108. Írószövetség és demokrácia

PoLíSz

Írószövetség és demokrácia A magyar irodalom fő ere Ady Endre, írta gyönyörű és fenséges esszéjében Németh László. S ha ez igaz, márpedig igaz, akkor ennek mintájára formáljunk meg és szögezzünk le egy tételt: a mai magyar irodalmi élet fő ere nem lehet más, mint a Magyar Írószövetség. Ezt a tételt – némi túlzással – akár a priori tételnek is tarthatjuk, hiszen mindennek van központja, középpontja, vonatkozási pontja, hogy ne a filozófiai terminológiát használjuk újra, hanem egyszerűen és egyértelműen mondjuk ki: mindig, mindenütt ott van az a képzeletbeli, vagy éppen valóságos kályha, ahonnan elindulhatunk… De ha a tétel bizonyításra szorul: mögöttünk az Írószövetség több évtizedes múltja, méltósága, nagysága, az alkotók hosszú sora határon innen és túl, s vezérlő elvként az, hogy érdekvédelem nélkül nemhogy „szakma”, de a demokrácia sem létezhet, miképpen pedig a működtetéshez illik segítséget adni a mindenkori hatalomnak. Az illik jól működő közösségekben és társadalmakban azt is jelenti, hogy kötelező. Kötelező, mert emberi és történelmi tapasztalat: ahol a civil szerveződést, az érdekvédelmet és a kultúrát nem támogatják, ott a mai szükséges, elengedhetetlen kontrollt és a holnapot, a jövőt nem támogatják. Másképpen: azt a szabadságot, amely az önként vállalt fegyelmet és elkötelezettséget is magában hordozza!

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

„A nagy költészet bővelkedik az ihlet olyan termékeny formáiban is, amit prófétai inspirációnak lehetne nevezni. Irodalmi jellegében az emberi és társadalmi igazságtalanságok olykor égbekiáltó bűneinek költői érzékelése és érzékeltetése ez, Dantétól és a Sir Patrick Spens tragédiáját megéneklő névtelen skót balladaköltőtől Agrippa d` Aubignén át József Attiláig vagy Illyés Gyuláig.” (Boda László: Ihlet és erkölcs)

K R ÁT E R A Z É LŐ I R O DA LO M É R T

Bágyoni Szabó István, Csernóczky Judit, Dávid Gyula írása és Turcsány Péter verse a Reményik Sándor-emlékház avatása kapcsán • Wass Albert tagfelvétele a Kisfaludy Társaságba • Dobai Péter, Kaj Ádám János, Együd László, Urbán Gyula, Zas Lóránt, Lluís Alpera (Katalónia) és mások versei • Oliver Friggieri (Málta), Nagíb Mahfúz (Egyiptom) és mások novellái • Bene Zoltán ’56-ról szóló elbeszélése • Lukáts János emlékezése Szabó Lőrincre

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig www.krater.hu

A lap ára: 450 Ft

Lapunkat támogatta:

PoLíSz 108. – 2007. OKTÓBER

Kaiser László

Szabó Lőrinc, 1900–1957

2007. október

108. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA

Lévai Antal fotói

Beyer László

Filmszerep Visszavonulok sötétkamrámba, előhívom békém s rendezem, igyekszem hitben, várok csodádra, írod forgatókönyvem, Istenem. A filmvásznon Tiéd a főszerep, szólítsz, színre lép kezdő statisztád,

Reményik Sándor – és emlékháza – születésnapjára, 2007. szeptember 2. színes, szélesvásznon éltem pereg, fontos epizód, amit rám bíztál. Uram, tapsolnak, megnőtt sikered, örömkönnyekkel bőven fizeted! Budapest-Lipótváros, 2007. szeptember 1.

Lapunk megjelentetését támogatja a Nemzeti Civil Alapprogram Civil Szolgáltató, Fejlesztô és Információs Kollégiuma TOVÁBBÁ MINDEN ELÔFIZETÔNK ÉS A SZERZÔK, AKIK LEMONDTAK JOGDÍJUKRÓL! Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô Turcsány Péter Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László Szerkesztôségi titkár Szepessy Katalin • Telefon/fax/e-mail: 266-6288 • [email protected] Segédszerkesztô Szakonyi Judit • Mobil/e-mail: 06-70-944-9343 • [email protected] Szerkesztôk Bay Ágota (próza), Barcsa Dániel (történelem), Lukáts János (esszé), Madarász Imre (irodalomtörténet), Néráth Mónika (képzőművészet), Szentandrási Erzsébet (olvasószerkesztô), Payer Imre (vers) és Szappanos Gábor (mûfordítás) Fômunkatársak Bágyoni Szabó István, Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Szerkesztôségi cím 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. emelet 26. Lapunk megrendelhetô 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 43 euró

Égi fények

Nyilvános szerkesztôségi óra minden hónap második és negyedik csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (1073 Budapest, Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu Alapító tipográfus Nagy András Tipográfiai tervezés, tördelés Berkes Dávid Nyomdai elôkészítés Eredeti Bt. Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja, a Lítea, a Fehérlófia (1086 Bp., József u. 2.) és az Osiris Kiadó Gondolat Könyvesházában, (1053 Bp., Károlyi M. u. 16.), valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik a Mondat Kft. gondozásában. Felelôs vezetô if ifj. Nagy László

ISSN 0865-4182

Hajdúsági búzamező

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA

Turcsány Péter: A völgy zenéje (vers) ................................................................................................. 2 Csernóczky Judit: Reményik Sándor-emlékház avatás Radnaborbereken (tudósítás) .................. 3 Bágyoni Szabó István: Borberek – a szimbólumok útján – Egy Reményik-szoba avatása ürügyén (megemlékezés) ...................................................................................................... 5 Dávid Gyula: Reményik Sándor és Borberek (tanulmány) ............................................................... 9 Zas Lóránt: Levelek a tengerpartról – A felkelő nap, Innen lenézve, Messzire mentél, Most eső, Augusztus már, Az óceánon túli, Te, kislány (versek) ...................................................................14 Boda László: Ihlet és erkölcs (értekezés) ............................................................................................17 Lukáts János: Pillanatok Szabó Lőrinccel – részlet egy készülő tanulmánykötetből (memoár) ..........................................................................................................19 Szappanos Gábor: A szél esete a politikai rendőrséggel (elbeszélés) .............................................22 Makkai-Kiss Nóra: Helyzetkép 2007 (vers) .......................................................................................26 Bene Zoltán: Élő emlékezet – magántörténelem (dokumentumírás) ..............................................27 WASS ALBERT EMLÉKEZETE XLIV. RÉSZ ........................................................................................45 Wass Albert tagfelvétele a Kisfaludy Társaságba ................................................................................45

VILÁGBESZÉD

Oliver Friggieri: Az első telefonhívás (novella) (fordította: Boda Magdolna) ................................. 49 Nagíb Mahfúz: Áldott éjszaka (elbeszélés) (fordította: Boda Magdolna) .......................................54 Lluís Alpera: A tenger lovagja, 1978 (versek) (fordította: Dabi István)............................................58

MERÍTETT SZAVAK

Dobai Péter: Eltűnt csendjeink, Egyszerre két álom vagyunk, Mária Rómában készült fotográfiáinak… (versek) ........................................................................ 60 Urbán Gyula: Emlékeztető (vers) .......................................................................................................63 Molnár Szabolcs: Vasárnap zárva (elbeszélés) ................................................................................. 64 Bereti Gábor: Előttünk, Lépteink (versek)....................................................................................... 66 Dernei Katalin: Nem alszom veled (vers) ..........................................................................................67 Móritz Mátyás: Hymnus az élethez (vers) ....................................................................................... 68 Kaj Ádám János: Mai költők, A kóbor kutya szonettje, Középkorú pap (versek)..........................69 Együd László: Kísértet, Keleti temető, Rozsda (versek) ...................................................................71 Szirmai Péter: Jézus sebei (novella) ....................................................................................................72 Heintz János: Átváltoztatás (vers).......................................................................................................75 Leidinger Árpád: A huszonhét tölgyfa (novella) ..............................................................................76

TÁJOLÓ

Dobos Marianne: A lengyel lelkületről (dokumentumírás) ...........................................................78 Turcsány Péter: A modern ember bútor-szentélyei – Pap Bálint György tárlatnyitója ................82 Nászay Lőrinc: Magyar írások, magyarázatok – Lukács János: Magyar írások c. könyvéről (könyvkritika).............................................................. 84 Madarász Imre: Bengáli rejtély, avagy az eltüntetett szerző: G. Hajnóczi Rózsa (polémia) .......................................................................................................... 86 Tusnády László: Madarász Imre újabb Alfieri-könyve könyve (tanulmány) (tanulmány) ............................................. 88 Gergely János: Bejáratok, kijáratok – Bene Zoltán: Ásatás c. könyvéről (kritika) ......................... 92

A borító belső oldalán Beyer László Filmszerep című verse, a borító hátoldalán Kaiser László Írószövetség és demokrácia című jegyzete olvasható. E számunkat Lévai Antal fotói díszítik.

1

PoLíSz Turcsány Péter

A völgy zenéje é éje (A radnaborbereki Reményik éényik nyik SSáándor-eml ándor-emlé ndor-emlékh ékház á avatás avatá ásá sáán, n, 2007. szeptember 1.)

Ősfá sf k mohás talapzata alatt sfá gyermekkorodból egy lányalak az Izvor mentén egy pallón áthaladt.

Bükkök, juharok erős kardalát visszhangozták a hegyéli li ffák, s a vadvizek, a vadvizek zúgtak tovább. Zúgtak reményt az égett, gett, ffájó sebnek, megújulást a szűzi Betlehemnek, s jövőnk jászlánál az őzek megremegtek. Te, aki sorsot és életet elölről hátra folyton átlapoztál, példának hoztad Szent Erzsébetet, s a legnehezebb fföldi buktatóknál, ölelve vártak a radnai hegyek, s a zúgó völgyek vadvirága: Borberek, mondd, ily szerelmet ki adott neked, f ldi létre égi feleletet, fö te gyermektelen, hogy mindnyájan lettünk gyermeked. Édes szavai lágy zenéknek virágba boruláskor erőt hoztak vesztett nemzetnek s egy nemzedéknek, de jaj, ffájdalmak méhzümmögése miránk örd ördö rdögszoros ögszorosként hurkolódik, s nincsen vége, mióta nincsen vége, te tudtad ezt, s ffájva, égve, hittel oszlattad poklaink felhőit, léptél istenek, szentek örökébe, temetésedre Erdély fejedelmi dicsf nyt vont köréd, és térdepelt dicsfé a büszke szke ffájdalom, de trónt emelni

2

A történelem faggatása

mulasztott gyalázatos utókorod, s mi, unokák, ó, hogy dadogunk, ha felkeressük erdei otthonod; de láng lövell szívb í ől s szemből: ívb villámnál vakít í óbb akarat, ít s csurog a könny a szempillaereszről, hogy emberként nézünk farkasszemet medvével, viharral, pokollal – tőled tanultuk: „ahogy lehet”. Látod, itt vagyunk, itt, veled, egymást öleljük – s minket: Borberek.

Csernóczky Judit

Reményik Sándor-emlékház avatás Radnaborbereken Reményik-emlékházat avatott a Kráter Műhely Egyesület 2007. szeptember 1-jén Radnaborbereken, Erdélyben. A megnyitó ünnepségen beszédet mondott Dávid Gyula irodalomtörténész, a kolozsvári Polis Kiadó vezetője, Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke, Bágyoni Szabó István író, a PoLíSz folyóirat irat ffőmunkatársa és Bauer Ilona, az óradnai Reményik Sándor Római Katolikus Művelődési és Tanulmányi Kultúrotthon vezetője. Szutor Ágnes népdalokat énekelt, míg Gurka-Balla Ilona, a nagyváradi szavalóverseny első díjasa Reményik Sándor verseiből szavalt a jelenlévőknek.

zúg úgá úg gása ása kötet mintegy harminc verse, többek közt Az Ün Ü ők ő őő,, Vizek ha tal talááálkoznak, lkoznak, Az één szobám, áám, m, Az utols utolsóó ház, ááz, Havasi feszület és a Gyopár á ár című vers. Az ünnepséget Gegő Geg Sá Sándor ándor ndor,, a házigazda megilletődött köszöntő szavai nyitották meg, aki elmondta, milyen öröm számukra Reményik éényik nyik SSáándor ándor örökségét ápolni. Ezt követően a nagy költő Örö röökk tűz rö ű , később pedig az Egy lléélek élek állt á című versét hallhatták a jelenlévők a kolozsvári Gurka-Balla Ilona előadásában, aki a nagyváradi szavalóverseny első díjasa. Mester éés tanítv í ánya á című avatóbeszédében Turcsáány Turcsá ny P Pééter éter ter,, a Krá Kr ter M Műűűhely hely Egyesület elnöke az erdélyi otthonmaradást és helytállást emelte ki Reményik é ényik költészetében és életében. Turcsáány Turcsá ny P Pééter éter a Voltam éés más á ön ö életrajzi é íráír rásokból Wass Albert szavaival idézte a román megszállók kolozsvári bevonulását, ami Reményik éényik nyik SSáándor ándort, Wass Albertet és az erdélyi

Reményik Sándor-emlékházat nyitott, amelyen emléktáblát helyezett el a Krá Kr ter Műűhely Mű hely Egyesület 2007. szeptember 1-jén Erdélyben, Radnaborbereken, abban a házban, amelyben 1921 nyarán Reményik éényik nyik SSáándor ándor költő néhány hétig lakott. Itt született a Vadvizek

3

PoLíSz írókat egyként sújtotta. A fiatal Wass Albert Reményik é ényik től, nagyapja barátjától közvetlenül tanulta meg a nemzetért dacoló hitet és az igazmondás bátorságát. Szimbolikus, hogy a költő halála után a Kisfaludy T Táársas ársasá rsaság ágban éppen őt választották meg Reményik éényik nyik SSáándor ándor helyére. Elmondta, hogy Reményik é ényik , aki az Erdéélyi dé lyi Helikon alapít í ó tagja, a Pá ít Pásztort ásztortűz ű folyóirat alapít í ó fő ít f szerkesztője a magyar irodalomban, költészetben betöltött helye szerint Erdély első számú költője egyrészt helytállása miatt, másrészt, mert az Eredj, ha tudsz című versének üzenete és a költő ars poeticája máig megőrizte érvényességét. A Radnaihavasokban írt verseit a Rilkével éével vel fféémjelzett európai lét-líra mintadarabjai közé sorolta. V gezetül a „vadvizek zúg Vé úgá úg gása ása” ihlette saját, Radnaborbereken írt A völgy öölgy zenéje é – EmléEml kezés éés Reméényik nyik SSáándorra ándorra című versét szavalta el Turcsá Turcsáány ny P Pééter éter ter,, míg a jelenlévők meghatottan ismételték a vers egyik szép tercináját, amelyből álljon itt egy rövid kis részlet:

vagy keltezésük alapján ide köthetők. Reményik é ényik akkori életét és lelkiállapotát a trianoni békediktátummal tetézett összeomlás alapvetően meghatározta, és itt, Borbereken keresett megnyugvást. Azonban hiába szerette volna, nem tudta kizárni magából a világot. A kötetet a Kará Kar csonyfapiac címet viselő, három versből álló ciklus zárja, melynek harmadik darabjában (A kar karácsonyfa é énekel) a költő saját maga sorsát és ars poeticáját fogalmazza meg – mondta Dávid á ávid Gyula irodalomtörténész. Borberek – a szimbólumok ó ólumok útjá tján tjá án címmel saját, radnaborbereki élményeiről beszélt Báágyoni Bá gyoni Szabó István á író, a PoLíSz án í íSz folyóirat ffőmunkatársa, aki 1977-ben két hetet töltött Radnaborbereken, az „ír „író rósz ószövets övetsé vetség ég villáj villá ájá jában ában” éppen akkor, amikor Kolozsvárt meghalt Kó Kóóss K Káároly ároly. Ekkor társaival ráébredtek, hogy „ír „író rónagys ónagysá nagysáágaink gaink egy-egy ilyen Elmenése éése tulajdonkééppen nagykorúvá üti ti az ut utáánuk ánuk következ ö övetkez ő ”. Megtudtuk, hogyan lepte meg őket valaki a Pá Pásztort ásztortűz ű néhány példányával, hogy az Erdő Erdőt őtűz ű – Radnaborberek című verse első borbereki élményeiből fakad. Hangsúlyozta: Reményik é ényik „visszakerül oda, ahová való valóó,, abba az egyetemes magyar szellemi ép é ületbe, amelyhez tartozik, de amelyből őőll jjóó nyolc éévtizede hiányzik á ”. Bauer Ilona, az óradnai Reményik Sándor Római Katolikus Művelődési és Tanulmányi Kultúrotthon vezetője méltatta a Kr ter M Krá Műűűhely hely Egyesület és Gegő Geg Sá Sándor ándor kezdeményezését, az emlékház létrejöttét és megnyitását. Bemutatta a kolozsvári Szabó Csaba újságírót, valamint elképzelését egy erdélyi „regénytérkép” megvalósít í ásáról, melyen – a ít „regé regényturizmust regé ényturizmust” elősegítendő – Erdély-szerte jelzőtáblák mutatnák az írók, költők által látogatott helyeket és a műveikben megjelenő valós helyszíneket. A Reményik-emlékház megnyitását és Jakab György ö örgy fa- és csontszobrász által készített Reményik éényik nyik SSáándor ándor-eml ndor-emléktábla avatását követően a jelenlévők elénekelték a magyar és a székely himnuszt, majd Tí Tím ímáárr Zolt Zoltáán án plébános úr megszentelte a házat. zat. V Végeze-

„Mondd, ily szerelmet ki adott neked, f ldi létre égi feleletet, te gyermektelen, fö hogy mindannyian lettünk gyermeked.” Dávid Gyula irodalomtörténész, a kolozsvári Polis Kiad Kiadó vezetője Reményik éényik nyik SSáándor és é Radnaborberek című előadásában elmondta, a több évtizedes elhallgatás után, az 1989es romániai fordulatot követően Reményik é ényik költészetét „ismét éétt a meg megééérdemelt rdemelt megbecsülés éés veszi körül”. Versei újból megjelentek nemcsak a könyvesboltok polcain, hanem ünnepi alkalmakon is egyre gyakrabban elhangzanak. A szülőházán elhelyezett emléktábla újra látható, mellszobra pedig annak a kolozsvári evangélikus templomnak az udvarán áll, mely egyházközségnek f gondnoka volt. fő Elsősorban azonban a Radnaborbereken született kötetről, a Vadvizek zág ágá ág gás ásá sáról (1921) és arról a 11 későbbi versről beszélt Dávid áávid Gyula, amelyek fföldrajzilag (a költő egy későbbi, 1922-es borbereki nyaralása)

4


tül az érdeklődők megtekinthették az emlékházban berendezett kiállít í ást, valamint ít Essig Kl Kláára ára grafikusművész radnaborbereki témájú rajzait. A kiállít í ást gazdagítja ít íítja a Né Néémeth meth L ászl ászló szló író könyvtárából való 1924-es, A műhelyb ű űhelyb ő című ől Reményik ényik-kötet, amelyet az író lánya, Néényik N meth Ágnes Ágnes adott át az emlékháznak. Bá Bágyoni ágyoni Szabó István á író a Pá án Pásztort ásztortűz ű folyóirat három

számát, míg az Erdé Erdélyi élyi Helikon folyóirat két számát adta át, a Nap Kiad Kiadó pedig a Reményik é ényik Sáándor Sá ndor eml emléékezete ékezete c. kötetéből ajánlott fel három példányt az emlékháznak. A kiállít í ás anyagát válogatta és összeít állította í ította Csernóczky Judit. A kiállít í ás létrejötít téért köszönettel tartozunk a Petőfi Irodalmi Múzeumnak és a Schola Rivulina Alapítí ítványnak.

Bágyoni Szabó István

Borberek – a szimbólumok útjá tj n tjá Egy Reményik-szoba avatása ürügyén Bűzös volt, de hasznos! – kászálódtunk le egy faketrecre emlékeztető teherkocsiról 1977 augusztusában, ban, mihelyt sof sofőrünk, Borberek központjába érve, jobbra húzott az „írószövetségi villáknak” becézett épületegyüttes betonkerítése mellé. Hűvös és nedves este volt, Óradnára késve érkezett vonatunk, s csupán ezt a fura küllemű bányász-buszt sikerült elcsípn í ünk, ám ennek is ípn rémségesen megörültünk. nk. F Fáradtak voltunk – és szabadok, áltattuk magunkat, hisz’ ilyen fokhagymabűzben megejthető, és ráadásul gyomorszaggatóan rázós hegyi útra bizony csak nagy-nagy szabadságában vállalkozik az emberfia. Zúgott körülöttünk a koromsötét rengeteg, ffülsiketít í őn zubogott, akárha egy ít vízerőmű valamelyik alagsorába hajtottak volna be velünk. Amikor, alaposan megtetézve a honoráriumát, t, sof sofőrünktől elköszöntünk, látva megrökönyödésünket, nket, ffülünkbe ordította: íította: Ez az Izvor, és sötétben borzasztó tud lenni, viaskodó, akár a sárkány, hangos és fröcskölő; de nappal, ha kell, a villalakók lábát mossa!

Őszülő kis emberke fogadott a „recepción”, amolyan Bem apó-forma, mellette szélesedő felesége tett-vett, aki – emlékszem – belecsodálkozott kérésünkbe, ugyanis hosszadalmas utunk záró akkordjaként egy-egy nyugtató pohár vizet kértünk, ihatót, ha lehetséges… Gizi névre hallgató, fehér kötényes, fehér főkötős asszonyka lépett segítségünkre. Kezében szobakulcsokkal, szája szögletében félmosollyal: Látszik, hogy nem Bukurestiből érkeztek… három család nemrég esett be, és első rugaminteájuk… na, hogy is mondják magyarul… kérésük az volt, hogy bort az asztalra! Úgy hallották domnu Szász Jánostól (írószövetségi főember volt akkor Bukarestben a mi közmegbecsült költőbarátunk), hogy Erdélyben s a Keleti-Kárpátokban különösen majd’ mindenik, rázós úttal megközelíthető településnév a magyar BOR-ral van összefüggésben… Látva láttam, amint Szász Jancsi előadja a maga „kis tábori traktáját a sziklák közt termő borokról” – hiszen borban a székely igazság, borvízben meg kiváltképp… hát akkor miért ne férne meg e világtól el-elme-

5

PoLíSz nekülő igazság Borberekben vagy Borszék anyakönyvében is… Másnap reggel csakugyan borra ébredtünk, de előbb csengőhangra. Az erkélyről Gizit pillantottam meg, egyik kezében az ebédlő épülete oldaláról alácsüngő harang kötele, a másikban frissében szedett vadvirágcsokor. Az első reggeli pohár borral kezdődött… s mint két hétt m múlva bebizonyosodott, az utolsó is azzal. És közte szomorú hírekkel: augusztus 24-én hajnalban (1977-et írtunk) Kolozsvárt rt meghalt K Kós Károly. A Nagy Öreg halálhíre keltette hangulat első borbereki pihenésünket úgyszólván meghatározta. A hírrel és Kós Károly tüntetéssel felérő temetésének a részleteivel emlékezetem szerint Szilágyi István prózaíró érkezett, aki minden Utunk-os közt talán a legtöbbet tudta a Kárpátok szabadságot nyújtó sziklabarlangjairól (s tán épp akkor gyűjtögette vagy frissítette íítette fel élményeit az Agancsbozót c. regényéhez), és aki egyébként fizikai kitartását, tipikusan transzszilván szív í ósságát ív részben ennek a következetes természetjárásának köszönhette. (De hozhatta a hírt a költő Székely János is, a marosvásárhelyi Igaz Szó versrovatszerkesztője, hiszen napokkal utánunk kocsikáztak fel feleségével hétvégi kiruccanásra Borberekre; ahogy mondotta: „borvízí át ízátö tömleszt ömleszté mlesztééss véégett elernyedt tagjainkba”.) Enyhe sajnálkozással nyugodtunk bele a megmásíthatatlanba, ííthatatlanba, s valami olyasmit fogalmaztunk meg az egyre inkább elkomorodott fenyvesek alatt, hogy írónagyságainknak egyegy ilyen Elmenése voltaképpen ppen nagykor nagykorúvá üti az utánuk következőket, ez az Élet rendje, ami az írók nagy hazáj á ában bizony hatványoáj zottabban érvényesül. És már a helikoni csúcsokat járó elődeink világába jutottunk… Mit nem adott volna szegény Kuncz Aladár, ha megéri nagy vitapartnere életkorát; mit nem a remete-magaviseletű költőnagyság, Reményik Sándor, a nagyvilágg harangjait ffélreverni szándékozó „pásztortűz-gyújtogató”, akinek időben szinte csak ffél annyi jutott, mint a remeteséget

ugyan értő, értékelő, de azt a cselekvő ember szemszögéből kétségekkel gekkel figyel figyelő Kósnak! És mit a már 10 éve halott Áprily Lajos, és mit az akkor Amerikában élő Wass Albert – ez utóbbi azért, ha nemzettársai közt élhetne! Hogy kicsoda hallgathatta ki, vagy hallotta meg az erkélyen felállított íított sakk- és olvasómeg íróasztalunk körül bölcsen-szomorúan „csörgedező” eszmecserénket, pláne az alattunk zajló vadvíz zúgásában, nem tudhatom. Egy alkalommal, épp a Korongyos-tetőről érkeztünk meg, kapkodva készülődtünk vacsorázni, amikor feleségem kopottas-szürke borít í ékra lett figyelmes, ágyamon várt a kis ít küldemény, címzés nélkül. Turnusunk következett, szorított íított az idő, magunkkal vittük a titokzatos kopertát. Gizike, a fehér kötényes volt az ügyeletes, óvatosan és szó nélkül tolta f lre, nehogy a tányérokat ráhelyezze. fé helyezze. Reményik híres lapjának, nak, a P PÁ ÁSZTORTŰZ-nek néhány példánya és egy láthatólag sebtében lemásolt Reményik-vers, Az één szobám á című, 21-soros költemény kézzel másolt ám „borbereki változata” lapult a borít í ékban. ít Földi jelek nyelvünk és kultúránk egyre gyarapodó égi szolgálatosairól. Képben, pben, ffényképben élő és gondolkodó embernek egyből a látvány válik fontossá, majd esetleg utána a látvány takarta üzenet. Mihelyt feleségem, Vera, kezébe vette a vonalas ffüzetlapot, rajta az egymás alá-fö -f lé -fö tolakodó sorokkal, rám kérdezett: Vajon ez a vers nem a mi szobánkr ánkró ánkr nkról ól szól? Ide is lépcsőkön kell fföljönni, és tán épp 21 lépcsőn, padlásszoba a mienk is, és „vadvirág az asztalon”, és „az ablakon zöld zsalu van”, és „zúgnak körül a vizek”... És ahogy lejutsz az alágörgető lépcsőkön, egyre fogy a számuk, a végén – legalul – egyetlen BIZONYOSSÁG Á ÁG (akár az „Egy az Isten”): a Világba nyitó sor. „Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.” Harmincéves vers- és vershelyszín-élményemről mind a mai napig csupán a sorok mögötti versvilágban vagy a verseim elé bigygyesztett sejtető mottókban volt alkalmam

6


beszélni. Amiként az szokásban volt a „a suttogó fenyvesek felégetése” időszakában. Szerencsésnek mondhatom magam, mert egykét írásomban már ott és akkor – 1977–1986 között – minden bennem élő fé f lsz és rettegés ellenére – sikerült hangot adnom annak a rettenetes élménynek, amelyet a Reményik utáni idők Borbereke keltett bennem...

a kórt elfolyókba raknák... hiszik hogy betű szerint megy amiként orvosi akták beutaló ívek írják kiolvashatatlan-szépen... jönnek haza idült idegbajuk gyógyíttatni ííttatni meg Borszéken

medve nyög nyüszít a farkas izzó vérrög a vadcseresznye f lrevert harang a völgy – fé a Költő jön hogy megrepessze

* ki talajtalan áll egymagában hasztalan annak minden kúra ha kortyot nyelvére é venni kába ére állhat a napra megvakulva

szerte borvizes palackok kagylótestű bő bányászsapkák eget lesnek régi vackot az ég szoknyáját kimosatnák...

Bizonyára túloz az emlékezet, kezet, de a ffájásokról szólni kell. Egy 1977-ben erre tévedt kolozsvári íróember számára lélekrendítőek vagy ehhez közeliek voltak a borbereki tapasztalatok. Mi értelme van a költészetnek, irodalomnak… a folytonos nyelv- és lélekmentésnek, ha egyfolytában ég az ábécénk? Ki tudja már, hogy egykoron e tájon zömmel magyarok laktak, de iskoláik bezárása óta vasárnapivá vált édes anyanyelvünk, úgymond kikopott a hétköznapi használatból. El sem hinné az erre járó európai turista, hogy a borvíz-vidék északi csücskébe szorult cipszer-magyar keverékű lakosság mára a nyelvvesztes közösségek közelébe került, vagy már az is. Nem mondhattam akkor el senkinek – bár nyugtalanította vershelyzeteimet is – most „elmondom hát Mindenkinek”. Most, amikor megannyi Kós-könyv, Áprily-kötet és Reményik-vers (hála Dávid Gyulának és társainak, a pomázi Kráter Kiadónak is meg néhány kitűnő erdélyi és anyaországi irodalomtörténésznek és könyvkiadónak) visszakerül oda, ahová való. Vissza abba az egyetemes magyar szellemi épületbe, amelyhez tartozik, de amelyből hosszú évtizedek óta hiányzik. Mert valakik kipaterolták – iskolákkal, szószékekkel egyetemben. És mit tegyenek a toll azon munkásai, akik rájöttek-rájönnek útban vagy útközben,

meghasadt ffájás a fejsze korom a ffák rőt forradalma kutak tág torkából pernye – Krisztus vetül a sziklafalra égő húsú nép a fenyves a zizzenet gyökérig nyelve – széntuskókban szédeleg a zöld az erdő anyanyelve A fent idézett Erdőtűz – Radnaborberek c. versem, amely végső formáját és helyét egy 1981-ben kalap al alá hozott ciklusban (az Árkossy István festményeiről szóló Kisgalériában) kapta meg, voltaképpen első borbereki élményeimnek az eredménye. Ezek a hangulati-lelki tapasztalatok bizonyára nem voltak egyedüliek, hiszen évekkel annak előtte Borszéken töltött napjaim is hasonló költői rácsodálkozásokat váltottak ki a Hét borvízkút összeállításomban: jönnek ünneplőben jönnek hegyeken-túli pásztorok s amerre eljárnak: törött szócserepeket hagynak ott jönnek nnek megfáradt vállaikból megf

7

PoLíSz avagy úgy vélik, hogy egy jogaitól megfosztott közösség számára a kulturális-szellemi túlélés egyetlen lehetősége ge a megmagyar megmagyarázhatatlan VISSZAVONULÁ ÁS választása? Vissza a természet, a természetesség – esetünkben a fenyvesek, vadvizek világa – irányába, amely majdan tán egy új evolúciós körforgás eredendője is lehet. Vajon értelmezhető-e így Reményik Sándor természetszeretete, Borberek-imádata? A választ ő maga adja meg a Helikon egyik 1932-es számában a „legszűkebb haza” fogalmának a tisztázásával. Idézem Kántor Lajos e témával kapcsolatos esszéjének ide vonatkozó passzusát. Reményik „a legszűkebb haza” és a mélység dimenzióiról értekezik Kós Károly Kalotaszeg-könyvét elemezve: „A Kós-jelenségről nemigen írtak találóbban, mint Reményik ebben a politikától induló eszmefuttatásában: ’Visszavonuló

élet, igénytelenedő élet, méreteiben szűkülő, kvalitásában növekedő. Annál inkább, minél erősebben nehezedik a politikai letöröttség után a teljes gazdasági letöröttség reánk. A visszavonulás útja politikából kultúrába, országházból templomokba, nemzeti pantheonokból falusi cintermekbe vezet. Az általánostól a különöshöz, a patriotizmustól a lokálpatriotizmushoz. Az egységes magyar nemzet-lélektől Erdély lelkén át Kalotaszeg lelkéig. Kétségtelenül menekülés ez: etnikai és egyúttal etikai azíliumokba, menekülés államtalan és hatalomtalan népi egységekbe, családba, vallásba, művészetbe, bensőségbe. Egyszóval: lélekbe. De ez a látszólagos visszavonulás egyúttal hódító és felfedező körút. Önmagunk, gyökér-magunk megismerése és birtokbavétele. Látszólagos szétszóródás, mely voltaképpen a legerősebb szervezet’.”

Tisztelt Reményiké ényikünneplők, őők, kedves Reméényik-szoba avatók! ó Itt vagyunk egy „leszűkített í ”, már-már szobányira szűkített világ keresztelőjén, egy lélekített be-lelkekbe visszaszorított íított világ önnön jogaiba helyezésénél. És azzal a szándékkal vagyunk itt, hogy egy időben ITTHON is OTTHON lehessünk. Köszönet illesse mindazokat, akik tettek azért, hogy visszahódítsuk az erdélyi magyarság nagy Költőjének egyik szellemi szülőszobáját. Hogy is írta Reményik Az één szobám c. versében? Körül a falon fenyő, páfrány, És vadvirág az asztalon. Szeretteim a nagyvilágban, Látjátok: én most itt lakom. Úgy tűnik, a Költő lényegében e „lírai szobaavatóval” nyolc évtizeddel ennek előtte már megidézte a mai csodálatos eseményeket, maga köré gyűjtvén a nagyvilágba szóratott szeretteit. Van tehát radnaborbereki szobája á Reményik Sándor XXI. századi olvasóinak, értőinek ája is. Adja Isten, hogy e szórványvidék magyarsága nemzeti kultúránk e kis „pásztortűzének” köszönhetően gazdagodhasson és épülhessen lelkiekben, szellemiekben, erkölcsben és mindenekelőtt anyanyelvben – hogy ereje és akarata legyen a túlélésre, a megmaradásra. Budapest––Radnaborberek, Budapest– Radnaborberek, 2007. augusztus 28–31.

8


Dávid Gyula

Reményik Sándor és Borberek Több évtizeden át tartó elhallgatás, megbélyegzés után, az 1989-es romániai fordulatot követően Reményik éényik nyik SSáándor költői hagyatékát ismét a megérdemelt megbecsülés veszi körül. Versei több kiadásban is közkézen forognak, elhangzanak ünnepi alkalmakon és alkalmaktóll ffüggetlenül. A szülőházat jelző emléktábláról végre eltűnt a ffél évszázados vakolatréteg, mellszobra ott áll annak a kolozsvári evangélikus templomnak az udvarán, amely egyházközségnek ffőgondnoka volt, egyesületek, művelődési központok alakultak emlékének ápolására, egyik épp a közvetlen közelünkben, Óradnán. Most pedig emlékszoba-avatásra gyűltünk össze itt, Radnaborbereken, azon a településen, ahol a költő nem is egy alkalommal pihent meg és adta át magát az őstermészettel való találkozás költészetét is megihlető élményének. A hely és az alkalom kívánja, hogy költői életművének számos oldalát megközelítő-elemző tanulmányok után, egy olyan oldaláról szóljunk, amelyről kevés szó esett: hogy megpróbáljuk számba venni költészetének azt a rétegét, amelyet a természet ihletett. Elsősorban persze az itt született kötetről, az 1921-ben megjelent Vadvizek zúgás gá ásá sáról lesz szó (meg néhány későbbi, szintén Borbereken született, vagy ide kötődő versről), de a szemrevételezett versek körét tágítva, a többiekről is. Különös ellentmondásnak vehetné valaki, hogy az első világháború utáni magyar irodalomban „erdé erdéélyi erdé lyi költ ö őtri ő ász á ”-ként emlegetett hármasból (Á Áprily, Á prily, Reméényik, Tompa Lászl á ó), két költőtársától eltérően, Reményik ászl é ényik Sándor Sá ándor verseiben alig elevenedik meg az erdélyi táj. Aki életrajzát ismeri, különösen elcsodálkozhat ezen. Hiszen a költő

kolozsvári otthona, a Dónát úti villa ott áll a Hója-gerinc lábánál, l, ffölötte a gerincen a híres Dónát szoborral, s nem egy baráti visszaemlékezésben, a költő egyik-másik levelében is, olvasunk közös kirándulásaikról a Kolozsvár-környéki ki helyekre: a H Hójába, a Bükkbe, a Majlát-kúthoz, az Á rpádcsúcsra vagy távolabbra: a Vlegyászára, a Nagykőhavasra, a Szebeni havasokban a Hohe Rinnére. Vannak versei, amelyeket Püspökfü kf rdő vagy Köröskisjenő szomkfü szédságában a valamikori ősvadon, a Háda, másokat a budai hegyek ihlettek, egy egész ciklus őrzi rzi az Adriai-tenger-parti Lovrana emlékét. É s itt vannak persze a már említett borbereki versek, 1921-ből, 1922-ből, s a később borbereki emlékeket idézők az 1920as, ’30-as évekből (összesen 41 vers). Hát nem elég ez? Csakhogy Reményik éényik nyik SSáándor ándornak ezek között a versei között hiába keressük a konkrét tájélményt. A költő és a természet viszonya egészen más, s ezt a másságot kellene a következőkben, költészetének jobb megismerése, teljesebb megértése kedvéért megragadnunk. Reményik éényik nyik SSáándor ándor egyik legközelebbi barátja és kirándulótársa, Lám áám Béla é adja kezünkbe a kulcsot ehhez a megértéshez egy, a költő halála után írott visszaemlékezésében. Kissé bővebben idézek belőle, mert a kontextus is hozzátartozik Reményik é ényik és a természet viszonyának megértéséhez: „Kö Köz Kö özööss sséét étá táinkon – íírja L áám Béla é – rendszerint éénn mentem el elööl, öl, ő néh é áány éh ny lléép épééssel ssel ut utáánam. ánam. Soha nem kérdezte, éérdezte, merre megyünk, éés soha nem ellenkezett. Örö röömmel rö mmel vetette el mag magáától óóll a ttááj ájé jékoékozód ódá ód dáás, s, az id időőbeoszt őbeosztá beosztás ás éés az útválaszt álasztá álaszt lasztááss hétk é öznapi ö gondjait, hogy marad maradéééktalanul ktalanul a llééényegnek nyegnek adja átt mag magát. A rrééészletek szletek megfigyel megfigyeléés ésé séétt is ezéért hanyagolta el.

9

PoLíSz Nééha Né ha megkéérdezte rdezte egy-egy vir virááágg nevéét, felfigyelt, ha pillang pillangó szállt áállt az áágra, vagy öölyv keringett a völgy öölgy felett, de továább nem igyekezett behatolni a részletekbe. ré észletekbe. A természet é élm észet é éény sohasem volt megszokott nála, áála, s íígy nem jutott továább bb a lléényegn ényegnéél. A nagy dóómban dó mban a llééélek lek volt az, ami leköt ö ötte, ö éégre mutató csúcsíves ííves ves oszlopok, cs csööönd, nd, fféélhom élhomáály. Az ornamentika csak másodsorban á ásodsorban é érdekelte. Természettel éészettel szettel val valóó köz ö öss öz össé sség égé géének nek alapja nem botanika volt ééss nem geol geolóóógia, gia, teol teolóóógia gia inkább.” á (A bar barátom: Reményik éényik nyik SSáándor ándor ndor.. In: Lám áám mB Bééla éla: Lírai íírai feljegyzések éések sek egy kolozsv kolozsvááári ri polg polgáárcsal árcsalá rcsalád ád élet életé letéb éből. ő Kv. 2003. Sajtó alá rendezte Hantz Lám áám m Ir Iréén én.) Reményik éényik nyik SSáándor ándor „természetl észetlí észetl szetlír írá ráj ájá jának ának” a fentiekbőll kköövetkez övetkező sajátoss á ágát átoss áát már a kortárs kritika észrevette. „Ké Kéépsorozat Ké psorozat ez a harminc-egynéh éhá hány ány vers – írta a Vadvizek zúg úgá úg gása ása kritikusa, Molter Károly Ká ároly –, mög ögö ög gött öttü ttüükk eszméék sorakoznak ééss idegen el előőtt őtt tolmácsuk, áácsuk, csuk, bar barááátt el előőőtt tt szósz ó ól óló lóójuk juk a lláát átó tóó,, a vadonban is otthonos szellem, amely éértelmet ad a terméészet polifóni fó óniá niáj ájá jának. ának.” (P (Pá Pásztort ásztortűz ű , 1922/2. 44.) „Nem annyira a természetben, éészetben, szetben, mint ink inkááább bb a terméészet szet jelent jelentéés ésésében gyöny ö örk öny ö ödik” ödik” – írta Hartmann JJáános ános, s maga h zta alá a „jelenté hú „jelentés” és” szót. t. ((Napkelet, 1924. I. 481.) Alszeghy Zsolt pedig ezt a viszonyulást „belesimulás”mulá ás”-nak nevezi a természetbe, s azt mondja: „nem pillanatfelvételek éételek ezek a terméészet szet fens fenséééges ges vil viláágáb gá ábóól, l, hanem a hangulati fest festéééss vváászonk ászonképei”. é ( (Debreceni Szemle, 1928. 263.)

csel című Reményik é ényik -kötetről írva: „Reményik é ényik Sáándor Sá ndor csaknem minden verse alkalmi költem ö é ény – indí indíítja tja kritikáj ájá ját – … csaknem mindig szüksége éége ge van valami apr apróó-cseprő eseményre, éényre, jelentéké telen kis incidensre, melynek valós ósá ós ság-gombj ág-gombjá g-gombjához ához varrja a költ ö éészet külön ölt ö öös szárnyas köp ön ö önyeg öp önyegé nyegét. ét.” Akár lebecsülő megállapításnak is vehetjük ezt, csakhogy Sá S rközi ö tovább folytatja: „De özi a kemény, éény, hideg pitykééhez varrt könt ö öös aztán á nehéz ééz selyembőől van… Ebben a ffööldt öldtőőll ellend ellendüülő attitűdben űűdben dben villan fföööll Reméényik nyik SSááándor ndor igazi arca, ahogy szeme még éég nééz, méég kéépet pet lláát, még éég a rög rö ögö göönn jjáár, de az éélet let ffööl ölé agya éés szííve már ép é ííti a filozófi ó át, a jelenség ófi éégg ffööl ölé a gondolatot, a rrééész sz ffööl öl é az eg egééész sz hűv ű öös, sötét éét vízi í ój ójá ját.” (Nyugat, 1930/1. 65.) A megfigyelést Sík ííkk SSáándor ándor vitte tovább a Romon vir viráág ág című kötetről írva: „Reményik é ényik lír írá ír ráj ájá jáának nak legjellemzőőbb bb formai tulajdons tulajdonsáága, ága, amely alkotásait áásait minden máás lírikus í é óól megküét lönb ö öözteti, kéét köz önb ö öns ö éégesen egymáást kizárni lá l tszó elemnek, a hangulati éés gondolati elemnek teljes egysége é … Ez az éértelmes, tudatos, eszmékkel ége é teli költ ö éészet méégsem gondolati köl ölt ööltészet é , mert a gondolatok nem önmaguk ö éért vannak benne, nem is belől ő ük, az ő kedvükért ől éért született a vers, hanem csak hordozói, kifejezői, őői, helyesebben: közvet ö í őői a ít hangulatnak, annak a legmélyebb, éélyebb, legemberibb é érz élet é éésnek, amely a vers tulajdonképpeni é tárgya.” (Pá Pásztort Pá ásztortűz ű , 1936. 190.) Azt hiszem, ezek után elővehetjük a borbereki verseket: a Vadvizek zúg úgá úg gás ásá sát és azt a 11 későbbi bbi verset, amelyek fföldrajzilag (a költő egy későbbi, 1922-es borbereki nyaralása) vagy keltezésük alapján ide köthetők. Talán érdemes mindenekelőtt megállnunk az aj ajánlásnál: Reményik éényik nyik SSáándor ándor ezt a kötetét Á Áprily prily Lajosnak és Mannsberg Árvéd édnak, éd dnak, egykori osztálytársának és természetjáró barátjának ajánlja. Áprily Á Tetőn ő című verse akár őn mottója is lehetne annak az alaphelyzetnek, amely Reményik é ényik akkori életét és lelkiállapotát meghatározza: a trianoni békediktátummal tetézett összeomlás, a hozzá legkedvesebbek (Sárika húga, a magának sem bevallottan imádott Imreh Ilonka, s egykori baráti körének több más tagja) repatriálása, a „Vé Végv Vé égváriá

Mindjárt visszatérünk a borbereki versekre, de előbb számot kell vetnünk azzal, hogy Reményik éényik nyik SSáándor ándor költészetének itt egy általánosabb jellemvonásáról van szó, amelyet talán – az újrafelfedezés lázában – nem tudatosítunk magunkban eléggé. Olyan vonásról, amelyet egyesek egyoldalúan értelmezve, költészetét is megkérdőjelezték, „alkalmi”-nak, alkotó képzelet szegénynek mondották. Pedig egészen másról van szó: a vers külvilági indíttatásának sajátos aszszimilálásáról, a verset előhívó jelenségben annak gondolati síkra transzponálásáról. A jelenséget kritikusai közül Sá S rközi öözi György ö fogalmazta meg először a Szemben az ör örö rökm ökmécsé

10


versek”-kiváltotta trauma gyötrelmei. Őreá is illenek Áprily Á versének sorai:

Az utolsó sorban a Szózat ó ózat parafrázisával, ez az egyszerű természeti kép egyszerre fejezi ki a helytállás reménytelenségét és a reménytelenségben is fenntartott helytállás példáját. A költő hiába szeretné, nem tudja kizárni magából a világot. Egyik versében (Trofeum) a vén fenyőről lecsüngő zuzmószakállra mondja: „ez az én é üdvöm ööm m lobog lobogóója ója”… Más verseken át azonban lelkében a reménység csillan meg. A Vizek, ha tal taláálkoznak álkoznak az összefogásban rejlő erő jelképét bontja ki:

Ősz nem sodort még annyi árva lombot, annyi riadt szót: Minden összeomlott… Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem, vasárnap reggel a hegyekre mentem. A hegyek közt, itt, Borbereken keres megnyugvást Reményik é ényik is, s ezt már a kötetet Bevezetőő éének megfogalmazza: Magánya „boldog szigeté”-nek érzi ezt a világot, ahol harsognak a vadvizek, s

A forráspontjuk spontjuk messze-messze Rejlik az Ünőkő alatt, Egyiké itt, a másiké amott. De álmukban már látják társukat, Akihez vágy ragadja őket, S a testvér felé küzdik magukat. Vadul birkóznak znak ffával, kővel – És győznek – egyesült erővel.

