- 1 - A Legfelsőbb Bíróság elvi döntései. III. számú büntető elvi döntés

- 1 -

A KÚRIA (KORÁBBAN: LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG) BÜNTETŐJOGI ÉS BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOGI TÁRGYÚ TESTÜLETI ÁLLÁSFOGLALÁSAI, JOGEGYSÉGI HATÁROZATAI ÉS BÜNTETŐ KOLLÉGIUMI VÉLEMÉNYEI I. A Legfelsőbb Bíróság elvi döntései III. számú büntető elvi döntés Az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményekért való felelősségről Ha a cselekményt önhibából eredő és a Btk. 24. §-ának (1) bekezdése szerinti tudatzavart okozó ittas vagy bódult állapotban követik el – s ez a Btk. 25. §-a értelmében az elkövető javára figyelembe nem vehető – a cselekmény annak tárgyi oldalához képest minősülhet szándékos vagy gondatlanságból elkövetett bűncselekményként. 1. A Btk. 75. §-ában foglalt rendelkezés az alkoholisták kényszergyógyítására teremt lehetőséget, ha a bűncselekmény elkövetése az alkoholista életmóddal függ össze. Tapasztalati tény azonban, hogy nemcsak szokásos alkoholisták, hanem esetileg leittasodó egyének is követnek el bűncselekményeket. A Btk. 25. §-a azt a törvényi tilalmat állítja fel, mely szerint a – beszámítási képességet kizáró, illetve azt korlátozó tudatzavarról rendelkező – 24. § nem alkalmazható annak javára aki a cselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban követte el. (A továbbiak a bódult állapotban elkövetett cselekményre is vonatkoznak.) 2. A Btk. 24. §-ának (1) bekezdése szerint nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában – így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban, vagy személyiségzavarban – követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére vagy arra hogy a felismerésnek megfelelően cselekedjék. A (2) bekezdés értelmében pedig, ha az elmeműködés kóros állapota az elkövetőt csupán korlátozza, a büntetését korlátlanul enyhíteni lehet. A Btk. 25. §-ában foglalt tilalom kizárja mind az említett büntetlenséget, mind a büntetés korlátlan enyhítését annak javára, akinek a tudatzavara önhibájából eredő leittasodás következménye. Amikor a törvény ezt a tilalmat felállítja, azt juttatja kifejezésre, hogy az önhibából ittas állapotba kerülő és ebben az állapotban bűncselekmény tényállását megvalósító cselekmény elkövetőjét olyannak kell tekinteni, mint azt, akinek beszámítási képessége van. 3. Az ittas állapot okozta tudatzavar alapvetően eltér a tudatzavar egyéb eseteitől; az önhibából leittasodó tudatzavara olyan ok következménye, melyért az elkövető felelőssé tehető. A saját akarat-elhatározásától, szándékától függ ugyanis, hogy a tűrőképességét meghaladó mérvű alkoholfogyasztással előidézi-e a beszámítási képességet kizáró vagy korlátozó tudatzavar veszélyét, A Btk. 25. §-a alapján való felelősség szükségképpen eltér a bűnösség általános alakjától. Az alanyi oldalnak így a Btk. 25. §-án alapuló felelősségnél is jelentősége van, de csupán az önhibából eredő leittasodás, nem pedig az ittas állapotban elkövetett bűncselekmény konkrét tényállása vonatkozásában. Á bíróságnak ennyiben kell az alanyi oldalt vizsgálnia. Azt kell tehát vizsgálnia, hogy a terheltnek tudatzavart előidéző leittasodása önhibából eredt-e. Abban az esetben, ha valaki teljesen önhibáján kívül ittasodott le, a Btk. 24. §-a alkalmazásának helye van. Nem szükséges azonban, hogy az elkövető kizárólagosan csak a saját hibájából kerüljön ittas állapotba, ha egyéb ok is – pl. más személyek ösztönzése – közrehatott: ez az önhiba megállapítását nem zárja ki. 4. A Btk. 25. §-a gyakorlatilag elsősorban a büntetés korlátlan enyhítésének kizártsága körében érvényesül; ugyanakkor a Btk. 24. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazása kizártságának is – bár nyilván ritkábban fordul elő – jelentősége van. A bíróságnak fokozott alapossággal kell vizsgálnia, hogy a terhelt az elkövetéskor cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a felismerésére, illetve a felismerésnek megfelelő cselekvésre képtelen volt-e vagy sem. Erre az eset összes körülményeinek egybevetése alapján lehet következtetni. Egymagában ugyanis a még olyan súlyos fokú ittasság sem szolgálhat alapul a beszámítási képességet kizáró tudatzavar megállapításához. Hasonlóképpen az sem, hogy a terheltnek nem volt oka, indítéka a cselekmény elkövetésére. (Ismeretes, hogy az ítélkezése tapasztalatok szerint a szeszes ital hatása alatt levő, de azért beszámítható állapotú egyének gyakran követnek el kellően nem motivált ölési vagy testi sértési cselekményeket, minden előzmény nélkül verekednek és garázdálkodnak.) Ugyanakkor viszont következtetési alapul szolgálhat – egyebek között – ha az elkövető magatartása még viszonylagosan sem mutatkozott logikusnak, ha nem volt tisztában kijelentései tartalmával, ha – az ittasság egyébként fellépő tünetei mellett – magatartásából hiányzott az értelmi funkció, a reagálás a személyekre és jelenségekre stb. Mindezeket a körülményeket azonban a bíróságnak nem külön-külön, hanem egybevetve, a maguk együttességében kell értékelnie. Ennek során a szükséghez képest orvos szakértőt is meghallgathat (nem mellőzhető ez alkoholos eredetű elmebetegség, a patológiás, vagy az abortív patológiás ittasság fennállásának gyanúja esetén). 5. Felmerül ezek után a kérdés, hogy az ittas állapotban levő személy cselekménye mikor minősül szándékos, illetve gondatlan bűncselekménynek. Amikor a Btk. 25. §-a a 24. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásának tilalmaként jelentkezik,

- 2 -

a minősítés kérdése nem okoz nehézséget: a cselekményt attól függetlenül kell – az általános szabályok szerint – minősíteni, hogy az elkövető a felismerési képességében vagy az ennek megfelelő cselekvésben korlátozott volt-e vagy sem. Annál élesebben merül fel a különbségtétel nehézsége akkor, amikor a Btk. 24. §-ának (1) bekezdésében foglalt büntetlenség kizártságának esete forog fenn. A szándékos és a gondatlan bűncselekmény elhatárolásáról azon az alapon, amint az a minősítés körében egyébként történik, ebben az esetben nyilvánvalóan nem lehet szó. Az önhibából ittas állapotba kerülő és bűncselekmény tényállását megvalósító cselekményt elkövető személyt olyannak kell tekinteni, mintha annak beszámítási képessége lenne; következésképpen e törvényi rendelkezés folytán az ittas állapotban való elkövetés a cselekmény minősítésén mit sem változtat, azt nem érinti. Ebből az következik, hogy az önhibából eredő ittas állapotban elkövetett cselekmény szándékos vagy gondatlan bűncselekményként minősülhet. A cselekmény szándékosan elkövetettként való minősítése mellett tehát nem zárható ki – feltéve, hogy a törvény ezt büntetni rendeli – annak gondatlanságból elkövetett bűncselekményként minősítése. A bíróságnak a minősítés körében azt kell vizsgálnia, hogy a bűncselekmény elkövetési körülményeinek elemzése alapján miként lenne az minősítendő az alanyi oldal teljessége esetén. Ezt pedig csak a cselekmény tárgyi oldalának beható vizsgálata alapján lehet elbírálni. A cselekmény tehát nem szükségképpen minősül szándékosan elkövetettként, nyilvánvalóan helytelen lenne a cselekmény gondatlan minősítését – a kétségtelenül erre utaló tárgyi körülmények ellenére – abból az okból mellőzni, mert az elkövető a Btk. 24. §-ának, (1) bekezdése szerint tudatzavart okozó ittas állapotban volt. A bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a cselekmény külső megjelenési alakja és az ezzel kapcsolatos tárgyi körülmények olyanok-e amelyek arra utalnak, illetve amelyekből megnyugtatóan arra lehet következtetni, hogy – amennyiben a cselekmény nem a Btk. 25. §-ában foglalt tilalom folytán kerülne elbírálásra – a cselekményt gondatlanságból követték el. Mindez természetesen csak az adott eset összes körülményei alapján állapítható meg. A bíróságnak tehát nemcsak a leittasodó önhibájának meglétét, de az elkövetett cselekmény tárgyi elemeit is teljes részletességgel és alapossággal kell megállapítania s vizsgálnia. Ha mindebből kétséget kizáróan arra vonható következtetés, hogy a józan állapotban levő elkövető cselekményét gondatlanságból elkövetettként kellene minősíteni: úgy ezt – ittas állapotban elkövetve is – ilyennek kell minősíteni. Amennyiben azonban a törvény szerint a cselekménynek csak a szándékos elkövetése bűncselekmény, úgy – a gondatlanságra utaló tárgyi körülmények esetén – a Btk. 25. §-ában foglalt rendelkezés alkalmazásával is kizárt a büntetőjogi felelősség megállapítása. Rá kell mutatni arra is, hogy a Btk. 15. §-ában foglaltak alkalmazása ittas állapotban elkövetett cselekmény tekintetében – az alanyi oldal sajátossága folytán – ugyancsak eltérően érvényesül. Az eredményhez fűződő következményekért való felelősség vonatkozásában is a bíróságnak ugyanúgy a tárgyi külső ismérveket kell vizsgálnia és alapul vennie. Ugyanez a szemlélet érvényesül a ténybeli tévedésről szóló rendelkezésnek [Btk. 27. § (1) bek.] az ittas állapotban levő javára alkalmazásánál is. 6. A Btk. 25. §-a a 24. § alkalmazását csupán a tudatzavar tekintetében zárja ki. Azok az indokok, amelyek a törvényhozót a hivatkozott rendelkezés megalkotására indították, nyilvánvalóan nem állanak fenn az elmebetegség esetén még akkor sem, ha az mértéktelen alkoholfogyasztásra vezethető vissza. Tehát az ilyen eredetű elmebetegség is feltétlenül kizárja, illetve korlátozza a beszámítási képességet. Az úgynevezett patológiás (kóros) ittasság különböző formái az elmeműködés olyan időleges jellegű tudatborulással járó zavarai, amelyek minőségileg különböznek a közönséges ittasságtól, és a heveny elmebetegséggel egyenlő állapotnak tekinthetők. Ilyen állapot esetén tehát nem a Btk. 25. §-a, hanem a 24. §-a érvényesül. Ezzel szemben az idült alkoholizmus önmagában nem tekinthető az elmeműködés olyan zavarának, amely a Btk. 25. §-ának érvényesülését kizárná; az idült alkoholista beszámítási képességének korlátozottsága nem feltétlen. Az ilyen elkövető nem mindig szenved elmebetegségben, bár többnyire rendellenes személyiségű. A személyiség fejlődésének zavara (pszichopátia) általában nem zárja ki a beszámítást akkor sem, ha iszákossággal szövődik. Ez az állapot azonban esetleg a személyiség olyan fokú degradációjával járhat, amely már egyenértékű az elmebetegséggel, s ez okból korlátozhatja – esetleg kizárhatja – a beszámítási képességet. A közönséges ittassággal szemben a kóros részegség akkor állapítható meg, ha az alkoholfogyasztó alkohol-tűrőképessége a vele született vagy szerzett károsodásnak, illetve – akár ideiglenes – diszpozíciójának következtében megváltozott (kvalitatív és kvantitatív intolerancia). A tűrőképesség mennyiségi elváltozását rendszerint az jelzi, hogy viszonylag kis mennyiségű alkoholfogyasztás előzte meg a részegséget. A minőségi elváltozásra különösen az alábbi tünetekből lehet következtetni: a) az érintkezés-felvétel megnehezülése, b) érzékcsalódások fellépése, c) a magatartás énidegensége, d) a cselekménynek a szituációhoz képest inadekvát volta, e) heves, megokolatlan és túlméretezett indulatkitörés, f) terminális alvás, g) teljes vagy részletes emlékezészavar. Egyes tünetek a szokványos részegségnél is előfordulnak, a kóros részegség esetén is ritkán fordul elő valamennyi tünet együttes jelentkezése. 7. A büntetőügyekben adott elmeszakorvosi elemzések nyilvánvalóvá tették, hogy a teljesen kifejlődött patológiás részegség alakzata és a típusos részegség között átmeneti esetek is léteznek. Ezek lényegesen különböznek a típusos részegségtől, ugyanakkor azonban téves lenne az ilyen jellegű állapotot is beszámítást kizáró részegségnek tekinteni.

- 3 -

Az átmeneti alakzat jellemző vonásainak feltárása és elhatárolása a részegség egyéb alakzataitól: bonyolult feladat, mert egyes tünetei olyanok, hogy nehezen határolhatók el a közönséges ittasságnál is fellépő jelenségektől. Állásfoglalást igényel mindenekelőtt az a kérdés, hogy az említett átmeneti alakzat minőségileg különbözik-e a patológiás részegségtől, vagy pedig ez utóbbinak egyik fajtája. Az elmeorvos-szakértői vélemények nem egységesek a megjelölés tekintetében („atípusos részegség”, „komplikált részegség” stb.). Ezek közül a szokványos és a patológiás részegség mellett a csökevényes kóros részegség (abortív patológiás részegség) megnevezés mutatkozik a leghelyesebbnek: Valójában ugyanis a teljesen kifejlődött kóros részegségi formáktól elkülönülő olyan részegségről van szó, amelynél nem fejlődtek ki teljesen a kóros részegség jellegzetességei, amely tehát kevesebb tünetet, illetve kevésbé kialakult tüneteket mutat. Az abortív kóros részegségnél a sajátos pszichopatológiai tünetek nem lépnek fel olyan fokú intenzitással, mint a teljesen kialakult kóros részegségnél. Ugyanakkor atípusos részegségtől eltérően a tudat zavart állapota többnyire rohamosan és nagyobb intenzitással áll be, anélkül azonban, hogy – a rendszerint meglevő emlékezészavarok ellenére – az összefüggések, a helyzeti körülmények felismerése, a tájékozódás teljesen eltűnne. Az említett tünetek sok esetben nagymérvű aránytalanságokat mutathatnak az alkoholfogyasztás mérvével is. Nem elengedhetetlen előfeltétel a csupán csekély mennyiségű alkohol fogyasztása. Az elmeorvos tudomány szerint az abortív patológiás részegség lényegét illetően nem különbözik a teljesen kifejlődött kóros részegségtől, csupán ez utóbbi jellemző tünetei csak csökevényesen alakulnak ki. Általában könnyebb feladatnak mutatkozik a patológiás részegség felismerése, mint az átmeneti csökevényes alakzaté. Téves eredményre vezethet a büntetőjogi elbírálás szempontjából az átmeneti alakzat kóros részegségként való értékelése, mint a típusos részegségtől való határozott megkülönböztetésnek az elmulasztása; ugyanígy a valójában szokványos ittasságnak csökevényes kóros részegségként való értékelése. A kóros részegség nem teljesen kifejlődött alakzata csupán korlátozza az elkövetőt a cselekmény társadalomra veszélyes következményeinek felismerésében, illetve abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. E vonatkozásban a szükséghez képest szakértői véleményt kell beszerezni, amely természetesen nem köti a bíróságot, de annak megfelelő jelentősége van akár a patológiás részegség, akár abortív alakzatának megállapítása szempontjából. Az ide vonatkozó elmeorvos-szakértői véleményt a bíróságnak igen gondosan mérlegelnie kell és amennyiben elfogadja, hogy az elkövető a kóros részegség csökevényes állapotában cselekedett, úgy ez alapul szolgálhat a Btk. 24. §-a (2) bekezdésének az alkalmazására. A büntetés korlátlan enyhítése azonban nem kötelező, a rendelkezés erre csupán lehetőséget nyújt a bíróság számára. Így a kóros részegség átmeneti alakzatának fennállása esetén rendkívül széles büntetési keretek között szabhatja ki a bíróság a büntetési céloknak megfelelő büntetést. Ez összhangban áll azzal, hogy a csökevényes alakzatnak a beszámítási képességet korlátozó hatása is rendkívül eltérő lehet, tehát fokozottan differenciált büntetőjogi elbírálást igényel.

IV. számú büntető elvi döntés a bűnszövetségről Bűnszövetség megállapításának akkor is helye van, ha két vagy több személy akár ugyanolyan, akár különböző jellegű bűncselekmények szervezett elkövetésében előzetesen megállapodik, és ennek alapján legalább egy bűncselekményt elkövettek vagy annak elkövetését megkísérelték. 1. A Btk. 137. §-ának 7. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint: „bűnszövetség akkor létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket szervezetten követ el, vagy ebben megállapodik”. a) A Btk. a bűnszövetség fogalom-meghatározásánál a bűncselekmények szervezett elkövetését értékeli, vagyis azt az esetet, amikor a közreműködőknek, tehát a bűnszövetség tagjainak a megállapodása több bűncselekmény megvalósítását célozza anélkül, hogy minden egyes bűncselekmény végrehajtásának a részleteit is megszerveznék. A törvény ugyanis azt a súlyosabb minősítést megalapozó magasabb fokú társadalomra veszélyességet értékeli, hogy az elkövetők nem csupán egy meghatározott bűncselekmény elkövetését valósították vagy kísérelték meg, hanem magát a bűnözést szervezik meg. b) A bűnszövetség létrejöttének nemcsak az a feltétele, hogy a bűncselekménynek alanya akár tettesként, akár részesként két vagy több személy legyen, hanem az is, hogy az elkövetők megállapodása szervezett bűnelkövetésre, vagyis magára a bűnözésre, illetve több bűncselekmény elkövetésére irányuljon, továbbá hogy a megállapodás a cselekmények elkövetését időben megelőzze. 2. A „bűncselekmények” törvényi szóhasználatán több szándékosan elkövetett cselekményt kell érteni. Ehhez képest a bűnszövetség megállapítása nem kizárt az olyan esetben sem, amikor az elkövetők két vagy több cselekmény megvalósítását határozzák el, és kezdik meg vagy fejezik be, de a cselekményeik törvényi egységet alkotnak. Valamely bűncselekmény egyszeri elkövetése viszont – bármilyen szervezetten is történjék a végrehajtása –, ha az elkövetők között az előzetes megállapodás is csak egyre vonatkozott, nem minősíthető bűnszövetségben történt elkövetésnek. 3. A bűncselekmények szervezett elkövetése magában foglalja az azok megvalósítására irányuló előzetes megállapodást. a) A bűnszövetségnek az a törvényi meghatározása, hogy külön fordulatként tartalmazza a szervezett elkövetést és külön az arra irányuló megállapodást, nem jelenti azt, hogy a szervezett elkövetés tartalmilag ne foglalná magában az előzetes megállapodást is. A megállapodás törvényi kiemelése viszont azt is célozza, hogy ha csak egy bűncselekmény megvalósítására vagy annak megkísérlésére került ugyan sor, de ennek elkövetését megelőzte a bűnözésre irányuló megállapodás, úgy ez utóbbi körülményből

- 4 -

eredő magasabb fokú társadalomra veszélyesség is értékelhető legyen. Minthogy tehát a Btk. 137. §-a 7. pontjának mindkét fordulata több bűncselekmény elkövetésére vonatkozik, ezért állapítható meg akkor is a bűnszövetség, ha az elkövetők a tervezett bűncselekmények közül csupán egynek a megvalósításáig, illetve annak a kísérletéig jutottak el. Az olyan bűncselekménynél, ahol a törvény az előkészületi magatartást is büntetni rendeli, és ennek a konkrétan megvalósuló formája önmagában – a bűncselekmény elkövetését célzó – közös elkövetésre vonatkozó megállapodás, ott nem bűnszövetségben való elkövetést, hanem előkészületet kell megállapítani. Ez következik abból is, hogy az előkészületnek sohasem minősítő körülménye a bűnszövetség. b) Az előzetes megállapodás – mint a szervezett elkövetés egyik eleme – olyan, a jövőben megvalósítandó bűncselekmények elkövetésére irányuló elhatározást jelent, amely a jogvédte érdekek ellen támadó erők viszonylag magasabb fokú szervezettségét, pl. az elkövetők következetességét, a végrehajtás egyes jelentősebb körülményeiben, módozataiban megnyilvánuló tervszerűséget is felölelheti. Nem zárja ki viszont a bűnszövetség megállapíthatóságát az, ha a megvalósított vagy megkísérelt bűncselekmény vagy bűncselekmények végrehajtásának a módja eltér az előzetes megállapodástól. c) Annak megállapítását, hogy a megállapodás előzetes volt, nem befolyásolja, hogy az a cselekmény elkövetését megelőzően sokkal korábban vagy a véghezvitel megkezdése előtt viszonylag rövidebb idővel történt. Lényeges azonban, hogy ez a megállapodás már eleve a bűnözésre, vagyis több bűncselekmény elkövetésére irányuljon. 4. A megállapodás formáját illetően a törvény nem tartalmaz, de nem is tartalmazhat taxatív felsorolást. A konkrét eseteket tekintve a leggyakoribb a szóbeli (vagyis a kifejezett) megállapodás. De megállapodás a hallgatólagos, a félreérthetetlenül a bűnözésre irányuló akarategység is. Ilyen megállapodásra általában az olyan cselekményeknél lehet következtetni, ahol az elkövetők ismétlődően, az azonos vagy a hasonló alkalmat keresték, vagy használták fel a bűncselekmények megvalósításához. Amikor tehát az elkövetők ráutaló magatartásából egyértelműen ismerhető fel a bűnözésre irányuló következetesség, tervszerűség és akarategyezőség, akkor valósul meg a hallgatólagos megállapodás. 5. A bűnszövetségben való elkövetés megállapítása esetén is alkalmazni kell a Btk.-nak a tettességre és a részességre vonatkozó rendelkezéseit. A bűnszövetség keretében tanúsított elkövetői magatartás tehát minősíthető tettesi, társtettesi, felbujtói vagy bűnsegédi tevékenységnek. a) A bűnszövetségben elkövetett bűncselekmény tettese csak az lehet, aki a bűnszövetség létezését is ismerve, egészben vagy részben megvalósítja a konkrét bűncselekménynek a törvényben meghatározott tényállását. Az a körülmény, hogy a tettesek egymás tevékenységéről tudva, közösen követnek el bűncselekményeket [vagyis a Btk. 20. §-ának (2) bekezdése szerint megvalósított társtettesség], nem azonos a bűncselekmények szervezett elkövetésével. A társtettesség megállapításához elegendő egyetlen cselekményre vonatkozó, esetleg nem is előzetes megállapodás, a bűnszövetségnél viszont a megállapodás mindig előzetes, mindig több azonos vagy különböző bűncselekmény elkövetésére irányul, és az elkövető tudata mindig átfogja, hogy magatartása szervezett bűnözésben való részvétel. A törvény a társtettesi minőségben megvalósított bűncselekmények társadalomra veszélyességét általában nem értékeli nagyobb – a minősítésre is kiható – súllyal. A bűnszövetségben történt elkövetést azonban – mint amely a bűnözés szervezettsége folytán a társadalomra kiemelkedő módon veszélyes – a törvény súlyosabb büntetéssel fenyegetett minősítő körülményként értékeli. A bűnszövetség nagyobb fokú társadalomra veszélyességét kifejező törvényi értékelés magában foglalja a bűnszövetség tagjainak magasabb fokú személyi veszélyességét is. Mindebből következik egyrészt az, hogy a bűnszövetség szerinti minősítés keretében az elkövetők társtettesi kapcsolata is megállapítható, másrészt az, hogy ahol a bűnszövetséget a törvény nem értékeli minősítő körülményként, ott a bűnözés szervezettségében megnyilvánuló fokozott társadalomra veszélyességét súlyosítóként kell figyelembe venni. b) A pszichikai bűnsegéd – a felbujtóhoz hasonlóan – a bűncselekmény véghezvitelében közvetlenül nem vesz részt; a tettes vagy a fizikai bűnsegéd akarat-elhatározására gyakorol pszichikai befolyást, illetve erősíti, szilárdítja azoknak az elkövetésre irányuló szándékát. A pszichikai bűnsegéd ösztönző, szándékerősítő magatartása is csak akkor valósítja meg valamely bűncselekménynek a bűnszövetség szerint minősülő alakját, ha az a szervezettség, az előzetes megállapodás alapján kapcsolódik a bűncselekmény vagy bűncselekmények elkövetéséhez. Abból a célból, hogy az egyes elkövetők magatartásának súlya megfelelően értékelhető legyen, szükséges annak az ítéleti megállapítása is, hogy a bűnszövetség tagjai az általuk megvalósított bűncselekményeket tettesi, társtettesi, felbujtói vagy bűnsegédi minőségben követték-e el. 6. A bűnszövetségnek a Btk. 137. §-ának 7. pontjában meghatározott fogalma nem korlátozódik sem valamely adott bűncselekmény körére, sem az azonos jogtárgy szerint csoportosított egyes bűncselekményi kategóriákra, hanem „bűncselekmények”-ről szól. Ha tehát a bűncselekmények szervezett elkövetése, illetve az arra vonatkozó megállapodás több bűncselekményi kategóriához tartozó cselekményt (pl. lopást és sikkasztást) ölel fel, az szintén megalapozza a bűnszövetségben való elkövetés megállapítását. De megállapítható a bűnszövetség akkor is, ha bűnözésre irányuló megállapodás alapján elkövetett bűntettek közül csupán egy olyan bűncselekmény van, amelynél a bűnszövetséget a törvény mint minősülő körülményt szabályozza.

II. A Kúria (korábban: Legfelsőbb Bíróság) büntetőjogi és büntető eljárásjogi tárgyú jogegységi határozatai

- 5 -

A) A Kúria (korábban: Legfelsőbb Bíróság) több szakágú jogegységi tanács ügykörét érintő, büntető vonatkozású jogegységi határozatai 1/1999. Büntető-közigazgatási-polgári jogegységi határozat az 1952. évi III. törvény 14. §-ának és az 1973. évi I. törvény 35. § (4) bekezdésének alkalmazásában a bíróság vezetőjének minősül a bíróság elnökhelyettese is A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának jogegységi tanácsa a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője által kezdeményezett jogegységi eljárásban meghozta a következő jogegységi határozatot: A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 14. §-ának és a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 35. §-a (4) bekezdésének alkalmazásában a bíróság vezetőjének minősül a bíróság elnökhelyettese is. INDOKOLÁS I. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban a kérdésben, hogy a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 14. §-ának és a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (Be.) 35. §-a (4) bekezdésének a bíróság vezetőjére vonatkozó rendelkezései – a bíróság kizárásáról szóló polgári eljárási, illetőleg büntetőeljárási szabályok alkalmazásában – kizárólag a bíróság elnökére irányadók-e vagy a bíróság elnökhelyettesére is. Az indítvány rámutat: a Pp. 14. §-a szerint a perben az a helyi bíróság, illetőleg megyei bíróság sem járhat el, amelynek vezetője a 13. §-a (1) bekezdésének a) , b) vagy c) pontja értelmében ki van zárva; a Be. 35. §-ának (4) bekezdése pedig kimondja, hogy nem járhat el az ügyben – az országos hatáskörű szervek kivételével – az a hatóság, amelynek vezetőjével szemben az (1) bekezdés a) pontjában szabályozott kizárási ok áll fenn. A bírói gyakorlat ezeket a rendelkezéseket nem egységesen értelmezi. A Legfelsőbb Bíróság a Kk.I.28.982/1997/2. számú végzésében a Pp. 14. §-ában foglalt rendelkezést a bíróság elnökhelyettesére is vonatkoztatta. Ezzel ellentétben a Legfelsőbb Bíróság a Bk.V.1731/1998/2. számú végzésében úgy foglalt állást, hogy a Be. 35. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezés kizárólag a bíróság elnökére irányadó, a rendelkezést a bíróság elnökhelyettesére nem lehet alkalmazni. Az indítvány szerint a Magyar Köztársaságban alkotmányos alapjog, hogy bárki ügyében független és pártatlan bíró, illetőleg bíróság járjon el [az Alkotmány 50. §-ának (3) bekezdése, 57. §-ának (1) bekezdése, a Bszi. 9. §-a]. A bíró, illetve a bíróság pártatlanságának biztosítékai – egyebek között – a Be. és a Pp. kizárási szabályai. A pártatlanság követelménye minden bírósági ügyben érvényes. Ez magyarázza, hogy a kizárásra vonatkozó rendelkezések a polgári eljárásban, illetve a büntetőeljárásban a lényeget tekintve azonosak. Az azonos tartalmú rendelkezéseket egységesen kell értelmezni, ezért a jogegységi eljárás feltételei akkor is fennállnak, ha a különböző bíróságok nem ugyanannak a jogszabálynak meghatározott rendelkezését, hanem különböző jogszabályok azonos tartalmú rendelkezéseit értelmezik eltérően. Erre figyelemmel javasolja a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a jogegységi eljárás lefolytatását, utalva arra, hogy álláspontja szerint a bíróság vezetője alatt a Pp. 14. §-a és a Be. 35. §-ának (4) bekezdése alkalmazásában a bíróság elnökhelyettesét is érteni kell. II. A legfőbb ügyész – írásbeli észrevételében kifejtett – álláspontja az, hogy a Pp. 14. §-ában és a Be. 35. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezések csak arra a bíróságra vonatkoznak, amelynek elnökével szemben állnak fenn a rendelkezésekben felsorolt kizáró okok. A jogegységi tanács nem nyilvános ülésén a legfelsőbb ügyész képviselője felszólalt, és az írásbeli észrevételben foglalt álláspontot fenntartotta.

