1608. december 5. | Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem halála Szerző:
Tarján M. Tamás
„Ő adott az Rákóczi nemzetnek nagyságos nevet és böcsületet…” (Miskolczi Csulyak István udvari prédikátor temetési beszédéből) 1608. december 5-én hunyt el Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem (ur. 1607-1608), zempléni nemes úr, aki kiváló szervezőképességének, politikusi kvalitásainak és házasságainak köszönhetően lerakta a Rákóczi família vagyonának és befolyásának alapjait. A dúsgazdag fejedelmi család hatalmát megalapozó férfi 1544 – mások szerint 1554 – körül, Felsővadászon látta meg a napvilágot. A későbbi erdélyi uralkodó köznemesi miliőbe született: apja, Rákóczi János alispáni tisztséget viselt Zemplén vármegyében, a gyermek azonban komoly lehetőséget kapott a felemelkedésre, Perényi Gábor országbíró ugyanis meghívta őt sárospataki udvarába. Az ott töltött apródévek után Rákóczi Zsigmond végvári szolgálatra szegődött, és előbb Egerben állomásozott, majd 1575-ben – már tiszti rangban – csatlakozott Bekes Gáspár erdélyi trónkövetelőseregéhez. A nemes úr harcolt a Báthory István fejedelem (ur. 1571-1586) győzelmével záruló kerelőszentpáli ütközetben, ahol a Habsburg-pártiak kudarca ellenére kitüntette magát, így hazatérése után komoly hírnévre tett szert. Ennek okán I. Rudolf király (ur. 1576-1608) 1577-ben Rákóczi Zsigmondot nevezte ki a szendrői vár parancsnokának, egy évtizeddel később pedig az egri kapitányi tisztséggel honorálta szolgálatait. Ezekben az esztendőkben Rákóczi katonai és gazdasági téren is tanúbizonyságot tett páratlan szervezői kvalitásairól: Zimony, majd Eger élén sikeresen megoltalmazta a környezővidéket a budai pasa zaklatásaitól, sőt, 1588-ban a Szikszót fosztogató török hadak ellen is fényes győzelmet aratott. Mindeközben a kapitány az elmaradt zsold helyett kapott földbirtokokkal megvetette a hatalmas Rákóczi-uradalmak alapját, a lengyelországi borkereskedelem, a Szepesi Kamarának nyújtott kölcsönök és az adóbehajtás jogának megszerzése révén pedig más módon is sikerült gyarapítania vagyonát. Rákóczi Zsigmond eközben párválasztási stratégiájával is növelte befolyását az északkeleti országrészben, ugyanis a Mágochygyermekek feletti gyámsággal, majd az özvegy édesanyával, Alaghy Bekény Judittal kötött házassággal 1588-ra a dúsgazdag munkácsi uradalmat is megkaparintotta. A harctéri érdemeiért időközben bárói címmel jutalmazott nemes úr eközben a megszerzett birtokok felvirágoztatására is rengeteg energiát fordított: falvakat alapított, munkaerőt telepített az újonnan feltört termőföldekre, és – hithű kálvinistaként – bőkezűen támogatta a protestáns szellemi életet. A Károli Gáspár fordításában elkészülő vizsolyi Biblia például Rákóczi Zsigmondnak köszönhetően került nyomtatásba. Rákóczi – egy ideig Basta generális alatt is szolgálva – végigharcolta az 1593-ban kirobbanó tizenötéves háborút, mely során vitézségét Rudolf király a család címerének kibővítésével jutalmazta, mesés gazdagsága azonban végül őt is veszélybe sodorta. A 17. század első éveiben a pénzszűkében lévő Habsburg kormányzat – koncepciós –felségsértési pereket indított a vagyonos magyar arisztokraták ellen, melynek hullámai a protestáns Rákóczi
famíliát is korán elérték. A báró hosszú tépelődés után ugyan, de végül is szembefordult a prágai udvarral, és csatlakozott Bocskai Istvánhoz (ur. 1604-1606), akit 1605 februárjában Rákóczi Zsigmond szerencsi uradalmán – az ott tartott országgyűlésen –választottak meg Magyarország fejedelmévé. Mint ismeretes, néhány hónap múlva az erdélyi rendek szintén Bocskait kiáltották ki uralkodójuknak, a Habsburgok ellen vívott szabadságharc vezérét azonban lekötötték a nyugaton folytatott hadműveletek, így Rákóczi személyében egy kormányzót küldött Kolozsvárra. Erdélyben ekkortájt meglehetősen kevéssé ismerték a fejedelem által kinevezett gubernátort, a zempléni nemes úr azonban a gazdasági élet és a kereskedelem fellendítését célzó intézkedéseivel – például a román fejedelemségek és Erdély baráti viszonyának helyreállításával –, illetőleg az újjáépítés megkezdésével gyorsan elnyerte a rendek szimpátiáját. Mint ismeretes, Bocskai István a Rudolffal megkötött bécsi béke, és a tizenötéves háborút lezáró zsitvatoroki béke előkészítése miatt az 1606-os esztendőt ugyancsak Magyarországon töltötte, így Rákóczi kormányzói megbízatása végül a fejedelem haláláig tartott. Miután Bocskai 1606. december 29-én, Kassán lehunyta szemét, Erdély felett ismét gyülekezni kezdtek a háborús viharfelhők, ugyanis a fejedelmi székre több jelölt is pályázott. A halott államférfi végrendeletében Homonnai Drugeth Bálintot – Rákóczi Zsigmond korábbi vejét – nevezte meg örökösének, akinek a Porta 1607 elején már ki is állította a kinevezésről szóló athnamét, ám vele egy időben a neves fejedelmi család ifjú sarja, Báthory Gábor is kinyilvánította igényét a trónra. E két gazdag és előkelő jelölt hamarosan őrült versenyfutásba kezdett a Habsburgok és a szultán kegyeinek elnyeréséért, ez a vetélkedés azonban egy „nevetőharmadik”, az erdélyi kormányzói jogkört változatlanul birtokló Rákóczi Zsigmond malmára hajtotta a vizet. A rendek ugyanis aggodalommal figyelték Homonnai Drugeth Bálint és Báthory Gábor küzdelmét, hiszen mindketten külsőtámogatással akarták megszerezni a hatalmat, vagyis sikerük várhatóan csorbította volna Erdély – néhány hónappal korábban rögzített – szuverenitását . Ebben a helyzetben a befolyásos támogatók nélkül álló Rákóczi kifejezetten rokonszenves jelöltnek tűnt, ezért 1607. február 11-én a kolozsvári országgyűlés őt ültette a fejedelmi székbe, és döntését – vélhetően vesztegetés útján – a kinevezési okmányokkal Magyarország felé igyekvő oszmán küldöttséggel is elfogadtatta. Így a kihirdetés napján az athnaméban már nem Homonnai Drugeth Bálint, hanem Rákóczi Zsigmond neve szerepelt. A szász krónikákban „idős, jámbor úrként” megörökített fejedelem végül nem sok időt, mindössze egy esztendőt tölthetett az Erdélyi Fejedelemség élén, Báthory Gábor (ur. 16081613) ugyanis nem törődött bele kudarcába. A fiatalember az 1607-es esztendőben szövetségre lépett az elégedetlenkedő hajdúkkal, akik – bár jussukat a királyi Magyarországtól várták – elmaradt zsoldjuk és szabadságjogaik biztosításának reményében készek voltak Rákóczi ellen fordítani fegyverüket. Az idős fejedelem tisztában volt vele, hogy Báthory nem riadna vissza egy háborús konfliktus kirobbantásától, ezért 1608 márciusában – a szádvári és sárosi birtokokért cserében – lemondott hatalmáról. Rákóczi Zsigmond tettét a kortársak java része cinikusan ítélte meg; többen kapzsisággal vádolták a bárót, holott valódi államférfiként cselekedett, hiszen távozásával másodszor is
megmentette Erdélyt a pusztulástól. Rákóczi a fejedelmi szék átadása után visszavonult birtokaira, ahol néhány hónap múlva súlyos betegségbe esett, és 1608. december 5-én befejezte életét. Személyében a família gazdagságának és hatalmának megalapozója távozott a földi világból, akinek dicsőségét utóbb egy teljes évszázadon keresztül hirdette a Rákócziak neve. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1608_december_5_rakoczi_zsigmond_erdelyi_fejedelem_h alala/
vissza | nyomtatás
1658. szeptember 14. | A török Barcsay Ákosnak ajánlja fel az erdélyi fejedelemséget Szerző:
Tarján M. Tamás
„Fejedelemségünknek erővel való reánk adása és kéntelen felvétele mint lett?” (Barcsay Ákos) 1658. szeptember 14-én ajánlotta fel Köprülü Mehmed nagyvezír az erdélyi fejedelmi széket Barcsay Ákos (ur. 1658-1660) számára, aki két évig tartó országlása alatt hiába igyekezett megóvni országát az oszmánok pusztító haragjától.
