Rónay Zoltán Fogyasztóvédelem és felsőoktatás
Tézisek:
1. A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (a továbbiakban: Fgytv.) hatályára, valamint
a
fogyasztói-fogyasztóvédelmi
jogviszony
alanyaira
vonatkozó
értelmező
rendelkezései pontatlanok, nem kimunkáltak.
2. A felsőoktatásban részt vevő hallgató nem minősül fogyasztónak.
3. A felsőoktatási intézmény nem vállalkozás és a felsőoktatás sem az Fgytv. szerinti szolgáltatás.
4. A hallgatók számára nyitva álló jogorvoslat rendjét a felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX. törvény (a továbbiakban: Ftv.) és a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény (a továbbiakban: Nftv.) egyaránt kógensen szabályozza.
Az állami (rész)ösztöndíjas – korábban államilag támogatott – hallgatói létszám radikális csökkentésére – ha annak mértékére nem is – lehetett számítani. Ez a stratégiai jelentőségű változás számos szakon megfordítja az állami finanszírozású és a költségtérítéses hallgatók arányát, sok esetben túlnyomóvá, vagy kizárólagossá téve az – új keletű szakszóval – önköltséges képzésben résztvevők számát. Aki – akár kemény forint százezreket – fizet a képzésért, egészen más elvárásokkal, az öntudatosság más szintjén lépi majd át a felsőoktatási intézmények kapuját. A korábbi – sokkal inkább a középiskolás tanulói jogviszonyhoz közelebb álló – „tudomásul vevő” hozzáállást az elváró attitűd válthatja fel. Nem kétséges, az intézményeknek komolyan kell venniük az általuk nyújtott szolgáltatás minőségi szempontjait. Értve ezúttal szolgáltatás alatt akár a felsőoktatás egészét, akár az alapszolgáltatásként nyújtott oktatást és tehetséggondozást vagy a járulékos szolgáltatásokat (kollégium, könyvtár, sportlétesítmények stb.). Ez – természetesen – elsődlegesen a felvételi jelentkezések számában mutatkozik meg. Kérdés azonban, hogy milyen
igényérvényesítési megoldásokkal kell a felsőoktatási intézményeknek szembenézniük. Kérdés továbbá: a megrendelő-szolgáltató viszonyrendszer e körben is megjelenik-e, a hallgató felléphet-e fogyasztóként, élhet-e a fogyasztókat megillető igényérvényesítési eszközökkel.
Külön érdekes ebből a szempontból a mind a magyar, mind az európai jogban új keletű hallgatói szerződés kérdése, ahol a hallgató tulajdonképpen az állammal kerül ösztöndíjas jogviszonyba.
A felvetés nem csupán elméleti jelentőségű, hiszen volt olyan konkrét, a panaszos hallgató és felsőoktatási intézménye közötti vita, amelyet a fogyasztóvédelmi békéltető testület már elbírált.
Az alábbiakban – a fenti tendenciákból kiindulva, illetve a konkrét jogeset kapcsán – annak megvizsgálására teszünk kísérletet, hogy alkalmas-e a hatályos fogyasztóvédelmi szabályozás a hallgatói érdekek érvényesítésére, illetve szükséges-e a fogyasztóvédelem jogintézményének összekapcsolása a hallgató és a felsőoktatási intézmény közötti jogviszonnyal.
1. Az Fgytv. hatályára vonatkozó, valamint a fogyasztói-fogyasztóvédelmi jogviszony alanyaira vonatkozó értelmező rendelkezései pontatlanok, nem kimunkáltak
Ahhoz, hogy megvizsgáljuk, alkalmazható-e egyáltalán az Fgytv. a hallgatói jogviszonnyal összefüggő panaszok kezelésére, elsődlegesen e törvény hatályából kell kiindulnunk.
