4. tanegység, d) elem: részletes tananyagkifejtés 1) Petercsák Tivadar: Folklór hagyományok oktatási segédanyag a Világörökségünk (Tokaj-hegyalja történelmi borvidék kultúrtáj) c. tantárgyi modul Folklórhagyományok című, 4. sz. tanegységéhez
1. A SZŐLŐ ÉS A BOR A MAGYAR NÉPHAGYOMÁNYBAN A szőlőműveléshez kapcsolódó szokások és hiedelmek A szőlők gondozásának évente rendszeresen ismétlődő munkafázisai vannak. Ezek az ápolási munkák a szőlőtőkék termőképességének biztosítását, illetve egyensúlyban tartását szolgálják, és mivel eredendően a szőlőnövény termesztési sajátosságai alapján alakultak ki, bizonyos alapvető vonásokban az egész országban megegyeznek. Így a szőlő munkái valamennyi borvidékünkön négy nagy csoportba sorolhatók: 1. a tavasztól őszig több szakaszban végzett talajművelés, 2. tőkeművelés és metszés, 3. az új hajtások ápolása, 4. talajjavítás. Az utóbbi száz évben egy újabb munkacsoport csatlakozott a fentiekhez: 5. a kártevők elleni védekezés. A szőlőművelés technológiai fázisaihoz mindenütt hozzákapcsolódtak azok a mágikus hiedelmek, vallásos szokások, időjósló regulák, amelyek gyakorlásával analógiás módon a sikeres szőlőtermést kívánták biztosítani. Az öregek szerint vasárnap és ünnepnapokon tilos volt a szőlőbeli tevékenység. A szőlőt a bő termés érdekében általában növekvő holdálláskor metszették. Egerben a közelmúltban is azt vallották az idős szőlősgazdák, hogy a holdfogyatkozáskor metszett szőlőnek szuvas lesz a venyigéje, de ha holdtöltekor metszett, akkor megtöltődött a hordója. Hegyalján még a 20. század elején is úgy tartották, hogy a szőlő termőképessége a holddal együtt növekszik. Itt ismert az a mondás is, hogy a metszést akkor kell elkezdeni, amikor a barackfa virágja a metsző hátára hull. Ez ugyanis azt jelzi, hogy az idő már megfelelő. Sokan hittek abban, hogy a többesztendős óborral metszéskor megöntözött tőke bő termést, magas cukortartalmú szőlőt ad. Ugyancsak a bőséges termés érdekében metszették meg a szőlőterület négy sarkán lévő tőkéket, hiszen így mintegy mágikus körrel védték meg szőlőjüket az egész évben fenyegető veszélyektől. A gazdák a szőlőben addig nem fogtak a munkához, amíg körbe nem járták és közben imádkoztak, Isten áldását kérték. A szőlőkben tilos volt a káromkodás, veszekedés és mindenfajta erkölcstelen cselekedet, mert a közvélekedés szerint „a jó isten elveszi a termést.” A népi vallásosság a Mátraalján olyan archaikus hagyományt is megőrzött, miszerint a szőlőmetszés kezdete Noéig vezethető vissza. Akkor még nem volt szokásban a szőlő metszése, de amikor Noé szamara a szőlőtőkék közé tévedve lerágta a vesszőket, és azokon a tőkéken termett a legtöbb és legjobb minőségű szőlő, az emberek metszeni kezdték. A szőlősgazdák nagyon féltek az elemi csapásoktól, főként a jégveréstől. Vihar közeledtekor nemcsak imádkoztak, de szentelt barkát és gyertyát is égettek. Sokfelé ástak el szentelt parazsat és szentelt barkát a szőlőföld négy sarkában, hogy a jégvihar elkerülje a szőlőt. A szőlő négy sarkán elvégzett varázsló-rontáselhárító rítus általános volt
Magyarország katolikus lakta vidékein, ahol szentelt virághamut vagy a szentelt virág ágacskáiból készült kis kereszteket ástak el vagy szúrtak le. Az ország különböző vidékén előfordult, hogy tűzbe tartott szőlőkaró és szőlő venyige darabot ástak el védekezésül a szőlőföld négy sarkában. Sopronban a középkor végén egész szekér szőlővenyigét készítettek elő tűzszenteléskor a templom mellett, nyilván azért, hogy mindenkinek jusson belőle. Az analógiás mágia tipikus – Tokaj-Hegyalján is ismert - példája, hogy a vihar közeledtekor éles szerszámot (balta, kasza) fordítottak az ég felé, hogy az éle széthasítsa a fellegeket. A lényeg, hogy vas anyagú eszközt használjanak, mert ezek alkalmasak a néphit szerint a fenyegető veszedelem távol tartására. Általánosan ismert a vihar előtti harangozás, mert az egri vélekedés szerint „a harang eltolja a felyhőket,” de a nagyobb szőlőkben lévő kis harangokat, csengőket is félreverték. A Borsod megyei palócoknál a zivataros felhőkben a garabonciást vélik felfedezni, aki sárkányon lovagolva gerjeszti a zivatart. Ellene megkondítják a harangokat még a református falvakban is. Már a középkorban így határozták meg a harang feladatát: az élőket hívogatom, a holtakat elsiratom, a felhőket eloszlatom. Ezt latinul vagy magyarul egyik-másik harangra rá is írták. Híres vihar elleni harang van a kassai dóm tornyában a 16. századtól szőlőmunkást ábrázoló domborművel és felirattal. A hegyaljai Józseffalván mindaddig harangoztak vihar közeledtekor, amíg elekktonikus vezérlésre nem váltottak, mert a harang szétverte a felhőket. A viharágyúval való védekezés a 19. század végén a földművelésügyi miniszter rendeletére terjedt el. Móron az 1900. június 9-én tartott képviselőtestületi jegyzőkönyv rögzítette, hogy a helybéli hegyközségek a jégverés elleni védelemre 43 viharágyút szereznek be. Ezek kezelése a szőlőcsőszök feladata volt. Tokaj-Hegyalján Központi Meteorológiai Intézet egyik munkatársa 1900. március 8-án tartott előadást Tállyán a viharűző ágyúkról, majd Sátoraljaújhelyen is volt hasonló bemutató. Az újhelyi szőlőbirtokosok el is határozták, hogy 18 ágyút állítanak fel szőlőik védelmére. A hegyaljai parasztság részéről ellenállás mutatkozott, nem akarták, hogy „az istentelen urak ágyúval lövöldözzenek az istenre.” A szőlő érésekor fontos volt a kártevők elleni védekezés és a szőlő őrzése. A védekező eljárások közül az ősi agrármágia körébe tartoznak a termés preventív védelmére szolgálók. Cserszegtomajon a szőlősgazdák Bálint napján (február 14.) virradatkor madár- és tolvajűzés szándékával kerülték körül a szőlőbirtokot. Nagyrédén úgy tartották a régiek, hogy aki húshagyókedden szőlője négy sarkán egy-egy tőkét megmetszett, annak gyümölcsét nem kezdik ki a madarak. Veszprém megyében szokás volt szőlőkaróra lókoponyát tűzni, hogy a madarak és darazsak ne bántsák a szőlőt. Még a közelmúltban is alkalmazták a Balatonfelvidéken, hogy szalmával kitömött nyulat, máshol madártetemeket kötöztek magas póznákra, hogy elűzzék a madarakat. Újabban madárformájú faszerkezetek, csillogó alufólia madárutánzatok szolgálják ezt a célt. A madarak kártétele elleni hathatós védekezésnek tartják sokfelé a szőlőkarók között kihúzott madzagokról lelógó műanyagfóliás csíkok, felhasogatott tejeszacskók, alufóliák alkalmazását.
1.kép. A madarak riasztására szolgáló szalagok a szőlősorokon. Tokaj-Hegyalja. Sasi Gábor felvétele 2015. A madárriasztásra szolgáló tárgyak közül a köztudatban legismertebbek a termőföldre kihelyezett ember alakú (antropomorf) bábúk. A férfi vagy nő alakját formázó bábúk elhelyezésének gondolati gyökereit abban az elképzelésben kereshetjük, mely szerint az ember jelenlétét egy az őt jelképező, hozzá hasonló figura azonos mértékben képes helyettesíteni. A madárijesztők váza készülhet fából, kukoricaszárból, a fej szalmával tömött harisnya, amire a használatból kikopott és szalmával tömött nadrágot, kabátot húznak, fejére rossz kalapot illesztenek. Széles körben elterjedt, hogy a kiszolgált pulóvert, háziköntöst, overállt, vasutas kabátot húzzák egy-egy keresztbe illesztett karóra, de van, ahol a szőlőtőkét bugyolálják be rongyokkal. Más esetben a fej, az arc a hangsúlyos, ezeknél az utóbbi évtizedekben hungarocellből préselt fejek is előfordulnak. A többnyire kimerevített alakok mellett a szél hatására feltűnő mozdulatokat produkálnak a lelógó ruhadarabok, kézből kinyúló szalagok. A fejrészt gyakran harsány színű műanyag flakonok, fémdobozok helyettesítik, de a figura nyakából lelógó csengők, a fejrészre rögzített tükrök, villogó üvegcserepek is alkalmasak a hatás fokozására. A legtöbb helyen a madárijesztőket hosszabb időre készítik, de télire behozzák és kijavítva tavasszal ismét kirakják. Egerben a madárijesztők kihelyezésekor erejének serkentésére versikét mondtak:”Hess, te madár hess,hess,hess/ Szőlőt lopni ne siess!” Tokaj-Hegyalján a farsangi felvonuláson is szerepeltek a szőlőből behozott madárijesztők.
2.kép. Madárijesztő alak. Balatonalmádi. Dr.Petercsák Tivadar felvétele 2015. A szüret előtti időszakban a leghatásosabb védekezés az emberek személyes jelenléte, amelyhez zajkeltés társul. Ennek eszköze lehet a környezet egy-egy tárgya vagy kifejezetten erre a célra készített szerkezet. Legelterjedtebbek a kézzel forgatható bordás és kalapácsos kereplők, aminek a neve lehet kerep, kereple, kelep, csörgető, pörgettyű. Ezek a szőlőpásztorok felszereléséhez is hozzátartoztak. A szélkereplőknek különféle modern technikai megoldása létezik, és a szél irányába beálló kattogó-cserregő hangú konstrukciók nagyon hatásosak, de a szőlőkarók közé kihúzott madzagról lelógó fém sörösdobozok, konzerves dobozok, befőttes üvegek, fémpoharak egymáshoz ütődve ugyanazt a hatást érik el. A szőlősgazdák csengőkkel, kolompokkal, ostorral és fütyüléssel is riogatták a madarakat. A csőszök puskájukat is használhatták a riasztó lövések leadására. A Dél-Dunántúlon szőlőérés idején a fiatal lányok csapatostól kiköltöztek a szőlőhegyekbe, melyet egész nap zajt csapva, dalolva, kerepelve jártak be, így riasztva a madarakat. Közbeközbe összepározták dalolva a szerelmeseket, hírül adva, hogy ki kit szeret. Esténként egyegy hálótanyában, földre terített és letakart szalmán aludtak, néhány szigorú öregasszony felügyelete mellett. Korán kellett kelniük, és napnyugtáig járták a szőlőket. Legényjáró esténként kiszöktek a tanyákhoz a legények egy kis mulatságra, dalolásra, táncra, ismerkedésre, ami bizony néha késő éjszakáig is eltartott. A Sárközben a szőlőérés, szőlőőrzés ideje kiváló alkalom volt a fiatalok ismerkedésére. Rendszerint szombaton nagy sütés-főzés volt a lányos házaknál. Egy hétre való ételt kellett készíteni, amit az eladó sorban lévő lányok virággal díszített kosárba raktak, majd csoportokba verődve nótaszóval elindultak
a szőlőhegyek felé. Egyesek ágyneművel, lepedőkkel és vánkosokkal megrakodva tették meg az utat. Kiérve a hegyre, az egyik lány szőlőtanyájához, kitakarították az épületet: a szoba földjét jó vastagon felhintették szalmával, s a magukkal hozott ágyneműből hálóhelyet készítettek. Ezt követően a kóténak nevezett kereplővel elindultak a madarakat hessegetni. Közben a legények ugyancsak bandába verődve járták a hegyet. A lányok vidám dalolását hallva hamar összetalálkoztak és kezdetét vette a tréfálkozás, közös dalolás. A lányok kezében karika alakú, tojásos tésztából sütött perec volt, a legényeknél bot. Rögtön megindult a tréfás vetélkedés, egy-egy perec megszerzése a lányoktól. Ha egy lány a kiválasztott legény botjára tűzte a perecet – azt a látszatot keltve, hogy az erőszakkal vette el – az meghívást jelentett estére a hálótanyára. A délután még dalolással madárhessegetéssel telt, este viszont a tanyán megkezdődött az eszem-iszom, dalolás, vacsora után pedig a tánc. Néha éjfélig is tartott a vigasság, majd lefeküdtek aludni: egy legény, egy lány, ki-ki a választott párja mellé. A fiatalok mellett ugyan ott volt a tanya gazdájának a felesége vagy az anyja, ő azonban azt tartotta, hogy „könnyebb egy zsák bóhát megőrizni, mint egy asszonyt, illetve leányt.” A fiatalok hetekig is kint maradtak a szőlőhegyen, járták a határt és közben szombatonként pótolták az élelmet. A tokaj-hegyaljai szőlőőrzésről, a pásztorok tevékenységéről „A hegyaljai szőlők sajátos birtokviszonyai” c. tananyagban írtunk. Szőlő- és borkalendárium A magyarországi szőlészetet és borászatot, az éves munkák állandóan ismétlődő rendjét az ünnepek és hétköznapok, a védőszentek emléknapjai és a munkakezdő, illetve dologtiltó napok váltakozása határozta meg. A szőlősgazdák ismerték azokat a hiedelmeket és szokásokat, amelyek egy-egy naphoz kapcsolódva – hitük szerint – biztosíthatták a bő termést, egészséget és a család boldogulását. Az egész évi munka terméke, a bor is szerepel az év jeles napjainak szokásrendjében. Január, Boldogasszony hava Január 1. - Újév napja A Gergely-féle naptárreform tette január 1-re az év kezdetét 1582-ben a korábbi karácsony helyett. Az újévet köszöntő fiúgyerekek és férfiak olyan jókívánságokat mondtak ilyenkor, amelyekben gyakran szerepelt a bor is. Vasszilvágyon még az 1960-as években is elhangzott ez a köszöntő: „Boldog Újévet!/Bort, búzát, barackot,/ Kurta farkú malacot,/ Szekerembe kereket,/ Köcsögömbe feneket,/Poharamba vörösbort,/Hadd ihassak bőven,/Az új esztendőben.” Jó bor- és gyümölcstermés várható, ha újévkor fényes, tiszta az idő. Lendván jó bortermésre számítottak, ha erre a napra eláradtak a patakok. Január 6. - Vízkereszt A hívők különleges hatást tulajdonítanak az ekkor megszentelt víznek. Az egri szőlősgazdák régebben szentelt vízzel hintették meg a szőlőt, hogy bő termésük legyen. Január 22. – Vince napja A népi megfigyelések szerint az e napi időjárástól függ az őszi szőlőtermés minősége. Ha ekkor napsütéses idő van, kienged a fagy, „Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince” – tartja az általános népi mondás. Dél-Baranyában ilyenkor Vince-napi mulatságot tartottak. A gazdák a szőlőhegyen ettek-ittak, majd gömböcöt (disznósajtot) akasztottak egy tőkére, hogy olyan nagy fürtök teremjenek. Hercegkúton azt mondták: „Ha fénylik Vince, telik a pince.” Február, Böjtelő hava Gyertyaszentelő boldogasszony Ilyenkor szentelik a Krisztust jelképező gyertyákat a katolikus templomokban. Elterjedt hiedelem, hogy a szőlőtermést veszélyeztető vihar, égzengés, jégeső alkalmával szentelt
gyertyát kell gyújtani. Népi tapasztalat, hogy ha ilyenkor jó idő van, akkor későn tavaszodik. Erre utal a bácsszőlősi versike részlete: „Ha fénylik a gyertyaszentelő,/A szűrödet vedd elő,/De ha csepeg-csorog,/Kevés lesz a borod.” Február 3. – Balázs napja A termésjóslás, madárűzés napja is, ami abban nyilvánult meg, hogy a gazdák a szőlejük négy sarkában e napon megmetszettek egy-egy tőkét, hogy Balázs védje meg szőlőket és zavarja el onnan szőlőéréskor a termésben kárt tevő madarakat. Február 14. – Bálint napja Ekkor már megindulnak a tavaszi munkák, metszik a szőlőket, fákat. Hideg, száraz idő esetén jó termést reméltek. Cserszegtomajon a gazdák napkelte előtt megkerülték a szőlőbirtokukat, hogy távol tartsák a lopni szándékozó embereket és a madarak se bántsák a szőlőt. Balatongyörökön a négy sarkán megmetszették a szőlőt, hogy óvják a károktól. Február 24. – Mátyás napja Mátyás „jégtörő” jelzője arra utal, hogy ilyenkor nagy hidegek szoktak lenni. Az esőnek nem örültek ezen a napon, mert akkor elveri a jég a termést, a szőlő pedig savanyú lesz. Farsang A lakodalmak, mulatozások időszaka, és különösen a „farsang farka,” a kövércsütörtöktől húshagyó keddig tartó néhány nap a bőséges evés-ivás ideje, hiszen utána következik a 40 napos böjt. Természetesen sok bor is fogyott ezeken a mulatságokon, de a Dunántúli szőlőkben külön farsangi pinceszereket is tartottak. Március, Böjtmás hava Március 12. – Gergely nap Gergely pápa névnapja, ameddig a Hegyalján minden adás-vételt be kellett fejezni, ezután már nem lehetett a szőlő tulajdonjogán változtatni, mert március elején a szőlő nyitásával megkezdődik annak művelése. Március 18, 19, 21. – Sándor, József, Benedek napja Az egész magyar nyelvterületen ismert időjárási regula: „Sándor, József, Benedek,/Zsákban hozzák a meleget!” A népi tapasztalat azt mutatja, hogy az első meleg napok megérkezése erre az időszakra esik. A termést illetően több helyen is azt vallották: „József kedvessége, jó év kezessége.” Általában mindenütt felköszöntik a Józsefeket ehhez hasonló versekkel: „József, a neved napján a boroskancsót érd el/Amíg a halál a torkodra nem térdel.” Az Alföldön úgy vélik, ha szivárvány látható e napon, a széles sárga sáv jó búzatermést, a széles piros sáv pedig bő bortermést ígér. Április, Szent György hava A húsvéti ünnepkör A katolikus falvakban a vasárnapi ételszenteléskor a kosárba bor is került, amiből az egri borosgazdák a teli hordókba is öntöttek, hogy megvédje őket a torokbajtól. A lányokat hétfőn meglocsoló legényeket a házban nemcsak étellel, hanem borral, pálinkával is megkínálták. Sajátos húsvéthétfői szokás a dél-baranyai németek szőlőhegyen tartott Emmausz-ünnepe. Ez ünnepi felebaráti vendégeskedés volt a szőlőhegyi pincék előtt, ahol a húsvéti tojásokat a csúcsuknál összekoccintották. Az Emmauszba menés a szabadban eltöltött sétát, víg társasági összejövetelt jelentette cigányzenével, labdajátékokkal és evéssel, borozgatással. A gazdák örültek az áprilisi esőnek, mert „ha esős április, megtelik a pince, a csűr.” „Ha a cseresznyefa virágos, virágos lesz a szőlő is, jó lesz a termés” – figyelték meg a szőlőtermelők. Május, Pünkösd hava Május 1.
