)

VII. MAGYAR MÚLT

1./ „Mikor fordul egy nép kórjóslata aggasztóra? Amikor természetes szaporodása megáll, mondja a statisztikus. Amikor közügyei nem érdeklik többet, mondja az államférfi. Amikor szabadságáért gyáva fegyvert fogni, mondja a szabadsághős. Amikor a múltját elveszíti, tesszük hozzá mi. Hát el lehet a múltat is veszíteni? Nem őrzi meg azt az írott emlékezet: a történelem? Valamit megőriz, csak mit? Adatokat nagyon sokféleképpen lehet csoportosítani. Följegyezhetnek rólam száz igaz tényt, s egy ellenségem mégis a leghazugabb élettörténetet készíti belőle. Egy néppel is meg lehet ezt tenni. Mert egy néphez is sok múlt fabrikálható – de csak egy az, amelyik hozzátartozik; amelyikből ösztönzést, tanulságot és lelket meríthet. Jaj neki, ha ebből kiforgatják!” (Németh László: Kisebbségben; Kiforgatnak a múltunkból /1942./) 2./ „A múlt nem ellentéte a jövőnek, hanem forrása. Együtt futnak velünk, és ha a kettő nem öli ki egymást, akkor harmóniába kerülhet egy nemzet sorsa, de ugyanígy az egyén sorsa is. Ha vannak olyan erők, amelyek a múltat kijátsszák a jövő ellen, akkor lehet baj. Ha a múltat elnyomják, ha – ahogy énekelték – végképp el akarják törölni, megroppan egy nemzet önérzete, tartása. A történész feladata, hogy a kívánt összhangot valahogy elősegítse a maga eszközeivel.” (Szerencsés Károly /történész/ ; /riport, 2009./) 3./ „(...) A 'Honfoglalás ... a magyarok visszatérése európai hazájukba' című könyvemben mintegy ötven(!) olyan kulturális markert soroltam fel, melyek Közép-Európából Közép-Ázsiába 'vándoroltak', majd visszatértek a magyarokkal a honfoglalás idején. Ezek közül kiválasztottam kettőt, a művészetet és a vallást, majd további kutatásokat végeztem régészeti leletek tanulmányozásával. (…) Még a Szent Koronán is található tizennyolc olyan, pogánynak tartott szimbólum, melyek a bronzkori Pannóniától a Tárim-medencén át a honfoglalás kori Magyarországig nyomon követhetők. A honfoglalás idején a magyarok ugyanazzal a szimbolikus művészettel és ugyanazzal az anyaistennővel tértek vissza a Kárpátmedencébe, mint amilyet korábban, a bronzkori Európában használtak, az anyaistennőt szülés közben ábrázolva. Ezek azok az úgynevezett híres magyar 'tulipánok', melyek Magyarországon mindenhol megtalálhatók. (…) a magyarok kulturális DNS-e öt évezreden át változatlan maradt. (…) (…) a magyarok kultúrájához asszimilálódtak az ainuk, a koreaiak, a pártusok, a kusánok, az avarok, a hunok, a szasszanidák, a kunok és a törökök, majd valószínűleg keveredtek is velük.”

(Michelangelo Naddeo: A magyar: Európa legősibb népe /riport; 2008.08.27./) 4./ „A honfoglaló magyarokról megemlékező keleti (perzsa és örmény) források baktroknak (baktriaiaknak – iráninak) nevezik a beáramló népet. Saját véleményünk szerint ezalatt az egykori Pártus Birodalom megmaradt; a perzsa iga alól kitérő, fokozatosan a Kárpát-medencei őshaza irányába igyekvő ősnépünkről van szó. Ezért említik az ősgesztáink is több esetben, (…) hogy a honvisszafoglaló magyarok pártus hiten élnek.” (Bakos Attila: A Duna Evangéliuma) 5./ „Nem tekintém előbb azt, melyik, miféle nyelv, hanem pusztán csak azt, miként kellett a legősibb időbeli embereknek a természetben megfigyelt hangokból nyelvet, beszédet alkotniok és midőn további megfigyelés folytán azt vettem észre, hogy hiszen a természet hangjaiból támadt szók a mi magyar nyelvünkben vannak meg leginkább, ennek következtében vizsgálódásom, észleléseim eredményét 'A magyar nyelv eredeté'-nek neveztem el, de ebből önként következett , hogy tehát: 'legrégibb nyelv a magyar'. (…) Babilon táján a mezopotámiai pusztaságon angol búvárok téglákat ástak ki, melyeken magyar felírás van; Kr. e. 1900.; Bál-bél-on: Babilon kezd épülni Kr. előtt 2174. Bál-ván, bálvány, megczáfolhatatlan magyar szók (…)” (Táncsics Mihály: Legrégibb nyelv a magyar /1875./) 6./ „A mondatfűzést és szóalkotást meg kellett hogy előzzék az 'ősszavak', az egy szótagú, legrégibb kifejezések. Lehet-e ezt utólag vizsgálni? Mi sem egyszerűbb ennél, ehhez csupán annyi szükségeltetik, hogy szisztematikusan megvizsgáljuk az általunk ismert nyelveket, s azokból összeírjuk, hogy melyik nyelvben milyen arányban szerepelnek az emberi testrészekre, környezetre, tájegységekre, időjárási és természeti jelenségekre, valamint emberi cselekvésekre jellemző EGYTAGÚ kifejezések, vagyis vélhetően az életben maradás legősibb kifejezései. Amennyiben az evolúció alapelvei igazak, s ez miért is ellenkezne a Teremtési elmélettel, akkor az egytagúból kellett hogy kialakuljanak a többtagú szavak, s az egyszerűbből a bonyolultabbak. Valamely nyelv ősisége tehát olyanformán igaz, amilyen mértékben nagyobb arányú benne az egytagú 'őskifejezések' aránya. Kérem, ki-ki tekintsen hát bele a szótárba, mi pedig, addig is, vegyünk példát közösen, magyar nyelvünkből.

