letéti portfoliójának egy darabja. Csönd támad, és felnézve látom, hogy mindkét csaj tátott szájjal mered rám. – Bex, hogyan lehet egy Miu Miu hajcsat egy letéti portfolió része? – kérdi aztán Suze bizonytalanul. – Mert a Jövő Régisége! – vágom ki nagy ívű kézlendítéssel. – Mi a csoda az a Jövő Régisége? – jön zavarba Suze. Haha! Látjátok! Egy lépéssel mindenki előtt járok! – Mesés új befektetési lehetőség – magyarázom. – Pofonegyszerű az egész! Az ember mindent megvehet, megtartja a csomagolást, aztán ötven év elteltével a darab vagyonokért kel el az aukciókon! – Tényleg? – Suze kételyei szemlátomást nem oszlottak el. – És mi mást vásároltál még? – Ümm… – esem gondolkodóba. – Azt hiszem, ezt-azt a Miu Miutól. Meg pár Harry Potter figurát és Barbie hercegnő babát… aztán ezt a dögös karkötőt a Topshoptól. – Becky, a Topshop karkötője nem befektetés – néz rám Jess megrökönyödve. Nem érti a lényeget. – Ma még talán nem – magyarázom türelmesen. – Később azonban igen. Részt vesz majd az Antik Road Show-n, tudjátok? – Bex, miért nem jó neked a bank? – kérdi Suze aggodalmasan. – Nem teszem a baba pénzét holmi vacak bankokba, mint mindenki más! – kiabálom. – Pénzügyi szakember vagyok, ezt ne feledd, Suze! Ez a foglalkozásom. – Mármint hogy volt. – Olyan ez, mint a bringázás – biztosítom fensőbbségesen. Valójában nem vagyok túl jó bringás, de erről inkább hallgatok. – És ez minden? – kérdi Jess. – Minden pénzed ilyenekbe ölted? – Á, nem. Tömérdek ötletem volt még! – ahogy belekortyolok a kávémba, észreveszek a közelemben a falon egy absztrakt festményt. Egyetlen jókora kék négyzet a vásznon, az árcédula meg 195 fontot mutat. – Hé, ezt nézzétek! – mondom, és egyre nagyobb érdeklődéssel méregetem. – Mit gondoltok, nem kellene…

133

– Nem! – vágja rá a két csaj egyszerre. Istenemre, azt sem tudták, mit akarok kérdezni. Hazaérve látom, hogy sötét és üres a lakás, Luke-nak se híre, se hamva. Vele van – ötlik nyomban az eszembe. Nem. Dehogy. Hagyd ezt abba! Csinálok magamnak egy szendvicset, lerúgom a cipőmet, és elfészkelődöm a szófán a távirányítóval. Miközben a csatornákat váltogatva a Szülések című sorozatot keresem, amelynek a rajongója vagyok (leszámítva, hogy a legrázósabb részeket az ujjaimon át merem csak nézni), cseng a telefon. – Szervusz – Luke az, hajszoltnak tűnik a hangja. – Becky, elfelejtettem szólni, hogy a pénzügyi díjkiosztó gálán vagyok. Későn érek haza. – Á, tényleg? Most jut eszembe, hogy tényleg tudok a gáláról. Luke el is hívott, de semmi kedvem nem volt egy rakás uncsi alapítványi igazgatóhoz. – Jó, akkor később találkozunk. Luke… Elhallgatok, mert vadul kalapál a szívem. Valójában nem is tudom, mit szeretnék tőle kérdezni, és főleg hogyan. – Most mennem kell. Még csak észre sem vette, milyen zavartan hallgatok. – Luke – próbálkozom újra, de a vonal megsüketül. Egy ideig a semmibe meredek, és elképzelek egy tökéletes beszélgetést kettőnk között. Luke majd megkérdezi, mi a baj, mire én azt felelem, ó, semmi, mire ő erősködni kezd: de igenis van, végül aztán megesküszik, hogy csakis engem szeret, Venetia valójában ronda, mint a sötét éjszaka, különben pedig mi lenne, ha másnap Párizsba repülnénk? A tévében bömbölő hang kiragad ábrándjaimból, és felnézek a képernyőre. Valahogyan más gombot nyomtam meg, és most valami ismeretlen üzleti-pénzügyi csatornára kapcsoltam. Épp a Living Channel számára próbálok visszaemlékezni, amikor szemem megakad egy potrohos, szmokingos ürgén. Ráismerek: Alan Proctor az a Foreland Investmentstől. Az a csaj meg ott, aki mellette ül, Jill a Portfoliótól. Mi a fene… Nem hiszek a szememnek. Ez a pénzügyi gála élő közvetítése! Valami olyan kábelcsatornán, amelyet a kutya se néz… de akkor is! Felülök, és a képernyőre szegezem a tekintetem. Talán még Luke-ot is meglátom! – Élő adásban jelentkezünk most a Grosvenor House-ból az ez évi Pénzügyi Díjkiosztó Gálán – közli a bemondó. – Tekintettel a megnövekedett érdeklődésre, a helyszín ezúttal megváltozott… Kizárólag a tréfa kedvéért a telefonért nyúlok, és tárcsázom Luke számát. A kamera végigpásztázza a báltermet, én pedig guvadt szemmel fürkészem a képernyőt, egyvalakit keresve a sok fekete nyakkendős uracs között. Az ott Philip, régi főnököm a Sikeres Befektetéstől, aki javában dönti magába a bort. Az a csaj meg, a Llyodtól, mindig ugyanazt a zöld kosztümöt veszi fel a sajtótájékoztatókra… – Szia, Becky – szól bele Luke azonnal a készülékbe. – Minden rendben? – Szia! – mondom. – Csak kíváncsi voltam, hogy megy a gála? Egyre várom, hogy a kamera rásvenkeljen Luke-ra. Akkor azt mondhatnám neki: „Találd ki, kit nézek?”

134

– Á… a régi nóta – mondja kis szünet után. – Dugig tele a terem a Dorchesterben..4 lehangolóan nagy a tömeg… A Dorchesterben? Egy pillanatig a telefonra meredek. Egyszerre önt el a forróság, és ráz ki a hideg, miközben fülemre szorítom a készüléket. Nem hallok háttérzajt. Akkor nem a zsúfolt bálteremben ül? Hazudik. – Becky? Ott vagy még? – Ümmm… igen – megszédülök a döbbenettől. – És ki ül melletted? – Izé… Mel. Most megyek, édesem. – Jó – mondom kábán. – Viszlát. A kamera épp most közelített rá Melre, aki két megtermett, öltönyös pasi közé ékelődött. Az asztal körül sehol egy üres szék. Luke hazudott nekem. Valahol máshol van. Mással. Idegeimre megy a ceremónia lármája meg a rivaldafény, kikapcsolom hát a tévét. Egy pillanatig csak nézek magam elé üres tekintettel… aztán még mindig a kábulat ködén át a telefonért nyúlok, és azon kapom magam, hogy anyu számát tárcsázom. Muszáj beszélnem valakivel. – Halló! – ahogy meghallom az ismerős, megnyugtató hangot, a legszívesebben elsírnám magam. – Anyu, itt Becky. – Becky! Hogy vagy, édeském? Hogy van a kicsi? Rugdos, ugye? – A kicsi jól van – érintem meg gépiesen a pocakomat. – De van… itt… valami… – Mi a baj? – kérdi anyám zaklatottan. – Becky, csak nem újra a Mastercard emberei zavarognak? – Nem! Személyes… ügy. – Személyes? – riadozik anyu. – Csak… csak… – az ajkamba harapok, és azt kívánom, bárcsak ne őt tárcsáztam volna. Nem zúdíthatom a nyakába ezt az egészet. Nem ijeszthetem meg. Főként az után nem, hogy jó előre figyelmeztetett. Talán anélkül is kikérhetném a tanácsát, hogy kiadnám az igazságot. Mint amikor valaki holmi „barátokról” ír be egy újság levelező rovatába, valójában azonban őt magát kapták rajta, mikor a neje fürdőrucijába bújt. – Egy… munkahelyi kollégáról van szó – kezdem akadozva. –Azt hiszem… másik osztályra készül átmenni. Ez a nő… a hátam mögött intézte el az ügyet, mikor a górékkal ebédelt… most derült ki, milyen kétszínű – könnycsepp gördül végig az arcomon. – Mit tanácsolsz, mit tegyek? – Nos, lányom – fuvolázza anyu vígan –, ez csak egy kolléga! Az ilyenek jönnek és mennek. Néhány hét, és nem is emlékszel rá. Akkor majd valaki más fog felbosszantani! – Ahá – mondom, miután hallgattam egy sort. Az igazat megvallva hathatósabb segítséget is el tudtam volna képzelni. – Ide figyelj – mondja most anyám. – Van már pelenkatartód? Mert láttam egy szupert a John Lewisnál… 4

Londoni szálloda

135

– A baj csak az, anyu… a baj csak az… hogy én szívből szeretem ezt a kollégát – teszek még egy kísérletet. – És még az sem biztos, mit intézett a hátam mögött. – Drágám, ki ez a kolléganő? – ijed meg anyu. – Beszéltél már róla nekem? – Csak… csak valaki… akivel jól kijövök. Jól elvagyunk… közös projektben veszünk részt… és tudod, azt hittem, minden remekül működik. Azt hittem, boldogok vagyunk együtt… – alig tudom folytatni, mert gombóc nő a torkomban. – Nem tudom elviselni, hogy elveszítem! – Nem fogod elveszíteni! – nevet anyu biztatóan. – Még ha ott is hagyja az osztályt, azért összefuthattok néhanap egy kávéra… – Néhanap egy kávéra? – kiabálom kétségbeesetten. – Ugyan mi haszna van néhanap egy kávénak? Csorog a könnyem, amint elképzelem, hogy Luke meg én mereven ülünk a ritka közös kávét kortyolgatva, miközben Venetia a körmével dobol az asztal sarkában. – Becky? – kiáltja anyu. – Drágaságom? Jól vagy? – Igen – hüppögöm, és ledörgölöm arcomról a könnyeket. –Csak… egy kicsit… kijöttem a sodromból. – Tényleg olyan fontos neked az a munkatársnő? – anyu láthatóan nem érti a helyzetet. Hallom a vonalban, hogy apu a háttérben megkérdi: „Mi a baj?” Némi zörgés következik, miközben anyu elfordul, és odasúgja neki: – Becky az, azt hiszem, a hormonjaival küzd, szegényke. Az ég szerelmére, semmi bajom a hormonjaimmal! Mindössze a férjem lép félre. – Ide hallgass, Becky! – tér vissza a vonalba anyu. – Beszéltél erről a barátnőddel? Rákérdeztél egyenesen, ott akarja-e hagyni az osztályt? A legjobb lenne tiszta vizet önteni a pohárba. Elhallgatok, mert elképzelem, amint kérdőre vonom az éjszaka közepén a hazatérő Luke-ot, és szembesítem a hazugságával. Mi van akkor, ha blöfföl, és váltig állítja, hogy igenis ott volt a gálán? Meg akkor, ha a szemembe vágja, hogy szereti Venetiát, és elhagy a kedvéért? Mindkét kilátásba belebetegszem. – Nem olyan könnyű az – mondom végül. – Jaj, Becky! – sóhajt fel anyu. – Nem erősséged, hogy szembenézz a dolgokkal, ugye? – Hát nem – húzkodom egyik lábam a szőnyegen. – De már felnőtt vagy, édesem – mondja anyu gyöngéden. –Muszáj szembenézned a gondjaiddal. Tudod, hogy nem tehetsz másként. – Igazad van – sóhajtok egy nagyot. Úgy érzem, hatalmas kő gördült le a szívemről. – Köszönöm, anyu! – Vigyázz magadra, édesem! Ne hagyd magad felbosszantani! Apu is csókoltat. – Hamarosan találkozunk, anyu. A viszonthallásra. És kösz. Kikapcsolom a telefont. Közben új elhatározás ért meg bennem. Érdemes az anyákra hallgatni. Anyunak köszönhetem, hogy az egész helyzetet hirtelen másfajta megvilágításban látom. Már döntöttem is, mi legyen.

136

Magánnyomozót bérelek.

137

Klasszika-filológia Szak Oxfordi Egyetem Oxford OX1 6. Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. november 3. Kedves Mrs. Brandon! Köszönettel vettük telefonos érdeklődését, melyről a titkárnőm számolt be legjobb tudása szerint. Sajnálattal értesültem róla, hogy az Ön kedves férje „talán latinul folytat viszonyt”, hogy az Ön szavait idézzem. Megértem aggodalmait, és szívesen lefordítok bármilyen szöveget, amelyet elküld nekem. Melegen remélem, hogy a segítségére lehetek. Őszinte tisztelettel Edmund Fortescue a klasszika-filológia professzora Ui.: A „latin szerető” kifejezést nem azokra szokás használni, akik latinul beszélnek a kedvesükkel. Remélem, ez megnyugtatja valamelyest.

138

Denny és George 77 Floral Street Covent Garden London W1 Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. november 4. Kedves Rebecca! Köszönöm a levelét. Sajnálattal olvasom, hogy összekülönbözött a nőgyógyászával. Jólesően halljuk, hogy oly sok boldog órát töltött el nálunk, és úgy érzi, „ennél tökéletesebb hely nem is lehetne gyermeke világra hozatalához”. Ennek ellenére attól tartok, nem rendezhetünk be üzletünkben rögtönzött szülőszobát, még egy régi, megbecsült vásárlónknak sem. Nagy megtiszteltetésnek érezzük, hogy Denny George Brandon-nek szándékozik elnevezni a gyermeket, de sajnos ez sem változtat elhatározásunkon. Sok szerencsét a szüléshez A legjobbakat kívánjuk Francesca Goodman boltigazgató

139

Regal Airlines Székháza Preston House 354 Kingsway London WC24TH Mrs. Rebecca Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. november 4. Kedves Mrs. Brandon! Köszönjük levelét. Ön szemlátomást súlyos tévedésben leledzik. Amennyiben a levegőben, járatunkon szülné meg gyermekét, nem kapna „ingyenklubkártyát egy életre”. És természetesen Ön sem csatlakozhatna hozzá „felvigyázóként”. Szó sincs róla, hogy légi kísérőink „több millió gyermekszülést vezettek volna le” útközben. Itt mutatok rá, hogy cégünk nem is enged járatainkra 37 hétnél előrehaladottabb állapotú kismamát. Remélem, hamarosan újra a Regal Airlinest választja útjaihoz. Őszinte híve Margaret McNair ügyfélszolgálati igazgató

140

Kenneth Prendergast Prendergast de Witt Connell Pénzügyi Tanácsadó Forward House 394HighHolborn London WC1V7EX Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003.november 5. Kedves Mrs. Brandon! Köszönettel vettem levelét. Megvallom, kissé zavarba ejtett az Ön „új, zseniális terve”. Mindenképpen lebeszélném arról, hogy gyermeke fennmaradó pénzét a Jövő Régiségei alapba fektesse. Kérem, juttassa vissza a Topshop-nak is a korlátozott számban forgalmazott bikiniről készült polaroid felvételt, amelyhez hadd ne fűzzek kommentárt. A hasonló beszerzések korántsem „bombabiztos” befektetések. Ne álmodozzon arról, hogy bármit is nyer velük, „csak mert eleget összevásárol belőlük”. Örömömre szolgálna, ha hagyományosabb befektetési lehetőségekre irányíthatnám a figyelmét, amilyenek a különböző kötvények és részvények.

Maradok tisztelettel Kenneth Prendergast családi befektetési szaktanácsadó

141

TIZENKETTŐ Nem is tudom, miért nem jutott ez előbb eszembe. Igaza van anyunak, szembe kell néznem a tényekkel. Semmi egyébre nincs szükségem, mint hogy választ kapjak egy pofonegyszerű kérdésre: viszonya van Luke-nak Venetiával? Igen vagy nem? És amennyiben igen… Gyomrom összeszorul a gondolatra, és néhányszor gyorsan felületesen lélegzem, hogy megkönnyebbüljek. Be és ki. Be és ki. Nem törődve a fájdalommal. Ha rákerül a sor, majd azzal is szembenézek. A West Ruislip-i metrómegállóban állok, és a kis várostérképemet böngészem. Fene gondolta, hogy a magánnyomozók ilyen helyeken tanyáznak! (Az igazat megvallva Chicago belvárosát képzeltem el magamnak, valamikor a 40-es években.) Megindulok a főutcán. Útközben rápillantok az egyik kirakatüvegben visszaverődő tükörképemre. Végtelenül lassan döntöttem el, mit veszek fel ma reggel, végül egyszerű fekete mintás rucit választottam, hozzá retró lábbelit meg átlátszatlan, túlméretezett napszemüveget. Mint kiderül, az utóbbi semmire se jó. Ha bárki meglátna, nem azt gondolná: „itt jön egy titokzatos, fekete ruhás nő”, hanem azt: „itt jön Becky, napszemüvegben, talán épp egy magánnyomozót keres fel”. Idegességemben megszaporázom a lépteimet. Alig hiszem el, hogy én vagyok az, aki ezt az egészet végigcsinálja. Ráadásul olyan könnyen ment, mintha csak pedikűrre jelentkeztem volna be. Felhívtam a névjegykártyán szereplő számot – még a taxisofőrtől kaptam –, sajnos azonban a szóban forgó detektív épp a Costa del Solra készült (golfozni, nem holmi bűnöző nyomában). Ezért az interneten kerestem tovább… mint kiderül, tele van a világ magánnyomozókkal! Végül egy Dave Sharpness nevezetű mellett döntöttem (aki specialitásaként a házastársi ügyeket jelölte meg). Megbeszéltünk egy találkozót, most pedig itt osonok West Ruislipben. Befordulok egy mellékutcán, és már előttem is az épület. Néhány pillanatig méregetem. Hát, nem így képzeltem. Holmi nyomorúságos iroda jelent meg lelki szemeim előtt egy eldugott sikátorban, ahol az ablakban egyetlen villanykörte himbálózik, s az ajtón esetleg golyónyomok éktelenkednek. Ez azonban ápolt, földszintes háztömb, rolettás ablakokkal. Előtte keskeny gyepsáv, rajta felirat: „Kérjük, ne szemeteljen!” Hát… a magánnyomozóknak végül is nem muszáj kétes, lerobbant alakoknak lenniük, nem igaz? Táskámba gyömöszölöm a térképet, megindulok a bejárat felé, és belököm az üvegajtót. A recepciós pultnál sápatag arcú titkárnő fogad, padlizsánlila haját ügyetlenül vágatta lépettre. Felnéz a papírjaiból, én pedig hirtelen elszégyellem magam. Ez a nő is folyvást olyanokat lát maga előtt, mint én. – Dave Sharpnesshez jöttem – mondom, emelt fővel. – Természetesen, drágám – a nő tekintete kifejezéstelenül pásztázza végig a pocakomat. – Foglaljon helyet! Letelepszem egy barna habszivacs székre, s a kávézóasztalról felveszem a Reader'sDigest egy példányát. Egy pillanat múlva nyílik az ajtó. Ötvenes évei végén, ha nem épp a hatvanas éveiben járó pasi jön ki elém. Potrohos,

142

galambősz haja tüskésen meredezik lesült bőre, kék szeme és dupla tokája fölött. – Dave Sharpness vagyok – mondja a dohányosok rekedtes hangján, és kezet ráz velem. – Fáradjon beljebb! Követem kis irodájába. Az ablakon lehúzott roló, a helyiségben mahagóni íróasztal. Egy könyvespolcot jogi kötetek töltenek meg, mellettük nevekkel megjelölt dobozos dossziék sorakoznak. Az én dossziém „Brandon” néven nyitva hever az asztalon, és ahogy meglátom, erőt vesz rajtam a rémület. Ezeknél ilyen a diszkréció? Mi van, ha történetesen Luke a negyedbe téved üzleti megbeszélésre, elhalad az ablak előtt, és meglátja? – Szóval, Mrs. Brandon – mostanra Dave Sharpness az íróasztal mögé préselte magát, és rekedt hangján hozzám szól. – Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam. Harminc évet töltöttem el az autószakmában, mielőtt átváltottam a magánnyomozásra. Mivel magam is fájdalmas tapasztalatokon estem át, tökéletesen átérzem, milyen traumán megy keresztül itt és most. – Előrehajol, az álla remeg. – Legyen nyugodt, százötven százalékig elköteleztem magam az ön ügye mellett. – Helyes. Nagyszerű – nyelek egyet. – Ümmm… csak arra gondoltam – folytatom –, muszáj a dossziémat ország-világnak mutogatni? Bárki megláthatja! – Ezek csak megtévesztésre vannak itt, asszonyom – mutat David Sharpness a polcra. – Semmi oka az aggodalomra. Az ön anyagát biztonságosan őrizzük egy ügyfeleknek fenntartott különleges helyen. – Á, értem – mondom, és tényleg megnyugszom kissé. Az „ügyfeleknek fenntartott különleges hely” egészen jól hangzik. Holmi föld alatti folyosórendszer lehet, kódolt zárakkal és egymást keresztező infravörös lézersugarakkal. – Egész pontosan milyen is ez a biztonsági rendszer? – A hátsó irodában van egy iratszekrényünk – törli meg a detektív izzadságtól csillogó arcát a zsebkendőjével. – Wendry minden este elzárja a szekrényt, ő az irodavezetőnk. – Most pedig térjünk a tárgyra! – húz maga elé egy ív fogalmazópapírt. – Kezdjük az elején! Önnek aggodalmai vannak a férjével kapcsolatban. Az a gyanúja, hogy megcsalja. A legszívesebben harsányan tiltakoznék, hogy „Nem! Luke soha nem csalna meg!” Aztán felpattannék, és elfutnék örökre. Akkor azonban semmi értelme nem lett volna idejönnöm. – Én… én… nem is tudom – nyögöm ki végül. – Talán. Egy éve vagyunk házasok, és eddig boldogok voltunk. De… itt ez a nő. Venetia Carter. A férjem volt kedvese, aki most Londonba költözött. Gyakran találkoznak. Luke azóta távoli lett, és alig törődik velem… ők meg ezen a titkos nyelven SMS-eznek egymással… tegnap este pedig… – akad el a lélegzetem –, tegnap este… mindenre rájöttem. – Hát hogyne, kedves – körmöl tovább Dave Sharpness. –Ugyan miért szenvedne tovább, miért maradna meg bizonytalanságban? – Pontosan – bólintok. – Ön válaszokat akar a kérdéseire. Az ösztönei azt súgják, valami nincs rendben, de nem tudja pontosan, mi is az. – Igen! Istenem, ez a pofa tökéletesen ért engem!

143

– Nem is lesz másra szüksége, mint a félrelépést bizonyító fotókra. – Izé… én… – akad el a szavam. Valójában nem gondoltam bizonyító erejű fotókra. Én csak egyszerű igenre vagy nemre gondoltam. – Vagy épp videóra – néz fel Dave Sharpness. – Az összes bizonyítékot feltesszük majd önnek DVD-re. – DVD-re? – mondom utána rémülten. Talán nem gondoltam végig eléggé alaposan a tervem. Valóban fel akarok bérelni valakit, hogy videokamerával kövesse Luke-ot? És mi lesz, ha rájön? – Nem lenne elég, ha közölné, megcsal-e vagy sem? – javaslom. – Videofelvételek vagy fotók nélkül? Dave Sharpness felvonja a szemöldökét. – Mrs. Brandon, higgyen nekem! Amikor felfedjük ön előtt a tényeket, ön lesz az első, aki mindent a saját szemével kíván majd látni. – Már úgy érti… amennyiben bármire rájönnek. Meglehet, pontatlanul fogalmaztam! Nagy a valószínűsége, hogy minden tökéletesen.. . – akad el a szavam az ürge arckifejezése láttán. – A házastársi ügyek első számú szabálya, hogy a hölgyek ritkán tévednek – húzza fanyar mosolyra a száját. – A női megérzések, tudja. Ez a pasas érti a dolgát! Ő csak tudja. – Eszerint úgy gondolja… – nyalom meg kiszáradt ajkamat. –Tényleg úgy gondolja, hogy… – Én semmit sem gondolok – tárja szét a kezét David Sharp. – Csupáncsak kiderítek egyet-mást. Például, hogy csak egy hölggyel hetyeg-e a férje ura, kettővel vagy akár egy egész háremmel. Jómagam és az embereim együttes erővel kinyomozzuk, és minden lehetséges bizonyítékot ön elé tárunk. – Egyáltalán nem hetyeg egy egész háremmel! – lehelem rémülten. – Tudom, hogy nem! Csak egyetlen nő van, Venetia Carter… – elhallgatok, mert Dave Sharpness unottan legyint. – Ezt majd kiderítjük, jó? Most pedig mondjon el mindent, amit csak tud. Valamennyi nőről tudni akarok, akit a férje ismer… mindkettejük baráti köréből. Az összes helyről, ahová jár, valamennyi szokásáról. Szeretek alapos munkát végezni, Mrs. Brandon. Egy teljes dossziét teszek le a kezébe a férje viselt dolgairól, továbbá azoknak a nőknek a hátteréről, akik szóba jöhetnek ebben a dologban. A nyomozás végére semmi nem marad, amiről ön ne tudna. – Nézze – iparkodom megőrizni a türelmemet. – Semmi olyan nincs, amit ne tudnék Luke-ról máris. Ezt az egyetlen kicsiséget leszámítva. Elvégre is a férjem. – Bárcsak minden hölgyért, aki ezt mondta nekem, egy fontot kaphatnék – nevet fel rekedtesen Dave Sharpness. – Ön szolgáltatja a részleteket, mi meg végezzük a munkánkat. Ezzel átnyújtja a dossziét. Elveszem tőle, és feszengve lapozom át az oldalakat. – Fotókra is… szüksége van?

144

– Arról majd mi gondoskodunk – veregeti meg a dossziét. – Ön csak mondjon el mindent a nőkről. Ne hagyjon ki senkit! Barátokról… kollégákról… van nőtestvére? – Igen – képedek el. – De hát Luke soha… úgy értem a világ minden kincséért sem… Dave Sharpness hevesen rázza a fejét. – Meg lesz lepve, Mrs. Brandon. Tapasztalatom szerint, ha valakinek vaj van a fején, akkor az nem kevés, hanem egy jókora halom. – Odaad egy tollat. – Maga csak ne aggódjon! Rövidesen értesítjük. A lap tetejére felírom a Venetia Carter nevet, aztán megállok. Mit művelek én itten? – Képtelen vagyok erre – ejtem le a tollat. – Ne haragudjon! Ez az egész olyan kísérteties. Annyira nem helyénvaló. Hogy a férjem után kémkedjem! – hátralököm a székem, és felállók. – Nem kellett volna idejönnöm. Egyáltalán nem kellene itt lennem! – Nem muszáj ma döntenie – Dave Sharpness tökéletes közönnyel elvesz egy karamellát a zacskójából. – Mindössze annyit mondhatok, hogy mindazok az ügyfelek, akiknek, akárcsak önnek, megszólal a lelkiismeretük, egy hét múlva vissza szoktak térni. Folytatják a nyomozást, de egy hét késéssel. Márpedig tekintettel az ön előrehaladott állapotára… – tekintete most jelentőségteljesen a pocakomra siklik. – A maga helyében jobban igyekeznék. – Ó – lassan visszaereszkedem a székre. – Nem gondoltam végig ebből a szempontból. – És ne használjuk a „kémkedés” szót – teszi hozzá, krumpliorrát vakargatva. – Senki nem gondol szívesen arra, hogy a szerettei után kémkedik. Mi jobban kedveljük ezért a „távmegfigyelés” szóösszetételt. – Távmegfigyelés? Ez mindjárt jobban hangzik. Miközben a szülőkavicsomat birizgálom, szélsebesen meglódulnak a gondolataim. Meglehet, a pasinak igaza van, ha most elsétálok, egy hét múlva talán visszajövök. Esetleg most nyomban alá kellene írnom a megbízást. – És mi van akkor, ha a férjem meglátja önöket? – nézek fel. – Mi van, ha tökéletesen ártatlan, felfedezi viszont, hogy detektívet béreltem. Soha többé nem bízna meg bennem… – Hadd nyugtassam meg ismét – tartja fel a kezét Dave Sharpness. – Minden emberem a legnagyobb óvatossággal és tapintattal jár el. Az ön férje vagy ártatlan, és ez esetben semmi nem történt. Vagy nem az, mikor is szüksége lesz a további lépésekhez nélkülözhetetlen bizonyítékokra. Az igazat megvallva, Mrs. Brandon, ön csak nyerhet rajtunk. – Azt mondja tehát, semmiképpen nem jön rá, hogy követik? –kérdem még egyszer, csak a biztonság kedvéért. – Kérem – kuncog fel David Sharpness. – Vérprofi vagyok. Soha életemben nem gondoltam eddig, hogy ilyen verejtékes munka felfogadni egy magánnyomozót! Nagyjából negyven percembe kerül, mire az összes információt lefirkantom, amire David Sharpnessnek szüksége van. Valahányszor azonban belekezdenék, engem mindössze az érdekel,

145

találkozgat-e Luke Venetiával, a detektív feltartja a kezét, és azt mondja: „Higgye el, Mrs. Brandon, bármit találunk is, önt érdekelni fogja.” – Ennyi – mondom végül – és feléje tolom a papírt. – Senki más nem jut az eszembe. – Kitűnő – David Sharpness elveszi a lapot, és végigfuttatja ujját az összes nevén. – Máris dologhoz látunk! Időközben úgynevezett alacsony fokozatú megfigyelés alá helyezzük a férjét. – Helyes – mondom idegesen. – Mivel jár ez? – Az egyik magasan képzett emberem két héten keresztül követni fogja a férjét, majd pedig mi ketten újra találkozunk. Az időközben összegyűlt bármiféle információt egyenesen az ön kezébe adom ekkor. Ezenkívül letétet is kérek… – Ó – mondom, a táskámba nyúlva. – Hogyne, persze. – Mint új ügyfelet – túr a fiókjába, és vesz elő egy kis szórólapot –, speciális kedvezményben részesítjük. Speciális kedvezményben? Komolyan azt hiszi, érdekel bármiféle ostoba kedvezményük, amikor a házasságom a tét! Valójában még sértve is érzem magam, hogy ezt felhozta. – Kizárólag ma érvényes – folytatja Dave Sharpness, és átnyújtja a szórólapot. – Egyet fizet, a másodikat fél áron kapja. Páratlan lehetőség ez új ügyfeleink számára! Kár lenne kihagyni! Hallgatok. Bármennyire sajnálom, az ajánlat a legkevésbé sem érdekel. – Mire gondol? – vonom meg végül a vállam. – A második detektívet fél áron méri? – Szellemes! – hallatja Dave Sharpness köhécselő nevetését. –Nem, hanem ha második nyomozást is rendel nálunk, azt fél áron számítjuk fel. Megtakarít egy második utat, tudja. Egy füst alatt kielégítheti az összes nyomozati igényét. – De nekem nincs több. – Biztos ebben? – vonja fel a detektív a szemöldökét. – Törje csak a fejét, Mrs. Brandon! Egy icuri-picuri titok sem, amit szívesen kiderítene? Egyetlen hiányzó személy, akit megkerestetne velünk? Az ajánlat kizárólag ma érvényes. Sajnálni fogja, ha kihagyja. Itt látható szolgáltatásaink teljes listája – adja kezembe a szórólapot. Már épp szóra nyitnám a számat, hogy közöljem vele, nem érdekel az ajánlata… aztán legnagyobb meglepetésemre meggondolom magam. Lássuk csak! Végül is jó alku ez. És talán tényleg van valami, amire jó volna rájönni. Szemem végigfut a szórólap címszavain. Megtalálhatnék egy régi iskolatársat… vagy műholdas keresővel nyomára bukkanhatnék egy járműnek… esetleg egyszerűen többet tudhatnék meg egyik ismerősömről, avagy szomszédomról… Istenem, megvan! Rájöttem! Nem vagyok biztos benne, hogy Dave értette az egész szemöldök-dolgot, de tőlem telhető alapossággal elmagyaráztam, felvázolva a lényeget, úgyhogy a végén teljesen belelkesült. Azt mondta, ha nem jön rá, hol és kivel húzatja ki Jasmine a szemöldökét, akkor ne hívják az 1989-es év legjobb helyi eladójának (délnyugati körzet). Gőzöm sincs, mi köze mindennek a magánnyomozáshoz… de mit számít. Mostantól rajta van az ügyön. Mindkettőn.

146

Túl vagyok hát rajta, csak az a baj, hogy iszonyatos lelkifurdalás gyötör. Minél közelebb érek az otthonomhoz, annál erősebb a lelkifurdalás… mígnem alig tudom elviselni. Besietek az utca végében működő boltba, és veszek Luke-nak egy csokor virágot meg valami csokoládét. Az utolsó pillanatban miniatűr whiskys üveget is dobok a kosárba. Luke autója a parkolónkban áll, azaz minden bizonnyal otthon találom. Ahogy felfele megyek a lifttel, igyekszem összehozni magamban, mit is hazudok neki. A tervem az, hogy mindössze annyit mondok, egész délután dolgoztam. Nem. Talán felhívta a munkahelyem valamiért, és megtudta, hogy kivettem a délutánt. Majd azt mondom, hogy bevásároltam. Mindenütt, csak West Ruislipben nem. És mi van, ha valaki meglátott ott? Mi van, ha Luke egyik alkalmazottja ott lakik, otthon dolgozik, és felhívta Luke-ot: „Találd ki, mi történt! Találkoztam a feleségeddel!” Jó, West Ruislipban jártam. Valami… ok kéne. Mondjuk, terhességi hipnoterápián. Igen. Ez isteni ötlet. Most azonban, hogy az ajtónk elé érek, és kinyitom, vadul dobog a szívem az izgalomtól. – Szia! – jelenik meg a hallban Luke, kezében óriási csokorral. Megigézve meredek rá. Mindketten virágot vettünk? Egek ura, mindent tud! Nem, ne butáskodj! Honnan tudhatná? És miért késztetné ez arra, hogy virágot vegyen nekem? – Jó – kezdem fojtott hangon. – Nos… ezt neked hoztam. Sután csokrot cserélünk, aztán átadom Luke-nak a csokoládét és a miniatűr whiskys üveget. – Menjünk – int Luke a konyha felé, én pedig követem oda, ahol egy szófa és egy alacsony asztalka áll. A késő délutáni verőfény beragyogja az ablakot. Majdnem mint nyáron. Luke mellém ereszkedik a szófára, és meghúzza az asztalon álló sörösüveget. – Becky, csak bocsánatot akartam kérni – dörgöli meg a homlokát, mint aki a gondolatait kívánja rendezni. – Tudom, milyen távoli lehettem az utóbbi néhány napon. De… azt hiszem, sikerült megszabadulnom valamitől, ami egy ideje nem hagyott nyugodni. Végre felnéz, mire belém nyilall a megértés. Rébuszokban beszél, pedig világosabb nem is lehetne! „Valami, ami egy ideje nem hagyott nyugodni.” Azaz az a bestia. Venetia, aki rászállt, ő azonban… visszautasította. Ezt próbálja most eldadogni nekem! Nem kellett neki a nő! Én meg itt magánnyomozókat fogadok fel, mint aki nem bízik meg benne! Mintha nem szeretném igazán. – Luke, én is a bocsánatod kérem! – mondom a megbánás hirtelen rohamában. – Őszintén. – Miért? – képed el Luke. – Izé… mert… – ki ne kotyogd, Becky! – Amiért… elfelejtettem leadni a rendelést a csemegében. Igazán bántott a dolog.

147

– Gyere ide! – nevet fel és húz magához Luke, hogy megcsókoljon. Egy darabig csak ülünk ott, a nap melegével az arcunkon. Időtlen idők óta nem bújtunk így össze. A baba energikusan mocorog a hasamban, és mindketten figyeljük, amint dudorodik itt vagy ott a ruhám minden új mozdulatra. Ijesztő látvány, ahogy Suze is mondta. Ugyanakkor izgalmas is. – Szóval – mondja Luke, kezét a hasamra téve. – Mikor megyünk el babakocsit nézni? – Hamarosan! – ölelem át szorosan és megkönnyebbülten. Luke szeret engem! Megint boldogok vagyunk. Tudtam, hogy így lesz.

148

Dave Sharpnessnek Rebecca Brandontól Tárgy: Luke Brandon Kedves Mr. Sharpness! Hogy nyomatékosítsam mondandómat, amelyet az Ön üzenetrögzítőjén hagytam, szeretném lemondani a férjem után indított nyomozást. Ismétlem: lemondom a nyomozást! Ugyanis semmiféle viszonyt nem folytat. A letét ügyében idejében intézkedem. Majd felhívom Önt. A legjobbakat Rebecca Brandon

149

Klasszika-filológia Szak Oxfordi Egyetem Oxford OX1 6. Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003.november 11. Kedves Mrs. Brandon! Örömmel mellékelem a latin szövegek fordítását, melyeket nekem küldött. Remélem, mostantól megnyugszik végre. Ezek teljesen ártatlan kitételek. Például a „sum suci plena” annyit tesz: „tele vagyok élettel”, nem jelent hát semmi olyat, amire Ön gondolt. Gondolom a „licitum dic”,5 „fac me” és a „sex” szavak is fölöslegesen aggasztották. Az utóbbi például latinul hatot jelent. Ha bármi másban a segítségére lehetek, kérem, ne habozzon írni nekem. Nem óhajtana néhány latinleckét venni? Őszinte jóakarója Edmund Fortescue a klasszika-filológia professzora

5

Kb. Engedtünk a napnak.

150

TIZENHÁROM Az egész világ másként fest, ha az ember férjének nincs viszonya. Egy telefonhívás innentől csak egy telefonhívás, se több, se kevesebb, és egy SMS csak egy SMS. Egy késő éjszakai kimaradás sem ok az újabb veszekedésre. Még az is kiderült, hogy a „fac me” nem azt jelenti, amire gondoltam. Istennek hála lemondtam a magándetektívet, ez minden, amit erről elmondhatok. Az üggyel kapcsolatos valamennyi papírt és nyugtát is elégettem, nehogy Luke megtalálja. (Aztán gyorsan kiötöltem egy sztorit holmi meghibásodott hajsütő-vasakról, amikor beindult a füstriasztó.) Luke is annyival oldottabb újabban. Két álló hete még csak szóba se hozta a nőt. Kivéve, amikor meghívót kapott egy cambridge-i egyetemi találkozóra, nos, akkor közönyösen megjegyezte: „á, igen, Ven beszélt már róla.” Fekete nyakkendős táncmulatság ez a londoni Guildhallban. Eltökéltem magamban, hogy olyan dögös leszek, mint Catherine Zeta Jones az Oscar-gálákon! Tegnap megvettem a világ legszebb ruciját. Tapadós, szexi, éjfélkék selyem, most már csupán hozzáillő tűsarkúra lesz szükségem. (Venetia meg csak forrjon keserű levében!) Minden istenien alakul hát. Jövő héten aláírjuk a ház adásvételi szerződését. Tegnap este megbeszéltük Luke-kal, hogy hét országra szóló házszentelőt rendezünk. Király lesz! És az igazán nagy horderejű hír az, hogy Danny ma érkezik! Reggel száll repülőre, és egyenesen hozzánk indul, hogy találkozzon velünk, meg hogy bejelentse együttműködését a Lookkal. Aztán ő meg én kettesben együtt ebédelünk. Már alig várom! Mikor fél tízkor megérkezem a Lookba, már nagy a felfordulás. A földszinti recepciót rendezték át a fogadásra: pezsgőkkel megrakott asztalokat állítottak be, és egy hatalmas képernyőn Danny legutóbbi divatbemutatója látható. Pár firkász befutott már a sajtótájékoztatóra. A PR osztály olyan, akár egy felbolydult méhkas. Ragyognak a szemek, és mindenkinek sajtócsomagokat osztogatnak. – Rebecca – ront rám Eric, még mielőtt levehetnem a kabátomat. – Egy szóra, ha szabadna! Van híre a tervekről? Ez az egyedüli bökkenő. Danny megígérte, hogy a múlt hétre előterjeszt egy lehetséges tervet, de nem tette. Néhány napja beszéltem vele. Akkor azt mondta, ott van az egész a fejében, csupán a végső ösztönzésre vár. Ami bármit jelenthet. Valószínűleg azt, hogy bele sem kezdett. Nem mintha ezt most Eric orrára kellene kötnöm. – A terv a végső stádiumban van – mondom, amilyen meggyőzően csak bírom. – Látott belőle valamit, akármit? – Ó, hogyne, persze! – teszem keresztbe az ujjaimat a hátam mögött. – És milyen? – komorodik el Eric homloka. – Egyáltalán micsoda? Top? Ruha? – Egyszerűen… fenomenális – intek a levegőbe bizonytalanul a kezemmel. – Valahogyan olyan… Majd maga is meglátja. Ha elkészül.

151

Ericet ez szemlátomást nem győzi meg. – A barátja, Mr. Kovitz újabb kéréssel állt elő – mondja. – Két jegyet kér az EuroDisneybe – néz rám szemrehányóan. – Mi a fenét keres az EuroDisneyben? – Ösztönzést! – bököm ki találomra. – Talán… szatirikusan kommentálja a modern fogyasztói társadalmat. Ericet ez sem hatja meg. – Rebecca, ez a maga terve sokkal több időbe és pénzbe kerül, mint gondoltam – mondja súlyosan. – Olyan összegekbe, amelyeket hagyományos marketingre fordítottunk volna. Amivel bizonyára jobban is járnánk. – Beválik ez is! Ígérem! – És ha nem? Hirtelen elönt a bosszúság. Miért kell neki mindig olyan lelombozónak lennie? – Akkor… kilépek! – mondom a kezem széttárva. – Rendben? Most elégedett? – A szaván fogom, Rebecca – mondja Eric vészjósló tekintettel. – Csak nyugi! – mondom magabiztosan, és állom a tekintetét, amíg el nem hordja a képét. A francba! Épp most ajánlottam fel, hogy kilépek. Erre meg mi szükség volt? Már épp azon vagyok, hogy Eric után rohanok, és azt mondom: „Hahaha, csak vicceltem!”, amikor megszólal a mobilom. Felpattintom. – Halló? – Szia, Becky. Itt Buffy beszél. Elfojtok egy sóhajtást. Buffy Danny egyik asszisztense. Napok óta minden este hívogat, csak hogy megbeszéljünk valami apró részletet. – Szia, Buffy! – mondom mímelt vidámsággal. – Mit tehetek érted? – Csak azt akartam ellenőrizni, hogy Mr. Kovitz hotelszobája olyan-e, amilyennek kérte. A hőmérséklete legyen 24 fokos, a tévét állítsátok be az MTV-re, az ágy mellett álljon három doboz Dr. Pepper üdítőital. – Igen. Mindent megrendeltem. Hirtelen eszembe jut valami. – Buffy, hány óra van most New Yorkban? – Hajnali négy – mondja vidáman, miközben döbbenten meredek a telefonra. – Felkeltél hajnali négykor csak azért, hogy ellenőrizd, van-e Dannynek Dr. Pepper a hotelszobájában? – Semmi gond! – fuvolázza Buffy. – A divatszakma már csak ilyen! – Itt is van! – hangzik fel egy kiáltás az ajtóból. – Megjött Danny Kovitz! – Buffy, most mennem kell – mondom sietve, és elteszem a mobilt. Ahogy megindulok az ajtó felé, egy limót pillantok meg az utcán, és erőt vesz rajtam az izgalom. Bámulatos, milyen nagy ember lett Dannyből! Aztán kitárni az ajtó… és megjelenik ő maga! Ugyanolyan sovány, mint máskor. Kopott farmer van rajta, meg a lehető legmenőbb fekete zakó, amelynek egyik ujja párnacihából készült. Fáradtnak látszik, bongyor haja kócos, de kék szeme felragyog, ahogy meglát, és futva megindul felém. – Becky! Egek, végre látlak! – ezzel alaposan megölelget. – Istenien nézel ki!

152

– Hát még te! Nagymenő úr! – vágok vissza. – Ugyan már! Nem vagyok én nagymenő – aztán két másodpercre elgondolkozik. – Jó… na… az vagyok. Hát nem kész őrület? Akaratom ellenére is felkuncogok. – És ez a kíséreted? – biccentek egy nő felé, aki hatalmas fejhallgatóval lép be az épületbe, egy megtermett kopasz, titkárforma fickó társaságában. – Ő az asszisztensnőm, Carla. – Azt hittem, Buffy az. – Ő a másodasszisztens – magyarázza Danny. – Ő pedig Stan, a testőröm. – Testőrre van szükséged? – ámuldozom. Ennyire azért nem saccoltam híresnek. – Nos, igazándiból nincs rá szükségem – ismeri el Danny. – De úgy gondoltam, így menőbb. Mondd csak, rávetted őket, hogy készítsenek Dr. Peppert a szobámba? – Három dobozzal. Mivel Ericet látom közeledni, gyorsan a pezsgős asztalok felé vonszolom Dannyt. – És… hogy állnak a tervek? – kérdem odavetve. – Csak azért hozom fel, mert a főnök folyton ezzel nyúz. Ismerős, védekező kifejezés jelenik meg Danny arcán. – Dolgozom rajta, oké? – mondja. – A csapatom előállt pár megoldással, de nem vagyok velük elégedett. Előbb… magamba kell szívnom… a hely légkörét… meg London rezgéseit… talán más európai városokból is ösztönzést meríthetek… Más európai városokból? – Jó. És… mit gondolsz, mennyi időbe kerül mindez? Úgy nagyjából? – Hadd mutatkozzam be – tolakszik közénk Eric, aki végül beért minket. – Eric Wilmot vagyok, a Look marketingosztályának vezetője. Üdvözlöm Nagy-Britanniában – fanyar mosollyal ráz kezet Dannyvel. – El vagyunk ragadtatva, hogy egy ilyen tehetséges ifjú tervezővel működhetünk együtt ezen az izgalmas divatprojekten. A mondat szóról szóra a sajtóközleményből származik. Azért tudom, mert én írtam. – Danny épp arról beszélt, milyen közel jár a végső tervekhez? –mondom Ericnek, miközben magamban azon fohászkodom, hogy Danny befogja a száját. – Hát nem izgalmas? Bár eleddig nem állapodtunk meg pontos időpontban. – Mr. Kovitz? – egy nagyjából húszévesforma csaj áll félszegen Danny elé. Zöld csizmát visel, meg igen-igen fura kabátot, ami mintha dekorfóliából készült volna. – A Divatszakma Hallgatóinak Hírmondójától érkeztem. Mindössze azt akartam mondani, nagy rajongója vagyok. Valamennyien azok vagyunk a Művészeti és divattervező főiskolán, a Central Saint Martinban. Feltehetek néhány kérdést arról, miből merít ihletet… Hahaha! Látja? Vetek győztes pillantást Ericre, aki válaszul megvetően végigmér. Pedig fene izgalmas részt venni egy jelentős áruház nagyszabású divatkampányában!

