Copyright © Jocelyn Witech, 2015 Hungarian edition © Passages Publishing Ltd.
Jocelyn Witech
Cover design © Passages Publishing Ltd.
,,
A BELSo AJTÓK mágikus ereje
ÁTJÁRÓK KIADÓ Felelős kiadó a Kft. ügyvezetője www.átjárók.hu
RÉS Z LET
Borítóterv: Átjárók Kiadó Nyomdai kivitelezés: Vareg Hungary Kft. (www.vareg.hu) Felelős vezető: Egyed Márton ISBN: 978-963-12-4018-4
ÁT
JÁ RÓK világok között
Jocelyn Witech
„A szabad lélek a művészek sajátja, ezt tudom. Jó érzés a pillanatnak szülve lenni és a pillanatot megszülve valamilyen
A BELSŐ AJTÓK mágikus ereje
formában átadni azt másoknak. Ehhez valóban kell egy sodródás. Ennek az elveszésnek a felszabadító élménye hatja át gondolom a te műveidet is. De gondolj bele, milyen lenne az,
Tartalom
amikor te nem veszel el, mégis sodródsz…? Olyankor már nem a világ gyűr maga alá vagy épp a művészeted veszejt magába, hanem te irányítod a sodródásod folyamát. Ezt nevezem színes
– Alice
7 ]
sodródásnak. … És igyekszem én is ebben élni.
[ Múzsa
22
Önkifejezés
34
Amíg színtelen sodródásban élsz, addig … még ha igen nagy
Tartalom
57
is a képzelőerőd és mesésnek éled a világodat, addig is csak
Megvalósítás
94 ]
egy mellékszereplője vagy az életednek. De szerintem inkább próbálkozz az ajtókkal és akkor majd magad is rájössz erre…
[ Elmúlás
127
nehéz úgy beszélni erről, hogy te még nem merültél el a belső
Egyediség
145
világokban.”
Kapcsolat
164
Szerelem
187 ]
Grace Hope
[ Barátok
224
Átértékelők
244
Újjászületők
268
[ ]
– Alice. Anyám hangját tompán és mélyen hallottam megszólalni. A szemem még nem nyitottam ki, a sötétségen keresztül mégis átdereng az ablakon keresztül beáradó napfény. Igen, megint elfelejtettem lehúzni a redőnyt. Későn, vagy inkább korán értem haza a tegnapi buliból. – Mindjárt dél – szólt újra. Nem akarom kinyitni a szemem. Érdekes megfigyelni a szemhéjam belsején kavargóan zizgő fénypontokat. Viszont tudom, hamarosan újra próbálkozik majd. Résnyire nyitom a szemem, és az erős fénytől lassan pislogva hunyorgok. Még ki se bújtam a takaró alól és… – Alice! Anyám nem adja fel. Tudom jól, addig úgyse hagyja abba, amíg nem válaszolok. Persze tipikus okok miatt… mert aggódik. Éppen ezért a mostani ideges beszólás után, ami már parancsolásba ment át, felülök hirtelen és válaszolok: – Mindjárt megyek! – ordítottam az ajtó felé. – Rendben. Lent várlak az ebédlőben. Hallom, ahogy lesétál a lépcsőn. Végre. Újra egyedül az én kis szobámban. Kinyújtóztatom a lábaimat és a karjaimat, és ásítással köszöntöm a napot. Körbetekintek a szobámban, ami inkább a zsenialitásom szülte káoszos zúghoz hasonlít már. Hát igen, nem vagyok rendszerető ember. Talán több ruhám hever a padlón és a székeken, mint amennyi a szekrényben van. Mosolygok. Egy művész ilyen. Meg nem értett lélekként tükröződik vissza a zűrzavar. Ebbe a mérhetetlen zűrzavarba tekintek bele. A falakat a skicceim, tusrajzaim, és akvarell festményeim terítik be. A tarka látványvilág számomra felfoghatóan érthetetlen. Színek, színtelen fekete mélységek, árnyakba csempészett fények, tónusok és kontúrok. Mind az én birodalmam. 7
Ahogy nézem őket, a szemem megáll az egyik misztikus festményemen. Pont olyan, mint én. Tele van élettel, sokféle színnel, va-
Már a fél nap majdnem eltelt. Úgyis olyan jóban vagytok Theresával.
lahonnan nézve szép, valahonnan nézve kezelhetetlenül kusza. És
– Ha néha körülnéznél a házunk tájékán, tudhatnád hogy új
a lényege: Érthetetlen! Nem tudnám megmondani magam sem, mit
szomszédunk van már. Grace, aki egy nagyon közlékeny teremtés.
ábrázol. Ha kérdezik – persze csak a tudatlan és beavatatlan szem
– Sajnálatodra nem férfi, ugye? Különben a mostani pasidat is
kérdezheti meg –, egyszerűen annyit válaszolok: „Valamit.” És rend-
kidobnád, mint anno aput. … Ja, most jut eszembe! Aki miatt aput
szerint hozzá teszek néhány kitöltő szót és mondatot, melyekkel kör-
elhagytad, azt a pasast küldted el a francba, miután egy szimpati-
vonalazom a felfoghatatlan formákat. Ezt csak átérezni lehet és aki
kus férfi költözött a szomszédunkba, még mikor ott laktunk…
átérzi, az nem így kérdez… Lehet, nem is kérdez, csak elmondja,
– Hagyd ezt abba! – Csészéje hangosan koppant az asztalon.
számára mit adott az, amit alkottam… Vagy éppen mit vett el.
– Fáj az igazság anyu? De akkor a mostani pasid megnyugod-
Felkelek. Túl korán, bár lehet, inkább későn kezdem a mai „világmegnemértő” filozófiai gondolatmenetemet. Az éjjeli szekrényen lévő óra már 11.20-at mutat. Tényleg mindjárt dél. De legalább az este jól
hat… nincs veszély. – A pasim, ahogy mondod, emlékeztetnélek rá, hogy két éve már a férjem. – Nálad mindegy, milyen címkét adunk a pasiknak… vagy a fér-
sikerült a haverokkal. Gyorsan átöltözöm. Nem voltam olyan állapotban az esti füstös
jeknek.
bár után, hogy alváshoz készüljek. Mosolyogva ledobom magamról a
– Miért vagy ilyen? Örülnöd kellene, hogy végre boldog vagyok.
tegnapi farmert, a pólót, és felkapok helyettük egy-egy másikat. És,
Már nem vagy tinédzser. Húsz évesen befejezhetnéd már ezt a
habár július lévén az idő tökéletes, de csak azért is kötök a derekamra
dacos viselkedést! – idegeskedett.
egy flanelinget. Zokni se kellene – épp ezért veszem fel. Megnézem magam a tükörben. Kicsit szerteáll a hajam. Némelyik vörös tincs erre, némelyik szőke tincs amarra mutat a barnaságban.