- 6 -

III. A jogegységi tanács álláspontja szerint a felmerült jogkérdés vizsgálatánál abból kell kiindulni, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek az Alkotmányban biztosított alapvető joga, hogy az ügyében eljáró bíróság független és pártatlan legyen [57. § (1) bekezdése]. A Bszi. 9. §-a szerint is mindenkinek joga van ahhoz, hogy bírói útra tartozó ügyét független és pártatlan bíróság bírálja el. Ezeknek a jogoknak az érvényesülését hivatottak biztosítani a Pp. és a Be. kizárására vonatkozó szabályai is. A bírákkal szemben érvényesülő kizárási szabályok részben objektív jellegűek [Pp. 13. §-a (1) bekezdésének a)–d) pontjai és Be. 35. §-a (1) bekezdésének a)–b) pontjai], részben viszont mérlegeléstől függ az, hogy a kizárási ok fennáll-e [Pp. 13. §-a (1) bekezdésének e) pontja és Be. 35. §-a (1) bekezdésének c) pontja]. A bírósággal szemben fennálló, a Pp. 14. §-ában és a Be. 35. §ának (4) bekezdésében meghatározott kizárási ok, amely a bíróság vezetőjének személyéhez kapcsolódik, objektív jellegű, mert a bírákat az ügy elintézéséből kizáró objektív jellegű rendelkezésekre utal vissza. A Bszi. 61. §-a értelmében a bírósági vezető feladata a bíróság, illetőleg a bírósági szervezeti egység vezetése. Ennek megfelelően a bírósági vezető felel a bíróság, illetőleg a bírósági szervezeti egység jogszabálynak megfelelő hatékony működéséért. A bírósági vezetőket a Bszi. 62. §-a sorolja fel. Ezek: a bíróság elnöke és elnökhelyettese, a kollégiumvezető és a kollégiumvezető-helyettes, a tanácselnök, a csoportvezető és a csoportvezető-helyettes. Az említett bírósági vezetők feladatait a Bszi. 63–68. §-ai határozzák meg. A bíróság elnökéről a Bszi. 63. §-a rendelkezik. A Bszi. 65. §-a pedig a bíróság elnökhelyettesével kapcsolatban kimondja, hogy az elnökhelyettes a bíróság elnökét a távollétében teljes jogkörrel helyettesíti, továbbá ellátja a bíróság szervezeti és működési szabályzata szerint hatáskörébe utalt igazgatási feladatokat. A bíróság elnökhelyettesének tehát kettős feladatköre van, egyrészt teljes jogkörrel helyettesíti a bíróság elnökét annak távollétében, másrészt az egész bíróság tekintetében ellátja azokat az igazgatási feladatokat, amelyeket a bíróság szervezeti és működési szabályzata hatáskörébe utalt. A bíróság elnökétől és elnökhelyettesétől eltérően a kollégiumvezető és a kollégiumvezető-helyettes, a tanácselnök, továbbá a csoportvezető és a csoportvezető-helyettes a bírósági szervezeti egységeket, a kollégiumot, a tanácsot, továbbá a csoportot vezetik. Közülük – a Bszi. 66–68. §-ában foglaltakra figyelemmel – a kollégiumvezető, a kollégiumvezető-helyettes, a csoportvezető és a csoportvezető-helyettes lát el a bíróság szervezeti és működési szabályzata szerint hatáskörébe utalt igazgatási feladatokat, de csak az adott szervezeti egység – a kollégium vagy a csoport – tekintetében. A „bírósági vezető” és a „bíróság vezetője” tehát nem azonos fogalmak. A Bszi. 62. §-ában felsorolt bírósági vezetők közül a bíróság elnöke és elnökhelyettese minősül a bíróság – és nem csupán valamely bírósági szervezeti egység – vezetőjének. Az ő személyükhöz kapcsolódó kizárási ok esetében akadályozhatja a függetlenség és a pártatlanság követelményének érvényesülését az, ha az ügyben a bíróság valamely bírája jár el. A Be. 35. §-ának (4) bekezdésében és a Pp. 14. §-ában foglalt kizárási szabályok ebből következően abban az esetben irányadók, ha a törvényben meghatározott kizárási okok a bíróság elnökével vagy elnökhelyettesével szemben állnak fenn. A jogegységi tanács ezért a Bszi. 27. §-ában, 29. §-a (1) bekezdésének a) pontjában és 32. §-ának (4) bekezdésében foglaltak alapján a rendelkező rész szerint határozott. Budapest, 1999. március 29. Dr. Solt Pál s. k., a tanács elnöke, Dr. Haitsch Gyula s. k., előadó bíró, Dr. Berkes György s. k., bíró, Dr. Horeczky Károly s. k. bíró, Dr. Kaszayné dr. Mezei Katalin s. k. bíró, Dr. Petrik Ferenc s. k. bíró, Dr. Tóth Éva s. k. bíró. 1/2000. Büntető-közigazgatási-polgári jogegységi határozat A helyi bíróság nincs kizárva a büntetőügy vagy a polgári ügy, a munkaügyi bíróság a polgári ügy intézéséből, ha a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 35. §-a (1) bekezdésének a) pontjában, illetve a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 13. §-a (1) bekezdésének a), b) vagy c) pontjában szabályozott kizárási ok annak

- 7 -

a megyei bíróságnak az elnökével vagy elnökhelyettesével szemben áll fenn, amelynek a területén a helyi bíróság, illetve a munkaügyi bíróság működik. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának jogegységi tanácsa a legfőbb ügyész által kezdeményezett jogegységi eljárásban meghozta a következő jogegységi határozatot: A helyi bíróság nincs kizárva a büntetőügy vagy a polgári ügy, a munkaügyi bíróság a polgári ügy intézéséből, ha a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 35. §-a (1) bekezdésének a) pontjában, illetve a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 13. §-a (1) bekezdésének a), b) vagy c) pontjában szabályozott kizárási ok annak a megyei bíróságnak az elnökével vagy elnökhelyettesével szemben áll fenn, amelynek a területén a helyi bíróság, illetve a munkaügyi bíróság működik. INDOKOLÁS I. A legfőbb ügyész a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. tv. (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 32. §-ának (2) bekezdése alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban a kérdésben, ki van-e zárva a helyi bíróság a büntetőügy intézéséből, ha a Be. 35. §-a (1) bekezdésének a) pontjában szabályozott kizárási ok annak a megyei bíróságnak az elnökével szemben áll fenn, amelynek a területén a helyi bíróság működik. 1. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság az 1999. június 30-án meghozott 7.Bf.734/1999/2. számú végzésével a Debreceni Városi Bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az első fokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasította. A végzés indokolásában a megyei bíróság rámutatott: a korábbi bírói gyakorlat szerint, ha a megyei bíróság elnökével kapcsolatban merült fel a Be. 35. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott kizárási ok, akkor csupán a megyei bíróság bírái voltak kizártak az ügy elintézéséből. A Bszi., valamint a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény (Bjj.) hatályba lépését követően azonban ez a jogalkalmazói gyakorlat már nem tartható fenn. A korábbi jogértelmezésnek ugyanis az volt az indoka, hogy a bírákkal kapcsolatos munkáltatói jogokat csupán részben gyakorolta a megyei bíróság elnöke. Ezzel szemben az 1997. október 1-jén hatályba lépett Bszi. 62. §-a szerint a bírósági szerv vezetője a megyei bíróság elnöke. Az ugyanekkor hatályba lépett Bjj. 6. §-ának (1) bekezdése szerint a bírói állás pályázat útján tölthető be. A 7. § értelmében a pályázat kiírására mind a helyi, mind a megyei bírósági bírói állás esetén a megyei bíróság elnöke jogosult; a 14. §-ának (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy az első kinevezését követően a megyei bíróság elnöke osztja be a bírót, míg a 62. §-ának (1) bekezdése szerint a munkáltatói jogkört a helyi és megyei bírák vonatkozásában a megyei bíróság elnöke gyakorolja. Ezekre a törvényi rendelkezésekre figyelemmel mind a megyei, mind a helyi bíróság vezetőjének a megyei bíróság elnökét kell tekinteni. Ezért – tekintettel a Be. 35. §-ának (4) bekezdésére – a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság a Be. 250. §-ának II. b) pontja alapján az első fokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az első fokú bíróságot új eljárásra utasította. 2. A Legfelsőbb Bíróság az 1999. december 6-án meghozott Bk.V.2471/1999/2. számú végzésével a Hajdú-Bihar Megyei Bíróságot mint másodfokú bíróságot az eljárásból kizárta, és a másodfokú eljárás lefolytatására a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróságot jelölte ki. Az ügyben a Debreceni Városi Bíróság járt el első fokon, a sértett jogi képviselője pedig a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság elnökének a házastársa volt. Az első fokú ítélet ellen a vádlott és a védő jelentett be fellebbezést. A Legfőbb Ügyészség a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság kizárását és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság kijelölését, továbbá – amennyiben az első fokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére kerülne sor –, a megismételt eljárásra a Nyíregyházi Városi Bíróság kijelölését indítványozta. Rámutatott arra, hogy a hatóság kizárását megalapozó abszolút jellegű kizárási ok nem csupán a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság, hanem a Debreceni Városi Bíróság vonatkozásában is fennáll. Indítványában kifejtette, hogy bár a Legfelsőbb Bíróság a bíróságokról szóló többszörösen módosított 1972. évi IV. törvény hatálya idején arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megyei bíróság elnöke a helyi bíróság vezetőjének nem tekinthető (a Legfelsőbb Bíróság Bk.II.1706/1995/2. sz. határozata), a Bszi. hatályba lépését követően ez a jogértelmezés már nem tartható fenn. A törvény 63. §-ának (2) bekezdése szerint a megyei bíróság elnöke az (1) bekezdésben meghatározott feladatokon túl irányítja és ellenőrzi a területén működő helyi bíróságok elnökeinek és a munkaügyi bíróság elnökének igazgatási tevékenységét, míg a 70. §-ának (5) bekezdése szerint a megyei bíróság elnöke nevezi ki a helyi és a munkaügyi bíróság elnökét. Mindezekre tekintettel megállapítható, hogy a megyei bíróság elnöke a helyi bíróság igazgatása tekintetében is vezetői jogkört gyakorol. A Legfelsőbb Bíróság a Legfőbb Ügyészség indítványát a másodfokú bíróság kizárására és más azonos hatáskörű bíróság kijelölésére vonatkozó részében alaposnak találta. Nem értett egyet viszont a Legfőbb Ügyészségnek azzal a jogi álláspontjával, hogy az első fokú bíróság tekintetében is abszolút kizárási ok áll fenn. Határozatának indokolása szerint a Bszi. 16., 19. és 20. §aiból kitűnően a helyi bíróságot, a munkaügyi bíróságot és a megyei bíróságot az elnök vezeti. A 63. §-a (2) bekezdésének, illetőleg 70. §-a (5) bekezdésének értelmében a megyei bíróság elnökének a helyi bíróság igazgatási és munkaügyi kérdéseiben vannak bizonyos jogai, de ebből korántsem következik az, hogy a helyi bíróság vezetésével összefüggő feladatok megoszlanának a helyi bíróság és a megyei bíróság elnöke között. A Be. 35. §-ának (4) bekezdése kifejezetten az ügyben eljáró hatóság vezetője

- 8 -

tekintetében fennálló kizárási ok jogkövetkezményeit szabályozza, és ez nem értelmezhető akként, hogy e körbe tartozónak kell tekinteni a hatóság felügyeletét különböző jogosítványok alapján ellátó más szervek vezetőit is. 3. A legfőbb ügyész álláspontja szerint a Legfelsőbb Bíróság Bk.V.2471/1999/2. számú végzésében kifejtettek téves jogértelmezésen alapulnak, míg a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 7.Bf.734/1999/2. számú végzésének jogi érvei mindenben helytállóak. Az utóbbiakat erősíti a Bszi. 64. §- a is, amely külön rendelkezik arról, hogy a helyi bíróság elnöke a 63. §-ának (1) bekezdésében meghatározott vezetői feladatokat korlátozott körben gyakorolja. Ebből szintén az következik, hogy a megye bíróságainak általános jogkörű vezetője a megyei bíróság elnöke. Ezért nem ért egyet a Legfelsőbb Bíróság határozatában kifejtett azzal az állásponttal, amely szerint a megyei bíróság elnöke a helyi bíróság igazgatási és munkaügyi kérdéseit illetően „bizonyos jogokkal” bírna csupán a törvény általa helyesnek tartott értelme szerint a helyi bíróságok vezetése és irányítása tekintetében nem a megyei, hanem a helyi bíróság elnökének a jogköre szűkebb. II. 1. A jogegységi indítvány büntetőügyben hozott határozatokat érint, de a vizsgálandó jogértelmezési kérdés a polgári eljárásban is ugyanaz. A Be. és a Pp. kizárási szabályai között nincs érdemi eltérés. A Be. 35. §-ának (4) bekezdésében meghatározott általános tartalmú rendelkezés, amely „a hatóság vezetőjéről” szól, egyaránt vonatkozik a büntetőügyekben eljáró valamennyi hatóság: a nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság vezetőjére. Az ennek a rendelkezésnek megfelelő polgári eljárási szabályt a Pp. 14. §-a tartalmazza. Eszerint a perben az a helyi bíróság, illetőleg megyei bíróság sem járhat el, amelynek vezetője a 13. § (1) bekezdésének a), b) vagy c) pontja értelmében ki van zárva. A bírói gyakorlat egységes abban, hogy a helyi bíróság csak akkor nem járhat el, ha a kizárási ok a helyi bíróság vezetőjével szemben, a megyei bíróság pedig akkor, ha az a megyei bíróság vezetőjével szemben áll fenn. A bírói gyakorlat egységét megtörné, ha egy lényegében véve azonos jogintézményre: a bíró kizárására vonatkozó szabályokat a büntető és a polgári ügyekben eljáró bíróságok eltérően értelmeznék. Figyelembe kell venni továbbá, hogy a jogegységi indítvány elbírálása során szükségessé válhat a Bszi. általános érvényű szabályainak értelmezése is, és nyilvánvalóan ellentétes gyakorlatot eredményezne, ha ezek a szabályok a Be., illetve a Pp. alkalmazásában eltérő értelmet nyernének. 2. A Bszi. 30. §-ának (2) bekezdése szerint a jogegységi eljárásban héttagú tanács jár el, ha „a hozandó döntés” több szakág ügykörét érinti. A jogegységi tanács összetétele tehát nem attól függ, hogy a jogegységi indítvánnyal érintett határozatot melyik szakágban hozták, hanem a jogegységi eljárásban hozandó döntés tartalmától: attól, hogy a hozandó döntés egy vagy több szakágat érint- e. Ennek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság elnöke héttagú tanács elé utalta a jogegységi indítvány elbírálását, és a tanács tagjait a büntető, a polgári, a gazdasági, a munkaügyi és a közigazgatási szakágban eljáró bírák közül választotta ki. III. 1. A jogegységi tanács a jogkérdést a korábbi, 1/1999. BKPJE számú jogegységi határozatból kiindulva bírálta el. Ez a határozat elemezte a Pp. és a Be. kizárási szabályait, s ezekkel összefüggésben a Bszi. V. Fejezetének a bírósági vezetőkre vonatkozó rendelkezéseit. A határozatban kifejtettek szerint „a bírósági vezető” és „a bíróság vezetője” nem azonos fogalom, a Bszi. 62. §-ában felsorolt bírósági vezetők közül csak a bíróság elnöke és elnökhelyettese minősül a bíróság – és nem csupán valamely bírósági szervezeti egység – vezetőjének. „Az ő személyükhöz kapcsolódó kizárási ok esetében akadályozhatja a függetlenség és a pártatlanság követelményének érvényesülését az, ha az ügyben a bíróság valamely bírája jár el. A Be. 35. §ának (4) bekezdésében és a Pp. 14. §-ában foglalt kizárási szabályok ebből következően abban az esetben irányadók, ha a törvényben meghatározott kizárási okok a bíróság elnökével vagy elnökhelyettesével szemben állnak fenn.” 2. Az idézett jogegységi határozatból is kitűnően a kizárás kérdését mindig azon a szinten kell vizsgálni, amelyen az eljáró bíró működik: a helyi, illetve a munkaügyi bíróságon a helyi, illetve a munkaügyi bíróság elnökét vagy elnökhelyettesét, a megyei bíróságon a megyei bíróság elnökét vagy elnökhelyettesét érintő kizárási oknak van jelentősége. Nincs olyan büntető- vagy polgári eljárási rendelkezés, amely szerint a helyi vagy a munkaügyi bíróságon működő bíróval kapcsolatos kizárási szabályok szempontjából a megyei bíróság elnökét vagy elnökhelyettesét is a helyi bíróság, illetve a munkaügyi bíróság vezetőjének lehetne tekinteni. Ezeknek a szabályoknak az alkalmazását nem befolyásolhatja az a körülmény, hogy a Bszi. és a Bjj. rendelkezései szerint a megyei bíróság elnökét a helyi és a munkaügyi bíróságok és bírák tekintetében a korábbinál szélesebb körű vezetői jogok illetik meg. Ettől függetlenül a vizsgált kérdés szempontjából a megyei bíróság vezetője nem tekinthető egyúttal a helyi, illetve a munkaügyi bíróság vezetőjének is. Az ezzel ellentétes jogértelmezés nem vet számot azzal, hogy a bírósági szervezet különbözői szintjeinek eltérő vezetői szintek felelnek meg, és ellentétes az 1/1999 BKPJE számú jogegységi határozattal is. A kifejtettekre tekintettel a jogegységi tanács – a jogegységi indítványban kifejtettektől eltérően – a Legfelsőbb Bíróság I/2. alatt ismertetett határozatában kifejtett jogi állásponttal értett egyet, és úgy foglalt állást, hogy a megyei bíróság vezetőivel szemben fennálló kizárási ok a megye területén működő helyi bíróságot, illetve munkaügyi bíróságot nem érinti. Ennek megfelelően a Bszi. 27. §-ában, 29. §-a (1) bekezdésének a) pontjában és 32. §-ának (4) bekezdésében foglaltak alapján a rendelkező rész szerint határozott. Budapest, 2000. március 29. Dr. Solt Pál s.k. a tanács elnöke, Dr. Berkes György s.k. előadó bíró,

- 9 -

Dr. Haitsch Gyula s.k. bíró, Dr. Horeczky Károly s.k. bíró, Dr. Petrik Ferenc s.k. bíró, Dr. Szabó Péter s.k. bíró, Dr. Tallián Blanka s.k. bíró. 1/2010. Büntető-közigazgatási-polgári jogegységi határozat A „Nyugdíjasok utazási utalványa” közokiratról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető, közigazgatási és polgári közös jogegységi tanácsa a Budapesten, 2010. év július hó 5. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság által jogszabály alapján kiállított, a jogosult nevét, lakcímét, nyugdíjas törzsszámát tartalmazó, egyedi sorszámozással ellátott, a jogszabályban meghatározott utazási kedvezmény igénybevételére jogosító „Nyugdíjasok utazási utalványa” közokirat. Indokolás A Szegedi Ítélőtábla Büntető Kollégiumának vezetője – figyelemmel arra, hogy az ítélőtábla területéhez tartozó Békés Megyei Bíróságon eltérő gyakorlatot észlelt a „Nyugdíjasok utazási utalványa” okirati minősége megítélésének kérdésében – jogegységi eljárás lefolytatását kezdeményezte. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője – a kezdeményezéssel egyetértve – az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 31. §-a (1) bekezdésének a) pontjában, illetve az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott jogkörében, a Bszi. 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta abban az elvi kérdésben, hogy a „Nyugdíjasok utazási utalványa” elnevezésű okirat meghamisítása, ilyen – hamis tartalmú – igazolvány készítése, illetőleg felhasználása a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontja szerinti közokirat-hamisítás bűntettének, avagy a Btk. 276. §-ában írt magánokirathamisítás vétségének minősül-e. Egyidejűleg – mivel a szóban levő elvi kérdés a társkollégiumok ügykörét is érinti – indítványt tett a héttagú jogegységi tanács megalakítására is. I. Az eltérő ítélkezési gyakorlat szemléltetésére a Békéscsabai Városi Bíróság előtt 1.B.64/2009., valamint 11.B.288/2008. szám alatt folyamatban volt ügyre hivatkozott. Mindkét ügy terheltje hamis nyugdíjas utazási igazolvány felhasználásával vásárolta meg a 90%-os kedvezményű menetjegyét. a) A Békéscsabai Városi Bíróság a 2009. április 29-én kihirdetett 1.B.64/2009/5. számú ítéletével a terheltet a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntettében mondta ki bűnösnek. A téves jogi minősítés miatt a terhelt javára bejelentett fellebbezés alapján másodfokon eljáró Békés Megyei Bíróság a 2010. január 25-én meghozott 1.Bf.243/2009/4. számú ítéletével a városi bíróság ítéletét akként változtatta meg, hogy a cselekményt magánokirat-hamisítás vétségének (Btk. 276. §) minősítette. Határozatának indokolásában a másodfokú bíróság hivatkozott arra, hogy a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság által kiállított utazási utalvány nem a 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 72. §-ának (1) bekezdése szerinti hatósági határozat, nem a Ket. 83. §-ában írt hatósági igazolvány, s nem is a Ket. 85. §-a szerinti hatósági igazolvány, mert e hatósági aktusok törvényi kellékeinek nem felel meg. A „Nyugdíjasok utazási utalványa” a Pp. 195. §-ának (1) bekezdésében foglalt irányadó követelményeit nem teljesíti, azt a nyugdíjfolyósító szerv nem nyugdíj-megállapítási, illetve folyósítási feladat- és hatáskörében, azaz nem hatósági, közigazgatási jogkörben eljárva állítja ki, következésképpen az nem közokiratnak, hanem magánokiratnak tekintendő. b) A Békéscsabai Városi Bíróság 2008. november 18-án kelt 11.B.288/2008/11. számú ítéletét viszont – amellyel a terhelt bűnösségét a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntettében állapította meg – a Békés Megyei Bíróság a 2.Bf.18/2009/4. számú végzésével 2009. február 9-én helybenhagyta. Határozatának indokolásában hivatkozott arra, hogy az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságról szóló 289/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet 1. §-ának (1)–(3) és (6) bekezdése, továbbá 2. §-a alapján nem kétséges, hogy az ONYF olyan költségvetési és közigazgatási feladatokat ellátó szerv, amely a nyugdíjasok utazási utalványának kibocsátását az adott Nyugdíjfolyósító Igazgatósághoz telepíti, az igazgatóság – mint

- 10 -

hatóság – pedig ezután a saját nyilvántartásában szereplő jogosultak számára a nevet és lakcímet, valamint a nyugdíjas törzsszámot feltüntetve, egyedi számozással ellátva azt kiállítja. Minthogy ezt követően az utalvány már nem csak azt igazolja, hogy a kiállító az adott helyen, időben, meghatározott személyre vonatkozó adatot közokiratba foglalt, hanem azt is, hogy az – az ellenkező bizonyításáig – tartalmilag valós. Ekként a nyugdíjas utazási igazolvány bizonyító erejű közokirat. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője jelezte, hogy az ellentétes döntések közül – álláspontja szerint – a Békéscsabai Városi Bíróság 1.B.64/2009/5. és 11.B.288/2008/11. számú, illetőleg a Békés Megyei Bíróság 2.Bf.18/2009/4. számú határozata értelmezte helyesen a jogszabályokat. Ennek megfelelően indítványozta, hogy a jogegységi tanács az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a jogegységi eljárást folytassa le és határozatában mondja ki, hogy a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság által jogszabály alapján kiállított, a jogosult nevét, lakcímét, nyugdíjas törzsszámát tartalmazó, egyedi sorszámozással ellátott „Nyugdíjasok utazási utalványa”, amely a jogszabályban meghatározott utazási kedvezmény igénybevételére jogosít, közokirat. A legfőbb ügyész a BF.1876/2010. számú nyilatkozatában azt az álláspontot fejtette ki, hogy a „Nyugdíjasok utazási utalványa” magánokiratnak minősül. II. A jogegységi tanács egyetértett azzal, hogy a felmerült jogkérdésben a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 440. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatása és jogegységi határozat meghozatala indokolt. A Btk. 275. §-a alkalmazása szempontjából a közokirat fogalmára nézve a Pp. 195. §-ának (1) bekezdése az irányadó. Ekként okirat az olyan papíralapú vagy elektronikus okirat, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörén belül a megszabott alakban állított ki, s amely teljesen bizonyítja a benne foglalt intézkedést vagy határozatot, továbbá az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát, úgyszintén az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját. Ugyanilyen bizonyító ereje van az olyan okiratnak is, amelyet más jogszabály közokiratnak nyilvánít. A közforgalmú személyszállítási kedvezményekről szóló 85/2007. (IV. 25.) Korm. rendelet 4. §-a értelmében a nyugdíjfolyósító szerv által kiállított „Nyugdíjasok utazási utalványa” olyan okirat, amely az abban megjelölt személyt a jogszabályban meghatározott számú és mértékű utazási kedvezmény igénybevételére jogosítja fel. Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságról szóló 289/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdéséből kitűnően az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság (ONYF) központi hivatal, amelynek – a 2. § (1) bekezdése értelmében – igazgatási szervei a regionális nyugdíjbiztosítási igazgatóságok, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság és a Nyugdíjbiztosítási Jogorvoslati Igazgatóság. A nyugdíjbiztosítási igazgatási szervek az ONYF központi irányítása alatt állnak, s nyugdíj megállapítási, illetve folyósítási feladat- és hatáskörrel rendelkeznek. A központi hivatal pedig a központi államigazgatási szervekről, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló 2010. évi XLIII. törvény 72. §-ának (1) bekezdése szerint kormányrendelet által létrehozott, miniszter irányítása alatt működő központi államigazgatási szerv. A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (Tny.) végrehajtásáról rendelkező 168/1997. (X. 6.) Korm. rendelet 1. §-ának (1) és (2) bekezdése értelmében a nyugellátás megállapítása során hatósági hatáskörben az illetékes regionális nyugdíjbiztosítási igazgatóság, illetőleg – egyes esetekben – a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság jár el. A nyugellátások folyósításával kapcsolatos feladatokat ez utóbbi szerv látja el. E jogszabályi rendelkezésből azonban nem következik, hogy a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság hatósági hatásköre kizárólag a nyugellátások megállapításával kapcsolatos [168/1997. (X. 6.) Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés b) pont és (2) bekezdés b) pont] döntésekre szorítkozik. A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság, mint közigazgatási szerv ugyanis – egyebek mellett – az ellátás folyósításának megkezdésekor igazolást ad ki a nyugdíjfolyósítási törzsszámról [Tny. 79. § (1) bekezdés], kiadhat igazolást a folyósított ellátás összegéről, arról, hogy az ellátásban részesülő jogosult-e alanyi jogon közgyógyellátásra, mulasztási bírságot szabhat ki, méltányossági döntést hozhat. Ugyanúgy hatósági hatáskörben ügykörén belül állítja ki az egyedi sorszámmal ellátott „Nyugdíjasok utazási utalványát” is, amely a név, lakcím, törzsszám feltüntetésével tényt igazol, nevezetesen azt tanúsítja közhitelesen, hogy az azon szereplő személy nyugdíjas, s ilyenként az utazási kedvezmény igénybevételére jogosult. A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 82. §-ának (2) bekezdése értelmében a hatóság által valamely tény, adat, jogosultság vagy állapot igazolására kiállított okiratot, mindezek más hasonló módon történő igazolását, valamint a hatósági nyilvántartásba történt bejegyzést határozatnak kell tekinteni. Az említett utalvány tehát közokirat, melynek nem mond ellent az, hogy azon a kedvezmény igénybevételének tényét (amely értelemszerűen nem közhiteles adat) a közforgalmú közlekedési vállalat alkalmazottja jegyzi fel, továbbá az sem, hogy – nem arcképes okiratról lévén szó – a személyazonosság igazolásához (akárcsak a TAJ-kártya esetében) fényképpel ellátott közokirat felmutatása szükséges. A közokirati minőség szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a „Nyugdíjasok utazási utalványa” megjelenési formáját a jogszabály nem írja elő. A 85/2007. (IV. 25.) Korm. rendelet 7. §-ának (1) bekezdésén alapuló „utazási utalvány” viszont értelemszerűen nem köz-, hanem magánokirat, minthogy azt a kibocsátó akkor is munkáltatóként (közalkalmazotti, közszolgálati, szolgálati jogviszony, vagy munkaviszony keretében) állítja ki, ha egyébként hatósági hatáskört gyakorol. A fentebb kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság büntető, közigazgatási és polgári közös jogegységi tanácsa a jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, s döntését a Bszi. 32. §-a (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának (2) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzéteszi.

- 11 -

Budapest, 2010. július 5. Dr. Baka András s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Akácz József s. k., előadó bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Kárpáti Zoltán s. k., bíró, Dr. Demeter Ferencné s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró, Dr. Zanathy János s. k., bíró. 1/2005. Büntető-polgári jogegységi határozat A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető és polgári közös jogegységi tanácsa Budapesten, a 2005. évi november hó 28. napján tartott nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma vezetőjének indítványára meghozta a következő jogegységi határozatot: 1) A sikkasztás bűncselekményének (Btk. 317. §-a) elkövetési tárgya mind az eltulajdonítás, mind pedig a sajátjakénti rendelkezés elkövetési magatartást illetően kizárólag ingó dolog lehet. 2) Más ingatlanának csalással történő elidegenítésekor a vagyon elleni bűncselekmény sértettje a kárt szenvedő eredeti tulajdonos. Az ingatlan továbbértékesítése során a jóhiszemű harmadik személlyel szembeni károkozó magatartás az előbbi bűncselekménnyel csupán látszólagos – alaki vagy anyagi – halmazatot alkot akkor, ha az elkövető az ügylet révén nem törekszik további, a már realizáltat meghaladó jogtalan haszon megszerzésére. Ellenkező esetben a különbözetként elért további haszon a jóhiszemű szerző oldalán bekövetkező újabb kár, amely a bűnhalmazat megállapítását indokolhatja. INDOKOLÁS I. A Baranya Megyei Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a Btk. 317. §-ában írt sikkasztás elkövetési tárgyának fogalmára vonatkozóan jogegységi eljárás lefolytatását kezdeményezte, tekintettel arra, hogy részint a Baranya Megyei Bíróság, részint más megyei bíróságok ítélkezési gyakorlatában ellentétes jogértelmezést tapasztalt. A kezdeményezés annak eldöntésére irányult, hogy a sikkasztás elkövetési tárgyaként megjelölt dolog alatt ingó dolog és ingatlan egyaránt értendő-e. A kezdeményező álláspontja szerint a sikkasztás egyik elkövetési magatartásaként szereplő eltulajdonítás valóban csupán ingó dolgokra követhető el, a sikkasztás másik fordulata – a sajátjakénti rendelkezés – esetében viszont nem indokolt az elkövetés tárgyát csak az ingó dologra korlátozni. Akkor ugyanis, amikor az elkövetőre a tulajdonos a dolgot – akár ingót, akár ingatlant – rábízza, felhatalmazva, hogy annak kapcsán eljárjon, azt kezelje, hasznosítsa, használja stb., és e felhatalmazással – annak kereteit túllépve – a tulajdonos nevében az elkövető a rábízott ingatlant megterheli (haszonélvezetet vagy zálogjogot létesít rajta), esetleg harmadik személlyel adásvételi szerződést köt (ráadásul ingatlan esetében e szerződéssel a vevő a tulajdonjogát be is jegyezteti az ingatlannyilvántartásba, s így a jóhiszemű harmadik személy az ingatlanon tulajdont is szerez), a rábízott ingatlannal – amelynek birtokba vétele ezen elkövetési formákhoz még nem is szükséges – sajátjaként rendelkezik és ezzel sikkasztást követ el. A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 31. §-a (1) bekezdésének a) pontjában, illetve a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. §a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott jogkörében, a Bszi 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján, az alábbi 1) és 2) pontban felsorolt elvi kérdésben jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta azzal, hogy a Bszi 30. §-ának (2) bekezdésére figyelemmel a jogegységi tanácsban a polgári szakág két bírája is vegyen részt. 1) Az ítélkezési gyakorlat eddigi egységességét megtörő értelmezést tapasztalt ugyanis annak megítélésénél, hogy a sikkasztás bűncselekményének elkövetési tárgyaként meghatározott dolog ingatlan lehet-e. Az e kérdésben kialakult joggyakorlatot az alábbi döntésekkel szemléltette: a) Az elsőfokú bíróság a vádlott bűnösségét sikkasztás bűntettében, csalás bűntettében és magánokirat-hamisítás vétségében állapította meg a következő tényállás alapján: A vádlott édesapjától használatra kapta az annak tulajdonát képező tanya ingatlant, amelyet ezt követően – apja beleegyezése nélkül, a valós tulajdoni helyzetet elhallgatva – harmadik személynek, mint sajátját eladott. A vevőtől a vételárat átvette, az adásvételi szerződést édesapja

- 12 -

nevében eladóként aláírta, majd e szerződés alapján a földhivatal a tulajdon átruházását az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezte. A Bács-Kiskun Megyei Bíróság a 2.Bf.636/1987. számú (a Bírósági Határozatokban 1988/176. szám alatt közzétett) ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét akként változtatta meg, hogy a vádlottnak a sikkasztás bűntettében történt bűnössége megállapítását mellőzte. Indokolásként kifejtette: a sikkasztás bűntettének elkövetési tárgya az idegen dolog, amely a törvény helyes értelme szerint – épp úgy, mint a lopásnál – ingatlan nem, hanem csak ingó dolog lehet. b) A Pécsi Városi Bíróság az 1.B.182/2002/42. számú, 2004. február 24-én kihirdetett ítéletével az első és másodrendű vádlott bűnösségét egyaránt 2 rendbeli, társtettesként elkövetett, jelentős kárt okozó csalás bűntettében, 2 rendbeli – egy esetben társtettesként megvalósított – magánokirat-hamisítás vétségében és társtettesként elkövetett közokirat-hamisítás bűntettében állapította meg. Az ide vonatkozó tényállás az alábbiakat tartalmazza: Az I. és II. rendű vádlott a harmadik testvérük tulajdonában lévő lakásba – annak beleegyezésével – beköltözött, majd a hitelezőjükkel megállapodtak, hogy a lakást – a hitelező haszonélvezeti jogának biztosításával – elidegenítik. Ennek érdekében az I. rendű vádlott hamis meghatalmazást készített, amely szerint a tulajdonos megbízza őt a lakás értékesítésével, s ennek felhasználásával az ingatlant – a hitelező haszonélvezeti jogával terhelten – eladta a II. rendű vádlottnak. A tulajdonjogbejegyzés iránti kérelem széljegyzetként rákerült a lakás tulajdonlapjára. Ezt követően a II. rendű vádlott mint tulajdonos és a hitelező mint a haszonélvezeti jog jogosultja a lakást eladásra hirdette meg, majd a vevőkkel adásvételi szerződést kötött, mely szerint az ingatlan tulajdonjogát per- és tehermentesen ruházzák át. A földhivatal a vevők tulajdonjog bejegyzési kérelmét elutasította, így a lakás az eredeti tulajdonos nevén maradt. Az ítéletben kifejtettek értelmében a bűncselekmény sértettjei azok a személyek, akik adásvételi szerződést kötöttek, de tulajdonjogot nem szereztek, ezáltal a kifizetett vételár folytán 5.800.000 forint – meg nem térült – káruk keletkezett. A Baranya Megyei Bíróság a 2004. július 1-jén meghozott 2.Bf.275/2004/3. számú ítéletével a vádlottakat az 1 rendbeli jelentős kárt okozó csalás bűntettének vádja alól felmentette, a közbizalom elleni bűncselekményeket pedig 2 rendbeli társtettesként elkövetett közokirat-hamisítás bűntette kísérleteként minősítette. A másodfokú ítélet felmentő rendelkezése azon alapult, hogy a lakásingatlan tényleges tulajdonosa sérelmére a csalás bűntette nem valósult meg, ugyanis e bűncselekmény sértettje az, akinél a tévedésbe ejtés következtében a kár bekövetkezik. Ez pedig jelen esetben a vételárat kifizető, ám tulajdonjogot nem szerző vevő. A megyei bíróság a vagyon elleni cselekmény Btk. 317. §-a (1) bekezdésének II. fordulata szerinti sikkasztásként történő minősítésére vonatkozó ügyészi indítványt – a BH. 1988/176. szám alatti eseti döntésre utalva – az alábbi indokok alapján nem látta teljesíthetőnek: „Sajátjakénti rendelkezés, mint elkövetési magatartás minden olyan végleges eltulajdonítási szándékot nélkülöző magatartás, ami a tulajdonos rendelkezési jogosultságának sérelmével vagy e jog csorbításával jár. Ebben az esetben az elkövető a tulajdonos engedélye nélkül tulajdonosi jogosítványokat gyakorol, ilyen például a dolog birtokának, használatának időleges átengedése, zálogba adása, egyéb módon megterhelése stb. Lényeges eleme az elkövetési magatartás e fordulatának, hogy az elkövető szándéka nem a dolog végleges eltulajdonítására, hanem a rendelkezési jogok egy részének időleges gyakorlására irányul. Ellentétben a főügyészség álláspontjával, a vádlottak a vád tárgyát képező ingatlant nem megterhelték, hanem elidegenítették, amely a tulajdonosi jogok végleges elvonását jelentette volna, gyakorlatilag az eltulajdonítással egyenértékű. Ingatlanra nézve pedig a sikkasztás ilyen módon nem követhető el. Másrészt a vádlottak e körben a sikkasztás tényállási elemeként értékelt magatartásának tanúsítása a csalás törvényi tényállását valósította meg, hiszen azzal, hogy az ingatlannak nem voltak tulajdonosai és a tulajdonos beleegyezése nélkül azt hamis okiratokkal elidegenítették, a vevőként jelentkező sértetteket megtévesztették és ezzel nekik kárt okoztak. Ezért a lakástulajdon sérelmére a sikkasztás bűncselekménye már csak azon oknál fogva sem valósulhatott meg, hogy a két vagyon elleni bűncselekmény halmazata látszólagos, egyazon dologra megvalósított elkövetési magatartás alapján csak a csalás megállapításának lehet helye.” c) A fentiekben részletezett elvi állásponttal ellentétes jogértelmezést tartalmaz a Bírósági Határozatokban 2003/54. szám alatt közzétett döntés. A városi bíróság a 2001. július 21-én kihirdetett ítéletével az I. rendű vádlottat nagyobb vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt 8 hó – végrehajtásában 2 évi próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetésre ítélte. A tényállás lényege a következő: Az I. rendű vádlott – az N.Bt. beltagja – a tulajdonában lévő, 2.000.000 forintra értékelt ingatlant apportként bevitte a betéti társaság tulajdonába. Az ingatlan cégbírósági bejegyzése megtörtént, a tulajdonos változtatási kérelmet azonban a földhivatalhoz nem nyújtották be. 3 évvel később az I. rendű vádlott a betéti társaságba bevitt ingatlant 500.000 forint ellenében adásvételi szerződéssel a testvérének – akit nem tájékoztatott arról, hogy az ingatlan a betéti társaság tulajdonában van – adta el. Ezt követően a Bt. végelszámolása megindult, s ennek keretében a végelszámoló keresetet nyújtott be az adásvételi szerződés semmisségének megállapítása iránt. Erre tekintettel az I. rendű vádlott és testvére az egymás között kötött adásvételi szerződést felbontotta, így a Bt. felszámolója az ingatlant (amelynek valós értéke 1.100.000 forintot tett ki) árverésen értékesítette, ezzel a Bt. kára megtérült. A másodfokon eljáró Csongrád Megyei Bíróság a 2.Bf.957/2001. számú ítéletével az I. rendű vádlott cselekményének jogi értékelését megváltoztatta, s azt a Btk. 317. §-a (1) bekezdésének II. fordulata szerinti sikkasztás bűntettének minősítette a következő indokok alapján: A sikkasztás második elkövetési fordulata (a sajátjakénti rendelkezés) nem kizárólag ingó dolog tekintetében követhető el. A tényállásban rögzített történeti eseményekből kitűnően a vádlott a vádbeli ingatlannal, amelyet a társasági szerződés (az alapító okirat) rábízott mint beltagra és üzletvezetőre, úgy rendelkezett, mintha az a sajátja volna, őt illetné meg kizárólag a rendelkezési jog, és ebben a helyzetben az ingatlant adásvételi szerződéssel a testvérének elidegenítette. Cselekménye tehát a Btk. 317. §-a (1) bekezdésének II. fordulatába ütköző és a (4) bekezdés a) pontja szerint minősülő sikkasztás bűntettét tekintve tényállásszerű. 2) A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján, a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében indítványozta továbbá, miszerint abban – az előzőekben vázolttal összefüggő – elvi kérdésben is hozzon jogegységi határozatot a jogegységi tanács, hogy az ingatlanra elkövetett csalás esetén kik a bűncselekmény sértettjei. a) Az I.b alatt ismertetett ügyben a Baranya Megyei Bíróság a 2.Bf.275/2004/3. számú ítéletében tévesnek tartotta a vádlottak bűnösségének 2 rendbeli jelentős kárt okozó csalás bűntettében történt megállapítását, ezért őket az 1 rendbeli jelentős kárt okozó csalás bűntette miatt emelt vád alól felmentette. Álláspontja