Töprengést, gondot, szenvedélyt Lelki sebet, lelki halált, E zúgás mindent túlkiált. A kötet verseinek uralkodó hangulata a nyugalom keresése. Olykor megelevenedik a versekben egy-egy konkrét, számunkra is ismerős borbereki kép is: a borbereki kistemplom, az Izvor nevet visel viselő patak, az Ördög-szoros, az Ünő-kő vagy a Korongyos – összességében azonban az ezekből kiinduló versekre is érvényes az, amit a fentebbiekben mint Reményik é ényik versteremtő eljárásának sajátosságát említettem: íítettem: a verset kiváltó valóságélmény átpoétizálása. A természet magányába menekülő költőt a külvilágból magával hozott reménytelenség ide is elkíséri. A fenyves zöldjében felfedez egy vörös foltot: egy kiszáradt fenyőt, s annak látványa (A holt fenyő) ő kirekeszteni vélt ő) életérzését juttatja eszébe:

Egy másik vers („Idill”” a magasban) a társára roskadt vén fenyő látványából indul ki, s ebből bontja ki a vihar-sújtotta társ iránti felelősség példáját: A másik meghajlott bele, De felfogta és megtartotta őt. Egyik a másikra támaszkodva: Most így állnak a Teremtő előtt. A kis templom a nagy ddóómban ómban indító strófáf fájában pedig megjelenik és jelképerejűvé válik a borbereki templomocska: Fölötte égig ér a szirt. Olyan törékeny, oly kicsi. Harangja elhaló szavát Ezer gúnyos harangvirág Az erdőn túlcsilingeli.

Nem a lomberdők szelíd őszi dísze, Amelyre új élet következik. Ez a pirosban ünneplő halál, Ez a dacos halál, Ez tudja m már, hogy nincs feltámadás. És mégis áll. Halott bajnok az élő katonák közt, Mivel másutt nincsen számára hely.

A kis templom háttere azonban a nagy természet, ahol a „dá dárd dá árdá rdááss fenyők ő áállnak llnak tit titááni áni sorfalat”, az Ünő-kő,, amely ffölött „az ormok orgonája á ” dördül, s amely háttérrel maga möája

11

PoLíSz gött a kis templomban egybesereglett hívők is „aa ddóóóm m ur urááának, nak, a magass magassááágok gok Istenének é ” dicséretét zengik. Konkrét képpel indul Az één szobám á is:

– hangzik a fenyőfa monológja, amelyben azonban – fő f képp a ciklus harmadik darabjában (A kar karáácsonyfa ácsonyfa énekel) é – Reményik é ényik a maga sorsát és ars poeticáját fogalmazza meg:

Nem volt ilyen szobám soha: Alacsony kis padlásszoba, De szeme égigérő hegyre néz, S a hegy viszont az ő szemébe. Benne néhány bútordarab, Oly durván összerótt, – De visszadobnékk minden fföldi jót, Ha ezért kínálnák cserébe.

Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba! A szűk szobában is terem öröm. Gyúl apró gyertya ínség éjjelén, Gy Ó, csak ne legyen sorsom bús közöny. Ó,, csak legyek a ffény forrása én, Apró gyermekek bálványozott Apr nyozott ffája, Én az idegen, én a jövevény. Égő fenyőfa, égő áldozat. Akit az Isten ősi otthonából Emberek örömére elhozat. Csak rajzolódjék mélabús árnyékom S imbolyogjon a szűk szobák falán. Mindegy, hogy mi lesz velem azután.

Ez az én remeteszobácskám. Körül a falon fenyő, páfrány, És vadvirág az asztalon. Az ablakon zöld zsalu van: Nehéz, zöld pilla a szemen, De a szempillát nem csukom be, Virrasszon örök-éberen.

A borbereki versekhez kapcsolódik az a szintén 1921 karácsonyáról keltezett Kís Kí ísé sér érő rőlev őlevél é , amellyel a kötetet a címlapját tervező Szőcsn ő é Szilá őcsn Sziláágyi gyi Piroskának ajánlja. Fennmaradt még a költő hagyatékában – autográf kéziratként – hét, Radnaborberekről 1922 nyaráról (a június 30. – július 18. közé eső napokból) keltezett vers, amelyek egy kivételével csak a 2002-es Há H trahagyott versekben láttak napvilágot (A tépel é őd épel ődő dőők, k, A ssááárr is tiszta, Örö röökk szerelem, az Izvor éés a hold, A komor rö kertész, éész, Az igazi tanú és A győzhetetlenek ő őzhetetlenek – ez utóbbi alcíme: „Megíratlanul ííratlanul maradt borbereki emlék emlé ék”) ”. Alkotástechnikailag nem különböznek a Vadvizek zúg úgá úg gás ásá sában megjelentektől. Egy következő évi borbereki nyaralás termékei lehetnek, amelyeket azonban a költő nem érezhetett eléggé kidolgozottnak (erre utal az utolsó vers alcíme), vagy kevésnek érzett ahhoz, hogy nyilvánosság elé álljon velük. Nyomtatásban is megjelent azonban a Cíímzett Cí mzett ismeretlen című vers, amely mintegy lezárja a borbereki versek sorát. Nemcsak időrendi sorrendben, hanem gondolatilag is. A verset az Erdé Erdéélyi lyi Helikon közölte, 1928-ban, s szülő-motívuma íívuma egy Óradnára befutott táv-

És következik még a futó felhő, a szélben nyögő erdő, hallatszanak a zúgó vizek – a természeti környezet, amely a kis szobát körülveszi. A zárósor azonban – a versben közben-közben tetten érhető utalásoknak mintegy végső értelmet adva – a meghajszolt költő megnyugvásának vallomása: Amen. Nincsen tovább. Hiszek. A kötetet a Kará Karácsonyfapiac ácsonyfapiac címet viselő, három versből álló ciklus zárja. Ezek a versek már hónapokkal a hazatérés után, 1921 karácsonyán születtek. A korábban enyhet adó fenyves most egy kis karácsonyfa képében látogatja meg a költőt, kolozsvári otthonában: társaitól megfosztottan, halálra ít í élten: Piacra vitték a testem s a lelkem, És alkusznak az életem felett. És fehér vattát aggatnak reám: Mű-zúzmarát a zúzmara helyett

12


irat, amelyet a posta – a költőt természetesen nem találva – „címzett ismeretlen” felirattal visszaküld a feladónak. Erre a motívumra í ívumra építi ííti fel Reményik é ényik a verset, amely múltidézés, de egyben lezárása is annak az élménysornak, amit Borberek jelentett az ő számára.

A szívem, íívem, mint illatszelence, Gyűjtögette a fenyőbalzsamot, S most: címzett ismeretlen. Az 1920-as évek vége a beért költő számvetésének, a közösségi szerepvállalás erősödésének, a betegséggel való vív í ódásának ív – olykor belső kételyeinek – ideje. A Szemben az ör örö rökm ökméccsel é darabjai a kortársai ennek a borbereki búcsúversnek. Azok a versek, amelyekkel kapcsolatban a már idézett Sá S rközi öözi György ö ezt írta: „… szinte óvakodik politikai költő lenni – de a keserűség, reménytelenség, összeroppantság s a befelé kényszerült vergődésekben szerzett ideges elfinomultság fekete színei megfestik legegyénibb, leggyöngébb érzéseit is.”(I. h. 66.) Innen visszatekintve van különleges helye a Vadvizek zúg úgá úg gás ásá sának, és egyáltalán a borbereki élménynek, Reményik é ényik költői pályáján.

E szimbólum a szívembe nyilall, Mintha a régi táj tagadna meg, Szememre vetné sok bolyongásomat, Bűneimet és betegségemet. A költő fá f jdalommal idézi fel magában a régi borbereki képeket, s a strófá f k végén fá megismétlődő „címzett íímzett ismeretlen” csak még jobban aláhúzza azt az érzését, hogy végképp múlttá vált az ott töltött néhány hét, s annak sok megnyugtató emléke. Radna, Óradna… béke… Borberek, Régi, régi nyár… holdfé holdf ny, – havasok…

Szik

13

PoLíSz Zas Lóránt

Levelek a tengerpartról A felkelő nap A felkelő nap sem határos a bolygóinktól túli világgal. Hogy vízeséses vagy kalászos? Találgatjuk. Van, aki számmal bizonyítja, hogy lehetetlen feltételezni is, hogy ember lakna az ismeretlen tájon. Esténként kinézek ablakomból: a megszokott űr-járgányt látom, és tudom, hogy messze, távol valami feldereng. Az óceánom. Nem ittam, enni is csak gyéren. A megrémítő halál a télen mást vezényelt, azt, hogy éljek. Most figyelek. Nézem az égen ugráló valamiket. F Fényben suhannak. Sug Sugárkeréken. Te is tudod. Én hiszem: balga, aki az éveit másnak adta, és szívta íívta magába a mérget. Tudomány, papi móka? Elvetéltek. A sarkkörön túl, innen, a foszló égnek zenitjén állnak őrt, és rám vigyáznak, znak, hogy ne fféljek.

(Rolandnak)

Innen lenézve (Csör (Csö öré rének) ének)

Innen lenézve vízre, partra, pelikán repül, az ég meg tarka. Süllyedni be tarajos habba, a tenger kék, sirály üt halra. Itt csend van, alig ér lárma a pálmafá lmaf k kecses sorára. lmafá

14


Ketten vagyunk. Szem a szájra, ahogy akkor égve éss ffázva. Álom volt tán, de most is éltet. Emlék ma már. Rímes mesének véljük innen, ha arra téved fiú és lány: kedvesek, szépek.

Messzire mentél (Krisztinának) á ának)

Messzire mentél, mégis ölel lel a teljes ég is. Önálló lettél. Apádnak a közelítő is csak látszat. Kutyáid ingó farka hűségeskü:: ffénykép a falra. Ha rád köszön néha a bánat, telefonálj: szóban is várlak. Ott, nálad, abban a kertben nyugalom van. Kerestem. Krisztina, kicsi lányom, az arcodat látom anyádon.

Most eső Most eső esik a víztükörre, a látóhatár körben görbe. A feltámadás mégsem jönne? Lehet-e sötét örökre? Madár repül a borult tájon. Zöld olajág: viszi a háton. Saskeselyű rád ne szálljon! F ny nélkül nehéz a világon. Fé „Egyedem-begyedem, Egyedem-begyedem, tengert tengertánc.” Én Istenem, mire vársz? Lábainkon már a lánc. Szabad embert nem találsz.

15

PoLíSz

Augusztus már Augusztus már mindent feléget. Fű, fa, virág, g, a parti ffészek hűvös napokra vár, de téved. Barátaim, a forró nyárban, ahol éltem és hol hazám van, ne higgyetek a pusztulásban! Mert télre hó lesz és kenyér lesz, a térre majd büszkébben léphetsz. Sújtó kezed is lesz: keményebb.

Az óceánon túli Az óceánon túli házban, ahol babád, a porcelán van: össze ne törd testét a kádban. Keze kimarjult, vére folyhat, felfogadják majd zsoldosodnak, le is lövik: temetik holnap. Mert kell a birka vágóhidra. Bankár és gyáros hídra, hídra. Ne hallgass hát az álmaidra!

Te, kisleány Te, kisleány, ha elsiratsz majd, sötét hajadhoz szép a nagy haj. Sírásra görbül már a hajnal. A gyertya ég, g, a ffátyol foszlik. Foltozol-e majd télen zoknit? Apád is meghalt. Ágyú ordít. í ít. Kétszer kiált, ki térdre rogyhat. A sírgödör magánya porlaszt. Kérnél-e táncra két halottat?

16

2007. augusztus 15.


Boda László

Ihlet és erkölcs A költői ihlet kérdésétt napjainkban ffölvetni első pillantásra olyan, mintha múzeumlátogatást tennénk a romantikában. De nem így van. Főleg két dolog emeli ki a kérdés időszerűségét. Egyrészt a különfé nf le nfé kedélyajzószerek, az alkohol és a drogok által felkínált „mestersé mestersééges mestersé ges mennyország á ”. Ez voltaképpen: ihlet – megrendelésre, lombikban előállítva. íítva. Másfelől az ihlet indokolatlanul beszűkített fogalma igényel kiegészítést. Mert hamis irodalmi információ, hogy a költői ihlet a nemi vágy, a libidó mindenestől való elkötelezettje. Mindkettő alapjaiban érinti a művészet és erkölcs régtől kísértő problémáját, utóbbi pedig még távolabbi múltra tekint vissza. Az irodalomtörténet gyakran emlegetett példája Coleridge Kubla kán á c. verse, amelynek keletkezésében felán tételezik az ópium serkentő hatását. Ha ez igaz, akkor ez a serkentő hatás igen rövid életű lehetett, ha még a vers végéig sem tartott ki. Hogy a versben a vége felé már kialudt a kezdeti ihlet, az közismert megállapítás az irodalomtörténetben. Még Adynak is volt egy könnyelmű kijelentése, amelyből mintha az következnék, hogy egy jó vers a tisztes mennyiségben gben elfogyasztott bor ffüggvénye volna. Ezt a megjegyzést aztán Rónay óónay György ö bölcs kritikusi iróniával igazította helyre. A borba, alkoholba fulladt, öngyilkos magyar írók sorsa pedig elrettentő kísérlet, hogy – mint az álmainkra épített nemzettudatunkkal – ebben is rosszul tájékozódunk. A serkentőszerek hatását egyébként jól érzékelteti a vizsga ismert humora, bár kivételek vannak. Egy felkészületlen egyetemistának a társai azt ajánlották, hogy szigorlat előtt tt igyon meg egy ffél liter erős feketekávét. Attól majd megvilágosodik a tudata. Így is tett. Amikor kijött a szigorlat után, a társak

megkérdezték, hogy ugye hatott a serkentőszer. „Sajnos, megbuktam” – mondta a kárvallott. „Igaz Igaz a nagy mennyis mennyiséég égű fekete val valóóóban ban hatott. Amikor felelnem kellett, tudatom szokatlanul kitisztult, és é één vakít í ó vilá világoss ágossá gossáággal ggal llááttam, hogy a tételemr ételemrő ételemr telemrőőll nem tudok semmit”. Aki hordóban, üvegben tárolt vagy csomagba rejtett ajzószerek művi ihletében keresi a rangos irodalom titkát, az becsapja magát. Ha ezt még hirdeti is, akkor a destrukció szélhámosa. Mert ideig-óráig ajzószerekkel is lehet serkentő hatást elérni, de a vége a biztos bukás. Az „A bukás á ”, ás amely Albert Camus egyik könyvének címeként jelzi ki, hogy nagy horderejű a szó, mert jelentésében az érettségin elbukott diáktól, az alkoholba fullad íróinkon keresztül a bukott angyalokig ível. Ennyit a mesterséges ihletről és a művi úton előidézett mennyországról, amely a pokol el előszobája, út a biztos bukáshoz. És ez az a „vég é ”, amit jobb volna ég elfeledni, de számos magyar író öngyilkosságát megidézve nem lehet elfeledni. Mert ők a magyar irodalmi sors kárhozott tanúi. A nyomasztóbb probléma az a – még mindig kísértő – nézet, hogy az erkölcs szemben áll a művészettel. A „Meztelenüll jjööttem öttem” egyike a Rodinről szóló, nem irodalmi rangú életrajzi regényeknek. Szerzője hangzatos címmel igyekszik ffölkelteni a figyelmet a műre. Mert azért mi sem születtünk ruhástól. S a regényben ezeket a szavakat adja a nagy szobrász egyik korai mesterének ajkára, amely életre szóló útbaigazít í ás kív ít í án lenni: ív „Örülö löök, lö k, hogy maga nem erkölcs ölcsö lcsöös. s. Az erkölcs ölcsö lcsöss össé sség ég több ööbb fiatal festőőt tett töönkre (sic!), mint tudomásom szerint bármi áármi más á ”. Hogy milyen fogalma van a szerzőnek az erkölcsről, mindebből kiviláglik. Az erkölcsöt ugyanis azonosítja í ítja a prüdériával. Nyilván nem ismeri a Tízparancsolatot. Elképesztő rövidlátása máris

17

PoLíSz lelepleződik, amikor ugyanez a mester pár oldallal odébb még nyomatékosabb tanácsot ad a fiatal Rodinnek: azt, hogy ne hazudjon (ti. a művészetében). De hát a „Ne hazudj!” nem az erkölcs egyik alapvető követelménye? Mintha valaki a matematikában nem tudná, hogy mennyi: kétszer kettő. Egyik kijelentésével agyonüti a másikat. A probléma igazában akkor éleződik ki, ha az irodalomtörténész, meg persze az alkotó is, elvként fogadja el a freudi tételt a libidó mindent meghatározó szerepéről, elsősorban a művészetben. Mintha az alkotás rangját alkotójának nemi érdeklődésétőll kellene ffüggővé tenni, vagy mintha a verset és minden egyéb művészi alkotást esztétikai értékében a libidó szerepe határozná meg. Már régóta tudjuk, hogy a mélylélektan szemlélete Freud óta alaposan kitágult. S ez az ihlet értelmezését is döntő módon érinti. Nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az ihletnek sokf le forrása lehet, hogy az ihlet palettája sokfé á ája sokkal színesebb, mintha csupán a nemi ösztön volna a meghatározója. Vegyük például á ául azokat a műveket, amelyeknek a súlyos társadalmi vagy politikai igazságtalanság keltette indulat a forrása, nem pedig a nemi ösztön. Elég a „Talpra, magyar!”-t említeni. í íteni. Mi is voltaképpen a művészi ihlet, mélylélektani alapon? Valamilyen alkotásban lecsapódott, szublimált formában kiáradó, kultúrát termő irracionalitás. A szublimációt már Freud is ffölismerte, sőt kiemelte, amiről viszont sokan megfeledkeznek. A szublimáció valamilyen átszellemült kiáradási formára utal. Mert a nyers indulat önmagában nem ihlet. S a nemi vágy okozta „elragadtatás” nem naturális jellegében jelenti a művészetet, még a libidó vonalán sem, hanem annak átszellemültebb ábrázolásában, amit a stílus is ffémjelez, amikor az alkotó valamilyen jelenséget irodalmi rangon papírra vet. Az ihlet sokrétűen összetett fogalom, amelynek biztos pontja, hogy forrása énünk irracionális rétege (érzelmek, vágyak, indulatok stb.), továbbá az, hogy amikor feltör,

szublimált formában kell megnyilatkoznia ahhoz, hogy bekerüljön a kultúra fogalomkörébe. Ha egy mű csupán nemi vágyat gerjeszt, és nem nyújt emelkedettebb esztétikai élményt, az nem lehet az ihlet avatott megnyilvánulása, mint ahogyan izolált jellegében nem válhat hiteles szerelmi költészetté sem. A nagy költészet bővelkedik az ihlet olyan termékeny formáiban is, amit prófé f tai inspifé rációnak lehetne nevezni. Irodalmi jellegében az emberi és társadalmi igazságtalanságok olykor égbekiáltó bűneinek költői érzékelése és érzékeltetése ez, Dantét é ól és a Sir Patrick ét Spens tragédiáját megéneklő névtelen skót balladaköltőtől Agrippa d` Aubignén é át Jó én József ózsef Attil ig vagy Illyés Attilá ééss Gyul Gyulááig. A felfokozottan átélt igazságtalanság prófé f tai hevületű verfé sekben kapott irodalmi kifejezést. Ilyen az „Egy Egy mondat a zsarnoks zsarnoksáágr ágró gról ól”. Az igazságosság viszont kifejezetten erkölcsi erény, kihív í ó ív megsértése pedig olyan bűn, amely kiváltja a prófé f tai indulatot. Lehet azonban még fé számos más forrása is az ihletnek, például a szánalom érzése (vö. V. Hugo: A koldus), a népi áhítattal való szolidaritás, mint Lorcánál A bárk á áás Miasszonyunk románca árk á vagy éppen T. S. Elliottól a Burbank Baedeckerrel, a Bleistein szivarral című vers, amely a modern groteszk költői remeklése. Az ihlető érzelmeknek megvan a kellő tágassága, az élmény intenzitását tekintve pedig megvannak a fokozatai. Az inspiráció sokszínűségét jól érzékelteti a Rónay óónay György ö által szerkesztett „Ég Égö Ég gövek, övek, ábrá ábr bráák, k, csillagok” c. antológia s benne az ihlet olyan jellemző forrásai, mint az évszakok, az életkorok, a születés és a halál, a haza, az emberi nyomorúság, a háború és a béke, a munka, a magány, a kozmosz meg persze a vallás. Megvan benne a szerelem költészete is, kellő terjedelemben. Azt viszont, hogy ebben meddig is mehet el, és mit is jelenthet a szublimáció, azt Juhász áász Gyula Anna-versei érzékeltetik. Ha csak a libidóhoz kötődő versek jelentenék az igazi költészetet, a világirodalom nagyon elszegényedne, a szerelmi költészetet is beleértve.

18


Érdekes a mélylélektan útja Freudt Freud ól Szondi Lipótig. Az életművét Svájcban kiteljesítő magyar pszichiáter ismert tesztjének sajátos ösztöntípusai íípusai egyúttal ihlet-típusokat íípusokat is jeleznek. Gerard de Nerval vagy Juhász áász Gyula verseire ismert módon a depressziós hangulat a jellemző. Victor Hugo verbálisan túláradó költészete mániákus alkatra vall, Pilinszky viszont inkább a hallgatag kataton típus í úakípus hoz sorolható. Egyik jelzője is mintha erre érezne rá: „Kataton alkonyat”. Szóval: tágasságában és mélységében egyaránt nt sokf sokféle lehet az ihletett állapot, az alkotásra sarkalló felfokozott érzés, vágy, indulat. Az ihletet nem lehet a libidóhoz lecövekelni. Ez egyébként is ellenkeznék a „posztmodern állapot” pluralizmusával. Vannak tehát a mindenkori hatalom visszaéléseire reagáló, kifejezetten erkölcsi felháborodásból született művészeti alkotások, amelyek nem a libidó körébe tartoznak. S nem csak versek. Jó pár éve a televízió bemutatott egy rangos magyar

festőt, aki a képeit – saját bevallása szerint – valamilyen erkölcsi indulat ihletében festette. Bizonyos pénzes amerikainak is megtetszettek a képek. Megrendelt volna egy sorozatot, bőkezű díjazással, de – ezt kikötötte – meghatározott időre. A festő nem fogadta el a kecsegtető ajánlatot. Azt válaszolta, hogy nem lehet havi megrendelésre erkölcsi megrendülésből született festményeket produkálni. A következtetés adott. A költészet ihletadó élményvilága sokkal tágasabb annál, semhogy a libidóhoz kössük. Persze így érthető, hogy bizonyos köröknek miért nem kell az olyan költészet, amelynek eszmei mondanivalója is van. Nem kell a rím, sem a ritmus. Jöjjön vissza újra a l’ art pour l’ art, a szürrealizmus száz évvel ezelőtti divatja, a ritka jelzőkkel operáló kirakós játék, a sterilizált neutrális költészet, az érthetetlen zavarosság esztétikai diktátuma. Nehogy a társadalmi igazságosságra érzékeny erkölcs megrontsa a művészeket és a művészetet.

Lukáts János

Pillanatok Szabó Lőrinccel… „Tű Tűűrhetetlen Tű rhetetlen köözel zel jjööön, n, rrááánk nk telepszik a külvilá lvilág, lvilá ág, úúgy hurcolom, mint fojtóó,, ffööldreh öldrehúzó ó ólomruh át…” Megállt a kezemben az újság, micsoda vers Meg ez?! Így is lehet verset írni, ilyen mindennapos szavakkal, mint: „telepszik”, „hurcol”, de f ként: „tűrhetetlen fő ű űrhetetlen ”? Így kezdeni egy verset, vagy éppen ez a „tűrhetetlens űrhetetlensé űrhetetlens rhetetlenség ég” a vers kipattanásának az okozója? És micsoda rím ez, ha rím egyáltalán: „külvilá lvilág lvilá ág” és „ólomruh „ó át”, ahol alig hallhatóan kiált a két szó egymás-

nak. V Végigolvastam a verset, Ima volt a címe, a többi nem ragadott meg annyira, aztán a végén megnéztem magamnak a költőt, aki ilyen verset ír: valami Szabó Lőrinc ő . őrinc Nyolc-tíz éves lehettem ekkor, egy esős balatoni délutánon akadt kezembe az Új Ú Idők Idő ők évtizedes, barnára fakult kötete. A költő nevét is elfelejtettem hamarosan, bár

19

PoLíSz a ritka keresztnév azért ott motoszkált az agyamban. Aztán hamarosan „Lóci óriás á ás lett”, nagyot nevettem a vers szerint nálam fiatalabb fiúcskán, akinek átéreztem kicsiségét, és ennek a kicsiségnek a „tűrhetetlenű űrhetetlenség égé ég gét ét”. Sőt, apámmal attól kezdve odahaza „lócisat” játszottunk, aminek a lényege persze a játékvégi magasba emelés volt, hogy én is „nagy, hogy óriás áás legyek”. De hogy ez a vers is ugyanahhoz a névhez kapcsolódik, mint a Balatonnál olvasott, erre nem gondoltam. A költőket számomra akkor még Petőfi ő , Ady jelentette, költő – gondoltam, az őfi ő sorsukat gyermeki logikával továbbszőve – csak halála után lehet valaki. És akkor, egy napon – ez az 1950-es évek elején-közepén lehetett – vendégségbe volt hivatalos a család. Apám botlott bele hajdani osztálytársába, akiből időközben elismert festőművész lett, ő hívott meg pasaréti otthonába. Már úton voltunk a döcögő villamossal, amikor apám – mintegy mellékesen – megemlítette: – Igaz is, a barátom sógora Szabó Lőrinc ő , a költő. őrinc Mint a villám vágott belém a „tűrhetetlen ű űrhetetlen ”, a „hogy óriás áás legyen”,, meg az ostoba fföltételezés a költők kötelező korai elhalálozásáról. Pedig nem is Szabó Lőrinc ő ék vendégei volőrinc tunk, Szabóék „csak”” ugyanabban a házban laktak, az emeleten. Első dolgom volt, még mielőtt a kertbe léptünk volna, hogy megnézzem a balkont, ahonnan Lóci „már áár megint ledobta a mozsarat”. Az ötlet roppantul tetszett, sajnáltam, hogy nem én találtam ki, bár a mi belvárosi lakásunkban bizonyosan nagyobb cirkusszal járt volna egy balkonról szélnek eresztett rézmozsár. r. Itt legf legföljebb egy-egy rózsapalántát forgathatott ki természetes pihenőhelyéről. De a „már áár megint” volt, ami miatt szemmel tartottam azt a balkont. A „már áár megint” – ugyebár – azt jelenti, hogy onnan gyakran, talán folyamatosan dobálják a mozsarat, s Lóci (aki a vers megírása óta nyilván egy szikrányit sem nőtt, de minek is nőtt volna, ha úgyis óriás!), szóval Lóci bizonyosan most

is ott leselkedik a balkon fedezékében, maga köré gyűjtve a Szabó-ház mozsarait. A képzelt mozsarakról azonban érdeklődésem hamarosan visszavándorolt vendéglátóink valóságos lakására. Kemény éény L ászl ászló szló – alias Laci bácsi – új freskója vázlatait terítette í ítette elénk, amelyet egy Pest környéki templom számára készített. íített. Az emmauszi lakomával már készen volt, most éppen az adógaras történetétt festette. T Tőle hallottam először a perspektíva ííva szót, a test rövidüléses ábrázolását és hasonlókat. Felesége – alias Manci néni – időnként a sós stanglit kínálta körbe, időnként a zongorához pattant, hogy a felizzott zeneelméleti vitához bizonyító anyaggal szolgáljon. Mikes Lajos leánya volt, édesapja, a „szerkesztő úr”” hajdan fiatal költőket indított útnak és támogatott, amíg saját szárnyukra nem kaptak – vagy amíg szembe nem fordultak vele. A hajdan fiatal költők egyike, bizonyos Szabó Lőrinc ő őrinc nevű aztán feleségül vette a szerkesztő úr egyik leányát, a hajdan fiatal festők egyike, bizonyos Kemény éény L ászl ászló szló nevű aztán feleségül vette a másikat. Erős személyiség volt mindkét asszony, évtizedes küzdelmek zajlottak a művészcsalád hátterében, Szabó Lőrinc ő őrinc és felesége, Mikes Klára Klá ára – alias Nagyklá Nagyklára ára – házasságának szakadékairól és magaslatairól vaskos levelezéskötet tanúskodik, Mikes Margit költői értékeit maga Babits Mihály á rögzítette ály í ítette írásba a Beszélé élgető Fü F zetekben (a Kö Költ öltő a konyhán á című kötetán ről szólva). Kemény éény Zsuzsa, az akkor tizenöt éves bakfislány pedig madonnaarcát kölcsönözte az oltárképek szent asszonyainak. Ülhettem továbbá ugyanabban a karosszékben, amelyben egy emberöltővel korábban vendégként Mó M ricz Zsigmond fogyasztotta az uzsonnát szerkesztőtársánál, ahol Tó T th Árpád á ád is meg-megjelent szer szerénykedő buzgalommal. És mindez a hagyomány és elbeszélés olyan természetes volt, olyan „tűrhetetlen űűrhetetlen köözel zel jjöött, ött, ráánk rá nk telepedett”, hogy a fejemet alig mertem mozdítani. – Gyere, ffölmegyünk Lőrinc ő őrinc bácsiékhoz! – hívott magával Manci néni, és terelgetett

20


f l, az emeleti lakás felé. Torkomban dobofö gott a szívem, íívem, ezért hát nemes haragomat sem mertem közölni. A felnőttek egymás között Lőrinc ő ként emlegették, ilyen egyszeőrinc rűen, már szinte hányaveti módon. Mintha én Sá Sándor ándornak vagy Bandinak mertem volna nevezni azt, aki Petőfi ő Sá őfi Sándor ándor vagy Ady Endre, de hát ilyesmi eszembe sem jutott. Nekem viszont a bizalmasan-öreges Lőrinc ő őrinc bácsi maradt, mintha Mihály á bácsinak, Attila bácsinak ály kellett volna hívnom í ívnom Vör Vö örö rösmarty ösmartyt vagy Jó József ózsef Attil t. Nem is tudom, melyik volt retteneAttilá tesebb név Szabó Lőrinc ő re nézve, Lőrinc őrinc ő őrinc vagy Lőrinc őőrinc bácsi á . Én a költők nevét legszívesebben í ívesebben egybeírva és nagybetűvel ejtettem volna ki akkoriban (éss igaz igazából még ma is!), valahogy így: SZABÓL Ó ŐRINC ÓL ŐRINC. Talán süteményestálért indultunk, de lehet, hogy cukortartóért, de mi közöm volt nekem mindehhez. Amint a szobán átmentünk nk ((Manci néni keze a vállamon), a heverőn egy magas fférfi hevert. Ingujjban, szemébe hulló hajjal, vastag fekete szemüvege megvillant, amint egyetlen pillanatra rám nézett. Dióbarna szembogara nagyra kerekedett. Keresztben hevert a heverőn, lábai majd a szoba közepéig nyúltak, kezében könyvet tartott, mellette papírcsomó vagy jegyzettömb, kezében talán toll, talán semmi. Keresztülléptem a kinyújtott lábakon, majd a konyhában ban ffölszerelkeztünk a szükséges haszontalansággal, és visszaindultunk. – Ne zavarjuk Lőrinc ő őrinc bácsit! – halkította í ította le hangját Manci néni, és az előszobán át távoztunk. Pedig én nagyon szerettem volna zavarni Lőrinc ő őrinc bácsit! Ha csak még egyszer átléphetek kinyújtott lábszára ra ffölött, az is egy csoda lett volna. Mindegy, megvolt a cukortartó, nem történt zavarás, azt a pillantást pedig azóta is őrzöm. Az általános iskola hetedik osztályában új osztályfő lyf nökünk tanította az irodalmat. lyfő Tekintélye megőrzése érdekében egyetlen egyszer fföl nem emelte a hangját, tudást, meleg emberséget árasztott maga körül, csöndes humorát két éven át éreztük. Mű-

vészettörténész végzettségét az általános iskolában alig hasznosíthatta rendeltetésszerűen, Farkass tanár úr tehát tette, amit lehetett. Minden költőről tablót készített, rajzok, ffényképek, kivágatok és betűkből összeragasztott szövegek díszítették a méretes kartonlapokat, a képeket tanárunk és mi közösen gyűjtöttük, és határtalan lelkesedéssel varázsoltuk valamennyi tablót a költészet színes kis kertjévé. Természetesen Szabó Lőrinc ő őrinc is kapott egy tablót, olyan arcképek és olyan versidézetek szerepeltek rajta, amelyeket én már nem is a tananyagból ismertem. Hogy kis híján átestem a költő lábán – azt nem, de hogy jártam a vonzáskörzetében, ezt megvallottam tanáromnak. Farkass tanár úr rám nézett, vastag, sötét szemüvegen át vett szemügyre ő is, és ez az érzés annyira hasonlított ahhoz a másikhoz, amelynek az emlékét magamban hordoztam, hogy szinte a hátam borsózott. A magyar költészetet ma is világos és színes tablók sorának érzem, amelyekre büszkeség a magam erejéből ezt-azt hozzáírni – mindezt nagyrészt Farkass tanár úr tanította meg nekem. Alig egy évvel később, anyámmal együtt ott szorongtam a Kerepesi temetőben, ezrek gyűltek össze, hogy búcsút vegyenek Szabó Lőrinc ő től, őrinc l, hogy ffölemlegessék a magyar költészet, a magyar kultúra veszteségét. g Évek É vek teltek el, Kemény éény Zsuzsa a bécsi menekülttábor érintésével már régen Amerikában élt, lt, nyugd nyugdíjas szüleit magához hívta, befogadta az Újvil Újvilá jvilág ágba, Laci bácsi á – amerikai ácsi nyelvtudását bizonyítandó – angol nyelvű levelezésbe kezdett apámmal. Aztán ez is elmaradt. Apám nyugdíjba vonulásakor – vonzalmát ismerték a munkatársai – a Tü T csö csökzene ökzene egy szép, új, díszes kiadását kapta ajándékba. A könyvet ereklyeként őrizte, a könyvet ereklyeként őrzöm. Az egyetemen, amelyet hosszú éveken át sikertelenül ostromoltam, már nem volt kétséges számomra, kit-mit választok diplomadolgozatom tárgyául: „Szabó Lőrinc ő őrinc éés a

21

PoLíSz T csö Tü csökzene ökzene”. Amikor választott témámat közöltem tanárommal, aki a korszak és a költő tudós ismerője volt, ő rám nézett, de mintha valahová a koponyám mélyére látott volna. „Gyerekkoromban átestem testem a llááb ábán! á ” – vallottam neki, és hazudtam is egy kicsit. Czine Mihály á ály tanár úr széles mosolyra fakadt – ki ne ismerte volna akkoriban az ő hatalmas mosolyát! – és suta mondatomra jelképes választ adott: – No, ha átestéll rajta, akkor most kelj fföl, és írd meg! A szakdolgozat elkészült, rendben megfelelt az egyetemi követelményeknek, sőt, egy apró részlete még szakmai hírnévre is vergődött, napvilágot látott egy hosszú nevű,

szigorú folyóiratban. A költő időközben beköltözött mindennapjainkba, kötetei meg a róla írottak ott sorakoznak polcomon, amit azonban gondolok, vagy tudni vélek róla, megmaradt baráti szóbeszédnek. Szabó Lőrinc ő őrinc (Lőrinc ő , Lőrinc őrinc őőrinc bácsi á ) már egy f l évszázada nincsen közöttünk, apám és fé Farkass tanár úr is régen elköltözött, és már Czine tanár úr is onnan fentről mosolyog le ránk – nem lehet tehát daccal válaszolni a biztató szóra, mivel nem biztat senki. A TüT csökzene csö ökzene, az én Tü T csö csökzen ökzenéém pedig még mindig megíratlan… (Részlet éészlet egy kész é ülő tanulmányk á ötetb ányk ö ől.) ő

Szappanos Gábor

A szél esete a politikai rendőrséggel – Neve? – Szél. – Teljes neve? – Fffffúúúúú... Hát, legyen, mondjuk, Északi Sz él É é ... – Mi az hogy legyen?! Most az, vagy nem? – Te h hülye rendőr, r, ffújhatok délről, keletről és nyugatról is – szólt a szél, és furcsán mozgolódott különös gúnyájában. Kajla, viharvert kalapja volt és felleghajtó kabátja, mindkettő fekete, vagy inkább szürke, annyira kiszítta í ítta a nap. Hullámzott benne a teste, mintha állandó mozgásban sban volna, hol felf felfúvódott, hol lelappadt a hasa, az arca is inkább csak derengett a foszladozó kabátgallér és a kalap csurgóra álló karimája áája között: szürkés porarc. Csontujjai hol előbukkantak a kabát ujjából, hol eltűntek, az egész figura úgy változott, mint azok a vicces animációs gyurmafigurák.

A rendőrnyomozó a mennyezeti ventilátort már kikapcsolta, mert folyamatos örvényléss kavart fföl mindent a helyiségben. Az aktákra nehezékeket tett, mert a léghuzat lesodorta volna őket. – Foglalkozása? – próbálkozott tovább. – Azzal foglalkozom, hogy ffújok – mosolyodott el a szél, éss kif kifújta a ffélig szívott cigarettát a rendőr szájából, éss a fföldre dobta. – Mit képzelsz, te szemét?! – fortyant fföl a nyomozó – Ha nem hagyod abba rögtön a pimaszkodást, szarrá veretlek az embereimmel... – Istentől is megkérdeznéd, mi a foglalkozása? – tért vissza a szél a korábbi kérdésre. – Kérdőre vonnád, hogy miért bünteti a bűnösöket? Netán a Szentlelket is kihallgatnád, és feljelentenéd az adóhatóságnál, amiért úgy adott nyelvórákat, hogy nem kért érte pénzt, és ezt nagyon gyanúsnak tartanád?

22


Netán a naptól és a holdtól is elvitatnád a jogot, hogy süssenek az embereknek? A szél egy maréknyi szaharai homokot f jt a nyomozó arcába. fú – Látod, el sem kell utaznod drága pénzért Afrikába, hogy a sivatagban érezhesd magad... – és hogy teljesebb legyen az élmény, forró sirokkóval töltötte tte meg a ffülledt hivatali helyiséget a rendőrség Teve utcai székházában. A nyomozó hiába törölgette a szemét, a lisztfinom homok nem jött ki belőle. Szóhoz sem jutott a tikkasztó levegőben. Már épp nyúlt volna az asztal alatti csengő felé, hogy segíts í éget kérjen nyomorúságában, de tudaíts ta utolsó szikrájával felmérte, milyen nevetséges lenne, ha belépne a szobába az erősítés, és nem látna semmit. A szelet azért idézték be, mert már harmadik esztendeje, hogy rendre elf elfújta az augusztus 20-i tűzijátékot Budapesten. Amikor a másodikat sodikat elf elfújta, az emberek csak pusmogták, hogy Isten ujja van a dologban, a harmadiknál azonban szinte mindenki meg volt győződve róla, hogy a Magasságos büntetése a mérhetetlen sok bűnért, amelyet Magyarországon elkövettek az utóbbi években. A kormányszervek is sejtették, hogy istenítélet volt a vihar, de szokás szerint a legkisebb felelőst vették elő: a szelet. Azonban ő is kemény diónak bizonyult. Éjjelre vizsgálati fogdába vetették, vagy inkább csak a kabátját és a kalapját, mert azt igen nehéz lett volna megállapítani, í ítani, hogy maga a szél hol is tartózkodik éppen. Mindenesetre a vizsgálati fogdában nem engedelmeskedett a parancsoknak. Takarodó után n is egyre csak ffütyült. Kulcslyukon ki, ajtóréseken be, rosszul záródó ablakzárak között surrant tova, sziszegve, fenyegetőzve, mint a rossz lelkiismeret, fittyet hányva a napirendre. Amikor a nyíláson beadták neki a vacsorát, a forró, de meglehetősen üres bablevest ráborította íította a foglár kezére. Kapott csíkos öltözéket, amelyről nem lehetett tudni,

hogy pizsama-e vagy rabruha, de tény, hogy reggel ugyanott hevert a kincstári gúnya, ahova este letették neki: az ágy szélén. A kübli üres volt, és mindent homok borított a rácsos ablakú szobában. A helyiség olyan benyomást keltett, mint egy elhagyatott idegenlégiós helyőrség egyik szobája valahol genl Észak-Afrikában, ahol takarítás híján lassan mindent belep a homok. A szél nagyon ravasz fráter volt. Reggel színleg visszatért a kabátba-kalapba, szótlanul végighallgatta a szidást, hogy miért nem viselkedett rendesen, és hagyta, hogy kézi bilincsben a ffőparancsnok színe elé vezessék. Még el is csendesedett kissé, hogy hitelesebb legyen az illúzió. Hosszú és szűk folyosókon haladt keresztül két kísérőjével, akik minden cellaajtónál megállított í ák a szelet, s kitárták számára ított a nyikorgó vasajtót. Az első helyiségben két egyenruhás, tányérsapkás, antantszíjas rendőrt látott. Az egyik a magasba tartott egy kézi bilincset, látszólag teljesen értelmetlenül. A másik pedig mellette viperával csapkodta a semmit. – Ezek mit csinálnak itt? – kérdezte a szél őszinte érdeklődéssel. – Azt, amit magával is csinálnak majd, ha nem működik együtt velünk – felelte nyurga kísérője. – Mégis, mit csinálnak? Kit büntetnek itt? Nem látok senkit... – A napf napfényt nem látja?! A szél annyit észrevett, hogy a kivilágítatlan helyiség egy mennyezeti szellőzőablakán két vékony kony ffénycsík vágott be élesen. Megfigyelve a két tányérsapkás fura viselkedését, nagy nehezen rájött, hogy az egyik a két párhuzamos, egymáss melletti ffénycsíkot „bilincselte” meg, a másik pedig a kényszerít íő ít eszközzel zzel a ffénycsíkokat csapdosta szenvedélyes gyűlölettel. A kétt ffénycsík azonban meg sem rezzent, hanem röntgensugár gyanánt jelezte, merről merre áramlanak éppen a rendőrök bakancsa által felvert porfelhők a szobában.

23

PoLíSz – Mit követett vetett el a napf napfény, hogy ezt érdemelte? – ment bele a játékba az örökifjú, bolondos szél, és visszaemlékezett, hogy annak idején, évezredekkel ezelőtt a perzsák a tengert büntették korbáccsal, ha egy hajós vállalkozásuk balul ütött ki. – Meteorológiai szakvélemények szerint javarészt szt a napf napfény a felelős a légmozgásért, következésképp azért is, hogy viharok alakulnak ki a légkörben. – Té T nyleg?! Hát ez elképesztő! – hüledezett a szél, és rosszallóan csóválta láthatatlan fejét, és rajta a kalapot. – De ezt maga tudja a legjobban! – fö f rmedt rá váratlanul ratlanul a nyurga. – Maga a napf ny legf fé legfőbb cinkosa! Évek Évek óta tartó romboló tevékenységüket – feltételezéseink szerint – bűnszövetkezetben fejtik ki... – De a tűzijáték este kilenckor kezdődik – vágott a szavába a szél. – Az mindegy, de a nap a ffőbűnös. Kezdjük felgöngyölni az ügyet, csak azt nem tudjuk még, ki a felbujtó. Feltételezzük, hogy a napf napfény is csak parancsot teljesít... íít... De erről fog szólni majd a maga vallomása... Most haladjunk tovább... A következő cellában is vertek valakit, de itt még nehezebb volt megállapítani, íítani, ki a delikvens. Látszólag olyan volt, mintha a rendőrök nagytakarítást végeznének, csak a körülmények voltak furcsák. Egy porolófé f le fé rúdra dra fföltett perzsaszőnyeget püfö f ltek bafö bos ffőkötős háziasszonyokat megszégyenítő buzgalommal, eszközük azonban a prakker helyett a gumibot volt. Olyannyira belemelegedtek a munkába, hogy időről időre megálltak, lltak, fföltolták a tányérsapkát halovány homlokukról, és zsebkendővel letörölték a verejtéket. A mélykék szőnyeg közepén hatalmas, sápadt korong látszott, sötétes foltokkal. Azaz csak a korong fele volt látható, a másik fele a porolórúd másik oldalán lógott. Egy rozoga asztalon lefelé fordított íított ernyőjű vallatólámpa világított. – Ez meg kicsoda? – érdeklődött a szél.

– A hold... Mielőtt rákérdezne, neki az a bűne, ne, hogy visszaveri a napf napfényt, tehát ha nem is bűntársa, de cinkosa a napnak, ráadásul tömegvonzásával, az árapállyal a szélmozgásba is beleszól... de hát ezt maga jobban tudja... – És miért egy szőnyegen ábrázolt holdat vernek? – okvetetlenkedett álnaív íív kérdéseivel a szél. – Mert közvetlenüll a holdsugarat nem tudjuk verni, olyan halvány. Így a képmását verjük. – Világos, mint a nap... – humorizált a szél, de a kísérője nem vette észre. szre. V Végül is rendőr volt az istenadta. Valakinek a zsebében ben hirtelen megsz megszólalt Mozart törökindulója. – Igen, ffőnök... Értettem... parancsára, ra, ffőnök!... – alázatoskodott a nyurga a mobiltelefonba, s közben hajlongott is hozzá. Miután kinyomta a telefont, így szólt: – A ffőnöknek sürgős dolga akadt, később megyünk hozzá. Addig van egy kis időnk, most megmutatom, hogy a többi bűnössel hogy bánunk el. Jöjjön! – mondta a szélnek, akinek nem is volt lába, csak szárnya, de az is láthatatlan. Az Andrássy úti sarokház előtt egy ott várakozó fekete rendőrautóba ültek, a hátsó ülésre. A szél középre került, és annyira picire összehúzta magát, hogy két kísérőjét, a beszédes nyurgát és a kövér hallgatagot, már-már aggasztani kezdte, hogy ott van-e még egyáltalán. De aztán az összeroskadt kabátt ffölött megmoccant a kalap, és a szél megkérdezte: – Most hova megyünk? – Majd meglátja. A Citadellára hajtattak fel. A Szabadságszobornál kiszálltak az autóból, l, a sof sofőr a f stüveg ablakú járműben maradt, minden fü eshetőségre készen. A szobor tövében a szél rakétaerdőt látott, a csövek közt pirotechnikusok serénykedtek. – Nem sikerült elbontani az eszközöket? Szeptember közepéig? – Nem erről van szó. – Akkor miről? Megint tűzijáték lesz?