– Októberben már huszonegy leszek. – Ezért még inkább fel kéne hagynod ezzel. Nem vagy már kislány. Tisztában vagy a dolgokkal. – Ó, bocsánat, hogy én nem lépek be a hódolóid sorába.
Ez így pont jó lesz.
– Fejezd be! – Dühösen felállt és szúrósan nézett rám, majd leült.
– Alice, jössz már? A hangom helyett a trappoló dobogásom a válasz a lépcsőn lefelé menet. Bemegyek a konyhába, anyám teát kortyol, majd megszólít: – Gyere, edd meg a késői reggelidet… És utána átmehetnél a
– Miért akkor mi lesz? Engem is kidobsz itthonról? És lecserélsz egy fiatalabbra? Vénségetekre még csináltok egy újabb gyereket? Vagy mi?
szembe szomszédhoz, mert hozott nekem valamilyen különleges
– Elég! – Felállt és pofonra emelte a kezét, de visszavette.
teát az allergiámra.
– Sose értettél meg! Nem úgy, mint apu. Ő is művész, mint én.
– Nem mondod komolyan, hogy ezért ébresztettél egy nyári hétvégén??? – pattanok fel az asztaltól. – Miért nem mentél át te? 8
– Pont ez volt a baj vele… – Értem. – Rázogattam a fejem dacosan, mert fájt a következtetés. 9
– Tehát ez a baj velem is. Ezért nem szeretsz. – Sarkon fordultam.
– Örülök neki, hogy így fogod fel. De ma se volt jobb napja. Megint vitáztunk – sóhajtotta ki anya.
– Várj! Megállok, de nem fordulok vissza felé, csak megvárom, mit akar. – Tudod jól, hogy nem úgy értettem. Ezeket csak belemagyarázod a dolgokba. Mindig szerettelek és elfogadtam, hogy festő
– Már megint min? – Szokásos apróságokon. Azt hittem, ha felnő, könnyebb lesz, de mégse tudok szót érteni vele.
akarsz lenni. Mindig támogattalak. A művész sulid ellen se volt
– Későn érő típus. Nincs azzal semmi baj.
kifogásom. Tehetséges vagy.
– Szeretném, ha elfogadna téged, minket. Itt élünk már mióta
– Hja… – Megfordultam és a szemébe mondtam. – Csak tudod anyu, az a baj, hogy neked ehhez nincs szemed. Te ott irányítgatod az embereket az osztályodon és ennyi. Bezzeg apu! Ő fotós! Ő képes az én szememmel is látni. Ő megérti a lelkemben dúló
együtt, és még mindig ugyanazon nyavalygunk. – Amy. Nem fogok elmenekülni Alice-től. Nem haragszom rá. Ő ilyen. Téged pedig szeretlek. – Én is szeretlek – sóhajtott anyu. – Csak tudod azt hittem, hogy megértőbb lesz. Néhány éve még azzal nyugtattam magam, hogy
viharokat. – Apád rák, te pedig skorpió vagy. Hasonlítotok egymásra.
ha majd észreveszi, hogy az élet nem egy romantikus, rózsaszín
– Hát persze, csak ennyi a lényeg ugye??? Megint valami ködös
ködös álom, akkor megérti majd. És nézd meg… A lányom pont
misztérium mögé bújsz! És te a nagy és dicső oroszlán megint
azzal vádol, amit én szabadon hagyok neki. Azt hiszi, nem tudom,
megmondtad a tutit! Megint kiosztottad a butácska, de szúrós
hogy mindenfélével összefekszik? Nem is sejti, milyen rossz ez
skorpiót! Nem érdekel, mit mondasz! Megyek a szomszédba.
nekem. – Te is tanultál a fiatal éveidből. Aztán gyorsan jött minden… sze-
– Nem is ettél.
relem, házasság, gyerek. Hagyd, hogy ő is megtapasztalja, amit
– Nincs étvágyam! A folyosóról kiáltottam vissza a konyha felé, amikor a „pasi” épp szem-
meg kell. – Hagyom. De fáj, hogy még ezt se látja és ezt se értékeli. Sze-
be jött velem.
retném, ha ő is boldog lenne. Ha magára találna.
– Helló Férj!
A cigi végére értem. Ennyi épp elég is volt a benti jelenetből. A csikket
– Szia Alice! – köszönt Mike. Felhúztam a tornacipőm és kiléptem. Becsaptam az ajtót magam
elnyomtam a virágoskert földjében, és elindultam az új szomszédhoz.
mögött, de nem zárult be, hanem visszapattant, így résnyire nyitva
A környékhez hasonlatosan az épület emeletes és kertes. A békés,
maradt. A ház falának támaszkodtam és rágyújtottam egy cigire, mi-
kék ház a régi, csak a lakója új.
közben azt hallottam bentről, a konyhából:
A kapun nincs csengő, de mivel nyitva van besétálok. A ház ajta-
– Alice-nek ma jó napja van. Ma nem pasi voltam, hanem férj.
jához vezető kövezett ösvény két oldalán füves pázsit terül el a koráb-
Talán egyszer még a nevemet is kimondja. – Mike hangjából hal-
ban virágosan pompázó kert helyett. Nekem az jobban tetszett. Talán
latszódott az öröm és a mosoly.
nem szereti a virágokat? Végül is mindegy, csak fura.