- 13 -

szerint ugyanis a vádlottak csak a vevőként jelentkező sértetteket tévesztették meg és okoztak nekik kárt. A lakás tényleges tulajdonosát ellenben nem érte sérelem, hiszen a vádlottak által készített szerződések „ipso iure semmisek, következésképpen a vevők az ingatlanon tulajdonjogot nem szerezhettek. A lakás tulajdonosa továbbra is az eredeti tulajdonos maradt, ezen üggyel kapcsolatban őt kár nem érte.” b) Ezzel ellentétes jogi értékelésre került sor a Siklósi Városi Bíróság 3.B.192/2004. számú ügyében. A városi bíróság a vádlott bűnösségét közokirat-hamisítás bűntettében állapította meg, s ezért vele szemben 5 hó börtönt és 1 évi közügyektől eltiltást szabott ki, ellenben a csalás bűntette miatt emelt vád alól őt felmentette. A tényállás lényege az alábbi: A vádlott felajánlotta T.J-né sértettnek, hogy az ingatlanára 500.000 forintért vevőt szerez. Megszerezte a sértettől az ingatlan adatait, majd T.J-né hamisított névaláírásával az ingatlant a saját nevére „megvásárolta”. Időközben ugyanis azt ígérte T.J-nének, hogy a telket az említett összegért maga veszi meg. A vételárat – amely a hamis szerződésben 1.000.000 forintban volt megjelölve – a sértettnek nem fizette meg. T.J-né a földhivatal leveléből értesült arról, hogy az ingatlanát a vádlott nevére átjegyezték, az ő tulajdonjogát pedig törölték. A vádlott ezt követően a nevére került ingatlant 1.000.000 forint vételárért értékesítette, a földhivatal pedig a tulajdonjogot a vevőkre átjegyezte, egyben a vádlott tulajdonjogát törölte. A Pécsi Városi Bíróság utóbb jogerős ítéletével megállapította, hogy a szóban lévő ingatlan T.J-né sértett tulajdonában áll, mivel a vádlott által aláírt, illetve a vádlott és a vevő között megkötött adásvételi szerződés érvénytelen. A földhivatal T.J-né sértett tulajdonjogát visszajegyezte. A felmentő rendelkezést indokolva a városi bíróság kifejtette: a vádlott nyilvánvalóan jogtalan haszonszerzés végett cselekedett, s T.J-nének – az ingatlan elvesztése folytán – kárt is okozott, vele szemben azonban megtévesztő magatartást nem tanúsított. A hamis okirat benyújtásával a földhivatalt ejtette tévedésbe, a megtévesztettnek viszont a tévedésbe ejtés következtében vagyoni joghatású cselekményt vagy intézkedést kell végeznie, amelynek következtében kár keletkezik. Mivel a vádlott tulajdont ténylegesen nem szerzett, s nem is szerezhetett, a földhivatal bejegyző határozata vagyoni joghatású intézkedésnek nem tekinthető és ennek folytán kár sem állt be. Ehhez képest a vádlott T.J-né sérelmére vagyon elleni bűncselekményt nem valósított meg. A Baranya Megyei Bíróság a 2.Bf.7/2005/3. számú ítéletével mellőzte a felmentő rendelkezést, a vádlott bűnösségét nagyobb kárt okozó, üzletszerűen elkövetett csalás bűntettében is megállapította, a főbüntetés tartamát pedig 1 évre súlyosította. A másodfokú bíróság utalt arra, hogy a vádlott egyrészt – valótlanul azt állítva, hogy maga fogja az ingatlant megvásárolni – megtévesztette T.J-nét, másrészt a hamis adásvételi szerződés benyújtásával a földhivatal képviseletében eljáró természetes személyt is. „Miután ingatlan tulajdonjogának megszerzéséhez az is szükséges, hogy a tulajdonos változás az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre kerüljön, a földhivatali bejegyzés már vagyonjogi rendelkezésnek minősül. Ebben az esetben elválik egymástól a sértett és a megtévesztett személye, a megtévesztett tesz vagyoni joghatású nyilatkozatot, a bűncselekmény sértettje pedig az, akinek a kára ténylegesen bekövetkezett, azaz T.J-né sértett, aki a tulajdonosváltozás bejegyzése következtében ingatlanát elvesztette. Ebben az esetben az elkövetési érték meghatározásánál az ingatlan forgalmi értéke az irányadó. Az a körülmény, hogy a sértett az ingatlan tulajdoni jogának visszaszerzése érdekében pert indított és pernyertes lett, csak a kár megtérüléseként értékelendő.” II. A Legfelsőbb Bíróság kollégiumvezetője a I/1. és I/2. pontban vázolt elvi jogalkalmazási kérdésben az egységes ítélkezési gyakorlat kialakítása érdekében annak kimondását indítványozta, hogy: 1) A sikkasztás bűncselekményének (Btk. 317. §-a) elkövetési tárgya mind az eltulajdonítás, mind pedig a sajátjakénti rendelkezés elkövetési fordulatokat illetően kizárólag ingó dolog lehet; 2) Abban az esetben, ha valaki más ingatlanát csalással elidegeníti és ennek során az ingatlan-nyilvántartásba a földhivatal megtévesztésével a jóhiszemű szerződő felet tulajdonosként bejegyzik, majd a bűncselekmény felderítése folytán utóbb e szerződésre az érvénytelenség következményeit alkalmazzák, a megtévesztés következtében kárt szenvedő tényleges (korábbi) ingatlantulajdonos és a sikeres törlési per eredménye miatt károsodó új „tulajdonszerző” egyaránt sértettje a csalás bűntettének, amely így 2 rendbelinek minősül, illetve a sértettek száma szerint halmazatot alkot. A legfőbb ügyész a BF.979/2005. számú nyilatkozatában jelezte, hogy a felvetett elvi kérdésekben maga is szükségesnek tartja jogegységi határozat hozatalát, s a jogegységi indítványban foglalt javaslatokkal egyetért. III. Az indítvánnyal érintett kérdésekkel kapcsolatosan a jogegységi tanács álláspontja a következő: 1) Az 1878. évi V. törvénycikk (Csemegi Kódex) 355. §-a a sikkasztás – a 333. §-a pedig a lopás – elkövetési tárgyaként az idegen ingó dolgot jelölte meg. Ennek nyomán töretlen joggyakorlat alakult ki, s a Kúria azt is kimondta (K.208/1935.), hogy jogok – beleértve a követelési jogot – a sikkasztásnak nem lehetnek tárgyai. A Csemegi Kódexet felváltó 1961. évi V. törvény a lopás (291. §) és a sikkasztás (292. §) tényállásából az „ingó” jelzőt elhagyta abból a megfontolásból, hogy a következetes ítélkezési gyakorlat alapján egyértelmű, miszerint az elkövetési magatartás megvalósítása ingatlanra nézve fogalmilag kizárt, ennél fogva a szóban lévő jelző felesleges. A két törvényhely együttes említése a tradíciókkal összhangban azért történt, mert a sikkasztás elkövetési tárgyát a jogalkotó a lopásból vezette le, kiemelve a kettő szükségképpeni azonosságát, azt tehát, hogy az csak ingó dolog lehet. A sikkasztás elkövetési tárgyát érintő ilyen értelmezésen az 1978. évi IV. törvény (hatályos Btk.) sem változtatott, azt ugyanúgy vette át, ehhez igazodóan az ítélkezési gyakorlat a legutóbbi időkig töretlenül arra az álláspontra helyezkedett, hogy a sikkasztás elkövetési tárgya kizárólag ingó dolog lehet. A jogegységi tanács szerint e gyakorlat megváltoztatására nincs ok, hiszen az ellenkező álláspont a vagyon elleni bűncselekmények dogmatikai rendszerét bontaná meg. A Btk. a dolog fogalmát nem határozza meg, hanem – a 333. § (1) pontjában – csupán kiterjeszti azt a villamos és gazdaságilag hasznosítható más energiára, valamint a vagyoni jogosultságot

- 14 -

megtestesítő okiratra, dematerializált értékpapírra is. A Ptk. 94. §-ának (1) bekezdését alapul véve dolog az, ami birtokba vehető és tulajdonjog tárgyát képezheti, így rendeltetése szerint dolog az ingó és az ingatlan is. A sikkasztás elkövetési tárgya az elkövetőre – a jogszerű tulajdonos vagy birtokos által – rábízott idegen dolog. A rábízás, amely a dolog birtokba adását jelenti, bármilyen jogcímen történhet, annak időtartama, csakúgy mint a rábízás jogcíme közömbös. A rábízás tartalmát tekintve lehet őrizet, felügyelet, használat, gondozás, stb. A sikkasztás elkövetési magatartása egyfelől a jogtalan eltulajdonítás, amely a tulajdoni állapot végleges szándékú megváltoztatását jelenti (ilyen a dolog eladása, elcserélése, el- vagy felhasználása, eltagadása) másfelől a sajátjakénti rendelkezés, mely a tulajdonosi jogok időleges gyakorlására irányul (tipikusan ilyen a zálogba adás, kölcsönbe vagy bérbe adás). Az nem lehet kétséges, hogy a sikkasztás elkövetési tárgyaként megjelölt idegen dolog fogalmának értelmezése csupán egységesen, mindkét elkövetési magatartásra nézve érvényesen történhet. Az ingó dolog – mint fizikai, tárgyi valóság – helyéből károsodás nélkül elmozdítható, áthelyezhető, elrejthető. Az ingó dolog birtokba adása esetén a rábízónak – mindaddig, amíg a megbízott visszaélésnek minősülő magatartást nem tanúsít – lehetősége nyílik arra, hogy a dolog felett felügyeletet gyakoroljon. A sikkasztás büntetőjogi következmények alkalmazását indokoló veszélyessége éppen abban rejlik, hogy az elkövetési magatartások bármelyikének – akár az eltulajdonításnak, akár a sajátjakénti rendelkezésnek – kifejtésével a tulajdonos számára a dolog további sorsa követhetetlenné válik vagy válhat. Ingatlan esetében azonban ez a helyzet nem áll fenn, mivel az elmozdíthatatlan, elrejthetetlen, tulajdonosa elől el nem tagadható. Éppen ezért ilyenkor a rábízás értelemszerűen nem birtokba adást, hanem birtokba engedést jelent. Az ingatlanon fennálló tulajdonosi rendelkezési jogot sértő támadások tehát minősülhetnek más büntető anyagi jogi szabály szerint, birtoksértés esetén polgári jogvita tárgyát is képezhetik, esetleg utat engedhetnek a jogos önhatalomnak, de a sikkasztás elkövetési tárgyává nem tehetik az ingatlant, következésképpen ingatlanra a sikkasztás bűncselekménye nem követhető el. Az ingatlantól elvált dolog, az ingatlan tartozéka vagy alkotórésze – amennyiben azt leválasztják – ingóvá válik, így ingó dologként természetesen már lehet a sikkasztás elkövetési tárgya. Lényeges körülmény, hogy a sikkasztás tényállásában szereplő rábízás nem azonos a vagyonkezelői megbízással. Amíg ugyanis a sikkasztás elkövetőjét az idegen dolog birtokban tartásának, megőrzésének kötelezettsége terheli, a vagyonkezelői megbízás esetén a vagyonkezelőnek – meghatározott szabályok szerint teljesítendő – gazdálkodási, vagyonműködtetői feladata van, beleértve abba a tulajdonost megillető rendelkezési jogok gyakorlását is. Ha tehát a vagyonkezelő a rábízott idegen vagyon részét képező ingatlanra nézve követ el – annak átruházásában, megterhelésében vagy másként megnyilvánuló – kötelességszegő magatartást és ezzel vagyoni hátrányt okoz, cselekménye egyértelműen hűtlen kezelésként (Btk. 329. §-a) értékelendő. Amennyiben a vagyonkezelési kötelezettség körén kívül a megbízott az ingatlanra nézve a tulajdonosi jogosítványokat sértő – szükségszerűen tévedésbe ejtő vagy tévedésben tartó – magatartást tanúsít (ide értve az ingatlan elidegenítését is) az ingatlan tulajdonosa sérelmére csalást, s ezzel halmazatban magánokirat-hamisítást, illetve intellektuális közokirat-hamisítást valósít meg. 2) A sértett eljárásjogi fogalmát a Be. 51. §-ának (1) bekezdése határozza meg akként, hogy sértett az, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A sértettet perjogi jogosultságok illetik meg, közöttük az, hogy a büntető eljárásban magánféllé válhat, amennyiben polgári jogi igényt érvényesít. A Btk. 318. §-ában körülírt csalás elkövetési magatartása a tévedésbe ejtés vagy tévedésben tartás. E bűncselekmény passzív alanya (anyagi jogi értelemben vett sértettje) tehát az, akivel szemben az említett elkövetési magatartás megvalósul, akit a megtévesztés vagyoni kihatású intézkedés megtételére késztet. Eljárásjogi szempontból sértettje viszont a csalás bűncselekményének az, aki ennek következtében kárt szenved. A passzív alany és a károsult személye egybe eshet, de el is válhat. Akkor, amikor az elkövető a vagyonkezelési kötelezettséggel nem járó – az ingatlan őrizetében, felügyeletében, használatában, gondozásában jelentkező – megbízást eleve azzal a szándékkal fogadja el, hogy jogtalan haszonszerzés céljából az ingatlannal visszaéljen (így például azt jogosulatlanul megterhelje, bérbe adja vagy elidegenítse) a megbízót tévedésbe ejti, tévedésben tartásról van viszont szó, ha e szándéka később – a rábízás tartama alatt – alakul ki. Amennyiben ennek következtében a megbízót kár éri, a csalás bűncselekményének befejezett alakzata valósul meg. Minthogy az ingatlanra vonatkozó adásvételi (csere, ajándékozási) szerződés írásba foglalása kötelező, a tulajdonjogot pedig annak ingatlannyilvántartásba történő bejegyzése keletkezteti, a szükségszerűen hamis magánokiratnak a földhivatali bejegyzés kieszközlése végett való elkerülhetetlen benyújtása folytán az elkövető megvalósítja a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjában foglalt közokirat-hamisítás bűntettét is, mely a csalással bűnhalmazatban állapítandó meg. Amennyiben a hamis okirat alapján az ingatlan eredeti tulajdonosának tulajdonjogát a földhivatali nyilvántartásban törlik, az új tulajdonos tulajdonjogát pedig bejegyzik, az ingatlan eredeti tulajdonosa az ingatlan értéke erejéig károsodik (s ezzel a sérelmére megvalósult csalás bűncselekménye befejezetté válik), hiszen az ingatlan feletti rendelkezési jogát elveszti mindaddig, amíg a bejegyzés érvénytelenségére alapított törlési per eredményeként az eredeti ingatlan-nyilvántartási állapot helyreállítására sor nem kerül. Ennek eredményessége az okozott kár megtérüléseként értékelendő. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.) 63. §-ának (1) bekezdése értelmében érvénytelen bejegyzés törlése iránti keresetet azzal szemben, aki közvetlenül a bejegyzés folytán szerzett jogot vagy mentesült kötelezettség alól, addig lehet megindítani, amíg a bejegyzés alapjául szolgáló jognyilatkozat érvénytelensége megállapításának helye van. Azzal szemben azonban aki további bejegyzés folytán, az előző bejegyzés érvényességében bízva, jóhiszeműen szerzett jogot, a törlési keresetet a kézbesítéstől számított 60 nap, illetve 3 év alatt lehet megindítani, attól függően, hogy az eredetileg érvénytelen bejegyzésről szóló határozatot a sérelmet szenvedett félnek kézbesítették-e vagy sem (Inytv. 63. § (2) bek.), e határidők jogvesztők. Ez tehát azt jelenti, hogy csalás következményeként az ingatlan végleges elvesztése sem kizárt, hiszen további szerző belépése esetén a törlési per megindítására nyitva álló határidő letelte után az eredeti állapot visszaállítására már nincs mód, az eredeti tulajdonos ezt követően csupán a kötelmi jogi igényét érvényesítheti. A jóhiszemű (harmadik) szerző oldaláról nézve pedig mindez azt eredményezi, hogy jogszerzése az előző szerzés érvénytelensége – nem tulajdonostól származó volta – ellenére bekövetkezhet. Hasonlóképpen csalást visz véghez az elkövető akkor is, ha az ingatlan nincs rábízva, ám azt elidegeníti vagy azzal más – turpis – módon visszaél. Abban az esetben ugyanis

- 15 -

amikor az elkövető – magát szükségszerűen az ingatlan tulajdonosának tüntetve fel – hamis adásvételi, csere vagy egyéb más szerződéssel az eredeti tulajdonos tulajdonjogát a földhivatali nyilvántartásból törölteti, s azt a saját, vagy más – jóhiszemű – személy javára bejegyezteti, jogtalan haszonszerzés céljából megtévesztő magatartást tanúsít. A jogtalan haszonszerzési célzat ilyenkor az ingatlanhoz kapcsolódik, s a tévedésbe ejtett passzív alany a bejegyzést eszközlő hivatalos személy, a kárt szenvedő (sértett) pedig az ingatlan eredeti tulajdonosa. Ha a tulajdonjog változás bejegyzése megtörténik, a csalás befejezetté válik, ugyanis az ingatlan eredeti tulajdonosát az ingatlan értékével azonos összegű kár éri, mert tulajdonjogának elvesztése folytán a vagyonában a bűncselekmény ilyen mértékű értékcsökkenést okozott (Btk. 137. §-ának 5. pontja). A törlési per eredményessége ezesetben is a kár utólagos megtérülését jelenti csupán. A csalás bűncselekménye mellett – a jogi tárgy eltérő voltából fakadóan – azzal valóságos halmazatban a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjában írt intellektuális közokirat-hamisítás ilyenkor is megállapítható. Az így megszerzett ingatlan továbbértékesítése esetén a megtévesztett és kárt szenvedő jóhiszeműen szerződő fél sérelmére elkövetett csalás halmazati bűncselekménykénti felrovására általában nincs lehetőség, hiszen ekkor a bűncselekménnyel (csalással) megszerzett dologból származó előny elkövető általi biztosításáról van szó, amely büntetlen utócselekmény (ez értelemszerűen nem zárja ki a jóhiszemű szerző kötelmi jogi igényének érvényesíthetőségét). Az elkövető ugyanis a célzott jogtalan hasznot – az értékkel bíró ingatlant – az eredeti tulajdonos tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartási törlésével szerzi meg, így amikor azt oly módon materializálja, hogy jóhiszemű személy részére (az ügyletkötési jogosultsága tekintetében őt tévedésbe ejtve) ellenérték fejében átruházza, további jogtalan haszonszerzési célzatról többnyire már nincs szó. Nem zárható ki ellenben a jóhiszeműen szerződő és az ingatlant végül meg nem szerző fél sérelmére megvalósított csalás önálló, az előbbivel valóságos anyagi halmazatban történő megállapítása akkor, ha az elkövető az ügylet révén további – a már előzőleg realizáltat meghaladó – jogtalan haszon megszerzésére törekszik. Ide értendő az az eset is, amikor az elkövető ugyanazon ingatlant többször, különböző jóhiszemű személyek részére „értékesíti”. Amennyiben az ingatlan jogosulatlan megterhelése más – jogtalan haszonszerzést célzó – megtévesztő magatartás részét képezi (például az elkövető az ingatlant a visszafizetés szándéka nélkül felvett hitel fedezetéül ajánlja fel) a bűnhalmazat megállapításának természetesen ugyancsak nincs akadálya. Az előzőekben kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, s döntését a Bszi 32. §-ának (4) bekezdése alapján közzéteszi. Budapest, 2005. november 28. Dr. Lomnici Zoltán s.k. a tanács elnöke, Dr. Akácz József s.k. előadó bíró, Dr. Édes Tamás s.k. bíró, Dr. Belegi József s.k. bíró, Dr. Katona Sándor s.k. bíró, Dr. Havasi Péter s.k. bíró, Dr. Kazay László s.k. bíró, a tanács tagjai.

B) A Kúria (korábban: Legfelsőbb Bíróság) büntető szakágú jogegységi tanácsának büntetőjogi és büntető eljárásjogi tárgyú határozatai 2/1998. Büntető jogegységi határozat A Btk. 322. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint minősülő kifosztás bűntettének megállapításáról, ha az elkövető nyomban a sértett megölése után veszi el annak értékeit A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő

- 16 -

jogegységi határozatot: A Btk. 322. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint minősülő kifosztás bűntettét kell megállapítani, ha az elkövető nyomban a sértett megölése után veszi el annak értékeit. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész 1998. március 18. napján az 1997. évi LXVI. törvény (Bsz.) 29. § (1) bekezdése a) pontjának II. fordulatára tekintettel a 31. §-ának (2) bekezdésén alapuló jogegységi eljárást indítványozott. A Bf.338/1998. szám alatt jogegységi eljárást kezdeményező indítványában hivatkozott arra, hogy olyan esetekben, amikor az elkövető a sértettet megöli, és az ezt követően kialakult szándéka folytán a sértett értékeit eltulajdonítja, ez utóbbi cselekmény jogi minősítése kérdésében a Legfelsőbb Bíróság ellentétes határozatokat hozott. A) A Legfelsőbb Bíróság egyik határozatában (Bf.IV.1095/1995/8. sz.) az emberölés bűntettével bűnhalmazatban lopás vétségének [Btk. 316. § (2) bek.] minősítette annak az elkövetőnek a cselekményét, aki a sértett megfojtása után két cigarettát elszívott, majd magához vette a sértettnek az asztalon levő 8000 forintját. A határozat indokolásában kifejtettek szerint a Btk. 322. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerinti kifosztás bűntettének passzív alanya az erőszak avagy az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetés hatása miatt fizikailag vagy pszichikailag olyan állapotban levő személy, aki állapotánál fogva a vagyontárgyai ellen intézett támadást nem képes megakadályozni. A „személy” – a szó nyelvtani értelmében – embert, egyént, valakinek az egyedi mivoltát, énjét jelenti (Magyar Értelmező Kéziszótár – Akadémiai Kiadó 1985, 1267. old.). Jogi értelemben véve személy az az ember, aki jogképes, vagyis jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat [Ptk. 8. § (1) bek.], az embernek a jogképessége azonban a halálával megszűnik (Ptk. 22. §). Büntetőjogi értelmét tekintve a megölt ember nem a sértettje, hanem csak a tárgya lehet a bűncselekménynek; minthogy pedig a kifosztás csak személy sérelmére követhető el, a Btk. 322. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerinti kifosztás nem valósítható meg a megölt személy sérelmére. A már megölt sértett nem áll – nem állhat – erőszak hatása alatt, mert személyében, emberi mivoltában az elkövetővel szemben nem kiszolgáltatott, ugyanis megszűnt létezni. A jogképességének ez okból történt megszűnése miatt már tőle nem lehet semmit sem eltulajdonítani, miután a halálának a bekövetkezése folytán a hagyatéka az örökösökre szállt át (Ptk. 598. §). Mindezekből pedig az következik, hogy az elkövető által megölt sértett ingóságainak az eltulajdonítása esetén nem a kifosztás, hanem a lopás valósul meg. B) A Legfelsőbb Bíróság egy másik határozatában (Bf.V.1729/1997/7. sz.) az aljas indokból elkövetett emberölés bűntettével bűnhalmazatban kifosztás bűntettének [Btk. 322. § (1) bek. b) pont] minősítette annak az elkövetőnek a cselekményét, aki szexuális ajánlatot tett a sértettnek, ennek visszautasítása és az emiatt kialakult dulakodás során egy 20 cm pengehosszúságú konyhakéssel a sértett nyakát elmetszette. A sértett a fejverőér sérülése miatt perceken belül meghalt, a terhelt pedig ezt követően a kést lemosta, majd a sértett zsebéből kivett 1000 forintot. A Legfelsőbb Bíróság a határozatának az indokolásában – a vagyon elleni bűncselekmény minősítésével kapcsolatban – rámutatott arra, hogy helytálló a terhelt cselekményének kifosztásként értékelése, ugyanis ha az elkövető a sértettet megöli, majd a sértett halálának a bekövetkezése után annak a vagyontárgyát elveszi: ezt a cselekményt – az erkölcsi szempontok miatt is – egységesen kell jogilag értékelni. Mivel az elkövető az általa megvalósított más bűncselekmény hatása alatt álló személy sérelmére követi el a bűncselekményt, ez a magatartás kifosztás bűntetteként értékelhető. A legfőbb ügyésznek a jogegységi eljárást kezdeményező indítványából kitűnő álláspontja szerint a B) alatt jelzett legfelsőbb bírósági határozat téves jogértelmezésen alapszik; ugyanakkor az A) alatt jelzett ítéletben foglaltak a helytállóak. A jogegységi tanács nem nyilvános ülésén az indítványozó fenntartotta ezt az álláspontját. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsának abban a kérdésben kellett állást foglalnia: kifosztásnak vagy lopásnak minősül-e a cselekmény, ha az elkövető a sértettet megöli, majd ezt követően az értéktárgyait eltulajdonítja. A jogegységi tanács a legfőbb ügyész által felvetett kérdésben az alábbiak szerint határozott: A jelenleg hatályos 1978. évi IV. törvény a rablás és a lopás tényállása közé szükségesnek látta olyan törvényi tényállás beiktatását, amelyet a Btk. 322. §-a szerint „kifosztás” bűntettének nevezett el, és a büntetési tételét a lopásénál súlyosabban, a rablásénál viszont enyhébben állapította meg. Eszerint a kifosztást az valósítja meg, „aki idegen dolgot jogtalan eltulajdonítás végett a) úgy vesz el mástól, hogy evégből lerészegíti, b) az általa más bűncselekmény elkövetése során alkalmazott erőszak avagy élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetés hatása alatt álló személytől vesz el”. A Btk. 322. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt törvényi tényálláshoz fűzött miniszteri indokolás azt emelte ki, hogy egyrészt az ilyen elkövetési magatartások azért nem alkalmasak a rablás megállapítására, mivel az erőszak avagy az élet vagy a testi épség elleni közvetlen fenyegetés alkalmazása nem a lopás „végett” történik; másrészt azonban az, aki az erőszak vagy fenyegetés hatása alatt álló olyan személytől vesz el valamely dolgot, aki – az elkövető által előidézett állapota folytán – „nem képes a dologelvételt megakadályozni”, a lopásnál súlyosabb bűncselekményért tartozik büntetőjogi felelősséggel.

- 17 -

A Btk. 322. §-a (1) bekezdésének b) pontjával kapcsolatban kialakult ítélkezési gyakorlat egységesnek mondható abban a kérdésben, hogy mindazokban az esetekben, amikor az erőszak vagy fenyegetés alkalmazása önmagában is kimeríti valamely bűncselekmény törvényi tényállását, majd az elkövető az ezt követően kialakult dologelvételi szándéka folytán tulajdonítja el a sértett ingóságát: valóságos (anyagi) bűnhalmazat megállapításának van helye. Nem egységes azonban a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlata abban a kérdésben, hogy ha az elkövető által alkalmazott erőszak hatása olyan mérvű, amely a sértett életének – akár egyenes, akár eshetőleges szándékkal való – kioltásával jár, és ezt követően alakul ki a sértett ingóságainak az eltulajdonítására vonatkozó szándéka: a lopás vagy a kifosztás megállapításának van-e helye. A Legfelsőbb Bíróság a jogegységi eljárás során elbírálásra váró jogi minősítési kérdésben az alábbiakra mutat rá: A kifosztás bűntettének a jogi tárgya kettős: egyrészt a cselekvési szabadság, másrészt pedig a tulajdon, és e kettős jogtárgy védelmét a törvény úgy oldotta meg, hogy elkövetési magatartásként olyan „magatartásfolyamatot” határozott meg a törvényi tényállásban, amelyben a személyiségi jog és a tulajdon elleni támadás szervesen összefonódik. A kifosztásnak a Btk. 322. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerinti változata esetén a magatartásfolyamatban a dologelvétel és az ezt lehetővé tevő előzetes cselekmény – az elkövető által más bűncselekmény elkövetése során alkalmazott erőszak avagy az élet vagy a testi épség elleni közvetlen fenyegetés – között nincs meg az a cél- és eszközviszony, amely a magatartásnak rablásként történő értékelését lehetővé tenné; jól elkülöníthető azonban, hogy a véghezviteli magatartás kifejtése során az elkövető a dolog birtokosát olyan állapotba hozza, amely kizárttá teszi, hogy a bűncselekmény passzív alanya a vagyoni jogait érő támadással szemben eredményesen védekezhessék, és a passzív alanynak ez az állapota teremti meg az alapját az elkövető számára a dologelvételnek. A Btk. 322. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt kifosztás megállapításának elsődleges feltétele, hogy az elkövető a passzív alany sérelmére olyan cselekményt valósítson meg, amely a Btk. Különös Részében írt valamely bűncselekmény törvényi tényállását kimeríti, továbbá olyan sajátos bűncselekmény legyen, amelynek a törvényi tényállási eleme: az erőszak, illetve az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetés; és csupán másodlagos feltétele a kifosztásnak a dologelvétel, amely tartalmilag a Btk. 316. §-ának (1) bekezdésében foglalt lopás törvényi tényállásának a megvalósítását jelenti. A törvényi tényállásban szereplő elkövetési tárgy: az idegen ingó és értékkel bíró dolog, tehát mindenben megegyezik a lopás elkövetési tárgyával, a bűncselekmény sértettje pedig az, aki e dolog birtokában van. A törvényi tényállás szerint ennek a kétmozzanatos bűncselekménynek a megvalósítása keretében a részcselekmények időbeli sorrendisége meghatározott; a bűncselekmény első elkövetési magatartásával az elkövető más ellen olyan bűncselekményt valósít meg, amely a sértettel szemben alkalmazott erőszak kifejtésében vagy annak élete vagy testi épsége elleni közvetlen fenyegetés alkalmazásában áll; a második elkövetési magatartás pedig a jogtalan eltulajdonítás végett történő dologelvétel. Az erőszak „valamely személyre közvetlenül ható olyan fizikai erő kifejtése, amely az ellenállást megtöri” (Büntető Kollégium 93. sz. állásfoglalása III/1. pont). Az erőszak az áldozat testi épségét is sértheti és az életét is kiolthatja; a sértett megölése a legsúlyosabb erőszak, és a hatását – a dolog elvételének megakadályozására képes személy kiiktatását – nem befolyásolja, hogy a sértett halála után a polgári jog szempontjából már nem tekinthető „személynek” és a vagyona az örökösére száll. Az nyilvánvaló, hogy a kifosztás véghezvitelének első elkövetési magatartása szakában – a személy elleni erőszak avagy az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetés alkalmazásának az időpontjában – a magatartás kizárólag élő személy ellen irányulhat, de az elkövetési tevékenységet megvalósító második szakaszban – a dologelvétel időszakában – a sértett állapota már nem igényel külön vizsgálódást. A törvény ugyanis a sértettet ebben az esetben olyan állapotban levőnek tekinti, aki a korábban ellene irányult kényszer folytán a vagyoni érdekei ellen irányuló támadás elhárítására már nem képes. Mindebből az következik, hogy a kifosztás megvalósulása szempontjából közömbös egyrészt, hogy a bűncselekmény sértettje a dologelvétel időpontjában életben van-e vagy pedig a halála a korábban ellene irányult erőszak folytán ekkor már bekövetkezett, másrészt közömbös az is, hogy az elkövetési magatartás második fázisában, a dologelvétel időpontjában az elkövető tudata átfogta-e azt a körülményt, hogy a sértett életben van-e vagy sem. E kétmozzanatos elkövetési magatartással megvalósított bűncselekmény esetén a véghezvitel első és második szakasza nem áll egymással a cél- és eszközcselekmény viszonyában, így nem törvényi egység: összetett bűncselekmény (delictum compositum), hanem valóságos (anyagi) bűnhalmazat létesül. A kifosztás most tárgyalt esetében a dologelvétel célzatos jellegű, így az csak egyenes szándékkal valósítható meg; ha viszont az elkövető által a más bűncselekmény véghezvitele során alkalmazott erőszak avagy a sértett élete vagy testi épsége ellen intézett közvetlen fenyegetés kifejtésének az időpontjában is fennállott a dolog elvételére irányuló célzat, vagyis az erőszakos magatartás tanúsításának a célja a dologelvétel lehetővé tétele vagy ennek megkönnyítése volt: az elkövető nem a kifosztást, hanem a rablást valósítja meg. Nem helytálló tehát az a felfogás, hogy ha az erőszak hatása folytán a sértett az eltulajdonítás időpontjában már az életét vesztette, nem a kifosztás, hanem az ennél lényegesen enyhébb jogi megítélés alá eső lopás, illetőleg a lopással elkövetett tulajdon elleni szabálysértés megállapításának van helye. Ennek az álláspontnak az elfogadása ahhoz a visszás eredményre vezetne, hogy annak az elkövetőnek a vagyon elleni cselekménye, aki a sértettet megöli, majd nyomban ezt követően megfosztja a vagyontárgyaitól, ez utóbbi magatartása – a dolog értéke folytán – esetleg még vagyon elleni bűncselekményt sem valósítana meg, illetőleg ennek a cselekménynek lopásként értékelése lényegesen enyhébb jogi megítélés alá esne; míg ha a cselekmény tárgyi súlyának csökkentett voltát kifejező erőszak viszonylag enyhébb foka hatásában nem eredményezi a sértett életének a kioltását, akkor az azonos elkövetési magatartás a vagyon elleni bűncselekmény súlyosabb jogi értékelését, nevezetesen a kifosztás megállapítását eredményezné (BH 1986/11-443. sz., 1992/12-492. sz.).

