2Móz 30,11-21 Váltságdíj Rézmedence

1

2Móz 30,11-21 Váltságdíj – Rézmedence „Azután szóla az Úr Mózesnek, mondván: Mikor Izráel fiait fejenként számba veszed, adja meg kiki életének váltságát az Úrnak az ő megszámláltatásakor, hogy csapás ne legyen rajtok az ő megszámláltatásuk miatt. Ezt adja mindaz, a ki átesik a számláláson: fél siklust a szent siklus szerint (egy siklus húsz gera); a siklusnak fele áldozat az Úrnak. Mindaz, a ki átesik a számláláson, húsz esztendőstől fogva felfelé, adja meg az áldozatot az Úrnak. A gazdag ne adjon többet, és a szegény ne adjon kevesebbet fél siklusnál, a mikor megadják az áldozatot az Úrnak engesztelésűl a ti lelketekért. És szedd be az engesztelési pénzt az Izráel fiaitól, és add azt a gyülekezet sátorának szolgálatjára, hogy az Izráel fiainak emlékezetéül legyen az az Úr előtt, engesztelésül a ti lelketekért. Azután szóla az Úr Mózesnek, mondván: És csinálj rézmedenczét, lábát is rézből, mosakodásra; és tedd azt a gyülekezet sátora közé és az oltár közé, és tölts bele vizet; Hogy Áron és az ő fiai abból mossák meg kezeiket és lábaikat. A mikor a gyülekezet sátorába mennek, mosakodjanak meg vízben, hogy meg ne haljanak; vagy mikor az oltárhoz járulnak, hogy szolgáljanak és tűzáldozatot füstölögtessenek az Úrnak. Kezeiket is, lábaikat is mossák meg, hogy meg ne haljanak. És örökkévaló rendtartásuk lesz ez nékik, néki és az ő magvának nemzetségről nemzetségre.” Bevezetés A felolvasott szakasz elején a váltságdíjról, vagy más néven engesztelési pénzről (1116. v.), a második felében pedig a rézmedencéről és mosakodásról olvastunk (17-21. v.). Mindkettőnek a szellemi mondanivalójával szeretnék most foglalkozni. 1.) A váltságdíj A váltságdíjat akkor kellett fizetni, amikor számba vették Izráel fiait - a húsz esztendősnél idősebbeket -, akiket a seregbe besoroltak. Azt olvastuk, hogy „…adja meg kiki életének váltságát […] Mindaz, a ki átesik a számláláson, húsz esztendőstől fogva felfelé, adja meg az áldozatot az Úrnak […] a mikor megadják az áldozatot az Úrnak engesztelésűl a ti lelketekért” (12. 14-15. v.). Mire mutat ez az áldozat, engesztelés vagy váltságdíj? Az Úr Jézus Krisztusnak az egyetlen egy engesztelő áldozatára, és arra a váltsághalálra, amit Ő hozott váltságdíjként a mi életünkért, lelkünkért. Az alapige szerint a váltságdíj fél siklus ezüst volt (13. v.). Az Újszövetségben viszont ezt olvassuk: „Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén” (1Pt 1,18-19). Az ezüst és az arany nagyon értékes dolog, nem olyan, amit ide-oda dobál az ember, mintha kacat, vagy veszendő holmi volna. Mégis azt mondja az Ige, hogy ezek veszendőek Krisztus véréhez képest. Hogyan mutat rá ez a fél siklusnyi ezüst Jézus Krisztus váltsághalálára? (1) Mindenkiért ugyanannyit kellett fizetni A gazdag nem adhatott többet, és a szegény sem kevesebbet (15. v.). Egyformán kellett mindenkinek váltságdíjat fizetni. Ugyanígy van ma is. Az Úr Jézus vére mindenkinek váltságdíj - egyformán. Annak is, aki nagyon bűnös, és annak is, aki úgy gondolja, hogy kevésbé az. Kevesebb nem elég, többre pedig nincs szükség. Nincs is több annál, mint hogy Isten a saját életét adta oda értünk Jézus Krisztusban, az Ő Fiában. Nagy különbség lehet az emberek között a tekintetben, hogy kinek milyen a tapasztalata, ismerete, képessége, odaadása, igyekezete. Ennek ellenére az üdvösségünkért, amit Krisztus szerzett meg, mindenkiért egyformán fizetett. Mindenkinek Krisztus életére van