24


– Bizonyos értelemben igen. De legalábbis ágyúzás... gy – felelt a szélnek a nyurga. – Úristen! – hüledezett a szél. – Csak nem lövik a várost?! – Nem, nem, – nyugtatta meg rendőr – csak a felhőket. – A szél értetlenül nézett fakószürke porszemével, úgyhogy a rendőr hozzátette: – Felhőket fogunk oszlatni, büntetésül és megelőzésképpen, amiért ők is tevékeny részt vállaltak a tűzijáték tönkretételében. Mintegy vezényszóra, szürke rongyokba bújt sűrű felhők kezdtek sorakozni északnyugat felől. A szél ismerte őket, ártalmatlan gomolyfelhők voltak. Nagyon lassan, borús homlokkal közeledtek, valósággal araszoltak, mintha nem volna ínyükre a kivégzés. A kísérő intett a szélnek, hogy ideje indulni, és a rakétacsövek felé bökött. Már a Krisztinavárosban jártak, amikor elkezdődött az ágyúzás. – Éss a csillagokkal mi lesz? – tette fel a kérdést a szél. – Úgy hallottam, káros hatással vannak az emberekre... – Azok nagyon messze vannak, meg sokan is, a hozzájuk vezető út, a tejút meglehetősen rögös, úgyhogy nem tudjuk mi módon megbüntetni őket. – A bölcsesség kezdete... – dünnyögte porbajusza alatt a szél. Amikor beléptek ptek a ffőparancsnok párnázott ajtajú irodájába, a szél elillant, és a kísérők csak egy rakás fekete kabátot meg egy elgurult kalapot tudtak prezentálni a f nöknek. fő – Ez meg mi?! – fö f rmedt rájuk juk a ffőparancsnok. – Az előbb még a szél volt benne... – magyarázkodott a kövér rendőr, akinek a csuklójáról lánc lógott, amelynek a végén árván fityegett a kézi bilincs. Nagyot ásított, íított, bele a ffőnök képébe. – Hosszú volt a szolgálat? – kérdezte kissé megenyhülve lve a ffőnök.

– Hosszú, de nem ez a baj, hanem hogy nem tudtam aludni közben, pedig szerettem volna, de állandóan an a ffülembe ffütyült a szél. – Pedig sokan azt mondják, hogy a szél egyhangú fü f tyülése inkább megnyugtató... – bölcselkedett lcselkedett a ffőnök. – Inkább idegesít í ő – vélekedett a nyurga. ít – Na, jól van, munkára fel! Eredjenek a szél nyomába, és kapják el, élve vagy halva! Minden tartalékot bevetünk!... Mellesleg, hogy sikerült a felhőoszlatási akció? Láttak valamit? Még nem kaptam róla hivatalos jelentést... – Csatát nyertünk, de háborút nem. Amikor szétlőtték a felhőket, azok cafatokra szaggatva lengedeztek szerteszét, de amint eltünedeztek, újabbak tűntek fel a láthatáron, a szétlőtteknél sokkal ijesztőbbek és feketébbek. A ffőnökk elkomorult, ffáradtan a kezébe temette arcát, majd intett beosztottainak, hogy menjenek, teljesítsék a parancsot. De minden tartalék kevésnek bizonyult. A széll ffékevesztetten ismét tombolni kezdett Budapest utcáin és terein, a pincékben és a háztetőkön. Kémények százait döntötte le, ffákat csavart ki, autókat kat borogatott fföl, különösen a nagy fekete autókat pécézte ki. A vihar tizenkét napig tartott, s amikor vége lett, olyan tiszta lett a levegő, mint talán még soha. Az aranysörényű nap szokatlan ffényességgel ragyogott, s büszkeséggel és becsvágygyal töltötte el az emberek lelkét: merjenek bátrak lenni, és az igazságg ffényével mutassanak utat társaiknak. A hold pedig a szép, finom érzésekre, a szív í értékeire tanította ív az anyagiasság és a szűk önérdek mocsarába süllyedt magyarokat. Aki a vihar után őszinte figyelemmel belenézett a telihold arcába, olyan titkok tudója lett, amelyekről korábban sejtelme sem volt. Na, és a felhők... hát azok aztán, mint megannyi égbe törő pagoda, úgy vonultak el a kupolaszerű ég boltozatján délcegen, mint egy legyőzhetetlen hadsereg.

25

PoLíSz Makkai-Kiss Nóra

Helyzetkép 2007 1. Gyalázat nélkül tértem meg gyalázatokból Eszemet Ismerve Elveszíthetem Elvesz í íthetem 2. Megyek Csendesült Csendes Végtelenbe V Zártan Z Tudom

mit jelent a Bánat B Láttam L az

Ú ÚjVilág Kirakatait

é és Te 3. Hogy vagy? Vagy? Szereted? Vagy csak úgy – végigrohanod az életed?

26


Élő emlékezet (Oral Histories)

Bene Zoltán

Szükséges és elégséges Magántörténelem

Nagyapámnak á ámnak é Édesap és É á ámnak

Nem tudom, mikor hallottam először 1956-ról. 1973-ban születtem, tehát 1985-nél előbb biztosan nem. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy Nagy Imre és mártírtársai temetését közvetítette íítette a Magyar Televízi í ó. Láttam. Ez tehát egy biztos pont: 1989. június 16-án már minden ízi kétséget kizáróan találkoztam ötvenhattal. Emlékszem 1988. június 16-ra is, helyesebben szólva a dátumra nem, azt utólag kellett azonosítanom, de az eseményre igen: a rendőrség szétverte a 301-es parcellában tüntetőket. Az is biztos, hogy tudtam m már, kik nyugszanak abban a parcellában. Úgy emlékszem, személyes ügynek éreztem az egészet. Egyrészt biztosan a közhangulat, a közvélekedés hatására. Másrészt azonban a sejtéseim, seim, ffélemlékeim miatt. Éreztem, hogy közöm van mindahhoz, ami 1956-ban történt. A zsigereimben tudtam, hogy személyesen érint. Ma legalábbis így gondolom. Azt azonban nem tudom, mikor szembesültem először ezzel a bizonyos „személyes érintettségemmel”. Már 1988 előtt? Utána? Nem tudom. Mégis úgy gondolom, előtte kellett legyen, ám arra képtelen vagyok válaszolni, hogy mi volt az első tudatos találkozás. Jóval később, felnőtt fejjel aztán több novellát írtam ötvenhatról. Ezek közül hármat idemásolok. A három között könnyű megtalálni a kapcsolódási pontot, pontokat. És éppen ezért belátható – s talán megbocsátható –, ha egy negyediket is ideillesztek, előhang vagy felvezetés gyanánt. Ez a negyedik, jelen esetben tehát az első a Csá Csáktornya áktornya címet viseli, a húgomnak, Ildinek ajánlottam annak idején (jól tettem). 2002 májusában közölte a Magyar Napl Napló. Ez volt az első novellám, amelyik jelentős irodalmi folyóiratban megjelent. Íme:

Csáktornya Egy időben azzal próbálta elütni az éjszakáiba tolakodó ürességet, hogy megkísérelt elképzelni egy alf alföldi parasztházat. Jómódú, utóbb kulákká kiáltott parasztok házát, de mégiscsak parasztházat, vályogfalút, nádtetejűt, hosszút, alacsony mennyezetűt. Körülötte hatalmas kertet, sokszorosát annak, amit ő, egy eljövendő ház körül, az időben évtizedekkel később, de a teret tekintve ugyanott, meglehetősen sokszor bebarangolt. A házban parasztokat: kunf le, szikár, ösztövér, büszke embert, asszonyt, akinek arcán még nem láthatók a ráncok, úgy fé valahogy, mint azon a sárga rga ffényképen, amit unalmas nyári délutánokon bámult; négy gye-

27

PoLíSz reket, két lányt, két fiút, ahogy lennie kell. Próbálta elképzelni a nappalokat és az éjszakákat, a homok megszelídítését, a munkát, a szavak járását, a szobák illatát, a ruhák suhogását, az étkezések hangulatát, t, a ffáradtságot, az álmokat – de ez sosem sikerült igazán, valami mindig hibádzott. Leginkább minden hibádzott. Másodjára megpróbálta hát maga elé idézni a Balaton képét, nem azét, amelyben többször fü f rdött már, hanem egy másikét, amelyben levesnek kitűnő rákok húzzák maguk után az ollóikat a latyakos iszapban, éss mindenf mindenféle halak úszkálnak bőséges rajokban; és a part menti falvakban, legalábbis az egyikben a sok közül, kitűnő ruszlit mér a zsidó szatócs. Erőlködött, hogy elképzeljen ismét egy házat, ezúttal egy Balaton-partit, szegényebbet, kisebbet; az udvarban baromfikat, disznót, nyulakat, a szobában ban egy fférfit, egy nőt, négy gyereket, négy testvért: három fiút és egy lányt. nyt. A fférfi ffél tüdejét Olaszországban hagyta, hátán gyerekökölnyi lyuk, még senki sem sejti, hogy több mint kilencven évet fog élni. Úgy képzeli, hogy az asszony egy nagy tál lucskos rétest tesz az asztalra éppen, ám ekkor kiderül, hogy a kép hamis, hiszen a kéz, amely elsőként lecsap a süteményre, az az ő keze, pedig annak semmi keresnivalója még itt, hiszen egy világháború, egy nyomorúság, egy levert forradalom és mégg valamif valamiféle furcsa esztendők hiányoznak ahhoz, hogy egyáltalán körvonalazódjék az a kéz, s a hozzá tartozó ember, aki most üres óráit ilyen képzelgésekkel igyekszik kitölteni. Harmadjára azzal kísérletezett, hogy összekapcsolván az első és második képet, vagy azoknak egyik-másik részletét legalább, előre lopakodjék az időben, és kiismerje a szobát, ahol albérlő alszik, még nyilván nem horkol, talán még a Balatonról, az anyja réteséről, a rákokról álmodik, talán márr a ffőbérlő lányáról. Még húszéves sincs, úgy tudja, így látja maga előtt. Az albérlet azonban elképzelhetetlen azokhoz képest, ahol ő lakott. A hatalmas kert, amelynek, maradványát ismerve sem képes átlátni sem arányait, sem jellegét, a bizonnyal f ldillatú szoba, a vetett ágy egyáltalán nem vethető össze a megtapasztalt szállásokkal, lakáfö sokkal. Éjjel nyilván repülőgépek zúgnak, háború van, ezerkilencszáznegyvennégy. Negyedjére próbálkozott csak a lány álmával, a legidősebbével, s az azt követő haraggal, az elszántsággal, a nekiveselkedéssel, az elhatározással, a bátorsággal, a szerelemmel, a szökéssel, az úttal, amely Csáktornyára vezet, a Zrínyiek egykori vára köré épült, régi-új magyar város egyik kőépületébe, ahol valami szalaggal felszentelt hivatalnok bejegyez két nevet egy jókora, bőrkötéses könyvbe, ellátja kézjegyével, majd megfordítja, íítja, hogy mások is megtehessék ugyanezt. Itt meg kellett torpannia, a hivatalnok problémát jelent: nem használhatja fel az egyetlen ismert, megjegyzett mintát, a magas, csúnyán kifestett nőt, aki ötvenkét évvel később az ő nevét vési egy másik könyvbe, mert valamiképpen bizonyos abban, hogy egy középkorú fé f rfit kell magában összeraknia, kölcsönöz hát egy arcot a buszról, egy hangot az utcáról, egy testet a boltból, karokat a kocsmaasztal mellől, tollat tartó ujjakat a könyvtárból, lábakra nincs szükség, takarja az asztal. Elgondolja az aláírásokat: a balatoni, szegény parasztcsalád postamesterré lett fiának szép vonalú betűit és a módos parasztlány dacos, makacsságról árulkodó kézírását. Így képzeli. Ötödjére romantikus szárnyalásra ragadtatta magát, kimondta, hogy a házasság megköttetett. Valami különös érzés kerítette íítette hatalmába, talán saját létének esetlegessége. Arra gondolt, hogy a véletlenek láncolata talán ott kezdődött (vagy ez már folytatás volt?), hogy egyszer egy postamestert ideiglenesen helyettesíteni ííteni kellett egy homokra épült faluban – s végső soron ez az egyszerű, bevált módszer fajult szökéssé, ebből bontakozott ki Csáktornya, és voltaképpen ebből lett ő maga is, aki most mindezt összerakosgatja elcsent, ellesett, halódó emléktöredékekből. De el kellett hessegetnie a gondolatot, a hiábavalót, és vissza kellett térnie Csáktornyára.

28


Hatodjára megpróbálta felépíteni magát Csáktornyát. Esetleg a hangzatos, jól csengő név, netán a városra az idő tájt jellemző felemás politikai helyzet, talán csak a lustaság miatt ragadt le ott. Nem kísérletezett a katonai behívóval, a háború végével, Grazcal, az oroszokkal, nádasokkal, dasokkal, miegym miegymással – ezeket tartalékba tette, jó lesz későbbre. Csáktornya felépít í ésébe ít fogott. Úgy vélte, két épület feltétlenül szükséges: egy torony, hiszen nomen est omen, és egy kőépület, amelyben egy szalaggal átkötött, asztal mögé bújó fé f rfi tevékenykedik, s ahol őriznek egy jókora, bőrkötéses könyvet. Ahogy mélyebbre ásott, be kellett látnia, hogy kell vasútállomás és valami fogadó vagy szálloda lloda vagy eff efféle intézmény is. Nem elengedhetetlenül fontosak, de jó, ha vannak. Másra nincs is szükség. Az utcák azért legyenek macskakövesek, az hangulatos, ódivatú és emberi. Úgy érezte, sikerült összeillesztenie a puzzle-t. Többé-kevésbé egymás mellé került a két parasztház, a homok és a Balaton, az albérlet és Csáktornya. Csaknem elégedett volt. Hetedjére azt gondolta ki, hogy leírja, amit elkészített íített tett ffááradságos agymunkával, s ha leírja, kétség kívül ilyenformán írja le. Erőfeszít í éseket tesz, leküzdi kishitűségét, leküzdi tohonyaít ságát, leküzdi az egyéb tornyosuló akadályokat, összekapja magát, és egy kicsit összpontosít. Aztán minden másképp sikerül, mint ahogy eltervezi, de ez olykor már nem is zavarja anynyira. Elkezdi, írja, és végül befejezi. Belátom, hogy ennek az elbeszélésnek látszólag nincsen köze ötvenhathoz. Később ki fog derülni, hogy minden látszat ellenére nagyon is van. S mivel igyekszem betartani egyfajta kronológiát, mondjuk, születési sorrendet, ezért hát másodikként következzék a Legendá Legendák ák helyett Cé Cél él– l–kitűz ű és űz és– s–nélk é ül címet viselő története. Ezt is a Magyar Napló közölte, a 2003. februári élk számában. Ennek ajánlása nincs, csak mottója van: salvo errore et omissione, azaz tévedések és kihagyások lehetőségével.

C l–kitűz Cé ű és–nélkül űz Ahogyan a vasúti kocsi ablakai előtt hol lassabb, hol gyorsabb ütemű snittek gyanánt suhantak el a képek, egyszerre alattomos unalom lepett meg. Ezt a sunyi, alamuszi unalmat elűzendő, családi legendák híján családi legendákat kezdtem gyártani magamban. Valamenynyi selejtnek bizonyult. – Gyászos. Elkeserít í ő. Lehangoló. Ez bizony lehangoló – motyogtam ít magam elé kedveszegetten. A vonat lassított, hosszasan éss hangosan ffékezett, majd megállt. llt. Alig ffél perc elteltével meglódult és indult tovább. Én is újabb lendületet vettem. Bizonyos vagyok abban, hogy minden családnak van legendáriuma. Nagy, nevezetes, gazdag múltú családok esetében ez akár több kötetre is rúghat, lehet könyvtárnyi alapanyag, emberöltők hosszú során keresztüll egybehordott, kkörültekintő gondossággal felhalmozott és megőrzött, csaknem teljes magántörténelem. Á m a szerencsétlenebb famíliák vajmi kevés legendája éli túl az emlékezet természetes és az eltelő idővel többé-kevésbé egyenesen arányos hanyatlását, illetőleg maguknak az emlékezőknek – szintúgy a természet rendje szerint való – távozását az emlékek ideiglenes tartózkodási helyéről az emlékek végleges, legfeljebb hosszú évszázadok, évezredek alatt ködbe vesző világába. Az ilyen családok legendáriuma nem gyarapszik nemzedékről nemzedékre, éppen ellenkezőleg: egy-egy történet nem töri át véglegesen a generációk közötti határokat, s legfeljebb egy-két emberöltőn által képes

29

PoLíSz életben maradni. Viszont kétségtelen, gtelen, hogy az eff efféle famíliák legendatárának fel sem épült, máris önnön romjaiba dőlt épületéből is összehordható egy kisebb törmelékkupac. – Az én családom ilyen család, tehát ha családi legendárium híján magam akarok valami hasonlót létrehozni, abban az esetben feladatom ama lehetséges, testetlen, de jelen lévő törmelék összesöprögetése, előkaparása a romok alól, ha kell, a tíz körmöm véres, res, ffáradságos gos ffájdalmával. A vonat újra megállt, s mikor öt-hat perc múltán ismét elindult, én morzsákat kezdtem gyűjtögetni, mint az ég madarai, akik köztudomásúlag nem szántanak, nem vetnek, nem aratnak, mégis akad mit enniük a kegyelem folytán, ami kijár nekik. Nekem is kijár a kegyelem. Erre a meggyőződésre jutottam, és haladéktalanul nekiláttam a rejtőzködő természetű, különfé nf le titokzatos módokon fennmaradt, a családommal kapcsolatos esemény-, élmény- és nfé történetmorzsák, -szemcsék, -törmelékek felkutatásához. Kutatómunkámhoz a magam hiányos és kurta emlékezetét és néhány közvetlen közeli családtagom korábban meglopott, megcsapolt memóriáját hívtam segíts í égül, amennyire tőlem tellett; s mindazt, amit megíts találtam, magamnak és nekik ajánlom, ha ajánlom egyáltalán valakinek. Miért is ne ajánlanám? Elsőként felszínre került képmorzsa Egy nagyobbacska fiúgyerek megy az utcán egy dél-alfö l-alf ldi város egyik lakótelepén. l-alfö Egy gyerek, aki, erős a gyanúm, én lehetek/én lehettem. A gyerek mellett kopaszodó, szemüveges, veges, hatvanas fférfi lépeget. Mesél a fiúnak. Fiúkám, így szólítja. Mindazt, amit mond, szinte láthatóan issza magába a feledés, mint a görögök árnyai a kiontott emberi vért. De az a mondat, melyet jobb kezét emelve-mutatva mond, az a mondat az emlékezés mezőire keveredik, s ott nyomban gyökeret ereszt. Sokfelé jártam az életemben, voltam börtönben is, de sehol nem vették lajstromba ezt a rossz, roncsolt kisujjamat, mint ismertetőjelet, mint olyat, aminek alapján azonosítható vagyok. A fiút nem is a hanyagság foglalkoztatja, amely elsiklik egy ilyen szembeötlő stigma felett, sokkal inkább a börtön szó az, amely megmozgatja a fantáziáját. Rákérdezni mégsem mer. Olyan egyszerű, olyan magától értetődő volna pedig a kérdés: Miért voltál börtönben, nagypapa?, de súlyos veszélyeket rejt magában, hiszen nem csak Monte Cristókat és Jean Valjeanokat zártak rács mögé. Nagy a kockázat, a fiú nem meri vállalni. Néhány nap vagy hét, esetleg hónap szükséges ahhoz, hogy a kíváncsiságg a ffélelem ffölébe kerekedjék, s a fiú az anyjához forduljon kérdésével. Talán azért hozzá, mert a nagypapa meszsze van (meg aztán túlságosan is illetékes az ügyben, jobban, mint az a megnyugtató felelet szempontjából üdvös lenne), az apja pedig minden bizonnyal szépítene a válaszon, hímezne-hámozna – ahogyan ő, a fiú is cselekedne, ha az apjáról rosszat kellene mondania. S végül talán azért is az anyjához fordul, mert ha (és ez is erősen benne van a pakliban) rosszat kell hallani valakiről, akiről soha nem volna szabad rosszat hallani, akkor már legjobb, ha azt az ember az anyjától hallja. Az anyát kicsit meglepi a kérdés, nem is nagyon tud mit kezdeni vele először, aztán beszél politikáról, rosszindulatról, ellenforradalomról, de csak úgy tessék-lássék, úgy szőrmentén. A fiú érzi, hogy ködösítés folyik. A tények, a valóság elmázolása, elkenése folyik. Ennek ellenére re a ffélelme odavan, s helyébe öröm árad. Büszkeség. Monte Cristo és Jean Valjean. Mi több! Tá T ncsics, Hajnóczy, Noszlopy Gásp á ár! ásp

30


Másodikként felszínre került képmorzsa Valahol Magyarországon, a Dunán túl, egészen délen, a jugoszláv ááv határ mellett, ezerkilencszázötvenhat késő őszén Budapestről érkező hírektől pirult arcú emberek lepik el a postát. A postamester roncsolt kisujjú jobb kezével megtörli egyre magasodó homlokát, szótlanul figyeli az izgatott emberek heves, esetlen gesztikulálását. Egyikük éppen felé lép: Elvtársam! A postamester felemeli a mutatóujját, ezzel a mozdulattal mintegy megállítva íítva a hozzá fordulót. Higgadt, nyugodt hangon szólal meg: Itt már nincsenek elvtársak. Itt csak urak vannak. A másik egy szemvillanásnyi időre meghökken, a szó felhorgad benne, amire hirtelen elhatározásból határozottan rábólint, sűrű, az orrnyergén összenőtt szemöldökét felvonja, újra bólint, és helyesbíti í önmagát: Uram! – s szavai elvesznek az évtizedek sivár, sötét sikátoraiban. íti Harmadikként felszínre került képmorzsa Bírósági tárgyalóterem Magyarországon, valamikor ezerkilencszázötvenhétben. Egy sűrű, az orrnyergén összenőtt szemöldökét fel-felvonogató alak hevesen magyaráz, s a vádlottak padján kuporgó kopaszodó fé f rfira mutogat, aki nemrég még postamester volt, most közellenség. A sűrű szemöldökű nyomában többen lépnek a pulpitus elé, ki hadarva, ki megfontolt lassúsággal, ki kínlódva, ki sistergő élvezettel beszél, beszél, beszél. Hangjuk börtönfalakon koppanva enyészik el; szavaik olykor a bitófa deszkapadlójára hullanak, csörömpölve a halál előtti vérfagyasztó csendben; mondataikból könnyező virágok sarjadnak leengedett redőnyök mögött rejtező,, ffélelem- és bánat-dohos szobák mélyén; beszédük nyomán évekig koszos priccseken heverő testek taplószáraz torkaiból sóhajok fakadnak fel gennyes kelésekhez hasonlatosan. Negyedikként felszínre került képmorzsa Egy lassan-fiatalember valahol Magyarországon, ezerkilencszázkilencven környékén egy vasútállomás előtt leszáll a buszról, átvág a forgalmas úton, kinyit egy kaput, benyit egy házba. Néhány óra telik el odabenn, míg kijut az udvarra, egy óriás diófa alá. Székre ül, mellé egy hetven évéhez közelít í ő öregember ereszkedik, és mesél. Amikor a börtönben megvertek, ít bizony én is összehugyoztam magam. Csizmával áával rugdostak, ököllel ütöttek ttek benn bennünket, nagy szakértelemmel. Nem látszott rajtunk semmi, csak majd’ beledöglöttünk. A lassan-fiatalember kérdezne még, ám valami visszatartja. Együttérzés, szemérem. Valami. Ülnek egymás mellett, hallgatnak. Az öreg kezében légycsapót szorongat, lágyan csapkodja vele a térdeit. Jól láthatóan girbe-gurba a kisujja. Valamikor összeroncsolódott. Nem a börtönben, de jóval korábban, egy cséplőgép révén a Balaton partján, olyan régen, amilyen régen a sárkányok éltek. Ötödikként felszínre került képmorzsa Egy fiúgyerek megy az utcán egy dél-alfö l-alf ldi városban. Alighanem ő lesz az apám. Hátán l-alfö iskolatáska, öltözéke iskolai egyenruha, ezerkilencszázötvennyolc tavasza öleli körül. Az apja börtönben ül, az anyja száz kilométerre tőle. Mégis szerencsésnek mondható. Utolsó, álnok, becstelen ellenforradalmár gyerekeként nem az állami gondoskodá gondoskodás ás valamely intézményében

31

PoLíSz nevelődik lojális, sőt, hittel hív í ő, ideológiai öntudattal rendelkező alattvalóvá, hanem ügyeív sen kijátszva a hatalom tapogatózó, szív í ókorongokkal felszerelt csápjait, szinte a kertek alatt ív megbújva, bizonyos szemek elől elrejtve éli az életét. Már-már észre sem venni rajta, hogy nem itt lenne a helye. Hogy ide őt csak eldugták. Eldugták, hogy megkíméljék az állam félt fé éltő, ő óvó gondoskodá gondoskodás ásától, ami abban az esetben várt volna rá, génjeiben megbízhatatlan ivadékra, ha megkísérti a sorsot, és megpróbáll otthon maradni az anyja szokny szoknyája mellett. Így azonban nyoma veszett. Így nem vitték el. Élhetett száz kilométerre az anyjától (aki, mellesleg, tagadhatatlanul az én nagymamám) – de szabadon. Legalábbis nem falakkal határolt (fegy)intézetben. Lám, most is: megy az utcán. Sétál. Kóvályog. Egyedül. Ha akar, balra tér, ha akar, jobbra fordul. Az apjához képest határtalan szabadság birtokosa. Hatodikként felszínre került képmorzsa Autó fé f kez egy vasútállomás előtt, a hatvanas évek elején, valahol Magyarországon. Balra fordul, megáll a kapubejáróban. Kétt fférfi száll ki a járműből, arcuk kimódoltan barátságtalan. A ház urát keresik, ajánlatuk van a számára. Visszamehetne dolgozni a postára vagy bárhová, jó helyre. Nem kkéne szedett-vedett munkákat végeznie alacsony bérért. Kereshetne többet, könnyebben. Így beszélnek a barátságtalan ábrázatok tulajdonosai. És nem elégszenek meg ennyivel. Csak annyit kérünk, mondja el, írja le, amit hall, amit jártában-keltében lát. A ház ura, a nem szíves ííves vendéglátó fejével nemet int. Ember! Aláírja ezt a kurva papírt, leírja, amit hall a kocsmában, és jól él! Békében! A ház ura, a nem szíves ííves vendéglátó roncsolt kisujjú jobb kezével eltolja az asztalra elé terített papírt és a mellé helyezett golyóstollat. Nem szoktam kocsmába járni. Akkor bassza meg vagy kösse sse fföl magát! Hetedikként felszínre került képmorzsa Egy lassan-már-nem-fiatalember ül moccanatlanul a ravatalozóban. Előtte egy koporsóba fektetett test, látja a mozdulatlan arcot. Tudja, hogy a jobb combhoz egy olyan kézfej szorul, amelyen a kisujj roncsolódott egykor, s bár ez kiváló különös ismertetőjel, mégsem jegyezték fel sehol. Még a börtönben sem. Oldalra néz, a kopaszodó fé f rfira, aki tőle nem messze ül. Nem látszik rajta, hogy hajdan egy álnok, becstelen ellenforradalmár fia volt, maga is potenciális ellenség. Az sem érzékelhető, hogy egy forradalmár gyermeke lenne. Olyan inkább, mint az apám. A lassan-már-nem-fiatalember visszafordítja tekintetét a koporsóban fekvő arcára. Az arc, amit lát, nem tűnik egy álnok, becstelen ellenforradalmár fizimiskájának. A forradalmárok arcát sem ilyennek képzeli. Sokkal inkább a nagyapám arcának tetszik. A lassan-már-nem-fiatalember lenyeli a könnyeit. Valami azt súgja, hogy ez a lassan-már-nemfiatalember – én vagyok. Vagy tévednék? Végelszámolás A vonat sikoltva ffékez, halántékom koppan az ablaküvegen. Felriadok. Családi legendáriumot akartam. Legendák helyett csupán egy történet forgácsait szedtem össze, s valamenynyit sután egymás mellé ragasztottam. Nem lett az igazi, tudom. Talán nem is lett történet.

32


Megkockáztatom, egyesek bele is kötnének, még imitt-amott igaztalansággal is vádolnának. Szívük joga, lelkem rajta. A vonat újra, immár sokadszor s nem utoljára, elindul. A következő ollózás szövege az után keletkezett, hogy a kezembe került egy háromkötetes könyv. A könyvben az ötvenhat után, a forradalomban való aktív íív részvétel miatt elítéltek visszaemlékezéseit adták közre. A megkeresettek egy, a szerkesztők által összeállított kérdőív őí őív alapján idézték fel emlékeiket. A kötet egyik emlékezője a nagyapám volt – mint a fentebbi novellából kiderült, ő az én „személyes érintettségem” 1956. eseményeiben. Az alább olvasható elbeszélésnek a Továbbmondott történet címet adtam, s egy Ottlik-idézetet választottam mottóul, mely így hangzik: „V „Vé Vége nincs, majd benned folytatódik, és te tovább mondhatod. Ha tudod.” A dőlt betűvel szedett részek szek nagyap nagyapámnak az említett íített kiadványban közzé tett mondatai közül valók. Az írás először az Életünk folyóirat 2005. márciusi számában volt olvasható.

Tov bbmondott történet Tová A tankok összetörték az utakat, mesélték itt-ott, eleinte csak halk szóval, biztonságos szobákban, áthatolhatatlan thatolhatatlan ffüsttől övezetten, majd később az utcán, hangosan, hivalkodó módon, s kezdődtek a visszaemlékezések a televízióban, a rádióban; a tankok összetörték az utakat, írták az újságokban, szavalták a beszédekben, negyven-egynéhány év múlva, kihívóan, magamutogatón vagy éppen szomorú tekintettel, a sírással küszködve. Széles lánctalpakon cipelték acéltestüket, azokon forgolódtak, azokkal tiportak el mindent, ami az útjukba került, s az aszfalt nem bírta a súlyukat, megrepedezett, eltöredezett, be-beszakadt alattuk. Gyerekkorom legjellemzőbb színhelyén, T. játszóterén állt egy kiöregedett tank, éppen olyan fajta, amelyik igazán képes összetörni az utakat. Ám csak sokkal később, felidézve magamban a játszótér talajába belebetonozott hernyótalpakat, amelyek közt mi, gyerekek sokat bujkáltunk, mászkáltunk, csúsztunk-másztunk, csak akkor, az emléket vizsgálgatva tudtam elképzelni, milyen iszonyú munkát végezhettek gezhettek ezek a forg forgásban lévő vastalpak az utakon, az utcákon, a sérülékeny, vértezetlen tömegekben. És a hang?, milyen volt a hangjuk, milyen volt az a bizonyosan ffülsértő csikorgás, ahogyan a kerekek továbbított í ák a köréjük tekert laított pos acéltestet, amikor a torony fordult, s az ágyúcső célt keresve pásztázott az épületek ablakai alatt? Milyen lehetett az a hang?, tűnődtem. Ennek a kérdésnek a megfejtéséről azonban sietve tettem le – nem akartam felhasználni az egyetlen lehetséges kapaszkodót, a látott háborús filmek zajait, hiszen személyes benyomásokkal sokkal eff efféle hangok terén nem rendelkezem. Így hát inkább hagytam a hangokat, azokat a hangokat. Hagyom a fenébe. Egy autóbusz motorjának a zúgása sokkal élénkebben felidézhető, sokkal valóságosabban, életszerűbben, gondoltam, gondolom, s mindenképpen több közöm van az autóbusz motorjának berregéséhez, mint a tankok ilyen-olyan út-, épület- és embergyilkos lármájához. Az ugyan nagyobb érdeklődésre tarthat számot, ehhez viszont számtalan személyes szál kapcsol a legelképesztőbb bb aljass aljasságoktól egészen a legártatlanabb utazásokig. Úgy tűnik, eljutottam a tanktól az autóbuszig. Ahogyan akkor is előbb jöttek a tankok, csak utána került sor a buszozásra.

33

PoLíSz Letartóztatásunk után a nagykanizsai rendőrségre szállítottak, ahonnan másnap a taszári repülőtér autóbuszával kb. 20 társammal együtt napokon keresztüll elf elfüggönyözött ablakkal, ránk irányított fegyverrel autóztattak bennünket ide-oda. Azt az emberi hangot, amely által testet öltöttek ezek a szavak, nem nehéz elképzelnem. Hallom magamban. S ezt az imígyen felidézett motorzúgást, ezt sem nehéz elgondolni. Szinte hallom máris, s látom tom az elf elfüggönyözött ablakokat a farmotoros, számomra erősen szokatlan, régies alakú járművön. n. Az oldalfalon, a ffüggönyön keresztül is tökéletesen érzékelem kelem a h húsz embert odabenn, a guruló fé f mdobozban. Mintha már én is ott ülnék, műbőr borít í ású ülésen, ít szorosan összezárt lábakkal, izzadó tenyérrel, átnedvesedett, nyakig gombolt, kockás gyapjúingben. Hegyezem a ffülem. Sírást hallok – s ezen, egyszerre kiesve mindenből, ami körülvesz és bennem zajlik, ezen késedelem nélkül eltűnődöm, de már nem a buszon ülve, persze, hanem ismét kinn, kív í ül rekedten. Vajon ide illik? Ide, persze, nem lehet vitás, de valós-e? Aztán ív hirtelen megnyugszom: eszembe villan, hogy ezt is ő mesélte, ez is az ő emléke, amely immár bennem folytatódik. Mesélt arról a pécsi lányról, jól emlékszem, arról a lányról, ott, a buszon, tizenhat-tizenhét éves lehetett, éppen mellé ültették, s olyan szívet íívet szorít í óan riadt volt mindvégig, és gyakorta sírt. Újra fenn ülök a járművön, igen, visszakerültem. Nem tudtuk, mi lesz velünk, mivel a busz parancsnoka ruszki tiszt volt. Azt hittük, a Szovjetunióba visznek. Tehát a buszon vagyunk, zötyögünk a megrongált és a rongálatlan utakon, 8-10 napig, kilátás nélkül. Mindenfajta kilátás nélkül. Fegyverekkel farkasszemet nézve… Le kell szállnom, sajnos. Rekonstruálhatatlan helyzet ez számomra, be kell, hogy lássam. – De miért gondolom egyáltalán, hogy rekonstruálnom kellene? Nem alkothatok véleményt arról, amit nem éltem át, hallottam már sokszor, százszor, ezerszer. Talán ez kényszerít íít a rekonstrukció kísérletére, talán ezek miatt a szavak miatt, ezen meggyőződés miatt (mely nem a sajátom, de vitatkoznom vele Sziszifusz vállalkozásával áával mérhető munka volna) próbálom megélni mindazt, amit még ők, a negyvenhat évvel ezelőtti történet szereplői, még ők is csak átélni tudtak, megélni semmiképp. Próbálom beleképzelni, nem, nem beleképzelni: belehelyezni magam egy ember helyébe, akit jól és közelről ismertem (amennyire embert egyáltalán lehetséges), s ehhez emberfeletti empátiára lenne szükségem, de ha rendelkeznék ilyennel, akkor sem érném el a célomat, ezzel tisztában kell lennem, ez ellen nincs apelláta. Ismerek tényeket, s ezek alapján érzékelnem kellene az egészet, azaz mindent, ami és ahogyan történt, magamba fogadni, a részemmé tenni – a hitelesség jegyében nem elképzelnem kell érzéseket, hanem megélnem őket. Tudom, hogy olyannak kellene lennem, mint aki néhány napja még a L. Járási és Községi Forradalmi Tanács vezetője volt, most pedig, hite szerint, Szibériába tart huszadmagával á éss legf ával legfőképpen egy kétségbeesett gyereklánnyal az oldalán, akit akkor látott először, amikor letartóztatása után bekísérték a nagykanizsai rendőrségre, 1956 novemberében, az autóbuszos utazás kezdete előtti napon; éreznem kellene a fegyverek csövéből felém áradó fenyegetést, az idegenség, g, a ffáájdalom, ájdalom, a nélkülözés, a hideg, a magamra maradottság, a kiúttalanság és visszatérhetetlenség realitássá körvonalazódó lehetőségét; éreznem kellene, ahogy biológiai szükségleteimtől rettegek, mint potenciális veszélyforrástól, mert általuk oly mértékben megalázó helyzetbe kerülhetek, amit emberi méltósággal viselni nem lehetséges; éreznem kellene az emésztő hiányt; éreznem kellene, hogy folytonosan a családom képét idézem fel magamban, attól rettegve, hogy a szibériai síkon erre már képtelen leszek – át kellene élnem lnem egy olyan iszonyatos ffélelmet, amit képtelen vagyok átélni. Szükség törvényt bont, s szükség volna arra, hogy át- és megéljem, amikor egy elhagyatott helyen kiterelnek tizenkilenc társammal együtt a buszból, egy helyen, ami lehet

34


bárhol, Magyarországon, Romániában, Ukrajnában, Oroszországban, Szibériában, akárhol; s azon a helyen dzsipek állnak a jéghideg, ghideg, letarolt fföldön, katonai dzsipek: azokba kell négyesével beszállni; llni; s szemtan szemtanúja kell lennem, ahogy egyik vonakodó társam kezét bajonettel vágja meg a pirospozsgás arcú tiszt, arcán szelíd, szláv ááv mosollyal; azután végig kell éljem, ahogy a dzsip gyomrában keresztben egymásra fekszünk, érezzük egymás testnedveinek csíp í ős szagát, zavar íp az orromba hatoló fé f lelem-bűz, a megvágott társam kezéből bőséges patakban csorog a vér, s a kicsiny tér halálosan elhasznált levegőjét vérszaggal rszaggal ffűszerezi fel; végül, mérhetetlen idő elteltével örömöt kell érezzek, amiért újra a buszon vagyok, ahol azért mégis ülhetek, s közben nem töröm mások testét, és nem törik mások az én testemet – mindennek át- és megélésére szükségem volna. Olyan szükség, amely törvényt bont. Ám én képtelen vagyok megfelelni a szükség kihív í ásának. Ezek szerint lehetőségem sincs arra, hogy hamisítatlan, ív íítatlan, autentikus véleményt formáljak, hitelt érdemlően, megcáfolhatatlanul meséljek el egy negyvenhat évvel ezelőtti képtelen buszozást, hiszen nekem a busz fogalma nem jelentheti azt sosem, ami ehhez a hiteles megít í éléshez és biztos, mindenki számára elfogadható elbeszéléshez szükséges. Ahoít gyan a tank is egy játszótéren álló játék az én emlékeimben. Nem gyilkos eszköz, nem szörnyeteg. Mégis közöm van ahhoz a negyvenhat évvel ezelőtti eseményhez, mégsem gsem ffüggetlen a létem attól, hogy az megtörtént. Bizonyítani íítani nem tudom, hogy így van, s úgy érzem, le leszek tagadva én is, önmagam előtt leginkább, ha bizonygatásba, sba, szemf szemfényvesztésbe próbálok kezdeni. Nem is próbálkozom ilyesmivel. Viszont végezetül pontosan idézem a végkifejletet, mely ugyan csupán az autóbuszozás végét jelenti, nem zár le semmi mást, semmi egyebet, csak azt. Nem dönt életekről, nem dönt sorsokról. Visszatérő rémálmokról dönt. Arról, hogy olyanok, hogy azok lehetnek: nem válnak valósággá, hanem álmok maradnak. Legalább ezek csak rémálmok maradhattak. Ekkor leraktak a zalaegerszegi börtönnél,l, ahonnan két nap m múlva hazaengedtek. Ez idő alatt hozzátartoz á átartoz óink hiába ba kerestek benn bennünket, senki nem tudott rólunk. Le voltunk tagadva. V gezetül, híven Vé ííven a kronológiámhoz, a legkésőbbi keletkezésű novellát biggyesztem ide, amely egyben válasz (lehet) arra a kérdése, amit jelen írás elején tettem fel magamnak: hogyan és mikor szembesültem először azzal a bizonyos „személyes érintettség”-gel? A mikorra nem tudok pontosan felelni, úgy vélem azonban, hogy 1980 és 1984 között lehetett valamikor. Nem is hiszem, hogy lényeges, pontosan mikor. Sokkal fontosabb, hogy miként. Hát, valahogy úgy történt, ahogyan itt következik. Nem állítom, íítom, hogy éppen így. Csak anynyit állíthatok, hogy hasonlóképpen. (Ez a történet egyébiránt a Zempléni Múzsa című folyóirat 2006. őszi számában jelent meg, Ellenforradalom címen.)

Ellenforradalom A kakas sután kalimpál a lábaival, amikor a nagymama elkapja, s a hadonászni készülő szárnyakat összefogva, hozza kifelé a tyúkudvarból. Nagy, vörös kakas, a kisfiú áhítattal í ítattal vegyes fé f lelemmel nézi. Hányszor hajigálta meg kővel, mogyoróval, csak úgy koppant a hátán! De a kakas fel sem vette. Legfeljebb, ha megrázta magát, t, ffél lábra állt, nyújtogatta a nyakát a kisfiú felé, csőrét kitátotta, és különös hangot adott ki, mintha nyikorogna. Most már ugyan nyikoroghat kedvére…

35

PoLíSz – Gyere, segíthetsz! í íthetsz! – szól a nagymama, és a kisfiú odalép, leguggol, marokra fogja a madárlábakat. A nagymama rátérdel a szárnyakra, az előkészített vájdlingot közelebb húzza, kiveszi belőle a kést. – Szorosan tartsd, fiúkám, m, nehogy megr megrúgjon! A kisfiú elfordítja íítja a fejét. Összevillan a tekintete a kutyáéval, aki remegő orrcimpákkal figyel. A gyerek inkább lehunyja a szemét. Erősen markolja, amit kell, nehogy úgy járjon, mint amikor először segített íített a nagymamának levágni egy kakast. Akkor nem szorította íította eléggé a lábakat, meg is szeppent, mikor a madár rúgni kezdett, s a pikkelyes, undok bőr csúszott is izzadt tenyerében – így a lábak elszabadultak, felrúgták a vájdlingot, és elfolyt a vér javarésze. Most nem ismétlődhet ez meg, fogadkozik a kisfiú, s már hallja, ahogy a nagyanyja tépkedi a tollakat a kakas nyakán, aztán a penge szisszen, s érzi, hogy feszülnek az izmok öszszezárt markában, de tartja erősen, szorítja íítja a feszülő inakat, míg azt nem érzi, hogy a rúgások egyre erőtlenebbek lesznek, rángássá szelídülnek. – Elengedheted – mondja a nagymama. – Jól van. Jó pörkölt lesz belőle. Ha nagyapád hazajön, kitekeri két galamb nyakát, abbóll meg levest ffőzünk! A kisfiú szereti a galamblevest, de annak nem örül, hogy a nagyapja kitekeri a galambok nyakát. Barbárságnak érzi. Viszolyog, ha arra gondol, a nagyapja felmegy a létrán a padra, magához édesget két fiatal tojót, aztán hirtelen, reccs! Viszont a galambleves finom, az tagadhatatlan… A nagymama a kakassal és a vájdlinggal a nyári konyhába vonul, a kisfiú kinn marad a kutyával, ígér neki csontot ebéd utánra. Az állat boldogan veti magát hanyatt, pirosló, nyákos nemi szervét kidugja. A kisfiú mosolyog, cirógatja a kutya hasát, ahol alig nőtt szőr. Finom, puha a bőre. A kutya elégedetten szuszog. Miután megérkezik a nagypapa, csakhamar felmegy a padra, elidőzik kicsit, majd hóna alatt két élettelen madártesttel tér vissza. – Mi az, fiúkám? – simogatja meg unokája fejét. – Meg Megölted őket? – mereszti a szemét a kisfiú. – Élve csak nem ffőzheti meg őket nagyanyád! A nagypapa arcát mosoly szeli ketté: – Hiszen te meg a kakassal vitézkedtél, ha jól hallottam! A kisfiú elpirul, mint akit rajtakapnak valami szégyellni való dolgon, de egy pillanat múlva büszkén kihúzza magát: – Nem engedtem el a llábát! t! – dicsekszik. – V Végig szorítottam, nem tudott szabadulni! – Ügyes vagy – dicséri meg a nagypapa, azzal viszi be a galambokat a konyhára, s fordul is ki egy perc múlva. – Gyere! – int a fiúnak. – Morzsolunk a csirkéknek. A kamrába mennek, a nagypapa tekeri a kézi morzsolót, a kisfiú dobálja a kürtőbe a kukoricacsöveket, egyiket a másik után. – Mi történt a kezeddel? – mutat a nagyapja jobb kisujjára, amely girbe-gurbán, tömzsin, mereven áll, csaknem derékszöget zár be a kézcsontokkal. – Gyerekkoromban egy ehhez hasonló gépezet bekapta – meséli a nagypapa. – Egymásra csúsztak a csontok. Olyasmi idős lehettem, mint te most. – Fá F jt? – a kisfiú szinte feljajdul, jobb kez kezét önkéntelenül ökölbe szorítja. í ítja. – Fá F jt bizony! – bólogat a nagypapa. – És ilyen furcsa maradt. Viszont, fiúkám, sokfelé jártam az életemben, voltam a fronton, a fogolytáborban, voltam a börtönben, de sehol nem jegyezték fel, mint különös ismertetőjelet, ezt az összeroncsolt kisujjat.