- 18 -

Más a helyzet, ha az erőszakban (fenyegetésében), illetőleg a dologelvételben megnyilvánuló magatartásfolyamat bármely okból megszakad, vagyis az ölési cselekmény elkövetője nem ezt követően nyomban valósítja meg a dologelvételt, hanem később megy vissza a helyszínre és a már elhalt sértett ingóságait veszi el: ilyen esetben nem a kifosztás, hanem a lopás megállapításának van helye (BH 1997/7-324. sz., 1997/9-426. sz.). A kifosztás bűntette által védett jogi tárgy kettőssége folytán az egységes magatartásfolyamatnak a szétválasztása a törvény téves értelmezésén alapul. Nyilvánvaló az is, hogy a sértett biológiai halála bekövetkezésének az időpontja csak különös szakképzettséget igénylő és természettudományos szakismerettel rendelkező személy részéről ismerhető fel, amelyre az élet elleni bűncselekményt megvalósító elkövető általában nem képes; annak a felismerése azonban nyilvánvaló számára, hogy az általa alkalmazott erőszak hatása alatt álló személy a helyzeténél fogva már nem képes arra, hogy a vagyoni érdekei ellen irányuló magatartással szemben eredményesen védekezzen. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa olyan álláspontot fogadott el, amely szerint a Btk. 322. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint minősülő kifosztás bűntettét kell megállapítani nemcsak akkor, ha az elkövető még a sértett életében, hanem akkor is, ha nyomban a sértett megölése után veszi el annak értékeit. Budapest, 1998. május 15. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Demeter Ferencné s. k., bíró, Dr. Kiss Zsigmond s. k., előadó bíró, Dr. Domokos Jenő s. k., bíró, Dr. Kónya István s. k., bíró. 3/1998. Büntető jogegységi határozat a Btk. 24. § (1) bekezdésében felsorolt okok miatt, az 1973. évi I. törvény (Be.) 49. § (2) bekezdése alapján a védő kirendelésének vizsgálatáról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1998. május 15-én megtartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: Nincs akadálya a vétségi eljárásnak, és a védelem nem kötelező, ha a Btk. 24. §-ának (1) bekezdésében felsorolt biológiai okok a terhelt beszámítási képességét nem érintik. A védő kirendelésének szükségességét azonban a Be. 49. §-ának (2) bekezdése alapján különös gonddal kell vizsgálni. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a Bsz. 29. §-ának (1) bekezdése és 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta a következő kérdésben: „A Be. 90. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján helye van-e vétségi eljárásnak és a Be. 47. §-ának c) pontja alapján kötelező-e a védő részvétele a büntetőeljárásban, ha a terhelt kóros elmeállapotú, de ez az állapota a beszámítási képességét nem zárta ki, és nem is korlátozta.” A jogegységi tanács nem nyilvános ülésén az indítványozó fenntartotta az indítványt. A legfőbb ügyész képviselője az indítvánnyal kapcsolatos felszólalásában kifejtette, hogy büntető anyagi jogi értelemben csak a Btk. 24. §-ának (1)–(2) bekezdése szerinti, a beszámítási képességet kizáró vagy korlátozó „biológiai okok” tekinthetők kóros elmeállapotnak, és e fogalommeghatározásnak kell érvényesülnie az alaki jogban is. Álláspontja szerint az eljárási törvény rendelkezéseinek alkalmazásakor a kóros elmeállapot anyagi jogi fogalmából kell kiindulni, és ezért a BH 1997/10-474. számú döntéssel ért egyet. A Veszprém Megyei Bíróság elnöke kezdeményezte jogegységi eljárás megfontolását a megye területén észlelt nem következetes ítélkezési gyakorlat miatt. A megyei bíróság elnöke észrevételét a Zirci Városi Bíróság és a Veszprém Megyei Bíróság ellenkező jogértelmezést tartalmazó döntéseire alapozta. A felterjesztéshez mellékelt iratokból megállapíthatóan a városi

- 19 -

bíróság a terheltet, mint többszörös visszaesőt, lopás bűntette miatt 4 hónapi börtönre és 1 évi közügyektől eltiltásra ítélte. Egyidejűleg a Zirci Városi Bíróság korábbi ügyében engedélyezett feltételes szabadságot megszüntette, és megállapította, hogy a terhelt feltételes szabadságra nem bocsátható. A Veszprém Megyei Bíróság végzésével az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. A hatályon kívül helyezésre eljárási szabálysértés okából került sor. A megyei bíróság ugyanis igazságügyi elmeorvos-szakértő véleménye alapján a tényállást azzal egészítette ki, hogy a terhelt személyiségzavarban szenved, ami kóros elmeállapotnak tekinthető, a pszichopátia körébe tartozik. Erre figyelemmel azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság „eljárási szabályt sértett, amikor a Be. 90. § (3) bekezdésének kötelező rendelkezése ellenére vétségi eljárás szabályai szerint folytatta le az eljárást, a kóros elmeállapotú vádlottal szemben.” A megyei bíróság által elfogadott elmeorvos-szakértői vélemény szerint a terhelt kiegyensúlyozatlanabb, diszharmonikusan fejlődő személyiség, feszültségkezelési, életvezetési, alkalmazkodási nehézségekkel. Személyiségzavara azonban az elmebetegség szintjét nem éri el, azt meg sem közelíti, nem olyan jellegű és mérvű, amely az ügy tárgyát képező cselekmények vonatkozásában beszámíthatóságát érintené. A megyei bíróság hatályon kívül helyező végzését indokolva nem tartotta irányadónak a BH 1997/10-474. sz. alatt közzétett eseti döntésben foglaltakat. Álláspontja szerint jóllehet e határozat alapján lehetséges lett volna a vétségi eljárás lefolytatása, de a megyei bíróság nem a jogmagyarázatot, hanem az eljárási törvény 90. §-a (3) bekezdésének a) pontját tartotta kötelezőnek és aszerint járt el. A megyei bíróság elnökének felterjesztése szerint a megyei bíróság hatályon kívül helyező végzése, valamint a Bírósági Határozatokban BH 1997/10-474. sz. alatt közzétett eseti döntés elvi kérdésben ellenkező álláspontot tartalmaz. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa, a kezdeményező által felhozott példán túlmenően, jogirodalmi szemelvényekre is hivatkozott, amelyek a személyiségzavar megítélésével és az ahhoz fűződő eljárási következményekkel foglalkoznak. A megyei bíróság elnöke által felterjesztett másodfokú végzés, valamint a Bírósági Határozatokban közzétett eseti döntés, illetőleg a felhozott jogirodalmi szemelvények alapozták meg az indítvány kérdésfeltevését. A jogegységi tanács a nem nyilvános ülésen azt állapította meg, hogy a Be. 90. §-a (3) bekezdésének a) pontja, valamint a Be. 47. §-ának c) pontja alkalmazásával kapcsolatban a bírói joggyakorlat megosztott azokban az esetekben, amikor a terhelt pszichopata. A bírói jogalkalmazás egységének a hiánya azonban nem az eljárási törvény rendelkezéseinek, hanem a Btk. 24. §-a (1) bekezdésének – az anyagi jogszabálynak – a téves értelmezésével függ össze. A jogegységi tanács az ellentétes elvi álláspontok feloldása és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében szükségesnek találta a jogegységi eljárás lefolytatását. A hatályos Büntető Törvénykönyv 24. §-ának (1) bekezdése szerint „nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában – így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban – követi el, amely képtelenné teszi e cselekmény következményeinek felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék.” A Btk. Általános Részének idézett anyagi jogi rendelkezéséhez a büntetőeljárási törvény 90. §-a (3) bekezdésének a) pontja azt az eljárási következményt fűzi, hogy nincs helye vétségi eljárásnak, ha a terhelt kóros elmeállapotú. A Be. 47. §-ának c) pontja pedig a terhelt kóros elmeállapota esetére kötelezővé teszi a védő részvételét a büntetőeljárásban. Az indítványra okot adó kezdeményezésben példaként felhozott esetben a megyei bíróság azért észlelt eljárási szabálysértést, mert az elsőfokú bíróság a vétségi eljárás szabályai szerint folytatta le a tárgyalást a kóros elmeállapotú terhelttel szemben. A megyei bíróság a terhelt büntetőjogi beszámítási képességét nem érintő pszichopátiáját kóros elmeállapotként értékelte, és ezért látta akadályát a vétségi eljárás lefolytatásának. Ezzel szemben a Bírósági Határozatokban 1997/10-474. szám alatt közzétett eseti döntés szerint: „Az a körülmény, hogy az elkövető a beszámítási képességét nem érintő pszichopátiás személyiségszerkezetű, nem teszi kizárttá a vétségi eljárás lefolytatását, és nem teszi kötelezővé védő kirendelését; ha tehát az elsőfokú bíróság a tárgyalást a vétségi eljárás szabályai szerint folytatta le a pszichopátiás személyiségszerkezetű elkövető esetében, és a tárgyalásra védőt nem rendel ki a terhelt részére: ez nem valósít meg feltétlen eljárási szabályszegést.” Az indítvány a kóros elmeállapot büntetőjogi értékelésével kapcsolatban a következő jogirodalmi szemelvényekre hivatkozott: „A kóros elmeállapot a beszámítási képességet zárja (zárhatja) ki, a beszámítási képesség az ember kétirányú képességének gyűjtőfogalma. Felöleli a felismerési képességet – a cselekmény következményeinek előrelátására kiterjedő képességet – és az akarati képességet. Az akarati képesség magában foglalja az akarat képzésére és az akaratnak megfelelő magatartás tanúsítására vonatkozó képességet. A 24. § (1) bekezdése esetén a beszámítási képesség mindkét oldala kizárt, vagy kizárható lehet.” (A Büntető Törvénykönyv Magyarázata, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986.) „A kóros elmeállapot az elkövető beszámítási képességét zárja, illetve zárhatja ki. A beszámítási képesség a bűnösség egyik eleme. A nem beszámítható elkövető cselekménye – bűnössége hiányában – nem bűncselekmény, de »büntetendő cselekménye« miatt – a törvényben határozott feltételek mellett – a kényszergyógykezelése rendelhető el (74. §), és elkobzásnak is helye lehet [77. § (7) bek.].” (Magyar Büntetőjog Kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC 58. oldal.) „A beszámítási képességet a felismerési vagy akarati képesség, vagy mindkettő hiánya zárja ki. A felismerési képesség a tények tudatának és értékelésének általános képességét jelenti. Az akarati képesség a törvény megfogalmazása szerint az e felismerésnek

- 20 -

megfelelő cselekvésre való képesség. A felismerési és az akarati képességet belső okból zárja ki az elmeműködés kóros állapota.” (A Büntető Törvénykönyv Magyarázata, Általános Rész, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1996.) A Be. 47. §-a azokat a rendelkezéseket tartalmazza, amikor a büntetőeljárásban a védő részvétele kötelező. Ennek egyik esete a Be. 47. § c) pont, amikor a terhelt kóros elmeállapotú. E törvényhellyel kapcsolatban a kommentár a következőket tartalmazza: „A kóros elmeállapot nemcsak akkor teszi kötelezővé a védelmet, ha állapota miatt a terhelt képtelen volt cselekménye következményeinek felismerésére, vagy arra, hogy a felismerésnek megfelelően cselekedjék, hanem akkor is, ha kóros elmeállapota csupán korlátozta beszámítási képességét.” (A Büntetőeljárás Magyarázata, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1982., 146–147. oldal.) A Btk. 24. §-ának (1) bekezdéséhez a törvényalkotói akaratot tükröző miniszteri indokolás a következő magyarázatot adta: „A büntethetőség akkor kizárt, ha a kóros elmeállapot az elkövetőt képtelenné tette cselekménye következményeinek felismerésére, vagy arra, hogy ennek a felismerésnek megfelelően cselekedjék. A kóros elmeállapot tehát önmagában nem értékelhető beszámítási képességet kizáró okként, másrészt a cselekmény következményeinek felismerésére vagy az ennek megfelelő cselekvésre képtelenség csak akkor zárja ki a beszámítási képességet, ha ez kóros elmeállapot következménye. A kóros elmeállapot mértéke és jellege különböző lehet. Ha olyan mértékű, amely nem zárja ki, hanem csak korlátozza az elkövetőt a cselekmény következményeinek felismerésében, vagy abban, hogy ennek megfelelően cselekedjék, a bűncselekmény megvalósul. A beszámítási képesség korlátozott volta azonban csökkenti az elkövető büntetőjogi felelősségét; ennek következménye a büntetés korlátlan enyhítésének lehetősége a 87. § (4) bekezdése szerint.” A jogirodalomból vett idézetek és a jogalkotói szándék egyöntetűen azt a jogértelmezést alapozzák meg, hogy a Btk. 24. §-ának rendelkezései a kóros elmeállapotnak csak abban az esetben tulajdonítanak a büntetőjogi felelősség szempontjából jelentőséget, ha az elkövető beszámítási képességét érinti. A kóros elmeállapot megállapítása mindig orvosszakértői véleményen alapul. Az anyagi jogi szabály [a 24. § (1) bekezdése] – nem kimerítő jellegű, hanem példálódzó felsorolást ad. Ez következik „az így különösen” kitételből. Az elmebetegség, gyengeelméjűség, szellemi leépülés, tudatzavar vagy személyiségzavar tehát olyan biológiai okok, amelyeknek akkor van büntetőjogi jelentőségük, ha az elkövetőt képtelenné teszik a cselekmény következményeinek a felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék, illetve ebben korlátozzák. A Btk. 24. §-ának (1) bekezdése nem önmagában a szakértő által véleményezett elmebetegségnek stb. tulajdonít jelentőséget, hanem „az elmeműködés olyan kóros állapotának”, amely képtelenné teszi az elkövetőt a cselekmény következményeinek a felismerésére. Az „olyan” szó használata a biológiai okok és a pszichológiai ismérvek közötti konkrét összefüggésre utal, tehát arra kötelezi a jogalkalmazót, hogy ne minden ilyen jellegű elváltozásnak tulajdonítson jelentőséget, hanem csak annak, amely az elkövető beszámítási képességére kihatással van. A bírói gyakorlat bizonytalansága leginkább a pszichopátia megítélésével kapcsolatban tapasztalható. (Ez merült fel a Veszprém megyei példában is.) Ez arra vezethető vissza, hogy a törvényhely által példálódzóan felsorolt öt ok közül a személyiségzavar „valójában nem betegség, hanem olyan személyiség, amely a társadalmi elvárások szempontjából elégtelen magatartáshoz vezethet”. (Miniszteri indokolás.) A normalitás határán belül maradó személyiségtől ezért a pszichopátiát a legnehezebb megkülönböztetni. Ugyanakkor a bírói gyakorlat és az elmeorvos-szakértők álláspontja megegyezik abban, hogy a személyiségzavar csak abban az esetben merítheti ki a kóros elmeállapot fogalmát, ha olyan súlyos fokú, amely az elmebetegséghez közelít, vagy azzal egyenértékű, és ezáltal a beszámítási képességet korlátozza, vagy kizárja. A pszichopátia tehát csak patologikus vonások mellett alapozhatja meg a 24. § alkalmazását. A Legfelsőbb Bíróság két olyan testületi állásfoglalást is alkotott, amelyek a beszámítási képességet kizáró biológiai okok közül ez utóbbit – a pszichopátiát – érintették. A 15. sz. irányelv IV/4. pontja szerint a pszichopátiát a Btk. 24. §-a értelmében akkor kell, illetve lehet figyelembe venni, ha a beszámítási képességet kizárta, illetve korlátozta. Ezeken az eseteken kívül a pszichopátia általában még enyhítő körülményként sem értékelhető. A BK 154. sz. állásfoglalás pedig az elkövetők pszichopátiáját csak akkor tartja enyhítő körülményként figyelembe vehetőnek, ha az súlyos fokú patológiás vonásokat mutat. Jóllehet a Btk. 24. §-ának értelmezésével kapcsolatban a legtöbb probléma a pszichopátiával kapcsolatban fordult elő, a beszámítási képességet érintő biológiai okok értékelését azonos elméleti alapon kell elvégezni, és a törvényhely csak egységesen értelmezhető. Ennek folytán az elmebetegséget, gyengeelméjűséget, szellemi leépülést, tudatzavart és személyiségzavart egyaránt csak akkor lehet e rendelkezés alkalmazása szempontjából figyelembe venni, ha a beszámítási képességet kizárják vagy korlátozzák. A gyakorlatban az okozott zavart, hogy a Btk. 24. §-a a „kóros elmeállapot” kifejezést kétféle értelemben használja. Egyfelől az (1) bekezdésében felsorolt biológiai okok gyűjtőfogalma (kóros elmeállapot szűkebb értelemben). Másfelől – a rendelkezés címéből megállapíthatóan – összefoglalja mindazokat a feltételeket, amelyek a beszámítási képességet kizárják vagy korlátozzák. Ebben a tágabb, büntetőjogi szemléletű értelemben a kóros elmeállapot a beszámítási képesség pszichológiai ismérveinek hiányát vagy korlátozottságát is magában foglalja. A büntetőeljárási törvény rendelkezéseinek alkalmazásában, amelyek bűntetti vagy vétségi eljárást, illetve kötelező vagy nem kötelező védelmet írnak elő, nem önmagában a Btk. 24. §-ában felsorolt biológiai okoknak (a szűkebb értelemben vett kóros elmeállapotnak) van jelentősége. Ezek egymagukban nem teszik elengedhetetlenné a bűntetti eljárás lefolytatását, illetőleg a védő kötelező részvételét, mert nem okvetlenül igénylik a fokozott eljárási garanciákat, illetve nem jelentik azt, hogy a terhelt védekezési képessége csökkent. A beszámítási képesség érintése nélkül ezek a biológiai okok (tágabb értelemben) kóros elmeállapotként nem értékelhetők, és nem teszik kötelezővé a bűntetti eljárás lefolytatását, illetve a védelmet.

- 21 -

Egyébként az ellenkező felfogás – miként a Veszprém Megyei Bíróság döntése – arra az eredményre vezetne, hogy a bűnelkövetők tömege esne el az elbírálás egyszerűsítését lehetővé tevő eljárási intézményektől (mint pl. a tárgyalás mellőzése). A Be. 47. §-ának c) pontja, valamint 90. §-a (3) bekezdésének a) pontja szerint védő részvétele a büntetőeljárásban kötelező, ha a terhelt kóros elmeállapotú. A Be. 90. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerint pedig nincs helye vétségi eljárásnak, ha a terhelt kóros elmeállapotú. Az eljárási garanciális intézmények tehát abban az esetben érvényesülnek, ha a Btk. 24. §-ának (1) bekezdésében felsorolt biológiai okok bármelyike az elkövetés időpontjában a terhelt beszámítási képességét kizárta vagy korlátozta (kóros elmeállapot tágabb értelemben). Ez esetben a védő kirendelése kötelező, és az eljárást a bűntetti eljárás szabályai szerint kell lefolytatni. Más a helyzet azonban akkor, ha az elmebetegség, gyengeelméjűség, szellemi leépülés, tudatzavar vagy személyiségi zavar az elkövető beszámítási képességét nem érintette. Ebben az esetben az elkövetéskor a tettes (részes) a bűncselekmény alanyává vált, mert előrelátási, értékelő és akarati képessége teljes volt. Ennélfogva a biológiai ok és a törvényhely által megkívánt következmény közötti összefüggés hiányzik, ezért nincs helye a kóros elmeállapot megállapításának. A terhelt így nem minősül kóros elmeállapotúnak, ezért vele szemben nincs akadálya a vétségi eljárásnak és – a Be. 47. § c) pontja alapján – a védő részvétele sem kötelező az eljárásban. A terhelt elmebetegsége, gyengeelméjűsége, szellemi leépülése, tudatzavara vagy személyiségzavara – beszámítási képességének érintetlensége mellett is – szükségessé teheti, hogy védelméről a megfelelő szakmai ismeretekkel rendelkező ügyvéd gondoskodjon, ha az eljárás folyamán az valószínűsíthető, hogy érdekeinek védelme és eljárási jogainak maradéktalan érvényesítése csak ezáltal biztosítható. Ennek megítélése mindenkor a büntetőügyben eljáró hatóság feladata. A védőkirendelésre tehát ez esetben nem a kóros elmeállapot miatt, hanem a Be. 49. §-ának (2) bekezdésében foglaltak szerint kerülhet sor, amennyiben az ott meghatározott feltételek megvalósultak. Ez tehát nem a védőkirendelés kötelező esete, hanem olyan, az elkövető személyétől és az ügy természetétől függő lehetőség, amelynek eldöntése a hatóság belátására van bízva. A védő kirendelése szükségességének különös gonddal történő vizsgálatát azonban a 24. § (1) bekezdésében felsorolt okok megalapozzák. A jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bsz. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, a kifejtett álláspontját tartja a jövőre nézve követendőnek, és az annak ellentmondó döntéseket, így a BH 1984/3-96. számú jogesetet nem tartja irányadónak, mert azt az anyagi jogszabály (Btk. 24. §) rendelkezésével ellenkezőnek, eljárásjogi szempontból pedig tévesnek ítéli. Budapest, 1998. május 15. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Kónya István s. k., előadó bíró, Dr. Demeter Ferencné s. k., bíró, Dr. Domokos Jenő s. k., bíró, Dr. Kiss Zsigmond s. k., bíró. 4/1998. Büntető jogegységi határozat a lopás dolog elleni erőszakkal történő elkövetéséről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1998. május 15-én megtartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. A lopás dolog elleni erőszakkal elkövetettnek minősül, ha az elkövető a lopás tárgyának megőrzésére szolgáló készüléket (zárat) nem annak birtokbavételekor, hanem a helyszínről eltávozva, később töri fel. 2. A dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás kísérletét valósítja meg, aki a lopás tárgyát az annak védelmére vagy megőrzésére szolgáló készülékkel (zárral) együtt birtokba veszi, de tettenérés vagy más körülmény folytán azokat nem töri fel. INDOKOLÁS

- 22 -

A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a Bsz. 29. §-ának (1) bekezdése és 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta a következő elvi kérdésben: „Dolog elleni erőszakkal elkövetettnek [Btk. 316. § (2) bek. d) pont] minősül-e a lopás, ha az elkövető a lopás tárgyát az annak védelmére vagy megőrzésére szolgáló dologgal együtt, de anélkül veszi birtokba, hogy e dolog ellen az elvétel előtt vagy azzal egyidejűleg erőszakot alkalmazna.” A jogegységi tanács nem nyilvános ülésén az indítványozó fenntartotta az indítványt. A legfőbb ügyész képviselőjének álláspontja szerint a megőrzésre szolgáló készülék vagy zár utólagos feltörése csak akkor minősül dolog elleni erőszaknak, ha értékmegőrző funkciója nem jelképes, hanem valóságos. Az ülésen felszólalva véleményét akként összegezte, hogy az elvétel befejezését követően a dologra kifejtett erőszak már nem értékelhető. Az elkövetési érték megállapításánál pedig a megőrzésre vagy védelemre szolgáló dolog értékét is figyelembe kell venni. A Vas Megyei Bíróság elnöke kezdeményezte jogegységi eljárás megfontolását a megye területén észlelt következetlen ítélkezési gyakorlat miatt. Észrevételeit a Szombathelyi Városi Bíróság és a Vas Megyei Bíróság ellenkező jogértelmezést tartalmazó döntéseivel indokolta. A felterjesztéshez mellékelt iratokból megállapíthatóan a városi bíróság az ügy terheltjét lopás bűntettének kísérlete és bűnsegédként elkövetett lopás bűntettének kísérlete miatt mint többszörös visszaesőt, 2 év 20 napi börtönbüntetésre, valamint 1 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A Vas Megyei Bíróság az első fokú ítéletet annyiban változtatta meg, hogy a terhelt lopás bűntettének kísérleteként értékelt cselekményét lopás vétségének minősítette. A megváltoztató másodfokú rendelkezés alapjául szolgáló tényállás lényege szerint a terhelt a sértett 30 000 Ft értékű lezárt kerékpárját egy üzlet elől eltulajdonítási szándékkal vette magához, majd azt a szabadon levő keréken tolva egy közeli utcáig haladt, ahol a rendőr tetten érte. A terhelttől egy, a bűncselekmény eszközéül szánt fűrészlapot foglaltak le. Az elsőfokú bíróság e cselekményt a Btk. 316. §-ának (1) bekezdésébe ütköző, és a (4) bekezdésének b) /1. pontja szerint minősülő és büntetendő lopás bűntette kísérletének minősítette a (2) bekezdésének d) pontja alapján. A megyei bíróság az első fokú ítélet e jogi minősítését azért változtatta meg, mert nem látott alapot a dolog elleni erőszak mint minősítő körülmény megállapítására. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a terhelt nem a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás kísérletét, hanem – az érték szerint minősülő – befejezett lopás vétségét követte el. A megyei bíróság jogi indokolása szerint befejezett a lopás, ha a tulajdonos tényleges uralma a dolgok felett megszűnt, és nincs abban a helyzetben, hogy azzal rendelkezhessék. A kerékpár pedig az eredeti birtokos hatalmából kikerült és az elkövető uralmi körében volt, amikor vele szemben a rendőr intézkedett. Ezáltal a lopás befejezett volt. A másodfokú bíróság indokolása szerint az újabb ítélkezési gyakorlat nem állapítja meg a dolog elleni erőszakot az ilyen és hasonló esetekben, mert a birtokállapot befejezett megváltozása után jogilag már nem értékelhető a megőrzésre szolgáló készülékre kifejtett erőszak. A megyei bíróság elnökének felterjesztése szerint a másodfokú bíróság határozatával ellenkezőleg több olyan döntést is hoztak, amelynek az volt a lényege, hogy nem kerülhet kedvezőbb helyzetbe az, aki a megőrzésre szolgáló zárat nem a helyszínen, hanem attól távolabb és később töri fel. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa, a kezdeményező által felvetetteken túl is több eltérő tartalmú döntésre és jogirodalmi álláspontra hivatkozott. Az indítvány az ellenkező elvi álláspontokat a következők szerint foglalta össze: A) Dolog elleni erőszakkal elkövetettnek minősül a lopás, ha az elkövető a lezárt tartályban, kazettában vagy megőrzésre szolgáló egyéb dologban elhelyezett értéket úgy tulajdonítja el, hogy az egészet magával viszi, majd a megőrzésre szolgáló zárat vagy készüléket időbelileg és helybelileg elkülönülten utóbb töri fel. (BH 1980/12-463., Büntető Elvi Határozatok 1973-1996. 364. old. 14. pont.) B) Nem dolog elleni erőszakkal elkövetett, és csak a lopás elkövetési értéke szerint minősül a cselekmény, ha valaki az egész dolgot (pl. egy vaskazettát) lezártan elviszi, és nem a dolog eredeti helyén nyitja fel. A jogegységi tanács a nem nyilvános ülésen azt állapította meg, hogy a Btk. 316. §-a (2) bekezdésének d) pontja szerinti minősítő körülmény megállapításával kapcsolatban az ítélkezési gyakorlat megosztott azokban az esetekben, amikor a tárgy birtokbavétele a lopás tárgyának eltulajdonítása érdekében, illetve a megőrzésre szolgáló zárra (készülékre) kifejtett erőszak térben és időben elkülönül. Az ítélkezési gyakorlat egységének a hiánya a Btk. 316. §-a (2) bekezdésének d) pontja eltérő értelmezésére vezethető vissza. A jogegységi tanács az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében szükségesnek találta a jogegységi határozat meghozatalát. A hatályos Büntető Törvénykönyv 316. §-a (2) bekezdésének d) pontja a lopás minősítő körülményeként állapítja meg annak dolog elleni erőszakkal elkövetését. Ezt a minősítő körülményt – ezzel a szóhasználattal – az 1978. évi IV. törvény vezette be, és 1979. július 1-je óta hatályos. A törvényhelyhez fűzött indokolás szerint „a lopásnak dolog elleni erőszak útján elkövetése magában foglalja a helyiségbe vagy ahhoz tartozó bekerített helyre erőszakkal behatolást, továbbá a megőrzésre szolgáló zár vagy készülék feltörését.” Az indítványban felhozott ellenkező elvi megfontolások ez utóbbi második fordulattal függnek össze. A Legfelsőbb Bíróság Bf.II.345/1980. határozatában kifejtette, hogy „nincs ok az ítélkezésben kialakult annak az álláspontnak a megváltoztatására, hogy aki lezárt tartályban, kazettában elhelyezett értéket úgy tulajdonít el, hogy az egészet magával viszi, majd a megőrzésre szolgáló tárgyat vagy készüléket időbelileg és helybelileg elkülönülten töri fel: dolog elleni erőszakkal elkövetett lopásért tartozik büntetőjogi felelősséggel. Az ettől eltérő álláspont ahhoz a teljesen elfogadhatatlan eredményhez vezetne, hogy annak az elkövetőnek a cselekménye, aki a készüléket vagy zárat a helyszínen töri fel és tartalmát elveszi, de magát a készüléket a helyszínen hagyja, súlyosabb minősítés alá

- 23 -

esne, mint annak a magatartása, aki az eltulajdonítani szándékolt ingóságokat az azt magában foglaló lezárt készülékkel vagy tartállyal együtt viszi el [BJD 9197.]”. A többszörös módosításokkal hatályos Büntető Törvénykönyv első – 1986-ban kiadott – magyarázatába is felvett eseti döntésben kifejtetteket a Legfelsőbb Bíróság a mai napig követendőnek tartotta. A BH 1980/12-463. szám alatt a következő döntést tette közzé: „Dolog elleni erőszakkal elkövetettként minősül a lopás, ha az elkövető a lezárt tartályban, kazettában vagy megőrzésre szolgáló egyéb dologban elhelyezett értéket úgy tulajdonítja el, hogy az egészet magával viszi, majd a megőrzésre szolgáló zárat vagy készüléket időbelileg és helybelileg elkülönülten utóbb töri fel.” Ez utóbbi döntés a Büntető Elvi Határozatok (1973–1996.) 364. oldalának 14. pontja alatt tartalmaz iránymutatást a 316. § (2) bekezdésének d) pontjával kapcsolatban. Az indítványozó által eldöntendőnek ítélt elvi álláspontok közül tehát ez utóbbi az, amelyet a Legfelsőbb Bíróság a gyakorlat számára – az eddigiekben – követendőnek tartott. A jogegységi tanács vizsgálta, hogy az ítélkezési tapasztalatok alapján megállapítható-e olyan ok, amely a gyakorlat megváltoztatását indokolná. Az ellenkező – és már ismertetett – álláspont azért nem látja megállapíthatónak a dolog elleni erőszakot, mert abból indul ki, hogy a lopás az eredeti birtokállapot megváltoztatásával – a dolog feletti tényleges uralom megszerzésével – befejezetté vált. Ez a jogértelmezés a lopás alapesetére helytálló, de a (2) bekezdés d) pontja szerinti minősített esetre nem alkalmazható. A Btk. 316. §-ának (1) bekezdése szerint az követi el a lopást, aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa. A lopás célzatos bűncselekmény, amely mindig valamilyen vagyoni érték megszerzésére irányul. A lopás tárgyát tulajdonosa (birtokosa) azért védi zárral vagy más készülékkel, hogy az csak számára legyen hozzáférhető. A zár vagy a megőrzésre szolgáló készülék tehát a védett tárgy elvételének akadálya. Az elkövetőnek ezt az akadályt általában fizikai erő kifejtésével – a zár vagy a készülék rendeltetésszerű működtetésével össze nem férő módon – azért kell leküzdenie, hogy az eltulajdonítani szándékolt tárgyat elvehesse. A lopás szükséges eleme az elvétel, amely a dolog elleni erőszakkal elkövetésnél ezen a módon valósul meg. A dolog elleni erőszak tehát az elkövetési magatartás része, attól nem különülhet el. A jogegységi eljárásban vizsgált jogértelmezési kérdést az elvétel büntetőjogi fogalmának értelmezésével lehet eldönteni. A jogegységi tanács álláspontja szerint olyan esetben, amikor az elkövető a lopás tárgyát az annak megőrzésére vagy védelmére szolgáló dologgal együtt veszi birtokba, az elvétel folyamatos, több mozzanatú elkövetési magatartás. Első mozzanata az, hogy az elkövető a dolgot a maga egészében birtokba veszi (és a tulajdonos a dolog feletti tényleges uralmat elveszti). Az elkövető azonban csak akkor szerzi meg a teljes uralmat a lopás tárgyán, amikor az annak megőrzésére vagy védelmére szolgáló készüléket (zárat) – erőszakkal – eltávolítja. Az elvétel az erőszak kifejtése előtt ezért csak megkezdődik. Az értéket tartalmazó, zárral (készülékkel) védett dolog feletti uralom megszerzésével azonban a lopás még nem vált befejezetté. Dogmatikailag téves tehát az a nézet, amely a zárral (megőrzésre szolgáló készülékkel) ellátott dolog birtokállapotának megváltoztatását az elvétel fogalmával és a bűncselekmény befejezettségével azonosítja. A dolog elleni erőszak alkalmazása az elvétel második mozzanata, mellyel a lopás minősített esetének törvényi tényállása teljes egészében megvalósul. A Btk. 316. §-a (2) bekezdésének d) pontja szerinti tényállás elemei a dolog elleni erőszak alkalmazásával valósulnak meg hiánytalanul, mert az elkövető az elvételt ezzel fejezi be. Ebből a szempontból viszont közömbös, hogy a tényállási elemek egy helyen és egy időben vagy elkülönülten valósulnak meg. A kifejtettekből következik az is, hogy aki – a dolgot birtokba vevő elkövetővel szándékegységben – a lopás tárgyának a megőrzésére vagy védelmére szolgáló készüléket (zárat) eltávolítja, a lopást a birtokba vevővel társtettesként követi el. A jogegységi tanács alaposnak találta az indítványban foglalt hivatkozást a Kúria 75. számú teljes ülési döntvényében kifejtettekre. Ez a következőket tartalmazza: „A Btk. 336. §-ának 3. pontja alá esik a lopás, ha a lopás céljából a zár vagy a megőrzésre szolgáló egyéb készülék nem az elvétel színhelyén töretett fel (BHT I. 59.).” Ez a jogértelmezés száz év múltán is helytálló. A jogegységi tanács a kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság által kimunkált és Büntető Elvi Határozatokban közzétett döntésben foglalt elvi álláspontot tartja fenn, és a dolog elleni erőszak fogalmának – rendelkező rész szerinti – értelmezését tekinti követendőnek. A jogalkalmazás számára problémát jelenthet, hogy miként minősüljön annak az elkövetőnek a cselekménye, aki a lopás tárgyát a megőrzésre szolgáló zárral (készülékkel) együtt viszi el, de tettenérése vagy más ok folytán a dolog elleni erőszak megvalósítása elmarad. Ebben az esetben a Btk. 316. § (2) bekezdésének d) pontja szerinti minősített eset kísérletének megállapítása indokolt. Az előzőekben kifejtett elvi álláspontból ugyanis az következik, hogy ilyenkor, a különös részi tényállás minősítő körülmény folytán súlyosabb megítélésű esetének elemei hiánytalanul nem valósultak meg. Tehát az elkövető a minősített törvényi tényállás néhány elemét már megvalósította, de valamennyit nem. Ezáltal a szándékos bűncselekmény elkövetését megkezdte, de nem fejezte be. Cselekménye ezért a súlyosabb megítélésű eset kísérlete, s nem az érték szerint enyhébben elbírálandó befejezett alakzat. A jogegységi tanács ez utóbbi kérdésben ugyanazt az álláspontot fogadta el, amelyet a törvényhely jogértelmezését illetően már korábban kifejtett. Ezt a BJD 9215. sz. döntés tartalmazza. Eszerint a kormányzárral lezárt segédmotoros kerékpár ellopása esetén dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás kísérlete valósul meg, ha a dolog elvitelét követően a dolog elleni erőszak kifejtésére valamilyen külső körülmény folytán nem került sor. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bsz. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Bsz. 32. § (4) bekezdése alapján közzéteszi.