Az erdélyi aranykort szó szerint elhamvasztó konfliktust II. Rákóczi György (ur. 1648-1660) felelőtlen politikája idézte elő, aki a Lengyel Királyság zűrzavaros viszonyait látva – svéd szövetségben – 1657-ben hadat üzent északi szomszédjának. Rákóczi hadjárata ígéretesen
indult, ugyanis az erdélyi seregek előbb Krakkót, majd Varsót is hatalmukba kerítették, a svéd, kozák és román szövetségesek visszavonulása, illetőleg a lengyel lakosság állandó zaklatásai miatt azonban a fejedelem júliusban békekötésre kényszerült. A helyzetet súlyosbította, hogy 1657 tavaszán a Porta szigorúan eltiltotta Rákóczit a lengyelországi beavatkozástól, ám az uralkodó egyszerűen semmibe vette a parancsot; emiatt később sokan illették őt bírálattal, de döntése mellett szólt az a körülmény, hogy a korábbi évtizedekben a konstantinápolyi udvarban kaotikus állapotok uralkodtak, aminek eredményeként az oszmán vazallusok mozgástere jelentősen megnőtt. Rákóczi György tehát joggal gondolhatta úgy, hogy érdemes kockáztatnia, ám rajtavesztett döntésén, ugyanis az új nagyvezír, Köprülü Mehmed felszámolta a káoszt, és elég hatalomra tett szert ahhoz, hogy megbüntesse az engedetlen fejedelmet. A Porta először a tatárokat mozgósította Rákóczi ellen, akik július végén bekerítették, majd a Krímbe hurcolták az erdélyi sereget. Az uralkodó megmenekült ugyan a hadifogságtól, katasztrofális veresége azonban megrendítette tekintélyét, és a török bosszújától rettegő rendek 1657 novemberében leváltották őt tisztségéből. Az új fejedelem Rhédey Ferenc (ur. 1657-1658) lett, aki két hónapon belül lemondott hivataláról Rákóczi javára, a Porta azonban mindenképp ragaszkodott ahhoz, hogy engedetlen vazallusa ne térhessen vissza székébe. Miután II. Rákóczi György – meglehetősen felelőtlen módon – ugyanilyen görcsösen ragaszkodott hatalmához, 1658 tavaszán Köprülü Mehmed nagyvezír és Szejdi Ahmed budai pasa támadást indított Erdély ellen, ezzel egy időben pedig a tatárok is végigdúlták a fejedelemséget. Rákóczi őrültségszámba menőmakacsságának következményeként az oszmán csapatok felperzselték az országot, szeptemberre pedig Jenő vára is a nagyvezír kezére került. Az erdélyi politikusok mindeközben bénultan figyelték, ahogy a vakmerő fejedelem – gyakorlatilag ütőképes hadsereg nélkül – halálos veszedelembe sodorja az országot; végül az udvar egyik legtehetségesebb diplomatája, a lengyel hadjárat alatt kormányzóként tevékenykedő Barcsay Ákos vállalkozott az egyetlen ésszerűlépésre, és szeptember 14-én megjelent Köprülü Mehmed táborában. Barcsay – az országgyűlés elnökeként – már korábban is felbukkant a potenciális uralkodójelöltek között, alacsony származása miatt azonban 1657 őszén nem őt, hanem Rhédey Ferencet ültették a fejedelmi székbe. 1658. szeptember 14-i látogatása idején a korábbi kormányzónak már évi 40 000 arany adóval, 500 000 tallérnyi hadisarccal, illetőleg Lugos és Karánsebes várával kellett „fizetnie” a szultáni fermánért. A nagyvezír táborában megkötött alku miatt Barcsay Ákost többen is árulónak tartották, és féktelen hatalomvággyal vádolták, e súlyos feltételek mellett azonban az új fejedelemnek sikerült elérnie, hogy a Porta kivonja csapatait az országból. Más kérdés, hogy Erdély végül ezen az áron sem kerülte el a katasztrófát, ezért azonban nem Barcsay, hanem II. Rákóczi György volt a felelős, aki 1659 tavaszán újabb lázadást robbantott ki a Partiumban, majd – Szejdi Ahmed ismételt közbeavatkozása ellenére – az év végére Szeben várába szorította riválisát. 1660 nyarán aztán Köprülü Mehmed nagyvezír elveszítette türelmét, és személyesen ment „rendet tenni” Erdélybe, Rákóczi azonban már a főerők érkezése előtt, májusban döntő vereséget szenvedett a budai pasától a szászfenesi csatában. A lázadó fejedelem halála ellenére a nagyvezír fogságba vetette Barcsait, majd parancsot adott az 1658 őszén kivetett hadisarc és az elmaradt adók azonnali behajtására.