2 szüksége. Kevesebb nem elég, ennél többet Isten már nem adhatott. Ez azért van így, mert csak mi gondoljuk azt, hogy vannak kisebb bűnök, vagy nagyobb bűnök. Isten azonban úgy gondolkozik, hogy: „…mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkűl” (Róm 3,23). Másik helyen az olvassuk, hogy Isten letekintett „…az embernek fiaira, hogy meglássa, ha van-é értelmes, Istent kereső?” (Zsolt 14,2), és azt látta, hogy: „Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is” (Róm 3,12). Mivel egyöntetűen, mindnyájan elidegenedtük az isteni élettől, mindannyiunknak megszakadt a kapcsolata Istennel, ezért mindannyiunkért egyforma váltságdíjat kellett adni, hogy a halálból kiszabaduljunk. Ez az Ő Fiának a vére. (2) Annak kellett fizetni, aki átesett a megszámláláson „Mikor Izráel fiait fejenként számba veszed…” (12. v.). Tehát Mózes egyenként vette számba Izráel fiait. Azért kellett mindenkinek váltságdíjat fizetnie magáért, hogy ne érje csapás a számbavétel miatt. Ha nem fizette volna meg a váltságdíjat, meg is kellett volna halnia. Ez arra mutat, hogy amikor Isten egyenként Önmaga elé állít bennünket, akkor mindenki életében nyilvánvalóvá lesz, hogy a halálban van, halálra méltó. Mindenkinek nyilvánvalóvá lesz, hogy váltságdíjra van szüksége. Amikor Dávid megszámlálta a népet, rögtön jött a csapás is, mert nem fizetett váltságdíjat. Isten nem mondta neki, hogy számolja meg őket. A sereg fővezére figyelmeztette: Ne tedd, mert ezzel bajt hozol a népre! Dávid megtette, és jött is a csapás (2Sám 24,2-4. 10-15). A megszámlálás azt jelenti, hogy amikor Isten egyenként elszámol az életünkkel amikor mindenkit egyénileg állít Maga elé -, akkor kiderül, hogy váltságdíjra van szükségünk, amiről Isten előre gondoskodott. Egyenként, fejenként kellett mindenkit számba venni Olvastam valahol, hogy egy öreg házaspár kapott egy Bibliát. Addig nem olvasták, nem is érdekelte őket. A férfi szorgalmasan elkezdte olvasni. Néhány nap után azt mondja a feleségének: Asszony, ha az igaz, ami ebben a könyvben van, akkor az embereknek egy része nagyon bűnös. Eltelt egy pár nap, szorgalmasan olvasta tovább. Akkor azt mondta megint: Asszony, ha az igaz, ami ebben a könyvben van, akkor az emberek nagy része bűnös. Megint olvasta, és azt mondta a feleségének: Asszony, ha ez így van, akkor mindannyian bűnösök vagyunk. Egy idő múlva azt mondta: Asszony, én nagyon bűnös vagyok. Eddig kell eljutni, ez jelenti azt, hogy Isten egyenként vesz számba bennünket. Azt nem elég tudni, hogy mindannyian bűnösök vagyunk. Az kell, hogy amikor én egyénileg Isten elé állok, azt tudjam mondani: én nagyon bűnös vagyok. Amikor Dávidra rászakadtak a bűnei, akkor azt írja: „…az én vétkem szüntelen előttem forog. Egyedűl te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, a mi gonosz a te szemeid előtt…” (Zsolt 51,5-6). Dávid csak magáról beszélt: én vétkeztem, én cselekedtem azt, ami gonosz a Te szemeid előtt. (3) Az árat Isten szabta meg Azt, hogy mennyi legyen a váltságdíj, Isten szabta meg, és nem az ember. Azt mondta, hogy mindenkié fél siklus (13. v.). Ugyanígy van ma is, Isten szabja meg életünk váltságát. Nagyon magas árat állapított meg, mert nem földi életről van szó. Ott, Izráel fiainál földiről volt szó, de most örök életről. A váltságdíjat igen magasra szabta. Fiának az életébe került. Nagyon sokszor az ember szeretné megszabni, és úgy gondolja, hogy jó cselekedetekkel, becsületes, derék élettel el tudja nyerni az örök életet. Üdvözülni fogunk imádságainkkal, jótékonykodással, adakozással, de ez nagyon csekély ár, ez nem üti meg az isteni mértéket. Azt olvassuk a zsoltárokban: „…lelköknek [életüknek] váltsága drága…” (Zsolt 49,9). Igen