10
11
Az ajtó is teljesen más. Igazán különleges. Fából faragott egyedi
Festmények. A falakat nem fedik le teljesen, de sok van be-
alkotásnak tűnik. Legalábbis ilyet még nem láttam. Végighúzom raj-
lőlük. Mindenféle stílus és formaiság. Némelyek kerete vékony,
ta a kezemet. A durva tapintású részek a faanyag természetes vilá-
másoké kifejezetten vastag. Csak bámulom a furcsa aurájú termet,
gosbarna színében pompáznak. A sima és domború területek viszont
mikor a szám kimondja:
sötétbarnára vannak mázolva. A fémből készült nagy kopogtató kissé
– Alice vagyok.
régies hatást kölcsönöz a modern épületnek. Egyszerre rusztikus és
– Mindjárt jövök. Egy pillanat. A berendezés könyvespolcokból, kis asztalokból és székekből áll.
misztikus. Tetszik! A hagyományos csengő helyett a kopogtatót választom. Megfogom a hideg fémet. Mikor felemelem, észreveszek alatta egy feliratot,
Egy művészi galéria és könyvtár érzete keveredik a térben. A fogadóterem végén egy meglehetősen nagy étkezőasztal van, körberakva székekkel. Középen pedig nagy tér, ami…
amit alapból nem lehet látni:
Most vettem észre mennyire szép a padló. Mozaikhatású formák, Az ajtók különböző világokba nyíló kapuk. Döntsd el, hova szeretnél most belépni.
többféle színű elemek. Az ajtóhoz hasonlóan keveredik a finom hatás, a letisztult elegancia, a durvább hatású, földes részekkel. Mintha egy nagy képkirakóban állnék, melynek darabjai különböző méretűek, és
Most már a misztikus jelző megelőzi a rusztikusat. A kis fura jeleket fi-
lehetetlen lenne kirakni, mert a logikája csak az alkotójának ismere-
gyelem, melyek annyira magával ragadnak valami miatt, hogy… a ko-
tes. A logika fejtegetése közben:
pogtató súlya megnőtt, amit már nem tudtam tartani és lecsapódott.
– Itt is vagyok. Grace.
A nagy koppanás felébresztett az érdekes, hullámos szimbólumok álomvilágából. De szerintem csak én hallottam ilyen hangosan dob-
Egy középkorú, mosolygós nő lépett hirtelen elém. – Az orvosságért jöttem.
banónak, ezért újra megfogom a kopogtatót, amikor egy kellemes női
Meglepődtem, hogy bátortalanul árultam el, mit keresek ott abban az
hang, beinvitál:
érdekes házban. – A teáért? Akkor te vagy Amy lánya.
– Nyugodtan gyere be. Kinyitom az ajtót. Vastag, tömör fából készült. Oldalról a fa erezetébe
– Igen.
formák vannak karcolva. Végighúzom rajtuk az ujjamat, amitől furcsa
– Gyere, üljünk le egy kicsit.
bizsergést érzek a kezemben. Ahogy belefigyelek az egyik spirális
Grace a nagyterem végében lévő asztalhoz vezetett. Mögötte lépdel-
formába egy pillanatra, mintha felfénylett volna. De ez persze nem
tem, miközben észrevételeztem, hogy ő is egy kényelmes farmert és
lehet.
egy lenge pólót visel. Már csak az ing hiányzik a derekáról és mínusz
Becsukom magam mögött az ajtót és körbenézek. Nem várt világ, meglepő hatás. A régi berendezés és annak színei éltek bennem, de
néhány évtized, és akkor azt mondanám, egy jó barát. Gondolataimon elmosolyodok, mikor is ledöbbenek azon, hogy mégis mit csinálok… – De én csak a teáért jöttem át. – Megálltam.
ez, ami most van… 12
13
– Arra gondoltam, ihatnánk egy forró csokoládét. Biztos szereted. Grace megállt, megfordult és rám nézett. Kék tekintete tiszta volt, és
majd visszatért egy teásdobozzal és egy kis üvegcsével. – Itt is vannak.
a mosolygósan fiatalos arca és szerető hangja bizalmat keltő. Jósá-
Letette őket az asztalra és mellém ült. Nem hagyományos módon
gos embernek látszott.
ült a széken, ahogy illik, hanem oldalra kifordulva. Felém nézett, úgy
– Igen szeretem. De most nyár van. – És az kit zavar? Akkor szívesebben innál egy kávét? Az is forró mégis isszák az emberek télen és nyáron egyaránt.
éreztem, szinte bámul rám. Csend volt. Ez zavart. Semmi se jutott eszembe. Úgy éreztem, a székhez vagyok láncolva, ezért nem keltem fel, hogy menjek. Megfogtam az üvegcsét és forgattam a kezemben.
– Igaz. – Amúgy pedig, nem hiszem, hogy téged annyira zavarna az, hogy nem hasonulunk a többséghez.
– Mondd meg Amynek, hogy a teát lehetőleg éhgyomorra fogyassza, a cseppeket pedig napközben evés előtt.
Grace úgy mosolygott rám összehunyorított szemmekkel, mintha
– Anyu csak teát említett nekem.
cinkossághoz keresne partnert. „Csábítása” közben közelebb hajolt
– Igen. De időközben eszembe jutott, hogy ez is jót tesz majd
hozzám, és a hátul összefogott világosbarna hajából néhány tincs kioldódott. Majd visszább vett a túlzott barátkozásból és azt mondta:
neki. – Te valamiféle természetgyógyász vagy? Vagy gyógyszerész?
– Nézd azt a festményt. – Odamutatott az egyik nagyméretű,
– Á, dehogy! – De tanultam ilyet is és értek néhány dologhoz. –
havas tájat ábrázoló idillre. – Majd odaülünk az ottani asztalhoz. A
Harsányan nevetett. – Mondd csak Alice, te hogyan képzeled el az
kép majd megfesti számunkra a télies hangulatot.
életed? – kérdezte váratlanul.
– A festő festi a képet, nem fordítva – jegyeztem meg.
– Hogy micsoda?!
– Honnan veszed?
Az ölembe esett az üvegcse, amit elkaptam és leraktam az asztalra.
– Festő vagyok. Vagyis festészetet is tanulok a suliban. Ahogy
Jobb is, hogy nem csokit kortyolgatva tette fel ezt a kérdést, mert ak-
anyu hívja a művészképzőben. – Akkor neked valóban nagyobb a rálátásod erre. De azért meglátod abban is van igazság, amit mondtam.
kor azt borítottam volna magamra a nekem szegett kérdéstől. – Jó, hát nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. Csak kíváncsi lettem volna, hogy mit szeretnél kezdeni az életeddel.
Egy felnőtt nem ellenkezik velem… Furcsállottam, hogy meghallja,
– Ezt még sose kérdezte tőlem senki.
amit mondok és szimpatikus volt, hogy egyenrangúnak tekint.
– Akkor én egy senki vagyok.
– Gyere üljünk le – hívott.
Felnevetett, melyen én is elmosolyodtam. Érti a humort. Ez jó. De a
– Az előbb még úgy volt, hogy odaülünk a festményhez.
mosolygás ellenére mégis egy belső fagyás élt bennem.