Az Fgytv. sajátos – de nem egyedülálló – módon összekapcsolja a személyi és a tárgyi hatályt, utóbbit a végzett tevékenység alapján határozva meg: a törvény hatálya – a (2) bekezdésben meghatározott eltéréssel – a vállalkozások azon tevékenységére terjed ki, amely a fogyasztókat érinti vagy érintheti [Fgytv. 1. §3 (1) bek.]. A (2) bekezdés szerint az Fgytv. hatálya nem terjed ki pénzügyi szolgáltatási tevékenységre, azaz a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletéről szóló törvény és az abban meghatározott törvények alapján a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete által felügyelt tevékenységet folytató szervezeteknek, személyeknek a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete által felügyelt tevékenységére.
Az Fgytv. tárgyi hatálya tehát a vállalkozások fogyasztókat érintő tevékenységére, személyi hatálya pedig – mindezek alapján – a vállalkozásokra és a fogyasztókra terjed ki. Hogy pontosan mi ez a tevékenység, ahhoz a személyi hatály alá tartozó két kör fogalom-meghatározásából kell kiindulni.
Az Fgytv. 2. § a) pontja szerint az Fgytv. alkalmazásában fogyasztó: az önálló foglalkozásán és gazdasági tevékenységi körén kívül eső célok érdekében eljáró természetes személy, aki árut vesz, rendel, kap, használ, igénybe vesz, vagy az áruval kapcsolatos kereskedelmi kommunikáció, ajánlat címzettje. Ugyanezen törvényhely l) pontja szerint áru a szolgáltatás is, a g) pont szerint pedig szolgáltatás: termék, ingatlan vagy vagyoni értékű jog értékesítésén kívül minden olyan – ellenszolgáltatás fejében végzett – tevékenység, amely a megrendelő, illetve megbízó igényének kielégítésére valamely eredmény létrehozását, teljesítmény nyújtását vagy más magatartás tanúsítását foglalja magában.
Látható tehát, hogy a fogyasztó fogalma még nem ad eligazítást arra, hogy a hallgató az Fgytv. személyi hatálya alá tartozik-e. Az Fgytv. definíciója alapján éppenséggel akár a felsőoktatás, vagy annak egyes elemei megvalósíthatnak olyan szolgáltatást, amely akár a hallgató igényének
kielégítését célozza – arra később térünk ki, hogy a felsőoktatás fogalmi meghatározása ezt mennyiben befolyásolja.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az Fgytv. fogyasztóra alkotott értelmező rendelkezése annyira tág, hogy csak a vállalkozások fogalmának pontosításával juthatunk egyértelműbb következtetésre. Azonban a jogalkotó e körben nem a mögöttes – és világos – törvényi rendelkezésekre (elsősorban a Polgári Törvénykönyvre) utalást választotta, hanem maga alkotott új fogalmat.
E szerint vállalkozás: aki az 1. § szerinti, azaz a fogyasztókat érintő tevékenységet önálló foglalkozásával vagy gazdasági tevékenységével összefüggő célok érdekében végzi [Fgytv. 2. § b) pontja].
Így sikerült a jogalkotónak a fogalmi circulus viciosus megteremtése. A fogyasztóvédelem hatálya alá a vállalkozások fogyasztókat, azaz árut, szolgáltatást megrendelőket érintő tevékenysége tartozik, ahol vállalkozás az, aki fogyasztókat érintő tevékenységet végez. Ez alapján nehéz meghatározni, hogy a felsőoktatási intézmények az Fgytv. hatálya alá tatoznak-e. Bár vizsgálódásunkat közvetlenül nem érinti, mindenképpen szükséges megjegyezni, hogy a fogyasztóvédelmi viták tárgyában eljáró békéltető testületek eligazodását nagyban segítené, ha a jogalkotó pontosítaná a vállalkozás fogalmát, mert már önmagában ezzel egyértelműbb helyzetet teremtene.