Amennyiben bárki találna olyan nyelvet, melyben az 'őskifejezések' száma felülmúlja a mienket, akkor az a nyelv bizonnyal ősibb, mint a magyar. Ha azonban kiderül, hogy a nyelvünkhöz hasonló részletességgel egyetlen más nyelv sem tartalmaz ilyen mennyiségű egytagú őskifejezést, kérem, akkor ezt ne szégyelljük bevallani!” (Szőke Lajos: Az emberiség égi eredetű ABC-jelrendszere) 7./ „Juhász Zoltán európai hírű furulyaművész, népzenekutató és mérnök, a KFKI mesterséges intelligenciát kutató csoportjának tagja. (…) A legfontosabb fölfedezése, hogy a keleti és a nyugati népzenék nincsenek kapcsolatban egymással, viszont mindegyik összefügg a magyarral, ami ily módon mindegyikkel érintkezésben áll. (…) Ahogyan a magyar ősnyelv, úgy a zenénk is őszene, még ha nem is tudjuk pontosan, hogy mikori. (...) A gyökök által kifejezett erős képiség, az (…) ereszkedő hanglejtés, a mellérendelő szemlélet, az egészből a részekre következtetés, a távoli, gyakorta ellentétes jelentéseket összekapcsoló rokonítás, illetve a szóbokrok összefüggő, hálót képező végtelen szókincse is bizonyítja, hogy a magyar nyelv már önmagában filozófia. Ha a tudomány felől vizsgáljuk, bizonyos, hogy a magyar gondolkodáshoz az agynak mindkét féltekéje szükségeltetik. (…) A hagyományosan magyar tulajdonságként emlegetett szenvedélyesség, szabadságvágy pedig összefügghet a nyitott szóalkotási lehetőséggel vagy a legtöbb nyelvhez képest szabad mondatszerkesztéssel.” (Czakó Gábor a „Nyelvásatás” c. riportban /2009. január7./) 8./ „(...) Magyar gondolkodás (…) Az ősi tudást annak mentén lehet helyreállítani, ahogyan megfejtjük a világ működését. Ami számunkra a világból érzékszerveinkkel felfogható, az a jelenségek világa. Ez egy hatalmas, átláthatatlan őserdő, amelyet a tájékozódáshoz tagolni kell. Vagyis a jelenségek között összefüggéseket keresni. Ha 'A' jelenségből 'B' lesz, és ez állandóan fennáll, akkor el tudom dönteni, hogyan viselkedjek. Ezeket az állandó összefüggéseket nevezzük törvényeknek. Ez a világ már nem érzékelhető, de értelmi tevékenységgel felfogható. (…) A világ egészében kell tájékozódnunk (…) A törvények világa még mindig végtelen, ezért támadt az az ötletem, (…) hogy a törvények között is kell legyenek összefüggések. S ezek szintén külön nevet kaptak a magyarságtól: elvek. Például a fizika első elvéből – a legkisebb hatás elvéből – az összes fizikai törvény levezethető. (…) Ám ez egy hármas rendszer, nemcsak a felépítés szempontjából – jelenség, törvény, elv – hanem a tartalom oldaláról is. A fizikai valóság az élettelen tárgyakra vonatkozik, de világos, hogy ha egy élő madarat ejtek le, az – a gravitációs törvény ellenére – teljesen máshogy fog

viselkedni, mint egy élettelen. A nyugati világban úgy gondolják, hogy az élet másodlagos jegy, az anyag az első. De a madár viselkedését élő mivolta fogja meghatározni; a fizikai tulajdonságok -, hogy mondjuk: mekkora a szárnya – másodlagossá válnak. Tehát kell legyen egy másik típusú első elv, az élet elve, és kell egy gondolati elv is, mert a tudatos döntések is befolyásolják a viselkedést. Tehát három viselkedésirányító tényező van: a fizikai, a biológiai és a pszichológiai, vagy más néven: az anyagi, a lelki és a szellemi, vagy az elemi részek szintjén: atomok, érzések, gondolatok. Ez a három irányító erő egy egységes egészet alkot, mert a világ egy, nem lehet három irányba hajtani. Folyamatosan változó viszonyuk határozza meg a világot. Egyháromság ez, a legszentebb háromság. De ezt előttem már régen kitalálták, kimutathatóan, mert a régi magyarok ki is fejezték. A görögök az őselveket 'arché'-nak hívták, a szentet 'hiero'-nak, a szent elvet 'hiero arché'-nak nevezték, ami egy ismerős szó: hierarchia. Ezt régen MÁGIKUS RENDSZER-nek hívták, amelynek lényege a HÁROMSZOROS HÁRMASSÁG. A több-tízezer éves rovásírásban is megjelenik, az 'egy'-et ugyanis nem egy vonással jelölik, hanem hárommal! Az 'egy' jelentésű 'gy' betűt két vízszintes vonással – ami világszerte egyenlőség jelent – és erre merőlegesen egy függőleges vonás. De mitől egy ez a három? A lélektől, mert ha a lélek elköltözik belőlünk, az élet is véget ér; ő – a lélek - teremti meg az egységet, így ő a függőleges vonal, amely összeköti a többit. Ez ott van a magyar ősi egységjelben, az egyháromság jelében is, csak ezt a modern barbár kor egyenlőtlenség jellé rövidítette. Így lett belőle csonka kereszt, egyenlőtlenséget sugárzó jelkép. A nemzeti jelképek szinte minden nemzetnél hatalmi jelképek, kivéve nálunk, ahol a magyarság világképét fejezik ki. A címerben a hármas háromságot jelképezi a hármas halom, és ott a háromágú korona is. Az is hármasság, hogy a címeren három ilyen jelkép van – harmadik az egyháromság jele, a kettős kereszt. A lobogónk is trikolor. De hangsúlyoznám, hogy ez nem hit, hanem tudományos világfelfogás. Sokan azt gondolják, hogy a gondolkodásunkat, a tudatunkat kell megváltoztatni ahhoz, hogy az emberiség kikerüljön a zsákutcából. De mivel ezt az egységet a lélek tartja össze, ezért ha a lelkünk, az érzésvilágunk rohad, ha azt gyengítik, összedől az egész. (…) Ha a magyar lélek magára talál, se Isten, se ember nem vehet erőt rajtunk. Mert mi értettük a Világegyetem lényegét.” (Grandpierre Attila a „Magyar müezzin” c. riportban /2005. 12. 01./) 9./ „(…) A külföldi források is Szent Dinasztia néven emlegetik a magyar királyok családját (…) nagyon jellemző, hogy mind a szláv, mind német uralkodók igyekeznek továbbvinni azokat az alapelveket, amelyeket a magyar alkotmányosság és uralkodási