3 drága az ember lelkének a váltsága. Isten szabta meg. Nem lehet többet adni, és nem lehet kevesebbet sem. (4) A mérték a szent siklus A „…fél siklust a szent siklus szerint…” (13. v.) kellett mérni. Voltak a kereskedelemben másfajta siklusok is. Más mérték volt például a babiloni mérték, a kereskedők mértéke, de a váltságdíjat a szent siklus szerint kellett mérni. Isten nem tűrt el egyetlen egy más mértéket sem, egyetlen egy hamis pénzt sem. Isten előtt csak egyetlen egy olyan érték volt, aminek nem volt híja, és megütötte az Ő mértékét. Ez az Ő Fia volt. Azt olvastuk Dániel könyvében Belsazár királyról: „…megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál” (Dán 5,27). Valamennyi ember híjával találtatik Isten előtt. Csak egyetlen ember nem volt híjával, egyetlen ember ütötte meg a szent siklus szerinti mértéket, Krisztus. Éppen ezért a váltságdíjat is a szent siklus szerint kellett adni (13. v.). Nincs más váltság, egyedül csak Krisztus. Olvasunk arról, hogy Pál apostol hirdette az evangéliumot a galatáknak. Az evangélium, amit hirdetett, Krisztus volt. Azután jöttek valakik, és más evangéliumot hirdettek, nem csak Krisztust. Így olvassuk: „A ki adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint, A kinek dicsőség örökkön örökké! Ámen. Csodálkozom, hogy Attól, a ki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangyéliomra hajlotok Holott nincs más: de némelyek zavarnak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangyéliomát. De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívűl, a mit néktek hirdettünk, legyen átok. A mint előbb mondottuk, most is ismét mondom: Ha valaki néktek hirdet valamit azon kívűl, a mit elfogadtatok, átok legyen” (Gal 1,4-9). Ezek nagyon súlyos szavak. Az ember nagyon sokszor törekszik arra, hogy Krisztus mellé még tegyen valamit. Többet fizessen a szent siklusnál. Aki gazdagabb lelkiekben, az úgy van, hogy még szeretne valamit hozzátenni. Azt mondta egyszer valaki: a világon összesen csak kétfajta vallás van. Az egyik, aki azt mondja, hogy az üdvösségünkért elég csak Krisztus és az az áldozat, amit Ő hozott. A másik, aki pedig azt mondja - és ide tartozik a vallások döntő hányada -, hogy Krisztus is, de tesznek mellé még valamit: jó cselekedeteket, tartsd meg a szombatot, tartózkodj bizonyos eledelektől, stb. Nem lehet többet adni. A mérték ez: Krisztus. Még egy Igét olvasok, ahol szintén erről a váltságdíjról van szó: „És lelke közelget a sírhoz, s élete a halál angyalaihoz. Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közűl, hogy az emberrel tudassa kötelességét; És az Isten könyörűl rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam!” (Jób 33,22-24). Figyeljük ezt az Igét? Isten könyörült az emberen. Isten mondta: „…Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam!” (Jób 33,24). Isten talált váltságdíjat, és Isten váltságdíja Krisztus volt. Nincs más váltságdíj! (5) A váltságdíj ezüstjét Isten adta nekik Honnan származott az az ezüst, amit váltságdíjul adtak Izráel fiai? Amikor még Egyiptomba voltak - a kivonulás előtt -, azt mondta nekik Isten, hogy minden asszony kérjen a szomszédasszonytól arany és ezüst edényeket. Azokat kössék fel a csomagjaikba, és vigyék el. Fosszák ki Egyiptomot (2Móz 3,22). Isten adta a kezükbe. Isten jóindulatúvá tette az egyiptombelieket, és odaadták nekik az aranyat és ezüstöt (2Móz 12,35-36). A váltságdíjul adott ezüst, mind onnan származott. Tulajdonképpen Isten adta a kezükbe, tehát nem ők hozták az áldozatot, és nem ők adtak. Azt adták, amit ők is ingyen kaptak. Ugyanígy, mi sem olyan áldozatot hozunk, amiért mi munkálkodtunk, hanem Isten adta ajándékképpen az Ő Fiát. Nem tudunk mást vinni, mint amit Ő adott. „Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért” (2Kor 9,15).

