14. Szakmai beszélgetés John Steinbeck:
Egerek és emberek Kaposvári Csiky Gergely Színház Zappe László, újságíró, kritikus, felkért hozzászóló: Elnézést kérek, kicsit messziről fogok neki a dolognak. Úgy adódott, hogy a fesztivál kezdésének másnapján Gobbi Hilda 90. születésnapja volt és egy rádióműsorban megszólalt. Többek közt elmondta azt az emlékét, amikor a Bánk Bán előadásra túlságosan befűtöttek, és Básti Lajos a szünetben kivont karddal kergette végig a fűtőt a kazánházban. Hogy ebből mi mindent vont le Gobbi Hilda, nem részletezném. Mindenesetre a melegre azért kell hivatkoznom, mert én ezt az előadást tegnap láttam. Nem tudom összehasonlítani, hogy milyen volt Kaposváron, a meleg rontott-e az előadáson vagy nem, azt tudom, hogy az én nézői formámon rontott. Biztos nem néztem olyan koncentráltan, mint kellett volna, vagy jó lett volna, vagy szerettem volna. Úgyhogy lehet, hogy ami hiányérzetem van az jelentős mértékben ebből is fakad. Nem biztos, hogy amit én nem éreztem megtörténtnek, az nem történt meg a színpadon, és nem történt meg más nézők számára. Onnan indulnék, hogy ennél a darabnál különösen fontos, hogy ott helyben megfogja a nézőt, mert nem az az ördöngös mélységű darab. Az előadás nem tesz rá mindenféle utalásokat, asszociációkat, amikről aztán nagyon jól lehet beszélgetni. Ez a tragédia vagy megfogja a nézőt, vagy sem. Hogy úgy mondjam, ez egy olyan derék realista dráma, amit a szerző akár Lukács György műveinek aprólékos tanulmányozása után, különös tekintettel A különösség címűre is elkövethetett volna. Adott egy különleges ember, emberpár, belecsöppen egy feszült társadalmi szituációba. Na most nem elemezném végig ebből a szempontból az egész történetet, inkább azt mondanám, hogy én azon a ponton, amikor a Lennie elkezdi fojtogatni a fiatalasszonyt, akkor egyszer csak úgy éreztem, hogy elvesztettem a fonalat. Nem a cselekményt, hanem az érzelmi fonalat, az érzelmi azonosulást. Tudom a történetet, láttam néhányszor, s valahogy semmi izgalma nincs számomra a jelenetnek. Ezen töröm a fejem nagyjából azóta is, hogy láttam az előadást, hogy miért van ez. Az egyik magyarázat tulajdonképpen itt van ebben az újságban. Ebben a rendező, ha kiváló kolléganőm pontosan jegyezte le amit mondott, azt mondta, hogy őt elsősorban a George és a Lennie kapcsolata érdekelte, és ha innen nézem a történetet, akkor ez valóban a George tragédiája. Az a nagy pillanat, és az a katartikus pillanata az előadásnak, amikor a George lelövi Lenniet. Úgy tűnik nekem utólag, hogy ennek túlságosan alárendelődik sok minden. Leginkább úgy éreztem, hogy a fiatalasszony alakja. Az ő belső drámája. Emlékezetemben élnek olyan előadások, csak távoli benyomás, ahol ez a lány nem fér a bőrébe, állandóan ott császkál a férfiak körül. Ez szinte a sors kihívásának tűnt. Tehát tényleg arról van szó, hogy annyira nem bírja elviselni azt a szituációt, amiben él, hogy szinte keresi a konfrontációt. Nem is azért megy oda, mert mondjuk nimfomán, hanem mert az élet elviselhetetlenségében ez az útja neki, hogy állandóan keresi a veszélyt. S tulajdonképpen azt a jelenetet is az magyarázná a Lennievel, pláne ahogy Lenniet Lecső Péter megfogalmazza - kicsit még a buta Auguszt is eszembe jut róla, ahogy ebben a nagy nadrágban, overallban ott mozog -, hogy ennek semmiképpen nincs szexuális tartalma. Provokáció, veszélykeresés. Valami ilyesmi. Ezt nem éreztem a Száger Zsuzsa játékában. Úgy éreztem, hogy ő egy alapvetően normális lányt hoz színre, aki itt nem találja a helyét. Ugyanakkor el kell mondjam, hogy sok részlet nagyon tetszett. Az egyes jelenetek kompozíciója önmagában, ahogy elindul, jön egy feszültség, egy csattanás, aztán lecseng. És aztán minden kezdődik elölről. Valahogy az egésznek az egymásra épülése. Mondom, ezt a gyilkosságnál nem éreztem elég feszültnek.