Mindeközben a tatár hadak másodszor is felperzselték Erdélyt, az oszmán főerők pedig ostrom alá vették Váradot. A fogoly uralkodó abban reménykedett, hogy a törökök által követelt pénzösszeg átadását követően Köprülü Mehmed és Ali temesvári pasa majd az ő fegyvereseire bízza a Kőrös-parti erősséget, ám hamarosan csalódnia kellett, ugyanis a város eleste után a nagyvezír egy új vilajetet szervezett Várad körül. Az 1657-ben kezdődőkonfliktus eredményeként tehát megsemmisült az aranykorát élő Erdély javainak jelentős része, ráadásul török kézre kerültek a fejedelemség gazdasági és stratégiai szempontból kiemelkedően fontos területei. A nyomorúságos állapotokért – meglehetősen igaztalan módon – alattvalói elsősorban Barcsayt tartották felelősnek, aki ezzel egy időben – Rákóczival szemben mutatott tehetetlensége miatt – a Porta támogatását is elveszítette. Barcsay Ákos kegyvesztettségét látva az évekig tatár fogságban sínylődő erdélyi sereg egykori vezére, Kemény János (ur. 1660-1661) hamarosan kinyilvánította igényét a fejedelmi címre, melyet a korábbi Rákóczi-hívek támogatásának köszönhetően az esztendő végéig meg is szerzett. Barcsay, aki ekkorra már belefáradt a kormányzás terheibe és az őt ért jogtalan vádakba, több vesztes ütközet után, 1660. december 31-én lemondott székéről, végzetét azonban később így sem kerülhette el. Kemény – aki tudtán kívül maga is a Habsburg diplomácia játékszerévé lett – sohasem tudott szabadulni a gyanútól, hogy elődje valamilyen módon a vesztére tör majd, ezért 1661 tavaszán elfogatta Barcsayt, aki júliusban gyanús körülmények között életét vesztette. Jóllehet, a férfi halálának körülményeiről nincsenek pontos információink, Kemény János sohasem tudta lemosni magáról a vádat, hogy ő gyilkoltatta meg a fejedelmet; mint ismeretes, néhány hónappal ezután, Nagyszőlősnél ő is elesett a török elleni harcban, amit a közvélemény az isteni igazságszolgáltatás megnyilvánulásaként értékelt. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1658_szeptember_14_a_torok_barcsay_akosnak_ajanl ja_fel_az_erdelyi_fejedelemseget/
vissza | nyomtatás
1645. február 24. | I. Rákóczi Ferenc születése Szerző:
Tarján Tamás
1645. február 24-én született I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem, az 1703–11 között vívott kuruc szabadságharc vezetőjének, II. Rákóczi Ferencnek az édesapja Ferenc II. Rákóczi György fejedelem (ur. 1648-1660) és Báthori Zsófia gyermekeként, Gyulafehérváron látta meg a napvilágot. Az erdélyi rendek már 1652-ben, hét esztendős korában apja örökösének választották, a fiatalember azonban végül soha nem foglalhatta el a fejedelmi széket. Ennek fő oka Rákóczi György 1657. évi lengyelországi hadjárata volt, amire az uralkodó eléggé meggondolatlanul vállalkozott: a Porta ugyanis eltiltotta az északi királyság megtámadásától, őviszont úgy vélte, ha a lengyel trónt sikerül megszereznie, kellő erőt mutathat majd fel az oszmánok ellen. Rákóczi azonban rosszul számított, mivel 1657 során valamennyi szövetségese cserben hagyta, visszavonulása után pedig Damoklész kardjaként lebegett Erdély felett egy török-tatár bosszúhadjárat rémképe. II. Rákóczi György ráadásul a rendek akarata ellenére is ragaszkodott hatalmához, a belviszályok pedig 1660-ra odáig vezettek, hogy a fejedelemség teljesen kiszolgáltatottá vált, miközben gazdag földjét felperzselték a Porta által rászabadított hadak. Ezzel magyarázható, hogy miután Rákóczi György 1660-ban elesett a szászfenesi csatában, fia nem kapta meg örökségét, és özvegy édesanyjával együtt a család felső-magyarországi birtokaira vonult vissza. Báthori Zsófia, aki egykoron csak elhunyt férje kedvéért vette fel a kálvinista hitet, hamarosan rekatolizált, mi több, Ferencet is áttérítette erre a vallásra, amivel elnyerte I. Lipót (ur. 1657-1705) rokonszenvét. Az uralkodó 1664-ben grófi rangot, majd 1666-ban sárosi főispáni címet adományozott Rákóczinak, a férfi azonban az 1663-64. évi török háború kiábrándító befejezése, az előnytelen vasvári béke miatt ekkor már egyáltalán nem szimpatizált a bécsi udvarral. A Wesselényi Ferenc nádor vezette főúri összeesküvők 1665 körül Rákóczi Ferencet is megkörnyékezték, aki Zrínyi Ilonával kötött házasságával lényegében megpecsételte csatlakozását. A frigyből egyébként később három gyermek született: a legidősebb, György még csecsemőkorában elhunyt, Julianna és a legkisebb – egyben leghíresebb – utód, Ferenc azonban megérte a felnőttkort Rákóczi Wesselényi nádor 1667-ben bekövetkező halála után is a mozgalom aktív tagja maradt, amiben az is szerepet játszott, hogy az összeesküvés élén ekkor már sógora, Zrínyi Péter horvát bán állt. 1670 tavaszán a sárosi főispán robbantotta ki a Tisza vidékén kezdődő felkelést, mely Bécs gyors közbeavatkozása, Zrínyi és Frangepán Ferenc elfogása miatt rövid időn belül kudarcba fulladt. Miután társai Bécsújhelyre kerültek, Rákóczi Ferenc letette a fegyvert, azonban a többi arisztokratához hasonló módon ő is felségárulási perre és halálos ítéletre számíthatott. A férfi végül mégsem jutott vérpadra, ugyanis Báthori Zsófia és a magyarországi jezsuita rend több elöljárója rábeszélte Lipótot Rákóczi életének megkímélésére. A rebellis főúr hivatalosan édesanyja ellenreformációs érdemei miatt kapott kegyelmet, de vélhetően az a 300 000 forint – és még számos családi várkastély – is sokat nyomott a latban, amit 1670–71 során az özvegy egyetlen gyermekéért a kincstárnak adományozott
Az összeesküvés lelepleződése után Rákóczi Ferenc visszavonult a politikától, a későbbiekben pedig igyekezett még a gyanúját is elkerülni annak, hogy összejátszik a szökött jobbágyokból és végvári vitézekből verbuválódó bujdosókkal. Az arisztokratának a sors amúgy sem hagyott sok időt a közéleti szereplésre, ugyanis nem sokkal legkisebb gyermeke születése után, 1676 júliusában váratlanul meghalt. Rövid élete miatt I. Rákóczi Ferenc lett a dicső família legkevésbé ismert férfitagja, akinek nevét elsősorban fia, a kuruc szabadságharcot vezetőfejedelem kapcsán őrizte meg az utókor. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1645_februar_24_i_rakoczi_ferenc_szuletese/