Mivel az Fgytv. sem a hatálya alá tartozó tevékenység, sem a fogyasztó, illetve a vállalkozás fogalmának a felsőoktatáshoz való viszonyához nem ad támpontot, – a lex specialis derogat legi generali elve alapján (ahol a fogyasztóvédelem szempontjából a felsőoktatást szabályozó törvényt tekintem az általánossal szemben különösnek) – a felsőoktatást még, illetve majdan szabályozó törvényekből kiindulva látok lehetőséget e fogalmi tisztázásra.
2. A hallgató nem minősül fogyasztónak
A fogyasztó Fgytv.-ben szereplő meghatározása feltételezi, hogy a fogyasztó mint megrendelő, illetve mint megbízó álljon a szolgáltatást nyújtó vállalkozással jogviszonyban.
Annak érdekében, hogy a hallgató fogyasztói mivoltát megállapíthassuk, a hallgató és a felsőoktatási intézmény közötti jogviszonyt kell elsődlegesen megvizsgálnunk.
Mind az Ftv., mind a – túlnyomó részében 2012. szeptember 1. napjától hatályos – Nftv. kimondja, hogy a hallgató és a felsőoktatási intézmény között speciális – hallgatói – jogviszony keletkezik [Ftv. 39. § (4) bek., Nftv. 39. § (3) bek.]. Nem vitásan mindkét törvény szerződéses elemeket is bekapcsol a hallgató és a felsőoktatási intézmény jogviszonyába.
Egyértelmű a helyzet a hallgatói munkaszerződés esetében, mert mind az Ftv.46. § (10) bekezdése, mind az Nftv. 44. § (2) bekezdése rögzíti, hogy e munkaszerződés alapján munkát végző hallgató foglalkoztatására a Munka Törvénykönyvének a rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell. Ide kapcsolódik az Ftv. 48. § (4) bekezdése és az Nftv. 44. § (5) bekezdése szerinti doktorandusz szerződés is. Mivel e szerződéses jogviszonyok egyértelműen munkavégzésre irányulnak, így azok esetében az Fgytv. hatályának kizárása nem igényel különösebb magyarázatot.
Az Ftv. ezen túlmenően négy fajta, a hallgató és az intézmény közötti szerződést, illetve megállapodást ismer:
Az Ftv. szerinti ún. hallgatói szerződést, amelyre a szakképzésről szóló törvény rendelkezéseit kell alkalmazni [Ftv. 47. § (3) bek]. Itt megint csak a speciális törvényre utalással kerül ki a jogviszony az Fgytv. hatálya alól.
Szorosabban kötődik a hallgatói jogviszonyhoz az Ftv. 56. § (1) bekezdése szerinti, költségtérítéses képzésben résztvevő hallgatóval kötendő felnőttképzési szerződés. Azonban ennek esetében is a felnőttképzésről szóló törvény irányadóként megjelölése zárja ki az Fgytv. alkalmazását e szerződés alapján. Ugyanis maga a hatályos, a felnőttképzésről szóló 2001. évi CI. törvény 2. § (2) bekezdése rendelkezik arról, hogy a felnőttképzés e törvényben nem szabályozott kérdéseiben a szakképzésről szóló 1993. évi LXXVI. törvény, valamint – egyebek mellett – az Ftv. rendelkezéseit kell megfelelően
alkalmazni. Mivel a felnőttképzési törvény a jogviták, panaszok kezelése szabályait nem rendezi, miközben az Ftv. erre – később kifejtettek szerint – kógensen kitér, ezzel az Fgytv. alkalmazhatósága is kizárttá válik.
Ugyancsak nem látom az Fgytv. alkalmazhatóságát az Ftv. 75. § (1) bekezdése szerinti szolgáltatás nyújtására irányuló megállapodásból eredő jogviták esetében sem. A hivatkozott rendelkezés szerint ugyanis nincs helye az Ftv. 73. §-ban meghatározottak szerinti jogorvoslatnak azokban az esetekben, amikor a felsőoktatási intézmény és a hallgató megállapodik szolgáltatás nyújtására, azzal, hogy a megállapodásban foglaltak megszegése esetén a sérelmet szenvedő fél bírósághoz fordulhat. Mivel itt a jogorvoslatot kógens szabállyal tereli bírósági útra a törvény, az alternatív vitarendezésnek, így az Fgytv. alkalmazásnak, a békéltetős testületi eljárásnak nincs helye.