153

Mindenki beszédet mond, még én is. Brianna megnyitja a rendezvényt, és valamennyi firkásznak megköszöni, hogy eljöttek. Eric újra elmondja, milyen izgatottak vagyunk mindannyian, hogy Dannyvel dolgozhatunk. Én arról hadoválok, hogy azóta ismerem Dannyt, amikor először mutatkozott be a Barneysben (azt azonban elhallgatom, hogy az összes pólója darabokra esett szét, engem meg csaknem elcsaptak miatta). Danny arról beszél, mennyire örül, hogy a Look belső tervezője lehet. Biztos benne, teszi hozzá, hogy fél év múlva mindenki csak itt akar vásárolni Londonban. Végül az összes jelenlévő ragyogó hangulatba kerül. Mindenki, Ericet leszámítva. – Még hogy belső tervező! – rikkantja, amint elcsíp egyedül. –Mit akar ez jelenteni? Csak nem képzeli, hogy az egész átkozott évben eltartjuk? – Nem! – mondom. – Természetesen nem. Majd el kell csevegnem kicsit Dannyvel. Végül, miután az összes pezsgőt benyakalják, a divatújságírók felszívódnak. Brianna és Eric visszabújik az irodájába, én pedig magamra maradok Dannyvel. Egész pontosan vele és a sleppjével. – Akkor elmenjünk ebédelni? – kérdem. – Persze! – mondja Danny, és Carlára pillant, aki nyomban füléhez emeli a mobilját. – Travis? Travis, itt Carla. Idehoznád az autót, kérlek? Király! Limóval megyünk! – Van egy jó hely a sarkon – kezdeném, de Carla félbeszakít. – Buffy már foglalt helyet három Zagat által javasolt étteremben. Egy japánban, egy franciában, és azt hiszem, a harmadik olasz volt. – És mi lenne, ha marokkói lenne? – szól közbe Danny, miközben a sofőr kinyitja a limó ajtaját. – Mindjárt felhívom Buffyt – vágja rá Carla szemrebbenés nélkül. – Nyomban tárcsáz is, miközben mi mind beülünk a limóba. – Buffy, itt Carla. Volnál kedves tartani az eddigi foglalásokat, és emellett utánanéznél egy marokkói étteremnek is? Igen, marokkóinak – ismétli meg, lassan tagolva a szót. – London nyugati részén. Kösz, szivi. – Tejeskávé kéne – szólal meg hirtelen Danny. – Sok tejjel. Carla gondolkozás nélkül újra előveszi a mobilját. – Halló, Travis, itt Carla – mondja. – Meg tudnánk állni egy Starbucks előtt? Igen, Starbucksot mondtam. Fél perc múlva a limó megáll a kávéházlánc egyik üzlete előtt. Carla kinyitja az ajtót. – Csak tejeskávét kérsz? – kérdi. – Ihhhigen – ásít Danny lustán. – És te, Stan? – néz Carla a testőrre, aki az IPodjába merülve süpped a székébe. – Tessék? – nyitja ki a szemét. – Á, igen, a Starbucks. Hozz egy kapucsínót! Jó sok habbal. Az ajtó bezárul, én pedig hitetlenkedve fordulok Dannyhez. Egész nap így ugráltatja az embereit? – Danny… – Iiiggen – néz fel a Cosmo Girlből. – Hé, nem fázol, mert én igen?! Bekapcsolja a mobilját, és tárcsáz. – Carla, kicsit hideg van a kocsiban. Oké, koszi. A nemjóját!

154

– Danny, ez nevetséges! – kiáltom. – Nem tudod magad megmondani a sofőrnek? Nem tudsz magadnak tejeskávét venni? Danny őszintén meglepődik. – Hát… tudnék éppen, gondolom – mondja. Cseng a mobilja, bekapcsolja. – Igen, fahéjasat. Á, a fenébe is! – teszi a készülékre a kezét. – Buffy nem talált marokkói éttermet a számunkra. Mi lenne egy libanonival? – Danny – úgy érzem magam, mintha másik bolygóra csöppentem volna. – Van itt egy igazán jó kis hely a sarkon. Nem ülhetnénk be? Csak mi ketten, senki más! – Ó – láthatóan bogarat tettem a fülébe. – Hát… miért ne. Rajta, menjünk akkor! Épp kikászálódunk a kocsiból, amikor Carla jön a Starbucks tálcájával. – Valami gond van? – néz végig rajtunk rémülten. – Ebédelni megyünk – mondom. – Csak Danny meg én. Ide, a sarokra – mutatok az étteremre, amely az Annie's nevet viseli. – Helyes – bólogat Carla élénken, mintegy a helyzetet emésztve. – Pompás! Mindjárt foglaltatok asztalt… – legnagyobb megdöbbenésemre felpattintja a mobilját, és újra tárcsáz. – Szia, Buffy, volnál kedves asztalt foglalni az Annie's nevű étteremben? Hadd betűzzem a nevet… Buffy ez idő szerint New Yorkban tartózkodik, mi meg három lépésre állunk a nevezett helytől. Elment ezeknek az eszük? – Ne félj, elboldogulunk magunk is – mondom Carlának. –Viszlát később! Ezzel átvonszolom Dannyt a járdán, be az étterembe. Jó, kicsit tényleg várnunk kell az asztalra. De kidugom a pocakomat, amennyire csak tőlem telik, és magamban a főpincérért fohászkodom. ….pár pillanat múlva egy sarokasztalnál helyeznek el minket, ahol irtó fincsi olívaolajba mártogatom a kenyeret. Istennek hála. Már majdnem beismertem a vereségem, és felhívtam Buffyt. – Olyan jó, hogy itt lehetek! – lelkesedik Danny, miközben a pincér bort tölt a poharába. – Egészségedre, Becky! – Egészségedre! – koccintok vele. – És igyunk a te mesés terveidre a Looknál! Szóval, az előbb arról kezdtél volna beszélni, mikor tudsz mutatni nekünk valamit… – igyekszem természetes szünetet tartani. – Valóban? – lepődik meg Danny. – Hé, nem akarsz Párizsba jönni velem a jövő héten? Ott van a legklasszabb meleg közösség… – Király! – bólintok. – A helyzet az, Danny… hogy tudod… nekünk azért… valahogyan… nagyon hamar…. kellene valami. – Hamar? – nyitja kerekre Danny a szemét, mint akit rútul becsaptak. – Mit értesz azon, hogy hamar? – Hát, tudod, hogy van ez! Amilyen hamar csak lehet. Tényleg. Meg kell mentenünk az üzletet, ezért minél hamarább, annál jobb – elakad a szavam, mert Danny megrovóan fixíroz. – Lehetnék éppen „gyors” – mondja, utálkozva ejtve ki minden egyes szót. – Öt perc alatt összeüthetnék valami vacakot. De alkothatnék jelentőset is. Amihez idő kell. A kreatív folyamat már csak ilyen, bocsáss meg nekem, amiért művész vagyok. Belekortyol az italába, majd leteszi a poharát.

155

– Nem mondhatom, hogy bármilyen vacak ötlet öt perc alatt tökéletesen megfelelne nekem. Végtére is, miért ne? – És nincs valami középút? – kockáztatom meg végül. – Mondjuk, egy talpraesett, életrevaló ötlet… úgy egy hét alatt? – Egy hét? – Danny csaknem olyan sértődöttnek látszik, mint az előbb. – Vagy… ilyesmi – visszakozom. – Te vagy az alkotó, te tudod, hogy megy legjobban a munka. Szóval? Mit eszel akkor? Pennét rendelünk (én), meg homárt (Danny), azután valami különleges fürjsalátát (Danny), végül pezsgőkoktélt (Danny). – És hogy vagy mindig? – kérdi, amint a pincér visszavonul. –Én a poklok poklát éltem át a barátommal, Nathannal. Azt hittem egy ideig, hogy van valakije. – Én is – vallom be. – Hogyan? – ejti el a zsemléjét Danny meglepetésében. – Te azt hitted, hogy Luke… – Hogy félrelép – bólintok. – Viccelsz velem, ugye? – őszintén meglepettnek látszik. – Pedig hát olyan szép pár vagytok együtt! – Mostanra minden rendbe jött – nyugtatom meg. – Tudom, hogy nincs senki a színen. De már ott tartottam, hogy felfogadok egy magánnyomozót. – Ki vele, mi történt! – hajol előre Danny csillogó szemmel. – Lemondtam. – Jesszusom! – rágicsálja Danny a zsemléjét, miközben a hallottakat emészti. – És miért hitted, hogy megcsal? – Tudod, van ez a nő. Ő a nőgyógyászunk. És Luke volt barátnője. – Óóóó! – hunyorog Danny. – A volt barátnő. Durva. És hogy néz ki? Hirtelen eszembe jut, hogyan próbálta rám erőltetni Venetia azt a vérlázító gyógyharisnyát, és hogy ragyogott a szeme, mert győzött. – Vörös hajú szuka, és gyűlölöm – mondom, hevesebben, mint amilyennek szántam. – Magamban csak Szörnyella Venetiának hívom. – És nála szülsz? – neveti el magát Danny. – Jól hallok? – Ez nem vicc! – nevetek vele együtt akaratom ellenére. – Látnom kell azt a szülést! – szúr fel egy olívabogyót Danny egy koktélpálcikára. – „Toljál!” „Neked nem, te szuka!” Jegyeket kellene árusítanod. – Hagyd abba! – fáj az oldalam a nevetéstől. Az asztalon felcsipog a mobil, SMS-em érkezett. Magamhoz húzom, hogy megnézzem. – Nézd csak, Luke az! Beugrik hozzánk, hogy üdvözöljön! Azalatt küldtem üzenetet neki, mialatt rendeltünk, hogy tudja, hol ebédelünk. – Pompás – húzza meg Danny a pezsgőkoktélját. – Akkor most minden rendbe jött köztetek? – Igen. Csodásabb nem is lehetne. Holnap együtt megyünk babakocsit nézni – mosolygok Dannyre üdvözülten. – És ő nem is sejti, hogy gyanakodtál rá?

156

– Többször előhozakodtam vele – mondom lassan, miközben megvajazok egy újabb zsemlét. – De mindig tagadott. Soha többé nem szólok róla. – Vagy a magánnyomozóról! – csillan fel Danny szeme. – Danny, te se árulkodj! – villantom rá a tekintetem. – Dehogyis! – kiáltja ártatlanul, és belekortyol a koktéljába. – Sziasztok, gyerekek! – megfordulva látom, hogy Luke verekszi át magát a zsúfolt éttermen. Új Paul Smith márkás öltönye van rajta, kezében a BlackBerryje. Alig észrevehetően rám kacsint, én pedig erőnek erejével igyekszem megőrizni az önuralmamat. A legszívesebben azonban kajánul elmosolyodnék, ahogy eszembe jut a mai reggel. Nem, nem a bizonyítványomat magyarázom. Ha tényleg olyan „csúf és „elformátlanodott” vagyok, ahogy Venetia állítja, akkor vajon miért… Különben pedig lépjünk tovább. – Danny! De rég nem láttalak! – Luke! – Danny talpra ugrik, és háton veregeti. – Örülök, hogy találkoztunk! – Gratulálok a sikereidhez! – húz oda Luke egy széket egy szomszédos asztaltól. – Nem maradhatok sokáig… de szerettem volna üdvözölni Londont. – Egészségedre, cimbora! – Danny a legborzasztóbb cockney-kiejtéssel kísérletezik, amit valaha is hallottam. Kiüríti a poharát, és int a pincérnek, hogy hozzon újat. – Én meg nektek gratulálok, gyerekek! – kezét könnyedén végigfuttatja a pocakomon, és meghőköl, mert a baba rúgott egyet. – Jézusom! Ez meg mi volt? – Izgalmas, ugye? – bólogat Luke mosolyogva. – Már csak néhány hét van hátra! – Mi lesz, ha kislány növekszik odabent? Egy új Becky Bloomwood. Menj csak vissza a hivatalodba, Luke, és keress egy rakás pénzt! Szükséged lesz rá. – Fogd be! – ütök a karjára. De Luke már kel is fel a székéről. – Úgyis csak beugrottam. Iain vár a kocsiban. Viszlát, Danny! Szia, édes! – Homlokon csókol, aztán úgy kémlel ki az étterem ablakán, mintha keresne valamit. – Mi az? – követem a pillantását. – Csak… Inkább semmit se mondok, de az elmúlt néhány napban az volt az érzésem, hogy követnek – komorodik el. – Követnek? – Ugyanaz az ürge posztol mindenütt – von vállat Luke. – Tegnap a hivatal előtt állt. Ma most látom először. – De hát ki a csuda lehet… – aztán elnémulok. A francba! Nem. Ez nem lehet igaz. Hisz lemondtam őket. Tudom, hogy lemondtam. Felhívtam Dave Sharpnesst, és rábeszéltem az üzenetrögzítőjére. Ráadásul e-mailt is küldtem neki. Felnézve Danny elragadtatott pillantásával találkozom.

157

– Azt hiszed, valaki követ, Luke? – vonja fel a szemöldökét. –Talán… valami magánnyomozó-féle? A legszívesebben megölném. – Lehet, hogy csak képzelődsz! – kissé fojtottra sikeredik a hangom. – Merő véletlen az egész! – Lehet – bólint Luke. – Azért mégis furcsa. Viszlát később. Megérinti a kezem, aztán mindketten figyeljük, hogyan kerülgeti az asztalokat. – A bizalom gyönyörű érzés a házasfelek között – jegyzi meg Danny. – Milyen szerencsések is vagytok ti ketten! – Fogd be! – kapom fel a mobilt. – Le kell őket mondanom! – Azt hittem, már megtetted. – Úgy is volt! Napokkal ezelőtt! Valami tévedés lehet a dologban! Megtalálom Dave Sharpness névjegykártyáját, beütöm a számot, miközben ujjaim remegnek az idegességtől. – Mit gondolsz, hogy reagálna Luke, ha tudná, hogy kopókat küldtél rá? – kérdi Danny csevegő hangnemben. – Ha a helyében lennék, nagyon kibuknék rád. – Igazán kösz a baráti támaszt – mondom. – Azt meg külön köszönöm, hogy magánnyomozókat kezdtél emlegetni! – Á, bocsika! – kapja szája elé a kezét Danny megjátszott megbánással. – Mert, ugye, magától sose jött volna rá. Most is az üzenetrögzítőt érem el, és mély lélegzetet veszek. – Mr. Sharpness. Itt Becky Brandon beszél. Valami félreértés történhetett. Nyomatékosan kérem, mindenképpen hagyjanak fel a férjem követésével! Semmiféle nyomozásról nem akarok hallani. Kérem, azonnal hívja vissza az embereit! Köszönöm. – Kikapcsolom a mobilt, belekortyolok Danny pezsgőjébe, miközben zihálva szedem a levegőt. – Na, ezzel is megvolnánk.

158

Kenneth Prendergast Prendergast de Witt Connell Pénzügyi Tanácsadó Forward House 394 High Holborn London WC1V 7EX Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. november 30. Kedves Mrs. Brandon! Köszönettel vettem kedves levelét. Bejegyeztettem a Starbucks-részvényeit. Melegen ajánlom, a továbbiakban a részvényvásárlásban ne az érdekelje, hogy ingyen kávéhoz juthat. Önnek szolid, megbízható, hosszú távú befektetésekre van szüksége. Maradok tisztelettel Kenneth Prendergast családi befektetési szaktanácsadó

159

TIZENNÉGY Remélem, megkapták az üzenetem. Vagy azt, amelyet tegnap este hagytam, netalán azt, amelyiket ma reggel. Meglehet, telebeszéltem Dave Sharpness üzenetrögzítőjét, de amíg nem beszélek vele magával, nem lehetek biztos a dolgomban. Ami azt jelentené, hogy a megfigyelés folytatódik. Reggel együtt hagyjuk el a lakást, és indulunk a babakocsi-központba. Közben tűkön ülök. Szinte bizonyos, hogy követnek. De hol és ki? A fék mögött bújhat meg a fickó? Vagy egy várakozó kocsiban ül, és ránk szegezi a teleobjektívjét? Mialatt leoldalazom a lépcsőkön, ide-oda villan a tekintetem. Tőlem balra valami elektromos szerkezet kattan, mire ösztönösen az arcom elé kapom a kezem… aztán rájövök, nem fényképezőgép az, csak valaki kinyitotta az autóját. – Jól vagy, drágám? – figyel Luke csodálkozva. A postás megy el mellettünk, de rá is gyanakvó tekintetet vetek. Tényleg postás, vagy csak annak álcázza magát? Jó, ő valódi. – Rendben – sietek Luke-hoz. – Szálljunk be az autóba, de azonnal! Elsötétített ablakú autót kellett volna vásárolnunk. De hiába nyaggattam Luke-ot, nem hallgatott rám. És beépített frigó is elkelt volna. Alighogy elhagyjuk a kaput, megcsörren a mobilom, én pedig hatalmasat ugrom. Ez az időzítés nem lehet véletlen. A magánnyomozó lesz az, aki hírül adja, hogy a csomagtartóban dekkol. Vagy a szemközti épületben szegezi mesterlövész puskája csövét Luke-ra… Hagyjuk ezt. Nem bérgyilkost béreltem. Még jó. – Halló? – szólok bele a készülékbe idegesen. – Szia, én vagyok az! – hallom meg Suze élénk hangját, háttérben a gyerekzsivajjal. – Figyelj, ha van ikreknek való Városi Baba bundazsákuk piros szegéllyel, vennél nekem belőlük? Kifizetem. – Á. Izé… hogyne – tollat kerítek, és lekörmölöm. – Mást? – Nem, ennyit. Most mennem kell! Később beszélünk! Elteszem a mobilt, de még mindig remeg minden tagom az idegességtől. Követnek minket, érzem. – Szóval, hová is készülünk? – nézi meg Luke a szórólapot, majd gombokat kezd el nyomogatni a GPS-én. Megjelenik a térkép, mire elfintorodik. – Átkozottul messze van. Muszáj oda mennünk? – Ez a legjobb hely Londonban! Hallgasd csak! „Eltérő terepek sokaságán próbálhatják ki a legkülönbözőbb elsőrangú babakocsikat. Tanácsadónk végigkalauzolja önöket e labirintuson – olvasom fel a szórólapot. – A babakocsivásárlás-labirintusán, vagy szó szerinti labirintusra gondolnak? – firtatja Luke. – Nem tudom – ismerem el, miután végigböngészem a szórólapot. – Különben meg nekik van a legnagyobb választékuk. Suze is azt tanácsolta, hogy okvetlenül oda menjek.

160

– Nyomós ok – vonja fel Luke a szemöldökét, mert hajtűkanyar következik. Aztán a visszapillantó tükröt kémleli. – Az a kocsi valahogyan ismerős. A francba! Közönyt erőltetve magamra hátrafele forgok, hogy megnézzem. Barna Ford, fekete hajú, ragyás arcú, magánnyomozóra hajazó ürge vezeti. A fene vigye el! – Hallgassunk egy kis zenét! – mondom. Kapcsolgatni kezdem a különböző rádióadókat, felerősítem a hangot, igyekszem elvonni Luke figyelmét. – Különben pedig mit jelent az, hogy ismerős? Tele van a világ barna Fordokkal. Isten tudja, mennyi lehet belőlük. Mondjuk… ötmillió. Nem, tíz is megvan… – Mit mondtál? Barna Ford? – vet rám Luke egy furcsálkodó pillantást. Újra elforgatom a fejem. A barna Ford eltűnt. Hová lehetett? – Én arra a felnyitható tetejű BMW-re gondoltam, ami elhaladt mellettünk – mondja Luke, és lejjebb állítja a hangot. – Úgy nézett ki, mint Mel férjének a kocsija. – Á, igen – mondom kis hallgatás után, és leengedek. Talán egy ideig be kéne fognom a számat. Nem gondoltam volna, hogy egy óra alatt keveredünk be a Babakocsi Városba. Valamiféle raktárépület ez London északi határában, saját parkolóval és buszmegállóval. Ezt sem tudtam. De akkor is. Megéri a fáradságot, ha nekem lehet a legmenőbb szuper babakocsim a világon! Ahogy leszállunk a kisbuszról, újra hátamban érzek egy tekintetet… noha senki nem néz ki úgy, mint egy magánnyomozó. Többnyire gyereket váró párokat látok, olyanokat, amilyenek mi vagyunk. Hacsak… hacsak Dave Sharpness nem bérelt fel egy ilyen párt! Nem, ez már kész üldözési mánia. Egészen rögeszmés leszek a végén. Különben akkor sem dől össze a világ, ha Luke rájön. Én legalább törődöm a házasságunkkal. Valójában még hízeleghetne is neki, hogy a nyomában járnak. Szóról szóra. A többi párral együtt megindulunk a hatalmas kapu felé… és ahogy belépünk, óhatatlanul is felizzik bennem az öröm. Íme itt vagyunk, és együtt választunk babakocsit. Pontosan úgy, ahogyan elképzeltem! – Szóval! Mit gondolsz? Merre kezdjük? – villantom sugárzó mosolyomat Luke-ra. – Jesszusom – tekergeti a nyakát. Hatalmas, kupolás épületben állunk. Baljósan zümmög a légkondi, és a hangszórókból altatódalok áradnak. A szarugerendákról háromméteres tarka zászlók csüngenek alá, rajtuk különböző feliratok: „Sportkocsik”, „Terepjárók”, „Utaztató rendszerek”, „Ikrek és több gyerek”. – Mire is van szükségünk? – dörzsöli meg Luke a homlokát. – Babakocsira? Utaztató rendszerre? Buggyra? – Az attól függ – igyekszem bennfentes hangot megütni… a helyzet azonban az, hogy én sem ismerem ki magam ezen az egészen. Suze megpróbálta ugyan elmagyarázni, de olyan volt, mint a sajtótájékoztatók pénzügyi újságíró koromban. Üveges szemmel hallgattam,

161

miféle előnyei és hátrányai lehetnek a pörgő-forgó elülső kerekeknek… aztán amikor a barátnőm befejezte, szégyelltem bevallani, hogy egy árva kukkot sem értettem az egészből. – Kicsit utánajártam a dolognak – túrok bele a táskámba, és előveszek egy babakocsi-jegyzéket, amelyet büszkén nyújtok át Luke-nak. Az elmúlt hetekben, valahányszor megláttam egy menő babakocsit vagy buggyt, lefirkantottam a nevét… pedig nem is volt könnyű vállalkozás. Egyet például végigüldöztem Kensington főutcáján. Luke hitetlenkedve lapozza át az oldalakat. – Becky, itt harminc babakocsit látok. – Na igen, ez a hosszabbik lista! Csupán kicsit meg kell majd nyirbálnunk… – Segíthetek valamiben? Mindketten felnézünk. Kerek fejű, rövidre nyírt hajú muki tart felénk. Rövid ujjú ingén a Babakocsi Város kitűzője, a következő felirattal: „Stuartnak hívnak”. Egyik kezével szakértően pörget egy lila buggyt. – Babakocsira van szükségünk – mondja Luke. – Á – siklik a pocakomra Stuart tekintete. – Gratulálok! Először járnak itt? – Először és utoljára – szögezi le Luke erélyesen. – Nem akarok faragatlan lenni, de egyetlen látogatás alatt mindent becsomagoltatunk, ugye, Becky? – Természetesen! – bólogatok. – Hogyne, Glenda! Légy szíves, vigyázz erre! Újra a D részlegben vagyok – taszítja Stuart a lila buggyt a fényes padlón keresztül úgy vagy tíz lépésre egy csaj felé, aztán újra felénk fordul. – És milyen kocsira gondoltak? – Nem tudjuk pontosan – mondom, Luke-ra pillantva. – Azt hiszem, segítségre lenne szükségünk. – Hogyne, hogyne! – bólogat Stuart. – Erre parancsoljanak. Elvezet minket az „utaztató rendszerek” zónájának közepéig, aztán megáll, akárcsak egy múzeumi vezető. – Minden pár más, és minden baba öntörvényű egyéniség – kezdi éneklő hangon. – Ezért mielőtt továbblépnénk, feltennék néhány kérdést az életmódjukról, hogy hozzáigazíthassuk a választásukat. – Kis írómappáért nyúl, amelyet rugós drót rögzít az övéhez. – Lássuk először a terepet! Miféle igényeik vannak a kocsival szemben? Járdán tologatják és vásárolnak vele? Esetleg úttesten kocognak? Sziklát másznak? – Mindet egyszerre – vetem oda könnyedén, a fickó hangjától megigézve. – Mindet egyszerre? – kiált fel Luke. – Becky, mikor fogunk mi sziklát mászni? – Még megtörténhet! – vágok vissza. – Talán ez lesz az új hobbim! – Elképzelem magam, amint könnyedén felfelé tolok egy babakocsit az Everest előhegyein, miközben a kicsi boldogan gügyög felém. – Szerintem egyelőre semmit sem kellene kizárnunk. – Iiigeen – jegyez buzgón Stuart. – És az fontos-e önöknek, hogy a kocsi könnyen összecsukható legyen, mikor autóba helyezik? Át akarják-e

162

alakítani gyerekülésre? Könnyű és jól irányítható szerkezetre gondolnak vagy valami zömökre és biztonságosra? Luke-ra pillantok, aki ugyanolyan elveszettnek tűnik, mint én. – Lássuk akkor a modelleket – Stuart nem adja fel egykönnyen. – Hogy belejöjjenek egy kicsit. Félóra múlva szédelgek a hallottaktól. Láttunk olyan babakocsikat, amelyeket gyereküléssé lehet hajtogatni, aztán légpárnás babakocsikat, buggykat biciklikerekekkel, speciális rugózású német matracokkal felszerelt kocsikat, továbbá egy bámulatos találmányt, amely „megóvja a babát a légszennyezéstől”, emellett „ideális bevásárláshoz és kávézáshoz” (na ez tetszett). Láttunk lábzsákokat, esővédőket, pelustáskákat és napernyőket. Az igazat megvallva, én legszívesebben a kávézós kocsi mellett döntenék, Luke azonban teljesen elmerült egy babakocsi szerkezetének tanulmányozásában, amelyhez akkora kerekek tartoznak, amilyeneket életemben nem láttam. A huzat terepszínű, és az egész úgy fest, mint egy kommandós játékfigura. – Látom, milyen kidolgozott az alváz – mondja a férjem érdeklődve. – Hogyan hat ez a kerekek forgására? Az isten szerelmére, nem autót veszünk! – Ennek a modellnek a hajtórendszere verhetetlen – csillan fel Stuart szeme is, ahogy megmutatja. – A Harcos a terepjárók királya. Látja a rugós tengelyt? – Harcos? – visszhangzóm rémülten. – Nem vehetünk meg egy Harcos nevű kocsit! De egyik pasi sem hederít rám. – Valóságos mérnöki műremek! – ragadja meg Luke a fogantyút. –Jó a fogása. – Ez férfiaknak való kocsi, nem divatozásra – pillant Stuart enyhe megvetéssel a sportkocsira, amit a kezembe fogok, és amelyen a Lulu Guinness felirat ékeskedik. – A minap járt nálunk a SAS egyik volt katonája, Mr. Brandon. Ő ezt a kocsit választotta – halkítja le a hangját. – Nekem nagyon tetszik – tologatja a kocsit Luke előre-hátra. –Becky, szerintem ezt kellene megvennünk. – Jó – forgatom a szemem. – Ez lesz a tied. – Hogyhogy az enyém? – mered rám. – Nekem ez kell! – mondom dacosan. – Beépített iPod tartozik hozzá, a Lulu Guinness nyomatot meg korlátozott számban hozzák forgalomba. És nézd meg a napernyőjét! Csúcs! – Nem gondolhatod komolyan – méri végig Luke lenézően a kocsit. – Olyan, mint egy játékszer. – Hát, a tied meg leginkább egy tankra hajaz! Én ugyan ki nem megyek vele az utcára! – Hadd mutassak rá – veti közbe magát Stuart diplomatikusan –, hogy bár csak dicsérni tudom mind a két választást, egyik sem alakítható át gyereküléssé vagy állítható vízszintesre, márpedig eredetileg ez volt a kívánságuk. – Á – pislogok a Lulu Guinness sportkocsira. – Na jó.

163

– Javasolhatnám, hogy gondolják át még egyszer az elvárásaikat. Kávézzanak meg, pihenjenek egyet! Meglehet, több kocsira is szükségük lesz. Egyre terepjáráshoz, egyre pedig városi közlekedéshez. Igaza van. Stuart ezzel egy másik párhoz siet, Luke meg én pedig megindulunk a büfé irányába. – Jó – mondom, mikor az asztalokhoz érünk. – Menj, vedd meg a kávét! Én meg leülök ide, és kigondolom, egész pontosan mire van szükségünk. Kihúzok egy széket, letelepszem, tollat veszek elő meg a babakocsi jegyzéket. A hátoldalára felírom: „fő szempontok”, majd négyzetrácsot húzok alája. Ezt az egészet csak tudományos módszerességgel lehet intézni. Néhány perc múlva megjelenik Luke egy tálca itallal. – No, mire jutottál? – kérdi, és helyet foglal velem szemben. – Tehát! – gyullad ki az arcom az erőfeszítéstől. – Logikusan végiggondolva… öt babakocsira lesz szükségünk. – Ötre? – Luke kis híján elejti a kávéját. – Becky, egy kisbabának nincs szüksége öt babakocsira! – Dehogynem! Nézd csak! – mutatom a négyzetrácsot. – Szükségünk lesz egy utaztató rendszerre babahámmal meg egy gyerekülésre, amíg kicsi – számolom az ujjamon. – Szükségünk lesz egy terepjáróra, kocogáshoz és kiránduláshoz. Kell azután egy városi használatra. Kell egy összehajtható az autóba. És kell az a Lulu Guinness márkájú iPodos is. – Miért? – Mert… olyan menő – megyek át védekezésbe. – Az összes ennivaló kismama ilyennel furikázik. – Ennivaló kismama? – pislog rám Luke értetlenül. Az isten szerelmére, hát semmire nem emlékszik? – A Vogue-ban! Én leszek a legennivalóbb mind közül! Stuart megy el a büfé előtt. Luke odainti. – Bocsánat, de a feleségem itt öt babakocsiról beszél. El tudná magyarázni neki, kérem, hogy ez tökéletes esztelenség? – Meg lesz lepődve, uram – kacsint rám Stuart cinkosán. – Rengetegen járnak hozzánk vissza. És amennyiben egyetlen úttal szeretné lerendezni a teljes babakocsi-szükségletét, igenis van értelme… – Luke megkövült arckifejezését látva elhallgat, és megköszörüli a torkát. – Miért nem próbálnak ki néhány modellt az összes terepre tervezett próbapályánkon? Akkor talán tisztábban látnak. A próbapálya az áruház végében található. Stuart segít odahurcolni valamennyi kiszemelt kocsit. – Mi itt, a Babakocsi Városban roppant büszkék vagyunk erre a próbapályára – mondja, miközben könnyedén maga előtt tol egyenes vonalban hat buggyt. – Ahogy körbejárnak, látni fogják, hogy az összes lehetséges tereppel találkoznak, amellyel egy babakocsinak csak dolga akadhat fennállása során, a bevásárlóközpontok fényes márványpadlójától a nyaralóhelyek kavicsos fövenypartjáig, vagy egy katedrális kőlépcsőjéig… Már itt is vagyunk! Hűha! Elbűvölő! A pálya nagyjából harminc méter hosszú. Olyan, mint valami versenypálya. Körben mindenütt babakocsit tologató vásárlók, akik átkiabálnak egymásnak. A kavicsos részlegben egy csaj teljesen

164

megfeneklett a rózsaszínű, napernyős buggyjával, a homokfövényen meg két hátulgombolós szórja egymásra a homokot. – Király! – ragadom meg a kávézós bevásárló-sétakocsit, és a rajtvonal felé indulok. – Versenyre hívom, tisztelt Harcos! – Állok elébe! – ragadja meg Luke a hatalmas khakiszínű fogantyúkat, aztán töprengve ráncolja a homlokát. – Hogyan kell kiengedni a féket? – Hahaha! Vesztettél! – kezdek el futni a „járda” felé a sportkocsimmal. Egy pillanat múlva látom, hogy Luke is veszettül tolja a maga behemót szörnyetegét… és hamarosan be is ér. – Bee, úgysem hagysz le! – szólok át a vállam fölött, és gyorsítok a tempón. – A Harcos legyőzhetetlen – mondja Luke a filmelőzetesek hangján. – A Harcos nem ismer vereséget. – És vajon megfordulni tud-e? – vágok vissza. Mostanra a márványfelülethez értünk, ahol az én hercig kis sportkocsim bámulatosan teljesít! Egyetlen ujjal taszigálom, mire gyakorlatilag hibátlan nyolcast ír le. – Látod? Tökéletesebb nem is… – felnézek, és látom, hogy Luke már a kavicson jár. – Kihagytál egy kötelező kört! – kiáltom oda felháborodottan. – Bírságot kell fizetned! Meg kell hagyni, a Harcos remekül viseli magát a kavicson. Egyszerűen lehengerli maga előtt, ami az útjába kerül. Amíg az én sportkocsim… enyhén szólva… csapnivaló. – Segíthetek? – röhög Luke, ahogy a küszködésem figyeli. –Csak nem akadtál el ezzel az ócska kis tragaccsal? – Nem óhajtom sírgödrökbe kormányozni a babát – jegyzem meg szelíd fensőbbséggel. Mintegy véletlenségből áttolom a kocsit a füves választóvonalon, neki a Luke-énak. – Gond van a kormánnyal? – vonja fel a szemöldökét. – Csak a légzsákjaidat tesztelem – vetem oda könnyedén. –Mintha befuccsoltak volna. – Jaj de kedves! Én is teszteljem a tiédet? – veri hozzá a kocsiját az enyémhez, mire én kuncogva visszaadom a kölcsönt. A szemem sarkából látom, hogy Stuart rémülten pislog felénk az oldalsó kerítés mellől. – Döntöttek már? – kiált oda hozzánk. – Á, igen – bólint Luke. – Három Harcost kérünk. – Fogd be! – ütök a kezére, mire nevetni kezd. – Legyen inkább négy… – elhallgat, mert cseng a mobilja. Várj egy másodpercet! Előveszi, és a füléhez illeszti a készüléket. – Itt Luke Brandon. Á, szia, te vagy az? Elengedi a babakocsit, és elfordul. Talán én is megpróbálkozom addig a Harcossal. Megragadom a masszív fogantyúkat, és kísérletképpen meglököm a járgányt.

165

– Viccelsz velem? – csattan fel most Luke hangja. Megfordulok a Harcossal, és szembenézek vele. Az arca feszült és sápadt, és bárkivel beszél is, homlokát ráncolva, figyelmesen hallgatja. – Minden rendben? – súgom oda, de nyomban sarkon fordul, és néhány lépéssel odább megy. – Rendben – hallom azután. – Majd… meggondoljuk. Beletúr a hajába, és öles léptekkel végigsiet a sportkocsik szakaszán. Észre sem vesz egy háromkerekűt tologató párt, akiknek ki kell kerülniük. Ijedten indulok utána a Harcossal. Mi történt? Ki hívta? Végighúzom a kerekeket a lépcsőfokokon, majd végül beérem a homok – fövenyes szekciónál. Ahogy közelebb érek, elfog az idegesség. Ott áll, a mobilját markolássza, az arca csupa feszültség. – Szó sem lehet róla – mondogatja ugyanazon a halk hangon. –Felejtsd el! Hirtelen észrevesz, mire az egész arca megrándul. – Luke… – Beszélek, Becky – ripakodik rám idegesen. – Magamra hagynál, kérlek? Felkel, végigmegy a homokon. Úgy bámulok utána, mint akinek jól bemostak. Hagyjam magára? Miért, zavarom? Én? Remeg a lábam, amint nézem, hogyan távolodik. Mi romlott el? Az egyik pillanatban még babakocsikat tologattunk és nevetgéltünk, ugrattuk egymást, most pedig… Hirtelen észlelem, hogy a mobil csöngeni kezd a táskámban. Egy őrült pillanatig azt remélem, Luke az, és bocsánatot kér, de aztán felfedezem a sétálópálya túloldalán, és látom, még mindig beszél. Előveszem a készüléket, és bekapcsolom. – Halló? – Mrs. Brandon az? – hallok meg egy rekedtes hangot. – Itt Dave Sharpness. Az istenért, ez is a legjobbkor hív! – Végre! – hördülök fel, rázúdítva összes bosszúságomat. – Ide figyeljen, én lemondtam a megbízatást! Mit művelnek maguk, továbbra is követik a férjemet? – Mrs. Brandon – kuncog fel Dave Sharpness. – Ha minden olyan hölgy egy pennyt kérne, aki felhív, hogy lemondjon, aztán már másnap meggondolja magát… – De én komolyan gondoltam! – a legszívesebben megütném a készüléket dühömben. – A férjem észrevette, hogy követik! Meglátta az egyik emberüket! – Ó – Dave Sharpness hallhatóan meglepődik. – Nos, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Majd beszélek az illető fejével… – Hívja őket vissza egytől egyig! Hívjon vissza mindenkit, most rögtön, még mielőtt tönkreteszik a házasságomat! És többé ne telefonáljon! A vonal egyre jobban recseg. – Nem jól hallok, Mrs. Brandon – Dave Sharpness hangja egyre halkabb. – Ne haragudjon, de útban vagyok Liverpool felé.

166

– Azt mondtam, hagyják abba a nyomozást! – mondom a tőlem telhető legnagyobb hangerővel, lassan tagolva a szavakat. – És mi legyen az eredményekkel? Ezért is hívtam. Mrs. Brandon, teljes jelentést készülök ön elé tárni – a hangját most elnyeli a sztatikus elektromosság tengere. – Miféle eredményeket? – meredek a készülékre, vadul dobogó szívvel. – Mit… Mr. Sharpness? Ott van még? – A fotókat… azt hiszem… tényleg látnia kellene… A recsegés hirtelen teljes némaságba fullad. Nem hallom többé. Bénán állok a homokon, egyik kezemmel még mindig a Harcost szorongatva. Miféle fotók? Csak nem azt akarja mondani… – Becky – Luke hangjára térek magamhoz. Annyira megijeszt, hogy a levegőbe hajítom a mobilt. Lehajol, felveszi a homokról, és visszaadja. Alig tudok ránézni. Remegő kézzel veszem el a készüléket, és a zsebembe süllyesztem. Miféle fotókról beszélt ez? – Becky, mennem kell – Luke szemlátomást ugyanolyan ideges, mint én. – Mel… volt az. Kisebbfajta üzemi baleset. – Helyes – bólintok, és visszatolom a Harcost a próbapálya elejére. Lesütött szemmel, kábán rakosgatom egyik lábam a másik után. Miféle fotók, az isten szerelmére? – Vegyük meg a Lulu Guinness kocsit – mondja Luke, ahogy a rajtvonalhoz érünk. – Nem bánom. – Nem, legyen inkább a Harcos – nyelek egy nagyot, hogy eltüntessem a torkomban képződött gombócot. – Nem számít. A korábbi játékos könnyedség mostanra nyomtalanul eltűnt. Rossz előérzetem van, hideg futkározik a hátamon. Dave Sharpness bizonyítékot talált… valamire. Hogy mire, arról fogalmam sincs.

167

TIZENÖT Ezúttal nem zavartatom magam napszemüvegekkel. Ahogy azzal se, hogy rámosolyogjak a recepciósra. Úgy ülök ugyanazon a barna habszivacs széken, mint aki nyársat nyelt, miközben apró darabokra tépkedek egy papír zsebkendőt. Ezt nem hiszem el! – mondogatom magamban. A hír az egész hétvégemet elrontotta. Meg kellett várnom, amíg Luke ma reggel munkába megy. Ellenőriztem, tényleg elment-e (az ablakból néztem, aztán kétszer is felhívtam a kocsiban, nem fordult-e vissza), végül minden bátorságomat összeszedve felhívtam Dave Sharpness irodáját. De még akkor is csak súgva mertem beszélni. A recepcióssal értekeztem, aki megtagadta, hogy telefonon bármiféle felvilágosítást adjon a bizonyítékokról. Itt ülök hát újra West Ruislipben, délelőtt tizenegykor. Az egész olyan, mint egy rossz álom. Azt beszéltük meg, hogy lemondom a megbízást. És gondolta a fene, hogy találnak valamit. – Mrs. Brandon. Felnézek, és úgy érzem magam, mint egy sebész rendelőjében. Dave Sharpness hangja, ha lehet, még síribb, mint máskor. – Volna kedves befáradni? Ahogy betessékel az irodájába, olyan szánakozva néz rám, hogy alig tudom elviselni. Aztán úgy döntök, hogy bátornak mutatkozom. Majd megjátszom, hogy engem ugyan nem érdekel, van-e viszonya Luke-nak vagy sem. Mindössze merő kíváncsiságból érdeklődöm. Valójában még örülök is, hogy megcsal, mert régóta fontolgatom a válást. Igen! – Eszerint találtak valamit – vetem oda közönyösen, miközben helyet foglalok. – Ez érdekes – próbálkozom gondtalan fél mosollyal. – Nehéz lehet most magának, Mrs. Brandon – hajol előre az asztalra könyökölve Dave Sharpness. – Nem, dehogy! – mondom túlzott vidámsággal. – Igazából nem érdekel. Valójában van egy barátom. Együtt készülünk Monacóba szökni, ezért voltaképpen jól jön a dolog. Dave Sharpnesst azonban nem lehet átejteni. – Azt hiszem, önt igenis érdekli, amit most hallani fog – halkítja le a hangját. – Nagyon, de nagyon érdekli. Vérágas szemében annyi szánalom ül, hogy megtörök. – Jó, hát igen, érdekel! – szipogom. – Mondja akkor! Találkozik vele? Dave Sharpness kinyit egy mappát, és fejét csóválva átfutja a tartalmát. – A munkának ez a része soha nem könnyű – sóhajt fel, odébb tolja a papírokat, majd felnéz. – Mrs. Brandon, az ön férje kettős életet élt. – Kettős életet? – hebegem. – Attól tartok, nem az az ember, akinek hitte. Hogyan lehetne Luke más, mint amilyennek hittem? Miről beszél ez itt? – Mire gondol? – támadok rá. – A múlt szerdán egyik emberem követte a férjét munka után. Álnéven jelentkezett be egy hotelbe, ahol koktélokat rendelt… több hölgynek. Már… sajátos foglalkozású hölgyeknek, ha érti, mire gondolok, Mrs. Brandon.

168

Azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Hogy jön össze Luke meg a sajátos foglalkozású nők? – Magasan képzett emberem utánajárt az inkognitónak – néz rám sokatmondóan Dave Sharpness. – Kiderült, hogy ebben a hotelben is volt már vele baj. Több… sajnálatra méltó közjáték… ilyen-olyan hölgyikékkel – Dave Sharpness undorodva néz az irataiba. – Ezeket aztán mind elsimították. Pénz beszél, kutya ugat. A maga férje szemlátomást befolyásos ember. A beosztottam többrendbeli szexuális zaklatás vádjára is fényt derített… melyek soha nem kerültek bíróság elé… Aztán egy pár emelt vádat, amiért emberünk visszaélt a hatalmával… nos… ezt is agyonhallgatták… – Hagyja abba! – kiáltom, mert nem bírom tovább hallgatni. –Bizonyára tévesek az információi! Magának vagy az emberének. Az én férjem nem koktélozgat alvilági hölgyikékkel! És nem basáskodik senki felett! Én csak tudom! Ismerem! Dave Sharpness felsóhajt. Hátradől a székén, és két kezét óriási potrohára fekteti. – Szívből együtt érzek önnel, Mrs. Brandon. Egyetlen feleség sem örül, ha megtudja, hogy a férje nem éppen tökéletes. – Nem azt mondom, hogy tökéletes, de ez azért… – Ha tudná, hány kétes alak futkos a világban – néz rám bánatosan. – És mindig a feleség tudja meg utolsónak. – Nem érti! – a legszívesebben pofon ütném. – Ez nem lehet Luke. Ez egyszerűen nem ő. – Nehéz szembenézni az igazsággal – mondja tovább Dave Sharpness, mint aki meg se hallott. – Jókora adag bátorságot igényel. – Csak ne atyáskodjon itt velem! – üvöltöm magamon kívül. – Én igenis bátor vagyok. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a férjem nem egy vadállat. Ide azokkal a papírokkal! – kapom kézbe a mappát. Egy nyaláb fényes felületű, fekete-fehér fotó hullik az íróasztalra. Zavartan meredek rájuk. Valamennyi Iain Wheelert ábrázolja, amint felmegy egy hotel lépcsőjén. – Ez nem a férjem – nézek fel. – Nem ő. – Na látja! – bólint Dave Sharpness elégedetten. – Úgy is mondhatnám, a férjének két arca van… – Fogja be a száját, maga tökkelütött! – kiáltom tombolva. – Ez Iain! Maguk nem azt követték, akit kellett volna! – Hogyan? – egyenesedik fel ültében Dave Sharpness. – Ezt szó szerint érti? – Ez a férjem egyik ügyfele. Iain Wheeler. Dave Sharpness felkapja a nyomatokat, és néhány percig nézi őket. – Azt mondja, nem a férje? – Nem! – veszek észre egy fotót, amelyen Iain beszáll egy limóba. Megragadom és Luke-ra mutatok, aki a háttérben a kocsi túl felén látható elmosódottan. – Ő Luke! Ő a férjem. Dave Sharpness légzése elnehezedik, ahogy Luke homályos körvonalú fejéről Iain képmására néz, aztán a jegyzeteire, aztán megint vissza Luke-ra. – Lee! Ide hozzám! – bömböli.