vissza | nyomtatás
1630. november 26. | I. Rákóczi Györgyöt erdélyi fejedelemmé választják Szerző:Tarján
M. Tamás
„Si Deus pro nobis, quis contra nos” azaz „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (I. Rákóczi György jelmondata) 1630. november 26-án, a segesvári országgyűlésen választották meg Erdély fejedelmének I. Rákóczi Györgyöt (ur. 1630-1648), a Bethlen Gábor (ur. 1613-1629) halála után kialakuló egyéves hatalmi válság nyertesét. Rákóczi 18 esztendőn keresztül irányította a fejedelemséget, uralkodása pedig a békés fejlődés mellett mérsékelt külpolitikai sikereket hozott. Rákóczi édesapja a család hatalmát megalapozó Zsigmond (ur. 1607-1608) volt, aki 1607 és 1608 között Erdély fejedelmeként uralkodott, ezzel együtt pedig – Bocskai István (ur. 16041606), majd a maga udvarában – fiát is megismertette az ország későbbi legbefolyásosabb politikusaival. Miután azonban a Rákócziak birtokai a királyi Magyarország területén – többek között Borsodban, Sárosban –helyezkedtek el, édesapja lemondása után György elhagyta Erdélyt, és egy időre a közéletből is kivonult. Az 1610-es évek során a fiatal nemes úr családja pozícióinak megerősítésén munkálkodott: feleségül vette Lorántffy Zsuzsannát, e frigy révén pedig többek között Munkácsot és Sárospatakot is megszerezte, mely várak később kulcsfontosságúnak bizonyultak a família számára. Rákóczi György 1619-ben Felső-Magyarországon fogadta a nemzeti királyság egyesítése érdekében hadakozó Bethlen Gábor fejedelmet, akit a Habsburgok elleni küzdelem során főkapitányként, majd tanácsosként szolgált. Az arisztokrata idővel a fejedelem egyik legközelebbi bizalmasa lett, így, miután Bethlen 1629-ben meghalt, és az örökös, Brandenburgi Katalin (ur. 1629-1630) alkalmatlansága nyomán hatalmi válság robbant ki, Rákóczi esélyes uralkodójelöltté lépett elő.Kezdetben a fejedelemasszony sógora, Bethlen István (ur. 1630) is neki szánta Erdély trónját, miután azonban egyedül is sikerült lemondatnia Katalint, már ő maga szándékozott a hatalomba ülni; Rákóczi György ugyanakkor – ha már felkérték – nem volt hajlandó elereszteni a lehetőséget, így a szolnoki pasa támogatásával megindult Erdély felé. Bethlen és Rákóczi között végül nem került sor fegyveres összecsapásra, ugyanis az ügyben teljes érdektelenséget mutató Porta két athnamét is küldött, az új uralkodó személyét pedig Brandenburgi Katalin választhatta ki. Az özvegy Bethlen István iránt érzett gyűlöletétől vezérelve 1630. november 26-án, Segesváron a Rákóczi nevére kiállított okiratot olvasta fel, a szerencsés győztes pedig december 24-én letette fejedelmi esküjét. I. Rákóczi György 18 esztendős uralkodását a békés fejlődés korszakaként szokás emlegetni, aminek lehetőségét a térség viszonylagos békéje teremtette meg. A Habsburgokat ez időtájt
lekötötték a harmincéves háború küzdelmei – ennek tudható be, hogy II. Ferdinánd (ur. 16191637) nem szólt bele az 1629-30. évi erdélyi hatalmi játszmába –, a Portát pedig sorozatos janicsárlázadások bénították meg. A központi hatalom gyengesége ugyanakkor nem feltétlen jelentette a nagyhatalmak érdektelenségét, ugyanis a budai pasa – Bethlen István támogatójaként – 1636 során megkísérelte megbuktatni Rákóczit, a fejedelem azonban nagyszalontai győzelmével elhárította a veszélyt a feje fölül. Ez a diadal komoly hírnevet hozott Erdély uralkodójának, így a protestáns hitű fejedelmet hamarosan megkörnyékezte a svéd és a francia diplomácia, hogy megpróbálja rábírni őt a hadba lépésre. Rákóczi György 1644-re szánta rá magát a Habsburgok elleni háborúra, azonban a Bethlen Gábor kora óta katolizált arisztokrácia támogatása híján, illetve a Porta tiltó utasítása miatt komolyabb eredmény nélkül fejezte be magyarországi hadjáratát, egyúttal pedig cserben hagyta a Bécs ostromára készülő svédeket is. Rákóczi 1645-ben, Linzben kedvező különbékét kötött III. Ferdinánddal (ur. 1637-1657), amelyben visszaszerezte Erdélynek a 7 felsőmagyarországi vármegyét, illetőleg biztosította a királyi országrész jobbágyainak a protestáns vallásgyakorlást. A fejedelem egyébként a külön megegyezés dacára az 1645-ben megkezdődő vesztfáliai tárgyalásokon is képviseltette magát, diplomatáinak köszönhetően pedig Erdély szerepelhetett a harmincéves háborút lezáró 1648-as békeszerződésben. Rákóczi ugyanakkor élete végén már észak felé tájékozódott, a lengyel trón megszerzésére koncentrált, melyet IV. Ulászló (ur. 1632-1648) halála esetén kisebbik fiának, Zsigmondnak szánt. A fejedelem tervéhez a kozákok támogatását is megszerezte, 1648-ban bekövetkező halála miatt azonban ezen törekvését II. Rákóczi György (ur. 1648-1660) kapta meg örökségül. Az 1630-ban trónra lépő fejedelem belpolitikájának megítélése már nem feltétlenül pozitív, ugyanis Rákóczi politikai ellenfelei, illetve a befolyásos erdélyi arisztokraták körében a magyar történelemben addig példátlan méretű birtokelkobzásba kezdett; igaz, ez a későbbiekben mégis pozitív hatással járt, hiszen Erdély centralizációjához és a fejedelmi hatalom megerősödéséhez vezetett. Épp a stabilitás nyomán bontakozhatott ki aztán az a békés fejlődés, mely lehetővé tette a bethleni aranykor folytatását, amit elsősorban a református oktatás bőkezű támogatásával és a könyvnyomtatás fellendülésével szoktunk jellemezni. Bár akadnak olyanok, akik I. Rákóczi Györgyöt inkább szerencsés, mint tehetséges uralkodóként szokták jellemezni, ezen 18 év békés prosperálását mégis az ő javára kell írnunk; a fejedelem politikájának köszönhetően Erdély felkészült arra, hogy terjeszkedni próbáljon a közép-európai térségben – és ezáltal kiszakadjon a Porta felügyelete alól –, más kérdés, hogy a II. Rákóczi Györgynek örökül hagyott „lengyel kérdés” végül katasztrófához vezetett. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1630_november_26_i_rakoczi_gyorgyot_erdelyi_fejedelem me_valasztjak/
vissza | nyomtatás
1664. november 18. | Zrínyi Miklós halála Szerző:
Tarján M. Tamás
„Sors bona nihil (Zrínyi Miklós jelmondata)
aliud”,
azaz
„Jó
szerencse,
semmi
más!”
