Bizalmas feladat - Napi hír: „…a BCS közvélemény-kutató felmérése megerősítette, hogy Romániában elevenen él még a kommunizmus iránti nosztalgia.” Kelemen Árpi egy Felső-Küküllő menti kisfaluban született, ott járt iskolába is, s mivel szorgalmas, jó tanuló volt a tanítója tovább tanulásra biztatta. El is végezte szép sikerrel a tanítóképzőt. Bár a szülei anyagi helyzete nem tette volna lehetővé, de mint szegény sorsú szorgalmas gyerek ingyen tanulhatott, sőt a bentlakás és a koszt is az ösztöndíj része volt. Csak jól kellett tanulni! Jó iskolát választott számára a tanítója. Lelkes tanárok oktatták és még énekelni, hegedülni, táncolni is megtanították. Jól állt rajta a székely harisnya és a csizma, amit tánc közben viselt. Nyáron a szokásnak megfelelően kivette a részét otthon a munkából édesapja mellett, s évközben magándiákokat oktatott egy kis zsebpénzért, mert erre már nem jutott otthonról. Édesapja bizony jó néven vette a nyári segítséget. - Fiam, ez a munka többet ér minden könyvnél! – vélekedett. - Apám, azt akarja mondani, maradjak itthon? - Nem mondom, ha a tanító úr nem erősködik, biza itthon is tudnám a helyed. Iskola után, még mielőtt kihelyezték volna, behívták tényleges katonai szolgálatra. Az alaki kiképzést követően irodai szolgálatra osztották be, mint iskolázott fiatalt. Itt tanult meg rendesen románul, hiszen otthon, alig annyit tudott, hogy „buna ziua – jó napot kívánok!” - Így kellett köszönniük az iskolában, ha valaki idegen lépett be az osztályba. A katonai szolgálati idő vége felé behívatták az ezred irodájába még nyolc társával egyetemben. Ott két nyakkendős, öltönyös civil fogadta őket. Az ezredes miután bemutatta a fiúkat a két idegennek, ki is ment a szobából. Elmondták a fiúknak, hogy a párt őket választotta ki munkás-paraszt származásuk és dicséretes magatartásuk alapján, és továbbtanulásra kínál nekik lehetőséget. - Ez bizalmas közlés – jegyezte meg az egyik öltönyös -, de kaptok öt nap eltávozást, hogy otthon a szüleitekkel megbeszéljétek. - De csak velük! – reccsent rájuk a másik civil. - Ha jól viselkedtek, és sikerrel elvégzitek a Pártiskolát, ha továbbra is jó elvtársak maradtok, ti lesztek a jövő generáció oktatói, nevelői. Szép feladat! – tett pontot a beszélgetés végére a másik civil. Árpi szülei nem ellenezték, hogy fiúk tovább tanuljon. Azt nem nagyon értették, miért pont a fővárosba küldik azok az emberek, mikor van itt a közelben is egyetem, főiskola. De hogy ingyen tanulhat, azt komoly dolognak tartották, sőt még azt is mondták, hogy a fenntartásra se legyen gondjuk - kap kosztot, lakást, tankönyveket és havi zsebpénzt. Egyszerű emberek voltak, örültek, hogy a fiúknak nem kell a falu nyomorával tovább küszködnie. Így aztán visszatérve az egységhez, jelentette a szülői jóváhagyást. A katonai szolgálat letelte után alig maradt egy hete, kellett mennie a fővárosba. Akadémiának nevezték az oktatási intézményt, ahova felvételt nyert. Sok fakultás, kar tartozott hozzá. Jogi, pénzügyi, közgazdasági, filozófiai, állam-háztartástani, népnevelői, meg még jó néhány. Árpi a népnevelőit választotta. Lelkesítette a lehetőség, hogy népét nevelheti, hogy a kultúrát szolgálhatja. Meg aztán az is számított, hogy ez csak hároméves volt, a többi négy – ötéves tanulmányi idejével szemben. Szerette ezt az iskolát, bár igaz az oktatási idő legnagyobb részét a politikai nevelés
1