36


A kisfiú szeme előtt tt megjelenik a televízió képernyője, benne a rendőr néni, aki papirosról olvassa: „Kü K lö Kü lön önöös ismertetőőjele, hogy jobb kezéének kisujja roncsolt, külö lön lö önöös alakú.”” Már az ajkán a kérdés, mégis visszanyeli, nem tudja, szabad-e feltenni. Eddig senki nem mondta neki, hogy a nagypapa börtönben volt. Oda azokat zárják, akik rosszat tesznek. Lopnak, rabolnak, hazudnak, csalnak. Ölnek. A nagypapa is rosszat tett volna? A morzsoló zúg, a szemek peregnek a szakajtóba. A kisfiú lopva a nagyapjára pislant – nem tudja elképzelni, pzelni, hogy valami rosszat cselekedett volna. B Bár a galambokat is zokszó nélkül, mosolyogva… … É s amikor kiscicák születtek, ásott egy mély gödröt a kert végében, s élve belehajigálta a nyivákoló, vaksi kis jószágokat, aztán betemette őket. Ő meg később kiásta, de a cicák már halottak voltak. Illetve döglöttek, ahogy a nagymama mondta. Nagyon megszidták akkor, még meg is legyintették. No, de a galamb és a macska mégiscsak csupán állat! A kisfiú szótlanul járkál egész nap, nem találja a helyét. Becsületből eszik a galamblevesből és a kakaspörköltből nokedlivel, mégsem esik olyan jól, mint máskor. Csak egyszer szed mindenből. Ha az anyja itt lenne, tőle meg merné kérdezni, miért volt börtönben a nagypapa. Csakhogy az anyja nincs itt, dolgozik. Csak neki van szünidő. A kisfiú alig alszik az éjszaka, furtonfurt a börtön kavarog a fejében. S mikor végre elszenderedik, a nagyapját látja maga előtt csíkos ruhában, fején fura alakú, csíkos sapkával, áával, bilincsbe verve. Mikor felriad, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy a nagypapa rossz ember lehet. Emlékszik, akkor forgolódott így egész éjjel, amikor a nagyanyja tavaly kivitte a temetőbe, s ott az egyik síron, amire virágot vittek, a saját nevét olvasta. Alatta pedig a feliratot: élt tizenkét napot. Nem értette, kérdezősködni dni azonban ffélt, nehogy leleplezze saját butaságát. t. V Végül a nagymama megsejthette, mi lehet a baj, s elmondta, hogy a nagybátyja nyugszik abban a sírban, az apja öccse, aki agyvérzéssel született, ami el is vitte szegényt hamar. – De ezt te úgysem értheted – simított í ák végig az arcát a vékony, hosszú ujjak. ított Dehogynem értette! Tudta, mi a halál. Veréb Zsoltinak, a barátjának is meghalt az apukája autóbalesetben. A Tiszában meg időről időre felbukkannak a szabadúszók, azaz a vízbefulladtak. Az emberek meghalnak. A tévében látta, hogy néha a gyerekek is. Értette ő ezt jól, érti ő ezt jól. Biztos most is megértené, ha rá merne kérdezni… Hajnal felé elszundít í újra. ít Másnap a nagypapa elmegy dolgozni a gyárba. A kisfiú egész délelőtt a nagymamát kerülgeti. Mikor vajas lekváros kenyeret kap tízóraira, majdnem rákérdez. Aztán elbátortalanodik. V Végül dél közeledtén kiböki: – Mama! Papa miért volt börtönben? A nagymama megütközve néz rá. – Honnan veszed, hogy volt? – Ő mondta. Tegnap, mikor morzsoltunk. – Fecsegő vénember! – szűri a fogai közt a nagymama. – Ezt te nem értheted, kisfiam! Háború volt. Úgy nevezik, polgárháború. Az emberek nem tűrték tovább, bb, hogy ffélrevezessék őket. Nagyapád se, amilyen bolond. De a háborút elvesztették az emberek, és a szájalókat bezárták. Nagyapád még olcsón megúszta. Fel is köthették volna… Ej, te ezt nem értheted! Folyton ezzel jönnek! Hát mi ő? Gyogyós? Az iskolában látta a gyogyósokat nemegyszer. Azok aztán tényleg nem értenek semmit! Bambán vigyorognak, és lógg a takony az orrukból. Az sem ritkaság, hogy a kőkerítés tövébe rondítanak. De ő nem gyogyós! Ő érti a világ dolgait.

37

PoLíSz – Akkor nem csinált semmi rosszat? – kockáztatja meg a kérdést. – Nem – válaszol a nagymama. – De azok, akik az országot vezetik, ezt másképpen gondolták. A nagymama egy pillanatra eltűnődik, utána folytatja: – Meg ma is másképpen gondolják. Szerintük nagyapád meg a hozzá hasonlók bajt kevertek, ellenforradalmat csináltak, ezért bűnhődniük kell. Bitófá f n, börtönben meg a gyárban fá mind a mai napig! Ej, fiúkám, te ezt még nem értheted! Már megint! A kisfiú megsértődik. Pedig ezúttal valóban nem érti. Hogy lehet az, hogy valami az egyik ember szerint rossz, a másik szerint jó? Mint a spenót: ő például szereti, Veréb Zsolti ellenben ki nem állhatja. Lopni viszont mindenki szerint bűn. Amikor a Csamangó ellopta a Kiss Szilvi kardigánját, igazgatói intőt kapott, meg csapatvezetői figyelmeztetőt. Igen, mert lopni bűn, és mindenki szerint az. Ez tehát nem olyan dolog, mint a spenót, ebben nem lehet válogatni. Ami bűn, az rossz. Nincs vita, nincs apelláta. De vajon a nagypapa bűnt követett-e el? Nem. Ezt a dolgot ő tényleg nem érti. De nem mer többet kérdezősködni, látja a nagymamán, n, hogy nem sz szívesen íívesen beszél erről a dologró dologról ól. Biztosan szégyelli. É s az nem lehet, hogy tévedésből csukták le a nagypapát? Látott már olyat filmen, meg olvasott is ilyesmiről valahol. Igen! Ez világos és érthető volna! Az ellenforradalom azonban nem érthető, azt be kell ismerni, azt nem érti. Mert a forradalom, az magától értetődő: november 7. és március 15., Petőfi ő és Lenin meg a dicsőséges százharminchárom nap. De őfi mi a fene az az ellenforradalom? Nem, ez aztán nem… Ha viszont tévedésből, az igen, az, akár a nap! A kisfiú kioldalog az udvarra. A kutya, ahogy meglátja, hanyatt vágja magát. Mellé ül, tűnődve simogatja a mellkasát. Elhatározza, hogy nem feszegeti tovább a börtön-dolgot. Érzi, hogy itt valami sötét titok lappang, és megfogadja, hogy a végére jár. Ki fogja deríteni az igazságot. De a kérdezősködést a családban dban abbahagyja. Nem zaklatja ttöbbet a nagymamát, hisz láthatóan nem esik jól neki, nem akar erről beszélni. És anyut se, meg aput se faggatja, ki tudja, ők is mit mondanának, nak, mivel hajtan hajtanák el? Majd a tanít í ó nénitől óvatosan megtudaít kolja, mi a csuda az az ellenforradalom? És akkor tisztábban fog látni… Addig viszont elterelő hadművelet. A kíváncsiság rejtegetése, tettetett közöny a dolog irányában. Mintha elfelejtette volna. Mindent csak úgy, ahogy máskor, mindig csak azt, amit máskor! A kutya nyöszörög az ölében, ben, ffélig alszik. A kert ffüves fertályára gólya ereszkedik. No, ezt milyen nehéz volna lefogni, hogy levágják! És milyen kár lenne érte! Szép madár. Igaz, a galamb is szép. Lehet, hogy valahol ezt is megeszik, mint a galambot? Afrikában talán, ahol telel? Délután, ha hazajön a nagypapa, megkérdezi. Ezt lehet. – Ebééééd! – a nagymama a nyári konyha ajtajában áll. A kisfiú fö f lpattan, a gólya elrugaszkodik a fföldtől, a levegőbe emelkedik. A kutya vadul ugatja. *** Ahogyan átfutom ezeket az írásokat, úgy tűnik (és remélem), összeáll, kibontakozik egy kép: az én szubjektív íív képem a forradalomról és szabadságharcról. 1956-ról. Paradox helyzet: egy olyan ember szubjekt szubjektív képét emlegetem, aki a képen látható események után csaknem húsz évvel született. Éppen ezért nem beszélek hitelességről. Nem is hiszem, hogy volna olyan. Ennek ellenére mégis tettem egy kísérletet a hitelesítésre. 2007 májusában levelet írtam a Zala Megyei Levéltár igazgatójának. Nagyapám ugyanis L. községben, gben, vagyis Leteny Letenyén sodródott bele a forradalomba. (Szándékosan használom a sodródott kifejezést. Úgy vélem,

38


nagyon-nagyon kevesen cselekedtek tudatosan 1956-ban. Nem is cselekedhettek úgy, különösen nem vidéki kisvárosokban, falvakban. Olyan hirtelen történt minden, hogy inkább az ösztönös, mint a tudatos lépések játszhattak szerepet. A legtöbben egyik pillanatról a másikra szokatlan helyzetben találták magukat, erre aztán vagy így, vagy úgy reagáltak. Nem előre megfontolt szándékkal – még akkor sem, ha amúgy várták és áhítozt í ítozt ák a totalitárius rendszer összeomlását.) Nagyapám helyettesít í ő postahivatalnok volt, magyar ít magyarán olyan postai alkalmazott, akit ide-oda helyeztek, aszerint, hogy hol volt üresedés. Így keveredett Letenyére az 50es évek közepén. Mivel az ügyben a Zala Megyei Bíróság volt az illetékes ötven esztendeje, én a Zala Megyei Levéltárhoz fordultam. Először telefonon, majd levélben: Tisztelt Igazgatóó Ú Úr! Bene Zolt Zoltááánn vagyok, nagyapáám, nééhai hai Bene K Káálm álmáánn (Balatonber (Balatonberééényben nyben született 1925-ben, meghalt Kecskeméten ééten ten 1999-ben) 1956-os iratai ut utáán án érdekl é ődö őd dööm. m. Koll Kolléégan éganőj őjé jéével vel sikerült telefonon beszélnem, éélnem, az ő tanács ácsá ács csára ára írok í Önnek. Nagyapám áám az ötvenes ö éévekben Letenyéénn a postahivatal, majd 1956-ban a Letenye JJáár árá rási ási ééss K Köözs özsé zségi égi Forradalmi Tanács áács vezetőője je volt. A forradalom lever leverééése se ut utáááni ni perben, amely – dr. Bukács áács Gyöörgy bír író ró vezetés ésé és sével ével – a Zala Megyei Bír író ír rós ósá sáágon gon folyt, őőt, t, mint II. rend rendűű vádlottat á ádlottat állí áll llított ítottá tottáákk előő.. I. rend rendűű vádlott á ádlott dr. É Érsek rsek Lajos, III. rend rendűű Novák áákk Lajos, IV. rend rendűű Sasvári áári ri JJóóózsef, zsef, VI. rend rendűű Albrecht Lajos volt, az V. rend rendű vádlott áádlott nevéétt nem ismerem, csak annyit tudok rróóóla, la, hogy disszid disszidááált. lt. A B 922/1957. szám á ú elsőő fokú íítélet é éében a bír író rós ósá sáágg nagyapáámat 4 éév bört ö önre ö éés 5 éév egyes jogoktóóll val valóó eltiltá eltiltáásra, sra, valamint 1000 Ft vagyonelkobzásra á ít ásra í éélte. lte. 1956 november novemberééében ben a zalaegerszegi, 1957 március árciusá rciusáában ban a kecskeméti, é azt követ ö őően isméét a zalaegerszegi, vég övet é ül a baracskai bört ö öönben tölt ört ö öötte büntetés ésé és séét. t. Az 1959. ááprilis 3-i réészleges ré szleges köözkegyelem zkegyelem rréév évéén szabadult, a szakmáj ájá jáában ban (postahivatalban) soha több ö é nem tudott elhelyezkedni. Nagyjáb Nagyjá ábóóll ennyi az, amit tudok. Koll Kolléégan éganőője je ttááj ájé jékoztat ékoztatá koztatáása sa szerint van arra es esééély, ly, hogy ezen adatok alapjáánn a Levélt alapjá éltá ltárb árbóól előker ő üljenek ljenek iratok (kihallgat (kihallgatááási si jegyzők ő önyvek, ö í éélet szöövege stb.). Amennyiben ít erre lehetős ősé ős séégg van, szeretnéékk fféénym énymáásolatot kész é ííttetni ttetni ezekr ezekrőőőll a papírokr írokró rokról. ól. Segíts ítsé íts tség égé géétt előőre is kösz ö ön ö öm! ö Tisztelettel: Bene Zolt Zoltáán án Szeged, 2007. május áájus 24. Minden adatot, amire a levélben hivatkoztam (nagyapám születési és halálozási helyét és dátumát kivéve) a már említett íített háromkötetes műből vettem. Levelemre meglepően gyorsan megkaptam a választ: Tisztelt Bene Zolt Zoltáán! án! A Zala Megyei Levélt éltá élt ltáárhoz rhoz intéézett zett megkeres megkereséés ésé séére re mell mellééékelten kelten megküldjü ldjüükk nagyapja, Bene K ldjü Káálm álmán á – aki ellen az 1956-os forradalomban val való ré részv észvétel ételéé teléé éért rt bír író rós ósá sáági gi elj eljáár árá rááss indult – semmissé semmiss nyilván á ít án ítá tási ási kérelm é érelm éét, a bír író rós ósá sáágg igazol igazoláás ásá sát, az 1957. éévi elsőfok ő ú, valamint az 1958. éévi másodfok á ú bír író ír rós ósá sági ági ít í élet é fénym fé énymásolat ásolatá solatát. A levélt éltá élt ltáári ri törv ö éény szerint a személyis élyisé lyiséégi gi jogok véédelme miatt a teljes peranyagba tört ö én é ő betekintésre é ésre csak személyesen éélyesen van lehetős ősé ség. ég. Tisztelettel: levélt éltá élt ltár-igazgat ár-igazgató Zalaegerszeg, 2007. május áájus 31.

39

PoLíSz A teljes peranyagba tehát áát csak akkor tekinthetek bele, ha Zalaegerszegre utazom. Ez némiké mik pp miké elkeserített, íített, mindaz azonban kárpótolt, tolt, amit ffénymásolatban küldtek Zalából. A semmissé nyilvánít í ásra irányuló ké ít k relmet, azt hiszem, már láttam, ááttam, még nagyapám életében, Jakabszálláson: a faluban, ahol a háború alatt megismerte nagyanyámat (akit valóban Csáktornyán vett feleségül) és ahová ötvenhat után n visszak visszaköltözött a család. Ahol eltemettük 1999-ben. A semmisségi kérelem azonban nem érdekelt. Rehabilitációról szól és kárpótlásról. Lényeges momentumok, egyfajta elégtételt jelentenek, mégsem ez érdekel most. Az ít í élet az, ami érdekel. Az izgalmas újdonság: „A zalaegerszegi megyei bír író ír rós ósá ság ág B. 922/1957/12. szám á ám AN Néépk épközt öztá ztársas ársasá rsasáágg nevében! é A zalaegerszegi megyei bír író ír rós ósá sáág, g, mint elsőfok ő ú büntető bír író ír rós ósá sáágg Nagykanizs Nagykanizsááánn 1958. február 3. napj n megkezdett éés 1958. februárr 14. napj napjá napjááánn befejezett nem nyilváános tárgyalá rgyalááss alapj rgyalá alapjááánn meghozta a következő í t é l e t e t: ( ) (… II. Bene K Káálm álmáán vádlott á – aki 1925. augusztus 5-én éénn Balatonber Balatonberééényben nyben született, postai hírlapfelel í írlapfelel ő ős, 4 polg polgááárit rit véégzett, havi keresete 1200 Ft, nőős, kéét kiskorú gyermeke van, vagyontalan, magyar államá polgáár, polgá r, apja: Bene K Káálm álmáán, anyja: Baczkó Anna, büntetlen előélet őé űű, jakabszáll őélet állá lláási si lakos, ( ) (… bűn ű öös néépi demokratikus áállamrend űn llamrend megd megdöönt öntés ésé séére re ir iráányul ányuló nyuló mozgalom vezetés ésé és séével vel elköövetett bűntettű ben. Ezért éért a megyei bír író rós ósá sáágg ((… …) II. Bene K Káálm álmáán váádlottat 4 (négy) é éévi bört ö öönre, nre, mint ffőőb őbüntetésre é és ésre é mellékb mellé ékbüntetésk é éént ésk nt 5 ((ööt) öt) éévre egyes jogaitóóll val valóó eltiltá eltiltáásra, sra, valamint 1000 (egyezer) Ft. ért é ék é ű vagyonelkobzásra á ít ásra í éli. é ( ) (… Az előzetes őőzetes letartóztat óztatá ztatáásban, sban, illetve biztons biztonsáági ági őőrizetben eltölt ö öött tt id időőt őt ( ) (… II. Bene K Káálm álmáán vádlottn á áál 1957. máárcius 10-tőől 28-ig éés 1957. szeptember 18-tóól 1958. február á 14-ig a bört ö önb ört ö üntetésbe éésbe sbe teljes eg egéész észéében beszám á ítja. í ( ) (… Az 1956. október óóber 23-áán Budapesten kitöört rt ellenforradalmi felkel felkeléééss hat hatáás ásá sáára ra Letenyéénn is felvonul felvonuláást ást szerveztek. A felvonul felvonuláááss bék é éésnek indult, azonban mind jobban elfajult ééss rombol rombolááásokban sokban végz é őd ődö döött. tt. A tanácsok áácsok csok iratait el eléégett égették, é éés tanáácsi dolgozóókat tettleg báántalmaztak. Este pedig a bír író rós ósá sági ági ép é ületben folytattáákk a rombol folytattá rombolááást. st. Majd a rend rendőőrs őrsé rséégg el eléé vonultak. Ez 1956. október óóber 26-áán tört ö ént. é 1956. október óóber 27-één megjelent Letenyéén Dobszai lenti ügy ü éész tööbb bb ttáárs ársá rsával ával éés azt mondta, hogy meg kell alakítani íítani a közs özsé zséégi gi nemzeti bizotts bizottsááágot. got. Este gyűl űlé léést st hívtak í öössze, ssze, ott elmondt elmondtááák, k, hogy Budapesten úúj kormáány alakult, éés Nagy Imre lett a miniszterelnöök, k, majd itt elhat elhatáározt ároztá roztáák, k, hogy 28-áán megalakítj ítjá tják ák a nemzeti bizotts bizottsáágot. ágot. 1956. október óóber 28-áánn a ffööldm öldműűves szöövetkezet vetkezet helyis helyiséég égé gében ében össze ö áll állí llított ítottá tottáákk a nemzeti bizotts bizottsááágg névsoé r t. Majd 11 órakor a mozihoz vonultak. Ott dr. É rá Érsek rsek Lajos váádlott beszéélt a töömeghez, tööbbek köz ö ött ö azt mondta, megszűnt űűnt nt a kommunizmus, ami a beszolg beszolgááltat áltatá ltatáással ssal a parasztok hús úsá sát nyúzta le, most olyan lesz, ami megengedi, hogy a parasztnak 15-20 hold fföööldje ldje legyen, ééss csak annyi ad adóót kell fizetni, amennyi a vagyona. Majd Bene K Káálm álmáán váádlott dlott bejelentette, hogy a nemzeti bizotts bizottsááágot got kell megválasztani. á Felolvasta a névsort, éévsort, ebbőől azonban páárat nem váálasztottak meg, hanem helyette máást st jel jelööltek. öltek.

40


Amikor ez megtört ö éént, ört nt, Bene K Káálm álmáán mondta, hogy akiket megváálasztottak, lasztottak, menjenek be a moziterembe. Ott megválasztott álasztottá álasztott lasztottáákk a 15 tagú vezetős ősé ős sééget. get. A bizotts bizottsááágg elnööke dr. É Érsek rsek Lajos váádlott lett, elnökhelyettesek öökhelyettesek Nováák Lajos ééss Bene K Káálm álmáán, míígg Somogyi Andr Andráááss pedig titkár. á ( ) (… Fegyvert a hat hatáár árő rőrs őrsé rségt égtőőll akartak szerezni. Bene K Káálm álmáán mondta, hogy ő megbeszélte éélte Landesz hadnaggyal, hogy ad fegyvert a nemzetőrs őrsé őrs rséégnek, gnek, csak ki kell éérte rte menni. Az ott lléév évő autóbusszal óóbusszal ki is mentek a hat hatáár árő rőrs őrsé rséégre gre Sasváári vezetés ésé séével, vel, fegyvert azonban nem kaptak. ( ) (… [Dr. É Érsek Lajos] Októóber 30-áán elment Győőrbe a pártbizotts ártbizottsá rtbizottsáágg ggéépkocsij épkocsijá pkocsijáával, val, amit ig igééénybe nybe vettek. Ott rrééészt szt vett a Szigeti Attila vezetés ésé séével vel megalakulni kész é ülő ellenkormány áány gyűl űlé lés ésé sén. én. ( ) (… Bene K Káálm álmáán postavezetőőt utasíította [ti. dr. É Érsek rsek Lajos], hogy a hat hatáár árő rőrs őrsé rséégg telefonbeszélget é éseit é akadáályozza akadá lyozza meg. ( ) (… II. r. Bene K Káálm álmáán váádlott dlott rrééészt szt vett a Letenyéén megrendezett ellenforradalmi tüntetésben éésben október ó 26-án. áán. A hozzá forduló fordul feleknek, akik őőtt elvt elvtááársnak rsnak szól ólí lított ítottá tottáák, k, kijelentette, hogy elvt elvtááársak rsak nincsenek, urak vannak. Október óóber 27-éénn kapcsolatot teremtett a lenti forradalmi bizotts bizottsááággal, ggal, a volt lenti jjáár árá rási ási ügy ü ésszel, é Dobszaival beszélt, éélt, akinek elmondta, hogy milyen tüntetés éés volt Letenyén é éés sok mindent összet ö ö örtek. Dobszai ekkor felhívta, íívta, hogy alakíts ítsá tsáákk meg a nemzeti bizotts bizottsáágot ágot éés megíg ígé géérte, rte, hogy őők is átjö tjönnek tjö önnek és é segítenek íítenek a megalakít ítá táásban. sban. Ugyancsak mondta azt is, hogy a nemzetőrs őrsé rsééget get is meg kell alakíítani. Ezt követ ö őően elmentek a szöövetkezet övet vetkezet helyis helyiséég égé gébe, ébe, ééss az ott jelen lléév évő személyekkel é élyekkel ö áll össze állí llított ítottá tottáákk a nemzeti bizottsáágg névsor zottsá évsorá vsorát. Kb. 60 személy éély nevét é írt írtá rtáákk fel, majd úúgy gy hat hatááároztak, roztak, 28-áán 11 órakor választj álasztjá álasztj lasztjáákk meg a nemzeti bizotts bizottsááágot. got. Októóber 28-áán 11 órakor a mozihoz vonultak éés a kultúrház ááz erkély é één foglaltak helyet É Érsek, rsek, G Gááálosi, losi, Felhalmi éés a vádlott. á Felhalmi Ferenc mondta, hogy nemzeti bizotts bizottsááágot got kell váálasztani, lasztani, mert a jjáár árá ráási si pártbizotts ártbizottsá rtbizottság ág éés a jár já árá ráási si tanáács 3-3 vezetőője je lemondott, a katonas katonasáág ág ééss a rend rendőőrs őrsé rséégg pedig elhagyta a közs özsé zsééget. get. Majd ezut ezutáán án dr. É Érsek Lajos beszéélt lt a jelenl jelenléév évőkh ő ööz. Beszéd édé dét ét úúgy kezdte, hogy megszűűnt nt a kommunizmus. Ezut Ezutááánn a vádlott áádlott felolvasta a 60 szeméélynek a nevéét, t, akiknek nagy rréész észéét meg is választott álasztottá lasztottáákk a forradalmi bizottsáágba. sá gba. Amikor ez megtört ö éént, felhíívta a megváálasztottakat, lasztottakat, hogy menjenek be a mozi helyis helyiséég égé gébe, ébe, éés ott megválasztott álasztottá álasztott lasztottáákk a 15 tagú végrehajt é égrehajt ó bizottsá bizottsáágot. got. Ennek elnöke ö É Érsek, rsek, elnöökhelyettesek Nováák Lajos és é Vajda Kornél éél lettek, a titkáárr pedig Somogyi Andr Andráááss lett. Ezut Ezutááánn a nemzetőrs őrsé rséégg fel felááll állí llít ítá tás ásá sáára ra került sor. A vádlott áádlott Sasváári ri JJóóózsefet zsefet javasolta a nemzetőrs őrsé rséégg parancsnokáának. Ezen a gyűl űlé léésen sen szó volt arr arróóóll is, hogy a kitelepítetteknek íítetteknek vissza kell adni a lakáásukat, majd a közs özsé zséégi gi tanáács hangos hírad íradó radój ójá jáának nak a visszahozásár sá áró róóll is volt szóó,, amelyet a hat hatáár árő rőrs őrsé rsééghez ghez vittek ki. A váádlott dlott azzal fenyegette meg a hat hatáár árő rőrs őrsé rsééget, get, hogy ha a hangos hírad íradó írad radót vissza nem hozzák, áák, k, ki fogj fogjááákk kapcsolni a villanyt. A nemzeti bizotts bizottsááágg megbíz í ást á adott a vádlottnak, áádlottnak, dlottnak, hogy a hat hatáár árő rőrs őrsé rséégg hív í áásait ne kapcsolja, aminek a váádlott eleget is tett. Október óóber 30-áán a váádlott a pártbizotts ártbizottsá rtbizottsáágg autój ójá jáával val kiment a köörzeti rzeti postahivatalokhoz, az ott lléév évő pénzeket é énzeket öösszeszedte, mintegy kétmilli é ó forintot, éés ezt a bankba befizette. Az autó biztosít ítá ít tás ásá sáára ra a rendőrsé őrs rségt égtőőll egy ggéééppisztolyt ppisztolyt kéértek, amit dolguk végezt é éével vel a rend rendőőrs őrsé rséégnek gnek visszaadtak. Részt éészt vett a letartóztat óztatá ztatáások sok elrendel elrendeléés ésé séében, ben, intéézkedett zkedett Gilice SSáándor ándor Áv. ffőőőhadnagy hadnagy letartóztat óztatá ztatása ása iráánt irá nt olyan formáán, hogy amikor tudomáást st szerzett arr arróóól, l, hogy Nagykanizs Nagykanizsááánn tartóózkodik, telefonon beszélt éélt lt a kiskanizsai rend rendőőr őrő rőőrssel, rssel, hogy Gilice SSááándort ndort hozzáák be Letenyéére, ami meg is tört ö ént. é November 2-án áán a Kisgazdapáárt rt megalakul megalakuláás ásá sáára ra vonatkozóóan gyűl űlé léést st hívott í öössze, hangos hírad íradó radón ón hívt ívtá ívt vtáákk fel a közs özsé zséégg lakoss lakossáág ágá gát, menjen a kultúrházba. áázba. A gyűl űlé léést st a váádlott nyitotta meg, ő vezette le. T Tööböbbek köz ö öött beszéélt öz lt arr arróóól, l, hogy kapcsolatot teremtett a Kisgazdapáárt vezetőőivel, akiknek az az utasít ítá tása, ása,

41

PoLíSz hogy a legsürgő rgőősebben rgő sebben meg kell alakíítaniuk a Kisgazdapáártot. Ezen a gyűl űlé léésen sen azt hat hatáározt ároztá roztáákk el, hogy amíg ííg megfelelő szám á ú jelentkező nem lesz, a megalakul ám megalakulááást st nem mondj mondjááákk ki. Egyik nap megjelent a vádlottn á ádlottn ááll T Tíím ímáárr JJáános, ános, éés kéérte a váádlottat, hogy a tanáács cs ggéépkocsij épkocsijá pkocsijával ával Árnyék éékk JJááánost nost haza kellene hozni, amire a váádlott azt a kijelentéést tette, hogy erre a céélra nincs kocsi, jöjj jö öjjö jjöönn el gyalog, tudja, hol a munkahelye. Egy leáány ny el tudott jjööönni nni Lentibőől gyalog, akkor ő is meg tudja tenni. A vádlott áádlott jelen volt a pártbizotts ártbizottsá rtbizottságn ágnáál, amikor a pánc á élszekr élszekré lszekréényeket nyeket felnyitott felnyitottáák, ák, éés ott a pánc á élszeké réényben ré nyben fegyvert tal taláááltak, ltak, amelyeket Koczka L ászl ászló szló akkori kapit kapitáánys ánysá nyságvezet ágvezetőőnek adtak át. Kodala SSááándor ndor ggéépkocsivezet épkocsivezetőő, amikor Győrb ő őől visszaéérkeztek, kérte é É Érseket, rseket, hogy az egyik elvt elvtáársat ársat kocsival behozhassa, amire É Érsek rsek azt váálaszolta, azt meg kell beszéélni lni a bizotts bizottsááággal. ggal. A bizotts bizottsááágg akkor ééppen ppen a kommunist kommunistááákk elt eltáávol ávolí volít ítá tás ásá sár áró róóll ttááárgyalt. rgyalt. Bene K Káálm álmáán ekkor kijelentette, hogy ééppen ppen arr arróól ól tá tárárgyalnak,, hogy a kommunist kommunistááákat kat el kell ttáávol ávolí volíítani tani a közs özsé zségb égből, ő ééss maga ilyenkor a kommunist kommunistáát akarja visszahozni?!” Ezek a szemelvények egytől egyig a periratból, helyesebben az ítéletből és indoklásából származnak. Egyértelműen kiderül belőlük, hogy nagyapám a letenyei forradalmi bizottság egyik elnökhelyettese volt, bár éppen a közvetlenül róla szóló részben (amely részt vélhetően az ő vallomása alapján állított í ák össze) Novák Lajos mellett egy Vajda Kornél nevű fé ított f rfit nevez meg a szöveg elnökhelyettesnek, aki ellen amúgy nem is emeltek vádat. dat. (Lehet, hogy nem is létezett?) Egy másik érdekesség, hogy október 30-án nagyapám is és Érsek Lajos is használta a pártbizottság autóját, előbbi a körzetet járta be vele, utóbbi Győrbe ment. Ezek szerint a letenyei pártbizottságnak két autója minimum kellett, hogy legyen. Vagy a dátumok hibásak. Részletkérdés, persze, csakhogy éppen ppen az eff efféle részletkérdések miatt zavaros az egész perirat. És ezek miatt is úgy érzem, hogy pontos rekonstrukció lehetetlen. Talán nem is szükséges… „A vádlottak áádlottak dlottak rrééészben szben beismertéék bűn ű öss össé sség égüüket, ket, rrééészben szben tagadt tagadtáák. ák. ( ) (… Bene K Káálm álmáán váádlott [dr. É Érsek rsek Lajoshoz hasonl hasonlóóóan] an] ugyancsak azzal véédekezett, hogy azéért kellett megalakítani íítani tani a forradalmi bizotts bizottsááágot, got, mert a tanács á éés a páárt vezetőői lemondtak ééss elhagyt elhagytááákk a közs özsé zséget. éget. Azzal is védekezett, éédekezett, hogy Dobszai lenti ügy ü éész mondta, hogy mindenhol meg kell alakíítani a forradalmi bizottsáágokat, bizottsá gokat, valamint a rend fenntart fenntartáása ása érdek é éében nemzetőrs őrsé rsééget get kell alakíítani, ez az úúj kormány á intézked ézkedé ézked zkedéése. se. Azt is kijelentette, hogy az ügy ü észs észsé szséégg a törv ö ényess ényessé nyesség ég őre, ő és é úúgy van, ahogy ő mondja. Tagadta, hogy ő tagja lett volna a forradalmi bizotts bizottsááágg 15 tagú vezetős ősé ős ség égé gének. ének. Beismerte, hogy a bizotts bizottsááágg utasít ítá táást st adott arra, hogy a hat hatáár árő rőrs őrsé rséégg hív í áásait ne kapcsolja.” Nagyapám tehát tagadta, hogy elnökhelyettes volt. Maga helyett nevezte meg Vajda Kornélt. Később, a másodfokú tárgyaláson ejtették is ellene ezt a vádat, azzal az indoklással, hogy: „A II. r. vádlott áádlott tekintetéében ben pedig iratellenes az a meg megáállap állapít ítá táás, s, hogy a 15 tagú bizottsá bizottság ág elnökheö ökhelyettese volt, ezért éért ezt a tény é áll állá lláási si rrééészt szt is mellőőzni kellett.” Mi lehet az igazság ebben a tekintetben? Abban a bizonyos háromkötetes kiadványban nagyapám már azt állította íította magáról, hogy elnökhelyettes volt. Amint minden bizonnyal ez így is igaz, az elsőfokú tárgyalás anyagából ez elég világosan kitűnik. Nyilván az lehet a magyarázata tagadásának, hogy ennek a státusnak nem maradt nyoma papíron (ezt jelentheti

42


az „iratellenes” kifejezés), ezért tagadható volt. S mindent, amit nem tudtak bizonyítani, í ítani, tagadtak. Ez lehetett a taktika, a védelem egyetlen lehetősége. Illetőleg mégsem egyetlen. A másik a rendfenntartás hangoztatása volt: azt állították, azért szervezkedtek, mert a hatalmi vákuumban csak így lehetett fenntartani a rendet. – Meg kell itt jegyeznem, hogy ez általános védekezésnek tűnik előttem. Molnár János, az algyői forradalmi bizottság elnökhelyettese ugyanezt állítja emlékirataiban, és személyes beszélgetésünkkor is megerősítette í ítette szavait. Ugyanakkor állít í ása szerint ez nem pusztán bíróságra szánt védekezés, de maga az ít igazság. A forradalmi bizottságok híján, mondta Molnár János, elszabadult volna a pokol: az önbíráskodás, s, a fosztogat fosztogatás kezelhetetlen méreteket ölthetett volna. Azt gondolom, hinnem kell Molnár Jánosnak. És a nagyapámnak ezerszer inkább. Ezek után újra jra visszat visszatérek az elsőfokú ítélethez: „A bír író ír rós ósá ság ág É Érsek rsek Lajos, Bene K Káálm álmáán, Nováák Lajos, Sasváári ri JJóóózsef, zsef, Schmidt Lajos, Bagladi Imre, Benkő Jó Jóózsef, zsef, Kováács Istváán, n, T Töör örö röökk György ö ééss Somogyi Andr Andráááss váádlottak védekez é ésé és séétt nem fogadta el arra vonatkozóan, óóan, hogy azéért rt vettek rrééészt szt az ellenforradalmi bizotts bizottsááágg munkáj ájá jáában, ban, hogy a rendet fenntartsáák, tartsá k, mert a letartóztat óztatá ztatáások, sok, valamint a fegyverszerzéési akciójuk ó ééppen az ellenkezőj őjé jéétt bizonyítja. í Nem fogadta el a bír író ír rós ósá sáágg azt a védekez é é üüket sem, hogy azéért vettek őőrizetbe egyes szeméélyeket, mert és azokat meg akart akartááákk véédeni, deni, ugyanis K. M Máátyás, áás, s, T. B Bááálint, lint, M. Istváán, n, K. SSááándor ndor tanúk vallomásai áásai azt bizonyítj ítjá ítj tjáák, k, hogy nem úúgy kezelték é őőket, mint akiket meg akarnak véédeni, mert bezáárva rva tartott tartottáák ák őket, ő kés é őőbb pedig a hozzátartozóikat sem engedték és éék be hozzáájuk. Ha a váádlottak dlottak meg akart akartááákk volna védeni é őőket, nem ezen szeméélyeket kellett volna őőrizetbe venni, hanem azokat, akiktőől tartani kellett, hogy ezen személyeket éélyeket bántalmazz á á ” ák. Ez ffélelmetes logika! Cinikus és kíméletlen! Kísértetiesen emlékeztet arra, amikor a megerőszakolt nők esetében az erőszaktevőt tartják áldozatnak, mondván, ha a nő nem öltözik (vagy viselkedik) olyan kihívóan, a támadónak eszébe sem jutott volna erőszakot tenni rajta… „Dr. É Érsek rsek Lajos, Bene K Káálm álmán á éés Nováák Lajos váádlottak cselekméénye nye megval megvalóós ósíítja tja a BH BHÖ Ö. 1. pont 1. bekezd bekezdéés ésé séében ben felvett néépi demokratikus áállamrend llamrend megd megdöönt öntés ésé séére re ir iráányul ányuló nyuló mozgalom vezetés ésé és séével vel elkövetett bűntett űűntett tény é áll állá llááss elemeit, mert Letenyéén, 1956. októóber 28-áán az ellenforradalmi mozgalom él élé lére ére áálltak, azt vezették. é ( ) (… A büntetés éés kiszabás ásá sán ánáál a bír író rós ósá sáágg enyhít í ők ő ént é ért é éékelte kelte ((… …) Bene K Káálm álmáán váádlott büntetlen előélet őé ét, őélet é két éétt kisgyermekes csal csaláádos ádos állapot állapotá llapotát. ( ) (… Mindezekre figyelemmel a bír író ír rós ósá ság ág úúgy gy tal talááálta, lta, hogy a váádlottakra kiszabott büntetés éés szüks üksé kséges éges és é elégs elé égsé gsééges ges arra, hogy a váádlottakat az ilyen cselekményekt é őől visszatartsa.” Aláír Aláí áírá ráás: s: Dr. Bukáács György. ö SZÜKSÉGES ÉS ELÉGSÉGES Másodfokon aztán már az egy év hat hónap is „szüks üksé üks kséges éges ééss el eléégs égsé gséges éges” volt (Bf. III. 3657/1958/18. számú Legfelsőbb Bírósági ít í élet). Egyrészt, mert a forradalmi bizottságban betöltött elnökhelyettesi pozíció „iratellenes”-nek, tehát bizonyíthatatlannak ííthatatlannak bizonyult, másrészt néhány kisebb vádpont esetében árnyaltabban ít í éltek, harmadrészt pedig: „… nyomatékosan éékosan jelentkezik javáára az a téény, hogy Dobszai nevű lenti ügy ü éész befolyásol ásolá solás ásá sára ára kap-

43

PoLíSz csolódott csoló ódott bele az ellenforradalmi eseményekbe é ényekbe éés köövette el a terhéére re meg megáállap állapíított bűncselekm ű éényt. A II. r. vádlott áádlott egy kis közs özsé zséégnek gnek a postamestere volt, aki mind mindööössze ssze néégy köz ö épiskol épiskolá piskolát végzett, é égzett, íígy nyilván á nagy tekintélye éélye volt előőtte tte a jjáár árá rási ási ügy ü észnek, é ééss amikor az az ellenforradalom helyess helyesséég égé géétt magyar magyarááz ázón ó nyilatkozott, nyilván áán befolyáásolta a váádlottat abban, hogy köönnyebben köövessen el néépi demokratikus áállamrendellenes llamrendellenes magatart magatartááást. st. Ezeken túlmenően őően figyelembe kell venni azt is, hogy köözel sem tanús ú ított olyan aktivit aktivitááást, st, mint az I. r. váádlott, cselekmény é éének súlya meg sem közel özelí özel zelííti ti az I. r. vádlott á á által elkövetett öövetett cselekmény é éét. t. Ugyanakkor nem vit vitááásan san a javáára jelentkeznek az elsőfok ő ú bír író ír rós ósá ság ág ááltal is figyelembe vett enyhít í ő kör ít ö ülmények. ör éények. Mindezeket figyelembe vééve a Legfelsőőbb Bír író rós ósá sáágg a megtévesztettnek é tekinthető II. r. vádlottal áádlottal dlottal szemben llééényegesen nyegesen kisebb tartamú bört ö önb ört ö üntetést éést st tartott alkalmazand alkalmazandóónak, ónak, mint az elsőfok ő ú bír őfok író ír rós ósá ság, ág, éés ezéért vele szemben a rendelkező ré részben észben íírtaknak megfelelően ő állap á íította meg a büntetést. é ” ést. Egy év hat hónap. Ennyit állapított meg dr. Tordai Gyula tanácsvezető, dr. Karikó Sándor előadó bíró és dr. Szalai Richárd bíró.. V Véleményük szerint ennyi is szükséges és elégséges a jó útra térítéshez. Szükséges és elégséges. Nem tudom, közelebb kerültem-e? Nem tudom, tisztábban látok-e? 1990. után nagyapám néhányszor mesélt 1956-ról. Nem. Arról mesélt inkább, ami utána következett. Az ötvenhatos eseményekkel kapcsolatban csak pár szava akadt, többek közt az, hogy dr. Érsek Lajos egy nagyon rendes, tisztességes ember volt. Azt többször emlegette, amikor elsötétített íített buszban utaztatták őket. ket. Azt sem hallgatta el, hogy csizm csizmákkal taposták meg, hogy összerugdosták a kihallgatások alatt. És tudom, hogy sosem helyezkedett el többé a postán. Nem azért, mert nem akart. Akarni akart, csakhogy még őt, t, a megt megtévesztettnek minősülőt sem engedték vissza a saját szakmáj á ába, ha nem működött együtt. És ő nem működött együtt. Pedig volt mitőll ffélnie. áj Egy túlbuzgó elvtárs miatt édesapámat a keresztanyjához kellett küldeni Szegedre; tízévesen el kellett szakítani íítani a családtól, nehogy állami gondozásba helyeztessék, hiszen egy ellenforradalmár családjában milyen nevelést kaphat? Jó, ha kéthavonta hazajárhatott. Szabadulása után nagyapám inkább vállalta a kispénzű, alja munkákat, de nem írta alá a beszervezési papírt. Nem gondolom, hogy ezért különb lett volna azoknál, akik aláírták. Makacsabb talán. De az sem elhanyagolható szempont, hogy kis ember volt, akire valószínűleg nem pazaroltak túl nagy erőket. Inkább azokat zsarolták, akik fontosabb pozíciókat töltöttek be. Akiktől fontosabb információkat remélhettek. Művészeket, újságírókat, tanárokat, tudósokat. Úgy vélem, a kisemberekre kevesebb energiát fecséreltek. Próbálkoztak egyszer-kétszer, aztán hagyták őket. Sokszor még így is sikerrel jártak, hiszen az ember könnyen nnyen megf megfélemlíthet í íthet ő lény. Túl erős benne az életösztön… Abban is bizonyos vagyok, hogy nagyapám a forradalom bukása és a börtön ellenére hitt a szovjet birodalom bukásában. Emlékszem olyan elejtett kijelentéseire, amelyek a Szovjetunió összeomlását jövendölték. Akkor, amikor még kevesen gondolták, hogy így lesz. (Talán ez is erőt adott neki ahhoz, hogy ne írjon alá.) De nem erről akarok én írni. Csak tisztába szerettem volna tenni a bennem, általam továbbélő múltat, amennyire lehet. Nem kizárt, hogy egyszer majd elutazom Zalaegerszegre, és belenézek azokba az aktákba, amelyekbe csak személyesen nézhetek bele. De nem hiszem, hogy árnyalnák a képet. Sokkal inkább árnyalja a képemet 1989. március 15-e, mikor szavalni mentem a szegedi Dóm térre, és a nagybeteg nagymamámnak, édesanyám anyjának a szemében aggodalom ült. Egy szavalat miatt. Mélyen gyökerező fé f lelmek. Bennem is ott lapulnak. Természetellenessé válik a viselkedésem, amint megpillantok egy rendőrt…

44


De nem is erről akarok én írni. Mondjuk inkább: a saját legendáriumomról. Melynek része nagyapám ötvenhatos kálváriája éppen úgy, mint az a pillanat, amikor leszállok Kecskeméten a vonatról, és az állomáson rám váró apám arcáról leolvasom, hogy elkéstem. És része az az utolsó kép is, a jakabszállási ház udvarán, mikor nagyapám azt mondja, a vére romlott el valahogy. Azt hiszem, akkor láttam utoljára. De ez már csak kettőnkre tartozik: rá és rám. A vidéki ötvenhat azonban mindannyiunkra. Nem állítom, hogy olyan magasztos és hősi, mint a Corvin közi. De a részünk. Mert az eff le egyéni történetekből, emlékekből állhat össze majd egyszer az az 1956, ami beköltözik a fé magyar köztudatba, ahogyan beköltözött 1848…

WASS ALBERT EMLÉKEZETE XLIV. RÉSZ

Wass Albert tagfelv tagfelvétele a Kisfaludy T Társaságba 1942. január áárr 7., a Kisfaludy T Táársas ársasá rsasáágg közgy ö űl űlé lése ése

Wass Albert tagajánlása

(MTA K Kééziratt ézirattá zirattár) ár)

Wass Albertet aj ajááánlja nlja Csathó Ká Kálm álmáán r. tag, hozzáj ájá áj jáárulnak rulnak Heged Hegedűűűss Lórá ránt rá ánt éés Voinovich Gééza r. tagok. A Kisfaludy-Társaságba egyik megüresedett költői helyre rendes tagul ajánljuk Wass Albert erdélyi írót. Első könyve, a Farkasverem, ámbár különc tárgyról szólt, s egy kis elbeszélésnek való anyagot duzzasztott könyvvé, megírás dolgában figyelemreméltó írói készséget árult el. Újabb regénye, Csaba, egyszerre teljes kifejlésben mutatja írói tehetségét. t. Nagyszab Nagyszabású korrajz Erdély megszállásának évtizedeiből, az oláhok bevonulásán kezdve. Érdeme, hogy a rajz élethű, őszinte. Szépítgetés nélkül leírja, hogy az élet megalkuvások között tovább folyt; magyar urak szóba álltak az oláh jegyzővel, őrmesterrel. rmesterrel. Nem titkolja, hogy egyesek ffásultan húzódtak el feladatuk elől, mint a pap, aki nem gyalogol át a hegyen a szomszéd falu kis gyülekezetébe ige-hirdetésre. Egészben azonban az elfojtott tűz kitartón parázslik a ráborított íított hamuban s kilobban egy-egy meleg leheletre. A nép, a fiatalság tréfá f s beszédét, komoly tettrekészségét fá pompás lapok jellemzik. A regény hőse csendben, lankadatlanul végzi munkájátt a ffölddel, vezeti a falu népét s magárahagyottságában – nagyot mível. íível. Azt tartja: viselni kell a sorsot, edződni az elnyomás alatt. „Aki alul került, hadd érezze”. Csak hadd emlegessék nekik minél gyakrabban, hogy kisebbségiek; nehogy elfeledjék. Csaba népe ez, mely rendületlenül várja a maga fajtájának visszatérését a „Hadak útján”. Az utolsó lapon a regény hősének látomásképpen megjelenik Csaba, szegény ember képében. Egy magyar panaszra járul elébe: az idegen elébb csak szolgálni jött be, lassan övé a ház, z, a fföld, minden; ő most már mit csináljon. – Eredj, szolgálj te is – ez a komoly válasz.

45

PoLíSz És ez a könyv tanít í ása. „Nem regénynek akartam – mondja a szerző –, hitnek, reménynek, ít nagy szent bizonyságtevésnek akartam”. A sors rövidebb utat választott. A könyv megjelenése után nem sokkal bevonultak Erdély ezen részébe a magyarok, a Hadak útján. A szerző ezt is megírta újabb jabb kis kkönyvében (J ( Jö Jönnek! önnek!) nnek!), szent lelkendezéssel, az egészet egyszerű, nemes lyra hatja áát. t. E kköönyv hitelesíti ííti a regényt; a valóságos alakok s tetteik leírásában sokszor ráismerni a regény részleteire. szleteire. K Különben a regény maga is annyira az át á éltség, élmény benyomását áátt teszi, hogy semmi kkéétség: hőse a szerző maga. S így gy e kkönyv alapján kettős tisztelet illeti. Lyrai, önéletrajzi vonások szövődnek elbeszéléseibe is! ((A A csod csodáálatos álatos őzba ő k) k , melyek vadász-emlékek során élete vidékének természeti szépségeit festi s még inkább az életen való töprengéseit. Nemes érzésű, mély gondolkodású író; hely illeti őt a Kisfaludy Társaság körében s munkájában.