Falvakban a májusfa állításának az ideje. Május 1-re virradóan a legények, legénybandák állították, ki-ki a maga szeretőjének. Ez 10-15 méter magas gyertyánfa, jegenyefa, nyárfa vagy fenyőfa. Pántlikákat, selyemkendőt, átlátszó üvegben vörösbort kötöztek rá. A falu népe reggel felkelve kíváncsian vizsgálta, melyik lány háza előtt magaslik májusfa, s közben találgatták, ugyan ki állíthatta. A fa ledöntésére a hónap végén került sor, amikor is a munkában segédkező legények közösen fogyasztották el a fa koronájára akasztott üvegből a bort. Május 12, 13, 14. – Pongrác, Szervác, Bonifác napja, Fagyosszentek Pongrác napján évszázados tapasztalat szerint a tavaszi meleg időjárás hirtelen hidegre fordul, sőt fagy is lehet, ami „leszüreteli a szőlőt,” tönkre teszi a termést. A gazdák ilyenkor védekezésül trágyát égettek, füstöltek a szőlőkben. A kalendáriumokban olvasható rigmusok is erre figyelmeztetnek: „Szervác, Pongrác, Bonifác, mind a fagyosszentek,/Hogy a szőlő el ne fagyjon, füstöljenek kentek!” A három fagyosszent idején nem lehetett kapálni a szőlőhegyeken, mert akkor nem terem a szőlő. Egerben azt tartották, hogy a Pongrác-napi eső állítólag jó a mezőnek, viszont árt a szőlőnek. Május 25. – Orbán napja Szent Orbán a szőlőtermesztők, kádárok, kocsmárosok patrónusa. A néphagyomány Orbánt is a fagyosszentek közé sorolja. Ha ekkor hideg van, az a szőlőnek árt leginkább, ezért sokfelé szobrot emeltek számára a szőlőben, és ezen a napon körmenetben keresték fel. A szőlőtermelő falvak a hegy védelmét és a bő termés biztosítását várták tőle. Az Egerben egykor élt mondás - „Ha Orbán nevet, a szőlő sír.” - azt jelenti, hogy ezen a napon igen gyakran elfagytak a szőlők, ami sok kapás életét keserítette meg.
3.kép. Hordófenék Szent Orbán faragott festett alakjával. Győr. Győr-Sopron megye népművészete. 73.
Június, Szent Iván hava Június 14. – Éliás napja Az öreg szőlősgazdák szerint viharok, dörgés, villámlás, jégeső, pusztító szélvihar jellemzi Éliás napjának időjárását. Ez ellen a katolikusok szentelt gyertya gyújtásával védekeztek. Június 29. – Péter-Pál napja Az egri szőlősgazdák szerint erre a napra lehetőleg be kell fejezni a szőlő tetejezését, hogy az erőt ne a növekedésre, hanem a szőlőre adja. A tapasztalat szerint akkor várható jó termés, ha ekkorra megszűnik a szőlő virágzása.
Július, Szent Jakab hava Július 20. Illés napja A dél-magyarországi szőlősgazdák azt vallják, hogy Illés, Anna, Jakab három szeles nap Ezeken a napokon vihar vagy szél dühöng, zivatar fenyeget, amiért nem is szabad a földeken dolgozni, mert a mennykő belecsaphat az emberbe. Július 25. – Jakab napja A szőlőtermesztők szerint a szőlő e napon abbahagyja a növekedést, édesedni kezd. Egri tapasztalat, hogy bőséges termés várható, ha tiszta Szent Jakab éjszakája. Augusztus, Kisasszony hava Augusztus 6. – Urunk színeváltozása A középkor óta szőlő-hálaadási szokás, amit az utóbbi száz évben már csak keleten tartanak meg. A kalendáriumok megőrizték és profánná tették annak emlékét, hogy bekövetkezett az isteni szőlőtő színében való változása a Tábor-hegyen, azaz, hogy ezen a napon kezd a szőlő színesedni, tarkává válni. A Tolna megyei Sióagárdon egy korai érésű fajtát Úr-színeváltozási szőlő-nek neveztek, a tokaj-hegyaljai görög katolikusok szőleit pedig ilyenkor körmenettel áldották meg. Augusztus 15. – Nagyboldogasszony Ez is terményjósló nap: Ha Nagyboldogasszony fénylik, jó bortermés ígérkezik. Augusztus 24. – Bertalan napja Ezt a napot sok helyen őszkezdőnek, a kánikula végét jelzőnek tartják. A Bertalankor érett szőlő jó borra mutat. Szeptember, Szent Mihály hava Szeptember 1. – Egyed napja A szőlőkben zárónap, amikor tilos szekérrel járni a szőlőkbe, és megkezdődik a szőlőőrzés. Ha ekkor szép idő van, az egri gazdák szerint kellemes ősz és jó bor várható. Veszelszki Antal 1799-ben kiadott kalendáriumában „Rövid paraszt Praktika”-ként írja: „Egyed napján jó idő lévén: az ősz is jó lészen, és a bor-is” Szeptember 8. – Kisasszony napja Szűz Mária születésének ünnepe, ami a paraszti életben is határnap. A hegyvidékek parasztsága úgy vélte, ha Kisasszony napján nem köszönt be az éjszakai fagy, akkor hosszú, meleg lesz az ősz. Ennek különösen a szőlősgazdák szempontjából van jelentősége, hiszen a
régi mondás szerint is: „Szeptemberi meleg éjszakák/finom bort érlelnek./Ha hidegre fordulnak Máriák,/savanyúak lesznek.” A Máriákra utalás itt a Kisasszony-nap mellett a szeptember 12-i Mária napra is vonatkozik. Szeptember 21. – Máté napja Ha ezen a napon tiszta az idő, a gazdák jó bortermésre következtettek. Szeptember 28. – Vencel napja Ugyan Vencelt nem sorolják a védőszentek közé, a tokaj-hegyaljai Tállyán az ottani Fáklyás Társulat legnagyobb ünnepe. Ekkor díszítik fel a templom Szent Vencel oltárát virágokkal és az un. Vencel szőlővel.
4.kép. A tállyai templom Szent Vencel oltára. Sasi Gábor felvétele, 2015. Szeptember 29. – Szent Mihály napja A gazdasági őszi évnegyed kezdőnapja. Ekkorra már kiforrt a déli szőlőhegyek – az átlagnál korábban szüretelt szőlőinek – bora. Ezért is hívták a dél-magyarországi területeken Borszűrő Szent Mihály napjának ezt a napot. Ekkortól lehetett szűrni a bort, ekkortól kezdődhettek a lakodalmak.
Október, Mindszent hava Október 4. – Assisi Szent Ferenc napja Vas megyében szüretkezdő nap. Október 15. – Teréz napja Erdélyben, Baranyában és a Somló hegyén ekkor kezdik a szüretet, Egerben Teréz-szedés a neve az ekkori szüretnek. Október 21. – Orsolya napja A Balaton és Kőszeg vidékén szüretkezdő nap. Október 28. – Simon-Júda napja Hagyományosan ekkor kezdték meg a szüretet Tokaj-Hegyalján. A nap fontosságát fogalmazza ez a mondás: „Akár haszon, akár kár,/Simon-Juda a határ.” November, Szent András hava November 1. – Mindenszentek napja A népi tudatban azoknak a halottaknak az emlékét őrzi ez a nap, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg. A temetőbeli halottakra emlékezés részeként egyes helyeken élelmet, sőt üvegben bort is tesznek a sírra. A jó borivó hozzátartozói halottjuk kedves italát rakják a sírra, hogy a túlvilágon se szenvedjen hiányt belőle. Egerben régi szokás volt, hogy egy üveg bort vittek a gyerekek szüleik sírjára, és voltak, akik meg is locsolták vele a sírt. Ennek emlékét őrizheti az a hagyomány, hogy pincézéskor a pohárból egy keveset a földre loccsantanak és hozzáfűzik, hogy „ennyi jár a halottaknak is.” November 11. - Márton napja Szent Márton napján országszerte lakomákat rendeztek, amikor libapecsenyét fogyasztottak. Mivel ekkorra már kiforrt az újbor, ez is került az asztalra. Erre utal a mondás: „A bornak szent Márton a bírája.” December, Karácsony hava December 27. – János napja Szent János evangélista ünnepe, amelyhez a borszentelés szokása kapcsolódik. A szent bornak is – mint minden egyéb szentelménynek – mágikus erőt tulajdonítottak. Beteg embert és állatot gyógyítottak vele. Öntöttek a boroshordókba is, hogy meg ne romoljon a tartalma. Szólásként él a Szent János áldása kifejezés, a búcsúzáskor megivott utolsó pohár borral kapcsolatban. Egykor ezzel a szentelt borral búcsúztatták el az útra kelőket. Ennek eredete oda vezethető vissza, hogy amikor egy pogány pap méregkelyhet adott Jánosnak, ő a kereszt jelével megáldva kiitta, és nem történt baja. Ezért ruházza fel a hagyomány a megszentelt bort mágikus erővel. Mindebből mára már csak a vendégségben búcsúzók szólása maradt: „Na, igyuk még meg Szent János áldását!”
5.kép. Szent János boros kehellyel. Csoma Zsigmond 1999. 225. Ezen a napon köszöntik a Jánosokat is, pl. a kalotaszegi Korposon ezekkel a szavakkal: „Ide hallgassanak, valamit mondok most/Egy-két rövid szóval felköszöntöm Jánost./ Ennyiből áll pedig ne legyen hiányos/ Élted szerencséje, jó barátunk, János./Az Isten áldjon meg minden javaival,/Idei jó borral, no meg tavalyival./A betegségeket csak híréből ismerd,/Százéves korodban a bokád összeverd./A lakodalomban ugrándozz reggelig,/Szóval legyél vidám életed végéig.” Felhasznált irodalom Andrásfalvy Bertalan: Szüret és ifjúság. Rubicon. 2007/6-7. 116-117. Csallogovits József: A sárközi hálótanya. Ethnographia XLVII. 1936. 142-143. Csoma Zsigmond: Szent Vincétől Szent János poharáig. Budapest, 1999 Csoma Zsigmond: Magyar történeti borkalendárium örök időkre. Budapest, 2004. Erdész Sándor: A hegyaljai szőlőmunkások szüreti népszokásai. Miskolc, 1957. Fajcsák Attila: Az egri szőlőművelés szokásai és hiedelmei. Eger, 1990. Gelencsér József: Jeles napi szokások és hiedelmek a Móri-völgyben és a Zámolyimedencében. In: Gelencsér József-Lukács László (szerk.): Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. Székesfehérvár, 1991. 241-374. Győr-Sopron megye népművészete. Győr. 2002. Kriston Vízi József: A kártevő madarak távoltartásának módjai és eszközei. In: Magyarországi madárijesztők. 1981. 46-64.
Lukács László: A szőlőművelés népszokásai. In: Gelencsér József-Lukács László (szerk.): Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. Székesfehérvár, 1991. 527-575. 2. SZŐLŐVÉDŐ SZENTEK KULTUSZA TOKAJ-HEGYALJÁN, NÉPI VALLÁSOSSÁG Szőlővédő szentek Magyarországon A szőlővédő szentek kultusza a néphagyományok és az egyházi liturgia folklorizálódott emlékeinek, valamint az időjárási megfigyeléseknek, jóslásoknak a keveréke. Tiszteletük a kereszténység felvétele után Nyugat-Európából terjedhetett el Magyarországon. A védőszentek nevével jelzett napok és a hozzájuk kapcsolódó hiedelmek, tapasztalások, jóslások a 16. században megjelenő kalendáriumok révén lettek ismertek. A szőlővédő szentek tiszteletét és fontosságát sugallták az első magyar nyelvű mezőgazdasági szakkönyvek írói is. A felvilágosodás szakirodalma már leszámolt a babonás szokásokkal, de a közkézen forgó kalendáriumok továbbra is a szőlővédő szentek egyre terjedő és erősödő barokk kori tiszteletét segítették elő. Személyükben azonban sokszor pogány kori előzmények is megmaradtak. A szőlőpatrónusok tiszteletében több helyen kimutatható bizonyos azonosság a görög-római istenekkel. Szent Márton napján (november 11.) már az ókori népek is ünnepeltek egy olyan napot, amelyen az újbort megkóstolhatták. Szent Márton kultusza Nyugat-Magyarországon általános, mert savariai (ma Szombathely) vagy Szent Márton-hegyi (Pannonhalma) születése a helyi szőlővédő szentnek kijáró tiszteletet biztosította. Szent Orbán tisztelete kapcsán felvetődik, hogy az a pogány Vinalia Urbana borkóstoló keresztény ünneppé átnőtt formája. Európában Szent Orbán a középkor óta a legelterjedtebb szőlőtermést biztosító és őrző szent. Magyarországra valószínűleg a közép- és dél-német területekről hozhatták magukkal kultuszát a török után betelepülő németek. Orbán 223-ban került a pápai trónra, majd 230-ban vértanúhalált szenvedett. Az egyház később Szent Orbán emléknapját május 25-re tette. Személye két dolog miatt kapcsolódik a szőlőműveléshez: 1. Több évszázados megfigyelés szerint a mérsékelt égövi szőlőtermő Európában Orbán napja körül van az utolsó, a már szépen kifejlődött szőlőhajtásokra különösen veszélyes fagyos nap. 2. Ő rendelte el pápaként, hogy a miseáldozat kelyhét és tányérkáját aranyból vagy ezüstből készítsék, ezért kehellyel, borivó edénnyel, szőlőfürttel szokták ábrázolni. Orbán a szőlőművelők, kádárok és a kocsmárosok védőszentje lett. A szőlőhegyeken szobrokat, kápolnákat emeltek tiszteletére. A szobrokon és képeken néhol pápaként, fején tiarával, kezében pápai kereszttel vagy aranykehellyel, máshol püspökként, kezében főpásztori bottal ábrázolják. Az utóbbi évtizedben vált ismertté az a tokaj-hegyaljai hagyomány, hogy 1771-ben a Monokon birtokos gróf Andrássy István XIV. Kelemen pápánál járva tokaji aszúval ajándékozta meg. A szentatya érdeklődött a vidék iránt, mire Andrássy gróf az égiek segítségét kérte tőle a szőlők védelmében. Kelemen pápa neki ajándékozta Szent Orbánnak akkor az elszászi borvidéken őrzött ereklyéit, hogy Hegyalja számára biztosítsa a bő aszútermést – tartja a helyi hagyomány. A szent koponyáját és csontjait egy barokk díszítésű üvegezett ereklyetartóban őrizték egy erre a célra épített kápolnában, majd a monoki plébániatemplom kriptájában. Néhány éve a templomban, a bejárathoz közel helyezték el. 2013. május 25-én tokaji kezdeményezésre a Szent Orbán ereklyéket ünnepélyes zarándokút keretében a Monok-Golop-Rátka-Mád-Tarcal útvonalon Tokajba szállították, és az ottani katolikus templom 100 éves jubileuma alkalmából tartott ünnepi szentmiséig ott tartózkodott. Dr.Ternyák Csaba egri érsek áldásával indult vissza Szerencsen és Erdőbényén keresztül Monokra. A szent hegyaljai kultuszának modernkori erősödését jelzi, hogy 2014-től a Tokaji
Borbarátnők Társasága kezdeményezésére május 23-án a szent egy csontereklyéjét szállítják Erdőbényére és az ottani Béres szőlőbirtokra, ahol az érdeklődők előadást is hallhattak 2015. május 24-én Szent Orbán életéről.
1.kép. Szent Orbán ereklyéje Monokon. Az ellenreformáció magyarországi hatásával hozható összefüggésbe Szent Donát védőszent kultusza, amely a 17-18. századi délnémet kapcsolatok révén terjedt el. Donát a II. században élt és vértanúhalált szenvedett római katona volt, akit Szent Ágnes római katakombájában temettek el. 1652-ben földi maradványainak átszállításakor villámcsapás érte a kísérő papot, akinek csodával határos módon semmi baja nem lett, amit Szent Donát közbenjárásának tulajdonítottak. Kultusza így megerősödött a Rajna vidéken, majd Alsó-Ausztriában, és a bécsi udvar hatására a felső társadalmi rétegek közvetítésével jutott el Magyarországra. Attribútuma a törött kehely. Egerben különösen nagy tisztelet övezte, Erdődy Gábor püspök országosan is az elsők között emeltetett szobrot Szent Donátnak 1716-ban a gyakori jégveréssel sújtott püspöki szőlőhegyen. Az egri szőlőművesek „Dónát bácsi”-nak nevezték, és a villámcsapás elhárítójának, a szőlők pártfogójának tartották. Donát-emlék többek között a dunabogdányi kálváriakápolna oltárképpel, Várpalotán kápolna, Badacsonyban, Lesencén kápolna festett barokk oltárképpel, Csókakőn a Szent-Donát plébániatemplom, Peresztegen szobor, Sopronhorpács és Völcsej között szobor, Fertőszentmiklóson kápolna, Csornán szobor található. Szent Vince és Eger környékén, valamint Tokaj-Hegyalján Szent Egyed kultusza a 13. századi francia-vallon betelepítéssel, nyugat-európai kapcsolatokkal hozható összefüggésbe. Egerben az Eged-hegy máig őrzi Szent egyed emlékét, tiszteletét. Vince országosan ismert borvédőszent, ünnepe (január 22.) általános termésjósló nap. Vincét a középkortól kezdve úgy tisztelték, mint aki legyőzi a tél sötét hatalmait, és előkészíti a lassan közeledő tavasz útját. Nevének a vinum-bor szóval rokon hangzása magyarázza, hogy a szőlőművesek Vince névnapjának időjárásából a következő bortermésre jósoltak. Ugyanezt erősíti a francia Vincent név „százannyi bor” jelentése. Egy 1799-ben kiadott „Száz esztendős kalendáriom” azt írta: „Ha szent Vintze napja fénylik, azt mondják a boros gazdák, hogy megtelik a pintze, és sok jó bort várhatni.” A szőlősgazdák azt vallották, hogy a jó termés érdekében ilyenkor sok bort kell inni. Dél-Baranyában a gazdák a szőlőben ülték meg a Vince napi vigasságot evéssel, ivással. Sokfelé előfordult, hogy disznósajtot, hurkát akasztottak a szőlőkarókra, hogy
olyan nagy szőlőfürtök teremjenek. Általános szokás, hogy az ilyenkor lemetszett venyigét vincevesszőnek nevezik, és a meleg szobában vízzel teli edényben tartják. Ha kihajtottak a vesszők, a friss hajtások jelezték, hogy nem fagytak le a rügyek, és a vessző hajtásain képződő virágfürt kezdemények a várható termés nagyságát jelezték. Szent Vince vértanú és mártír tisztelete a pogány Róma kora-keresztény idejébe nyúlik vissza. Zaragozai Vince vértanút a Diocletianus-féle keresztényüldözés idején Valenciában vetették börtönbe, és 304ben válogatott kínzások következtében halt vértanúhalált. Európában jól ismert védőszent, Portugália patrónusa, a német és francia vincellérek, a párizsi borkereskedők, a szőlőcsőszök, a salzburgi és zaragózai favágók védőszentje. Latin nevének (Vincentius) a jelentése győzedelmes. Magyarországon szobrai, emlékoszlopai, építményei nem ismertek, nem úgy, mint Franciaországban. Egyedül Sárospatak egyik szőlőhegye, a Szentvincehegy, a népi terminológia szerint Szemince hegy őrzi emlékét. A rómaiak Bacchus tisztelete folytatódik a tokaj-hegyaljai szüreti felvonulások baksus figurájában. A szőlővédő szentek ünnepe dologtiltó nap volt, amikor az emberek ünnepi öltözetben és hangulatban, körmenetben vonultak a szent szobrához, kápolnájához. A szőlőművelés során az évszázados vallási hagyományok hatására az emberek olyan szakrális környezetet alakítottak ki, ahol gyakorolhatták vallásos szokásaikat. Ezzel segítették is az alapvető gazdasági feladatokat, nevezetesen a szőlőművelés minél hatékonyabb, eredményesebb ellátását, a bő szőlőtermés biztosítását. A szakrális környezet legszembetűnőbb építményei az utak mentén, a határban vagy a település belterületén emelt keresztek, kápolnák, vallásos tárgyú szobrok. A szőlővédő szentek szobrai felállításának a leggyakoribb oka, hogy a terület szőlőit megvédjék a jégveréstől, és biztosítsák a bő termést. A szőlőtermő vidékek népszerű szentjeinek, Donátnak és Orbánnak sokfelé állítottak szobrot a határban.