Még egyet szeretnék hozzáfűzni. Mondjuk az előbb egy Hamlet parafrázisról volt szó (lásd: Hazatérés Dániába a szerk.), és a magyar színház jelenlegi helyzetében állandó kérdés az aktualitás, az aktualizálás. Ez egy neuralgikus pont. Na most itt nem azzal van problémám, itt nincs semmi belemagyarázás, semmi erőszakos aktualizálás. Ha a néző átéli ezt a történetet, magától is fölismeri a szociális feszültségeket, fölismeri a különösség, a különös figurák, a különös helyzetek reménytelen, tarthatatlan voltát a mai társadalomban is. Balázsovits Lajos, színész-rendező, felkért hozzászóló: Én is azzal kezdeném, hogy a kollégák hősiesen viselkedtek a nem tudom hány fokban, ugyanígy a nézők, akik végigülték az előadást. Kezdeném azzal, ami tetszett, és esetleg megemlíteném azt, ami kevésbé tetszett. Először is a fordításról szeretnék pár szót mondani. Fantasztikusan tetszik, hiszen én is ezt a fordítást használtam egy teljesen más felfogású előadásban, és azt hiszem, hogy jelen pillanatban az egyik legjobb magyar fordító, Hamvai Kornél munkája, és nagyon tetszik. A másik: az előadás rendezői végiggondolása, a snittelése, ahogy ezt a nagyon jól kitalált díszletet egy nem igazán szerencsés térben tudták mozgatni, ahogy a húzásokkal úgy éltek, hogy tulajdonképpen filmszerűen volt snittelve az előadás. Hogy ezen belül időnként voltak döccenések, vagy legalábbis nekem úgy tűnt, az valószínűleg a tegnapi meleg, a tegnapi helyszín miatt volt. De ez a találmány szerintem kiváló. Nekem is hasonló gondjaim voltak mint neked, hogy tulajdonképpen hol a csúcspont? Kinek drukkolok? A jeleneteken belül az emberi kapcsolatok, viszonylatok talán nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt nézőként elképzeltem volna. Emiatt vagy nem tudom pontosan mi miatt, voltak kitűnő színészeknél is számomra teljesen meglepő stílusváltások. Mondok egy példát: a Hunyadkürtinek például nem éreztem a tragédiáját - nem tudom, hogy rendezői instrukcióra történt-e -, hogy ő kimaradt élete nagy lehetőségéből. Vagyis olyan könnyű volt a dolog. Ugyanígy érzem ezt a szexuális részét is ahogy említetted. Számomra nem volt szerencsés. Ezzel együtt összességében egy nagyon jól kitalált, nagyon nehéz térben, nem szerencsés térben létrehozott produkcióról volt szó. Szűcs Katalin Ágnes, kritikus: A fizikai megpróbáltatásokat csak azért tartom érdemesnek megemlíteni, mert hogy lévén nagyon érzéki műfaj a színház, számomra mindig jelzésértékű a saját befogadói kondícióimat illetően illetve az előadás erejét illetően, hogy rossz körülmények között mennyire tudja velem elfeledtetni a fizikai kínjaimat. Azt kell mondjam, hogy tegnap halálfélelemmel ültem be, hogy mi lesz ott velünk, beszorulva, a menekülés lehetősége nélkül 50 fokban, és aztán ez teljesen elmúlt, mi több, nem igen éreztem azt, hogy nagyon melegem van, annyira magával tudott ragadni ez a történet, amely egyébként nem különösebben izgalmas az ember számára már csak azért sem, mert valóban kívülről tudja. Érdekes volt, amit mondtatok, hogy