74∞&£∞§™
„Hadseregünk és országunk a sztálini szellemtŒl áthatva erŒs és szilárd” A Vörös Hadsereg „születésnapi” plakátja 1939. februárból. A plakát Viktor Gyenyi és Nyikolaj Dolgorukov munkája, a felirat Vaszilij Lebegyev-Kumacs „Köszönjük neked, Vörös Hadseregünk” (1937) címı versének két sora.
74∞&£∞§™
Kolontári Attila
4∞&£∞ § ™
A sztálini forgatókönyv
4∞&£∞ § ™
A Vörös Hadsereg háborús előkészületei 1939-1941
4∞&£∞ § ™
a
z 1990-es évektŒl oroszországi levéltárakból napvilágra került dokumentumok egyértelmıen cáfolják a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg felkészületlenségérŒl és a Wehrmachttal szembeni gyengeségérŒl, a tábornoki kar és Sztálin hibáiról, a politikai vezetésnek a megnemtámadási szerzŒdésbe vetett túlzott bizalmáról szóló – sokszor egymásnak is ellentmondó – hagyományos magyarázatokat. Bizonyosnak látszik, hogy Moszkva 1939 és 1941 között aktív kül- és katonapolitikát folytatott, s a hadseregfejlesztés és katonai tervezés terén nem kevésbé intenzíven készült a várható összecsapásra, mint a Harmadik Birodalom. A Vörös Hadsereg 1941-ben létszámát és fegyverzetét tekintve a világ egyik legerŒsebb hadserege volt, Sztálinnak pedig nagyon is határozott szándékai voltak ezzel a fegyveres erŒvel, melyek messze túlmutattak a Szovjetunió határainak védelmén és egy esetleges fasiszta agresszió elhárításán.
a
z alábbiakban megkíséreljük a szovjet katonai felkészülés néhány aspektusát összefoglalni az olvasók számára. A szovjet lépéseket nem lehet kizárólag a kétségtelenül létezŒ német fenyegetésre adott válaszként értelmezni. Sztálin, a világ egyik legerŒsebb hatalmának vezetŒje saját forgatókönyvvel rendelkezett a háborúról és az abban való szovjet szerepvállalásról. Moszkva lépései nem magyarázhatók pusztán a Szovjetunió „jogos biztonsági igényeivel”, az orosz külpolitika hagyományos hatalmi törekvéseinek felújításával, hiszen nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hitleri Németország mellett a Szovjetunió volt az egyetlen ország, amelynek terjeszkedése nemcsak háborús körülmények között, de békeidŒben is együtt járt a megszállt területek korábbi gazdasági-társadalmi struktúráinak teljes szétrombolásával, a társadalom meghatározott csoportjainak elızésével, kitelepítésével vagy megsemmisítésével, tömeges represszióval. 1939–1941 folyamán a szovjet vezetés lelki szemei elŒtt a kapitalista rendszer világméretı (de legalábbis a kontinentális Európára kiterjedŒ) megrendítése lebegett.
szeptember 1-jén Lengyelor1939. szág lerohanásával, majd az ezt követő brit és francia hadüzenettel
kitört a második világháború. Ezzel a brit–francia, német–olasz és szovjet nagyhatalmi vetélkedés új szakasza kezdődött az európai hadszíntéren. A német–szovjet megnemtámadási egyezmény megszabadította Hitlert a kétfrontos háború rémétől, és egyelőre a „nevető harmadik” kényelmes pozícióját biztosította Moszkva számára. A Szovjetunió kimaradt a konfliktusból, megőrizte semlegességét, hadseregével pedig hozzáfogott az érdekszférák felosztása során neki juttatott területek birtokbavételéhez és szovjetizálásához, a korabeli propaganda kedvelt jelszavával „a szocializmus frontjának kiszélesítéséhez”.
ÁLSÁGOS SZÖVETSÉG Ezzel párhuzamosan a német–szovjet kapcsolatoknak olyan szakasza kezdődött, amelyet egyes kutatók katonai, politikai szövetségnek tartanak („nem hadviselő szövetséges”). Gazdasági téren ez azt jelentette, hogy Németország a Szovjetuniótól olyan kulcsfontosságú nyersanyagokhoz jutott, melyek nélkül aligha tudta volna folytatni a háborút: nyersolaj, mangánérc stb. Az Iránból, Afganisztánból Németországba irányuló tranzitszállítmányokra a szovjet vasutak 50%-os tarifakedvezményt biztosítottak. A szovjetek által az USA-ban vásárolt gyapot, az angoloktól beszerzett kaucsuk, cink egy része is Németországban kötött ki. 1940-ben Németország részesedése a szovjet külkereskedelmi forgalomban 40% volt (export 52,2%, import 29%). Szeptember 1-jétől a minszki rádióadó német kérésre rádiójelek leadásával segítette a Luftwaffe navigációját a lengyel légtérben. Az angolokkal küzdő német flotta hajói menedéket és javítódokkokat kaptak Murmanszkban. Innen a kirakott szállítmányok részére a szovjet vezetés szabad vasúti tranzitot biztosított Leningrád kikötőjébe, ahol azokat ismét német hajók vették fel (ily módon elkerülve a brit flotta által leginkább fenyegetett útvonalakat). 1940 nyarán a Komet nevű német hadihajó szovjet jégtörők segítségével jutott ki a Bering-szoroson keresztül a Csendes-óceánra, ahol angol kereskedelmi hajókat süllyesztett el. Mindez természetesen nem Moszkva Németország iránti baráti érzelmeivel magyarázható, hanem azzal, hogy Sztálin érdekelt volt a konfliktus eszkalálódásában, a háború folytatódásában. A főtitkár leplezetlen nyíltsággal beszélt erről 1939. szeptember 7-én Georgi Dimitrov és más Komintern-vezetők jelenlétében: „A kapitalista országok két csoportja (gyarmatokban és nyersanyagban szegény, illetve gazRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
59
dag országok) között háború folyik a világ újrafelosztásáért, a világ feletti uralomért. Nincs ellenünkre, hogy jól egymásnak essenek és meggyengítsék egymást. Nem rossz, ha Németország keze által megrendül a leggazdagabb kapitalista országok (elsősorban Anglia) helyzete. Hitler, anélkül, hogy ezt felfogná vagy akarná, aláássa a kapitalista rendszert […] Mi manőverezhetünk, támogathatjuk az egyik felet a másikkal szemben, hogy jobban egymásnak essenek. A megnemtámadási paktum most Németországot segíti, a következő pillanatban a másik felet kell támogatnunk.” „A kapitalista országok kommunistáinak határozottan fel kell lépniük saját kormányaik és a háború ellen. A háborúig teljesen helyénvaló volt a fasizmus és a demokratikus rendszerek szembeállítása. A háború alatt az imperialista hatalmak között ez a különbségtétel már helytelen.” A harcban álló felek közti különbségtétel (agresszor és agresszió áldozata) ezen a ponton megszűnt, Sztálin értelmezésében mindannyian ugyanannak az imperialista háborúnak a résztvevői lettek, amelynek az 1914–18-as világégéshez hasonlóan újabb országokat kell kiszakítania a kapitalista világrendszerből. A sztálini számításba két ponton csúszott hiba: 1. 1939 szeptemberében nem
60
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
kezdődtek el a tényleges harci cselekmények a nyugati hadszíntéren; 2. 1940 nyarán a Wehrmacht néhány hét alatt legázolta Franciaországot, nem alakult ki elhúzódó háború nyugaton, helyette megkezdődött a német hadosztályok átcsoportosítása Kelet-Poroszország és a Lengyel Főkormányzóság területére. A Vörös Hadseregnek tehát nem egy legyengült, kivérzett, hanem egy ereje teljében lévő német haderővel kellett szembenéznie, amely uralta a kontinens nagy részét és maga mögött tudhatta Európa gazdasági erőforrásait. A fentiek miatt a „nem hadviselő szövetséges” kifejezés helyett célszerűbb a két hatalom együttműködésbe burkolt vetélkedéséről beszélni. A szovjet politikusok zárt körben elhangzott megjegyzéseiből világosan kitűnik, hogy egy pillanatra sem tévesztették szem elől Németországot mint fő riválist a közelgő nagy háborúban. 1940 márciusában, amikor hivatalosan még semmi sem zavarta a szovjet–német kapcsolatokat, Sztálin fogadta a Németországba készülő légügyi delegáció egyik tagját, Ivan Petrov hadmérnököt, berepülőpilótát, a légierő későbbi vezérőrnagyát: „Vegye számításba – mondta a főtitkár –, hogy, bár aláírtuk a szerződést Németországgal, a fasiszta
Németország a mi legádázabb ellenségünk volt és marad. […] Németországgal való háború esetére nekünk már most nagyon fontos tudnunk, hogy mennyi harci repülőgépet gyártanak naponta.”