2.kép. Könyörgés a jó termésért Szent Donát szobránál. Eger, 2010. Dr.Petercsák Tivadar felvétele
Országszerte elterjedt, hogy a védőszentek egy csoportját (Orbán, Donát) – amennyiben nem a várt és óhajtott időjárást hozták a szőlőkre, ezzel veszélyeztetve a termést – megszégyenítették, pocskondiázták és bántalmazták. Régen a szabadkai határban fagy esetén a szőlőművesek bosszúságukban sárral kenték be Orbán szobrát, de ha szép idő volt, akkor virággal díszítették. Topolyán, ha Orbán jó időt hozott, meghajoltak a szobra előtt, a közelében ettek, egész nap finom óbort ittak. Még a szent szobrát is megitatták, meglocsolták vele. Közben dicsérték. Ha rosszra fordult az idő Orbánkor, akkor szidták, leköpdösték, vízzel locsolták, pálcával verték. Jánoshalmán az elfagyott szőlőjét sajnáló gazda a szent névnapján venyigekévét kötött az Orbán-szobor hátára, nyakába pedig táblát akasztott a következő szöveggel: „Ha elvitted a szőlőt, vidd a venyigét is!” Gyöngyösön a Szent Donát szobor hátára kötöttek egy kéve venyigét és meggyújtották, ha a jég és a vihar tönkretette a termést. A jászberényiek pálcával, bottal ütlegelték, a móriak pedig leköpdösték az Orbán-szobrot, ha a neve napján lefagyott a szőlő. A csátaljai németek körmenetben és rezesbandával vonultak ki a szoborhoz, és jó idő esetén borral öntözték, de ha hűvös volt vagy a szőlő elfagyott, a résztvevők „drink Urban” kiabálással a feneküket verték a szoborhoz. Az etyeki svábok az Orbán-napi fagy után 1952-ben úgy elverték szőlőkaróval az Orbán-szobrot, hogy csak úgy puffogott, és nem borral locsolták, mint jó esztendőkben, hanem a férfiak a tövébe vizeltek és ganéjjal dobálták „Trink! Orbán!” kiabálással. A palócföldi Szelényben a szőlő elfagyását úgy torolták meg, hogy letörték az Orbán-szobor karját. Simon-Juda kultusza Tokaj-Hegyalján Az egyház október 28-án ünnepli a két szentet, Simont, a zelótát és Judás Tádét (aki nem azonos a Jézust eláruló Judással). Mindketten Jézus tanítványai és apostolok voltak, a Megváltó mennybemenetele után Szíriában és Mezopotámiában terjesztették az evangéliumot. Perzsiában lettek vértanúk, husánggal és fűrésszel ábrázolják őket, mert ezekkel oltották ki az életüket. Vértanúságuk eszköze miatt a favágók védőszentjei. Rómában már a 9. században ünnepelték őket, majd a 11. században már Németországban is. Simon-Judát a hegyaljai szőlőművesek is patrónusuknak tekintik, és ünnepnapjukhoz igazítják a szüret kezdetét. Kultuszuk a barokk Bécsben bontakozott ki, és a 17. században a jezsuiták és a városi polgárság révén juthatott el Tokaj vidékére. Itteni tiszteletüket a 17. század második felétől korábban nem lehet kimutatni, és ez egybeesik a későn érő fajták és az aszú megjelenésének időpontjával. Már a Kájoni kódex (1676) egyik éneke is a két szentről szól, akiktől a szőlőhegyek termékenységét remélték: „Kik innepét mai napon üljük/Keresztények mindnyájan becsüljük,/Simont, Judást jószívvel dicsérjük,/Kérünk azért magosságban hogy Vélek lehessünk!/Kik messzéről egymáshoz jutának, Istenséget együtt prédikálnak,/Apostoli az Szentháromságnak,/Ki husángtól, ki fűrésztől vértanúskodának./Gonoszságot adjad megútálnunk,/Mint gyermekid, Éretted fáradnunk,/Hív lélekkel, mint ők, harcot állnunk,/Kétségekbe ótalmadra erős szívvel várnunk!/Téged kérünk dicső SzentIstenség,/Hegyeinkre szálljon termékenység,/Ítéletkor ne bántson vétkesség,/És meghalván, fogadjon bé az örök békesség! Amen.” (Ambrózy Ágoston 1933. 32-33.) Juda a 18. században valóságos „divatszentté” lett, a Hegyaljához közeli Kassa csaknem valamennyi templomában meg lehetett találni. Júdás Tádé szorosan kapcsolódott II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez, akit az egykorú írások „Tokaj-Hegyalja örökös földesura”-ként emlegetnek. Talán Rákóczi személye az oka annak, hogy megerősödött Simon-Juda kultusza Hegyalján. Judás apostol a küzdelem szentje, nem véletlen, hogy a fejedelem is hozzá imádkozott számkivetettségében. A hegyaljai szőlősgazdák is talán azért tisztelték, mert a sok veszélynek kitett szőlő művelése közben bíztak a segítségében, támogatásában. A 19. század végén és a 20. század elején gr. Szirmay György különösen fontosnak tartotta Simon-Juda kultuszát. A gróf kijelentette, hogy aki október 28-a előtt kezdi a szüretet, rosszul jár, mert rossz bora lesz; aki pedig bevárja a két szőlő-szent napját, annak a szőlejére ők vigyáznak,
hogy jó aszúja legyen belőle. A késői szüretnek voltak ellenzői is, de a néphagyomány ragaszkodik ahhoz, hogy „Rég felírta Noé Tokaj hegyormára, Hegyaljai kapás várj SimonJudára.”Az idő hűvösödére utal az országszerte ismert mondás, miszerint „Megérkezett Simon-Judás, jaj már néked pörgegatyás.” Kutatásaink során sikerült Hegyalján, Sátoraljaújhelyben találni egy Simon-Juda ábrázolást, a helyi római katolikus plébánia hittantermében. Valószínűleg az 1930-as években készítette Petrasovszky Emánuel helyi festő oltárképnek. A kép középpontjában két férfi szőlőt présel, mögöttük egy hatalmas szőlőtőke látható dús szőlőfürtökkel. Két oldalán a hegyaljai szőlőhegyek fölötti felhőkön Simon és Juda áll, akik vállukon egy elszáradt szőlőtőt tartanak, Simon mellett mártíromságuk attribútuma, a fűrész is.
3.kép. Simon-Juda oltárképe a sátoraljaújhelyi római katolikus plébánián. Sasi Gábor felvétele, 2015.
Tokaj-Hegyalján Simon-Juda mindenek felett való tisztelete mellett más vallási hagyományok is megtalálhatók a szőlővel kapcsolatban. Tarcalon Teréz napján tartottak szentmisét a Henye-dombon levő kápolnában, de nem Szent Teréz, hanem Mária Terézia emlékére, és a mise után a hívek az érett szőlőből eszegettek. Erdőbényén Szent Mihály arkangyal előestéjén a szőlőpásztorok minél szebb pásztortüzek gyújtásában versenyeztek. Abaújszántón 1928 óta Krisztus-király ünnepén a lányok szőlőfürtökkel és nemzetiszínű szalaggal díszítették fel Krisztus szobrát, két fiú pedig ugyanilyen díszítésű botokat tart a vállán, amelyeket a plébános által elmondott hálaadó és felajánló imádság után az oltár asztalának külső szélére helyezett tartóba tesznek. A görög katolikusoknál az Úr színeváltozásának ünnepéhez (augusztus 6.) kapcsolódik a szőlőművelés megáldása. Régebben, főként Sátoraljaújhelyen körmenetekben mentek a hegyekre a szőlő megáldására, a két világháború között templomba vitték a zsenge szőlőt. A mise után a kurátor a megáldott szőlőt mint Krisztus vérének örök titkát szétosztotta a hívek között. A bodrogkeresztúri görög katolikusok apróbb ládákban mesterséges szőlőtőkéket nevelte erre a napra, amit a templomba vittek, és ott is hagytak a pap számára. A tállyai Fáklyás Társulat A népi vallásosságnak sajátos megnyilvánulásait jelentették a szőlőtermő vidékeken sokszor a céhélet szimbólumaival, pl. templomi zászlókkal rendelkező egyházi társulatok, az un. konfraternitások, amelyek a keresztény középkor vallásos társulataiból eredeztethetők és a barokk korban terjedtek el Magyarországon. Gyöngyösön a szőlőművelők vallásos társulatainak a működése napjainkig folyamatos maradt, itt a 15-20. század során 5-16 között mozgott a számuk. Az 1766-1767-es egri egyházmegyei canonica visitatio további öt plébániánál (Abasár, Oroszi, Solymos, Tarján, Visonta) említi, hogy közösen művelt szőlőik vannak. Ezek a vallásos társulatok a céh attribútumait tartalmazó templomi zászlókkal, pecsétekkel, céhkancsókkal, borivó edényekkel, ládákkal és a céhtagok temetésénél használt fáklyákkal rendelkeztek. A katolikus vallású szőlőművelőket tömörítette a tokaj-hegyaljai Tállya Fáklyás Társulata, amely 1739-ben alakult meg és napjainkig működik. Alapítói szőlőművesek voltak és a gyakorló vallásosságot, a közösségi összetartozás érzésének növelését, valamint a mértékletes életmódot tartották fontosnak. Ez utóbbi cél magában foglalta a borivásban való mértéket is. Az egyesület alapszabályában rögzítették, hogy „fáklyás szolgálatot tart a társulat az oltár előtt” minden hónap első vasárnapján, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor, a búcsú napján, valamint a nagyobb Mária-ünnepek miséin és litániáin. Templomi lobogójuk, a szőlőművelés attribútumait tartalmazó festett jelvényük volt és a céhbehívótáblákra emlékeztető körözvények segítségével hívták be tagjaikat a gyűlésekre. Szent Vencelt tartják védőszentjüknek, az 1860-as években pedig mint a szőlőművesek Szent Venczel Egylete vagy Szent Venczel Társulat működött. A római katolikus templom felújításakor, a 18. század közepén a társulat és a szőlőművesek számára készült a Szent Vencel mellékoltár, rajta Franz Anton Maulbertsch osztrák festő Szent Vencelt ábrázoló képével. Szent Vencel a csehek nemzeti védőszentje, aki a 10. században élt Vencel hercegként, fejedelemként és halt vértanúhalált. A hagyomány szerint maga szüretelte és sajtolta is a szőlőt, különösen az oltár áldozatához szánt borhoz. Legendájának ezt a szőlőműveléshez kapcsolatos mozzanatát láthatjuk az oltárképen, amelynek témája: Szent Vencel szőlőt présel angyalok kíséretében. A kép középpontjában egy széles kád áll, s ebbe hordja a szent király kísérője a szőlőt puttonnyal, és egy fényes angyal kíséretében önti a kádba. A kád mellett hercegi koronával a fején, aranyos kék ruhában és lobogó piros palástban áll Szent Vencel, szemét az égre függesztve tömőfával töri és készíti elő a szőlőt a préselésre. A kép előterében angyalok működtetik a prést, a szőlő leve pedig egy kisebb sajtárba kerül, amelytől nem messze – mintha csak a szüretelők étke lenne – szőlő, kenyér és bor látható. A cseh szent király
tevékenységéhez két magyar szent szobra asszisztál: Szent István király, aki Vencelhez hasonlóan országát a keresztény hitre térítette, s fia, Szent Imre herceg, akit trónja örökösének szánt. Mellettük egy-egy női szent – Bűnbánó Magdolna és Szent Klára – szobra áll az oltáron. Fent az oromzati képen angyal kelti fel álmából a liliommal ábrázolt Szent Józsefet, a keresztény családi élet példáját és oltalmazóját.
4.kép. A feldíszített Szent Vencel oltár. Sasi Gábor felvétele, 2015.
Azt, hogy az oltárkép a Társulat számára készült, egyértelműen bizonyítja, hogy a kép előterében, a szőlőpréshez támasztva látható a társulat elveszett címere megfestve. Ez egy beszélő címer, amelynek a formája negyedelt ovális pajzs, amelynek jobb felső mezejét arany alapon egy lángoló fáklya, a balt pedig vörös mezőben, gyöngyös szegélyű fekete körbe foglalt hatágú arany csillag tölti ki, s mindkettő átlósan megismétlődik az alsó mezőkben. Miként a Társulat nevében, a fáklya itt is Krisztust, a Világ világosságát jelenti, mint ahogy hasonló értelmű a címer másik képi eleme, a fekete körbe foglalt hatágú csillag is, amely Szűz Mária jelképeként – mint „Hajnali szép csillag” – a sötétben tévelygőknek az igaz utat mutatja. A Fáklyás Társulat működése a megmaradt dokumentumok alapján jól megismerhető, amely során az 1940-es évekig bálokat, műkedvelő előadásokat is szerveztek. A szőlőhöz kapcsolódóan máig élő gyakorlat, hogy a védőszentjük szeptember 28-i ünnepén – ami a templom kisbúcsúja – az oltárt és a padokat a tagok által összeadott szőlőfürtökkel (Vencelszőlő), szőlő és virág koszorúkkal díszítik. A szőlőtermelő tagtársak és más helyi lakosok a legszebb csemegeszőlőiket adják erre a célra. A koszorúk kötéséhez maguk körében gyűjtöttek virágot és szőlőt. Az 1980-as években Vencel-napjának reggelén vitték az asszonyok a szőlőt a templomba, és a szőlőfürtökre kötött rafiával akasztották fel az oltárra, de tettek szőlőt a három körkoszorúra és a szószékre is. Akkoriban a társulati jegyző és a sekrestyés irányította a díszítést. 1982-ben nyolc koszorút és három körkoszorút készítettek, amelyek a templom bejáratához, a szembemiséző oltár elé, a Vencel-oltár lépcsőjéhez, a lourdes-i barlanghoz, a Szent Antal-oltárhoz, a főoltár elébe, a prédikáló székhez, a kórusra és a Vencel-oltárhoz kerültek. Az ünnep reggelén két üveg bort is tettek a Szent Vencel-oltárra a társulati tagok adományaként: az egyik a plébánosé, a másik a vendég papnak szól.
5.kép. A szőlőfürtök kötözése. Sasi Gábor felvétele, 2015.
A templom díszítése ma is szokás. 2015-ben hétfőre esett Vencel napja, így a kisbúcsút a 27-i vasárnapon tartották, a díszítést pedig előtte, szombaton végezték a Fáklyás Társulat és a Rózsafüzér Társulat tagjai, összesen 6-8 nő és 4-5 férfi. A virágokat ma már vásárolják, a szőlőt viszont a gazdák adják össze a templom díszítéséhez. Általában fehér virággal díszítenek, kivéve a Vencel oltárt, ahová a vértanúság jeleként piros virágokat raknak.
6.kép. Virágkapu szőlőfürtökkel. Sasi Gábor felvétele, 2015.
7.kép. Szőlőfürtök a kereszten és kosárban. Sasi Gábor felvétele, 2015.
A búcsú alkalmával kerül sor az előző évi palackozott borok megszentelésére, amelyet 2-2 üvegenként a szőlősgazdák adnak össze. Ezt bevezetik a 2012-ben nyitott „Szent Vencel oltárnak adományozott borok lajstrom tára könyvé”-be, és a megszentelés után egy palack a helyi Vinotékába kerül, a másikat pedig a krakkói Isten irgalmassága templomnak ajándékozzák.
8.kép. Megszentelésre váró ajándék palackok. Sasi Gábor felvétele, 2015. 9.Tállyai hagyományok c. film a templomdíszítésről és borszentelésről. Sasi Gábor, 2015. (külön file) Felhasznált irodalom Ambrózy Ágoston: Szőlőhegyek védőszentje különös tekintettel a tokaj-hegyaljai nagy magyar borvidékre és a szentévre. Budapest, 1933. Balassa Iván: Tokaj-Hegyalja szőleje és bora. Tokaj-Hegyaljai ÁG. Borkombinát. Tokaj, 1991. Barna Gábor: A tállyai Fáklyás Társulat dokumentumai. Devotio Hungarorum 3. Szeged, 1996. Csoma Zsigmond: Magyar történeti borkalendárium örök időkre. Budapest, 2004 Fajcsák Attila: Az egri szőlőművelés szokásai és hiedelmei. Eger, 1990.