4

(6) A váltságdíj ezüstje a szent sátorba került Mi lett azzal az ezüsttel, amit váltágdíjként odaadtak Izráel fiai? „Az ezüst pedig, a gyülekezet megszámlált tagjaitól, száz talentom, és ezer hétszáz hetvenöt siklus, a szent siklus szerint. Fejenként egy beka, vagy is fél siklus, a szent siklus szerint, mindenkitől, a ki átesett a megszámláltatáson, húsz esztendőstől fölfelé, a kik hatszáz háromezeren és ötszázötvenen valának. A száz talentom ezüstből megönték a szent helyhez való talpakat, és a függöny oszlopainak talpait; száz talpat száz talentomból, egy talentomból egy talpat. Az ezer hétszáz hetvenöt siklusból csinálák az oszlopok horgait, és beboríták azoknak fejeit, és általfogák azokat” (2Móz 38,25-28). Tehát az összes ezüst a szent sátorba került. Emlékszünk még rá, hogy a szent sátor oldala, és hátulja deszkákból állt, amit arannyal vontak be, és ezek alá ezüst talpat öntöttek. Minden deszka két ezüst talpon állt (2Móz 26,15. 19. 29). Összesen 100 volt, beleszámítva azoknak az oszlopoknak az ezüst talpait is, amik tartották a szentek szentje és a szentély között a függönyt (2Móz 26,32). Ehhez száz tálentum ezüstöt használtak. Minden egyes talphoz egy tálentumot (2Móz 38,27). Egy tálentum ezüst 43 kg és 650 gramm. Egy-egy deszkához két, több mint 40 kg-os tömböt használtak. Mondtuk, hogy a szent sátornak ez volt tulajdonképpen az alapja. Egyébként vándoroltak, nem ástak alapot. Hiába is ástak volna a sivatagban, hiszen mindenütt homok volt. Ezeket az ezüst tömböket tették le a homokra, és ezek az ezüst tömbök alkották a szent sátor alapját. Az ezüst a megváltásunk képe A találkozás helye az, ahol Isten találkozott a népével, akik között lakott. Annak, hogy velünk találkozhat, hogy Ő a közelünkbe jött, és mi Isten közelében lehetünk, az alapja a megváltásunk, Krisztus váltságmunkája. Ez az alap, de nem csupán az alap. Maradt még egy kis rész az ezüstből, amit pedig a pitvarhoz használtak fel. A pitvarban az oszlopok talpa réz volt, és az oszlopokra volt felfüggesztve az az anyag, ami a kerítését alkotta, és ezeket ezüst horgok és ezüst kötelek, általkötők kapcsolták össze (2Móz 38,10). Pál apostol beszél arról, hogy: a szeretet mindent tökéletesen összefog (Kol 3,14), és beszél a testről, ami inakkal, kapcsokkal van összefogva (Kol 2,19). Ugyanígy a megváltás az alapja annak is - és a megváltási ezüst ezt példázza -, hogy Isten népe szeretetben egy egyházat, egy testet alkot (Kol 1,18). Az oszlopnak a tetejét is ezzel az ezüsttel vonták be. Alul réz talpa volt, de a teteje ezüst volt (2Móz 38,17. 19). A réz az ítélet jelképe, de a teteje, ami az ég felé mutatott, amit Isten látott, az be volt vonva a megváltás ezüstjével. Isten még sok mindent meg kell, hogy ítéljen bennünk, míg ezen a földön járunk. Ezért volt a réz oltár is (2Móz 35,16), ahol Isten elítélte a bűnt. De amit Ő látott, az a megváltás ezüstje volt. Krisztusban ítélte meg, ítélte el az egész világ bűnét. 