A VÖRÖS HADSEREG LÉTSZÁMA A szovjet fegyveres erők személyi állománya (a flottát és a légierőt is beleértve) 1934-től folyamatosan meghaladta az egymillió főt, a létszám lassú bővítésével 1937-re megközelítette az 1,7 milliót, 1939-re pedig átlépte a kétmilliós határt. 1939. szeptember 1-jén a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa törvényt fogadott el az általános hadkötelezettség bevezetéséről. A törvény a hadkötelezettséget a Szovjetunió valamennyi férfi lakosára kiterjesztette, ellentétben a korábbi szabályozással, amely az ország fegyveres védelmét a dolgozó osztályok tagjainak kötelességévé tette, hozzátéve, hogy a nem dolgozó elemekre más jellegű terhek hárulnak. A szolgálati időt az alsó parancsnoki állománynál és a légierőnél szolgálatot teljesítő sorállománynál kettőről három évre, a flottánál a határvédelmi kötelékeknél négy évre, más hajókon öt évre hosszabbították. Ennek szükségességét a törvény-
javaslatot előterjesztő Kliment Vorosilov honvédelmi népbiztos azzal indokolta, hogy a végbement technikai fejlődés az említett fegyvernemeknél szükségessé teszi a kiképzési és szolgálati idő növelését, valamint a Vörös Hadseregnek nagy szüksége van jól képzett tiszthelyettesek tömegeire, akik az eljövendő háborúban döntő szerepet fognak játszani. A sorkötelesek különböző kategóriáiban átlagosan egy-két évvel leszállították a behívási életkort. Így például a középiskolát végzettek 17 év 8 hónapos koruktól, a középiskolát nem végzettek 18 év 8 hónapos koruktól voltak behívhatók, szemben a korábbi 19 év 8 hónapos alsó korhatárral. Az egyetemi tanulmányok miatt az új törvény értelmében már nem lehetett halasztást kérni, és jelentősen korlátozták a családi állapot alapján adható kedvezményeket is. A hadkötelesség felső korhatárát a korábbi 40-ről 50 évre tolták ki, hozzátéve, hogy háború esetén a 40 és 50 év közötti tartalékosokat elsődlegesen hátországi szolgálatra fogják behívni. Mindezek a változások megteremtették a Vörös Hadsereg dinamikus létszámbővülésének, további háborús felkészülésének törvényi, jogi alapjait. A létszám terén az orosz történeti szakirodalomban olvasható különböző statisztikai adatsorokban néhány tízezres (esetenként százezres) eltérés figyelhető meg. Egyes szerzők a keretlétszámot (a felállított egységek, magasabb egységek létszáma teljes feltöltöttség esetén), míg mások a tényleges létszámot adják meg, a kettő többnyire eltér egymástól. 1937től a haditengerészet önálló népbiztosság alá tartozott, így a szovjet hadiflottával kapcsolatos létszámadatok a Honvédelmi Népbiztosság kimutatásaiban már nem jelentek meg. „Normán felülinek” számítottak olyan vasúti vagy műszaki-építő alakulatok, melyeket más népbiztosság költségvetéséből finanszíroztak. 1939 őszétől jelentős mértékben megugrott a mozgósított tartalékosok létszáma. Őket hivatalosan hadgyakorlatra hívták be, gyakorlatilag azonban a különböző katonai vállalkozások során bevetett egységek feltöltésére használták a Lengyelország elleni hadjáratban, a téli háborúban vagy éppen Besszarábia megszállása során. Az akciót követően nagy részüket ismét elbocsátották a hadsereg kötelékéből, mivel hosszú távon a népgazdaság nem tudta nélkülözni munkaerejüket. Emiatt a szovjet fegyveres erők létszáma a vizsgált időszakban jelentős ingadozást mutat, bizonyos alapvető tendenciák azonban jól kiolvashatók belőle. 1939 szeptemberében, a második világháború kitörésekor például 10 katonai körzetben összesen 2,6 millió tartalékost hívtak be, ezzel a Vörös Hadsereg létszáma meghaladta az ötmillió főt. Ezt követően 1940 januárjáig 1,6 millió főt szereltek le. A finnekkel szemben elszenvedett
veszteségek pótlására és a döntés kierőszakolására azonban hamarosan ismét mozgósítani kellett 600 ezer tartalékost, illetve a Volga menti, az Urali és a Szibériai Katonai Körzetekből behívták az öt legfiatalabb korosztályt (376 ezer fő). 1940 júliusától, a németek nyugati hadjáratának váratlanul gyors lezárulását követően újabb lendületet vett a behívott tartalékosok elbocsátása. A 839 ezer tartalékosból 830 ezret 1940 novemberéig leszereltek, így a hadsereg állományában 3,4-3,5 millió fő maradt. 1941 februárjában elfogadták a Vörös Hadsereg 1941-re érvényes mozgósítási ütemtervét (MP–41), a továbbiakban ennek megfelelően zajlott a mozgósítottak behívása és a felállított hadosztályok személyi állományának feltöltése. 1941 márciusától az országban rejtett mozgósítás folyt, melynek során újfent több mint 800 ezer tartalékost hívtak be. Ezzel párhuzamosan zajlott az 1921. szeptember 1. után született sorkötelesek behívása, akik addig még nem teljesítettek katonai szolgálatot. Ez újabb 400 ezer főt jelentett. Mihail Meltyuhov adatai szerint 1941 nyarára a szovjet fegyveres erők tényleges létszáma elérte az 5,77 millió főt. Ebből 4,6 milliót tett ki a szárazföldi haderő létszá-
A Vörös Hadsereg szárazföldi erŒi (1941. június 22.) Katonai körzetek száma 17 Harctéri frontparancsnokság 8 Összfegyvernemi hadsereg 29 Hadtestek 100 ebbŒl: lövészhadtest 62 gépesített hadtest 29 lovashadtest 4 légideszantos hadtest 5 Hadosztályok 303 ebbŒl: lövészhadosztály 177 hegyilövész-hadosztály 19 gépesített lövész33 és gépesített hadosztályok harckocsihadosztályok 61 lovas- és hegyilovas13 hadosztályok légideszantdandár 16 páncéltörŒ tüzérdandár 10 hadtestközvetlen tüzérezred 94 tüzérezred (a fŒparancsnokság 75 tartaléka) ma, 475 ezren szolgáltak a légierőnél, 354 ezren a haditengerészetnél, 167 ezren a határőrség kötelékében és 172 ezren az NKVD alakulatainál. Az 1941-es mozgósítási ütemterv szerint a mozgósítás befejeztével a szovjet fegyveres erők létszámának el kellett ér-
nie a 8,9 millió főt. Ilyen mértékű mozgósítás és ilyen mennyiségű munkaerő kivonása a gazdaságból arra utal, hogy a szovjet katonai és politikai vezetés 1941 folyamán minden korábbinál nagyobb háborús konfliktussal számolt. A szárazföldi haderők kötelékében 1941. június 22-re 29 hadsereg 303 hadosztálya állt fegyverben.
