Fla utn e r La jos ERZSÉB ET TITOK ÉS SZENVEDÉLY REGÉNY ISBN: 978-615-5152-0/4 -7 Digitalbooks.hu Kft
Ajánlom ezt a könyvet elsősorban feleségemnek, Hedvignek, aki elsőként olvasva az egyes fejezeteket, csodálkozva fedezte fel, hogy milyen sok közös tulajdonsága van – a szépsége mellett –, amellyel a mai napig elbűvöli a szerzőt. Ajánlom továbbá azoknak a mai, modern nőknek, akik saját életük kiteljesítését, tehetségük valóra váltását szeretnék elérni. Kívánom nekik, hogy merítsenek erőt és bátorságot Erzsébet elszántságából és küzdelmeiből. Talán ma már, több mint 110 év után könnyebb helyzetben vannak, és képesek lesznek megvalósítani vágyaikat, kiszabadulni a lelküket megnyomorító kötöttségek, társadalmi konvenciók hálójából. Ha megismerik Erzsébet titkait és szenvedélyeit, ők is ráébredhetnek arra, hogy mindegyikükben ott rejtőzik egy-egy királyné. Csak rajtuk áll, hogy – mint bábjából a pillangó – életüket földhöz ragadtan, mások rabszolgájaként morzsolják el, vagy felrepülve, szabadon szárnyalva, sorsukkal kiegyezve suhannak tovább az ismeretlen felé.
Kös zön e tn yilvá n ítá s Szeretnék köszönetet mondani mindazon lelkes olvasóimnak, akik előző könyvemben Gustav Klimt világhírű festőművész „A csók” című képéről írt elbeszélésemet nagy tetszéssel fogadták. Ők voltak azok – különösen kiadóm, Brenyó József értő támogatásával megerősítve –, akik arra biztattak, hogy a K. und K. korszak valamilyen különleges történetéről írjak egy nagyobb lélegzetű könyvet, egy izgalmas regényt. Érdekes módon – és ez a sors akaratát jelezte – ugyanebben az időben érdekfeszítő és titokzatos történeteket hallottam a sárga házról és Erzsébetről, közvetlenül szeretett anyósomtól, Dr. Sipos Erikától, aki évekig volt a „Lipót” gazdasági igazgatója. Ő mesélt arról – és keltette fel kíváncsiságomat –, hogy egyesek szerint valamikor létezhetett egy titkos alagút, amely az Elmegyógyintézetbe is bevezetett, és összeköttetésben állt talán még a Kochmeister villával is, ahol Erzsébet királyné gyakran nyaralt. Ő volt az, aki meg is tudta mutatni ezt a gyönyörűen felújított nyaralót, amely így vizuálisan is segített rögzíteni a könyvben előtűnő helyszíneket. Még olyanokkal is beszélt, akik talán Erzsébetet is látták futva menekülni a sárga házból az alagúton keresztül. Köszönet illeti a könyv izgalmas történetének elindításáért, és a végig kitartó aktív és ösztönző segítségéért. Természetesen a legnagyobb támogatást családomtól kaptam, elsősorban feleségem, Hedvig és lányom, Noémi bíztatott az írásra, még akkor is, amikor egy-egy nehezebb résznél hosszabb időre elakadtam. Köszönöm bátorításukat és azt, hogy a felfokozott alkotói hangulat túlzásait is zokszó nélkül tudták elviselni, szeretetükkel és megérzéseikkel inspiráltak a regény meglepő fordulatainak hitelessé tételében.