– Igen. Ott majd a forró csokit isszuk meg. De mielőtt elkészítem szeretném neked odaadni a teát, hogy el ne felejtsük. Leültem a terem végében lévő asztalhoz. Grace besétált a konyhába, 14
– Szóval, akkor nem kapok választ – közölte tényszerűen. –… – Vagy csak nem tudod, hogy mit válaszolj. 15
jobb vagy rosszabb. Mindkettőből csodás dolgokat lehet kihozni.
– Nem tudom. – Bármit válaszolhatsz. Ne gondolkodj. Azt mondd, amit szeret-
– Igen. És a színekkel dolgozni sokkal több koncentrációt igényel, figyelmesebbnek kell lenned és tudatosabbnak is. Ha csak
nél. – Úgy értettem, nem tudom pontosan, mit szeretnék.
egy színben alkotsz, akkor nehezebben hibázol és azokat is kön�-
– Festő szeretnél lenni, gondolom hírnevet is akarsz. Hírnév,
nyebben kijavítod. A színtelen sodródás is ilyen… az élet visz magával, de közben te elveszel benne.
pénz, siker és nagy szerelem. – És anyu még rám mondja, hogy ábrándos vagyok, mint egy
Engem nem is a sodródás, hanem maga az elveszettség érzése sodort magával, ahogy azt kimondta. Felsóhajtottam. Nem tudtam rá mit
tini… – Elhúztam a számat.
reagálni, és ő mondta tovább:
– Miért mondod ezt így? – Az élet nem úgy megy, hogy csak elképzeljük és olyan lesz.
– A szabad lélek a művészek sajátja, ezt tudom. Jó érzés a pilla-
Ennél bonyolultabb. Általában sose úgy történnek a dolgok, ahogy
natnak szülve lenni és a pillanatot megszülve valamilyen formában
szeretnénk.
átadni azt másoknak. Ehhez valóban kell egy sodródás. Ennek az
– Tehát színtelenül sodródsz…
elveszésnek a felszabadító élménye hatja át gondolom a te műve-
– Ez mégis mit jelent?
idet is. De gondolj bele, milyen lenne az, amikor te nem veszel el,
– Céltalanul sodor téged az élet. Azt hiszed a mának élsz, de
mégis sodródsz…? Olyankor már nem a világ gyűr maga alá vagy épp a művészeted veszejt magába, hanem te irányítod a sodródá-
közben szürke az egész.
sod folyamát. Ezt nevezem színes sodródásnak. … És igyekszem
– Na jó. Megfogtam a teásdobozt és a kis üveget, és felálltam. Már megint csak kritikát kapok. Erre viszont nem vagyok kíváncsi. – Alice egy szóval sem mondtam, hogy ezzel lenne bármi probléma. Éreztél bármilyen rossz célzatú kritikát a hangomból? Olyan nyugodt törődéssel kérdezte ezt, hogy egyből beláttam, túl ko-
én is ebben élni. – A sodródás pont attól jó, hogy nincs benne irányítás. Megszűnik a kontroll… – És a felelősség. – Igen… az is.
rán kaptam fel a vizet. Leraktam a dolgokat és megkértem, hogy foly-
Ebbe korábban nem gondoltam bele. De Grace olyan határozottan
tassa, amit elkezdett.
állította, hogy belém hasított a gondolat.
– Nem a sodródással szokott baj lenni – folytatta. – Ha meg-
– A színes sodródásban csak annyi kontroll van, hogy nem veszel
figyeled odatettem elé a színtelen jelzőt. De még csak nem is a
el. Ilyenkor is benyel téged az élmény, viszont minden pillanatban
színek hiánya a probléma. Hisz te pontosan tudod, hisz rajzolsz
ott vagy. Néhány ecsetvonást vagy néhány pontot előre rögzítesz,
és festesz, hogy a színtelenségbe könnyebben tudsz mélységet
de attól még a vászon üres és szabad.
belerakni, mint a színek pompájába. – Amikor színekkel dolgozunk az teljesen más. És egyik sem 16
– Honnan tudsz te ilyenekről? – Tudod, ez a korral jár – mosolygott. – De a negyvenes évek kö17
zepén is van élet hidd el. Sőt! Nem is sejted mennyi élet van benne. A mobilom jelzett. Gwen, a legjobb barátnőm üzenetben érdeklődött, hogy este megint elmegyünk-e szórakozni.
gyelltem magam. A szemem lesütöttem oldalra, mintha valami bűnt gyóntam volna meg. – A szex jó dolog. Élvezetes – mondta Grace. – De a szeretkezés
– Menned kell? – kérdezte Grace.
még jobb. A szerelmeskedés pedig, amikor a két lélek is kiteljese-
– Nem. Még nem.
dik egymásban, az… – sóhajtott.
Tekintetemmel közben a telefonba révültem. Nem tudtam mit vála-
Komolyan, ha telefonon beszélgetnék vele vagy neten chatelnénk,
szoljak. Máskor ösztönösen egy „Ok”-ot küldtem volna, most viszont
nem találnám ki, hogy egy középkorú nővel beszélek. De így, hogy
valami meggátolt. Nem akartam arra gondolni, hogy este mi lesz. Hü-
előttem ül, és látom és sejtem is a korát… Mégis mit tudhat ő a szere-
velykujjammal simogattam az iPhone-om kijelzőjét és elmerengtem.
lemről? Az ő korában már…
Grace hangja azonban gyorsan kihozott ebből a kábulatból:
– Tudom, arra gondolsz, hogy az én koromban már másképp működik a szerelem.
– A barátod? A szerelmed? – Az egyik barátom. És nincs szerelmem. A szabad szerelemben
Szólni se tudtam. Kerek szemekkel néztem rá, hogy még a gondolataimat is kitalálja.
hiszek. – Én azt mondom, fűben-fában orvosság. Te ezt a szerelemben
– Persze igazad van. Az én koromban, most ha a múltat nézzük, másképp mentek a dolgok. De a jelen korban, az ötvenhez köze-
éled meg? – Azért nem ennyire végletes…
ledve is, ha egy szív nyitott, ugyanúgy képes szeretni, mint egy
– Remélem nem vetted rosszallásnak a szavaimat – sandított
tizenéves. A szerelem áthatja az életet. A vágy és a beteljesülés minden korban jelen van csak kicsit másképp. Te nem így gondo-
rám.
lod?
– Nem – mosolyogtam. – Fiatal vagy. Élsz a lehetőségekkel. De remélem, örömödet le-
–… Tőlem kérdez? Ezt el se hiszem… Nem tudok rá mit felelni…
led benne. – Ez… Ha nem lelném, szerinted csinálnám?
– Majd megtudod, te is. – Elmélyült hangja újra vidámra váltott.