2.) A rézmedence A rézmedencét - a pitvarban - a réz oltár és a szent sátor közé kellet tenni (18. v.). A papok nem mehettek be úgy a szent sátorba, és nem áldozhattak a réz oltáron, ha nem mosták meg a kezüket és a lábukat (19-21. v.). Minek az előképe ez a rézmedence és a benne lévő víz? A víz, amiben megmosakodtak, a tisztaságról és a tisztulásról beszélt (20. v.). A mi életünkben a tisztaságot, a megtisztulást Isten Igéje munkálja ki. Például az Úr Jézus beszélt arról, hogy: „Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, a melyet szóltam néktek” (Jn 15,3). (1) A rézmedence asszonyok tükreiből készült Honnan volt a réz? Ez nagyon tanulságos. „Megcsinálá a mosdómedenczét is rézből, és annak lábát is rézből, a szolgálattevő asszonyok tűkreiből, a kik a gyülekezet sátorának

5 nyílása előtt szolgáltak” (2Móz 38,8). A rézmedence tükrökből készült. Abban az időben az üveg ismeretlen volt, réz lapokat csiszoltak fényesre, és az volt a tükör. Akkoriban is az asszonyok használtak gyakrabban tükröt. A szolgálattevő asszonyok tükreiből készült a réz medence és annak a lábai (2Móz 38,8). Mit jelent a tükör az Ige szerint? „Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat. Mert ha valaki hallgatója az ígének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, a ki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát: Mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt. De a ki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad a mellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében” (Jak 1,22-25). Arról beszél itt az Ige, hogy van olyan ember, aki hallgatja az Igét, amely olyan, mint a tükör. Meglátja benne magát, csak éppen van két veszély. Az egyik az, hogy megmutatja az Ige, hogy milyen, de nem törődik vele, mint az, aki megnézte magát, de azután elfejeltette milyen volt az ábrázata, és ment tovább (Jak 1,24). Ez a veszély most is fennáll, hogy feledékeny hallgató marad az ember. Kimegy a teremből, feláll az igeolvasástól, már nem is emlékszik arra, hogy mit is mutatott neki Isten: milyen az ő belső ábrázata. A másik veszély az, amikor valaki megérti, hogy mit mutatott neki Isten, de nem fogadja szelídséggel (Jak 1,21). Nem kérdezi, hogy: „Ha ilyen vagyok, hogyan lehetnék más?” Úgy jár az ember, mint ahogy egy afrikai törzsfőnök feleségéről olvastam. Elmentek a misszionáriusok ahhoz a törzshöz, és ott is ismeretlen volt a tükör. A misszionárius ajándékozott egy tükröt a törzsfőnök feleségének. Az asszony soha addig nem látott tükröt, nem látta magát, hogy milyen. Belenézett, és azt kérdezte a misszionáriustól: Ki ez a csúnya asszony, aki ebből a tükörből rám néz? Azt mondta a misszionárius: te vagy az. Az nem lehet – válaszolta. Ha ő a törzsfőnök felesége, akkor egy ilyen előkelő asszony csak szép lehet. Mondta a misszionárius: de te vagy az. Akkor mérges lett, földhöz vágta a tükröt és összetörte. Isten megmutatja az Ige által nekünk is, hogy milyenek vagyunk, és vagy elfelejtjük, vagy összetörjük a tükröt. Ha nem érdekel az Ige, a tükör, összetörni könnyű. Az üveg tükrök könnyen összetörnek. Az Igét is könnyű megoltani a szívünkben. Csak néhány dolgot említek, hogyan lehet összetörni az Ige tükrét, ami nagyon gyakori. „Ennek az igehirdetőnek biztosan beszéltek énrólam, és most engem kiprédikál. Biztosan tud valamit az életemről, és most célozgat rá.” Ehhez hasonló