A VÖRÖS HADSEREG FEGYVERZETE
Hasonlóan imponálóak a fegyverzet menynyiségére vonatkozó számadatok (különösen, ha ezeket összevetjük Németország és szövetségesei haderejével). 1941 júniusában a Vörös Hadsereg egységei egyes források szerint 25 784, más kimutatások szerint 23 767 különböző típusú és kategóriájú harckocsival rendelkeztek. Hasonló, bár nem nagyságrendi különbségek figyelhetők meg a típusonkénti bontásban is. Az eltérések adódhatnak abból, hogy az adatsorok összeállítói csak az egységek állományában lévő technikát vették figyelembe vagy a javítóműhelyekben lévő, a gyárakban elkészült, szállításra váró harckocsikat is hozzáadták. (Ugyanez a repülőgépekre és a lövegekre is vonatkozik.) Az említett kontingensből 677 (504) volt a KV–1-es és KV–2-es nehézharckocsik száma, a későbbiekben a második világháború legjobb páncélosának bizonyult T–34-es közepes harckocsiból 1383 (894) darab készült el és került az alakulatokhoz 1941 júniusára. A régebbi típusok között legnagyobb számban a T–26-os könnyűharckocsi különböző változatait (T–26/2/, HT–26) találhatjuk, számuk megközelítette a tízezret. Paramétereit tekintve a T–28as közepes harckocsi is felvette a versenyt a hasonló német harckocsitípusokkal, ebből 481 állt hadrendben. A lengyelországi hadjárat tapasztalatai alapján a harckocsizó hadtesteket nehézkesnek találták, helyettük dandárszintű alakulatokat szerveztek. 1940 júniusától azonban elkezdődött a két harckocsizó hadosztályt, egy gépesített hadosztályt valamint tüzérségi, légi és más kisegítő alakulatokat magába foglaló gépesített hadtestek felállítása. 1940-ben kilenc ilyet hoztak létre, 1941 márciusában további húszat. A hadiipar nem tudta követni a folyamat dinamikáját, így a hadosztályok jelentős részét nem sikerült az előírt mennyiségű és típusú harckocsival feltölteni. T–34-es harckocsiból például 210-nek kellett volna lennie minden egyes hadosztályban, az 1941 júniusáig legyártott mennyiség azonban ennek csak töredékét tette ki. De összességében a szovjet tankok száma így is messze felülmúlta a németek és szövetségeseik által a keleti hadszíntérre felvonultatott harckocsikét. A szovjet légierő szervezeti struktúrája az 1939–1941-es időszakban többször is változott. 1940 júniusától hadosztályszinRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
61
A szovjet hadvezetés által tervezett erŒviszonyok a Kárpátoktól Osztrolenkáig terjedŒ frontszakaszon a Vörös Hadsereg teljes mozgósításának befejezését követŒen
hadosztályok személyi állomány (millió fŒ) lövegek, aknavetŒk (ezer db) harckocsik (ezer db) repülŒgépek (ezer db)
VÖRÖS HADSEREG 128 3,4 38,5 7,5 6,2
WEHRMACHT 55 1,4 16,3 0,9 1,4
ARÁNYOK
2,3:1 2,4:1 2,4:1 8,3:1 4,4:1
Tényleges erŒviszonyok az egész szovjet–német arcvonalon (1941. június 22.)
hadosztályok személyi állomány lövegek, aknavetŒk harckocsik repülŒgépek
VÖRÖS HADSEREG 198 3 290 000 59 787 15 687 10 743
tű, magasabb egységeket hoztak létre (egy-egy hadosztály állományába négy-öt repülőezred tartozott). Az úgynevezett vegyes hadosztályok feladata a harcoló szárazföldi csapatok támogatása volt, a távolsági bombázóhadosztályoké az ellenséges objektumok megsemmisítése, az ellenség hátországának dezorganizálása, a vadászrepülő-hadosztályoké pedig a légi fölény kivívása és a légtérvédelem. 1941 júniusáig összesen 22 bombázó- (ebből 13 távolsági), 35 vegyes és 22 vadászhadosztályt hoztak létre. A stratégiai távolsági bombázó légierő közvetlenül a főparancsnokság alárendeltségébe tartozott, a többi hadosztályt, önálló légidandárt, ezredet a katonai körzetek (frontok), hadseregek és hadtestek között osztották szét. A stratégiai bombázóegységek és a front mögötti bevetésre szánt légideszantos alakulatok nagy száma (5 légideszantos hadtest 16 dandárral) arra utal, hogy a szovjet hadvezetés már a háború kezdeti szakaszában mélységi támadó hadműveletekkel számolt. A repülőgépekre vonatkozó számadatok között az egyes adatsorokban szintén kisebb eltérések figyelhetők meg. A harci repülőkből 18-19 ezer (kb. 7000-7500 különböző típusú és rendeltetésű bombázó, 9-10 ezer vadászgép, 500 csatarepülőgép, 2000 felderítőgép) állt hadrendben. Az egyéb gépekkel (szállító-, oktató-repülőgépek) együtt 1941 júniusában a Vörös Hadsereg és a haditengerészet 24-25 ezer repülővel rendelkezett. Összehasonlításképpen Németországnak 6850 repülőgépe volt, ebből szövetségeseivel együtt kb. 4500-at vont össze a keleti hadszíntéren. Az újabb szovjet repülőgéptípusok (JAK–1, JAK–2, MIG–3 vadászgépek, az IL–2 csatarepülő vagy a TB–7 /Pe–8/ nehézbombázó) technikai paramétereiket tekintve nem maradtak el a német gépektől. Ko-
62
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
AZ ELLENFÉL
ARÁNYOK
166 4 327 500 42 601 4 171 4 846
1,2:1 1:1,3 1,4:1 3,8:1 2,2:1
moly és behozhatatlan hátrányban voltak ugyanakkor a szovjetek a pilóták és a légi hadműveleteket irányító parancsnoki állomány kiképzettsége, harci tapasztalata, a repülési órák száma (a német pilóták 450 órás kiképzésével szemben a szovjeteké 30–180 órát tett ki), illetve a légierőt kiszolgáló infrastruktúra fejlettsége terén. A különböző tüzérségi eszközök, lövegek, aknavetők száma meghaladta a 110 ezret (Németország szövetségeseivel együtt a keleti hadszíntéren 42 600 löveget és aknavetőt vont össze). Összességében megállapítható, hogy 1941-ben a Szovjetunió rendelkezett a világ legnagyobb, legerősebb hadseregével. A fegyverzet mennyiségét tekintve jelentősen meghaladta Németország és szövetségesei haderejét, és összességében minőségben sem maradt el tőle. Amiben a Vörös Hadsereg egyértelműen hátrányban volt a Wehrmachttal szemben, az a harci tapasztalat, a parancsnoki állomány képzettsége, hadvezetési és tervezési készsége, a kezelőszemélyzet kiképzettsége, az infrastruktúra (közlekedési hálózat, javítóműhelyek, üzemanyag-ellátás), a híradós összeköttetés fejlettsége, az egységek, magasabb egységek közötti együttműködés szervezettsége. Ilyen erőviszonyok mellett nagy szerepe volt a katonai tervezésnek, az időzítésnek és annak, hogy melyik fél tudja magához ragadni a hadászati kezdeményezést.