vannak bizonyos befogadói elvárásaitok, láttunk már előadásokat, olvastuk a darabot és így tovább. S akkor mindenkinek van valami képe a dologról. Nekem többek közt azért volt ez az előadás nagyon kedves, mert egy ilyen jól ismert, nem túl bonyolult történetben mégis csak fel tudta kelteni az érdeklődésemet újra, és elkezdett érdekelni ami ott történik. Egy percig nem vártam, hogy ez a nő olyan legyen, mint amit megszoktunk. Érdekelt, hogy itt mi hogyan történik és miért. Úgy érzem, abban teljesen igazatok van, hogy nem a sors kihívása ez a nő. Azt éreztem, hogy két ember gyöngédség utáni vágyáról van szó ebben a jelenetben, ezek a vágyak találkozván mindkét fél részéről végzetesek. A simogatási jelenetnek valóban semmifajta erotikus töltete nincs, vagy nagyon halvány. A nő részéről van, de a Lennie részéről semmiképp. Mégis egész szívfájdítóan, érzékien tudta a simogatásban megfogalmazni azt a mindkét fél részéről tragikai vétséget, hogy ő nem tudja, hogy éppen a Lennietől várja ezt a fajta gyengédséget, amivel a saját halálát készíti elő. Én ezt egy borzasztó finom megoldásnak találtam éppen attól, hogy nem volt olyan erotikus töltetű a dolog.
Nekem az egész előadás, mondtátok itt, a George története, ő a főhős. Valóban, megint csak egy emberi kapcsolat. Az ő tragikai vétsége ha úgy tetszik az, hogy ő is melegségre, egyfajta emberi kapcsolatra vágyik, amiben a feszültségforrást abban érzem az előadásban, hogy éppen hogy nem csak ez a mindannyiunk által konvencionálisan tudott sors kihívás hozhatja a végzetet, hanem bármi. Hiszen a Lennie bármikor csinálhat rosszat. És végig ez a feszültség, ez az életben is létező feszültség, amikor egy gyengébbel, egy kiszolgáltatott emberrel való viszonyában mindig jöhet egy olyan hiba, amitől az ő sorsa megy taccsra, s ennek ellenére mégis szüksége van erre a kapcsolatra neki is. Számomra ez elég pregnánsan megmutatkozott. Én nagyon szerettem ezt, hogy nem egy kockázati tényező van, tele van kockázati tényezővel, ahogy az egész élet tele van és minden emberi kapcsolat. Például a Hunyadkürti. Azt is nagyon szerettem. Semmi nincs nagyon erőszakosan, tragikusan megmutatva. Csupa picike tragédia. Ez az ő vágyuk, és lehetőségük. Szerintem gyönyörű az a lemondás. Valószínűleg ő is tudta, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Éppen attól, hogy nem kiemelten tragikus, szerintem sokkal fájdalmasabb ez a hétköznapi beletörődés abba, hogy megint nincs megváltás az életében. Úgyhogy én nagyon tragikusnak érzem az ő figuráját, miközben nagyon groteszk, komikus. Ezt nagyon szeretjük Hunyadkürtiben általában, hogy így tud fogalmazni színpadon. Én ezt nagyon összetettnek éreztem. Szörnyű, amikor a kiskutyáját lelövik és gyakorlatilag nem csinál semmit. Mozdulatlanul, a testével igenis egy szörnyű drámát él meg és élet meg a nézővel is. Tulajdonképpen minden szereplőről csupa jót tudok mondani. Akár még olyan kisebb, és kevésbé hálás szerepben, mint a Szuláé. Annyi érzékenység, annyi finomság volt, hogy