169

A sima szavú, törődő szakember hirtelen átváltozik kiakadt dél londoni balfácánná. Pár pillanat múlva nyílik az ajtó, és egy tizenhét éves-forma keszeg siheder dugja be fejét az ajtón, kezében egy Game boyjal. – Izé… tessék? – mondja. Ő lenne a magasan képzett beosztott? – Lee, torkig vagyok veled! – veri az asztalba a fejét Dave Sharpness féktelen dühében. – Már másodszorra fuserálsz el valamit. Nem azt követted, te istencsapása, akit kellett volna! Nem ő Luke Brandon, hanem ez itten – kapja fel a fotókat. – Ó – dörgöli az orrát Lee, akire szemlátomást nem hatott a dörgedelem. – A francba! – Igen, bizony, a francba! Ideje, hogy kivágjalak, te tökfej? –Dave Sharpness nyaka kivörösödik a haragtól. – Hogy tévedhettél ekkorát? – Nemtőm! – motyogja Lee. – Az újságból vágtam ki ezt a fotót – a mappába nyúl, és előhúz egy újságkivágást a The Timesból. Ismerem ezt a képet. Luke-ról és Iainról készült az Arcodas sajtókonferenciáján. – Látja – mondja Lee. – Ez áll alatta: „Luke Brandon, jobbra, Iain Wheelerrel, balra.” – Eltévesztették a képaláírást! – sziszegem. – Másnap bocsánatot is kértek! Miért nem ellenőrizték?! Lee szeme újra a Game boyon csügg. – Felelj a hölgynek! – bömböli Dave Sharpness. – Lee, te rakás szerencsétlenség! – Nézd, apa, tévedtem, rendben! – nyöszörgi Lee. Apa? Utoljára fordult elő, hogy a szaknévsorból nézek ki magánnyomozót. – Mrs. Brandon… – próbál lecsillapodni Dave Sharpness. – Elnézését kérem. Természetesen újra kezdjük a nyomozást minden felár nélkül, s ezúttal a megfelelő személyre koncentrálunk… – Nem! – forrasztom torkára a szót. – Hagyják abba, értik! Elegem van magukból! Hirtelen érzem, hogy minden porcikám remeg. Hogyan is figyeltethettem Luke-ot? Mit keresek ezen a siralmas helyen? Fel is ugrom ültömből. – Elmentem. Kérem, soha többé ne keressenek! – Na igen, persze – tolja hátra sietve a maga székét Dave Sharpness. – Lee, félre az útból! És mi legyen a másik nyomozati eredménnyel, Mrs. Brandon? – Másik nyomozati eredmény? – fordulok feléje hitetlenkedve. – Komolyan gondolja, hogy ezek után egyetlen szavára is kíváncsi vagyok? – Ott volt pedig annak a szemöldöknek az ügye – köhint Dave Sharpness tapintatosan. – Á, igen – hallgatok el. – El is feledkeztem róla. – Itt az egész anyag – nyomja kezembe a mappát az alkalmat kihasználva Dave Sharpness. – A kozmetikus és a kezelés adatai, fotók, a megfigyelés jegyzetei… Már majdnem az arcába vágom a mappát, hogy peckes léptekkel távozzam. Csak hát… Jasmine-nak tényleg csúcs a szemöldöke.

170

– Majd belenézek – mondom olyan fensőbbségesen, ahogyan csak tőlem telik. – Azokat az információkat is ott találja – siet utánam az ajtóhoz Dave Sharpness –, amelyek a férje ügyére vonatkoznak. Ott van például a barátnője, Susan Cleath-Stuart, aki egy igen-igen jómódú hölgy. Nagyot fordul velem a világ. Ezek Suze-t is követték? – A vagyona… a jelek szerint… – Fogja be a száját! – pördülök meg vadul a sarkamon. – Soha többé ne halljak magukról! És ha továbbra is követik Luke-ot vagy bármelyik ismerősömet, hívom a rendőrséget! – Igenis, asszonyom – bólogat Dave Sharpness, mintha ragyogó ötlethez helyeselne. – Megértettem. Elbotorkálok az utca végéig, ahol leintek egy taxit. Nekilódul, én pedig a szíjba fogódzóm. Egészen addig nem nyugszom meg, amíg el nem hagyjuk West Ruislipet. Látni is alig bírom a mappát, amely úgy hever az ölemben, mint egy véres titok. Most, hogy utánagondolok, örülök, hogy mégis elvettem. Előbb végigolvasom, azután ízekre tépetem a papíraprítóval, majd a darabjait még kisebbekre tépem. Nem akarom, hogy Luke valaha is rájöjjön, mit forraltam ellene. Nem hiszem el, hogy egyszer is elvitt a balszerencsém ehhez a senkiházi nyomoronchoz. Luke meg én házasok vagyunk. Nem kémkedhetünk egymás után. Nagyjából benne is van a házastársi fogadalomban: „Hogy szeretem, megvédem, és soha nem fogadok fel magánnyomozót West Ruislipben.” Meg kell bíznunk egymásban, hinni a társunknak! Hirtelen ötlettől vezérelve előveszem a mobilt, és tárcsázom Luke számát. – Szia, drágám! – mondom, amint meghallom a hangját. – En vagyok az. – Szia! Minden rendben? – Igen, igen. Csak eszembe jutott az a telefonhívás a múltkor a babakocsi-boltban – mondom végig egy szuszra. – Kicsit mintha kijöttél volna a sodrodból. Veled mi van? – Becky, ne haragudj! – a hangjában őszinte megbánás érződik. – Per pillanat tényleg kiakadtam. Volt egy kis gond, de majd megoldódik, ebben biztos vagyok. Ne fájjon miatta a fejed! – Helyes – sóhajtok fel. Észre sem vettem, hogy visszafojtom a lélegzetem. Szóval, valami a munkával kapcsolatban. Ez minden. Luke-nál mindig előadódnak kisebb-nagyobb gondok, amelyeket rendre meg kell oldania, és néha ki is készül miattuk. Ilyen az, amikor az ember egy mamutbirodalom élén áll. – Később találkozunk, édes. Mindent előkészítettél a nagy esti kiruccanásra? Majdnem elfelejtettem, ma este van az egyetemi találkozója. – Már alig várom! Viszlát, Luke. Elteszem a mobilt, és kifújom magam. A lényeg, hogy Luke-nak sejtelme sincs a magánnyomozóról. Ahogyan ezután sem lesz. Ahogy Nyugat-London ismerős terepére érünk, kinyitom a mappát, és végiglapozom a fotókat meg a megfigyelési jegyzeteket. Még mielőtt ízekre tépem, kiderítem, hol és kivel csináltatja Jasmine a szemöldökét. Mikor

171

elmosódott fényképre bukkanok Suze-ról, amint Kensington főutcáján kel át, elönt a szégyen újabb hulláma. Elkövettem néhány hibát életemben, de ennél durvábbat aligha. Hogyan szolgáltathattam ki a legjobb barátnőmet holmi kétes detektívecskének? A következő tízegynéhány fotó egytől egyig Venetiáról készült, ezeket most gyorsan átlapozom. Látni sem bírom ezt a perszónát! Van pár fénykép Melről, Luke titkárnőjéről, amint kilép a hivatal ajtaján… azután… egek, ez csak nem Lulu? Megrökönyödve meredek a nyomatra. Aztán eszembe jut, hogy őt is felvettem Luke nőismerőseinek listájára. Mikor azt mondtam, Luke ki nem állhatja, Dave Sharpness sokat tudóan bólintott, majd megjegyezte: „Ez gyakran csak a látszat.” Ostoba alak! Nyilván azt képzelte, hogy Luke és Lulu vad viszonyt folytat egymással… Álljon meg a menet! – pislogok a fotóra. – Ez nem lehet igaz… Képtelenség! A szám elé kapom a kezem, félig a döbbenettől, félig, hogy visszafojtsam a nevetést. Jó, tudom, ostobaság volt magánnyomozót fogadnom. Ez azonban fel fogja vidítani Suze-t. Épp visszafelé gyömködöm a papírokat és a nyomatokat a mappába, amikor csöng a mobil. – Igen? – szólok bele félve a készülékbe. – Becky! Itt Jasmine beszél! – csendül fel a vonalban egy élénk hang. – Bejössz végre, vagy mi van? Meglepetten ülök fel. Először is, nem hittem, hogy bárki észreveszi a késésemet. Másodszor, mikor fordult elő utoljára, hogy Jasmine felemelte unott, egy szótagos mondatokat köpködő hangját? – Mindjárt ott vagyok – mondom. – Mi a helyzet? – A puszipajtásod az, David Kovitz. Hirtelen beijedek. Jaj, csak azt ne mondja, hogy elvesztette az érdeklődését, hogy kivonja magát az üzletből! – Valami gond van? – nyögöm ki nagy nehezen. – Nem, dehogy! Elkészült a tervével! Itt van vele, behozta. És bámulatos! Végre, végre valami, ami sikerül! A Look elé megérkezve, egyenesen felmegyek a tanácsterembe a hatodikra. Mindenki ide gyűlt, hogy megcsodálja a terveket. Jasmine-nal a liftnél találkozom. Ragyog a szeme. – Csúcs az a terv! – mondja. – A jelek szerint egész éjjel rajta dolgozott. Azt mondta, hogy Nagy-Britanniában megkapta a végső ösztönzést, amire szüksége volt. Mindenki nagyon fel van dobva. Őrült siker lesz! Már az összes barátnőmnek megüzentem, és mind akar egyet. – Király! – hápogom. Nem is tudom, min lepődtem meg jobban, azon, hogy Danny ilyen gyorsan elkészült a tervével, vagy azon, hogy Jasmine váratlanul életre kelt. – Itt is vagyunk – nyitja ki a súlyos, halvány faajtót. A terembe lépve meghallom Danny hangját. A hosszú asztalnál ül, és Ericnek, Briannának meg a marketing- és a PR-személyzetnek szónokol. – Mindössze a végső koncepció hiányzott – mondja. – De amint az megvolt… – Olyan más, mint a többi! – áradozik Brianna. – Olyan eredeti!

172

– Becky! – vesz most észre Danny. – Gyere, nézd meg a terveket! Carla, gyere ide! Magához inti, én meg csak hápogok. – Hogy mi? – kiáltom rémülten, még mielőtt leállíthatnám magam. A terv egy ing, ráncolt széllel, és Danny-Kovitz jellegzetes, rakott ujjaival. Az elején halványkék alapon vörös hajú baba látható a hatvanas évek stílusában. Alatta egyetlen nyomtatott mondat: VÖRÖS HAJÚ SZUKA, ÉS ÉN GYŰLÖLÖM. Dannyre nézek, aztán az ingre, majd megint Dannyre. – Ezt nem teheted… – mondanám, de a szám nem engedelmeskedik az akaratomnak. – Danny, ezt nem teheted… – Hát nem nagyszerű? – kérdi Jasmine. – A magazinok imádni fogják – bólogat egy csaj a PR-ről. – Már le is adtunk egy aprócska előzetest az InStyle-nak, benne lesz a „muszáj venni” rovatukban. Ez meg Danny márkás táskája megteszi a magáét… majd mindenki ilyet akar magának. – Hát nem isteni jelmondat! – mondja valaki más is. – „Vörös hajú szuka, és én gyűlölöm.” Az egész terem kacagásban tör ki, engem kivéve, mert én még nem tértem magamhoz a döbbenettől. Mit szól majd ehhez Venetia? És mit szól Luke? – Majd kirakjuk buszmegállókba, falragaszokra, magazinokba… – folytatja a PR-os csaj. – Danny mesés ötlete, hogy kismamaingnek is megtervezi. Rémülten kapom fel a fejemet. Mit tervez meg? – Pompás ötlet, Danny! – mondom, és gyilkos tekintetet vetek rá. – Én is úgy gondoltam – mosolyog vissza ártatlanul. – Hé, szüléshez is felvehetned! – És honnan merített ihletet, Mr. Kovitz? – kérdezi egy lelkes fiatal marketinges segéd. – Ki a vörös hajú szuka? – kaccintja el magát a PR-os csaj. – Remélem, nem bánja, hogy ezer ing róla beszél! – Te mit gondolsz, Becky? – int felém kajánul Danny. – Miért, Becky ismeri? – kérdi Brianna meglepetten. – Valóságos személyről van szó? Hirtelen mindenkin izgatottság lesz úrrá. – Nem! – dadogom rémülten. – Nem, szó sincs róla! Ez a nő… úgy értem… csak arra gondoltam. Miért nem szélesítjük ki a termékskálát? Lehetne szőke és barna változatunk is. – Jó ötlet – helyesel Brianna. – Te mit gondolsz, Danny? Egy lélegzetelállító pillanatig attól félek, azt feleli, nem, vörös hajnak muszáj lennie, mert Venetia is vörös hajú. De istennek hála bólint. – Nekem tetszik az ötlet. Mindenkinek a saját szukája. – Hirtelen hatalmasat ásít, akár egy macska. – Nincs még egy kis kávé? Szerencsére elhárítottam a bajt. Majd hazaviszek egy „szőke” változatot, és Luke soha nem tudja meg, mi volt az eredeti verzió.

173

– Kell ez nagyon! – önti ki Carla a kávét. – Egész éjjel fenn voltunk. Danny hajnali kettő körül fejezte be a munkát. Találtunk egy egész éjszaka nyitva tartó szitanyomót Hoxtonban, ők aztán elkészítették nekünk a prototípust. – Nos, hálásak vagyunk a fáradozásukért – mondja Eric nehézkesen. – Szeretnék köszönetet mondani önnek, Danny és a csapatának a Look dolgozóinak nevében. – Nyugtáztam a köszönetet – mondja Danny sikkesen. – És itt mondok köszönetet Becky Bloomwoodnak, mert ennek az együttműködésnek az ötlete az ő agyában fogamzott meg először. –Tapsolni kezd, én pedig vonakodva visszamosolygok rá. Az ember nem tud sokáig haragudni Dannyre. – Beckyre, a múzsámra – emeli rám kávés poharát Danny, amelyet Carla öntött ki a számára. – És a kis múzsácskára. – Kösz – emelem rá én is a poharamat. – Rád, Danny! – Te vagy a múzsája? – leheli mellettem Jasmine. – Király! – Nos… – vonok vállat közönyösen. Valójában olyan, mintha hájjal kenegetnének. Mindig is szerettem volna egy divattervező múzsája lenni! Lám! Amikor az ember úgy érzi, hogy a mélyponton van, egyszer csak fordul a kocka, és minden megváltozik. A mai nap milliószorta jobb, mint vártam. Luke végső soron nem él kettős életet. Danny terve óriási sikernek ígérkezik. Én meg múzsa lettem! A nap végére többször váltok ruhát, ahogy az elvárható egy divatmúzsától. Végül egy rózsaszínű empír-szabású ruci mellett döntök, amelyet úgy-ahogy rá tudok húzni a pocakomra. Föléje Danny egyik prototípus inge kerül egy zöld bársonykabátkával meg fekete tollas kalpaggal. Ha múzsa akarok maradni, több kalapot kellene viselnem. Meg brossokat. Fél hatkor Danny jelenik meg a vásárlási tanácsadás bejáratánál, én pedig meglepetten nézek fel. – Még mindig itt vagy? Hol voltál eddig? – Á… csak a férfiruhaosztályon lógtam – veti oda közönyösen. – Tudod, dolgozik ott egy Tristan nevű fickó. Csini, nem igaz? – Tristan nem meleg – nézek rá megrovóan. – Egyelőre – mondja, és kiválaszt egy rózsaszínű estélyit a „luxushajó” osztályunkon. – Baró jó ez a darab, Becky! Nem kellene dugdosnotok. Teljesen fel van dobva. Mindig ilyen, amikor befejezi egy-egy tervét. Még New Yorkból emlékszem erre. – És hol vannak a „tieid”? – kérdem a szemem forgatva. De Danny nem érti el a kérdés iróniáját. – A szerződéssel bajlódnak – mondja tétován. – Stan pedig elvitte a kocsit, hogy körülnézzen kicsit a városban. Még nem járt Londonban. Hé, nem iszunk meg valamit? – Haza kell mennem – pillantok vonakodva az órámra. – Ma este van ez az iskolai találkozó. – Csak egy kortyra! – fogja könyörgőre Danny. – Alig láttalak eddig. Hé, mit akarsz azzal a kalappal?

174

– Tetszik? – érintem meg kényeskedve. – Hirtelen kedvem támadt a coliakhoz. – Tollak – vizsgálgat Danny a homlokát ráncolva. – Pompás ötlet! – Tényleg! – ragyogok fel a büszkeségtől. Talán egy egész új kollekciót alapoz majd tollakra, és az is az én ötletem lesz! – Ha le akarnál rajzolni vagy valami!… – mondom közönyösen, de Danny nem hallgat oda. Körbejár, elmélyült figyelemmel az arcán. – Tollboát kellene viselned – mondja hirtelen. – Olyan nagyobbfajtát. Óriásit! Nagyobbfajta tollboa. Ragyogó ötlet. Ez lesz a következő nagy dobás! Akár az új Fendi baguette is lehetne! – Vannak tollboák a kiegészítők között! – mondom. – Gyere! –felkapom és behúzom a táskám. Mindenekelőtt arról győződöm meg, hogy a manila mappa a helyén van-e. Amint hazaérek, ízekre tépem. Mikor Luke nem néz oda. Lemegyünk a mozgólépcsőn a földszintre, a kiegészítők osztályára. – Épp zárunk… – kezdi Jane, az osztályvezető, de aztán meglát minket. – Bocs – mondom kifulladva. Danny megindul egy tollboákkal és sálakkal teleaggatott állvány felé. – Nem maradunk sokáig. Csupán néhány kulcsfontosságú pillanatot szentelünk még a divatnak… – Tessék – mondja Danny, és színes tollboákat kerít körém. –Legyen ez a világ legnagyobb tollboája! – ezzel nyolc boát kötöz egyetlen összefüggő kolbásszá. – Istenien áll! Rám jön az idegesség, ahogy körém tekeri a boákat. Itt és most divattörténetet írunk! Vadonatúj trendet indítunk útjára! Jövőre • mindenki hatalmas Danny Kovitz boákat fog hordani. A hírességek felveszik majd az Oscar-gálára, az előkelő divatházak valósággal szétkapkodják a készleteinket… – Az Óriási Boa – mondja Danny, amint elsimít néhány kósza pihét. – Az Óriás. Remek! Nézd meg magad! – megpörget, hogy megnézzem magam a tükörben, nekem meg elakad a szavam! – Izé… hűha! – Hát nem nagyszerű? – sugárzik az arca. Az igazat megvallva azért kapkodtam levegő után, mert hülyén éreztem magam. Alig látszom ki a tollak alól. Úgy nézek ki, mint egy hatalmas, várandós tollseprű. De nem szabad szűklátókörűnek lennem. A divat már csak ilyen. Az emberek először talán a csöves szárú farmereket is nevetségesnek találták. – Bámulatos! – mondom, és igyekszem félrefújni a tollakat a számtól. – Egy zseni vagy, Danny! – Menjünk, igyunk egyet! – Danny egészen belepirul a lelkesedésbe. – A legszívesebben Martinit innék. – Rá tudnád vezetni ezeket a boákat a számlámra? – szólok oda Jane-nek. – Nyolc van belőlük. Köszönöm! Emelkedett hangulatban távozunk az üzletből. Elviszem Dannyt a sarokra, a Portman Square-re. Égnek már az utcai lámpák, és néhány fekete nyakkendős úr szállingózik ki a Templeton Hotelből. Furán néznek rám,

175

néhányan fel is kuncognak, én azonban gőgösen felszegem a fejemet. Aki a divat élén jár, annak hozzá kell szoknia a furcsálkodó pillantásokhoz. – Beüljünk akkor a bárba? – javaslom, és megtorpanok. – Kicsit uncsi hely, de itt van az orrunk előtt. – Mindaddig, amíg ki tudnak keverni egy italt, semmi baj – Danny belöki a súlyos üvegajtót, és betessékel. A Templeton Bárban minden bézsszínű: ilyen a szőnyeg, ilyenek a plüss székek, bézs egyenruhákban feszítenek a pincérek is. A hely tele van üzletemberekkel, de üres helyet veszek észre a zongora mellett. – Üljünk talán oda – mutatom Dannynek, aztán földbe gyökerezik a lábam. Venetia ül a sarokban, tőlünk néhány lépésre. Haja izzik a villanyfényben. Mellette öltönyös fickó meg egy másik elegáns nő. Egyiküket sem ismerem. – Mi az? Valami baj van? – kémleli Danny az arcomat. – Ő az – nyelek egyet, és diszkréten feléjük biccentek. Danny követi a pillantásomat, és színpadiasan meglepődik. – Csak nem ő Szörnyella Venetia? – Fogd be! – sipítom. De már késő, Venetia észrevett. Felkel, és felénk tart. Hihetetlenül elegáns a fekete nadrágkosztümjében, a magas sarkújában, a haja ugyanolyan tökéletes, mint mindig. Helyes, mondom magamban. Nyugi. Nem tudom, miért kalapál úgy a szívem, és miért izzad a tenyerem. Talán azért, mert a táskámban egy mappában tíz teleobjektíves fotó van, ami egytől egyig róla készült. De hát erről, ugyebár, nem tud. – Becky! – mosolyodik el, és megpuszil kétfelől. – A kedvenc betegem. Hogy vagy? Már nem sok van hátra, ugye? Négy hét, ha jól számolom. – Így igaz. Szóval… izé… hogy vagy, Venetia? – remeg meg a hangom, az arcom vörös… minden, csak nem természetes, amilyennek hiszem magam. – Ő a barátom, Danny Kovitz – mutatom be Dannyt. – Danny Kovitz! – csillan fel a szeme a felismeréstől. – Örülök, hogy megismerhetem. Nemrég vettem öntől valamit Milánóban. A Corso Comóban. Talán egy gyönggyel kivarrt kabátka volt. – Á, emlékszem! – kiált fel Danny lelkesen. – Lefogadom, hogy istenien áll magácskán! Miért édelegnek ezek? Dannynek az én oldalamon kellene állnia. – És a nadrágot is megvette hozzá? – érdeklődik tovább Danny. – Mert kétféle stílusban hoztuk ki, hosszú- és halásznadrágban. Oltárian festene a halásznaciban! – Nem, csak a kabátot vettem meg – mosolyog rá a nő, aztán rám pillant. – Becky… nincs meleged… azzal a sok tollal? Jól vagy? – Kitűnően! – fújok el a rúzsomról pár pihét. – Ez Danny új divatkoncepciója; – Helyes – pillant kétkedve Venetia az óriási tollboára. – Csak, tudod, terhességben nem tanácsos kimelegedni. Tipikus. Már megint utasítgat. Megint azzal jön majd, hogy a divat egészségtelen. Az igazat megvallva tényleg izzadni kezdek e sok réteg mizé

176

alatt… ezért ha vonakodva is, de lefejtem magamról a boát, és leveszem a kabátom. Fura csönd támad. Egy pillanatig nem értem, mit bámul a mellkasomon Venetia. Aztán összeszorul a gyomrom, mikor rájövök. Hisz Danny inge van rajtam! Lepillantok rá, és minden világos, mint a nap. VÖRÖS HAJÚ SZUKA, ÉS ÉN GYŰLÖLÖM. A francba! – Valójában még fázom is! – kapom a boát a nyakam köré, s kétségbeesetten iparkodom elrejteni az inkriminált szavakat. – Brrr! Megfagyok itt! Hát nem fura, hogy ebben az évszakban ilyen hideg legyen? – Mi van az ingeden? – kérdi Venetia különös hangon. – Semmi – hebegem. – Az égvilágon semmi! Csak… egy vicc! Úgy értem, nyilvánvaló, hogy nem te vagy az, hanem egy másik vörös hajú szuka. Izé… hölgy… nőnemű lény. Nem megy ez nekem sehogyan sem. – Jól csinálod, Becky – súgja a fülembe Danny. – Csak így tovább, olyan tapintatosan, mint eddig. Venetia mélyeket lélegzik, mint aki megpróbál erőt venni magán. Most látom, mennyire bepipult. – Becky – mondja végül. – Beszélhetnénk négyszemközt? – Hogy beszélhetnénk-e? – kérdezem vissza idegesen. – Igen, beszélnünk kellene. Csak nekünk kettőnknek. Ha nem haragszik? – pillant Dannyre. – Persze. Addig hozok magunknak italokat. Eltűnik a bárban. Inamba száll a bátorságom, ahogy szembenézek Venetiával, aki a homlokát ráncolja, és ujjával dobol a pohara szárán. Úgy fest, mint egy fiatal és csillogó igazgatónő, aki most mindjárt megró, mert az egész iskolát cserbenhagytam. – Szóval? Hogy vagy? – kérdem erőltetett vidámsággal. Nem olvashat a gondolataimban – mondom magamban lázasan. – Nem tudhatja, hogy lenyomoztattam. Azt sem tudja bebizonyítani, hogy az ingnek köze van hozzá. Úgy kell tennem, mint aki semmiről sem tehet. – Nézd, Becky! – üríti ki a poharát Venetia egyetlen kortyintással. – Ne kavargassuk tovább a szart! Döbbenten meredek rá. Jól hallottam, hogy „szart” mondott? – Megpróbáltunk megkímélni a kellemetlenségektől – mélyül el a barázda Venetia homlokán. – Iparkodtunk minél… hogy is mondjam… barátibban viselkedni. De ha neked erre ez a válaszod – mutat az ingre. Valamit kihagytam. Nagyon úgy látszik, hogy mindent. – Kik azok a „mi”? – kérdem. Venetia úgy néz rám, mint aki cselt gyanít. Aztán nagyon lassan megváltozik az arckifejezése. Nagyot sóhajt, és megdörgöli a homlokát. – Istenem! – mondja, mintegy magamagának. Hirtelen balsejtelem hasít belém. Forró émelygés féle emelkedik bennem, egyre feljebb. Nem gondolhat arra, amire én… Nem, ez lehetetlen!

177

A bár lármáját és a beszélgetés zsivaját elnyomja a fülemben doboló vér zúgása. Nagyokat nyelek, és megpróbálom összeszedni magam. Elvégre is végig tudtam, hogy van itt valami. Még Suze-zal és Dannyvel is kitárgyaltam. Most azonban, ahogy itt állok, hirtelen rádöbbenek, egy percig sem hittem el, hogy igaz lehet. Nem és nem! – Egészen pontosan miről beszélsz? – remeg meg a hangom akaratom ellenére. Egy pincér halad el mellettünk egy tálcányi itallal, Venetia odainti magához. – Vodka-tonikot kérek jéggel, de azonnal – mondja. – Te mit óhajtasz, Becky? – Bökd már ki végre! – fúrom az övébe a tekintetem. – Bökd ki, miről beszélsz itt nekem. A pincér elmegy, Venetia pedig beletűr a hajába. Kissé mintha felzaklatta volna a viselkedésem. – Becky, mindig is sejtettük, hogy ez nehéz lesz. Tudnod kell, hogy Luke-nak iszonyú lelkifurdalása van. Ő igazán törődik veled, és gondol rád. Meglehet, attól is a plafonon lesz, hogy beszéltem veled. Néhány pillanatig szóhoz sem jutok, csak bámulok rá, miközben egész testem megfeszül. Úgy érzem magam, mint akit behajítottak valamiféle párhuzamos univerzumba. – Miről beszélsz? – ismétlem meg rekedten az előbbi kérdést. – Luke igazán nem szeretne bántani – hajol közelebb Venetia, mire orromat megcsapja az Allure émelyítő illata. – Egyre azt hajtogatja, mekkora hibát követett el. Egyszerű, mint a kétszer kettő. Nem azt vette el, akit kellett volna. De ez nem a te hibád. Valami beleszúr a mellkasomba. Egy pillanatig azt sem sejtem, meg tudok-e szólalni, annyira megdöbbenek. – Luke nem nősült rosszul – nyögöm ki végül. – Nagyon is jól. Szeret engem, tudod! Szeret! – Közvetlenül azután találkoztatok, hogy szakított Sachával, nem igaz? – bólint Venetia, bár nem válaszolom meg a kérdését. –Luke mindent elmondott erről. Akkor üdítő változatosságot jelentettél a számára, Becky. Megnevettetted. De aligha vagytok ugyanazon a hullámhosszon. Semmit sem értesz belőle. – De igen – szorul el a torkom. – Tökéletesen értem Luke-ot! Világ körüli útra mentünk a mézesheteinkben… – Becky, én tizenkilenc éves kora óta ismerem – söpör félre és gázol át rajtam ellenállhatatlanul. – Én igazán tudom, milyen. Ami Cambridge-ben köztünk volt, az mámorító, hatalmas érzés. Ő volt az első igazi szerelmem, én meg az övé. Olyanok voltunk, mint Odüsszeusz és Pénelopé. Amikor újra megláttuk egymást a rendelőmben… – itt elcsuklik a hangja. – Ne haragudj, de mindketten, azonnal tudtuk. Csupán a hol és mikor volt kérdés. Minden erő kiszáll a lábamból, az arcom elzsibbad. Az ostoba tollaimat markolászom, valamiféle fogódzót keresek, amibe kapaszkodhatnék. De úgy érzem magam, mint egy mosott rongy. Emellett az a borzasztó érzésem támad, hogy az arcom csupa könny.

178

– Förtelmesen rossz volt az időzítés – veszi el az italát Venetia a pincértől. – Luke nem is akart szólni a baba érkezéséig. Én azonban úgy vélem, megérdemled, hogy megtudd az igazságot. – De hisz még tegnap is együtt néztünk babakocsikat! – hallom meg rekedt, kásás hangomat. – Akkor miért érdekelték volna a babakocsik? – Á! Ő is izgatottan várja a gyereket! – lepődik meg Venetia. –Később is minél többet szeretné látni… – hallgat el tapintatosan. – Iparkodik barátilag lerendezni az egész ügyet. Ami természetesen rajtad is múlik. Nem bírom tovább hallgatni ezt a mézédes, mérgezett hangot. El innen! – ez az egyetlen kívánságom. – Tévedsz Venetia! – mondom, és ügyetlenül a kabátomba küzdöm magam. – Téveszmék között élsz! Luke meg én szilárd, szerető házasságban élünk! Nevetgélünk, beszélgetünk, szeretkezünk… Venetia végtelen szánalommal néz rám. – Becky, Luke csak megjátssza magát, hogy boldoggá tegyen. A ti házasságotok mostantól egy lyukas garast sem ér. Nem keresem meg Dannyt, hogy elbúcsúzzunk. Egyenesen kibotorkálok a bárból, és leintek egy taxit. Hazafelé menet mindegyre Venetia szavai zsonganak az agyamban, mígnem teljesen felkavarodik a gyomrom. Ez nem lehet igaz! – mondogatom magamban. Egyszerűen lehetetlen! Már miért lenne lehetetlen – súgja valami odabent. – Hisz végig erre gyanakodtál. Beengedem magam a lakásba. Nyomban meghallom, ahogy Luke a konyhában matat. – Szia! – szól ki hozzám. De nem jön ki hang a torkomon. Teljesen lebénulok. Végül Luke dugja be fejét az ajtón. Már az ünneplő nadrágja van rajta meg egy kikeményített Armani ing. Csokornyakkendője még lazán lóg a nyakán. Nyilván engem kér meg, hogy kössem meg, ahogy mindig. Némán meredek rá. Csak nem hagysz el Venetia miatt? Az egész házasságunk színjáték lett volna? – Szia, drágám – kortyol bele a borába. Úgy érzem magam, mint aki meredély szélén áll. Abban a pillanatban, hogy megszólalok, mindennek vége. – Becky? Édesem? – tesz felém Luke néhány lépést értetlen csodálkozással. –Jól vagy? Furcsálkodva méregeti a tollaimat is. Nem tudom megtenni. Nem tudom megkérdezni. Túlontúl félek a választól. – Megyek, felöltözöm – suttogom. Képtelen vagyok a szemébe nézni. – Mindjárt indulnunk kell. A hálószobába indulok, levetkőzöm, sietve lezuhanyozom, remélve, hogy ettől majd jobb kedvre derülök. Sajnos azonban nem. Ahogy megnézem magam a tükörben a testemre csavart törülközővel, sápadtnak és ijedtnek látszom. Rajta, Becky! Fel a fejjel! Gondolkodj pozitívan! Gondolj Catherine Zeta Jonesra! Előveszem a kecses új éjfélkék estélyimet, és belebújok. Ez legalább majd felvidít. De valahogyan a ruha sem áll rajtam olyan jól, mint

179

korábban. Nem karcsúsít, éppenséggel idomtalanul ráncosodik a domborulataimon. A cipzárt rángatom… csakhogy nem akar engedni. Túl kicsi ez a rafia. Az én tökéletes estélyim nem megy rám! Tovább hízhattam időközben. A pocakom lett nagyobb vagy a combom, ki tudja. Az egész testem megnőtt hirtelen. Érzem, hogy remeg az állam, de kétségbeesett erőfeszítéssel összeszorítom a számat. Azért sem fogok sírni. Lehuzigálom magamról a ruhát, és a ruhatáram felé indulok, hogy találjak valamit. Ekkor megpillantom magam a tükörben, és megdermedek mozdulat közben. Mert bizony… kacsázom. Fehér, dagadt, kacsázó szörnyeteg… vagyok. Egészen beleszédülök a felfedezésbe, és az ágyamra roskadok. Hasogat a fejem, és pettyek táncolnak a szemem előtt. Nem csoda, hogy ezek után Luke Venetiát választotta. – Becky, jól vagy? – ő áll az ajtóban, és riadtan méreget. Észre sem vettem. – Én… – fullad el a szavam a könnyektől. – Én… – Rosszul nézel ki. Miért nem heversz le kicsit? Mindjárt hozok vizet. Miközben őt nézem, Venetia szavai úgy tekeregnek a fejemben, mint egy összegöngyölődött kígyó. „Luke csak megjátssza magát, hogy boldoggá tegyen.” – Itt is van – rezzenek össze a hangjától. Egy pohár vizet és két csokis kekszet nyújt oda. – Azt hiszem, pihenned kellene egy ideig. Elveszem a poharat, de nem iszom bele. Hirtelen minden színjátéknak tetszik. Játszik ő, és játszom én is. – És mi legyen a találkozóval? – kérdem végül. – Mindjárt indulnunk kell. – Később is érkezhetünk, vagy ki is hagyhatjuk. Drágám, igyál egy kis vizet, feküdj le… Vonakodva belekortyolok a vízbe, aztán a párnára hajtom a fejem. Luke betakargat a paplannal, és nesztelenül kilopódzik a szobából. Nem tudom, milyen sokáig fekszem így: harminc másodpercig vagy hat óráig. Később kiszámolom, hogy mindössze húsz perc volt. Akkor meghallom a hangjukat. Luke-ét meg azét a nőét. A folyosón közelednek. – … remélem, nem haragszol… – … nem, szó sincs róla. Jól tetted, hogy felhívtál, Luke! Nos, hogy van a betegünk? Kinyitom a szemem… és lidércálomba cseppenek. Mert ki más tornyosul fölém, ha nem Venetia. Hosszú, fekete, vállpánt nélküli taftestélyibe öltözött át, aminek kibuggyosodik a szoknyája. Haját kontyba tűzte, a fülében gyémánt villog. Úgy fest, akár egy kényes-fényes hercegkisasszony. – Luke azt mondja, nem érzed jól magad, Becky – villantja rám édeskés mosolyát. – Lássuk csak! – Mit keresel itt? – fröcsögöm rá a kérdést. – Luke hívott fel. Aggódott érted! – Venetia a fejemre teszi a kezét, amire összeborzadok. – Lássuk, van-e lázad.

180

Nagy taftsuhogás közepette ül le az ágy szélére, és kinyit egy kicsi orvosi táskát. – Luke, mit keres itt ez a nő? – minden előzetes figyelmeztetés nélkül könnyek gördülnek végig az arcomon. – Nem vagyok beteg! – Nyisd ki! – közeledik a szám felé Venetia egy lázmérővel. – Nem! – úgy fordítom el a fejem, mint egy kisbaba, aki nem akarja megenni a zabkását. – Ugyan már, Becky – kérlel Venetia behízelgően. – Mindössze a lázad szeretném megmérni… – Becky! – fogja meg a kezem Luke. – Rajta! Nem kockáztathatunk. – Nem vagyok beteg… – de nem folytathatom, mert Venetia a számba nyomja a hőmérőt, és feláll. – Szerintem nem tenne jót neki a mai este – mondja halkan, és félrevonja Luke-ot. – Nem tudnád rávenni, hogy itthon maradjon és pihenjen? – Hogyne, persze – bólogat Luke. – Kérlek, kérj elnézést a nevünkben a többiektől. – Te is vele maradsz? – szalad ráncba Venetia homloka. – Luke, tényleg azt hiszem… – kiinti a férjem a szobából. A folyosóról hallom halk suttogásukat. Néhány pillanat múlva Luke jelenik meg az ajtóban, kezében egy kancsó víz. Valaki megkötötte a nyakkendőjét, veszem észre. A legszívesebben tovább bőgnék. – Becky, édesem. Venetia azt gondolja, könnyebben kellene venned a dolgokat. Némán nézek vissza rá, számban a hőmérővel. – Természetesen veled maradhatok, ha akarod – hebeg sután. –De… ha nem bánnád… egy félórácskára beugranék azért. Olyan sokan jönnek el azok közül, akikkel találkozni szeretnék. Elszorul a torkom, és újabb könnyek gyülekeznek a szemem sarkában. Minden világos. Venetiával akar bálba menni. Talán együtt forralták ki az egészet. Mit vár tőlem, könyörögjek neki? Ennél azért több bennem a büszkeség! – Jó – motyogom, és elfordítom a fejem, hogy ne lássa a könnyeimet. – Menj csak! – Mit mondasz? – Jó – veszem ki számból a hőmérőt. – Menj el! Ruhasuhogás, Venetia érkezik. – Lássuk! – enyhe homlokráncolással nézi meg a hőmérőt. –Igen, van egy kis lázad. Mindjárt kapsz paracetamolt… Két tablettát ad oda. Lenyelem őket a vízzel, amit Luke hozott be. – Biztosan jó lesz így? – kérdi most, és aggódva méreget. – Igen. Érezzétek jól magatokat! Fejemre húzom a paplant. Úgy érzem, könnyeim eláztatják a párnát. – Viszlát, édes – Luke megveregeti a paplant. – Pihenj egy nagyot! Fojtott beszélgetés következik, majd hallom, ahogy a távolban ajtó csapódik. Ennyi. Elmentek. Eltelik vagy félóra, mire egyáltalán megmozdulok. Lelököm magamról a paplant, és megtorlóm könnyes szememet. Kikelek az ágyból, a

181

fürdőszobába támolygok, és megnézem magam a tükörben. Iszonyatosan festek. A szemem vörösre dagadt a sírástól, az arcomon csíkokat hagytak a könnyek. A hajam kócos tömeg. Vizet locsolok az arcomra, és leülök a kád szélére. Most mitévő legyek? Nem ücsöröghetek itt egész este, iszonyatos aggodalmak között, miközben elképzelem a legrosszabbat. Inkább megyek, és tetten érem őket. Hadd lássam a tulajdon két szememmel, mi folyik itt. – Elmegyek a bálba! – a gondolat úgy vág mellbe, akár egy puskagolyó. Máris, ebben a pillanatban indulok. Végül is mi állíthatna meg? Nem vagyok beteg. Kitűnő egészségnek örvendek. Új elhatározás születik bennem, ahogy visszatérek a hálószobába. Kinyitom a gardróbom, és fekete sifon kismamakaftánt veszek elő, amelyet még a nyáron vásároltam, de eddig nem vettem fel, mert úgy festett rajtam, mint egy sátor. Rendben. Kiegészítők. Néhány hosszú, csillogó nyaklánc… csillámporos magas sarkú… Gyémánt fülbevaló… feltépem a sminkes dobozomat, és annyi sminket kenek fel a lehető legrövidebb idő alatt, amennyit csak bírok. Teszek hátra egy lépést, és tetőtől talpig végigmérem magam a tükörben. Megjárja. Nem a legelegánsabb szerelés, de a célnak megfelel. Véremben dobol az adrenalin, miközben felkapom a táskám, és belehajigálom a kulcsokat, a mobilt meg a pénztárcát. Sálat vetek a nyakamra, és felszegett állal, eltökélten kivonulok a lakásból. Majd én megmutatom nekik! Vagy elkapom őket. Vagy… majd csak lesz valahogy. Nem vagyok tehetetlen áldozat, aki jámborul gubbaszt az ágyán, miközben a férje más nővel éli világát! Sikerül a házunk előtt taxit fognom. Ahogy elindul velem, hátradőlök az ülésen, és magamban a nagyjelenet esedékes szavait gyakorlom. Majd magasra tartom a fejem, gunyoros, mégis méltóságteljes maradok. Bőgni és Venetiát megütni tilos. Na jó, lehet, hogy lekenek neki egyet. Egy olyat, hogy káprázik tőle a szeme. Miután Luke-ot elintéztem. – Úgy mellesleg még a férjem vagy – mormogom a fogam között az esedékes szavakat. – Nem feledkeztél el valamiről, Luke? Mondjuk, a feleségedről? Ahogy közeledünk… egyre jobban szédelgek az idegfeszültségtől… de kit izgat. Azért is erős leszek, és végigcsinálom! Mikor a taxi beáll az épület elé, egy köteg összegyűrt bankót nyomok a taxis kezébe, és kiszállok. Közben eleredt az eső, és hűvös szél fúj át a sifon kaftánon. Sürgősen be kell mennem. Áttámolygok a Guildhall pompás kőbejárata előtt elterülő téren, és átjutok a súlyos tölgyfa ajtón. Odabent a recepciót elborítják a halványkék léggömbök fürtjei. Zászlók lengenek „Cambridge-i Egyetemi Találkozó” felirattal, és egy jókora hirdetőtáblán a diákok régi fotói láthatók. Előttem négy férfi álldogál, hátba veregetik egymást, és ilyeneket kiáltoznak: „Nem hiszem el, hogy még élsz, cimbora!” Miközben azon tétovázom, merre tovább, rám mosolyog egy piros estélyis csaj, aki drapériával letakart asztal mögött posztol. – Jó estét! Van meghívója?

182

– A férjemnél van – igyekszem nyugodt maradni, olyan, mint bármelyik vendég. – Korábban érkezett nálam. Luke Brandon a neve. A csaj végigfuttatja ujját a jegyzéken. – Igen, persze! – mosolyog rám. – Menjen be nyugodtan, Mrs. Brandon! Követem a hangoskodó fickókat a nagyterembe, és gépiesen elveszek egy pohár pezsgőt. Nem jártam itt korábban, nem tudtam, hogy ekkora ez a hely. Körülöttem óriási festett üveg ablakok és ősi kőszobrok. A karzaton játszó zenekar akkordjai túlzengik a csevegés moraját. Estélyi ruhás vendégek jönnek-mennek, társalognak, vagy a büfénél tolonganak. Némelyik táncra is perdül holmi ódivatú keringők dallamára, mint valami filmben. Körbenézek, Venetiát és Luke-ot keresem a tekintetemmel, de a termet betöltik az estélyi ruhás gyönyörű nők és a fekete nyakkendős férfiak. A proccosabbakon frakk… Aztán meglátom őket. Együtt táncolnak. Luke-nak igaza volt, keringőzik olyan jól, mint Fred Astaire. Úgy siklik Venetiával a parketten, mintha mindig ezt csinálta volna. A nő szoknyája pörög-forog, fejét hátraveti, úgy mosolyog Luke-ra. Tökéletesen ráhangolódtak egymásra. Ők a legszebb pár a teremben. Bénultan nézem őket, kaftánom nedvesen tapad a lábszáramhoz. Az összes gunyoros, csattanós mondat, amelyet magamban próbálgattam, bennem reked. Levegőt is alig kapok, nemhogy beszélni tudnék. – Jól van? – jön oda egy pincér, de a hangja mintha mérföldek távolából szólna, és az arca is elmosódottan lebeg előttem. Én soha nem keringőztem Luke-kal. Most pedig már túl késő. – Elájult! – érzem, amint kezek nyúlnak utánam, miközben megroggyan a lábam. Akarom nekiverődik valaminek. Csöng a fülem, és egy női hang azt kiáltja: – Hozzanak vizet! Egy várandós nő van itt! Aztán minden elsötétedik.