tette ki, s alig maradt napi két, három óra a szaktárgyakra. Nem erőltette meg magát a tanulással, de nem is kellett. Jelentkezett a zenekarba és a tánckarba, ahol fejleszthette a tanítóképzőben felébresztett művészi hajlamait. Ezek kedvéért eltűrte a politikai magyarázatokat, a főtitkár értékes utasításainak boncolgatását. Vigyázni kellett, hogy az ilyen órákon, szemináriumokon mit mond az ember. Az egyik főoktató így figyelmeztette a diákokat: - Csak azon az úton haladjatok, amit a főtitkár elvtárs kijelölt. Csak a vonalon. Nem mellette! A vonaltól való eltérés a revizionizmus posványába vezet. Jól megértette ezt Árpi. Látott olyan felsőbb éveseket, akik nem fejezhették be az évet. Visszaküldték őket a termelésbe – jobb esetben. Van egy régi közmondás, hogy „az asszonyt a szája vereti meg”, s ezt ők úgy módosították, hogy „a diákot a szája csapatja ki”. Végzés után, diplomával a kezében első munkahelyére elfogódottan érkezett. A kicsi falu a hegyek között bújt meg, ahol Húsvétkor, sőt még május elsején is félméteres hó borította a tájat. Az emberek lovas szánnal közlekedtek. Az oklevélben az állt ugyan, hogy „népművelő”, de a néptanács elnök a községközpontból, aki a nagy eseményre, feljött a hegyre, ráhárította a falu minden adminisztratív feladatát, és a négyosztályos iskola tanítói munkáját. - Jó, hogy új káder érkezett hozzánk! – lelkendezett az elnök – Látja ott azt a házat? Ott van a mozi, az a kultúrotthon. Mellette az a tornácos, az a falu iskolája. Négyosztályos, de csak két szoba, vagyis osztályterem van benne, meg egy iroda, de a bútorzat még hiányzik. Így egy személyben ő lett a művelődési ház igazgatója, a tanító, és a néptanácsi megbízott. A sok feladat nem kedvetlenítette el, sőt szívesen tette: délelőtt tanította a gyerekeket – összesen tizenheten voltak a négy osztályban -, délután, vagy inkább este műsorokat szervezett, mozit vetített egy traktorista segítségével, és neki gyürkőzött dalárdát szervezni. Nem is ment nehezen. Megérintette az embereket a közös éneklés öröme. Persze a férfiak utána a kocsmában kötöttek ki, de oda így is, úgyis elmentek volna… Minden hónap első hétfőjén gyűlést tartottak a megyeközpontban. A megjelenés kötelező volt. Ilyenkor folytatták az Akadémiáról már jól ismert politikai nevelést, kiosztották a feladatokat, bírálták a hibázókat. A kellemetlenségeket még fokozta a szigorú fővárosi kiküldött, aki mindenbe bele kötött. Árpi a sikeresebbek közé tartozott, elismerték sokfelé ágazó munkáját és különösen a kórus, a dalárda létrehozását. Ez a dalárda sok kellemes órát és végül sikert, elismerést szerzett számára. Egy év elteltével megyei első díjat sikerült nyerniük a kórustalálkozón. Ez után meghívás, meghívást követett. Még a fővárosba is feljutottak. Ez a bemutató döntő változást hozott az életében. A szervezők között találkozott egy csillogó szemű, karcsú lánnyal. A héten, ameddig tartottak a szereplések, szabadidejüket együtt töltötték. Mielőtt hazaindultak volna Árpád, megkérte Liliána kezét, aki igent mondott, de nem akart egy kis faluban eltemetkezni, s kérte a fiút, kérje át magát egy nagyobb helyiségbe, esetleg városba. Kérését teljesítették, áthelyezték egy közeli kisvárosba kultúrigazgatónak, és gratuláltak a Liliánával kötendő házassági szándékához. Nem kis mértékben ez is hozzájárult az áthelyezés jóváhagyásához. Új munkahelyén lelkesen fogott neki munkának, s miután összeházasodtak, beköltözhettek egy kis kétszobás panellakásba. Ezt is a feletteseinek köszönhette, akik igyekeztek saját bizalmi embereit ilyen módon is magukhoz láncolni. Itt is
2