Csodálkoztam, hogy azt se tudom, ki ül velem szemben és már intim
– Talán most már mennem kellene. Anyu biztos várja a teát.
témában vájkálunk.
– Ma már úgyse tud inni belőle, úgyhogy maradhatsz. Gyorsan
– Az ösztönök is adnak örömöt, de a szíved is benne van –
megcsinálom a forró csokit. Segítesz? – Még sose csináltam otthon ilyet.
mondta. – Most egy romantikus fejezethez értünk, úgy érzem.
– Nálam se – mosolygott. – De nem nagy ügy. Jó minőségű
– Nem szereted a romantikát?
étcsokoládé, tej, tejszín és pikáns fűszerek… Te mit kérsz bele?
– A szexet jobban szeretem.
Gyömbér, chili, fahéj? Vagy hagyományosabb ízeket szeretnél
Ledöbbentem a túlzottan őszinte válaszomtól, amitől kissé el is szé18
mondjuk narancs, mazsola? Esetleg kávéval? 19
– Te hogy szereted? Az én kombinációm: narancs, fahéj, chili. – Ilyet kérek én is. – Rendben. Akkor amíg elkészítem adok neked valamit, hogy ne unatkozz. Odasétált az egyik könyvespolchoz. Egyik-másik könyvet kihúzta, be-
A valóságos képzelet gyűjtőedényét Grace Hope tartotta, melyben felfogta, majd felfoghatóvá tette a teremtő erők rejtelmét.
leolvasott, majd visszatette őket. Ő írta… Akkor ő is művész. Egy író! Ezért ért meg engem, és ezért
– Ez az! – mondta örömmel. Visszajött hozzám és a kezembe nyomott egy könyvet. – Nem igazán szoktam olvasni.
éreztem rögtön egyfajta hasonlóságot, ami önkéntelenül is bizalmat eredményezett az irányába.
– Tetszeni fog. Nézz bele, amíg visszajövök. Grace elindult a konyhába. Megfordítottam a könyvet, és mikor lát-
Elkezdtem olvasni a könyvet…
tam, hogy nincs a hátulján semmilyen szöveg sem, utána szóltam: – De mégis miről szól? – A képzelet valóságáról. Igazán művészi darab. Meglátod kedvedre való lesz olvasni. Nem szokványos könyv, inkább művészi képzelgések hömpölygő áradata egy történetbe ágyazva. – Hm. Érdekesen hangzik. Kiment a konyhába. Jobban szemügyre vettem a könyvet. Sötétbarna borítón arany betűkkel az van a borítóra írva:
A címet elnyelte a képzelet és valóság egyvelege.
Rendhagyó. Még cím sincs. Máris érdekel. Más nincs a borítón. Az első belső oldalon mindössze ennyi:
20
21
Múzsa Négy ajtó áll előttem. Tudom, mindegyik hozzám vezet, de még csak nem is sejtem, mit találhatok mögöttük. Az első egyszerű faajtó. Szépen kidolgozott négyzetalakú kidomborodások ékítik nemesen egyszerű díszítéssel a nyersbarna színű ajtót. De mielőtt még elrévednék az ügyes kidolgozáson, a csattogó hang fuvallatos zaja tovább fújja tekintetem a következőre. Egy sötétebb barna faajtó, az előzőhöz meglehetősen hasonló, de csak külsőre… Ez mozog. Csapkodja a szél. Mégsem a vihar sejtelmes érzülete az, ami miatt megdörzsölöm hideggé vált kezem, hanem a következő ajtó ridegsége. A harmadik is, akárcsak az előzőek, fából készült. De a kilincs markolata deres és úgy tűnik, kezd megfagyni. Folyamatosan kienged és befagy, de csak a kilincs területe. Jobbra viszem tovább a tekintetem, és a negyedik ajtó képe kissé fátyolosan tárul a szemem elé. A bal oldalán mohás kéreg növi be. És ez a különös képzet pókhálószerűen, átlátszóan teríti be a dióbarna ajtót. Az első könnyedén nyílik. Sötét van. Nem látok semmit. Nem tudom, hol vagyok. Csak a félelemtől erős lélegzetem hallom. Bal kezemmel tapogatózom. Érdes felületet érzek. Melengeti a kezem. Majd mielőtt megnyugodnék, a jobb kezemben kigyullad egy lámpás és meglátom, hogy a földben vagyok valahol mélyen… Egy gyűrűsen kifúrt alagútban. Magam elé nézek, nem látom a végét. Lépek egyet, de megtorpanok. „Vajon arra van az előre vagy éppen vissza?” Nem tudhatom. Honnan is tudhatnám, akárhol lehetek, benn a közepében.