gondolatok lehetnek az emberben. Úgy is össze lehet törni a tükröt, hogy: „Azért ez nem én vagyok. Más ilyen, de én nem ilyen vagyok.” A törzsfőnök felesége is azt mondta, ez nem lehetek én, ez más arca, nem az enyém. „…szelídséggel fogadjátok a beoltott ígét…” (Jak 1,21). Az Ige megmutatja, milyenek vagyunk, és akkor van lehetőség a tisztulásra. (2) A rézmedencében mosakodáshoz való víz volt Honnan volt víz a sivatagban? Emlékszünk, hogyan kaptak mindig vizet Izráel fiai? A kősziklából (4Móz 20,11). A sivatagnak csak az elején volt oázis. Amikor Márából elindultak (2Móz 15,23), Élimbe értek, „…és ott tizenkét forrás vala és hetven pálmafa…” (2Móz 15,27). A sivatagban nincsenek források. Izráel népét egy kőszikla követte: „…e kőszikla pedig a Krisztus volt” (1Kor 10,4). Mindig ebből a kősziklából kaptak vizet. Először azt mondta Isten Mózesnek, hogy: „…sujts a sziklára, és víz jő ki abból…” (2Móz 17,6). Utána azt mondta, „…szóljatok ím e kősziklának…” (4Móz 20,8). Mindig a kősziklából, Krisztusból kaptak vizet. Ez a víz is arról beszél, hogy „…az Íge testté lett…” (Jn 1,14). Krisztusban jött el közénk az Ige. Amikor a papok be akartak menni a szent sátorba, ebben a vízben kellett megmosni a kezüket és a lábukat (19-20. v.). Mást nem, csak a kezüket, és a lábukat. Emlékszünk arra, amikor az Úr Jézus meg akarta mosni a tanítványok lábait. „Monda néki Péter: Az én

6 lábaimat nem mosod meg soha! Felele néki Jézus: Ha meg nem moslak téged, semmi közöd nincs én hozzám. Monda néki Simon Péter: Uram, ne csak a lábaimat, [mosd meg] hanem kezeimet és fejemet is! Monda néki Jézus: A ki megfürdött, nincs másra szüksége […] ti is tiszták vagytok…” (Jn 13,8-10). Aki hívő ember, az már egyszer megtisztult. Tisztulás vér és víz által Hogyan tisztultunk meg először? Nem a vízben, hanem először a vér által. „…vérontás nélkűl nincsen bűnbocsánat” (Zsid 9,22). A bűneinket a vér mosta le, a vér törölte le. Újjá születtünk, teljesen újjá tett bennünket Isten. Ez után már nincs szükségünk arra, hogy az egész valónkat, az egész testünket megmossuk. Ezen a földön járva, mint ott a sivatag porában, a lábunk nagyon hamar poros lesz. A kezünkkel érünk hozzá legtöbbször a földi, poros dolgokhoz, ami beszennyez, és ezért szükségünk van arra, hogy a kezünk és a lábunk megtisztuljon. Ezt a tisztogató munkát Isten az Ő Igéje által végzi. (3) Ige által való tisztítás a gyakorlati életben Minden hívő ember naponta szokott Igét olvasni. Az Ige olvasása közben Isten, ha mást nem, de egy valamit mindig szól az emberhez. Például ilyeneket mond: Ne szeressük a világot Az embernek bele kell néznie ebbe a tükörbe: Szeretem én a világot? Mit jelent e világ szeretete? Azt mondja az Ige: „…mindaz a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése…” (1Jn 2,16). Mi van az életemben, ami csak azért van, hogy dicsekedni, kérkedni tudjak vele? Mi van az életemben, ami csak azért van, mert a test kívánsága, a szemek kívánsága? Egy testvérnő mondta el, hogy volt neki majdnem egy életen át tartó kísértése, és ez a testvérnő már idős. Azt mondta: Imre testvér, imádkozzon értem, mert nem tudok elmenni a kirakatok előtt úgy, hogy