- 24 -

Budapest, 1998. május 15. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke Dr. Kónya István s. k., előadó bíró Dr. Demeter Ferencné s. k., bíró Dr. Domokos Jenő s. k., bíró Dr. Kiss Zsigmond s. k., bíró. 5/1998. Büntető jogegységi határozat a kábítószerrel visszaélés (Btk. 282. § szerinti) elkövetési magatartásáról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1998. október 30. napján megtartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. A kábítószerrel visszaélés akár azonos, akár különböző elkövetési magatartásait megvalósító részcselekmények természetes egységet alkotnak. 2. Az azonos vagy különböző kábítószereknek a tiszta hatóanyag-tartalom alapulvételével kiszámított részmennyiségeit – amelyekre nézve a kábítószerrel visszaélésnek a természetes egység keretébe tartozó részcselekményeit elkövették – összegezni kell, és a bűncselekmény minősítése (a csekély vagy jelentős mennyiség megállapítása) szempontjából az összmennyiség az irányadó. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész a Bsz. 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a joggyakorlat továbbfejlesztése, valamint az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta. Az indítvány szerint ellentmondásos jogértelmezés és megosztott bírói gyakorlat tapasztalható a Btk. 282. §-ának alkalmazásával kapcsolatban: „Mindeddig nem alakult ki egységes ítélkezési gyakorlat abban a kérdésben, hogy amikor ugyanazon elkövető a törvényi tényállásban meghatározott magatartást vagy magatartásokat többször tanúsítja, egyetlen bűncselekményért tartozik-e büntetőjogi felelősséggel, s ha igen, azt természetes avagy törvényi (folytatólagos) egységnek kell-e minősíteni. Egyes bíróságok ugyanis olyan határozatokat hoztak, hogy a kábítószer-fogyasztók esetében a cselekményrészek elkövetési tárgyaként szereplő kábítószer-mennyiségek nem adhatók össze, mert az velük szemben is a szigorúbb felelősségrevonást alapozhatná meg, ami ellentétes, a kábítószer „áldozatait” és „haszonélvezőit” különválasztó törvényi akarattal. „Ez a gyakorlat a BH 1989/304. számú eseti döntésen alapul, amely – az időközben hatályon kívül helyezett – VI. számú Büntető Elvi Döntésre utalva kifejtette, hogy „a helyes jogértelmezés szerint egy-egy alkalommal kiváltott és elfogyasztott gyógyszerkábítószer, a ténylegesen egy időpontban fogyasztás céljára az elkövető birtokában levő mennyiség – és nem a valójában együtt soha nem létező részmennyiségek összességéből adódó mennyiség – képezi a minősítés alapjaként értékelhető mennyiséget. Ezért a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének a minősítése szempontjából a nem forgalomba hozatal céljából egy személy birtokában levő kábítószer mennyisége az irányadó.” Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a kábítószerrel visszaélés miatti büntetőjogi felelősségről szóló, a Bírósági Határozatok 1995. évi 6. számában közzétett BK 155. számú állásfoglalása szakítani kívánt ezzel a gyakorlattal, amikor II/5) e) pontjában kimondotta, hogy „a kábítószerrel visszaélés különböző elkövetési magatartásainak folyamatos megvalósítása (pl. a kábítószer termesztése vagy előállítása, majd tartása, illetve forgalomba hozatala) természetes egység. Ugyancsak természetes egység, ha az elkövető egyidejűleg vagy folyamatosan különböző kábítószerekre nézve követi el a cselekményét. A különböző kábítószer-mennyiségeket összegezni kell. Egyes elkövetési magatartásoknál (megszerez vagy átad) nem kizárt – a Btk. 12. §-ának (2) bekezdésében meghatározott feltételek megléte esetén – a folytatólagosság törvényi egységének a megállapítása sem”. A legfőbb ügyész az ellentmondásos bírói gyakorlat igazolására több döntést hozott fel, melyek a következők.

- 25 -

1. A Pesti Központi Kerületi Bíróság a 11.Fk. 31.037/1995/36. számú, illetve a Fővárosi Bíróság a 21.Fkf.Fü.7022/1996/15. számú ítéletében azt állapította meg, hogy az ügy fiatalkorú III. r. terheltje 1993. március 3-tól július 20-ig Budapesten, a Keleti pályaudvar környékén, saját fogyasztásra heroint vásárolt, az egyik esetben 2000-3000 Ft-ért 1 grammot, a másik esetben összesen 7-8 grammot. Az ügy VII. r. terheltje 1994 tavaszán öt alkalommal vásárolt 1-1 gramm heroint, az 1994. augusztus 1-jén történt igazoltatása során pedig egy csomag, 0,5 grammnyi heroint találtak nála. A III. r. terhelt által szerzett összes kábítószer elérte, a VII. r. terhelt által szerzett kábítószer pedig meghaladta a BK 155. számú állásfoglalás szerinti jelentős, illetve csekély mennyiséget. Ennek ellenére a bíróság csak az egyszerre birtokban levő kábítószer mennyiségéből vont le jogi konzekvenciákat. Ennek eredményeképpen a III. r. terhelt cselekményét folytatólagosan elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntettének, a VII. r. terhelt cselekményét pedig kábítószerrel visszaélés vétségének minősítette. A bíróság mindkét terhelt cselekményét egy bűncselekménynek minősítette, de ennek jogi indokát nem adta. Különösen hiányzott az indokolásból, hogy miért tekintette az egyik bűncselekményt természetes, a másikat folytatólagos egységnek. 2. A Pesti Központi Kerületi Bíróság B. VIII. 20036/1996. számú, első fokon jogerőre emelkedett ítéletében foglaltak szerint a terhelt 1991 januárjában hat, februárjában négy, majd márciusban egy alkalommal váltott ki hamis orvosi vények felhasználásával kábítószernek minősülő Dolorgan– és Morfium-injekciót, majd azokat kábítószer-élvezőknek adta tovább. Az injekció tiszta hatóanyag-tartalma együttesen meghaladta a csekély mennyiség felső határát. A bíróság a terheltet kábítószerrel visszaélés bűntettében és folytatólagosan elkövetett magánokirat-hamisítás vétségében mondta ki bűnösnek. Ez utóbbi döntésben a bíróság nem az egyszerre birtokban levő, hanem az összesen megszerzett kábítószer-mennyiség alapján minősítette természetes egységként a kábítószer forgalomba hozatalát és e döntésével követte a Legfelsőbb Bíróság iránymutatását. 3. A Szegedi Városi Bíróság a 3.B.1314/1995. számú, illetve a Csongrád Megyei Bíróság az 1.Bf.871/1995/2. számú ítéletével a bíróságok – anélkül, hogy a tiszta hatóanyag-tartalom megállapításának és összegzésének jelentőséget tulajdonítottak volna – egyetlen kivétellel minden elkövető cselekményét kábítószerrel visszaélés vétségének minősítették. Legtöbb terhelt cselekményét a folytatólagosság törvényi egységébe vonták, holott azt a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint természetes egységnek kell tekinteni (kábítószer termesztése, forgalomba hozatala). Ellenben – indokolás nélkül – természetes egységként bírálták el az V. és VI. r. terhelt cselekményét, pedig ők is többször használtak, illetve adtak egymásnak marihuánás cigarettát. 4. A Zalaegerszegi Városi Bíróság az 1.B.1041/1996/29. számú, illetve a Zala Megyei Bíróság a Bf.6/1998/9. számú ítéletével a Legfelsőbb Bíróság BK 155. számú állásfoglalásának II/5) b) pontjára hivatkozva, kábítószerrel kereskedésnek minősítette a terheltek azon cselekményét, hogy megrendelésre, több alkalommal, kábítószert szereztek be és adtak el. A bíróság a megállapított, illetőleg a becsült hatóanyag-tartalmat összegezte, és a jogi minősítést ennek megfelelően állapította meg. A részcselekményekre azonban a folytatólagosság törvényi egységét állapította meg, noha a Legfelsőbb Bíróság – a BK 155. számú állásfoglalás II/5) e) pontjában adott példálózó felsorolásából ítélve a kábítószerrel kereskedést is természetes egységnek tekinti. A legfőbb ügyész álláspontja szerint a joggyakorlat nem egységes, annak továbbfejlesztése kívánatos, ezért jogegységi eljárás lefolytatását és a BK 155. számú állásfoglaláson alapuló jogegységi határozat hozatalát indítványozta. A jogegységi tanács a nem nyilvános ülésen az indítványhoz mellékelt iratokat, valamint az indítvány alátámasztásául kifejtetteket megvizsgálta, és azt állapította meg, hogy a kábítószerrel visszaélés bűncselekménye elbírálásával kapcsolatban az ítélkezési gyakorlat megosztott annak megítélését illetően, hogy a bűnösség körében – az elkövetés tárgyául – csupán a terheltnél egy alkalommal egyszerre fellelt kábítószer-mennyiséget, avagy mindazt a mennyiséget figyelembe kell-e venni, amelyre nézve a bizonyítás eredményes volt. Nem egyöntetű annak a bírói megítélése sem, hogy a Btk. 282. §-ának (1) bekezdésében büntetni rendelt különböző elkövetési magatartásokat megvalósító részcselekmények a természetes egység, illetőleg a folytatólagosság törvényi egységébe tartoznak-e. Az ítélkezési gyakorlat egységének a hiánya a Btk. 282. §-ának (1) bekezdésében foglaltak eltérő értelmezésével függ össze. A jogegységi tanács az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében indokoltnak találta a jogegységi határozat meghozatalát. A hatályos Btk. 282. §-ának (1) bekezdése a kábítószerrel visszaélés bűntettének törvényi tényállásában összesen tizenegy különböző elkövetési magatartást nyilvánít büntetendőnek. E fordulatok bármelyikének megvalósítása az elkövetési tárgy mennyiségétől függetlenül tényállásszerű és büntetendő. A törvény a (2) bekezdés a) pontjában minősített esetet állapít meg, és súlyosabb büntetéssel fenyegeti azt, aki a bűncselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre követi el. A Btk. 282/A. §-a pedig különös büntethetőséget megszüntető okot határoz meg, amennyiben a törvényi feltételek megvalósulása esetén a kábítószerfüggő elkövető nem büntethető, ha a vétséget csekély mennyiségű kábítószerre követi el. A kábítószer mennyiségének tehát ez utóbbi két minősített eset, illetve büntethetőségi akadály folytán, egyébként pedig csak a büntetés kiszabása szempontjából van jelentősége. A jogegységi tanács egyetért a legfőbb ügyész jogegységi eljárás lefolytatására irányuló indítványában kifejtett jogi állásponttal. Az indítvány akként foglal állást, hogy „a bűncselekményi egységet nem a hatóanyag összegzése hozza létre, annak csupán a minősítő, illetve privilegizáló körülmény (jelentős avagy csekély mennyiség) feltárása végett van jelentősége”. Ez a jogértelmezés megfelel a jogalkotói akaratnak és a Legfelsőbb Bíróság BK 155. számú állásfoglalásában közzétett iránymutatásnak is. A megosztott bírói gyakorlat egységesítése érdekében ebből a helyes jogértelmezésből kell kiindulni. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának BK 155. számú állásfoglalása a Btk. 282. §-ának alkalmazásával kapcsolatban a II. rész 5) e) pontjában a következőket tartalmazza: „A kábítószerrel visszaélés különböző elkövetési magatartásának folyamatos megvalósítása (pl. a kábítószer termesztése vagy előállítása, majd tartása, illetve forgalomba hozatala) természetes egység.

- 26 -

Ugyancsak természetes egység, ha az elkövető egyidejűleg vagy folyamatosan különböző kábítószerre követi el a cselekményét. A különböző kábítószer-mennyiségeket azonban összegezni kell.” A következő idézetek a jogirodalom álláspontját szemléltetik: „Természetes egység valósul meg mindazokban az esetekben, amelyekben az elkövetési magatartás – a tárgyi oldal többi ismérvével összefüggésben – a törvényi tényállás keretei között marad. A törvényhozó az alapeset modellje szerint építkezik, ezért rendszerint az adott törvényi tényállás alapesetét kimerítő cselekmény (ismétlődés vagy folyamatosság esetén a cselekménysor) hoz létre természetes egységet.” (A Büntető Törvénykönyv magyarázata, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 51. oldal 2. pont.) „Természetes egységet alkotnak azok a bűncselekmények, amelyek elkövetési magatartása tartós vagy ismétlődő jellegű. Tartós bűncselekmény (vagy állapot-bűncselekmény) pl. a kábítószerrel visszaélés (282. §), „kábítószert tart” fordulata.” (Magyar Büntetőjog, Kommentár a gyakorlat számára, Hvg Orac, 1995. 29. oldal c) pont). Az idézett mű továbbá így foglal állást: „Ha az elkövető ugyanarra a kábítószerre nézve a tényállás több fordulatát valósítja meg – pl. kábítószert készít, tart, forgalomba hoz –, egy bűncselekmény jön létre, bűnhalmazat megállapításának nincs helye.” (Ugyanott 691. oldal.) „Természetes egységet alkotnak azok a magatartások, amelyek együtt minősülnek az alapeset törvényi tényállását kimerítő „tényállásszerű cselekménnyé”. Ebben a körben a jogalkotó éppen a magatartás folyamatosságát, ismétlődését, rendszerességét tekinti a bűncselekménnyé minősítő feltételének.” „Szabályként megállapítható, hogy a tartós vagy folyamatos bűncselekmények természetes egységet valósítanak meg.” [Magyar Büntetőjog Általános Rész, BM Könyvkiadó, 1980. 291. oldal (3) bekezdés, (5) bekezdés.] Az idézett jogirodalmi szemelvények nem mindenben fedik egymást, de levonható belőlük az a következtetés, hogy a természetes egység keretei közé tartozik az adott törvényi tényállás alapesetét kimerítő – bár különböző részcselekmények által megvalósítható – valamennyi olyan magatartás, amely a Btk. 282. § (1) bekezdése szempontjából tényállásszerű, feltéve, hogy azokat egy eljárásban bírálják el. Ennek az értelmezésnek a helyessége következik a büntetni rendelt magatartás természetéből, az elkövetés tárgyának jellegéből. A kábítószer ugyanis rendszeres használata által fejti ki a szervezetre káros hatását, eredményez az idegrendszer állapotában jelentős, sokszor irreverzibilis elváltozásokat. E káros eredmény bekövetkezéséig azonban hosszú az út, amely különböző elkövetési magatartásokból, részszakaszokból tevődik össze. A kábítószer előállítását ugyanis meg kell hogy előzze azoknak a növényeknek a termesztése, amelyekből a megfelelő kémiai eljárással a kábítószert elő lehet állítani. Ezt követi annak csomagolása, szállítása, készletezése, célországokba eljuttatása, kereskedőkhöz, dealerekhez elosztása, majd eladása, vétele, birtoklása, végül fogyasztása. E részcselekmények egymást kiegészítő módon alkalmasak kiváltani azt a káros hatást, amely miatt e cselekmények társadalomra veszélyesek és büntetendők. Az elkövetési tárgyuk ugyanaz, és jóllehet a bűncselekmény tárgyi oldalának különböző ismérveit valósítják meg, egyaránt a cselekmény alapeseti törvényi tényállásának keretein belül maradnak. Erre a szoros összefüggésre tekintettel, ha a lehetséges elkövetési magatartások közül egy vagy több ismétlődően vagy folyamatosan valósul meg, illetve, ha ugyanannak az elkövetőnek a terhére több különböző – az alapeset körébe tartozó – cselekmény állapítható meg, úgy ezek a cselekmények azonosságukra vagy különbözőségükre tekintet nélkül a természetes egység fogalmába tartoznak. A Btk. 282. §-ának (1) bekezdésében meghatározott különböző tényállásszerű magatartások együttes vagy akár részben ismétlődő, illetve folyamatos megvalósulása több mozzanatú természetes egységet alkot. A természetes egység kizárja a folytatólagosság mint törvényi egység megállapítását, ezért annak a jogi minősítésben nincs helye, a különböző vagy az azonos, de ismétlődő magatartások egyöntetűen természetes egységkénti megítélése kizárja a folytatólagosság megállapításának lehetőségét. Valamely részcselekmény ismétlődő jelleggel történő elkövetése legfeljebb a büntetéskiszabás körében értékelhető. A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság nem tartja fenn a BK 155. számú állásfoglalás II) e) pontja (3) bekezdésének azon megállapítását, mely szerint nem kizárt a Btk. 12. §-ának (2) bekezdésében meghatározott feltételek esetén a folytatólagosság törvényi egységének a megállapítása. Mindez a természetes egység szükségszerű, logikus következménye, amellyel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság osztotta a Legfőbb Ügyészség jogi álláspontjában kifejtetteket is. A törvény konstrukciójából következő jogértelmezés alapján helytelen és nem tekinthető a továbbiakban irányadónak – a BK 155. számú állásfoglalásban kifejtettekkel is ellenkező – a BH 1989/8-304. szám alatti határozatban közzétett döntés. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bsz. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Bsz. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 1998. október 30. 6/1998. Büntető jogegységi határozat a közúti közlekedés szabályai szerint elsőbbségadásra kötelezett felelősségéről

- 27 -

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1998. november 19. napján megtartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. A közúti közlekedés szabályai szerint elsőbbségadásra kötelezett általában akkor is felelősséggel tartozik az elsőbbségadási szabályok megszegéséért, ha az elsőbbségre jogosult a megengedett sebességet túllépte. Kizárhatja a felelősségét, ha az elsőbbségadási kötelezettsége szempontjából jelentős körülményeket az elsőbbségre jogosult szabályszegése következtében nem észlelhette, vagy ha e körülményekre nézve az elsőbbségre jogosult megtévesztette. 2. Az elsőbbségre jogosult, aki a megengedett sebességet túllépte, az elsőbbségadási kötelezettség megszegésével összefüggő közúti balesetért ugyancsak felelősséggel tartozhat, kivéve, ha a baleset a jármű megengedett sebessége mellett is bekövetkezett volna. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész az 1997. évi LXVI. törvény (Bsz.) 29. §-a (1) bekezdése a) pontjának II. fordulatára hivatkozva jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az indítvány szerint bírói gyakorlat a közlekedési bűncselekmények körében az elsőbbségi szabályokat nem egységesen értelmezi. A legfőbb ügyész a joggyakorlat megosztottságát példákkal mutatta be. 1. A Pesti Központi Kerületi Bíróság az 1994. február 3-án kelt, 6.B.34524/1993/3. számú ítéletével a vádlottat az ellene közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt emelt vád alól felmentette, egyidejűleg a sebességkorlátozás jelentős túllépésének szabálysértése miatt 10 000 Ft pénzbírsággal sújtotta. A Fővárosi Bíróság a 29.Bf.5897/1994/8. határozatával az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Az ítéleti tényállás lényege szerint a terhelt 1993. május 24-én, 19 óra 10 perc körül Budapesten a XVII. kerületben a Pesti úton Gyömrő felől a Jászberényi út felé haladt egy Fiat típusú személygépkocsival, 84–92 km/óra sebességgel. A sértett a Rózsaszál utcában kerékpárral érkezett az „Elsőbbségadás kötelező” jelzőtáblával védett Pesti úthoz, majd folyamatos haladással azon keresztül hajtott. A figyelmetlen kerékpárost látva, a vádlott azonnal intenzíven fékezett, azonban a főútvonalon már 5,6 métert megtett sértettet 65–72 km/óra sebességgel elütötte. A baleset következtében a sértett életét vesztette. Az ügydöntő határozat a sértett terhére a KRESZ 28. §-a (2) bekezdésének b) pontjában írt rendelkezés megszegését állapította meg, amit a sértett azzal követett el, hogy az „Elsőbbségadás kötelező” jelzőtáblával védett főútvonalon a terhelt által vezetett gépkocsinak nem biztosította az áthaladási elsőbbséget, hanem a védett útvonalra kellő körültekintés nélkül behajtott. A sértett ezzel a szabályszegésével olyan veszélyhelyzetet hozott létre, amely balesethez vezetett. Megállapította azonban az ügydöntő határozat a terhelt terhére a KRESZ 26. §-a (1) bekezdése a) pontjának IV. tételében foglalt előírás megszegését, mert a lakott területen megengedett 50 km/óra sebességet túllépve, legkevesebb 84 km/óra sebességgel közlekedett. Az első- és másodfokú bíróságok jogi álláspontja szerint a halálos kimenetelű baleset bekövetkezéséért az elsőbbségadási kötelezettséget nem teljesítő sértett és nem a megengedett legnagyobb sebességet túllépően közlekedő terhelt felelős. Az első- és a másodfokú bíróság által egyöntetűen megállapítottak szerint a terhelt által megválasztott sebesség nem volt megtévesztő, nem akadályozta a sértettet abban, hogy azt észlelje, és helyesen felismerje. A másodfokú bíróság utalt arra, hogy a védett útvonalon közlekedő járműnek sebességtúllépés esetén is elsőbbsége van, kivéve, ha éppen a sebesség túllépése zárta ki az észlelhetőséget, avagy megtévesztő volt. A konkrét esetben e kizáró feltételek nem voltak megállapíthatóak, ezért a terhelt sebességtúllépése a baleset bekövetkezése szempontjából figyelmen kívül maradt. A jogerős ügydöntő határozat ellen a legfőbb ügyész felülvizsgálati indítványt nyújtott be a terhelt terhére. A felülvizsgálati indítvány szerint a terhelt közlekedési szabályszegése: a sebesség túllépése okozati összefüggésben állt a balesettel, ezért releváns. A Legfelsőbb Bíróság a Bf.IV.2693/1994/3. számú végzésével a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott jogerős határozatot hatályon kívül helyezte, és a Fővárosi Bíróságot új eljárás lefolytatására utasította. A hatályon kívül helyező végzésben kifejtettek szerint az ügyben jogerős határozatot hozó bíróságok nem vizsgálták meg azt, hogy a jelentős sebességtúllépés mennyiben befolyásolta a terheltnek az ugyancsak a közlekedési szabályok által kötelességévé tett általános baleset-elhárítási kötelezettsége teljesítését annak ellenére, hogy e körben a bizonyítékok rendelkezésre álltak, sőt e vonatkozásban a bíróságok tényállást is megállapítottak. Az új eljárás lefolytatását elrendelő határozat jogi útmutatása szerint: „Tehát a terhelt a megengedett sebesség jelentős túllépésén keresztül megszegte a KRESZ 3. §-ának c) pontjában írt közúti közlekedés szabályait is, mivel így az abban foglalt előírások teljesítése eleve lehetetlenné vált számára. Ekként pedig az előírt sebesség jelentős túllépésében megnyilvánuló közlekedési szabályszegés okozati összefüggésben áll a bekövetkezett balesettel, releváns szabályszegés.” A megismételt másodfokú eljárásban a Fővárosi Bíróság a 29.Bf.6817/1995/4. számú ítéletével az elsőfokú ítéletet annyiban változtatta meg, hogy a terhelttel szemben a sebességkorlátozás jelentős túllépésének szabálysértése miatti eljárást elévülés miatt

- 28 -

megszüntette. (Megjegyzendő, hogy a tényállás szerint a baleset a megengedett legnagyobb sebesség és intenzív fékezés mellett sem lett volna elkerülhető.) A Fővárosi Bíróság másodfokú határozatának indokolása szerint az elsőbbséggel rendelkező jármű részére annak sebességétől függetlenül elsőbbséget kell adni. Az elsőbbségadásra kötelezett jármű vezetője eredményesen nem hivatkozhat az elsőbbséggel rendelkező jármű megengedettnél nagyobb sebességgel történő haladására (BH 1974/54; 1974/242. határozatok). A Legfőbb Ügyészség a Bf.592/1996. számú felülvizsgálati indítványával ez utóbbi másodfokú határozatot is megtámadta, egyebek mellett azzal az indokolással is, hogy a KRESZ 1976. január 1-jén történt – az elsőbbségre vonatkozó szabályt is érintő – módosítása miatt a Fővárosi Bíróság tévesen hivatkozott az 1974-ben közzétett eseti döntésekre. Eszerint a módosítás előtti rendelkezéstől eltérően a KRESZ Függelék III) b) pontjában megfogalmazott elsőbbségi szabály „rugalmas”, és ennek helyes értelmezése szerint az elsőbbség nem abszolút, s az elsőbbséggel rendelkező jármű sebességének szerepe van az elsőbbség biztosításában. A megismételt eljárás eredményeként hozott jogerős határozat ellen benyújtott felülvizsgálati indítvány elbírálásának eredményeképpen a Legfelsőbb Bíróság a Bfv.I.783/1996/4. számú végzésével a Fővárosi Bíróság 29.Bf.6817/1995/4. számú végzését hatályon kívül helyezte, és a Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította. Elrendelte, hogy az ügyet a Fővárosi Bíróság másik tanácsa tárgyalja. Az újabb hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárás eredményeképpen a Fővárosi Bíróság az 1997. szeptember 16-án kihirdetett, 21.Bf.5974/1997/4. számú ítéletével megváltoztatta a Pesti Központi Kerületi Bíróság B.34.524/1993. számú ítéletét, és a terheltet közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt 150 napi tétel – napi tételenként 300 Ft – pénzbüntetésre ítélte. A bűnösséget megállapító és büntetést kiszabó határozat indokolása szerint a terhelt a megengedett sebesség nagymértékű túllépésével maga is közrehatott a baleset létrejöttében, és az elsőbbségi szabályokat „nem indokolt abszolutizálni”. A legfőbb ügyész jogegységi eljárás lefolytatására és jogegységi határozat hozatalára irányuló indítványa a Legfelsőbb Bíróság Bf.IV.2693/1994/3., valamint Bfv.I.783/1996/4. számú felülvizsgálati eljárás eredményeképpen hozott, és hatályon kívül helyezést, illetve új eljárás elrendelését tartalmazó döntéseiben kifejtett jogértelmezést tartja helyesnek, és ezzel ellentétesnek a Bács-Kiskun Megyei Bíróság ítélkezési gyakorlatát (2-3. pont). 2. A Kecskeméti Városi Bíróság az 5.B.188/1994/22. számú, 1997. március 28-án kihirdetett végzésével az I. r. és a II. r. terhelteket egyaránt maradandó fogyatékosságot eredményező közúti baleset gondatlan okozásának vétségében találta felelősnek. Ezért mindkettőjüket próbára bocsátotta. A tényállás lényege szerint az I. r. terhelt 1993. augusztus 21-én 0 óra 10 perckor Kalocsán, az 51. számú főút átkelési szakaszán haladva, a Malatin téren balra a Szt. István útra kívánt bekanyarodni. Vele szemben a II. r. terhelt a személygépkocsijával 85-91 km/óra sebességgel közeledett. Az útkereszteződésbe a forgalomirányító fényjelzőkészülék „telezöld” jelzésére érkezett az I. r. terhelt, és a korábbi sebességét 11-12 km/órára csökkentve, balra kanyarodott. A szemből érkező II. r. terhelt az elébe kanyarodó jármű láttán erőteljesen fékezett, azonban 25,5 méter állóra fékezési nyom hátrahagyása után, az I. r. terhelt személygépkocsijának ütközött. A baleset következtében az I. r. terhelt személygépkocsijának utasa maradandó fogyatékosságot eredményező sérüléseket szenvedett. A bíróság megállapítása szerint, ha az I. r. terhelt 50 km/óra vagy annál kisebb sebességgel közeledik az útkereszteződéshez, a balesetet lassító, „de inkább” hirtelen fékezéssel elkerülhette volna. Az elsőfokú bíróság szerint az I. r. terhelt a KRESZ 31. §-a (5) bekezdése c) pontjának I. fordulatát, míg a II. r. terhelt terhére a KRESZ 26. §-a (1) bekezdése a) pontjának IV. tételét szegte meg. A Bács-Kiskun Megyei Bíróság az 1.Bf.553/1997/3. számú, 1997. június 30-án kelt másodfokú ítéletével a II. r. terheltet az ellene emelt vád alól bűncselekmény hiányában felmentette, és vele szemben a sebességkorlátozás jelentős túllépésének szabálysértése miatt indított eljárást megszüntette. A döntését indokolva a megyei bíróság kifejtette: „A KRESZ rendelkezései közül alapvetően az elsőbbségi szabályok hivatottak biztosítani a közúti közlekedés rendjét és biztonságát, ezekhez képest a többi szabály csak járulékos lehet. Az elsőbbséggel rendelkező jármű részére annak sebességétől függetlenül kell elsőbbséget adni. Az elsőbbségadásra kötelezett jármű vezetője általában nem hivatkozhat eredményesen az elsőbbséggel rendelkező jármű megengedettnél nagyobb sebességére.” Ebből következően az eredménnyel való okozati összefüggés hiánya miatt – a megyei bíróság álláspontja szerint – a sebességtúllépés nem releváns szabályszegés. 3. A Kecskeméti Városi Bíróság az 5.B.2037/1995/3. számú végzésével a terheltet közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt 1 évre próbára bocsátotta. Az irányadó tényállás lényege szerint a terhelt 59-71 km/óra sebességgel haladt motorkerékpárral a városközpontnak azon a területén, ahol 40 km-es sebességkorlátozás volt előírva. A terhelttel szemben kerékpárral közeledő sértett a vádlott által vezetett motorkerékpár sebességéhez képest féktávolságon belül balra kanyarodott. A terhelt nyomban fékezett, de a kerékpárossal ütközést már elkerülni nem tudta. Az nyolc napon túl, míg a terhelt nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. A bíróság megállapította, hogy a terhelt a KRESZ 14. §-a (1) bekezdésének b) pontját, a sértett a KRESZ 31. §-a (5) bekezdésének c) pontjában előírt elsőbbségadási kötelezettséget szegte meg. A megyei bíróság a felmentő rendelkezését indokolva kifejtette, hogy az elsőbbségadásra kötelezett az elsőbbséggel rendelkező sebességétől függetlenül köteles elsőbbséget adni, és a védett jármű elsőbbségi jogát illetően a sebesség túllépésének csak kivételesen lehet relevanciája, mégpedig akkor, ha az elsőbbségi helyzetben közlekedő járműnek „az észlelhetőségére hátrányosan érvényesülő körülmény van, vagy a sebességtúllépés megtévesztésre alkalmas. A sebességtúllépés relevanciáját a fenti két körülmény hiánya esetén az elsőbbség abszolút primátusa kizárja”.