jogelvek tekintetében a Szent Dinasztiától örököltek. Ennek a legfontosabb része az úgynevezett ősi magyar alkotmány, a Constitutio Avitica Hungarica, amelyet egész Európa mind a mai napig elismer. Ez az ősi érték, a magyar alkotmány szinte teljesen megegyezik a Szent Korona-tannal, noha azért érdemesebb az ősi magyar alkotmány kifejezést használni, mert a magyar királyság a Szent Koronával történő koronázást megelőzően is érvényben volt. (…) Az uralkodásnak, a kormányzásnak a mai napig alapelve kellene hogy legyen a 'hatalommegosztás', mint az ősi magyar alkotmány legfontosabb része. Ez … a Szent Korona-elv lényege is: övé minden hatalom és minden birtok, tulajdon, még a király is csak ez alatt helyezkedik el. A királlyal szemben ott áll az országgyűlés, illetve a későbbiekben a vármegyék. A hatalomnak ilyetén megosztása olyan zseniális megoldás volt, amely megőrizte a magyar államot. A másik nagyon fontos a 'vonatkozás' elve, amit mai szóval önkormányzatiságnak nevezhetnénk. (…) A Szent Korona nevében uralkodó királlyal szemben ott állt az ellenállási joggal rendelkező nemesség, illetve 1848 után minden állampolgár. Amennyiben az uralkodó nem igazságos, nem törvényes, az ősi magyar alkotmánnyal nem egyeztethető rendelkezést hoz, akkor élhettek az ellenállás jogával, sőt kötelességével. A harmadik évezredre szóló tanulság: ennek a jognak és kötelességnek a feltámasztása vezethetne ki bennünket abból a mély gödörből, amelybe az elmúlt két évtizedben kerültünk (…).” (Bakay Kornél: Az ellenállás nemcsak jog, de kötelesség is! /riport/) 10./ A keresztény közösségen belül Szent István műve, a magyar királyság – amelynek alapgondolata Intelmeitől és törvényeitől kezdve a mindenkire kiterjedő gondoskodás, a személy autonómiájának tiszteletben tartása (Zlinszky János) – a korábbi hagyományoktól nem eltérő, hanem azt elsősorban megújító közösségi és gazdasági modellt kínált. A magyar állam erejét nemcsak belső elvei és berendezkedése, hanem a Kárpát-medence kincsestára is jelentette, amelyet nem tekintettek sem a király, sem más halandó magánvagyonának. A Kárpátok ritka-, színes- és nemesfém-készletei az európai készlet legalább 80 %-át tették ki a középkorban. Egyes fémek kizárólag itt voltak megtalálhatóak Európán belül. A fém-, a fa-, a só- és a szén-készletek (a XIX-XX. századtól az olaj és a földgáz is), a termőterületek nagysága és minősége, a vadállomány, valamint az édesvíz- és a termálvíz-készlet azóta sem veszítette el akkori jelentőségét. Sőt! Ezen kincsek megszerzése ma is a Kárpát-medencén kívüli magánérdek leplezetlen célja. A magyar állam – kincsei és alternatív létmódja miatt – az állandó gyűlölet által mozgatott kihívás tárgya egész történelmünk folyamán. Ezzel mindig tisztában

volt a magyar állam vezető rétege (amíg volt sajátja). (...) Már az Árpád-korban kialakul az a nézet, - amely a XIV. és XV. századra Szent Korona-tanként fogalmilag és tartalmilag kiteljesedik – hogy, az indoeurópai megközelítéssel szemben, nem a királynak van országa, hanem az országnak van királya. Ez nemcsak a hatalom-átruházás kérdésében jár gyakorlati következménnyel, hanem a hatalommegosztás és a hatalom ellenőrzése tekintetében is. (...) A hatalmi szemléletében mellérendelő magyar politikai gondolkodás a személyeket, népeket egyenrangúnak tekinti. (…) A mellérendelő politikai gondolkodás jellemzője, hogy egymás tiszteletén nyugszik, partnereit magával egyenrangúnak tartja. Mindez szemben áll az emberi és hatalmi viszonylataiban kizárólag alá- és fölérendeltségben gondolkodni képes európai szemlélettel. (…) Ez a gondolkodás elválaszthatatlanul összefügg, analóg a nyelvi szerkezettel is. Hiszen amíg az indoeurópai nyelvek mondatszerkezete meghatározóan vagy kizárólag aláfölérendelt - a magyar nyelvé mellérendelt.” (Tóth Zoltán József: A magyar állam metamorfózisa) 11./ „A Habsburg-politikát – a magyar alkotmányosság elleni folytonos kísérletek mellett – a nemesség gazdasági gyengítése és a magyar etnikum, a magyar kultúra elleni politika jellemezte. (…) A Habsburgok a XVI-XVII. században a császárság területén több ezer, az osztrák örökös tartományokban csaknem másfél száz esetben nemesítettek korábbi udvari szállítókat, hitelezőket, akik Habsburg-hatásra katolizáltak, illetve vették fel a keresztény vallást. Elsősorban nekik kívánták adni a régi magyar nemesi földeket. (…) A XVIII. század közepétől kezdve a nem magyar lakosság körében tudatos magyarellenes, befolyásoló, megosztó politikát folytattak.” (Tóth Zoltán József: A magyar állam metamorfózisa) 12./ „Az új osztrák vörös-könyv legnagyobb jelentősége éppen az, hogy Tisza sokat vitatott szereplését aktaszerűen tisztázza. Tisza annak idején Magyarországot jelentette; a háborús felelősség tisztázására szánt és az osztrákok által részrehajlatlanul összegyűjtött okirat-gyűjtemény ekként – Tisza állásfoglalásának hű demonstrálása kapcsán – bizonyítja, hogy Magyarország nem akarta a háborút. Magyarországnak nincs semmi része a háború felidézésében.” /Előszó a magyar kiadáshoz/ „Tisza gróf magyar miniszterelnök előterjesztése. 1914. július 1.