183

TIZENHAT Azt hittem, a házasságok egy életre szólnak. Tényleg. Azt képzeltem, Luke meg én együtt öregszünk és őszülünk meg. Legyen elég csak az öregség. (A magam részéről festetni fogom a hajam. És semmiképpen nem hordok ormótlan ruhákat gumírozott derékkal.) Mégsem így lesz. Nem üldögélünk majd együtt a kispadon, nem figyeljük unokáink játékát. Még a harmincat sem érem meg vele. A házasságunknak vége. Valahányszor beszélni próbálnék, elsírom magam, ezért inkább hallgatok. Szerencsére nincs is itt senki, akihez szólhatnék. A Cavendish egyik egyszemélyes szobájában fekszem, ide hoztak be tegnap este. Ha valaki figyelmet igényel magának egy kórházban, azt ajánlom, érkezzen meg egy híres, ünneplőbe öltözött dokival. Életemben nem láttam még ennyi futkosó nővért! Először azt hitték, megindult a szülés, aztán meg azt, hogy eklampsziás görcseim vannak, a végén azonban kiderült, mindössze kissé túlhajszoltam magam és kiszáradtam. Ezért ágyba dugtak, és sós infúzióra kötöttek. Már ma hazamehetek, miután kiírtak. Luke egész éjjel mellettem virrasztott, de nem tudtam rávenni magam, hogy szóljak hozzá. Ezért inkább alvást színleltem. Még reggel is, amikor halkan szólongatni kezdett: „Becky, ébren vagy?” Most, hogy elment zuhanyozni, kinyitom a szemem. A szobám igazán kellemes a pasztell zöld falaival, még egy kis kanapé is áll benne. De hát kit izgat mindez, amikor vége a boldogságomnak? Számít ezután bármi is? Tudom, hogy három házasságból kettő szétesik, vagy hogy is mondják. Mégis, őszintén hittem, hogy… Hogy mi… Elmázolok egy könnyet. Nem akarok sírni. – Jó reggelt. Nyílik az ajtó, és egy nővér tol be egy gurigás asztalt. – Kér reggelit? – Köszönöm – mondom varjúkárogással, és felülök, mialatt a nővér felveri a párnáimat. Belekortyolok a teába, és beleharapok a pirítósba, csak hogy a baba ne éhezzen. Aztán megnézem magam a kompakt tükörben. Istenem, milyen pocsékul nézek ki! Még rajtam vannak a tegnapi smink maradványai, a hajam meg begöndörödött az esőtől. Az úgynevezett „hidratáló” infúzió meg sem látszik a bőrömön. Úgy festek, mint akit ejtettek. Keserű érzésekkel méregetem magam. Megesik ez a legjobb háznál is. Az ember férjhez megy, azt hiszi, boldog, holott a férje végig csalja, aztán el is hagyja egy lobogó vörös hajú nőért. Tudhattam volna. Résen kellett volna lennem. Életem legszebb korszakát adtam oda ennek a férfinak, és most félrelök egy újabb modellért. Nos, jó, másfél évemet adtam neki. Ráadásul az a nő idősebb nálam. De akkor is.

184

Ismét mozgolódás támad az ajtónál, mire megdermedek. Egy pillanat múlva kinyílik, és Luke óvakodik be. Észreveszem, hogy karikás a szeme, és megvágta magát borotválkozás közben. Helyes. Örülök neki. – Á, már felébredtél! Hogy érzed magad? – kérdi. Összeszorítom az ajkam, úgy bólintok. Nem adom meg neki az elégtételt, hogy kiborulva lásson. Megőrzöm a méltóságomat, akkor is, ha ehhez egy szótagos szavakban kell beszélnem. – Jobban nézel ki – ül le az ágyamra. – Aggódtam érted. Megint hallom Venetia hűvös, magabiztos hangját: „Luke csak megjátssza magát, hogy boldoggá tegyen.” Felnézek, és találkozik a pillantásunk. Rést keresek a falon, valami áruló jelet, ami lebuktatja. De nála jobb színészt, úgy látszik, nem hordott hátán a föld. Aggódó, szerető férj ő a felesége betegágyánál. Mindig tudtam, hogy Luke jó az imázs építésben. Ez a munkája, ez tette milliomossá. De soha nem gondoltam volna, hogy ilyen tehetséges. Hogy… ilyen jó köpönyegforgató. – Becky? – néz most kutatóan az arcomba. – Minden rendben? – Nem, semmi nincsen rendben. – Csönd támad, miközben erőt gyűjtök. – Luke, mindent tudok. – Mindent tudsz? – a hangja továbbra is könnyed, de a szeme máris védekező. – Mindent? – Kár tettetni, oké? – nyelek egy nagyot. – Venetia elmondta. Elmondta, mi folyik itt. – Elmondta? – Luke feláll, az arca merő rémület. – Nem volt joga… Elhallgat, majd elfordul. Vad, émelyítő dobogás rázza a bensőmet. Hirtelen mindenem fáj. A fejem, a szemem, a végtagjaim. Nem vettem észre, milyen vadul kapaszkodom az utolsó reménysugárba. Hogy Luke valahogy mégis a karjába vesz, mindent megmagyaráz, és megnyugtat, hogy mennyire szeret. Ám ez a reménysugár most szertefoszlott. Vége. – Talán arra gondolt, jobb, ha tudom. Vagy arra, hogy netalán érdekelnek a részletek! – váltok át marón gúnyos modorra. – Becky… csak védeni próbáltalak. – Luke megfordul, most őszintén szánandónak látszik. – A baba. A vérnyomásod. – És mikorra terveztétek, hogy megmondjátok? – Nem tudom – sóhajt fel Luke, miközben fel-le jár az ablak és az ágyam között. – A baba után. Látni akartam… hogy ütnek ki a dolgok. – Értem. Hirtelen úgy érzem, nem bírom ezt tovább játszani. Nem tudom a méltóságteljes felnőttet adni, amikor a legszívesebben üvöltöznék és sikítoznék. Zokogni akarok, és tányérokat hajigálni. – Luke, kérlek… most menj el! – suttogom alig hallhatóan. –Nem akarok többet beszélni erről. Fáradt vagyok. – Helyes – mondja, de egy tapodtat sem mozdul. – Becky… – Tessék? Luke az arcát dörgöli, mintha ezzel próbálna megszabadulni a gondjaitól. – Lehet, hogy Genfbe kell mennem. A De Savatier befektetési alap útra indításához. Rosszabbkor nem is jöhetett volna. Le is mondhatom…

185

– Menj csak. Rám ne legyen gondod. – Becky… – Menj Genfbe! Elfordulok, és a kopár kórházi falat bámulom. – Beszélnünk muszáj erről – köti az ebet a karóhoz. – Meg kell magyaráznom. Nem és nem! Nekem ne áradozzon arról, hogyan zúgott bele Venetiába; hogy nem akart ő engem megbántani, de nem tudott ellenállni ekkora vonzerőnek, és maradjunk továbbra is barátok. Inkább sose halljak az egészről. Soha! – Luke, hagyj most magamra! – sziszegem anélkül, hogy a fejem elfordítanám. – Mondtam már, hogy nem akarok beszélni róla. Különben is nyugodtnak kellene maradnom a baba miatt. Neked pedig nem lenne szabad felbosszantanod. – Helyes. Akkor talán megyek is. Szemlátomást ő is jócskán kikelt magából. Nos, sovány vigasz. Hallom, amint fel-alá jár a szobában, lassú, vonakodó léptekkel. – Anyám a városban van – mondja. – De ne aggódj, mondtam neki, hogy téged hagyjon békén. – Jó – motyogom a párnába. – Ha hazaérek, találkozunk. Úgy pénteken déltájban. Rendben? Nem felelek. Mikor óhajt velem találkozni? Amikor az összes cuccát átpakolja Venetia lakásába? Vagy amikor összehoz egy megbeszélést a válóperes ügyvédeivel? Hosszú csönd következik. Tudom, hogy Luke még itt van, és vár. Aztán végül hallom az ajtó nyitódását és csukódását, majd a folyosón távolodó léptek halk zaját. Várok tíz percet, mielőtt felemelem a fejemet. Ködös a tudatom, és minden olyan álomszerű, szürreális. Alig hiszem el, hogy velem történik mindez. Nyolc hónapos terhes vagyok, és Luke viszonyt folytat a nőgyógyászommal, a házasságunknak meg vége. – A házasságunknak vége – ismétlem meg újra, de valahogy nem érzem át a mondatot. Alig vagyunk túl a nászutunkon, amikor paradicsomi derűvel henyéltünk a strandon. Aztán a lakodalmunkon táncoltunk anyu hátsó udvarában; én anyám egykori fodros-bodros esküvői ruhájában, félrecsúszott virágkoszorúmmal. Aztán amikor egy egész sajtókonferencia megbénult, csak hogy átnyújtson nekem egy húsz-fontost Denny és George sálra. És azok a régi szép idők, amikor még alig ismertem, amikor ő volt a titokzatos Luke Brandon, és abban sem voltam biztos, tudja-e a nevemet. Egész bensőm belereszket a fájdalomba. Hirtelen megint könnyek gördülnek végig az arcomon, és zokogásomat a párnába fojtom. Hogyan is hagyhatna el? Hát nem volt boldog mellettem? Nem éreztük jól magunkat egymással? Még mielőtt megállíthatnám, Venetia hangja tolakszik a tudatomba. „Üdítő változatosságot jelentettél a számára, Becky. Megnevettetted. De aligha vagytok ugyanazon a hullámhosszon.” Ostoba… ostoba… liba. Hülye szuka…. Förtelmes… csontkollekció. .. álszent… ribanc…

186

Megtorlóm a szemem, felülök, és három hosszú lélegzetet veszek. Nem, nem gondolok többé erre a nőre! Vagy erre az egész disznóságra. – Mrs. Brandon? – kopogtatnak az ajtómon. Valószínűleg az egyik nővér. – Izé… várjanak. – Sietve vizet locsolok az arcomra a kancsómból, majd megszárogatom a lepedővel. – Igen, tessék. Nyílik az ajtó, és az a csinoska nővér mosolyog rám, aki a reggelit hozta. – Látogatót kapott. Azonnal boldogan Luke-ra gondolok. Visszajött, hogy bocsánatot kérjen, és elmondja, az egész egy nagy tévedés. – Ki az? – kapom fel a kompakt púderemet a szekrényről, fintort vágok a tükörképemre, és megigazítom kócos hajamat. – Valami Mrs. Sherman. Csalódottságomban csaknem leejtem a púderdobozt. Elinor az? Elinor itt? Azt hittem, Luke értésére adta, hogy hagyjon békén. Azóta nem láttam Elinort, hogy New Yorkban megesküdtünk. Az utóbbit akár idézőjelbe is tehetném (bonyolult ügy). Soha nem jöttem ki Luke anyjával. Egy sznob, jéghideg szuka, aki kiskorában hagyta ott Luke-ot, és teljesen tönkretette szegényt. Aztán ahogyan anyuval viselkedett! Meg ahogyan nem engedett be a saját átkozott eljegyzésemre! És… – Jól van, Rebecca? – néz rám ijedten a nővér. Rájövök, hogy egyre nehezebben lélegzem. – Ha akarja, azt mondom, hogy alszik. – Igen, legyen szíves! Mondja meg neki, hogy menjen el. Nem vagyok abban az állapotban, hogy bárkit fogadjak. Főleg ilyen pipacspiros arccal és kisírt szemmel! Különben meg minek kellene épp most Elinorral bájolognom? A férjünkkel való szakítás egyetlen előnye, hogy többé nem látjuk az anyósunkat. Nem fog hiányozni, ahogyan én sem neki. – Helyes – a nővér odalép az ágyamhoz, és az infúzióra pislog. – Hamarosan megnézi egy orvos, aztán mehet is haza. Mondjam meg Mrs. Shermannek, hogy eltávozik? Valójában… Hirtelen új gondolat ötlik az agyamba. Az előbbinél is nagyobb előnye lehet a férjünkkel való szakításnak. Többé nem kell udvariasnak lennünk az anyósunkkal. Ami a szívemen, a számon. Olyan durva lehetek vele, mint a pokróc. Napok óta először vidámodom fel. – Meggondoltam magam. Végül is miért ne fogadhatnám a hölgyet. Csak segítsen felkészülni… – a sminktáskámért nyúlok, de ügyetlenül a padlóra borítom. A nővér felveszi, és ijedten pillog rám. – Jól van? Nagyon idegesnek látszik. – Semmi baj, csak valami… korábban kihozott a sodromból. Mindjárt rendbe jövök. A nővér eltűnik, én pedig kinyitom a sminktáskát. Magamra kenek némi szemkrémet, és barnítót viszek fel a kefével. Ne nézzen nyomorult páriának! Tönkresilányított feleségnek. Fogalmam sincs, mennyit tud az egészből Elinor, de ha csak egy szóval is megemlíti a szakítást, vagy kajánkodni mer a bánatomon, én… én… azt mondom, hogy a gyerek nem Luke-é, hanem sitten ülő levelezőtársamé, Wayne-é, és hogy a botrány holnapra már az újságok címoldalán olvasható. Ez majd betesz neki.

187

Parfümöt hintek magamra, és sietve felkenek némi ajakfényt. A folyosón léptek közelednek. Kopognak az ajtón, én meg kiszólok, hogy „szabad”. Egy pillanat múlva ott áll előttem teljes életnagyságban. Mentazöld kosztüm van rajta, és ugyanaz a Ferragamo topán, amelyet minden évszakban újra megvesz. A kezében krokodilbőr Kelly-táska. Karcsúbb, mint valaha; a haja lakkozott sisak, az arca sápadt és megviselt. Érdekes. Mikor a New York-i Barneysban dolgoztam, naponta találkoztam az Elinorhoz hasonló úrasszonyokkal. Itt mégis valahogy… jobban fest. Ki tudja, miért. Fura. A szája kitér néhány millimétert. Rájövök, hogy ez nála a köszönés. – Szervusz, Elinor. Meg sem kísérlem, hogy mosolyogjak. Majd azt hiszi, hogy én is Botoxkezelésen estem át. Köszöntlek Londonban. – London olyan csiricsáré mostanság! – mondja megrovóan. –Olyan ízléstelen. Hát akkor ő milyen? – Igen, főleg a királynő – mondom. – Tyúkeszű teremtés. Elinor mintha meg se hallotta volna, egy székhez lép, és leül a szélére. Néhány pillanatig hidegen méreget. – Hallom, otthagytad a doktort, akit ajánlottam, Rebecca. Most kihez jársz? – Venetia Carternek… hívják – kés hasít a szívembe, ahogy kiejtem ezt a nevet. Elinornak azonban arcizma sem rezdül. Akkor nem tudja. – Találkoztál Luke-kal? – kockáztatom meg a kérdést. – Még nem. Leveszi báránybőr kesztyűjét, és tekintetét végigfuttatja kórházi inges idomaimon. – Sokat híztál, Rebecca. Mit szól hozzá az új doktor? Látják? Ilyen ez a nő. Nem a hogylétemről érdeklődik, nem áradozik, hogy mennyire kivirultam. – Gyereket várok – csattanok fel. – Méghozzá jókora babát. Elinor arckifejezése nem lágyul meg. – Remélem, nem lesz túl nagy. A túlméretezett babák közönségesek. Közönségesek? Hogyan meri közönségesnek nevezni az én drága magzatomat? – A magam részéről örülök ennek – mondom daccal. – így legalább. .. több hely jut rajtuk… a tetoválásnak. Végre, megráng a mozdulatlan arc! Ez majd megdolgoztatja a varratait. Vagy a kapcsait. Már ami összetartja. – Nem mesélt Luke a tetoválási terveinkről? – folytatom tettetett csodálkozással. – Találtunk egy újszülöttekre szakosodott valakit, aki a szülőszobában kezdi a munkát. Úgy gondoltuk, sas kerül a hátára, meg a nevünk szanszkritul… – Márpedig nem fogjátok tetováltatni az unokámat! – Elinor hangja, akár a puskaropogás.

188

– De még mennyire hogy igen! Luke a nászutunkon jött rá az ízére. Összesen – tizenöt tetoválás van a testén! – mosolygok rá üresen. – Amint a baba megszületik, a karjára tetováltatja a nevét. Hát nem aranyos? Elinor olyan keményen markolja a Kelly-táskát, hogy kidudorodnak a vénái. Szemlátomást nem tudja, higgyen-e nekem vagy sem. – És döntöttetek már a névről? – kérdi végül. – Iiigeeen – bólintok. – Ha fiú lesz, Armageddonnak fogjuk hívni, ha lány, Gránátalmácskának. Az anyósom egy pillanatra nem jut szóhoz. A legszívesebben bizonyára felvonná a szemöldökét, a homlokát ráncolná, vagy megmozdítaná egy arcizmát. Szinte sajnálom a valódi arcot a Botox-maszk alatt. – Armageddon? – hebegi végül. – Hát nem cuki? – bólintok. – Macsó ugyan, mégis elegáns. És szokatlan! Elinor úgy fest, mint aki a legszívesebben felrobbanna. Vagy berobbanna önmagába. – Nem tudom ezt tovább hallgatni! – pattan fel végül. – Tetoválás meg ezek a nevek! Elmondhatatlanul felelőtlen vagy… – Felelőtlen? – vágok közbe hitetlenkedve. – Komolyan beszélsz? Nos, mi legalább nem azt tervezzük, hogy magára hagyjuk… – hirtelen elhallgatok, mert a szavaim túl forróak, szinte perzselik a számat. Nem tudom megtenni. Nem tudok megsemmisítő csapást mérni Elinorra. Kezdjük azzal, hogy erőm sincs hozzá. Különben meg… van nekem más bajom is. Hirtelen elárasztják agyam a gondolatok. – Rebecca – közeledik az ágyamhoz szúrós szemmel. – Fogalmam sincs, igazat beszélsz-e… – Fogd be! – emelem fel a kezem, és már nem érdekel, hogy durva vagyok-e vagy sem. Koncentrálnom kell. Ezt muszáj végiggondolnom. Hirtelen mindent világosan látok. Mintha egy dallam a helyére került volna. Elinor faképnél hagyta Luke-ot. Most ő hagyja faképnél a kicsinket. Ugyanaz a történet ismétli önmagát. Vajon Luke is felfogja ezt? Ha megértené… átlátná… mit művel… – Rebecca! Mintegy ködön keresztül látom. Úgy fest, mint aki mindjárt összeroskad a kimerültségtől. – Jaj, Elinor… ne haragudj! – mondom, ahogy elszáll a mérgem. – Kedves volt tőled, hogy meglátogattál, de egy kicsit fáradt vagyok. Kérlek, ugorj be teára valamikor. Az anyósom olyan, akár egy szél nélkül veszteglő vitorla. Valószínűleg ő is küzdelemre számított. – Helyes – mondja fagyosan. – A Claridge's-nél szállok meg. Tessék, ezek a kiállításom részletei. Ezzel átad egy meghívólapot meg egy csicsás füzetet, amely „Az Elinor Sherman-gyűjtemény” címet viseli. A borítón elegáns fehér talapzat látható, rajta egy ugyanolyan, csak kisebb. Istenem, nem értem a modem művészetet! – Kösz – vizsgálgatom gyanakodva. – Mindenképpen megnézzük. Köszönöm, hogy eljöttél. További szép napot!

189

Elinor még egyszer utoljára rám villantja megrovó tekintetét, aztán felveszi a kesztyűjét meg a Kelly-táskát, és kivonul a szobából. Amint elmegy, két kezem közé fogom a fejem, és gondolkozni próbálok. Valahogy el kell érnem Luke-ot. Nem akarhatja ezt. A szíve mélyén biztosan nem. Tudom. Úgy érzem, mint aki gonosz tündérek varázslatát készül megtörni. De hogyan? Hogyan kezdjem? Ha felhívom, félresöpör, megígéri, hogy felhív, és nem fog soha napján. Az e-mailjeit a titkárai olvassák. .. A téma nem egészen SMS-re kívánkozik… Levelet írok neki! A gondolat úgy ér, mint a villámcsapás. Levelet kell írnom, mint a régiek, még a telefon és az e-mail előtt. Istenem, igen! A legjobb levelet hozom majd össze. Az összes érzésemet leírom, és az övéit is (néha el kell neki magyarázni, mit érez). Elé tárom az ügyet, elejétől a végéig, úgy, ahogy van. Igenis megmentem a házasságunkat! Nem akarhatja, hogy szétmenjen a családja. Tudom, hogy nem. Egy nővér megy el az ajtó előtt. – Elnézést – szólok ki. – Igen? – kukkant be mosolyogva. – Nem kaphatnék levélpapírt? – Árulnak ilyet a kórház boltjában, vagy… – szalad ráncba a homloka –, az egyik munkatársnőmnek is van, azt hiszem. Várjon egy percet… Egy pillanattal később visszatér egy csomag Basildon Bonddal. Egy lap elég lesz? – Kaphatnék kicsivel többet? – kérdem hirtelen. – Mondjuk… hármat? Hihetetlen, mennyit összeírtam Luke-nak! Amint elkezdtem, képtelen voltam abbahagyni. Nem is sejtettem, hogy ennyi indulat gyűlt fel bennem. Az esküvőnkkel kezdtem, és azzal, milyen boldogok voltunk akkor. Aztán azt festettem le, mennyi mindent szeretünk együtt csinálni, milyen jót mulattunk együtt, és milyen izgatottak voltunk, amikor felfedeztük, hogy gyerekünk lesz. Aztán Venetiával folytattam. Nem neveztem meg, csak mint a „házasságunkat fenyegető külső veszélyt” emlegettem. Tudja ő így is, miről beszélek! Jelenleg a tizenhetedik oldalnál tartok (egy nővér lefutott, és saját köteg levélpapírt vásárolt). Épp most térek a lényegre. Arra kérem, adjon még egy esélyt a házasságunknak. Könnyek görögnek végig az arcomon, és minduntalan félbe kell szakítanom az írást, hogy kifújjam az orrom. Az esküvőnkön megfogadtad, hogy örökre szeretni fogsz. Tudom, most azt hiszed, hogy nem szeretsz többé. Igen, persze, más nők is vannak a világon, akik talán okosabbak nálam, és esetleg latinul is értenek. Tudom, hogy… Nem tudom rávenni magam, hogy leírjam a „viszony” szót. Egyszerűen nem megy. Kipontozom hát a helyét, mint a régi vágású könyvekben. Tudom, hogy… volt. De nem muszáj, hogy ez mindent tönkretegyen. Hajlandó vagyok a múltat magunk mögött hagyni, Luke, mert mindenekelőtt hiszek abban, hogy mi hárman összetartozunk. Te, én meg a kicsi.

190

Boldog család lehetünk együtt, tudom. Kérlek, ne hagyj cserben minket! Meglehet, titkon félsz a szülőszereptől, de majd együtt végigcsináljuk! Ahogy mondtad is, ez a legnagyobb kaland, amiben csak részünk lehet. Abbahagyom az írást, hogy megtörölgessem a szemem. Be kell ezt fejeznem. Most ő jön, hogy valahogyan megmutassa… hogy feleljen… hogy az értésemre adja… Hirtelen eszembe jut. Egy nagy, magas toronyra van szükségünk, mint a romantikus filmekben. Mondjuk, a tetején találkozunk éjfélkor… Nem, az éjfelekből kezd elegem lenni. Legyen inkább… hat óra. Majd fúj a szél, a levegőt betöltik Gershwin akkordjai, és én látni fogom Luke tekintetében, hogy egyszer és mindenkorra maga mögött hagyta Venetiát. Akkor egyszerűen csak azt mondom: „Hazajössz?” Mire ő:… – Jól van, Becky? – dugja be fejét az ajtón a nővérke. – Hogy megy a levélírás? – Már majdnem befejeztem – fújom ki az orromat. – Tud valami magas tornyot Londonban? Ahol találkozni lehet valakivel. – Nem is tudom így hamarjában – vakargatja orrát a nővér, – Az Oxo torony igazán magas. Nemrég másztam meg. Van egy kilátóteraszuk meg egy éttermük… – Köszönöm! Luke, ha szeretsz még, és meg akarod menteni a házasságunkat, legyél olt az Oxo toronyban pénteken délután hatkor! A kilátóteraszon várlak. Szeretőfeleséged Becky Leteszem a tollat. Tökéletesen kimerültnek érzem magam, mintha csak én komponáltam volna Beethoven valamelyik szimfóniáját. Most már csak fel kell adnom a levelet a FedEx-szel Luke barcelonai irodájába… és megvárni a péntek estét. Kétrét hajtom a tizenkét ív oldalt, és megpróbálom a köteget begyömöszölni a levélpapírhoz járó Basildon Bond borítékba, de nem járok sikerrel. A szekrényen közben megszólal a mobil. Luke! Uramisten! Még nem olvasta a levelet! Remegő kézzel kapom fel a készüléket… de végül nem Luke az. Egy ismeretlen szám. Csak nem Elinor hív fel, hogy kioktasson? – Halló! – szólok bele a készülékbe óvatosan. – Halló, Becky, maga az? Itt Martha beszél. – Ó – lököm hátra a hajat az arcomból, mialatt megpróbálom felidézni a nevet. – Izé… Jó napot. – Csak azt ellenőrzöm, felkészültek-e mind a pénteki forgatásra – kezdi csevegő hangnemben. – Már alig várom, hogy lássam a házukat! A Vogue az. A francba! Tökéletesen elfeledkeztem róluk. Hogyan felejthettem el egy Vogue-fotózás! Istenkém, az életem tényleg darabokra hullik! – Akkor minden rendben? – csilingel vidáman Martha hangja a telefonban. – Ugye, még nem szülte meg a babát? – Hát, még nem… – hebegem. – De kórházban vagyok.

191

Ahogy kiejtem ezeket a szavakat, rájövök, hogy a kórházban nem illene bekapcsolva tartanom a mobilomat. De végtére is a Vogue-gul beszélek. Ők mindenképpen kivételek. – Jaj, nem! – tör le Martha. – Tudja, átok ül ezen a riporton! Az egyik Ennivaló Kismamának koraszüléssel megszülettek az ikrei, ami igazán bosszantó, a másiknak valami preeklampsziája van, ezért ágyhoz kötött! Nem tudjuk lefolytatni az interjúkat! Maga is ágyhoz kötött? – Én… várjon egy percet… Leteszem a mobilt az ágyra, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Életemben nem éreztem kevesebb kedvet a fotózásra. Dagadt vagyok, a szemem vörösre sírtam, a hajam iszonyatos, a házasságom romokban… nagyot sóhajtok, hogy minden tagom beleremeg. .. aztán megpillantom elmosódott képmásomat egy közeli üvegfalú szekrényen. Görnyedt váll, lekókadó fej. Vesztes vagyok, kívül-belül. Borzalmas látványt nyújtok! Aztán mintegy azonnali reflexválaszként kihúzom magam ültömben. Miről is van szó? Az életemről is lemondtam? Csak mert a férjemnek viszonya volt? Kizárt ügy! Nem fogom itt magamat siratni! Nem adom fel, csak azért sem! Meglehet, az életem romokban hever, de azért lehetek még Ennivaló Kismama. Az áldóját, én leszek minden idők legennivalóbb kismamája, erről kezeskedem! Újra fülemhez emelem a mobilt. – Halló, Martha. Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam – iparkodom könnyed hangot megütni. – Mehet a pénteki interjú. Most jövök ki a kórházból, úgyhogy ott leszek! – Pompás! – hallom ki a megkönnyebbülést a hangjából. – Már alig várom! Mindössze két-három órát vesz majd igénybe, és ígérem, nem merítjük ki! Biztos vagyok benne, hogy tele van remek ruhákkal, de a stylistunk is magával hoz néhányat… nos, hadd ellenőrizzem le még egyszer a címet: ön, ugye, a Delamain Road 33-as szám alatt lakik? Fabiának még egy szót sem szóltam a dologról, ötlik az eszembe. De van még időm. Mindent elrendezek. – Igen, ott. – Szerencsére az a ház bámulatos! Akkor ott találkozunk délelőtt tizenegykor! – Viszontlátásra ott! Lekapcsolom a mobilt, és lihegve lélegzem. Benne leszek a Vogue-ban! Mint Ennivaló Kismama! És igenis megmentem a házasságomat!

192

Becky Brandontől Fabia Paschalinak Tárgy: Holnap Üdvözlöm, Fabia! Csak hogy ellenőrizzem, holnap ott leszek a Vogue stábjával, nagyjából de. 11-től du. 3-ig. Megvan a lila top és a Chloe táska, sajnos azonban az Olly Bricknell cipőt sehol sem találom, pedig már mindenütt kerestem. Nem cserélhetjük le valami másra? Még egyszer nagyon köszönöm a kedvességét… alig várom, hogy viszontlássam holnap! Becky Fabia Paschalitól Becky Brandonnek Tárgy: Re: Holnap Becky! Ha nincs cipő, nincs ház. Fabia

193

Kenneth Prendergast Prendergast de Witt Connell Pénzügyi Tanácsadó Forward House 394 High Holborn London WC1V7EX Mrs. R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003. november 26. Kedves Mrs. Brandon! Köszönettel vettem kedves levelét. Bejegyeztettem az új Thorntons Chocholates, Walt Disney és Wrigleys részvényeket. Kérem, engedje meg, hogy megismételjem! A csokoládé-, rágógumi- és Disney-belépő-kedvezmények nem jelentenek szilárd alapot a jövőre nézve. Arra intem, hogy gondolja végig újra jelenlegi befektetési stratégiáját. A továbbiakban is örömmel állok rendelkezésére tanácsaimmal. Kenneth Prendergast családi befektetési szaktanácsadó

194

TIZENHÉT Az az átkozott, istenverte cipő! Egyetlen darab nem maradt belőle Londonban. Kivált nem zöld színben. Nem csoda, hogy Fabiának épp arra fáj a foga, hisz olyan, mint a Szent Grál. Azzal a különbséggel, hogy a festészet titkos kódjai sem nyújtanak per pillanat eligazítást. A tegnapot azzal töltöttem, hogy riasztottam valamennyi ismerősömet és üzleti kapcsolatomat, az összes általam ismert szállítót és üzletet égen és földön. Még régi kolléganőmet, Erint is felhívtam a New York-i Barneysnél, de csak szánakozón nevetett. Végül Danny sietett segítségemre. Körbetelefonált, és végül nyomára akadt egy pár lábbelinek. Valami modellé, akit jelenleg Párizsban fotóznak. Egy Danny-zakóért cserébe átadta egyik barátjának, aki épp Londonba készült tegnap este. A barát összefutott Danny-vel, aki hamarosan leszállítja nekem a vágyva vágyott cipellőt. Mármint a tervek szerint, de egyelőre se híre, se hamva. Pedig már öt perccel múlt tíz, és kezdek pánikba esni. A Delamain Road sarkán állok, a legennivalóbb szerelésben, amit csak össze tudtam sikeríteni. Oldalkötős piros mintás ruci van rajtam, Prada magas sarkú, meg egy retró stílusú műszőrme stóla. Az összes kocsi lelassít, amint elhajt mellettem. Utólag meggondolva nem ez volt a legszerencsésebb találkahely. Úgy festhetek, mint egy nyolcadik hónapban járó terhes örömlány, aki perverz kuncsaftjaira vár. Felemelem a mobilt, és – ki tudja, hányadszor – újra tárcsázom Danny számát. – Danny? – Itt vagyunk! Jövünk! Épp most hajtunk át egy hídon… Tyűha! Úgy beszéltük meg, hogy tegnap este adja be a cipőt… ehelyett azonban mulatni ment valami fotóssal, akit a vakációja során ismert meg. (A részleteket inkább hagyjuk. Ő ugyan elkezdte ecsetelni a Marakesben együtt töltött éjszakát, nekem azonban el kellett takarnom a hasam, hogy a baba ne hallja.) Most visít a gyönyörűségtől, és hallom a vonalban a barát Harley Davidsonjának berregését. Hogyan érezheti magát ilyen kitűnően, amikor tudja, hogy a frász kerülget miatta? Alig aludtam valamit, amióta Luke elment. És amikor végre elszenderedtem, iszonyatos álmom volt. Azt álmodtam, hogy felmentem az Oxo torony tetejére, de Luke nem volt ott. Órákig álltam a viharos szélben és a zuhogó esőben, aztán végül mégis megjelent Luke, csak valahogy átváltozott Elinorrá, aki szapulni kezdett. Aztán kihullott az összes hajam, és… – Elnézést! Egy nő közeledik felém. Két kisgyerekét kézen fogva vezeti, és furcsán méreget. – Jaj, bocsánat! – térek magamhoz, és félreállok az útjából. A való életben azóta nem beszéltem Luke-kal, hogy elment. Megpróbált ugyan többször felhívni, de én mindössze rövid SMS-eket küldtem vissza, azzal, hogy sajnos nem jött össze a telefon, különben meg jól vagyok. Nem

195

akartam beszélni vele addig, amíg nem olvassa a levelemet… amire a tértivevény szerint tegnap este került sor. Valaki 18 óra 11 perckor írta alá a küldemény átvételét a barcelonai kirendeltségen, úgyhogy mostanra bizonyára Luke kezébe került. A kocka el van vetve. Holnap este hatkor így vagy úgy, de tudni fogom a választ. Vagy ott lesz, és vár rám, vagy… Enyhe émelygés környékez, és sietve megrázom a fejem. Jobb erre nem gondolni. Mindenekelőtt a fotózáson essek túl. Beleharapok egy KitKatba, hogy energiához juttassam a szervezetem, és újra lepillantok a kiprintelt lapra, amelyet Martha küldött e-mailen. Egy interjú a cikk másik ennivaló szereplőjével, amely Martha szerint nekem is „ötleteket adhat”. Ezt a másik ennivaló kismamát Amelia Gordon-Barraclough-nak hívják. Egy hatalmas kensingtoni gyermekszobában pózol a fényképezőgép lencséje előtt. Gyönggyel kivarrt kaftánt és vagy ötvenkilenc karperecet visel. Minden mondata ellenszenvesen felvágós. Például: „A gyermekszoba összes bútorát provence-i kézműveseknél rendeltük meg.” Huhh! Mondjam azt, hogy mi meg… a mongol pusztákról? Nem megrendeltük, nem vettük, hanem a nyomára bukkantunk. A csicsás lakberendezési lapok szereplői soha nem vásárolnak, ők felfedezik a ritka bútoraikat valami szeméttelepen, ahol híres dizájner nagymamájuk hagyta őket. „A férjem és én napjában kétszer páros jógagyakorlatokat végzünk a „meditációs szobában”. Úgy érezzük, hogy ez harmóniát visz a kapcsolatunkba.” Belém hasít az emlék, hogyan próbálkoztunk ugyanezzel mi a nászutunkon. Legalábbis valami jóga-féle volt, és mi is egy pár vagyunk. Gombóc keletkezik a torkomban. Nem, hagyd ezt abba! Fő a magabiztosság! Legyél olyan, amilyennek egy Ennivaló Kismamának lennie kell! Majd azt mondom, hogy Luke meg én sokkalta menőbb dolgokat csinálunk együtt, mint a jóga. Például, amiről nemrégiben olvastam. Valami csi-izé a neve, vagy mi. Gondolataimat motorbicikli berregése szakítja félbe. Felnézve látom, hogy egy Harley süvít végig a csöndes kertvárosi utcán. – Sziasztok! Itt vagyok! – integetek veszettül. – Hahó, Becky! – áll le pufogva a motor mellettem. Danny leveszi a sisakját, és leugrik hátulról, kezében egy cipős dobozzal. –Tessék, elhoztam! – Jaj, Danny, ezer hála és köszönet! – ölelem át forrón. – Megmentetted az életemet! – Semmiség az egész – mondja, és visszaül a motorbiciklire. –Majd mondd el, hogy ment! Mellesleg ő Zane. – Szia! – intek oda Zane-nek, aki tetőtől talpig bőrszerkóba öltözötten emeli kezét üdvözlésre. – Kösz a leszállítást! A motor elrobog. Megragadom a bőröndöm fogantyúját, amely tele van tartalék összeállításokkal és különböző kellékekkel. Azt a csokor virágot is magamhoz veszem, amelyet ma reggel vásároltam, hogy feldobjam a házat.

196

Megindulok a 33-as szám felé. Valahogy felcígölöm a lépcsőn a bőröndöt, és megnyomom a csengőt. Sehol senki. Kis szünet után újra csengetek, és beszólok: – Fabia! De továbbra sincs válasz. Nem feledkezhetett meg a ma reggelről! – Fabia! Hall engem? – verem öklömmel az ajtót. – FA-BI-A! Továbbra sincs mozgás a házban. Nincs odahaza, hasít belém a rémület. Most mihez kezdjek? Mindjárt itt lesz a stáb… – Hé! Maga ott! – hajol ki egy csaj egy Mini Cooper ablakán. –Sovány, csillogó hajú teremtés, kabalakarkötővel és óriási jegygyűrűvel. Neki kellene a Vogue-ban szerepelnie, nem nekem. – Maga Becky? – szól oda. – Igen! – sikerítek ki egy vidám mosolyt. – Jó napot! Maga akkor Martha. – Igen! – a csaj tekintete fel-le jár az emeleteken. – Isteni háza van! Alig várom, hogy belülről is láthassam! – Ó! Izé… kösz. Várakozó csönd támad, mire én lazán nekitámaszkodom az egyik oszlopnak. Mint aki szokás szerint a lépcsőjén levegőzik. Nincs ebben semmi rendkívüli. – Minden rendben? – kérdi Martha csodálkozva. – Abszolúte! – kísérlek meg egy könnyed legyintést. – Csak tudja… épp levegőzöm… Agyamban egymást kergetik a gondolatok. Talán lezavarhatnánk a lépcsőn az egész fényképezkedést. Igen. Majd azt mondom, hogy a bejárati ajtó házam ékessége, a többi szóra sem érdemes, és… – Becky, csak nem vesztette el a kulcsát? – kérdi Martha rosszat sejtve. Zseniális ötlet! Miért nem jutott ez előbb eszembe? – Igen! Amilyen buta vagyok! – ütök a fejemre. – Egyik szomszédunknak sincs pótkulcsa, és nincs senki odahaza… – Jaj, nem! – nyúlik meg Martha arca. – Tudom – vonok vállat sajnálkozva. – Igazán rettentően sajnálom! De ha már nem tudunk bemenni… Ahogy ezt mondom, nyílik a bejárati ajtó, és csaknem bezuhanok a küszöbön. Fabia jelenik meg, a szemét dörzsöli. Narancsszínű Marni-ruci van rajta. – Jó reggelt, Becky! – mondja révetegen. Mint aki nyugtatókon él. – Hűha! – ragyog fel Martha arca. – Valaki mégiscsak volt odabent! Micsoda szerencse! – Ő Fabia. A… lakónk. – Lakójuk? – fintorog Fabia. – A lakónk és közeli barátunk – javítom ki magam sietve, és átkarolom. – Igen-igen közel állunk egymáshoz… Istennek hála lent az utcán a Mini mögé beállt egy kocsi, amely most tülkölni kezd. – Jaj, hagyjátok abba! – kiáltja Martha. – Becky, elugrunk és megkávézunk. Hozhatok magának valamit?

197

– Nem, kösz, nem kérek semmit! Majd itthon várok. Az otthonomban – teszem kezem birtokosi büszkeséggel az ajtókilincsre. –Akkor viszlát! Megvárom, amíg a kocsi eltűnik, aztán megperdülök Fabia felé. – Azt hittem, nincs odabent! Jó, menjünk be akkor! Itt hozom a cuccot. Itt a táska, a top és a… – nyújtom át sorban a divatházak táskáit. – Nagyszerű! – meregeti mohón a szemét. – Megvan a cipő? – Természetesen! – mondom. – A barátom, Danny rávett egy párizsi modellt, hogy adja oda a magáét. Danny Kovitz, a híres tervező. Ismeri, ugye? Ahogy elébe adom a dobozt, elönt a büszkeség. Nincs ember a világon, aki mindezt előkerítette volna! De hát az én kapcsolataimmal egészen más. Várom, hogy Fabia hitetlenkedve felkiáltson. Ehelyett kinyitja a cipős dobozt, egy pillanatig belekukkant, aztán a homlokát ráncolja. – Rossz a szín – teszi vissza máris a fedelet, és löki felém a dobozt. – Zöldet kértem. Színvak ez a nő? A legszebb árnyalatú halvány zsálya zöldet hoztam eléje. De a doboz oldalára is rá van írva, hogy „zöld”. – Fabia, ez zöld. – Inkább… kékes árnyalatú kellett. – Türkizkékre gondol – igyekszem megőrizni a türelmemet. – Igen! – derül fel az arca. – Türkizkékre. Pontosan. Ez túl halvány. Ezt nem hiszem el. A cipőt egyenesen Párizsból szereztem egy szupermodell meg egy világhírű divattervező közvetítésével, és neki ez sem elég? Majd viselem akkor én. – Jó – mondom, és visszaveszem a dobozt. – Megszerzem magának a türkizkéket. De most igazán be kellene mennem a házba… – Nem is tudom – dől neki Fabia az ajtófélfának, miközben egy felfeslett cérnaszálat vizsgálgat a ruhaujján. – Az igazat megvallva most nem alkalmas. Nem alkalmas?! Nos, annak muszáj lennie! – De hisz a mai napban állapodtunk meg, nem emlékszik? A Vogue stábja már itt is van! – Nem tudná elküldeni őket? – Az ember nem küldi el a Vogue-ot. – csattan fel a hangom izgalmamban. – A Vogue-ról van szó! Szokás szerint közönyösen vállat von. Hirtelen leesik a tantusz. Nem felejtett el ő semmit. Az egészet jó előre eltervezte. Ezt nem teheti velem! – Fabia – hajolok közelebb lihegve. – Ez az egyetlen esélyem a Voguegal. Maga nem fogja itt nekem tönkretenni! Megszereztem magának a topot és a táskát. Még a cipőt is! Be kell engedjen a házába, vagy… – Vagy? – Vagy… felhívom a Barneyst, és feketelistára tetetem magát? – sziszegem hirtelen ötlettől vezérelve. – Alaposan megissza a levét, ha átköltözik New Yorkba! Fabia elsápad. Hahaha! Ez bejött! – De én hová legyek addig? – mondja morcosan, és leveszi karját az ajtófélfáról.

198

– Nem tudom! Menjen, és masszíroztassa meg magát forró kövekkel vagy menjen akárhová! Csak el innen! Behúzom a bőröndöt a házba, és rajta átlábolva belépek a hallba. Rendben. Gyorsnak kell lennem. Felpattintom a bőröndöm, előveszek egy ezüstkeretes esküvői fotót, és jól láthatóan kiteszem a hall asztalára. Na, ezzel is megvolnánk! Máris olyan, mintha a mi házunk lenne! – És hol a férje? – kérdi Fabia, aki összefont karral figyel. – Nem kellene neki is jelen lennie. Így úgy fest, mint egy leányanya. Ezek a szavak váratlanul érnek. Néhány másodpercig megszólalni se bírok. – Luke… külföldön van – mondom végül. – De később találkozunk. Hat órakor. Az Oxo torony kilátóteraszán. Tudom, hogy ott lesz – sóhajtom. Valami csípi a szemem, és heves pislogásba kezdek. Nem fogok itt összeomlani! – Jól van? – mered rám Fabia. – Csak… olyan fontos nekem ez a nap. – Zsebkendőt veszek elő, és megszárogatom a szememet. – Kaphatnék egy pohár vizet? – Jesszusom – hallom meg Fabia motyogását, ahogy megindul a konyha felé. – Hisz csak a vacak Vogue-ról van szó! Rendben. Mindjárt elkészülök. Húsz perc múlva Fabia végleg felszívódik, és a ház tényleg az enyémnek hat. Levettem a háziasszony összes fotóját, és a sajátjaimmal vagy a családi fényképeimmel helyettesítettem. „B” és „L” kezdőbetűs párnákat helyeztem a szófára a nappaliban. A vázákba mindenütt virágokat állítottam. Emlékezetembe véstem a konyhakredenc tartalmát, és pár üzenetet is ragasztottam a hűtőre, ilyen szövegekkel: „Több bio-quionára lenne szükségünk, drágám”, meg „Luke, ne felejtsd el, hogy szombaton páros csi-kung óra lesz!” Épp a cipőimet rakosgatom fürgén Fabia cipőszekrényébe, hátha a kiegészítőimről kérdeznek. Épp azt számolgatom, hány pár látható a Jimmy Choo-márkából, amikor megszólal az ajtócsengő. Nagyot ugrom ijedtemben. A cipőket sietve a szekrénybe tuszkolom, megnézem magam a tükörben, és reszkető lábbal megindulok lefelé a lépcsőn. Íme, a nagy pillanat! Egész életemben arra vágytam, hogy a cuccaimat elősorolja egy divatmagazin! Ahogy a hallba érek, sietve sorra veszem gondolatban a szerelésem: Ruha: Diane von Furstenberg; cipő: Prada; harisnya: Top-shop, fülbevaló: ajándék anyutól. Nem, ez nem elég menő. Jobban hangzik, ha saját tervezésű modellnek nevezem. Nem, legyen inkább régiség. Majd azt mondom, hogy egy 30-as évekbeli ruhaderékba varrva találtam rá, Párizs egyik ócskásánál, egy mellékutcában. Tökéletes. Szélesre tárom az ajtót… arcomra ragyogó mosolyt kenek, aztán… megdermedek. Néma Vogue az, hanem Luke. Nagykabát van rajta, a kezében neszesszer, az álla borostás, mintha nem borotválkozott volna ma reggel. – Mi a csuda ez? – mondja kertelés nélkül, magasra tartva a levelem.