szervezett mindenféle kulturális akciót, de legsikeresebb a néptánc-csoport lett. Nemhiába volt kitűnő táncos már gyermekkorában is. Örömét lelte a táncoktatásban. Az általa létrehozott tánccsoport hamarosan szép eredményekkel dicsekedhetett. De minden szakmai sikernél többet jelentett számára gyermekének születése. Egyenesbe jött az életük, de hirtelen behívatták a központba. A fővárosi küldött várt rá. - Jó munkát végzett, fiam! – kezdte a küldött – Szakmailag értem. De mi van a politikai nevelőmunkával? He? - Gondolom, a kultúrmunka is… - Nem gondolni kell, hanem tenni! – förmedt rá a „vendég”. - Értettem – válaszolta. Fegyelemhez szoktatott beidegzései működésbe léptek, megérezve a veszélyt. - Reggel a munkatársakkal politikai tájékoztató és a napi sajtó fontosabb cikkeinek ismertetése tíz percben. Értve? - Így lesz. - Továbbá a fővárosból érkezik három frissen végzett megbízható – mondom megbízható (!) – tanerő, akiknek katedrát kell biztosítani a líceumban. Nem válaszolt egy szót sem erre a meglepő kijelentésre. Valami nagy veszély szele csapta meg. Feszülten figyelt, de nem tudta honnan jön a csapás. - A történelem, románnyelv és biológia katedrákról van szó. Innen a tanároknak minél hamarabb távozniuk kell, hogy az új, fővárosi, megbízható tanerők megkaphassák a megfelelő állásokat. Na mit szólsz hozzá? Elintézed? Kiásol valami kis piszkos ügyet a múltjukból. Nagybirtokos nagyapa, nyugati rokonság, titkos szerelem. Akármi, ha meg nincs, kitalálsz valami zaftosat. És írásban jelented ide, majd megmondom személy szerint kinek. - Én ilyent nem tudok megtenni – dadogta. - Nem is muszáj, vissza lehet menni abba szép kis hegyi faluba. Sajnos ott az asszony számára nincs állás, de milyen jókat játszódhat majd a kicsi fiad a patakparton. Csak bele ne essen! Hogy is hívják? Tibike? Na, csak vigyázz rá! Szorongó szívvel ment haza. A feleségének, Liliánának nem szólt, csak magában rágódott. A családjáért való aggodalom töltötte be minden napját. Éjjel nem tudott aludni, étvágya nem volt, csak turkálta az ételt. A reggeli „újságolvasást” meglepően jól fogadták. Vidám társalgássá, kávézássá alakult szinte észrevétlenül. Árpi szorgalmasan jegyzeteket készített, legyen bizonyítéka a végrehajtásnak. A három tanárról gyűjtendő adatok, már nehezebb ügynek látszott. Nem is írt semmit, s mikor a következő hónapban bement a központba a fizetésüket felvenni, csak a reggeli politikai félóra sikeréről tudott a kijelölt aktivistának jelentést tenni. Akármilyen harmadosztályú beosztott, micsimán volt is az aktivista, messze Kelemen Árpi felett állt a hierarchiában és keményen leteremtette a fiatalembert, az elmaradt leleplező jelentésért. - Azt hiszem, nem érti a feladatot, de majd teszünk róla, hogy jobban megértse! fenyegetőzött. - Na, ez a hónap is jól kezdődik – gondolta hazafelé menet. Közeledett közben Május 1. Sok műsor, előadás kivitelezése, megszervezése hárult a kultúrigazgatóra, s nem maradt ideje saját bajával, gondjával sokat foglalkozni. Az ünnep most is különös kettőséggel telt el. Egy felől a hivatalos programok, másfelől a hagyományos májusfaállítás és májusköszöntő vidám vendégjárás. A májusfaállítás a legények dolga, a lányos ház udvarán állítanak fel kizöldült nagy ágat, vagy egész fát, de úgy, hogy a házbeliek ne vegyenek észre semmit. A csendes hajnali órák a legalkalmasabbak erre. Ez az óra arra is alkalmas még, hogy ilyenkor tréfálják meg
3