Véleményem szerint jellege okán nem kerülhet sor az Fgytv. alkalmazására azon megállapodás esetében sem, amelynek tárgya a levelező munkarendű hallgatók képzési rendjének törvényi szabályoktól eltérő megállapítása (az Ftv. 147.§ 26/A. pontja szerint a levelező képzés munkarendje: olyan oktatásszervezési rend, mely szerint – az érintett hallgatókkal kötött eltérő megállapodás hiányában – a hallgatók tanóráira tömbösítve, legfeljebb kettő hetenként munkanapokon, vagy a heti pihenőnapon kerül sor).
Az Ftv.-től eltérően az Nftv. jóval szűkebb körben utal külön szerződéses jogviszonyra. A már tárgyalt hallgatói munkaszerződésen túl a levelező képzéssel összefüggésben lényegében a fent már ismertetettel egyező célú megállapodást (Nftv. 108. § 23. pont) szabályozza, tovább előírja, hogy ha a hallgató önköltséges képzésben vesz részt, a térítési díj megállapításának és módosításának rendjét a térítési és juttatási szabályzatban kell meghatározni, amely alapján a hallgató és a felsőoktatási intézmény megállapodásban rögzíti a térítési díj összegét [Ftv. 83. § (2) bek.]. Itt a megállapodás tárgya valójában még csak nem is az összeg, hanem annak megismerése tényének rögzítése (ugyanis a térítési díj megállapításának és módosításának rendjét a térítési és juttatási szabályzatban kell meghatározni).
Álláspontunk szerint ezek a szerződések atipikusak, mert ezek egyikének esetében sem egyértelműen mellérendelt felek szabad és olyan egybehangzó akaratnyilvánítása keletkezteti a
kontraktust, amelyet a kölcsönös érdekegyeztetés folyamat előzött meg, hanem bizonyos elemeiben az intézményi döntések tudomásulvételét jelentő dokumentumról van szó. Ebben a vonatkozásban álláspontom szerint egyik szerződéstípus sem tekinthető (leszámítva a hallgatói munkaszerződést) önálló jogviszonyt keletkeztetőnek, mindkettő a hallgatói jogviszonyba ágyazott, ahhoz járulékosan kapcsolódó elemként fogható fel. Mindezek alapján e szerződések közelebb állnak a hatósági szerződés fogalmához. Ezért a fogyasztóvédelem szempontjából önálló vizsgálatuk a fent már részletezett okokon túl ezért sem indokolt, elegendő e körben a hallgatói jogviszonyt áttekinteni.
A hallgatói jogviszonyban megjelenő hallgatói jogok és kötelezettségek alapvetően nem a hallgató szándékához igazodnak, azokat teljes körben a jogalkotó szabályozza.
Mind az Ftv. 46-51. §, mind az Nftv. 42-44. § és XII. fejezete részletesen meghatározza a hallgatók jogait és kötelezettségeit (ezek ismertetésétől ehelyütt eltekintünk). E rendelkezésekből is megállapítható, hogy e jogviszony nem hasonlítható a megbízó-megbízott, a megrendelő-vállalkozó viszonyrendszerében megjelenő – tiszta, általában kétpólusú – kötelezettségrendszerhez, amelyben az előbbi fél a szolgáltatás megfizetésére, utóbbi a szolgáltatás nyújtására köteles (a mellékkötelezettségektől eltekintve).
A hallgatói jogviszonyban a felek nem mellérendeltek, hanem a hallgató és az intézmény között – inkább az alá-fölé rendeltség a jellemző, még akkor is, ha a széleskörű hallgatói jogosítványok ezt részben kompenzálni képesek.