3.SZÜRETI NÉPSZOKÁSOK TOKAJ-HEGYALJÁN A 19-21. SZÁZADBAN
A szőlőművelés legfontosabb szakasza a szőlő betakarítása, a szüret, amely nemcsak munka, hanem ünnep, szokásokban és hiedelmekben gazdag esemény is. A 16-17. században igazi sátoros ünnep volt, amelyre még a hadviselő vitézek is hazasiettek – írja Takács Sándor. Tokaj-Hegyalján a szüret időpontja a 16. század második felétől tolódott el október végére, és Simon-Juda 17. században kibontakozó kultuszával került hivatalosan a két szent ünnepére, október 28-ra. Ez az aszútermeléssel összhangban történt, hiszen a kedvező őszi időjárás növelte az aszú mennyiségét és minőségét. Persze sokszor az is megesett, hogy a szedők fazékban hordott parázstűz mellett melengették a kezüket, a fürtökről pedig úgy söpörték le a havat. 1812-ben az történt, hogy korán leesett nagy hó és a tartós, kemény hideg miatt a szüretet csak a következő, 1813. év februárjának végén, a hó és fagy fölengedése után tudták megkezdeni. Ez volt az az esztendő, amikor a Hegyalján kétszer szüreteltek. A szüret megkezdését országszerte dobszóval hozták a lakosság tudomására. Abaújban harangkongatással adtak jelet, Tokaj-Hegyalján a szőlőpásztorok tüzek körül vigadtak, fegyverrel, mozsárágyúval és viharágyúkkal durrogtattak. A 18. század végén nagy számban érkeztek a fiatal szedők, puttonyosok a hegyaljai városokba, nemcsak a napszámért, hanem a mulatságért is. Jöttek a szőlők birtokosai, a nemesek, városi polgárok, de megjelentek a borkereskedők is az országból és külföldről egyaránt. A településeken és a hegyeken a magyar beszéd mellett a szepességi németet lehetett a legtöbbet hallani, meg természetesen a szlovákok és lengyelek nyelve, nótái hangzottak fel a leggyakrabban. Itt is ott is megszólalt a hegedű és a duda, hívogatta nótára, este meg táncra a szüretelőket. A 19. század elején nemzeti ünnepként írták le a hegyaljai szüretet, ahol nemcsak a munka folyt serényen, hanem nagy vendégeskedések is voltak. Az uradalmak szüreti szokásai A szőlőmunkások toborzása a vincellér feladata volt, s a helyiekben jobban bíztak, de ha szükséges volt, idegenből is fogadtak szüretelőket. A szedést jórészt nők végezték, a férfiak puttonyosok, taposók voltak. A nagyobb uradalmakban egy-egy kád megteltét is puskalövésekkel, mozsarazással jelezték. A szüreten foglalkoztatottak száma mindig a szőlőterület nagyságától vagy a tervezett időtartamtól függött. Általában 12 szedőhöz hat puttonyost és három taposót fogadtak, ezen kívül megfelelő számú szekereken szünet nélkül hordták a szőlőt a présházba. Tokaj-Hegyalján a présházak és borpincék vagy a településen, vagy közvetlenül a szélén egy csoportban helyezkednek el, de nem kint a szőlőhegyen. Ezen a vidéken szinte csak a szüret az egyetlen olyan társas munka, amelyen a lányok és a legények együtt dolgozhatnak és ismerkedhettek. Így érthető, hogy a Hegyalján élő népdalok nagy része is a szürethez és a borhoz kapcsolódik. Amikor például a puttonyos a szőlőben az utolsót fordulta, a következő nótát dalolta el: „Szedjük a furmintot,/Hadd teljék puttonom,/Ki elsőnek végzi rendjét,/Azt én megcsókolom.”
1.kép. Tokaji szüret az 1930-as években. Rubicon 2007/6-7. 117. Jó termés esetén már az első nap bő früstökkel és bőséges ebéddel illett ellátni a szüretelőket. A kötözés szokása a 19. század végén ismeretes volt, vagyis a szőlőbe először kiérkező tulajdonos karjára szőlőlevelet és néhány szőlőbogyót tűztek (Tállya), vagy az utat kötötték át előtte (Hercegkút). Az első napon nemcsak a szedők vettek részt a szüreten, hanem jelképesen egy-két kosárra valót szüretelt a házigazda és a vendégsereg is, ugyanakkor az ebédjük is gulyáshús volt borral, akárcsak a munkásoknak. Már a szüret elején kijelölték azt két ügyes szedőt, akik majd a szüreti koszorút, szőlő koszorút elkészítik az uraság számára. A szüreti koszorúvitel a 18. századtól része a magyar szüreti szokáskörnek. Olyan archaikus szokáselemről van szó, ami nem ismeretlen Európa más bortermelő vidékein sem. Gyökereit valószínűleg a bibliai hírvivők, Jósua és Kaleb által szállított kánaáni szőlőfürt vitelében kell keresnünk. Az ókori görögök is több alkalommal ünnepelték Dionysost, köztük az októbernovemberben tartott szüreti hálaünnep része volt az a körmenet, amelyben két ifjú szőlőfürtökből és vesszőből font koszorúféleséget vitt.
2.kép. A kánaáni szőlőfürt ábrázolása Patakpoklosi (Somogy megye) református templomának kazettás mennyezetén. Lantos Miklós felv. Csoma Zsigmond 2004. borító. A hegyaljai szőlőkoszorút hordóabroncs felhasználásával félgömb alakúra fonták, amelyet a csúcsánál fogva cifra ágosra erősítettek fel. Ezt a munkát a szüret befejező napján, a végzés hajnalán kezdték, hogy délutánra elkészüljenek. A koszorút menet vitte a gazdához, fölbirtokoshoz. Elöl két fehér ruhába öltözött lány haladt, akik rúdon vitték a koszorút, mögöttük a vincellér, a szakmányosok vajdája, a szőlőmunkások, és végül a zenészek mentek. Úgy vonultak végig a falun, hogy mindenki lássa őket, miközben nótáztak, és ilyen rigmusok is felhangoztak: „Megkapáltuk szőlőinket háromízben is/Nem sajnáltuk az erőnket, de van haszna is/Izzadva szorongattuk a kapa nyelét,/Vígadozva igyuk majd meg a megszűrt levét.”(Tarcal) Ekkorra az uradalom cselédsége feldíszítette az udvart, falombokból lugast készített. A nótaszóval beérkező szüretelőket a gazda vagy az intézője fogadta a tornácon. A köszöntőt verses formában, illetve keresetlen szavakkal a vincellér, esetleg egy szőlőmunkás mondta el. pl: „Beköszöntött a meleg nyár/Égetett, forrózott a napsugár,/De az égből szép harmat hull,/A hervadt mező megint virul./Megáldja a szorgos kezet,/A munkásnak ad kenyeret,/Adj Istennek ember hálát,/Köszönd meg a nyár áldását.” (Erdész Sándor 1957. 7-8.) Ugyancsak Tállyán jegyezték fel az alábbi sorokat, melynek már a kort tükröző változását (brigád) is felfedezhetjük: „Midőn lenyugodott a napnak sugara,/Aranyos palástot vett az magára./Elindultam én is a Palota tetőre,/Koszorút kötöttem János bácsi részére./Én tehát részemről néki azt kívánom,/Sokezernyi áldás a fejére szálljon./Élete fonalját soha el ne vágja/A keserű halál pusztító kaszája./Végóráját, ha mégis eléri,/Aranyos angyalkák jöjjenek el érte,/Ölébe ültesse a mennybéli király;/Ezt kívánja néki a köszöntő brigád./Isten éltesse!” A prózában elmondott köszöntők közül egy mádit idézhetünk: „Méltóságos asszony és kedves
családja! Hálás szívvel köszönjük irántunk folytonos kegyességét és szívességét. Az összes munkások hálás szívvel gondolnak magukra és kívánják, hogy hosszú életadás mellett élvezzen számos bő szüretet. Az Isten sokáig éltesse!” (Balassa Iván 1993. 407-408.) A gazda megköszönte az üdvözlést és valamennyiüket egy pohár borral kínálta meg. Ezután az emberek haza vagy a szállásukra mentek, megtisztálkodtak és ünnepi ruhát vettek fel az esti mulatságra. A sátorban vagy a szabad ég alatt felállított asztalok mellett birkapörköltet, illetve marhagulyást kaptak és mellé bort. A vacsora befejeztével a cigányok táncnótákat húztak, és megkezdődött a rendszerint éjfélig tartó végzéstánc (Mád), más néven szüreti mulatság (Tállya). Tokaj-Hegyalján a szüret végét a szőlőpásztor keleppel és puskaszóval jelezte. Ezután ők is letették a hivatalukat és esténként sorra gyulladtak ki a szükségtelenné vált csőszkunyhók a szőlőhegyeken. Ez volt a szabadulás jele és másnap reggel beszedhették a pásztorbért is. Tolcsván az Adriányi uradalomban a szüret befejezésekor egy faládába ültetett szőlőtőkét díszítettek fel, amit a szüretelők nótaszóval a tulajdonos udvarába vittek, és verssel köszöntötték a gazdát. A férfiak bort, a lányok és asszonyok ajándékot kaptak, majd reggelig tartott a bál. Itt a volt királyi szőlőben a munkások saját költségükön tartották meg a végzést. Abaújszántón az urak nem vettek részt a szüreti bálon, hanem vendégeikkel együtt külön bandával mulattak. Azt a gazdát, aki sajnálta a kosztot és a bort, lőrét a szüretelőktől, ilyen nótával üdvözölték: „Amilyen volt a kosztunk, olyan koszorút hoztunk…”, vagyis nem kapott szőlőkoszorút. Az olyan munkaadót, aki nem rendezett végzést, lehetőleg elkerülték a következő évben. A két világháború közötti években ilyen helyeken az asszonyok selyemkendőt, a férfiak néhány pengőt és egy pohár bort kaptak. A filoxéravész a 19. század végén a hegyaljai koszorúvitel szokását is kipusztította. A 20. század elején Darányi Ignác földművelésügyi miniszter kezdeményezte a nagybirtokosoknál a szüreti szokások felújítását. Körlevelei nyomán 1901-ben már ezen a vidéken is tartottak koszorúvitelt és végzést. A szüreti felvonulások kialakulása és helyi változatai A szüret végét nemcsak az uradalmakban, hanem a hegyaljai városokban és falvakban is megünnepelték. Ezek szervezése a 18. századtól létező szőlőműves társulat (kapástársulat, kapáscéh), a fáklyástársulat és az iparostársulat feladata volt. A szőlőműves társulatokat a szőlőmunkások és a kisebb szőlősgazdák alapították, és a református egyház is támogatta. Évente egyszer megszervezték a maguk szüreti felvonulását, „Bacchus ünnepüket,” a „baksusjárást.” A baksus ünnepséget a filoxéravész előtt mindig farsangkor tartották Erdőbénye, Mád és Olaszliszka szőlőműves társulatai, de kapásfelvonulást Sárospatakon is rendeztek. Mádon volt a legfejlettebb a kapás társulat, amelynek iratanyagát megőrizte a helyi református egyház, amiből kiderült, hogy a 19. század második negyedében alakult. A szentjánosi (január 24.) és szilveszteri vagy újévi gyűlésüket egyházi énekkel kezdték, amely után az elnök köszöntötte a lelkészeket, a község elöljáróságát és a tagságot. Beszámolója főként a bevételekről és kiadásokról szólt, de az új tagokat is bemutatta. Jegyzőkönyvet is vezettek, amely elején tíz pontban foglalták össze a tagok kötelességeit. A gyűléseken a tagság beszélgetett, tréfálgattak, majd énekléssel zárták be az összejövetelt. A felvonulások, bálok előtt szintén összejött a tagság, és az elnök itt jelölte ki a rendezőket, a sáfárokat. A mádi fáklyás társulat a katolikus gazdákat és kapásokat egyesítette. Erdőbényén csak kapás társulat volt, s itt vallási különbség nélkül közösen rendezték meg a baksus ünnepet. A fáklyás társulatok Mádon kívül Tállyán, Tolcsván, Tarcalon és Bodrogolasziban is szerveztek szüreti felvonulásokat, amelyek után fáklyásbált, Tállyán faggyusbált tartottak. Az iparostársulatok Sátoraljaújhelyen és Sárospatakon már a 19. század végén rendeztek szüreti bálokat, de utcai felvonulásokat ekkor még nem szerveztek.
Az iparostársulati felvonulások csak az 1920-as években terjedtek el Hegyalján, és hamarosan háttérbe szorították a kapás- és fáklyás társulatok ünnepségeit. Az elsőt Erdőbényén rendezték 1923-ban, amikor a helyi kőbányába érkezett dunántúli munkások honosították meg itt a korábbi lakóhelyük szüreti szokásait. A legszínesebb és az 1840-es évekig visszavezethető szüreti felvonulást Erdőbényéről mutathatjuk be. Itt Erdész Sándor 1952-ben, Balassa Iván 1960-ban, Ujváry Zoltán 1966-ban figyelte meg a szervezést és a lebonyolítást. Az ő gyűjtéseik alapján ismerhetjük meg a legrészletesebben ennek a településnek a hagyományait. Az 1952. november 30-án megrendezett erdőbényei kapásfelvonulás helyi főszervezője Bakos Kálmán borbélymester volt, aki a második világháború előtt a kapástársulat és az iparostársulat elnöki tisztségét egyszemélyben látta el. Az előkészületeket az ő műhelyében beszélték meg. Itt történt a vőfélyek kiválasztása is, a koszorúslányokat viszont a vőfélyek hívták.
3.kép. Vőfélycsákó. Erdész Sándor 1957. 9. A vőfélyek csákóit a lányok készítették el anyjuk vagy nagynénjük segítségével. A vőfélyek első feladata volt, hogy a hat részre felosztott Erdőbénye lakosságát meghívták, ezért sorba járták a házakat és pénzadományt is gyűjtöttek a kapásbál kiadásaira. Dobszó útján a környező községek lakosait is meghívták. A felvonulók két órakor a község alsó részén, a
malomnál gyülekeztek. A rigmusokat itt mondták el első ízben, itt készültek fel a menethez, és innen indultak el a következő sorrendben.
4.kép. Kapáscímer. Erdész Sándor 1957. 10.
5.kép. A kapásfelvonuláson szereplő tőke. Erdész Sándor 1957. 11.
Legelöl két kissáfár (16-17 évesek) haladt sötét ruhában, mely elé törülközőből alakított sáfársulcot kötöttek. A szőlőművelő szerszámokat, szőlőt és bort ábrázoló és két oldalt piros kendőkkel díszített kapáscímert felváltva vitték. Utánuk haladt két tőkevivő lány (16-17 évesek), kezükben ládába ültetett szőlő tőkével. Öltözetük megegyezett a koszorús lányokéval. Útközben kínálták a közönséget, hogy kóstolja meg a szőlőt. Leszakítottak egykét szemet, s azt néhány forinttal viszonozták. A lányok mögött haladt a két nagysáfár (idősebb férfiak) árvalányhajas kalapban, fekete ruhában. A sáfársulcukat vörös vászonból készült szőlészeti szerszámok díszítették. Kezükben egy-egy liter bort tartottak. A nagysáfárok után hétköznapi öltözetben két baksusvívő, majd két feketeruhás gazda (egyik a kapástársulat elnöke) következett. A baksusvívők nemzetiszínű hordóra ültetett, piros ruhába öltöztetett, 70 cm magas baksust vittek. Ezután jött tizenkét vőfély ugyanannyi koszorúslánnyal. A vőfélyek fejét csákó ékesítette, kezükben vőfélybotot tartottak (kb. 70 cm hosszú, csigavonalban színes papírral bevonva, felső végén szalagokkal). Öltözetük ünneplő ruha csizmával, csizmanadrággal. A lányok fejüket piros kendővel kötötték hátra, blúzban, rózsás szoknyában voltak, kezükben egy-egy liter bort tartottak. A vőfélyek mögött stráfszekér haladt, melyen két permeteshordó között rossz ruhában, a hátán a permetezővel egy permetező férfi állt, aki időnként vízsugarakat eresztett a nézőközönség közé. Mellette állt a szőlőpásztor, aki a röhögőt tekergette. A stráfszekeret egy közönséges szekér követte, rajta ültek a zenészek. A menet két oldalán haladt egy-egy kötözőasszony (férfiak rossz női ruhában), akik a kiszemelt személy karját sással átkötötték. A kötést pénzzel kellett megváltani.
6.kép. Hordón ülő baksus. Erdőbénye. Fügedi Márta – Viga Gyula 1997. 587. kép.
7.kép. A baksus rajza. Erdész Sándor 1957. 12. A menet több szőlősgazdához is betért, és a megállást a kissáfár a kapáscímer megfordításával jelezte. Először az egyik tőkevívő lány mondott rigmust: „Itt hordjuk a nyárnak megérett zsengéjét/Melyet Isten adott, csapdosta vesszejét/Fogadjátok jószívvel jóízű gyümölcsét.” Az egyik kissáfár így folytatta: „Ez a mi kapási címerünk/Be is fogad a mi céhünk/Urat, papot, minden embert,/Kit a sors kapásnak rendelt.” A két nagysáfár egymással szembefordult és az idősebb egy hosszú versezetben mutatta be a kapáscéh szervezetét. A rigmus után megfenyegette a baksust, majd koccintott vele. A második nagysáfár rigmusa után az idősebb feladata volt a baksus felköszöntése e szavakkal: „Szervusz baksus pajtás,/Légy hát most mivelünk,/Téged mint borgazdát,/Eképpen tisztelünk./A te hív kulcsárod,/A jó galimézes,/Mondja, hogy pincédbe,/Van jó bor és édes./Töltesd kulcsároddal,/Teli poharunkat,/Hív szolgálatodra/Ajánljuk magunkat.” (Erdész Sándor 1957. 10-12.) A rigmusmondás közben a szőlősgazda 5-10-15 liter bort töltött a baksus hordójába. Ha a hordó megtelt, tartalmát egy nagyobb hordóba töltötték át. A felvonuláson gyűjtött bort a kapásbálon fogyasztották el. Büszke volt az a szőlősgazda, akinek a házát a kapástársulat meglátogatta. A rigmus elmondása után az egyik gazda elkiáltotta magát: „Éljen az erdőbényei szőlőműves társaság!”- mire a vőfélyek és koszorúslányok, de még a közönség is „Éljen, éljen!”-t kiáltott. A szekéren ülő zenészek nótára zendítettek, a „permetező” a két „kötözőasszony” a kapáscímer körül táncba kezdett, majd megindult a menet a következő szőlősgazdához, és végül az iskola udvarára vonultak, ahol a menet szétoszlott. 1966-ban már bizonyos változások történtek az erdőbényei felvonuláson. A menet élén egy legény két lány között vitte a kapáscímert, s közvetlenül mögöttük haladt a két sáfár, majd a baksusvivő legények következtek. Ekkor már szőlőkoszorút is vittek a lányok, majd a tőkéslányok haladtak. A menetben szekéren ültek a zenészek, traktoros vontatón lányok és legények táncoltak. A vontatón gyerekek kerepeltek, és egy rongyos ruhába öltözött, púposnak formált, kenderszösz-szakállas alakoskodó tréfálkozott. Itt is haladt a menettel egy nőnek öltözött férfi, aki egy-egy nézőnek a karjára raffiával szalagot kötött, aki ezért pár forintot fizetett. A menet a községen végighaladva a Kossuth Hegyközség udvarába tért be, ahol a hegyközség elöljáróit köszöntötték.
8.kép. Szüreti felvonulás. Erdőbénye, 1966. Ujváry Zoltán 1975. 82.
9.kép. Baksusvivők a felvonuláson. Erdőbénye, 1966. Ujváry Zoltán 1975. 72. Mádon az 1870-es években és a 19. század végén a szüreti felvonulást farsangkor, vasárnap délután rendezték, amikor a reformátusoknál és a katolikusoknál is véget ért az istentisztelet, vagyis a kéttemplom után. A fáklyások, a katolikusok és a kapások, a reformátusok, külön vonultak fel, mint ahogy a bált is külön tartották. A felvonulásra az egyesületi udvaron gyülekeztek, ahol a cigány húzta Rákóczi nótáját. A menetben elöl haladtak a felpántlikázott ingbe és gatyába öltözött szőlőpásztorok, akik ostorukat pattogtatták, míg az inasok a nagykelepen forgatták a dobpergéshez hasonló indulót. A felvonulás dísze volt a maskara vagy rosszkerék, ami egy vízszintesen lefektetett szekérkerék volt, amelyre egy fiút és lányt
ábrázoló felöltöztetett bábút, bakusokat erősítettek. A kereket egy eketaligához kötötték, amit két ló húzott, miközben a két bábu körbeforgott.