engem több ízben könnyekre fakasztott a dolog, és én ezt mint befogadó, nagyon nagy erényének tartom egy ilyen darab előadásának. Németh Ákos, író, a versenyprogram válogatója: Nagyon-nagyon nem szeretem ezt a darabot. Ezek után különösen érdekes, hogy miért is hívtam meg. Az ember nem olvas el újra olyan krimit, amiben tudja, hogy ki a gyilkos. Ezt a darabot szinte valamennyien kívülről ismerjük, tudjuk a fordulatokat. A kutya az nem itt van elásva. Ugyanis ez egy naturalista darab. Amivel nagyon könnyű tévutakra kerülni és nagyon könnyű rossz irányba menni, ha nem hajszálpontos naturáliákban fogalmaz meg, vagy ilyeneket mutat meg az előadás. Ez hajszálpontosan felépített előadás. Ez a darab egy fotóérzékenységű előadást kíván. Ami ebben a darabban nagyon érdekelt, nem a krimi, mert azt ismerjük, hanem a dolog dokumentumfilm ereje. A darab nagyon pontosan felépített darab, mindenkinek megvan az igazsága, és mindenkinek az igazsága nagyon pontosan van megmutatva. Szinte örültem, amikor olyasmit kaptam el, ami a fotóérzékenységnek egy kicsit ellene mond. A darab végén, amikor a kutyafalka ráront a menekülőkre, s a kutyafalka az általunk ismert szokásától eltérően elhallgat. Én ezt az egyet fedeztem fel kétszeri megnézésre is. Egész egyszerűen egy szó jut róla folyamatosan eszembe: hiteles. Én ezt a darabot nem szeretem, mert minden eresztékében ismeri az ember. Akkor érdekes, ha érdekessé van téve. Egy módon lehet érdekessé tenni és ez itt megtörtént, hogyha hajszálpontosan van megmutatva, hogyha hitelesen van eljátszva. Még egy gondolat a szövegről. Nagyon szerettem azt, hogy élőnyelvi volt, könnyen mondható. Még egy gondolat: csak egy spontán örömöm, hogy a kutya nem játszott túl. Már hallottam, hogy több nemzedékbeli kutyák fogytak el az előadás alatt, hogy ez egy rettenetesen könnyű örömszerzés, nézőterek szoktak ennek nagyon örülni, ha a kutya mindenféléket bóklászik. Több ilyet láttunk már mindenféle előadásokban, amikor kicsi, nagy, közepes, rövidszőrű és hosszú szőrű kutyák mindenféle bohózatokat követnek el színpadon. Nem tudom, hogy tudtátok elérni, hogy ez a kutya mindezt nem tette meg, hogy nem vált főszereplővé. Ez külön örömöm volt. Koltai Tamás, kritikus, a szakmai beszélgetések moderátora:
Talán úgy, hogy öreg és már nem nagyon tud járni. Gondolom én. Bedobnék egy-két követ. Egyrészt engem ez a történet azért érdekel, mert kíváncsi vagyok, hogy ez egy szép érzelmes történet, vagy egy merő elviselhetetlen giccs. Én az utóbbi felé hajlok, de ugyanakkor azt gondolom, hogy a mélyén mégis van egy emberi történet. Ahhoz az éltesebb nemzedékhez tartozom, akinek Greguss Zoltán és Ladányi Ferenc játékában lehetősége volt látni ezt a darabot, és azóta sokszor és sokat. És nagyon gyakran az elviselhetetlenségig fokozódott ennek a negatív élménye. Tehát történt-e szerintetek olyasmi, hogy nagyon keményen lehántották a giccset a műről, Hamvai Kornél fordításától kezdve az előadásban, illetve a drámában megjelölt viszonyok hihetetlen pontosságáig. Én