KATONAI TERVEK A Németország elleni hadműveletek tervezési munkálatai 1939 októberében kezdődtek és 1941. június közepéig tartottak. Jelenleg a szakirodalomban öt tervvariáns ismert, amelyeket a szovjet vezérkar dolgozott ki. Ebből négy esetében a róluk
készült, Sztálinnak és Molotovnak címzett összefoglalók az alapvető stratégiai célkitűzésekkel, a frontok feladataival a kutatók rendelkezésére állnak. Az ezekhez tartozó dokumentumok (térképek, felvonulási ütemtervek, táblázatok) azonban továbbra sem kutathatók. A tervek mindegyike azzal számolt, hogy a hadműveletekre, az ellenfél haderő-csoportosításainak szétverésére ellenséges területen kerül sor. A tervek összhangban álltak a Vörös Hadsereg alakulatainak elhelyezkedésével, a határra történő felvonulásával. Az egyes változatok közötti alapvető eltérés a főcsapásmérés irányában volt. A szakirodalom ennek alapján megkülönböztet „északi” és „déli” variánsokat. Az „északi” változat Kelet-Poroszországot jelöli ki mint a főcsapás irányát, a „déli” Lengyelország déli részén, a Kárpátoktól északra előretörve tervezte a német erők bekerítését, illetve megsemmisítését. A különböző változatokat a vezérkarnál két stratégiai játék (hadvezetési gyakorlat) során próbálták ki 1941. január 2–6. és 8–11. között. Északon, a szovjet oldalon és a bekebelezett balti államokban jobb volt az infrastruktúra, ami néhány nappal gyorsabb mozgósítást tett lehetővé. Ugyanakkor Kelet-Poroszországban kiépített erődített vonalak voltak, és arra lehetett számítani, hogy német területről lévén szó, az ottani ellenséges erők komolyabb ellenállást fejtenek ki. Itt tehát nagyobb volt az elhúzódó harcok veszélye. Délen hosszabb a mozgósítás és a szétbontakozás ideje, de egy gyengébben védett, kevésbé kiépített szakaszon kell támadni. A fenti megfontolások alapján döntöttek végleg a „déli” támadási irány mellett, ami azzal az előnnyel is kecsegtetett, hogy a sikeres előrenyomulás elvágja Németországot déli szövetségeseitől és a számára életbevágóan fontos román kőolajtól. A hadvezetési gyakorlatra a Vörös Hadsereg vezérkaránál került sor, az érintett katonai körzetek parancsnokai, törzsfőnökei, illetve a hadseregparancsnokok és törzsfőnökök részvételével. Bár formálisan a támadást a „nyugatiak” kezdték, rögzítették, hogy néhány napos harc után az ellenséget visszavetették a határra, és a terveknek a terepasztalon, térképen történő kipróbálása ebből az alaphelyzetből indult. Az 1941. március 11-én készült variáns legfigyelemreméltóbb mozzanata, hogy a legnagyobb szovjet hadseregcsoportosítás, a Délnyugati Front feladatait részletező gépelt szöveg melletti széljegyzetben ott olvasható Nyikolaj Vatutyin altábornagynak, a vezérkari főnök első helyettesének kézírásával a következő megjegyzés: „a támadás kezdete június 12.” („nasztuplenyie nacsaty 12.06.”) A támadás időpontját rendszerint az a fél szokta meghatározni, amelyik nem kívánja kiengedni a kezé-
ből a hadászati kezdeményezést. A néhány szavas, lakonikus kifejezés további fontos és mindeddig sajnos megválaszolatlan kérdéseket vet fel. Hogyan és milyen körülmények között került a megjegyzés a tervezetre? Milyen szinten született döntés a támadás időpontjáról? (A döntés meghozatalához Vatutyin – bármilyen fontos pozíciót is töltött be – önmagában kevés volt.) Milyen előkészületek történtek a megvalósítás érdekében? És végül: Miért maradt el a tervezett támadás? Mihail Meltyuhov ennek fő okát Rudolf Hess angliai útjában látja. A szovjet felderítés ezzel kapcsolatban olyan információt juttatott el a politikai vezetéshez, hogy Hess Hitler megbízásából repült az angolokhoz a különbékéről és egy szovjetellenes szövetségről tárgyalni. Ez egy kapitalista egységfront rémképét idézte fel a döntéshozók előtt. A mozgósítás intervallumát figyelembe véve a szovjet hadigépezetet azokban a napokban kellett volna mozgásba hozni, amikor Hess május 10-én megérkezett Nagy-Britanniába. A helyzet képlékenysége miatt azonban ekkor nem vállalták egy ilyen horderejű döntés kockázatát.
A ZSUKOV-TERV 1941. május közepén elkészült az a változat, amely körül a mai napig élénk viták folynak. A dokumentum címe: Megfontolások a Szovjetunió fegyveres erőinek hadászati felfejlődésével kapcsolatban a Németországgal és szövetségeseivel való háború esetére. Köznapi szóhasználattal szokták Zsukov-tervként is emlegetni, mivel Georgij Zsukov ekkor hadseregtábornoki rangban a vezérkar főnöke volt. A 15 oldalas dokumentum mindössze egyetlen példányban készült, a címzett a Népbiztosok Tanácsának elnöke, Sztálin volt, szerzője pedig Alekszandr Vasziljevszkij vezérőrnagy, a vezérkar hadműveleti osztályának parancsnokhelyettese. A tervezetben utólagos kézírásos betoldások vannak (ezek egyes vélemények szerint Vatutyintól, mások szerint Zsukovtól származnak). A kézírásos feljegyzés legtöbbet idézett passzusa a következőképpen hangzik: „Figyelembe véve, hogy Németország hadseregét mozgósított állapotban tartja, hátországát, utánpótlását kiépítette, megelőzhet minket a hadászati szétbontakozásban, és váratlan csapást mérhet [ránk]. Hogy ezt megelőzzük és a német hadsereget szétverjük, elengedhetetlennek tartom, hogy semmilyen körülmények között se engedjük át a hadászati kezdeményezést a német hadvezetésnek. Meg kell előznünk az ellenséget a szétbontakozásban, és abban a pillanatban kell megtámadnunk a német hadsereget, amikor az még a felfejlődés stádiumában van és még nem tudta megszervezni a frontokat, valamint
az egyes fegyvernemek közti együttműködést.” Az utolsó lap alján a honvédelmi népbiztos és a vezérkari főnök számára ki van hagyva hely az aláírásra, viszont sem Tyimosenko, sem Zsukov nem szignálta a dokumentumot. Nem szerepel rajta Sztálin láttamozása sem.