10.kép. Táncos kerék. Mád, 1967. Ujváry Zoltán. 1975. 83.
11.kép. A táncos kerék alakjai. Mád. Ujváry Zoltán 1983. III. 229.
Ezután három lovas következett, a két szélső – a hajdani nőrablásra emlékeztetve- török basának öltözött egy magyar menyecskét fogott közre. A sáfárok és a táncmesterek tulajdonképpen rendezők voltak, és tisztségük megegyezett a lakodalmak vőfélyeivel. Nekik kellett menetközben kínálniuk a bámészkodókat borral. Különlegességnek számítottak a mádi sáfárok díszes kötényükben, és kettő vagy négy sáfár hatalmasan megrakott szőlőtőkét cipelt, az idei termés színe javából. Ezután következtek a szőlősgazdák, majd a cigánybanda, akik húzták a nótákat, s amikor pihentek, a jóhangú férfiak kezdtek éneklésbe. A menet végén haladt a rosszkocsi, egy ütött kopott szekér, amelyre mindenfélét felraktak – madárijesztőket, szalmából font maskarákat – és két csacsi húzta. A gyerekek és a suhancok sokféle csintalanságot elkövettek vele, és az is megesett, hogy kétfelé szakadt a szekér, minden leborult róla, ami nagy nevetést váltott ki a közönségből. Az 1910-es években Mádon farsang idejéről november hónapra helyezték át a szüreti felvonulást, a második világháború után a két társulat sajátos elemei keveredtek egymással, sőt a szomszédos települések iparos társulatainak népszokás anyagával is. Így a sáfárok, törökök, baksusok mellett megjelentek az ökrösszekerek, melyeken a bálkirálynő és a koszorúslányok ültek, de a maskurások száma is bővült. Így ezek a rendezvények színpompásabbak, gazdagabbak lettek. Olaszliszkán fáklyástársulat, szőlőműves társulat és iparostársulat is működött, de a fáklyástársulat a maszkos felvonulásokban nem vett részt. A filoxéra vész előtt ismerték a kapásrigmusokat, a kapástársulati felvonulásokat a 19. század végén is megtartották. A századfordulón a bakust szintén hordóra ültetve vitték, és boradományozáskor levették a sapkáját, s a fején egy hosszú csövű tölcséren keresztül töltötték a bort a hordóba. Az 1910-es évektől helyezték át itt is a kapásfelvonulás idejét farsangról november elejére. Az 1920-as évek elejétől az iparostársulat szervezte a szüreti felvonulásokat, amelyek a lakosság ünnepélyévé fejlődtek. Az 1930-as években a szőlőmunkások maguk közül 3-4 idősebb gazdát választottak, akik a kapásokból 4 sáfárt, 12 vőfélyt kértek fel, s ők maguk mellé koszorúlányokat választottak. A gazdák polgári ruhába öltöztek, a sáfárok kötényt viseltek, amelyre egy hordó, kétágú kapa, oltókés és ásó volt hímezve a következő felirattal: „Szervusz Bachus pajtás!” A vőfélyek fekete ünneplő ruhába öltöztek, fejükön piros huszárcsákó formájú süveg volt. Az első vőfély csákóján fehér, a többiekén fekete lószőr forgó, s mindegyiken hátul 15-16 bokáig érő színes selyemszalag csüngött. Oldalukra rozmaringgal és két keskeny, színes szalaggal díszített kardot kötöttek. A koszorús lányok magyar ruhát viseltek, és ők díszítették fel a vőfélyük csákóját, kardját. A kapásbált és az azt megelőző felvonulást a szüret befejezése után, vasárnap tartották. Előző nap a vőfélyek párosával bejárták az egész települést a következő hívogatóval: „Az olaszliszkai szőlőműves társaság holnap a községháza nagytermében táncmulatságot rendez, melyre tisztelettel meghívja e háznak urát és kedves családját. A bál kezdete este 6 órakor. Hétfőn este is szívesen látjuk.” Vasárnap délután 4 órakor a szőlőművesek az egyik gazda házánál gyülekeztek, ahonnan indult a városjárás. A felvonulás alatt cigányzenére csárdásokat és kapásnótákat daloltak. Útközben gyakran megálltak, és az első sáfár így kiáltott: „Éljen az olaszliszkai szőlőműves társaság!” Erre a felvonulók és a közönség „Éljen”-nel válaszolt. A menet élén az első sáfár vitte a felvirágozott táblát „Éljen az olaszliszkai szőlőműves Társaság!” felirattal. Két oldalán haladtak a tőkés lányok, akik cserépbe ültetett 4 szőlővenyigét vittek, amelyekre leveleket és fürtöket kötöttek. Az egyik fürtön fából készült, rugóval mozgatott feketerigó „csipkedte” a szőlőszemeket. A tőkés lányok így kínálták a közönséget: „Tessék parancsolni, amíg a rigó le nem eszi!” Ezután ment három sáfár egymás mellett, majd a két Bacchus-vivő egy 50 literes hordót vitt a vállán, amelyen egy fából faragott, fél méter magas, huszár ruhába öltöztetett Bacchus szobor ült. Ennek zsinórral mozgatható egyik kezébe lopót, a másikba pedig poharat tettek. Ezután haladtak hármas sorokban a vőfélyek, végül a cigányzenészek. A nagyobb szőlőtulajdonosok
házába betérve a sáfárok a hajdani céhekhez hasonló szőlőműves társaságba való felvételre utaló verseket mondtak. Első sáfár: „Ez a mi kapási címerünk;/Befogadja a mi céhünk/Az urat, papot, s minden embert,/Kit a sors is kapásnak rendelt.” A Bacchust megfenyegetve így fejezte be: „Szervusz Bacchus pajtás!” Második sáfár: „Oltó, vessző, kapa, csákány, ásó,/Nehéz szerszám, de nagyon jó./Jó metszőkéseket tartsál,/S görbe kést a csizmaszárnál./Kinek a két ágú tetszik/Erejében nagyon bízik./Magyar, lengyel, muszka, görög,/Cigány, zsidó, oláh s török,/Katona, kántor-e vagy pap,/Mihelyt a kapanyélhez kap,/Céhünkbe vétetik aznap./Mert itt próbahét nincsen,/Muszáj befogadni csak úgy ingyen,/Velünk lesznek egyenlőkké/De azért nem tesszük őket elsőkké./Gergely, József, ha érkezik,/Minden munkás örvendezik,/Kapát vesz fel a vállára,/Úgy megy a szőlő munkára./Rajta tehát, szőlőműves,/Ásd a tövet, nyissad és mesd,/Akár dudvás, akár kemény/Itt kell ám a derék legény./Atyamestereket tartsunk,/Ahová helberthez járunk,/Ott jó szívvel fogadnak minket:/Isten hozta kelmeteket!/Mi tetszik?Parancsoljanak!/Pálinkát vagy bort hozzanak?/Akkor jutott az eszünkbe,/Szakmány pénz nincs a zsebünkbe,/Befizettük a kasszába,/Ott van… (a gazda nevét mondják, akinél vannak) az asztal fiába./Hazamegyünk, s azt sem tudjuk,/Hányat ütött az óra./Feleségünk, gyermekünket/Kiugratjuk a hóra.” Az üveggel megfenyegeti Bacchust: „Te pokol tüzére való,/Aki nevelt, az sem volt jó.” Iszik, majd folytatja: „Szervusz Bacchus pajtás!” Harmadik sáfár: „Hallottam, barátom, magad befestetted,/Talán az asszonyok kértek fel rá téged,/Hogy te legyalázod céhünket ennyire,/Talán bizony te is egyet értesz vele,/Hiszen, jó barátom, megesik az néha,/Hogy sáros marékkal vánszorgunk haza./Ahogy a minapi utazásom tettem,/Behívott az asszony:Igyál, komám, lelkem!” A sáfár húz egyet az üvegből. „Az egyik zsebéből kivett egy kulacsot,/S a másik zsebéből egy darab kalácsot./Addig iszogatott, hogy nekem nem jutott,/Mihamar az asszony arcára lebukott,/Mentegette magát, hogy még ma nem ivott,/Mégis egy liter bor kétszerre megártott.” Megfenyegeti Bacchust az üveggel és iszik. „Szervusz Bacchus pajtás!” A negyedik sáfár az erdőbényeihez hasonló köszöntőt mond a hordón ülő Bacchusnak, csak kulcsárként a „galimézes” helyett „hinkai mézes”-t említ. (Ujváry Zoltán 1983. III. 197-206.) A verselés a sáfároknak jó lehetőséget biztosított az egyéni szereplésre, előadásra. A hallgatóság számára nemcsak a szöveg, hanem a bemutatás is fontos volt. Egyfajta színészi megnyilvánulás is volt mindez az egyén számára, ami a versek elmondásában és a dramatikus megnyilvánulásokban (társalgás a Bacchussal, fenyegető mozdulatok stb.) is megmutatkozott. Játékra, alakoskodásra a báli éjszakán is sor került. A hajnaljáráskor két gazda maskarába öltözve járkált az utcákon, és a járókelőket zsúpkötéllel megkötözve csak váltságdíj ellenében engedték el őket. Sárospatakon mind a kapástársulat, mind az iparostársulat csak a 20. század elején rendezte az első felvonulásokat és bálokat. A szüreti felvonulásokon nem mondtak rigmusokat és nem vittek Bacchust sem. Az iparosok által rendezett szüreti felvonuláson volt teljesen fából készített szekér, amelyet hat ökör húzott. Ezen voltak a csőszök és a csőszleányok. A további szekereken a bíró, bíróné, cigány, cigányasszony és a gyerekek ültek. A menetet cigányokkal megrakott echós szekér zárta be, amelyet ördögök és bohócok kísértek. A lovas legények kék gatyát viseltek, a szekereken pedig taposókádakat és hordókat is szállítottak. Tállyán a koszorúvitel hamar túlnőtt az uradalmak keretein, és az egész település szüreti ünnepélyévé fejlődött. A 20. század elején a koszorúvitelnél a zenészek és a maskurások is részt vettek. Az 1920-as évektől a szőlőtulajdonosok mellett az iparosok is rendeztek szüreti felvonulásokat. Este pásztorbál volt a szőlővel feldíszített bálteremben. Nevezetes volt az Országos Mintaszüreti Ünnepély, amelyet 1951. október 21-én rendeztek Tállyán.
Tarcalon az első szüreti felvonulást Sikerle Mihály kovácsmester szervezte meg 1913-ban. Ő Erdőbényéről került ide, és az ottani felvonulást honosította meg Tarcalon, és közben elmondták a kapásrigmusokat is. Tokajban 1904-ben – több országos szerv közreműködésével – „Rákóczi szüretje a Hegyalján” címmel indítottak mozgalmat a híres borkereskedelem visszaállítása érdekében. Ez a szüret azonban elmaradt, mert a helyi szőlőtulajdonosok nem akarták, hogy szőleiket az ide érkező idegen szüretelők tönkre tegyék. A városban korábban nem voltak szüreti felvonulások, egyedül a koszorúvitelt ismerték. Ezért 1932-ben a Tokajban szervezett szüreti hétre már Erdőbénye, Mád és Olaszliszka kapástársulati tagjait is meghívták, hogy a szüreti felvonulást megrendezhessék. Az első „Tokaji Szüreti Hét” 1932. október 16-án kezdődött, de nemcsak Tokajban, hanem Mádon, Tállyán és Tarcalon is. Az egész országra kiterjedő nagyszabású idegenforgalmi propagandát fejtettek ki. A fenti településeken fogadó, elszállásoló, étkezési, vigalmi, borkiállítási és borvásári bizottságokat szerveztek, a vasútállomásokat nemzeti színű drapériákkal díszítették. A sátrak százait állították fel, mivel 30.000 látogatót vártak. A nagy előkészületek ellenére a rendezvényt csak Tokajban tartották meg, a többi faluban az esőzés elmosta. 1933. október 8-án ugyancsak megszervezték a Tokaji Szüreti Hetet, de már csak Tokajban és Sárospatakon. Előtte Tokaj-Hegyalján és környékén, még Nyíregyházán is tokaji lovas legények hívogatták a közönséget. A két városban mintegy 20.000 vendég volt, így a programot 1939-ig minden évben megismételték. Tolcsván nincs nagy múltja a szüreti népszokásoknak. Az első szüreti felvonulást Fodor Boldizsár szervezte 1924-ben, aki asztalos segédként került a felvidéki Merény községbe. Ott látta a szüreti felvonulásokat, és hazatérve néhányszor Tolcsván is megrendezte. A felvonuló maskurások között szamarakon és kerékpáron ülő bohócok, egérfogót áruló drótostót, Zoró és Huru szerepeltek. A német lakosságú Hercegkúton a szüret az egész falu mulatsága volt. Ez a felvonulással kezdődött, ahol a legszebb lovakból összeállított lovascsapat haladt az élen. Két pásztor terelte a menetet, akik közben lövöldöztek. A lányok következtek, akik a legszebb fürtökből összeállított szüreti csokrot vitték magukkal, ami az „egész szüreti mulatság dísze volt.”
12.kép. Szüreti felvonulás Hercegkúton 1975-ben. Joószné Naár Erika és Naár János 2012. 45.
13.kép. Ördögszekér az 1976-os hercegkúti felvonuláson. Joószné Naár Erika és Naár János 2012. 46. Egy markos fiú személyesítette meg a csőszt, aki a szőlőcsokorra vigyázott, nehogy a legények ellopják. A menetben egy nagy szekéren a gazdák által összeadott szőlőből felelevenítették a préselés munkáját. Az ördögszekér egy tákolmány, amit a falu legrosszabb szekeréből állítottak össze oly módon, hogy a kerekeit összekeverték, s ezáltal összevissza nyikorgott, tekergett az utcán, ami nagy derültséget okozott. A menetben bohóc szórakoztatta a gyerekeket és mulattatta a falu népét. A harmadik szekéren a bíró ült a feleségével, s ez a falu legszebb fogata volt, amit kocsis hajtott. A szüreti felvonulás az alvégből indult, és a bálteremnél ért véget, ahol hajnalig táncoltak. A fiatalság már magyar nótákat énekelt, az idősebbek pedig a sváb dalokat is felelevenítették. A szüreti csokrot a bálteremben is felfüggesztették, és a csősz vigyázott rá. A szüreti felvonulások alakoskodói, zsáner alakjai A szüreti felvonulás Tokaj-Hegyalján is lehetőséget nyújtott az alakoskodásra, különböző tréfákra, a közönséget szórakoztató mozzanatokra. Az eddig bemutatott példák széles skáláját mutatják mindazoknak a szereplőknek, akik nélkül ezek a felvonulások elképzelhetetlenek voltak a múltban és azok ma is. Fontos szerepük volt a zsáner alakoknak, akik olyan foglalkozású személyeket jelenítettek meg, amelyek eltértek a parasztság, a helyi szőlőművelők munkájától, de igénybe vették szolgálataikat. Az ilyen személyeket könnyen lehetett karikírozni, és az őket megjelenítő legények derültséget okoztak a közönség soraiban. A magyar dramatikus játékok leggyakoribb maszkos alakja a cigány, aki a hegyaljai szüreti felvonulásokon is megjelenik a cigányokról általában ismert színes öltözékben, sötét arccal, sajátos akcentussal beszélve. Főként férfiak öltöztek cigánynak, nemcsak férfinak, hanem nőnek is: pl. a 2003-as tállyai felvonuláson rózsaszín fejkendőben, lógó fülbevalóval, kék buggyos blúzban és tarka szoknyában szórakoztatva a nézőket, időnként a tollgyűjtő cigányokra utalva libatollat szórva a bámészkodók közé. A cserépedényeket bedrótozó, a fémedényeket foltozással javító, de egérfogókat és egyéb apróbb eszközöket árusító vándor drótostótok igénytelen külsejükkel, sajátos felszerelésükkel szintén könnyen megjeleníthetők voltak, így a hegyaljai szüreti felvonulások alakjai között is láthatók, pl. 2002-ben Mádon.
A talus zsidó és handlé a 18. században Tokaj-Hegyalján is nagy számban megtelepedő zsidó kereskedők egy sajátos ágát, a vándor ócskás és tollat felvásárló alakját mutatja be. A 2002-es mádi szüreti felvonuláson a talus zsidó szakadt ruhában, kenderből készített hosszú szakállal és bajusszal, napszemüvegben és rongyos sapkában jelent meg. A vállán lévő hatalmas vászonzsákból időnként tollat szórt a bámészkodókra. Ugyanezen a felvonuláson volt megfigyelhető az ócskás is, aki a maga előtt tartott tálcáról kínált mindenféle „hasznos” árut megvásárlásra.
14.kép. Szakállas alakoskodó a mádi szüreti felvonulásban. Ujváry Zoltán 1983. III. 231. Már a 19. századi felvonulások között szerepeltek a menyecskés törökök, amelynek a mádi helyi hagyományban a magyarázatát is ismerik. A hódoltság korában Mádra is gyakran betörtek a törökök, hogy lányokat és menyecskéket raboljanak. A korai leírásokban két török és két menyecske halad a szüreti menet élén, s a menyecskék is nőnek öltözött férfiak, akik jókat húznak a török kulacsából, majd a közönség derülésére és meghökkenésére csókolóznak egymással. A 2002. szeptember 28-i mádi felvonulásban a törökök még mindig a menet élén haladtak, előttük csak a zászlóvivő csikósok és a közélet ismert alakjai vonultak. Ezen a szüreten egy török két menyecskével vonult. Öltözete piros színű bő nadrág és ing, fején csonka kúp alapú piros fez volt. A menyecskéknek tarkabarka ruhájuk és kenderszösz hajuk volt, arcukat erősen kipirosították.