- 29 -

A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa a legfőbb ügyész indítványában említett határozatokon túl is vizsgálta a felvetett problémával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatot. 4. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban több döntést hozott, amely – szemben a legfőbb ügyész indítványában követendőnek tartott jogértelmezéssel – a Bács-Kiskun Megyei Bíróság által folytatott ítélkezési gyakorlatnak megfelelő elvi álláspontot fogadja el. A határozatokban kifejtett elvi álláspontok a következők: „Megszegte ugyan a terhelt a KRESZ 26. §-ában írt szabályt, amikor a megengedett 60 km/óra sebességet túllépte. E szabályszegés azonban nem róható a terhére, mert az elsőbbségadásra kötelezett járművel az elsőbbséggel rendelkező jármű részére annak sebességétől függetlenül kell elsőbbséget adni (KRESZ hivatalos útmutató). Ez csak megtévesztően nagy sebesség esetén, illetve abban az esetben nem illeti meg, ha a nagy sebesség miatt nem észlelhető körültekintéssel sem (útkanyar, bukkanó stb.) az elsőbbséggel rendelkező jármű” (Bfv.I.1633/1996/3.). A közúti közlekedést szabályozó KRESZ-nek több olyan rendelkezése is van, amelyek egyidejűleg, együttesen, azonos hatásirányban nem érvényesülhetnek. Ezért a közúti igazgatásrendészeti szabályok a hierarchiájukat feltáró értelmezés nélkül a mindennapos közlekedés – akárcsak az igazságszolgáltatás – gyakorlatában alkalmazhatatlanok lennének. A jogalkalmazásban érvényesülő tétel, hogy az általános érvényű rendelkezés hatályát a különös (speciális) norma kizárja. A KRESZ 3. §-ának c) pontja a közlekedésben részt vevőkre vonatkozó – a jogszabályhely címében is kifejezésre juttatott általános rendelkezések egyike, amely azt tartalmazza, hogy a közúti közlekedésben részt vevő köteles úgy közlekedni, hogy a személy– és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse, másokat a közlekedésükben indokolatlanul ne akadályozzon és ne zavarjon. Azonban a KRESZ-nek az „Elsőbbség az útkereszteződésben” rendelkezéseit összefoglaló 28. §-a a különös normák egyike. Vitathatatlan körülmény, hogy egy útkereszteződésben bekövetkezett eseményért a jogi felelősséget a speciális norma rendelkezései alapján kell megítélni. A KRESZ-nek az idevonatkozó 28. §-a, a rendező elveiből kitűnően az elsőbbség szabályozásánál, kizárólag a kötelezetti oldalt veszi számításba és írja elő az elsőbbségadásra kötelezett magatartási teendőit. Ki kell emelni, hogy a 28. § (3) bekezdése szerint az elsőbbségadásra kötelezett járművezető az útkereszteződést csak olyan sebességgel közelítheti meg, hogy eleget tehessen elsőbbségadási kötelezettségének, és e tekintetben másokat a járműve sebességével ne tévesszen meg. A KRESZ 1. számú függeléke III) b) pontja ugyancsak csupán a kötelezetti oldalról szabályozva határozza meg az elsőbbséget, amely továbbhaladási jog a közlekedés más résztvevőjével szemben: az elsőbbségadásra kötelezett az elsőbbséggel rendelkezőt a haladási irányának vagy a sebességének a hirtelen megváltoztatására nem kényszerítheti. Az áttekintett speciális rendeltetésű igazgatásrendészeti szabályok tehát az elsőbbségi helyzetben közlekedő jármű sebességéről különös előírásokat nem tartalmaznak, ezért az elsőbbségadásra kötelezett jármű vezetője eredményesen nem is hivatkozhat az elsőbbséggel rendelkező jármű megengedettnél nagyobb sebességű haladására (Bfv.I.838/1996/3.). Hasonló álláspontot tükröznek a BH 1995/8-446., 1998/9-413. és az 1998/10-467. számú eseti döntések. A jogegységi tanács a jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek találta. Az ismertetett határozatokból kitűnik, hogy a bírói gyakorlat nem értelmezi egységesen a közúti közlekedés szabályait olyan esetben, amikor nemcsak az elsőbbségadásra kötelezett, hanem az elsőbbségre jogosult is közlekedési szabályt szegett. Az eltérő jogértelmezés lényegesen befolyásolja az érintett személyek büntetőjogi felelősségét, illetve annak mértékét. Ezért a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében a jogegységi tanács a következőkre mutat rá. 1. A Btk. XIII. fejezetében elhelyezett közlekedési bűncselekmények törvényi tényállásai nagyrészt ún. keretrendelkezések, amelyeket alacsonyabb szintű szabályok töltenek ki tartalommal. Ilyen jellegű rendelkezés – egyebek között – a közúti baleset okozása (Btk. 187. §) is, amely a nagyobbrészt a KRESZ-ben meghatározott közúti közlekedési szabályok megszegését bünteti. Az elsőbbségadásra kötelezésről rendelkező közlekedési szabályok pl. KRESZ 24. §, 28–29. §, 31. § (5) bek., 1. számú függelék III) b) pont, illetve a megengedett sebességre vonatkozó szabályok (KRESZ 26. §) részletes, konkrét előírásokat tartalmaznak arra nézve, ki és mit köteles tenni valamilyen közlekedési helyzetben. Általános jellegű rendelkezés a KRESZ 3. §-a (1) bekezdésének c) pontja, amely szerint, aki a közúti közlekedésben részt vesz, köteles „úgy közlekedni, hogy a személy– és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse, másokat közlekedésükben indokolatlanul ne akadályozzon és ne zavarjon”. Elméletileg megalapozott, és a bírói gyakorlatban is követett értelmezési szabály, hogy a részletes rendelkezések mint speciális normák alkalmazása megelőzi az általános szabály felhívását. Ennélfogva mindig azt kell először vizsgálni, hogy a terhelt megszegett-e valamely konkrét közlekedési szabályt, és konkrét szabályszegés hiányában, kisegítő jelleggel alapulhat a büntetőjogi felelőssége azon, hogy a KRESZ 3. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti általános baleset-elhárítási kötelezettségét elmulasztotta. A jogegységi tanács álláspontja szerint – az ismertetett határozatokban kifejtettekkel szemben – az egyes speciális közlekedési szabályok nem állnak egymással „hierarchikus” viszonyban, egyik közlekedési szabálynak sincs olyan „abszolút elsőbbsége”, „primátusa” a másikkal szemben, amely feltétlenül kizárná, illetve korlátozná egy másik szabály alkalmazhatóságát. Mindig a konkrét forgalmi helyzethez, a közlekedés résztvevőinek magatartásához képest kell megállapítani, hogy az adott esetben melyik közlekedési szabálynak, illetve szabályszegésnek van jelentősége, és milyen mértékben. Ez a megállapítás nem ellentétes azzal a felismeréssel, hogy vannak olyan közlekedési szabályok, amelyek megtartása különösen jelentős a közlekedés biztonsága szempontjából, mivel a megszegésük számos esetben idéz elő súlyos közlekedési balesetet. Ilyenek az elsőbbségadási szabályok, de jelentős baleseti veszélyforrás a megengedett sebesség túllépése is, különösen lakott területen.

- 30 -

A bírói gyakorlat, beleértve a jogegységi határozatban ismertetett ügyekben hozott határozatokat is, egységes abban, hogy az elsőbbségadásra kötelezett nem mentesülhet a felelősség alól abból az okból, hogy az elsőbbségre jogosult is megszegett valamilyen közlekedési szabályt, így például túllépte a megengedett sebességet. Csak az mentesítheti a felelősség alól, ha éppen az elsőbbségre jogosult szabályszegése nem tette lehetővé, hogy észlelje az elsőbbségadási kötelezettsége szempontjából jelentős körülményeket (pl. az elsőbbségre jogosult sebességtúllépése miatt nem észlelhette idejében az útkanyarban közeledő, elsőbbségre jogosult járművet), illetve hogy helyesen értékelje ezeket a körülményeket (pl. az elsőbbségre jogosult jelentősen túllépte a megengedett sebességet, és ezzel megtévesztette az elsőbbségadásra kötelezettet az elsőbbségre jogosult jármű távolságát illetően). A jogegységi határozat rendelkező részének 1. pontja megerősíti az eddig is egységes bírói gyakorlatot. 2. Nem egységes a bírói gyakorlat abban, hogy az elsőbbségre jogosult, aki túllépte a megengedett sebességet (abszolút vagy relatív sebességtúllépés), felelőssé tehető-e az elsőbbségadási szabályok megszegésével előidézett balesetért. Az egyik álláspont szerint a sebességtúllépésnek ebben az esetben büntetőjogi szempontból nincs jelentősége (csak szabálysértési felelősséget vonhat maga után). A másik álláspont szerint az elsőbbségre jogosult is felelős lehet a közúti balesetért, ha az a sebességtúllépéssel okozati összefüggésben következett be. A jogegységi tanács szerint az utóbbi jogértelmezés a helyes. Elfogadása – s ezt nyomatékosan hangsúlyozni kell – nem gyengíti az elsőbbségi szabályok kötelező erejét, nem érinti – az 1. pontban említett kivétellel – az elsőbbségre kötelezett felelősségét. Hangsúlyozni kell: mielőtt az elsőbbségadásra kötelezett ténylegesen megkezdi azt a műveletet, amellyel kapcsolatban elsőbbséget kell adnia (pl. elindulás, áthaladás, irányváltoztatás, bekanyarodás), meg kell győződnie ennek a műveletnek a veszélytelenségéről, és a megengedettnél nagyobb sebességgel közeledő elsőbbségre jogosult jármű részére is biztosítania kell az elsőbbséget. Értékelni kell azonban azt is, ha az elsőbbségre jogosult szabályszegése, a sebesség túllépése is közrehatott a közúti baleset előidézésében, feltéve, hogy az az ő szabályszegésével okozati összefüggésben következett be. Ha az elsőbbségre jogosult nem jelentősen lépi túl a megengedett sebességet, a sebesség túllépése rendszerint nem áll okozati összefüggésben a balesettel, és ebben az esetben nem alapozza meg a büntetőjogi felelősségét. Nem zárható ki azonban, hogy már a nem jelentős sebességtúllépés is közrehat a baleset okozásában. Hasonló a helyzet, ha az elsőbbségre jogosult a KRESZ 1. számú függelékének III) b) pontjából reá háruló speciális közlekedési szabályt szegi meg (az enyhe lassítást elmulasztja). Ilyen esetekben az elsőbbségre jogosult büntetőjogi felelősségének feltételei a tárgyi oldalon megvannak. Nem állapítható meg az okozati összefüggés akkor, ha a baleset az elsőbbségre jogosult járművének megengedett sebessége mellett is bekövetkezett volna. Az okozati összefüggés megállapítása esetén azonban vizsgálni kell azt is, hogy az elsőbbségre jogosultat az eredmény (a közúti baleset) tekintetében gondatlanság terheli-e. A vizsgálat során abból kell kiindulni, hogy a megengedett sebesség túllépése fokozza a baleset kockázatát, és csökkenti a baleset elhárításának lehetőségét. Ha az elsőbbségre jogosult nem jelentősen lépi túl a megengedett sebességet, csak kivételes esetben állapítható meg a tudatos vagy nem tudatos gondatlansága a közúti baleset okozása tekintetében. Más a helyzet, ha az elsőbbséggel rendelkező a megengedett sebességet jelentősen túllépi. Ilyenkor általában nem számíthat arra, hogy az elsőbbségadásra kötelezett ezt idejében észleli, illetve arra kell számítania, hogy a jelentős sebességtúllépés az elsőbbségadásra kötelezettet megtévesztheti. Végül a jogegységi tanács hangsúlyozza: Ha a közúti balesetért többen felelősek, mindegyikük felelősségét egyéniesítve, az egyes személyek közrehatásának mértékét és bűnösségének fokát alapul véve kell megállapítani. Ez irányadó akkor is, ha valamelyik személy nem vonható felelősségre (meghalt, nem sikerült megállapítani a személyazonosságát, nem emeltek ellene vádat stb.). A terhelt javára értékelni kell, ha felelősségre nem vonható személy is közrehatott a közúti baleset okozásában. A jogegységi tanács döntését a Bsz. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 1998. november 19. 1/1999. Büntető jogegységi határozat a Btk. 2. §-ának visszaható hatályú alkalmazása, ha a Btk. Különös Részének valamely keretkitöltő jogszabályi rendelkezésében a bűncselekmény elkövetése után változás következik be A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1999. február 15-én megtartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: Ha a Btk. Különös Részének valamely rendelkezése ún. keretdiszpozíció, és az annak keretét kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a bűncselekmény elkövetése után olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti, e változás – a meghatározott időre szóló jogszabályok

- 31 -

kivételével – a Btk. 2. §-ának második mondatára figyelemmel az elbíráláskor hatályban lévő büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza meg. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének b) pontja és 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta a következő kérdésben: „Ha a Btk. Különös Részének valamely rendelkezése ún. keretdiszpozíció és az ezen keretet kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a bűncselekmény elkövetése után olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti, e változás a Btk. 2. §-ának II. fordulatára figyelemmel megalapozza-e az elbíráláskor hatályban lévő büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását, avagy a büntetőjogi keretrendelkezést kitöltő igazgatási jogszabály változása esetén a visszamenő hatály kérdése fel sem merülhet.” A jogegységi tanács nem nyilvános ülésén a legfőbb ügyész képviselője az indítvánnyal kapcsolatos felszólalásában kifejtette, hogy azzal az állásponttal ért egyet, amely szerint a keretkitöltő rendelkezés változása megalapozza az elbíráláskor hatályban levő büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását, ha a kötelezettség megszüntetése vagy a tilalom feloldása az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti. A fenti kérdésben a Vas Megyei Bíróság elnöke kezdeményezte a jogegységi eljárást. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa a Btk. 2. §-a visszaható hatályának értelmezésével kapcsolatban kialakult eltérő elvi álláspontokat az alábbiak szerint foglalta össze. Az egyik álláspont szerint – a Legfelsőbb Bíróság B.törv.III.285/1988. sz. határozata (Bírósági Határozatok 1988/11/382. szám) – a Btk. Különös Részének egyes rendelkezései közül az ún. keretdiszpozíciókat más jogágakba tartozó jogszabályok rendelkezései töltik ki tartalommal. A keretrendelkezéseket kitöltő jogszabályok nem büntető jogszabályok, ezért a 2. § rendelkezései nem vonatkoznak rájuk, és megváltoztatásuk általában nem érinti a büntetőjogi felelősséget. Más a helyzet, ha a keretkitöltő rendelkezésekben olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti. Ez már a büntetőtörvény megváltoztatásának tekintendő, és az ilyen tartalmú rendelkezésnek visszaható hatálya van. A másik álláspont szerint – a Legfelsőbb Bíróság B.törv.III.1120/1991. számú határozata (Bírósági Határozatok 1992/7/445. szám) a büntetőjogi keretrendelkezéseket kitöltő jogszabályok esetében a visszaható hatály kérdése fel sem merülhet. A Btk. 2. §a kizárólag a büntetőtörvény tekintetében teszi lehetővé – a törvényben megjelölt esetekben visszamenőleges hatállyal – az elbírálás idején hatályban lévő büntetőtörvény alkalmazását. Ennek megfelelően, ha a cselekmény elkövetése és elbírálása közötti időben olyan új igazgatási jogszabály lép hatályba, amely szerint a magatartás már nem tiltott, illetőleg – pl. devizabűncselekmény esetén – már nincs előzetes devizahatósági engedélyhez kötve, nem lehet helye (a Btk. 2. §-ára hivatkozással) bűncselekmény hiányában felmentő ítéleti rendelkezés meghozatalának. Legfeljebb büntethetőséget megszüntető ok folytán [a Btk. 32. §-ának d) pontja és 36. §-a] az eljárás megszüntetése kerülhető szóba. Ez esetben a Btk. 71. §-a (1)–(2) bekezdésének értelmében a megrovás alkalmazása kötelező, illetőleg lehetséges, és szóba kerülhet az elkobzás, illetve elkobzás helyett elkobzás alá eső érték megfizetésére kötelezés, illetőleg ezeknek méltányosságból való mellőzése is. Emellett az indítvány hivatkozott a Vas Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság több, a korábbi eseti döntésben foglaltakkal egyező álláspontot kifejtő határozatának jogi indokolására. Áttekintette a büntetőtörvény időbeli hatályával kapcsolatos jogi szabályozás alakulását az 1878. évi V. törvénycikk hatálybalépésétől a jelenleg hatályos 1978. évi IV. törvény megalkotásáig, a törvényi rendelkezésekhez fűzött miniszteri indokolásokat és a jogértelmezési kérdéssel kapcsolatos jogirodalmi álláspontokat. A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa nem nyilvános ülésén azt állapította meg, hogy a büntetőtörvény időbeli visszaható hatályával kapcsolatban – a Btk. 2. §-ának második mondata – a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlata és általában a bírói gyakorlat nem tekinthető egységesnek. A jogegységi tanács az ellentétes elvi álláspontok feloldása és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében szükségesnek találta jogegységi eljárás lefolytatását. Ennek eredményeként a rendelkező részben foglaltak szerint határozott. Álláspontjának kialakításánál az alábbiakat tartotta szem előtt: A Btk. 2. §-a szerint: „A bűncselekményt az elkövetése idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni. Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntetőtörvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új törvényt kell alkalmazni; egyébként az új büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje.” A büntetőtörvény időbeli hatályának általános szabálya szerint tehát, ha a bűncselekmény elkövetésétől annak elbírálásáig új büntetőtörvény lép hatályba, annak általában nincs visszaható ereje, azaz a cselekményt nem az új, hanem a régi törvény szerint kell elbírálni. A szigorúbb büntetőtörvény visszaható erejének kizárása megfelel a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvének [az Alkotmány 57. §-ának (4) bekezdése]. Az elbíráláskor hatályos enyhébb törvény visszaható hatálya is a jogállamiság követelményéből fakad. Az Alkotmány ugyanis nem engedheti meg alapelveitől idegen normák alkalmazását, még az elkövetéskori törvény alkalmazási főszabálya mellett sem [a 11/1992. (III. 5.) AB határozat IV/4. pontja]. De abban az esetben is, ha a korábbi norma nem alkotmányellenes, a Btk. abból

- 32 -

indul ki, hogy az újabb rendelkezés pontosabban fejezi ki az adott cselekménytípus társadalomra veszélyességét az adott időpontban, emellett jobban megfelel a korszerű büntetőpolitikai megfontolásoknak, végül érvényesülése méltányos is. A Btk. 2. §-ának második mondata szerinti kivételnek két esete van: ha a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy ha enyhébben kell elbírálni. Ha a cselekmény már nem bűncselekmény, azt az új törvény visszaható ereje folytán úgy kell tekinteni, mintha az elkövetése idején sem lett volna az. Ebből eljárásjogilag egyértelműen következik, hogy a terheltet (az eljárás tárgyalási szakaszában) fel kell menteni és nem a büntetőeljárást kell vele szemben – a büntethetőséget megszüntető okból – megszüntetni (BH 1990/4/124. sz. eseti határozat). A visszaható hatály értelmezésével kapcsolatban a gyakorlatban – mint a jelen esetben is – probléma általában a keretjogszabályok értelmezésével kapcsolatban merül fel. A Btk. Különös Részének számos rendelkezése – különösen a gazdasági bűncselekmények körében – keretdiszpozíció, amelyeket ennek megfelelően más jogágakba tartozó jogszabályok rendelkezései töltenek ki tartalommal. Ha a keretrendelkezéseket kitöltő jogszabályok tartalma úgy változik, hogy ezzel a büntetőjogi védelem terjedelme módosul, de nem szűnik meg, a 2. § rendelkezései általában nem vonatkoznak rájuk, és a tartalmi változás rendszerint nem érinti a büntetőjogi felelősséget. Más a helyzet azonban akkor, ha a keretkitöltő rendelkezésekben olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti. Ez már a büntetőtörvény megváltozásának tekintendő. Ezeknek a jogszabályoknak rendelkezései ugyanis a keretrendelkezésként meghatározott törvényi tényállás egyes elemeit konkretizálják. Gyakorlatilag tehát az elkövetéskori és elbíráláskori jogi szabályozás a keretkitöltő rendelkezéssel együtt, teljes egészében vetendő össze. Amennyiben pedig ezen összevetés eredményeként az állapítható meg, hogy a keretkitöltő rendelkezésekben olyan mértékű változás következett be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az eddigi büntetőjogi védelmet megszüntette, ez már – a meghatározott időre szóló jogszabályok kivételével – a Btk. 2. §-ának alkalmazása szempontjából a büntető törvény megváltozásának tekintendő. Ezért az ilyen tartalmú rendelkezésnek visszaható ereje van. Azt, hogy a Btk. 2. §-a második mondatának ekkénti értelmezése felel meg e törvénynek, az alábbiak erősítik meg: A büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó jogi szabályozás előzményeit áttekintve megállapítható, hogy az 1878. évi V. törvénycikk – Csemegi Kódex, 1878. évi Btk. – az időbeli hatály kérdésében részben eltérő szabályozást alkalmazott. Az 1878. évi Btk. 2. §-a akként rendelkezett: „ha a cselekmény elkövetésétől az ítélet hozásáig terjedő időben különböző törvények, gyakorlat vagy szabályok léptek hatályba, ezek közül a legenyhébb alkalmazandó”. Az e rendelkezés alkalmazása során kialakult bírói gyakorlat a keretkitöltő jogszabályok megváltozása esetén a visszaható hatályt minden esetben kizárta. Ugyanakkor a jogirodalom a visszaható hatály alkalmazását azokban az esetekben, amikor a keretjogszabályok változása folytán megszűnt a büntetőjogi védelem, elméletileg szükségesnek ítélte [dr. Angyal Pál: A Magyar Büntetőjog Kézikönyve (Széchenyi Rt. Budapest, 1941.) 18. kötet, Árdrágító visszaélések stb. 105–106. oldal]. Ezen a jogalkotói megítélésen változtatott az 1878. évi Btk. Első Részének helyébe lépő, a büntető törvénykönyv Általános Részéről szóló 1950. évi II. törvény (Btá.), majd a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény – 1961. évi Btk. –, illetve a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.) egymásra épülő szabályozása. A Btá.-nak a büntetőtörvény időbeli hatályával kapcsolatos rendelkezései (a Btá. 2. §-a) az elbíráláskor hatályos új törvény tekintetében lényegében azonosak voltak a hatályos Btk. szabályozásával, amennyiben a cselekmény már nem volt büntetendő, avagy enyhébben volt büntetendő, mint a korábbi törvény szerint. Az 1961. évi Btk. rendelkezései – annak 3. §-a – pedig megegyeznek a jelenleg hatályos Btk. megfelelő rendelkezéseivel. Emellett mind a Btá.-nak, mind az 1961. évi Btk.-nak a büntetőtörvény időbeli hatályáról szóló rendelkezéseihez fűzött miniszteri indokolások, érintőlegesen vagy részletesebben, de egyaránt foglalkoztak a keretrendelkezéseket kitöltő jogszabályok változásának kérdéseivel, és lényegében azonos álláspontot foglaltak el, mint amelyet a hatályos Btk. 2. §-ához kapcsolódó miniszteri indokolás tartalmaz. Eszerint: „A Javaslat Különös Részének egyes tényállásai ún. keretrendelkezések [pl. a 311. § (1) bek.]. A keretrendelkezéseket kitöltő jogszabályok nem büntető jogszabályok, ezért ezek változására a 2. § általában nem vonatkozik. Kivételesen azonban ez a változás is figyelembe vehető, ha általa a büntetőjogi védelem megszűnik.” Legrészletesebben azonban e kérdésben az 1961. évi Btk. 3. §-ához fűzött miniszteri indokolás 2/b. pontja fejti ki a kérdéses jogi álláspontot. Eszerint: „ezen a helyen felmerül az a kérdés, miként kell elbírálni az ún. keretszabályokat betöltő szabályok változását. A jogtudomány egységesen azt az álláspontot képviseli, hogy ezek a rendelkezések osztoznak a nem büntetőjogszabályok sorsában, azaz rájuk is vonatkoznak a következő irányelvek: Ha a büntető jogszabály által védett tárgy jogi minőségében következik be változás, ezzel a büntető rendelkezés nem tekinthető megváltozottnak, tehát azt a rendelkezést kell alkalmazni, amely az elkövetés idején hatályban volt. Ha ellenben az addig védett tárgy többé nem részesül jogi védelemben, ezzel a büntető rendelkezés is megváltozottnak tekintendő.” A jogi szakirodalomban az 1961. évi Btk. hatálybalépése után közzétett, illetve az 1978. évi Btk. hatályban léte óta megjelent alábbi művek is osztják a visszaható hatály a fentiek szerinti érvényesülését: A büntető törvénykönyv kommentárja (KJK Budapest, 1968.) 38. oldal; Magyar Büntetőjog, Kommentár a gyakorlat számára (HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 1995.) 3. oldal; Földvári József: Magyar Büntetőjog Általános Rész (OSIRIS Kiadó, Budapest, 1997.) 66–67. oldal;

- 33 -

Nagy Ferenc: A nullum crimen/nulla poena sine lege alapelvről (közzétéve: Büntetendőség-Büntethetőség Büntetőjogi Tanulmányok – szerk.: Wiener A. Imre, KJK-MTA ÁJT Budapest, 1997.) 146–147. oldal. A kifejtettekből következően a Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet azzal a jogi állásponttal, miszerint a Btk. 2. §-ának alkalmazásában büntetőjogi keretrendelkezést kitöltő jogszabályok változásával kapcsolatban a visszaható hatály kérdése fel sem merülhet. Ez az álláspont ugyanis a Btk. 2. §-ának indokolatlan szűkítő értelmezését jelenti. Végül a teljesség kedvéért utalni kell arra is, hogy jelen jogegységi vizsgálathoz szükséges volt az olyan keretkitöltő jogszabályok változásának vizsgálata is, amelyek határozott időtartamon át voltak, illetve vannak hatályban. A határozott időtartamra alkotott keretkitöltő jogszabályoknál azonban, a „későbbi” eltérő jogszabály hatálybalépése fogalmilag sem merül fel. Az ilyen jogszabályok tartalmi eleme, hogy a büntetőjogi felelősségrevonásnak nem akadálya az, ha a keret-kitöltő jogszabály az elbírálást megelőzően hatályát veszti. Ezért abban az esetben, ha a jogszabály kerettényállását határozott időre szólóan kitöltő kötelezettség vagy tilalom az elbíráláskor már nem áll fenn, a Btk. 2. §-a szerinti visszaható hatály kérdése fel sem merülhet (BH 1998/9/409. sz. eseti határozat). A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján közzéteszi. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Szabó Péter s. k., előadó bíró, Dr. Belegi József s. k., a jogegységi tanács tagja, Dr. Demeter Ferencné s. k., a jogegységi tanács tagja, Dr. Kiniczky Anna s. k., a jogegységi tanács tagja. 2/1999. Büntető jogegységi határozat a segítségnyújtás elmulasztásának minősítése (Btk. 172. §), ha az elkövető vétlen A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1999. február 15. napján megtartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: Ha a személysérüléssel járó vagy a sértett életét vagy testi épségét közvetlenül fenyegető veszélyhelyzetet az elkövető vétlenül idézi elő, de nem nyújt tőle elvárható segítséget a rászorultnak, cselekménye a segítségnyújtás elmulasztásának alapeseteként [Btk. 172. § (1) bek.] és nem annak bűntetti alakzata [Btk. 172. § (3) bek.] szerint minősül. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a Bszi. 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az indítvány szerint a bírói gyakorlat nem egységes abban, hogyan kell minősíteni a segítségnyújtás elmulasztását (Btk. 172. §), ha az elkövető a közúti baleset okozásában vétlen. Az indítvány a joggyakorlat megosztottságát példákon mutatta be. 1. A Bírósági Határozatok 1991. évi 9. számában 343. szám alatt közzétett eseti döntés szerint különös segítségnyújtási kötelezettség terheli azt az elkövetőt, aki a veszélyhelyzetet akár vétlen, akár szándékos vagy gondatlan magatartásával idézi elő, és annak nem teljesítése esetén a Btk. 172. §-a (3) bekezdésének első fordulata szerint a segítségnyújtás elmulasztásának bűntette miatt tartozik büntetőjogi felelősséggel. A határozat indokolása szerint a Btk. 172. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott – szándékos mulasztással megvalósítható – bűncselekmény (vétség) a törvény szövegéből, illetve a Btk. 172. §-ának (3) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolásból kitűnően csak olyan személy terhére állapítható meg, akinek semmiféle szerepe nincs az alaphelyzet (akár vétlen) kialakulásában, semmiféle formában nem róható fel neki a veszélyhelyzetbe került személy vagy sérült segítséget igénylő helyzete, vagyis teljességgel kívülálló (extráneus). Ez a rendelkezés tehát az ún. általános segítségnyújtási kötelezettséget szándékos mulasztással

- 34 -

megszegő elkövetők magatartását pönalizálja; ezzel szemben a Btk. 172. §-a (3) bekezdésének első fordulata – az ún. különös segítségnyújtási kötelezettség körében – azoknak a személyeknek a mulasztását vonja súlyosabb büntetőjogi megítélés alá, akik a segítségre szoruló személy fenyegetett helyzetét, veszélyhelyzetbe jutását vagy testi sérülésének bekövetkezését saját – akár vétlen, akár szándékos vagy gondatlan – magatartásukkal hozták létre. Az okozás ténye vétlen személy esetében is megalapozza a minősített eset alkalmazhatóságát (Legf. Bír. Bf.IV.794/1991. sz.). Már korábban is, majd a határozat közzétételt követően a bíróságok ítélkezési gyakorlata széles körben követte az elvi irányítást. (Azonos módon foglalt el álláspontot az Igazságügyi Minisztérium Oktatási és Továbbképzési Főosztálya által a közlekedési bűncselekményeket tárgyaló bírák számára 1996-ban kiadott módszertani útmutató is.) 2. A Bírósági Határozatok 1997. évi 6. számában 296-II. szám alatt a korábbitól eltérő ítélkezési gyakorlat kialakítása céljából közzétett eseti döntés szerint, ha a járművezető vétlen az ittasan haladó, kivilágítatlan kerékpáros halálos kimenetelű elütésében, de a sértettet segítség nélkül hagyja: cselekménye a segítségnyújtás alapesete, és nem annak a bűntetti alakzata szerint minősül. A határozat jogi indokolása szerint a terhelt – mint a balesettel érintett jármű vezetője – megállt ugyan a baleset közelében, de nem nyújtott segítséget a sértettnek, nem teljesítette az értesítési kötelezettségét sem, és a helyszínt az erre jogosult engedélye nélkül hagyta el. Ezért a terhére valóban megállapítható a segítségnyújtás elmulasztásának a ténye, azonban tévedett az elsőfokú bíróság, amikor ezt a magatartást a Btk. 172. §-ának (3) bekezdése szerint – a veszélyhelyzetet előidéző által elkövetett bűntettnek – minősítette. A megyei bíróság álláspontja szerint az említett rendelkezés szövegéből nem következik az, hogy a vétlen magatartással előidézett veszélyhelyzet is megalapozza a minősített eset megállapítását. Az ellentétes ítélkezési gyakorlat ugyanis figyelmen kívül hagyja, hogy a korábbi törvényszöveg [az 1961. évi V. törvény 259. §-ának (3) bekezdése] egyértelműen tartalmazta azt a törvényhozói szándékot, hogy a súlyosabb megítélésű segítségnyújtási kötelezettség azokat terheli, akik a segítségre szoruló személy fenyegetett helyzetét akár gondatlan, akár vétlen magatartásukkal okozták. Az ennek a jogalkotói szándéknak az alapján kialakított bírói gyakorlat azonban a most hatályos jogszabályi szövegből nem következik. A magyar büntetőjogi rendszertől idegen az objektív felelősségi forma, amit a Btk. miniszteri indokolása kriminálpolitikai indíttatásúnak jelöl meg. A Btk. 10. §-a szerint: bűncselekmény az a szándékosan vagy – ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti – gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. „Bűnösség nélkül nincs büntetőjogi felelősség”, és a bűnösségnek a törvényi tényállás valamennyi elemére ki kell terjednie. Ezekből a törvényi követelményekből az következik, hogy akit nem terhelt bűnösség, amikor a magatartását kifejtette, büntetőjogi értelemben felelőssé nem tehető. Az adott esetben pedig a terhelt sem szándékos, sem gondatlan magatartással nem hatott közre a baleset bekövetkezésében, ezért nem róható fel neki a veszélyhelyzet előidézése. Kétségtelen azonban, hogy a terhelt magatartása megvalósította a Btk. 172. §-ának (1) bekezdése szerinti segítségnyújtás elmulasztásának vétségét: ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatva a terhelt bűnösségét e vétségben állapította meg (Bács-Kiskun Megyei Bíróság 1.Bf.1150/1994. sz.). 3. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága a Bf.IV.541/1997/3. számú ítéletéből a Vas Megyei Bíróság B.99/1996/21. számú ítéletét megváltoztatva, a terheltet a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségének vádja alól – mert a vád tárgyává tett cselekmény nem bűncselekmény – felmentette; a terhére fennmaradó a segítségnyújtás elmulasztásának bűntette [Btk. 172. § (2) és (3) bek.] miatt új büntetést szabott ki. Az irányadó tényállás lényege szerint a vaddisznóra vadászó terhelt a lőfegyverével vétlenül okozott halálos sérülést a sértettnek, mivel a Vadászati Szabályzat fegyverhasználati rendelkezéseit nem sértette meg. A terhelt azonban tudatában volt annak, hogy a sértett segítségre szorul, mert a súlyos vérző sérülését észlelte; felismerte azt is, hogy a veszélyhelyzetet, amelynek nyomán a sebzés bekövetkezett, a saját – bár vétlen – magatartásával ő idézte elő; azt is tudta, hogy a vadász foglalkozásának szabályai a segítségnyújtásra kifejezetten kötelezik. A Vadászati Szabályzat nem csupán kötelezővé teszi a segítségnyújtást, hanem annak D/44. pontja meghatározza a teljesítés módját is. A vadászvizsgát tett terhelt a részletesen előírt segítségnyújtási kötelezettségeit nem teljesítette. A terhelt mulasztása és a sértett halála között az okozati összefüggés megállapítható, mert ha a terhelt a számára előírt módon teljesíti a segítség nyújtását, a sértett élete nagy valószínűséggel megmenthető lett volna. Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta az első fokú ítélet rendelkezését, amely a terhelt bűnösségét a Btk. 172. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdésre tekintettel a (3) bekezdés második fordulata szerint minősülő bűntettben állapította meg. 4. A Szombathelyi Városi Bíróság a B.1007/1995/5. számú ítéletében a terhelt bűnösségét segítségnyújtás elmulasztásának a veszélyhelyzetet előidéző által elkövetett bűntettében állapította meg, és szabott ki vele szemben büntetést. A Vas Megyei Bíróság – a fenti 2. pont alatti iránymutató döntésnek a Bírósági Határozatok 1997. évi 6. lapszámában történt közzétételét megelőzően – az 1996. augusztus 27. napján meghozott, a Bf.142/1996/3. számú ítéletében az első fokú ítéletet megváltoztatta: a terhelt cselekményét segítségnyújtás elmulasztása vétségének minősítette, és a büntetést enyhítette. Az irányadó tényállás lényege szerint kizárólag a sértett okozta a sérülésével járó közúti balesetet. Erre tekintettel a terhelt ellen közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt indított eljárást már a büntetőeljárás nyomozati szakában bűncselekmény hiányában megszüntették. A terhelt azonban nem nyújtott tőle elvárható segítséget a balesetben megsérült, segítségre szoruló sértettnek. A megyei bíróság ítéletének jogi indokolása szerint a Btk. 172. §-a (3) bekezdésének törvényi tényállása nem rendelkezik arról, hogy a segítségnyújtás elmulasztásáért felelős elkövető milyen magatartással idézi elő a sérülést vagy a veszélyhelyzetet. A