Elindulok előre. Egyre sietősebben megyek tovább. A félelem úrrá lesz rajtam, ezért zihálok, fuldoklok. Habár van levegő, mégis egyre kevésbé érzem szabadnak a tüdőm. „És ha a másik irányba kellett volna mennem?” Kérdések zakatolnak a fejemben, a szívemben pedig tanácstalanságba burkolt félelemérzések keringenek. Rossz egyedül lenni. Rossz a sötétben lenni, mert bármikor kialudhat a fény a kezemben. Iszonyú ez a bezártság érzet. Elérek az „odú” végéig. Lehet, tévedtem… Lehet, mégis a rossz irányt választottam. Megkopogtatom a falat. Furcsán üresen kong. Végighúzom a hideg kőzet egyenes vonalú mélyedésén az ujjaim. Egy újabb ajtó… bele van vájva a barlang durva falába. Kinyitom. A súlyos ajtó kitárul, és megcsapja a szemem az erős fény. A lámpást, ami az előbb fényt adott, a fejem elé teszem és árnyékot vetek a szemem elé. Lassan elviszem a tekintetem elől… Fehér… világoskék… Az égben vagyok. Felhőket látok magam előtt és alatt. Az előbb a sötét bezártság, most a kinyílt fényes végtelen… mindkettő egyformán félelmetes. Az előző elnyel, itt lezuhanhatok. Tanakodok, mitévő legyek. Lépnem kellene. A fény felé akarok menni, szállni… de repülni nem tudok! De amint ezt kigondoltam egy fura, vékony pálcikatestű figura lebeg hozzám. Egy fordított kereszten áll, a vízszintes alsó száron. Int nekem, hogy lépjek oda a másik oldalra. Tétovázom. „Mi lesz, ha lezuhanunk?” De rálépek, mert a sötétségbe nem vágyom vissza. Lebegünk, és elérkezünk egy kastélyformájú felhőhöz. A különös figura rálép a felhőre, ami olyan szilárd, mintha talajra lépnénk. Követem őt. Bekísér a
22
23
lég-vár nagy termébe. Fekete ruhás lények kíséretében megérkezik a… a hókristály-király!? Teste hópelyhekből van kiformálva, melyen teljesen keresztül lehet látni. Megáll előttem és azt mondja: – A birodalmam bármikor semmivé válhat. De ha mindig attól tartanék, hogy mikor ered el az eső, akkor egy pillanatig sem élvezhetném ezt az egészet. A végtelen a változásról szól. De, hogy te ne félj magasra szállni, és ne félj a zuhanástól, adok neked valamit, ami segít téged. A hópihék formálta testéről leválik egy jégkristályos réteg. Palásthoz hasonlít, de ahhoz sem fogható. Az elején két szárnyat formálnak a jégpihék, melyeket a mellkasomnál csatolnak össze a fekete alakok. Hátratekintek és látom, hogy ez a különös leheletfinom jég-lepel megmozdul és hátul is két szárnnyá változik. Megköszönni nem volt időm. Hirtelen ott találtam magam a négy ajtó előtt ismét. A második ajtó elé lépek. Mintha valaki rángatná, így nem tudok benyitni. A folyamatos döntésképtelenség állapotában létezik az ajtó. Csak egy valami nyithatja ki… a Döntés! Odalépek. Határozottan megfogom a gömbformájú kilincset, rászorítok és betolom azt. Hirtelen aranyfényár áraszt el. Először csak néhány aranypénzből formált dombot látok, és fémpénzek csengő hangját hallom, ahogy azok egymáson, egymáshoz érve megmozdulnak. Látni még nem merem, de már érzem… a végtelen belső forrás kincsestárában vagyok. Itt Minden van! Olyan sok minden, hogy szemmel befogni nem lehet, szívvel átérezni is alig… azt is fájón. Felveszek egy aranypénzt a földről és a hely szellemisége megszólít: – Sokszor az egyszerű aranypénz értékesebb a koronánál, mert a legtöbb embernek aranypénze sincs. Ahhoz, hogy értékelni tudják a pompát, először meg kell nyitni a fantáziájukat, el kell érni, hogy elhiggyék, egy korona van előttük.
– Tehát aranypénzt adjak az embereknek? – Bármit adhatsz. Akármit is adsz, a lényeg, hogy te adod. És az mindmind innen, ebből a kincstárból, a végtelen belsődből származik. Csak tudd, hogy akármit is adsz innen, az értékes… akár értékeli azt, akinek a kezébe adod, akár nem. – De még mindig nem tudom, hogy akkor hogyan válasszak? – A bőség zavara… Fogadd el, hogy mindezt nem tudod átadni, hisz még te sem fogod fel ennek a kincsnek a súlyát. De csupán, ha egyetlen aranypénzt adsz innen valakinek, máris belépést engedtél számára ebbe a csodába, ami itt van. – Tehát aranypénz… – Abból több van… De persze te a gyémántokkal kirakott nyakéket keresed. Viszont ahhoz lehet, hogy neked is ásnod kell. De vajon megéri? Hisz az aranypénzből formált domb érméi is értékesek, nem csupán az ékszer az alján elrejtve. Felsóhajtok, de egy szempillantás alatt újra a négy ajtó előtt állok. A második ajtó már stabil, nem mozog. Résnyire nyitva van, és már nem tűnik huzatosnak. Ellenben a harmadik ajtó még mindig fagyosan hívogat. Odalépek. Valamiért félek benyitni rajta. Félek, hogy megfagy a kezem. De ez lehetetlen… Amikor az önbizalmam elhagyott, és nem mertem szállni, hirtelen megjelenik a jégpelyhekből készült repülő lepel és finoman belöki az ajtót helyettem. Nem tudtam belépni… Bezuhantam!!! Lángropogást hallok és halvány, lángszerű formák sejlenek fel körülöttem a térben. De a vaksötétben alig látom. Az érzés erősebb, mint a látvány. Az alá hulló lángnyelvek élénkülnek. A narancsosbarna színek vérvörösbe izzó ciklámenessé formálódnak át és madártollakhoz hasonlítanak. „Madártollak potyognak és szállnak körbe?” Kalapácsütést hallok… A nagy kondulás a fülemben megijeszt. Összerezze-
24
25
nek és a színek eltűnnek. A fekete némaságba csak olykor üvölt bele egy mélyebb, fájdalmas érzést keltő kalapácsütés. „Mégis mit ütnek? Egy kovácsműhelyben vagyok?” Kívülre helyezkedem… Nem vagyok ott fizikailag térben, csak a jelenlétemmel figyelek. Egy férfikéz ólomsúlyú kalapácsot tart a magasba és én a kezére, a kalapács fejére fókuszálok. Tartja, tartja, majd hirtelen lezuhan a keze. A figyelmem vele zuhan, és ahogy eléri a fémet, amit ütött, egy madarat látok leláncolva. Egy ijedt, fehér madár, melynek két lábán és nyakán fémkapocs van. Bilincsbe van zárva. „Ugye nem fogja bántani a madarat???” Érzem, hogy a madár fél. Retteg! Belépek a képbe. A kalapács végül rácsapódik a bilincsre és a madár kiszabadul. Ahogy repdes a műhelyben, a fényesen izzó tollait hullajtja, majd az egyik lángba borult toll, mellyel írni is lehet, a kezembe száll. Gyönyörű szép, ahogy a lángszínek hullámozva pulzálnak benne. Folyamatosan ég, mégse ég el sose. Varázslángokból áll ez a toll… író madártoll. – A múzsa madara csak akkor hullajtja a tollát, ha szabad. Lekötözve, lefogva, akarattal birtokolva őt, nem ad semmit. El kell engedned. Hagyd felrepülni a magasba. Minél szabadabb, annál többször jön vissza hozzád – mondta egy mély férfihang – A múzsa madara… – ismétlem a gondolatot. Nézem a különös tollat a kezemben, majd hirtelen meglátom magam előtt a madarat. Megnőtt! Olyan nagy, mint én. És akkor… lángba borul a teste, és átformálódik… férfivá… – A múzsa csókját pedig fogadnod kell… – mondta a kalapácsos férfi. A madárból lett férfi átkarol a szenvedély tüzével, majd megcsókol. Kéjesen csókolózva szeretkezik velem. Nem tudok mit tenni ellene és nem is akarok. Csak hagyom, hogy megtermékenyítsen a Múzsa, ihletet adva nekem és…
