1Móz 1,3-5 Legyen világosság! „És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel; első nap.” Bevezetés Miután a föld olyan állapotba jutott - a sátáni lázadás és Isten ítélete folytán -, hogy sötétség volt a mélység színén, kietlen és puszta lett, Isten ezt a földet újból a kezébe vette. A Szent Szellem ott lebegett a vizek felett, és elkezdte azt munkálni, hogy az ember számára lakóhely lehessen. Az első munkája Istennek az volt, hogy szólt: „…Legyen világosság…” (1Móz 1,3). Ezt az igeszakaszt - mint nagyon sok más igeszakaszt is - nemcsak szó szerint kell érteni. Szó szerint is, mert ez a valóságban így megtörtént. A felolvasott Igének azonban van prófétai jelentése is - mint ahogy a legtöbbnek -, és főként van ma is személyes üzenete számunkra! Mind a három szempontról szeretnék szólni a felolvasott Igék alapján. 1.) A „tapintható sötétség” (1) Szó szerinti jelentése Isten először szólt: „…Legyen világosság…”, és világosság támadt. A negyedik napon is olvashatunk arról, hogy legyenek világítótestek az ég mennyezetén. A nagyobbik világítótestet amely a Nap - adta Isten, hogy uralkodjék nappal; azután a kisebbiket és a csillagokat, hogy uralkodjanak éjjel. Hogy milyen lehetett itt a sötétség, azt talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor Isten csapással sújtotta Egyiptomot. Az egyik csapás az volt, hogy mindenütt sötétség volt, csak Gósen földjén nem. Erről a sötétségről az van megírva, hogy tapintható sötétség volt. „És monda az Úr Mózesnek: Nyujtsd ki a te kezedet az ég felé, hogy legyen setétség Egyiptom földén és pedig tapintható setétség. És kinyujtá Mózes az ő kezét az ég felé, és lőn sűrű setétség egész Egyiptom földén három napig. Nem látták egymást, és senki sem kelt fel az ő helyéből három napig; de Izrael minden fiának világosság vala az ő lakhelyében" (2Móz 10,21-22). Itt is Isten ítélete volt, de akkor még inkább, amikor a Sátán lázadása folytán ez a föld sötétség alá került. Olyan alá, amit az Ige így fejez ki, hogy tapintható, áthatolhatatlan, iszonyatos és egészen vaksötét. Ebbe a sötétségbe szólt bele Isten, hogy legyen világosság, és lett világosság! A teljes világosság a negyedik napon támadt, mint ahogy írva van: „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig” (Péld 4,18). Itt megtört a sötétség! (2) Prófétai jelentése Prófétai szempontból nézve, ugyanez történt az emberiséggel is. Amikor Isten az embert megteremtette, egy bizonyos idő után az ember is elbukott. A Sátán uralma alá és a sötétségbe került. Vaksötétbe! Úgy nézett ki, hogy minden elveszett. Isten azt mondta: „…a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz” (1Móz 2,17). Az ember evett, és olyan állapotba került, ahogy olvassuk a Mózes első könyve 3. részének 16. versétől: „Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat [tehát bejött a bűnnel, a sötétséggel együtt a fájdalom]; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad. Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.” Bejött a halál, bejött a verejtékezés, bejött az átok: „átkozott legyen a föld te miattad", a tövis és a bogáncs, a fájdalom, a szenvedés és minden, ami ezzel jár.