Egy boldog é le t ígé re te 1837. december 24-én a Wittelsbach bajor hercegi család nagy izgalommal várta Münchenben a születendő új családtagot – a későbbi császárnét –, aki ezen a napon hangos sírással meg is érkezett a Ludwigstrassén álló palotába. A karácsonyi készülődés süteményszagú ünnepi hangulatában a felsíró Erzsébet Amália Eugénia a külvilág számára úgy tűnt, hogy a szerencse csillagzata alatt született, egy boldog élet ígéretével. Ezt a reményt még fokozta is egy újabb égi jel. A csodaszép kislány egy tejfoggal született, ami igencsak nagy ritkaságnak számított. Ez a kettős előjel – a karácsonyi születés és a fog jelenléte – a bajor hagyományok szerint a csillagok különleges állása mellett százévenként egyszer jöhet csak létre és rendkívül szerencsés lesz az a halandó, akit a sors így megjelölt. Állítólag Napóleon is egy foggal született, erősítette meg a fátumot a szóbeszéd. Erzsébet – köznapi megszólításban csak Sisi – élete azonban nem követte ezeket az előjeleket. Hirtelen, még szinte gyerekként, felkészületlenül, üstökösszerűen került a legmagasabb csúcsra. Császárné és királyné lett, de ennek fejében gyötrés, megalázás, álnokság, összeesküvés, boldogtalanság jutott többnyire számára. Élete hasonlít egy igazi görög sorstragédiára. Szerepelnek benne a szerelem ritka révületei, két gyerekének elvesztése, életveszély és gonosz ármánykodás miatti menekülés távoli országokba, mintha mind-mind egy újabb Odüsszeia fejezeteit jelenítenék meg. A tragédia záró képe is ezt a sorsszerűséget tükrözi, a genfi tó partján az orgyilkos Lucheni fegyvere szívébe fúródik és ő zokszó nélkül, magányosan, szeretteitől távol távozik abból a világból, amely születésekor mást ígért számára. Egész életét végigkísérte a küzdelem a boldogságért, a függetlenségért, amelyet azonban Európa legkonzervatívabb udvarában, a megkövült spanyol etikett által gúzsba kötött marionettfigurák között – anyósa, Zsófia főhercegnő nem titkolt gyűlöletével a háttérben – nem érhetett el. Nyílt lázadása, Rudolf kiszabadítása nevelője kezeiből és Zsófia hatalmának visszaszorítása, a magyarok ügyének őszinte támogatásával súlyosbítva, csak olaj volt a tűzre és olyan erőket szabadított el az udvarban, amelyek saját életét is veszélybe sodorták. Ebben a könyvben – a teljesség igénye nélkül – Sisi életének egyes kulcsfontosságú epizódjait, veszélyes és titkos kalandjait ismerhetjük meg, számos vonatkozásban újszerű megközelítésben. A történetek alapját elsősorban Sisi környezetének szereplői írták vagy mesélték el. Olyan hűséges társai idézték fel emlékezetüket, mint Ferenczy Ida, aki 34 évig volt kísérője és barátnője. Wenckheim Krisztina grófnő, Magyarország leggazdagabb asszonya, aki már nyolc éves korában üdvözlő beszéddel fogadta a császárnét szabadkígyósi kastélyukban, majd később palotahölgye és bensőséges barátnője lett. Graefe és Berzeviczy tábornokok, utóbbi mint főudvarmester, Sztáray Irma grófnő, a legkitartóbb, leghűségesebb udvarhölgy és még sokan mások. A magyarok iránti szeretete végigkísérte egész életét. A személyes érzelmi kapcsolatokon és a gödöllői kastély imádatán kívül az 1867-es kiegyezés létrehozásában közvetlen politikai szerepet is játszott. Erzsébet azt mondta, hogy azért szereti a magyarokat, mert hasonlítanak rá: „…megbízhatatlanok, fékezhetetlenek és neveletlenek, állandóan nyugtalanok. Folyton a szabadságról beszélnek, rögeszmésen az igazukat bizonygatják és senki sem hisz nekik.” Amikor hosszú szünet után utoljára jelent meg nyilvánosan Magyarországon, a millenniumi ünnepségeken, megöregedve, fekete ruhában, lefátyolozott arccal, magába roskadva vonult be a terembe, mint „mater dolorosa”. Az üdvözlő beszéd alatt azonban egy rövid időre visszanyerte igazi énjét és a dörgő éljenzés alatt arca ismét kipirult és lénye újra összeolvadt imádott országával, amely azóta is szeretettel és tisztelettel őrzi királynéja emlékét.