Legkegyelmesebb Uram! Bármennyire is szeretném elkerülni, hogy Felségednek ezekben a napokban terhére legyek, mégis kötelességemnek érzem, hogy (…) előadjam: Csak kihallgatásom után volt alkalmam Berchtold gróffal (a monarchia külügyminisztere – a szerk.) beszélni és tudomást szerezni arról a szándékáról, hogy a sarajevoi rémtett alkalmát megragadja a Szerbiával való leszámolásra. Nem titkoltam el Berchtold gróf előtt, hogy ezt végzetes hibának tartanám és semmi esetre sem vállalnám a felelősséget. Először is ez ideig még nincsenek kielégítő támpontjaink arra, hogy Szerbiát felelősségre vonhassuk és a szerb kormánynak esetleges megnyugtató felvilágosításai dacára, provokáljuk a háborút ezzel az állammal. Az elképzelhető legrosszabb 'locus standink' volna, az egész világ előtt úgy állnánk itt, mint békezavarók és egy nagy háborút szítanánk a legkedvezőtlenebb körülmények között. (...)” „Közös minisztertanács. 1914. július 7. Jegyzőkönyv A magyar királyi miniszterelnök (…) Feltétlenül követeléseket kell formuláznunk Szerbia ellen és ultimátumot csak akkor intéznünk, ha Szerbia nem teljesíti azokat. Ezeknek a követeléseknek keményeknek kell, de nem szabad teljesíthetetleneknek lenniök. Ha Szerbia elfogadja őket, akkor eklatáns diplomáciai sikert mutathatnánk fel és prestigeünk a Balkánon emelkednék. Ha azonban nem fogadnák el követeléseinket, akkor ő is hadi akció mellett lenne, azonban már most hangsúlyozná, hogy ennek a segítségével csak Szerbia kisebbítését szabad, azonban nem szabad a teljes elpusztítását céloznunk, mert ezt egyrészt Oroszország élethalálharc nélkül sohasem tűrhetné el, másrészt ő mint magyar miniszterelnök sohasem engedhetné meg, hogy a Monarchia Szerbia egy részét annektálja. Nem Németország dolga azt megítélni, vajon most Szerbia ellen meginduljunk-e vagy sem. Neki személyesen az a nézete, hogy ebben a pillanatban nem kell feltétlenül háborút viselni. (…)” „Tisza gróf magyar miniszterelnök előterjesztése. 1914. július 8. Legkegyelmesebb Uram! Az eddig elmondottakat abban foglalom össze, hogy egy általunk provokált háborút valószínűleg nagyon kedvezőtlen feltételek mellett kellene végigküzdenünk, míg a leszámolásnak későbbi időre való kitolásával, ha az időt diplomáciailag jól

használjuk ki, az erők arányának javulását érhetnők el. Ha e politikai szempontokkal együtt az állampénzügyek és a nemzetgazdaság helyzetét is meggondolás tárgyává teszem, amely a hadviselést szerfelett megnehezíti és a háborúval egybekötött áldozatokat és szenvedéseket majdnem elviselhetetlenné tenné a társadalomra, akkor a legkínosabb lelkiismeretességű megfontolás után sem viselhetem a felelősséget a Szerbia ellen javasolt katonai támadásért. (…) Meg kell adni Szerbiának azt a lehetőséget, hogy a háborút egy mindenesetre nehéz diplomáciai vereség árán elkerülhesse. Az egész világ szeme előtt be kell bizonyítanunk, hogy mi a jogos önvédelem talaján állunk. (...)” (Tisza és a világháború; Az Osztrák Köztársaság Külügyi Hivatala által közzétett diplomáciai okiratok az 1914. évi háború előzményeiről; Budapest, 1919., Kultúra) 13./ Az 1956-os forradalom (…) lehetővé tette volna a tudatosan vállalt önálló magyar létszerveződést. (…) Bebizonyította, hogy a magyarság hétszáz év meghatározó nagyhatalmi befolyásoló erő, majd négyszáz év önvédelmi helyzetében többé-kevésbé fenntartott szakrális hagyományú lét után, az 1920-as csonkolás és az 1944-1956 közötti totális elnyomás évei után még mindig képes olyan példamutató, saját létmodellt felmutatni a világnak, amely az örök természetjogi értékek analógiájaként az emberhez méltó alternatíva. (…) (Tóth Zoltán József: A magyar állam metamorfózisa) 14./ „Minden forradalom rossz és kártékony. Minden forradalom egy utópia, egy zavaros agyszülemény erőszakos hatalomra juttatásának az eszköze Minden forradalom pusztulást okoz. A normalitást áldozza fel az őrület oltárán. (…) (Viszont a RE-VOLÚCIÓ a VISSZA-REPÜLÉS-t, visszavágyódást jelenti a természetes, szakrális rend világába... A szavak „üzennek” – a szerk.) Ezzel szemben mi volt 1956-ban? Miért harcoltak a pesti srácok? Egy új kommunizmusért, a szocializmus megvalósításáért? Korántsem. Két céljuk volt. Leszámolni a kommunistákkal és elűzni a megszállókat, s helyreállítani a normális életet. Semmi utópia, semmi álmodozás, csak elkeseredésből fakadó düh, és bátorság jellemezte őket. Mint hasonló helyzetekben történelmünkben azokat (Vatától Bocskaiig és II. Rákóczi Ferencen át a 48-as szabadságharcig), akik az idegen uralomtól és annak fizikai, szellemi, lelki kényszerzubbonyaitól akartak megszabadulni. '56 is erről szólt, semmi másról. Nem 'szép új világot' akartak Pongrátz Gergely és bajtársai, hanem a régit, az élhetőt visszaállítani. Nevezzük tehát '56-ot felkelésnek, szabadságharcnak, mert az volt. Semmilyen forradalomhoz nem volt köze. Éppen a rendet akarta a (forradalmi) felfordulás helyett. Mint amikor Horthy Miklós vezetésével bevonult a nemzeti hadsereg Budapestre, hogy a korábbi forradalmakkal szemben végre rendet csináljanak.”