15.kép. Törököt alakító férfi a mádi szüreti felvonuláson. Ujváry Zoltán 1983. III. 239. Új elemek a szüreti felvonulásokon Az 1980-as évektől a hagyományos tokaj-hegyaljai szüreti felvonulások szereplői között a korábban nem alkalmazott, illetve más településektől és tájakról átvett elemek is megjelennek. Lakodalmas menet. A szüreti esküvői menet kizárólag látványával kívánja szórakoztatni a közönséget. Az iskolás gyerekek által megjelenített felvonulásban meghökkentő párok (túl magas és túl alacsony) kívánnak egymással házasságra lépni. (Abaújszántó 2002, Tállya 2002, Tokaj 2003.) Vonuló madárijesztő alakok. A 20. század elején még az eredeti madárijesztőket hozták be a szőlőből a felvonulásra. A korábbi antropomorf alak most leszáll a szekérről, és iskolás gyerekek által megszemélyesítve egyénileg vagy csoportosan csatlakoznak a menethez. (Tokaj 2002, Tállya 2003.) Vonuló hordók. Mint használati eszköz hagyományosan szekéren, újabban gyalogosan is látható, iskoláskorú gyerekek alakítják, de ma is szerepel szekéren. (Tállya 2002, 2003.) Vonuló szőlőfürtök. Gyerekek zöld és sárga lufikkal. (Tállya 2002, 2003.) Hortobágyi csikósok. A korábbi beszámolók említik a „magyarruhás” legényeket, pattogtató lovas bandériumot. Ezektől abban térnek el, hogy viseletük egyértelműen a hortobágyi csikósok öltözéke. A menet elején haladnak, és ostorpattogtatással hívják fel a figyelmet a menetre. (Mád 2002.) A 2003-as tállyai felvonuláson Baksus szekerét kísérték. A hegy szelleme. Az abaújszántói helyi történeti monda alakjának megszemélyesítése. Világos szerzetesi ruhás alak lehajtott fejjel, kezében tokaji bort visz. A hagyomány szerint egy Johannus nevű barát tanította meg a szántóiakat a szőlőművelésre, de szerelmes lett egy
gazda lányába és elvándorolt. A hegy szelleme lehet a helyi monda szerinti ősz szakállas pap, aki a sziklán ülve meglesi és barlangjába viszi a rossz gyerekeket. (Tokaj 2002, Abaújszántó 2002.) Baksus. Újfajta megjelenítés Bacchusnak, hiszen egy egész szekeret elfoglal a szerzetesi ruhába öltöztetett, kopasz, mosolygós szobor, ami a poharát köszöntésre emeli. Fogatát szamarak húzzák, és hortobágyi csikósok kísérik. Olyan településeken jellemző, ahol korábban nem volt baksusjárás. (Abaújszántó, 2002, Tokaj 2002, Tállya 2003) Vonuló cigányok csapata. Kapcsolódhat az esküvői menethez, de attól függetlenül is megjelenik. Iskolások csoportja öltözik be. (Tállya 2002, Tokaj 2002. 2003.) Gólyalábasok. A kilencvenes évektől jelennek meg Tállya és Tokaj szüreti felvonulásaiban a Kecskemétről hívott vendégek. A két alakoskodóból az egyik derekára erősített „lovon” ül. A felvonulás megállóiban tréfás jelenetet játszanak el, például kötéltáncosként egyensúlyoznak egy, a földre helyezett kötélen. Egyfajta vásári hangulatot kölcsönöznek a felvonulásnak, és jeleneteik között is tréfálkozva beszélgetnek, így szórakoztatva a közönséget. Darazsak. A szüret idején kellemetlenkedő darazsakra utalva Tállya 2002-es felvonulásán voltak megfigyelhetők, ahol három alsó tagozatos iskolás alakította. Mazsorett csoportok. Helyi és meghívott csoportok többfelé megjelennek, hiszen a menetben igen látványos a fiatal lányok menetelő tánckara, amelyet rézfúvós együttes kísér.
16.kép. Tokaji szüret, 1953. Győri Elek festménye. Fügedi Márta – Viga Gyula 1997. 585. Tokaj-Hegyaljai Szüreti Napok Ezen a néven rendezik meg Tokajban a Hegyalja minden települését megmozgató programokat. Az 1980-as években ennek szervezése már meghaladta a település erejét, ezért járási és megyei szervekkel közösen rendezték meg – a szüret kezdetén - október első vasárnapjának hetében. Az egy hétig tartó rendezvénysorozat alkalmával kiállításokat, kulturális programokat szerveztek, zárásként vasárnap rendezték a szüreti felvonulást, este pedig szüreti bál zárta a programot.
A felvonulásoknak a 20. század utolsó évtizedeiben kötött rendje volt. Elől egy lovas bandérium haladt, vezetőjük karikás ostorral csattogtatott. A fúvószenekart a kisbíró követte szamárháton, amelyet egy fiú vezetett. Mellettük haladt 3-4 gyerek kereplővel, majd négy fiú vitte vállon a szüreti koszorút, amelynek lelógó szalagjait két oldalról lányok tartották. A tánccsoport után cigányzenekar, majd 100-200 fős tanulóifjúság jelenítette meg a puttonyosokat, permetezősöket, szőlőkosaras vedres szüretelőket. A menetben szüreti dalokat énekeltek. A gyerekeket 3-4 nagybajuszú csősz követte karikás ostorral pattogtatva és vaktölténnyel lövöldözve. Egy pár nagyszarvú ökörrel vontatott fogaton szüretelő edények mellett 2-3 szőlőmunkás állt. Utánuk hintón ülve haladt a gazda és felesége, mellettük két oldalt gyalogosan 3-4 nő és férfi szalonnával, kenyérrel és szőlővel kínálta a bámészkodókat. A következő szekéren a szőlőtaposást, préselést mutatták be, illetve gulyást főztek, szalonnát sütöttek. Mád felvonulói között volt a tollpihékkel teleszórt, fekete kaftános, csíkos nadrágos mádi zsidó a hátán tollas zsákkal. Őt követte a török, a menyecske és a huszár, majd a kereken forgó férfi és női madárijesztő bábu. Cigányszekér és egy hordókkal megrakott szüreti szekér zárta a mádiak csoportját. Az erdőbényeiek menetében elöl két kissáfár vonult a hagyományos kapáscímerrel, majd két lány ment szőlőtőkékkel, pár forintért kínálva a fürtöket. Őket a nagysáfárok követték borral, majd a baksusvivő két legény a szoborral, a gazda, 10-12 vőfély, mellettük lányok borral, stráfszekér permetes hordókkal. Erről a szekérről egy permetezős alak vízzel locsolta le a nézősereget. Mellette vonult a szőlőpásztor és a pásztorinas a kereplővel a röhögővel, a cigánybanda szekéren, annak két oldalán a nőnek öltözött férfiak, a kötöző asszonyok, akik a kiszemelt bámészkodókat összekötözték, és csak pénzért választották szét a párokat. A Tokajban felvonulók között már keverednek a hagyományos hegyaljai elemek az ország más vidékein megtalálható szüreti felvonulások motívumaival. A 21. században – mint fentebb jeleztük – tovább bővülnek az elemek, köztük a községek és városok hintón felvonuló vezetőivel, 2013. október 5-én pedig az echós szekerek, különleges autók, háromkerekű fedeles bicikli szállította a felvonulókat, de a tűzoltókkal együtt megjelent a szirénázó tűzoltóautó és az utcaseprő gép is. 2015-ben októberének első hétvégéjén is Tokajban ünnepelte meg Tokaj-Hegyalja közössége a szüret kezdetét. Ez a több évtizedes hagyomány a népünnepélyen túl mindig is a térség hagyományőrző csoportjainak fesztiváljellegű találkozója volt. A három nap során egymást váltogatják a zömében szórakoztató jellegű programok. Az eseménysor csúcspontja a szüreti felvonulás, amelyet kisbíró vezet fel és részt vesznek rajta fúvószenekarok, TokajHegyalja településeinek képviselői, borlovagrendek, szőlőkorona- és szőlőkoszorú-vivők, a szőlőművelés fázisait megjelenítő jelmezes csoportok, fogatok, hintók, Bacchus-figura, hegyaljai hagyományőrző egyesületek, különböző boros és szőlős installációk, kompozíciók. A szüreti felvonulás után a Tokaj-Hegyaljához tartozó 27 település polgármesterei összeadják azt a szőlőt, amelyből a következő esztendőben elkészül a Polgármesterek Bora, egy limitált palackszámú, kereskedelmi forgalomba nem kerülő bor, ami reprezentatív célokat szolgál. Hegyaljai bálok A szüreti felvonulásokat a legtöbb hegyaljai településen a bálok „koronázták meg,”amelyek akár több napig is tarthattak. Mádon már a 18. században híresek voltak a szüreti bálok. Erre is utal az ország keleti felében ismert szólás, hogy: „Az a lány, aki a mádi bálon, a máriapócsi búcsún vagy a debreceni nagyvásáron nem megy férjhez, az örökké pártában marad!” (Erdész Sándor 1988. 90.) Balogh Ferenc az 1870-es évekre vonatkoztatva írta, hogy a farsangnak három nevezetes bálja volt: az elsőt a fáklyás társulat, a másodikat a kapástársulat, a harmadikat pedig a bodnárok testülete szervezte. Az első kettőt a köznép rendezte, először a fáklyások farsang elején, Jézus neve napján tartották úgy, hogy vasárnap volt a bekezdő, kedden a középső és csütörtökön az utolsó esti bál. A köznép mellett megjelentek a
városatyák, a lelkészek és a tanítók is. A vasárnapi szüreti körmenet, a felvonulás betért a legjobb gazdákhoz, a református paphoz, a katolikus plébánoshoz, a bíróhoz és jegyzőhöz. Este pedig fáklyásmenetben vonultak a Kék szőlő nagyvendéglő tágas szálájába a táncmulatságra. A bál legfontosabb rendezői a táncmesterek, akiknek a feladata volt a vendégek előzetes meghívása is. Ezt a tisztséget rendszerint két házasember viselte, akik a város legjobb táncosai voltak. Leggyakoribbnak a csárdás, a körmagyar és a palotás számított. Jellegzetes hegyaljai tánc az osztó, amely elsősorban arra szolgált, hogy a lányok ne áruljanak petrezselymet, hanem mindenki megfelelő párt kapjon. Ebben volt nagy szerepük a táncmestereknek, akik mindjárt osztót húzattak a cigánnyal, ha azt látták, hogy sok lánynak nincs párja.
17.kép. Kétnyelvű mádi báli meghívó a 19. század elejéről. Balassa Iván 1991. 428.
Erdőbényén a kapásbált a mozi helyiségében tartották, ahol a vőfélyek és a koszorúslányok ugyanabban a viseletben jelentek meg, amelyben felvonultak. Itt a borbíró volt a legfontosabb személy, aki megszabta, hogy a cigányok mit húzzanak. A vőfélyeknek nem volt szabad letenniük a csákót, mert ha a többiek kezébe került, csak borral válthatták vissza. Ugyanúgy a koszorúslányok sem tehették le a menyecskekendőt. A bálteremben a vőfélyek egyben rendezők is voltak. A kapásbálon elhangzottak a felvonuláson mondott rigmusok is. A hajnaljárásra másnap kora reggel került sor. Ekkor újra felkeresték a gazdákat, hogy az elfogyasztott bort pótolják. A menet a délutánihoz hasonlóan történt, de már lányok nélkül, és a rigmusok helyett inkább tréfálkoztak. Az ilyenkor összegyűjtött bort az este folytatódó bálon fogyasztották el. A hegyaljai szüretek nemcsak a kapások, iparosoknak jelentettek nagy ünnepet, hanem tódultak ide a nemesek, polgárok, akik itt szőlővel rendelkeztek, illetve barátaik voltak ezen a tájon. Még a pataki Református Kollégium is olyan nagy ünnepnek tartotta a szüretet, hogy 24 nap szabadságot adott diákjainak. 1836-ban cécó-t, vagyis bált rendeztek a szüret tiszteletére, amelyen szenior volt a szőlősgazda, a diákok pedig megszemélyesítették a vincellért, a szőlőpásztort, annak inasát, de még a borkupecet is. A mádi bálon Szemere Miklós költő látta vendégül Arany Jánost, Tompa, Mihályt, Lévay Józsefet és a kor magyar irodalmának sok jeles képviselőjét. Vay Ábrahám szüretei a Tarcali hegyen tartoztak a leghíresebbek közé. A 19. század első két évtizedében a tállyai, mádi és más hegyaljai városok szüreteinek jellegzetes alakja volt Lavotta János, aki Stradivari-hegedűjén a verbunkos zene legszebb darabjait nemcsak játszotta, hanem szerezte is.
Bodnártánc Az erdőbényei bodnárok társulata rendezte a farsangi bodnárbált, amelynek előkészületei egyszerűbbek voltak, mint a kapásoké vagy a fáklyás társulaté. Nem tartottak sem felvonulást, sem vőfélyes hívogatást, legfeljebb egy cédulán jelezték a bál időpontját és helyét. E bálnak kiemelkedő eseménye volt a férfiak, a bodnárlegények által járt bodnártánc vagy kádártánc. Ezt a táncot ismerték Mádon is. A bodnártánc (kádártánc) a kádáriparosság hagyományos tánca, mely Magyarországon egyedülállóként csakis Tokaj-Hegyalján honosodott meg – ott is egyetlen településen, Erdőbényén fordul elő, s a helyi hagyományőrzőknek köszönhetően mind a mai napig élő tánc. A céhes hagyományokat képviselő mesterségtáncok csoportjába sorolható. Mesterségtáncnak nevezzük azokat a táncokat, amelyek nevükben, a tánchoz tartozó kísérőzene szövegében vagy a táncmozdulatok tartalmában, a tánchoz kapcsolódó mesterségutánzó gesztusokban, pantomimikus mozdulatokban valamely mesterségre utalnak (kovácstánc, susztertánc, molnártánc, takácstánc stb.). E táncok közül azonban egyedül a kádártáncot tekinti a néprajztudomány valódi mesterségtáncnak, hisz a hordókészítés valamennyi fázisát eltáncolja, míg a többi tánc csak egy-egy gesztussal utal az adott mesterségre. A bodnártánc előadása a mai tokaj-hegyaljai szüreti mulatságok Erdőbényéhez kötődő, egyik unikális eseménye – helyi hagyományként még a farsangi szokásokhoz kapcsolódik. A bodnártánc keletkezése évszázadokkal ezelőtti időkre vezethető vissza, leírása már szerepel egy 1464-ben, Münchenben napvilágot látott dokumentumban. A szöveg szerint a táncot 16-20 legény járta. „Ezek zöld sapkát hordanak fehér és kék tollakkal, fekete nyakkendőt, piros ujjas-mellényt, fekete manchesterből varrt nadrágot, sárga bőrkötényt, fehér harisnyát és ezüstcsatos cipőt, és miközben a bukszussal díszített abroncsot forgatják, ugrálva a zenére tánc közben egy nagy nyolcast kell formálniuk, mindenféle meneteket és lugasokat
alkotnak, de a labirintusos kanyargások után ismét egyesülnek.” (Mizsákné Bodnár Zsuzsanna 2004, 49.) A 20. század elején Balogh Ferenc röviden ismertette a mádi bodnártáncot, majd 1934-ben Gönyei (Ébner) Sándor mutatta be részletesen az erdőbényei tánc menetét. A tipikus mesterséggel kapcsolatos tánc során a férfiak eljátsszák a hordó születését. A lassú tempójú zenére az abroncsokat hol összeakasztva, hol pedig szétválasztva a bodnárok különböző alakzatokat formálnak, majd egyikük borral megtöltött poharat helyez az abroncsba és azt körbe forgatva leül, esetleg lefekszik a földre, de úgy, hogy a pohár és a benne lévő bor a helyén maradjon. Ezt a táncot kezdetben zárt térben, a bálteremben alkalmazhatták, a szüreti felvonulásba csak úgy illeszkedik, hogy a vonuló kádárok a felvonulás végén adják elő színpadon műsorszámukat. Gönyei a bényei bodnártánc 16 részletét írta le, amely a helyi hagyomány szerint a 19. század első felében már létezett, majd egy Gaál Dániel bodnár újította fel az 1870-es években. A táncot járó csoport öt táncosból és egy pohárforgatóból áll. 1. A táncosok sorba állnak, jobb kezükben két végén összehajlított, nemzeti színűre festett abroncsot tartva a föld felé. Az alább közölt dallam ütemére elindulnak libasorban és lábujjhegyen, szökkenő futólépésben körbeszaladnak mindaddig, míg a vezető lábával toppant, mire hirtelen megfordulnak, s balra futják be a kört. Háromszoros körbefutás után a kört szűkebbre veszik, abroncsukat a kör közepe felé tartják és ott összeütögetve újabb három kört futnak be. 2. Még mindig jobbkézben, de már felfelé tartott abronccsal megismétlik a három körbefutást. 3. Az abroncs egyik végét átadják az előttük állónak, a másik megmarad a tulajdonos jobbkezében, és így egymásba fonódott, felfelé tartott abroncsokkal megint megismétlik a háromszoros körbefutást. 4. Egymásután mindegyik táncos lehajítja az abroncs egyik végét a földig s az utána következő átugorja, közben újra ismétlik a háromszoros körbefutást, mialatt az abroncsokat ismételten átlépik. Ezt a figurát is háromszor járják. 5. A 4. és 5. táncos a táncolótér elején egy feltartott abroncsból diadalívet, kaput formál, a többiek ezalatt átbújnak, abroncsaikat, miként az előbbi figurában, felfelé tartván. A két kaputartó táncos helyben tipegve, a zene ütemére szintén körfordulatot végez, s így irányítja a kapu alatt egyenként átbúvó táncos legényeket, akik az átbúvást szintén a zene ütemére végzik könnyedén lábujjhegyen lépegetve. Az átbúvást is rendesen háromszor ismétlik, de ha kedvük tartja, s a vezető úgy akarja, akkor többször is véghezviszik. A 6. figura az elsőnek refrénszerű ismétlése. 7. A fűrészelés. A vezető dobbantására mindnyájan befelé fordulnak, szembekerülve egymással, miáltal az abroncsok egymásba fonódnak, s utána ütemszerűen fűrészelő mozgásokat végeznek az abroncsokkal, közben azonban nem állnak meg, hanem háromszor körbeforognak, mint az előbb. 8. Újra az 1. figura - az 1-8. figura zenéjét L. az 1. számú kottán:
18. kép. A bodnártánc 1. sz. dallama. Gönyey (Ébner) Sándor 1934. 75. 9. Az egymásba fonódott abroncsokat a közben megváltozott zene ütemére lassan felemelik, amilyen magasra csak tudják, és lassan leeresztik a földig. Közben a következő szöveget éneklik: „Úr iszik, úr, tele pohárból.”
19. kép. A bodnártánc 2. sz. dallama. Gönyey (Ébner) Sándor 1934. 75. Ennek a figurának az elején, amikor először emelkednek magasba az egybefonódott abroncsok, a pohárforgató beáll a kör közepébe, s a kezében levő, kengyel alakúra összekötött díszes abroncsot két oldalánál fogva két kezében tartva, lassan, ütem szerint felemeli a magasba, amikor az öt abroncsos abroncsait leereszti a földre, ellenben amikor ezek felemelik abroncsaikat, a vezető leereszti az ő kengyel alakú abroncsát a földre. Ekkor a borospohár még nincs az abroncs alján.
20. kép. Az erdőbényei bodnártánc. Gönyey (Ébner) Sándor 1934. 74. 10. Az előbbi öt figura harmadszori megismétlése után, amikor az abroncsok a földön vannak, mélyen lehajolnak, és az abroncsokat kieresztik a kezükből úgy, hogy azok éppen úgy összefonódva fekszenek a földön, mint ahogy a 9. figurában a magasban helyezkedtek el. Erre a pohárforgató kilép a kör közepéből, félreáll, hogy ne zavarja a többit. Ezalatt a vezető táncos sapkáját leteszi az abroncs vége mellé a földre, hogy jelezze a maga helyét, tapsol egyet s óvatos lépésekkel belépeget az abroncsok homorulataiba. Így megy körbe, míg a táncosok a vezetővel ellentétes irányban a zene ütemére körbe szaladnak, amikor a vezető is eléri a helyet, ahova a sapkát letette. A vezető újra tapsol egyet, s mindnyájan megteszik az előbbi köröket, de fordított irányban, s azután mégegyszer megteszik ugyanazt, de megint megcserélve az irányt. A zene ugyanaz, mint az első figuránál. Ez az állandó körbefutkosás világos utánzása a hordó körüljárásának, miközben a bodnár az abroncsot ütemesen felveri a hordóra.