1664. november 18-án, egy tragikus kimenetelű vadászaton vesztette életét gróf Zrínyi Miklós költő és hadvezér, akit a kursaneci erdő mélyén egy vadkan sebzett halálra. Zrínyi hadvezéri kvalitásai mellett a korabeli magyar politikai élet, a hadtudományi- és szépirodalom egyik legjelentősebb alakja, Magyarország önerőből való felszabadulásának lelkes híve volt, balesetét ezért gyászoló kortársai – és a későbbi generációk – hajlamosak voltak különféle összeesküvés-elméletekkel magyarázni. A Szigeti veszedelem írója egy ősi horvát nemesi család sarjaként 1620-ban, a Kulpa folyó partján fekvő Ozalyban látta meg a napvilágot. Miután édesapja, Zrínyi György hat évvel később váratlanul elhunyt, Miklós – öccsével, Péterrel együtt– II. Ferdinánd (ur. 1619-1637) utasítására előbb arisztokrata gyámokhoz, majd Pázmány Péter esztergomi érsekhez került. Miután az árvák nagykorúvá váltak, hazatérhettek ősi családi birtokaikra, melyek közül Zrínyi Miklós az északabbi, muraközi és dunántúli területeket választotta. A nemes úr az uradalmak fekvéséből eredően szinte állandó hadakozásra kényszerült a végeken portyázó törökökkel szemben, de katonai szolgálata során a harmincéves háborúban és az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (ur. 1630-1648) ellen vívott harcokban is hűen szolgálta III. Ferdinándot (ur. 1637-1657), akinek egy alkalommal – 1645 során – az életét is megmentette. Zrínyi karrierje vitézsége folytán hamar magasra ívelt, 1646-ban Horvátország főkapitánya lett, a következő évben pedig a báni méltóságot is elnyerte. Mindazonáltal az arisztokrata végeken mutatott hősiessége Bécsben nem feltétlen talált dicséretre, ugyanis Ferdinánd, majd I. Lipót (ur. 1657-1705) tanácsosai úgy vélték, hogy Zrínyi túlzott végvidéki aktivitása káros a birodalom számára, hiszen a Franciaországgal folytatott rivalizálással egy időben komoly háborút kockáztat a Porta ellenében. Magyarország felszabadítása a Habsburg tervekben csak másodlagos fontosságú volt, így aztán a hadvezér gyakori betörései, majd az 1660-as évek elején az Új-Zrínyivár felépítése számos konfliktust idézett előZrínyi és az udvar között. A bán fejében már ebben az időszakban megérett a Habsburgok nélküli felszabadító háború gondolata, Bécs pedig szintén nem szívelhette őt túlságosan, 1655-ben ugyanis nem ő, hanem Wesselényi Ferenc kapta meg a nádori tisztséget. Bécs ugyanakkor –minden törekvése ellenére – 1663-ban belesodródott egy oszmán háborúba, melynek kezdetén a nyugaton kiválóan teljesítő, ám a végvári viszonyokat nem ismerőMontecuccoli számos kudarcot elszenvedett, miközben Érsekújvár erődje török kézre került. A hűvös viszony ellenére Lipót hamarosan Zrínyit állította a seregek élére, aki egy 1663-64. év telén vezetett merész hadjárat során mélyen benyomult a török hódoltság területére, és felégette az eszéki hidat, így készítve elő Kanizsa tavaszi ostromát. A vakmerő vállalkozás nyomán egész Európa a hadvezér nevét dicsőítette – számos uralkodó
kitüntetéseket is küldött számára –, a téli hadjárat termését azonban nem sikerült learatni, a Haditanács ugyanis Zrínyit visszarendelte Kanizsa alól, Montecuccoli pedig tétlenül nézte végig, ahogy a törökök lerombolják Új-Zrínyivárt. A kudarcok nyomán a bán távozott pozíciójából, így Szentgotthárdnál már az itáliai tábornok győzedelmeskedhetett Köprülü Ahmed ellenében. Ezt a diadalt ugyanakkor az oszmánok számára igen kedvező feltételeket tartalmazó vasvári béke követte, melynek pontjai – sok más nemes úrhoz hasonlóan – Zrínyiben is felháborodást keltettek. Az általános csalódottság nyomán kibontakozó, Wesselényi Ferenc nádor vezette főúri szervezkedésben azonban a bán már nem tudott komoly szerepet vállalni, 1664. november 18-án ugyanis egy vadkanvadászaton halálos baleset érte őt. Miután Zrínyi Miklós személyében a korabeli Magyarország legtehetségesebb hadvezére és legtekintélyesebb politikusa távozott a földi világból, a szerencsétlenséget sokan nem bírták – és máig nem tudják –elfogadni, ezért mindenféle legenda szárnyra kapott arról, hogy a bán esetleg Bécs cselszövésének áldozata lett. A kursaneci erdei vadászaton ugyanakkor nem csak egy politikusi és katonai karrier véget, hanem egy páratlan írói pályafutás is, mely során Zrínyi pennáját előbb a művészet szépsége, majd a haza sorsa iránt érzett aggodalom vezérelte. A hadvezér lírai műfajokban kezdte meg alkotói munkásságát, számos szerelmes verset írt például múzsája, Draskovich Eusebia számára – ezen költeményei Az Adriai tengernek Syrenaia groff Zrini Miklos című kötetben jelentek meg, 1651-ben –, akit később feleségül is vett. A hadvezér 1645-től kezdve – hároméves munkával –aztán papírra vetette Szigeti veszedelem című eposzát, amiben dédapjának, a Szigetvárnál 1566-ban elesett hős Zrínyi Miklósnak állított emléket. A magyar irodalomban akkor egyedülállónak számító költeményt – melyet sok szempontból példaképül szánt a végvári vitézek számára – idővel olyan hadászattal és politikával foglalkozó művek követték, mint például a Tábori kis tracta, a Vitéz hadnagy, vagy az Az török áfium ellen való orvosság, melyekben Zrínyi az állandó magyar hadsereg felállítása és –ezáltal – az ország önerőből való felszabadítása mellett tört lándzsát, miközben részletesen kifejtette modernizációs és hadszervezési programját. Azon kívül tehát, hogy a horvát bán korának egyik legkarizmatikusabb hadvezére és politikusa volt, irodalmi munkásságával – a barokk jegyében – új korszakot nyitott Magyarországon, ezzel együtt pedig a karddal és tintával harcoló hős romantikus alakját is megtestesítette. Az 1664. november 18-i kursaneci események nyomán születő – bécsi ügynökökről és orvlövészekről szóló – legendák talán éppen e sokszínű életpálya tükrében érthetőek meg: a vadkantámadás nyomán ugyanis a nemzet egyszerre vesztette el legjobb hadvezérét, legtehetségesebb politikusát és legjobb tollú íróját, a sorscsapás, az ebből eredő fájdalom, és a „mi lett volna, ha” kínzó kérdése pedig arra sarkallta az utókort, hogy mindenáron ésszerű magyarázatot találjon erre a végzetes eseményre.
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1664_november_18_zrinyi_miklos_halala/
vissza | nyomtatás
1648. október 11. | II. Rákóczi György lesz Erdély fejedelme Szerző:
Tarján M. Tamás