azokat a gazdákat, akik valamivel kiváltották a fiatalság ellenszenvét. Szóval akikkel „elszaladt a ló”. Se szeri, se száma nem volt a kitolások módozatainak – például, leszerelték az utcai kaput és felvitték a szénapadlásra, vagy bekötötték a házőrző ebet az istállóba a jászolhoz, meg más ehhez hasonló csalafintaságot követtek el. Persze mindezt a legnagyobb csendben. Megsértődni nem volt érdemes, mert a következő évben megismétlődtek a megtréfálások. A fiatalabbak, de a még a korosabbak is este összegyűltek egy kis tereferére, beszélgetésre, sütöttek húst az udvaron, s iddogáltak, nem is keveset. Éjfél után aztán, mikor már májust jelzett a naptár, udvariasan beoldalogtak a zenészek is az udvarra, vagy a tornácra, s engedélyt kértek a gazdától, húznának el egy-két nótát a vendégek kedvére. S ha látták, hogy tetszést aratnak, úgy cifrázták azt a nótát, ahogy rajtuk kívül más zenész nem is tudná. A prímás a sikeren felbuzdulva rákezd a híres fülemülére. A többi muzsikus csak hallgatja áhítattal, a vendégekkel együtt. Néha a brácsás egyszer-egyszer belebrummog – ahol kell – a virtuóz játékba. S mikor vége szakad a varázslatnak, senki sem tud megszólalni. A gazda odalép, s méltóan honorálja a csodás produkciót. A zenészek meghajolnak és „víg májusi napokat” kívánva odébb állnak. A patikuséknál is vidám társaság gyűlt össze, ott volt az orvos családostól, és három-négy tanárházaspár is. Eleinte jól is ment minden, szépen mulattak, ahogy kell. Ettek, ittak, énekeltek. Főleg ittak. Hajnalig. Akkor mindenki kidőlt, de a háziasszony – aki végig józan maradt - igyekezett mindenkit elhelyezni gyorsan. Kit egy fotelben, kit a kanapén egy pokróc alatt. Két pár hazabotorkált, bár az utcát keskenynek találták, de végül szerencsésen hazaérkeztek. Reggel a háziasszony kávéfőzés céljából kioldalgott a konyhába az alvókat kerülgetve. Na, ekkor robbant a bomba! Ott találta kedves férjét, a patikust félreérthetetlen helyzetben a biológia tanárnővel. Megkövülve állt meg a konyhaajtóban, s egy hang sem jött ki a torkán. A „hölgy” vette észre, de csöppet sem jött zavarba. - Beszállsz? – kérdezte gúnyosan. Ettől aztán az asszonynak megjött a hangja, s a cselekvő kedve. - Kifele! – üvöltötte, s egy jól sikerült visszakezessel telibe találta a biológiában oly jártas ellenfelét, hogy annak megindult az orra vére. Nem lett a reggeli kávéivásból semmi – mindenki kotródott hazafelé. Másnap folytatódott a munka, s meg kellett emészteni a történteket. Bár az érintettek nem szóltak egy szót sem, mégis kiszivárgott, mi történt. A suttogva terjedő hír, a borzongva továbbadott részletek - ki mit tett, mit mondott, hogy mondta. Árpi fülébe is eljutott a botrány híre. „Végre akadt valami jelenteni való” - gondolta, s meg is ragadta az alkalmat, megfogalmazott egy részletes leírást a történtekről. Büszkén vitte be a központba, remélve egy elismerő dicséretet. Csalódnia kellett azonban. - Csak egyetlen jelentés? – förmedt rá megbízott – Ennél azért többet vártunk! A következő alkalomra mind a három megnevezett személyről legyen anyag! Otthon nehezen, de rászánta magát, hogy óvatosan utánajárjon a pletykáknak, s megtudjon, valami, bármi apróságot. Rádöbbent, hogy már nem is tiltakozik magában a feladat ellen, és hogy könnyebben fogalmazza a jelentést, amibe többet is belesző, mint amiről tudomást szerzett. Az állandó fenyegetések, a burkolt és nyílt fenyegetések teljesen aláásták a lelki nyugalmát. Éjszakánként rémálmok gyötörték – feleségét, gyermekét látta autó kerekei, vagy leomló házfal törmeléke alatt, vagy eszét vesztve keresgélte őket a közömbös néma tömeg között. Ilyenkor izzadtan ébredt minden ízében reszketve.