Hangsúlyosan ezek az elemek jelennek meg az ún. hallgatói szerződés esetében is. Az Nftv.-vel bevezetett jogintézmény alanyai a Magyar Állam és a hallgató. Az Nftv. 39. § (3) bekezdés előírja, hogy a beiratkozást megelőzően a hallgatóval – a Kormány által meghatározott feltételekkel – hallgatói szerződést kell kötni. [Az Nftv. 111. § (6) bekezdése szerint Kormány által meghatározott tartalmú – hallgatói szerződést első alkalommal a 2012/2013-as tanév első évfolyamára történő beiratkozást megelőzően kell megkötni.]
A Nftv.-ből és az annak felhatalmazása alapján kiadott, a magyar állami ösztöndíjas és magyar állami részösztöndíjas hallgatókkal kötendő hallgatói szerződésről szóló 2/2012. (I. 20.) Korm.
rendeletből is megállapítható, hogy e szerződés megkötése nem a hallgató mérlegelési körébe esik, hanem az hallgatói jogviszonya létesítésének feltétele. A szerződés feltételeit, elemeit nem a felek egyeztetése, érdekközelítése, hanem jogszabályi előírás határozza meg. Következésképpen a hallgató e jogviszonyban sem tekinthető fogyasztónak, noha a hivatkozott kormányrendelet – összhangban a szerződések kétpólusú mivoltával összefüggő általános jogdogmatikai követelménnyel – nemcsak a hallgatói kötelezettségeket és állami jogokat, de a Magyar Állam szerződéses kötelezettségét és a hallgató jogait is rögzíti [2/2012. (I. 20.) Korm. rendelet 5. § (1) bek.].
3. A felsőoktatási intézmény nem vállalkozás, és a felsőoktatás sem az Fgytv. szerinti szolgáltatás
Az előzőekben kifejtettek már önmagukban elegendőek annak alátámasztására, hogy a felsőoktatási intézmény és a hallgató közötti vita nem tartozhat a fogyasztóvédelem hatálya alá, azonban a teljesség kedvéért nem kerülhető meg annak vizsgálata sem, hogy minősülhet-e az Fgytv. szerinti vállalkozásnak a felsőoktatási intézmény.
E körben az állami és a nem állami (egyházi, magán) intézmények eltérőnek tűnő státuszát is a vizsgálat tárgyává kell tenni.
Az Ftv. és az Nftv. 1. sz. melléklete alapján egyaránt megállapítható, hogy mely egyetem és főiskola állami felsőoktatási intézmény, és melyek az egyházi, illetve magán intézmények. E besorolásuk az alapító személyén alapul – e kört az Ftv. 7. § (1) bekezdése, illetve az Nftv. 4. § (1) bekezdése állapítja meg. Mindkét felsorolás – megfogalmazásából következően – taxatív, nem bővíthető. Az Ftv. és az Nftv. által megvont kör lényegében azonos:
– magyar állam, – országos nemzetiségi önkormányzat [az Ftv.-ben a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény 213. § (1) bekezdés b) pontjával módosított – e törvény fogalomhasználatával összhangban álló rendelkezése már a nemzetiségi önkormányzat kitételt használja, az időben későbbi Nftv. azonban – helytelenül – a kisebbségi önkormányzatra utal],
– egyházi jogi személy, – Magyarország területén székhellyel rendelkező gazdálkodó szervezet [a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 685. § c) pont], – Magyarországon nyilvántartásba vett alapítvány vagy közalapítvány.
Az Ftv. még a helyi önkormányzatot is alapítási joggal ruházza fel, az Nftv. azonban már nem.
Az Ftv. és az Nftv. egyformán rendelkezve a magyar állami, országos nemzetiségi önkormányzati, valamint – 2012. szeptember 1. napjáig – a helyi önkormányzati fenntartású intézményekről kimondja, hogy azok költségvetési szervként működnek [Ftv. 7. § (3) bek., Nftv. 4. § (3) bek.].