Megéljük a közös teremtést. Behunyt szemmel is csak lángnyelveket látok, melyeknek további parázslást adnak a sóhajaim. Őt nem hallom. Nem tudom, hogy ki ő, és milyen, csak érzem, hogy egymásé vagyunk… érzem, hogy egyek vagyunk és érzem… Folyamatos gyönyör! Sóhajaim végtelenjében mégis őbenne születik meg az új élet. Miután elenged lázasan éber-álomban vonaglok. Leizzadt, tűzzel végigégetett testemben hepergek, miközben ő visszaalakul madárrá. Egy lángnyelvekből formált fészekbe ül és hív engem. Nem szavakkal, és hangokkal, csak érzem, hogy hív. Kilép onnan. Belenézünk a fészekbe. Végtelen kútnak tűnő mélység dereng előttem. A mélyén három tűzzel borított tojás, melynek aranyparazsa rózsaszínes lángcirmokkal futkározik körbe-körbe. – Együtt teremtettük. Közös alkotás – mondtam neki és folytattam, mintha az ő gondolatait fognám fel érzésben, és fordítanám át az elmémnek. – Ahhoz, hogy kapjak, meg kell nyílnom. Be kell fogadnom a Múzsát, hogy adjon nekem egy mag-tojást. Adok-kapok játék egyensúlya… meghitten szenvedélyes és csodás. De mielőtt még elringatnám magam az anyai-apai érzések furcsa keverékében, amit egyszerre élek, megjelenek újra a négy ajtó előtt. Kizökkentem a csodálatos lángvilágból. Kezemben magammal hoztam a lángoló madártollat, a hátamon pedig a jégpehely felöltő díszeleg. A negyedik ajtóhoz közeledek, amit addigra teljesen belepett a mohaszerű szövet. Amint közelebb lépek, a szövet fakéreggé sűrűsödik. Egy fába rejtőzött el az ajtó. „Most mit csináljak?” A kérdésemet épphogy kigondoltam, a kezemből kiszállt a tüzes toll, belefúródott a kéregbe és papírként lángra lobbantva azt, felemészti a tüze. Valóban, mintha csupán egy papírra festett kép lett volna a fa, amit az ajtó elé kiterítettek… De most már szabad az út. Kellemes otthoni környezetbe érek. Egy kis fakunyhó belseje köszönt en-
26
27
gem. A tűz ropog, felette bográcsban fő az étel. Fából készült bútorok, sok-sok polc telis-tele edényekkel. „Innen indultam el, innen léptem ki, mikor megjelent a négy ajtó.” Mosolyogva veszem tudomásul, hogy ugyanoda tértem vissza, mégis a sok tapasztalat melegebbé és élőbbé varázsolta a kis lakot. Mielőtt bejártam volna az előző három ajtó világait, már akkor is tudtam, hogy innen, ebből a képességfejlesztő lakból bármit elérhetek és megteremthetek magamnak, de most már még biztosabb. Ami volt kétely, feloldódott…
***
Belecsodálkoztam Grace szemeibe. Esküdni mertem volna, hogy már néhány kanállal ettem. A számban éreztem a savanyú, az erős és az édes íz kombinációját. Mégis mikor ránéztem az asztalon lévő szélesszájú bögrére, a kanál mellette feküdt tisztán és érintetlenül. Ez nem az illatok szokványos ízbeli leképeződése volt… mást éreztem. – Bár az aromák finom illatától elhiszem, hogy összefutott a nyál a szádban. – Igen, így értettem – helyeseltem. Megfogtam a kanalat és megkóstoltam a forró italt. – Isteni! Pont ilyennek éreztem az előbb… Elhallgattam. Hisz az előbb nem kóstoltam még meg, mégis pontosan ilyen utóízt éreztem a számban, mint az első korty után.
– Alice. … Alice.
– Ilyennek érezted az illatát. Tudom. Ezek szerint jól sikerült.
– Igen? Itt vagyok.
– Nagyon finom lett. – Többet nem mondtam.
Hirtelen megráztam a fejem, ahogy kiléptem a könyv érdekes varázs-
Csendben kavargattam a csokoládét. Bámultam, ahogy a sötétbarna
világából. Annyira belemélyültem a különböző világok rövidke kép-
folyékonyság keveredik a narancsos színű krémmel és a piros porral.
ződményeibe, hogy még az illatokat sem éreztem, és a körülöttem
Közben örvénylő lángokat formáltak benne a mozdulataim… A könyv-
lévő hangokat sem hallottam. Mintha… mintha hozzám szóltak volna
ben olvasott ciklámenszínű folyékony tollakká változtak át. – Elfelejtettünk átülni a téli festmény alá. Tudod, úgy hangulato-
a sorok. Alkotás közben ilyesmi állapotokat élek meg, amikor kiformálódik
sabb – mondta Grace.
bennem egy kép. De én azt így nem tudnám leírni, megfogalmazni…
Megfogta a bögréjét és nagy mosollyal átsétált a másik asztalhoz. A
azt a sok érzést és szenvedélyt, ami áthatja az alkotási folyamatomat.
varázslat őt is körbejárta. A tüzes fények belengték a bő pólóját, az iromba vonalak pedig beleégtek a mintázatába. Ámulattal néztem a
– Látom, még nem vagy itt. Grace rám mosolygott, de az arcát most kicsit másmilyennek érzékel-
látványt, amiről tudtam, hogy nem valóságos, mégis lenyűgözött a
tem. Tekintete ragyogóbbá vált és őt magát is fiatalabbnak érzékelem.
káprázat.
A nyaka körül halvány rózsaszín felcsillanást láttam egy pillanatra,
– Gyere már – hívott. Felálltam. Hirtelenségemben kiesett a könyv az ölemből. Lehajoltam
ami elragadta a figyelmemet. – Jól vagy? – kérdezte.
és amikor érte nyúltam az ujjhegyeim belefolytak a borító aranybetűi-
– Igen, persze. Isteni ez a forró csoki.
be. Az áramlás kölcsönös volt.
– De hisz még meg sem kóstoltad. 28
Megráztam a fejem, a könyvet leraktam a nagy asztalra, majd átsi29
ettem a bögrémmel a kisasztalhoz, és leültem. – Ugye, hogy sokkal meghittebb így? – mosolygott.
Azt már nem! Biztos, az a könyv tehet arról, hogy ilyen furán, szinte betegnek érzem magam. Rohantam, de az ajtó előtt megálltam.