Magyarország megtámadásának terve A memoárirodalomból, Matvej Zaharovnak, a vezérkari fŒnök helyettesének visszaemlékezéseibŒl rekonstruálható, hogy a szovjet hadvezetés 1941 januárjában számításba vette egy, a Kárpátokon át a magyar Alföldön keresztül Budapest felé irányuló csapásmérés lehetŒségét. A két lovas- és egy gépesített hadtestbŒl álló hadsereggel tervezett gyors elŒretörés elgondolásuk szerint éket ütött volna az ellenség frontjai közé, így azok helyzete tarthatatlanná vált volna, Németországot pedig elvágta volna déli és délkeleti szövetségeseitŒl, nyersanyagforrásaitól. A magyar fŒváros elfoglalásával ily módon a gépesített lovashadsereg stratégiai jelentŒségı feladatot kapott a tervezés során. Ma még nem ismerjük pontosan azokat az okokat, melyek miatt a vezérkarnál láthatóan már a tervezŒmunkálatok fázisában feladták ezt az elképzelést. Annyit tudunk, hogy a további elŒkészületek nem ebben az irányban folytak. Az 1941 márciusában és májusában készített tervvariánsok már egyértelmıen a déli iránnyal számoltak.
A terv kulcsmozzanata a Délnyugati Front főerőivel és a Nyugati Front balszárnyával a Breszttől délre, Radom és Lublin térségében összevont német erők bekerítése és szétverése volt. A szovjet hadvezetés azzal számolt, hogy a Vörös Hadsereg ezen a frontszakaszon 152 hadosztállyal lendül támadásba 100 német divízió ellen. A szovjetek valóban itt összpontosították a legnagyobb csapásmérő erőt, és jelentős túlsúlyt képeztek a határ túloldalán álló német csapatokkal szemben. Az észak–déli irányban húzódó szovjet–német határ szovjet oldalról nézve Bjelosztok (Białystok) és Lvov (Lemberg) térségében két olyan nyugati irányú kiszögellést alkotott, amelyek kiváló lehetőséget biztosítottak támadó ékek létrehozására.
A Délnyugati Front nyolc hadseregének állományába 74 lövész-, 28 harckocsizó-, 15 gépesített és 5 lovashadosztály tartozott. Ezeknek a csapatoknak kellett a Nyugati Front balszárnyával kiegészítve a döntést kierőszakolniuk, az előrenyomulás során birtokba venni Krakkó, Katowice, Kielce és Varsó térségét, a továbbiakban pedig a támadást északi vagy északnyugati irányba továbbfejlesztve elfoglalni a volt Lengyelország területét és KeletPoroszországot. A frontvonal többi szakaszán a terv aktív határvédelmet írt elő, azzal, hogy a körülmények kedvező alakulása esetén a Csernovci és Kisinyov térségében összpontosított 18. és 9. hadsereg erőinek koncentrált csapást kellett mérniük a román hadsereg északi szárnyára, és azt megsemmisítve el kellett érniük a Moldova-folyó–Iași vonalat. A tervezet felsorolja, milyen intézkedések szükségesek a hadsereg mozgósításának és a határra történő felvonultatásának biztosítására, álcázására. A tartalékosok részére szervezett hadgyakorlatnak álcázva mozgósítani kell az alakulatokat. Szintén gyakorlat ürügyén az egységeket az állandó elhelyezési körleteikből közelebb kell vonni a nyugati határhoz. A légierőt a harctéri repülőtereken kell összpontosítani, meg kell szervezni a légierő technikai kiszolgálását. Meg kell szervezni az államhatár stabil védelmét, ki kell dolgozni az ezzel kapcsolatos terveket. Teljes harckészültségbe kell helyezni a légvédelmet. A Közlekedésügyi Népbiztosságtól meg kell követelni a vasútvonalak építési határidejének betartását, különösen a lvovi irányban, a hadiipartól pedig a tervek pontos teljesítését a harckocsi- és repülőgépgyártás területén, valamint a lőszer- és üzemanyag-ellátás biztosítását. A tervvel kapcsolatban jócskán vannak még megválaszolatlan kérdések. Nem világos például, hogy egy 1941-re tervezett háborús konfliktus esetén miért került a dokumentumba utólagos betoldásként ceruzával, hogy 1942-ben minden erővel szorgalmazni kell a magyar határ mentén a megerősített körzetek kiépítését és fegyverzettel való ellátását, illetve hogy ezek építését a régi határ mentén is folytatni kell. Történészek egy része Sztálin, Tyimosenko és Zsukov aláírásának hiányában amellett érvel, hogy a tervezetet a politikai vezetés nem fogadta el. Vasziljevszkij egy korábbi tervváltozat kapcsán emlékirataiban megemlítette, hogy bár azon semmiféle láttamozás nem volt, „a tervekkel kapcsolatos munkák folytatódása arra utalt, hogy azt láthatóan elfogadták”. Az ismert tervváltozatok közül csak egyen, az 1940. őszin szerepel a honvédelmi népbiztos, Tyimosenko és az akkori vezérkari főnök, Kirill Mereckov kézjegye, Sztáliné pedig egyiken sem. A dokumentumhoz tartozó mellékletek komoly háttérmunkáról tanúskodnak, RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
63
74∞&£∞§™
Georgij Konsztantyinovics Zsukov (1896–1974)
74∞&£∞§™
64
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
ami nyilvánvalóan nem történhetett a politikai vezetés és személyesen Sztálin jóváhagyása nélkül. A dokumentum rendelkezett arról, hogy a nyugati határ menti katonai körzetekben 1941. június 1-jéig ki kell dolgozni a haderő mozgósításának, összpontosításának és szétbontakoztatásának biztosítását szolgáló terveket, és meg kell szervezni az államhatár védelmét. Ez a munka a katonai körzetek parancsnokságain 1941 májusában megkezdődött, majd haladt folyamatosan „lefelé”, a határ mentén állomásozó hadseregekig, hadtestekig. Mindez főtitkári elutasítás esetén aligha lett volna lehetséges. A politikai és katonai vezetés közötti folyamatos egyeztetésről tanúskodik, hogy 1941 április–májusában Sztálin 11szer fogadta Zsukovot (többnyire Tyimosenkóval együtt), s a megbeszélések gyakran másfél-két óra hosszat tartottak. Mindez kizárja, hogy a tervezet a vezérkar valamiféle improvizációja lett volna.
PROPAGANDA ÉS POLITIKA A hadseregfejlesztés és a katonai tervezés mellett nem kevésbé fontos, hogy a politikai vezetés miként fogadtatja el szándékait az ország közvéleményével, hogyan tudja a társadalmat mozgósítani, mivel igazolja a katonai erőfeszítések szükségességét, a háború igazságos jellegét. Az erősen ideologikus kommunista mozgalomban a propagandának mindig is kitüntetett szerepe volt. A két világháború közötti időszakban bármekkora változáson is ment keresztül a szovjet rendszer és a politikai elit, hivatalosan soha nem szakítottak azzal a meggyőződéssel, hogy a szocializmusnak (vagy legalábbis amit annak véltek) mint fejlettebb társadalmi formációnak előbb-utóbb világméretekben fel kell váltania a kapitalizmust, és az első „proletárállamra” komoly feladatok hárulnak ebben a folyamatban. A birodalomépítő Sztálin a nemzetközi folyamatok megközelítésénél továbbra is osztályszempontokból indult ki. A sztálini gondolatrendszernek két meghatározó eleme volt: 1. A kapitalista országok a köztük feszülő ellentétek dacára alapvetően homogén, ellenséges közeget jelentenek a Szovjetunió számára; egy szovjetellenes akció lehet az a közös nevező, amely mentén a kapitalista országok belső ellentétei feloldhatók. 2. Ahogy az első világháború Oroszországot kiszakította a kapitalizmus nemzetközi rendszeréből, úgy a következő nagy háború során újabb területekre sikerül majd kiterjeszteni a szocialista rendszert. A kapitalizmus és a szocializmus közötti összecsapás tehát elkerülhetetlen. Sztálin a világforradalom elvont, teoretikus fogalmának nem sok jelentőséget tulajdonított, sokkal inkább bízott a nyers katonai erőben. Erről tanúskodik 1940. januári, Dimitrov
előtt tett kijelentése: „A világforradalom, mint egységes eseménysor – ostobaság. A különböző országokban eltérő időpontokban megy végbe. A Vörös Hadsereg tevékenysége szintén része a világforradalomnak.”