Jegyzőkönyv a Kisfaludy T Táársas ársasá rsasáágnak gnak 1942. februáár 3-áán tartott előzetes ő éés tagválaszt á ó közgy ö űl özgy űlé lés ésé sér érő ről ől Voinovich Géza elnöklete alatt jelen vannak: Csathó Kálmán m. elnök, Kéky Lajos titkár, Angyal Dávid, Áprily Lajos, Bókay János, Csengery János, Falu Tamás, Farkas Zoltán, Harsányi Lajos, Hegedűs Lóránt, Hegedűs Sándor, Herczeg Ferenc, Horánszky Lajos, Horváth János, Kállay Miklós, Márai Sándor, Papp Ferenc, Petrovics Elek, Ravasz László, Sebestyén Károly, Szász Károly, roly, Szekf Szekfű Gyula, Szinnyei Ferenc r. tagok s e jegyzőkönyvet író Rédey Tivadar m. titkár. Jegyzőkönyv hitelesít í ők: Falu Tamás és Horánszky Lajos r. tagok. ít 58) Az elnök az ülést megnyitván megállapítja, íítja, hogy 25 tag, tehát az alapszabálytól megkövetelt 20 tagnál több van jelen, így elrendeli a tagválasztást. Felolvastatja a titkárral az alapszabályoknak és az ügyrendnek a választásra vonatkozó pontjait. Majd megállapítja, íítja, hogy a betölthetőnek határozott 3 költői helyre 3 tagajánlás történt. Balogh Károlyt ajánlotta Szász Károly, az ajánláshoz hozzájárul Csathó Kálmán, Horánszky Lajos és Kéky ky Lajos; T Tóth Lászlót ajánlotta Kállay Miklós, az ajánláshoz hozzájárult Csathó Kálmán és Harsányi Lajos, gróf Wass Albertet ajánlotta Csathó Kálmán, az ajánláshoz hozzájárult Hegedűs Lóránt és Voinovich Géza. Az ajánlások már a januári ülésben teljes egészében felolvastatván s elfogadtatván, s aztán gépírásos sokszorosításban is szétküldetvén, az elnök elrendeli a szavazást. 25 szavazat, tehát az általános többségg 13. A beadott szavazatokb szavazatokból gróf Wass Albertre esett 24, T Tóth Lászlóra 21, Balogh Károlyra 19. Így százalékos többséggel valamennyi jelölt elnyervén, az elnök mindhármukat a társaság megválasztott rendes tagjának jelenti ki. 59) A titkár határozatot kér arra nézve, hogy az új rendes tagok székfoglalásuk alkalmával kiről tartoznak megemlékezni, mind elődükről. A Tá Társas rsasáág úgy hatá határoz, hogy gró gróf Wass Albert V Végv gváári Remé Reményik Sá Sándor helyé helyére, T Tóóth Lászl szlóó Babits Mihá Mihály helyé helyére, Balogh Ká Károly pedig Lő Lőrincz Gyö György rgyéére vá választatott. 60) A titkár bemutatja a gazdasági Bizottságnak 1941. évi zárszámadását és vagyoni mérlegét, valamint az 1942. évre szóló költségvetési előirányzatát. Az elnök ezzel kapcsolatosan

46


indítv í ányozza, hogy a Társaság birtokának kiváló kezeléséért ítv rt T Tóth József erkölcstanácsos úrnak köszönet mondassék s a következő évre is a szokásos 1000 pengő jutalom irányoztassék elő. A Társaság a pénztárjelentést tudomásul veszi, a költségvetési előirányzatot jóváhagyja, s az elnöki indítv í ányt magáévá teszi. ítv 61) A titkár előterjeszti az ünnepélyes közülés tárgysorát változatlanul úgy, mint már a januári ülésben sben ismertette. V Változás csak a közebéden mondandó serlegbeszéd körül történt. Ezt Schöpflin Aladár a társaság felkérésére készségesen elvállalta, de közbejött betegsége miatt kénytelen volt megbízatását visszaadni. Az elnökség helyette Rédey Tivadar r. tagot kérte fel a Csiky Gergelyről mondandó serlegbeszéd megtartására, s ez hajlandónak nyilatkozott a kív í ánságnak eleget tenni. Kéri ehhez a társaság hozzájárulását. A Társaság Schöpflin ív Aladár akadályoztatását sajnálattal veszi tudomásul, s az elnökség újabb vitézkedéséhez jóváhagyólag hozzájárul. 62) Rédey Tivadar r. tag, bizottsági előadó előterjeszti a 3000 pengős drámai Szabó Franciska-jutalom odaít í élésére kiküldött, Kéky Lajos és Voinovich Géza r. tagokból meg az előít adókból álló bizottságnak jelentését, mely az 1941. évre szóló jutalom kiadását – a megkív í ánt ív kiváló műalkotás hiányában – nem javasolja. Az elnök kéri a javaslat elfogadását s egyúttal oly értelmű határozatot, hogy a folyó évre a pályázat az eddigi összegnek felével, tehát 1500 pengővel fizessék ki. A Társaság a bíráló bizottság javaslatát elfogadja, s az elnöki indítv í ány értelmében a jutalom összegének 1500 ítv pengőre való leszállítását határozza el. 63) Az elnök felhívja a figyelmet a legutóbbi Greguss-jutalom odaítélésével kapcsolatban Társaságunkat ért hírlapi támadásokra. Ezekre a tájékozatlan és személyi elfogultságokon alapuló bírálatokra a bizottság előadója Papp Viktor talpraesett választ írt. Ha felvilágosításunk a sajtóban helyet nem kap, Évlapunkban fogunk a kérdésre visszatérni. Papp Viktor kéri, hogy – ha nyilatkozatát nem lesz módjában nyilvánosság elé tárni – a Társaság elé hozhassa az ügyet, állásfoglalás céljából. Az elnök indítványára a Társaság ehhez hozzájárul. Több tárgy nem lévén, az elnök az ülést berekeszti. Elnök m. titkár Hitelesít í ők ít

Jegyzőkönyv a Kisfaludy T Táársas ársasá rsasáágnak gnak 1942. éévi december 6-i közgy ö űl űlé lés ésé sér érő ről ől Rákosi Jenővel csupán közzététel esetén kérné az ő meghallgatását is. Az ajánlat elfogadása kív í ánatosnak látszik. ív A Társaság is hozzájárul. 46) A titkár jelenti, hogy a tagok létszámában az utolsó év során változás nem történt, így ez évben tagválasztásra nem kerül sor.

47

PoLíSz 47) A titkár jelenti, hogy a jövő évi ülésrend véglegesítése és kinyomtatása alól a bizonytalan idők miatt felmentést kér. A Társaság megadja. 48) A titkár jelenti, hogy az ünnepélyes közgyűlést a Kisfaludy Károly születése napját követő első vasárnapon febr. 7-ikén délelőtt tartjuk meg, ez évben is a heti ülésteremben, mert a nagyterem ffűtőkészüléke nem használható. A ttááárgysorozaton rgysorozaton az elnööki megnyitón ó éés titkári jelentésen éésen kív í üll novell novellááával val kéét székfoglal ékfoglaló kfoglaló tag, Tamási á Áron éés Wass Albert szerepel, költem ási ö é ényekkel pedig Nad Nadááányi nyi Zolt Zoltáán án éés Sííkk SSááándor. ndor. (Kiemel (Kiemelééés, s, a szerk.) 49) Az elnök kéri a társaságot, hogy a Szabó Franciska-fé Franciska-f le történelmi színműpályázat bírálóit küldje ki. A Társaság a legutóbbi bírálókat, Voinovich Gézát, Szász Károlyt és Rédey Tivadart kéri fel, s ezek vállalják a megbízatást. Több tárgy nem lévén, az elnök az ülést berekeszti. Elnök m. titkár Hitelesít í ők ít

Jegyzőkönyv a Kisfaludy T Táársas ársasá rsasáágnak gnak 1943. februáár 7-één tartott kilencvenhatodik ünnepélyes éélyes közgy ö űl űlé lés ésé sér érő ről ől Voinovich Géza elnöklete alatt jelen vannak: Csathó Kálmán m. elnök, Kéky Lajos titkár, Angyal Dávid, Bókay János, Falu Tamás, Farkas Zoltán, Herczeg Ferenc, Horánszky Lajos, Kállay Miklós, Kornis Gyula, Nadányi Zoltán, Nyírő József, zsef, Petrovich Elek, Sebesty Sebestyén Károly, Sík Sándor, Szász Károly, Szinnyei Ferenc, Tamási Áron, T Tóth László, gróf Wass Albert r. tagok, Mohácsi Jenő l. tag és a jegyzőkönyvet nyvet író Rédey Tivadar m. titkár. Jegyzőkönyv-hitelesítők: Sík Sándor és Tamási Áron r. tagok. 66) Az elnök (nincs adat) c. előadásával megnyitja az ülést. 67) A titkár előterjeszti évi jelentését. 68) A felolvasások során a) gróf Wass Albert r. tag székfoglalóul Varjú Varj a száraz ááraz jegenyén é címmel Megemlékezést olvas fel V Végvári-Reményik Sándorról, majd bemutatja Mind hős ősö ős sök ök c. elbeszélését. Az elnök a székfoglaló üdvözlő szavak kíséretében átadja tagsági oklevelét, melyet ez köszönő szavakkal vesz át. A székfoglaló válaszául a nyomában elhangzó beszédek tetszéssel fogadtatnak. b) Sík Sándor r. tag felolvassa Szénaboglya é énaboglya , Az első kikerics, Szekér ér, ér r, Egy fenyőfa őőfa fa tetej tetejééénn hintáz tá ázó rigó rigóhoz óhoz és Katicabogá Katicabogár ár című költeményeit. c) Tamási Áron r. tag székfoglalóul Megemlékezést olvas fel Hevesi Sándorról, majd bemutatja Kicsi atyám ámfia ám mfia c. elbeszélését. Az elnök a székfoglaló r. tagnak üdvözlő szavak kíséretében átadja tagsági oklevelét, melyet ez köszönő szavakkal vesz át. A székfoglaló, valamint a nyomában elhangzó beszédek tetszéssel fogadtatnak.

48

Világbeszéd

Oliver Friggieri (Málta) (Má álta)

Az első telefonhív ívá ív vás Konstanzunak sosem voltak nagy reményei. Egész életében kis vágyak hajtották előre. Amikor elérte az öregség küszöbét, éppen olyan egyszerű volt, mint amikor gyermekként a házukhoz közeli zeli fföldeken hajkurászta a pillangókat, mászta szta a ffákat, és rongylabdát vagy köveket rugdalva szaggatta a cipőit. Egyszerűsége olyan régi volt, mint a kabát, amelyiktől sosem vált meg. Szelíd volt az iskolában is, sosem vett részt a rosszalkodásokban. Házi feladatait lelkiismeretesen elkészítette, íítette, de sosem volt lángeszű. Vagy átment, vagy ismételt. Amikor egy kicsit idősebb lett, akkor sem élvezte a fiatalságát. Nem járt el esténként, és nem csavargott a barátokkal éjjelenként, úgy tűnt, ez a világ nem egészen neki való, úgy tűnt, hogy neki csak kicsi helye van benne, annyi, hogy éppen ellegyen. Ugyanilyen maradt akkor is, amikor felnőtt. Húszas évei közepén ő is megházasodott, mint a többiek, aztán egy kis házba költöztek, mint a szülei. Nem sokkal később a szülei meghaltak. Az idő nem vár, rá sem várt persze. Az idő örvénylésében hatalmas változások történtek, de a változó világot Konstanzu alig vette észre. Új házak épültek a régiek helyén, éss ahol egykor fföldek voltak öreg, árnyékos kos ffákkal, ott a buldózer elsöpört mindent. A szűk utcákat és sikátorokat autókkal tömött, széles aszfaltutak váltották fel. A ruhák is megváltoztak. Új divatok sokkolták az embereket, ő furcsa kív í áncsisággal ív figyelte, de nem változtatott semmin. Mi maradt változatlanul? Konstanzu körülnézett, és azt mondta: – Csak a felhők színének változása maradt, és a nap és a hold változásai. sai. K Különben nem lenne nyáron meleg és télen hideg. És

a tenger és az állatok éppen ppen annyira kkülönböznek most is, mint tegnap. És változatlan a vágyunk, hogy éljünk, és hogy ne betegedjünk meg, és ne haljunk meg soha. Különben minden megváltozott. Nem ismerek rá semmire. Konstanzu ügyetlenül mozgott az új és megváltozott világban, sokszor úgy érezte magát a sajátt anyaf anyaföldjén, mint egy idegen. Nem találta helyét. t. De a ffák és az állatok, az évszakok, maga a természet éppúgy, mint Konstanzu hangulata, ugyanaz maradt. A természet nem vett részt a változás-játékban, hol nyugtalanul, hol csendesen figyelte a változásokat. Konstanzu elhatározta, hogy a természet oldalán marad, és megtartja azt, ami a régi világból még maradt. – Ki tudja, talán ha vennénk egy tűzhelyet, gyorsabban éss finomabbakat ffőznénk! – mondta neki egyszer Filomena. Az utcában az asszonyok váltig dicsérgették, hogy milyen jók is ezek a modern háztartási eszközök. – Nem, nem kell – mondott ellent azonnal Kontanzu. – Nem vagyunk tán olyanok, mint a többiek? Ha már mindenkinek van, minekünk miért nem lehet? – folytatta az asszony. – Nem! Ugyan miért?! Miért hajszolnánk magunkat felesleges dolgokért? – intette a feleségét. – Gyerekünk sincs. Csak kettőnknek? Megvagyunk úgy, ahogy eddig is voltunk. Van okunk panaszra? Filomena néha adott mások véleményére, és vágyakozott bizonyos dolgok után, és álmodott dolgokról. De szíve mélyén valójában nem szerette volna, hogy megváltozzon az életük. Talán már túl késő, gondolta. Mindig f lénk volt, nem beszélt sokat, és egészen jól fé

49

PoLíSz megvoltak Konstanzuval. Néhány goromba szó a fférjétől azonnal elvette bátor gondolatait. Petróleumtűzhelyen zhelyen ffőzött éppúgy, mint korábban, arróll tisztogatta a kormot, megszokta a szagát. És akárhogy rhogy is, a fférje tányérjában ott gőzölgött az étel mindennap, amikor elütötte a tizenkettőt. Bútoraik, akárcsak a konyhaasztal, régiek voltak. A por is régi volt rajtuk. – Talán jó lenne elmenni világgá, megnézni egy másik országot, csak néhány napra – mondta neki egyszer Filomena. Az utcában élő emberek szép dolgokról meséltek, amit a tengeren túl láttak. Dombokról és hegyekről hencegtek, mások színes nes ffényképeket hoztak tavakról és folyókról, és voltak, akik nagy városokról meséltek, amiket a repülőkről vagy vonatokról láttak. – Na, mondd csak! Málta talán nem elég nagy? – vágott szavába az ura. – És mi lesz, ha eltévedünk, és nem találunk vissza a szállodához, akkor mi lesz? Elég nekünk itt! Málta éppen olyan ország, mint a többi. Felejtsd el a képzelgéseket! Honnan vetted az ötletet? Itt nőttünk fel, és itt is halunk meg. – Én nem mondom, hogy örökre menjünk, hogy hagyjunk itt mindent. Figyelj, amit mondok, Konstanzu – tartott ki az aszszony. – Csak egy hétre mennénk vagy néhány napra, és nem is mennénk messze. – Nem, nem – mondta a fférfi emelt hangon, és kész lett volna egyre csak ismételgetni a szót, t, ha az asszony ffélbe nem szakítja. í ítja. – Jól van, no! Jól van, nem megyünk külf ldre – nyugodott bele Filomena. Konstanzu fö tovább motyogott magában, alig hallhatóan. Az embereknek az utcában tévéjük is volt, és állandóan azt mesélték, milyen jó filmek mennek esténként. Nem volt ház, amelyikben ne tévéztek volna késő éjjelig. A hangok, a zajok és a melódiák áthallatszottak a szomszéd televíziójából, és Filomena és Kontanzu házába jutottak a nyitott ablakon át. Filomena élvezte, és szíve ííve vágyakozott egy saját tévéért. – Konstanzu, ma már mindenkinek van

tévéje. Ha mi is vennénk egyet, jó műsorokat nézhetnénk, az idő is gyorsabban telne. Ahogy mi most élünk, az idő túl lassan múlik – mondta egyszer az urának. – Idővesztegetés. A televízió összezavarja az életet. Megvagyunk, ahogy vagyunk, és ahogy régen is megvoltunk. Nem, nem, felejtsd el a televíziót – válaszolta Konstanzu a szokásos keményfejűséggel. Nem volt kedve vitába keveredni emiatt asszonyával. Megvolt a véleménye, hogy az új nem foglalhatja el a régi helyét, még akkor sem, ha mások ezt másként teszik. A ruhák például. Sosem vetette le a sapkáját, csak a templomban, és azonnal visszatette, ahogy kilépett onnét. Ugyanazt a mellényt viselte majdnem egész évben, csak a nyári vad melegben vetette le. Sosem viselt nyakkendőt, és gyűrött inggallérja mindig kigombolva leffegett, kicsit eltakarva állát. Bő nadrágot hordott és régi szandált, amit sose cserélt le. Szabad idejében szivarozott vagy pipázott, hangulatától f ggően. fü A pap a templomban tett-vett, Kontanzu és Filomena korán érkezett. Filomena egy lottót vett, hátha a szerencse az útjukba kerül, és úgy is lett, nyertek egy televíziót. Filomena örvendezett, de aztán eszébe jutott, hogy a fférje nem szereti ezt a különös találmányt, mint ahogy nem szeretett semmit, ami a modern tudománytól származik. – Mikor hozzák a készüléket? – kérdezte Konstanzu rosszkedvűen. – Ha megnyertük, elhozzuk. Ingyen van, megtartjuk – mondta lemondóan. Minden este leültek a televízió elé, és elbűvölték őket a mozgó alakok. Hihetetlen, hogy a szemed előtt láthatod thatod a dolgokat, amelyek tőled távol történnek. És mindent azonnal, késlekedés nélkül. Konstanzu lopva figyelt a modern világ ablakára, álmélkodott, éss ffélt, hogy ezzel hibát követ el. – Ez gyönyörű, ez tényleg gyönyörű – mondta a felesége boldogan. – Ugye nagyszerű mulatság? – Igen, igen. El kell ismernem, igazad

50

Világbeszéd

van! – értett egyet az asszonnyal. – Így észre sem venni az idő múlását. – Mondtam neked, hogy éljünk úgy, mint más emberek. Vissza tudjuk hozni a régi időket, ha nézzük ezeket a képeket, amik távolról jönnek! – mondta önbizalommal. – Igen, igen, igazad van – mondogatta Konstanzu, és kicsit zavarodott volt korábbi viselkedése miatt. – Talán vehetnénk nk egy telefont is! – kockáztatta meg az asszony. – Öregszünk, és kellene. Sosem tudjuk, mi történhet. – Mi történhet, Filomena? Nem voltunk meg eddig nélküle? – kérdezte rdezte a fférje azzal a bizonyossággal, amely nem vár választ. bizonyoss – Öregszünk, gyerekünk sincs. Az egészségünk sem a régi, ha kell, bármikor orvost hívhatunk – folytatta. – Igen, igen, igazad van – értett egyet Konstanzu a feleségével azután, hogy egy kicsit elgondolkodott. – Ha valami történik veled, azonnal híví ívhatod, és… – Igazad van. Sosem gondoltam erre. De hogy működik egy telefon? Filomena elmondta neki, hogy mit kell tenni, hogy egy hosszú számot kell megtanulnia fejből, tárcsázni a számokat, és várni a csengésfejb re. Így aztán azzal beszél, akivel csak akar. – Ez minden? És mindenkivel beszélhetek, akivel csak akarok? Jól ötlet! Az emberek majd hívnak minket. És bármikor beszélhetünk a barátainkkal is – folytatta Konstanzu boldogan. Szeme felragyogott, és széles mosoly jelent meg az arcán, amely már régóta nem volt látható rajta. Konstanzu magányos életet élt, és nem is próbált barátságot tartani másokkal, barátok nélkül pedig nem lehet azt mondani, hogy teljesen boldog lett volna. Felesége ránézett, kív í áncsian leste az utolív só szót. – Igen, igen – határozta el magát. – Megvesszük. A telefon megérkezett, megtanulták a számukat kív í ülről, öt, hét, hat, három, hat, egy. ív

Konstanzu minden papírdarabra leírta a számokat, ami csak a keze ügyébe került. Korán reggel odatelepedett a karosszékbe a telefon mellé, és várta a csengést, kív í áncsi ív volt a hangra, ami majd a távolból jön. Elképzelte, milyen lenne beszélni a barátaival a régi időkről, megkérdeznék, hogy van ő meg Filomena, és sok más dolgot. Annyi dolog van, amiről társaloghatna. Most beszélhetne az emberekkel, anélkül, hogy kitenné a lábát az utcára vagy bemenne a boltokba. Nem telt el sok idő, a telefon csöngött. Konstanzu izgatott lett, és a kagylóhoz kapott. – Beszélhetnék miszter Zammittal? – kérdezte a hang. – Miszter Zammittal? Ki az a miszter Zammit? Én Konstanzu vagyok – válaszolta. – Bocsásson meg, biztos eltévesztettem – a hang hirtelen letette. A telefon folyamatosan csengett mindennap, más-más időben, és Konstanzu mindig azt felelte, hogy az ember, akit keresnek, nincs ott. Se miszter Zammit, se miszter Borg, se a többi miszter. – Miért keresnek rajtunk másokat? – kérdezte feleségét. – Eltévesztik a számot, amikor tárcsáznak – tanítgatta íítgatta Filomena. – De mindig? Már régóta ez megy – replikázott. – Hogy lehet, hogy mindig ugyanazokat az embereket keresik, és hogy mindig rossz számot tárcsáznak? Senki nem keres téged vagy engem? Egy nap Filomena elhatározta, hogy ott marad a telefonnál, és megpróbálja kideríteni a furcsaságot. – Ma megtudom, miért történik ez – mondta urának magabiztosan. – Beszélhetnék miszter Zammittal? – kérdezte egy másik hang. Az asszony megmondta, hogy ebben a házban nincs senki, akit Zammitnak hívn í áívn nak. – Bocsásson meg, uram, milyen számot akart hívni? – Öt, hat, hét, három, hat, egy – mondta a f rfi a vonal másik végén. fé

51

PoLíSz – Eltévesztette. A mi számunk, öt, hét, hat, három, hat, egy, éss itt nincs semmif semmiféle Zammit úr. –V Várjon egy percet, asszonyom, mondja újra a számot – kérte a hang. Filomena lassan megismételte a számot, éss a fférfi rájött, hogy felcserélte a számokat. – Kit próbál hívni, uram? – kérdezte az asszony kíváncsian. – A hajógyárat. A hajógyárat próbálom hívni – válaszolta a hang nyersen. – Nem, nem. Az nem mi vagyunk – folytatta Filomena szomorúan és értetlenül. – Isten áldja, uram! – mondta, és letette. – A számunk hasonló a haj hajógyáréhoz, Konstanzu. Ezért történik ez. Összetévesztik a számot a miénkkel, és tévedésből idetárcsáznak. – Könnyek jelentek meg az aszszony szemében. – Akkor ez nem nekünk szól, Filomena. Bennünket senki sem hív. íív. Azok fontos emberek, mi nem – mondta az öreg Konstanzu szomorúan. – Ránk már senki sem emlékszik. A telefon továbbra is csörgött, sokszor és mindennap, és Konstanzu és Filomena csak néztek egymásra, várva, hogy a csöngésnek vége legyen. Filomena reménykedett, és egyszer majdnem ffölvette a kagylót. – Ne, ne vedd fföl! – Miért ne? Lehet, hogy most… – Nem nekünk szól, nem minket keresnek. Ne vedd fföl soha többé! Hagyd, hogy csengjen, amígg bele nem ffáradnak – mondta mérgesen sóhajtva. A csinos telefonasztal úgy maradt, ahogy volt, a szoba sarkában, és a csengések továbbra is folytatódtak. Kicsengett, csengett egy ideig, aztán hirtelen elhallgatott, és újra csend töltötte be a szobát. – Tudhattam volna – mondta Filomena. Minden este leültek a televízió elé, és elbűvölték őket a mozgó alakok. Hihetetlen, hogy a szemed előtt láthatod thatod a dolgokat, amelyek tőled távol történnek. És mindent azonnal, késlekedés nélkül. Konstanzu lopva figyelt a

modern világ ablakára, álmélkodott, éss ffélt, hogy ezzel hibát követ el. – Ez gyönyörű, ez tényleg gyönyörű – mondta a felesége boldogan. – Ugye nagyszerű mulatság? – Igen, igen. El kell ismernem, igazad van! – értett egyet az asszonnyal. – Így észre sem venni az idő múlását. – Mondtam neked, hogy éljünk úgy, mint más emberek. Vissza tudjuk hozni a régi időket, ha nézzük ezeket a képeket, amik távolról jönnek! – mondta önbizalommal. – Igen, igen, igazad van – mondogatta Konstanzu, és kicsit zavarodott volt korábbi viselkedése miatt. – Talán vehetnénk nk egy telefont is! – kockáztatta meg az asszony. – Öregszünk, és kellene. Sosem tudjuk, mi történhet. – Mi történhet, Filomena? Nem voltunk meg eddig nélküle? – kérdezte rdezte a fférje azzal a bizonyossággal, amely nem vár választ. bizonyoss – Öregszünk, gyerekünk sincs. Az egészségünk sem a régi, ha kell, bármikor orvost hívhatunk íívhatunk – folytatta. – Igen, igen, igazad van – értett egyet Konstanzu a feleségével azután, hogy egy kicsit elgondolkodott. – Ha valami történik veled, azonnal híví ívhatod, és… – Igazad van. Sosem gondoltam erre. De hogy működik egy telefon? Filomena elmondta neki, hogy mit kell tenni, hogy egy hosszú számot kell megtanulnia fejből, tárcsázni a számokat, és várni a csengésre. Így aztán azzal beszél, akivel csak akar. – Ez minden? És mindenkivel beszélhetek, akivel csak akarok? JJól ötlet! Az emberek majd hívnak minket. És bármikor beszélhetünk a barátainkkal is – folytatta Konstanzu boldogan. Szeme felragyogott, és széles mosoly jelent meg az arcán, amely már régóta nem volt látható rajta. Konstanzu magányos életet élt, és nem is próbált barátságot tartani másokkal, barátok nélkül pedig nem lehet azt mondani, hogy teljesen boldog lett volna.

52

Világbeszéd

Felesége ránézett, kív í áncsian leste az utolív só szót. – Igen, igen – határozta el magát. – Megvesszük. A telefon megérkezett, megtanulták a számukat kív í ülről, öt, hét, hat, három, hat, egy. ív Konstanzu minden papírdarabra leírta a számokat, ami csak a keze ügyébe került. Korán reggel odatelepedett a karosszékbe a telefon mellé, és várta a csengést, kíváncsi volt a hangra, ami majd a távolból jön. Elképzelte, milyen lenne beszélni a barátaival a régi időkről, megkérdeznék, hogy van ő meg Filomena, és sok más dolgot. Annyi dolog van, amiről társaloghatna. Most beszélhetne az emberekkel, anélkül, hogy kitenné a lábát az utcára vagy bemenne a boltokba. Nem telt el sok idő, a telefon csöngött. Konstanzu izgatott lett, és a kagylóhoz kapott. – Beszélhetnék miszter Zammittal? – kérdezte a hang. – Miszter Zammittal? Ki az a miszter Zammit? Én Konstanzu vagyok – válaszolta. – Bocsásson meg, biztos eltévesztettem – a hang hirtelen letette. A telefon folyamatosan csengett mindennap, más-más időben, és Konstanzu mindig azt felelte, hogy az ember, akit keresnek, nincs ott. Se miszter Zammit, se miszter Borg, se a többi miszter. – Miért keresnek rajtunk másokat? – kérdezte feleségét. – Eltévesztik a számot, amikor tárcsáznak – tanítgatta Filomena. – De mindig? Már régóta ez megy – replikázott. – Hogy lehet, hogy mindig ugyanazokat az embereket keresik, és hogy mindig rossz számot tárcsáznak? Senki nem keres téged vagy engem? Egy nap Filomena elhatározta, hogy ott marad a telefonnál, és megpróbálja kideríteí íteni a furcsaságot. – Ma megtudom, miért történik ez – mondta urának magabiztosan. – Beszélhetnék miszter Zammittal? – kérdezte egy másik hang.

Az asszony megmondta, hogy ebben a házban nincs senki, akit Zammitnak hívn í áívn nak. – Bocsásson meg uram, milyen számot akart hívni? – Öt, hat, hét, három, hat, egy – mondta a f rfi a vonal másik végén. fé – Eltévesztette. A mi számunk, öt, hét, hat, három, hat, egy, éss itt nincs semmif semmiféle Zammit úr. –V Várjon egy percet, asszonyom, mondja újra a számot – kérte a hang. Filomena lassan megismételte a számot, éss a fférfi rájött, hogy felcserélte a számokat. – Kit próbál hívni, íívni, uram? – kérdezte az asszony kív í áncsian. ív – A hajógyárat. A hajógyárat próbálom hívni íívni – válaszolta a hang nyersen. – Nem, nem. Az nem mi vagyunk – folytatta Filomena szomorúan és értetlenül. – Isten áldja, uram! – mondta, és letette. – A számunk hasonló a haj hajógyáréhoz, Konstanzu. Ezért történik ez. Összetévesztik a számot a miénkkel, és tévedésből idetárcsáznak. – Könnyek jelentek meg az aszszony szemében. – Akkor ez nem nekünk szól, Filomena. Benn nket senki sem hív. Bennü íív. Azok fontos emberek, mi nem – mondta az öreg Konstanzu szomorúan. – Ránk már senki sem emlékszik. A telefon továbbra is csörgött, sokszor és mindennap, és Konstanzu és Filomena csak néztek egymásra, várva, hogy a csöngésnek vége legyen. Filomena reménykedett, és egyszer majdnem ffölvette a kagylót. – Ne, ne vedd fföl! – Miért ne? Lehet, hogy most… – Nem nekünk szól, nem minket keresnek. Ne vedd fföl soha többé! Hagyd, hogy csengjen, amígg bele nem ffáradnak – mondta mérgesen sóhajtva. A csinos telefonasztal úgy maradt, ahogy volt, a szoba sarkában, és a csengések továbbra is folytatódtak. Kicsengett, csengett egy ideig, aztán hirtelen elhallgatott, és újra csend töltötte be a szobát. – Tudhattam volna – mondta Filomena.

53

PoLíSz – Mondd nekik, hogy jöjjenek és vigyék vissza, Filomena. Nem kell, nincs szükségünk rá… – Nincs? Miért? Nem mi mondtuk, hogy kellhet, orvost hívni íívni például, sürgős helyzetben? – jegyezte meg az asszony. – Mondd nekik, hogy jöjjenek, és vigyék vissza – ismételte telte a fférfi. – Ha nem gondolnak ránk, hogy élünk-e, biztos, hogy akkor sem gondolnak ránk, ha

bajba kerülnénk. Egyedül élünk, és egyedül is halunk meg. Szólj nekik, hogy vigyék el, vigyék el! – Igazad van, Konstanzu, igazad van – mondta Filomena könnyes szemmel. A következő nap felhívta a telefontársaságot. Ez volt az első hív í ása. ív Boda Magdolna ford fordíít ítá tása ása

Nagíb Mahfúz (Egyiptom)

Áldott éjszaka é Csak egy egyszerű kocsma volt a Núri sikátorban, a Klot Bej utcán túl. A helyiség közepén bárpult állt, köröskörül polcok, a polcokon palackok. Úgy hívt í ák, „Virá ívt Virág Virá ág”, és leginkább a környék öreg iszákosai jártak ide. A pultos élemedett korú, túlságosan is nyugodt ember, olyan, aki hallgatásra inspirálta a vendégeket, jóllehet áradt belőle a szív í élyesség és barátságosság. ív A „Virá Virág Virá ág”-ot, a többi kocsmával áával ellentétben, a derű nyugalma lengte be. A törzsvendégek bensőségesen társalogtak, inkább pislantásokkal, mint szavakkal. Az áldott éjszakán a csapos megtörte a szokásos csendet. – Tegnap – mondta – azt álmodtam, hogy valakit nagy-nagy szerencse ér. A sarokban ücsörgő rg Szafvan rögvest dalra fakadt: – „Óóóóóó áldott, áldott éjszaka!…” – Amikor pedig az alkohol hulláma teljesen átcsapott rajta, kitántorgott ntorgott a kocsm kocsmából, és alámerült a csillagos őszi éjszakába. Átvágott a téren, s elindult a Nuzsa utcába. Arca piros volt az alkoholtól, és álmosnak érezte magát. Az utca szerényen rejtőzött a sötétség f tylában, csak az utcalámpák gyérr ffényénél fá

mutatott magából valamit. Az üzletek ajtaja zárva, a rolók lehúzva. Megállt a háza előtt, jobbra a negyedik ház, negyvenkettes szám; egyszerű homlokzatú épület, ódon udvarral, elpusztult virágokkal és egy magányos datolyapálmával. A házat sűrű sötétség vette körbe, csodálkozott, hogy felesége nem hagyta égve a kinti villanyt, ahogy szokta. A ház teljesen más arcát mutatta, elhagyatott volt, és falaiból régi idők szaga áradt. Szafvan kiáltozni kezdett: – Hé! Van ott valaki? A bokor mögül egy ember emelkedett fel, kív í áncsian krákogott, majd visszakérdezett: ív – Ki maga? Mit akar? Szafvan meglepődött az idegen kérdésén, és éles les hangon ki kiáltott vissza: – És maga kicsoda? Mit keres itt? – Ez a maga háza? – kérdezett rdezett vissza a fférfi rekedt hangon. – Ki maga? – Én az egyházi birtok őrzője vagyok. – De ez az én házam! – Ugyan már! Ez a ház már évek óta elhagyatott – felelte az idegen gúnyosan. – Az

54

Világbeszéd

emberek ffélnek tőle, mert azt beszélik, hogy szellemek lakják. Szafvan biztos volt benne, hogy eltévesztette a hazavezető utat, és visszasietett a térre. Hosszan vizsgálódott, felnézett az utcatáblára, és fennhangon betűzte: – N-u-zs-a. Úgy ment vissza az épülethez, hogy leszámolta az utcán a házakat, amíg a negyedikhez nem ért. Zavarodottan torpant meg, kétségbeesett, mert most sem a saját házát nem találta, sem a szellemjárta házat. Egy üres területet talált, lt, egy nagy senkif senkiföldjét, ami két ház között terült el. – Ez az én házam, vagy megbolondultam? – kérdezte hangosan. Megpillantott egy közeledő rendőrt, aki éppen a boltok zárait ellenőrizte. Szafvan megállt az úton, és az üres telekre mutatott. – Maga mit lát ott? A rendőr gyanakvóan méregette Szafvant. – Amint látja, ez egy üres telek, valaha ravatalozó állt itt. – Az a helyzet, hogy nem találom a házamat – mondta Szafvan. – Elvesztettem. A feleségem is benne volt, egy makkegészséges asszony, és nem tudom hová lett… Mikor rombolhatták le?… Na, és a téglák hová lettek? A rendőr akaratlanul is elmosolyodott szigorú arckifejezésének álarca alatt, de ridegen azt mondta: – Az alkoholt kérdezze, amit megivott! – Tudja maga, kivel beszél? Egy vezérigazgatóval! – fortyant fel gőgösen. A rendőr Szafvan vállára tette kezét, aztán magával vonszolta. – Maga részeg, és a közterületen hőbörög. Elvitte Szafvant a közeli Daher rendőrőrsre, és átadta az ügyeletesnek. Az ügyeletes sajnálta Szafvant életkora és egyébként tiszteletreméltó megjelenése miatt. – Az igazolványát kérem! Szafvan elővette, és azt mondta:

– Észnél vagyok, csak az a helyzet, hogy nyoma sincs a házamnak. – Nos, akkor ez egy újfajta bűnözés, érdekes tolvajjal lehet dolgunk, ha már házakat lopkodnak! – mondta az ügyeletes nevetve. – Hát, én ezt nem hiszem el! – Igazat beszélek – válaszolta Szafvan riadtan. – Szerintem hadilábon áll az igazsággal, de elnézem, mert tisztelem a korát. Aztán a hivatalnok odaszólt a rendőrnek: – Vigye, kérem, a Nuzsa utca negyvenkettőbe. A rendőr kíséretében Szafvan végül a háza előtt találta magát. Rögtön felismerte az épületet. Részegsége ellenére világosan látott. Kinyitotta a kertkaput, átvágott az udvaron, meggyújtotta a villanyt a gangon, majd ahogy meggyőződött, hogy tényleg ez az a gang, le is kapcsolta, bár még sosem vette ilyen tüzetesen szemügyre. Egyáltalán nem. Nézte a házat, ahol márr ffél évszázada élt, és a falakat: mind pusztulóban voltak. Elhatározta, hogy helyrehozatja, amíg lehet; visszament az utcára, és kíváncsian f rkészni kezdte a házat. Ez az ő háza volt, fü olyan a formája, kétségtelenül. A kulcsa nyitotta a kaput, szóval semmi kétség. De hogyhogy mégis teljesen más? A csillár más volt, a falak tapétával voltak fedve. Új volt a szőnyegpadló. Egyszerre volt az ő háza, és nem az ő háza. De mi van Szadrijjával, a feleségével? – Fé F l évszázada iszom – mondta hangosan –, ehhh, na szóval, mi van azzal az áldott éjszakával? – Eszébe jutottak lányai, egykor könnyes szemmel néztek rá,, de fférjhez adta őket, s azt gondolta, túl van a problémákon, nem lesznek többé nehézségei. Elért a kerítésig, és éppen összecsapta kezét, amikor a bejárati ajtót valaki kinyitotta, valaki, akinek az alakját nem is látta. Egy asszony hangját hallotta odabentről: – Meddig ácsorogsz még odakinn? A hang nem tűnt ismerősnek, egészen idegenül csengett.

55

PoLíSz – Kinek a háza ez, kérem? – kérdezte az asszonyt. – Ennyire részeg vagy? Na, ez már mindennek a teteje! – Szafvan vagyok – mondta óvatosan. – Gyere már be, felébreszted az embereket! – Szadrijja vagy? – Ó, édes istenem, gyere már, mert valaki idebenn rád vár! – Ilyenkor? – Ez a szerencsétlen már tíz óta vár! – Rám? Szuszogva lélegzett, és elkeseredetten kérdezte újra: – Szadrijja vagy? Az asszony türelme elfogyott, és kiabálni kezdett: – Te jóságos ég, segíts végre rajtunk! A fférfi úgy ment be, hogy észre sem vette, a bejárat egészen másmilyen. Látta, hogy a nappali ajtaja nyitva, a lámpa mpa ffénye beragyogja a szobát. Az asszony pedig eltűnt. A f rfi belépett, s teljesen más látvány tárult fé elé, mint amit megszokott. Hová lett a régi szobája a régi bútorokkal? A fal frissen volt festve, a mennyezetről hatalmas spanyol csillár lógott, gott, a fföldön kék szőnyeg, hatalmas kerevet és karosszékek, igazán kellemes szoba volt. Az előtérben egy vézna zna fférfi ült, akit még sohasem látott, sötétbarna arcbőre volt, az orra olyan, mint a papagáj csőre, tekintete pedig tüzes. Fekete öltönyt viselt, pedig még nem is volt ősz. sz. A fférfi epésen jegyezte meg: – Elkéstél a találkozónkról. Szafvan dühös lett, de visszafogta magát: – Mifé Mif le találkozónkról? Ki maga? – Tudtam, hogy elfelejted! – kiáltott fel a másik. – Ismerem ezt a játékot, de nem, most nem használ. – Mit zagyvál itt össze? – kiáltott Szafvan elkeseredetten. Indulatain uralkodva a fférfi azt mondta: – Szereted az italt, túlságosan is. – Nem is ismerem magát! Megdöbbentő,

hogyan merészel bejönni a házba a tulajdonos távollétében? A fférfi fanyarul mosolygott: – „„Tulajdonos”? Szafvan indulatosan mondta: – Hívom íívom a rendőrséget! – Így legalább letartóztathatnak a részegséged miatt, meg botrányos viselkedésed miatt – na, és csalás miatt. – Fogja be, maga arcátlan szélhámos! A fférfi tenyerével sátort formálva összeérintette rintette ujjai hegy hegyét, és azt mondta: – Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, ki vagyok, és megpróbálsz menekülni a kötelezettséged elől. Kétségtelen… – Nem ismerem magát, és nem tudom, miről beszél! – Valóban? Azt állítod, hogy elfelejtetted, és nem emlékszel semmire? Hát nem te adtad el a házad feleségestől ma éjjel? Szafvan szédülni kezdett: – Hazug pokolfajzat! – Szokás szerint. Ti mind egyformák vagytok, szégyelld magad! – mondta a fférfi összehúzva a vállát. – Maga teljesen megőrült! – Van bizonyítékom és tanúim is. – Még soha nem hallottam, hogy valaki ilyesmit megtehetne. – Pedig minden pillanatban történik ilyen. A részegek mindig úgy csinálnak, mintha tudnák, mit cselekszenek, pedig nem. Szafvan ellentmondást nem tűrő hangon, izgatottan kiáltotta: – Kifelé! Azonnal tűnjön el innét! – Nem! V Végigvisszük a megállapodásunkat! – mondta a másik magabiztosan, aztán felugrott a székből, odament az ajtóhoz, és becsukta. Ujjával koppantott egyet rajta, visszatért a székéhez, és leült. A koppintásra belépett pett egy alacsony fférfi, pisze orra volt és előreugró homloka, hóna alatt egy dossziét szorongatott tele papírral. Meghajolva köszönt, és leült. Szafvan mérges pillantást vetett rá, és újra kiáltozni kezdett:

56

Világbeszéd

– Mióta hajléktalanok menedéke az én házam? Az első fé f rfi bemutatta a kis embert: – Az ügyvédem. Erre Szafvan nyersen azt kkérdezte: – És ki engedte be a házamba? – Rossz nyomon jár – mosolygott az ügyvéd –, de megbocsátok. Miért dühös valójában? – Micsoda arcátlanság! Az ügyvéd ügyet sem vetett Szafvan megjegyzésére, folytatta: – Kétségtelenül jó egyezséget kötött. – Mifé Mif le egyezséget? – kérdezte Szafvan megrökönyödve. – Maga pontosan tudja, mire gondolok, nem szeretném most újra az elejétől kezdeni. A törvény a mi oldalunkon van, és a józan ész is. Hadd kérdezzem meg: A ház valóban az ön tulajdonát képezi? Szafvan most először érezte, hogy bajban van: – Igen is, nem is... – mondta. – Ebben az állapotban volt, mikor elhagyta? – Nem, egyáltalán nem. – Akkor ez egy másik ház? – Igen is, nem is. Ugyanaz az utca, ugyanaz a házszám. – Ah, apró eltérések a lényeget nem érintik – van még valami más is? Az idegen felugrott, megkopogtatta az ajtót, és visszatért a székéhez. Abban a pillanatban egy gyönyörű, jól öltözött középkorú hölgy lépett be, szomorú arckifejezéssel. Leült az első fé f rfi közelébe. Az ügyvéd folytatta a kérdéseit: – Felismeri a hölgyben a feleségét? Szafvannak úgy tetszett, hogy a hölgy finom mosolyt küld felé, ennek ellenére azt válaszolta: – Nem, egyáltalán nem. – Rendben. Ha sem a ház nem a magáé, sem a hölgy nem a felesége, nyugodtan aláírhatja, és végeztünk… – Vé V geztünk? És hová menjek?

– Kedves uram, ne legyen már olyan makacs! A szerződés teljesen szabályszerű, ezt maga is tudja. Csöngött a telefon, bár már meglehetősen későre járt. A csapos telefonált. Szafvan rádöbbent, hogy még soha nem hívta őt korábban, ez az első eset. – Szafvan Bej –, mondta – késlekedés nélkül írd alá! – De tudod… – Írd alá! Ez egy soha vissza nem térő alkalom – mondta, és letette a kagylót. Szafvan átgondolta, mi a rövid beszélgetés lényege, és megnyugodott. Aztán utána mégis úgy érezte, megháborodott, majd arca mégis felderült, és a nyugalom érzése töltötte el. Az idegessége elmúltával aláírta a papírt. Amikor végzett, az ügyvéd odaadott neki egy kicsi, de nehéz bőröndöt, és azt mondta: – A Magasságos áldja meg magát! Ebben a bőröndben találja az összes dolgot, amire mostantól szüksége lehet. Az első fé f rfi megint kopogott, és akkor belépett egy pocakos ember, széles mosollyal az arcán. Bemutatták Szafvannak: – Ő fogja magát elkísérni az új lakóhelyére – mondta az ügyvéd. – Maga valóban jó egyezséget kötött – tette hozzá. A pocakos elindult, és Szafvan keményen markolva bőröndje ndje ffülét, követte. vette. A fférfi ment, bele az éjszakába, Szafvan meg utána. A friss levegőn lépkedve rájött, hogy az áldott éjszaka részegségéből nem józanodott ki. A pocakos meggyorsította lépteit, s a távolság nőni kezdett közöttük, Szafvan is egyre gyorsabban szedte a lábait; tekintetét a másik ember sziluettjén tartotta. Csodálkozott, hogy lehet ilyen ffürge ez a pocakos. – Lassabban, uram! – kiáltotta Szafvan. De az még nagyobb sebességre váltott, így Szafvannak is még jobban kellett iparkodnia, nehogy elveszítse í őt, és vele együtt ítse a reményt. – Lassan, mert lemaradok... Egyszer csak a pocakos, mit sem törődve Szafvannal, futni kezdett. Szafvan ész nélkül futott utána, na, de a fférfi mégis el-eltűnt a sö-

57

PoLíSz tétben a szeme elől. Attóll ffélt, hogy a fférfi kiér a Janabi térre, ahol a rengeteg betorkolló utca egyikében végleg eltűnik, ezért futott, ahogy csak bírt, hogy még beérje. Erőfeszítése sikerrel járt, mert pillantásával elkapott egy árnyékot a keresztutcánál. Látta, hogy árkon-bokron keresztül szalad, hol ebbe, hol abba az irányba. Szafvan utána, és csak rohant, rohant, nem érezte magátt ffáradtnak vagy gyengének. Orrlyuka kellemes illattal telt meg, olyannal, amelyet még sohasem érzett, vagy ha érzett, nem élvezett. Amikor kiértek a városból, Szafvan és a pocakos magukra maradtak a nagy üres res fföldön a széles ég alatt. A pocakos lassítani íítani kezdett, majd visszatért a sétáló tempóhoz, és végül megállt. Szafvan végre beérte, de levegő után kapkodott. Körbenézett, de mindenütt mindent betöltő sötétség volt, csillogó csillagokkal az égen. – Hol van az az új lakóhely? – kérdezte izgatottan.