meg ne nézzem a ruhákat. Tudom, hogy idős asszonynak már nem kellene végignézni a kirakatokat, és az összes ruhát. Néha még olyan kísértésem is van, hogy bemegyek és megveszem. Nincs is rá szükségem. Nem is veszem fel egyszer sem, csak megveszem. A szemek kívánsága. Csak a szemek kívánsága semmi más. Bocsássuk meg, ha valakinek valaki ellen panasza volna Én kivel tartok haragot? Ki az, akinek nem bocsátottam meg? Ki az, akinek felrótam az emlékezetemben is, a szívemben is: ezt meg ezt tetted, ezt meg ezt mondad. Az Úr Jézus vére ezt megbocsátotta. Véréért Isten ezt eltörölte. Azonban vízzel is le kell mosnom. Az Úr mit mondott a papoknak? Aki úgy megy be a szent helyre, hogy nem mosakszik meg, meghal (21. v.). Olvassuk az Igében: „…ha mi ítélnők magunkat, nem ítéltetnénk el” (1Kor 11,31). Ha nem ítéljük meg magunkat, az Úr kell, hogy megítéljen. Ilyeneket is mond az Ige: „Ezért van ti köztetek sok erőtelen, és beteg, és alusznak sokan” (1Kor 11,30). Az ember lelkileg olyan lesz, mint egy halott, ha vízben, az Igében nem mosakszik meg naponta. Naponta hányszor mossuk meg a kezünket? Nem ülünk le úgy enni, hogy meg ne mosnánk. A szellemi kezünket, és lábunkat is nagyon fontos megmosni, mert rárakódik a por. Imádkozzatok azokért, akik titeket kergetnek El kell gondolkodnunk: Hogyan imádkozom én? Mindig csak magamért, vagy a közvetlen hozzátartozóimért: gyerekekért, feleségemért, anyámért, apámért? Ha az ellenségemre gondolok imában, akkor azt mondom: Uram, jól büntesd meg, mert milyen rosszat tett nekem? Az Ige azt mondja: „…áldjátok és ne átkozzátok […] a kik Istent szeretik,

7 minden a javokra van…” (Róm 12,14; 8,28). Így tisztít, tisztogat Isten az ő Igéje által. Amikor a gyülekezetben hangzik az Ige, akkor is ezt teszi. Az Igében szó van a nyelv bűneiről El kell gondolkoznunk: Milyen az én nyelvem? Hogyan szoktam beszélni? Figyeljük meg, hogyan kísértette meg a Sátán az Úr Jézust. Igéket mondott. „Ha Isten Fia vagy, változtasd a köveket kenyerekké.” Az Úr Jézus azt mondta neki: „Nemcsak kenyérrel él az ember…” (Mt 4,4). Akkor az Úr is az Igével jött. A Sátán folytatta, hogy ugorjon le a templom tetejéről: „…mert meg van írva: Az ő angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged…” (Mt 4,6). Ez nagyon tanulságos. Ha még Igét mondunk is, milyen szándékkal mondjuk? Milyen szívvel mondjuk? Milyen helyen mondjuk? Azt olvassuk: „Mint az arany alma ezüst tányéron: olyan a helyén mondott ige!” (Péld 25,11). Helyén mondjuk-e és jókor? Isten üzeneteként mondjuk? Esetleg az ördög mondja nekünk: mondd csak ezt az Igét, kísértsd meg a másikat. Milyen a beszédünk? Sokszor a Szent Szellem juttatja eszünkbe az Igét Úgy is tisztulunk az Ige által, hogy nehéz helyzetbe jutunk, vagy válaszút előtt állunk, és a Szent Szellem eszünkbe juttatja az Igét (Jn 14,26). Vagy elkezdünk aggodalmaskodni. Nem ülünk le Igét olvasni, nem megyünk gyülekezetbe, de a Szent Szellem rögtön eszünkbe juttatja, amit már olvastunk Isten Igéjéből: „…Ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől…” (Mt 6,25). Ne aggódjunk! Olyan helyzetbe is juthatunk, hogy félnünk kellene. Eszünkbe juttatja: „…Ne félj…” (Mk 