– EGY – 18 53. B éc s Merén ylet Feren c Józ sef ellen . Az összezsugorodott rozsdás falevelek fenyegetően zizegtek, ahogy az egyenruhás férfi lassú sétája közben rajtuk lépkedett. Magas, karcsú alakját, szőke haját és jellegzetes pofaszakállát a bástyán sétáló hölgyek vágyakozó pillantásai kísérték. Ferenc József – mert ő volt a titokzatos férfi – unottnak tűnő arckifejezéssel viszonozta a köszöntéseket, de tekintete közben hosszasan elidőzött egy-egy csinosabb arcocskán. Az avar roppanó hangja hirtelen felerősödött a háta mögött – na, már megint egy újabb erőszakos tisztelő – gondolta magában. Ebben a pillanatban váratlanul egy vastag erős kar hátulról gorombán megragadta a nyakát. A támadó férfi hihetetlen erővel magához szorította a császárt úgy, hogy az levegőt is alig kapott, a nyakához pedig fenyegetően egy éles kést nyomott úgy, hogy a vér máris szivárogni kezdett a penge által ejtett sebből. – Ne mozdulj, ha jót akarsz – mordult rá a császárra magyarul. – Mit akar maga? – kérdezte fojtott hangon a megtámadott. – Függetlenséget Magyarországnak, éljen a haza! – kiáltotta szinte önkívületben a merénylő. – Én vagyok a törvényes uralkodó, – nyögte a császár, miközben próbált a szorításból szabadulni. – Akkor dögölj meg! – azzal a jobb kezében lévő széles pengéjű kést egy hirtelen rántással végighúzta a császár nyakán. A kés felhasította a nyak bőrét, az alatta lévő izmokat, de egy csodás véletlen megmentette a császár életét. Miközben teste félig ájultan összeroskadt, a penge nem érte el és nem sértette meg azokat a nagy ereket, amelyek megnyílása halálos veszélyt jelentett volna a számára. A látvány így is ijesztő volt, a tátongó sebből csorgó vér vörösre festette fejét, arcát, öltözetét, úgy nézett ki, mintha egy oroszlán marcangolta volna szét a nyakát. – Éljen Kossuth! – ordította a támadó, aki a merényletet sikeresnek gondolta, ezért a földre lökte áldozatát. Ekkor Ettenreich József bécsi mészáros próbálta útját állni, ám őt félretaszította, majd elhajítva kését, bevetette magát a vastag törzsű fák közé. A császár kíséretéből O’Donnel szárnysegéd vette üldözőbe a menekülő alakot. Közben már futva érkeztek a sétányra a fekete ruhás ügynökök, sőt még a közelben lévő testőrségből is rohantak a helyszínre fényes sisakjukban fegyveres őrök. A közelben sétálók ekkorra körbevették a sebesült császárt, az egyik úrhölgy pedig hosszú sáljával letörölte az arcát, majd kendőjét rászorította a nyitott sebre, hogy így csillapítsa a vérzést. A testőrök ez alatt utolérték és rávetették magukat a merénylőre, fejét az ázott avarba nyomták és ütlegelés közben kezeit hátracsavarták és megkötözték. Miután talpra állították, a férfi kövérkés arcán elégedett mosoly jelent meg, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, sikerült végrehajtania, amit eltervezett. – Ki maga? Miért tette? – záporoztak rá a kérdések. – Hogy hívják? – kérdezték tőle németül, magyarul, sőt csehül is. – Libényi János vagyok! Magyarország szabadságáért harcolok. – Halál a zsarnokokra – folytatta. – Éljen Kossuth Lajos – nézett körül büszkén, de ebben a pillanatban iszonyatos ütést kapott az arcára, nyakára, a földre esve pedig tovább ütötték, rúgták teljes erejükből a császár megkésett védelmezői. – A kurva anyátokat! – próbálkozott feltápászkodni a földről a férfi, de ez nem sikerült. Vérbe borult szemekkel nézett körül és elszörnyedve látta, hogy minden hiábavaló volt, akit ő már halottnak hitt, a császár, feltámadt. Ferenc József segítő kezektől támogatva felkapaszkodott fekvő helyzetéből, képes volt – rogyadozva ugyan – néhány lépést is megtenni és beszállt egy csukott hintóba, amely elszáguldott vele a Burg irányába.