A pocakos nem válaszolt. laszolt. Szafvan úgy érezte, hogy hatalmas súly nehezedik a vállára. A súly egyre csak nőtt ő és nőtt. őtt őőtt. Felemelte fejét, de úgy érezte, hogy lábai bai gy gyökeret eresztenek, egyre mélyebbre lyebbre le a fföldbe, éss a fföld szorítja í ítja a lábát. áát. A szorít í ás olyan erős volt, hogy nem bírta tovább, és levette a cipőjét. Aztán a ránehezedő súlytól kimelegedve lefejtette magáról a dzsekit, a pulóvert, a nadrágot, éss a fföldre dobta őket. Nem lett jobb, ezért megszabadult alsóruháitól is, nem törődött vele, hogy ősziesen nyirkos az idő. Lángolt ngolt benne a ffáájdalom, ájdalom, ny szörgött kínjában. A bőr nyö ő öndje őr ndje a fföldön hevert. Egy pillanatig úgy érezte, hogy visszanyeri egyensúlyát, á éss kképes még néhány lépést át, megtenni. V Várta, hogy a pocakos segítsen, íítsen, de a fférfi hallgatásba burkolózott. Szafvan szólni akart hozzá, de már nem tudott, a csend beszivárgott pórusaiba, mélyen be, egészen a szív í éív ig. Egy ideig még hallotta a csillagok suttogását: á áldott át: á é éjszaka . Boda Magdolna ford fordíít ítá tása ása

Lluís Alpera (Katalónia) (Kataló ónia)

1938-ban született, költ ö őő,, kritikus, az Alacanti (Alicantei) Egyetem Katal ölt Katalááánn Filol Filolóóógia gia Tanszék é ének é alapít í óója. ít ja. A kultur kulturáális ális éélet szinte minden területén één tevéékenykedik. kenykedik. K Küülfö lf öld öldö ldöönn is – fő fők őkéént angol nyelvterületen – igyekszik megismertetni a katal katalááánn költ ö éészetet. A XX. száázad máásodik sodik fel felééének nek egyik legjelentősebb őősebb sebb katal katalááánn költ ö őjek ő éént nt tartj tartjááákk számon. á

A tenger lovagja (Cavaller de la mar) Majd elhiszem, hogy az éj a tied, S táncra perdítem íítem a csillagokat. Lábujjhegyen bemegyek Harmóniáid erdejébe. A te két szemedben majd elhiszem, Hogy az élet szebb, mint egykoron. …

58

(Részletek) é észletek)

Világbeszéd

A legsebesebb és legharsányabb lovakkal egy novemberi ünnepi reggel illúziójával nap nap után a bőrbe vésődött régi emlékekkel hirdetem most a teljes élet örömét hirdetem a kardhalakat elnyelő forró mélységeket hirdetem a bölcsen egymásra rétegződött ötven év ujjongását. Keresd, költő, az örök rózsát, senki ne vegye el tőled a képzelet lámpását, s dobogjon hevesen a szíved ííved mások kiábrándultsága láttán. Tenger lovagja, a szelek táplálnak a tenger újabb hullámaival. Halhölgyek hajója gázol át a testeden és kisajtolja mézédes nedvedet. Ej, te jó tenger-lovag, a szelek táplálnak a tenger újabb hullámaival.

1978 Ismét Ithaka most és itt, minden messzeséget felégetve. Ismét Ithaka most és itt, cseresznye lángvörös melle. Ismét Ithaka, most és itt, fekete karmok karcolása. Ismét Ithaka, most és itt, testmeleg tej csurranása.

Dabi István áánn ford fordíít ítá tásai ásai

Forrás: Forrá ás: Lluís Alpera: „Cavalls a l’alba”, 3 i 4, València, 1998.

59

PoLíSz Dobai Péter

Eltűnt csendjeink…1 Tudom, nem Árkádiában élünk… Hatalmas áruház-láncban élünk. Az Éden régen odalett, a helyén megnyíltak széria-üzletek! Igen… régi emberek beszédes csendjeinek mégis lenne értelme a szakadatlan szóáradat ellenében… No more info! No more motoring! No more motorization! No more motorway! No more digital mix-up and no more mull! Régi szép arcokat, nyugodt, komoly személyiségeket kellene látnunk, ’kik édes ellenméregként a gömbtelevízióvá vált világ kentaur-madonna bemondónőinek mandragóra-mosolyát idegen jövőknek jegelnék, örökjéggé fagyasztanák! De mi, most élő emberek: már csak szavak vagyunk, SMS- és FAX-szavak, melyekben többé nincsen se hív í ás, ív se üdvösség, se semmi üzenet senkitől senkinek… zsámolyos áhítat íítat végképp nincsen… A százados kolostor-kerengők: képeslap-üzletek lettek… Média lett minden. A „híreknek” ellentmondani lehetetlen. Pedig nincsenek hírek! Régen hír íír volt a máásik sik ember ember… … Tettleges hazugsággá váltak a szavak! Nincs önvédelem! Eltűnt, eltékozolt csendjeink helyébe – lopakodó bombázóként – invázor multimédia-szómágia nyomult be, mint egy ufo-robot-kommandó ufo-robot-kommandó, ó, hadüzenet nélkül. Avagy eljön-e egy lélektisztább nemzedék, visszahódítani íítani az Édent, Teremtéskori, Aranykori, Bűnbeesés-előtti szépségében, szűzen és épen? S ők, egy távoli jövőben, visszahelyezik Orpheusz fejére a babérkoszorút és kiszabadítjákk V Vénuszt az áruházi ruhabábuk kirakatából!

Egyszerre két álom vagyunk Két álom riad egymásra bennem: az egyik én voltam, a másik én leszek. 1

Versek a Voltam élni é című készülő kötetből, 2007.

60

Merített szavak

F lek, hogy csak egyik álmomból ébredek Fé fel való valómra ómra és a másik álmom erősebb, meglehet: időtlen lesz, mint való valós ósá sága ága életemnek, és ez utóvégre személyemnek megkettőződéséhez vezethet: egymagam leszek elszenvedője két idegen „éns „énsé nségemnek égemnek”… Hát akkor: Vagy ne aludjon az ember soha! Vagy legalább ne ébredjen fel: álomb á ó álomra! ól á

M ria Rómában Má ban k készült lt fotogr fotográfiá fi inak inspir ciós erőteré inspirá ter ben íírt vers teré Forum Romanum – Palatinus – Capitolium

A. D. 2007. ááprilis 23. – május áájus 7.

Most emelkedik – mint hullámok mély völgyéből fenséges, harcoló, fehérr fregatt fföl: a torlódó, tomboló, örvényes tengertest felszínére – most születik meg a latin hajnal első fé f nye! Az éj még él, de a támadó mediterrán sugarak fehérarany össztüze áttör álmot, árnyat, ó, a csillagok még ellenállnak pillanatig, aztán a sötétség összeomlik… Magasan a rommezőkk ffölött: röpülnek, úsznak, feszülnek, mint a tenger felőli szélcsapások vonó alá gyűrt hegedűhúrjai: a megcsavart levélzetű pálmák, a fekete gyász-ciprusok, a súlyos platánkoronák, a virágzó oleander cserjék, f lparázslanak és lángba fö ngba borulnak a ffáklyafá klyaf k s riadnak nagy múltjaikból, tetszhalálból élni, élni még: a fehér szentély-oszlopok, az örökzöld bozótban a rég megnyílt, régen gen kifosztott szarkof szarkofágok márványtömbjei, élő távlatokba emelkednek a töretlen ívek, boltozatok, egykori százados helyükből kifordult kövek, melyeknek faragványai hívását üzenik egy valaha volt, elveszett világnak, egy kirabolt, megtöretett térnek, ahol kezdetén régi időknek, réges-régi májusvirágzások, nagyságos nyarak tűző delén: lazán font hajukban virágot viselő latin leányzók jártak – melyik-melyik a maga immár ismeretlen sorsa szerint – deli ifjak, harcosok oldalán, el azóta sem múlt szerelemben… A táguló, sugarasodó fé f ny ide a szemembe, ide, idegeimbe idézi szépséges személyüket, táncot, ünnepet, nevetést, ölelést, sírást, vigaszt, leányi virágzást…Ó!! Mintha most, hajnalf hajnalfényben épülnének ezek a romok, ezek a hősi horizontok! Nincs káprázat:

61

PoLíSz érzem, ott vagyok közöttük, én is római, én is latin vagyok és én is nemsokára, mint valaha ők mind, velük meghalok… ------Hirtelen hihetetlen látvány kegyelmében adatik meg kivenni részem: túl a sötét bozóton, tisztásán n mif miféle múltidőknek? – ketten, heves ölelkezésben, a telő fé f nyben: egy kamaszleány és egy kamaszfiú fonódik egymás testére, dőlve a mély ly ffűbe s én, közel a beomlott templomokhoz, felfogni képtelen vagyok, hogy amit látok, történik mikor: most, ezen beteljesülő hajnalon vagy kétezer éve tőlem ő őlem és előttem ő őttem , ama veszejtő, tékozló, kitelt, lezajlott régiségben…? Nem érzem hullámzó testük távolságát magamtól, a két test egymásba hatol,és mindegy legyen is, hogy történik mikori virradat életfé letf nye alatt: ezen a XXI. századi napon letfé avagy egy ugyanilyen sugaras, azúrba-forrósodó, ör örö röökk tegnapon, egy még éppen alig érezhető múlá lás-elm lá ás-elmúlá lás lá ás fordul-e felém, hogy eksztázisig szerelmes, szenvedélyes egyszeri-volt t életfogytiglan őrzésben emlékezzem? egyszeri-voltá Máté Mária fotói

Római leány

Palatinus

62

Merített szavak

Urbán Gyula

Emlékeztető Te már e csonkolt hazában születtél. Távol a havasaidtól, tengeredtől. Anyád hasában tempóztál, forogtál, tudatlan, emlékező vízi-lény. Ám a drága szorost, ölelő karokat elhagyván, háború várt, és hetven év aszály. Kopoltyúid beforradtak, s mégis porban, árulásban fuldokolva vártad, hogy eljön érted az eső, az óceán. V gül is fehérlő szárnyakat növesztettél Vé – de a levegőt is kisajátított í ák körülötted. ított Zuhanásod megalkuvás volt. Így hát élsz. De meghalsz, ha elunod a tengert. 2007. augusztus 20. Dalmácia á ácia

Turcsány Péter fotója

Tüskevilág az Adrián

63

PoLíSz Molnár Szabolcs

Vasárnap rnap zzárva Vasárnap délután van. A meleg szinte fullasztó ebben a közepes méretű helyiségben, itt, a garázs és az üzlet között, amelyben lakom. Eredetileg ez raktár volt, azért nincs ablaka sem, de ha nyitva hagyom az ajtót, remek kilátásom nyílik az udvarra, ahol a délutáni forróságban minden csendes, csak néhány veréb száll időnként a beton mellett felgyülemlett pocsolyához inni, az udvari csap alá. Itt szoktam mosakodni egész évben egyébként, kivéve a nagyon hideg, téli hónapokat, amikor a víztelenítést követően a csapot le kell zárni, nehogy szétfagyjon. A verebek általában teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul í íthatatlanul érkeznek. Körülnéznek mielőtt pocsolni kezdenének a kifolyt vízben, amiből isznak is, miközben óriási ribilliót csapnak. Ez szinte minden zaj, ami a zárt udvarra behatol, annak a néhány autónak a hangján kívül, amelyek ezt az utcát választják a településen való áthaladáshoz. Meg idebent a szobámban szól a televízió. A kép egy kicsit grízes, de ha becsukom az ajtót, nem esik a képernyőre re a kinti ffény, és akkor egészen élvezhető az adás. Eredetileg hatvannégy csatorna volt, de mivel a távirányít íó ít elromlott, én már csak sorban az első tízet érem el. Leesett és eltört, de másikat nem lehet vásárolni helyette, mert takarékoskodni kell. Ahogy a gyerekek is mondják. Nagyon rossz ugyanis az üzletmenet. Az igazság persze az, hogy az üzletmenet nem egyszerűen rossz, hanem semmilyen. Immár több mint egy éve egy lélek sem lépte át a bolt küszöbét. Sem ezét, sem egyetlen másikét az utcában. Tizenöt éve, amikor az utca átépít í ése ít megkezdődött, komoly álmok szövődtek a szanaszét álló téglarakások és betonkeverők

között. Komoly verseny folyt az egyes házak tulajdonjogának megszerzéséért, amelyeket azután lebontottak, és a helyükbe új házakat épített az új tulajdonos. Nagy, kényelmes lakással az emeleten, garázzsal és egy emeleti lépcsőfeljáróval val a fföldszinten, ahol természetesen a raktár, r, de legf legfőképpen az üzlet helyezkedett el. A régebbi házak helyén ezek az újak már nem hátrafelé nyúltak a telken, hanem az utcafront teljes szélességében terültek el, hogy minél szebb, és nagyobb lehessen az üzlet portálja. Ezek az építkez í ítkez ések akkor nem kis áldozatvállalást követeltek azoktól a családoktól, akik belevágtak. De mindenki, aki bankkölcsönt vett fel, vagy mindenét eladta, hogy meg tudjon vásárolni egy, az utcában egyre drágábban meghirdetett házat, abban a tudatban cselekedett, hogy hamarosan eljön a Kánaán. Ami el is jött valóban. Ahogy sorra nyíltak a boltok, hatalmas kirakatokban kínálva a sokf sokféle árut, jött vásárolni boldog-boldogtalan. A városból, a környező településekről, de a határon túlról is. A hétvégeken óriási tumultus volt a környéken mindenfelé, a bevásárlók miatt. A bankkölcsönét hamarosan mindenki kifizette, sokan szőlőt vásároltak a közeli hegyoldalban, ahol pincét, nyaralót építettek, és ahol a barátok ismerősök öszszejöttek vasárnap délutánonként egy kis bográcsolásra vagy grillpartira. Persze ezt is csak azok tudták zökkenőmentesen megoldani, ahol volt elég családtag, aki tudott dolgozni vasárnap délután is a boltban. A boltok ugyanis vasárnap is nyitva voltak. Mint ahogy a templom is. De hát azt meg lehet érteni, hogy egy családban nincs minden héten esküvő, vagy keresztelő, úgyhogy oda ritkábban jártak a népek.

64

Merített szavak

Az ilyen vasárnap délutánokon általában én voltam az üzletben az egyik alkalmazottal. Fiatal nő volt, kicsit az a türelmetlen fajta. Nem annyira a vevőkkel, mint inkább velem. De nem tettem szóvá a dolgot a lányomék előtt, hiszen az volt a jelszó, hogy egy mindenkiért, mindenki a jobb üzletmenetért. Ezért adtam el a gyerekek kérésére annak idején a lakásomat, és a nyaralót is, ahol a gyerekek nagyon jól érezték magukat kiskorukban. De hát kellett a pénz, és így lehetett a bankkölcsönt, meg a magas kamatokat megúszni. Az üzlet feletti lakásban pedig jól elf rtünk valamennyien. Abban a tudatban, elfé hogy ez messze környékk V Váci utcája. Az első felhő akkor jelent meg az égbolton, amikor a város másik végében megnyitottak egy hatalmas bevásárlóközpontot. Az ottani parkolóban nem horpasztották be az emberek egymás rendszámtábláját a lökhárít í óval, ít és mindig akadt parkolóhely elég. Ráadásul odabent légkondicionálás volt, amit én is nagyon kellemesnek találtam, amikor egyszer vagy kétszer ott jártam a gyerekekkel. Az utcában lévő élelmiszerboltoknak ez nagy csapást jelentett. Az egyik hamarosan be is zárt, és eladta a házát jóval kevesebbért, mint amennyit szerintünk megért. De hát ő tudta. Sajnos azonban nemcsak az élelmiszerboltokban csappant meg a vevők száma, hanem az iparcikküzletekben is. Az igazi krach akkor ütött be, amikor kiderült, hogy az adók miatt külfö lf ldön szinte minden olcsóbb. Akik lfö eddig a határon túlról jöttek vásárolni, azok egyik pillanatról a másikra elmaradtak. Velük együtt pedig hamarosan azok is, akik akkor már a határon túlra jártak dolgozni, mert a településen hétről hétre újabb munkalehetőségek szűntek meg. Így először az egyik lányom vállalt állást a határ túloldalán egy sörözőben. Legális, bejelentett munka volt, mert ugye egy pincérnőt mégsem lehet eldugni a hatóságok szeme elől, amikor állandóan ott szaladgál a vendégek között, söröskorsókkal a kezében.

Rögtön ezután a két vejem talált magának munkát egy vállalkozónál, aki bontási munkákból, és a bontott anyagok eladásából élt. Már a második héten kiderült, hogy a nagyobbik vejemnek remek érzéke van a munkák megszervezéséhez. A bontási anyagokért pedig jobb árat tudott elérni, mint maga a tulajdonos. Így a tulaj egy új brigádot szedett össze magának, emennek az irányítását meg teljesen a vejemre bízta. Annak ellenére, hogy az itteni üzlet csak veszteséget hozott, kezdtük megint összeszedni magunkat. A két vejem odakint volt egész héten, csak a hétvégére jöttek haza. De a ház még így is kezdett kissé szűkösnek bizonyulni, mert közben felnőttek az unokák – egy fiú és egy kislány – és ők mégsem alhattak egy szobában tovább. Mivel az enyém korábban is az udvarra néző szoba volt – én választottam, amikor odaköltöztem, hogy ne zavarjon az utca zaja – a gyerekek azt javasolták, mivel úgysem használjuk ljuk a fföldszinti raktárt, és az is az udvar felé néz, költözzem át a raktárba. A bolti készlet – el is felejtettem említeni, ííteni, hogy táskákat, bevásárlószatyrokat, utazóbőröndöket forgalmazunk – bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy a beszálló por törölgetése munkát adjon annak, aki a boltban van. Akkoriban már nem volt alkalmazottunk – én nem nagyon bántam, mert az a perszóna egyre elviselhetetlenebb lett –, de én is csak olyankor ültem be a boltba, ha a menyem felment ebédet vagy vacsorát készíteni. Amiből én is kaptam persze, mert a teljes nyugdíjamat odaadtam nekik. Mit is kezdtem volna vele egyébként, hisz’ megvolt mindenem. Szórakozni korábban sem járt senki a családból, csak a hétvégi, kerti összejövetelek voltak a hegyoldali pincékben, nyaralókban. Meg esténként a televízió. Hatvannégy csatorna! Még kimondani is sok. De a rossz üzletmenet következtében lassan felszámolódtak az utcabeli barátságok. Mindenki csak annyit tudott a másikról,

65

PoLíSz hogy az is ugyanannál az ingatlanközvetítőnél hirdeti a házát, és az üzletét. Persze hiába. A bevásárlóközpontban, ami lassanként nt a heti ffő program lett az összes család életében, épphogy csak biccentettek egymás felé az emberek, miközben egy húsvéti sonkát, vagy egy egész rúd szalámit emeltek le a polcról, azt a kupac tetejére rakták, hogy mindenki lássa. De én ezt már csak az elbeszélésekből tudtam, mert amikor bevásárolni mentek, én nem ffértem be az autóba. De nem is vágytam oda. Mindenem megvolt, ahogy említettem í ítettem is már. Sőt, még egy-egy karéj kenyeret is sikerült lt ffélretennem, hogy morzsákat szórjak ki a verebeknek, akik fel is csipegették az egészet, amikor odajöttek a pocsétához inni. Az igazat megvallva, már jó ideje nemcsak a boltban nem voltam kisegíteni, ííteni, de az utcára sem tettem ki a lábam. Ma délután azonban valami arra késztetett, hogy kimenjek körül-

nézni a ház elé. Egészen más volt minden, mint amire számítottam. A virágokat, melyek mostanra jórészt elszáradtak a nagy melegben, nyíratlan bokrok vették körül. Ezek miatt a bokrok miatt gyakran ffájt a fejem annak idején, amikor ültettem őket, mert a régi, nagy forgalom idején az autók gyakran eltaposták a legszélsőket. Emiatt még egy kis kerít í ést is kellett állítanom köréjük drótból. ít Ez a kerít í és mára eltűnt, de nem is volt rá ít immár szükség, mert a bokrok helytálltak volna magukért, ha jött volna egy-egy autó. De nem jött! Már csaknem visszamentem az udvarra, amikor észrevettem a boltajtón valami furcsát. Odamentem, hogy közelebbről lássam. Azon a helyen, ahol egy feliraton az üzlet nyitva tartása volt olvasható, legalul egy ragasztószalagon ez a felirat állt, fekete filccel felírva: Vasárnap zárva!

Bereti Gábor

Előttünk Előttünk nagy, szépív í ű domb, ív mint egy homlokos, hatalmas fejtető. S rajta, eltakarva mindent, akár a sűrű haj, lassan sárgává érlelődő búzafö zaf ld. zafö Ahogy képzelem, az arc lent, a fföldben folytatódik. S midőn itt fenn a táblában jár a szél, látom, ez a Góliát láthatatlan kezével vel ffésülködik. dik. F Félelem fog el. Ha most ffölállna, a fejét ha csak f lemelné, nekünk végünk volna fö nyomban. Egy óriás – mormolom. Nem. Ez Dávid – felelik. – Az óriások csak ezután jönnek.

66

Merített szavak

Lépteink Lépteink eltévedtek. Se öröm, se remény nem világítják már be a lélek s a világ tornyaihoz vivő útjainkat. S ha néha mellettem vagy, mégsem vagy velem. Mióta szavaimat gyűlölni kezdte az idő, a szemem nem találja tekinteted. Ha kérdenél, hallgatnék: nem tudom, mikor, miért s hogyan váltak szét útjaink.

F lek, Fé ha most megfognám kezed, segíts, ííts, hiszen láthatod, a szitáló fé f ny felhőkké harapódzó árnyai mohó hullámokkal falják fel útjainkat, hagynád. Hiába intenék, nem látnád már. Nem hallod, hiába kiáltok.

Dernei Katalin

Nem alszom veled Nem alszom veled, csak hálok… Azt kapod, ami megmaradt, a keveset, amit mások hagytak, – szenvedélymorzsáimat… T ged már kicsit Té unottan ölellek… – kelletlenül lököm eléd ezt az elkopott, csorba szerelmet.

67

PoLíSz Móritz Mátyás

Hymnus az élethez Mert minden jjóó. ó. É Éhezni hezni s enni jjóó, ó, ááldott az éhs éhsé hséégg s ááldott a cipó. ó Szomjazni is jjóóó,, s ha a ffééény ny zizeg, meginni egy pohár áár jeges vizet. Kosztoláányi Kosztolá nyi Dezsőő:: A jjóó éélet let Kív í ánnád a haragot? – tanulj meg hinni: ív hidd el, testvér: benned is vér kering, nem kell a nyakadban száz kétséget vinni, nem kell válladra az átizzadt, szennyes ing. Miért feküdnél megtörten, akár egy holt, mint akinek a bánat a hitvallása, kinek az ajka már régóta mit se szólt kinek szeretet, rég volt az áldomása. Hagyd csak, hogy a hozzád méltatlan megvessen, hazugság minden szava – bárminek nevez, az akarás marjon – kínozzon – égessen – és sose legyen nagy-savanyú ünnep ez. Káromló kezed ne meredjen az égnek, ne is menekülj, lj, ha fföltámad a vihar, ha a széll ffú, és a csillagok sem égnek, ne törődj leomló falak poraival. Miért ne tudnád meg: mi az, vígan élni, csak könny zuhant szemedből – sírtál eleget, vashittel próbáld ld meg sorsod ffölcserélni, és hidd el: a víg öröm nem elfeledett. V tek azt hinned: hogy csak vétket vétettél, Vé f tsön belülről egy titkos – rejtett erő, fű mielőtt hanyatt a Pusztán megdermednél: dermedt árnyékodbóll a ffény törjön elő. Haraggal miért bámulnál az égre gre fföl, bűnösök közt mért akarnál lenni rosszá, ha ütni is szeretne száz kemény ököl: a Hited a bús iszap, miért is mosná?... Miért kongana szíved í íved – fojtana magány, végzetedre szép nyoszolyóban mért várnál, gyilkos méregtől miért habzana a szád, miért éreznéd, hogy ingoványon járnál?...

68

Merített szavak

Hidd el végre: az akarat benned is él még, két kezed mért szorulna mindig ökölbe, mért ne csodálhatnád az ég tiszta kékjét mért rt ffájna, ha más csípne, íípne, marna – és ölne?... Megtagadva Istent – miért kódorognál, miért ne görnyednél már több litániát, mért csak a szörnyű Istenekhez szólnál, miért ne lehetne boldogabb a világ?... Mért tűnnél el, mint „erdő erdőőben erdő ben a vadnyom”?... – Szeress újra –, hogy hogyan: tudod Te jól azt, mért szégyellnéd, miről számot kéne adnod, mért lennék hó, mit a Nap magába olvaszt? Utadon a bagoly miért is huhogna, miért lenne jó, ha végedet kivárnád, szivedre a bánat halkan mért csurogna, az Életet nyögve miért ne kívánnád?

Kaj Ádám János

Mai költők Dsida Jenő emlé emlék ékére é A költők ma sem mások; bár Tolluk kissé megkopott, S megsárgult lapjaik dohos Szagot árasztanak. Dohány-

Kérdésed jogos: akkor hát Honnan most versem? Akkordját A lanton mily kéz pengeti?

Szelencéjükben megőszült A Múzsa. (Még bajsza is nőtt.) Csókokra már nem sok időt Fecsérel, s ihletet se szül.

Még ha le is dől Parnasszus Összes oszlopa, zengeni Fog a mi százados dalunk.

69

PoLíSz

A kóbor kutya szonettje V ndor vagyok. Az utcanyelv Vá kóbornak mond és kutyának. Nincsen otthonom, se házam, s hálni nem vár a Grand Hotel.

Már vár a sintér, kit veszett rókák bundámért fizetnek S fertőtleníti. A várost. T lem. Úgy látszik, a kutyát Tő sem érdekli már a rácsok mögött, hogy vásár van Budán.

Bolha nyaldossa sebeim, véresre vakartam mindet. F j, de legalább nem viszket, Fá S nincs rá gondom a telepig.

(K zépkorú pap…) (Kö Középkorú pap. Stóla lóg nyakában. Rózsaszín. Gyertyát gyújtunk, miközben szól az orgona, amin

Régen kiölte belőlünk ez a romlott világ. Az emlékkép, mit megőrzünk róla, kopottas már.

a Kovács Lacika játszik. Én a padban ülök, s arra eszmélek, lek, hogy ffázik mindenem. De tűrök.

A szoborba öntött asszony – karján a Kisdeddel – könnyet nnyet ejt. S vele a templom felzokog. Énekel.

Mást mit tehetnék?! Fagyos itt minden; szív és lélek s a gondolat. A szavak is fagyosak. A vének

S e dal túlharsogja még a jeges „Pax tecum”-ok sorát. S a Laci játéka már majdhogynem unott,

szív í ében él már csak Isten. ív Bennünk csírája se maradt annak, kit feszítnek í ítnek húsvét tájt keresztre.

mintsem vidám zenébe vált. „Béke veled, Kaj”– a kígyó megvillantja fogát, s kéjjel halálra mar. (Kaj Ádá dáám dá m JJááános nos Zalaegerszegen született. Idén Idé én éretts érettsé rettséégizett gizett az esztergomi Ferences Gimnáziumban. ááziumban. – A szerk.)

70

Merített szavak

Együd László

Kís Kí ísértet Álmomban lmomban ffölrémlett partra futott kölyökkorom képe, kék, majd vörös nyakkendőben nyargaltunk a réten, meneteltünk és tisztelegtünk az iskolaünnepségen. Hallgattuk borzongva, nem értettük, mennyire csálén harsogott ffülünkbe az az internacionálé… Álltunk és elhittük, ez így jó negyven év óta, s nem tudtuk, hogy történelmünk hamisított közép-európai módra.

Keleti temető Havas mezőn lassú lábnyom, jajszó fü f gg a fagyos tájon. Háta mögött hurrá szól, szülőfö f ldre átkot szór. fö

Karnyújtásra kurgán dombja süppedezik be a hóba. Alul Apa, ffölül Gyermek, bezártuk a történelmet.

Rozsda Máll Má áll llóó ööreg reg templomok eml emléékezete ékezete

Homály-hűvösébe menekült f lholtra vert Istenigazság fé motyogó jajszavával múlt ki a tegnap. Pénzben, vérben, jelszavakban, tapsba merevedett végtagokban, bólogató kalpagokban született, és virágzik a jelen. Puszta fföldön sóvirágot, műanyagból tejes jászolt, gyökér nélkül másvilágot vajúdik a holnap.

(A szerző tanár, áár, r, Erd Erdőőtelken őtelken éél. – A szerk.)

71

PoLíSz Szirmai Péter

Jézus sebei Gondolom, sejted, hogy nem azért jöttem ide hozzád, hogy imádkozzak érted, vagy hogy újra belemerítkezzünk az érdek szövevényével átszőtt összetartozás visszataszító mocsarába. Nem, nem, ezt verd ki a fejedből, ha netán benne kavarogna, és próbálj most kicsit csöndben maradni, hiszen minden olyan jól indult. Emlékezzél, még az elején úgy nézett ki, hogy egy család leszünk, mi hárman, s anyám is szeretett téged, fiút szült neked, de te mindig a mentegetőzés puha paravánja mögé bújtál, s onnan intettél nekünk türelmetlenül, mondván, hogy újabb utazás következik, mert ez a mindennapi robot, ez a bejárás, s nem utolsósorban a családi kötöttség nem való neked, értsd meg, ezt nem követelheted tőlem, még ha fiam is született, akkor sem, és ne sírjál, ne akard az érzelem zavaros csatornájának gátjátt ffölszabadítani, mondván, hogy minden mindegy, mert az nem vezet semmi jóra, és ne ragadjatok hozzám, m, mint egy ny nyúlós konglomerátum… És akkor itt hagytál minket a kétségbeesés záporában, és anyám m mindenf mindenfélét mondott rád, amit nem értettem, de az élét éreztem. Aztán pár hétt m múlva úgy döntött, hogy utánad repül, s megkeres, mert nem lehetsz olyan kegyetlen, olyan szívtelen, íívtelen, megnyitja a szíved í kapuját a látvány a karon ülő gyerekkel, és a nővel, őővel, akit valaha szerettél. De te még időben észrevetted önállóságod gyilkosait, ahogy a villámhárít í ón másznak a szobád felé, árnyéít kuk a torkodra vetül, s akkor döntöttél, véglegesen és végérvényesen, és az elcsalt jóhiszeműség hamarosan ott úszott a folyón, lefelé, arccal a mélynek, s ahogy megfordítom íítom most gondolatban a vizes testet, a te szürke arcod fonnyad szemben velem, és hiába üvöltök az üveges szemek közé, nem tudsz mit mondani, nem tudsz mondani semmit.

Az, hogy én hogyan menekültem meg, még most is fullasztó kérdés gondolataid sivár alagútjában, mert te utálod az irracionalitást. Csak az ész kíméletlen pengéjét szereted, ha a másik torkának feszül, de ekkor valami zavar kerülhetett a rendszerbe, mert engem nem dobtál be a vízbe, s magaddal vittél, hogy a szolgád legyek, hogy az utódod legyek. Bár ez talán nem is volt olyan fontos, mert a mának kell élni, kit érdekel a kibaszott holnap. Bár ezt te nem így fogalmaztad, hanem sokkal ékesszólóbban, mert így nem illik beszélni, ez nem méltó hozzád, mondtad, s közben lerohadt a szád a szavaidba foglalt mocsoktól. Szóval világjárók lettünk, mert a sok intellektuális barom fogékony volt a faszságaidra, melyeket a természettudományos könyvekből merítettél, melyekből nekem is tanulnom kellett, s ha este nem tudtam a leckét, a fejemet az asztalba verted addig, míg a terítőn a vörös szín nem dominált, vagy az ahány kérdésre nem tudod a választ, annyi ujjad töröm el játékot játszottuk, s mikor eltörted a mutatóujjamat, és az őrjít í ő fá ít f jdalomtól csak üvölteni tudtam, te dühödben addig pofoztál, amíg abba nem hagytam a sírást. pofozt És újra kérdeztél. Elmondtad a választ, és megint kérdeztél, és csodák csodája, tudtam, amit csak akartál, lám, így kéne tanítani az összes kurva kölyköt. Nem lennének olyan szemtelenek, és rend lenne végre a villamoson, az utcán, meg az iskolában, mondtad. Ezt megjegyeztem, aztán eleged lett belőlem, és fogadtál egy nevelőnőt, aki valamelyest igyekezte tompítani íítani a kegyetlenkedéseidet, és végre akadt valaki, aki szeretettel szólt hozzám. Te nem tudtad, hogy az idős asszony a régi világban apáca volt, aztán élt, amiből tudott, hiszen a szerzetesrendeket felosz-

72

Merített szavak

latták. Szóval ő adta a Bibliát a kezembe. Mesélt Jé Jézus ézus szenvedéseiről, a küldetésről, amiket a világért, az emberekért cselekedett, meg arról, hogy ő Isten egyszülött fia, de ez a csoda csak addig tartott, míg egy óvatlan pillanatban ránk nem nyitottál. Az idős aszszony nem ismerte igazi valódat, de ekkor bemutatkoztál neki, mert kikaptad a kezemből a könyvet, nyvet, a fföldhöz vágtad, és kiabáltál velem, hogy ezzel a hülyeséggel ne tömjem a fejem, és maga meg eddig a percig szolgált nálam, lam, nem fogja ffélrenevelni a gyerekemet. Kiadtad az útját, és megint maradtak kettőnk szűk közösségének rettegéssel teli hétköznapjai. Az én lelkemben azonban elindult valami, valami megmagyarázhatatlan, a szemétségeden és a börtönön túlmutató munkálkodás, ami reményt adott, hogy van egy erő fö f löttem, ttem, ffölöttünk, aki a megalázottak és megnyomorítottak szív í ére ad gyógyírt, s ív ez adott erőt, ez adott reményt a folytatáshoz. Hinni kezdtem, hogy vége lesz egyszer ennek, és mindenki elnyeri cselekedeteinek méltó következményét. Az volt a furcsa, hogy másnap, mikor ismét a szobámba léptél, mintha egészen más lett volna a hangod. Megsimogattad a fejem, amit még sohasem tettél, majd leültél a székre, és csendben magyarázni kezdtél. Magyaráztad, hogy a Biblia könyveit nem szabad készpénznek venni, hogy a benne foglaltak mesék, csupán olyanok, mint a görög mítoszok, a mitológia részei, semmi más, csak élénk képzeletű szerzők történetei. Én döbbenten hallgattalak, és nem hittem neked, mert ismertelek már, mint a tenyeremet, hogy mindezt megint csak valami hátsó szándékból teszed, hogy ismét becsalj az érzelmi szálakból szőtt hálódba, melyben a fizikai éss a lelki ffájdalom szinte elviselhetetlen. Ezért tartottam magam, de tudtam, hogy nem szökhetek el tőled, még nem, mert megtalálsz, mivel az ilyen görénynek rengeteg görény ismerőse van, aki kiszolgáltatna neked ismét, mint halottat a hullagyalázónak. Ezért úgy tettem, mint aki megértette a

leckét, és vártam, vártam a végtelenségig, ha kell, az alkalmas pillanatra. Aztán lehet, hogy a vallási konfliktusunkból merítetted íítetted az ötletet, hogy üss rajtam, hogy üss a keresztényeken, és meglovagold a keresztényellenes hullámokat, melyek át, meg átszelték a világ tengereit. Előkészítetted azt az előadást, amit nem lett volna szabad, ami az emberek szadizmusára és beteges hajlamaira volt alapozva, mellyel, úgy gondoltad, hogy beléphetsz a felső régiókba, s hírnevedet a végsőkig fokozhatod. S ebben valószínűleg nem is tévedtél, de… Ott voltam az előadáson, son, a ffüggöny mögül figyeltem az eseményeket. Ahogy már az első percekben a természettudományos társaság szinte minden tagjának csuklójára csattintottad a figyelem rabláncát, ahogy az asztalhoz lépve bekapcsoltad a kivetít í őt, s a ít képernyőn szinte azonnal megjelent a cím, vérfolyásos, narancssárga betűkkel: Jézus sebei, s a hallgatóság felhördült elragadtatásában, remélve, hogy borzongató élményben lesz része, s ebben nem is tévedett, te pedig mindent megtettél, hogy ne okozz csalódást. Rögtön az elején hangsúlyoztad, hogy természetesen úgy hallgassák az előadásomat, hogy mindez csak a mitológia része, semmi más, csak élénk képzeletű szerzők történetei, s ez a pár mondat minden teremben lévő válláról levette az esetleges vallásos neveltetés okozta felesleges súlyt. A kényelmes mosoly a száj szélén jelezte, a hallgató leszakította testéről a vallás vérszív í ó piócáját, és végre átív adhatta magát a józan ész kritikájának, mely világos állítással megfogalmazta, hogy a tudomány korában ilyen ostobaságban, mint a vallás, nem szabad hinni. Te pedig, látva az érdeklődés és koncentráció maximumát, rögtön belekezdtél az állítólagos megváltó szenvedéseinek taglalásába. Mondandódat folyton át- meg átszőve őőve annak kifejezésével, hogy alapállásunk ateista, és amiről szó esik, az mese. Majd a korbácsoláss fizikai ffáájdalm ájdalmáról kezdtél beszélni, s egy ábrát mutattál a korbácsról és a bőrszíjakra

73

PoLíSz erősített í ített ólomdarabokról, s szinte élvezettel mondtad, hogy azt hiszem, megérezte, akit így tanítottak íítottak móresre. Képzeljék el, hogy maguk fogják a korbácsot, és végighú gigh znak gighú az ellenségük hátán azzal a kíméletlen eszközzel… egyszer… kétszer… háromszor… negyvenszer… hörögted, s közben én n a ffüggöny mögött úgy gy hullottam a fföldre, mint egy megvert kutya. A hátamat mintha zsilettpengével hasított í ák volna fel, aztán még egyszer… ított s még egyszer… negyvenszer… a fejemben éles tűszúrások, a pólóm kivérzett az ütésektől és éreztem reztem a h húsba belevert ruhadarabok idegen anyagát a bőrömben, minden csapásnál megfeszült a testem, nem gondolhattam védekezésre, nem gondoltam semmi másra, csak a következő ütlegre, mert tudtam, hogy érkezik. rkezik. Tudtam, hogy a h húsomat akarja, minél mélyebben. Huszonötnél volt pár másodpercnyi szünet, akkor azt gondoltam végre, hogy itt a vég, de a korbács újra lesújtott, és tudtam, hogy nem szabadulhatok meg ilyen könnyen. Aztán egyszer csak hiába vártam az újabb csapást, abbamaradt az egész, azt gondoltam, hogy meghaltam, de valami nedveset éreztem az ágyékom körül, s amikor hosszú kínlódás után végre odafordítottam íítottam a fejem, megpillantottam saját vizeletem tócsáj á át maáj gam körül, amiben feküdtem. Te viszont erről nem tudtál semmit, csak álltál a közönséggel szemben, és nézted a nevetgélők ostoba arckifejezését. Majd folytattad azzal, hogy következett az út a kereszttel a vállon, a Golgotáig, de ekkor pár komor arcot pillantottál meg a nézőtéren, s gondoltad, hogy velük kéne kicsit foglalkoznod. Jó kis történet, nemde, kérdezted, miért ilyen komorak, hiszen ez csak játék. Vegyék olyan könnyen, mint abban a filmben, melyben énekeltek a kereszten. Emlékeznek? Nem? Mi is volt a címe…? Valaki mondta hangosan, te örültél, s rögtön oldódott a hangulat, s te márr a kereszten elhunytak ffára ragadt, elrohadt húscafatairól beszéltél, melyek akár vérmérgezést is okozhattak az újabb áldozaton. De láttad, hogy ez még nem elég,

ezért folytattad a keresztre feszít í éssel, s egy ít újabb ábrán magyaráztad a lényeget. 15-20 centiméter hosszú szögeket használtak, és a szögeket a közhiedelemmel ellentétben nem a tenyéren ütötték át, mivel az nem tudta volna megtartani a test súlyát, mert szétszakadt volna, hanem pontosan a csukló közepénél, ott, ahol a kézfej átmegy a csuklóba. A kézgyökcsontok ezáltal kificamodtak és eltolódtak, de nem zúzódtak össze, s akkor ismét azt mondtad, hogy mindez nem igaz, mindez csak mítosz. í ítosz. Szóval akkor már leterítettelek tettelek a fföldre. Emlékszel? S a csuklód közepénél, igen, igen, ott, ahol a kézfej átmegy a csuklóba, belevertem az első szöget, a nézőtér szadista hörgésétől alig hallottam az ordításodat, aztán beütöttem a másodikat is, majd a lábadat is megszegeztem. Mondhatom, olyan volt az arcod, olyan szürke és valamitől nedves, mint a hulla a vízben, melyet megfordítottam. í ítottam. Szóval mikor végre készen voltam, felállítotí ítottam a keresztet, s teljes testsúlyod a három szögre nehezedett, farkasszemet nézhettél a közönségeddel, akik mondhatom, rendkívül élvezték az előadásodat. Nos tehát, t, ahogy ott ffüggtél a kereszten, úgy tíz perc után fulladozás lépett fel nálad, miközben a súlyosan megterhelt mell-, váll- és karizmaid begörcsöltek, az izzadság patakokban ömlött a testedről, l, ajkad a fullad fulladástól elkékült és megdagadt. Úgy érezted, hogy jobb volna meghalni, viszont a biológiai életösztön ellenállhatatlan késztetésétől sarkallva, pokoli f jdalom árán lábaddal időnként felnyomtad fá magad, csökkentve a mellkasodra és karjaidra nehezedő súlyt, és így egy-két korty kis levegőt vehettél. Aztán néhány óra elteltével a vérveszteség, a szélsőséges izzadás, a szomjúság és a sérülések következtében keringési zavarok léptek fel nálad, a szíved ííved ved elf elfááradt, és kilehelted a lelkedet. Mondanom sem kell, hogy a közönség szinte őrjöngött a látvány okozta élvezettől, s téged mint előadót gondolatban és szavakban a legnagyobbak közé emelt, köszönve ezt a

74

Merített szavak

csodálatos estét, s mikor végre szétszéledtek, levehettelek a keresztről, s nagy részvéttel és sajnálattal, magányosan eltemettelek. S most itt állva a sírodnál mondom neked, hogy ezzel a temetéssel leróttam a feladato-

mat veled kapcsolatban, lerázlak magamról, mint a váltólázat súlyos betegségből való felépülésnél, és tudom, hogy új élet kezdődik, mely eddig a megalázottak és megnyomorítottak számára ismeretlen volt.

Heintz János

Átvá tv ltoztatá tvá ltoztat s

(Miért éért kööltitek a péénzt arra, ami nem kenyér ér… ér r… Iz. 55,2.)

Igénytelen ne légy, csak szegény, hogy azt edd, ami VAN. Amitől más, több ö é leszel, öbb magából ad, gondot visel. Az Élet benned az, Aki a semmiből teremtő kenyér. – Más étel nem lesz Képmás soha, nem leszel tőle istenfia. Pedig ha az nem, mi leszel? – Ne barátkozz a semmivel, elmúlt… csak lét van örök. Átváltozott az Új világg ffölött! (Volt már világ… tudod, s mi lett?! Te annak ételére vágyol? – romlott anyag és haldokló szívek – hordaléka a bomlott – Semminek.)

75

PoLíSz Leidinger Árpád

A huszonhét tölgyfa (A Pomázi á Önkormányzat ázi áányzat 2007. évi é Örö rök rö ökíts í üük meg háázainkat, mentsüük meg kertjeinket, őrizz ő ü ük meg ffáinkat! elnevezés é ű amatőr és őőr műv ű éészeti pály á ázat ázatá zatáánn a szerző ezzel a novell novelláával ával éés fotóival a felnőtt ő őtt novella éés fotó kategó kateg ria I. díj díját nyerte el. Gratul Gratuláálunk!) álunk!) Ő volt a legidősebb. Hogy hány éves, azt senki sem tudta, de a falu többi vénje is úgy emlékezett, kezett, hogy mikor gyerekek voltak, ő már akkor is öreg volt. És bolond. A vén bolondot – ahogy emlegették – mindenki ismerte, de senki sem tudta kicsoda valójában. Csak azt tudták, hogy folyton magában beszél, és hogy a falu legvégén lakik egy öreg vályogházban, ami talán még nála is öregebb. Az idősebbek közül néhányan – akik még hittek a babonában – úgy tartották, hogy ért az állatok és növények nyelvén, és azokkal társalog, s tán még más varázslatra is képes, de ezt nem nagyon merték hangoztatni, nehogy őket is bolondnak bélyegezzék. Inkább csak unokáikra ijesztettek ezzel rá,, ha azok rossz ffát tettek a tűzre. zre. F Féltek is ám tőle a kisebb gyerekek. Nem mertek egyedül felé menni, csak a nagyobb suhancokat kísérték távolr á ávolr ól, akik gyakran eljártak a falu végére, hogy nyelvük köszörüljék az öregen. De a vén bolond, bármit is mondtak rá, mindig csak mosolygott. Persze lehet, hogy nem is hallotta, miként csúfolják, és csak a társaságnak örült ilyenkor. Tulajdonképpen nem zavart senkit, sőt sokan még büszkék is voltak rá, hogy saját bolondja van a falunak, s a távolról jött rokonoknak helyi látványosságként mutogatták. S aki látni akarta, sosem csalódott, mert az öreg mindennap kiült az Öreg reg H Höölgy ölgyhöz, és csak mondta a magáét. Az Öreg reg H Höölgy ölgy a régi buszjárat utolsó megállóhelye volt. Nevét egy hatalmas kocsányos tölgyről kapta, mely a maga furcsa alakú lombkoronájával leginkább egy női alakra emlékeztetett. keztetett. A ffát állítólag még a vén bolond ültette gyerekko-

rában, s talán ezért szeretett oly sokat üldögélni árnyékában. Míg az öreg tölgy alatt megállni látszott az idő, a falu egyre gyorsabban fejlődött, s a régi parasztházak helyén sorra modern lakóparkok és bevásárló központok nőttek ki, az útszéli li ffák helyét pedig betonjárdák és hirdetőoszlopok vették át. Már csak a vén bolond és háza, na meg az Öreg reg H Höölgy ölgy őrizte a múlt emlékét, s ez még felkapottabbá tette az öreget. Egyszer még valamelyik tévétársaságtól is kijöttek, hogy filmet készítsenek vele, de végül nem sikerült a riport, mert egyre csak valami olyat hajtogatott, hogy védjék a házat, a kertet éss a ffákat, s ha újra kérdezték valamiről, megint csak ez volt a válasz. A falu időközben várossá nőtte ki magát, s a fejlődés elérte az egykori faluvéget is. Ekkorra már kevesebben ismerték az öreget, de hogy a város szélén egy bolond lakik, azt minden lakos kénytelen volt felismerni, ugyanis a vén bolond – hiába ígértek neki bármennyit – nem volt hajlandó megválni kertjétől, mely éppen a nyugat felé bőv ő ííteni kív őv í ánt nt ffőút vonalában volt. Már-már úgy tűnt, hogy a vén bolond a fejlődés útjában áll, de valahogy kiderült, hogy a kert tulajdonképpen nem is az öreg tulajdona, s még örülhetett, hogy a jó szándékú hivatal eltekintett a jogtalan fföldbirtoklás miatti bírságtól. Az út megépült. Szükségességét nem is lehetett tagadni, hiszen azonnal hatalmas forgalom éledt rajta, s befektetők hada árasztotta el a várost. Csak a vén bolond szomorkodott, mert egyre ne-

76

Merített szavak

hezebben tudott biztonsággal átkelni az úton az Öreg reg H Höölgy ölgyhöz. Ha nagy nehezen átjutott, megpihent a padon, és csak bámult maga elé, mintha csak az elhaladó kamionforgalmat számlálná. Már nem beszélt magában, mondókáját elnyomta az út dübörgése. Arcán a mély barázdák csalóka állása elhitette a külvilággal, hogy még mindig mosolyog, de apróra összehúzott szemeiben kétségbeesés éss ffélelem tükröződött. Talán érezte, hogy lassan lejár az ő ideje is. A kettévágott kert szélén a virágok elhervadtak, s a bokrok ágain a madarak helyét a por és a szél által felaggatott nejlon zacskók vették át. Egy nap három mérnök jelent meg az öreg házánál tervrajzokkal éss fföldmérő műszerekkel. Egy külfö lf ldi befektető megbízálfö sából érkeztek, aki a környékbeli települések legnagyobb plázájával akarta megajándékozni a várost. A lakosság örömét csak a vén bolond tudta beárnyékolni, aki makacs érthetetlenségével ismét a fejlődés kerékkötőjévé vált, s már-már úgy tűnt, a befektető a szomszéd települést választja inkább. Ekkor történt, hogy a szociális bizottság hatalmas repedéseket talált az öreg vályogházán, melyeket feltehetően a megnövekedett forgalom okozott. A házat életveszélyessé nyilvánított í ák, s az öregnek a ított városi idősek otthonában ajánlottak fel új – a réginél sokkal modernebb – otthont. Másnap a vén bolond nyomtalanul eltűnt. Egy héten át keresték a kutatócsoportok. Kutyákat, sőt még egy helikoptert is bevetettek, de hiába. ba. Mintha csak a fföld nyelte volna el. Mivel ismert rokonai nem voltak, így háza a város, majd a külfö lf ldi befektető tulfö lajdonába került. A buldózerek néhány óra alatt elbontották a régi vályogépületet, s az alapkőletételre is még azon a héten sor került. Az Öreg reg H Höölgy ölgy hasonló sorsra jutott, mint a kert és a ház. Helyén a plázát kiszolgáló parkolóház épült.