A 11. figurában felveszik az abroncsokat, mint a harmadikban, egymásba fonva, vagyis úgy, hogy az abroncsok egyik vége táncos kezében van, míg a másik végét a mellette lévő táncos tartja. Az abroncsokat felfelé tartva, három körbefutást tesznek. 12. Az abroncsok ismételt átugrása. 13. A kapuátbúvás megismétlése. 14. Az abroncsok fonódása megszűnik, de azért még kettenként tartják az abroncsok végét, úgyhogy egy ember, egy abroncs következik felváltva. Ütem szerint két szomszédos táncos hátat fordít egymásnak háttal szorosan egymáshoz szorulva, hogy sarkaik érintsék egymást, ezalatt az abroncsokat lefelé tartják, s ezáltal két-két táncosnak jobb- és baloldalán is van egyegy abroncs szorosan az oldalához simulva s ívvel a föld felé hajolva. A 15. figurában egymástól szétmennek úgy, hogy arcuk a kör közepe felé nézzen, miáltal az abroncsok a magasba lendülnek, de nincsenek egybefonódva. A figurát az „Úr iszik, úr, tele pohárból!” nótájára háromszor megismétlik. A tánc végéig a 3. sz. dallam szól:
21. kép. A bodnártánc 3. sz. dallama. Gönyey (Ébner) Sándor 1934. 76. A 16. figura a kádártánc legbravúrosabb része. A harmadik szétmenés után az abroncsokat magasba tartják fonódás nélkül, s minél nagyobb kört formálnak, hogy a pohárforgatónak minél nagyobb helye legyen. A pohárforgató belép a kör közepébe, ráhelyezi a kezében tartott ovális alakú abroncs keskeny talpára a borral színig töltött kis poharat, s a 3. számú kottán közölt zene ütemére nyolcasokat ír le a levegőben az abroncsával, melyet jobbkezének mutató- és középső ujjával tart. A többiek egyhelyben állnak, esetleg a zene ütemére illegetik magukat, de csak helyben. A pohárforgatást egy ideig állva végzi a pohárforgató, majd lassan, óvatosan a bal térdére ereszkedik, de a pohárforgatást nem hagyja abba egy pillanatra sem, sőt még tovább megy: térdelés közben bal kezét leteszi a földre, s arra nehezedve szinte hanyatt fekszik. Közben az abroncsba tett poharat folyton forgatja, majd lassan, óvatosan visszatér előző helyzeteibe, először térdelésbe, majd az egyenes állásba. A pohár nincs a kengyel alakú abroncs – pohárnyi szélességű – alsó talpára erősítve, s ezért nagy ügyességet kíván a pohárforgatás, amelyhez énekes zenét „Hej, nem ér ez a legény” stb. szövegre szolgáltat a bodnárlegények bandája (a közismert „Ugyan, édes komámasszony” dallam ideillő szövegváltozatával). Felegyenesedés után rövid ideig még forgatja a poharat, azután a többi táncosok egymásnak hátat fordítva, sarkaikat szorosan összeérintve, szoros kört formálnak a pohárforgató köré, aki erre abbahagyja a forgatást, s a pohárban levő bort vagy maga issza ki, vagy a közelben álló érdemesebb embernek adja, miközben a többi táncos örömében összeütögeti a magasba tartott abroncsot. A bodnártánc eredetét illetően kétféle elképzelés él: az egyik szerint a 18. századi német betelepítések során érkezett Magyarországra (a környékbeli sváb települések – Rátka, Sima, Hercegkút – lakói borvidékről érkeztek), míg a másik vélekedés szerint a külföldet járó, s onnan visszaérkező mesterlegények hozták magukkal a német eredetű táncot. Az erdőbényei hagyomány úgy tartja, hogy 1822-ben Iglóról odatelepült egy kádármester, aki mint a mesterség hagyományos táncát honosította meg a kádártáncot. Ennek a legendának a hitelességét azonban az újabb kutatások nem támasztják alá. Erdőbénye plébánosának 1934-ben kelt leveléből megtudjuk, hogy a táncot bodnársegédek vagy önálló bodnármesterek táncolták hegedűszóra, melyet vagy helybéli napszámosok
húztak, vagy a szomszédos község cigányzenekarával előre begyakoroltatták. A táncot minden évben eljárták az erdőbényei bodnár iparosok által rendezett bodnárbálon, s a pohárforgatást követően a pohárforgató a pohárban levő bort átnyújtotta a nézők közt helyet foglaló tekintélyes emberek valamelyikének, aki a bort megitta. E levélből azt is megtudjuk, hogy miért kizárólag Erdőbénye őrzi ezt a különleges tánchagyományt: „{…} a táncot járó bodnárok féltékenyek a táncukra, mert büszkék arra, hogy itt, az egész Hegyalján egyedül ők, az erdőbényei bodnárok ismerik és járják ezt a táncot. Már többször megkísértették őket a szomszédos Tolcsva, Olaszliszka bodnárjai, hogy tanítsák meg őket is erre a táncra, hajlandók érte áldozatot is hozni, a bényeiek azonban erre nem voltak rábírhatóak. Velem szemben is visszahúzódóak azért, mert attól tartanak, hogy táncuk közismertté lesz, s nem lesz mire büszkéknek lenniök. {…} Közvetítem még a bodnártánc szereplőinek azon üzenetét, hogy méltóztassék őket itt helyben megnézni, s a szükséges adatokat személyesen beszerezni {…}” (Mizsákné Bodnár Zsuzsanna 2004, 57-58.) Azóta nemzedékről nemzedékre szállt ez a tudás, és a helyi kádárbálokon táncolták az iparosok fiataljai. Helyi jelentőségét az 1930-as években lépte túl, amikor a tokaji bor propagálására rendezett Tokaji Szüreti hetek egyik eseményeként szerepelt műsoron. A táncosok általában 15 évenként cserélődtek, amikor a fiatalabb korosztály, a húszas éveikben járó kádárlegények veszik át ezt a szerepet. Ujváry Zoltán 1966. október 9-én a Tokajban rendezett szüreti felvonuláson figyelte meg az erdőbényeiek táncát, amelyet csak ilyen alkalmakkor mutattak már be színpadi produkcióként.
22. kép. Az erdőbényeiek bemutatják a bodnártáncot Tokajban. Ujváry Zoltán 1975. 89. Ugyancsak felléptek az erdőbényei táncosok 2003. október 3-án a Tokajban rendezett szüreti felvonuláson, de előfordulnak Tállyán és Abaújszántón is. A mádiak a 21. század elején már nem is emlékeznek arra, hogy valaha itt is táncolták a kádártáncot.
23. kép. Az erdőbényeiek bodnártánca filmen.
A tokaj-hegyaljai Bacchus-kultusz európai kapcsolatai A magyar népi játékok embereket alakító, helyettesítő kellékei között sajátos helyet foglal el a bor antik istenét, Bacchust megjelenítő báb-figura, amelynek a népi neve bakus, baksus. Ez a szokás Magyarországon egyedül csak Tokaj-Hegyalja néhány falujában – Erdőbénye, Mád, Olaszliszka – volt ismeretes. Erről az első adat az 1840-es évekből származik. „Bacchus lapos hordón keresztbe tett lábbal ül, lumpenvagabund öltözetben, kezében csodálatos hosszú töklopót, szőlőt, s poharat tartván. Fejét fedő kis veres kokastollas csákója félre csapva, minden évben kapásbál alkalmával az utcán zene kíséretében kardos legények őrködése mellett meghordoztatik, előtte két fehérbe öltözött szűz leány szőlőtőkét, zöld hajtású venyigét, s néhány érett szőlőgerezdet visz.” (Bakos József 1959. 26.) Ekkor még Bacchus valami németes öltözékben szerepelt, s Balassa Iván feltételezi, hogy a később használatos huszár ruha a szabadságharc után kerülhetett rá, amikor az emberek a nemzeti ellenállás kifejezésének minden lehetőségét megragadták. Ez a szokás a 19. században és a 20. század elején a farsangi időszakhoz kapcsolódott, és az 1910-es évektől kezdve helyeződött át a felvonulás az őszi hónapokra, és a szürethez kötődött. A szüreti felvonulásban két legény vitt egy „magyaros” öltözetű bábút, amelyet időnként „megitattak.”
24. kép. Kőből faragott baksus figura Mádról. 18. század közepe. Tokaji Múzeum. Tokaj és Hegyalja XVI. 1995. 49. A baksus figura megjelenésének történeti gyökereit Ujváry Zoltán vizsgálta, aki megállapította, hogy Bacchus kultusza nem kapcsolódik Magyarországon a szőlőművelés
alaprétegéhez, és csak Tokaj-Hegyalja szokásrendjében figyelhető meg. Kutatásai eredményeként elveti az iskoladrámák révén való elterjedését, és az idegen néphagyományból való átvétel módját vizsgálta. Ezzel összefüggésben veti fel a kerekenforgó bábu vagy táncos kerék eredetének kérdését is. Erre vonatkozóan a magyar nyelvterületről elszórtan hozhatunk példát, de a nyugati párhuzamokat keresve elsősorban osztrák és német szokáskör adatait említhetjük. A Hansel und Gretel figurája Schwarzwaldban is előfordult, ahonnan a 18. században nagyszámú német telepes került Magyarországba, így Tokaj-Hegyaljára is. Ez alapján kézenfekvő, hogy a keréken forgó bábuk idegen hagyománykörből kerültek vidékünkre. Hasonlóan érdemes vizsgálat alá venni a bodnártánc eredetét is. Ez a táncforma rendkívül széles körben ismert német nyelvterületen, s egy korai (1464) feljegyzés Münchenből említi ezt a farsangi szokáskörben bemutatott táncot. A 18. századi példák szerint a farsangi felvonulás menetében megjelenítették Bacchust, aki egy szekérre helyezett hordón ült. A bodnártánc vagy másképpen abroncstánc a felvonulós szokások, ünnepségek elmaradhatatlan része volt. Erdőbényén a helyi hagyomány a bodnártánc helyi elterjedését Iglóról, illetve a Dunántúlról áttelepült német mesteremberekhez kapcsolja. Ha figyelembe vesszük a Bacchusra, a keréken forgó bábúra és a bodnártáncra vonatkozó nagyszámú német párhuzamot, valamint azt, hogy ezek közül a táncos kerék a magyar nyelvterület több pontján ismert, de mindenütt német telepesekhez köthető, valamint azt, hogy a tokaj-hegyaljai német bodnárok honosították meg a céhszokásokhoz tartozó táncot a vidék néhány falujában, akkor semmi kétség nem lehet a farsangi szokáskörhöz tartozó Bacchus német eredetét illetően. A német példákhoz hasonlóan kezdetben itt is farsangi időszakban éltek ezek a hagyományok, és az idegenből érkezett antik borivó isten előbb német öltözetben, majd magyarrá válva baksusként lett a szüreti felvonulások kedvelt alakjává. Felhasznált irodalom Balassa Iván: Tokaj-Hegyalja szőleje és bora. Tokaj, 1991. Erdész Sándor: A hegyaljai szőlőmunkások szüreti népszokásai. Miskolc, 1957. Erdész Sándor: Szüreti népszokások kialakulása a hegyaljai mezővárosokban. In: Bencsik János – Viga Gyula (szerk.): A hegyaljai mezővárosok történeti néprajza. Miskolc, 1988. 8693. Fügedi Márta – Viga Gyula: Borsod-Abaúj-Zemplén megye népművészete. Miskolc, 1997. Gönyey (Ébner) Sándor: Az erdőbényei bodnártánc. Ethnographia XLV. 1934. 74-76. Joószné Naár Erika és Naár János: Szülőfalunk – Hercegkút I. Életmód és hagyományok. Hercegkút, 2012. Martin György: Bodnártánc, kádártánc. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. 1. kötet, 297-298. Mizsákné Bodnár Zsuzsanna: Kádártánc. Bodnárok táncélete és tánca a zempléni Erdőbényén. Hegyalja Hagyományőrző testület, Sátoraljaújhely, 2004. Pusztai Mária: A hegyaljai szüret, szüreti felvonulások, szüreti bálok. In: Bencsik János (szerk.): Tarcal II. Egy polgárosodó hegyaljai mezőváros (1740-1960). Tarcal, 2006. 253-302. Tokaj és Hegyalja XVI. Hegyalja krónikája. Tokaj, 1995. Ujváry Zoltán: Bacchus Tokaj-Hegyalján. In: Ujváry Zoltán: Varia Folkloristica. Írások a néphagyomány köréből. Debrecen, 1975. 70-92. Ujváry Zoltán: Játék és alakoskodás a szüreti felvonulásban. In: Ujváry Zoltán: Játék és maszk III. Debrecen, 1983. 184-241. Ujváry Zoltán: Embert helyettesítő bábuk. In: Ujváry Zoltán: Játék és maszk IV. Debrecen, 1988. 149-160.
4. A BORFOGYASZTÁS ÉS MULATÁS HELYSZÍNE, A LAKODALOM A családi élet legfontosabb eseménye Tokaj-Hegyalján is, amikor két fiatal házasságra lép egymással, és az esküvő utáni lakodalom kiváló alkalmat teremt a rokonság számára a kötetlen szórakozásra, mulatságra. Így történt ez az elmúlt századokban is, amikor a hegyaljai szőlőkben megtermett bor nélkülözhetetlen kelléke volt a jó hangulatnak, táncnak és nótázásnak. Lakodalmi szokások a 19. században Kiss Árontól ismerjük a 19. század közepén szokásos hegyaljai lakodalmakat. Eszerint, ha a legénynek megtetszett egy leány, először egy asszonyt küldött puhatolózni. Ha jó hírt hozott, akkor kereste fel a leányt, és megbeszélték, hogy mikor legyen a kézfogó. A család a fiatalokkal együtt döntötte el, hogy kik legyenek a kérők és a kiadók. A vőlegény két kérővel jelent meg a kézfogó napján a lányos háznál, ahol már jelen voltak a kiadók is. Először a lány nélkül mondta el az egyik kérő a kiadóknak a kérését, akik válaszoltak erre. Ezután mókázás következett, hiszen a lányt behívó kiadó egy vénasszonnyal tért vissza, megkérdezte a vőlegénytől, hogy „ez-e az a bizonyos személy, a kit magának választott?” A vőlegény persze nemmel felelt. Erre kivitték a vénasszonyt, és behoztak helyette egy lányt, és csak harmadszorra a menyasszonyt. Ezt a vőlegény már elfogadta, és az új pár kezet fogott, ami után a kérő sok boldogságot kívánt nekik. Ezt követte a jegyváltás. A lány egy szép színes selyemkendőt adott át a legénynek, meg egy pántlikával ékesített virágbokrétát (csinált virágból, azaz művirágból), amelyet a vőlegény három hétig a kalapján viselt, a kendőt pedig eltette. A vőlegény jegyként két ezüst forintot adott át a menyasszonynak. A jegyeseket háromszor hirdették a templomban, és ez idő alatt esett meg a jegyvásár. Ez abból állt, hogy a vőlegény csizmát, fésűt, főkötőt és a főkötőre borítani való nagy kendőt vett a menyasszonyának. Ő pedig jegyinget varrt vagy varratott másokkal a vőlegényének. Az esküvőre való felkészülés során a menyasszony választott és felkért a rokonságából két nyoszolyóasszonyt és két nyoszolyólányt, a vőlegénnyel egyeztetve pedig két vőfélyt. A nyoszolyóasszonyok dolga volt, hogy az esküvő vendégeit elegendő kaláccsal ellássák, a nyoszolyólányok a vőfélyek kalapjához pántlikás bokrétát, a menyasszonynak pedig koszorút vegyenek (csinált virágból). A menyasszony viszont az egész násznépnek egy-egy hosszú és keskeny formájú, házi vászonból készült rojtos fehér vagy kék és vörös csíkos törülközőt ajándékozott. Ezt a vendégek a lakodalomban a jobb vállról a bal oldalra vezetve kötötték fel. A vőfélyek első feladat volt, hogy az esküvő előtt három nappal délután felbokrétázott kalappal és feltűzött törülközővel a lakodalomba hívogassák a vendégeket az alábbi rigmussal: „Nem egyébért kívántam a kigyelmetek becsületes házánál megjelenni, hanem úgy mint a mi bizonyos vőlegényünk N.N. az ő eljegyzett mátkájával N.N-nel kívánták kigyelmeteket megtisztelni; de mivel ők elégtelennek látták magokat ezen dolognak végbevitelére, tehát általunk kívánták kigyelmeteket megtisztelni. Holnap estére egy kevés mulatságra és hétfőn egy tisztességes ebédnek elköltésére tiszta szivökből fogják látni kigyelmeteket.” (Kiss Áron 1891. 247.) Az első mulatság a konyhatánc volt, amelyet egy tágas szobában tartottak a fiatalság számára, hogy nekik is jusson a táncból és a hétfői igazi lakodalmon ne alkalmatlankodjanak. Ezen a násznép nem is jelent meg, enni-innivaló sem volt, de a cigányok muzsikáltak. A lakodalom napján, hétfőn reggel a vőfélyek még egyszer felkeresték a násznépet, hogy rigmus nélkül összehívják a hitre. Az esküvő előtt a kérők a legényt búcsúztatással elvitték az apjától a menyasszonyos házhoz, ahol az első kérő az apához és anyához szólva kikérte a lányt. A szülők helyett az egyik kiadó válaszolt erre, de néha a vőfély el is búcsúztatta a menyasszonyt szüleitől. Apját-anyját megcsókolva a rokonok sírása közepette indultak a templomba. Az esküvő után az egész násznép a menyasszony házához vagy más kibérelt
lakodalmas házhoz ment früstökre. A früstök után táncoltak, mulattak egy ideig, azután a vőfélyek evőeszközök, tálak, tányérok, ülőhelyek és „asztalnak való hordók és deszkák után futkosnak a faluban”. Ha ezt befejezték, másodszor is hívogattak az ebédre. Az ebéd estefelé kezdődött, amikor a vendégek összegyűltek. Addig a cigányok húzták, a násznép táncolt és mulatott. Az ételek sora: csigatészta-leves, főtt hús tormával vagy céklával, húsos káposzta, tormás (tormával összekevert tejföl) disznófejjel, tejbekása cukorral és fahéjjal, fokhagymás pecsenye, csirke pecsenye, kalács, hal és bor. Az ételeket a vőfélyek tréfás rigmusokkal hordták fel, közben a kérők felköszöntőt is mondtak. Ebéd után folytatódott a tánc és az ivás reggelig. Éjfélig a cigány osztót húzott, ami egy speciális táncot jelent. A legények a zenére „körültoborzékolnak, hányják-vetik lábaikat nagy czifrán s nézegetik a falnál ülő vendégeket. Aztán megfogja valamelyik leány vagy asszony kezét, ezzel is körül járja a termet s oda viszi egy férfihez. Ennek a párnak együtt kell tánczolni. Mikor mind el vannak így osztva a fehér személyek, akkor kezdődik a csárdás.” Az étkezés közben a muzsikusok részére káposztapénzt szedett a vőfély, s miközben egy tányérral körbejárt, a cigányok a nyomában járva zenéltek. Az egyik főző asszony pedig a vőfély tréfás rigmusára bekötött kézzel és fakanállal kásapénzt szedett a konyhai személyzet számára. Éjfél tájban következett a fektetés. Már előtte a padláson ágyat vetettek a menyasszonynak, de még mielőtt evezették, elbúcsúztatták. Az első vőfély megfogta a menyasszony kezét, és az égő gyertyát tartó nyoszolyólányok és nyoszolyóasszonyok kíséretében körbevezette a szobában, miközben a cigányok „siralmas bús nótát” húztak. Ez alatt a menyasszony keszkenőjével betakarta a szemét, mintha sírna. A vőfély újból elbúcsúztatta szüleitől, rokonaitól és lánypajtásaitól, és a padlásra vezető létrához kísérte. Mielőtt fellépett a létrára, a nyoszolyóasszonyok levették a fejéről a koszorút, átadták a vőfélynek, aki azt kardja hegyére tűzve bevitte a terembe, és ott a nyoszolyólányok és nyoszolyóasszonyok kíséretében körbe hordozta, miközben szomorú rigmust mondott a szűz koszorúról, így búcsúztatva a menyasszonyt lányságától. Amikor a körbejárást befejezték, a vőfély az egyik nyoszolyóasszonnyal fordult egyet, aztán a kezét összecsapva elkurjantotta magát: „szabad a tánc.” Ezt követően már nem osztót táncoltak, hanem mindenki szabad választás szerint. „A vőlegény a padláson lehúzza a menyasszony csizmáját és ott maradnak reggelig.” Kedden reggelre a vendégek nagy része eloszlott, de többen visszajöttek a kontyozóra. Ez abból állt, hogy a nyoszolyóasszonyok a menyecskét leültették, a haját a feje búbján kontyba kötötték, arra főkötőt tettek, majd fehér jegykendővel bekötötték a fejét. Ekkor köszöntötte fel a vőfély mint asszonyt, és megkezdődött a menyasszonytánc. A férfiak és nők egymás kezéből kapkodták, miközben mindenki fizetett egy tányérra tett pénzzel. Amikor a vőlegény megsokallta a táncot, letett egy icce pálinkát az asztalra a tányér mellé, amivel megváltotta a menyasszonyt, fordult vele egyet, és így ért véget a tánc és a kontyozó. Az összegyűlt pénz az új asszonyé lett szappanra. Lakodalmak a 20. század első felében A házasságkötések időpontja általában a téli hónapokra, a farsang időszakára esett, hiszen ekkor az őszi betakarítás után tele volt a kamra, kiforrt az új bor. Tarcalon ezt így indokolta egy régi mondás: „Nyári menyasszony, téli kiskutya – egy se jó.” A lakodalmak menete az 1950-es években lezajlott nagy gazdasági-társadalmi átalakulásig sok hasonlóságot mutatott a 19. századi gyakorlattal, bár az első világháború után megkezdődtek a változások. Ilyen például a jegyváltás átalakulása, illetve a menyasszony öltözékének kicserélődése. A lakodalmi tradíciókat legjobban a hegyaljai német telepítésű falvak – Rátka, Hercegkút, Károlyfalva – lakói őrizték, de ismerjük a tarcali és sárospataki szokásokat is.