„a férfiaknak mind fejek szedték, és a vezér maga eleibe kihordatni parancsolván, mind egyig megnyúzatja bőröket az agy koponyájáról levonatja, azokat szalmával megtölteti és szekerekre számán úgy rakatja vala, sőt, hogy a hadakozás alatt minden fejet hozzá vinnének, minden fejtől egy-egy tallért rendelt és fogyatkozás nélkül adatott vala.” (Szalárdi János az úgynevezett „Szejdi-dúlásról”) 1648. október 11-én vette át a hatalmat II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (ur. 16481660), I. Rákóczi György (ur. 1630-1648) és Lorántffy Zsuzsanna legidősebb fia, akinek uralma elsősorban balszerencsés lengyel hadjáratáról és az azt követő török-tatár dúlásról maradt emlékezetes. Rákóczi kalandor politikája következtében Erdély csillaga az 1650-es évek végén mindörökre leáldozott, ezzel együtt pedig a fejedelemség szuverenitását és mozgásterét is nagymértékben elveszítette. II. Rákóczi Györgyöt édesapja már egészen fiatalon a fejedelmi trónra szánta, amit az is mutat, hogy 19 esztendősen – 1640-ben – kinevezte őt a kulcsfontosságú váradi erőd kapitányának, két évvel később pedig az országgyűléssel is elfogadtatta öröklését. Rákóczi 1644-ben, a fejedelem magyarországi hadjárata idején kormányozhatta először az országot, édesapja halála után, 1648. október 11-én pedig megszerezte a teljhatalmat is. A fiatal uralkodó trónra lépésekor Erdély és a Rákóczi család egyaránt fénykorát élte: mint azt az 1645-ben, Linzben megkötött Habsburg-erdélyi béke is demonstrálja, a török hűbéres fejedelemség ebben az időszakban ereje teljében volt, és a lehető legnagyobb mértékben képes volt kihasználni az ütközőállami lét előnyeit. I. Rákóczi György megfontolt politikája nyomán Erdély képes volt a magyar rendek érdekei szerint befolyásolni a Habsburgok magyarországi politikáját, egyúttal pedig a térség török vazallusai között is vezető szereppel bírt; sokan ezért egyenesen a Rákócziaktól várták Magyarország és a Balkán-félsziget felszabadítását. Ezt az előkelő státust – és sok szempontból elvárást – aztán II. Rákóczi György is megörökölte, aki ráadásul Báthory Zsófiával kötött házassága révén – a hatalmas Rákóczi-uradalmak mellé – az egykori nagy nevű fejedelmi család birtokait is megszerezte. Az ambiciózus uralkodó az erős állammal együtt egy régi álmot is örökölt, melynek megvalósítására Báthory István (ur. 1571-1586) uralkodása óta talán ekkor mutatkozott a legnagyobb esély: a zűrzavaros állapotok közt tengődőLengyelország koronájáról van szó, aminek megszerzése II. Rákóczi György örök célkitűzése maradt. Az új fejedelem annak érdekében már 1649-ben szövetséget kötött a kozák hetmannal, Bogdán Hmelnyickijjel, négy évvel később pedig hűbéresévé tette Havasalföld és Moldva fejedelmeit is, tehát – diplomáciai szempontból legalábbis – Erdély a térség egyik meghatározó hatalma lett. Rákóczi törekvése nyomán a királyi Magyarországon is komoly népszerűségnek örvendett, a centralizációra és
rekatolizációra törekvő Habsburgokkal szemben álló arisztokraták sokáig benne látták azt a vezetőt, aki képes lesz önerőből felszabadítani a szétszakított országot. A lengyel trón megszerzése a nagy terv első lépése lett volna, melyhez – több esztendős diplomáciai előkészítés után –aztán a megfelelő alkalom is elérkezett. 1655-ben X. Károly svéd király (ur. 1654-1660) hadat üzent János Kázmér lengyel uralkodónak (ur. 1648-1668), és kitört az „áradatnak” titulált háború, amelybe két év után az Erdélyi Fejedelemség is belépett. Rákóczi 1656 decemberében egyezett meg X. Károly követeivel, a következő év januárjában, egy moldvai-havasalföldi-erdélyi-kozák koalíció élén pedig be is tört Lengyelországba. A fejedelem a hadjárattal nem keveset kockáztatott, ugyanis a– kezdetben közömbös – Porta a nagyvezírváltást követően szigorúan eltiltotta hűbéresét a hadviseléstől; mire viszont a szultán parancsa megérkezett, az uralkodó már messze járt, az otthonról érkező felhívást pedig Rákóczi könnyelműen vette. A hadjárat – és a fejedelem sorsa – aztán szerencsétlenül alakult, ugyanis az erdélyi hadak hiába vonultak be Krakkóba, majd Varsóba, 1657 júliusában előbb a svédek, aztán a kozákok, végül – a Porta utasítására –a román fejedelemségek csapatai is cserbenhagyták Rákóczit, aki élelem nélkül, az Erdély északi részén fosztogató lengyelekkel a hátában reménytelen helyzetbe került. A fejedelem kénytelen volt visszavonulni a fejedelemségbe, Kemény Jánosra (ur. 1661-1662) bízott seregét azonban a haza vezető úton bekerítették a – török hűbéres – krími tatár kán seregei. Ezzel egy időben Rákóczi helyzete otthon is megingott, ugyanis 1657 novemberében a Porta bosszújától rettegő erdélyi rendek lemondatták őt, és Rhédey Ferencet (ur. 1657-1658) ültették a helyére. Az ezután következő ötéves időszakban aztán olyan szerencsétlenség zúdult Erdélyre, amire talán csak a tizenötéves háború idején volt példa: az 1658 elején már küszöbön álló mérhetetlen pusztításért személyesen II. Rákóczi György is felelős volt, ugyanis – Várad megtartásával – előbb meghiúsította Rhédey hatalomátvételét, 1658 januárjában pedig azt is elérte, hogy visszatérhessen székébe. A kirobbanó belharcok kiváló alkalmat szolgáltattak a Portának a beavatkozásra, Köprülü Mohamed nagyvezír pedig 1658 során fegyverrel támadt a hűtlen hűbéres ellen, aki hősiesen küzdött ugyan, de hatalmát ismét elveszítette. Erdélyt a török-tatár rablástól ekkor még megmentette Barcsay Ákos fejedelmi kinevezése, ám a béke ára 500 000 forintos hadisarc, az éves adó drasztikus megemelése, valamint Lippa és Jenő erősségek átadása volt. Ezen súlyos következmények ugyanakkor Rákóczit még mindig nem riasztották vissza a háborúskodástól: bár 1659 tavaszán hivatalosan is lemondott fejedelmi címéről, az Alföld északkeleti területén és a székelyek között hamarosan újabb szervezkedésbe fogott, és Garbónál megverte, Szebenben pedig – 1659–60 telén – ostrom alá vette riválisát, Barcsayt. Az újabb hatalmi harc újabb török támadást eredményezett, ám a Porta második beavatkozása már sokkal súlyosabb következményekkel járt, Szejdi Ahmed budai pasa ugyanis a tatár hadak segítségét is igénybe vette, és mintegy 60 000 harcossal tört Erdélyre. Bár Rákóczi György az 1660. évi küzdelmek során ismét kitűnt vitézségével, a túlerő ellen hősiessége
önmagában kevésnek bizonyult, így vakmerőségéért végül életével és az Erdélyi Fejedelemség gazdagságával fizetett. 1660. május 22-én a fejedelem hadai döntő vereséget szenvedtek a szászfenesi csatában, Rákóczi pedig június 7-én belehalt az ott szerzett sérülésekbe. Az utolsó –ténylegesen uralkodó – Rákóczi-fejedelem tehát a kedvező lehetőségek és a nagy várakozás ellenére végül romlást és balsorsot hozott az addig fénykorát élőErdély számára, amiért elsősorban merészsége, makacssága és felelőtlen kockázatvállalása volt okolható. Sajnálatos módon Rákóczi György a hatalomért folytatott harccal ürügyet szolgáltatott a Porta számára a fegyveres beavatkozásra, az oszmánok pedig éltek az alkalommal, és a lázadó fejedelem halála után sem vonultak vissza. 1660–61 során az addig virágzó Erdélyt több tízezer tatár és török harcos dúlta végig, miközben Várad, Jenő és Lippa elvesztésével, a megemelt évi adóval és számos egyéb korlátozással megsemmisült mindaz, ami Bethlen, sőt, Bocskai uralkodása óta felépült. Rákóczi György hibája nyomán az Apafi Mihály (ur. 16621690) alatt konszolidálódó, kifosztott és kivérzett Erdélyi Fejedelemség sohasem volt képes kiheverni a„Szejdi-dúlás” szörnyűségeit, ennek pedig később komoly történelmi következményei lettek. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1648_oktober_11_ii_rakoczi_gyorgy_lesz_erdely_fej edelme/