– A főudvarmesternő kér azonnali bebocsájtást, rendkívül fontos ügyben – jelentette a kamarás, és várakozva tekintett Zsófia főhercegnőre, a császár anyjára. – Azonnal engedjétek be! – parancsolta Zsófia ellentmondást nem tűrő hangon, de közben már Esterházy grófnő magából kikelve áttörte az ajtónállók sorfalát. – Kegyelmes asszony, merényletet kíséreltek meg Ferenc József őfelsége ellen – kiabálta feldúltan a grófnő. – Él? Súlyosan megsérült? – kérdezte feszülten a főhercegnő. – Él. Szerencsére a kés megcsúszott őfelsége zubbonyának gallérján, így a penge nem hatolt mélyen a nyakába, ezért nincs életveszélyben. Most varrják össze a sebét, azt mondják az orvosok, hogy egy kissé megsérült a gégéje is, ezért a hangja kissé rekedtesebb és halkabb lesz, de egyébként teljesen felgyógyulhat. Rögtön ide is hozzák, amint a sebészek befejezik a munkájukat – folytatta kissé nyugodtabban a grófnő. – Tudják már, hogy ki tette? – Igen. El is fogták a merénylőt a helyszínen. – Ki az? – Valami magyar munkás! – És miért csinálta ezt a szörnyűséget? – érdeklődött Zsófia. – Függetlenséget akar Magyarországnak ez a rebellis! – a grófnő arca szinte eltorzult, amikor a gyűlölt nevet ki kellett ejtenie a száján. – Arcátlanság ilyet még csak kérni is, hiszen alig néhány éve, hogy levertük a magyarok lázadását. Talán nem volt elég az a tizenhárom, akit kivégeztettünk és kevés a börtönbe zártak száma, hogy még most sem nyugszanak – mélyült el a múlt dicsőségében a főhercegnő. – Gyűlölöm én is ezeket a magyarokat, akik örökké elégedetlenek, lázadoznak és megfojtanának minket, ha a kezükbe kerülnénk – csatlakozott véleményéhez a főudvarmesternő. – Nem hiába óvtak nagyszüleink is mindig ettől a farkasfajzattól, hiszen már a kezdetekkor, 907-ben is ők ölték meg családunk legfőbb ősét, Luitpold keleti őrgrófot az ennsburgi csatában – panaszkodott Zsófia. – Nem nyugszanak bele, hogy az apostoli uralom örök érvényű, állandóan valami furcsa, szükségtelen szabadságról és függetlenségről papolnak. És lám most is képesek belemarni az uralkodóba. – Mi legyen hát a merénylő sorsa? – kérdezte szigorú arccal a főhercegnő. – Valószínűleg várfogság, súlyos vasban. – Nem, az teljesen lehetetlen, ez a toportyánféreg kínhalált érdemel. Ezeknek a lázadóknak még az írmagját is ki kell irtani. – Zsófia szinte már reszketett a visszafojtott haragtól, ahogy a magyarokról beszélt. – Utasítsa a vésztörvényszéket, hogy a büntetés nem lehet más, mint a legsúlyosabb, a kivégzés. – De kegyelmes asszonyom, nem lehetne egy kissé enyhébb a büntetés, hiszen a merénylet nem is végződött halállal? – Nem, szó sem lehet róla! Hiszen hallhatta, hogy mi történt Milánóban is? – Nem pontosan, de tudom, hogy ott is valamilyen rebellió kezdődött. – Kedves grófnő! Ott is nagyon engedékenyek voltunk és ezért Mazzini – a lázadók vezére –, megpróbálta fellázítani a népet ellenünk. A milánói farsangon, álarcos öltözékben ezek a gazemberek késekkel, tőrökkel orvul megtámadták a katonáinkat. – Állatias kegyetlenséggel tízet megöltek közülük és rengeteget megsebesítettek. Ami a legszörnyűbb, néhányukat élve, hosszú szegekkel a kapufélfákra szegezték, akik aztán szörnyű kínok között napokig haldokoltak a csőcselék gúnyolódása közben. – Iszonyatos lehetett – suttogta dermedten a grófnő. – Tudja, hogy bántunk el velük? – provokálta őt a főhercegnő. – Levertük a puccsot, nem kis véráldozattal, mert ezek az olaszok is olyan fanatikusak, mint a magyarok, de végül minden lázadót elfogtunk – folytatta. – Tizenhat lázadót azonnal kivégeztettünk, negyvennyolcat pedig a legsúlyosabb várfogságra ítéltünk. Így kell ezekkel elbánni. Csak a legnagyobb szigor, a súlyos büntetések tarthatják meg a birodalom reputációját és egységét. – arca kipirult, ahogy mint a végzet angyala suhogtatta kardját a bűnösök fölött.
– Tűzzel–vassal kell harcolnunk a magyaroknál is minden rebellió ellen, már a legkisebb ellenállás, szervezkedés esetén is le kell csapnunk. Ha a titkosrendőrségtől jelzést kapunk, akárhol legyen is a gyűlölet góca, azt azonnal teljes erővel szét kell zúznunk, még ha saját soraink között kell is keresnünk az árulót. Fenyegetően nézett a grófnőre, aki ettől láthatóan zavarba jött, mintha őt is összeesküvéssel lehetne vádolni. – És a császár őfelsége is így gondolja? – kérdezte naivan a grófnő. – Ugyan már, hiszen József mindent ugyanúgy lát, ahogy én. Talán csak túlságosan beleéli magát ebbe a rengeteg irodai munkába, a komolyabb politikai gondok megoldására még nem elég tapasztalt. Talán ha egy kissé megkomolyodik, találunk neki egy megfelelő feleséget, születik néhány gyereke – esetleg egy trónörökös –, s akkor az én segítségemmel és irányításommal meg fogjuk oldani a birodalom komoly problémáit is – merült el gondolataiban Zsófia. – Apropó, talán tudok egy megfelelő feleségnek való hölgyet ajánlani kegyelmes asszonyomnak – fontoskodott a főudvarmesternő.