Bár álláspontunk szerint a költségvetési szervként működő felsőoktatási intézményeket már csak e mivoltuk is kiemeli a fogyasztóvédelmi törvény személyi hatálya alól, de valamennyi felsőoktatási intézmény esetében a felsőoktatás mint tevékenység az, ami az Fgytv. alkalmazását generálisan is kizárja.
Az Ftv. 4. § (1) bekezdése szerint a felsőoktatási intézmény alaptevékenysége az oktatás, a tudományos kutatás, a művészeti alkotótevékenység. Az Ftv. 4. § (2) bekezdése rögzíti, hogy a felsőoktatás oktatási alaptevékenysége magában foglalja az alapképzést, a mesterképzést, a doktori képzést, a felsőfokú szakképzést és a szakirányú továbbképzést. A felsőoktatás feladatait – az Ftv.ben meghatározottak szerint – a felsőoktatási intézmények látják el, együttműködve egymással, illetőleg a társadalom, a gazdaság, a tudományos kutatás és a művészeti élet más szereplőivel.
Az Nftv. az Ftv.-hez képest egyértelműbben határozza meg a felsőoktatási intézmény rendeltetését, működésének célját (ezáltal fogalmát), amikor kimondja, hogy a felsőoktatási intézmény az Nftv.ben meghatározottak szerint – az oktatás, a tudományos kutatás, a művészeti alkotótevékenység mint alaptevékenység folytatására – létesített szervezet [Nftv. 2. § (1) bek.].
E rendelkezés mellett figyelembe kell vennünk azt is, hogy az Nftv. szerint e törvény célja a felsőoktatás színvonalának emeléséhez, a versenyképes tudás átadásához és megszerzéséhez szükséges feltételrendszer megteremtése, az Alaptörvény X. cikk (3) bekezdése által meghatározott
keretek között a nemzeti felsőoktatási intézményrendszer működésének biztosítása [Nftv. 1. § (1) bek.].
Az Alaptörvény X. cikk (3) bekezdés ugyanis leszögezi, hogy a felsőoktatási intézmények a kutatás és a tanítás tartalmát, módszereit illetően önállóak, szervezeti rendjüket és gazdálkodásukat törvény szabályozza.
Ehhez kapcsolódik az Alaptörvény XI. cikkének azon tétele, miszerint Magyarország a magyar állampolgárok művelődéshez való jogát – egyebek mellett – a képességei alapján mindenki számára hozzáférhető felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők törvényben meghatározottak szerinti anyagi támogatásával biztosítja.
Végül utalunk az Nftv. 2. § (3) bekezdésére, amely rögzíti, hogy a felsőoktatási intézmény oktatási alaptevékenysége magában foglalja a felsőoktatási szakképzést, alapképzést, mesterképzést, a doktori képzést és a szakirányú továbbképzést, továbbá azt is, hogy az oktatási alaptevékenység körébe tartozó tevékenységet – ha az Nftv. eltérően nem rendelkezik – kizárólag felsőoktatási intézmény folytathat.
Mindebből megállapítható, hogy a felsőoktatási intézmény felsőoktatási tevékenysége nem minősül az Fgytv. szerinti szolgáltatásnak, mert nem a megrendelő, illetve megbízó igényének kielégítésére valamely eredmény létrehozását, teljesítmény nyújtását vagy más magatartás tanúsítását foglalja magában, hanem alkotmányos, illetve alaptörvényi jogot biztosító (köz)feladatait teljesíti.
A felsőoktatási intézmény egyébként azért sem lehet az Fgytv. szerinti vállalkozás, mert annak feltétele az is, hogy az Fgytv. alkalmazásában fogyasztó legyen a partnere, azonban az előzőekben kifejtettek szerint a hallgató nem minősül fogyasztónak.
4. A jogorvoslat rendjét az Ftv. kógensen szabályozza
Mind az Ftv., mind az Nftv. rögzíti a hallgatókkal kapcsolatos első- és másodfokú ügyintézés (jogorvoslat) kereteit.