vissza | nyomtatás
1703. július 14. | Rákóczi kurucainak első győzelme a tiszaújlaki révnél Szerző:
Tarján M. Tamás
„Úgy hullottak el a rongyos gárda, a meztelen hősök csapásai alatt, mint a fürjek a pusztában. Ocskay elébb szétverte őket, azután útjokat állta, hogy ne menekülhessenek. Nekiszorította a Tisza mocsarának. Egy összekeverült tömeg lett belőlük, ami egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt az ezredeskapitányuk. Egészen beszorultak már a mocsárba, nem is gondolhattak többé a védelemre.” (Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig) 1703. július 14-én aratta első győzelmét a II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc sereg, miután a tiszaújlaki révnél megverte és a folyóba szorította Kende Mihály huszár alezredes lovasait. Ez az apró hadi siker komoly szerepet játszott a mozgalom kiteljesedésében, a közhiedelemmel ellentétben azonban önmagában nem volt elegendő a tiszai átkelés biztosításához; valójában a kurucokat támogató svéd és lengyel csapatok érkezéséről szóló – hamis – hírek kellettek ahhoz, hogy a folyó túlpartján várakozó nemesi felkelők szétszéledjenek. Rákóczi és Bercsényi Miklós a spanyol örökösödési háború kedvező fejleményeit látva 1703 elején elszánta magát a felkelés megindítására, ám a szövetségesek késlekedése, valamint a megígért támogatás folyamatos zsugorodása kényelmetlen helyzetet teremtett számukra. A tavasszal Brezánba járuló kurucok valóságos ultimátumot intéztek az emigránsokhoz, a sürgetés hatására pedig Rákócziék május 12-én megjelentették híres kiáltványukat, illetőleg átadták a felkelés zászlóit Esze Tamás tarpai jobbágynak. A fejedelem majdani hű „talpasa” kilenc nappal később bontotta ki azokat szülőfalujában, majd a kurucok Várit és Beregszászt is fellázították. Az északkeleti vármegyékből hamarosan tízezrek özönlöttek Rákóczi lobogói alá, kezdetben azonban mégis úgy tűnt, hogy a felkelés az 1697-es hegyaljai megmozdulás sorsára jut, ugyanis június 7-én Károlyi Sándor szatmári főispán Dolhánál szétverte a kurucokat. A fiaskó magát Rákóczit is elbizonytalanította, ám végül úgy döntött, megtartja ígéretét, és június 14-én megérkezett az országhatárra. A Kárpátok hegyeiben több ezer felkelő várta
vezérét, a magas létszám azonban e gyülevész had esetében nem sok előnyt jelentett: a szolgálatra jelentkezők kapával-kaszával, rendes fegyverzet nélkül jöttek Rákóczi táborába, de talán még ennél súlyosabb problémát okozott, hogy a harcosok között alig akadt olyan, aki ismerte volna a hadi fegyelmet. Eme újabb nehézségek ellenére a későbbi fejedelem június 16-án átkelt a Vereckei-hágón, majd fanatikus katonáival megindult az Alföld felé. Útközben ezrével tódultak hozzá a vidék nincstelen jobbágyai, akik abban reménykedtek, hogy Rákóczi felszabadítja majd őket, és visszaszorítja a sóra kivetett adót. Az egyre népesebb tábor látványa vélhetően a felkelés vezérét is elbizakodottá tette, ugyanis június 24-én szedettvedett seregével megszállta Munkácsot. Ez a manőver a kezdeti sikerek ellenére rendkívül könnyelmű lépésnek bizonyult, mivel a kurucok nem tudtak szembeszállni a város felmentésére érkező német vasasokkal. Maga Rákóczi is csak a szerencsének köszönhette, hogy elmenekülhetett családja egykori uradalmából. A munkácsi fiaskó után a kurucok ismét a Kárpátok határhegyei között, Zavadkánál találtak menedéket, ahol a következő hetekben a fejedelem megpróbálta fegyelemre nevelni seregét. Ebben sokat segített, hogy június végén Borbély Balázs és Ocskay László huszárjaival együtt Rákóczi szolgálatába szegődött, sőt, július elsőnapjaiban Bercsényi is megérkezett lengyel, kozák és román földről toborzott katonáival. A felkelők helyzete persze így sem adott sok okot az optimizmusra, hiszen a két fővezér Brezánban még több ezres külföldi segédhadról álmodozott, ám a gróf mindössze 800 emberrel jelent meg a zavadkai táborban. A kuruc sereg létszáma júliusra körülbelül 3000 főre emelkedett, ez a haderő azonban meglehetősen kevésnek számított a Magyarországon és Erdélyben állomásozó 10 000 gyalogossal és 3000 lovassal szemben, akikhez 37 századnyi várőrség társult. Rákócziék mindennek ellenére július 7-én ismét megindultak az Alföld felé, Munkács helyett azonban – némi kerülő árán – Huszton át nyomultak előre. A kurucok hosszú ideig háborítatlanul haladhattak, ugyanis az Udvari Haditanács a dolhai és munkácsi győzelmek után nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a mozgolódásnak, ezen az állásponton pedig Károlyi Sándor bécsi látogatása és Nigrelli kassai főkapitány levelezése sem tudott változtatni. A lázadó jobbágyoktól rettegő vármegyéknek saját maguknak kellett gondoskodni védelmükről, így Csáky István beregi főispán nemesi felkelést hirdetett, melyet a császári katonai parancsnokok is támogattak. Csáky Tiszaújlaknál gyűjtötte össze csapatait, a német reguláris haderő pedig Beregszásznál foglalt állást.
A „labancok”elhelyezkedése komoly fenyegetést jelentett a kurucokra nézve, ugyanis a hegyekből leereszkedő gyülevész had éppen a nemesi felkelők és a német vasasok között foglalt állást. A bekerítés veszélyének dacára Bercsényi Vári közelében ütött tábort a főerőkkel, míg Rákóczi Tiszaújlakra vonult, hogy a rév megszállásával lehetőséget teremtsen az átkelésre. Az utóbbi seregtest hadműveletei korántsem haladtak tökéletesen, ugyanis a felvonulás során a sáros utakon a lovasság és a gyalogság elszakadt egymástól, tehát a „talpasok” utóbb részt sem vettek az összecsapásban. Július 14-én csupán Rákóczi előhada érkezett meg a tiszaújlaki révhez, ahol Kende Mihály 50 lovasból álló utóvédjeőrködött, miközben Csáky – a nemesi felkelőkkel – a folyó túlpartján foglalt állást. Rákóczi valószínűleg nem is sejtette, miféle kelepcébe került, aligha szerezhetett tudomást arról, hogy a Munkácson és Beregszászon állomásozó németek segítségével a főispán könnyűszerrel csapdába ejthette volna egész seregét. A kuruc fővezérnek az volt az egyedüli szerencséje, hogy ellenfelei jelentősen túlbecsülték erejét, és valószínűleg azt vártak, hogy többi hadteste is megérkezzen a révhez. Ezzel magyarázható, hogy Csáky István a Kende-féle utóvédet lényegében sorsára hagyta a Tisza túlpartján Borbély és Ocskay huszárjaival szemben. A kurucok tehát a kibontakozó csatában jelentős fölényt élveztek, ám így is csak több roham árán tudtak felülkerekedni a folyó egyik kanyarulatához visszavonuló labancokon, akiket aztán a Tiszába szorítottak. Az apró győzelem ellenére a felkelők továbbra is halálos veszélyben forogtak, Fortuna azonban váratlanul Rákóczi mellé állt. Elterjedt a hír, hogy a felkelők nyomában több tízezres lengyel–svéd sereg közeledik, mely Szatmár bevételére készül, a Várinál állomásozó csapatról érkező pontatlan jelentések pedig látszólag megerősítették ezt a feltételezést. Ennek következtében Csáky még július 14-én éjjel szélnek eresztette a nemesi felkelőket, a reguláris német katonaság pedig megkezdte a visszavonulást Munkács felé. Valójában ennek volt köszönhető, hogy Rákócziék átkelhettek a Tiszán és kijutottak az Alföldre, ahol az apró mozgalomból néhány hónapon belül országos felkelés kerekedett. A kurucok hamarosan elfoglalták Debrecent, Kállót, Nagykárolyt, majd szeptemberben Szolnokot, közben pedig a Felvidéken és Erdélyben is diadalmasan nyomultak előre. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1703_julius_14_rakoczi_kurucainak_elso_gyozelme_ a_tiszaujlaki_revnel/ vissza | nyomtatás