Az embert kiűzte Isten az Éden-kertjéből, nehogy az élet fájáról egyen. Elzárta annak az útját! Kívül kerültek az Édenen, és úgy nézett ki, hogy minden elveszett. Sötétség borult rájuk! Ebbe a sötétségbe - mindjárt az elején - beleragyogott Isten szava, ami világosságot gyújtott az egész emberiségnek. Ez pedig az a szó volt, amit a kígyónak mondott. „És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod" (1Móz 3,14). Itt jött be a világosság! Valaki a kígyó fejére fog taposni, éspedig az asszony magva. Ezt a kígyót megátkozta Isten. Hiába jött be a halál, mégis tovább megy az élet, mert az asszony magva le fogja győzni a kígyót, a fejére fog taposni! Tudjuk, hogy itt Krisztusról van szó! Krisztus azt mondta magáról, hogy „Én vagyok a világ világossága…” (Jn 8,12). Tehát, ahogy az eredeti kaotikus sötétbe beleragyogott Isten szava: „…Legyen világosság…”, ugyanúgy az emberiség kaotikus szellemi sötétségébe is beleragyogott Istennek a szava: „…Legyen világosság…”, legyen Krisztus; az asszony magva, hogy a kígyó fejére taposson! (3) Személyes üzenete Egyéni életünkben is így van. Egyénileg is, amikor megszülettünk erre a földre, bűnben születtünk, és sötétbe születtünk. Mennyire sötét tud lenni az ember! Különösen akkor tapasztaljuk, amikor egy hitetlen emberrel elkezdünk beszélgetni isteni dolgokról. Akkor látjuk meg igazán azt, hogy hiába mondunk bármit, mintha egy fal lenne közöttünk. Nincs világosság, nem gyullad fel sem az elméjében, sem a szívében. Mondunk valamit, és egészen mást ért alatta, mint amit mi. Hiába tesszük ki a lelkünket, nem lehet behatolni, akkora a sötétség! „A kikben e világ istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangyéliomának világosságát…” (2Kor 4,4). Biztosan voltak már a testvérek is hasonló helyzetben - nem is egyszer -, amikor nem tudtak mást tenni, csak az Úrhoz fohászkodni: Uram, ha Te nem teszel valamit, ha Te nem gyújtasz világosságot, ha a Te szavad nem hatol be a szívbe, mindegy, hogy mi mit teszünk! A sötétség nem oszlik el. Az ember ilyen sötétségbe került. Most is, csak akkor oszlik el a sötétség, ha Istennek a szava belejut az ember szívébe. Akkor ott, abban az időben, Istennek csak egy szavába került, hogy eloszlassa a tapintható sötétséget: „És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság” (1Móz 1,3). Amikor az ember bűnbe esett, ott is csak egyet szólt Isten: „…az neked fejedre tapos…” (1Móz 3,15). Máris kigyúlt a világosság! Most sincs másra szükség. Ha Isten szava behatol a szívbe, akkor ott világosság támad! Az Ige úgy folytatódik a Korinthusiakhoz írt második levél 4. részének 6. versében: „Mert az Isten, a ki szólt: setétségből világosság ragyogjon [vagy a sötétségbe ragyogjon bele a világosság], ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arczán való világoltatása végett”, hogy Jézus Krisztus arcán felismerjük Isten dicsőségének a ragyogását. Ahhoz, hogy egyáltalán a Jézus Krisztus arcát felismerjük - hogy Rajta az Isten dicsősége ragyog -, már ahhoz is a szívben világosságot kell, hogy gyújtson Isten. Különben nem ismerjük fel! Az Úr Jézus itt járt ezen a földön, és nem ismerték fel az emberek, hogy kivel van dolguk. Nem volt világosság a szívükben! Most is szól Krisztustól az evangélium!! Amíg Isten nem szól, és nem Ő gyújt világosságot valakinek a szívében, képtelen felismerni Jézus Krisztusban az üdvösséget, az egyetlen utat Istenhez. Sokkal több munkát végez Isten, mintsem mi gondoljuk! Sokáig azt képzeljük, hogy minden azon múlik, hogy mi mennyire buzgón hirdetjük az evangéliumot, milyen alaposan magyarázzuk azt meg. Rá kell jönnünk, hogy minden Istenen múlik! Ez nem azt jelenti, hogy nekünk nem kell semmit tennünk, hogy nem kell hirdetnünk az evangéliumot, hogy nem kell buzgóknak lennünk. Csakhogy mindezeket annak tudatában tegyük, hogy: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői” (Zsolt 127,1). Ha az Úr nem munkálkodik, bármit tehetünk, semmi eredménye nem lesz! 2.) A világosság Isten szavára ragyog fel