Az Ftv. 73. § (1) bekezdés és az azzal szó szerint megegyező Nftv. 57. § (2) kimondja: a felsőoktatási intézmény a hallgatóval kapcsolatos döntéseit – a törvényben (értve ez alatt az Ftv.-t, illetve az Nftv.-t), kormányrendeletben és a szervezeti és működési szabályzatban meghatározott esetben, valamint ha a hallgató kéri – írásban közli a hallgatóval.
Az Ftv. 73. § (2) bekezdés és az Nftv. 57. § (3) bekezdése egyformán biztosítja a jogorvoslat kizárólagos útját: a hallgató a felsőoktatási intézmény döntése vagy intézkedése, illetve intézkedésének elmulasztása (a továbbiakban együtt: döntés) ellen – a közléstől, ennek hiányában a tudomására jutásától számított tizenöt napon belül – jogorvoslattal élhet, kivéve a tanulmányok értékelésével kapcsolatos döntést. Eljárás indítható a tanulmányok értékelésével kapcsolatos döntés ellen is, ha a döntés nem a felsőoktatási intézmény által elfogadott követelményekre épült, illetve a döntés ellentétes a felsőoktatási intézmény szervezeti és működési szabályzatában foglaltakkal, vagy megszegték a vizsga megszervezésére vonatkozó rendelkezéseket.
Az Ftv. 73. § (3) bekezdése a jogorvoslati kérelem eljárására kizárólagos hatáskörrel bíró szervet jelöl meg, amelynek eljárásrendjét is rögzíti. A kérelem tárgyában – a felsőoktatási intézmény szervezeti és működési szabályzatában meghatározott eljárási rend szerint – a felsőoktatási intézmény vezetője vagy az általa létrehozott bizottság jár el (a továbbiakban a felsőoktatási intézmény vezetője és a bizottság együtt: jogorvoslati kérelem elbírálója). A bizottság létszámáról, összetételéről, működéséről a szervezeti és működési szabályzat rendelkezik, azzal a megkötéssel, hogy a bizottság tagjainak legalább egyharmadát a hallgatói önkormányzat delegálja. Ezzel szemben az Nftv. – lazábban szabályozva – csupán annyit rögzít, hogy a jogorvoslati eljárás rendjét a felsőoktatási intézmény szervezeti és működési szabályzatában – az Nftv.-ben és a Kormány rendeletében meghatározott keret között – szabályozza [Nftv. 58. § (4) bek.].
Az előbbiekben írtakon túl mind az Ftv., mind az Nftv. tesz további megkötést, kimondva, hogy a tényállás tisztázására, a határidők számítására, az igazolásra, a határozat alakjára, tartalmára és közlésére, a döntés kérelemre vagy hivatalból történő kijavítására, kicserélésére, kiegészítésére, módosítására vagy visszavonására a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvény rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni [Ftv. 73. § (10) bek., Nftv. 57. § (6) bek.].
A döntés ellen mind az Ftv. 73. § (7) bekezdése, mind az Nftv. 58. § (1) és (2) bekezdése a bírósági felülvizsgálatot nyitja meg: a hallgató a jogorvoslati kérelem elbírálója által hozott döntés bírósági felülvizsgálatát kérheti, annak közlésétől számított harminc napon belül, jogszabálysértésre, illetve hallgatói jogviszonyra vonatkozó rendelkezések megsértésére hivatkozással. A bírósági eljárásra a Polgári perrendtartásról szóló törvény közigazgatási perekre vonatkozó szabályait kell alkalmazni. Az Nftv. 58. § (1) bekezdése még azt is pontosítja, hogy a hallgatói jogviszonyra vonatkozó rendelkezések alatt azokat a jogszabályban, valamint az intézményi dokumentumokban található olyan rendelkezéseket kell érteni, amelyek a hallgatóra jogokat és kötelezettségeket állapítanak meg.