ezt a szót jegyeztem meg, hogy pontos. Ami a színház szerintem egyik legfontosabb kritériuma. Ha pontatlan, akkor hazug. A másik kérdés, néha véleménynek hangzik, de nem annak szánom. Itt egy visszamaradott, gyengeelméjűről van-e szó, vagy egy gyermeteg, enyhén autisztikus fiatalemberről, aki a maga világában él? Sugallom a választ, és azt is, hogy csak ez utóbbi érdekes. Tehát a másik baromság. Szóval az nem érdekel. A harmadik: érdekes-e, hogyha a Curley felesége egy kurva. Nem érdekes. Ez a darab az én megítélésem szerint az amerikai álom című dolognak - ami az amerikai irodalomban egy elég jellegzetes toposz - egy felhígított, felvizezett változata. Ahogy a Lennie és a George elvágyódnak az általuk veendő tanyára, tehát abba a házba, ami az övék, és ahol konyhakertet tudnak művelni, ugyanúgy tudjuk, hogy idealisztikus dolog. De nem azért tudjuk, mert Ugye a Három nővér is miért nem vált jegyet és miért nem utazik el Moszkvába? Tehát elvileg gondolhatjuk, hogy össze lehet szedni azt a pár száz dollárt, amiért lehet venni egy házat. De tudjuk, hogy nem fognak venni akkor sem, ha nem történik ez a dolog. Ez benne a szimbólum, hogy ez nem történhet meg. S ugyanúgy nem történhet meg, hogy a Curley feleségéből filmszínésznő legyen. De ez ugyanaz az emberi elvágyódás: innen elmenni. Itt is ugyanezt a választ sugallom, hogy nem érdekes, hogy ez egy natúr született kurva, vagy nimfomán, hanem akkor érdekes, ha ő egy ember. A pontosság. Kíváncsi vagyok, Lajos, hogy miért nem tetszett a tér. Hátha majd kiderül, ha elmondod. Régen Kaposváron kötelező volt ilyen előadásokat csinálni. Ma már sehol sem kötelező, mert ma már mindenhol örülni kell, ha létrejön az én megítélésem szerint egy ilyen előadás. Ez az előadás akkor jó, ha a benne lévő emberi viszonyok hitelesek. Ezt mondta azt hiszem Ákos is. Ez a másik dolog. Nem úgy hiteles, nem dokumentumfilmszerűen hiteles, hanem színpadilag hiteles. De ehhez a színpadi hitelességhez valóban hozzátartozik az, hogy mondjuk a Kalmár Tamás hogy matat a bőröndjében, vagy hogy a Hunya - akinek jobbkarja nincs-, hogy tartja a balkarral automatikusan és mindenféle odafigyelés nélkül azt a seprűt. Tehát azt is 150 milliószor csinálta már. Ezek gesztikus hitelességek, ezek az én megítélésem szerint megemelt, stilizált valóságok. Szerintem ennél nagyobbat, többet nem lehet elérni a színpadon. Szomorú vagyok, mert véleményt mondtam, de tulajdonképpen kérdéseket akartam feltenni. Két kérdés mégis. Az egyik hozzád, Lajos, a másik a Katinak. Én rettenetesen érzelmes vagyok, tehát nagyon könnyen sírok. Tegnap egyáltalán nem sírtam, és ettől rettenetesen boldog voltam. Azt gondoltam, ha majd sírni fogok ezen a történeten, akkor valami baj van. Meghatódtam és emberileg nagyon megérintett, s mégis volt egy szikársága, volt egy keménysége. S még egyet így záró megjegyzésként: meg tudott lepni. Ez a furcsa, ismert és agyonnyúzott, és szerintem nem igazán jó történet meg tudott lepni az emberi gazdagságával és a gesztikus gazdagságával.