(Bognár József: Forradalmak helyett /cikk, 2007./) 15./ „A Kádár-rendszer diktatúra volt, ugyanúgy, mint minden más kommunista rendszer. Nem másfajta, nem puha, hanem ugyanolyan, mert ha kellett, keményebb volt mindegyiknél. Annyi kivégzés, annyi börtönbüntetés soha nem volt, mint a 'Kádár-korszak' kezdetén. A második világháború után sem végeztek ki annyi embert, mint ötvenhat után.” (Szerencsés Károly /történész/ ; /riport; 2009./) 16./ „A múlt héten csaknem felborult a politikai egyeztető tárgyalások kerekasztala. Hogyan élik ezt meg belülről? Milyenek lehetnek a reményeink? Dr. Bugár Nándortól kérdeztük, aki a Hazafias Népfront részvételét szervezi, koordinálja a tárgyalásokon. - Nem vagyok túlzottan optimista. Sokszor van olyan érzésem, hogy a hatalomban maradásra és a hatalomhoz jutásra törekvőket kevéssé érdekli a hatalom nemzetmentésre való felhasználhatósága. Nem tapasztalom, hogy összességében valamelyik oldal is felismerte volna: az országnak a politikai dezorganizáltság, a gazdasági ellehetetlenülés és a lakosság nyomora semmiféle – sem polgári, sem szocialista – demokráciához nem vezethet. Biztos, hogy a három oldalon tárgyaló politikai tényezők között vannak, akik ezt tudják, sajnos, nem ezek a leghangosabbak. Tulajdonképpen mindhárom oldal heterogén, s nem az értékekhez való kötődés és azok hordozása mentén alakultak ki a tárgyalási frontok. (…) A Hazafias Népfront tárgyalási részvétele - hasonlóan a harmadik oldal többi szervezetének részvételéhez – legalább felhívta a figyelmet arra, hogy nemcsak a pártoké a politika és az érdekképviselet joga. (…) A népfrontnak (…) a tárgyalásokon markánsabban kell képviselnie a gazdasági és szociális válság felszámolásának, a morális állapot javításának szükségességét és a demokrácia közvetlen, az állampolgári kezdeményezéseket is integráló formáinak fontosságát, visszafejleszthetetlenségét.” (Kivonul-e a népfront a kerekasztal-tárgyalásokról? /Magyar Nemzet; 1989. 09. 07./) 17./ „Ilkei Csaba: (…) Horn Gábor, az SZDSZ ügyvivője teljesen világossá tette, idézem: 'Büszkék vagyunk a rendszerváltás időszakára, ami lényegében az SZDSZ forgatókönyve alapján valósult meg.' (…) ez a rendszerváltás eredendő problémája, ami napjainkig tart. Pozsgay Imre: Ez már a tárgyalóasztalnál megmutatkozott. Számomra egészen nyilvánvaló volt június 13-tól kezdve, hogy az Ellenzéki Kerekasztalnak nevezett tárgyalást ki vagy kik irányítják.