A hallgató tehát az első fokú határozatban foglaltak vitatása esetén – az intézmény szabályzatában (tanulmányi és vizsgaszabályzatban, hallgatói követelményrendszerben) foglaltaknak megfelelően – kizárólag a jogorvoslatra hatáskörrel rendelkező intézményi vezetőhöz vagy testülethez fordulhat.
Az Fgytv. rögzíti, hogy a békéltető testület elnöke az eljárás megindulásától számított nyolc napon belül megvizsgálja, hogy az ügy a testület hatáskörébe és illetékessége alá tartozik-e. A testület hatáskörének vagy illetékességének hiánya esetén az ügyet – a kérelmező egyidejű értesítésével – a hatáskörrel, illetve illetékességgel rendelkező szervezetnek haladéktalanul megküldi [Fgytv. 29. § (2) bek.].
Emellett utalunk az Fgytv. 27. §-ra, miszerint a békéltető testület eljárása megindításának feltétele, hogy a fogyasztó az érintett vállalkozással közvetlenül megkísérelje a vitás ügy rendezését.
Figyelembe véve az Ftv.-ben és az Nftv.-ben is rögzített kizárólagos hatáskört és kógens eljárásrendet, amennyiben a hallgatónak vitás ügye támad a felsőoktatási intézménnyel, azt a fellebbezés, majd a bírósági felülvizsgálat útján van módja rendezni.
Mivel álláspontunk szerint az Fgytv. 27. § azt feltételezi, hogy az „érintett vállalkozás” a vitás ügy rendezésére nyilatkozzon, amelyet a másodfokú határozattal „tesz” meg, a vita jogerős lezárásáig még az Fgytv. keretei között sem állnak fent a békéltető testületi eljárás feltételei. Ugyanez áll arra az esetre, amikor a hallgató nem fordul a másodfokú döntés meghozatalára jogosulthoz, hiszen ebben az esetben meg sem kísérelte a vitás ügy rendezését.
Ha pedig a hallgató a másodfokú határozatot vitatja, számára csak a peres út áll rendelkezésre, amelyre viszont az Fgytv. külön is kitér, kimondva, hogy a békéltető testület elnöke a kérelmet – meghallgatás kitűzése nélkül – elutasítja, ha megállapítható, hogy a felek között ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt per van folyamatban vagy annak tárgyában már jogerős ítéletet hoztak [Fgytv. 29. § (4) bek.].
5. A békéltető testület lehetséges intézkedése felsőoktatási ügy esetén
A fentiekben kifejtettek alapján álláspontunk szerint megállapítható, hogy a hallgató és az intézmény (és ugyanígy a hallgató és az állam) közötti jogvita nem minősülhet fogyasztóvédelmi jogvitának, ezért annak elbírálására nincs hatásköre a békéltető testületnek.
Az Fgytv. már hivatkozott 29. § (2), illetve (4) bekezdés alapján – attól függően, hogy a hallgatói jogvita intézményi vagy bírósági szakaszban van-e (hallgatói szerződés esetében ez utóbbi nyilván nem merül fel) – a békéltető testület elnökének vagy érdemi vizsgálat, azaz meghallgatás nélkül vagy a hatáskörrel, illetve illetékességgel rendelkező szervezetnek (tehát a felsőoktatási intézménynek) kell haladéktalanul megküldenie az ügy iratait, vagy a kérelmet – ugyancsak meghallgatás kitűzése nélkül – el kell utasítania.
Nem vitásan az Fgytv. 31. §9(3) bekezdés c) pontja ismeri azt a lehetőséget is, miszerint maga a tanács – tehát már a meghallgatás foganatosítása utáni békéltető eljárási szakaszban – az eljárást megszünteti arra hivatkozással, hogy az eljárás folytatása lehetetlen.
Véleményünk szerint a helyes jogalkalmazás csakis az érdemi vizsgálat nélküli elutasítás esetén valósul meg, azonban a békéltető testület – még nem túlzottan kiforrott gyakorlatában – a lehetetlenségre alapozott megszüntetést alkalmazza – megkerülhetetlennek tartva a felek meghallgatását.