- 35 -

megyei bíróság azonban a BJD.6416., 7353. szám alatt közzétett határozatok elvi iránymutatását követő eddigi bírói gyakorlattal – amelynek egyik lényeges tétele szerint a balesetben tanúsított elkövetői magatartás vétlensége közömbös körülmény – nem ért egyet. A Btk. 172. §-ának (1) és (3) bekezdése tételei között a különbség lényege abban határozható meg, hogy súlyosabb megítélés alá esik annak a segítségnyújtást elmulasztó személynek a cselekménye, aki vétkesen idézte elő a segítséget igénylő helyzetet. Ebből a rendelkezésből pedig egyenesen következik, hogy a hatósági határozat szerint is a forgalomban szabályosan közlekedő terhelt nem lehet a veszélyhelyzet előidézője; ekként a segítségnyújtás elmulasztásának súlyosabb megítélésű bűntette nem állapítható meg a terhére. A legfőbb ügyész képviselője a BF.234/1999. számú átiratában jelezte, hogy álláspontja szerint a Bírósági Határozatok 1997. évi 6. lapszámában 269. szám alatt közzétett eseti döntés van összhangban a hatályos törvénnyel. A jogegységi tanács az ismertetett jogeseteket is szem előtt tartva, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek találta. Az ítélkezési gyakorlat eddigi alakulását a felhozott jogesetek példázzák. Egyértelmű, hogy a BH 1991/343. számon közzétett jogesetben az 1961. évi V. törvény 259. §-ának törvényi tényállásán alapuló jogértelmezés élt tovább. Az 1961. évi V. törvény 259. §-ának (3) bekezdése értelmében ugyanis a segítségnyújtás minősített esetéért felelt az elkövető, aki a sértett sérülését, a balesetet, illetve a sértett élete vagy testi épsége tekintetében a közvetlenül fenyegető helyzetet akár gondatlan, akár vétlen magatartásával okozta. Az említett határozatnak a hatályos Btk. 10. §-ával ellentétben álló okfejtése azonban figyelmen kívül hagyja a korábbi anyagi jogi rendelkezéstől eltérő új normaszöveg tartalmát, és a miniszteri indokolás kriminálpolitikai indíttatású megállapításait a bűnösség elvének áttörésére is alkalmasként kezeli: a segítségnyújtást indokolttá tevő esemény vétlen részesére továbbra is fenntartja a különös segítségnyújtás kötelezettségét. A vétlen (okozói) magatartás azonban önmagában „bűnös” cselekményként nem értékelhető. A miniszteri indokolás a jogalkalmazási értelmezést segíti, de a büntetőjogi felelősséget nem terjesztheti ki. Téves a határozatnak az a további hivatkozása is, amely szerint a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 125. számú állásfoglalásával módosított 123. számú állásfoglalás II. tétele mindenben alátámasztja a kifejtett jogi álláspontot. A kollégiumi állásfoglalás közvetve sem tartalmaz okfejtést arról, hogy a segítségnyújtásra okot adó esemény vétlen részese mennyiben felel a segítségnyújtás elmulasztása miatt. A Btk. 172. §-ának (3) bekezdése szerint – a korábbi törvényi tényállástól eltérően – bűntettnek minősül a cselekmény, ha a veszélyhelyzetet az elkövető idézi elő. A hatályos Btk.-nak a korábbitól eltérő rendelkezését az indokolja, hogy az 1961. évi V. törvény valójában tárgyi jellegű (objektív) felelősséget állapított meg, amikor a különös segítségnyújtási kötelezettség elmulasztásáért az elkövetőt akkor is felelőssé tette, ha magát a veszélyhelyzetet vétlen magatartásával idézte elő. Az objektív felelősség azonban kiküszöbölhetetlen ellentétben áll a Btk. 10. §-ában megfogalmazott alapelvvel: „bűnösség nélkül nincs büntetőjogi felelősség”. Ezért az ítélkezési gyakorlatban nem érvényesülhet. Végül indokolt megemlíteni, hogy a 3. pontban jelzett büntetőügyben a másodfokon eljárt Legfelsőbb Bíróság ítéletének dogmatikai felfogása is teljes mértékben megegyezik a BH.1997/269-II. pontjában kifejtettekkel. A Legfelsőbb Bíróság a bűncselekmények megnevezéséről szóló BK. 1. számú állásfoglalásnak a Btk. 172. §-a (2)–(3) bekezdése 2. tételének megfelelő szövegezése miatt hagyta helyben az elsőfokú bírósági ítélet rendelkezését, amely a terhelt cselekményét „segítségnyújtás halált okozó elmulasztásának a veszélyhelyzetet előidéző és segítségnyújtásra egyébként is kötelezett személy által elkövetett bűntettnek” nevezte. A másodfokú ítélet jogi indokolásából azonban egyértelműen megállapítható, hogy a sértett halálához vezető lövés leadásában a vádlott vétlen volt, a bíróság a Vadászati Szabályzatban előírt speciális segítségnyújtási kötelezettség elmulasztása miatt állapította meg a terhelt bűnösségét a Btk. 172. §-ába ütköző és a (2) bekezdésre figyelemmel a (3) bekezdés második fordulata szerinti súlyosabb megítélésű bűntettben. Ekként a 3–4. pontokban jelzett jogesetek megoldásaiban valóságos dogmatikai ellentét nem mutatható ki. Mindezekre tekintettel a legfőbb ügyésznek a jogegységi indítványt támogató állásfoglalásával egyetértve, a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa az egységes bírói ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és a döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Völgyesi Miklós s. k., előadó bíró, Dr. Belegi József s. k., a jogegységi tanács tagja, Dr. Demeter Ferencné s. k., a jogegységi tanács tagja, Dr. Kiniczky Anna s. k., a jogegységi tanács tagja. 3/1999. Büntető jogegységi határozat

- 36 -

a kitartottság (Btk. 206. §) természetes egység vagy bűnhalmazat, ha az elkövető több olyan személlyel tartatja ki magát, aki üzletszerű kéjelgést folytat A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a legfőbb ügyész indítványa alapján az 1999. évi február hó 15. napján tartott nem nyilvános ülésen meghozta, és február hó 23. napján kihirdette a következő jogegységi határozatot: A kitartottság (Btk. 206. §) akkor is természetes egység, és nem létesül bűnhalmazat, ha az elkövető több olyan személlyel tartatja ki magát, aki üzletszerű kéjelgést folytat. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdése a) pontjának II. fordulatára hivatkozva jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az indítvány szerint a bírói gyakorlat a nemi erkölcs elleni bűncselekmények körében nem egységes abban a kérdésben, hogy amennyiben az elkövető egészben vagy részben több üzletszerű kéjelgést folytató személlyel tartatja ki magát, természetes egység avagy halmazat valósul-e meg. A legfőbb ügyész a joggyakorlat megosztottságát az alábbi példákkal mutatta be: 1. A Székesfehérvári Városi Bíróság a 7.B.1309/1995/8. számú, 1995. november 21-én kelt ítéletével a három terhelt bűnösségét folytatólagosan elkövetett üzletszerű kerítés bűntettében állapította meg. Az ítélet a II. rendű terhelttel szemben – perorvoslat hiányában – első fokon jogerőre emelkedett. A II. és III. rendű vádlottak és védőik fellebbezése folytán másodfokon eljárt Fejér Megyei Bíróság az 1996. február 8. napján hozott Bf. 4/1996. számú ítéletével a terheltek cselekményeinek jogi minősítését megváltoztatta, és azokat egy-egy rendbeli kitartottság bűntettének minősítette. Az irányadó tényállás szerint 1993-ban az I. rendű terhelt az élettársát és annak barátnőjét üzletszerű kéjelgésre szólította fel. A szexuális szolgáltatásokért kapott pénzt a nőktől elvette. A pénzen megosztozott két terhelttársával, akik a sértetteket gépkocsival a helyszínre szállították. A megyei bíróság ítéletében kifejtett álláspont szerint a tényleges jogvédte érdeket és a cselekmény élősdi jellegét szem előtt tartva nem eredményez halmazatot az, ha valaki lényegében azonos időben nem egy, hanem több nővel tartatja ki magát egészben vagy részben. A Fejér Megyei Bíróság döntését a Bírósági Határozatok 1997. évi 1. számában 6. sorszám alatt közzétették. 2. A Berettyóújfalui Városi Bíróság az 1997. május 23-án kelt 10.B.159/1995/76. számú ítéletével – többek között – több rendbeli társtettesként elkövetett kitartottság bűntettében állapította meg a jövedelemmel nem rendelkező terheltek bűnösségét. (Annyi rendbelinek minősítette a cselekményt ahány üzletszerű kéjelgést folytató nővel tartatták ki magukat.) A tényállás lényege szerint az 1994. évben a terheltek arra kényszerítették a sértetteket, hogy üzletszerű kéjelgést folytassanak és a szolgáltatások ellenében kapott pénzt átadják nekik. Az összegeket a terheltek a saját megélhetésükre fordították. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság a 2.Bf.927/1997/3. számú, 1998. január 28. napján kelt ítéletével a cselekmények jogi minősítését érintően az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A határozat indokolása rámutat: a kitartottság elkövetésénél a rendbeliség a kitartók száma szerint minősül. Bűnhalmazatot eredményez, ha valaki akár azonos időben vagy folyamatosan, egymást felváltva nem egy, hanem több üzletszerű kéjelgést folytató személlyel tartatja ki magát. Az ilyen elkövetők, akik több személyt „futtatva”, több személyen élősködve munkakerülő életmódot élnek, fokozottan veszélyesek. Rámutatott a megyei bíróság arra is, miszerint nem tekinti követendőnek a BH 1997. évi 1. számában 6. sorszám alatt közzétett eseti döntést. 3. A Szolnoki Városi Bíróság a 7.B.1151/1994/112. számú, 1996. szeptember 12-én kelt ítéletével a foglalkozás nélküli I. rendű terhelt bűnösségét – egyéb bűncselekmények mellett – 11 rendbeli kitartottság bűntettében, a VI. rendű, jövedelemmel szintén nem rendelkező terhelt bűnösségét pedig 11 rendbeli bűnsegédként elkövetett kitartottság bűntettében állapította meg. A fellebbezés folytán eljárt Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság az 1.Bf.507/1997/9. számú, 1997. november 19. napján kelt ítéletével az első fokú ítéletnek a szóban lévő cselekmények jogi minősítésével kapcsolatos rendelkezését helybenhagyta. A megállapított tényállás lényege szerint az I. rendű terhelt az üzletszerű kéjelgést folytató tizenegy nőt a saját lakásán helyezte el. Az ügy VI. rendű terheltjével szállíttatta őket különböző szórakozóhelyekre, ahol prostitúciót folytattak. A terheltek a megélhetésüket az üzletszerű kéjelgést folytató személyektől kapott pénzből biztosították. Az ügyben lefolytatott felülvizsgálati eljárás során a Legfelsőbb Bíróság sem kifogásolta a bűnhalmazat megállapítását (Bfv.III.1494/1998/2. számú, 1998. július 17. napján kelt határozat). Hivatkozott a továbbiakban a legfőbb ügyész arra, hogy a BH 1997. évi 1. számában megjelent eseti döntés közzététele előtt a bíróságok a már jelzett módon megvalósított kitartottság bűntettét több rendbelinek értékelték, amint azt az alább felsorolt határozatok is jelzik: 4. A Szolnoki Városi Bíróság a 7.B.710/1995/20. számú, 1995. október 17-én kihirdetett ítéletével az I. rendű terhelt bűnösségét – egyebek mellett – 6 rendbeli, míg a II. rendű terhelt bűnösségét 2 rendbeli kitartottság bűntettében állapította meg.

- 37 -

Az irányadó tényállás szerint az I. rendű terhelt 1994. évben 6 üzletszerű kéjelgést folytató nőt fogadott be a lakásába, akiknek szállást és élelmet biztosított. A sértettek a közösülésért kapott pénzt minden esetben átadták az I. rendű terheltnek, aki a saját és a családja megélhetését is ebből biztosította. A II. rendű terhelt hosszabb időn keresztül két prostitúciót folytató személlyel tarttatta ki magát és családját. A másodfokon eljárt Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság az 1996. március 13-án kelt, 1.Bf.105/1996/3. számú végzésével az első fokú ítéletet helybenhagyta. 5. A Soproni Városi Bíróság az 1996. május 20. napján kelt, B.298/1996/13. számú ítéletével a terhelt bűnösségét – több bűncselekmény mellett – 2 rendbeli kitartottság bűntettében állapította meg. A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság az 1997. március 4. napján hozott, Bf.311/1996/7. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének a cselekmények jogi értékelésével kapcsolatos rendelkezését helybenhagyta. Az ítéleti tényállásból kitűnően a terhelt 1993. évben két nőt foglalkoztatott az általa vezetett bárban, akiknek az volt a feladata, hogy férfiakkal ismerkedjenek meg, és velük ellenszolgáltatás fejében szexuális kapcsolatot alakítsanak ki. A bevétel egy részét a terheltnek kellett átadniuk. 6. A Pécsi Városi Bíróság az 1995. április 28. napján kelt, 4.B.50/1995/18. számú ítéletével a két terhelt bűnösségét 3 rendbeli társtettesként elkövetett kitartottság bűntettében állapította meg. A tényállás rögzítette, hogy a munkanélküli életmódot folytató házaspár 1993-ban és 1994-ben a lakásába fogadott három üzletszerű kéjelgést folytató nőt, akik a keresetük felét – később a teljes összeget – az I. rendű terheltnek adták át. A házaspár a megélhetését a prostitúciót folytató személyektől kapott pénzből biztosította. A másodfokon eljárt Baranya Megyei Bíróság az 1.Bf.474/1995/4. számú, 1995. október 25-én kelt végzésével az első fokú ítéletet helybenhagyta. A legfőbb ügyész a jogegységi eljárás lefolytatására és jogegységi határozat hozatalára irányuló indítványában hivatkozott az 1955. évi 34. tvr.-rel kihirdetett, az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomása tárgyában New Yorkban, 1950. március 21. napján kelt Nemzetközi Egyezményre (a továbbiakban: Egyezmény). Az indítvány idézi az Egyezmény 1. Cikkének 2. pontját, mely szerint az Egyezményben részes Felek kötelezik magukat arra, hogy mindazokat megbüntetik, akik más személy prostitúcióját kizsákmányolják, akár annak beleegyezésével is. A legfőbb ügyészi álláspont szerint az 5. Cikk szövegéből félreérthetetlenül kitűnik, hogy az Egyezmény a prostitúció kizsákmányoltjait sértetteknek tekinti. A legfőbb ügyész azt a jogértelmezést tartja helyesnek, amely bűnhalmazatot állapít meg olyan esetekben, amikor az elkövető több üzletszerű kéjelgést folytató személlyel tartatja ki magát. Miután a bűntett sértettje az üzletszerű kéjelgést folytató személy, a Btk. 12. §-ának (1) bekezdése értelmében több kitartó esetében valóságos anyagi bűnhalmazat jön létre. * A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa a legfőbb ügyész indítványát a fentebb felsorolt eseti döntések, a kitartottság bűntettére az alább felsorolt törvényekben található rendelkezések, a törvényhelyekhez fűzött miniszteri indokolás és magyarázat, továbbá az e bűncselekményhez kapcsolódó jogi irodalom figyelembevételével vizsgálta: A közveszélyes munkakerülésről szóló 1913. évi XXI. törvénycikk 4. §-ának (2) bekezdése a következőképpen rendelkezett: közveszélyes munkakerülést követ el, aki kéjnővel vagy tiltott kéjelgésből élő nővel tartatja ki magát. Az említett törvénycikk a kitartottságot közveszélyes munkakerülésként értékelte, mely bűncselekmény természetes egység. Dr. Angyal Pál „A Magyar Büntetőjog Tankönyvében” a nemi erkölcs elleni bűncselekmények vizsgálata kapcsán utalt arra, hogy bár a kitartottság és a lánykereskedelem bizonyos fokig rokon bűncselekmény az ott vizsgált bűncselekményekkel – így a kerítéssel is –, a kitartottság azonban jellegénél fogva a magyar jogrendszerben a közveszélyes munkakerülés minősített eseteként szerepel (tankönyv 116. oldal). A Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása (BHÖ), az előbbihez hasonlóan, a munkafegyelem elleni bűncselekmények körében helyezte el a szóban lévő magatartást. A BHÖ 260. §-ának b) pontja értelmében közveszélyes munkakerülést követ el, aki tiltott kéjelgésből élő nővel tartatja ki magát. Az 1961. évi V. törvény (Btk.) már a nemi erkölcs elleni bűncselekmények között szabályozza a kitartottság bűntettét. A Btk. 286. §-ának (1) bekezdése lényegében a jelenleg hatályos Btk. 206. §-ával azonosan határozza meg a kitartottság bűntettének törvényi tényállását. Az e törvényhelyhez fűzött kommentár kiemeli, hogy a bűntett jogi tárgya elsősorban a nemi kapcsolatok társadalmi rendje, bár az ilyen cselekmény általában a munkaerkölcsöt is sérti (1968. évi Btk. Kommentár II. kötet 1410. oldal). A bűncselekmény a nemi erkölcs irányában azért veszélyes, mert a kitartottak az üzletszerű kéjelgésből élőket az ilyen életmód folytatására ösztönzik. Sem a törvényhez fűzött Kommentár, sem a miniszteri indokolás nem veti fel a halmazat kérdését, amiből az következik, hogy a kitartottság bűntettét természetes egységnek tekintették. Ezt a megállapítást erősíti meg az a tény, hogy a nemi erkölcs elleni egyéb bűncselekmények esetében – így a kerítés bűntetténél is – a Kommentár kimondja: annyi rendbeli bűntett megállapítására kerül sor, ahány a passzív alanyok száma (1968. évi Btk. Kommentár II. kötet 1417. oldal). Az 1978. évi IV. törvény (az új Btk.) ugyancsak a nemi erkölcs elleni bűncselekmények között tartja számon a kitartottság bűntettét, melynek jogi tárgya változatlanul a nemi kapcsolatoknak társadalmunkban elfogadott rendje. A Magyar Büntetőjog Kommentár a gyakorlat számára című kiadvány sem veti fel a halmazat kérdését a kitartottság esetében, holott más nemi erkölcs elleni bűncselekményeknél részletesen kifejti a halmazatra vonatkozó nézeteit. Magyarázatot ad arra is,

- 38 -

hogy a kitartottság bűntette mellett mely nemi erkölcs elleni bűncselekmények értékelhetők önálló bűncselekményként. A törvényhelyhez fűzött indokolás kiemeli, hogy a kitartott gyakran munkátlan életmódot folytat. A juttatások rendszeres elfogadásával megvalósuló elkövetési magatartás folyamatos jellegű. * Az ismertetett eseti döntések valóban azt mutatják, hogy a bírói gyakorlat nem értelmezi egységesen a kitartottság bűntettének a minősítését azokban az esetekben, amikor az elkövető egészben vagy részben több üzletszerű kéjelgést folytató személlyel tartatja ki magát. Ezért a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek találta. Ennyiben egyetértett a legfőbb ügyész álláspontjával. Nem értett ellenben egyet azzal, miszerint több rendbeli bűncselekmény valósul meg abban az esetben, ha az elkövetőt több üzletszerű kéjelgést folytató személy tartja ki, mert ők a bűncselekmény sértettjei, a rendbeliség pedig ilyen esetekben a sértettek számához igazodik. * A jogegységi tanács a következőkre mutat rá: Helyesen indul ki a legfőbb ügyész indítványa abból, hogy a kitartottság büntetőjogi megítélése annak ellenére lényegesen módosult, hogy a bűncselekmény törvényi tényállását meghatározó rendelkezések, amelyek több törvénybe is bekerültek, 1913 óta – a stiláris változtatásokat nem tekintve – lényegében nem változtak. A kitartottság büntetőjogi megítélésének módosítását különösen a következő jogszabályi változások teszik szükségessé: – A közveszélyes munkakerülés az 1989. évi XXIII. törvény hatálybalépése óta nem bűncselekmény, ezért a kitartottság büntetőjogi értelemben már nem tekinthető a közveszélyes munkakerülés egyik formájának. – Az Egyezmény szerint büntetni kell azt, aki más személy prostitúcióját, akár annak beleegyezésével is, kizsákmányolja. Az Egyezmény 5. Cikke a prostituáltat „sértettként” jelöli meg. – Az 1961. évi Btk. a kitartottságot a nemi erkölcs elleni bűncselekmények közé helyezte el, és ott található a hatályos Btk. szerint is. – Az üzletszerű kéjelgés az 1993. évi XVII. törvény hatálybalépése óta nem bűncselekmény. Az Sztv. 92. §-a szerint a tiltott kéjelgés szabálysértés. Ezekből a rendelkezésekből következik, hogy a hatályos jogi szabályozás szerint a kitartott már nem általában a munkakerülő életviteléért, hanem azért tartozik büntetőjogi felelősséggel, mert üzletszerű kéjelgést folytató személy tevékenységéből, s ezzel a nemi erkölcsöt sértve biztosítja eltartását. Bővebben kell elemezni, hogy „az üzletszerű kéjelgést folytató személy” mint kitartó, milyen helyet foglal el a Btk. 206. §-ában meghatározott bűncselekmény törvényi tényállásában. A legfőbb ügyészi indítvány szerint – az Egyezményre tekintettel – a kitartót a bűncselekmény sértettjének kell tekinteni. Elsősorban ebből vezethető le – az indítvány szerint – hogy a kitartók száma határozza meg, hány rendbeli bűncselekménynek minősül a kitartottság. A bírói gyakorlat szerint „a bűncselekmények egy részénél – különösen a személyiségi jogokat sértő cselekmények esetében – kiemelkedő jelentősége van a sértettek számának, minthogy a Btk. 12. §-ának (1) bekezdésében a bűnhalmazatra adott fogalommeghatározás és az ennek értelmezése nyomán kialakult ítélkezési gyakorlat általában azt az elvet követi, hogy a több sértett sérelmére ugyanazon vagy több elkövetési magatartással véghezvitt cselekmény annyi rendbeli bűncselekmény megállapításához vezet, ahány sértettet a cselekmény érintett (a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma BK 128. sz. kollégiumi állásfoglalásának 2. pontjából). A sértettek száma számos bűncselekménynél valóban meghatározza, hogy bűncselekményi egység vagy többség létesül-e. De ez csupán a „főszabály”, amely alól kivételek is vannak. Minden egyes bűncselekménynél külön-külön kell vizsgálni, egyáltalán van-e sértettje, és ha van, a sértettek száma befolyásolja-e a bűncselekményi egység vagy többség megállapítását. Rá kell mutatni arra, hogy a kitartó, aki maga is jogellenes tevékenységet folytat (bár az jelenleg csupán szabálysértés), csak tágabb, kriminológiai értelemben tekinthető a kitartottság mindenkori sértettjének. Büntetőjogi szempontból azonban, a magyar Btk. szerint, a sértetti minősége a kitartottság törvényi tényállásának nem szükségszerű eleme. A kitartó és a kitartott rendszerint közös megegyezéssel folytatja bűnös tevékenységét, amelyből nem feltétlenül csak a kitartottnak származik haszna, hanem kölcsönös előnyökkel jár (a kitartó „védelmet” biztosít a kitartottnak stb.). Ezért csak az adott ügy körülményeihez képest bírálható el, hogy a kitartó sértettnek tekinthető-e. Azokban az esetekben egyébként, amikor egyértelmű, hogy sértett vagy sértett is, nem csupán kitartottságot, hanem azzal bűnhalmazatban más bűncselekményt is meg kell állapítani a kitartott terhére [pl. a kerítés minősített esetét: 207. § (3) bek., az 1998. évi LXXXVII. tv. 43. §-ával beiktatott emberkereskedelmet: 175/B. §]. A kitartó (esetleges) sértetti minősége tehát nem döntő a bűncselekményi egység vagy többség megállapítása szempontjából. A bűncselekményi egység vagy többség kérdésének elbírálása során mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy az elkövető az adott bűncselekmény törvényi tényállását hányszor valósította meg. Egyetlenegy törvényi tényállás egyszeri megvalósítása mindig egység; a többszöri tényállásszerűség azonban nem feltétlenül eredményez bűnhalmazatot. A kitartottság törvényi tényállását az valósítja meg, aki „üzletszerű kéjelgést folytató személlyel egészben vagy részben kitartatja magát”. A törvényi tényállás megvalósítása már akkor teljes, ha az elkövető akár részben és csak egy ilyen személlyel tartatja ki magát. Ebből a szempontból közömbös, hogy az elkövető hány személlyel tartatja ki magát (rövidebb vagy hosszabb

- 39 -

időn át, egészben vagy részben). Ettől függetlenül a cselekmény a természetes egység keretében marad, mivel a kitartók (akik nem feltétlenül sértettek) száma nem eredményezi a törvényi tényállás többszöri megvalósulását. Annyiban azonban jelentősége lehet, hogy a több kitartó külön-külön részben, de együttesen esetleg már „egészben” tartja ki az elkövetőt. Végül a kitartók számát a büntetés kiszabása során is figyelembe lehet venni. A jogegységi tanács a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi a döntését. Budapest, 1999. február 23. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Kiniczky Anna s. k., előadó bíró, Dr. Belegi József s. k., bíró, Dr. Demeter Ferencné s. k., bíró, Dr. Szabó Péter s. k., bíró. 4/1999. Büntető jogegységi határozat fiatalkorúak tanácsának összetételére vonatkozó törvényi rendelkezések megsértéséről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1999. április 19-én tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta és 1999. április 27-én kihirdette a következő jogegységi határozatot: A fiatalkorúak tanácsának összetételére vonatkozó törvényi rendelkezések megsértése miatt a másodfokú bíróság a kényszerintézkedések tárgyában hozott első fokú határozatot hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja akkor is, ha a határozatot kizárólag a felnőtt korú terhelt fellebbezése folytán bírálja felül. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész a Bszi. 29. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata és 31. §-ának (2) bekezdése alapján – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – jogegységi eljárást indítványozott. A legfőbb ügyész Bf.212/1999. számú indítványa szerint az ítélkezési gyakorlat nem egységes abban a jogértelmezési kérdésben, hogy ha a fiatalkorú és a felnőtt korú vádlott együtt elbírált ügyében a tárgyalás előkészítése során a bíróság tanácsa nem volt törvényesen megalakítva, de a végzés a fiatalkorú vádlott tekintetében első fokon jogerőre emelkedett, úgy ez a szabálysértés kiterjed-e a felnőtt korú vádlottra vonatkozó nem jogerős rendelkezésre, és ennek folytán a fiatalkorú vádlottra nézve is a végzés hatályon kívül helyezésének van-e helye. A legfőbb ügyész az eltérő bírói gyakorlat igazolására az alábbi döntéseket hozta fel: 1) a) A Legfelsőbb Bíróság Bf.II.674/1985. számú ügyében a megyei főügyészség 11 vádlott ellen különösen nagy értékre elkövetett lopás bűntette és más bűncselekmények miatt emelt vádat. A vádlottak között két fiatalkorú szerepelt, és egyikük – a II. r. vádlott – előzetes letartóztatásban volt. A tárgyalás előkészítése során a megyei bíróság a fiatalkorú II. r. vádlott és 8 felnőtt korú vádlott előzetes letartóztatását az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig fenntartotta. A végzés ellen több felnőtt korú vádlott fellebbezést jelentett be. A Legfelsőbb Bíróság, az ügyészi indítvánnyal megegyezően, a felnőtt korú vádlottak fellebbezésével megtámadott végzést valamennyi vádlottat érintően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította, mert a bíróság nem volt törvényesen megalakítva. Az eljárt bírósági tanácsnak ugyanis nem volt nő tagja, arra nézve pedig nem állt rendelkezésre adat, hogy az egyik tagja pedagógus lett volna. A hatályon kívül helyező végzésében a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a megyei bírósági hatáskörbe tartozó ügyben nem alkalmazható az akkor még hatályban volt Be. 297. §-ának (3) bekezdésében foglalt szabály, amely szerint a fiatalkorú és a felnőtt korú vádlott összefüggő ügyében az ügyész – kivételesen – a fiatalkorúak bírósága helyett az általános illetékességű bíróság előtt emelhet vádat. Ebből következik – tartalmazza a végzés –, hogy az adott ügyben „az eljárási szabályok alkalmazásánál a

- 40 -

fiatalkorúakra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni – lévén az eljárás egységes – a felnőtt korú vádlottakat illetően is.” (BH 1986/1–13. sz.). 1) b) A Legfelsőbb Bíróság ugyanígy foglalt állást a Bf.II.737/1992. számú végzésében is (BH 1992/10-627. sz.). 2) a) A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság az 1.Fk.59/1998. számú ügyében az elsőfokú bíróság a fiatalkorú I. r. és a felnőtt korú II. r. vádlott előzetes letartóztatását az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának meghozataláig fenntartotta. A végzés ellen a felnőtt korú II. r. vádlott jelentett be fellebbezést, a fiatalkorú I. r. vádlottat illetően első fokon jogerőre emelkedett. A megyei főügyészség a felnőtt korú vádlott vonatkozásában a végzés hatályon kívül helyezését indítványozta, mivel a határozatot aláíró ülnökök egyike sem volt pedagógus, így a bíróság a Be. 296. §-ának (3) bekezdéséhez képest nem volt törvényesen megalakítva. A megyei bíróság megállapította, hogy az elsőfokú végzés meghozatalában valóban nem vett részt pedagógus ülnök, azonban álláspontja szerint a felnőtt korú vádlott esetében ez a végzés hatályon kívül helyezését azért nem tette indokolttá, mert a hivatkozott eljárási szabálysértés csak a fiatalkorú vádlott vonatkozásában valósult meg (BH 1998/7–327. sz.). 2) b) A Szombathelyi Városi Bíróság mint fiatalkorúak bírósága az Fk.1077/1998/2. számú végzésével a felnőtt korú I. r. és IV. r., valamint a fiatalkorú II. r. és III. r. vádlottak előzetes letartóztatását az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig fenntartotta. A végzés ellen egyedül a felnőtt korú IV. r. vádlott fellebbezett. A megyei főügyészség valamennyi vádlottra nézve a végzés hatályon kívül helyezését indítványozta, mivel az első fokon eljárt bírósági tanácsnak nem volt pedagógus ülnök tagja, így az nem volt törvényesen megalakítva. Az indítvány ezen túlmenően utalt arra is, hogy a fiatalkorúak ügyében már a tárgyalás előkészítése során is a fiatalkorúak tanácsának kell eljárnia. A Vas Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság az Fkf.369/1998/2. számú végzésével az elsőfokú bíróság végzését a felnőtt korú IV. r. vádlott vonatkozásában annyiban változtatta meg, hogy megszüntette az előzetes letartóztatását. A megyei bíróság az ügyészi indítvánnyal kapcsolatban kifejtette, hogy a pedagógus ülnök hiánya a felnőtt korú vádlott tekintetében azért nem indokolta a végzés hatályon kívül helyezését, mert ez az eljárási szabálysértés kizárólag a fiatalkorú vádlottak vonatkozásában valósult meg. (A megyei bíróság a végzés indokolása során hivatkozott a fentebb megjelölt BH 1998/7-327. számú eseti döntésre.) A legfőbb ügyésznek a jogegységi eljárást kezdeményező indítványából kitűnő álláspontja szerint a 2/a)–2/b) alatt jelzett határozatok téves jogértelmezésen alapulnak, míg az 1) a)–1/b) pontban megjelölt végzésekben foglaltak a helytállóak. A jogegységi tanács nem nyilvános ülésén az indítványozó fenntartotta ezt az álláspontját. A jogegységi tanács – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – a jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek tartotta. A Be. a XIII. fejezetében sorolja fel azokat a fiatalkorúakra vonatkozó speciális eljárási szabályokat, amelyek részben eltérnek az általános rendelkezésektől, részben pedig kiegészítik azokat: a Be. 296. §-ának jelenleg hatályos (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy az elsőfokú bíróságon a fiatalkorúak tanácsának egyik ülnöke pedagógus. A 297. § (2) bekezdése szerint a fiatalkorúak bírósága a felnőtt korú terhelt ügyét is elbírálja, ha az a fiatalkorú ügyével összefügg. A bírósági eljárás egységes, ezért ez a törvényi rendelkezés a tárgyalás előkészítésének a szakaszára is vonatkozik: a bíróság tanácsának hatáskörébe tartozó kérdésekben [175. § (2) bek.] a tanácsnak a 296. § (3) bekezdése szerinti összetételben kell eljárnia akkor is, ha fiatalkorú és felnőtt korú vádlott ügyét együtt bírálja el. Ennek megfelelően töretlen az ítélkezési gyakorlat arra nézve, hogy a fiatalkorú vádlott ügyében már a tárgyalás előkészítése során, illetve a kényszerintézkedések tárgyában is a fiatalkorúak tanácsának kell eljárnia (BH 1997/1–16. sz.). A fiatalkorúak tanácsának összetételére vonatkozó rendelkezés megsértése ún. feltétlen eljárási szabálysértés: a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezi az ítéletet, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a bíróság nem volt törvényesen megalakítva [Be. 250. § II) a) ]. A Be. 268. §-a második mondatának megfelelően a rendelkezést a nem ügydöntő végzés elleni fellebbezés esetén is alkalmazni kell. A Be. 297. §-a (2) bekezdésének hatálya, a helyes értelmezése szerint, arra a felnőtt korú terheltre is kiterjed, akinek az ügyét a fiatalkorúak bírósága az összefüggés folytán elbírálja. Ha pedig az elsőfokú bíróság határozata ellen kizárólag a felnőttkorú terhelt jelent be fellebbezést, a felülbírálat terjedelmére vonatkozó szabályok szerint a másodfokú bíróság az első fokú határozatnak a fellebbezéssel nem érintett vádlottra vonatkozó részét is hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja [Be. 237. § (2) bek.]. Minthogy a kényszerintézkedések tárgyában az előkészítő ülés során hozott határozat nem ügydöntő, így e törvénysértés orvoslására a felülvizsgálati eljárás keretei között nem kerülhetne sor [Be. 284. § (1) bek.]. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács a legfőbb ügyésznek az 1/a)–1/b) pontban megjelölt végzésekkel megegyező indítványát alaposnak találta. Ezért – a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) – a rendelkező rész szerint határozott, és döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 1999. április 19. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Bessenyő Zsolt s. k.,

- 41 -

előadó bíró, Dr. Horváth Ibolya s. k., bíró, Dr. Tóth Éva s. k., bíró Dr. Vereczkei Géza s. k., bíró. 5/1999. Büntető jogegységi határozat az előkészületi cselekmények egy– vagy többrendbeli előkészületi cselekménnyé minősítésének feltételeiről, valamint az emberölés előkészületének bűntette többrendbelinek minősítése feltételéről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1999. április 19. és június 28. napján megtartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság Bf. III. számú ítélkező tanácsának kezdeményezése alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. A törvény külön rendelkezése szerint büntetendő előkészületi cselekmények [Btk. 18. § (1) bek.] általában attól függően minősülnek egy– vagy többrendbeli előkészületnek, hogy az előkészületi cselekmények alanyának célja egy vagy több bűncselekmény elkövetésére irányul. 2. Az emberölés előkészületének bűntette [Btk. 166. § (3) bek.] többrendbelinek minősül, ha az alanyának célja több ember megölésére irányul. INDOKOLÁS I. 1. A Legfelsőbb Bíróság Bf. III. számú ítélkező tanácsa az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének b) pontjában írt okból jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát kezdeményezte a több ember megölését célzó előkészületi cselekmény helyes jogi minősítése tárgyában. Ezzel egyidejűleg a Bszi. 29. §-ának (2) bekezdése alapján a jogegységi határozat meghozataláig a Bf. III.249/1999/2. szám alatt folyamatban levő ügyben a másodfokon folyó büntetőeljárást felfüggesztette. Az ügyben a Fővárosi Bíróság mint elsőfokú bíróság a 4. B.114/1997/23. számú, 1997. november 27-én kihirdetett ítéletével S. V. vádlottat emberölés előkészületének bűntette és magánlaksértés vétsége miatt 3 évi börtönre és 5 évi közügyektől eltiltásra ítélte. Egyidejűleg a Pesti Központi Kerületi Bíróság 13. B.XIII.21.771/1993. számú ügyében a vádlottal szemben alkalmazott próbára bocsátást megszüntette. Az ítélet ellen a vádlott és a védő felmentésért fellebbezett. Az első fokú ítélet az emberölés előkészületének bűntettét a következő tényállás alapján állapította meg: A vádlott elhatározta, hogy R. I. MOL-részvényeinek a megszerzése érdekében bérgyilkost fogad R. I.-nek, a feleségének és a kiskorú gyermekének a megölésére. Ezért kapcsolatba lépett Z. I.-val, és közölte vele, hogy R. I.-t és családját meg kellene ölni. Z. I. látszólag hajlandónak mutatkozott a megbízást elvállalni, és P. A.-hoz fordult, aki a terhelttel folytatott további megbeszélések során külföldi bérgyilkosnak adta ki magát. 1996. október 31-én P. A. – megegyezés szerint – a vádlott által az ezért felajánlott hatmillió forint ellenében vállalkozott a három személy megölésére. Z. I. és P. A. azonban csak látszólag vállalkoztak a megbízás teljesítésére, arról a nyomozó hatóságnak beszámoltak, így az ölés végrehajtására nem került sor. 2. A jogegységi eljárás lefolytatására irányuló kezdeményezés hivatkozik arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság Bf. IV. számú ítélkező tanácsa, hasonló tényállás alapján, a Bf.IV.1254/1998. számú határozatában a következő álláspontra helyezkedett: A Bf. IV. számú tanács nem értett egyet a legfőbb ügyész képviselőjének – az emberölés előkészületének sui generis bűncselekmény jellegére hivatkozó és abból levezetett – azzal az álláspontjával, amely szerint az emberölés előkészülete bűntettének a rendbelisége a sértettek számához igazodik, és a több sértettel szemben kifejtett előkészületi magatartás, különös törvényi rendelkezés hiányában, nem foglalható egységbe. A Bf.IV.1254/1998/3. számú határozatban kifejtettek szerint: „A bűncselekmény megvalósulási folyamatának szakaszokra bontása a felelősség előrehozásánál, szakaszokhoz igazított súlyozásánál, azok elhatárolásánál bír jelentőséggel, azoknál a bűncselekményeknél, ahol büntetőjogi szempontból értékelt stádiumok különíthetők el. A szándékos bűncselekmény kifejlődésének három értékelhető szakasza a törvényi tényálláshoz való viszonyukban különbözik egymástól. Ehhez képest az előkészület az első stádium, amellyel az elkövetőnek a bűncselekményre irányuló szándéka és