Mondják, hogy utolsó este, mielőtt kivágtákk a ffát, az éjjeli őr egy furcsa alakot látott besurranni az elkerített íített területre, sőt még hangokat is hallott, de mivel másnap úgy találták, nem tűnt el semmi, nem foglalkoztak az üggyel. A fa törzse olyan vastag és kemény ny volt, hogy többször is lefulladt a láncfű ncf rész. Állíncfű tólag több mint kétszáz évgyűrűt számoltak a munkások. – Az ööreg reg jjááárt rt ott aznap ééjjel, igaz? Elkösz ö önni ö ment vissza? – Igen. Elbúcsúztak egymást á ól, ást ó éés az Öreg Höölgy Hö lgy rrááb ábíízta azt a huszonhéét makkot, melyeket szíve ííve mellett nevelt. – Anya! Mért beszél magában a bácsi? – Jaj, kislányom, ne azzal foglalkozz! Gyere! Siessünk! Ha mind a huszonhétt ffánál megállsz, sose érünk haza. – De anya! Szerintem a ffáknak mesél!

Kereszt

77

PoLíSz Dobos Marianne

A lengyel lelkületről „Ne bánts, áánts, ne áárts, rts, ist istááápolj, polj, segíts!” í I.

legjobb antracitj antracitját szolg szolgááltatja. áltatja. Ő Ők voltak ezekben a tááborokban tá borokban az első lakók, óók, akiket 1939-ben Lengyelország á lerohanásakor ág á ásakor ééss azut azutááánn is összefogdostak, ö éés oda deportááltak. deportá ltak. Gyakran eg egééész sz primitíív móódon, szánokon á vitték é őőket a helyszíínre. ék nre. T Töööbb bb mint tíz í éévig dolgoztak a bány á ákban ány á éés a vasutakon, a lehető legrosszabb körülmények éények köözt. zt. K Köözhelyk özhelykéént emlegettéék, hogy ’Vorkuta felé a vasútvonal tvonal minden talpf talpfááája ja alatt egy-egy lengyel katona holtteste fekszik’. Akkor nyilvánult meg a lengyelek hősiess ő ősiess éége a legmagasabb fokon, mikor 1953-ban Vorkuta bá nyászai sztrá sztráájkot jkot szerveztek. A kétségbees é égbees éés olyan fokáig jutottak el, hogy egyszerűen űűen kijelentettéék felügyel ü őiknek, többet nem dolgoznak a bányákban, áákban, hanem haladéékk nélk haladé é ül haza akarnak menni. Mikor követelés é üket és ket ffölényesen éényesen elutas ított í áák, egy fiatal lengyel ezredes megszervezte a sztr sztrááájkot jkot a 29. sz ámú táborban (a fiatal lengyel ezredes régebben éégebben maga is vad kommunista volt), éés két napon belül a Vorkuta-körzet valamennyi bányáj ájá áj jában meg megállt a munka. Senki sem tudta, hogy terjedt a hír, íír, mert a bányák áák egymást á ól távol fekszenek, a Szovjetunió olyan vid vidéék ékéén, amely még éég nincs is feltérk é épezve, é é íígy a hírk és í özlés éés sincs megszervezve. Megakadt a Leningr Leningrá d-vidé d-vidééki ki ipari körzet szénell é átása, énell áása, sa, melyet ffőőőleg leg a vorkutai antracitra alapoztak. Ez a sztr sztrááájk jk a szovjet hatós ósá sáágokat gokat annyira meghökö kentette, hogy a legf legfőőbb őbb ügy ü észt é éés a belügyminiszter ü helyetteséétt küldték helyettesé éékk az eset kivizsg kivizsgáál álá lás ásá sáára. ra. Felsorakoztak a 29. szám á ú tá ám táábor bor foglyai a gyülekezőt ő ééren, a miniszőt terhelyettes szólt óólt hozzáájuk, felhívta í őőket, ket, rréészletezz észletezzék é kív í áns ív ánsá nsáágaikat. gaikat. A megisméételt követel ö éésre, sre, hogy a sztr sztráájájkolók óók csupáán haza akarnak menni, egy egyszerűű, szinte naiv kérd érdé érd rdééssel ssel válaszolt: á ’’De hát, t, ha ti abbahagyj abbahagyjátok a munkát, ki fog itt dolgozni?’ Ez volt az igazs igazsááág, g, abban a klím í áában csak kényszeré munkátt lehetett ig igééénybe nybe venni. Ha a lengyelek kív í áná sáága sá ga erre ir irááányul, nyul, akkor – íígy folytatta – elutasítja íítja a további áábbi bbi ttáárgyal árgyalá rgyaláásokat, sokat, menjenek vissza dolgozni. Erre a foglyok egy szálig áálig lig elhagyt elhagytááákk a gyülekezőteret. őőteret. A belüügyminiszter helyettese éés a Szovjetunió főü főügy őügyéésze ott maradt köz ö éépen öz pen egyed egyedüül.

Rupert Rafael GULAG – Az elrejtett vil viláág ág című könyve 1963-ban, Londonban angol nyelven jelent meg először. A magyar kiadás tehát közel zel ffél századdal később követte. Voltak ugyan a szerzőnek és családjának 1989 táján eredménytelen próbálkozásai a közzététellel kapcsolatban, de a megjelenés mégis az idei könyvhétig váratott magára. A Krá Kr ter Kiad Kiadó gondozásában megjelent kötet legkedvesebb könyveim egyike lett. Olyan, amelyik, bár már elolvastam, valamiképpen mégsem kerül fel egyhamar a könyvespolcra. Szeretem m még a kezem ügyében látni, tudni, érezni. Érdekes, ezekben az olvasmányaimban bármely váratlanul felmerülő kérdésre találok olyan gondolatokat, válaszokat, melyeken újra és újra eltűnődöm. Azt a történetet, amelyet most szeretnék megosztani az olvasókkal a Né Néépek pek kaleidoszkópja ó fejezet részleteként találjuk meg a könyvben, és azért adtam A lengyel lelkületről címet neki, mert hasonló történetek sora esett meg, de csak jóval kevesebb íródott meg a XX. század totalitárius rendszereinek történetéből. A szerző fejet hajtva a bátorság, a szolidaritás, a nehezen megtörhető emberség előtt, így fogalmazza ezt meg: „Mindenki ismeri ennek a hősies őősies néépnek a tört ö énelmét. éét. t. De megpr megpróóbáltat áltatá áltat ltatáásaik saik eredmények é éént nt a ttáábori ábori éélet nehézs ézsé zséégeinek geinek elviselés ésé séében ben a tööbbi bbi nemzetis nemzetiséégn égnél é ellenáll á óbbnak bizonyultak. Pedig köz áll ö ülük néh öz é ányan éh á mindannyiunk köz ö ül a legsúlyosabb tapasztalatokat öz szerezték éékk a Vorkuta-vid Vorkuta-vidéééki ki bány á áákban, ahol a nyáár csak öt vagy hat hétig éétig tart. Oroszorszáágnak ebben a széls é ő, ő éészaki körzet ö éében ben ffááákk nincsenek. Az eg egééész sz növ ö ényzet é csupán áán zuzmóból ó ááll, az is csak nyááron, ól ron, rrööövid vid ideig lláátható.. Az esztend esztendő többi ööbbi bbi rréész észéében hó ééss jjééég, g, fagy borítja í a terepet. A lengyelek elbeszél élé él léése se szerint a Vorkuta-köörzet a munkatááborok munkatá borok kiterjedt hál á ózat ó áával a Szovjetunió

78

Tájoló

II.

Ezután áán pedig tííz napon át a körzet öörzet egyik bány á ája á sem dolgozott. A hatós ósá ós sáágg a ttááábor bor területén één hangosbeszélőket ő őket á íított fel, katonazenéétt jjáátszattak, közbe-k áll ö özbe-k ö özbe propagandaszólamokat ó ólamokat éés fenyegetééseket hangoztattak. Géppusk é éppusk áákkal felszerelt csapatokat vonultattak fel, és é augusztus elsej elsejééénn a hangszóró róókk kihirdettéék, amennyiben ró a munkátt halad haladéééktalanul ktalanul nem kezdik el úújra, akkor lőni őőni fognak. Senki sem mozdult. N Nééh éháány perccel kés é őőbb bb a ggééppuséppuskák áák tüzet zet nyitottak a barakkokra. Mint a jjééges égeső jö j ttek a löved övedé öved vedéékek kek a deszkafalakon keresztül, éés perceken belül kettősz ő ááznegyvenen sebesültek meg, huszonkilencen ősz meghaltak. T Tűűzsz űzszünet következett, ö övetkezett, é úújabb felszól és ó ít ítá tás ás hangzott a hangszóró rókb ró ókbóól. Ez volt a véég. Hogy elkerüljé ljéékk a továábbi véront ljé érontá rontáást, st, a lengyel ezredes elrendelte, menjenek vissza a foglyok a munkahely munkahelyükre. kre. A sztr sztráájk ájk elmúlt. Őt mag magát éés a csoportvezetőőket ket elfogt elfogtáák ák éés kivégezték. éék. (Az eseméényeket 1958-ban, mikor tört ö énetesen é már áár Angliáába kerültem, megerős ő íítette egy magyar álős á latorvos, Szép éépp G Gáásp áspáár, r, aki abban az id időőőben ben Vorkut Vorkutáában ában volt.)”

Jézus Krisztus ’’A Főparancsban’ a felebaráti szeretet törvényét így fogalmazza meg: „Szeresd felebarátodat,, mint saj sajááátt magadat.” A Leviták könyvében olvasható Erkölcsi ö ééss istentiszteleti el ölcsi előí őírá őír rások ásokat, melyek között ez a gondolat is szerepel, azután a szeretet új parancsában foglalja össze örök érvényűen, az ellenség szeretetére is kiterjesztve azt. Az alapkultúrák viszonyának elemzése során M té Imre, a néprajztudós, költő, irodalmár és törMá ténész feltárja, hogy honnan is eredhet ez a tartalmi azonosság az ősi magyar vallás legalapvetőbb törvényében a ’J ’Jó Jó szomszéds édsá éds dsáágg törv ö ény é ében é ’ hirdetett ’’Ne báánts, ne áárts, rts, ist istááápolj, polj, segíts! í ’ paranccsal. A közösség minden tagjának eszére, ügyességére és szorgalmára volt szüksége a ’jégkorszak emberének’. A zord, hosszú hideg évszakban a természet nem terített asztalon szolgálta fel a legminimálisabb élelmet sem. Szükség volt gyűjtögetésre, felhalmozásra és a készletek megvédésére a tolvajokkal, rablókkal, élősködőkkel és az egyéb társadalmi parazitákkal szemben. Amíg az elesett számíthatott a támogatásra, hogy bajában istápolják, segítik, addig minden valószínűség szerint eltávolították azokat, akik nem voltak hajlandók a közösség javára eszüket, ügyességüket a lehető legteljesebben használni, ehelyett lopásra, tolvajlásra adták a fejüket. A családrendben ehhez nem volt szükséges parancsuralmi rendszer, a társadalomban pedig pozitív szelekció alakult ki. Az észak-eurázsiai kultúrkörhöz tartozó magyarság így hozta hagyományait és őrizte az évezredekre visszamenő örökséget, mint tehetséges nép, aki el tudta foglalni a Kárpát-medencét. A Dubrov-körzet 10. számú lágere a Szovjetunió számos koncentrációs táborainak egyike volt, amelyben Rupert Rafael is hosszú éveket töltött. Az egyik táborlakó, egy észtországi néprajzos így fogalmaz a közös gyökerekről társainak a Gulá Gulág ág című könyvben: „azon azon a ttáájon ájon él é ünk most, ahol őseink, ő ééss valamennyi finnugor néép eltölt ö ött vagy száz á ötven éévet, mikor Ázsiáb áz á óól elváándoroltak a fenyeáb gető mongol hord hordáák ák ááltal kiszoríítva. Mikor elért é ék é Euróópa Euró pa határ árá rát, két é áágra szakadtak. A finnek, észtek ét é éészak felé tartottak, a másik á áág, ásik g, a magyarok ddéélnyugati élnyugati iráányba irá nyba vonultak továább. Engem, mint magyart – folytatja a gondolatsort a szerző – egé egéészen szen megragadott, hogy mordvinokkal tal talááálkozom, lkozom, olyan néép tagjaival,

Rupert Rafael (1910–1996) ügyvéd, a két világháború közötti időszak ismert ellenzéki politikusának, Rupert Rezsőnek őőnek a fia. 1947-ben tartóztatták le Magyarországon kémkedés vádjával, majd átadták a szovjet hatóságoknak. 1948-ban Badenben huszonöt év kényszermunkára ítélték, és a Szovjetunióba deportálták. 1955 novemberéig raboskodott ott, majd hazaengedték, de Magyarországra érve ismét bebörtönözték, végül 1956 októberében, a forradalom kitörése után néhány nappal szabadult. November közepén Ausztriába, majd onnan Angliába menekült. Emlékezéseit is ott diktálta le. A felidézett jelenet mai aktualitása: Kelet-Európa népei évszázadok óta hasonló sorsot voltak kénytelenek elviselni. Hitler Hitler, majd Sztá Sztálin álin tömeggyilkos diktatúrája egyként végigpusztította ezt a vidéket. A közös sors a leselkedő közös veszélyekre figyelmezteti a térség valamennyi népét. Ha az egyik szenved, követi majd a másik pusztulása is. A második világháborúban a lengyelek kerültek először e két szörnyhatalom mozsártörőjébe. Mégsem lehettek utóbb „győztes” hatalom. Pusztultak ők is tovább. Erre a közös pusztulásra és az ezzel szemben tanúsított öntudatos ellenállásra emlékeztet a könyvnek ez a jelenete. Magyar nyelven, egy magyar rab emlékirat ékiratá ékirat kiratában ában bomlik ki, szólal meg a lengyel példázat nagyszerűsége.

79

PoLíSz akik a vándorl ándorlá ándorl ndorlááss sor sorááánn nem jutottak olyan messzire, mint mi vagy a finnek. Azon voltam, hogy nyelvbéli é éli rokon vonásokat áásokat fedezzek fel.” Talán nem véletlen, hogy összetartás, megértés és életet mentő, de ezzel saját életét is kockára tevő segítségnyújtásig kiterjedő barátság alakult ki a nyelvcsalád tagjai között. A táborlakók nemcsak a mintegy tizennégy külfö lf ldi nemzet foglyaiból kerültek ki, hanem lfö körülbelül ugyanennyien a Szovjetunió állampolgárait alkotó nemzetiségek tagjainak soraiból is. Jellemzésük vallási szempontból fontosabb, mint néprajzi különbségeik szerint. Az oroszoknak az, az átlag életkorát tekintve hetven éven felüli nemzedéke, akik még a cári hadseregben szolgáltak, műveltek voltak, nyugati nyelveket (német, angol, francia) beszéltek, éss legf legfő képpen meglátszott rajtuk keresztény neveltetésük, amely – türelmes kitartásával, a ’Kövess engem!’ felszólításnak a teljesítésével – a hosszú túléléshez segítette őket. Jé Jéézus zus Krisztus volt a támaszuk, az Ő szeretetében bízva éltek. A kezdeti, 1917-es kommunistákból, az eszméből már kiábrándult, de vallásban is hitehagyott ötvenesek korosztályából kikerülő nemzedékből ugyanúgy, mint a vallástalanságban nevelkedett fiatalabb rétegből hiányzott az erkölcsi lcsi alap, a tartás, amely a hívő emberekre jellemző. Ők azután lassan, a sok szenvedést látva, ha nem is a krisztusi tanokkal alátámasztott indíttatásból, de lassacskán magukra is érvényesnek tartották a „Szeresd felebarátodat!” parancsát, és az abból származó, „Ne lopj! Ne ölj! ö ” törvényét. Mindenkinek segítségére voltak ebben bölcsességükkel és filozofikus nyugalmukkal a táborban élő papok. F Félretették sajátt ffájdalmukat, családjukért való aggódásukat, a közösség szolgálatára fordították minden erejüket és energiájukat. Pusztán a morális tartásuk vigaszt és példát jelentett. Olofsson Placid atya személyes beszámolóinak és életrajzi könyvének van egy mondata, amit mindig csillogó szemmel, mély átéléssel, felemelt hangerővel mond el, és ezt sohasem felejti ki beszámolóiból: „Én voltam a legboldogabb ember az egész nagy Szovjetunióban, mert megtaláltam a hivatásomat!” Az emberekért, a felebarátért tenni, áldozni, mindent felvállalni, hiszen Jé Jézus ézus is az emberi szenvedést választotta megváltása

eszközéül. Bármennyire megdöbbentő – írja egy helyütt Placid atya – ez volt az ő isteni bölcsessége. Hiszen ezzel értelmet adott még a szenvedésnek is. Ezzel magát az emberi szenvedést is megváltotta. Az ember ugyanis a krisztusi megváltás után is szenved. A szenvedés nem tűnt el a megváltással, de már egészen másképp lehet szenvedni. Mert ha tudatosan Jé Jéézus zus Krisztussal együtt szenved az ember, akkor részese lesz a megváltásnak, és ez hallatlanul megemeli szenvedésének értékét. De ilyesmire, az emberi szenvedésbe való besegítésre csakis Jé Jézus ézus csodálatos isteni bölcsessége gondolhatott. Nyugodtan mondhatjuk tehát Szent P Páál állal együtt, hogy Isten ereje és Isten bölcsessége nyilvánult meg Krisztus keresztjében. Legyünk ennek boldog tudatában, és fohászkodjunk szívünk mélyéből mi, krisztusiak: „Imádunk á ádunk Tééged Té ged Krisztus, és é ááldunk ldunk T Téééged ged Krisztus, mert a Te szent kereszted ááltal megvááltottad ltottad a vil viláágot. ágot.” Idézzünk fel még ezzel kapcsolatban néhány gondolatot a lengyel lelkületről szóló nyitórész kapcsán a Balatonbogláron 1939-ben létesült lengyel gimnázium és líceumról. Diákjai 1989-ben az ötvenedik évfordulóra ünnepséget get rendeztek. Erre az alkalomra még az Egyesült Á llamokban élő Varga Bél élá él lát is meghívták, aki a háború éveiben lelkipásztoruk és tanítójuk volt. Varga Béla é éla 1945–1947 között a magyar nemzetgyűlés elnöke, a Kisgazdapárt egyik vezetője volt. A Krakkóban keltezett levélre Varga Béla é magnószalagon válaéla szolt. A meghívó és a válasz szövegét, exkluzív közzétételre, Lukács cs JJáános ános philadelphiai professzor adta át a Gondolat-Jel szerkesztőségének, amint ezt a korabeli sajtóból (a 168 Órá r ból) az alábbiakban rá idézem: „Drá Dráága Drá ga Tisztelend Tisztelendőő Atyánk! áánk! Monsignore Varga Béla! é éla! A balatonbogl balatonboglááári ri lengyel gimnázium á éés lííceum tanulóii igazi meghatotts meghatottsááággal ggal gondolnak a széép Balaton partjáánn tölt partjá ö ött tt iskol iskoláás ás éévekre. vekre. Nagyon jjóóóll emléksz é ünk Rád áád is, Atyáánk! nk! K Köör örülvettél éél bennünket szeretettel, és é a rróóólunk lunk való gondoskodá gondoskodáásban sban nem ismertééll hat hatááárt. rt. A vezetésed éésed alatt áll á ó balatonboglá balatonbogláári ri pléb é áni á áán tööbb száz á lengyel polg polgáári ári éés katonai menekültnek ltnek adt adtáááll biztos menedééket. menedé ket. Meg Megóóvtad a német éémet met ttááborokb áborokbóól megszök ö ött francia, belga, holland éés angol pilótá tákat. tá ákat. Ennyi éévv eltelte ut utááánn is, mi mindnyáájan Neked kösz ö önj ösz önjü njük iskol iskolááánk nk megszervezés ésé sét ét éés műk ű ödtet ö és ésé sének ének lehetős ősé ős ség égé géétt a hábor á ú öt ééve alatt. Nagyszerű tanulá tanulási ási

80

Tájoló

é pihenéési lehetős és ősé sééget get biztosított ítottá tottááll a száámunkra. Lelkipásztorunk á ásztorunk éés tanít í óónk nk volt voltááál. l. Ma is érezz é ük, hogy megfeszített íített erőővel segített í éél nekünk, s nem vetted figyelembe azt az óriási áási veszéélyt, amely emiatt álland állandó llandóan óan fenyegetett. Isten ééltessen, erőőben, ben, eg egéészs észsé szségben! égben! Tisztelettel éés hál álá láával val ad adóóóztunk ztunk ma Neked. Legnagyobb óóhajunk, hajunk, hogy tal talááálkozzunk lkozzunk Veled, Atyánk, á Balatonboglááron, Balatonboglá ron, az ott, 1989. szeptember 14 –15-én é én rendezend megemlé rendezendő megemlékez ékező ünnepsé nnepséégen. nnepsé gen. Nagyon kér é ünk, ha teheted, llééégy gy velünk személyesen éélyesen ezeken a napokon. Ha valamilyen oknál áál fogva méégsem tudnáál velünk lenni, kér é ünk, szólj ér óólj hozzáánk néh é áány szót. Nagyon boldogok leszünk, nk, ha legal legalááább bb néh é ány á él é ő szavadat hallhatjuk. Ha nem él é ő szóval, val, legal legalááább bb magnetofonszalagr magnetofonszalagróól. ól. Lelkiatyánk, áánk, tiszteletteljes kösz ö önet ö ünket küldjü ldj k ldjü Neked azért éért a szeretetéért, mellyel kör ö ülvettél éél bennünket, éés mindazéért, amit ért é ünk tettél. éél. Fogadd sok szeretetből őőll fakad fakadóó üdvözlet ö ünket éés a lehető legjobb kív özlet í ánív á ságainkat. sá ágainkat. Tisztelet éés szeretet, megbecsülés é éés háála Neked. és A balatonbogl balatonboglááári ri lengyel gimnázium á éés lííceum tanuló ifjú ifj sá sága ága”.

leigáz leigá ázáása, sa, meggyal meggyalááz ázáása, rabszolgasorba kényszer é í ése. ít é A magyar nemzet jjó ré réésze sze ekkor már á éérezte mindezt. Nemcsak a hagyományos áányos nyos lengyel–magyar bar baráátsá tság ág késztette éésztette a lengyel menekültek ltek befogad befogadáás ásá sát. F Fööldrajzi öldrajzi és é más ááss adotts adottsááágok gok következt ö éében az akkori Magyarország á sok minden vonalon kénytelen éénytelen volt alkalmazkodni hatalmas német éémet szomszédj édjá djáához: hoz: ennek ellenéére a lengyel menekültek ltek ir irááánti nti szimpátia, nemes érzelmekb é őőll fakad fakadóó befogadáásuk befogadá suk a II. vil viláágh ághábor á ú tragikus éés szomorú magyar tört ö énelm ört é éének egyik igen széép fejezetéét alkotja. Mááss orszáág is volt, amelynek kormánya Má á éés néépe a lengyel menekülteket lteket beengedte. De ttááávoli voli – francia éés angol – szövets övetsé vetséégesein gesein kív í ül Magyarország áág volt az egyetlen ország áágg Eur Euróóp ópáában, ahol nemcsak hogy hely akadt a lengyel menekültek szám á áára, hanem a befogaám d ország dó áág gondozta ééss ttáámogatta ámogatta életsz é üksé kséégleteiket ksé gleteiket is, anyagiakat ééss szellemieket egyar egyarááánt. nt. Balatonbogl Balatonboglááron áron lengyel iskola, sőt őőt gimnáázium zium jjöött létre: é íígy a magyarok étre: gondoskodtak a lengyel gyermekek ééss a lengyel fiatals fiatalsáág ág erkölcsi ö éés szellemi szüksé ölcsi kségleteir ksé égleteirőől. 1939 éés 1944 köz ö ött – a II. vil viláágh ághábor á ú vérzivatarai éérzivatarai közepette ö éés az állaná dóóan dó an növekv ö ő német éémet követel ö éések ellenére é – a magyarországi á balatonboglá ági balatonbogláári ri epizóód, máás hasonló jelensé jelenségekkel égekkel együtt, még éég inkább á öösszeforrasztotta sszeforrasztotta a magyar magyar––lengyel bar tsá bará tsáágot. got. Ennek emlééke a lengyel nemzet gondolatvilág lá ágá gáában ban a mai napig éél. l. JJóóles óleső tudni, hogy ötven esztend múltá dő ltáánn a balatonbogl ltá balatonboglááári ri epizóód megünneplése é éppen ése é a lengyelek soraib soraiból óól indult meg. Énn magam – egyszerű parasztok gyermeke – akkoÉ riban pléb é áános éb nos voltam Balatonbogl Balatonbogláááron, ron, a F Füüggetlen üggetlen Kisgazdapárt áárt egyik országgy á űl ű éési képvisel é őője. je. M Mááig is hál álá ál lát adok a gondviselőő jó jó Istennek, hogy rrááám m ruházta á ezt a kötelessé telessééget, telessé get, hajléékot, anyagi ééss szellemi ttáápl ápl pláál álékot é nyújtand újtand újtand jtandóó üldö ldöz özött éés menekült testvéreimnek. é éreimnek. Életem Életem egyik legszebb, lelkiekben leggazdagabb fejezete volt ez. De egyed egyedül één nem tudtam volna mindezt megtenni. J magyarok, bar Jó barátok, éés az akkori magyar belügyü miniszter, boldog emlék é ű Keresztes-Fischer ééss koll ék kolléég égá gái, nyíltan ííltan vagy burkoltan mellettem áálltak, megsegített í ék é munkámat, áámat, amelyet – minden emberi szimpátián áán belül – a Szentlélek éélek illetett. Ötven év é óta kapok híreket, ííreket, leveleket, néha é újs újsá jságágcikkeket volt lengyel bar barátaimtól ó éés hozzátartozóiktól. ól ó ól. Éss most, amikor újb É ú óól bizonyos páárhuzam alakul ki a két éét nemzet tört ö énelm é éében, mély é ör örö röm öm éés kösz ö öönet töölt el annak lláttá ttáára, ra, hogy az akkori eseméények mily mélyen é éélnek továábbra is a kéét nemzet emlékezet é éében. Mintha csak zálogai áálogai lettek volna a kéét néép ma is kifejezett bar tsá rá tság ágá gának, ának, összetartoz ö ásá ás sának ának éés nem utolsóósorban szabadságszeretet badsá ágszeretetének. é

Varga Béla é magnószalagra rögzítve küldött váéla lasza is álljon itt emlékeztetőül: „Kedves lengyel éés magyar testvééreim! Nagy a bánatom, hogy betegs betegsééégem gem miatt szeméélyesen nem lehetek jelen a balatonbogl balatonboglááári ri lengyel gimnázium á ötvenéves ééves jubileumán. áán. n. M Mééégis gis innen, messzi idegen hazámb á ól ó ör örö römömmel áállok llok be lléélekben élekben éés teljes szíívvel az ünneplők őők soráába. rá ba. F Füülembe cseng a lengyelek nagy pátriárk á áj árk ájá jának, ának, Sapiecha bíborosnak ííborosnak az üzenete: ’’A lengyel nép é legnagyobb kincsé kincséét, t, jjööv övőj őjé jéének nek biztosít í ék é át, hazánk áánk nk ifj ifjúúsá ság ágá gát bízzuk íízzuk gondviselő kezeitekre. Ú Úgy gy ssááf áfá fáárkodjatok rkodjatok vele.’ 1939. szeptember közepe öözepe zepe ttááj ájá jáánn Magyarorszáág tört ö énelmében é ében é ázadok évsz á óta elősz ő öör az ország ősz á északkeleti é határ árá ár ráánn népv é ándorl ándorlá ndorlááss hull hullááámai mai tornyosultak hirtelen. Olyan népv é ándorl épv ándorlá ndorlás ásé séé,, amellyel szemben a magyars magyarsáág ág nem ttááámasztott masztott akad akadááályt, lyt, sőőt, együttérz é ééssel fogadta érz az ország áág felé áárad radó menekülteket. Lengyelországb radó á ól ágb ó akkor ffééérfiak, rfiak, aggok, asszonyok, katonáák, k, polg polgáárok, árok, hivatalnokok, munkások, áások, keresztéények, nyek, zsid zsidóóókk egyar egyaráánt ánt menekültek. ltek. Hitler hadserege el elááárasztotta rasztotta hazájukat; á vég é ül szeptember 17-én ég éénn Szt Sztááálin lin hadserege is bevonult az akkori Lengyelországba. á ágba. A II. vil viláágh ághábor á ú elsőő ááldozata Lengyelorszáág volt. De másfajta á ásfajta ááldozat, mint a múlt századok áázadok hábor á úi soráán. sorá n. A zsarnok céélja ezúttal nem csupán áán egy ellensééges sé ges hadsereg legyőz ő éése se volt, hanem egy eg egééész sz nemzet

81

PoLíSz Szent kötelessé telesséégemnek telessé gemnek tartom a tört ö éénelem szám á ára á is – itt, hivatalosan, az ünnepsé nnepséégg lelkeket emelőő, melennnepsé getőő öörrö röm ömében é – kijelenteni, hogy mi, akik ezt a szép é ép központi ö özponti é ületet emeltük, nemcsak a hábor ép á ús menekülábor teknek szántuk, áántuk, ntuk, hanem minden id időőőkk lengyeleinek. Lelki szemeink előtt őőtt tt lebegett a jjööv övőő, amikor ezt a területet és é é ületet tulajdonba veszik majd azok, akiknek szántuk ép á ántuk – a lengyel ifj ifjúsá ság ág –, ééss benne id időőőtlen tlen id időőkig őkig ápolj ápoljá polják ák majd a lengyel lengyel– magyar bar barátsá tsáágg szent ör örö rökm ökmécses écsesé csesét. ét. Ezt az áálmot tööbben köz ö ülük vér é ükkel ér kkel pecs pecséételt ételtéék meg Hitler rabs rabsáág ágá gáában. ban. Ezen az ép é ületen Sapiecha bíboros í íboros áldá áld ldáása sa nyugszik, megszentelve annak minden darabj darabjáát.

Mindör Mindö örö rökre ökre ééljen ljen a lengyel lengyel–– magyar bar barátsá tsáág! g! Viva Polska! Isten ááldjon meg Benneteket!” Jó lenne, ha nem felejtenénk el, sőt visszatérnénk az ősi magyar vallás napjainkban oly kevéssé gyakorolt alaptörvényéhez: „Ne bánts, áánts, ne áárts, istáápolj, tá polj, segíts! í ” Leginkább pedig Mária országának ezeréves gyakorlata szerint a szeretet Jézus által megújított parancsához. (Az ír írá rááss első változata ááltozata 2007. június 27-én éés 28-án á jelent meg a www.mkdsz.hu honlapon.)

Turcsány Péter

A modern ember bútor-szentélyei Pap Bálint György tárlatnyitója A legszomorúbb az életben, ha el kell hagynunk szülőfö f ldünket. fö nket. Az anyaf anyaföld meghitt zugait, növény- és állatvilágát. t. De legf legfő képpen: az ősök világa k ö v e t e l i, hívja, várja, vonzza vissza az eltávozottat. Az ősök dörömbölnek a szívén, szorítják el az artériákat. Ha nem egyezünk ki velük, ha nem áldozunk legalább emléküknek – torz emberré válunk, beteggé, élőhalottá. Pap B Bááálint lint György ö az erdélyi Barcaság szülötte, a Kárpát-kanyarulat fennsíkján élő magyarság örököse. Műalkotásaival, bútor-teremtményeivel mintha a természettel még harmóniában élt őseinek áldozna. Apja, nagyapja szellemeinek. És a nőiség örök titkait rejtegető erdélyi finomművesség kultúrájának. György testvérünk családjával költözött át Erdélyből a Tápió síkfö kf ldjének új otthont adó akácokfö sai közé. De megőrizte Erdély erdeinek zúgását, hajlékony kony ffáinak kedves üzeneteit. Az átköltözés f jdalma maradandó vonásokat adott művészkeze fá alól kikerült tárgyainak, de ugyanakkor alkotóképessége határait is messzire tolta ki az addig ismeretlen tárgykészítések tartományaiba. Pap Bálint György alkotási módszere szétvetette a praktikus m mérnöki tervezőmunka kereteit. Áttörte az évezredes bútorkészítés hagyomány-

hű formáit, miközben megőrizte az ember keze alá rendelt ősi anyagok tiszteletét. Művészetétt jellemzi az anyagok (f (fák, kövek) választékos kijelölése. Jellemző anyaga a lélek kecses és illanó formáit tetten érő csodás tiszafa. Nem riad vissza a Kárpát-medencében nem fellelhető ébenfa mesés és keleti feketeségétől sem. Az erdélyi havasok lezúduló patakjainak gömbköveit is otthonunk meghitt tárgyvilágába varázsolja. Számára ez éppen nem távoli idegenséget hordoz, hanem a szülőtáj meghittségével tüntető, bátor tárgytársítás. Mint Reményik Sándor vagy Áprily Lajos „vadvíz-országában” az „irtisói szarvasnak” a „lélegző vadság” jelenti a szabadságot. A magaslatok borovi fenyője, a ligetesek juharjai és nagymama kertjéből az örökbecsű diófa váltak a művész bútor-szentélyeinek anyagi hordozóivá. Pap Bálint György tervszerű álmodozó. Pontosan előtervezett és előkészített anyagrészek alkotják különleges architekturáit: csónakorr vagy gótikus ablakív, női karcsúság vagy az asszonyi öl titka alakulnak ki a fférfias elrendező akarat nyomán. A kimunkált fatest megkapó hullámzása a már-már fallikus szekrénykék belső világában.

82

Tájoló

Titok-tárgyak! A művész teremtő kezének rejtvény-tárgyai – akár a különleges kalotaszegi különlegesek, szinte funkciótlanok, már-már érthetetlenül művésziek. De szívünkhöz, b e l s ő l á t á s u n k h o z is közel engedve a modern – és befelé is látó – ember szentélyeinek tetszhetnek. A csiszolt, finom anyag feltámadása. A hétköznapi és egyben ősi formák újraértelmezése. Falitékából – az író Wass Albert honvágyát közénk idéző faliszekrény. Emlékezés és jelenvalóság egyszerre. A kopjaf kopjafáás ás ős ősö söökk temetőőinek inek felt feltáámaszt ámasztá masztása! ása! A múlt közénk gyűrűző jelenideje. Oszloprend – szemmagasságban. Szonettek évszázados rendjéhez hasonló szigorúság, játékosságba oltva. Így együtt: záródó-csukódó végtelenség. Bútor-szobrokba rejtett ősmozgás! Az ajtócskák nyitása-csukódása az örök virágzás nappali-esti hullámzása. Rejtőzés-tárulkozás. Meghittség és szoborszerűség. De: vérbő szimbolika és önkifejeződés. Teremtmény-értékű műtárgyak. Ki a Bibliát, t, ki egy kedves halott ffényképét, ki a Mindenszentek emlékező gyertyalángját helyezheti fő f helyre – fej-helyre a tárgyak ember-

magasságában. Így nőhetünk fel egymáshoz: bútor-antropomorfizáció. Művészi tárgy és értő szemlélője. E műtárgyak az áldozópap és a szentély mindennapi éss legf legfő képpen otthonos találkozásának alkalmai. S ugyanakkor – a visszaváró szülőfö f ld tárgyfö emlékeinek keinek fföltámasztása. Szellem-tárgyak is. Otthont létesítő alkalom emlékeinknek. Közénk és otthonunkba szelídült téka-dolmenek. Megszelídített sztyeppei kőemberkék, húsvét-szigeti istenalakok humanizált tárgy-testvérkéi ezek az alkotások. E tárgybemutatóval a Barcaságból közénk érkezett rkezett ember ffájdalmainak szépséggé, örömmé formált lt ffétiseivel gazdagodtunk. S ő maga is gazdagabb lett e teremtmény-t ény-tá ény-t ny-tárgyak árgyak titkai által. Az örök feltámadás teremtmény-tárgyai állnak ma lelkünk nk meghitt ffélhomályában. Örvendjünk együtt – egy élet és az ő művei közöttünk és velünk együtt lépnek át a maguk művészi örökkévalóságába. (Paloznak, Faluház, ááz, 2007. augusztus 17.)

fotó: P. Gy. B.

A művész, alkotásaival

83

PoLíSz Nászay Lőrinc

Magyar ír írá rások, magyar magyarázatok Sajátosnak tűnik a szerző névalakja, a könyv címe, pedig csak a XX. századi magyar emberés tudóssorsok egyikéről van szó. Lukács cs JJános, a fiatal történész, még 1946-ban távozott Magyarországról, Amerikában megbecsült historikus lett, tudományának sajátos szemléletű művelője. Hat évtizede többnyire angolul ír – most az eredetileg is magyarul (1966 és 2007 között) keletkezett, rövidebb tanulmányait, magyarul elhangzott előadásait, kritikáit gyűjtötte kötetbe. Lukacs szívesen fordul szembe régi és nagynevű történészekkel, és szívesen hivatkozik régimódinak ítélt tudorok korukat megelőző észrevételeire (Tocqueville, Szekfű Szekf Gyula). A hat évtizednyi idő és a kontinensnyi távolság legf bb hozadéka azonban a „másk legfő á ééppen látás ásk á” ás képessége: a vélemények sajátossága az egyes európai és értelemszerűen magyar történelmi kérdésekről, az amerikai (egyetemi, kutatói) életforma által kialakult látószög, amellyel ítéleteit megfogalmazza. Mindeközben világméretű összefü sszef ggésekben képes észlelni a felszísszefü nes globalizálódás veszélyeit, a tűzfé zf szekként zfé működő történelmi problémák makacs újrateremtődését, eszmerendszerek széthullását és újak létrejöttét. Lukacs az újkori történelmet a francia polgári forradalomtól eredezteti (Európában is, Amerikában is). Ami ezt követően történt az Uráltól nyugatra, valamiképpen mind kötődik a polgárosodás társadalmi, szellemi, gazdasági küzdelmeihez, ellentmondásaihoz. E szemlélet értelmében a hagyományoshoz képest másként mutatja be 1848 forradalmait, másként 1917-et is. Sajátos, elgondolkoztató álláspontot foglal el a demokrácia és a szabadság kérdésében, olyan stabilnak hitt (örökéletűnek tartott), XIX. és XX. századi fogalmak működését vizsgálja meg világtörténeti körülmények között, mint az állam és az egyes politikai pártok, a nemzet és a nép kapcsolata. Történelemformáló szerepüket egymásrautaltságukban és a kifulladáss ffázisában egyaránt tanulmányozza. A nagy személyiségek nemzetformáló szerepét vizsgálja, ha nem is elfogulatlanul, de

árnyalt véleménynyilvánítással szól Horthy Miklós ó ós és Ká Káárolyi rolyi Mihály á , Churchill és Bethlen István á szeán mélyéről, életéről, művéről. Trianont – négyszáz éves ves ffüggőség után – a magyar ffüggetlenség keserű zálogaként értékeli. Mint amerikai egyetemi oktató és kutató, John Lukacs példaértékű kapcsolatot tart fenn a tömegkommunikációs eszközökkel, a tévének és a sajtónak kegyeltje (időnként szemére is vetik kevésbé telegén és kevésbé mozgékony pályatársai!), nézőit-hallgatóit a történelem tudatos átélésére, a történelmi fogalmakkal való érdemi gondolkodásra neveli. Magyarországért, a magyar gondok megfogalmazásáért, 1956 meg- és elismertetéséért minden alkalmat megragad, előadásaiban azonban mindig történelmi távlatba, európai összefü sszef ggésekbe állítja az „itthon” és az „otthon” sszefü (Amerika és Magyarország) történelmét, múltját és jelenét. A történelemben – hangoztatja Lukacs – nemcsak az idő múlik, nemcsak folyamatok teljesednek ki, és satnyulnak el, hanem kulturális és szellemi értékek is keletkeznek, megmaradnak és elavulnak. Ha van értelme az európai összefogásnak, ha van létjogosultsága a több száz milliós új birodalomnak, akkor a benne részt vevő népek és nemzetek szellemi, gondolati sokszínűsége, egymás mellett élése és egymásra hatása az értelme – és akkor Európa nem csupán „Ázsia nyugati fé félélszigetkéje é ” lesz. éje Nem letehető, érdekes és sokrétű olvasmány a Magyar ír írá rások ások. Aki történész, bizonyosan nem először értesül egy sor eseményről, de először olyan kutató véleményéről, aki magyar eredettel éss ffél évszázadnál hosszabb amerikai tapasztalattal rendelkezik. Imponáló történelmi olvasottsággal (összefoglalásokkal és részlettanulmányokkal) és lebilincselő emlékekkel a magyar „olvasnivalókr ókró ókr król ól”. A könyv két fejezete is beszél a magyar történelmi regényről, a történelem és az irodalom e sajátos kapcsolódási területéről, e kettősség folyamatos gondjairól (természetesen szintén 1789hez, illetve 1848-hoz kapcsolódóan) és a jövő lehetőségeiről.