Az a körülmény árulkodó, hogy határozottan ellenálltak annak, hogy a tárgyalóasztalnál szerepeljenek a gazdaságpolitikai kérdések, , hogy az állam szociális felelősségét és az állami újraelosztási rendszert tárgyaljuk meg. Ellenálltak annak a gondolatnak, hogy az iskolarendszert és általában a civil társadalmat miként lehetne a politikai élet tényezőjévé tenni. Ellenálltak annak a gondolatnak, hogy az érdekképviseletek és a nép vegyen részt a társadalmi, nemzeti vagyon felosztásában, hiszen az nem volt kétséges, hogy itt egy újrafelosztási korszak következik. Azért ne felejtsük el, amikor néha magunkat korholjuk, hogy ez az ötödik rendszerváltás volt a huszadik században egy országban. Hányat bír ki egy nemzet egy ilyen sűrű eseményekkel teli korszakban? A nemzet majdnem hogy beleroppant, és én még mindig nem hiszem, hogy reménytelen a helyzet, sőt vallom, hogy ott vannak a tartalékaink. Ha a politikai erők, a feltörekvő politikai erők figyelmét akarnám felhívni, akkor ezekre a tartalékokra hívnám fel a figyelmet.” (A magyar állam elhagyta szolgálati helyét /riport/) 18./ „Az eredeti, lakiteleki Magyar Demokrata Fórum programjában szerepelt az alkotmányozó nemzetgyűlés gondolata, de ezt felülírták a nemzeti kerekasztaltárgyalások, melyek során a kommunista pártállam és az akkor még különösebb legitimációval nem rendelkező ellenzéki erők alkusorozata nyomán alakult ki jelenlegi államberendezkedésünk. Az 1989-90-ben létrejött 'status quo'-t pedig mindmáig senkinek nem volt mersze-ereje felrúgni. Mára azonban jelentősen átrendeződött a hazai politikai színtér, így megadatik a radikális változtatások esélye. (...)” (Ágoston Balázs: Alkotmányozni muszáj /riport, 2009./) 19./ „Ezt a nemzetet szándékosan, tudatosan, tervezetten hajtották bele az adósságcsapdába. Ez első lépése volt annak a tervnek, amelynek második lépése a rablóprivatizációból törvényszerűen következő európai uniós gyarmatosítás, a magyar javak, a termőföld végleges elidegenítése és – végső célként – a magyarság fokozatos elfogyásával a Kárpát-medence idegen tulajdonosokkal való betelepítése.” (Tiszta Energiáért Polgári Kör: Az európai uniós csatlakozásról...) 20./ „(...) A rendszerváltozás valójában már a hetvenes években elkezdődött, ugyanis a kommunista elit beavatottjai már ekkor tudatosan készültek az utóbb – jó húsz év múlva – privatizációnak nevezett vagyonkimentés előkészítésére. Pontosan olyan célratörően és könyörtelenül, ahogy később az ország eladósításával , a gazdasági fejlődés visszafogásával és leállításával, a törvénykezés túlbonyolításával,

a lumpen rétegek fellázításával, az adórendszer eltorzításával, az oktatás lezüllesztésével, a közerkölcs megalázásával, a közbiztonság szétrohasztásával megfékezték a nemzeti középréteg megerősödését, hogy az itt befektető, piacot szerző nemzetközi elit ne találkozzon versenytársakkal. (...)” (Bencsik András: A magyar rózsa drámája /2009./) 21./ „(...) 2006. október 6-tól minden egyes szocialista részesévé vált a balatonőszödi beszédben megfogalmazott bűnöknek. Osztozik a hazugságban, a csalásokban, a becsapásokban és mindazokban a próbálkozásokban, aminek eredményeként a piac kifosztotta, eladósította és Európa peremére sodorta a magyar gazdaságot és a magyar államot. Attól a a naptól kezdve, hogy Gyurcsány és a szocialista vezérkar – Lendvai Ildikó, Kiss Péter, Szekeres Imre, Lampert Mónika – 2006. október 6-án bizalmat kapott a vesztes önkormányzati választások után az MSZP képviselőitől, minden szocialista bűnrészessé vált. (...)” (Zárug Péter Farkas: A Szili-lap is cinkelt lap /2009./) 22./ „Politizációs értelemben nem a jobb- és a baloldal jelenti az igazi törésvonalat. Nem közöttük, hanem bennük van a törésvonal. Vagyis azok között, akik a kollaborációt – a minket éppen függésében tartó birodalommal való együttműködést – választják, illetve azok között, akik valamilyen alkupozíció megszerzéséért fáradoznak a magyar társadalom érdekében. Magyarország 500 éve birodalmi függésben van, a rendszerváltás is csupán egy birodalomváltás volt; most egy másfajta birodalmi függésbe léptünk át. A függés azt jelenti: a politikai elit minden csoportjának valamilyen választ kell adnia arra, milyen mértékben együttműködők a globális birodalommal, vagy milyen mértékben próbálnak kísérletet tenni arra, hogy megvédjék a gondjaikra bízott nemzetnek mint közösségnek az alapvető stratégiai céljait. (…) Jelenleg nagyon közel vagyunk a totális behódolás állapotához. (...) Tény: a magyar társadalom legalább 90%-a kárvallottja az egész rendszerváltás folyamatának, a kifosztott 'globalopáriák' sorsára jutott, és folyamatosan süllyed népesedését, egészségügyi helyzetét és anyagi viszonyait tekintve is. Ennek következtében, ha nem fog össze ez a hatalmas társadalmi tömeg -, hanem változatlanul egymást pusztítja, valamint egymás rovására próbálna elérni valamilyen eredményt a jelenlegi válságos helyzetben -, akkor az kikerülhetetlenül katasztrófához vezet. (...) Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy Magyarországon tudatos népirtás zajlik – márpedig ez történik, hiszen 700 ezerrel többen haltak meg az elmúlt 25 évben, mint amennyien születtek -, akkor van egy 'bérgyilkos', aki ezt megteszi, és ezt a szerepet nyilván a kollaboráns struktúrák, illetve a laboráns játssza el. De itt nem elég egyszerűen a bérgyilkos szerepére rámutatni, hanem azt a folyamatot is fel kell