Árulkodó szavak Sztálin a katonai akadémiák végzŒs hallgatói számára rendezett ünnepi állománygyılés utáni szık körı fogadáson már oldottabb hangulatban volt és a pohárköszöntŒk során nyíltabban fogalmazott: „Engedjenek meg egy kiegészítést. A békepolitika biztosította a békét országunk számára. A békepolitika jó dolog. Mi egészen addig védelmi politikát folytattunk, amíg fel nem fegyvereztük hadseregünket, amíg nem láttuk el korszerı harci eszközökkel. Most, amikor hadseregünket megújítottuk, modern harci eszközökkel láttuk el, amikor erŒsek lettünk – most át kell térnünk a védekezésrŒl a támadásra. Országunk védelmérŒl gondoskodva támadó módon kell cselekednünk. A védelemrŒl át kell térnünk a támadó cselekmények katonapolitikájára. Támadó szellemben kell átalakítanunk nevelŒmunkánkat, propagandánkat, sajtónkat. A Vörös Hadsereg modern hadsereg. A modern hadsereg pedig támadó hadsereg.”
A fenti premisszák képezték 1939-től a szovjet propaganda alapját, melynek részleteit, az aktuális ellenségképet mindig hozzá lehetett igazítani a változó körülményekhez és követelményekhez. Ez időnként persze nem volt egyszerű. Nem volt könnyű például elmagyarázni, hogy a korábbi gyűlölt ellenségből, az agresszor, fasiszta Németországból miként lett hirtelenjében jó szomszéd (persze csak a hivatalos propaganda szintjén). Megjelenés előtt álló cikkek, irodalmi alkotások váltak egyik napról a másikra feleslegessé és közölhetetlenné, mert szerzőik, az „emberi lélek mérnökei” a korábbi intencióknak megfelelően aktívan közreműködtek a náci, fasiszta ellenségkép építésében. A Pravda már a megnemtámadási szerződés másnapján vezércikkben értekezett arról, hogy „A Szovjetunió és Németország népei barátságának, melyet az ellenség igyekezete zsákutcába terelt […], a mai naptól minden feltételt meg kell kapnia a további fejlődéshez és virágzáshoz.” Az értetlenkedő szerkesztők és főszerkesztők bizalmasan azt a felvilágosítást kapták, hogy a szovjet–német megnemtámadási megállapodást a bresztlitovszki békeszerződéshez hasonló lélegzetvételnyi szünetként kell értékelni.
Hasonló dilemmát jelentett, amikor a „Szovjetunió – a béke védőbástyája” tételt és a Szovjetunió békepolitikájáról hangoztatott kliséket kellett összeegyeztetni az offenzív jellegű kommunista doktrínával. 1938. október 1-jén a moszkvai és leningrádi propagandisták részére rendezett tanácskozáson Sztálin egyértelműen fogalmazott ezen a téren, hogy a hallgatóságban a kétségnek nyoma se maradjon: „A kommunisták nem pacifisták, akik a békéről sóhajtoznak és csak akkor fognak fegyvert, ha megtámadják őket. Ez nem igaz. Vannak esetek, amikor a kommunisták támadnak, ha a háború igazságos, ha a körülmények kedvezőek, ha eljön a megfelelő pillanat. A kommunisták egyáltalában nem ellenzik a támadást, nem ellenzői bármiféle háborúnak. Az, hogy mi most a védelemről kiabálunk, csak porhintés.” A szovjet–német megnemtámadási szerződés aláírásával, a második világháború kitörésével egy időben a politikai vezetés a „minden váratlan eseményre készen kell állnunk” jelszó jegyében kezdte kondicionálni, mobilizálni a társadalmat. Idővel ezek a felhívások egyre konkrétabb formát öltöttek. A propaganda különös figyelmet fordított annak hangsúlyozására, hogy a Szovjetunió által bármely kapitalista állammal szemben vívott háború eleve igazságos, még akkor is, ha a Szovjetunió a támadó fél. Ezt a szellemet természetesen elsősorban a fegyveres erők soraiban kívánták erősíteni, kiküszöbölve az ezen a téren tapasztalható hiányosságokat, eloszlatva azt a félreértést, hogy a Vörös Hadsereg csak az országot ért külső agresszióra fog válaszolni. „A Szovjetunió állami érdekeinek védelmében, növekvő politikai, gazdasági és katonai súlyára támaszkodva támadó külpolitikát folytat […] Ezért a vöröskatonákat és parancsnokaikat harcos, támadó szellemben kell nevelni, a Szovjetunió és a kapitalista környezet közötti összeütközés elkerülhetetlenségének szellemében.” 1940 májusában a honvédelmi népbiztos által összehívott ta nácskozáson a Vörös Hadsereg személyi állományának soraiban folytatott propagandáért felelős Lev Mehlisz követelte, hogy a katonákat haladéktalanul készítsék fel a küszöbönálló háború haladó (progresszív) és igazságos voltára, hozzátéve: „az igazságos háború kezdeményezője a mi államunk és annak Munkás– Paraszt Vörös Hadserege lesz.”
SZTÁLIN MÁJUS 5-I BESZÉDE 1941 tavaszán a hadigépezethez hasonlóan a szovjet propaganda is magasabb fokozatra kapcsolt. Az alaphangot Sztálin május 5-i beszéde adta meg. Ekkor a főtitkár a katonai akadémiák végzős hallgatói számára rendezett ünnepi állománygyűlésen a katonai és politikai vezetés tagjaRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
65
inak jelenlétében értékelte a kialakult helyzetet és határozta meg a soron következő feladatokat. A beszéd kapcsán néhány figyelemre méltó körülményt mindenképpen meg kell említeni. Előző nap, május 4-én született meg a Politikai Iroda határozata arról, hogy a feszült nemzetközi helyzetre tekintettel Sztálin átveszi a Népbiztosok Tanácsának elnöki tisztét Molotovtól. Vagyis a párt első embere került a szovjet kormány élére. Sztálin egyébként taktikusan korábban sem exponálta magát túlságosan a „német irányvonal” mellett. A megnemtámadási szerződést Molotov írta alá, ugyancsak ő terjesztette azt jóváhagyásra a Legfelsőbb Tanács elé, s 1940 novemberében Molotov utazott Hitlerhez Berlinbe. Mindez olyan – egyébként ebben a formában alaptalan – híreszteléseknek adott alapot, hogy a szovjet vezetésen belül a németbarát politika legfőbb szószólója Molotov, így az ő háttérbe szorulása ennek az irányvonalnak a megváltozását vonja maga után.