Isten tehát szólt, ott a teremtésnek a hajnalán, hogy „legyen világosság”. Ma is, amikor Isten szól, hogy „legyen világosság”, akkor világosság támad a szívben. „…a te világosságod által látunk világosságot" (Zsolt 36,10). Ez is ugyanazt jelenti, hogy amíg Ő a szívben nem gyújt világosságot, addig képtelen az ember felismerni Isten világosságát. „Hozd fel reánk arczodnak világosságát, oh Uram!” (Zsolt 4,7). Csak Isten hozhatja fel! Nem tudunk semmit tenni! Ha Ő nem hozza fel arcának világosságát, ha Ő nem gyújt fényt a szívünkben, mi nem tudjuk megtenni! Ha az Ő szava nem hatol be a szívbe, nem ragyog fel a világosság! Azt olvassuk a 89. zsoltár 15. és 16. versében: „Igazság és jogosság a te királyi székednek alapja; kegyelem és hűség jár a te orczád előtt. Boldog nép az, a mely megérti a kürt szavát; a te orczádnak világosságánál jár ez, oh Uram!". A kürt szava nagyon sokszor kifejezi Isten szavát. Boldog, aki megérti a kürt szavát, az a Te arcod világosságánál jár Uram. Boldog ember az és boldog nép az, akinek felragyog Istennek az arca! A 4. zsoltár 7. és 8. versében is így van: „Hozd fel reánk arczodnak világosságát, oh Uram! Nagyobb örömöt adsz így szívembe, mint a mikor sok az ő búzájok és boruk.” Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor felragyog valami az Isten világosságából, és a szívünkben világosság támad ragyog fel! János evangéliuma 1. részének 4. versében azt olvassuk: „…az élet vala az emberek világossága.” Jézus Krisztus az élet is! „Én vagyok az út, az igazság és az élet…” (Jn 14,6). A világosság is! Tudjuk, hogy a földi élet is a világossághoz van kötve. „…az élet vala az emberek világossága…” (Jn 1,4). Amikor az Isten szól egy emberhez, világosságot gyújt a szívében, ezzel az élet indul meg, az élet volt az embereknek a világossága. 3.) A sötétség nem szűnik meg, de Isten elválasztotta attól a világosságot Amiről elsősorban szeretnék szólni ennek az Igének kapcsán az az, hogy: „És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának…” (1Móz 1,4-5). Bizonyára feltűnt a testvéreknek az, hogy amikor Isten szólt, hogy legyen világosság, ezzel nem semmisítette meg a sötétséget. A sötétség is megmaradt! Mit csinált Isten? Elválasztotta! Látta Isten, hogy a világosság jó és elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget éjszakának. Szellemileg ez nagyon sokat mond nekünk. Először is gondoljuk meg, lesz-e olyan idő ennek a földnek a történetében, amikor teljesen eltűnik a sötétség!? Míg ez a föld fennáll, ilyen nem lesz! (1) Prófécia arról, amikor nem lesz többé sötétség Azt mondja az Ige: „De új eget és új földet várunk…” (2Pét 3,13). Amikor eljön az új ég és az új föld, ott nem lesz sötétség: „És annak kapui be nem záratnak nappal [itt az új Jeruzsálemről van szó], éjszaka ugyanis ott nem lesz…” (Jel 21,25). „És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké” (Jel 22,5). Az, hogy Isten világosságot teremtett, nem jelentette azt, hogy a sötétséget teljesen megszüntette. Csak elválasztotta! Ez az elválasztás - amíg ez a föld áll - mindvégig megmarad: vetés és aratás, nyár és tél, nap és éjszaka, sötétség és világosság. Ez azonban nem természetes! Istennek nem ez a végcélja! Amikor munkájának a végére ér, akkor nem lesz többé sötétség! Mit jelent ez prófétailag? (2) A történelmen végigvonul a világosság és a sötétség