1.kép. Kettős esküvő Hercegkúton 1955-ben. Joószné Naár Erika és Naár János 2012. 68. A 20. század első felében még sok településen volt szokásos a vasárnaptól keddig tartó lakodalom, amelyet a lánykérés és a jegyváltás előzött meg. Rátkán a legény keresztapjának és a bérmaapjának a tiszte volt a lánykérés. A kedvező válasz után a kérőket visszavárták a lányos házhoz frojázni, mulatni. Hegyalján ekkor már ismert volt a jegygyűrű, amit a vőlegény vásárolt a menyasszonynak is, és mellé az anyagi helyzettől függően kísérő gyűrűt vagy fülbevalót is ajándékozott. Ezeket Sárospatakon a menyasszony jegykendővel és jegyinggel viszonozta a vőlegénynek. A jegyváltást, eljegyzést követően a szülők és a fiatalok megegyeztek az esküvő és a lakodalom időpontjában. Miután a hatóságoknál bejelentették szándékukat, a fiatalok felkérték a vőfényeket, vőfőket és koszorús lányokat. Hercegkúton összepárosították a vőfélyeket és a koszorús lányokat, akik a menyasszony és a vőlegény után haladtak az esküvői menetben. A szakácsnékról, csaplárosról az örömszülők gondoskodtak. A vőfélyek a lakodalom előtt egy héttel, majd az előtte levő napon ismét verssel hívták meg a vendégeket. Rátkán a botnak (blojstyáke) nevezett nádpálca volt a vőfő jelvénye, amire a lányok széles szalagból masnit kötöttek. A tetejébe ólmot erősítettek. Mellére rozmaring ágat, piros muskátlit, és egy-egy muskátli levelet varrtak. Ekkor adták át a vőfőkendőt is, melyet a vőfély oldalára kötöttek. A lakodalom előtti héten, szerdán és csütörtökön már elkezdődött a sütés- főzés, először a kenyereket, kalácsokat és a töltött tekercseket (beigli) készítették el. Hercegkúton vasárnap hozták a lakodalmas házhoz a meghívottak a lisztet, zsírt, tyúkot, tojást, hogy hozzájáruljanak a kiadásokhoz. A férfiak levágták a marhát vagy sertést, a szakácsnék a tyúkokat készítették elő, és tésztát gyúrtak a húslevesbe.
2.kép. Szakácsok a lakodalmi sátor előtt. Hercegkút, 1975. Joószné Naár Erika és Naár János 2012. 69. Rátkán a menyasszony viselete az 1920-as évek elejéig fekete színű ruhából - fekete selyemblúz, fekete bársonyszoknya rézlivel (apró gépelt virághímzéssel), fekete harisnya, fekete magas szárú cipő – állott. Fején menyasszonyi koszorú volt. Ettől kezdve terjedt el a fehér menyasszonyi ruha. Egyetlen ékszerük a 6-8 soros apró, fényes gyöngy, melyet színes szalaggal kötöttek a nyakukba. A vőlegény fekete ruhában és a menyasszonytól kapott ingben esküdött. Ebben a faluban még vasárnap sor került a polgári esküvőre, amelyhez a szomszédos Ondra utazott a menyasszony és a vőlegény a tanúkkal csengőkkel és szalagokkal feldíszített lovaskocsin. A menyasszony ilyenkor a vőlegénytől kapott delinkendővel védte a ruháját. A lakodalmas menet előtt a falu legényei többször elkötötték az utat, s ahogy haladtak, egy-egy hamuval töltött cserépedényt vágtak a szekérkerekek alá, amelyek nagyot durrantak. Az útzárat a legények 10-15 liter bor ellenében oldották fel. Rátkán vasárnap este összegyűltek a rokonok a lakodalmas háznál, ahol fasírozottat (bratesz) vacsoráztak és bort ittak.
3.kép. A templomba indulás előtt a Mária-lányok köszöntik a menyasszonyt. 1957. Joószné Naár Erika és Naár János 2012. 66.
Hercegkúton a lakodalom hétfőn a közös reggelivel kezdődött a menyasszonyos háznál, ami baromfiaprólékból készült mártás állagú tunki, tejeskávé és kalács volt. A menyasszony búcsúztató után a Mária lányok vezették a menetet fehér zászlóval a templomi esküvőre. A vőlegényt a menyasszony barátnője vagy az első koszorúslány kísérte, a menyasszonyt az első vőfély. Őket követte a többi koszorúslány és a násznép. Az esküvőre menet és visszafelé a hegyaljai településeken ezek voltak a leggyakoribb lakodalmas nóták: „Lakodalom van a mi utcánkban,/Férjhez ment a falu legszebb lánya./Hivatalos vagyok oda én is,/Nem mennék, ha százszor üzennék is.”; „Nyisd ki babám az ajtót,/Csendesen, mert meghallják a szomszédok./Ha meghallják, hadd hallják,/Úgy is tudja már a világ,/Hogy én téged szeretlek,/Hogy én téged soha el nem feledlek.”Hercegkút - (Joószné Naár Erika, Naár János 2012. 67.) „Három hordó borom van,/Mind a három csapon van,/ Én fekszem a csepegő csap alá,/Te meg barna kislány/Az én gyenge bús karom alá.”; „Ezt a kislányt még akkor megszerettem,/Mikor véle legelőször beszéltem./Megtetszett a gyönyörű szép szaváért,/Homlokára göndörödő hajáért.” Sárospatak – (Kispataki lakodalmas) ; „Száll a daru, száll a daru, sej fent a levegőbe,/A menyasszony, a vőlegény most megyen az esküvőre./A menyasszony két orcája olyan mint a tearózsa,/Ráillik a, rajta van a, sej a vőlegény csókja./Kinek varrod, kinek varrod babám azt a selyem kendőt,/Néked varrom, néked varrom, sej hogy legyél szeretőm./Négy sarkára varrjál négy szál szagos rozmaringot,/Közepébe, közepébe, sej hogy szeretőd vagyok.” Sárazsadány – Bakonyi Béla 1982. 37.) Az esküvő után Rátkán a násznép reggelire ment a lakodalmas házhoz, ahol a vőfély beköszöntője után menyasszonytánc (braut’-tanc) következett. Ekkor marha belsőségből készült pörköltet (smoc) és hozzá tejeskávét, kalácsot szolgáltak fel. Ezt követően ebédig daloltak és táncoltak. Az ebéd fogásai Rátkán és Hercegkúton nagyjából azonosak voltak, és mindkét helyen a vőfélyek verssel köszöntötték be: tyúk vagy marhahúsleves, főtt hús tormával, bor, töltött káposzta, tejberizs cukorral és fahéjjal. Rátkán az utolsó fogás a rétestészta volt, ami egész délután az asztalon maradt. Hercegkúton a töltött káposzta után pecsenyét is felszolgáltak, majd a sütemények következtek. A vőfélyek által elmondott beköszöntők közül egyedül a borhoz mondott rigmusokat mutatjuk be, amelyek a Hegyalján sok hasonlóságot mutatnak, és akadnak közöttük bibliai vonatkozásúak, Szent Dáviddal, Noéval és Kánával kapcsolatosak is. „Szív vidámul Isten a bort adta,/Amit Szent Dávid zsoltárába mondta./Ezért a jó gazdánk hordóját kifúrta,/Tele hordó borát ide fel is hozta./Ezért hát uraim e borból igyanak,/A lakodalmas háznál ne szomorkodjanak./Köszöntsék a kancsót, el ne aludjanak,/De azért egy kis borocskát nekem is hagyjanak./Megérkezett már a Zemplén vármegyei bor is,/Ihatja ezt Kati, Maris, Boris,/Ihatja ezt szelíd és jámbor is./Látom, következik, rajtam van a sor is./Amilyen messze van Zemplénhez Szatmár,/Ó édes kancsócskám, oh régen várnak már./Ha a kezembe veszlek, a számhoz teszlek,/Már friss jó egészséget kívánok e ház népének!”; „Óh, de régen várom ezt a pillanatot,/Mikor a borosüveggel bemutatkozhatok./Itt a borosüveg, szorítom a nyakát,/Ugye násznagy uram bosszantja ez magát!/ No, de ne bosszankodjon oly egyedül magában,/Mert hátha úgy lesz, mint valaha Kánában./Eljön majd mihozzánk a mi jó mesterünk,/És a kút vizét borrá változtatja nekünk!/Ugye násznagy uram ez nagyon is jó volna,/Mert gondolkodás nélkül a kútba ugorna./Példáját követnék még az asszonyok is,/Mert a jó borocskát szeretik ám ők is./De szép is az asszony, ha egy kicsit iszik,/Olyan könnyen osztogatja azt a drága jó puszit./Bárcsak Isten adná, hogy ez így lenne,/Egy-két édes puszi nálam is elkéne!” Tréfás borvers:”Nincsen párja a magyar bornak, ha jólesik a toroknak!/Sört iszik a német sógor, mert nem tudja mi a jó bor./A tót issza szilva spirituszt, összeszidja Istent, Krisztust./Az
orosz jó meleg szobában, kedvét leli a teában./Japán vizet forral, nem törődik sörrel, borral./A tatár iszik dohos vizet akkor is, ha előbb fizet./Az indiánus füstöt iszik, azt hiszi, hogy attól hízik./Cigány gyomra nem válogat, az ő gégája mindent befogad.” Abaújszántó – (Homonnay István) „Mikor Noé apánk Isten parancsára/a vízözön elöl futott a bárkába,/minden állatfajból és növényből egyet vitt,/hogy ne nélkülözzön a vész után semmit./Ám a legbölcsebben mégiscsak azt tette,/hogy a szőlőtőkét el nem felejtette./Neki köszönhetjük, hogy a bort ismerjük,/amelyből erőnket,s kedvünket szerezzük./Rajta tehát, urak, töltsünk a pohárba,/igyunk Noé apánk emlékére máma./Hogy szőlőt termesztett, legyen érte hála,/neki köszönhető szívünk vigassága.” Hercegkút – (Joószné Naár Erika, Naár János 2012. 71.) „Halkan hallgassék a vendég,/Jézus neve dicsértessék!/Nem csoda, hogy a bort én szeretem./Mert Borbála napján a pincében születtem./Apám kántor volt, nagyapám kefekötő,/A jó bort csapjából itta mind a kettő./Az én gégémen egy csepp is ha lefolyna,/Sírjában mindkettő megfordulna./Fejem szédül, forog velem az egész világ,/Kívánok Násznagy uraméknak/Szerencsés, jó mulatozást!/Te meg, cigány, húzd rá egy jó magyar nótára,/Hadd verjem össze vígan a bokámat!/Ez kell a magyarnak, nem a szocializmus/Orosznak való az, verje meg a Krisztus!/” Szocializmus-korabeli változatban: „Ez kell a magyarnak, nem a kapitalizmus,/Németnek való az, verje meg a Krisztus!” Károlyfalva – (Hauser Zoltán 2001. 228.) „Tudom, hogy örülnek, akik engem látnak,/hisz több becsületem van, mint kétszáz barátnak./Nem csoda, mikor én hordok be mindent./Én érzem, hogy van-e a pintéres üvegben./Mert ha nincs, hozok, közel a pince./Egyik lábam itt, másik a pincében./Noé apánknak is ettől jött meg a kedve,/Táncolt, ugrált örömében, mint a medve./Uraim hát jó bort töltsenek a pohárba!” Rátka – (Frisnyák Sándor 1991. 126.) „Mennybe megyünk, mint ördög a fiával./Kínálkozom jó hegyaljai borral./Aki ennek a jó hegyaljai bornak/A levét/Issza, annak meghozza a/Kedvét!/Borból a fehérnép csak keveset fogyasszon,/Mert nincs rútabb látvány, mint/Egy részeg asszony!/Egyszer láttam egyet, jajj de megutáltam,/Hogyha rágondolok, borsózik a hátam.” Sárospatak – (Kispataki lakodalmas) Hercegkúton ebéd közben többször is gyűjtöttek adományokat, különböző „balesetekre” hivatkozva. Hol a szakácsné forrázta le magát, hol a zenésznek szakadt el a húrja. Az így kapott összeget az ifjú párnak adták. Az ebéd végeztével Rátkán és Hercegkúton is hazamentek a vendégek ellátni az állatokat, hogy aztán újult erővel folytathassák a táncot, mulatságot. Hercegkúton és Károlyfalván hagyományos volt a virágtánc, amikor a párok egymás mellett felsorakoztak, majd a sor kört formázva táncolt, miközben ezeket a dalokat énekelték: „Árkolják a hercegkúti rózsás temetőt,/Engemet temessenek bele, legeslegelsőt,/Engemet, meg a babámat/Hogy ne tartson más szeretőt, sejhaj, magának./A gólyának van hatalma, mint a királynak,/Ő parancsol a faluban minden kislánynak./Gólya, gólya,/Hosszúlábú gólyamadár./Mindenkinek van már párja, csak még nekem nincs,/Az egyiknek kettő-három, nekem meg egy sincs./Gólya, gólya,/Hosszúlábú gólyamadár./Elfogyott a túrós béles, üres már a tál,/Jancsi bácsi a kapuban, jaj de régen vár./Várhat rám, törje ki a frász,/Úgyse leszek én az övé már.” (Joószné Naár Erika, Naár János 2012. 75.) Károlyfalván a zsidótáncot is kedvelték, ami páros tapsolós sortánc volt, de a Hegyalján keringőt, tangót, csárdást, rezgőt is táncoltak. Éjfélkor volt a kontyoló, amikor a menyasszony fejéről lekerült a koszorú és kendővel bekötötték a fejét. A menyecsketánc közben a vendégek az ifjú párnak szánt pénzt dobáltak a keresztanya által tartott tálba. Hercegkúton hajnalig folyt a mulatság, és mielőtt hazamentek a vendégek, sor került az Estand-ra (Ehestand: házassági állapot). Ez a házaséletről szóló, tanító célzatú dal, amit a násznép körben állva énekelt, miközben a fiatal menyecskét a keresztapa vezetgette körbe. A dal szövegét az 1960-as években még svábul is énekelték, és a faluban él az a hagyomány, hogy „ezt a dalt az ősök még a Fekete-erdőből hozták magukkal.” Másnap
reggel a rokonok segítettek a rendrakásban, hazakerültek a kölcsönkért edények, tűzhelyek, a maradék enni- és innivalót is elfogyasztották vagy szétosztották. Erre utal a nahohcejt (lakodalom után) kifejezés. Rátkán kedden reggel volt az asszonyavatás a templomban. Ez alatt az ifjú férj – aki oda nem kísérhette a feleségét – a közeli patakhídnál várakozott, miközben a cigánybanda muzsikált neki.
Lakodalmi szokások a 20. század végén, a 21. század elején Ezek összegyűjtését feladatul kapják a hallgatók egy-egy hegyaljai településen. Felhasznált irodalom Bakonyi Béla: A szántói széles utca. 77 abaújszántói és sárazsadányi népdal. Miskolc,1981. Frisnyák Sándor (szerk.): Rátka. Egy német falu Tokaj-Hegyalján. Rátka, 1991. Hauser Zoltán: Carolfalve. Karlsdorf. Károlyfalva. Károlyfalva, 2001. Joószné Naár Erika és Naár János: Szülőfalunk – Hercegkút I. Életmód és hagyományok. Hercegkút, 2012. Kiss Áron: Régi lakodalmi szokások Tokaj-Hegyaljáról. Ethnographia II. 1891. 246-249. Kis-Tóth Lajos és Tamás Edit: Volt egyszer egy Józseffalva. Sárospatak, 2006. Oroszné Prepog Erika: Az emberi élet fordulói. In: Bencsik János (szerk.): Tarcal története II. Egy polgárosodó hegyaljai mezőváros (1740-1960). 199-252. Homonnay István: Abaújszántó környékén szokásos vőfélyversek. Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára. Ltsz. 6556. (kézirat) Kispataki lakodalmas. Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára. Ltsz. 3190. (kézirat)