Grace ránézett a festményre. Követtem a tekintetemmel. A festmény
Az ajtó megváltozott. A durvább részek most élőbb fakéreghez ha-
formavilága megmozdult. Esett a hó, melynek hideg szele megcsapta
sonlítottak, melyek a csiszolt sötétekbe belefonódnak. Szenvedélyes
az alkarom bőrét. Libabőrösen dideregtem, ezért magamra vettem a
szeretet sugárzott a kettősségből, ami érzésben úgy hatott rám, mint-
flanelinget.
ha két fát látnék szexelni egymással.
Két kezembe vettem a forró bögrét, mely melengette a lehűlt kezeimet. Belerévedtem a folyékony desszertbe, miközben a kép irányából
– Nem tetszett, amit olvastál? – kérdezte Grace, miközben hátulról megfogta a két felkarom.
lépéseket hallottam. Valaki lába alatt ropog a frissen esett hó. A távol-
Teljesen testközelbe állt a hátamhoz, éreztem, ahogy árad belőle
ban morajló gyermekkacajt hallok.
a hő felém. Erős tartásától a látásom kitisztult és az ajtó újra olyan
Nem nézek a falon lógó alkotásra. Inkább behunyom a szemem és felsóhajtok. Fellélegzésemkor fenyőillatot érzek, illetve mécses elégése utáni lágy füstszagot. Remegek. Fázom. – Alice biztos, hogy jól vagy? – kérdezte és megfogta a kezem. – Jéghidegek az ujjaid! Idd meg gyorsan azt a forró csokit, az majd felmelegít. Jól esik ilyen hidegben. – Igen, igen. Valóban így a legfinomabb, mikor idebent hideg
volt, mint amilyennek lennie kell. Határozottan dörzsölgette a karjaim, mintha a tél közepén akarna felmelegíteni. – Mi történt velem az előbb Grace?– kérdeztem miután megnyugodtam. – Amíg nem meséled el, addig nem tudok mit mondani. Elmeséltem neki, miket láttam és tapasztaltam miután a könyvből kirángatott. – Elhiszem, hogy félelmetesnek tűnt ez számodra – mondta.
van… „Idebent…?” Nem folytattam inkább. Gyorsan a számhoz emeltem a bögrét és eltakartam az arcom. Csak ittam és ittam. Csodálatos, ahogy az átfagyott testemet belülről felhevíti a forróság. De nemcsak ezt éreztem, hanem azt is, ahogy a chili fűszeres ereje belülről fűteni kezd, és a fahéjas-narancs parfümként árad ki a
– Nem. Épp ez az, hogy nem volt az. Az volt a félelmetes, hogy meglehetősen természetesnek éreztem az egészet. Élővé vált minden. A látszat mögé láttam. Amikor festek is ehhez hasonlóan másfajta állapotba kerülök. – Jó, hogy neked ott az ecseted és bármikor le tudod képezni azt, amit látsz és érzékelsz.
bőröm pórusaiból. – Köszönöm, nagyon finom volt – hadartam. Gyorsan felálltam, és elindultam a kijárat felé.
– Neked pedig ott vannak a szavak. Hisz te írtad azt a könyvet. – Valóban?
– A tea és a cseppek.
–…
– Igen. – Visszafutottam a másik asztalhoz, felkaptam a holmikat
– A szavakkal nehezebb körbetáncolni a belül kavargó képzete-
és mentem egyenesen az ajtó felé. – A könyvet ott felejtetted az asztalon – szólt rám. 30
ket, mintsem egy festményben láthatóvá tenni azt másoknak. – Jó sok kép kellene ahhoz, hogy az, amit idáig olvastam, látha31
Először a könyvre mosolyogtam rá, majd Grace-re is. Visszamosoly-
tóvá váljon. – De akkor ezek szerint tetszett – mosolygott. – Igen. Tetszettek a képek, amik közben megjelentek előttem… a színes kavargás és az érzelmi csapongás… ahogy szárnyal a képzelet és kiszámíthatatlan benne minden. De van ennek értelme is?
gott rám és azt mondta: – És ha az esti bulizás után holnap jól esne egy frissítő kávé, akkor szeretettel várlak. – Még nem is döntöttem el, hogy…
– A könyvnek?
– Úgyis elmész. Ilyen vagy – mosolygott.
– Ennek a szárnyaló mesés zűrzavarnak.
– Igazad van.
– Persze. Olvasd tovább a könyvet és majd megtudod. De naponta legfeljebb csak egy ilyen merülésbe mélyülj bele.
Elköszöntem és hazafutottam. Anyunak odaadtam a gyógyító készítményeket és átadtam Grace üzenetét. Ezután felsiettem a szobámba.
– Miért?
Írtam Gwennek egy üzenetet, hogy mehetünk szórakozni, majd leha-
– Az elmét nagyon kiüti az iránytalan és céltalan csapongás, ami
saltam az ágyra. Kezembe vettem a könyvet és csak néztem.
a tiszta képzelet velejárója… és egyben a valóság végtelensége is.
Vajon az, hogy az imént már olvastam egy elmerítős jelenetsoro-
Igaz, ezért van történetbe ágyazva az egész, de azért jobb, ha erre
zatot az egynek számít? Nem értem mégis mi baj lehet az olvasásból.
pluszban odafigyelsz. A tudatalattinak kell az idő a feldolgozáshoz.
Grace szerintem túlbonyolítja az egészet. Folytatnom kell! Minden-
– De pont ez a… ez a nem is tudom mi, ami olyan érdekes ben-
esetre állítok egy ébresztőt, ha nagyon belemerülnék…
ne. A kerettörténetre nem is emlékszem. Nem is érdekel. – Pedig érdekelhetne. Abból is tanulságokat vonhatsz le. – A meséknek nincs tanulsága… – mondtam. – Vagy pont azoknak van a legnagyobb… – Ott az a lány, aki megtalálja a misztériumok könyvét. De őt nem az érdekelte, amit talált, mert szerelmi bánata van. Otthagyta a fiú és az újbóli csalódás helyett a magányt választja. A mesék világába lovallja magát ahelyett, hogy szembenézne azzal a tén�nyel, hogy még számtalan fiú él és akármelyikkel jó lehet még neki. Mondjuk megértem, hogy a színes történeteket bújja… – Azért nem ilyen egyszerű. De tény, hogy ez is egyfajta olvasat, amit te most elmondtál. – Belenyomta a kezembe a könyvet. – Olvasd tovább, és ahogy haladsz a történetben egyre többet fogsz majd fel az egészből. – Rendben. Köszönöm. 32
33