5,36). Egy testvérnő elmondta, hogy egyszer nagyon nehéz helyzetbe került. Három gyermeke közül egy hívő volt, kettő nem. Sírdogált, nagyon nehéz volt neki, és egyszer csak hazajött a nem hívő fia. Látja, hogy az anyja sírdogál, és mondja neki: Anyám, mi baj van? Elmondja neki, hogy mi a baj. Megölelte, és azt mondta: Anyám, hányszor mondtad nekem: „…Ne félj; csak higyj…” (Lk 8,50). Hát ne félj, csak higgy! Így is üzenhet Isten. Ekkor azt mondta ez a nőtestvér, hogy elszégyellte magát. Tényleg, miért is sír? Nem kell félni, csak hinni. (4) A rézmedencének és az arany mécstartónak nem volt faváza A rézmedence kialakítása nagyon eltért az összes többi felszerelési tárgy kialakításától. A rézoltárban, az arany füstölő oltárban, a szent kenyerek asztalában, a szövetség ládájában volt fa (2Móz 27,1; 30,1; 25,23. 10), de ebben nem. Volt még egy berendezési tárgy, amiben nem volt fa, a mécstartó (2Móz 25,31). Ez tiszta arany volt, a medence pedig tiszta réz. A kettő között (mécstartó és a rézmedence) van még egy hasonlóság. Egyiknek sem volt rúdtartója és rúdja, amivel vitték volna a pusztában, pedig ezek is vándoroltak. Amikor a mécstartóról volt szó elmondtam, hogy az a Szent Szellemre mutat. A fa, az ember mivoltunkra, vagy Krisztus ember mivoltára. A mécstartó elsősorban arról szól, amilyen a Szent Szellem, ami nem öltött testet, amiben nincs semmiféle fa. Ugyanígy ez a réz medence is. A mécstartóban olaj volt, ami világított, égett tűz gyanánt (2Móz 25,37). Ebben víz volt (18. v.), ami az Igére mutat. Igaz ugyan, hogy Krisztusban „…az Íge testté lett…” (Jn 1,14), ezt mutatja az összes többi berendezési tárgy: a szent kenyerek asztala, az arany füstölő oltár, az arany szövetség ládája (2Móz 25,23. 30; 30,1. 3; 25,10). Az a jó, építő és hatásos, amikor a Szent Szellem, az örökkévaló Szellem magyarázza és jelenti ki nekünk az Igét. Krisztusban megjelent az Ige, de hogy a szívünkig érjen, hogy tényleg megmutassa az igazi arcunkat, és azután munkálkodjon bennünk, átformáljon, átalakítson, ez csak a Szent Szellem által lehetséges. Azért volt ez így tiszta rézből (18. v.).

8 Befejezés A tisztulás először a vér által volt, és azután a víz által. Van még a tisztulásnak egy módja az Igében: a tűz általi tisztulás. Szoktuk is énekelni: „Jöjj tűz gyanánt, s erőd tüze, mi ellenáll, égesse el.” Ézsaiás prófétánál láttunk ilyen tisztulást, amikor az angyal tüzes, eleven szenet vett az oltárról, és azzal érintette meg a száját (Ézs 6,6-7). Itt is van hasonlóság az arany gyertyatartó és a réz medence között, mert az arany gyertyatartón, a mécstartón tűz volt. A Szent Szellem tüze, az olaj égett. Mind a kettő a tisztulást is jelenti. A tűz nemcsak fényt áraszt, hanem tisztít is. A Szent Szellem magyarázza meg, és teszi élővé nekünk az Igét (Jn 14,26), amivel tisztít. Ha ellene állunk az Igének, akkor van a Szent Szellemnek egy másik munkája is az életünkben. Megengedi Isten, hogy olyan helyre vigyen, hogy tűz gyanánt égesse ki belőlünk, ami ellenáll Őneki. Isten mindenféleképpen megtisztítja az övéit, mert meg van írva: „…szentek legyetek, mert én szent vagyok…” (3Móz 11,44). Ámen. Debrecen, 1996. január 21.