tárni, hogy ki a megbízó, illetve miféle globális struktúrák állnak a közvetlen megbízók mögött. (…) Bármekkora többséggel is győznek egy következő kormányt alkotó erők, legalább annyit kellene tanulniuk, mint annak az erőnek, amelyik most megbukik. Ugyanis nem lehet onnan folytatni, ahol abbamaradt ez a folyamat. Azt kell megtanulnia a következő kormányoknak: ha nem mondjuk ki, hogy a süllyedésnek az alapvető oka a túldimenzionált birodalmi kifosztás, és nem teszünk eléggé határozott javaslatot a birodalomnak arra, hogy a függési rendszer anyagi és szimbolikus javakat szállító, mozgató szivattyúit hogyan állítsuk át, akkor a reprodukciós katasztrófa elkerülhetetlen. A lényeg: nem elég apróbb kozmetikázás a rendszerváltás rendszerén, hanem RADIKÁLIS FORDULATRA VAN SZÜKSÉG. Teljesen át kell alakítani a birodalmi szivattyúkat, új alkukat kell kicsikarni.” (Bogár László: Tudatos népirtás folyik Magyarországon /riport/) 23./ „Eladósítással, pénzügyi technikákkal folytatott világméretű rablási folyamatnak lettünk mi is a részesei. Nem csak Magyarországon történt ez így. A mi helyzetünk azonban annyiban súlyosabb,, hogy a magyar pártállami nómenklatúra technokrata része, amely ezt a pénzügyi átalakulást levezényelte, a legönzőbbnek bizonyult a többi volt szocialista ország vezetőrétegéhez képest. A magyar pártállami nómenklatúrának ez a középszintű érdekcsoportja csak azt tartotta szem előtt, hogy megfeleljen a nemzetközi pénzvilágnak, és át tudja menteni hatalmát egy olyan korszakba, ahol már nem az állam révén rendelkezik az emberek munkájának az eredményével, tulajdonával és életével, hanem most már tulajdonosként az ő magánvagyona a korábbi közvagyon és a vele járó hatalom. Vagyon és hatalom együtt jár, egyazon érem két oldalát alkotja szétválaszthatatlanul. A pénzuralmi rendszert importáló stratégiát „washingtoni konszenzusként” tartják számon, s a főáramlatú, hivatalos tudomány is ezt a meghatározást használja. E stratégiának a kidolgozásában és végrehajtásában természetesem részt vett a Nemzetközi Valutaalap, a FED (az Egyesült Államok magántulajdonban lévő központi bankja) és a Világbank, továbbá mindazok a pénzuralmi struktúrák, amelyek magát a nemzetállam Amerikát is gyarmatosították. (…) A világbirodalom Amerika terjeszkedése mögött sem az amerikai nép, hanem a 'pénzimpérium' globális hatalmi érdekei húzódnak meg. (…) Magyar bankok ma már nincsenek. Azzal bűnhődünk, hogy most zsákszámra hordják el a külföldi pénzintézetek magyarországi leánybankjai a magyar kamat-ezermilliárdokat, mert nincs valódi magyar bank. (…) A magyar állam lemondott a pénzkibocsátási jogáról. Először a Nemzeti Banknak

adta át a pénzkibocsátás jogát, az pedig továbbadta a külföldön lévő pénzügyi struktúráknak. Ezt a rendszert 1991 óta fokozatosan vezették be. (…) A külföldi valuta megszívja magát kamattal, aztán kimegy. (…) A forint tehát olyan euró, amit szabadon rángathat a spekuláns. (…) Ezzel párhuzamosan felgyorsult a nemzeti vagyon privatizálása, elsősorban külföldieknek való eladása, mélyen az értéke alatt. (…) Egy naprakészen tartott vagyonleltár a nemzeti vagyonról. Utoljára ilyen leltár 1988-ban készült. (…) A magyar gazdaságot olyan mélyre nyomták, mintha egy embernek az öt liter vére helyett egy literrel kellene élnie. Csak lézeng benne az élet. (…) A nem működő nemzeti vagyon megszerzése érdekében pénzügyi hadműveletet készítettek elő. Ennek a kellős közepén vagyunk. Fosztogató rablóháborúról van szó, amely országunk ellen folyik. Már elérték, hogy a kormány a teljes nem működő nemzeti vagyont elzálogosítsa. Az erre vonatkozó dokumentumot 2008 év végén írták alá az illetékesek. (…) A pénzügyi hadművelet tervezői szerint el kellett hitetni a magyarokkal, hogy 'óriási baj van', s így elfogadtatni velük az újabb kemény megszorításokat. El akarják érni, hogy az állam lerázhassa magáról közszolgálati kötelezettségeinek a teljesítését. Holott ezeket annál is inkább teljesítenie kellene, mert ugyanez az állam (…) korábban kiárusította nagyrészt külföldieknek a nemzeti vagyont, amely segíthette volna a saját magukról való gondoskodásban az állampolgárokat. Mintha azt mondták volna, hogy igaz, koldussá tettelek, de most még annyira sem szeretnék rólad gondoskodni, hogy biológiailag és társadalmilag reprodukálódhass. Ez a gyökere a 2006-os eseményeknek is, mert akkor értette meg a magyar társadalom jelentős része, hogy már nincs hova hátrálnia. Beindult a megfélemlített társadalom sarcolása. (…) De amire hivatkoznak, az lényegében megtévesztés és hazugság. A valóság az, hogy a bankok és a befektetési alapok azért nem vettek államkötvényeket, mert az állam nem adott el. Ugyanis nem volt rá szüksége! Az állam finanszírozási igénye ki volt elégítve. Noha lényegében minden rendben volt, a sajtó mégis rákapott a horogra, s a történteket úgy kommunikálta, mintha valóban nagy baj lett volna. (…) A külföldi bankok és spekulánsok jönnek ide megszívni magukat a magyar reálkamat-többlettel, és hordják ki vagonszámra a pénzt Magyarországról, ahelyett, hogy a feleslegesen Magyarországra kényszerített 25 milliárd dollár készenléti hitelből a munkahelyek megtartása érdekében hitelezték volna a reálgazdasági szereplőket. A külföldi bankokat feltőkésítették, és azok 4000 milliárd forintot parkoltatnak betéti számláikon az MNB-nél, további 400 milliárd forint kamattal megrövidítve a költségvetést. Ez a többlet kamatkiadás a magyar munka eredményét viszi el. Ezt arra kellene fordítani, hogy működhessen a reálgazdaság. A magyar állam valójában azért vállalt óriási adósságokat, hogy feltőkésítse a külföldi bankok magyarországi leánybankjait, és még azt sem tette meg, hogy a bőkezűen nyújtott támogatások fejében megóvja állampolgárait, feltételül