Például amikor mindannyian tudjuk, hogy a George le fogja lőni Lenniet, pont abban a pillanatban nem számítottam rá. Azt gondoltam, hogy nem akkor lesz. Csípőből lőtt a Gula Péter, és hát ez hirtelen hihetetlen volt, mert ha előtte lőtt volna, abszolút normális lett volna, ha utána lőtt volna, az is, pont ez volt a meglepetés. És utána is volt még egy feszültség, amikor megérkezett a Szula Laci a puskával, és még egy pillanatra az is megvillant az agyamban, hogy hátha megváltoztatjátok a befejezést, hogy ő fogja lelőni, de mindjárt mondtam, hogy az lehetetlen. Tehát egy ilyen ócska bocsánat, hogy ezt mondom pillanatban meglepetést és emberi felemelkedést tud okozni az, hogy valaki ott áll mögötte puskával, ami valószínűleg úgy van rendezve, hogy a Gula nem tudja, hogy a Szula ott áll a puskával. Ha tudná, akkor nem volna jó. Nem tudja, és mégis lelövi. Ezek hihetetlen fontos dolgok. Fodor Tamás, színész-rendező, a zsűri tagja: Én pont azt szerettem volna mondani a díszletről, hogy ebben a térben ez a díszlet nekem nagyon tetszett. Tetszett a díszletváltozás, tetszettek a filmszerű vágások, hogy szinte sok volt, és a jelenetek eleje, vége le volt csípve. Valamit félreértettél. Ne haragudj. Szűcs Katalin Ágnes: A Tamás megszólított azzal, hogy ő nem sírt és meg sírtam. Ez semmiképp nem az előadás negatívuma, ez nyilván az én befogadói kondícióimtól függ adott esetben, hogy valamiért így hat rám. Egyébként megpróbáltam megfogalmazni. Úgy tudom talán pontosítani, hogy engem a kolonc iránti felelősségérzet és annak következményei ragadott meg. Egy nagyon ambivalens kapcsolat, aminek nyilván van egy nagyon erős szeretet tartalma, mert hiszen különben nem tudna működni, de ugyanakkor van egy felelősségtartalma is, amiért nem hagyja ott, miközben állandóan elmondja, hogy mennyivel könnyebb lenne. Számomra hogy úgy mondjam, ez egy megélt, létező tapasztalat, tehát ezért mondom, hogy nyilván itt nagy szerepe van a befogadói kondícióinak, úgyhogy én ezt semmiképp nem tartom bajnak vagy pozitívumnak. Az én szempontomból mindenképp pozitívum, hogy mozgósítani tudott és csak a hitelességet tudom aláhúzni. Nekem az is hihetetlenül megrázó, ahogy ők erről a nagyon egyszerű vágyukról beszélnek. Mert hiszen ez a mai világban egy nagyon egyszerű vágy a maga talán elérhetőségében és elérhetetlenségében, de semmiképp nem hasonlítanám a Három nővér féle elvágyódáshoz. Miközben ebben a darabban is az emberi viszonyok fontosak igazán, mégis ahogy ezt az elvágyódást ők eljátsszák, abban meg tud jelenni az a társadalmi közeg, amiben ilyen szánalmasan szívfájdítóan picike álmok tudnak ilyen nyomorult körülmények között létezni. Úgy érzem, hogy ez nagyon erős mozzanata az előadásnak. Mindenféle erőszakosság nélkül behozza azt a külvilágot, amiben azért az emberek többsége él. Koltai Tamás: Egyrészt láttamozni szeretném, hogy Lecső Péter szerintem nagyszerű. Szándékosan nagyon amatőr módon szeretném ezt megfogalmazni, amikor a színész önmaga, de mégsem önmaga. Tehát egy ilyen darabban, amiben igazában nincsenek karakterek, mert ezek ilyen sablonok, tehát az egyik ilyen, a másik olyan, nem lehet folyamatokat építeni, bejön, éppen