4
Felesége, Liliána kérdezte, mi a baj, de csak kitérő válaszokat adott. Hogyan is mondhatta volna el, hogy eladta lelkét a gonosznak, s most értük aggódik, mert miattuk kényszerül lelkiismerete ellenére cselekedni. A karácsonyi forradalom aztán elsodorta a régi vezetőkert és újakat teremtett. Árpád számára is úgy tűnt nyugodalmas idők következtek. Nem kért többet tőle senki jelentéseket létező és nem létező dolgokról. Nem is volt senki, aki kérhetett volna ilyesmit. A művelődési ház tovább folytatta munkáját, sőt az emberek mintha többször is igényelnék. Összejövetelek, találkozók, gyűlések váltogatták egymást a nagyteremben. Jó év elteltével a helyi kórházban találkoztam Árpival. Törésekkel és ficamokkal kezeltek a karambolom után. Kikötöttek eléggé megalázó módon, csövek lógtak körülöttem, s mondhatom elszontyolodott állapotban feküdtem. Nem volt kedvem nekem beszélgetni, de a mellettem fekvő beteg, mint később megtudtam Kelemen Árpi, beszédkényszerben is szenvedett a már meglevő baja mellé. Eleinte nem értettem dadogó, kásás beszédét, de közben rájöttem, hogy az életét meséli kissé összevissza, gyakori ismétlésekkel. Napokon keresztül. Én csak hümmögtem, meg nyögdösődtem közben, mert cudarul fájt a törött lábam. Árpi ez bíztatásnak vehette, mert újra, meg újra elismételte a már elmondott részeket. Lassanként így kialakult a fenti történet. - Már szépen egyenesbe jött az életünk – hallottam a szomszédom hangját -. Liliánnát kinevezték iskolaigazgatónak, a kultúrmunka is jól haladt, divatba jött a kultúrházban tartani a lakodalmakat, keresztelőket, kézfogókat, ami nem kis bevételt biztosított. Egy nap aztán beütött a ménkű! Megjelent az irodámban az a bizonyos fővárosi kiküldött, aki rávett, fenyegetésekkel rákényszerített, hogy legyek informátor. Az átkozott! Úgy lépett be, mintha a legjobb barátságban lennénk. Nagy „szervusz, hogy vagy?” köszönéssel nyújtott kezet. Én meg csak szorítottam az íróasztalom szélét, s egy halvány „jó napot” is alig sikerült. „Látom, rossz kedved van.” – folytatta leülve. Meg sem várta a kínálást (!). „Mindjárt jobb kedved lesz, ha meghallod, miért jöttem”. Választ sem várva folytatta: „Üzletet hoztam neked. Adómentes zsebpénzt!” Nem reagáltam a kijelentésére, de ő mondta tovább. „A fővárosban nem volt helyem az új vezetőségben, s hogy befogják a számat, kineveztek ide a megyébe a most megalakult Gazdasági Ellenőrző Hivatal vezetőjének. Na, mit szólsz?” Nem szóltam semmit, csak vártam, mi következik. Következett. „Tudod, megalakult ez a sok magánvállalkozás, és legtöbbje szabálytalanságok garmadáját követi el. Az én kezembe futnak össze az ellenőrzések eredményei.” Erre se mondtam semmit. Én is hallgattam, még csak nem is hümmögtem, nyögdösődtem, nem mertem megzavarni a szomszédom mondókáját. Most már kezdett nagyon érdekelni a történet. - Tudtam, éreztem, hogy