Isten meghagyta ebben a világban a gonoszt, egészen végig, amíg az emberiség történelme csak áll. Mindig jelen volt a világosság és a sötétség! Megtalálható Isten népe és e világ fejedelmének a népe között: akik az Úr uralma alatt, és akik a Sátán uralma alatt élnek és járnak. Végig megmarad! Isten így rendelkezett! De elválasztotta! A következőkben látni fogjuk, hogy Isten hogyan választott ki mindig egy vonalat, egy népet, a többi nép közül. A nagy része mindig a sötétségben volt. Azonban mindig kiválasztott keveseket. A világosságot a sötétségtől mindig elválasztotta! Ott volt Ádám vonalán Káin és Ábel. Mindjárt az első két fiúnál: Ábel a világosság fia volt, Káin a sötétség fia. Nem is maradtak
meg egymás mellett. Azután folytatódott a Káin nemzetsége végig, de Ábel helyett kaptak egy másikat, Séthet. Séth nemzetségének a vonalán feltűntek olyan emberek, mint Énók és Noé. Azután, amikor beteljesedett a sötétség, akkor elpusztította Isten az emberiséget. Maradt Noé a családjával. Később jött a bábeli nyelvzavar. Jöttek egymás után a nemzedékek, és egyszer csak Isten szólt, és a sötétségből kihívta Ábrahámot. Nem Ábrahám jelentkezett, hogy én a világosság fia akarok lenni! Neki esze ágában sem volt! Isten szólt: „Eredj ki a te földedből…” (1Móz 12,1). Isten Ábrahámban kiválasztott egy népet, a zsidó népet, hogy majd benne áldja meg a föld minden nemzetségét. A nép méltatlan lett, majd kiválasztott egy nemzetséget, a nemzetségből egy papi családot. Az egész nép méltatlan lett, míg végül odáig szűkült le a vonal, hogy egy ember maradt: Krisztus! Most, a Krisztusban ismét egy népet hívott el, a Gyülekezetet (Eklézsia). Kiválogatja, kihívja (kihívottak Gyülekezete) ebből a világból. Jól jegyezzük meg: Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől! A sötétség itt volt és itt van, de Isten azt akarja, hogy külön legyen! Ne keveredjen össze! (3) Egyéni hívő életünknek is külön kell válnia a sötétségtől Külön! Ez nagyon fontos az egyéni életünkben is. Néhány Igében látható, hogy mit jelent ez a különválasztás, elválasztás számunkra. „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek. Annakokáért menjetek ki közűlök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket" (2Kor 6,14). Természetesen ez az Ige nem jelenti azt, hogy menjünk ki a világból. A Korinthusiakhoz írott levélben beszél az Ige arról, hogy „ …paráznákkal ne társalkodjatok. De nem általában e világ paráznáival, vagy csalóival, vagy ragadozóival, vagy bálványimádóival; mert hiszen így ki kellene e világból mennetek” (1Kor 5,9-10). Nem külső, hanem a szívben való elkülönülésről van szó! Ha egyszer világosságra hívott az Úr, a szívembe ne keveredjen bele semmi, ami sötét. Nem úgy tudunk elkülönülni a sötétségtől, hogy a gyülekezet ajtaját lezárjuk, hiszen úgysem tudjuk kiszűrni, hogy ki jön be és ki nem. Ez meddő dolog! A szívünk ajtaját zárjuk le, és ha az Úr világosságában tartjuk, akkor az Úr meg tudja nekünk mutatni, mi az a gondolat, amit beengedhetünk, és mi az, amit nem. Mi az a tekintet, ami beengedhető, mi az, ami nem. Aggodalmaskodás, és sok egyéb dolog, nem keveredhet bennünk! A világosság fiai vagyunk, mert Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől! Nem gondolkozhatunk úgy - mint Istennek a gyermekei -, hogy egy kicsit engedünk a kívánságunknak is; kicsit engedünk a világnak is; kicsit a bűnnek is, mert ez nem olyan nagy dolog. Nem egészen mindenben úgy, ahogy az Úr mondja, mert hiszen ez csak az éretteknek kell, és én még úgysem vagyok érett. Majd ha eljutok az érettségre, majd ha idősebb leszek; majd ekkor, majd akkor... Ha egyszer megtudtam, hogy Isten engem kihívott a világból, hogy