kimegy, van egy-egy jelenete. Ilyenkor színre lép Magyarországon az a szörnyűség, amit úgy hívnak, hogy figura. Ez a legszörnyűbb szó, hogy figurateremtés. Vannak rendezők, akik úgy jönnek be, hogy akkor milyen lesz a figurád? Akkor hogy lehet elkerülni azt, hogy ne egy kitalált figura legyen, hanem önmaga? Vagy ahogy a Znamenák kétszer bejön és tulajdonképpen semmit nem csinál, csak tudjuk, hogy semmi másról nem szól ez az ember, mint hogy féltékeny a feleségére. S az a pillanat például, a verekedés pontossága. Ahogy felugrik az ágyra két lábbal, tehát megint csak nincs egy ilyen hosszú, filmes koreográfia, hanem minden pillanatok alatt történik, s azt jelenti csak, amit abban a pillanatban jelentenie kell. Ezt, mint laikus ember kívülről nézve értem, azt nem értem, hogy színészileg hogy lehet elkerülni, hogy figura legyetek és mégse csak a civil magatok jelenjen meg. Németh Ákos:
Igen gyakran van, hogy nézőtéren az hangzik el hasonló típusú előadásokról negatívumként, hogy jaj de ügyes . Tehát hogy valami olyan rendezői megoldást látunk, ami dokumentarista hűségre törekszik, s jaj lelepleztük, mert látszott a dolog. Itt mindez olyan módon történt - szinte dokumentumfilm hitelességű módon -, hogy óhatatlanul elsodorta az embert. Óhatatlanul elkezdett nem érdekelni, hogy mitől is ennyire ügyes . Egyszer-kétszer gondolkoztam, hogy hogy is működhetett színpadtechnikailag egy-két dolog. De a legnagyobb dicséret az volt, hogy egyetlenegyszer nem hallottam a Király utcában sem meg itt sem ezt a jaj de ügyes kitételt. Babarczy László, rendező, a kaposvári színház igazgatója: Te most azt mondod, hogy nem látható az eszköz, amivel dolgoztak. Az csak annyit jelent, hogy tisztességesen dolgoznak. Mert a színészet lényege egy empatikus képesség, valamit föl tud kelteni magában, amit a fantáziája, az intelligenciája által előhív. Természetesen ennek föl kell erősödni. Az amit a magyar színi irodalomban Egressytől napjainkig mindig mondanak, hogy természetesnek kell lenni, egy marhaság, mert a színpadi alakítás már eleve nem lehet természetes. A színpadon valami igazságot hatékonyan kell elmondani. Ha valaki behoz egy figurát, akkor már nem igazságot hoz be. Mert az ember nem figurát hoz be, hanem az ember él. Tehát ha megvalósul az élet a színpadon, akkor nem merül fel ez a kérdés, hogy hogyan ábrázoltam. Ha az idegrendszere elég erős ahhoz, hogy a színpadon megszólaljon, akkor onnantól kezdve semmilyen klisére nincs szükség, vagyis működik az empátia. Nem tudom elég világos volt-e amit elmondtam, de természetesen ez a mesterség mindenkori alapkérdése. S ez az, amiben általában sérelmet szenved a színészek mestersége, mert rutinos klisékkel közelítenek a szerephez, mert úgy egyszerűbbnek tűnik. Holott nem egyszerűbb. Mert a legegyszerűbb az az, hogy az ember őszinte és igaz, és beleéli magát abba, amiről szó van. Ennyi. Németh Ákos: Most látom csak igazán igazolva, hogy ezeket kerülte el az előadás. Ez tényleg egy klisékből építkező darab. Milyen nagyon egyszerű klisék ezek: a ringyó, a szellemi fogyatékos, a simlis. És mégis, ez a klisészerű darab valahogy igazolást nyert, ez volt amitől elbűvölődtem