Vszevolod Visnyevszkij naplójából Vszevolod Visnyevszkij a szovjet propagandagépezet egyik meghatározó figurája volt. Kapcsolatrendszerének és feladatkörének köszönhetŒen pontosan ismerte a szovjet politika kulisszatitkait. 1939. szeptember 1. „A Szovjetunió idŒt és szabad kezet nyert […] Magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést, nem visszavonulunk, hanem támadunk. A Berlinnel kapcsolatos diplomácia egyértelmı: Œk a semlegességünket akarják, majd a leszámolást a Szovjetunióval, mi azt, hogy háborúba keveredjenek, aztán a leszámolást velük […] Nehéz megjósolni, miként alakul a játszma. De egy dolog világos: a világot újra átszabják […] Ez új fejezet pártunk és országunk történetében. A Szovjetunió aktív külpolitikába kezdett.” 1941. február 10. „Az »Oszd meg és uralkodj!« Œsi módszerét alkalmazzuk […] Kereskedünk egyes országokkal, felhasználjuk technikai vívmányaikat, szerzünk néhány hasznos dolgot hadseregünk és flottánk számára. Segítünk Németországnak háborút viselni, apró fejadagokkal tápláljuk, a minimumot kapja. Nem zavarjuk az imperialistákat, hogy még egy-két évig háborúzzanak […] Kivárjuk, amíg legyengülnek. Aztán – a »közvetítŒ«, a döntŒbíró stb. szerepében lépünk fel.” 1941. május 5. Sztálin beszédérŒl: „Óriási jelentŒségı beszéd. Megkezdjük az ideológiai és gyakorlati támadást […] Világméretı harcról van szó: Hitler elszámítja magát […] ElŒttünk a nyugati hadjárat. ElŒttünk azok a lehetŒségek, melyekrŒl régóta álmodunk.”
66
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
A Pravda, amely korábban terjedelmes cikkeket közölt Sztálin beszédeiről, ezúttal lakonikus, néhány mondatos tudósításban számolt be a 40 perces beszédről, annak tartalmi elemeit nem érintve. Külföldi diplomaták, tudósítók nem lehettek jelen az eseményen, a német követséget pedig néhány hetes késéssel „bizalmas úton” dezinformálták az ott elhangzottakról. Ennek alapján von Schulenburg német követ azt jelentette Berlinbe, hogy Sztálin szerint a Vörös Hadsereg katonai potenciálja, fegyverzete elmarad a németekétől, s ezzel a szovjet vezetésnek számolnia kell. A szovjet vezető – fogalmazta meg véleményét a német diplomata – a Németországgal való újabb alkura próbálta ily módon felkészíteni hallgatóságát. A hivatalos program keretein belül elhangzott Sztálin-beszéd két kérdéskört érintett: a Vörös Hadsereg felkészültségét, az utóbbi években lezajlott változásokat és Németország katonai, politikai helyzetét, a német sikerek okait. A konklúzió az volt, hogy a szovjet hadsereg modernizációja sikeresen lezajlott, a német hadsereg pedig nem legyőzhetetlen, különösen mióta más népek meghódításának jelszavát tűzte a zászlajára a háborúban. Egyes források (korántsem mind) megemlítik: Sztálin utalt rá, hogy a Szovjetunió soron következő ellenfele Németország lesz. Ha ez így nyíltan nem is hangzott el, kódolt üzenetként mindenképpen ott volt a beszédben. Akiknek a sztálini instrukciók szóltak, azok értettek belőle, s a sztálini intencióknak megfelelően megindult a propaganda átállítása. A Vörös Hadsereg Politikai Főcsoportfőnökségén, illetve a központi pártszerveknél 1941 májusában, júniusában összeállított anyagokban viszszaköszönnek a május 5-i beszédben használt kifejezések. Ezt a munkát a KB titkárai, Andrej Zsdanov és Alekszandr Scserbakov, valamint Alekszandr Zaporozsec, a Vörös Hadsereg Politikai Főcsoportfőnökségének parancsnoka irányították. Az 1941 májusában összeállított, A politikai propaganda soron következő feladatairól a Vörös Hadseregben címet viselő dokumentumban Németország már a Szovjetunió létét komolyan fenyegető szárazföldi hatalomként jelenik meg. A szovjet békepolitikáról pedig a következőket tartották szükségesnek megvilágítani a személyi állománynak: „Nem lenne helyes, ha békepolitikánkat öröknek és változatlannak tartanánk. Ez ideiglenes politika, melynek az volt a célja, hogy elegendő erőt gyűjtsünk a kapitalizmussal való összecsapáshoz. Mostanra összegyűjtöttük ezt az erőt, és a szovjet külpolitika új, támadó szakaszába érkezett, ami nagy és felelős kötelezettséget ró ránk.” „Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a kialakult körülmények között a Szovjetunió kénytelen átvenni a kezdeményezést a támadó katonai műveletek terén.” „Az új viszonyok,
a jelenlegi kiszámíthatatlan nemzetközi helyzet megkövetelik a forradalmi határozottságot és az állandó készenlétet, hogy megsemmisítő csapást mérjünk az ellenségre […] Propaganda-, agitációs és nevelőmunkánkat egyetlen célnak kell alárendelni – a személyi állomány politikai, morális és harci felkészítésének, az igazságos, támadó és mindent szétzúzó háború szellemében.” Alekszandr Scserbakov, a Központi Bizottság ideológiai munkáért felelős titkára szintén elkészítette a maga változatát A propaganda aktuális feladatairól: „A leninizmus arra tanít, hogy a szocializmus országa, kihasználva a kedvező nemzetközi feltételeket, köteles magára vállalni a kapitalista környezet elleni támadó háború kezdeményezését a szocializmus frontjának kiszélesítése érdekében.” Ugyancsak a szocializmus frontjának kiszélesítéseként értékelte a Szovjetunió 1939–1940 folyamán bekövetkezett területi gyarapodását Andrej Zsdanov, a KB ideológiai ügyekért felelős titkára 1941. május 15-én a filmszakma képviselői és a vezető újságok szerkesztői számára rendezett eligazításon: „Önök nagyon jól tudják, amennyiben a körülmények lehetővé teszik, tovább fogjuk szélesíteni a szocializmus frontját. […] Ennek érdekében a konkrét feladat most engesztelhetetlen gyűlöletet ébreszteni a népben a szocializmus ellenségeivel szemben, késznek kell lenni arra, hogy bármely burzsoá országra vagy koalícióra halálos csapást mérjünk, de a legfontosabb az emberek aktív, harcos, támadó szellemben történő nevelése.” A dokumentumok – az említett Sztálin-beszédhez hasonlóan – nagy hangsúlyt helyeztek a német hadsereg legyőzhetetlenségéről szóló, „tudománytalan és a történelmi tapasztalatoknak ellentmondó” mítosz szertefoszlatására és a nemzetközi helyzet megvilágítására. „A kapitalista és szocialista világ közötti összecsapás elkerülhetetlen. Ennek elkerülhetetlenségéből kiindulva országunknak, a világ első szocialista államának napról napra kitartóan és elszántan kell készülnie a döntő harcra a kapitalista környezettel, oly módon, hogy győztesen kerüljünk ki ebből a harcból, és ezzel biztosítsuk a szocializmus végleges győzelmét.” Kitérnek a dokumentumok a forradalmi helyzet éleződésére is a kapitalista országokban. Ennek kapcsán pedig meghatározzák a Szovjetunió feladatait. „A Szovjetunió a szocialista világforradalom fegyveres támasza […] Ez természetesen nem zárja ki a Szovjetunió támadó fellépését egyes, hazánk biztonságát fenyegető imperialista országokkal szemben olyankor, mikor a kapitalista országokban még nincs forradalmi helyzet. A Szovjetunió mindkét esetben támadásba mehet át az imperialista hatalmakkal szemben, a győztes szocializmus védelmében, teljesítve azt a hatalmas küldetést, melyet a történelem
rótt a világ első szocialista munkás–paraszt államára: az állandó fenyegetést jelentő kapitalista környezet megsemmisítését.” A kampány teljes kibontakoztatására azonban már nem volt mód és lehetőség, hiszen azt az 1941. június 22-i német támadás félbeszakította.