1703. május 12. | Rákóczi és Bercsényi kiadja a brezáni kiáltványt Szerző:
Tarján M. Tamás
„…minden rendű igaz magyarokat hazafiuságokra intjük, kénszerítjük s kérjük, hogy az mint már Isten némelyeknek szíveket az hazáért felgerjesztette s egybenhozta: úgy ki-ki édes hazája s nemzete, szabadsága mellett az Isten s törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető,jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert…” (Részlet a brezáni kiáltvány szövegéből)
1703. május 12-én adta ki II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós gróf a brezáni kiáltványt, melyben a Habsburg kormányzat törvénysértéseire hivatkozva hadba szólította az ország „nemes és nemtelen” lakóit. A Lengyelországból küldött pátens hatására május 21-én, Tarpán kibontották a kuruc felkelés zászlóit, melynek lángja a dolhai vereség ellenére utóbb egész Magyarországot elborította. Annak dacára, hogy a Bécs 1683. évi sikertelen ostroma után meginduló Habsburg-török háború Magyarország felszabadítását eredményezte, idővel súlyos ellentét alakult ki I. Lipót (ur. 16571705) és magyar alattvalói között. A császár-király mindenekelőtt a nemességgel került konfliktusba, ugyanis az 1687. évi pozsonyi országgyűlésen – ahol a rendek az Aranybullában biztosított ellenállási jogról és a szabad királyválasztásról is lemondtak – tett ígérete dacára abszolutisztikus módszerekkel igyekezett kormányozni: a 17. század utolsó éveire felerősödtek az erőszakos
ellenreformációs
törekvések,
a
visszahódított
területek
birtokviszonyait
rendező
Neoacquistica Commissio – Újszerzeményi Bizottság – pedig számtalan visszaéléssel tarkítva, a magyar földtulajdonosok számára kedvezőtlen módon végezte munkáját. A Habsburgok politikájával nem csak a tehetősebbek voltak elégedetlenek, ugyanis a „török világ” végével
megszűntek
azok
a
kiskapuk,
melyek
révén
az
alsóbb
rétegek
biztosíthatták
boldogulásukat. A végvárrendszer délre tolódásával rengeteg vitéz veszítette el „állását”, és került jobbágyi sorba, ahol sorstársait az addig megszokottnál jóval magasabb adók sújtották. A másfél évtizedes háború hatalmas terhet rótt a birodalomra, aminek jelentős hányadát Lipót Magyarország vállára helyezte: a kivetett adók utóbb a brezáni kiáltványban is megjelentek, annyit azonban el kell mondanunk a Habsburgok védelmében, hogy a gyakran panaszolt porció, vagyis a katonák eltartásának költsége érthető okokból hárult éppen a hazai jobbágyokra, hiszen a küzdelem a határainknál zajlott. Az elégedetlenség Magyarország északkeleti vármegyéiben volt a legnagyobb, ugyanis a negatív tényezők
–
erőszakos
ellenreformáció,
végvári
vitézek
lesüllyedése,
jobbágyok
terheinek
növekedése – itt érvényesültek leginkább, ráadásul a megfelelőföldrajzi környezet is adott volt a szervezkedéshez. Az 1690-es években mind többen bujdostak el a Kárpátok hegyei közé, 1697-ben pedig – Kabai Márton és Szalontai György vezetésével – a társadalom perifériájára szorult tömegek felkelést robbantottak ki a Hegyalján. Ennek leverésében még a két felvidéki nagybirtokos,
Bercsényi Miklós gróf és II. Rákóczi Ferenc sárosi főispán is részt vett, a kuruc mozgalom későbbi vezetői azonban a századfordulón már a Habsburgok uralmának megdöntésére törekedtek. II. Károly spanyol király (ur. 1665-1700) súlyos betegségének tudatában, a küszöbön álló általános európai konfliktus árnyékában a két nemes úr már ekkor is I. Lipót legnagyobb ellenségének, XIV. Lajos francia királynak (ur. 1643-1715) a kegyeit kereste, ám Longueval követ árulása nyomán a szervezkedés
1701
tavaszán
lelepleződött.
Rákóczit
letartóztatták,
Bercsényi
pedig
Lengyelországba menekült, ahol fél évig egyedül próbált támogatókat szerezni: kapcsolatba lépett a varsói francia követtel és II. (Erős) Ágost királlyal (ur. 1697-1706/1709-1733), ám csakhamar egy kolostorban kellett menedéket keresnie a lengyel külpolitika fordulatai miatt. Szerencsés szökése után Rákóczi ugyancsak Varsóba ment, majd barátjával együtt arisztokrata támogatóknál húzta meg magát; a bujdosó főurakra 1702 januárjában talált rá Szalontay János, aki megismertette őket a magyarországi helyzettel, és hazatérésüket sürgette. Bercsényiék a hírek hatására a határhoz jóval közelebb eső Brezán várába költöztek át, ám XIV. Lajostól a következő év során sem tudtak segítséget szerezni. 1702 végére a spanyol örökösödési háború miatt tartott toborzás leple alatt Esze Tamás jelentős sereget gyűjtött Rákócziék számára, az 1703 márciusában Lengyelországba érkező Bige László és Pap Mihály vezette küldöttség azonban ugyanazt az utasítást kapta, mint korábban Szalontay: a felkelők várjanak türelemmel, míg megérkezik a francia király támogatása. A későbbi fejedelem 4000 katonát remélt a Napkirálytól – hiába –, az idő pedig egyre siettette őt: két hónappal később az Esze Tamás vezette újabb deputáció már csak annyit kért, hogy Rákóczi és Bercsényi legalább zászlókat adjon nekik, ha már – egyelőre – személyesen nem akarnak visszatérni Magyarországra. A nemes urak végül teljesítették a kérést, egyúttal pedig Esze gondjára bízták az 1703. május 12-ére keltezett brezáni kiáltványt, melyben Rákócziék – az elsőbekezdésben felsorolt sérelmek jogán – felkelésre buzdították az ország „nemes és nemtelen” lakóit. A kurucok kilenc nappal később Esze Tamás falujában, Tarpán, illetve Váriban, majd másnap Beregszászon is kibontották a felkelés zászlóit, melyhez hamarosan az északkeleti vármegyék népe is csatlakozott. Eközben Rákóczi még mindig a franciák és a lengyelek segítségére várt, ám miután csalódott reményeiben, döntenie kellett, hiszen fennállt a veszélye, hogy a kuruc had éppen olyan gyorsan szétszéled majd, ahogy összegyűlt. A későbbi fejedelem végül a felkelés megindítása mellett határozott, azonban félelmei részben így is beigazolódtak, hiszen június 7-én, Dolhánál Károlyi Sándor – majdani generális – szatmári főispán megverte Esze Tamás csapatait. Rákóczi hét nappal ezután, június 14-én lépte át a magyar határt, majd hamarosan átvette a kurucok irányítását, akik az év végére egészen a Duna vonaláig törtek előre.
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1703_majus_12_rakoczi_es_bercsenyi_kiadja_a_brez ani_kialtvanyt/