84

Tájoló

A tisztes korba lépett tudós (1923-ban született) több nagy történelmi fordulatnak volt nemcsak szemtanúja, hanem értékelője és magyarázója (sőt, némelykor – akaratlanul – megjósolója is), számtalan kényes kérdésben, tabutémában mer véleményt mondani, állást st foglalni. V Véleményét,

állásfoglalásait nem „kell” minden esetben elfogadni, de meggondolni, formálódó történelmi tudatunkba beépíteni mindenképpen érdemes. (John Lukacs: Magyar ír írá ráások. sok. Bp. 2007, Euróópa Euró pa Kiad Kiadóó) ó)

Jégen táncoló hajdúk

A hajdúböszörményi gimnázium karácsonykor

85

PoLíSz Madarász Imre

Bengáli rejtély, avagy az eltüntetett szerző Egy kis filológiai krimi G. Hajnóczy Rózsa ó ózsa Bengááli Bengá li tűz ű című könyve 1944-ben látott napvilágot, s a világháború vérzivatarában is legott két kiadásban elfogyott, hogy aztán a pártállami kiadáspolitika több mint negyed évszázadra mellőzze az időközben feketepiaci könyvritkasággá vált irodalmi csemegét. 1972-ben azután ismét nyomdafestéket láthatott, s ekkori sikere még a korábbit is felülmúlta: roppant terjedelme ellenére bestseller lett, a hetvenes évek egyik legnagyobb magyar könyvsikere, számos kiadást, százezres példányszámot ért meg és el. A honi olvasóközönség jórészt e műből ismerte meg Indiát, a szubkontinens történelmét sorsfordulóján, Gandhi korában, 1929 és 1931 között „in vivo”. A széles publikumot lenyűgözte az izgalmas, fordulatos elbeszélés, az eseménydús, változatos, több szálon futó és egymásba bonyolódó cselekmény s a csaknem nyolcszáz oldalnyi szöveget, Alfierivel szólva, úgyszólván „egy lélegzetre”” olvasta el. Az irodalomértők pedig egyszerre értékelték a műfaji eredetiséget: emlékirat, útleírás, napló, regény, krónika, ismeretterjesztés egyedi szintézisét és a remekül egyénített, felejthetetlenül ábrázolt jellemeket: Gandhi és Tagore, az egyetemalapító költő emberközeli portréját, a magyarhoni éhenkórász-mezítlábas jövevényekből indiai festőnőkké átlényegülő „Bösk ö ék ösk é ” metamorf zisát, a finn leányból a Kelet szuggesztiója morfó alatt hindu asszonnyá változó Haimanti személyiségfejlődését, s vele szemben, mintegy ellenpárjaként, a nyugati identitását tragikus haláláig megőrző német hölgy, Gertrud Rüdiger portréját, akik között maga az írónő mintegy középen áll, egyszerre nézve-figyelve csodálattal és idegenkedéssel, szeretettel és viszolygással, megismeréssel és értetlenséggel, összességében azonban egyre pozitívabb hozzáállással, India örvényszerű egzotikumát… Azt hinné az ember, egy ilyen ritka remekmű szerzője megkapta az utókortól a megérdemelt dicső halhatatlanságot. Nem így történt. G. Hajnóczy Rózs ózsá ózs zsának babérkoszorú helyett inkább

töviskorona jutott. Az irodalmi sikert épp hogy megízlelő asszony Budapest bombázása és ostroma idején nem tudta elviselni a megpróbáltatásokat és önkezével, altatókkal vetett véget életének. Ám holta után, ha ez lehetséges, még nagyobb tragédia dia esett meg vele, aff afféle második halál: utóéletében olyan méltánytalanság lett osztályrésze, mely a magyar irodalomban szinte példátlan, de amely kivételes, szélsőséges voltában is tanulságos, elgondolkoztató – és rémítő. G. Hajnóczy czy R Rózsa ó ózsa nevét az Ú Új magyar életrajzi é lexikonban, az Ú Újj magyar irodalmi lexikonban vagy a Kortá Kortáárs rs magyar ír író róókk 1945–1977. Bibliotéka é éés fotóéka tár tá árban hiába keressük címszóként. Ő maga ezen adattárakban csak társszerzőként szerepel, nagy könyve, a Bengá Bengááli li tűz ű pedig fférje (a nevében „G.” betűvel jelölt) Germanus Gyula neve alatt, a híres orientalistának szentelt szócikkben, mint az utóbbinak a műve, amelynek G. Hajnóczy Rózsa ó csak – ózsa alárendelt, nem egyenrangú – társszerzője („Hajnóczy Rózs ózsá ózs zsával ával”). A neves tudós második felesége, Germanusné Kajá Kajáári ri Kató Kelet vándora áándora ndora (Visszf (Visszféény) ény) című, 1985-ben publikált emlékezéseiben még ennél is tovább ment, azt állítva, a Bengá Bengááli li tüzet Germanus (egyedül) írta, nem első felesége(vel), aki iránt utódja sem rokonszenvet, sem tiszteletet nem tanúsított: „E mű azonban nem Germanus Gyula nevét éétt viselte fed fedőőlapj őlapjá lapjáán. n. Első felesé feleséége, ge, G. Hajnóczy Rózsa óózsa nevéében publikálta á … Teltek-múltak az évek. é Germanus Gyula megírta íírta az úújj kiad kiadááások sok elé az elősz ő ót, ősz ragaszkodott élet é éében a mű igazi szerzőj őjé őj jéének nek elhallgatás gatá ásá sáához. hoz. De úúgy rendelkezett végrendelet é éében, hogy irodalomtört ö ééneti szempontbóóll hal ört halááála la ut utááánn kerüljö ljön ljö ön nyilvánoss ánossá ánoss nossáágra gra az igazi szerzőő, Germanus Gyula neve. Köözben Kö zben a reá jellemző pontossá pontossáággal ggal jogilag is tiszt tisztááázta zta a szerzős ősé ős sééget get a Szerzőői Jogvéd édő dő Hivatallal. Az 1981-ben megjelent Beng Bengáááli li tűz ű úújj kiad kiadáás ásá sát követ ö őően övet en a kiad kiadóó ééss a Szerzői őői Jogvéd édő dő Iroda nyilatkozatban erős ő íítette meg ős „Germanus Gyula szerzős ősé ős ség égé gét. ét.” (77–78. o.) Előrebocsátva, hogy sem a Bengá Bengááli li tűz ű keletkezéstörténetének és kéziratának kutatója, sem a szerzői jogok szakértője nem vagyok, mint szer-

86

Tájoló

ző, irodalomtörténész, aki textológiával és írói utóéletekkel hivatásszerűen foglalkozik, ki merem jelenteni, hogy ez az ügy, ez az eljárás és ez az idézett passzus egyszerűen botrányos. Germanus Gyula első felesége halála után még harmincöt évig élt: e hosszú idő alatt nemcsak nem tette publikussá, hogy a Bengá Bengááli li tűz ű nek az „igazi szerzője”” ő lenne, hanem éppenséggel azt erősítette meg Kajáári Kajá ri Kató által is említett előszavában, hogy a mű szerzője „megboldogult megboldogult feles felesééége, ge, Hajnóczy Rózsa ó ”. ózsa A Bengá Bengááli li tűz ű G. Hajnóczy Rózsa ó ózsa neve alatt jelent meg először, másodszor, harmadszor, sokadszor, az ő neve alatt lett sikerkönyv, India és a Kelet rajongóinak „kötelező olvasmánya á ”. Hogyan töránya ténhetett meg, hogy az írónő halála után több évtizeddel, amikor már nem tudott védekezni, nem volt képes igazát bebizonyítani, jogait megvédeni, egy végrendelet és egy jogi-hatalmi beavatkozás révén hivatalosan érvénytelenítették szerzőségét, mondhatni, megsemmisítették őt mint szerzőt? Ki hiszi el, hogy egy közismert és köztiszteletnek örvendő professzor „négerk é égerk é ” írta meg gazdag ént és jelentős életműve terjedelemre mindenképp legnagyobb munkáját? Ugyan mi okból, mi célból tette volna ezt? Egy ilyen kérdés – már ha létezik egyáltalán, amennyiben valódi problémát érint – eldönthető egy végakarat és egy úgynevezett „jogv „ édő” éd dő” (?!) hivatal (kinek a jogát védő hivatal?) határozatával? Megválaszolása nem

az irodalomtudományra tartozik inkább? Ama döntnökök felkértek egyáltalán irodalomtudóst, szövegfilológust? (Nem valószínű, hiszen azok könnyűszerrel kimutatták volna a Bengá Bengááli li tűz ű és a szintén remek tollal, csakhogy másképpen megírt Germanus-művek stíluskülönbségeit.) A szerzőség elvitatása vagy megkérdőjelezése természetesen nem példa és előzmények nélküli a világirodalomban. Az italianistának eszébe jut, hogy az olasz felvilágosodás legnagyobb művének, A bűn ű ökr űn ö ől ő éés a büntetésekr é ől ésekr ő című értekezésnek a szerzőségét is elvitatták Beccariától, méghozzá olyan nagyságok, mint a kortárs-honfitárs-pályatárs-„f „fé „f fényt énytárs” Verri fivérek. Hasonlóképpen Szolzsenyicin kétségbe vonta, hogy A csendes Don írója valóban a szintén Nobel-díjas orosz, Solohov lett volna. Ám egyetlen lexikonszerkesztőnek vagy kiadónak sem jutna eszébe, hogy a klasszikus büntetőjogi értekezés szerzőjeként ne Beccariát, a monumentális kozákregény alkotójaként ne Solohovot tüntesse fel, még kevésbé, hogy azokat másvalakinek tulajdonítsa. Vajon ezek után Magyarországon mással is megeshet, hogy írói halhatatlanságát elorozzák azon a „jogcímen” í ímen” , hogy családjában, közelségében rangosabb-nevesebb tollforgató tevékenykedett? Igazságot kellene szolgáltatni végre G. Hajnóczy Rózsá zs nak, nehogy másokat is megégessen az a zsá „beng li tűz „bengá ű ”. űz

Templom fehérbe öltözve

87

PoLíSz Tusnády László

Madar sz Imre ú Madará újabb Alfieri-könyve (A halhatatlan Vittorio Alfieri utóélete: kultusz és kritika) Madaráász Madará sz Imre élete összefonódik az olasz felvilágosodás nagy alkotójával. Tizenhét évesen érte az a lenyűgöző élmény, amelynek a hatására élete jelentős fordulatot vett: megtalálta azt az irányt, amelyet szerinte követnie kell, azt a célt, amelyért küzdve több lesz az élete. Valójában az örök bűvöletébe került. Igaz, ezt minden nagy művészet magában hordozza, az ember szívesen részesülne a nagy és örök értékekben. Ez a törekvése Madará Madaráász sz Imr Imréének is, hiszen sokrétű kutatásával, éles látásával, tudásával lett túl korán, nagyon fiatalon a hazai italianist italianisták egyik kiválósága. Á m ez a sokszínűség és egy életmű minél alaposabb feltárása nem zárja ki egymást. Sőt segíti, ihleti, még tökéletesebbé teszi. Hiszen Alfieri is a teljességre törekedett; az olasz művelődés gyökereit tette magáévá: az ókor, a görög és az itáliai múlt kincseire épített úgy, hogy ezáltal saját népe sorsán akart változtatni, mégpedig nem akárhogy, hanem a szabadság eszméjét helyezve a legmagasabbra. Tette ezt oly korban, amelyben a polgárság egyre inkább úgy érezte, minőségi változás fog bekövetkezni; mi több, annak be kell következnie. Hiszen az emberek nagy része kiszolgáltatott: sokan gúzsba kötve tengetik életüket. Magát a teljességet, annak csak a lehetőségét is a zsarnok sajátítja ki magának. Mások munkájából, verejtékéből emeltet „lét-piramist é ét-piramist ”, de ez magában is ellentmondás, hiszen ez ingatag állapot, mivel halál-leheletű.. Maga a zsarnok is ffél, mert léte jogtalanságra, gra, megf megfélemlítésre épül. A rabság torzítja a személyiséget. Az igazi teljességet, boldogságot a szabadság adhatja meg. Vittorio Alfieri világáról, életművéről, küldetéséről Madará Madaráász sz Imre már több könyvében vallott. Bárki könnyen azt hihette, hogy a nagy és a teljesség igényével megírt Alfieri-monográfia után már nem maradt mondanivalója, de a nagy életművek legcsodálatosabb jellemzője az, hogy folyton-folyvást megszólítják az embert. Velük a párbeszédet el lehet kezdeni, de nem lehet be-

fejezni. Minden újabb összegezésben ott van a teljesség igénye, de épp a nagy művész lelkéből a művekbe költözött titokzatos áramlás olyan természetű, hogy folytatás mindig lehet, újabb és újabb megszólalás következhet – mégpedig azért, mert a mű a vele foglalkozó lelkébe költözött, és ott folytatja az életét. Halhatatlan Vittorio – Alfieri utóélete: óélete: kultusz és óé é kritika – maga a ffőcím is olaszos, nagyon eredeti. Jóllehet két szó, de mi mindent el lehet mondani vele! A művész a halhatatlanság királya. Maga a Vittorio név a „Győz ő ő”-nek őz -nek a megfelel megfelelője. Igaz, nevünket a szüleinktől kapjuk. Így a keresztnév is bármilyen formában becses az ember számára, de egy író, egy költő esetében – épp a róla szóló könyv „szövegkörnyezetében é ” – külön jelenében tést, hangsúlyt kap. Ezt a nyomatékot még az is erősíti, hogy olasz szokás szerint egy szellemi nagyságot csak akkor emlegetnek így – csupán a keresztnevén –, ha az valóban nagyon ritka jelenségg volt: a nagyok kközött is a legnagyobb, vagy azok egyike. Így használják Dante, Michelangelo, Leonardo, Raffaello nevét. Örömmel jegyezhetem meg, hogy a hallatlanul büszke huszadik századi olasz író és költő, Gabriele d’Annunzio ’ ’Annunzio anynyira szerette és tisztelte a mi Petőfinket, hogy „Alessandro”-ként emlegette, és ezzel a legnagyobb elismerését fejezte ki. Így van különös és jellegzetesen olaszos jelentése se a ffőcímnek. Az alcím (Alfieri utóélete: óélete: kultusz éés kritika) ezt értelóé mezi, magyarázza. A halhatatlanság lehet olyan, minta a Jó J zsef Attila-i „öntudatlan „ö örökk ö éval ökk é ós ósá ság ág”. Lehet a népművészet remekeire is gondolni oly módon, hogy a névtelen szerzőket nem ismerjük ugyan, de ezekben a remekekben épp egy nép halhatatlansága van jelen, és úgy is, hogy valaki tudatosan építi maradandósága templomát. Alfieri ezt tette, így élt, és Madará Madaráász sz Imre ezzel a gondolattal indítja könyvét. Az önmegvalósulásnak olyan terve, programja áll előttünk, hogy nem kell csodálkoznunk a heideggeri párhuzamon, sőt ez

88

Tájoló

a természetes: az ex-sistentia felvilágosodás kori és modern egybecsengése Alfieri modernségét bizonyítja, egyben azt is, hogy ugyanazok az elvek, ugyanazok a vágyak mennyire más végső eredményt adnak különböző történelmi korokban. Madaráász Madará sz Imre Guido Santanónak a feltételezésére hivatkozik: Alfieri „tanulmányai áányai megfelelnek perspektivikus létszeml é étszeml é éének, amely szerint az élet élet é iráir nyultsága nyultsá ága a klasszikus antikvit antikvitáááss mitikus atempor atemporáális ális dimenziója, óója, a heideggeri éértelemben vett ex-sistentia, vagyis az egyed egyedüli autentikus létez é éés. étez s. Hogy saj sajáát transzcendenciáj ájá áj ját megvalós ó íítsa, Alfierinek ex-sistere ós kell, vagyis saj saját mag magááánn kív í ül kerülnie. Az éélet programszerűen ű ’’aa hal űen halááálhoz lhoz ir iráányul ányuló lét é ’ lesz (Heideggernél ét é él ’’Sein zum Tode’ – M. I.) Befejezvén é életm én é ű éét, Alfieri űv végre éégre megvalós ó ííthatja végs é ő vágy á át, ágy t, hogy saj saját posztumusz élet é ét é éélje (vagy túlélje é önmag élje önmagá nmagát: ’’vivere postumo a se stesso’), ’’), vég égé gérv érvéényesen kív í ül kerülvén éénn a vil viláágon ágon éés a tört ö éénelmen, ört nelmen, meg megöör örö rök ökítv í éénn az oly ffáárads áradsá radsáágosan gosan megalkotott irodalmi-síri ííri emlékm é űben. ű ” Alfieri nagyon tudatos terv alapján készült arra, hogy magát halhatatlanná tegye, és ez sikerült. Erről szól Madará Madaráász sz Imre könyve. Nagyon árnyaltan jelenik meg előttünk a befogadásnak a története. Alfieri saját maga megközelítésében a felvilágosult ember önmegvalósulásának oly igénye van, amelyben már jelen van a panteonizáció, az az igény, hogy a zsarnokölő, a szellem útját megmutató, új világot nyitó nagyság holta után is igényli, hogy a porhüvelyében egykor volt isteninek a megfelelő tisztelet járjon. Brunetto Latininek Dante azért hálás, mert ettől a mesterétől tanulta meg, hogyan teheti magát örökéletűvé az ember – hogyan örökítheti meg magát leginkább. Ez a nagy egyéniségkultusz majd a „Peer Gynt”-ben a Gomböntőhöz vezet, és az egyre inkább anyagelvűvé váló társadalomban a mentőövet nyújtja Heidegger személyiségről szóló tanításával, tehát a magát újra rabságba döntő ember gyógyírját keresi, Alfieri viszont az igazi szabadságot meg nem élt ember légszomjától szenved. Magában megismeri ennek az áhított eszmének a nagyságát, művészként erről beszél. Ezért aztán saját magában rendkívüli embert ismerhet meg: azt a hőst, st, aki majd a ffüggetlen Itália megteremtője lesz. A végtelenül szerény Arany JJános azt hirdette, hogy szép a nagy önérzet, kivált, ha igaz is. Az ő

esetében, saját mérlegén mérve, ez igaz volt, de élt benne az „örök öök métely é ”, egy „hunyó nép é ”, nemép zet költőjének tekintette magát. Nagyságából semmit sem von le, ha közte és olasz elődje között ezt az óriási különbséget get emelem ki. Levert forradalmunk után mi mást tehetett volna? Á m hasonlóan nagy olasz elődje egy olyan mozgalom, nemzeti újjászületés szikráját hordozta magában, amelyet óriási önérzet nélkül nem lehet elképzelni. Alfieri személyiségkultuszának a mélyén egy új értékrend van: a zsarnokkal – talpnyalóival szemben a szabad ember más minőség. Csak az iménti párhuzam kedvéért említem, hogy a kudarc, a szabadságharc utáni űr-világban magának az életnek kellett örülni, annak, hogy az egyáltalában megmaradt. Az emberi méltóságot a lélek jégpáncélba zárt lángja őrizte, hó és jég és halál volt akkor. Alfieri viszont egy egészen más kor nyitánya volt. Megálmodta a népek tavaszát, és az az olaszok számára sokkal, de sokkal több jót és szerencsét hozott, mint minekünk. Tömörség, pontosság, élvezetes előadói mód – szép stílus jellemzi Madará Madaráász sz Imre könyvét. Szép logikai rendben sorakoznak fel azok, akik munkásságukkal, véleményalkotásukkal kötődnek a váteszhez. A jelenséget „madá madárt madá ártávlatb á ó ” nézve ól – a felületesség veszélyével játszva – röviden azt mondhatom, hogy akik részesültek az olasz vátesz ihlető erejében, azokban az továbbvitte, tovább érlelte azokat az örök értékeket, amelyeket az a kiapadhatatlan szellemi forrás adott. Akik ebből kimaradtak, de valamilyen negatív folyamatot indított el bennük az Alfieri-jelenség, azok igyekeztek lerombolni azt a templomot, amelyet az a szellemi nagyság épített. A nekiveselkedés tanulságos és érdekes nézőpontokat tárt az emberek elé – ennyi haszna volt, de még érdekesebb az, hogy az illető (a nekiveselkedő) saját magát és korát is jellemezte ily módon, de magának a lángésznek nem árthatott. Külön tanulságos a több mint egy századdal ezelőtti lélektani megítélés. A nem költői beállítottságú lélekbúvárok elsősorban önmagukat és részben szakmájukat járatták le. Örök bizonyítékát adva annak, hogy az emberi tehetség a legnagyobb titok, és felelőtlenül nagyon, de nagyon veszélyes nyilatkozni róla. Egy-egy felületes, a teljességet meg sem közelítő elméletnek is lehet gyakorlati haszna, de a legnagyobbak mindensé-

89

PoLíSz gét hamis tételekkel, felületes adatok alapján nem szabad „kalitkába á ” zárni. ába A XX. század kavargó, ellenmondásos világának a történetét, de leginkább vázlatos jellemzését meg lehetne írni azokból a kijelentésekből, amelyek egy-egy nagy életművet örvénylenek körül. A diktatórikus „rendek”” kisajátítása (annak a kísérlete) vagy kiátkozása szinte hasonló vagy azonos gyökérre megy vissza: nem a nagy művész a fontos, hanem az, hogy mit lehet vele kezdeni, miképpen lehet hasznosítani a politikai csinnadratta számára. Ha ez nem megy, akkor jobb „lenullá lenullázni lenullá ázni”; jobb elvenni a befogadók kedvét attól is, hogy az illető művész remekét a kezükbe vegyék. „Lobogó Lobogóónk, Lobogó nk, Petőfi ő ” – hirdette egy hajdani korszak, és ugyanennek a képviselői szerették volna kiiktatni Bartók óók Béla é nevét és zenéjét az emberek tudatából. Kó Kóónya nya Lajos a Megsá Megsáárgult rgult köönyveket lapozva című versében a mi március tizenötödikénk századik évfordulóját ünnepli, de nem akármilyen módon. Képzelete messzire szárnyal: arra gondol, hogy száz évvel később (2048. március 15-én) versének kései olvasója mit gondol majd 1948. március tizenötödikéjéről. A „bátor”” költő jósol:

Petőfi ő párhuzamával épp ezt akarom érzékelőfi tetni: izzadságszagú, nagy lihegés volt a kisajátítás. Révai éévai vai JJóózsef ózsef odáig vetemedett, hogy gátlástalanul kijelentette: ha Petőfi ő akkor él, rögvest belép őfi a kommunista pártba. 1956. nem azt bizonyítja, hogy Révai é évai nagy igyekezete sikerrel járt volna. Petőfi ő szelleme ott égett, lángolt, lelkesített a bariőfi kádokon. Attól tartok, hogy ennek a költészetcsodának a barguzini csontbrigád többet ártott, mint Révai é . évai Natalio Sapegno Vittorio Alfieriben a csontjáig romlott, a velejéig vitatható értékű embert mutatta meg. Különös kudarca, tragédiája a demokráciának, hogy a művelődési élet egy-egy korlátlan hatalmú „fö „f öldbirtokosa” öldbirtokosa” cselekedeteiben még a diktatúrát is túlszárnyalhatja. Kezében van minden: az „irodalmi kánon” ánon” alakítása. Ez a ánon” hatalom mindenüvé kisugárzik: hat a médiára, a közoktatásra; mint sav, belemar a józan elmébe. Amennyire csak teheti, értéket pusztít. Nem egyedül Vittorio Alfieri járt így. „Mag nszorgalmú kutyák” gá á ák” tevékenységét kenys Keleten és Nyugaton is tapasztalom. Így kapja meg a magáét a török Yunus Emre ugyanúgy, mint Torquato Tasso. Az erkölcsöt és hitet lábbal eltipró filozófusok ezeket az értékeket, szent eszméket gőgösen úgy vitatják el tőlük, mintha éppen az ő feladatuk, „küldetés é ük” lenne a szentté és avatáss vagy a ki kiátkozás. Ha azokra gondolok, akik az „Ébredő erő önérzet é érzet é ” most néznek ével szét a világban, és érdeklődési körüket most kell feltérképezniük, aggódva kérdezem: vajon érdeklődnek-e ők olyan nagyság iránt, akiről a „legújabb ú újabb ”, a „legfrissebb” kánon diktátora leginkább csak rosszat tud mondani. Minek kell történnie ahhoz, hogy ez a fiatal esetleg évekig foglalkozzon a megtámadott, leértékelt nagyság műveivel? Vagy nem természetesebb-e, ha gyanútlanul hisz a kútmérgezőknek, és azt mondja: „Nekem ebből őől ennyi is elég é ”, és beéri a hamis kánont alkotók ítéletével. Közben sohasem fogja megtudni, hogy mit veszített, hiszen nem a rég éégg holt nagys nagysááágoknak goknak van szükség é ükk rránk, hanem ég minekünk őr ő rá rájuk ájuk, hogy esendő létünk igen gyakran posványosodó tájairól, kátyús zökkenőiről elérjük a magasabb minőséget. Az olykor ádáz körülmények ellenére is tudjuk felragyogtatni a magunkkal hozott ffényt. Ehhez viszont az igazi szabadság napvilága kell, minden „megkezelés” minden manipuláció nélkül.

„Hogy nem éélhetett lhetett kor koráábban, ábban, a költ ö ő dicső korá ölt korában, ában, sajnálkozzon áálkozzon azon is egy kicsit.” Mindezt nem azért mondom, mert valamilyen „Vá V tesz kerestetik”” feladatlap egyik rejtvényét akaVá rom megfogalmazni. (V (Vátesz volt-e Kónya, vagy sem?) Célom sokkal egyszerűbb: példámmal a kisajátítás egyik remek esetét akarom érzékeltetni, és épp ezzel akarom dicsérni Madará Madaráász sz Imr Imrééének nek azt a megoldását, amellyel Alfieri utóéletében semmif le tabut nem vesz figyelembe. Való igaz, hogy fé Vittorio Alfieri kultusza, a „hivatal”” elismerése a fasizmus idej idején volt tetőponton Olaszországban. Á m volt a diktatúra, és voltak az emberek. Nehéz elképzelni, pzelni, hogy a fféktelen és ostoba csúsztatást mindenki elfogadta, éss a ffő irodalmi zsarnokölőről elhitte, hogy szívrepesve és gondolkodás nélkül a fasizmus híve lett volna. A nagy művek magukért beszélnek, és szétrepesztik a zsarnok hazugságpáncélját. t. Az a ffő, hogy ezek az alkotások az olvasók kezében vannak, s így be tudják tölteni küldetésüket.

90

Tájoló

Egy réges-régi, vaskos, moszkvai esztétikakönyvben a következő fordulat szerepelt: „Benedetto Croce, akit nyugaton még éég olvasnak”, és egy „téves é ” crocei megállapítás következett, majd éves ennek a vitriolos, dühös és végtelenüll ffölényes elutasítása. A nagy olasz tudósról mindössze ennyi volt abban a nagy dogmatikus könyvben. Lám, bizonyos emberek olvasása egyes illetők szemében bűn volt. Nem véletlen, hogy épp Benedetto Croce írta Alfieriről azt a tizennégy oldalt, amelyhez Asti híres szülötte miatt a legtöbben szólaltak meg, amelyből a legtöbbet merítették. Úgy látszik, ezt a vibráló lelkű „zsarnokö őt öl ő ” túl sok indulat, sok-sok előrejelzés, „j „jó jóslat óslat” kísérte utóéletében. A fentiek alapján egy nem rá vonatkozó jövendölés jut az eszembe: „Lehet, hogy a szovjetek terveit nem a szovjetek fogj fogjááákk megvalós ó ítani ós í ”.. Igen, a fféktelen és éktelen globalizáció nem áldásos műve folytatódik, noha a vörös csillag lehullott. Ezt a zsarnoki lidércet Alfieri szellemével igyekszem elűzni, és a legtermészetesebb módon Madará Madaráász sz Imre könyvét hívom segítségül. Mily józanul, következetesen vezeti le a szerző, hogy a Risorgimento előfutára volt Alfieri, annak szellemi atyja. A követők tábora emelte magasba a szabadság eszméjét, teljesítette ki a társadalmi életben. Maga a harcos, a hős Giuseppe Garibaldi is elismerte, hogy a végső győzelemben a költőknek óriási szerepük volt. Ez tény. Erről egy világhírű professzornak is tudnia kellett. Mi bújhatott belé, mi történhetett vele, hogy ennek épp az ellenkezőjét állította. Ha a nagy hír, a sok közszereplés megakadályozta abban, hogy tudománya mélységeit, annak bizonyos, de nem jelentéktelen részleteit elemi szinten kutassa, akkor üresen kong a hír harangja, ha viszont előre megfontolt szándékkal hallgatott el tényeket, ha téves, hamis elvet, rögeszmét akart meghonosítani az emberek között, akkor pedig becstelen ember volt. Túl szigorú vagyok? Az eszme igazi bajnokait sárba lehet tiporni, de a hamis próféf fétákat tisztelni kell? Mennyit ér akkor az ember szabadsága? Lehet, hogy túl hosszan időztem ennél a kérdésnél. Minden ilyen esetben jobb lenne Dantét é ét idézni: „Guarda e passa!”” (Nézd meg, s menj to-

vább!). De súlyos esetekben maga a Sommo Poeta sem siet. Megáll, és szól az igazság nevében. A hozzá oly közel álló vátesz esetében is ezt kell tenni. Az értékek lejáratása, pusztítása a szabadosság nagy lehetősége. Ha vannak is még olvasók, épp az ő kezükből ütik ki egyesek az igazi értékeket. Szomorú folyamata ez az elidegenedésnek. Madaráász Madará sz Imre a bírálói zűrzavar, az olvasói közöny láttán Alfieri szobrához fordul. A lángésztől kap vigaszt, hiszen a jelenségvilág léggömbjei szétpukkannak, az ércnél maradandóbb mű viszont ellenáll az időnek. Örvendetes jelek is vannak. Minden csúsztatás, hazug adatok, kusza feltételezések ellenére léteznek olyan tudósok, akik nem a hamis, kusza kijelentések útvesztőiben bolyonganak, hanem igyekeznek belülről látni Alfieri műveit. Belőlük indulnak ki. Elmondják, hogy milyen értékeket találnak bennük. Nem arról szólnak, amit ott szerettek volna megtalálni, hanem arról, ami ott valóban jelen van. Nem a saját lázálmaikat vetítik a művekbe, hanem a bennük lévő kincsekre hívják fel a figyelmet. Ők hisznek abban, hogy „lesz még é ég egyszer ünnep nnep a vil viláágon” ágon”. Elfogultság vagy elidegenedés – közöny – ezek a szavak sejtetik azt a feneketlen mélységet, amely egy-egy kor életútján járókat jellemzi. Épp a szabadság nevében bízvást mondhatjuk, hogy joguk van azt szeretni, az azért lelkesedni, ami tetszik nekik. Á m az adott időszak lelki mérnökei szintén szabad emberek, és nekik szent kötelességük épp a befogadás jelenségét vizsgálni és elemezni. Nekik bele kell tekinteniük abba kútba, abba a feneketlen mélységbe, amely előttük tátong, mert a jövő fé f nyei csak így derenghetnek fel. Vittorio Alfieri halhatatlan, de sokan nem szívesen néznek bele az ő szemébe, mert abból a szabadság eszméjének oly sugara árad, ragyog, melytől sok mai szem káprázik, elvakul. Annak, aki az áltatások, a hazugságok gok rinoc rinocéroszpáncélja alá bújt, jt, ez a sok ffény nem való. Így jut Alfieri ma a boldog keveseknek, pedig ő is, mint minden igazi nagy művész és tudós mindenkié. Ezt mutatja meg nekünk Madará Madaráász sz Imre újabb könyvével.

91

PoLíSz Gergely János

Bej ratok, kij Bejá kijáratok Bene Zolt Zoltáán án új könyve az Ásatá satás satá ás címet viseli, alcíme, vagy inkább önmeghatározása szerint pedig kurtanovellá kurtanovelláák, k, tárc á áák, karcolatok gyűjteménye. A harminc novella közül kilencet, Fá Fábi ábiáán Attila fordításában angolul is közzé tesz a kötet. Bene Zolt Zoltáán án eddig egy nagy- és egy kisregénynyel, valamint másfé sf l novelláskönyvvel jelentkesfé zett (a „fé „fél” él” ezek közül negyedik kötete, amely nem került kereskedelmi forgalomba, a Madá Mad ch Irodalmi T Táársas ársasá rsaság ág affé aff le bibliofil kiadványaként látott napvilágot), az Ásatá satás satá ás tehát a többedik kötete. Mint Baranyi Ferenc József Attila-díjas költő írja a kötethez tethez ffűzött, atyai-baráti előszavában „valaha egy többk ö ötetes ír öbbk író ró már áár beéérkezettnek szám á ított í ”. Ebbőll a ffélmondatból leszűrhető, hogy a kötet szerzője nem az, holott Baranyi nem rejti véka alá abbéli meggyőződését, hogy „Bene Bene Zoli jjó mag. M Máár ár az első lép é éései meggyőzt ép ő éék a hozzáért áé őőket ket arr arróóól, l, hogy helyes utat választott áálasztott lasztott mag magáának ának – éés hogy véégig is tud menni rajta. Nem ddőőőll be a divatoknak, a legnemesebb hagyományokat áányokat tisztelve új újí jít. ít.” Hogy ennek ellenére mégsem „é „érkezett be”, annak firtatása szétfeszítené jelen írás kereteit. Polner Zolt Zoltáán án, az Ásatás á ról megjelent méltatáás sában (a 2007. februári Szegedi Szép é ír ép írá rás ás 10. oldalán) megjegyzi, hogy Bene „mostani ír írá ráásai sai ismételten é abban a szellemben ír író róódtak, dtak, mint a rrééégebbi gebbi könyvek: ö vagyis a teljes nyílts íltsá ílts ltsáágg a jellemzőj őjü jük.”” Azt sem felejti el megjegyezni, hogy „aa novell novellááákk kurtas kurtasáág ágá gáánn nem illik csod csodááálkozni, lkozni, hiszen minden jjóó novella meglehetősen rrööövid. vid. Rövid ö éés velőős. Ez jellemezte eddig is Bene Zoltán Zoltá án ír írá rásait. ásait.” Polner véleménye rímel Baranyi előszavára, kötethez írt bevezetőjére, amelyben taglalja, miszerint: „a novella eleve kurta kell legyen, mivel kor korááántsem ntsem azonos az elbeszél é ééssel. Ez utóbbi lehet rráé áérőős, méégg terjeng áér terjengőőőss is, áám a novella ’dichtung ’ ’ legyen, akár áár a költem ö é É ény. Éss Bene Zolt Zoltááánn kurtanovell kurtanovelláái dichtungok a javáb á ól. áb ó ” Időzzünk el egy kicsit ennél a két momentumnál! Először a nyíltságnál. Bene írásaiban a nyíltság nem pusztán a szereplők szájában megtűrt trágárságot jelenti, hanem a téma, a történet által megkövetelt feltétlen őszinteséget, kendőzetlenséget, sőt akár kitárulkozást. Ennek eszköze a tabukon

való át- és túllépés, az a szerzői attitűd, amelytől vezérelve a novellák (történetek) a kényes témákat, feszélyező helyzeteket természetes folyamatokként, magyarán n a hely helyükön kezelik – lehántva róluk a tabu mázát. És eszköze adott esetben a trágárság is, amely azonban sosem funkció nélküli. Hiszen a hitelessége veszhet el egy-egy figurának, helyzetnek, akár egész történetnek, ha az író szemérmességből vagy bármilyen más okból ott és akkor szépít íít egy trágár, szókimondó kifejezésen, ahol és amikor annak helye van, ezáltal „elken” valami lényegeset nyegeset valamif valamiféle rosszul értelmezett irodalmiságból. Ahogyan az is baj, ha ugyanezen okból az író túlságosan szabad szájú, ha divatot követ, és nem a történet belsőő törvényeinek engedelmeskedik. – Úgy érzem, Bene Zolt Zoltáán án esetében távolról sincs szó holmi divatról. Másodszor szóljunk pár szót a novellák kurtaságáról. Bene új kötetébe szándékoltan rövid terjedelmű írásaiból válogatott. A kötet szerkezete is szabados. Van ugyan bejárata ( satá (Á satás ás) s) és kijárata rata ((A A kij kijáárat árat), de a kettő között szabad a mozgástér. Polner Zolt Zoltáán án, említett íített méltatásában így ír: „a meseszöv ö éés, a tört öv ö énetalak é ítá ít tááss jjóó íírró rói teljesítm í ényr ítm ényrő nyről ől áárulkodik. rulkodik. Val Valóój ójá jáában ban ezek aff afféééle le pillanatfelvételek, é ételek, ééss ezzel meghat meghatááároztam roztam a tört ö éénetek netek lléényeg ényegé nyegét. ét.” Polner valóban itt tapint rá a lényegre: Bene kurtanovellái tényleg nyleg pillanatfelv pillanatfelvételek, benyomások – rövid mesékbe foglalva. Éppen ezért bocsátható meg a néhol érezhető vázlatosság, amely talán tudatos, talán nem, de semmiképpen sem zavaró az olvasásban, a befogadásban. A kötet szerkezete, említettük már, nem kötött, ám a kurtanovellák egy része figuráik révén mégis szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ám az igazi összekötő kapocs leginkább mégis a hangulat. Egyfajta benei hangulat. Kallódó kisemberek, kudarcok, patthelyzetek, tárgyi és szellemi hajléktalanok, elvetélt lázadások jellemzik Bene Zoltán á írói világát és a sorok közt érezhető án „é „édesb ús”” komorság, a tapasztalt közöny ny ffájdalma. Egy fejlődésében megrekedt, állandó létbizonytalanságától szenvedő, mindennapjaiban kínlódó, gyötrődő társadalom képe rajzolódik ki az Ásatás á kurtanovelláiból éppúgy, mint Bene korábás

92

Tájoló

bi írásaiból. Csender Levente írja a Magyar Napl Napló 2006. augusztusi számában Bene Zoltán: á Út án: Út című kisregénye kapcsán (57. oldal): „Az említett íített nyomorult élet é érz é éés, az a ’valami ’ ’ ááll a katarzis útjá tj ban, tjá attól óól nem lesz happy end, éés attóól marad az olvasóban is hiány á éérzet, miutáán leteszi a köönyvet. ány nyvet. Ettőől hiteles éés valószer ó ű Bene Zoltán áánn kisreg kisregéénye. énye.” És valami hasonlótól hitelesek az Á satás á kurtanovellái is, még ás akkor is, ha hozzá kell tennünk, hogy ez a kötet (egyes elemeiben) kevésbé pesszimista, mint a szerző korábbi munkái. Mindazonáltal a hitelesség a jellemábrázolásban is tetten érhető, hisz’ sok esetben (pl. Herbert alakja – Betemetett kutak) ezek az egyszerű, mélabús figurák vélhetően a szerző saját életének valamely valós epizódjából bukkannak fel. A történetek túlnyomó többsége után ott marad az olvasóban az a hiány, amire voltaképpen ppen maguk a ttörténetek hívják fel a figyelmet. És ez a hiány jó, mert olyasmire mutat, amire figyelni kell. A könyv a hiányokkal üzen, a hiányok egységével jelez. Az egység mellett azonban fontos a töredékesség is, amely mégis szerves része egyfajta folytonosságnak, összetartozásnak – Egésznek. Mindegyik történet része valami magasabb rendű, teljesebb Egésznek – amelyet a szerző éppen töredékességében tud nyomon követni és felmutatni. A hiány megszüntetésére nem ad könnyű mintákat. Melyeket megmutat, azok a minták groteszkek, miként A kij kijárat című novellában: „Maradt hátt az egyetlen kij kijárat az éhé halááll fondorlatos útvesztőj halá őjé őj jéb ébőől: Henta-Mentiu üzlete”, amelyről kiderül, l, hogy mif miféle húsokat árusít… Mert, Bene Zoltán á ezt sugallja, a megoldás sosem án könnyű, a hiány feloldása módfelett nehéz és magányos, heroikus küzdelem. Alig van recept a győzelemre, ha akad egyáltalán. (Két helyen akad: a Ké Kéépzeld pzeld el, nem nehéz! é és a Csoda című töréz! ténetekben.) Le kell szögeznünk, ki kell mondanunk még azt is, hogy Bene elsősorban történeteket ír, legyenek azok novella-, regény- vagy bármi egyéb formájúak, a lényegük a történet, a mese. Több helyen beszélt, vallott erről, Út Ú című kisregényének műfaji meghatározásakor is a történet szót használta. Ezzel mintegy írásainak „irodalmiatlanít ítá ít tás ásá sát”” kockáztatja, ám az tagadhatatlan, hogy Polner Zoltán á nak igazat kell adnunk, amikor leírja Benér án é ől: ér „Tö Tört Tö örtéénet ugyanis van bőőven. Itt olyan dolgok tört ö éné nek, olyan sorsford sorsfordíít ító/sorferdí /sorferdít /sorferdí ítő változ á áások, hogy csak áltoz úúgy gy kapkodjuk a fej fejüünket.”

V gezetül álljanak itt Baranyi Ferenc előszaváVé nak záró sorai: „Van közt ö ük [a kötet ír özt írá ráásai sai köözt] groteszkbe hajló (Óriásplak á ásplak át), naturalizmusa ellenére éére is lírai íírai rai (K (Kééépzeld pzeld el, nem nehééz!), z!), dr drááámai mai (Terrorist (Terroristáák) ák) és é somolygóósan somolygó san szatirikus is ((Á Árvíz). ííz). Egy bizonyos: vérbeé li ír író róró ról ól áárulkodik mind a harminc ír írá ráás. s. N Nééémelyik melyik kéré lelhetetlenül pontos pillanatfelvétel éétel tel a korr korróóól, l, amelyben é ünk, némelyik él éémelyik melyik pedig az emberi lélekr é őől kész é íítt rrööntgenöntgenfelvételt. é ételt. Éss erre csak elhivatott alkotó képes. É é ” épes. (Bene Zolt Zoltáán: án: Ásatá satás satá ás – kurtanovellá kurtanovelláák, k, tárc á ák, á karcolatok. Szeged 2006, Bá Báába ba Kiad Kiadóó) ó)

Góliát szerint a világ

93

PoLíSz Képzőművészek a PoLíSz-ban

Bemutatjuk Lévai vai Antal ffényképészt Lévai Antal autodidakta fotóművész, vagy ahogy ő mondja: ffényképész. A PoLíSz jelen számában bemutatott képei a Hajdúságban született, lírai hangvételű táj- és épületfotók. Az alábbiakban önmaga vall az alkotáshoz shoz ffűződő viszonyáról, l, a ffényképezés szubjektív íív céljairól, önkifejezésről. (A szerk.) Kettős hold

Böszörményi sétány

94

Tájoló

Lévai Antal

F nyképész Fé Milyen szép! Minden benne van ebben az egy szóban, amit a fotózásról vallok. Mert mi kell egy fotóhoz? Elsősorban fé fény ény, még ha csak annyi is, amennyit egy gyufa fellobbanó lángja vagy egy elhagyatott köztéri lámpa mpa ad. Ha van ffény, elkészíthetj í íthetj ük a kép é et. Kompozíciót ép készít í ünk, arányosítunk, ít íítunk, szűkítünk, ugyanúgy, mint a festők, akik sok vázlaton keresztül jutnak el a végső változatig. Ész É nélkül is lehet kattintgatni. Ez az olcsó digitális kamerák átka: tka: tulajdonosaik azt hiszik, hogy tudnak ffényképezni. Pedig többről van itt szó, mint egy gomb megnyomásáról. Az én célom az, hogy egy-egy munkámban megszülessen a primer kép, amely minden magyarázat (cím) nélkül rabul ejti a nézőt. 1966-ban születtem Hajdúböszörményben. nyben. T Tősgyökeres böszörményi családból származom, családfá df nkat az 1700-as évek elejéig visszavezettük. Anyai ágon Bocskai-leszármazott dfá vagyok, dédapám Bocskai László a Felvidékről költözött ide. Tizenkét éves korom óta ta ffényképezek. A gép használatára és a komponálásra apám tanított íított meg, aki fiatal korában akvarelleket és olajképeket festett. Az első saját gépemet (Zenit) és egy előhív í ókészletet (nagyít ív í ó, ít szárító stb.) tizennégy évesen vettem a nyári munkával megkeresett pénzemből. Másokhoz hasonlóan én n is a ffürdőszobából tiltottam ki népes családom tagjait. Még ma is emlékszem az előhívóoldat és a fixáló illatára, és arra, ahogy a zárt térben munka közben páradússá lett a levegő. Ahogy számolom, több mint 25 éve fotózom. Sajnos, volt egy nagyobb szünet (kb. 5-7 év), amikor csak családi-kirándulós képeket készítettem. 1999 óta ismét intenzíven ííven ven fféényképezek, több gépet is „elhasználtam” áltam” azóta. Jelenleg egy áltam” Canon 300D-vel dolgozom. Nagyon szeretem, az utolsó csavarig minden részletét ismerem. Korábban pénzt is kerestem a géppel, a munkámhoz kapcsolódóan riportfotókat, modellképeket produkáltam. Három-négy éve kizárólag a saját örömömre készítek íítek képeket. Tervek születnek a fejemben, amelyeket megpróbálok megvalósítani. Van olyan sorozatom, amire öt évet vártam, mire minden időjárási feltétel teljesült, és a képek elkészültek. Hó, köd, éjszakai díszkivilágítás együttes jelenlétét és hatásait szerettem volna bemutatni. Úgy érzem, sikerült. Képeimet utólag nem manipulálom, maximum oda nem illő tereptárgyakat, közlekedési táblákat retusálok ki. F nyképezni (és a képeket előhívni) pusztán könyvekből és az életből tanultam. Az igazFé sághoz tartozik, hogy fiatalkoromban rajzoltam és festettem. Ma is készítek íítek grafikai terveket honlapokhoz. Emellett időnként filmezek, és sokat írok. Amikor munkáimban megpróbálok valamit megfogalmazni, megkomponálni, mindig arra törekszem, hogy az adott képben, filmben, írásban ott legyen az elsődleges közölnivaló, a „meztelen meztelen igazs igazsáág ág”. Nem tartom magam fotóművésznek, maradok egyszerűen en ffényképész.

95

PoLíSz

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül a júliusi–augusztusi sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki:

Szerdai Csilla, Budapest Bella Nóra, Balatonboglár Vörös Lili, Miskolc A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

KRÁTER KÖNYVESHÁZ ÉS WASS ALBERT EMLÉKTEREM

Kedvezmények – minden nap! Tapasztalataink alapján egy új törzsvásárlói rendszert dolgoztunk ki, amely által Könyvesházunkban különleges kedvezményekhez jut! NOVEMBER 30-IG MINDEN LÁTOGATÓNK TÖRZSVÁSÁRLÓI KÁRTYÁT KAP AJÁNDÉKBA, ÍGY TÖRZSVÁSÁRLÓI KEDVEZMÉNNYEL VÁSÁROLHAT NÁLUNK:

20%

KEDVEZMÉNY KRÁTER KIADVÁNYOKRA! (törzsvásárlói adatlap kitöltése szükséges) Internetes hírlevelünkb�l minden kedves törzsvásárlónk tájékozódhat az újdonságainkról, rendezvényeinkr�l és egyéb kedvezményeinkr�l. Amennyiben ön el el� �zet� � zet� �je je a PoLísz folyóiratnak, kérjük, látogasson el Könyvesházunkba, hogy átadhassuk a törzsvásárlói kártyáját, amire el el� �zetésével � jjogosult lett!

Miért éri meg VIP-vásárlónak lenni?

A VIP-vásárlók 30% kedvezménnyel tudnak Kráter-könyveket vásárolni, 10% kedvezménnyel egyéb könyveket, és extra szolgáltatásokat kapnak ajándékba! A VIP-vásárlói státust úgy érheti el, hogy hat hónap alatt összesen 40 000 Ft értékben vásárol. A VIP-kártya abban az esetben hosszabbítható meg, ha egy év alatt minimum 60 000 Ft értékben vásárolt könyvesboltunkban. 1. szolgáltatás – AJÁNDÉK EL�ADÁS Minden hónapban ingyenesen részt vehet egy Ön által választott el�adáson a Wass Albert teremben. Havi hírlevelünk segíti abban, hogy kiválassza a kedvére való programot. Kérjük, Könyvesházunk telefonszámán vagy e-mail címén jelezze választását, az el�adás el�tt 1 héttel. Csak ebben az esetben tudjuk biztosítani, hogy a helye foglalva legyen az adott id�ben.

2. szolgáltatás – ZÁRTKÖR� HÍRLEVÉL A kizárólag VIP-vásárlóinknak szóló hírlevelünkb�l olyan interjúkat, cikkeket és érdekességeket olvashat az irodalom, a líra és a magyar történelem világából, amelyek máshol nem hozzáférhet�k! 3. szolgáltatás – AJÁNDÉK NEGYEDÉVENTE Válasszon magának ajándékot negyedévente frissül� ajándéklistánkból! Az aktuális listát kizárólag a VIP-vásárlók zártkör� hírlevelében találja meg.

Vegye igénybe Ön is kedvezményes vásárlási lehet�ségeinket és szolgáltatásainkat, és gy�jtsön nálunk igényes könyvélményeket!

KRÁTER KÖNYVESHÁZ ÉS WASS ALBERT TEREM

1072 Budapest, Rákóczi út 8/A udvarában (A Buda felé men� 7-es busz Astoria megállójánál) vagy Dohány u. 5/A. ( A 74-es trolibusz végállomásától 1 percre) Telefonszám: (06-1) 266-3153, e-mail: [email protected]

Nyitva tartás: hétf�t�l péntekig 10–18 óráig

96

108. Írószövetség és demokrácia

Recommend Documents