199

Némán tátogva meredek rá. Ez nem járja! Neki az Oxo toronyhoz kellene jönnie, romantikus szárnyalással, szerelemtől égve. Nem itt állnia ezen a küszöbön rosszkedvűen és borotválatlanul. – Én… – nyelek egyet. – Mit keresel itt? – Hogy mi keresek itt? – visszhangozza hitetlenkedve. – A leveledre reagálok! Egyetlen hívásomra sem válaszoltál. A nemjóját, gőzöm sem volt, mi folyik itt… „Legyél ott az Oxo toronyban!” – rázza felém a levelet. – Mi ez a baromság? Baromság? – Egyáltalán nem baromság! – kiáltok fel vérig sértetten. – Csupán a házasságunkat próbáltam megmenteni, mert ha nem vetted volna észre… – A házasságunkat megmenteni? – mered rám. – Az Oxo toronyban? – A filmekben beválik! Neked oda kellett volna jönnöd, hogy minden elrendeződjön, mint a Szerelem hullámhosszán című filmben. A hangom bereked a csalódástól. Azt hittem, működni fog a dolog. Ő majd jön, és egymás karjába omlunk, hogy újra boldog család legyünk. – Rendben. A jelek szerint kihagytam valamit – mered Luke komoran a levélre. – Ennek az irománynak semmi értelme. „Tudom, hogy… volt”… így, kipontozva. Az isten szerelmére, mim volt? Embóliám? Mit gúnyolódik rajtam. Ez tűrhetetlen! – Viszonyod! – üvöltöm. Viszonyod, Venetiával! És én tudok róla, nem emlékszel? Azt hittem, adsz még egy esélyt a házasságunknak, de szemlátomást tévedtem, ezért kérlek, menj most el! Mindjárt itt a Voguetörlöm ki dühösen a könnyeket a szememből. – Miket hordasz itt össze? – néz rám őszinte meghökkenéssel. –Becky, te ugratsz engem. – Na persze – kísérletet teszek, hogy becsukjam előtte az ajtót, ő azonban keményen megragadja a csuklómat. – Állj! – a hangja olyan, mint a mennydörgés. – Gőzöm sincs, mi a franc folyik itt. Kapok egy ilyen levelet a pofámba… azzal vádolsz, hogy viszonyom van… nem úszhatod meg, hogy mindezt meg ne magyarázd! Talán bizony átköltözött holmi párhuzamos univerzumba? Vagy kupán verte valaki? – Magad ismerted be! – visítom dühömben. – Azt mondtad, megpróbáltál „megóvni”, a vérnyomásom vagy mi a csuda miatt. Emlékszel? Luke tekintete fel-le siklik az arcomon, mintha a választ próbálná leolvasni róla. – Á, az a beszélgetés a kórházban – mondja hirtelen. – Mielőtt elmentem. – Igen! Dereng már végre? – akaratom ellenére is gunyoros leszek. – Úgy terveztétek, hogy a szülés után mondod meg. Látni akartátok, hogyan „alakulnak” a dolgok. Ezzel gyakorlatilag beismerted. .. – Csakhogy én nem holmi átkozott viszonyról beszéltem! – robban ki Luke. – Hanem az Arcodasszal létrejött válsághelyzetről! – Én… – lohadok le egy szempillantást alatt. – Ho.. .ho..hogyan? Hirtelen észreveszem, hogy két gyerek áll a járdán, és minket bámul. Gondolom, szép látványt nyújthatunk. Én a nagy hasammal meg a többivel. – Menjünk be! – mondom méltóságteljesen. Luke követi a pillantásomat. – Helyes. Menjünk.

200

Belép a házba, én pedig beteszem magunk mögött az ajtót. Egy pillanatra csönd támad a hallban. Fogalmam sincs, mit mondjak. Teljesen összezavarodtam. – Becky… nem tudom, hogyan tévedhettél ekkorát – sóhajt fel hangosan, zihálva Luke. – Volt egy kis zűr a munkahelyen, azt próbáltam eltitkolni előled. De nincs viszonyom. Pláne nem Venetiával! – Ő azt mondta, hogy van! – Nem mondhatta! – döbben meg. – Pedig mondta bizony! Azt mondta, elhagysz a kedvéért. Azt is mondta – nem folytatom, ehelyett az ajkamba harapok. Túl fájdalmas Venetia minden szavára visszaemlékezni. – Ez… megveszekedett… bolondság – csóválja a fejét kétségbeesetten. – Nem tudom, miféle beszélgetésed volt Venetiával… miféle tévedés… áldozata vagy… – Szóval, azt állítod, semmi nincs köztetek? Az égvilágon semmi? Luke a hajához kap, és behunyja a szemét. – Miért hiszel ilyeneket? – Hogy miért? – nézek rá vádlón. – Luke, komolyan… Hol is kezdjem? Ahányszor te elmentél vele, csak kettesben! Az a sok latin SMS, amiről nem szóltál nekem. A hivatalban is mindenki olyan furcsán viselkedett velem…. Aztán láttalak benneteket együtt ülni annál az íróasztalnál… meg a pénzügyi díjátadóról is hazudtál. Tudom, hogy nem voltál ott – remeg meg a hangom. – Azért hazudtam, mert nem akartalak megijeszteni! – Luke sokkal dühösebb és felháborodottabb, mint amilyennek valaha is láttam. – Az embereim azért viselkedtek különösen veled, mert körlevélben kértem mindenkit, hogy senki, de senki ne említse neked a vállalati gondokat, különben menesztem. Becky… én csak védeni próbáltalak! Hirtelen eszembe jut, hogyan ült az íróasztala előtt a sötétben, komor képpel, még hetekkel ezelőtt. Azóta rossz a kedve, azóta szórakozott. Akkor miért mondta Venetia, hogy… – De az a nő azt mondta, hogy elhagysz a kedvéért – csap most magasra a hangom. – Azt is mondta, a gyereket azért látogatni akarod – zokogok fel hirtelen. – Hogy én elhagylak téged? Becky, gyere ide! – fonja körém Luke szorosan a karját. Mellére hajtom a fejem, könnyeim az ingét áztatják. – Szeretlek – mondja erélyesen. – Soha nem hagylak el! Sem téged, sem a kis Birkint! Ezt meg honnan tudja… Á. Megtalálhatta a névjegyzékem. – Per pillanat Armageddon – javítom ki szipogva. – Vagy Gránátalmácska. Legalábbis ezt mondtam az anyádnak. – Gratulálok. Remélem, elájult. – Csaknem – próbálok meg mosolyogni, de nem sikerül. Még minden túlságosan friss. Hosszú heteken keresztül gyötrődtem és képzelődtem, a legrosszabbtól tartva. Nem tudok most egy ujjcsettintéssel visszaváltozni. – Pedig már azt hittem, csonka családban nő fel a gyerek – nyelem a könnyeimet. – Azt hittem, őt szereted. Nem tudtam, miért vagy olyan

201

furcsa. Szörnyű volt! Ha munkahelyi gondjaid voltak, szólnod kellett volna róluk! – Tudom – hallgat egy darabig, állát a fejemen nyugtatva. – Az igazat megvallva Becky, jó volt elmenekülni valahová, ahol elfelejthetem az egészet. Felemelem a fejem, és az arcát fürkészem. Szíven üt, milyen komor és fáradt. Nagyon, nagyon fáradt. – És mi a nagy helyzet? – kérdem, az arcom törölgetve. – Mi a gond? Mondd el, de gyorsan! – Az Arcodas – böki ki kurtán. – De hát azt hittem, hogy minden a legnagyobb rendben – mondom összezavarodva. – Azt hittem, együtt nyittok új kirendeltségeket. – Bárcsak soha ne számítottam volna rájuk! – ezt olyan elkeseredetten mondja, hogy belém hasít a félelem. – Luke, mi történt? – kérdem idegesen. – Gyere, üljünk le? –Fabia nappalija felé indulok, ahol letelepszem egy süppedős szarvasbőr szófára. – Rengeteg minden – jön utánam Luke. – Futólag felvonja szemöldökét az „L” és a „B” betűkkel kihímzett párnákra sandítva, aztán leül, s fejét két keze közé fogja. – Jobb lenne, ha nem tudnád. – Dehogynem, mindent tudni akarok! A kezdet kezdetétől. – Egy lidércálom az egész – fordítja felém az arcát. – És a legszörnyűbb az egészben egy zaklatási vád. – Zaklatás? – hebegem. – Sally-Ann Daviesé. Emlékszel rá? – Természetesen – bólintok. – Mi történt? Sally-Ann azóta dolgozik a vállalatnak, amióta csak ismerem Luke-ot. Meglehetősen zárkózott nő, de kedves és megbízható. – Több… összecsapásra is sor került közte és Iain között. Azt állítja, a pasas rátámadt, méghozzá kellemetlenül és vehemensen. A nő bepanaszolta, mire Iain kinevette. – Istenem, de szörnyű! – súgom. – És… te… mit… – Száz százalékig hiszek Sally-Ann-nek – Luke hangja eltökélten cseng. Elhallgatok. Eszembe jut a dosszié Dave Sharpness magánnyomozói irodáján. Amelyik Iain anyagát gyűjtötte együvé. Az a sok „elsimított” ügy. Vajon elmondjam-e Luke-nak? Nem, hacsak nem muszáj. Oly sok kellemetlen kérdést vetne fel, és a végén Luke még megharagudna rám. Különben is mindent miszlikbe aprítottam a dosszié anyagából, úgyhogy többé egy fia bizonyíték sincs a birtokomban. – Igen – mondom lassan. – Én is hiszek neki. És… mit szól mindehhez Iain? – Semmi olyat nem mond, amit szívesen ismételnék meg a füled hallatára – feszül meg Luke arca. – Azzal vádolja Sally-Annt, előléptetést akart kicsikarni a vádakkal. Hogy mit gondol a nőkről, az nem tűr nyomdafestéket. Homlokomat ráncolva próbálok visszagondolni az elmúlt hetekre. – Nem emiatt nem jöttél el a szülés-előkészítő tanfolyamra?

202

– Igen, akkor kezdődött – dörgöli a homlokát. – Becky, nem mondhattam el neked. Hidd el, akartam, de csak felidegesített volna. És Venetia épp akkor vetette fel, hogy nyugalomra van szükséged. Nyugalomra. Hát azt megkaptam, esőstől. – És mi történt azután? – Sally-Ann hihetetlenül nagylelkűen viselkedett. Azt mondta, nem megy tovább az üggyel, ha át tudjuk helyezni egy másik könyvelésre. Amit természetesen meg is tettünk. De az eset felbolydította az egész vállalat életét. Az igazat megvallva – sóhajt fel Luke –, az Arcodasszal a legelejétől nehéz volt együtt dolgozni. – Iain borzasztó ember, nem igaz? – kérdem minden kertelés nélkül. – Nemcsak róla van szó – rázza a fejét Luke. – Az egész munkahelyi légkörről. Mindegyik szörnyeteg, egytől egyig. – Árnyék suhan át az arcán. – És most itt a következő eset. – Megint Sally-Ann volt az áldozat? – Nem, Amy Hill, a titkárnőnk tört ki könnyekben az Arcodas egyik embere miatt. A pasas bedühödött, és Amy azt mondta, veszélyben érezte a testi épségét. – Most viccelsz velem. – Úgy járnak-kelnek a cégemnél, mintha az övék lenne, hogy a fene vigye őket! – Luke kifújja a levegőt, mintha így próbálná fegyelmezni magát. – Megbeszélésre hívtam őket, és felszólítottam a delikvenst, kérjen bocsánatot Amytől. – És megtette? – Nem – rándul meg Luke arca. – Ki akarja dobatni a nőt. – Kidobatni? – kérdem döbbenten. – A pasas verziója az, hogy a nő nem érti a dolgát, ezért is kapta fel a vizet. Időközben a teljes személyzetem csatasorba állt. Tiltakozó emailekkel bombáznak, nem hajlandók kezelni az Arcodas könyvelését, kilépéssel fenyegetnek… – beletúr a hajába, mint aki teljesen tanácstalan. – Amint mondtam már, olyan az egész, akár egy lidércálom. Hátradőlök Fabia szófáján, és a hallottakat emésztem. Nehéz elhinnem, hogy Luke ilyen súlyos terheket cipel egy ideje szó nélkül. Csak hogy engem megóvjon. És közben egyáltalán nem lépett félre. Félreforduló arcára sandítok. Lehet, hogy most is hazudik, jut eszembe. Még ha az Arcodas-botrány igaz is, ettől függetlenül találkozhat Venetiával. „Csupán megjátssza magát, hogy boldoggá tegyen” – fut át az agyamon vagy ezredszer. – Luke, kérlek! – mondom egy szuszra. – Kérve kérlek, mondd meg nekem őszintén, egyszer és mindenkorra, találkozol vele? – Hogyan? – fordul felém döbbenten. – Becky, azt hittem, túl vagyunk ezen… – Azt mondta, csak játszol – tördelem a kezem szánalmasan. –Hogy ez az egész színjáték. Hogy… hogy… megőrizzem a nyugalmamat. Luke most egyenesen a szemembe néz, és mindkét kezem az övébe fogja. – Becky, nem találkozunk. Semmi nincsen köztünk. Nem tudom, hogyan győzhetnélek meg erről. – Akkor miért állítja az ellenkezőjét?

203

– Nem tudom – hallhatóan fogy a türelme. – Becsületszavamra fogalmam sincs, miről beszél ez a nő. Nézd, Becky, meg kellene bíznod bennem. Meg tudod ezt tenni? Csönd támad. Az igazság az, hogy én magam sem tudom. Nem tudom, megbízhatom-e benne ezek után. – Készítek egy csésze teát – dünnyögöm végül, és felkelek. Azt hittem, könnyebb lesz azután, ha mindent nyíltan megbeszélünk. Csak hát íme, kiteregettük a szennyest, mindenki láthatja. Mégsem tudom, mit higgyek. Luke tekintetét kerülve a konyhába megyek, és nyitogatni kezdem Fabia kézileg barkácsolt szekrényeit, a teát keresve. Egek, állítólag ez az én házam! Nekem pedig tudnom kellene, hol tartom a teát. – Próbálkozz meg talán azzal – ajánlja Luke, mialatt kinyitok egy csészealjakkal megrakott kredencet, majd újra becsukom. Nem nagy hangon csapódik, amint vártam, hisz drága, ügyesen megépített jószág. – Ott, a sarokban. – Ahá – kinyitom, és egy doboz filteres teát találok. A pultra teszem, majd nekitámaszkodom, mert hirtelen úgy érzem, elhagyott minden erőm. Időközben Luke az óriási hátsó üvegajtó felé tart, és kibámul a kertre. A válla merev, sértődött. Nem így terveztem a nagy viszontlátást. Egyáltalán nem. – És mi a terved az Arcodasszal? – kérdem végül, egy filteres zacskó zsinórját csavargatva. – Nem menesztheted Amyt. – Természetesen eszembe sem jutott. – Akkor mik a lehetőségeid? – Egyes számú lehetőség: szemet hunyok – sorolja Luke, anélkül, hogy a fejét mozdítaná. – Lenyelem a békát, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. – Amíg újra meg nem ismétlődik. – Ahogy mondod – fordul felém komor kis biccentéssel. – Kettes számú lehetőség: közös értekezletet hívok össze az Arcodasszal. A képükbe vágom, hogy nem hagyom megfélemlíteni az embereimet. Követelem, hogy kérjenek bocsánatot Amytől. Igyekszem észérvekkel operálni. – És mi a hármas számú lehetőség? – kérdem, mert az arcáról leolvasom, hogy van ilyen. – A hármas számú lehetőség az, hogy amennyiben nem hajlandók együttműködni… nem dolgozunk tovább velük – fejezi be a mondatot hosszú hallgatás után. – Felbontjuk a szerződést. – Megtehetitek? – Igen – nyomkodja és dörgöli a szemét a keze fejével. – Csak épp fene mód drága lesz. Amennyiben az első évben visszalépünk, büntetést kell fizetnünk. Különben meg Európa-szerte irodákat nyitottunk pont ennek a szerződésnek az alapján. Ez lett volna a mi szép új világunk. Út egy nagyszabású vállalkozáshoz. Kihallom hangjából a keserű csalódást. Hirtelen a legszívesebben szorosan átölelném. Olyan izgalmas volt, amikor a Brandon Communications nyerte meg az Arcodas pályázatát! Keményen megdolgoztak érte, és úgy érezték, fáradozásuk elnyerte méltó jutalmát. – Most mihez kezdesz? – kérdem tapogatózva.

204

Luke felvesz egy antik diótörőt egy tálalóasztalról. Tekergetni kezdi a fogantyút, az arca szigorú. – Megtehetem azt is, közlöm az embereimmel, hogy tűrjenek tovább. Néhányan talán kilépnek… de a többiek betörnek. Az embereknek kell a munka, akár még a megaláztatást is elviselik érte. – Meg egy nyomorult céget. – Egy nyomorult céget, amelyik jól jövedelmez – Olyan éle van a hangjának, ami nem tetszik. – Ne feledd, hogy a pénzcsinálás a dolgunk. A baba hirtelen nagyot rúg az oldalamba, mire összerezzenek. Minden olyan fájdalmas és sajgó. Én, Luke, és az egész borzalmas helyzet. – Nem akarhatod ezt – mondom. Luke meg se moccan, az arca kőkemény. Bárki, aki látja, azt hihetné, hogy nem ért egyet, nem hallotta, amit mondtam, vagy nem érdekli. De én tudom, mi játszódik le a fejében. Szereti a cégét. Azt akarja, hogy felvirágozzék, sikeres és boldog legyen. – Luke, a Brandon C személyzete – teszek egy lépést feléje – a te családod. Hosszú évek óta hűségesen dolgoznak neked. Gondolj úgy Amyre, mintha a lányod lenne! Nem kívánhatsz mást, mint hogy a munkaadója… a sarkára álljon. Úgy értem, te vagy önmagad főnöke! A lényeg az, hogy nem muszáj akárkivel együtt dolgoznod. – Majd beszélek velük! – süti le továbbra is Luke a szemét. –Tiszta vizet öntök a pohárba. Hátha dűlőre tudjuk vinni a dolgot. – Hátha – bólintok. Iparkodom bizakodóbbnak látszani, mint amilyen vagyok. Luke hirtelen visszateszi az asztalra a diótörőt, és felnéz. – Becky, ha a végén kivonulunk az Arcodas-féle üzletből… nem leszünk többé multimilliomosok. Ezt meg kell értened. Nagyot dobban a szívem. Fenemód izgalmas volt, amikor minden ment, mint a karikacsapás, le akartuk győzni a világot, és magán repcsiken furikáztunk. Már tervezgettem, hogy megveszem ezer fontért azt a bámulatos Vivenne Westwood magas sarkú csizmát. Amúgy van egy ötven fontos változata is a Topshopon. Majd abban járok. – Talán nem most leszünk azok, hanem amikor beüt a következő bomba üzlet – emelem fel az állam dacosan. – Addig pedig… csak megleszünk valahogy – nézek körül a pompás, formatervezett konyhában. – Valamelyik évben akár szigetet is vásárolhatunk. Valójában a szigetek már nincsenek divatban – gondolkodom el egy pillanatra. Luke egy pillanatig meredten bámul rám, aztán horkantva felnevet. – Tudod mit, Becky Bloomwood? Ördögi anya leszel! – Ó! – vörösödöm el meglepetten. – Tényleg? Már ha jó értelemben mondod. Luke odajön hozzám, és gyengéden a pocakomra teszi a kezét. – Ez az emberke végtelenül szerencsés – dünnyögi. – Leszámítva, hogy egyetlen altatódalt sem ismerek – szomorodom el. – Hogy fogom elaltatni? – Az altatódalokat túlértékelik – jelenti ki Luke magabiztosan. –Majd felolvasok neki a Financial Timesból. Attól elalszik.

205

Mindketten lebámulunk a dagadt hasamra. Még mindig nehéz elhinnem, hogy egy élet növekszik a bensőmben. Amelyik… idővel… kijön onnan. Jó, ebbe inkább ne menjünk bele. Hátha addig kitalálnak valami más módszert, mint a szülés. Egy idő után Luke felemeli a fejét. Az arcán különös, megfejthetetlen kifejezés ül. – Szóval… mondd csak, Becky! Armageddon lesz-e, vagy Gránátalmácska? – Tessék? – nézek rá értetlenül. – Ma reggel hazaérve megpróbáltam rájönni, hová lehettél. Kinyitogattam a fiókjaidat, hogy kitaláljam, és – folytatja habozva – belebotlottam ebbe a nem meghatározó tesztbe. Tudod már a gyerek nemét, ugye? Hatalmasat dobban a szívem. A francba! El kellett volna dobnom azt a fránya tesztet! Olyan ostoba vagyok! Bár Luke mosolyog, fikarcnyi megbántottságot észreveszek azért a szemében. Hirtelen borzasztóan elszégyellem magam. Nem tudom, hogyan képzelhettem, hogy kihagyom Luke-ot egy ilyen fontos pillanatból! Már arra sem igen emlékszem, miért akartam mindenáron megtudni a gyerek nemét. Hisz végül is kit érdekel? Egyik kezem az övére teszem, és megszorítom. – Tudod, Luke… voltaképpen… nem végeztem el azt a tesztet. Nem tudom hát. Luke bánatos arckifejezése mit sem változik. – Ugyan már, Becky! Áruld el végre! Ha csak az egyikünket érné meglepetés, nincs értelme tovább várni. – De értsd meg, nem végeztem el a tesztet! – erősködöm. – Becsületszavamra! Későn jött volna meg az eredmény, meg ott volt az az injekció is… De nem hisz nekem, látom az arcán. Ha a szülőszobában leszünk már, és azt hallja, „Fiú!”, akkor is azt fogja hinni, hogy én tudtam előre. Hirtelen gombóc kezd növekedni a torkomban. Nem akarhatom ezt. Azt akarom, hogy egyszerre jöjjünk rá! – Luke, hidd el, nem tudom – mondom kétségbeesetten, és könnyek gyűlnek a szemembe. – Megesküszöm mindenre, ami szent! Nem tudnék hazudni neked! Az egész bámulatos… csodálatos… meglepetés lesz. Mindkettőnknek! Felnézek rá, az egész testem megfeszül, két kezem a szoknyámat markolássza. Luke tekintete az arcomat pásztázza. – Rendben – ernyed el hirtelen a szemöldöke. – Jó. Hiszek neked. – Én pedig neked hiszek – bukik ki a számon hirtelen. Most azonban, hogy kimondom, így is gondolom. További bizonyítékokat követelhetnék tőle. Újabb nyomozókat küldhetnek rá. Örök üldöztetési mániában, nyomorúságosan tölthetném az életemet. A végén el kell dönteni, megbízunk-e valakiben vagy sem. És én választottam. Igen, megbízom. – Gyere ide! – von magához Luke. – Jól van, édes. Minden jóra fordul. Egy idő után elhúzódom tőle. Mélyet sóhajtok, megpróbálom összeszedni magam, és lenyelek pár korty teát. Aztán szembenézek vele.

206

– Luke, miért mondta Venetia, hogy viszonyod van vele, ha egyszer nincs? – Fogalmam sincs – néz rám Luke tanácstalanul. – Holtbiztos vagy abban, hogy így értette? Nem értetted félre, amit mondott? – Nem! – vágok vissza dühösen. – Nem vagyok olyan ostoba! Teljesen egyértelmű volt, amit mondott. – Letépek egy darabot Fabia konyhai törlőjéből, és belefújom az orrom. – És tudod, ezek után nem akarom, hogy ő segítse világra a babánkat. Nem akarok elmenni egyik hülye teaestjére sem! – Helyes – bólint Luke. – Biztosan visszamehetünk Mr. Braine-hez. Tudod, többször is érdeklődött e-mailben a hogyléted felől. – Tényleg? Milyen kedves tőle… Felberreg az ajtócsengő, mire összerezzenek. Ők azok. Már majdnem elfelejtkeztem róluk. – Ki az? – kérdi Luke. – A Vogue!- mondom izgatottan. – Ezért vagyok itt! A fotózás miatt! A hallba sietek, de ahogy meglátom a tükörképem, összerándulok ijedtemben. Az arcomon piros foltok, a szemem vérágas és puffadt, a mosolyom feszült. Azt sem tudom, mi hol van ebben a házban. És az összes idézet kiment a fejemből. Egyelőre az sem jut eszembe, ki készítette a cipőm. Nem megy ez nekem sehogyan sem. A csengő másodszor is megszólal. – Miért nem nyitsz ajtót? – jön utánam Luke a hallba. – Le kell őket mondanom! – fordulok feléje gyászosan. – Nézz rám! Egy csődtömeg vagyok! Nem szerepelhetek így a Vogue-ban! – Csodás leszel, meglásd – mondja erélyesen, és a bejárati ajtóhoz siet. – Azt hiszik, ez a mi házunk! – sziszegem utána rémülten. – Azt mondtam nekik, itt lakunk. Luke egy „minek-nézel-engem” pillantást lövell felém a vállán át, és szélesre tárja az ajtót. – Szép jó napot! – mondja a lehető legmagabiztosabb góré-hangon. – Üdvözöljük önöket az otthonunkban. Ezeknek a sminkeseknek Nobel-díj járna a teljesítményükért. A fodrászoknak csakúgy. És Luke-nak is. Három óra telt el, és a fotózás nagyszerűen ment. Luke érkezése pillanatától teljesen elvarázsolta a stábot. Tökéletesen meggyőző volt, ahogyan teát főzött nekik a konyhában. Mind azt hiszi, itt lakunk! Úgy érzem magam, mintha kicseréltek volna! És úgy is festek. A piros foltokat eltakarja az alapozás, a sminkmesternek hála. Igazán aranyos volt, azt mondta, látott ő ennél sokkal rosszabbat is, én legalább nem kókadozom a kokótól. Vagy nem kések hat teljes órát. És nem hozok magammal csaholós ölebeket, (Az az érzésem, nem imádja a modelleket.) A frizurám mesés, a hajam csillogó. A rucimról nem is beszélve, amit utánfutón szállítottak ide. Most egy Missoni-öltözékben feszítek a lépcsőn, és belenézek a kattogó kamerába. Úgy érzem magam, mint Claudia Schiffer vagy a hozzá hasonlók. Luke meg a lépcső alján áll, és bátorítón mosolyog fel rám. Végig részt vett az egészen. Minden reggeli tárgyalását lemondta. Az interjúnál is jelen

207

volt meg minden. Azt mondta, ha az embernek gyereke lesz, az egész világot más szemmel látja, és úgy gondolja, az apaság teljesen megváltoztatja majd. Azt is hozzátette, szerinte most még sokkal szebb vagyok, mint valaha (ami szemenszedett hazugság, de akkor is). Aztán azt mondta még… Hát… mondott ő mindenfélét. Csupa kedvességet. És azt is tudta, ki festette a kandalló felett függő képet, amikor megkérdezték. Bámulatos ember! – Kimenjünk a kertbe? – néz a fotós kérdően Marthára. – Jó ötlet – bólint ő, én pedig a ruhámat gondosan felfogva lelejtek a lépcsőn. – Talán felvehetnem oda az Oscar de la Renta ruhát? – kérdem. A stylist fantasztikus lila estélyit és köpönyeget hozott magával, amely minden jel szerint valami várandós filmcsillag bemutatójára készült, csak az sosem viselte. Nekem azonban muszáj most felpróbálnom! – Igen, jól festene a fűvel a háttérben – indul el Martha a hall hátulja felé, és kihunyorog az üvegajtón át. – Bámulatos kert! Maguk tervezték? – Minden talpalatnyi földet – pillantok Luke-re. – Természetesen felbéreltünk egy kertépítő céget – mondja –, de az alapkoncepció a miénk. – Így igaz – bólogatok. – A… zen… és a városi építészet keresztezéséből merítettünk ihletet. – A fák elhelyezése kulcsfontosságú volt a terv szempontjából – tódítja Luke. – Legalább háromszor áttelepítettük őket. – Az áldóját! – bólogat Martha intelligensen, és a jegyzetfüzetébe körmöl. – Önök tényleg tökéletességre törekszenek! – Csupáncsak érdekel minket a tervezés – mondja Luke holt komolyan. Észrevétlenül oldalt kacsint egyet rám, én pedig igyekszem visszafojtani a nevetésem. – Gondolom, már alig várják, hogy a kicsi a gyepen csússzon-másszon, aztán járni tanuljon – néz fel Martha mosolyogva. – Igen – fogja meg a kezem Luke. – Ez bizony így van. Már épp hozzáfűznék valamit… amikor hirtelen összeszorul a hasam, mintha Luke szorongatná két kézzel. Már egy ideje érzem ezt, ha utánagondolok… de ezúttal erősebben. – Úúú! – kiáltom, mielőtt befoghatnám a számat. – Mi az? – ijed meg Luke. – Semmi – mondom gyorsan. – Nos, akkor vegyem fel a köpenyt is? – Frissítsük fel előbb a sminket – mondja Martha. – És mi lenne, ha bekapnánk egy szendvicset? Átvágok a hallon, de a bejárati ajtóhoz érve megtorpanok. A hasam újra görcsölni kezd, ezúttal összetéveszthetetlenül. – Mi az? – tart szemmel Luke. – Becky, mi folyik itt? Jó, ne essünk pánikba! – Luke – mondom a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal. –Azt hiszem, elkezdődött. Illetve, már tart is egy ideje. Újabb görcsbe rándul a hasam. Szaporán kezdek lélegezni, ahogyan a szülés-előkészítőn tanultuk. Egek, bámulatos, hogy ösztönösen is milyen jól csinálom!

208

– Egy ideje? – lép hozzám Luke ijedten. – Egész pontosan mióta? Visszagondolok, mikor éreztem először ezt a fura szorítást. – Úgy vagy öt órája? Ami azt jelenti, hogy feltehetően… öt centire tágultam ki? – Öt centire? – mered rám Luke. – Mit akar ez jelenteni? – Azt, hogy a baba félúton van kifelé! – remeg meg hirtelen a hangom az izgalomtól. – Azt jelenti, hogy mindjárt megszületik a gyerekünk! – Jesszusom! – kapja elő Luke a mobilját, és üti be őrülten a számot. – Halló! Mentők? Jöjjenek gyorsan! Ahogy megadja a házszámot, hirtelen megroggyan a térdem. Ennek nem lett volna szabad bekövetkeznie 19-éig. Azt hittem, van még három hetem. – Mi a helyzet? – néz fel Martha a jegyzeteiből. – Megcsináljuk akkor a kerti fotózást? – Becky vajúdik – mondja Luke, és elteszi a telefont. – Attól tartok, el kell mennünk. – Vajúdik? – ejti el Martha a jegyzetfüzetét és a tollát. Ijedten kap utánuk. – Nagy ég! De még nincs itt az ideje, ugye? – Még három hete lenne – mondja Luke. – Úgy látszik, a baba korábban jelentkezik. – Jól van, Becky? – pislog rám Martha. – Nincs szüksége valami drogra? – Természetes módszerekkel élek – kapkodok levegő után, és megragadom a nyakláncomat. – Ez egy ősi maori szülőkavics. – Tyűha! – körmöli fürgén Martha. – Tudná betűzni a „maori” szót? A hasam újra görcsbe rándul, mire keményebben megmarkolom a kavicsot. A fájdalom ellenére is fel vagyok villanyozva. Igazuk van, a szülés bámulatos élmény. Úgy érzem, mintha egész testem ugyanazon cél érdekében munkálkodna, mintha mindig is erre a feladatra készült volna. – Becsomagolt már? – figyel Martha ijedten. – Nem készített össze csomagot a kórházba? – Van egy bőröndöm – lihegem. – Helyes – csattintja be Luke a mobilját. – Akkor ide vele, de gyorsan! Hol az a bőrönd? És hol vannak a leleteid? – Hát… otthon – habogom. – Az öltözőasztal mellett. Kétségbeesve nézek fel rá. Luke hirtelen megérti. – Na persze – mondja. – Hát… akkor megállunk majd odafelé. – Én is be tudom adni – ajánlkozik Martha segítőkészen. – Az asztal melyik oldalán található? – Nem, kösz! Úgy értem… ümm… voltaképpen el is hoztam! – mutatok egy Mulberry sporttáskára, amelyet hirtelen észreveszek a hall pohárszékén. – Elfelejtettem, hogy idekészítettem. – Helyes. Luke kirángatja a pohárszékből, mire egy teniszlabda esik ki belőle. – Miért visz magával teniszlabdát a kórházba? – képed el Martha. – Izé… masszírozok vele. Jujujuj! – szorítom meg a maori-kavicsot, miközben mélyeket lélegzem. – Jól vagy, Becky? – néz rám aggódva Luke. – Mintha egyre rosszabb és rosszabb lenne! Hol a fenében csámborognak a mentők? – néz az órájára.

209

– Igen, és egyre erősebb – bólintok nagy nehezen egy újabb roham kellős közepén. – Szerintem mostanra hat-hét centire tágulhattam. – Hé, itt vannak a mentők! – dugja be fejét az ajtón a fotós. –Most állnak be. – Mennünk kell – nyújtja a karját Luke. – Tudsz járni? – Azt hiszem. Valamennyire. Kilépünk a bejárati ajtón, és megállunk a legfelső lépcsőn. A mentőautó az egész úttestet elfoglalja, kék fénye harsányan villog körbe-körbe. Néhány bámészkodó máris összeverődött az utca túloldalán. Elkezdődött. Mire kijövök a kórházból, megszületik a gyerekem! – Jó szerencsét! – szól utánam Martha. – Remélem, minden jól megy! – Becky… szeretlek – szorítja meg a karom Luke. – Annyira büszke vagyok rád! Olyan bámulatosan csinálod! Olyan nyugodt vagy, olyan fegyelmezett… – Mert az egész valahogyan teljesen természetes – mondom szerényen és megilletődve. Patrick Swayze mondta el így Demi Moore-nak a Ghost végén, milyen a mennyország. – Fáj, de azért gyönyörű. Közben két mentős száll ki az autó végéből, és most felém tartanak. – Készen vagy? – pillant le rám Luke. – Iigeeen – sóhajtok, és megindulok lefelé a lépcsőn. – Rajta, vágjunk bele!

210

TIZENNYOLC Húhh! Szinte hihetetlen! Végül is nem indult meg a szülés. Nincs még meg a gyerek, egyelőre semmi. Az egészet nem értem. Szerintem ők tévednek, hisz az összes tünetet produkáltam! A rendszeres összehúzódásokat meg a hátfájást (jó, csak sajgott), pont úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mégis hazaküldtek azzal, nemhogy nem vajúdom, de a közelébe se jutottam. Ezek nem valódi szülési fájások voltak, nyilatkoztatták ki. Kicsit szégyelltem is magam. Kivált, amikor epidurális érzéstelenítést kértem, ezek meg kinevettek. Nem kellett volna nevetniük. Sem a barátaikat felhívniuk, és rajtam csemegézniük. Hallottam, hogy a bába egyenesen ezt művelte, bár csak suttogott. Az egész közjáték arra késztetett, hogy újragondoljam ezt a szülésdolgot. Ha nem ezek voltak az igazi fájások, milyenek lehetnek, amikor tényleg jönnek? Aztán miután hazamentem a kórházból, hosszan, őszintén elbeszélgettem Luke-kal. Kitálaltam neki. Közöltem vele, hosszas megfontolás után arra jutottam, képtelen volnék végigcsinálni a szülést, valami más megoldás után kell néznünk. Roppant rendesen és megértően viselkedett. Nemcsak azt hajtogatta: „Minden rendben, édes” (ahogy a szülésznők ostoba telefonos szolgálata), hanem azt tanácsolta, vegyem igénybe az összes fájdalomcsillapító módszert, a pénzzel meg ne törődjem. Felfogadtam hát egy reflexológust, egy forró kövekkel dolgozó masszőrt, egy aromaterápiás és egy akupunktúrás szakembert, egy homeopatát és egy dúlát. Ezenkívül naponta betelefonálok a kórházba, csak hogy megnyugodjam, nem betegedett meg vagy nem zárta magára a lakását az aneszteziológus. Azt az ostoba szülőkavicsot meg kidobtam. Mindig sejtettem, hogy humbug az egész. Azóta eltelt egy hét… és semmi nem történt, azt leszámítva, hogy nehézkesebb és ormótlanabb vagyok, mint valaha. Valójában már sem járni, sem aludni nem tudok igazán. Tegnap este például éjjeli háromkor felébredtem. Olyan rosszul éreztem magam, hogy képtelen voltam megmaradni az ágyban, ezért inkább felkeltem, és az Igaz történetek szülési sorozatát néztem egy kábelcsatornán: az „Amikor a trauma tragédiává fajul” című epizódot. Ami így visszanézve tévedés volt. Szerencsére Luke is ébren volt. Készített nekem egy csésze forró csokoládét, hogy megnyugodjam. Azzal vigasztalt, fölöttébb kicsi a valószínűsége, hogy megszületendő ikrekkel rekedünk a hóviharban, a senki földjén, ahol a legközelebbi doki kétszáz mérföldre leledzik. Különben pedig ha mégis így esne, most már tudjuk, mi a teendő. Luke szintén rosszul alszik újabban, éspedig az Arcodas-ügy miatt. Naponta értekezik az ügyvédeivel, tanácskozásokat folytat az embereivel, és megpróbál összehozni egy megbeszélést az Arcodas főnökségével, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba. Iain azonban kétszer is lemondta minden ok nélkül… aztán teljesen felszívódott… valami kirándulásra indult. Ez idő szerint tehát semmi nem oldódott meg, és minél tovább megy ez így, Luke

211

annál feszültebb. Mintha mindketten egy időzített bomba robbanására várnánk. Soha nem bírtam várni. Sem gyerekekre, sem telefonhívásokra, sem kiárusításra… semmire. Az egyetlen jó a dologban az, hogy Luke meg én milliószorta közelebb kerültünk egymáshoz, mint hónapok óta. Az elmúlt héten az égvilágon mindent kibeszéltünk. Szó esett a cégéről, a jövőre vonatkozó terveinkről… egyik éjjel még a nászutunkról készült fotókat is elővettük, és újra végignéztük. Mindenről beszéltünk, csak éppen… Venetiáról nem. Én megpróbáltam. Aznap este hozakodtam elő a témával vacsora közben, amikor a kórházból hazajöttem. Luke azonban nem hitt nekem. Azt mondta, képtelen felfogni, miért hordott volna össze Venetia ennyi ostobaságot. Ők csak régi jó barátok. Nem én tévedtem, nem értettem félre, amit mondott? A legszívesebben a falhoz vágtam volna a tányért, hogy azt ordítsam: „Ilyen ostobának gondolsz?” De aztán… mégsem tettem. Óriási veszekedéssé fajult volna a dolog, és én tényleg nem akartam elrontani az esténket. Azóta nem erőltettem a témát. Luke annyira zaklatott, nem vinne rá a lélek. Azt mondja, nem muszáj újra találkoznunk Venetiával, ha nem akarok. PR-ügyfélként végzett már vele, és megígérte, hogy semmi szín alatt nem jönnek össze többet. Mr. Braine is visszafogadott betegének. Úgy tetszik hát, rövid közjáték volt csak ez a nő az életünkben, ami mostanra lezárult. Csakhogy… nem megy ez ilyen könnyen. A szívem mélyén továbbra is megszállottan féltékeny vagyok. Nem én tévedtem. Ez a ribanc igenis a képembe vágta, hogy viszonya van Luke-kal! Csaknem tönkretette a házasságunkat, és most baj nélkül megússza. Ha láthatnám… ha a szemébe mondhatnám, mit gondolok róla… – Bex, már megint a fogad csikorgatod – jegyzi meg Suze türelmesen. – Hagyd abba, kérlek! – Alig félórája érkezett, Ernie óvodai karácsonyi ajándékaival megrakodva, a gyerekek maguk készítették. Most kihoz egy csésze málnaleveles teát meg egy mikulásos jégkrémet, és leteszi őket a pultra. – Nem szabad Venetiára gondolnod! Nem tesz jót a gyereknek – int meg. – Könnyen beszélsz! Nem tudod, milyen ez. Veled senki sem vetetett fel förtelmes harisnyákat, senki nem vágta a képedbe, hogy a házasságodnak vége, és a férjed elhagy… – Nézd, Bex – sóhajt fel Suze. – Akár mondta Venetia, amit mondott, akár nem… – Igenis mondta! – nézek fel méltatlankodva. – Éspedig szóról szóra! Hát te sem hiszel nekem? – Természetesen hiszek! – visszakozik Suze. – Hogyne hinnék! De tudod, amikor az ember gyereket vár, sötétebb színben látja a dolgokat, mint amilyenek valójában… esetleg túlreagál helyzeteket… – Nem reagálok túl semmit! Megpróbálta elvenni a férjemet! Miért, csak nem gondolod, hogy képzelődöm? Azt hiszed, az egészet kitaláltam? – Nem! – mondja Suze sietve. – Nézd, ne haragudj! Lehet, hogy tényleg a férjed után ácsingózott. De… nem kapta meg, nem igaz?

212

– Hát… nem. – Látod. Hagyd az egész ügyet! Elvégre is gyereked lesz, Bex! És ez az egyetlen, ami számít, nem? Annyira aggódik miattam, nem mondhatom el neki, titokban arról fantáziálok, hogy bejelentés nélkül berontok a Holisztikus Szülőközpontba, és ott világgá kiáltom, micsoda férfifaló vamp is Venetia. Akkor vajon mennyire maradna holisztikus? – Jó – mondom végül. – Hagyom az egészet. – Helyes – veregeti meg a karom Suze. – Szóval, mikor induljunk? Bemegyek a munkahelyemre, bár hivatalosan már szülési szabadságon vagyok… ma nyitják meg ugyanis a Danny Kovitz kollekció várólistáját. Danny is ott lesz déltől, hogy dedikálja a jelentkezők ingeit. Az áruházhoz már eddig is több száz érdeklődő hívás érkezett! Az egészből hirtelen jókora hírverés lett… amibe az is besegített, hogy Dannyt lefotózták a minap, amint a Coronation Streeten új szerelmével ölelkezett. Az összes lap felkapta a sztorit, nem panaszkodhatunk hát a nyilvánosságra. Danny még a Reggeli kávéban is szerepelt ma reggel, a szófán bírálva a tavaszi divatot (szerinte minden kreáció förtelmes volt, a tévések meg imádták ezért a kijelentéséért). Emellett mindenkit elhívott a Look bulijára. Hahaha! Az én ötletem volt, hogy hozzá forduljunk! – Ugorjunk be akkor pár percre – mondom az órámra pillantva. – De nem muszáj sietnünk. Per pillanat nem rúghatnak ki, ha kések, nem igaz? – Hát nem… – oldalazik vissza Suze a mosdóhoz. Alig fér el a vadonatúj Harcos babakocsi mellett, amelyet a sarokba állítottunk, egyelőre becsomagolva. Nem volt hely számára a gyerekszobában, a hallt pedig elfoglalja a Bugaboo (akciós ajánlat volt ez a menő márka), meg ez a menő háromkerekes sportkocsi, amelyhez beépített gyerekülés tartozik. – Bex, egész pontosan hány babakocsit rendeltél? – kérdi Suze. – Hát jó párat – mondom bizonytalanul. – És hol tartod majd őket? – Ne izgasd magad – nyugtatom meg. – Külön szobát tartok fent a számukra az új házban. Az lesz a babakocsi szoba. – Babakocsi szoba? – bámul rám Suze. – Van külön cipőszobád meg babakocsi szobád? – Miért ne? Az emberek szűkében vannak a speciális célú szobáknak. Kellene egy a táskáknak is. Csak egy egészen kicsike… – belekortyolok a málnateába, ami Suze szerint előrehozza a szülést. De nyomban össze is rázkódom, olyan pocsék az íze. – Ó, mi volt ez? – riad meg Suze. – Csak nem görcsölni kezdtél? Istenem! Most kérdezi ezt meg harmadszor ma reggel az érkezése óta. – Suze, még két hetem van hátra – emlékeztetem. – Ami semmit sem jelent! – mondja Suze. – Ezek az időpontok csupán a dokik összeesküvésének következményei. Nem érzed úgy, hogy szívesen ragadnál seprűt vagy takarítanád ki a frigót? –néz rám fürkészően. – A frigó tiszta! – sértődök meg.

213

– Ugyan már, butus! A fészekrakó ösztönről beszélek – igazít helyre Suze. – Mikor az ikreket vártam, hirtelen rám jött, hogy okvetlenül ki kell vasalnom Tarkie ingeit. Lulu meg mindig porszívózni kezd ilyenkor. – Porszívózni? – nézek rá kétkedve. Nehéz elképzelnem, hogy azonnali porszívózhatnékom támadhat. – Bizony így van! Sok nő a padlót súrolja fel… – elhallgat, mert megszólal a kapucsengő. Felveszi a kaputelefont. Egy pillanatra belehallgat, aztán megnyomja a beléptető gombot. – A szállítók. Vársz valamit? – Á, igen! – teszem le a csészém. – Talán a karácsonyi ajándékok lesznek! – Ajándékok? – derül fel Suze. – Nekem is vettél? – Nem ajándékok – magyarázom –, hanem isteni díszek. Olyan fura volt, ahogy tegnap rám jött, mintha a baba érkezése előtt le akarnám zavarni a karácsonyt. Ezért új angyalkákat rendeltem a fához, meg egy adventi gyertyát és ezt az oltári betlehemest – elveszek egy süteményt, és majszolni kezdem. – Az egészet az új házba tervezem. Majd felállítunk a hallban egy óriási karácsonyfát, teleaggatjuk füzérekkel meg mézeskalács figurákkal, amelyeket piros cérnára fűzünk fel. Megszólal a csengő, és megindulok az ajtó felé. Két pasas áll a küszöbön, kezükben jókora kartondobozok, meg egy óriási, behemót csomag. Az lehet Szűz Mária és Szent József életnagyságú képmása. – A kutyafáját! – mered rájuk Suze. – Látom, külön karácsonyidíszszobára is szükséged lesz. Nem is olyan rossz ötlet. – Jó napot! – mosolygok a szállítókra. – Tegyék csak le őket. Nagyon szépen köszönöm – aláírom az elismervényt, majd Suze-hoz fordulok, miután a pasik távoznak. – Muszáj megmutatnom a baba karácsonyi harisnyáját – kezdeném, de elhallgatok, mert a barátnőm különös, lelkes arckifejezéssel méreget hol engem, hol a dobozokat. – Mi az? – Bex, ez az – mondja. – A fészekrakó ösztön. – De én nem takarítottam – bámulok rá. – Minden nő más! Meglehet, te nem takarítasz, hanem katalógusból rendelsz! Milyen volt, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztél, amivel nem tudtál szembeszállni? – Igen! – hebegem a felismerés fényében. – Pontosan! A katalógust a postaládánkba dobták be… nekem pedig muszáj volt rendelnem belőle! Nem tudtam ellenállni a kísértésnek! – Látod! – mondja Suze elégedetten. – Mindez a természet nagyszerű tervének része. – Hűha! – lehelem. Része vagyok a természet nagyszerű tervének! – És takarítani nincs kedved? – kérdi Suze kíváncsian. – Vagy, mondjuk, rendet rakni? Magamba nézek, majd megrázom a fejem. – Nem hinném… – A tányérokat sincs kedved elmosogatni? – mutat Suze a reggeli maradványaira a mosogatóban. – Nem – mondom határozottan. – Semmi ilyet nem érzek.