– KET T Ő – 18 56. Laxen b u rgi kast ély. – Felséges asszony, Mária Ludovika királyi hercegnő, az Ön édesanyja kíván belépni – jelentette az udvarhölgy a vendég érkezését. – Erzsébet császárné felemelkedett karosszékéből és az ajtóhoz érve saját maga hívta beljebb Ludovikát, átölelte és megcsókolta arcát, majd a terem sarkában lévő karosszékekhez vezette és leültette. – Teát kérünk, aztán elmehetnek – intett az udvarhölgyeknek, majd ismét anyjához fordult. – Annyira örülök neked, hiszen már nagyon régen nem láttalak. Mi újság van nálatok? Annyira hiányoztok, hogy állandóan csak sírok, ha a régi boldog életemre gondolok. Apával és Nenével mi van? – Édesapád továbbra is sokat utazgat, éli világát, lovagol, sőt újabban egy valódi cirkuszt is berendezett magának. – mesélte a hercegnő. – Nővéred pedig még mindig nem tudja elfelejteni, hogy Zsófia főhercegnő eredetileg őt szemelte ki Ferenc Józsefnek feleségül. De ezt a császár szerelemre lobbanása megakadályozta. – Talán jobb lett volna, ha őt veszi el, akkor talán nem gyűlölne engem annyira ez a gonosz asszony – fakadt ki Erzsébet. – Hogy-hogy – nézett rá döbbenten Ludovika –, azt hittem, hogy egész jól kijöttök egymással, hiszen most már a két szép kislányod is veletek van, és mégiscsak Te vagy a császár felesége. – Ez csak a látszat. Itt mindent a császár anyja, Zsófia főhercegnő csinál, ő intézkedik. A gyerekeimet a palota másik szárnyába helyeztette, nem engedte, hogy szoptassam őket, ha látni akarom a lányokat, akkor be kell jelentkeznem nála, mint egy idegennek. Kémekkel vesz körül, minden cselekedetemet figyelik és kritizálják, nem vagyok elég jó az udvar számára. Ez az idióta udvari viselkedés nem enged egy természetes mozdulatot, egy önálló gondolatot sem. A spanyol etikett annyira megkövült rituálékat követ, hogy még az életösztönt is képes kiölni az emberekből. Itt egyetlen erő uralkodik, a valódi hatalom a főhercegnő, aki viszont az egész udvarral együtt nem tart alkalmasnak, hogy a Birodalom első asszonya legyek. – De hiszen te annyira gyönyörű vagy itt a sok csúf öregasszony között, úgy ragyogsz ki közülük, mint a gyémánt a foglalatából. A férjed pedig imád téged továbbra is, minden kívánságodat teljesíti. – Valóban vele jó együtt lenni, de szinte soha nem látom, annyira lefoglalják az államügyek. Néha azt kívánom, bárcsak ne lenne császár, mert akkor boldogan élhetnénk – mondta, majd kissé elpirult erre a nagy kitárulkozásra, aztán kis szünet után így folytatta: – Igen, ő valóban szeret engem, ez talán igaz, ezért sokat is teszek megjelenésemért, mert ez a legfőbb kincsem, amellyel ellenfeleimet elnémíthatom. Megfelelően diétázom, tornászok, sőt lovagolok is, úgy ahogy otthon megtanultam. De legszívesebben máshol lennék, szeretnék elutazni, mert ebben a feszült állapotban félek, hogy tönkremegyek. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége, de előbb-utóbb ki fogok törni ebből a rabságból, még ha ezért komolyan harcolnom is kell. Most azonban nem fogok engedni, és ha jövőre Magyarországra utazunk, ahogy József tervezi, akkor a gyerekeimet is magammal viszem. Zsófia ugyan állandóan avval fenyeget, hogy a rossz víz miatt veszélyes lehet a gyerekeket magunkkal vinnünk. De most végre nem engedek.