ennyire. Azt hiszem, hogy itt a színészvezetésről a legnagyobb dicsérettel kell szólni, ti. hogy itt igazából a színészi erőkre alapozott a rendező, és itt semmiféle különösebb trouvaille-ok nem merültek fel. Az én válogatásaimban sokszor nagy fény-ország meg hang-ország és mindenféle apparátusok mozgolódtak, íme, itt nem. Talán amiatt is, hogy stúdiószínpadon játszódik, ahol a színész annyira elöl van és mi közel ülünk hozzá, hogy itt aztán tényleg nem lehet hazudni. Koltai Tamás: Nem hangzik talán degradálónak, mert nem annak szánom, hogy ez egy kismesteri műremek. Tehát nem akarja megváltani a világot, miközben tele vagyunk olyan előadásokkal, amelyek megváltani akarják, de azok odáig sem jutnak el, hogy rendben legyenek. És én azt szeretném, ha ilyen rendben lévő előadásokból állna a magyar színház 85 %-a és a 15 fennmaradó pedig megváltaná valóban a világot, ha tudja. Németh Ákos: Nekem egy kérdésem lenne, hogy miért is pont ez a darab? Kerülgetem itt a szavakat, bocsássátok meg nekem, hogy kicsit sarkosan fogalmazok. Picit tényleg közhelyes a darab, s ti ehhez mérten dobtatok igazán nagyot a dologból. Beleláttatok-e mindjárt valami mást első elolvasáskor, ami nekem nem tűnt fel? Kelemen József, az előadás rendezője:
Nyilván erre nekem kell válaszolnom. Egyrészt köszönöm is, mert akkor rögtön a Zappe úrnak címeznék egy dolgot. Ennél a darabnál azt hiszem, nem lehet nem beszélni ennek a két embernek a kapcsolatáról. Ha erről nem beszélünk, akkor ez a darab nincsen. Engem az izgatott, hogy itt van ez a két férfi, akik furcsa szerelmi viszonyban együtt élnek, és ez micsoda? Mi tartja őket egybe? Hogy élnek ők a világban? És amikor bekerülnek egy olyan közegbe, ahol nem értik meg őket, akkor hogy viselkednek? Ennek ellenére próbáltam nagyon szárazan megfogalmazni mindent. És remélhetőleg ez ki is derült belőle, visszajelzésekből ezt megkaptam. Ha igazán szárazan meg tudjuk fogalmazni ezt a két embert meg az összes többi embert az összes nyavalyájával, az összes irigységével és bánatával és gyűlölködésével, akkor ezt a darabot megfogalmaztuk és megcsináltuk. Nekem ez volt vele a célom. Németh Ákos: Ez a filmszerű vágás Balázsovits Lajos gondolata volt. Komolyan mondom, nekem meg fel se tűnt. Én ezt az előadást úgy néztem, hogy na ez aztán a vér-naturális rendezés. Ez már annyira természetes lenne, hogy ennyire begyűrűzik, beszivárog a mozis látásmód az én gondolkodásomba is, hogy nekem ez egész egyszerűen nem tűnt fel? Pedig tényleg úgy van, hogy hirtelen vannak elvágva a jelenetvégek és mindjárt a következő is általában a közepén kezdődik. Nyilván ez szövegi adottság is. Kelemen József: Erre a filmes vágástechnikára: ezt nem én találtam ki, ez a darab ilyen.Ilyen, és a Kornél szövege nagyon hozzásegített ehhez, mert rendkívül jól használható. És az, hogy a jelenetek elejét, végét levágtam, az adja magát, mert nincs rá szükség. Ez a dolog természete, szerintem. Koltai Tamás: És a másik, hogy nem naturalista. Rengeteg stilizáció van benne. Színészileg is és díszletben, szcenikában is. Csak ezek el vannak tüntetve. Tehát még csak realistának se nevezném szívesen. De mindegy, hogy minek nevezzük.
Poszt.hu