214

– Ebből is látszik – mondja Suze csodálkozva –, hogy minden terhesség más. Hirtelen új gondolat villan az agyamba. – Hé, Suze, ha ez a fészekrakó ösztön, akkor talán hamarosan jön a baba is! Például ma délután! – Lehetetlen! – ijed meg Suze. – Legalább a bulit várd meg! Nyomban ezután a szája elé kapja a kezét. Bulit? Már… a babáét? – Bulit rendeztek a babának? – ragyogok fel az izgalomtól. – Nem, dehogy! – vágja rá Suze azonnal. – Én csak… ez nem… nehogy azt hidd… egyáltalán nem… Az arca bíborpiros, és dobol a lábával. Reménytelenül nem tud hazudni. – De igen, rendeztek! – Jó, hát igen – hadarja. – Csakhogy meglepetés lesz. Nem mondhatom el, mikor tartjuk. – Ma? – támadok nyomban. – Lefogadom, hogy ma! – Nem mondom meg! – jön zavarba. – És többé egy szót se halljak róla! Tégy úgy, mintha meg se hallottad volna. Gyere, menjünk! Taxival megyünk a Lookig… és ahogy közeledünk, alig hiszek a szememnek. Ez jobb, mint amit legvadabb álmaimban is reméltem! Amerre ellátok, hosszú sor kígyózik, amely körbeéri a háztömböt. Több százan lehetnek. Főleg csajok dögös szerelésekben; csoportokba verődve cseverésznek vagy a mobiljukon tárgyalnak. Mindenki kezében léggömb, rajta a „Look – Danny Kovitz Összeállítás” felirattal. A hangszórókból zene bömböl. Az egyik PR-os csaj diétás kólát és Danny Kovitz nyalókát osztogat a jónép között. Az egésznek buli-hangulata van. Kiszállt a London Tonight stábja, egy rádióriporter meg egy csajt faggat a sor elején. Ahogy kikecmergünk a taxiból, látom, hogy egy nő a Models One tudósítójaként mutatkozik be egy fiatal, karcsú csajnak. – Ez bámulatos! – suttogja mellettem Suze. – Tudom! – igyekszem hűvösen közönyösnek mutatkozni, de hatalmas vigyor terül szét az arcomon. – Gyere, menjünk be! A sor elejére verekedjük magunkat, ahol megmutatom a belépőmet a biztonsági őrnek. Ahogy kinyitja az ajtót, hogy beengedjen, hátam mögött nyomakodni kezd a sor. – Látod azt a csajt? – hallok dühödt, követelőző hangokat a hátam mögött. – Csak úgy befurakodott! Miért hiszi, hogy megússza a sorban állást, csak mert gyereket vár? Hoppá! Az oldalbejáraton kellett volna bemennünk. Odabent újabb sor fogad izgatott, cseverésző csajokból. A sor végigkígyózik a kiegészítők mellett, ahol hatalmas kivetítők Danny kreációit mutatják, egészen egy tükrökkel borított art deco asztalig, amely mögött Danny ül valami hatalmas, trónusra emlékeztető széken. Fölötte egy zászlón a következő felirat: „Exkluzív alkalom… találkozzon Danny Kovitzcal! Előtte három lófarkas tini lány, tök egyforma militarys kabátban nézi teljes áhítattal, ahogy sima fehér pólókat dedikál nekik. Találkozik a tekintetünk, és Danny rám kacsint. – Kösz – formálja némán a szám a szavakat, és csókot dobok feléje.

215

Százszázalékos sztár, az isten is annak teremtette. Ráadásul tudom, hogy imádja ezt az egész felhajtást. Valamivel távolabb Eric ad interjút egy másik tévéstábnak, és ahogy közelebb lépek, azt is hallom, mit mond. – Mindig is az volt az érzésem, hogy a Looknak közös vállalkozásokba kellene fognia nagy tervezőkkel – jelenti ki fontoskodva. Aztán hirtelen észreveszi, hogy figyelem. Elhallgat, és enyhén elpirul. –Jaj, hadd mutassam be Rebecca Brandont, személyes tanácsadási osztályunk vezetőjét, eredetileg tőle származik az ötlet… – Jó napot! – indulok meg a kamera felé széles, magabiztos mosollyal. – Eric és én egy csapatban dolgoztunk ezen a projekten, amely véleményem szerint új korszakot nyit meg a Look történetében. Mindenki, aki eddig kinevetett minket, most nagyot koppan. Elejtek még pár csípős megjegyzést a riporternek, aztán elnézést kérek, és ráhagyom Ericet. Legnagyobb meglepetésemre felfedezem Jesst, aki a napszemüvegek mellett téblábol egyedül, farmerben és csuklyás viharkabátban. Ma ugyan beszéltem neki a nyitásról… de nem hittem, hogy eljön. – Jess! – szólítom meg, ahogy a közelébe érek. – Hát itt vagy! – Ez hihetetlen, Becky! – néz körbe a húgom a hullámzó tömegen. – Gratulálok! – Kösz! – mosolygok rá. – Hát nem király? Észrevetted, hogy itt az összes tévécsatorna? – Odakint egy fickót láttam a The Timestól – bólogat Jess. – Meg a Standardtól. Nem mondom, óriási a média-hírverés – mosolyodik el halványan. – Becky Brandon újra a címoldalon! – Hát igen… – vonok vállat elpirulva. – És te hogy vagy? Hogy állsz az úti előkészületekkel? – Ó, remekül – sóhajt fel Jess. Az a baj a húgommal, hogy kicsit nehéz megítélni, milyen hangulata van éppen. Akkor is belengi valami szomorúság, amikor tulajdonképpen boldog (ő már csak ilyen, nem akarom bántani). De ahogy most ránézek, érzem, hogy ezúttal tényleg bántja valami. – Jess… mi történt? – teszem a kezem a karjára. – Gondjaid vannak? – Hát igen – mondja. Felnéz, és ijedten veszem észre, hogy a szemében könnyek csillognak. –Tom eltűnt. – Eltűnt? – kérdezem rémülten. – Nem akartam szólni, nehogy megijesszelek. De három napja senki nem látta. Szerintem duzzog valahol. – Azért, mert elmész? Bólint, én meg megharagszom Tomra. Miért olyan istenverte önimádó köldöknéző? – Küldött egy SMS-t a szüleinek, hogy ne aggódjanak, biztonságban van. Ennyi. Bárhová mehetett. Janice meg persze engem hibáztat… – Nem tehetsz róla! Ő csak egy… – fogom be gyorsan a számat. – Mit gondolsz, hol lehet, Becky? – szalad ráncba Jess homloka. – Hisz gyerekkorod óta ismered. Tanácstalanul vállat vonok. Tomot ismerve bármi kitelik tőle. Az sem lehetetlen, hogy rátetováltatta a hímvesszőjére: Jess, ne menj el!”

216

– Nézd csak… majd előkerül – mondom végül. – Elvégre is nem teljesen ostoba. Talán csak kirúgott a hámból valahol. – Szia, Becky. Felnézve látom, hogy Jasmine igyekszik felénk, karjában egy nyaláb sál és kalap, arca piros a kimerültségtől. – Hello, Jasmine! Hát nem bámulatos? Mi van az emeleten? – Bolondokháza – forgatja a szemét. – Tele vagyunk vevőkkel. Szerencsére beállítottak pluszszemélyzetet. – Hát nem csúcs? – mosolygok rá, de Jasmine csöppet sem lelkesen mordul egyet. – Nekem úgy volt jó, ahogy volt. Most késő éjszakáig virraszthatunk. Egy pillanatom sem volt saját magamra. – Legalább az üzlet fellendül – érvelek, de Jasmine-t ez nem hatja meg. – Mindegy… – hirtelen rémület ül ki az arcára. Egy pillanatig szóhoz sem jut. – Becky… te megcsináltattad a szemöldököd? Kíváncsi voltam, mikor veszi észre! – Á, igen – mondom közönyösen. – Jól néz ki, nem? – simítok végig az egyiken. – És hová mentél? – firtatja Jasmine. – Attól tartok, nem árulhatom el – mondom sajnálkozva. – Titok. Ne haragudj! Jasmine álla megfeszül mérgében. – De igenis, tessék megmondani! – Nem! – Jasmine! – hívja egy csaj a mozgólépcsőről. – Hozod már a vevőnek a sálakat? – Rájöttél, hová járok! – fröcsögi Jasmine a dühtől. – Bizonyára kémkedtél utánam! – Ugyan, hogy képzeled! – mondom ártatlanul, és megnézem magam egy közeli tükörben. A szemöldököm tényleg feltűnő látvány, mondom magamban. Egy indiai nő csinálta meg Crouch Enden. Az ember házhoz megy, ő meg addig tekeri, pödörgeti a szemöldökét, amíg ez nem lesz belőle. Egy örökkévalóság, mire végez, de megéri. – Jasmine! – szól le most már hangosabban az előbbi csaj. – Mennem kell – lövell felém még egy utolsó, gyűlölködő pillantást Jasmine. – Viszlát! – fuvolázom. – Majd behozom a gyereket megmutatni. Jess végighallgatta a beszélgetést, és most szemlátomást nem tudja, mit gondoljon. – Mi olyan nagy dolog egy szemöldökben? – kérdi, miután Jasmine elviharzik. Az övét vizsgálgatom. Barna és dús. Szemlátomást nem látott szemöldökcsipeszt, kefét vagy szemceruzát. – Majd egyszer elmondom – mondom, mert csöngeni kezd a telefonom. Előveszem, és felpattintom. – Halló?

217

– Szia – hallom meg Luke hangját. – Én vagyok az. Úgy értesültem, hogy a nyitásotok óriási siker. Leadták a hírekben. Szép munka volt, drágám! – Kösz! Bámulatos ez a tömeg… – megyek arrébb néhány lépéssel, és állok be egy állvány mögé, melyen gyönggyel kivarrt sifon bolerók lógnak. – És… mi a legfrissebb híred? – halkítom le a hangomat. – Megvolt az értekezlet. Most jövök onnan. – Nagy ég! – markolom meg szorosabban a telefont. – És hogy ment? – Rosszabb nem is lehetett volna. – És ez jó? – próbálok meg tréfálni, de elszorul a szívem. Abban reménykedtem, hogy Luke mégis megmenti a helyzetet. – Nem hinném, hogy valaha is szembeszegültek már Iainnal. Szemlátomást nehezen viseli. Jesszusom, egy rakás kellemetlen tahó ez – kiérzem hangjából a dühöt. – Azt hiszik, övék a világ. – Gyakorlatilag az övék is – mutatok rá. – Én azonban nem vagyok a tulajdonuk – Luke hangja erélyesen cseng. – Ahogyan a cégem sem. – És most mihez kezdesz? – Ma délután mindenkivel beszélek – elhallgat, én pedig odaképzelem az asztala mögé, ingujjban, amint a nyakkendőjéhez kap, hogy meglazítsa. – Nagyon úgy fest a dolog, hogy kilépünk az üzletből. Ezekkel az emberekkel lehetetlen együtt dolgozni! Ennyi hát. Így végződött az Arcodasról szőtt világhódító álom. Luke minden terve és reménye oda. Egyre nő bennem a düh Iain Wheeler ellen. Hogy merészel így bánni emberi lényekkel, hogy úszhatja meg szárazon?! Valakinek le kellene leplezni a disznóságait. – Luke… most mennem kell – mondom hirtelen elszánással. –Később találkozunk, aztán még este beszélünk erről. Lekapcsolom a mobilt, majd sietve kikeresem és tárcsázom az elmentett telefonszámot. Négy csöngetés után kapok választ. – Itt Dave Sharpness. – Á, jó napot, Mr. Sharpness – mondom. – Itt Becky Brandon beszél. – Mrs. Brandon! – hallom meg a rekedtes hangot. – Mennyire örülök, hogy újra hallok magáról! Remélem, jól van! – Izé… igen… köszönöm! Két csaj megy el mellettem, ezért arrébb húzódom egy parókás állvány mögé. – Segíthetünk valamiben? – kérdezi Dave Sharpness. – Bizonyára megelégedésére szolgál, hogy embereim teljes átképzésben részesültek. Ezenfelül húszszázalékos kedvezményt tudok ajánlani valamennyi nyomozati esetre… – Nem, köszönöm – vágok közbe. – Arra a dossziéra van szükségem, amelyet összeállított a számomra. Ugyan felaprítottam, most… mégis szükségem volna rá. Nincs egy másodpéldánya, amelyet elküldhetné? Dave Sharpness torokhangú kuncogását hallatja. – Mrs. Brandon, össze sem tudom számolni mindazokat a hölgyeket, akik dührohamuknak engedve megsemmisítettek életfontosságú bizonyítékokat. Aztán persze, amikor közeledik a válóperes tárgyalás ideje, mind felhívnak, van-e másodpéldányom…

218

– Én nem válok el! – kiáltom, s igyekszem megőrizni a türelmemet. – Más okból… van rá szükségem. Van tehát másodpéldánya? – Nos, Mrs. Brandon, rendes körülmények között egy órán belül kézhez kapná azt a példányt. Sajnos azonban… – itt elhallgat. – Mi történt? – kérdem aggódva. – Sajnos kisebbfajta baleset érte az ügyfelek biztonsági raktárát – sóhajt fel Dave Sharpness. – A hivatalvezetőnk, Wendy volt a ludas meg egy csésze kávé. Nem akarok belemenni a részletekbe, de egyik-másik archivált anyagunk, hogy úgy mondjam… egy merő kávé. Sokat ki kellett dobnunk közülük. – De nekem szükségem van a dossziéra! Mindenre szükségem van, ami Iain Wheelerrel kapcsolatos. Tudja, azzal a fickóval, akit összetévesztettek a férjemmel. Nem maradtak fotók azokról az elsimított ügyekről… semmi terhelő bizonyíték? – Mrs. Brandon, megteszem, ami tőlem telik. Mindent átkutatunk, és meglátjuk, mi maradt… – Ide tudná hozni az anyagot a futáruk, amilyen hamar csak bírja? – Igen. – Köszönöm – mondom. – Igazán nagyon hálás vagyok. Kikapcsolom a telefont, miközben a szívem vadul kalapál. Ha történetesen minden bizonyíték megsemmisült… újabb megbízást adok. Csak azért is földre kényszerítjük Iain Wheelert! Újra Jess tűnik fel a tömegben, kezében egy Danny Kovitz léggömbbel. Kissé meglepődik, hogy parókák mögött ólálkodom. – Szia, Becky – mondja, ahogy előbújok a tolongásba. – Most találkoztam Suze-zal, vagy száz cuccot próbál fel éppen. Nem volna kedved teázni? – Valójában… kicsit fáradt vagyok – mondom, mialatt egy vevő csaknem hasba vág a könyökével. – Inkább el is búcsúzom mindenkitől… – Jó ötlet – bólogat Jess élénken. – Tartogasd csak az erőidet holnap… – kezdené, de torkán akad a szó. – Holnapra? – fejezem be értetlenül. – Miért, mi lesz holnap? – Úgy értem… a kicsire – néz félre Jess. – A szülésre. Bármikor legyen is. Mi a fene akar ez lenni… Aztán leesik a tantusz. Őt is beavatták a titokba. Amit épp most kottyantott ki! Eszerint a baba meglepetés bulija holnap lesz!

219

A BABA MEGLEPETÉS-BULIJÁRA FELVEHETŐ SZERELÉSEK 1. Csillogó partipóló, kismamanadrág, ezüstcipő Pro: Dögös Kontra: Nem úgy fest, mintha meg lennék lepve 2. Hálóing, hálóköntös, nuku smink, zsíros haj Pro: Meglepettnek látszom Kontra: Pocsékul nézek ki 3 . Divatos kocogóruha Pro: Elegáns, mégis laza, otthoni öltözet, mint mondjuk, egy odahaza ejtőző hollywoodi hírességé Kontra: Nem férek bele 4. Hazafias kinézetű, angol zászló mintájú kismamaruha, hozzáillő parókával Pro: Eddig nem volt módom felvenni Kontra: Senki más nem lesz jelmezben, csak én

220

Kenneth Prendergast Prendergast de Witt Connell Pénzügyi Tanácsadó Forward House 394 High Holborn London WC1V7EX Mrs R. Brandon 37 Maida Vale-i Lakópark Maida Vale London NW6 OYF 2003.december 3. Kedves Mrs. Brandon! Köszönettel vettem kedves levelét. Nem értek egyet egyetlen érvével sem, és mindre csak azt felelhetem, hogy a befektetésnek semmi köze a „jó mókához”. Biztosíthatom, akkor sem változtatnék véleményemen, ha látnám az Ön Audrey Hepburnhűtőmágnes-gyűjteményét. Erősen kétlem, hogy ezek – akárcsak portfoliója bármely tétele – milliomossá tehetnék. Maradok tisztelettel Kenneth Prendergast családi befektetési szaktanácsadó

221

TIZENKILENC Bárcsak tudnám, egész pontosan mikor óhajtanak meglepni! Másnap reggel nyolc óra van, én pedig kiöltözötten és kisminkelve várom a „meglepetést”. Végül rózsaszínű oldalkötős rucit választottam, és hozzá szarvasbőr csizmát. Tegnap este a körmömet is kifestettem. Virágokat vettem, és kicsit kitakarítottam. A legjobb az az egészben, hogy a régi cuccok között találtam egy isteni üdvözlőlapot, amelyet még New Yorkban vettem. Kis bölcső van rajta, körülötte apró ajándékok… meg csillogó felirat: „Köszönöm, barátaim, hogy meglepetés bulit rendeztek a gyereknek!” Tudtam, hogy egy napon még szükségem lesz rá. Találtam egy komor szürkét is, a következő szöveggel: „Együtt érzek üzleti gondjaiddal.” Összetéptem ezt az ostoba lapot. Azóta sem hallottam Dave Sharpness felől. Egy szóval sem említettem Luke-nak, bár szívesen tettem volna. De nem akarok hamis reményeket elültetni benne, amíg kezemben nincsenek a bizonyítékok. Most a konyhában matat, ahol erős kávéját issza a munka előtt. Belépek, és megnézem magamnak. Az állkapcsa megfeszül, és a cukrot kavargatja el a feketéjében. Csak akkor iszik ilyet, amikor 5000 voltos energialöketre van szüksége. Észrevesz, és megveregeti maga mellett a bárszéket. Felmászom rá, és a gránitlapra könyöklök. – Becky… beszélnünk kell. – Jó úton jársz, és ezt te is tudod – mondom azonnal. Luke bólint. – Tudod, máris szabadabbnak érzem magam. Ezek elnyomtak engem. Elnyomták az egész céget. – Pontosan! Nincs rájuk szükséged, Luke! Nincs szükséged arra, hogy holmi beképzelt, ki-ha-én-nem vállalat után koslass… – Nem olyan egyszerű ez – emeli fel a kezét. – Van valami, amit el kell mondanom – elhallgat, aztán elmerült arccal tovább kavargatja a kávét. – Az Arcodas nem fizetett ki minket. – Hogyan? – meredek rá értetlenül. – Úgy érted… semmit sem fizettek? – Valamicskét a legelején. De azóta semmit. Mennyivel is tartoznak. .. lássuk… hát… jó sokkal… – De hát ezt nem tehetik meg! Az embernek ki kell fizetnie a számláit! Úgy értem, ez törvényellenes… Elvörösödve hallgatok el. Most jut eszembe az a néhány bolti számla, amelyet az öltözőasztalom fiókjába gyömöszöltem, és eddig nem fizettem ki. De az más. Végtére is nem nemzetközi mamutvállalat volnék, vagy igen? – Hírhedtek erről. Már mindent megpróbáltunk: könyörögtünk nekik, fenyegettük őket… – dörgöli meg Luke a homlokát. – Amíg közös üzleteink voltak, nem kételkedtünk abban, hogy előbb-utóbb megkapjuk a pénzt. Most azonban lehet, hogy pereskednünk kell. – Hát akkor pereljetek! Ne ússzák meg szárazon!

222

– Csak hát addig… – Luke leteszi a kávéját, aztán újra felveszi. –Becky, az igazat megvallva rosszul áll a szénánk. Túl gyorsan terjeszkedtünk. Már így utólag visszanézve. Lízingeket kell kifizetnem, béreket kiutalnom… elfolyik a markunkból a pénz. Amíg újra talpra nem állunk, gondjaink lesznek a készpénzzel. – Rendben – nyelek egy nagyot. „Elfolyik a pénz.” Ennél borzasztóbb kifejezést életemben nem hallottam. Hirtelen iszonyú kép jelenik meg lelki szemeim előtt: egy óriási lyuk, azon ömlik át a pénz napról napra. – Nagyobb kölcsönt kell a házra felvennünk, mint számítottam – pislog Luke, és belekortyol a kávéjába. – Ami néhány héttel késleltetheti az ügyletet. Ma felhívom az ingatlanközvetítőt. Mindenkivel külön-külön kell elsimítanom a bajokat. Kihörpinti a csésze tartalmát. Hirtelen mély árkot fedezek fel a két szemöldöke között, ami korábban nem volt ott. A tökfejek! Nekik köszönheti. – Akkor is azt teszed, amit tenned kell, Luke – megragadom és megszorítom a kezét. – És ha ez pénzveszteséggel jár… hát akkor mit van mit tenni. Várj csak, te átkozott Iain Wheeler, te sátánfajzat! Hirtelen ötlettől vezérelve leszállok a székemről, átmegyek Luke oldalára, és átölelem, már ahogy most tőlem telik. A baba akkora, hogy nemigen hagy helyet senki másnak, és néha mocorogni is kezd. Hé, baba, küldök neki telepatikus üzenetet. Ne gyere ki, amíg meg nem tartjuk a bulidat. Áll az alku? Nemrég olvastam, hogy sok anya folytat párbeszédet a magzatával, így azután időről időre én is bátorító üzeneteket eresztek meg a magaménak. Holnap, mondjuk délidőben? Ha hat óránál rövidebb idő alatt kibújsz belőlem, jutalmat kapsz! – Hallgatnom kellett volna rád, Becky! – Luke fanyar hangja meglepetésként ér. – Mindenekelőtt te emeltél szót az Arcodas ellen. És soha nem bírtad Iaint. – Utáltam – bólintok. Nem, a jutalom titok. Várd ki a végét, majd meglátod. Megcsörren a kaputelefon, és Luke felemeli a kagylót. – Jó napot, hozzák fel! Egy csomag – szól oda nekem. – Futárküldemény? – dermedek meg. – Iigeen – magára rángatja a télikabátját. – Miért, vársz valamit? – Valahogy úgy – nyelek egyet. – Luke… talán látnod kellene ezt a csomagot. Fontos lehet. – Nem újabb ágynemű, ugye? – Luke nem látszik túl lelkesnek. – Nem, nem ágynemű, hanem… – elhallgatok, mert csengetnek. – Mindjárt meglátod. Kisietek a hallba. – Csomagja érkezett, itt írja alá, kérem – motyogja a futár, ahogy ajtót nyitok. Ráfirkantok az elektromos mappára, és megragadom a postai egyenborítékot. Megfordulva látom, hogy Luke jön ki a hallba.

223

– Luke, van itt valami nagyon fontos – köszörülöm meg a torkomat. Valami… ami változtathatna a dolgokon. Csak kérlek, ne firtasd, hogyan tettem szert rá… – Nem kellene Jessnek adnod? – sandít Luke a borítékra. – Jessnek? – követem a pillantását, és most veszem észre a címzést: „Miss Jessica Bertram.” Belém hasít a csalódás. A küldemény nem Dave Sharpnesstől érkezett, hanem valami ostobaság Jessnek. – Hogyan lehetséges, hogy Jess ide címezteti a postáját? – mondom, mert képtelen vagyok elrejteni bosszúságomat. – Elvégre nem itt lakik! – Ki tudja? – von vállat Luke. – Édesem, mennem kell – tekintetét végigfuttatja duzzadozó pocakomon. – De bekapcsolva tartom a mobilt, és ott a csipogó is… ha a legkisebb jele lenne, hogy… – Akkor okvetlenül hívlak – bólintok, ujjam között forgatva a borítékot. – És mit kezdjek ezzel? – Odaadhatod például Jessnek… – Luke itt leállítja magát. – Valamikor, majd legközelebb, ha látod – igazít a modorán. Várjunk csak egy percet! Mi ez a magára erőltetett közöny? – Luke, te is be vagy avatva, ugye? – Mibe? – ráng meg a szája gyanakvón, miközben felveszi az aktatáskáját. – Hát tudod… abba! – Fogalmam sincs, miről beszélsz – Luke úgy néz rám, mintha a legszívesebben elnevetné magát. – Mellesleg, Becky, lennél szíves délelőtt tizenegy körül idehaza tartózkodni… egy teljesen más ügyben? A gázosokat várjuk. – Dehogyis várjuk őket – mutatok rá megrovóan, de félig kuncogok. – Be akartok húzni a csőbe! – Érezd jól magad – csókol meg Luke, aztán csapódik az ajtó, és magamra maradok. Egy darabig a hallban ücsörgök, és az ajtót bámulom. Bárcsak bementem volna ma Luke-kal a munkahelyére, hogy erkölcsi támogatásomban részesítsem! Olyan feszültnek látszik. És most szembe kell néznie az összes emberével. Meg a könyvelőivel. „Elfolyik a pénzünk” – szorul össze a gyomrom, ahogy eszembe jut. Nem. Nem szabad erre gondolnom! Tizenegyig még két óra van hátra, ezért felteszek egy Harry Potter DVDt, hogy az időt múlassam. Kinyitok egy Quality Street csokoládés dobozt, hisz elvégre is nyakunkon az ünnepek. Épp ahhoz a részhez érek, amikor Harry Potter meglátja a tükörben halott szüleit, és már a zsebkendőmért nyúlnék, amikor megpillantom Suze-t. A házunk előtt áll, a díszkert melletti kis parkolóban, és néz fel, egyenesen az ablakunkra. Azonnal elugrom az ablaktól, hogy ne lásson meg. Remélem, nem vett észre. Néhány pillanat múlva megint kilesek, és íme, még mindig ott áll. Csak már Jess is csatlakozott hozzá! Izgatottan pillantok az órámra. Tíz óra negyven perc. Már nincs sok idő hátra!

224

Az csak a bökkenő, hogy mindketten észrevehetően zavartak. Suze a homlokát ráncolva gesztikulál, Jess pedig bólogatva hallgatja. Valami gondjuk támadhatott. Vajon mi? És még csak nem is segíthetek. Miközben őket nézem, Suze előveszi a mobilját. Tárcsáz, és ahogy felcseng a telefon a lakásban, bűntudatosan nagyot ugrom, majd félrehúzódom az ablaktól. Jó. Legyünk lazák. Mélyet lélegzem, és felveszem a kagylót. – Á, szia, te vagy, Suze? – mondom a lehető legtermészetesebb modoromban. – Hogy vagy? Gondolom, épp Hampshire-ben lovagolsz vagy efféle. – Honnan tudtad, hogy én hívlak? – kérdi Suze gyanakvón. A francba! – Van… híváskijelzőnk – füllentek. – Szóval, hogy vagy? – Pompásan! – mondja Suze velejéig mesterkélten. – Tudod, Bex, most olvastam egy cikket a kismamákról, és abban az áll, hogy naponta húsz perc egészségügyi sétát kellene végezniük. Mondjuk… most azonnal. Járd körbe a háztömböt, az jót tesz. Félre akar állítani az útból! Helyes. Majd belemegyek a játékba, de nem túl átlátszóan. – Húszperces séta – töprengek el. – Jó ötlet. Megfontolom. – De ne legyen több húsz percnél – teszi hozzá Suze gyorsan. – Maradjunk pontosan húsz percben! – Rendben! – mondom. – Máris indulok! – Király! – Suze hallhatóan megkönnyebbül. – Izé… viszlát… valamikor! – Viszlát! A hallba sietek, felveszem a kabátom, és megindulok lefelé a lifttel. Mire kilépek a szabadba, Suze és Jess felszívódott. Feltehetőleg elbújtak valahol! Igyekszem sétáló kismamának álcázni magam. Megindulok a kapu felé, miközben ide-oda forgatom a fejem. Egek! Suze egy autó mögött kuporog! Jess meg a fal mögött! Nem mutathatom ki, hogy megláttam őket. Nem nevethetem el magam. Az önuralmamat megőrizve elérem a kaput… ahol ismerős göndör hajtincs lóg ki egy rododendron bokor mögül. Nem, ezt nem hiszem el! Csak nem anyu az? A kapun túljutva kirobban belőlem a nevetés. Hogy meg ne hallják, a szám elé kapom mindkét kezem. Továbbsietek a járdán. Találok egy padot a következő utcában, ahol átlapozom a Heat magazint, melyet a kabátomba rejtettem, nehogy Suze meglássa. Aztán, pontban húsz perc elteltével felkelek, és megindulok visszafelé. Ahogy ismét átsétálok a kapun, sehol egy lélek. Beengedem magam, és felmegyek a lifttel a legfelső emeletre, miközben tele vagyok izgatott várakozással. Megindulok a lakásunk felé, a kulcsot a zárba illesztem, és elfordítom. – Meglepetés! – hangok kórusa üdvözöl, ahogy szélesre tárom az ajtót. Az a legfurább a dologban, hiába számítottam erre, mégis őszintén meglep ennyi baráti arc együtt. Itt van Suze, Jess, anyu, Janice, Danny… meg talán Kelly, ha ő az. – Hűha! – ejtem el véletlenül a Heat magazint. – Hát ez meg mi a…

225

– Ez a baba ajándékosztó bulija! – Suze arca kipirosodott örömében. – Meglepetés! Jól átejtettünk! Gyere, igyál egy pohár Buck's Fizzt!…egy korty pezsgős narancslé nem árthat a babának. Bevezet a nappaliba… amely varázslatosan átalakult. Mindenütt rózsaszínű léggömbök lengenek, egy ezüstállványon hatalmas torta trónol, körötte ajándékok halma, meg jégbe hűtött pezsgős üvegek… – Ez aztán… ez aztán… – csuklik el a hangom. – Ne sírj, Becky! – mondja Suze. – Igyál valamit, drágám! – nyom egy poharat a kezembe anyu. – Mondtam, hogy nem lenne szabad meglepnünk! – Mondja Janice ijedten. – Túl sok ez egyszerre az idegrendszerének! – És én megleplek-e? – szökken elém Kelly. Arca ragyog az izgalomtól és a Stila csillámporos sminktől. – Kelly! – karolom át a szabad kezemmel. Cumbriában ismerkedtem meg vele, amikor Jesst kerestem. Már akkor terhes voltam, de még nem tudtam. Olyan, mintha évek teltek volna el azóta. – Tényleg megleptünk, Bex? – néz rám Suze, arcán elfojtott vidámsággal. – Rettenetesen! Ami igaz is. Jó, tudtam, hogy jönnek. De hogy ennyire kitesznek magukért, arra nem számítottam! Valahányszor körülpislogok, valami újat veszek észre, például azt az ezüst „baba” konfettit, ami beborítja az asztalt, vagy a képekre aggatott parányi cipellőket… – Eztán jön csak a java – mondja Danny, és belekortyol a pezsgőjébe. – Jól van, most pedig sorakozó… háromra mindenki gombolja ki a kabátját… Csodálkozva figyelem, ahogy beállnak a helyükre, mint valami vegyes kórus tagjai. – Egy… kettő… három! Mindenki – anyu, Jess és Kelly – szétnyitja a kabátját. Alatta Danny Kovitz egyforma ingeit viselik, olyanokat, amilyeneket a Looknak tervezett. Azzal a különbséggel, hogy ezeken egy babaszerű kismama képe látható. Alatta pedig a jelmondat: ENNIVALÓ KISMAMA, ÉS Ml SZERETJÜK Nem jutok szóhoz, annyira meghatódom. – Elfáradt szegényke! – ront oda anyu. – Ülj le, aranyom! Harapj valamit! – egy tányér kacsával töltött apró kínai palacsintát nyom a kezembe. – Magától a Waitrose-tól hozattuk. Nagyon finom! – Bontsd ki az ajándékaidat! – utasít Suze, és tapsol. – Aztán játszhatunk. Hé, üljön le mindenki, Bex kinyitja az ajándékait? –Egy halomba rakja elém a díszcsomagolású dobozokat, aztán villájával megütögeti a poharát. – Most pedig kis beszédet tartok az ajándékokról. Figyelem! Mindenki várakozón fordul feléje, ő pedig pukedlizik. – Köszönöm! Na tehát, amikor ezt a bulit terveztem, megkérdeztem Jesst, szerinte mit vegyünk Bexnek. Ő erre azt mondta: „Nem tudjuk semmi újjal meglepni, már egész Londont felvásárolta.”

226

Szavaira valóságos nevetésorkán támad, nekem pedig céklavörös lesz a képem. Jó, talán kicsit elgaloppíroztam magam, de a helyzet az, hogy a kényszerűség vitt rá. Úgy értem, miután a kicsi megszületik, túlontúl elfoglalt leszek a vásárláshoz. Valószínűleg egy évig közelébe se megyek a boltoknak. – Szóval! – folytatja Suze csillogó szemmel. – Jess felvetette, mi lenne, ha magunk készítenénk el az ajándékainkat. Így is tettünk. Maguk bütyköltek össze ajándékokat? Egek, csak nem egy rakás házi készítésű popótörlőt kapok? – Nos, kezdjük akkor az enyémmel – pottyant elém Suze egy téglalap alakú dobozt, én pedig rossz előérzettél kezdem el bontogatni az ezüst csomagolópapírt. – Hűha! – suttogom, amint meglátom a doboz tartalmát. –Hűha! Nem popótörlő, hanem egy gyönyörű fotókeret, vajszínűre festett fából, benne parányi tükrökkel és gyöngyház berakással. Fotó helyett kartonpapírt vesz körül, amelyen pálcikalányka egy gyereket tart egy ház előtt. – Beleteheted a kicsi képét – magyarázza Suze. – De egyelőre téged rajzoltalak le az új házad előtt. Alaposabban is megnézem a képet, és nem tudom visszafojtani a nevetést. A kartonpapír ház szobákra oszlik, mindegyiken címke mutatja a nevet: „Babakocsi Szoba”, „Pelenkázó”, „Rúzsok Szobája”, „Visa Számlák Szobája” (a pincében), „A Jövő Régiségei Szoba”. A Jövő Régiségei Szoba mellesleg isteni ötlet! Sorra nyitogatom az ajándékaimat, és szinte elolvadok a gyönyörűségtől. Kelly kicsiny foltvarrásos paplant készített. A foltokat az a sok barát adta össze, akikkel Scullyban ismerkedtem meg. Janice parányi tipegőt kötött, az elején a „Baba Első Karácsonya” felirattal. Anyu összeillő Mikulás-kucsmát és – csizmát fabrikált. Danny a világ legmenőbb játszóruháját tervezte, modern felhangokkal. – Most pedig én következem – mondja Jess, aki elém teszi a legnagyobb dobozt. Régi, gyűrött csomagolópapírokból állította össze a csomagolást, az egyik darabon nyomtatott felirat áll: „Boldog Új Évet, 2000-ben!” – Vigyázva vedd le a papírt! Újra fel tudom használni – mondja Jess, ahogy bontogatni kezdem az ajándékát. – Izé… rendben! – óvatosan lefejtem és összehajtogatom a papírt. Alatta egy réteg selyempapír következik, majd egy nagyjából hatvan centi magas ládika halovány, fényezett fából. Csodálkozva fordítom szembe velem. Kiderül, hogy nem is ládika, hanem parányi szekrény, kettős ajtóval és apró porcelánfogantyúkkal. Az elején faragás: „A Baba Cipői.” – Hát ez meg… – nézek fel. – Nyisd csak ki – ragyog fel Jess arca. – Rajta! Kinyitom az ajtót. Apró, lejtős polcok sorakoznak előttem, fehér szarvasbőr bevonattal. Az egyiken a világ legparányibb baseballcipője. Icuri-picuri cipőszobát kaptam! – Jess – lábad könnybe a szemem. – Ezt te magad csináltad? – Tom segített – von vállat szerényen. – Együtt készítettük. – De az ötlet Jessé – szól közbe Suze. – Hát nem isteni? Bárcsak nekem jutott volna eszembe…

227

– Tökéletes – ez az ajándék teljesen levett a lábamról. – Nézzétek, milyen holtpontosan illeszkednek az ajtók… és milyen ügyesen faragtátok ki a polcokat… – Tomnak mindig is jó volt a kézügyessége – szorít zsebkendőt a szeméhez Janice. – Ez legalább rá emlékeztet. Sírköve valószínűleg soha nem lesz. Összenézek anyuval, aki szokásos fintorával jelzi, hogy Janice-nél elmentek otthonról”. – Janice, biztos vagyok benne, hogy nem halt meg – kezdené Jess. – A szekrény hátuljára odavéshetnénk a születés és halálozás dátumait – folytatja Janice. – Már ha nem bánod, Becky, aranyom. – Izé… miért is ne – hebegem. – De hát nem halt meg, Janice! – Jess, csaknem kiabál. – Tudom, hogy nem! – Akkor hová lett? – veszi el a szemétől a zsebkendőt Janice, amelyet bemaszatolt a mályvalila szemfesték. – Te törted össze szegény fiú szívét! – Várjatok csak! – jut eszembe hirtelen. – Jess ma reggel csomagot kaptam a nevedre. Talán tőle van. A hallba sietek, és előhozom a csomagot. Jess feltépi, és egy CD hullik ki belőle. Rajta csak ennyi: „Tomtól”. Valamennyien meredten bámuljuk egy pillanatig. – Egy DVD – mondja Danny, aki felveszi. – Tegyük be! – Ez a végakarata! – kiáltja Janice hisztérikusan! – Síron túli üzenet! – Nem síron túli üzenet – csattan fel Jess, de ahogy megindul a DVDlejátszó felé, látom, hogy elsápad. Megnyomja a „lejátszás” gombot, és a padlóra kuporodik. Valamennyien csendben nézzük, hogy kel életre a képernyő. Aztán hirtelen Tom áll előttünk. Szembenéz a kamerával, háta mögött kék ég. Kinyúlt zöld pólót visel, és torzonborzabb, mint valaha. – Szia, Jess – mondja jelentőségteljesen. – Mikor ez a kezedbe kerül, én már Chilében leszek. Valójában… már ott is vagyok. – Chilében? – dermed meg Jess. – Chilében? – sipítja Janice. – Mit keres Chilében? – Szeretlek – folytatja Tom. – És ha ez azzal jár, hogy a világ másik felére vagy annál is messzebb kell mennem miattad, akkor megteszem. – Juj, de romantikus! – sóhajt Kelly. – Micsoda ökör – morogja Jess, és öklével veri a homlokát. –Nem megyek el, mert csak három hónapot adnának! De a szeme azért csillog, veszem észre. – Nézd, mit találtam neked! – mutat fel a kamerába Tom egy fekete, csillogó kődarabot. – Imádni fogod ezt az országot, Jess. – Kolerát fog kapni! – mondja Janice izgatottan. – Vagy maláriát! Mindig is gyenge lábon állt az egészsége… – Elhelyezkedhetem ácsként – folytatja Tom. – És megírhatom a könyvemet. Boldogok leszünk itt. És ha anyu az idegeidre megy, jusson eszedbe, mit mondtam róla. – Miért, mit mondott? – néz fel Janice villogó szemmel. – Izé… semmit.

228

Jess sietve megnyomja a „megáll” gombot, és kiveszi a DVD-t a gépből. – A többit majd később nézem meg. – Szóval, akkor él, Janice, drágám! – mondja anyu vidáman. –Ez igazán jó hír! – Él? – kiabálja Janice, még mindig hisztérikus állapotban. –Ugyan mire megyek azzal, hogy él, de Chilében? – Legalább világot lát! – mondja Jess hirtelen szenvedéllyel. –Legalább kezd valamit az életével! Tudod, mennyire maga alatt volt, Janice. Neki most pontosan erre van szüksége. – Én tudom, hogy a fiamnak mire van szüksége! – vág vissza Janice méltatlankodva, amikor megszólal a kapucsengő. Felkelek, és kimentem magam. Örülök, hogy kimenekülhetek a tűzvonalból. – Mindjárt elintézem – mormolom. Kimegyek a hallba, és felveszem a kaputelefont. – Halló! – Küldemény érkezett az ön számára – hallok meg egy recsegő hangot. Nagyot dobban a szívem. Egy küldemény. Ez lesz az! Muszáj, hogy az legyen! Ahogy megnyomom a kapuajtó gombját, alig kapok levegőt. Közben egyre azt hajtogatom, ne reménykedjek hiába, meglehet, újabb csomag érkezik Jessnek, vagy egy katalógus, esetleg Luke-nak valami komputeralkatrész… De ahogy ajtót nyitok, bőrszerkós motoros futár áll előttem, kezében jókora bélelt boríték, amelyen máris felismerem a fekete filccel írt lendületes betűket: Dave Sharpness. Bezárkózom a gardróbba, és lázasan feltépem a borítékot. Egy mappát találok a belsejében, rajta a „Brandon” felirattal. Az elején üzenő matricára firkantva ez áll: „Remélem, ez használ. Ha további segítségre van szüksége, ne habozzon! Tisztelettel Dave S.” Felnyitom a mappát… és minden benne van, ami kell. Az összes feljegyzés másolatai, beszélgetések átiratai, fotók… dobogó szívvel lapozom át az anyagot. Egészen elfelejtettem, mennyi mindent gyűjtöttek össze Iain Wheelerről. Ahhoz képest, hogy nyomoronc West Ruislip-i magánnyomozó irodáról van szó, igazán alapos munkát végeztek. Sietve összenyalábolom a dossziét, és átmegyek a hideg, üres konyhába. Már épp veszem fel a telefont, hogy felhívjam Luke-ot, amikor a készülék megcsörren. Nagyot ugrom ijedtemben. – Halló? – Halló, Mrs. Brandon – hallok meg egy ismeretlen férfihangot. – Itt Mike Enwright, az Újságíró Szövetségtől. – Ahá – meredek értetlenül a telefonra. – Csak megkérdezném, mit szól azokhoz a rémhírekhez, amelyek a férje cégének bukásáról keltek lábra? Jeges kéz markolja össze a szívemet. – Szó sincs bukásról – mondom erélyesen. – Fogalmam sincs, miről beszél. – Úgy hírlik, hogy elvesztették az Arcodast. A legfrissebb pletyka pedig az, hogy a Foreland Ireland ugyanerre a sorsra jut.

229

– Nem vesztette el az Arcodast! – kiáltom magamból kikelve. –Olyan okokból váltak szét, amelyekről nem beszélhetek. És csak hogy tudja, a férjem cége erősebb, mint valaha! Igenis erősebb! Luke Brandonnek egész pályája során élvonalbeli ügyfelek keresték a kegyeit, és ez így is marad. Méltán, hiszen végtelenül gerinces, intelligens, tehetséges, jóképű és… jól öltöző férfi. Elcsuklik a hangom, és nehezen szedem a levegőt. – Rendben! – kuncog Mike Enwright a vonal végén. – Vettem az adást. – Mindezt szó szerint készül idézni? – Kétlem – kuncog fel újra a hapi. – De tetszik ez a megközelítés. Köszönöm a felvilágosítást, Mrs. Brandon! Leteszi a kagylót, én pedig, hogy magamhoz térjek, kitöltök magamnak egy pohár vizet. Okvetlenül beszélnem kell Luke-kal! Tárcsázom a közvetlen számát, és a harmadik csengetésre érem el. – Becky! – ijedten cseng a hangja. – Elkezdődött? – Nem, nem arról van szó. – Kinézek a konyhaajtón, és lehalkítom a hangomat. – Luke, most hívtak fel az Újságíró Szövetségtől. Felőled kérdezősködtek – nyelek egy nagyot. – Azt mondták, megbuktok, meg hogy a Foreland is otthagy benneteket. – Marhaság! – tör ki dühösen Luke. – Az Arcodas anyaszomorítói etetik rémhírekkel a sajtót. – De nem árthatnak neked, ugye? – kérdem aggódva. – Nem, ha rajtam múlik – Luke hangja elszántan cseng. – A kocka el van vetve. Ha harcolni akarnak, hát harcolni fogunk, és amennyiben arra kerül a sor, bíróság elé citáljuk őket, zaklatás vádjával. Az egész rohadt bagázst lejáratjuk. Elönt a büszkeség, ahogy őt hallgatom. Most olyan, mint amilyennek megismertem. Magabiztos, mint aki ura a helyzetnek. Nem keresi talpnyalóként holmi Iain Whelerek kegyeit. – Luke, van valamim a számodra – bukik ki belőlem. – Terhelő bizonyítékaim vannak… Iain Wheelerről. Luke belehallgat a telefonba. – Hogyan mondod? – kérdi végül. – Voltak régi zaklatási és zűrös hivatali ügyei is, amelyeket elsimítottak. Egy egész dossziényi anyagom van róla, itt a kezemben. – Hogyhogy? – Luke továbbra sem tér magához a csodálkozástól. – Becky… mi ez az egész? Talán mégis jobb lesz, ha nem most jövök elő az egész magánnyomozósztorival. – Ne kérdezd, hogyan szereztem meg… a lényeg, hogy megvan – mondom sietve. – De hát hogyhogy… – Azt mondtam, ne kérdezd! Most az egészet elküldöm a hivatalodba. Talán meg kellene nézetned az ügyvédeiddel. Vannak itt fotók meg mindenféle egyéb bizonyíték… A fenébe is, Luke! Ha ez nyilvánosságra kerül, neki vége! – Becky… – ámuldozik Luke. – Te folyton meglepsz valamivel. – Szeretlek – mondom hirtelen. – Készítsd ki őket! Leteszem a telefont, és izzadó kezemmel hátralököm a hajamat.