AZ UTOLSÓ HETEK INTÉZKEDÉSEI 1941 márciusától folyamatosan rejtett mozgósítás zajlott az országban, folyt az alakulatok feltöltése, felfegyverzése, a tartalékosok és sorkötelesek behívása. Májusban a szovjet hadigépezet mozgásba lendült. 1941. május 13–22. között megkezdődött négy összfegyvernemi hadsereg felvonultatása a nyugati határ menti katonai körzetekbe, három másik hadseregnek a térségbe vezénylését pedig július 10-ig tervezték befejezni. Ez összesen 77 hadosztályt jelentett, ezek a magasabb egységek alkották a második hadászati lépcsőt. Az átcsoportosítás a legnagyobb titokban, a normális, békeidőbeli vasúti forgalom fenntartásával folyt. Június 6-án Sztálin több direktívát írt alá arról, hogy július 1-jétől az ipart mozgósított állapotba helyezik. 1941. június 14–16-án a vezérkar elrendelte, hogy a mozgósítást biztosító hadseregek második vonala és a határ menti katonai körzetek tartalékai (114 hadosztály) hagyják el állandó körleteiket, és július 1-jéig foglalják el megindulási körleteiket a határtól 20–80 km távolságban. Egyidejűleg megkezdték a légierő kitelepítését a határ közelében lévő repterekre. 1941. május 27-én a nyugati katonai körzetek parancsot kaptak a harctéri frontparancsnoki álláspontok azonnali kiépítésére. Május– június folyamán nagy példányszámban nyomtattak és juttattak el a csapatokhoz orosz–német szószedetet a sorállomány és az alsó parancsnoki állomány részére. Június 14–19. között a határ menti katonai körzetek parancsnokságait utasították, hogy a frontparancsnokságok foglalják el parancsnoki harcálláspontjaikat. A Kijevi Különleges Katonai Körzet parancsnoksága például átalakult a Délnyugati Front parancsnokságává, és elfoglalta helyét a Tarnopolban kiépített harcállásponton. (Kijevtől kb. 300 km-re nyugatra, a határtól, a frontvonaltól mintegy 200 km-re keleti irányban.) Június 19-én elrendelték a repülőterek, alakulatok, katonai objektumok álcázását. Az első hadászati lépcsőben elhelyezkedő alakulatok magasabb harckészültségi fokozatba helyezésének, az új egységek felállításának, a csapatok összevonásának a nyugati határ mentén, a légierő széttelepülésének a határ menti repülőterekre, a haditechnika eljuttatásának az alakulatokhoz 1941. július 1-jére kellett volna
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
Haditermelésre mozgósító plakát, 1941
befejeződnie. A második hadászati lépcső egységeinek szétbontakozását már a mozgósított első vonalbeli alakulatok fedezték volna. Erre július 10-ig került volna sor. Július 15-ig kellett volna valamennyi előkészületet befejezni, ezzel a Vörös Hadsereg, a harcoló alakulatok és a hátországi struktúrák elérték volna a teljes harckészültségi fokozatot. A német támadás 1941. június 22-én félig mozgósított, rendkívül sebezhető állapotban érte a Vörös Hadsereget, amikor az mind támadásra, mind védekezésre alkalmatlan volt. Részben ezzel magyarázhatóak az első időszak rendkívül súlyos veszteségei. A légierő nagy részét a határ menti repülőtereken, a német repülők hatótávolságán belül helyezték el. A Luftwaffe gépei már az első napon 66 szovjet repülőteret bombáztak, melyeken a határ menti katonai körzetek légierejének mintegy 70%-a állomásozott. A nap végére a szovjetek 1811 gépet veszítettek (szemben a németek 35 gépes veszteségével), ebből csaknem 1500 a földön semmisült meg. Ugyancsak a frontvonalhoz közel építették ki a lőszer- és üzemanyagraktárakat. Valerij Danyilov hadtörténész véleménye szerint „a hadianyag elhelyezése a határok közelében nem melléfogás volt, hanem azt a támadó alakulatok minél hatékonyabb kiszolgálásának szükségessége diktálta, pontosabban a tervezett támadásé”. A készleteket gyakran a visszavonuló egységeknek kellett megsemmisíteniük, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére. A Délnyugati Front csapatai a háború első három hetében 1933 vagon hadianyagot és 38 ezer tonna üzemanyagot semmisítettek meg. Július közepére a német támadást felfogó első lépcsős szovjet hadosztályok közül 28 teljesen megsemmisült, 70 pedig elveszítette személyi állo-
mányának és fegyverzetének több mint 50%-át. Az év végére a Vörös Hadsereg gyakorlatilag elveszítette az első hadászati lépcsőjének egységeit, csak a fogságba esettek száma 3,9 millió fő volt. A német támadás a szovjet katonai és politikai vezetést is felkészületlenül érte. Június 22-én a reggeli órákban adták ki a 2. számú utasítást, amelyben megparancsolták a csapatoknak, hogy űzzék ki az ellenséget szovjet területről. Estére Tyimosenko, Zsukov és Malenkov aláírásával eljutott a frontparancsnokságokhoz a Honvédelmi Népbiztosság 3. számú direktívája. Ebben, miután hangsúlyozták, hogy a nap folyamán az ellenség jelentéktelen sikereket ért el és súlyos veszteségeket szenvedett, az 1941. májusi tervvariáns alapján megparancsolták az alakulatoknak, hogy vegyék át a hadászati kezdeményezést a németektől, és verjék szét a határ túloldalán összevont német erőket. A Délnyugati Front csapatait utasították, hogy június 26-ig foglalják el Lublint, a Nyugati és Északnyugati Frontok pedig Suvałkit. Az utasítás értelmében a Délnyugati Front egységei jelentős páncéloserőkkel ellentámadásba mentek át. Ezzel azonban csak lassítani tudták a németek előrenyomulását (itt a német erők napi 10-20 km-t tudtak előrenyomulni, miközben más frontszakaszokon akár 50-60 km-t is), a Luck–Rovno-Brodi környéki nagy páncéloscsatákban viszont a szovjet gépesített hadtestek nagy része felőrlődött (a 29-ből összesen 23 jutott erre a sorsra). A veszteségek ismeretében nem túlzás az a megállapítás, hogy a Szovjetunió 1941. december 31-ig teljesen elveszítette azt a haderőt és fegyverzetet, amelyet 1941 júniusáig mozgósított.
ÖSSZEGZÉS A rendelkezésre álló, sokszor töredékes adatokból mindenképpen helytállónak látszik az alábbi következtetések levonása: 1. Sztálin 1941 tavaszán már egyértelműen elkerülhetetlennek tartotta a „nagy háborút” Németországgal. 2. 1941 tavaszától az országban rejtett mozgósítás folyt, melynek következtében a haderő létszáma meghaladta az 5,7 millió főt. Ennek a haderőnek a jelentős része 1941 júniusában a nyugati katonai körzetekben összpontosult vagy útban volt a nyugati határra. 3. A számadatok tükrében a Vörös Hadsereg fegyverzete sem mennyiségi, sem minőségi tekintetben nem maradt el a németekétől. 4. A szovjet politikai, katonai vezetés lehetségesnek tartotta, hogy a Vörös Hadsereg a hadászati kezdeményezést nem engedi át a németeknek. 5. A propaganda jelszókészletében 1939–1941 folyamán előtérbe kerültek az olyan kifejezések, mint „igazságos, támadó háború”, „a szocializmus frontjának kiszélesítése”. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
67