szabva a bankoknak a kilakoltatások leállítását. (…) Ebből az egészből az derül ki, hogy valakiknek szükségük van az itteni lakóingatlanokra is. A termelő ingatlanokat pedig úgy lehetetlenítik el, hogy semmit ne lehessen rajtuk – még önköltségi áron sem – termelni. A föld így teljesen értéktelenné válik, mert bármit is termelnek, nem lehet belőle megélni. Szinte minden tevékenységet abba kell hagyni, mert nem kifizetődő. Az ilyen árviszonyokat mesterségesen hozzák létre, hogy elűzzék a gazdálkodókat földjeikről. 'El lehet innen menni...' - mondotta az előző miniszterelnök. A tervszerűen levezényelt pénzügyi hadviselés egyik célja a magyar lakosság fokozatos eltávolítása, létszámának csökkentése. A pénzügyi háború részét képezi az is, hogy ebben az országban ne jöhessenek létre olyan politikai erők, amelyek olyan embereket segíthetnek döntési pozícióba, akik ezt a pénzügyi háborút leállítanák, és erőfeszítéseket tennének a nemzet elorozott vagyonának, a nemzeti lét és szabadság alapjának a visszaszerzésére. Óriási politikai küzdelem folyik. Kész helyzet elé akarják állítani azokat, akik nem akarják, hogy ez a pénzuralmi rendszer folytatódjék, s akik föl akarják vállalni a társadalom többsége valódi érdekeinek és értékeinek a védelmét. (…) Magyar munkával fedezett közpénzre, továbbá a munka eredményét az érték létrehozójánál hagyó TERMÉSZETES GAZDASÁGI RENDRE KELL ÁTTÉRNI (kiemelés – mint a többi helyen is - a szerkesztőtől). Jogilag nem lehet ebből probléma, hiszen megvan hozzá az uniós és a magyar jogi háttér is, a monetáris felségjogok közhatalomhoz történő visszavétele ráadásul egyszerű többséggel is végrehajtható. (…) Rengeteg munkalehetőséget lehet – újabb hitelek és eladósodás nélkül – teremteni, ha áttérünk a magyar munkával fedezett közpénzzel történő finanszírozásra. (…) A tömeges méretű spekulációs pénz beáramlását és kamattal való távozását le kell állítani. (…) Módosítani kell azokat a törvényeket, amelyek eddig lehetővé tették a pénzhatalom számára, hogy felvásárolja Magyarország minden értékét. Meg kell szabadulni az életellenes, a magyar nép pusztulását okozó magánpénzrendszertől és annak adósságcsapdában tartó kamatmechanizmusától. Új alkut kell kikényszeríteni haszonélvezőitől, s ebben szükségünk van a cigányságra is, akiknek meg kell magyarázni, hogy ez a pénzuralmi rendszer fosztotta meg őket munkájuktól és az emberséges élet lehetőségétől. Ha nem sikerül az emberek fejében helyre tenni a dolgokat, el fogunk pusztulni. Ez csak idő kérdése. Ha létezni akarunk, akkor nem elég mindezt felismernünk; most már tettekre van szükség. Ütött a cselekvés órája. A 'Talpra magyar' sorai még soha nem voltak időszerűbbek, mint most.” (Drábik János: Magyarország szabad préda? /riport, 2009. 07. 22./)

24./ „Könnyebb megértenünk az elmúlt húsz év történéseit, ha nem úgy tekintünk rájuk, mint valami újnak a kezdetére, hanem mint az előző fél évszázadban lezajlott történelmi folyamatok végső kibontakozására. (…) Az emberiség történetében példátlan, földtörténeti léptékű válság idejét éljük. Olyan változások zajlanak körülöttünk – népességrobbanás, klímaváltozás, fajok és élőhelyeik pusztulása, krónikus ivóvízhiány, alapvető nyersanyagok vészes fogyatkozása -, ami a földi élet minőségének romlásához, az élő rendszerek összeomlásához fog vezetni. (…) A rendszer lassú összeomlásának első kárvallottjai azok az országok lesznek, amelyek képtelenek megvédeni a saját érdekeiket és nem becsülik a saját értékeiket. Mi ezek közé az országok közé tartozunk. (…) A globális felmelegedés népvándorlást idéz elő, amely már ma is javában zajlik. Ez a népvándorlás az európai civilizációt úgy fújja el, mint egy porszemet. (…) Problémáinkra a választ az ökológiai politika adja meg. (…) Az ökológiai politika ott kezdődik, ahol a jobb- és baloldal kettőssége értelmezhetetlenné válik. (…) Az ökológia az első modern konzervatív világnézet. Konzervatív, mert a megőrzésre, a fenntartásra helyezi a hangsúlyt, és nem a gyökeres újításra. Nem olyasmit akar felépíteni, ami soha nem létezett. Mi nem akarjuk a múltat végképp eltörölni, épp ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy csak az ura a saját jövőjének, aki érti és vállalja a múltját. (…) A gazdasági válságra csak ökológiai válasz adható. Az ökológia gazdaságpolitikája a helyi természeti és kulturális források fenntartható használatán, a helyi hozzáadott értéken alapul. A magyar gazdaságban jelenleg döbbenetesen kevés a helyi hozzáadott érték. (…) Mielőtt fenntarthatóságról beszélnénk, győződjünk meg róla, hogy fejlődés-e, amit fenn akarunk tartani. Mert ha úgy látjuk, hogy civilizációnk, különösen az a politikaigazdasági rendszer, amelyben élünk, csak úgy képes fennmaradni, növekedni, ha saját természeti és kulturális létalapjait emészti fel, akkor az nem fejlődés, hanem hanyatlás. És a hanyatlást miért kellene fenntartani? Keressük meg inkább a válság gyökereit, s próbáljunk új utakon elindulni. Ez épp elég tennivalót adna a ma élő nemzedéknek, amelyet mérhetetlen felelősség terhel az utódok életlehetőségeinek elpusztításáért.” (Lányi András a „Fenntartható hanyatlás” című riportban /2009. 09.23./)