230

Beleiszom a vízbe, aztán feltárcsázom Luke futárszolgálatának számát, és kerékpárt rendelek. Fél óra múlva a dosszié Luke-nál lesz. De jó lenne látni az arcát, amikor kinyitja! – Hahó, Bex! – nagyot ugrom, mert Suze jön be a konyhába. Az arckifejezése nyomban megváltozik, amint meglát. – Bex… jól vagy? – Igen… – mázolok arcomra egy gyors mosolyt. – Csak pihengettem egy keveset. – Társasjátékokat fogunk játszani! – nyitja ki Suze a frigót, és kivesz egy doboz narancslevet. – Kitaláljuk, mi milyen babaeledel… meg a celebek babáinak neveit… eldugjuk és megtaláljuk a pelenkarögzítő tűt… Hihetetlen, mennyit fáradozott, hogy összehozza ezt a kis ünnepséget! – Suze… nagyon szépen köszönöm – mondom. – Az egész bámulatos! És a fényképkeret is gyönyörű! – Egész jól sikerült, ugye? – Suze szemlátomást elégedett. – Tudod, egészen feldobott. Gondolkodom, hogy újra kezdem a kerettervezést. – Bizony, jó lenne – bátorítom lelkesen. Suze régebben isteni kereteket készített, amíg nem jöttek a gyerekek. A Liberty's árulta őket meg minden! – Hisz már a gyerekek is nagyobbak – mondja Suze. – És ha Lulunak van ideje szakácskönyveket írni, miért ne tervezhetnék én kereteket? A srácok se halnak bele, ha naponta néhány órát erre szánok. Attól még jó anya lehetek, nem igaz? Látom azonban, hogy szorongás ül a szemében. Mindennek az a liba Lulu az oka. Suze-t soha nem aggasztotta, hogy nem elég jó anya, amíg őt meg nem ismerte. Oké. Itt az ideje, hogy visszafizesse a kölcsönt. – Suze… van valamim a számodra – nyúlok a konyhafiókba. –De kérlek, ne mutasd meg Lulunak! Soha, de soha! Ne is említsd neki, ahogyan másnak sem. – Nem fogom! – Suze valósággal ég a kíváncsiságtól. – Mi az? – Tessék. Átnyújtom Suze-nak a teleobjektíves fotót. Egyedül ezt hagytam épségben az eredeti dossziéból. Lulu látható rajta egy utcán a gyerekeivel. Idegesnek látszik… és mintha kiabálna is az egyikkel. A kezében kibontott Mars-csokiszeletek, ezeket osztja most szét. Kólás dobozokat is fog mellette, a foga közt meg egy hatalmas zacskó burgonyapehely. – Nem… – akad el Suze szava az elképedéstől. – Nem… ezek akkor… – Mars-csokiszeletek – bólintok. – És sajtos rágicsa. – Meg kóla! – Suze gurgulázva felnevet, majd szája elé kapja a kezét. – Bex, most lett egy jó napom. Honnan a fenéből… – Ne kérdezd! – kuncogom el magam én is. – Micsoda… szemforgató liba! – Hát – vonok vállat minden káröröm nélkül, ahogy egy felnőtthöz illik. Nem fogom most kiélvezni, hogy mindig is hülye libának tartottam ezt a csajt. Ahogy arról is hallgatok, hogy lenőtt a haja. Ha szóvá tenném, én is gonosz dög lennék.

231

– Tudod, tényleg átejtett – pislog továbbra is hitetlenkedve a fotóra Suze. – Annyival sekélyesebbnek hittem magam nála! – Azt hiszem, el kellene menned azért a tévéműsorába – mondom. – Magaddal vihetnéd például ezt a fotót. – Bex! Juj, de gonosz vagy! – kuncog fel Suze. – Nem, inkább a fiókomban őrizgetem, és amikor fel akarok vidulni, előveszem. Újra megcsörren a telefon, a hang betölti a konyhát. Arcomról leolvad a mosoly. Mi van, ha újabb sajtóhiéna hív? Vagy Luke további rossz hírekkel? – Hé, Suze – szólok oda közönyösen a barátnőmnek. – Nézz már ki, légyszi, mindenki jól van-e! Egy perc, és jövök. – Persze – bólint Suze. Felveszi a narancsitalát, szeme továbbra is a fotóra szegeződik. – Csak ezt elteszem valahová… Megvárom, amíg elmegy, és az ajtó becsukódik mögötte, aztán összeszedem minden bátorságomat, és felveszem a kagylót. – Halló! – Jó napot, Becky – csendül fel az ismerős, vontatott hang a vonalban. – Fabia vagyok. – Fabia! – engedek fel megkönnyebbülten. – Hogy van? Nagyon szépen köszönöm, hogy használhattuk a házát. A Vogue stábja bámulatosnak találta. Megkapta a virágomat? – Á, csodás volt – mondja Fabia bizonytalanul. – Igen, megkaptam. Ide hallgasson, Becky, most hallottuk, hogy nem tudnak készpénzzel fizetni a házért. Akkor Luke már felhívta ez ügyben az ingatlanközvetítőt. Gyorsan terjednek itt a hírek. – Így igaz – bólintok, és iparkodom tartani a könnyed hangnemet. – Kis változás állt be a körülményeinkben, ami azonban mindössze pár hét késedelmet jelent… – Igen – mondja Fabia oda se figyelve. – A helyzet az, hogy a másik jelentkező mellett döntöttünk. Egy pillanatra azt hiszem, hallucinálok. – Miféle másik jelentkező? – Nem említettük őket? Az amcsikat? Ugyanolyan ajánlatot tettek, mint maguk. Egészen pontosan, maguk előtt… – akad el. – De… a mi ajánlatunkat fogadták el! Azt mondták, a ház a miénk… – Na igen. Mivel azonban a másik jelentkező a gyorsabb, ezért… Szédelgek a döbbenettől. Micsoda átverés! – Végig játszottak velünk? – veszítem el a fejem. – Nem az én ötletem volt, hanem a férjemé – Fabia hangjában sajnálkozás csendül. – Vissza szeretne lépni. Hát akkor, jó szerencsét a házvadászathoz… Nem. Ezt nem teheti meg velünk! Nem hagyhat minket a pácban! – Fabia, ide hallgasson! – törlöm meg verejtékes arcomat. – Kérem, legyen belátó! Bármelyik pillanatban megszülethet a kisbabánk. Nincs hová mennünk. A lakásunkat eladtuk… – Hmmm… na igen. A legjobbakat kívánom. Viszonthallásra, Becky… – És mi lesz az Archie Swann csizmával? – kis híján elsírom magam dühömben. – Alkut kötöttünk! Maga jön nekem egy csizmával!

232

Rájövök, hogy egy süket készülékhez beszélek. Letette a telefont. Nem érdekli. Én is leteszem a kagylót. Lassan a frigóhoz megyek, és szédelgő, kába fejemet a hűvös acélnak támasztom. Nincs többé álomház. Egyáltalán, semmiféle ház. Felemelem a telefont, hogy felhívjam Luke-ot, aztán meggondolom magam. Van neki elég baja. Néhány hét, és ki kell költöznünk a lakásunkból. Hová menjünk akkor? – Becky? – tör be kuncogva Kelly a konyhába. – Gyertyákat tűztünk a tortádra. Tudom, hogy ez nem születésnap, de akkor is neked kellene elfújnod őket… – Igen! – rezzenek össze. – Mindjárt jövök! Valahogy összeszedem magam, miközben követem Kellyt a nappaliba. Odabent javában folyik a játék: Danny és Janice találja ki a megízlelt bébiételeket. Egy papírra írják le a válaszaikat. Anyu és Jess közben celebkölkök fotóit nézegetik. – Ez Lourdes, Madonna lánya! – mondja anyu. – Jess, édesem, jobban benne kellene élned a valóságban. – Céklapüré – mondja Danny sokat tudóan, miután lenyel egy kanál bíborszínű ragacsot. – Csupán egy csipet vodka kéne hozzá, az feldobná. – Becky! – néz fel anyu. – Minden rendben, aranyom? Egyfolytában csak telefonálsz! – Igen, Bex, mi folyik itt? – szalad ráncba Suze homloka. – Hát… Megtorlóm megnedvesedett felső ajkam, és igyekszem megőrizni az önuralmam. Azt sem tudom, hol kezdjem. Luke foggal-körömmel védi a vállalatát. Elfolyik a pénzünk. Elvesztettük a házat. Nem mondhatom el nekik. Tönkretenném a bulit, pedig mindenki milyen jól érzi magát. Majd… később elmondom. Holnap. – Minden rendben! – sikerítem ki a tőlem telhető legboldogabb, legragyogóbb mosolyt. – Jobb nem is lehetne! És elfújom a gyertyákat. Végül megisszuk az összes teát és pezsgőt, és a vendégek lassan hazaszállingóznak. Csodás buli volt! És mindenki olyan jól összemelegedett! Még Janice és Jess is kibékült. Jess megígérte, majd vigyáz Tomra Chilében, és megvédi a gerilla banditáktól. Suze és Kelly hosszan elbeszélgetett, mialatt babaeledeleket találtak ki. Az lett a vége, hogy a gyese idejére Suze gyerekvigyázói állást ajánlott fel Kellynek. De a legbámulatosabb az, hogy Jess és Danny is összebarátkozott! Danny valami új kollekcióról kezdett el beszélni, amelyekhez kődarabokat készül felhasználni… és most Jess múzeumba viszi, hogy megmutasson néhány példányt. A kerékpáros futár megérkezett, miközben a tortát nyeltük, és a csomag útra kelt. Luke azóta nem jelentkezett. Gondolom, az ügyvédeivel vagy kikkel tárgyal. A házról egyelőre nem tud.

233

– Jól vagy, Becky? – ölel át anyu a bejárati ajtó előtt. – Nem akarod, hogy itt maradjak, amíg Luke hazaér? – Nem, semmi bajom. – Nos, pihend ki magad délután! Takarékoskodj az erőddel, édesem! – Így lesz – bólintok. – Viszlát, anyu. A lakás elcsendesedik, most, hogy mindenki elment. Magamra maradok a cuccokkal. Bemegyek a gyerekszobába, gyengéden megsimogatom a kézzel fabrikált gyerekágyat meg a kis fehér, hintás bölcsőt. Aztán a mózeskosarat a csodás vászonfedelével. (Választási lehetőségeket szerettem volna kínálni a babának alvóhelyből.) Olyan a szoba, mint egy színpadi díszlet. Már csak a főszereplő megjelenésére várunk. Megtapogatom a pocakomat. Vajon ébren van-e, tűnődöm. Talán zenélnem kéne neki, hogy muzikális legyen, amikor megszületik! Kézbe veszem a mobilt, melyet az Intelligens Baba katalógusból rendeltem, és a hasamhoz szorítom. Ide hallgass, baba! Ez Mozart. Legalábbis, azt hiszem. Vagy Beethoven, vagy valaki más. Istenem, ezt összekevertem! A kijelzőt méregetem, hogy ellenőrizzem, tényleg Mozartot játszom-e, amikor zörgést hallok a hall felől. Karácsonyi lapok érkezhettek. Ettől jobb kedvem lesz. Sorsára hagyva az Intelligens Baba mobilt, a bejárat felé indulok, felveszem a lábtörlőről a jókora nyaláb postát, majd a borítékokat végignyálazva visszakacsázom a szófához. Ott azonban megdermedek. Egy kis csomag kerül a kezembe, rajta a jól ismert kézírás. Venetiáé. Luke-nak címezte a küldeményt, de nem érdekel. Remegő kézzel tépem fel… és egy pár zománcozott ezüst kézelőgomb hullik ki belőle. Mit képzel ez a nő? Hogy mer kézelőgombokat küldözgetni a férjemnek? Egy kis vajszínű kártya is kiesik, rajta ugyanolyan írással készült üzenet: L Jó ideje nem láttalak. Nunc est bibendum? (Mikor iszunk?) V A levélkére meredek, miközben fülemben zúg a vér. A nap minden bosszúsága lézersugárként gyűlik most össze egyetlen dührohamban. Elegem van! Nem tűrhetem tovább! Most rögtön visszaküldöm ezt a csomagot… Nem. Személyesen adom át. Kábán felkászálódom, és a kabátomért nyúlok. Megkeresem Venetiát, és véget vetek a kisded játékainak! Egyszer és mindenkorra.

234

HÚSZ Soha életemben nem vártam ennyire leszámolást. Hamar megtaláltam Venetiát. Csak fel kellett hívnom a Holisztikus Szülőközpontot, és megjátszanom, mintha égető szükségem volna a doktornőre. Először azt mondták, „házon kívül van”, aztán a recepciós elejtette, hogy pillanatnyilag a Cavendishben van egy gyűlésen. Felajánlották, hogy felhívják, mivel egyelőre még bejegyzett páciens vagyok, de én sietve tiltakoztam, hogy ne fárasszák magukat, valójában már jobban is lettem. Amit nyomban bevettek. Láthatóan hozzászoktak a betelefonáló hisztis kismamákhoz. Jelenleg a Cavendish Kórház magánszülőotthona előtt állok, s dobogó szívvel szorongatom a Look reklámtáskáját. Nem csupán a kézelőgombok vannak benne, de a gyógy harisnya, az övtáska meg minden egyes üzenet is, amelyeket Venetia Luke-nak küldözgetett. Mellékeltem továbbá az ostoba holisztikus központja tájékoztató füzeteit és leleteit… még az ajándékkosár ingyen mütyürjeit is. (Elfacsarodott ugyan a szívem, hogy a Creme de la Mer kencét is bele kellett raknom. Valójában áttöltöttem a tartalmát egy régi Lancome-tégelybe. Persze, nem kötöm Venetia orrára.) Olyan ez, mint szakítás után. Majd átadom neki, és halálos nyugalommal azt mondom: – Hagyj minket békén, Venetia! Luke, én és a baba nem akarunk többé hallani rólad! Ebből csak rájön, hogy veszített! Ráadásul kedves profomat is felhívtam útközben, mondjon már valami jó kis latin szitkot. Ezt kaptam tőle: „Utinam barbari provinciám tuam invadant!” Ami annyit tesz: „Foglalják el provinciád a barbárok!” Hahaha! Ez majd megtanítja kesztyűbe dudálni! – Halló! – szól bele valaki halkan a kaputelefonba. – Jó napot! – mondom a rácsnak. – Becky Brandon vagyok, az egyik betegük. Többet nem mondok. Majd a helyszínen készítem ki a nőt. Az ajtó berregni kezd, én pedig belököm. Ez a hely máskor igazán nyugodt… de ma nagy a sürgés-forgás. A székeket megtöltik a terhesség különböző szakaszaiban járó, partnereikkel csevegő kismamák. Kezükben szórólapok arról, miért válasszák pont a Cavendisht. Két bába siet végig a folyosón. Holmi „műtétről” és „farfekvésről” beszélnek, ami nagyon nincs ínyemre. Egy távoli helyiségből női sikoly hallatszik. Összeszorul a gyomrom erre a sikolyra. A legszívesebben bedugnám a fülem. Amúgy nem is biztos, hogy ez a nő fájdalmában sikoltott. Lehet, hogy csak azért, mert nem látta jól a tévét vagy ilyesmi. Kihagyó lélegzettel lépek a recepciós elé. – Jó napot! – mondom. – Rebecca Brandon vagyok, és sürgősen beszélnem kell Venetia Carterrel. – Van előjegyzett időpontja? – firtatja a recepciós. Korábban nem láttam itt ezt a nőt. Őszes göndör haja van. A szemüvege ezüstláncon lóg. Modortalan szerzet, ahhoz képest, hogy álló nap kismamákkal kell szót értenie.

235

– Nem éppen… de nagyon fontos. – Attól tartok, Venetia elfoglalt. – Nem baj, majd megvárom. Csak legyen kedves, és szóljon neki, hogy itt vagyok… – Időpontot kell előbb kérnie – veri a számítógépe billentyűit a recepciós, mintha ott sem lennék. Ez a nő igazán az idegeimre megy. Venetiának semmi dolga, csak valami ostoba gyűlésen lopja a napot. És itt vagyok én, gyakorlatilag kilenc hónapos terhesen… – Oda tudna szólni neki? – iparkodom megőrizni a nyugalmamat. – Csak akkor üzenhetek érte, ha maga szülni kezd – von vállat a nő, mintha az egész nem érdekelné igazán. Ködbe borul az agyam, ahogy ránézek. Azért jöttem ide, hogy leszámoljak Venetiával. Nem hagyhatom, hogy egy mályvalila kardigános senki az utamat állja. – Nos, igen, vajúdom! – hallom meg a tulajdon hangomat. – Maga vajúdik? – méreget kétkedőn. Nem hisz nekem! Micsoda pofátlanság! Ugyan miért hazudnék pont ebben? – Igen – helyezem kezem a csípőmre. – Vajúdom bizony. – Rendszeres fájásai vannak? – erősködik tovább a nő. – Tegnap óta hárompercenként – vágok vissza. – És fáj a hátam is… meg megállás nélkül porszívóztam… és a magzatvíz is elfolyt tegnap. Tessék! Mondja ezek után, hogy nem vajúdom! – Értem – rökönyödik meg a nő. – Hát akkor… – De kizárólag Venetiát akarom, senki mást – teszem hozzá, kihasználva helyzeti előnyömet. – Tudna azonnal érte üzenni? A nő összeszűkült szemmel méreget. – Azt mondja, hárompercenként jönnek a fájások? – Iigeen. Hirtelen rájövök, hogy három percnél jóval tovább állok itt. – Némán tűrök – adom méltóságteljesen a nő tudtára. – Scientológus vagyok. – Scientológus? – visszhangozza. Leteszi a tollát, és rám mered. – Igen – nézek rezzenéstelenül a szemébe. – És most sürgősen látnom kell Venetiát! De ha nem enged hozzá egy szülő nőt, akinek tegnap elment a magzatvize… és elviselhetetlen fájdalmai vannak… – emelem meg a hangom, hadd hallja az összes többi várandós. – Rendben! – a recepciós szemlátomást rájön, hogy veszített. –Várjon… várjon abban a helyiségben – néz végig a zsúfolt termen, majd egy ajtóra mutat, amelyen az áll: „Hármas számú szülőszoba.” Sarkon fordulok, és elindulok az ajtó felé. Tágas helyiségbe érek, melyben ijesztő fémágy áll, mellette zuhanyozó, sőt egy DVD-lejátszó is. Minibár, sajnos, nincs. Leülök az ágyra, és sietve előszedem a sminkkészletemet. Mindenki tudja, hogy első számú üzleti szabály: „Nézz ki jól, amikor az érdekeidért harcolsz!” Vagy ha nincs ilyen, hát kellene, hogy legyen. Pirosítót teszek

236

fel, és felfrissítem a rúzsomat. Épp legacélosabb tekintetemet gyakorlom a tükörben, amikor kopognak az ajtón. Ez ő lesz! Megfeszülnek az idegeim, ahogy megmarkolom a Szakító Reklámszatyrot, és felállók. – Szabad – mondom, a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal. Egy pillanat múlva az ajtó szélesre tárul. – Jó napot, édes! – vidám külsejű afroamerikai szülésznő siet be. – Esther vagyok! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Sűrűn jönnek és erősek a méhösszehúzódások? – Micsoda? – meredek rá. – Izé… nem. Úgy értem, de igen… – hallgatok el zavartan. – Ide figyeljen, muszáj beszélnem Venetia Carterrel! – Hamarosan jön – mondja a bába csillapítóan. – Addig én elrendezem magát. Gyanakodva nézek rá. Ezek oda sem szóltak Venetiának. Nagyon úgy néz ki. Engem meg megpróbálnak lerázni. – Aranyom, maga mingyár' szülni fog! – rázza a bábát a nevetés. – Kórházi inget kell felvennie. Vagy hozott magával pólót? És meg is kell vizsgáljam, hol tartunk. Meg kell szabadulnom ettől a perszónától! Megnyomja a hasamat, mire én elhúzódom. – Valójában már meg is vizsgáltak! – mondom vidáman. – Egy másik szülésznő. – Úgyhogy le vagyok rendezve… – Másik szülésznő? Ki? Sarah? – Izé… talán. Nem emlékszem. Hirtelen elment, azt mondta, színházba kell mennie vagy valami ilyesmi – pislogok ártatlanul. – Akkor új kórlapot írok – csóválja a fejét Esther, és felsóhajt. –Megint meg kell majd vizsgálnom… – Nem! – sikítom, még mielőtt leállíthatnám magam. – Úgy értem… fóbiám van… nem bírom, ha megvizsgálnak. Azt ígérték, a minimumra szorítkoznak. Venetia megérti ezt. Muszáj őt látnom, őt kérem, senki mást! Magamra tudna hagyni, amíg megérkezik? A… a… női lényegemre szeretnék koncentrálni. Esther a szemét forgatja, az ajtóhoz megy, és kidugja a fejét. – Pam. Kaptunk egy újabb hangyás beteget Venetiától. Rá tudsz csipogni? – Rendben – húzza vissza a fejét. – Üzentünk érte. Addig kitöltőm ezt az űrlapot. – Eszerint otthon folyt el a magzatvize? – Iiigeeen. – És mit mondott a másik bába, mennyire tágult? – Ümmm… négy centire – bököm ki találomra. – Bírja a fájdalmakat? – Eddig igen. Kopogtatnak, és egy nő dugja be a fejét az ajtón. – Esther? El tudnál jönni? – Forgalmas napunk van – akasztja a kórlapot Esther az ágy végére. – Mingyár' jövök. Elnézést. – Semmi gond! Köszönöm!

237

Az ajtó becsukódik mögötte, én pedig visszadőlök az ágyra. Néhány percig nyugtom van, már a tévéadókat kapcsolgatom. Épp azon jár az agyam, van-e kikölcsönözhető DVD-jük, amikor újra kopogtatnak. Ezúttal bizonyára Venetia az. Megragadom a táskát, felkászálódom, és nagy lélegzetet veszek, hogy felkészüljek az összecsapásra. – Tessék! Nyílik az ajtó, és egy húsz év körüli csaj jelenik meg bábaegyenruhában. Szőke, röpködő haját hátrakötötte, és nagyon ijedtnek látszik. – Ümm… jó napot! – üdvözöl. – Paula vagyok, gyakornok szülésznő. Megengedi, hogy megfigyeljem önt a szülés első szakaszában? Igazán lekötelezne. Már csak ez hiányzott! Majdnem elküldöm, de annyira ideges és félénk, hogy nem visz rá a szívem. Végül is még mindig megszabadulhatok tőle, amikor Venetia megérkezik. – Persze – intek kegyesen. – Jöjjön be. Beckynek hívnak. – Szép jó napot! – óvakodik be lábujjhegyen, és lekucorodik egy székre a sarokban. Néhány percig mindketten hallgatunk. Visszasüppedek a párnák közé, és a mennyezetet bámulom, mialatt igyekszem úrrá lenni növekvő bosszúságomon. Idejöttem, a döntő ütközetre készen, és nincs senki, akivel megütközhetnék. Ha Venetia nem kerül elő öt perc múlva, lelépek. – Ön… olyan derűs – néz fel Paula a jegyzeteiből. – Van valami védelmi rendszere a fájdalom ellen? Na igen. Azt hiszik, vajúdom. A legjobb lesz, ha megjátszom magam, különben nem lesz mit lekörmölnie. – Természetesen – bólintok. – Ha rám jönnek a fájások, csak körbejárok kicsit. Nekem ez nagy segítség. Felkelek hát, és körbejárom az ágyat, miközben szorgosan előre-hátra lengetem a karomat. Néhányszor a csípőmet is megringatom, és egy jóganyújtózást is megeresztek. – Hűha!! – hebegi Paula elbűvölten. – Maga nagyon mozgékony. – Jógáztam – mondom szerény kis mosollyal. – Azt hiszem, most bekapok egy KitKatot, csak hogy fenntartsam az energiaszintemet. – Jó ötlet – bólint Paula. Ahogy a táskámért nyúlok, látom, hogy lejegyzi: „KitKatot eszik.” Aztán visszalapoz a dossziéjában, és együtt érzően felnéz: – A fájások alatt hol jelentkezik a legnagyobb fájdalom? – Izé… csak… mindenütt – mondom bizonytalanul, a KitKatot majszolva. – Valahol itt… meg itt… – mutatok a testemre. – Nehéz ezt elmagyarázni. – Maga bámulatosan nyugodt, Becky! – ámuldozik Paula, miközben a tükörben megnézem a fogam, nem maradtak-e rajta csoki maradványok. – Nem láttam még ekkora önfegyelemmel rendelkező vajúdó nőt! – Hát, tudja, scientológus vagyok – nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy újra ellőjem ezt a poént. – Ezért tőlem telhetően igyekszem csendben maradni. – Scientológus! – nyitja tágra a szemét Paula. – Ez bámulatos? –Aztán ijedten ráncolja a homlokát. – Nem teljes némaságot fogadott? – Én azok közé tartozom, akik beszélhetnek – magyarázom. –De sikoltoznom nem szabad.

238

– Hűha! Tudja, nem vagyok biztos benne, szült-e már itt scientológus! – egészen felélénkül. – Nem haragszik, ha elmondom pár kollégának? – Menjen csak! – bólintok szórakozottan. Ahogy elsiet, összegyűröm a KitKat papírját, és mérgesen a szemétkosárba dobom. Ostoba helyzet! Venetia a jelek szerint nem jön. Az életben nem üzennek neki. Különben meg elment a kedvem, hogy összevesszek vele. A legjobb lesz, ha hazamegyek. – Itt van! – kivágódik az ajtó, és Paulával az élen egész sereglet fiatal szülésznő tódul a helyiségbe. – Ő Rebecca Brandon – mondja Paula a csoportnak halkra fogott hangon. – Négy centire tágult, és jógagyakorlatokkal birkózik meg a fájdalommal. Scientológus, ezért nagyon csöndesen és fegyelmezetten viselkedik. Alig venni észre, hogy fájásai vannak! Mind úgy bámulnak rám, mint egy kihalóban lévő állatfajra. Szinte sajnálom cserbenhagyni őket. – Azt hiszem egyébként, hogy fölöslegesen ijedtem meg – felveszem a táskámat, és belebújok a kabátomba. – Most hazamegyek. Nagyon szépen köszönöm a segítségüket… – Nem mehet haza! – kaccintja el magát Paula. Megnézi a kórlapot és bólint. – Mindjárt gondoltam. Rebecca. Magának elfolyt a magzatvize. Otthon fertőzésveszélynek tenné ki magát! – lehúzza a kabátom, és elveszi a táskámat. – Maga itt marad, amíg az a baba meg nem születik! – Ó – mondom. Csapdába estem. Most mihez kezdjek? Mondjam el nekik, hogy nem is folyt el a magzatvizem, csak kitaláltam? Nem. Teljesen zakkantnak hinnének. Inkább megvárom, amíg magamra hagynak, aztán lelécelek. Igen. Ez lesz. – Átmeneti állapotban lehet – súgja oda az egyik bábajelölt a társának bennfentesen. – Ilyenkor gyakran akarnak hazamenni. Némelyek teljesen logikátlanul kezdenek el viselkedni. – Rebecca, önnek most át kell öltöznie a kórházi ingbe – méreget ijedten Paula. – Az a baba már útban lehet. Milyenek a fájásai? Sűrűbben jönnek? Megvizsgálhatnám? – Minimális ellenőrzést és vizsgálatokat kért – szól közbe egy másik hallgató, a kórlapomat tanulmányozva. – Mindent természetesnek akar. Azt hiszem, ide kellene hívnunk egy idősebb szülésznőt, Paula. – Nem, dehogy! – mondom gyorsan. – Úgy értem… szeretném, ha egy időre magamra hagynának. Ha lehetséges. – Maga nagyon sztoikus, Rebecca – mondja Paula, és együtt-érzőn vállamra teszi a kezét. – Mégsem hagyhatjuk magára! Még partnere sincs a szüléshez! – Ígérem, nem lesz semmi bajom – iparkodom közönyös hangot megütni. – Csak néhány percet kérek. Ez… ez… hozzátartozik a vallásomhoz. A vajúdó nőt minden órában magára hagyják egy keveset, hogy elmondjon egy imát. Menjetek! – bűvölöm őket némán. – Csak hagyjatok már békén… – Nos, azt hiszem, tiszteletben kell tartamink a maga vallását – mondja Paula tétován. – Rendben. Kimegyünk egy időre, de ha bármi szokatlant észlel, nyomja meg a csengőt!

239

– Úgy lesz! Köszönöm! Az ajtó bezárni mögöttük, és én megkönnyebbülten leengedek. Köszönöm neked istenem! Azonnal lelépek, amint tiszta lesz a levegő. Felkapom a táskámat és a kabátomat, és résnyire nyitom az ajtót… de két hallgató továbbra is az ajtót őrzi. Sietve újra becsukom, vigyázva, nehogy zajt csapjak. Várnom kell még néhány percet. Csak elmennek innen, és akkor illa berek, nádak, erek! Alig hiszem el, hogy ilyen helyzetbe keveredtem. Nem lett volna szabad azt mondanom, hogy vajúdok, vagy úgy tennem, mintha elment volna a magzatvizem. Jó lecke ez nekem. Soha többé nem teszek ilyet, ezt itt és most megfogadom! Kis idő múlva megnézem az órámat. Három perc telt el. Talán újra ki kellene néznem a folyosóra. Felveszem a kabátom, ám mielőtt egy mozdulatot is tehetnék, az ajtó kivágódik. – Jaj istenem, Bex! – Suze viharzik be szőkén repkedő hajával és Miu Miu hímzett táskájával. – Jól vagy? Amint meghallottam, elindultam… – Suze? – meredek rá letaglózva. – Mi a… – Jön a mamád is – mondja egy szuszra. Ledobja a kabátját, alatta láthatóvá válik Danny Ennivaló Kismama inge. – Mind együtt ültünk a taxiban, amikor megkaptuk a hírt. Janice magazinokat és italt vesz, Kelly meg azt mondja, ő a recepción vár… – De hát hogyan… Nem értem. Suze netalán természetfeletti képességekkel rendelkezik? – Felhívtalak a mobilodon, és az a nő, aki beleszólt a készülékbe, azt mondta, a recepción hagytad, és vajúdsz! Mind nagyon beijedtünk! Szóltunk hát a taxisofőrnek, forduljon meg… még azt a vacsorát is lemondtam, amit épp adtunk volna… – most rám néz, és nyomban elhallgat. – Hé, Bex, miért szorongatod a kabátod? Minden rendben? – Rebecca nagyszerűen viselkedik! – mondja Paula, aki a szobába lépve gyöngéden kiveszi kezemből a kabátot. – Négy centire tágult, és nem kér fájdalomcsillapítót! – Nem kérsz? – képed el Suze. – Bex, úgy tudtam, kérsz epidurális érzéstelenítést! – Ümmm… – nyelek egy nagyot. – Ugyanakkor nem hajlandó átöltözni a kórházi ingbe – teszi hozzá Paula megrovóan. – Már miért is öltözne át azokba a pocsék ingekbe! – morogja Suze méltatlankodva. – Bex, nem hoztál magaddal poggyászt? Nem baj, megyek, és veszek neked egy pólót. És zenére is szükségünk lenne, meg talán néhány gyertyára – néz körül bíráló tekintettel. – Ümmm… Suze – szorul össze a gyomrom idegességemben. – tulajdonképpen… – Kop-kop-kop! – hallok meg egy új hangot odakint. – Itt Louisa! Bejöhetünk? Louisa? Ez nem lehet igaz! Ő az aromaterapeuta, akit felbéreltem a szülésre… Honnan a pokolból tudja… – A mamád mindenkit felhívott, aki a jegyzékben szerepelt, csak hogy tudassa velük a nagy hírt! – ragyog rám Suze. – Roppant agilis a te mamád! Már mind úton vannak.

240

Nem tudok lépést tartani az eseményekkel, oly szélsebesen követik egymást. Louisa mostanra olajfiolákat vett elő, és valami narancsos kivonatot dörzsöl a tarkómba. – Na! – mondja. – Most, ugye, jobb? – Csodás – nyögöm. – Becky! – anyu sipító hangja hallatszik odakintről. – Aranyom! – futva érkezik, egy csokor virágot és croissant-okkal teli papírzacskót szorongatva. – Ülj le! Csak nyugodtan! Mikor kapod meg az érzéstelenítést? – Nélküle próbál meglenni! – mondja Suze. – Hát nem bámulatos? – Nélküle? – riad meg anyám. – Becky jógával és légző gyakorlatokkal lesz úrrá a fájdalmon – jelenti be Paula büszkén. – Nem igaz, Becky? Már négy centire tágult! – Drágám, ne tedd ki magad ennyi szenvedésnek – ragadja meg a karomat anyu, és közel jár a síráshoz. – Fogadd el a fájdalomcsillapítást! Kérj gyógyszert! Érzem, amint a nyelvem hozzáragad a szájüregem aljához. – Ez pedig jázminolaj – súgja a fülembe Ann lágy hangon. –Most a halántékodra dörzsölöm… – Becky? – szólal meg anyu aggódva. – Hallasz engem? – Talán épp egy fájással birkózik! – kiáltja Suze, és megragadja a kezemet. – Bex, lélegezz… – Meg tudod csinálni, édesem! – fintorodik el anyám egyre jobban és jobban, mintha ő maga is vajúdna. – Koncentráljon a babára! – fúródik a tekintetembe a Pauláé. – Koncentráljon arra az aranyos kisbabára, aki most világra jön… – Nézzék – találom meg végre a hangomat. – Én… a helyzet az… hogy nem is vajúdom… – Dehogynem, Becky! – teszi a vállamra a kezét Paula. – Bex, takarékoskodj az erőddel! – dug szívószálat a számba Suze. – Most kapsz egy kis glukóz oldatot. Mindjárt jobban érzed magad! Tehetetlenül iszom bele az émelyítő folyadékba… aztán megdermedek, mert sietős lépteket hallok meg a folyosón. Ismerem ezeket a lépteket. Az ajtó szélesre tárul. Luke lép be, az arca sápadt, a szeme karikás, a tekintete feszült, ahogy végignéz a jelenlévőkön. – Istennek hála! Istennek hála, hogy nem késtem el!… – szemlátomást alig talál szavakat, ahogy az ágyamhoz közelít. – Becky, annyira szeretlek… olyan büszke vagyok rád… – Szia, Luke – lehelem elhalóan. Most mi a francot csináljak? A helyzet az, hogy sok szempontból ilyen egy tökéletes szülés. Húsz perc múlva a helyiség megtelik emberrel. Befutott Felicity, a reflexológus is, és jelenleg a lábujjaimon dolgozik. Maria, a homeopata valami pirulákat mér ki a számomra. Louisa illóolaj-égetőket helyez el körbe-körbe. Egyik oldalamon anyu és Suze ül, a másikon Luke. A homlokomon flanel törülköző, a kezemben vízpermetező, és hosszú, bő pólót viselek, amelybe Suze és anyu együttes erővel bújtatott. El-lazultan heverek, háttérben zene szól, és továbbra sem kértem epidurális érzéstelenítést… Egyetlen picuri bökkenő van csupán, és eddig nem szedtem össze a bátorságot, hogy bárkinek tudtára adjam.

241

– Becky, nem kér étert és oxigént? – Paula közeledik egy maszkkal meg a hozzá csatlakozó csővel. – Csak hogy csökkentse a fájdalmat. – Izé… – habozom. Durvaság lenne visszautasítanom. – Jó, legyen. Köszönöm! – Lélegezze be, amint egy új fájás elkezdődik! – utasít Paula, és kezembe nyomja a szájrészt. – Ne hagyja magán túl sokáig! – Rendben! – teszem az orromra és a számra a maszkot, és mélyen beszívom a levegőt. Ejha! Ez fantasztikus! Úgy érzem magam, mintha benyakaltam volna egy palack pezsgőt! – Hé! – elveszem a maszkot, és üdvözülten Luke-ra mosolygok. – Ez igazán király! Ki kellene próbálnod. – Becky, nagyszerűen csinálod – szorosan megragadja a kezem, és nem veszi le rólam a szemét. – Minden rendben? Minden a terv szerint halad? – Izé… jobbára! – mondom, és kerülöm a tekintetét. Sietve beszívok még egy kis gázt meg oxigént. Egek! El kell neki mondanom! Muszáj! – Luke – hajolok előre, kissé spiccesen a gáztól. – Ide hallgass! Még nem szülök. – Drágám, cseppet se fájjon a fejed! – cirógatja meg a homlokomat. – Senki nem siettet. Tart, amíg tart. Van ebben valami. Úgy értem… valamikor csak megszületik az a gyerek, nem igaz? Majd itt dekkolok, nem árulom el, mi az ábra, glukóz oldatot nyakalok, és tévézgetek. Végül csak történik valami. Majd azt mondják, Becky két hétig vajúdott, szegényke! – Mellesleg beszéltem Mr. Braine-nel – teszi hozzá Luke. – Útban van Portlandről. – Ó, nagyszerű! – igyekszem elrejteni az ijedelmem. Kétségbeesetten újra belélegzem az étert és az oxigént. Valami tervet kellene kiötölnöm. Talán kimászhatnék a fürdőszobaablakon. Vagy azt mondanám, sétálok egyet a folyosón. Ott azután találnék egy újszülöttet, és kölcsönvenném kicsit… – Azt hittem, maga Venetia Carter betege – hagyja abba a körmölést Paula. – Ő nem jön ide? Ha nem – pillant az órájára –, az egyik vezető bábának muszáj hamarosan megvizsgálnia. Nem érez nyomást, Becky? – Ümm… egy kicsit igen! Ez a libuci nem is sejti, hogy átverem! – Tessék – nyújt át Louisa egy tégely olajat, hogy szagolgassam. –A zsálya kitűnő stresszoldó. – És Paula… nem fejlődhet vissza a szülés? – vetem oda mintegy félvállról a kérdést, ahogy felcsillan előttem ez a váratlan reménysugár. – Nem – nevet Paula. – Bár néha úgy érzik! – Hahaha! – kacagok vele, és hátrahanyatlok a párnámra, jókora adag zsályát szippantva be a stressz ellen. Valójában olyan illóolajra lenne szükségem, amely megértetné ezekkel itt, hogy nem is szülök, mire ők mind hazamennének. Kopogtatnak. Suze felnéz. – Óóó! Ez Jess lesz. Azt mondta, elindult… – mondja Suze. – Szabad! – szól ki Paula.

242

Nyílik az ajtó, én pedig megdermedek. Venetia az. Műtősköpeny van rajta, az összes haját zöld sapka alá gyűrte be. Úgy néz ki, mint egy isten, aki egész nap mást sem tesz, mint életeket ment. A ribanca! Egy pillanatra ő is meglepettnek látszik, de szinte azonnal erőt vesz magán, és ajkán profi mosollyal lép az ágyamhoz. – Becky! Sejtelmem sem volt, hogy a beteg, aki üzent értem, te vagy! Lássuk, hol is tartasz… – Leveszi zöld műtőssapkáját, mire haja sugárzóan a vállára hull. – Luke, mióta van bent? Mondjátok el a részleteket! Már megint kezdi! Megint levegőnek néz. Úgy igyekszik megigézni Luke-ot, mintha ott se lennék! – Hagyj engem békén! – kiáltom magamon kívül. – Többé nem vagyok a páciensed, ezért nem nézel meg semmit. Nagyon szépen köszönöm. Hirtelen elfeledkezem arról, hogy vajúdom, vagy hogy megjátszom a vajúdást. Mindenről elfeledkezem. Még nem késő, még megmondhatom a magamét. A jelenlévők legnagyobb ámulatára elhajítom a maszkot, és leszállok az ágyról. – Suze, oda tudnád adni a táskát, kérlek? – mondom remegő hangon. – Azt az ágy alatt lévő reklámtáskát. – Igen! Tessék – nyújtja oda a táskát Suze. – Ez ő? – súgja a fülembe. – Iigeen – bólintok. – Micsoda liba! – Jó ötlet, Becky! – mondja Paula vidáman, de tétován. – A függőleges testtartás elősegíti a kicsi leszállását… – Venetia, vissza kell adnom valamit – a hangom enyhén kásás, az az ostoba éter és oxigén a ludas ebben. És folyvást vigyorgok, ami enyhén szólva bosszantó. De azért így is veheti az adást. – Luke nem kér ebből – nyúlok a táskába, és Venetiához vágom a gyógy harisnyát. A padlón landol, mindenki elrettenve nézi. Uff! Tévedés történt. – Úgy értem… ebből – vágom most hozzá a kézelőgombok dobozát, amely keményen homlokon találja. – Úúúú! A francba! – kap a fejéhez. – Becky! – tiltakozna Luke. – Még mindig utánad ácsingózik, Luke! Karácsonyi ajándékot küldött neked! – Hirtelen eszembe jut a latin mondat. – „Uti… bar-beri… – hörgőm akadozó nyelvvel. – Nam…. Úgy értem… tui… A francba! Nagyon ostoba nyelv ez a latin. – Drágám, csak nem delirálsz? – ijedezik anyu. – Becky, fogalmam sincs, miről beszélsz – Venetia úgy néz rám, mint akinek nevethetnékje támadt. – Hagyj már minket békén! – minden porcikám reszket a haragtól. – Hagyj békén engem meg Luke-ot! – Te üzentél értem – emlékeztet Venetia, és elveszi a kórlapot Paulától. – Nos akkor. Hol is tart ez a baba?