valami nagy disznóság sül ki az egészből – folytatta Árpi -. Jött is a bunkó: „Ha valami szabálytalanságot észlelsz, vagy sejtesz, szólj nekem. Itt a telefonszámom. Minden jelentet esetért jutalékot kapsz!” Ezzel aztán betelt nálam a pohár. Elkapott egy szédülés, és rekedten rákiáltottam: „Kifele!” De lehet, hogy csak suttogtam, vagy azt is csak akartam. Többre nem emlékszem. Itt tértem magamhoz a kórházban. Fél oldalamat nem érzem, akár egy deszka, mintha nem is az én testem lenne, beszélni most tanulok. Rendesen ellátták a bajomat, s a tettes sohasem került elő, az általam megnevezett személyt senki sem látta, senki sem ismerte.
5
Miután elhagytam a kórházat, Árpival hosszú időn át nem találkoztam, míg aztán jó két év múlva újra összehozott a sors vele. Rehabilitációs beutalóval kezelésre mentem egy nemzetközi hírű gyógyüdülőnkbe. Régebbi töréseim utókezelése volt a cél. A pihenőben, a mellettem levő heverőből rám köszönt valaki. Néztem, ki lehet az, mert a hangja után nem ismertem rá. Kelemen Árpi feküdt ott, és felém fordulva barátságosan mosolygott. Ő is rehabra jött. - Mi az, mi mindig ilyen helyen találkozunk? – kérdezte, de választ nem várt, mert folytatta is – Emlékszel még, milyen ramaty állapotban voltam legutóbb? Most már sokkal jobb állapotban vagyok. És mondta megállíthatatlanul. Úgy látszik a betegsége tette ilyen közlékennyé. Azzal kezdte, mikor elhagyta a kórházat, s otthon ápolta a felesége, járt hozzá egy gyógytornász is. A fia, Tibike már leérettségizett és a Katonai Akadémiára járt. Messzire került otthonról. Lassan-lassan annyira gyógyult, hogy bot segítségével kimehetett az utcára, üzletbe, meg bárhová, csak a beszédjén érződött valami idegenség. Egy kicsit galuskás maradt. Egy év elteltével azon kezdett gondolkozni, hogy részmunkaidőben visszamegy a művelődési otthonba dolgozni. Unta magát otthon. Az új igazgató örömmel kapott a segítség után, lévén új a szakmában és a várost sem ismerte, úgy érezte, nem tud megbirkózni a napi feladatokkal. Árpi pedig boldogan segített. Ha táncolni nem is tudott, meg szónokolni sem – igaz Démoszthenész is dadogós volt -, de ötletekkel, tanácsokkal, a régi kapcsolatai felhasználásával jó szolgálatot tett a művelődési otthonnak. Színjátszó csoport, dalárda, tánckar, százféle szakkör beindítása lett munkájának az eredménye. S mindezt betetézte egy helyi lap elindítása. Magánélete már korántsem alakult ilyen jól. Miután a fia végzett a Katonai Akadémián, a hegyivadászokhoz kapott beosztást fenn az északi hegyek vidékén. Liliana a fia után ment, és ott vállalt tanári állást abban a helyiségben, ahol az egység állomásozott. Árpi egyedül maradt. A gyógytornásznő jár hozzá heti rendszerességgel, s lehet oda is költözik… * *Micsiman – alacsony beosztású alkalmazott - мичман (orosz) a.m. altiszt Bige Szabolcs Csaba
6