a világosság fia legyek és az én életemben is külön akarja választani a világosságot a sötétségtől, akkor: „…ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat” (Ef 5,11). Elválasztani a világosságot a sötétségtől! Egy másik Ige a Thesszalonikaiakhoz írott első levél 5. részének 1. versétől, amely éppen az Úr Jézus visszajövetelével, az elragadtatással kapcsolatos: „Az időkről és időszakokról pedig, atyámfiai, nem szükség, hogy írjak nektek; Mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel. Mert a mikor ezt mondják: Békeség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájok, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképen meg nem menekednek. De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvajmódra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé! Ne is aludjunk ezért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok. Mert a kik alusznak, éjjel alusznak; és a kik részegek, éjjel részegednek meg. Mi azonban, a kik
nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába, és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe.” Ne gondoljuk azt, hogy valami rendkívüli dolog az, hogy az Úr Jézus Krisztus visszajövetele, az elragadtatás előtt így kell készülnünk. Nem! Ez a normális hívő élet! Mindig, minden időben! A világosság fiai vagyunk, a nappal fiai vagyunk, ezért úgy is járjunk! „Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok" (1Thess 5,6). Már azzal is altatjuk magunkat, hogy egyáltalán valami sötétséget megengedünk az életünkben. Kezdjük altatni a lelkiismeretünket. Ha ezt megengedjük, elkezdünk szellemileg szundikálni, azonban az Ige azt mondja: „Ne is aludjunk azért, mint egyebek, hanem legyünk éberek és józanok" (1Thess 5,6). „Mert a kik alusznak, éjjel alusznak; és a kik részegek, éjjel részegednek meg” (1Thess 5,7). A kísértőnek mindig az volt a célja, hogy elaltassa, szellemileg valamiféle mámorba, részegségbe sodorja a hívőket. Most, ahogy az idők vége felé haladunk, és egyre nagyobb a sötétség, egyre nagyobb ennek a veszélye. Olyan szellemi nyomás, áramlat van ebben a világban, amikor a Sátán világosság angyalaként jön. Világosságképpen akarja a sötétséget belekeverni a hívők életébe, hogy ne maradjanak józanok és éberek. A mi felelősségünk abban van, hogy mivel Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől, mindazt, ami gyanús, ami nem világos, nem a teljesen tiszta valóság és világosság, ne engedjük be az életünkbe. Tudjunk éberek, józanok maradni, és felöltözni „…a hitnek és szeretetnek mellvasába…” (1Thess 5,8). Testvérek, nem hiába mondja itt az Ige, hogy a hitnek! Most a sátáni támadásnak az egyik területe az, hogy a hit útjáról letérítse az embert a megtapasztalás útjára. Tulajdonképpen a karizmatikus mozgalmakban ez van: „Tapasztald meg!” A látomásokat, gyógyításokat, hatalmas erőket, tapasztald meg! Lassacskán a hit útjáról a megtapasztalások útjára tér az ember, hogy az legyen a fontos: mit érzel, mit látsz, mit tapasztalsz! Mi a hitnek a mellvasába öltözzünk fel! „…a hitnek és szeretetnek a mellvasába, és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe” (1Thess 5,8). Olvasok még egy Igét, az Ézsaiás próféta könyve 29. részének 15. versét: „Jaj azoknak, a kik az Úrtól mélységesen elrejtik tanácsukat, és a kik a sötétségben szoktak cselekedni, mondván: Ki lát minket, és ki ismer minket?” Jaj azoknak! Nyilvánvaló, hogy ez elsősorban a sötétség fiaira vonatkozik. A hitetlen emberek szoktak a sötétségben cselekedni, és úgy gondolkodni, hogy ki lát minket, ki ismer minket… Ha bármi van az életünkben, amit megteszünk, mert nem lát senki, úgysem tudja meg senki, jaj nekünk! Annak mindig súlyos következménye lesz! Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és azokat mi se keverjük össze az életünkben! Úgy rendelkezett Isten, hogy legyen sötétség is! Úgy rendelkezett, hogy legyünk körülvéve sötétséggel! Nagy legyen a sötétség, de a szívünkben világosságot gyújtott! Mint világosság fiai, úgy járjunk! Elolvasnék még két igeverset: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága" (Zsolt 119,105). Ehhez hasonló a másik: „És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben; Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támadt saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei" (2Pét 1,19-21). Érdekes, ha megfigyeljük, hogy mi van ez utóbbi Ige előtt. Azt írja az apostol: „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint a kik szemlélői voltunk az ő nagyságának. Mert a mikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, a kiben gyönyörködöm: Ezt égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen. És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre…" (2Pét 1,16-19). Elmondja Péter apostol, hogy ők meg is tapasztaltak valamit, amikor a hegyen voltak. Látták az Urat megdicsőülni! Ez nem mesterkélt mese, ők ennek szem- és fültanúi voltak! Ez volt az elhívatásuk, hogy „…lesztek nékem tanúim…” (ApCsel 1,8). Azután arról beszél Péter apostol, hogy a prófétai beszéd igen biztos nálunk, sőt van olyan fordítás, ami azt mondja, hogy „biztosabb" nálunk. Ha el is mondja Péter, aminek a
tanúskodására elhívatott - Pál apostolnál és a többi apostoloknál is megfigyeljük ugyanezt -, a prófétai beszédre, a kijelentett Igére alapozva mondja. Nekik még megjelent az Úr, mert nekik tanúskodniuk kellett! Nekünk az Ige maradt! Tudnunk kell, hogy a világosságot, amit Isten elválasztott a sötétségtől, mindig Isten Igéje, a prófétai szó tartja fenn! „Az én lábaimnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága" (Zsolt 119,105). Csak az Ige! Mi nem vagyunk az apostoli korban. Nem vagyunk apostolok, hogy ilyen megtapasztalásokra és ilyen látomásokra hivatkozzunk. Nekik kellett, mert rajtuk keresztül jelentette ki Isten számunkra a prófétai beszédet. Nekünk kizárólag az Ige maradt, a hit útja! Hitben járunk, és aki erről letér a látomások, megtapasztalások útjára, abban összekeveredik a világosság a sötétséggel! Szörnyű lesz a sötétség! „És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben" (2Pét 1,19). Befejezés Testvérek, mennyire becsüljük Istennek az Igéjét? Életünket mennyire alapozzuk arra? Mennyire véssük a szívünkbe? Mennyire mérvadó nekünk az, amit az Ige mond? Egyre inkább olyan időket élünk: amikor itt is hallunk valamit, ott is; itt a Krisztus, ott a Krisztus. Egyesek így mondják, mások úgy; egyik könyv így írja, egy másik úgy. Az Ige! Gyökerezzünk bele! Az az Isten szava: „Mert az Isten, a ki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben…” (2Kor 4,6); „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119,105); „És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is…" (2Pét 1,19); „Hozd fel reánk arczodnak világosságát, oh Uram" (Zsolt 4,7). Tovább sorolhatnánk a többi Igét is, és akkor bármilyen nagy lesz a sötétség, nem fog elborítani! Nagyon jól jegyezzük meg: ebben a korban és a mi életünkben is végig jelen marad a sötétség! Isten nem távolította el! Ne ringassuk magunkat abba a hiú ábrándba, hogy ha mi a világosság fiai vagyunk, a sötétség már hozzánk se férhet! Igenis itt van a sötétség! De az Ige és Jézus Krisztus, aki a testté lett Ige, és akit az Ige kijelent, Ő mindig megvilágosít bennünket. „És ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel…” (Ef 5,11)! Ámen. Debrecen, 1994. január 26.