243

– Ne válts témát! – üvöltöm. – Azt merted a képembe hazudni, hogy neked meg Luke-nak viszonyod van! Megpróbáltál kikészíteni! – Miféle viszony? – nyitja tágra a szemét Venetia. – Becky, Luke meg én csak régi barátok vagyunk! – hallatja most ezüstös kacaját. – Sajnálom, Luke. Látom, Becky ki nem állhat. Arról azonban fogalmam sem volt, hogy ilyen kisajátító… Mindez teljesen méltányosan hat, ahogy ott áll tekintélyt parancsoló zöld műtősköpenyében. Én meg az eszement, ködös agyú várandós nő vagyok egy méretes pólóban. – Ven, ne izgasd magad! – mondja Luke feszengve. – Nézd, Charles Braine mindjárt itt lesz. Ő majd felügyel Beckyre. Talán… most… el kellene menned… – Talán igen – bólint Venetia cinkosán Luke felé, mire újra elönt a tűzforró düh. – Luke, ne hagyd, hogy ilyen könnyen megússza! Igenis azt mondta, hogy szeretők vagytok! Azt is mondta, hogy elhagysz a kedvéért! – Becky… – De ha egyszer igaz! – haragos könnyek görögnek alá az arcomon. – Senki nem hisz nekem, pedig igazat beszélek! Azt mondta, Luke, abban a pillanatban, hogy újra találkoztatok, a hol és mikor már csak idő kérdése volt. Azt mondta, belezúgtatok egymásba. Olyanok voltatok, mint Pénelopé… meg ki is… Othello! – Pénelopé és Odüsszeusz? – bámul el Luke. – Igen! Ez az! És azt is mondta, hogy a sors is egymásnak teremtett benneteket. Meg hogy az én házasságomnak már lőttek… – a pólóm ujjába törlöm az orrom. – Most pedig úgy tesz, mintha agyament pszichopata lennék… Luke tekintete valahogyan elváltozik. – Pénelopé és Odüsszeusz? – kérdi éllel. – Ven? Idegborzoló csönd támad. – Fogalmam sincs, miről beszél – mondja Venetia sima nyelvvel. – Ki Pénelopé és Odüsszeusz? – súgja a fülembe Suze, mire én tehetetlenül vállat vonok. – Venetia – néz szembe a nővel Luke. – Mi sosem voltunk Pénelopé és Odüsszeusz. Venetián először látom zavar jeleit. Nem szól egy szót sem, csak dacosan mered Luke-ra. Mintha azt akarná mondani, de igen, azok voltunk. Jó, muszáj tudnom, mi folyik itt. – Luke, kicsoda Pénelopé és Odüsszeusz? – kérdem. Melegen remélem, nem egy PR-szakember meg egy nőgyógyász, akik összeszűrik a levet, miután félreállítják a feleséget. – Odüsszeusz elhagyta Pénelopét, amikor útra kelt – mondja Luke, és tekintetét továbbra is Venetiára szegezi. – Az Odüsszeia beszél erről. Pénelopé meg húsz teljes évig hűségesen várta a férjét. – Nos, olyan hűséges azért nem volt! – mutat Suze méltatlankodva Venetiára. – Ez a nő falja a férfiakat! – Venetia, te tényleg azt mondtad Beckynek, hogy nekünk viszonyunk van? – dörgi most Luke sztentori hangon, hogy valamennyien

244

összerezzenünk. – Azt állítottad, hogy elhagyom őt érted? Meg akartad törni az önbizalmát? – Természetesen szó sincs erről – feleli Venetia hűvösen. Észreveszem, hogy bár a tekintete merev, az álla megremeg. – Helyes – mondja Luke metsző gúnnyal. – Jó, akkor öntsünk egyszer és mindenkorra tiszta vizet a pohárba. Soha nem keverednék viszonyba veled, Venetia! Ahogy senki mással sem! – hozzám fordul, és megfogja mindkét kezem. – Becky, bármit mondott is Venetia, az égvilágon semmi nincsen közöttünk. Egy évig jártunk együtt, még kamaszfejjel. Ennyi az egész. Rendben? – Rendben – suttogom. – És hogyan szakítottatok? – kíváncsiskodik Suze, aztán elpirul, amikor minden szem rá szegeződik. – Látod, Becky! – mondja védekezőleg. – Mindig is mondtam neked, hogy az embernek nyitottnak kell lenni a régi kapcsolatokkal szemben. Tarkie és én mindent tudunk egymás dolgairól, ahelyett, hogy… – akad el a szava. – Meglehet, igazad van – bólint Luke. – Becky… talán el kellett volna mondanom, mi történt kettőnk között, és hogy hogyan ért véget. Venetia retteg a terhességtől – rándul meg az arca. – Miért, terhes lett? – szédülök meg a gondolatra. – Nem, dehogy! – rázza hevesen a fejét Luke. – De attól félt, hogy előbbutóbb bekövetkezik. Ami… végül… tisztázta az állásokat. Ezért szakítottunk. – Pánikba estél – csattan fel Venetia hangja, mint aki képtelen többé magába rejteni rég elfojtott haragját. – Igenis, pánikba estél, Luke, és ezzel vége lett a világ legtartalmasabb kapcsolatának. Mindenki irigyelt minket Cambridge-ben, mindenki! Tökéletesek voltunk együtt… – Nem voltunk tökéletesek! – néz rá Luke elképedve. – És nem is estem pánikba… – De igen! Nem tudtad elviselni a felelősséget! Megijesztett! – Nem ijesztett meg! – kiáltja Luke kimerülten. – Csak éppen rájöttem, nem te vagy az, akitől gyereket akarok. Vagy akivel le szeretném élni az életem hátralévő részét. Ezért lett vége! Venetia úgy néz rá, mintha megütötte volna. Néhány másodpercig szóhoz sem jut… és olyan dühvel szegezi rám a tekintetét, hogy összehúzom magam. – És ő? – mutat rám vadul. – Ez az agyatlan, közönséges libuci, vele akarod leélni az életed? Luke, ebben a nőben nincs semmi mélység! Még csak esze sincsen! Semmi más nem érdekli a vásárláson, a ruháin meg a barátnőin kívül… Arcomból kiszalad a vér, és remeg minden tagom. Életemben nem ömlött rám ekkora düh. Luke-ra sandítok. Az orrcimpái kitágulnak, és homlokán vadul lüktet egy ér. – Ne merészelj így beszélni Beckyről! – a hangja olyan acélosan cseng, hogy én is megijedek tőle. – Ne merészelj! – Ugyan már, Luke! – nevet fel Venetia gúnyosan. – Borítékolhatom neked, hogy ez a nő…

245

– Venetia, te nem tudod, mit beszélsz – mondja Luke meglepően higgadtan. – Ez a nő egy nagy senki! Maga az üresség! Mi a francos fenének kellett feleségül venned? Vagy fél percig a légyzümmögést is meghallani a szobában. Luke szemlátomást megdöbben a kérdés közönségességén. Istenem, vajon mit válaszol? Talán a briliáns főztömet és az elmés válaszaimat dicséri meg. Nem. Nem valószínű. Vagy esetleg azt mondja… Az igazat megvallva, kissé tanácstalan vagyok. És ha én az vagyok, milyen lehet Luke. – Hogy miért vettem feleségül Beckyt? – kérdezi vissza végül, olyan különös hangon, hogy egy pillanatra azt hiszem, ő is elcsodálkozik. Talán most jön rá, mekkora hibát követett el. Hirtelen fázni kezdek és félek. És Luke továbbra is hallgat. Odamegy a mosdóhoz, önt magának egy pohár vizet, miközben a többiek idegesen figyelik. Végül megfordul. – Voltatok ti együtt Beckyvel? – Én igen! – mondja Suze, győzelmes mosollyal, mint aki mindjárt kihúzza a főnyereményt. Mindenki feléje fordul, mire elvörösödik: – Bocs! – dünnyögi. – Amikor először megláttam Becky Bloomwoodot – kezdi Luke ajkán halvány mosollyal –, épp arról érdeklődött egy bank marketingosztályán, miért nem színes borítójú csekk-könyveket bocsátanak ki. – Látod? – legyint Venetia türelmetlenül, de Luke-nak arcizma sem rezdül. – És egy évre rá így is történt. Becky ösztönei csalhatatlanok. Olyan ötletei vannak, mint senki másnak! Néha én is alig tudom követni – találkozik a tekintetünk, a Luke-é gyöngéd és meleg. –Igen, szeret vásárolni, és néha őrültségeket művel. De emellett mindig megnevettet. Megtanított élvezni az életet. Mindenki másnál jobban szeretem. – Én is szeretlek – mormogom, és gombóc nő a torkomban. – Szép volt, Luke – mondja Venetia sápadtan. – Ha neked egy sekélyes liba kell… – Fogalmad sincs, miket hordasz itt össze, ezért fogd be már azt a lepcses szádat! – Luke hangja hirtelen olyan, akár a géppuska-ropogás. Anyu már szóra nyitná a száját, hogy tiltakozzon ezért a mosdatlan beszédért, de Luke haragtól vérvörös arcára nézve inkább idegesen hallgat. – Beckynek sokkal több esze van, mint neked valaha is volt és lesz – néz Luke megvetően Venetiára. – Bátor ember, aki inkább gondol mással, mint magával. Az elmúlt néhány napot nem tudtam volna nélküle végigcsinálni. Ti talán valamennyien hallottátok már, miféle nehézségekkel néz szembe a vállalatom per pillanat. .. – pillant most Suze-ra és anyura. – Nehézségekkel? – ijed meg anyu. – Miféle nehézségekkel? Becky egy szót sem szólt róla! Luke hitetlenkedve fordul felém. – Becky, te nem beszéltél erről? – Én sejtettem valamit – hebegi Suze. – Az a sok telefonhívás. De egy szóval sem árulta el, miről van szó…

246

– Nem akartam tönkretenni a bulit – vörösödöm el, ahogy mindenki felém fordul. – Olyan jó kedvetek volt… – elhallgatok, mert eszembe jut, hogy a legrosszabbat még nem közöltem Luke-kal. –Luke… van még valami. Elvesztettük a házat. – Viccelsz, ugye? – komorul el Luke arca a hír hallatán. – Másnak adják el. De… sebaj! – sikerítek ki valahogyan egy vidám mosolyt. – Majd kibérelünk egy lakást. Már keresgéltem is a neten. Könnyen találunk… – Becky… – most az ő szeme is szomorú. Az álmainknak vége. – Tudom – nyelem vissza a könnyeimet. – De nem lesz semmi baj, Luke! – Jaj, Becky! – Suze-ra sandítok, és látom, hogy ő is könnyekben fürdik. – Költözzetek be a skóciai kastélyunkba. Úgyse használjuk! – Velünk is lakhattok! – szól közbe anyu. – Dehogy fogtok ti hülye lakásokat bérelni! Ami pedig magát illeti, ifjú hölgy… – fordul most anyám Venetia felé, s az arca pipacspiros a haragtól –, hogyan meri felizgatni a lányomat, amikor vajúdik! A francba! Erről el is felejtkeztem. – Istenem, tényleg! – csapja szája elé a kezét Suze. – Bex, te még el sem sikkantottad magad! Bámulatos! – Drágám, fantasztikus vagy! – illetődik meg Luke is. – Mindez együtt, és ráadásul vajúdsz is… – Ó… izé… semmiség az egész! – szerénykedem. – Tudod, hogy van… – Egyáltalán nem semmiség, hanem hihetetlen teljesítmény! Hát nem? – fordul most Luke a bábahallgatókhoz. – Igen, egészen különleges – ért egyet Paula, aki eddig tátott szájjal hallgatta az összecsapásunkat Venetiával. – Ezért is gyűltünk mind ide. – Különleges, ugye? – tör ki hirtelen Venetia. Odajön hozzám, és összeszűkült szemmel méreget. – Becky, mikor volt egész pontosan az utolsó fájásod? – Izé… – köszörülöm meg a torkomat. – Izé… épp az előbb. – Scientológus – veti közbe Paula lelkesen. – Némán tűri a fájdalmat. Még nézni is csodás! – Scientológus? – visszhangozza Luke. – Ez az új hobbim! – jelentem ki vidáman. – Nem mondtam még? – Nem tudtam, hogy scientológus vagy, Bex! – hebegi Suze meglepetten. – Ezek azok a holdkórosok? – kérdi anyu ijedten Luke-tól. –Csak nem közéjük lépett be Becky? – Lássuk csak – csillan fel Venetia szeme. – Talán ez a gyerek megérett arra, hogy a világra jöjjön! Hátrahőkölök. Ha ez a nő rám teszi a mancsát, nekem végem. – Csak ne szemérmeskedj! – lép közelebb Venetia, én pedig ijedtemben átjutok az ágy túloldalára. – Gyerünk, Becky… – Menj innen! Hagyj békén! – megragadom az éteres-oxigénes maszkot, és szívni kezdem. Így mindjárt jobb. Istenem, tartanunk kellene egy ilyet otthon.

247

– Itt is vagyunk! – kivágódik az ajtó. Mindenki felnéz. Danny ront a helyiségbe, a nyomában Jess. – Itt vagyunk, ragyogunk! Nem késtünk el? Jessen az Ennivaló Kismama póló lóg, ugyanolyan, mint Suze-é. Danny ujjatlan kasmírtrikóján khakiszín betűkkel a következő felirat olvasható: „Vöröshajú szuka, és én gyűlölöm!” – Hol a gyerek? – néz körbe Danny csillogó szemmel, érzékelve a feszültséget. A tekintete most megállapodik Venetián. – Hé, gyerkőcök, ki hívta meg Szörnyella Venetiát? Luke meredten nézi a jelmondatot Danny trikóján, majd hirtelen értő horkantást hallat. – Micsoda gyerekesség! – hápogja Venetia, aki szintén észrevételezi a trikót. – Mind infantilisek vagytok. És ha a kicsike tényleg vajúdik, hát én megeszem a kalapom… – Ó! – sikoltom. – Ó, vérzek! istenem, de furcsa érzés! Valami elpattant bennem valahol… és tócsa gyülekezik a lábamnál, nem mondom megállítani. – Jesszusom! – takarja el a szemét Danny. – Gyere, Jess, menjünk, igyunk meg egy pohárkával! – Elment a magzatvize – néz rám Paula értetlenül. – Azt hittem, erre már tegnap sor került. – Talán csak élővíz volt – szól közbe egy tudálékos hallgató, aki láthatóan nagyon elégedett magával. – Ez pedig az utóvíz. Egészen ledöbbenek. Elfolyt a magzatvizem. Istenkém! Mindjárt meglesz a gyerek! – Luke – kapaszkodom teljes pánikban a férjembe. – Kezdődik! – Tudom, drágám! – cirógatja meg a homlokom. ~ És bámulatosan csinálod. – Nem! – nyöszörgőm. – Nem érted – aztán hirtelen elhallgatok. Mi volt ez? Olyan érzés volt, mintha valaki megszorította volna a hasamat, azután egyre jobban és jobban szorította, hiába könyörögtem neki, hogy hagyja abba. Ilyen hát a szülési fájás? – Luke – akad el a lélegzetem. – Nem vagyok biztos benne, hogy végig tudom csinálni… Ezúttal még erősebb a szorítás. Csaknem lihegek, és vasmarokkal szorítom Luke alkarját. – Szépen csinálod. Nagyszerűen! – simogatja ritmikusan a hátamat. – Mr. Braine mindjárt itt lesz. Ez a vöröshajú szuka meg rögtön elmegy, ugye, Venetia? – közben végig nem veszi le rólam a szemét. A fájásnak egyelőre vége. A szorító érzés elmúlt. De tudom, hogy visszatér, mint az a pasi az Elm utcában. – Azt hiszem, mégis kérek epidurális érzéstelenítést – hápogom. – Méghozzá mihamarább! – Természetesen! – siet oda Paula. – Nyomban riasztom az aneszteziológust. Csodás, hogy ilyen sokáig bírta, Becky… – …nevetséges… – ez az utolsó elmormogott jelző, amit Venetiától hallok, aztán az ajtó becsapódik mögötte.

248

– Micsoda liba! – mondja Suze. – Az összes terhes barátnőmnek elmondom, nehogy véletlenül hozzá menjenek. – Elment – csókol homlokon Luke. – Vége. Ne haragudj, Becky! Annyira sajnálom! – Nem tesz semmit – mondom gépiesen. Amúgy meg… komolyan is gondolom. Venetia istennek hála köddé válik, ellebeg, mint a füst. Csak Luke és én számítunk. Meg a gyerek. Jaj, istenem, újabb fájás kezdődik! Ez az egész halandzsa a szülésről süket duma. Mert nem áll másból, csak fájdalomból, aztán újabb fájdalomból. Megragadom a maszkot, és megszívom. Közben az összes hallgató körém gyűlik, hogy kórusban biztassanak. – Meg tudja csinálni, Becky… csak lazuljon el… lélegezzen… Gyere, baba! Találkozni szeretnék veled! – Nagyszerű… csak lélegezzen, Becky… Persze, hogy meg tudjuk csinálni. De még mennyire! Mind a ketten.

249

HUSZONEGY Lány lett. Kislány, s a csücsöri szájacskája olyan, akár a rózsaszirom. Pihés haja fekete, apró kezét ökölbe szorítja, és felviszi a füléhez. Végig ő lakott a hasamban. Fura, mert abban a pillanatban, amikor megláttam, azt mondtam magamban: „Hát te vagy az!” Ki is lehetne más. Most műanyag ágyacskában hever az enyém mellett, isteni fehér Baba Dior rugdalózóban. (Rá akartam próbálni néhány darabot, csak hogy lássam, mi áll jól rajta, de a dada bepipult, és azt mondta, mindkettőnknek alvásra van szükségünk.) Ezért csak nézem, kissé ziláltan az éjszakai virrasztástól. Minden légvételét, minden egyes ujjmoccanását árgus szemekkel lesem. A szülés meg… Hát, erre mondják, hogy „könnyű és gyors” volt. Amin nem győzök csodálkozni. Én ugyanis bonyolultnak és átkozottul nyuvasztónak éreztem. De hagyjuk. Fátylat rá! Van, amiről jobb nem beszélni. Például a szülésről és a Visa-számlákról. – Szia. Ébren vagy? – néz fel Luke a székből, amelyben elszundikált, és megdörzsöli a szemét. Az álla borostás, a haja kócosan meredezik, az inge gyűrött. – Iiigeeen. – Hogy van a kicsi? – Pompásan – öntudatlanul is széles mosoly terül szét az arcomon, ahogy megint a kislányra nézek. – Hát nem tökéletes? – Dehogynem, az. És te is tökéletes vagy. Az arcán távoli öröm csillan, még akkor is, ha rám néz, és tudom, hogy gondolatban újraéli az elmúlt éjszakát. Végül már csak ő maradt velem, mindenki más kint várakozott. Aztán hazamentek, mert Mr. Braine azt mondta, belekerül egy időbe, mielőtt bármi történik. Mégsem neki lett igaza! A kicsi hajnali fél kettőkor megszületett. Amint kibújt a hasamból, máris eleven volt, és csillogott a szeme. Társasági hölgy lesz, tudtam én. Neve azonban egyelőre nincs. A lista, amelyet összeírtam, a padlón hever az ágy mellett. Oda dobtam. Mikor tegnap éjjel a bába a névről kérdezett, elővettem, de egyik sem tetszett. Egyik sem! Még a Dolce vagy a TallulahPhoebe sem. Halkan kopogtatnak az ajtón. Nagyon lassan kinyílik, és Suze dugja be a fejét. Óriási csokor liliomot tart, meg egy rózsaszínű lufit. – Szia – suttogja. Ahogy tekintete a rácsos ágyra esik, szája elé kapja a kezét. – Jaj, Bex, de gyönyörű! – Tudom – könnyek szöknek a szemembe, amelyek teljesen felkészületlenül érnek. – Tudom, hogy az. – Bex? Jól vagy? – siet oda aggódva az ágyhoz Suze, nagy virág-suhogás közepette. – Kitűnően. én csak… – nyelek egyet, és az orrom törölgetem. – Nem gondoltam volna… – Hogyan? – Suze leül az ágyam szélére, az arca csupa rémület.

250

– Bex… nagyon szörnyű volt? – Nem, nem arról beszélek – rázom meg a fejem, és szavak után kutatok. – Nem gondoltam volna, hogy ez ekkora boldogság! – Á… arról beszélsz – ragyog fel Suze arca az emlékektől. – A tetejében el sem múlik, tudod-e. – Újra elgondolkozik, aztán szorosan átölel. – Bámulatos! Gratulálok! És gratulálok Luke-nak is! – Kösz – mosolyodik el a férjem. Bármilyen összetörtnek látszik, azért ő is ragyog. Találkozik a tekintetünk, és melegség önti el a szívem táját. Olyan, mintha közös titkunk lenne, amelyet senki más nem értene meg. – Nézzétek a pici ujjacskáját! – hajol Suze az ágy fölé. – Szia, aranyom! Van már neve? – néz fel. – Még nincs – fészkelődök el a párnáimon hunyorogva. Úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom. A dolog jó oldala, hogy még nem múlt el az érzéstelenítés hatása, de máris kaptam egy rakás fájdalomcsillapítót. Újra nyílik az ajtó, és anyu jelenik meg. Reggel nyolckor már látta a babát, amikor megérkezett briósokkal és egy flaska forró kávéval. Most ajándéktáskák alatt roskadozik, nyomában apámmal. – Apu… bemutatom az unokádat! – mondom. – Ó, Becky, drágám! Gratulálok! – ölel át apu forrón. Aztán sűrűn pislogva a rácsos ágyba kémlel. – Nos, hát… szia, öreglány! – Hoztam néhány holmit, Becky, édesem! – emel fel anyu egy közeli székre egy jókora sporttáskát, tele ruhákkal. – Nem tudtam, mi tetszene, ezért körülnéztem kicsit… – Kösz, anyu – széthúzom a cipzárat, és előhúzok egy nagydarab kötött kardigánt, amelyet bő öt éve nem viseltem. Aztán valami másra esik a pillantásom. Ismerős halványkék csillámlás, gyönggyel kivarrt, bársonyos puhaság. A sálam. Az én drága Denny és George sálam. Arra a percre is emlékszem, amikor először pillantottam meg. – Hé, nézzétek! – veszem elő óvatosan, nehogy bármelyik gyöngyöt megsértsem. – Ezt sem vettem fel évek óta. Emlékszel rá, Luke? – Hogyne emlékeznék! – lágyul el Luke arca, ahogy meglátja. Aztán fahangon megkérdi: – Ha nem csal az emlékezetem, Ermintrude nénikédnek vetted. – Így igaz – bólintok. – Tragikus, hogy meghalt, mielőtt viselhette volna. Leesett a karja, ugye? – A lába – javítom ki. Anyu egy ideje zavarodottan hallgatja a párbeszédet. – Milyen néni? – kérdi, mire én elkuncogom magam. – Egy régi barát – mondja Luke, és a nyakam köré csavarja a sálat. Egy pillanatig csodálkozva néz rá, aztán le a kislányra. – Ki gondolta volna… Megfogom a sál sarkát. – Ki gondolta volna? Aput teljesen elvarázsolja a gyerek. Bedugja egyik ujját az ágyba, mire a baba megszorongatja parányi kezével. – Szóval, öreglány – mondja apám –, hogyan hívjunk akkor?

251

– Még nem döntöttünk – mondom. – Olyan nehéz nevet választani! – Hoztam egy könyvet! – mondja anyu, a sporttáskában kotorászva. – Mit gondoltok a Grisabelláról? – Grisabella? – visszhangozza apu. – Miért, szép név. Szokatlan – sértődik meg anyu. Előveszi az Ezerleánynév című kiadványt, és az ágyra teszi. – A gyerekek Grizzlimedvének csúfolnák! – vág vissza apu. – Nem okvetlenül! Becézhetnék Bellának… vagy Grizzynek is. – Grizzynek? Jane, neked elment az eszed? – Nos, neked mi tetszik? – kérdi anyu megbántva. – Én… a Rapszódián gondolkozom – köszörüli meg apu a torkát. Lukera pillantok, aki olyan szörnyülködve leheli a nevet, hogy a legszívesebben elnevetném magam. – Hé, gyerekek, van egy ötletem! – szólal meg Suze. – A gyümölcs kizárt, de a fűszernövények szóba jöhetnek. Mit szóltok a Tárkonyhoz? – Tárkony? – rémüldözik anyu. – Akkor akár Chili Pornak is nevezhetnéd! Nos, hoztam pezsgőt, hogy megöntözzük a kis fejét… Nem túl korai, ugye? – elővesz egy palackot, meg egy cetlit. –Á, igen, üzent az ingatlanügynökötök. Akkor telefonált éppen, amikor a lakásban tartózkodtam. Mondhatom, megkapta tőlem a magáét! „Egy újszülött gyermek fedél nélkül marad karácsonyra maga miatt, fiatalember” – ezt vágtam a fejéhez. Csak hebegett-habogott. Azt mondta, bocsánatot akart kérni. Aztán valami barbadosi villákról locsogott. Hát nem őrület, kérdelek benneteket? – rázza meg a fejét. – Nos, ki kér pezsgőt? Hol vannak a pezsgőspoharak? – leteszi a palackot, és bekukkant a tévé alatti szekrénybe. – Nem hinném, hogy lennének pezsgőspoharaik – mondom. – A fenébe is! – csettint anyu a nyelvével, aztán feláll. – Beszélek a házmesterrel. – Anyu, itt nincs házmester. Csak mert puccos fogások és tévék vannak ezen a helyen, anyu máris a Ritz-Carltonba képzeli magát. – Majd keresek valamit – jelenti ki anyám határozottan, és megindul az ajtó felé. – Segíthetek? – áll fel máris Suze. – Különben is fel kell hívnom Tarkiet. – Kösz, Suze! – mosolyog rá anyám. – Graham, te pedig hozd be a fényképezőgépet a kocsiból! Elfelejtettem magammal hozni. Az ajtó becsukódik apu mögött… Luke meg én magunkra maradunk a helyiségben. Már a lányunkkal persze. Istenem, de fura gondolat! Még mindig nehezen hiszem el, hogy van egy kislányom. Engedjék meg, hogy bemutassam a lányomat, Tárkony, Petrezselyem, Zsálya, Hagymácskát. Nem! – Szóval – túr Luke a kócos hajába. – Két hét, és nem lesz fedél a fejünk felett. – Az utcára kerülünk! – vetem oda könnyedén. – Sebaj!

252

– Gondolom, olyan valakihez reméltél férjhez menni, aki gondoskodni tud rólad? Tréfál ugyan, de van valami fanyarság a hangjában. – Ugyan már – vonok vállat –, s közben elnézem, ahogy a baba keze, akár egy tengeri csillag, szétnyílik. – Legközelebb nagyobb szerencsénk lesz… Csönd támad, és felpillantva látom, hogy Luke őszintén megrendül. – Luke, csak vicceltem! – mondom sietve. – Nem számít, és kész! – Most született meg a gyereked. Fedél kell a fejed fölé. Nem maradhatunk így. Nem kellett volna… – Nem a te hibád! – ragadom meg a kezét. – Luke, majd csak megleszünk valahogy. Bárhol berendezkedhetünk. – Igenis szerzek fedelet a fejünk fölé! – mondja hevesen. –Becky, csodálatos házunk lesz, megígérem… – Tudom – szorítom meg a kezét. – De tudod, mit… nem számít. Nem csak azért mondom ezt, hogy lelket öntsek belé. (Még ha férjem támasza vagyok is máskülönben!) Hanem azért, mert tényleg, kit érdekel. Pillanatnyilag úgy érzem, mintha védőburok venne körül, elválasztva a való élettől, amelyik mérföldes távolságba került tőlem. Most egyedül a gyerek a fontos! – Nézd! – mondom, ahogy váratlanul ásít egyet. – Csak nyolc órája van a világon, és már tud ásítani! Okos kölök! Egy ideig mindketten a rácsos ágyat bámuljuk megilletődötten, remélve, hogy más mutatvány is következik. – Hé, lehet, hogy egy napon még miniszterelnök lesz belőle? –mondom lágyan. – Csúcs lenne, nem? Mi meg mindent megadhatunk neki, ami kimaradt az életünkből! – Aligha – rázza a fejét Luke. – Ha megpróbáljuk rávenni minderre, majd az ellenkezőjét csinálja. – Micsoda kis rebellis! – simítom meg a parányi homlokot. – Csak a maga feje után megy – javít ki Luke. – Látod, most is levegőnek néz minket. Na, szóval, akkor hogy hívjuk? – ül vissza az ágyra. – Mert hogy Grisabellának nem, az hétszentség! – És Rapszódiának sem. – Vagy Petrezselyemnek. Felveszi az Ezer leánynév című kiadványt, és belelapoz. Én közben csak nézem az alvó arcocskát. Valahányszor ránézek, ugyanaz a név jut eszembe. Mintha ő maga mondaná. – Minnie – mondom ki végül hangosan. – Minnie – mondja utánam Luke, a nevet ízlelgetve. – Minnie Brandon. Tudod mit, ez tetszik! Igazán – néz fel mosolyogva. – Minnie Brandon – mosolygok vissza önkéntelenül. – Jól hangzik, ugye? Miss Minnie Brandon. – Akit, mint kézenfekvő… a te Ermintrude nénikéd után neveztünk el – vonja fel Luke a szemöldökét. Szent Habakuk! Ez eszembe se jutott! – Naná! – kuncogok fel. – Leszámítva, hogy rajtunk kívül senki nem fogja megtudni. Minnie Brandon grófkisasszony.

253

Miss Minnie Brandon sugárzóan szép volt, mikor együtt táncolt a herceggel, Valentino egész báltermet végigérő báli ruhájában… Minnie Brandon, aki, mint egy tornádó, letarolta a világot… – Igen – bólintok. – Legyen ez a neve. – Áthajolok az ágyán, és nézem, amint a mellkasa felemelkedik, majd lesüllyed minden egyes légvételével. Aztán megsimogatom pihés hajacskáját, és megcsókolom a kicsiny orcát. – Köszöntelek a világon, Minnie Brandon!

254

HUSZONKETTŐ Így történt hát. A lakásunkba beköltöztek Karlssonék. Az összes bútorunkat összecsomagolták, és kitelepítették. Gyakorlatilag hajléktalanok vagyunk. Azért nem igazán, mert a szüleimnél egy időre otthonra találtunk. Amint anyu mondta, tömérdek szobájuk van, és Luke metróval járhat be munkába az Oxshott állomásról. Anyu segít majd a Minnie körüli teendőknél, és vacsora után nagy családi bridzs partikra számíthatunk. Ami szóról szóra igaz is, a bridzset leszámítva. Azt már nem! Huhh! Soha! Még a Tiffanyféle kártyapaklival sem, amit anyu csalinak vásárolt. Egyre azt hajtogatja, milyen jó mulatság a bridzs, meg hogy manapság a fiatalok közt is nagy a divatja. Na igen, persze. Különben is túl sok dolgot ad a baba ahhoz, hogy le tudnék ülni kártyázni. Anyának lenni nem gyerekjáték. Minnie már négyhetes, és tökéletes társasági dáma. Tudtam, hogy így lesz. Kedvenc időszaka a reggel, amikor rákezdi, hogy „rarara”. Mire az ember kikászálódik az ágyból, miközben azt érzi, mindössze három másodperce zuhant álomba. De a hajnali három órát is kedveli. Meg az ötöt. És köztük pár másik időpontot. Az igazat megvallva minden reggel úgy ébredek, mint egy mosott rongy. Mintha átmulattam volna az éjszakát. A dolog jó oldala, hogy egész éjjel szól a kábeltévé. Luke is gyakran felkel, hogy társaságot szolgáltasson. Ilyenkor intézi az e-mailjeit, vagy a Jóbarátokat nézi lehalkítva. Minnie meg közben úgy szopik, mintha éheztetném, holott alig egy órája etettem meg. Az a helyzet a kisbabákkal, hogy ők aztán tudják, mit akarnak. Amit nagyra becsülök bennük. Kiderült például, hogy a kézileg készült gyerekágyat egyáltalán nem csípi Minnie. Menten izegni-mozogni kezd benne, ami enyhén szólva bosszantó, ha azt nézzük, hogy az ágy potom ötszáz rongyba került. De a bölcsőt sem komálja túlságosan, a mózeskosarat szintúgy, akár még a Hollin Franklin-féle négyszáz szálas vászonlepedővel sem. A legjobban azt szereti, ha éjjel-nappal a karjába veszi valaki. Második helyezett az a babakocsi, amelyet anyu hozott le a padlásról. Kívülről ugyan ütött-kopott és foszladozó, de nagyon kényelmes. Ezért az összes többit visszavittem a boltba, és megkaptam a visszajáró pénzt. A cirkuszi sátorra hajazó pelenkázót is visszaküldtem. A Bougaboo és a Harcos babakocsit úgyszintén, meg velük együtt egy sereg mindent. Egyszerűen nincs rájuk szükségünk. Végül is nem tudnánk hová tenni. Minden pénzt odaadtam Luke-nak, mert hát… segíteni akartam. Ha csak egy picurkát is. A jó hír az, hogy kezdenek jobbra fordulni az ügyei. A legjobb az egészben pedig, hogy Iain Wheeler elvesztette az állását! Luke nem vesztegette az idejét. Minnie születése után egy nappal az ügyvéde kíséretében felkereste Iain főnökeit, akikkel – hogy őt magát idézzem – „rövid megbeszélést” folytattak. Ezután már arról hallottunk, hogy Iain Wheeler megválik az Arcodastól. Közel egy hónap telt el azóta, és Gary – aki tud ezekről a dolgokról – azt mondja, lainnek egyelőre nincs új

255

állásajánlata. Érthető módon, mivel szárnyra kapott a pletyka holmi terhelő bizonyítékokkal teli dossziéról. Hahaha! Luke Iain kilépése ellenére sem hajlandó együtt dolgozni az Arcodasszal. Azt mondja, ugyanolyan pöffeszkedők, mint voltak. Ahogy a pénzét sem sikerült kicsikarnia tőlük. Három másik európai kirendeltséget kellett bezárnia, van hát baja elég. De különben… rendben van. Derűsen tekint a holnap elé, és máris új társulásokról meg stratégiákról ábrándozik. Néha beszélünk a terveiről éjszakánként, és én minden gondolatomat megosztom vele. Aztán a beszélgetés valahogyan mindig Minnie-re terelődik, arra, milyen bámulatos, gyönyörű és csodálatos is a mi kislányunk. Most épp anyu kocsi behajtóján állok, a karomban ringatom a gyereket, és nézem, ahogy a szállítók kirakják a holminkat. A legtöbb cuccunk raktárba ment, de kézenfekvően maradt néhány holmink, amelyeket magunkkal kellett hoznunk. – Becky – jön oda anyám, szédítően magasra tornyozott régi magazinokkal. – Ezeket meg hová tegyük, édesem? A szemétbe? – Ez nem szemét! – tiltakozom. – Talán egyszer olvasni támad kedvem őket! Nem vihetjük a hálószobánkba? – Alig van már hely… – anyu latolgatón nézi a magazinokat, majd gyors döntést hoz. – Azt hiszem, a kék hálószobát is nektek kell adjuk. – Jó, kösz, anyu – bólintok. Nem minden küzdelem nélkül adtuk fel a házat. Luke felhívta Fabiát, és könyörgött neki, ahogyan én meg az ingatlanügynök is. De két nappal Minnie születése után aláírták a szerződést a másik házaspárral. Az egyedüli jó az a dologban, hogy visszakaptam az Archie Swann csizmámat, miután öt fenyegető e-mailt küldtem Fabiának. Különben nézhették volna magukat! – További cipők – jön oda egy fuvarozó valami keménypapír dobozzal. – Az a gardrób tele volt, tudja. – Semmi gond! – mondja anyu sietősen. – Kezdjék csak feltölteni a kék hálószobát! Majd mutatom az utat… – Hogy vagy? – érkezik Luke ingujjra vetkőzve, a Pilates-labdámmal és két kalapdobozzal a kezében. – Jól – bólintok, s nézem, amint az egyik fuvarozó a piperetáskámat viszi éppen. – Fura, nem? – De igen. Átkarol, és én elfészkelődöm a válla hajlatában. A tegnapi este még furább volt, az összes bepakolt bútorral meg a ládákkal teli kongóan üres lakással. Nagyjából hajnali négykor Minnie felébredt, ezért a Brahms-féle altatódalt kezdtem el játszani a mobilján, és betettem a babahámba. Luke mindkettőnket átkarolt, így táncoltuk körül a szobát a holdfényben. Korábban nem figyeltem meg, hogy ez a dal valójában keringő. – Luke! – jön oda apu, kezében egy köteg postai küldemény. –Leveled van. – Valakinek nagyon jó a szimata – mondja Luke. – Csak keveseknek adtam meg ezt a címet. – A lógóra néz: – Á, ez Kennethtől jött. – Pompás! – kiáltok tettetett lelkesedéssel, és fintort vágok Minnie-re. Luke feltépi a borítékot, és végigfutja a szöveget. Egy másodperc múlva figyelmesebben kezd el olvasni.

256

– Ezt nem hiszem el – mondja lassan. Végül felemeli a fejét, és hitetlenkedve mered rám. – A levél rólad szól – mondja. – Rólam? – Neked is elküldte a levél másodpéldányát. Kenneth azt mondja, nagy horderejű ügy, ezért mindkettőnknek hírül akarta adni. Na tessék! Pont erre volt szükségem! Újabb panaszra Kennethtől! – Gyűlöl engem! – megyek át védekezésbe. – Nem az én hibám. Csak épp a szemébe mondtam, hogy szűk látókörű… – Nem erről van szó – húzza mosolyra Luke a száját. – Becky… úgy néz ki, hogy legyőztél. – Hogyan? –kérdem meglepetten. – Az egyik befektetésed busásan kamatozik. Az igazat megvallva abban sem vagyok biztos, hogy Kenneth kezelni tudja ezt a hírt. Tudtam! Tudtam, hogy győzni fogok! – És melyik az? – kérdem izgatottan. – Mi ütött ki jól? A Barbie-babák, ugye? Nem, a Dior-kabát. – A táskaküldő honlapon egy vagyont kerestél. Kikapom kezéből a levelet, és egy-egy szót kiragadva végigfut a szemem a levélen. 3000%-os nyereség…. Kivételes… megjósolhatatlan.. . Hahaha! Megvertem Luke-ot! – Eszerint én vagyok a pénzügyileg legdörzsöltebb családtag? –nézek fel diadalittasan. – Ezzel együtt a Jövő Régiségei részvények továbbra sem érnek egy fabatkát sem – mondja Luke, de látom, hogy vigyorog. – Na és akkor? Mégis legyőztelek! Egy zsák pénzed lett, aranyom! – csókolom meg Minnie-t a homlokán. – Huszonegy éves korára – veti közbe Luke. Micsoda unalmas alak! Ki akar várni huszonegy éves koráig? – Majd utánanézünk ennek – súgom a lányom fülébe, a fejére húzva a takarót, hogy Luke ne hallja. – Helyes! – anyu jelenik meg az ajtóban, kezében egy csésze tea. –Az a hálószoba jócskán megtelt – mondja. – Lesz dolgotok, amíg kiszortírozzátok, ami fölösleges, meg kitakarítotok. Óriási a kupi. – Semmi gond. Kösz, Jane – szól oda Luke. Anyu ismét eltűnik odabent, Luke meg felveszi a Pilates-labdát. – Na, elkezdjük? Utálom a szortírozást. A takarításról nem is szólva. Hogyan szállhatnék ki ebből? – Azt hiszem, elviszem Minnie-t sétálni – vetem oda közönyösen. – Szerintem friss levegőre van szüksége. Egész nap idebent kuksol… – Jó ötlet – bólint Luke. – Később találkozunk. – Viszlát! Viszlát apuka! – integetek Minnie kezével, mikor Luke eltűnik a házban. Korábban nem tudtam, de a gyereknél jobb kifogás nem létezik. Mindent rá lehet fogni! Beteszem Minnie-t a babakocsiba, jól körbebugyolálom, és Csomócskát is melléteszem, hogy legyen társasága. Azt hiszem, tetszik neki. Ahogy a Kettős Csomócska is, amit Jesstől kapott.

257

Azt a régimódi szürke babakocsit használjuk, amelyet még a babavásáron vettem. Részben, mert más nem is maradt, miután az összes többit visszaküldtem, részben pedig azért, mert anyu szerint ez támasztja meg a legjobban a gyerek hátát, „nem úgy, mint ezek a divatos új buggyk”. Úgy tervezem, hogy amint időm lesz rá, babarózsaszínre festem… Eddig azért késlekedtem vele, mert nem olyan könnyű az ünnepekben babakocsit permetező festéket találni. Betakargatom a kislányt azzal az isteni rózsaszínű-fehér takaróval, amelyet Luke szüleitől kaptunk, mikor karácsonykor meglátogattuk őket. Irtó aranyosak voltak. Egy kosár muffint hoztak elém, és meghívtak magukhoz (sajnos Devon kicsit messze van). Azt is mondták, hogy Minnienél szebb kisbaba nem terem széles e világon. Ez mutatja, milyen jó az ízlésük. Nem úgy, mint Elinornak, aki még csak meg sem látogatott minket. Mindössze egy förtelmes antik kínai porcelánbabát küldött Minnie-nek, gyűrűkkel és a hátborzongató szemével. Olyan, mintha egy horrorfilmből szalajtották volna. Majd áruba bocsátom az e-Bay-en, a pénzt meg ráteszem Minnie számlájára. Az az új Marc Jacob kabát van rajtam, amelyet Luke vett nekem karácsonyra. Nyakam köré tekertem a Denny és George sálat. Amióta kijöttem a kórházból, mindig rajtam van. Pillanatnyilag egyetlen más sálra sincs gusztusom. Valahogy mindig tudtam, milyen jó befektetés. A szüleim házához közel egymást érik az üzletek. Anélkül, hogy megfontolnám, arrafelé veszem az irányt. Nem mintha vásárlást terveznék vagy ilyesmi, hiszen csak sétálni akarok. Az újságos valahogy olyan hívogató, barátságos hely, hogy nyomban betolom a babakocsit. Minnie alszik, mint a tej, én pedig megindulok a képes újságok állványa felé. Veszek egyet anyunak, örülni fog neki. Már épp nyúlok a Jó háziasszony egy példányáért, amikor kezem megáll a mozdulat közben. Mert ott van előttem a Vogue. A vadonatúj szám. Az égszínkék borítón kiabáló címmel: London leendő legennivalóbb kismamája. Kezem remeg az izgalomtól. Leveszem a magazint, letépem az ingyenes úti mellékletet, és végiglapozom az oldalakat… Egek! A saját óriási képmásommal találom szembe magam! A Missoni ruhában állok a pompás lépcsőn, s alattam a következő szöveg olvasható: „Rebecca Brandon, a bevásárlás királynője, a PR-vállalkozó felesége első kisbabáját várja.” Lapozok egyet, ahol újabb kép vár. Sugárzó mosollyal állok a tündérmesébe illő lányszobában, kezemet a pocakomon nyugtatva. Körülöttem hosszan elnyújtott szöveg: „Öt babakocsim van. Szerintem nem sok.” Becky természetes szülést tervez lótuszvirágokkal, és a híres nőgyógyász, Venetia Carter gondozza. „Venetia és én jó barátok vagyunk – lelkesedik Becky. – Olyan szoros a kötelék közöttünk, hogy akár a keresztmamaságra is felkérem.”

258

Mindez mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. Egy másik világban. Ahogy elnézem a gyönyörű, belső építésszel tervezett gyerekszobát, akaratlanul is belém hasít a fájdalom. Minnie-nek bizonyára tetszett volna. De ha már így alakult, egy napon neki is lesz helyes gyerekszobája. Ennél is szebb! A pulthoz viszem a Vogue-ot, és leteszem. Az eladónő felnéz a magazinjából. – Jó napot! – mondom. – Ezt kérem. Van egy új kirakat a sarokban, „Ajándékok” felirattal, és amíg az eladónő beüti az árat a pénztárgépbe, odasétálok, hogy megnézzem. Jobbára fényképkeretek, kis vázák meg egy sorozat bross a 30-as évek stílusában. – Járt márt itt, ugye? – kérdi az elárusítónő, a magazinom méregetve. – Úgy karácsony táján, éspedig elég sűrűn. Még hogy sűrűn? Az emberek mindig túloznak. – Visszaköltöztem ide – mosolygok rá barátságosan. – Beckynek hívnak. – Észrevettük magát – mondja a csaj, miközben műanyag tasakba csúsztatja a Vogue-ot. Úgy hívtuk, hogy a Nagy Nő – ijedten elhallgat, és megdermed. Vajon mi jön még? – Psszt! – pisszegi le a társnője elvörösödve, és oldalba böki. – Ne izgassák magukat, nem sértődöm meg – mondom lazán. –Mostantól hívhatnak Nagy Nőnek a Denny és George sállal – seprem félre a hajam. – Nem – néz rám az eladónő üres tekintettel. – Mi úgy hívtuk: a Nagy Nő a Lerobbant Babakocsival. Ó! Uff! Nem is lerobbant! Különben pedig várják meg, amíg beszórom rózsaszínű festékkel! Király lesz! – Három fontot kérek – mondja az eladónő, és kinyújtja a kezét. Már épp venném elő a pénztárcámat, amikor megakad a szemem egy rózsakvarc nyakláncon az ajándékok között. Jaj, imádom a rózsakvarcot! – Eladó – követi pillantásomat az elárusítónő. – Igazán csinos darab. – Igen – mondom elgondolkozva. A helyzet az, hogy per pillanat szorosabbra kell húznunk a nadrágszíjat. Nagy beszélgetést folytattunk, miután kijöttem a kórházból. A készpénzről, banki adósságokról meg hasonlókról. És abban állapodtunk meg, hogy amíg Luke üzleti ügyei meg nem szilárdulnak, semmi fölöslegeset nem vásárolunk. De már olyan régóta vágyom rózsakvarcra! És ez itt csak tizenöt fontocska, ami igazán jó ár. Amúgy megérdemlek némi jutalmat, amiért megnyertem a befektetési versenyt, nemdebár? Ráadásul használhatom az új indonéz online hitelkeretemet, amelyről Luke nem tud. – Megveszem – bököm ki, és a színjátszó rózsaszín láncért nyúlok. Ha Luke megtalálja, azt mondom, a gyerek logikai készségét fejleszti. Az ő okulására kell az anyának a nyakában viselnie.

259

Átnyújtom a Visa-kártyámat, beütöm a PIN-kódom, és a babakocsi tartójába csúsztatom a Vogue példányát. A szépséges nyakláncot Minnie takarója alá rejtem, ahol senki nem látja meg. – Ne mondd meg a papának! – intem a lányomat. De nem kell félnem, nem szól ő egy kukkot sem. Hogyan is szólhatna, amikor egyelőre nem tud beszélni. De még ha tudna is, akkor is biztosan tartaná a titkot. Máris különleges kötelék alakult ki közöttünk, Minnie és köztem. Kikormányzom a kocsit az üzletből, és megnézem az órámat. Nem sietős hazamenni, főleg, ha még takarítanak. Ugyanakkor Minnie-t hamarosan meg kell etetni. Majd beülök abba az olasz kávézóba, ahol nem zavarja őket. – Mit gondolsz, megigyunk egy csésze finom kávét? – fordítom lépteim a kávézó felé. – Csak te meg én, Min. Ahogy elhaladunk a régiségbolt mellett, a tükörképemre sandítok a kirakat üvegében. Nem tehetek róla, de feldob a látvány. Egy anya vagyok, aki babakocsit tol. Én, Becky Brandon (született Bloomwood), valódi, húsvér anya. Befordulok a kávézóba, letelepszem az asztalnál, és koffeinmentes kapucsínót rendelek. Aztán szelíden kiemelem Minnie-t a kocsijából, kézbe fogva puha, pihés buksiját. Kiveszem rózsaszínű-fehér takarójából. Elönt a büszkeség, mert két éltes hölgy átnéz hozzánk a szomszéd asztaltól, és azt mondják egymásnak: „Milyen drága csöppség!”, meg „Milyen csinos ruhácska!”, meg „Mit gondolsz, valódi kasmírból lehet ez a kardigán?” Minnie szimatolni kezd, az ételt keresve, én pedig megpuszilom parányi arcocskáját. Anya vagyok, a világ legaranyosabb kisbabájával. Bomba sikert aratunk mi ketten. Tudom.

260

Bambino 975 King’s Road London SW3 SW3 Minden GyermekGyermek-Korosztály Boltja Miss Minnie Brandon The Pines 43 Elton Road Oxshott Surrey

2004. január 5.

Kedves Miss Brandon! Mi, a Bambino munkatársai el vagyunk ragadtatva megszületésedtől, és különleges ajánlattal szeretnénk megjutalmazni. Ezennel meghívunk, hogy légy a Bambino Klub gyermek aranykártyás tagja! Klubtagként a következő juttatásokban részesülhetsz: – bemutatás előtti zsúrok, melyeken új játékszereket próbálhatsz ki (felügyelet mellett!); – ingyen gyümölcslé minden egyes látogatásod alkalmával; – első aranykártyás vásárlásodnál 25% engedmény; – évenkénti karácsonyi ünnepség valamennyi aranykártya-tulajdonosnak; – és még sok egyéb! A belépés nem is lehetne egyszerűbb. Mamának és papának nincs egyéb dolga, mint kitölteni a mellékelt nyomtatványt, és kis hercegnőjük, Minnie máris élete első aranykártyájának boldog tulajdonosa lesz! Várjuk mielőbbi válaszodat Őszinte barátsággal Ally Edwards marketingigazgató