- 42 -

magatartása tetten érhető. Az előkészületet a törvény általános jelleggel nem rendeli büntetni, hanem csak akkor, ha a Btk. Különös Része erre kifejezetten utal”. „...A büntetendő előkészületet, mint amilyen az emberölés előkészületének a bűntette is, az jellemzi, hogy a jogi tárgyat veszélyeztető volta kizárólag a befejezett bűncselekményhez való viszonyából fakad. A törvényi tényállások a törvény Különös Részében meghatározott befejezett tettesi cselekményt határozzák meg. Minthogy a kísérlet a bűncselekmény szándékos végrehajtásának megkezdése, az előkészület kívül esik a tényállás keretein, ezáltal a konkrét bűncselekmény tárgyi oldalának egyetlen elemét sem valósíthatja meg, merítheti ki az előkészületi magatartás. Ezért hangsúlyozni kell, hogy a törvényi tényálláshoz az előkészületi cselekmény még nem tartozik hozzá, vagyis az előkészülettel nem a bűncselekmény tényállásában, fogalmi meghatározásában szereplő tényállási elemek valamelyikét valósítja meg az elkövető. Így cselekményét nem a tényállásszerűség, hanem csupán a diszpozíció, illetve annak elemei jellemzik. Az emberölés előkészületének bűntettét a törvény az emberölésre vonatkozó törvényhely keretén belül helyezi el, külön megnevezéssel nem illeti. A Btk. 166. §-ának (3) bekezdésében meghatározott ezen büntetendő előkészületi cselekmény tartalmában a Btk. 18. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezésre épül, semmilyen korlátozást nem tartalmaz. A legfőbb ügyész képviselőjének érvelésével ellentétben, az emberölés előkészületének bűntette nem értékelhető sui generis, önálló befejezett bűncselekményként, s erre tekintettel a sértettek száma sem létesít valóságos alaki halmazatot.” II. A Legfelsőbb Bíróság Bf. III. számú ítélkező tanácsa azért függesztett fel az I/1. ügyben a büntetőeljárást, mert a Bf. IV. számú tanács jogkérdésben kifejtett – idézett – álláspontjától el kíván térni. A Bf. III. számú tanács álláspontjának lényege a következő: A Btk. 17. §-ának és 18. §-ának az egybevetéséből következik: az előkészület és a kísérlet lehetséges és egymásra következő megelőző stádiuma valamely szándékos befejezett bűncselekménynek. Az előkészület ugyan nem feltétlenül szükséges valamely bűncselekmény kísérleti szakaszba lépéséhez, viszont – elvben – olyan bűncselekménynek is lehet előkészülete, amelynek kísérlete nincs (pl.: egymozzanatos immateriális bűncselekmény). Az előkészület büntethetőségéhez azonban – szemben a kísérlettel – az szükséges, hogy a büntetőtörvény Különös Része büntetni rendelje. Az előkészület esetében arról van szó, hogy bizonyos jogtárgyak tekintetében – a védelemhez fűződő társadalmi érdek rendkívüli fontosságát felismerve – a jogalkotó a tényállásszerű kísérletet megelőző, de a jogtárgy veszélyeztetését már magában hordozó magatartást is a büntetőjogi üldözés alá vonja. Az előkészület és a kísérlet között a lényegbe vágó különbséget az jelenti, hogy míg valamely bűncselekmény kísérlete a különös részbeli törvényi tényállásban meghatározott elkövetési magatartás kifejtésének a megkezdésével valósul meg, addig az előkészületet kimerítő elkövetési magatartás kívül esik a törvény különös részében meghatározott törvényi tényálláson, mert az előkészület megállapítását lehetővé tevő elkövetési magatartások körét a Btk. Általános Része [18. § (1) bek.] határozza meg. (Nem valamely Különös Részben meghatározott bűncselekmény előkészületéről, hanem sui generis bűncselekményről van szó akkor, ha a Különös Részben megállapított törvényi tényállás elkövetési magatartásként valamely, egyébként az előkészület körébe illeszkedő magatartást határoz meg. Ebben a tekintetben a Bf. IV. számú tanács álláspontjával egyet kell érteni, ám ebből az álláspontból nem következik, hogy az előkészület mindig egységként lenne értékelendő.) A büntetendő előkészület – az előzőekben kifejtett, az elkövetési magatartásban megnyilvánuló különbözőség dacára – mindig valamely a Különös Részben meghatározott bűncselekménynek az előkészülete; az előkészület nem általában létezik. Ez a megállapítás abból vonható le, hogy az egyébként büntetőjogilag rendszerint közömbös előkészületi magatartás kifejtése csak akkor tekinthető előkészületnek, ha az valamely bűncselekmény elkövetése céljából valósul meg [Btk. 18. § (1) bek.]. Valamely bűncselekmény előkészületét ugyanannak a bűncselekménynek kísérletével, illetőleg befejezett alakzatával (az elkövetési magatartás eltérő volta ellenére) az elkövető szándéka, mégpedig az egyenes szándéka köti össze: előkészülete csak szándékos bűncselekménynek lehet, a Különös Részben tételezett bűncselekmény elkövetése céljából kell az előkészület elkövetési magatartását kifejteni, az előkészület megvalósulása a cselekménynek kísérleti szakba fejlődése esetén egyenes szándékkal való elkövetést involvál. Mindebből következik: a Különös Részben meghatározott bűncselekménynek a büntetni rendelt előkészülete elválaszthatatlanul kapcsolódik ahhoz a bűncselekményhez, amelynek a megvalósítását célozza, és – az elkövetési magatartás különbözőségétől eltekintve – magában rejti mindazokat az ismérveket, amelyek a célba vett befejezett bűncselekményt jellemzik. A büntetőtörvény által büntetni rendelt előkészület is megfelel a bűncselekmény általános fogalmának. Nevezetesen: tényállásszerű (diszpozíciószerű) – a diszpozíciót a Btk. 18. §-ának (1) bekezdése írja le –, jogellenes (társadalomra veszélyes) és bűnös cselekmény. Nincs indok arra, hogy azok az általános elvek, amelyek minden bűncselekményre vonatkoznak, a büntetendő előkészület esetében ne érvényesüljenek. Ilyen általános elv az, mely szerint ahol a sértettek számának jelentősége van – a sértettek számának megfelelően – többrendbeli bűncselekmény valósul meg, kivéve azokat az eseteket, amikor ezt a törvényi (különös részi) megfogalmazás kizárja [pl. a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetésnek (Btk. 171. §) „más vagy mások” lehetnek a sértettjei, tehát adott esetben akár több személy, de az utóbbi esetben is egyrendbeli bűncselekményt kell megállapítani]. A szóban levő esetben ilyen kivételre utaló megfogalmazást a törvény nem tartalmaz, tehát több sértett életét célba vevő előkészület többrendbeli emberölés előkészülete.

- 43 -

Ha tehát az előkészületi magatartás arra irányul, hogy a befejezett bűncselekmény több sértett sérelmére valósuljon meg, előkészületi szakaszban maradása esetén is, a halmazati szabályoknak megfelelően, többrendbeli bűncselekményt kell megállapítani. Ezek az általános érvek irányadók az emberölés előkészülete és a befejezett emberölés viszonyában is. Több ember megöléséhez igen gyakran az előkészületi magatartásnak a többszörös kifejtése szükséges (pl. több sértett megöléséhez sértettenként külön-külön kell az elkövetésre felhívni, sértettenként kell az elkövetésben megállapodni; több ember megöléséhez több lőszert kell beszerezni stb.). Azokban az esetekben viszont, amelyekben az előkészületi magatartás egyszeri kifejtésével is lehetőség van több ember életének a kioltására (pl. egyetlen kést beszerezve több embert is meg lehet ölni): a több ember életének a kioltását célzó szándék eredményezi azt, hogy az egyszeri, azonos előkészületi magatartás valamennyi sértett sérelmére megvalósuló emberölés előkészületének legyen tekintendő. Míg az utóbbi esetben az előkészületi magatartással a több sértett életének a célzatos veszélyeztetése önmagában, addig az előző esetben a Btk. 18. §-ának (1) bekezdésébe illeszkedő elkövetési magatartás többszörös megvalósulása is az emberölés előkészületének a célba vett sértettek számához igazodó többrendbeli emberölés előkészületeként való értékelését igényli. Felvethető, hogy a több ember megölését célzó, egyébként tényállásszerű emberölés előkészülete nem tekinthető-e egyrendbeli bűncselekménynek azon az alapon, hogy maga a befejezett bűncselekmény mint több emberen elkövetett emberölés is egyrendbeli. A több emberen elkövetett emberölés – a kellő súlyú büntetés kiszabhatósága érdekében – törvényi egység; a megállapítása legalább két, önmagában is emberölésnek értékelendő bűncselekménynek a megvalósulását feltételezi. Az emberölés előkészületét büntetni rendelve viszont a törvény nem teremt törvényi egységet több tényállásszerű előkészületi cselekmény között. Ennek egyenes következménye az, hogy a több ember életének a kioltását célzó előkészület annak ellenére többrendbeli bűncselekmény, hogy a befejezett emberölés (a törvényi egység folytán) egyrendbeli minősített emberölés lenne. Az egyrendbeliként való értékelése elenyésztetné az ilyen cselekmény társadalomra veszélyességében megnyilvánuló azt a többletet, amelyet több ember életének a veszélyeztetettsége jelent. A fentieken túl további érvek is amellett szólnak, hogy a több ember életének a kioltását célzó előkészületi cselekmény a sértettek számának megfelelő rendbeli emberölés előkészülete: Az ítélkezési gyakorlat egységes abban, hogy a kísérletbe, illetőleg a befejezett bűncselekménybe ugyanennek a bűncselekménynek az előkészülete beolvad. Ha egyrendbelinek értékelnénk a több ember megölését célzó előkészületet, az előkészület továbbfejlődése folytán egy sértett megölése (annak kísérlete) esetén is megtörténne a beolvadás, nem nyílna lehetőség a további sértett(ek) tekintetében az emberölés előkészületének a halmazatban történő megállapítására, így ez az előkészületi magatartás értékelés nélkül maradna. * A nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész képviselője azzal az állásponttal értett egyet, amely szerint az emberölés előkészületének bűntettét többrendbelinek kell minősíteni, ha az előkészület több ember megölésére irányul. III. A jogegységi tanács a Btk. rendelkezéseit és a bűncselekmény tanának tételeit alapul véve alakította ki álláspontját az I. és a II. pontban ismertetett jogkérdésben, amelyet a Legfelsőbb Bíróság tanácsai eltérően ítéltek meg. Nem szorítkozott azonban az emberölés előkészületének problémakörére, hanem általánosságban elemezte a bűncselekmény előkészületével kapcsolatos bűnhalmazati kérdéseket. 1. A bűncselekmény [Btk. 10. § (1) bek.] törvényi ismérveit a Btk. Általános és Különös Részének rendelkezései együttesen határozzák meg. Egy konkrét cselekmény tényállásszerű, ha a Különös Részben meghatározott egyes rendelkezéseknek megfelel (ezek általában a befejezett tettesi magatartást írják le), továbbá akkor is, ha az Általános Rész rendelkezéseiben a bűncselekmény kísérletére és előkészületére, valamint a részesekre vonatkozó ismérveket (Btk. II. Fejezet II. és III. Cím) valósítja meg. A jogegységi tanács a semleges „törvényi ismérvek” kifejezést használja, mivel a jogirodalom többféle szakkifejezéssel él, és ezeknek többé-kevésbé eltérő jelentéstartalmat tulajdonít: (törvényi) tényállás – diszpozíció; tényállásszerűség – diszpozíciószerűség stb. A jogegységi tanács azonban pusztán jogtechnikai kérdésnek tekinti, hogy ezeket a törvényi ismérveket a Btk. Általános vagy Különös Része tartalmazza-e: ha megvalósulnak (és a büntetőjogi felelősség más feltételei is megvannak), a cselekmény bűncselekmény. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének lényeges különbségek a büntetőjogi felelősségnek a Btk. Általános Részében, illetve a Különös Részében meghatározott feltételei között. Ilyen különbség az, hogy a Btk. rendelkezései a Különös Részben az egyes bűncselekmények elkövetési magatartását írják le, az Általános Részben pedig a Btk. 18. §-ának (1) bekezdése semleges (önmagukban büntetőjogilag közömbös) magatartásokat nyilvánít előkészületi cselekményeknek, ha azokat „bűncselekmény elkövetése céljából” fejtik ki. 2. Az eddigiekből következik, hogy a Btk. Általános Részének rendelkezéseit és általában a bűncselekmény tanának (ezen belül az egység-többség tanának) tételeit az előkészületre is alkalmazni kell, de „értelemszerű” eltérésekkel. Így például, mivel az előkészület alanya még részben sem valósítja meg annak a bűncselekménynek az elkövetési magatartását, amelyre az előkészület

- 44 -

irányul, a bűncselekmény elkövetésének előkészületi szakaszában nem lehet tettesek és részesek között különböztetni, s egy előkészületi cselekménynek nincs kísérlete. Ellenben az előkészület szakaszban maradó bűncselekménynek is van passzív alanya (sértettje). Az önmagukban büntetőjogilag közömbös előkészületi cselekmények, amelyeket azonban bűncselekmény elkövetése céljából valósítanak meg, veszélyeztetik a sértett jogait és érdekeit, bár távolabbról, mint a kísérlet szakaszába jutott vagy a befejezett bűncselekmény. 3. Az előkészület csak a törvény külön rendelkezése szerint büntetendő, mégpedig egy-egy különös részi rendelkezésben meghatározott bűncselekmény előkészülete, illetve kivételesen – a Btk. 18. §-ának (1) bekezdésében felsoroltak közül – csak egyes előkészületi cselekmények. Lehetséges továbbá az is, hogy a törvény Különös Részének rendelkezése olyan cselekményeket nyilvánít önálló, ún. sui generis bűncselekménynek, amelyek fogalmilag előkészületi jellegűek [szerepelnek a Btk. 18. §-a (1) bekezdésének felsorolásában; lásd pl. a hamis tanúzásra felhívást (Btk. 242. §)]. Az ilyen sui generis bűncselekményekre nem az előkészületre irányadó, hanem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint más, a Különös Részben meghatározott befejezett bűncselekményekre. A jogegységi tanács tehát nem ért egyet azzal a felfogással, amely a bűncselekmény előkészületét általában tekinti sui generis bűncselekményi alakzatnak. 4. Az egység-többség tanának elvei és az azokon alapuló bírói gyakorlat általában akkor is irányadó, ha a bűncselekmény csak a (büntetendő) előkészület szakaszáig jut el, azonban „értelemszerű” eltérésekkel. a) A Btk. 18. §-ának (1) bekezdésében meghatározott előkészületi cselekmények egyszeri megvalósítása rendszerint a természetes egység keretében marad akkor is, ha térben és időben elkülönülő részcselekményekből tevődik össze (pl. valaki a bűncselekmény elkövetésére mást felhív, majd a bűncselekmény elkövetéséhez szükséges eszközöket megszerzi stb.). A részcselekményeket egységbe forrasztja, hogy „ugyanannak a bűncselekménynek az elkövetése céljából” történnek. b) A folytatólagosság megállapítása akkor sem indokolt, ha az előkészületi részcselekmények között a Btk. 12. §-ának (2) bekezdésében leírtakhoz hasonló kapcsolat ismerhető fel. c) Kivételesen többrendbeli előkészület megállapítására kerülhet sor, ha az előkészületi cselekmények között eltelt hosszabb időből és más körülményekből megállapíthatóan az előkészület alanya a bűncselekmény elkövetésének céljával felhagyott [bár a büntethetősége a Btk. 18. §-ának (2) bekezdése alapján nem szűnt meg], majd ezt a célt újból kitűzte. 5. Az előkészületi cselekmény – a 4) c) pont szerinti kivételt nem tekintve – a jogegységi tanács álláspontja szerint ahhoz képest minősül egy– vagy többrendbeli előkészületnek, hogy az előkészületi magatartás alanyának célja egy vagy több bűncselekmény véghezvitelére irányul-e. a) A minősítés szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a célul tűzött több bűncselekményt egy vagy több elkövetési magatartással tervezi-e megvalósítani, illetve a célba vett bűncselekmények alaki vagy anyagi halmazatban állnának-e egymással. b) Ebből következik: ha a sértettek számának jelentősége van abból a szempontból, hogy a célba vett bűncselekmény egy– vagy többrendbelinek minősülne-e, ennek megfelelően minősül egy– vagy többrendbelinek a bűncselekmény előkészülete is. Tehát például az emberölés előkészületének bűntette [Btk. 166. § (3) bek.] többrendbeli, ha az előkészület több ember megölésére irányul. Nincs jelentősége viszont annak, hogy a több emberen elkövetett (befejezett, illetve megkísérelt) emberölés – a Btk. 166. §-a (2) bekezdésének f) pontja szerint – egyrendbeli bűncselekmény lenne (törvényi egység). 6. Az általánosan elfogadott halmazati szabályok szerint, ha a bűncselekmény (legalább) kísérleti szakba jut, emellett ugyanannak a bűncselekménynek az előkészületét nem lehet bűnhalmazatban megállapítani (az előkészületi cselekmény önállótlan részcselekménynek tekintendő, az anyagi halmazat látszólagos). Más a helyzet azonban, ha az előkészület több bűncselekmény elkövetésére irányul, s ezek közül nem mindegyik jut el (legalább) a kísérlet szakaszáig (pl. az előkészület célja több ember megölése, de közülük csak egyet ölnek meg). Ilyenkor a befejezett emberölésnek (az emberölés kísérletének) és az emberölés előkészületének halmazata létesül. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács – a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) – a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 1999. június 28. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Kónya István s. k., előadó bíró, Dr. Belegi József s. k., bíró, Dr. Révész Tamásné s. k., bíró, Dr. Vereczkei Géza s. k., bíró. 1/2000. Büntető jogegységi határozat

- 45 -

a közokirat-hamisítás különböző elkövetési magatartásait [Btk. 274. § (1) bek. a) és b) pont] megvalósító elkövető cselekményeinek büntethetőségéről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2000. év február hó 7. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. A közokirat-hamisítás különböző elkövetési magatartásait [Btk. 274. § (1) bek. a) és b) pont] megvalósító elkövető cselekményei, ha ugyanarra az okiratra mint elkövetési tárgyra vonatkoznak, természetes egységet alkotnak. 2. Az 1. pontban említett elkövető cselekménye akkor minősülhet a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint, ha az (1) bekezdés a) pontja alapján – büntethetőséget kizáró vagy megszüntető okból – nem vonható felelősségre. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész az 1997. évi LXV. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdése a) pontjának II. fordulatára hivatkozva jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az indítvány szerint a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntettével összefüggően eltérő bírói gyakorlat alakult ki annak megítélésében, hogy a hamis vagy hamisított közokiratnak a készítő (vagy a készítésében közreműködő elkövető) által történő felhasználása a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott bűntett keretei közt értékelendő-e, avagy az ilyen felhasználó e cselekményéért a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott törvényi tényállás szerint is felel. A legfőbb ügyészi indítványban hivatkozott példák a joggyakorlat megosztottságát támasztották alá: 1. A Dunaújvárosi Városi Bíróság a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontjába ütköző – felhasználással elkövetett – közokirathamisítás bűntette miatt ítélte el azt az elkövetőt, aki egy ismeretlen személyt felkért arra, hogy vezetői engedélyét meghamisítsa, később pedig egy rendőri igazoltatás során e hamisított közokiratot bemutatta. A Fejér Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság az első fokú határozat ellen bejelentett fellebbezések folytán az ítéletet felülbírálta, s 1997. február 20-án kelt Bf.22/1997/2. határozatában – az ítéletet megváltoztatva – a vádlott terhére rótt cselekményt a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a) pontjába ütköző, felbujtóként elkövetett közokirat-hamisítás bűntetteként minősítette. Okfejtéséből kitűnően: „a vonatkozó miniszteri indokoláson alapuló ítélkezési gyakorlat szerint a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntettének elkövetője (tettes, társtettes, felbujtó, bűnsegéd)” ... „a Btk. 274. § (1) bekezdés b) pont szerinti tényállás utóbbi megvalósulása esetén csak akkor vonható magáért a felhasználásért büntetőjogi felelősségre, ha az a) pontban írt „készítés”, illetve „hamisítás” már elévült”. 2. A Pesti Központi Kerületi Bíróság 18.B.XIV.11354/1997/3. számú ügyében megállapított tényállás szerint a terhelt vezetői engedélyét a rendőrség bevonta. Ezt követően egy fővárosi piacon ismeretlen személytől 20 ezer forintért olyan hamis vezetői engedélyt vásárolt, melybe kívánsága szerint az általa megadott adatokat írták és fényképét beragasztották. Később – egy közúti ellenőrzés során – e hamis vezetői engedélyt az őt ellenőrző rendőrjárőrnek átadta annak igazolása végett, hogy a forgalomban való részvétele jogszerű. A kerületi bíróság a terhelt cselekményét a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjába ütköző – az a) pont tekintetében a Btk. 21. §-ának (2) bekezdésére figyelemmel bűnsegédként elkövetett – folytatólagosan megvalósított közokirat-hamisítás bűntettének minősítette. Jogi álláspontjából kitűnően: „... a Btk. 274. §-ában megfogalmazott bűncselekmény védett jogi tárgya a közokiratok valódiságába vetett bizalom, amely az okirat meghamisításakor a hamis közokirat készítésével, illetve a hamis vagy meghamisított közokirat felhasználásával – minden alkalommal önálló – sérelmet szenved.” A terhelt „... azon cselekménye, hogy egy hamis közokirat elkészítéséhez adatai megadásával segítséget nyújtott, a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott közokirat-hamisítás bűntettét megvalósító – jelen esetben ismeretlenül maradt – elkövető tevékenységéhez kapcsolódó bűnsegédi magatartás. Míg azon cselekménye, hogy a hamis közokiratot a hatóság tagjának történő átadással felhasználta, a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntettének törvényi tényállását meríti ki.” A másodfokon eljárt Fővárosi Bíróság az 1999. január 12. napján meghozott 21.Bf.5463/1998/3. számú végzésével az elsőfokú bíróság határozatát helybenhagyta. Rámutatott arra, hogy a cselekmény jogi minősítése megfelel a kialakult gyakorlatnak. 3. A Pesti Központi Kerületi Bíróság 18.B.XIV.21.517/1997. számú ügyében megállapított tényállás szerint a terhelt elhatározta, hogy egy motoreladással kapcsolatos újsághirdetésre jelentkezik, magát hamis okirattal igazolja, a motorkerékpárt ekként kipróbálásra elviszi és eltulajdonítja. A cselekményhez az általa korábban talált, ismeretlen személy nevére szóló személyazonossági igazolványt használta fel akként, hogy abba saját fényképét ragasztotta. Ennek átadása után a motorkerékpárt megkapta és eltulajdonította. A kerületi bíróság a terhelt cselekményét – a lopás vétsége mellett – a Btk. 12. §-ának (2) bekezdésére tekintettel folytatólagosan elkövetett, a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntettének minősítette. Határozatának jogi indokolásában rámutatott arra, hogy a közokirat-hamisítás bűntettének védett jogi tárgya a közokiratok valódiságába vetett bizalom, s ezt „... a közokirat meghamisítása és felhasználása külön-külön is sérti, függetlenül attól, hogy az

- 46 -

elkövető a maga vagy a más által meghamisított közokiratot használja fel a későbbiekben. Erre utal az a körülmény is, hogy a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a), b) és c) pontja a közokirat-hamisítás bűncselekményének önálló, egymástól függetlenül is megvalósítható elkövetési magatartásait szabályozza. Így a közokirat meghamisítása és felhasználása két önálló bűncselekményt valósít meg, melyek a törvényi tényállásban rögzített elkövetési magatartások tanúsításával befejezetté válnak.” A másodfokon eljáró Fővárosi Bíróság az 1998. november 5. napján meghozott 23.Bf.XIV.8563/1997/3. számú végzésével az első fokú ítéletet helybenhagyta. Határozatának indokolása szerint: ismeretes, hogy a bírói gyakorlatban valóban többféle álláspont alakult ki a különböző elkövetői magatartással megvalósult közokirat-hamisítás bűncselekményének jogi minősítése körében. Az elsőfokú bíróság azonban „... a főváros területén elfogadott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően fejtette ki, hogy az elkövető által egyazon okirat hamisítása, majd felhasználása a jogi tárgyat külön-külön sértve két törvényi tényállást merít ki, mégpedig a Btk. 274. §-a (1) bekezdés a) és b) pontjában írt közokirat-hamisítás bűntettét. Az azonos okiratra vonatkozó, egymástól elkülönülő magatartások száma határozza meg a halmazatban lévő bűntettek számát. Jelen esetben azonban úgy a hamisítás, mint a felhasználás egységes akaratelhatározás folytán, azonos célok érdekében, rövid időközönként valósul meg, ezért a folytatólagosság megállapításának van helye.” A Fejér Megyei Bíróság 1. pont alatt feltüntetett határozatát a Bírósági Határozatok az 1997. évi 6. számában 266. sorszám alatt közzétette. A büntető ítélkezés azonban ezt követően sem volt egységes abban, hogyan kell minősíteni annak a cselekményét, aki hamis közokiratot készít vagy közokirat tartalmát meghamisítja, majd a hamis vagy hamisított közokiratot felhasználja. Ez a helyzet – a bírói gyakorlat egységessé tétele érdekében – jogegységi határozat meghozatalát indokolta. *** A Btk. 274. §-a (1) bekezdése b) pontjának eredeti szövegét az 1987. évi III. törvény 27. §-a módosította. A novella a hamis, illetve hamisított közokirat felhasználásával elkövetett közokirat-hamisítás elkövetési tárgyainak köréből kirekesztette a „más által” (hamisított), „más által” (készített) szövegrészeket. A hozzá fűzött miniszteri indokolás szerint a korábbi szabályozás nem adott büntetőjogi védelmet arra az esetre, ha az elkövető a saját maga által készített hamis vagy saját maga által hamisított közokiratot használta fel olyan időben, amikor a hamisítási cselekmény [a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a) pontja] elévült. A módosítás nem azt célozta, hogy a saját készítésű hamis, hamisított közokirat felhasználójának büntetőjogi felelősségét egy újabb, önálló bűntettben is megállapítható legyen. A közokirat meghamisításának, illetve a hamis közokirat készítésének általában elsődleges és tipikus célja az okirat felhasználása, s ezzel a kívánt joghatás elérése. A különböző elkövetési magatartásokkal sértett jogi tárgy, főként azonban az elkövetési tárgy azonos; a hamis okiratot készítő, majd azt felhasználó elkövető mindvégig azonos célt követ. A „készítés”-re irányuló akaratelhatározás többnyire már a felhasználás célképzete mellett érlelődik ki, önálló (elkülönült) bűnelkövetési szándék rendszerint nem ismerhető fel. Eltérő azonban a magánokirat-hamisítás tilalmazásának módjától, a közokiratok hitelességének büntetőjogi védelme megkívánja a hamis/hamisított közokirat készítésének – a későbbi felhasználástól lényegében független – önálló pönalizálását is, hiszen az ilyen okirat – a készítő tevékenységétől elválva – önmagában is alkalmas a jogi tárgy sérelmének előidézésére. Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy azonos elkövető esetében a hamis közokirat készítése és felhasználása egy egységes cselekménysor két szakasza. A szoros tartalmi összefüggés folytán a hamis közokirat felhasználása nem más, mint a hamisítás céljának realizálása. Ekként természetes egység annak az elkövetőnek a cselekménye, aki a kívánt joghatás elérése érdekében a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a), majd a b) pontjában tilalmazott tényállást is megvalósítja. Nem nyújt alapot a hamis, illetve hamisított közokirat készítése, majd felhasználása esetén a bűnhalmazat megállapításához az a körülmény sem, hogy e két elkövetési magatartást a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontja elkülönítetten tiltja. E szabályozási mód a Btk. Különös Részében gyakori dogmatikai megoldás. A bűncselekmények alapesetében a tiltott magatartások felsorolásszerű, vagy alpontokban megszövegezett tényállásokban is szerepelhetnek, ám ez – azonos elkövető esetén – az alapeset különböző elkövetési magatartásainak halmazati megállapítását általában nem teszi lehetővé. [Nem bűnhalmazat, hanem természetes egység pl. annak a pénzhamisítónak a cselekménye, aki az általa hamisított pénz forgalomba hozatalában is közreműködik. – a Btk. 304. § (1) bekezdésének a) és c) pontjai.] Ha a közokirat-hamisítás bűntettének alapesetében ugyanaz az elkövető a többféle elkövetési magatartást azonos közokiratot érintően viszi véghez, – ugyancsak nem lehet a bűnhalmazatot [Btk. 12. § (1) bek.], illetve – ezzel értelemszerű összefüggésben – a folytatólagosságot [Btk. 12. § (2) bek.] megállapítani. A részcselekmények között eltelt idő tartama a minősítést nem érinti (folytatólagosság vagy bűnhalmazat megállapítását nem eredményezheti). A hamis/hamisított közokirat felhasználásáért – mint önálló bűntettért – felel az elkövető akkor, ha – az inkriminált okirat készítésében nem vett részt, illetve – e részvétele miatt – büntetőségi akadály folytán – felelősségre nem vonható. A szabályozás módjából adódóan ugyanis a hamis, hamisított közokirat készítése a hamisítás bevégzésével is befejezett bűntett. Elkövetője a későbbi felhasználástól függetlenül is felel tettéért. Ha a készítő és a felhasználó azonos személy, a Btk. 274. § (1) bekezdés a) és b) pontja alapján egyaránt büntetőjogi felelősséggel tartozik. Ha azonban ilyen esetben az elkövetőnek a büntetőjogi felelőssége a hamis, hamisított közokirat készítéséért – valamely büntethetőségi akadály miatt – nem állapítható meg, kizárólag a közokirat felhasználásáért vonható felelősségre. E cselekmény ugyanis önmagában ugyancsak tényállásszerű [Btk. 274. § (1) bek. b) pont], ezért a hamis, vagy hamisított közokirat készítésével összefüggő büntethetőségi akadály a felhasználó felelősségét nem érinti.

- 47 -

Így a Btk. 274. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző magatartás elévülése [Btk. 32. § (1) bekezdés a) pont], de a hamis vagy hamisított közokirat készítőjét a készítés idején érintő valamely büntethetőséget kizáró ok (Btk. 22. §) is akadálya lehet a hamis közokirat készítése miatti felelősségre vonásnak. Amennyiben azonban a hamis okirat ezt követő, későbbi felhasználásához már ez a körülmény nem kapcsolódik, a felhasználás miatt az önálló büntetőjogi felelősség megállapítható. A jogegységi tanács a határozatát a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján közzéteszi. Budapest, 2000. február 7. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Schäfer Annamária s. k., előadó bíró, Dr. Belegi József s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró, Dr. Szabó Péter s. k., bíró. 2/2000. Büntető jogegységi határozat bűncselekmény csoportosan elkövetettnek minősítéséről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a 2000. június 21. napján megtartott nem nyilvános ülésén a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: Csoportosan elkövetettnek minősül a bűncselekmény (Btk. 137. § 13. pont), ha három vagy több személy a bűncselekmény helyszínén vagy annak közelében tettesként (társtettesként), illetve – a tettes (társtettes) mellett – részesként: bűnsegédként vagy önállóan nem értékelhető bűnsegédi magatartást is kifejtő felbujtóként vesz részt a bűncselekmény elkövetésében. A csoportos elkövetés megállapítása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a sértett vagy a sértettek az elkövetők bármelyikének jelenlétét vagy a bűncselekmény elkövetésében való részvételét észlelik-e. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének b) pontja és a 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban az elvi kérdésben, hogy a rablás, amelyet három vagy több személy visz véghez, milyen feltételekkel minősül csoportosan elkövetettnek. Az eltérő elvi álláspontok a következőkben foglalhatók össze: I. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának tagjai, valamint a megyei bíróságok büntető kollégiumának vezetői az 1991. december 2. napján tartott együttes értekezletükön a következő álláspontot alakították ki (lásd a Bírósági Határozatok 1992/4. számának Fórum rovatában): „A Btk. 137. §-ának 11. pontja szerint csoportosan követik el a bűncselekményt, ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt. E törvényhelyhez fűzött indokolás – a törvényi rendelkezést szűkítve – kifejti, hogy csoportos az elkövetés a bűncselekménynek három vagy több személy általi egyidejű együttes megvalósítása esetén. Mindezekből következően az elkövetőknek a tettesi, társtettesi vagy bűnsegédi magatartást a bűncselekmény helyszínén felismerhetően együtt tevékenykedve kell megvalósítani ahhoz, hogy a csoportos elkövetés – mint minősítő körülmény – a terhükre megállapítható legyen. Az időben és térben kifejezetten elkülönülő, pl. a már befejezett bűncselekményhez kapcsolódó magatartás a csoportos elkövetés megállapítását nem alapozza meg. Ez a magatartás az adott tényállástól függően más bűncselekmények (pl. orgazdaságnak vagy tárgyi bűnpártolásnak stb.) minősülhet. Azokban az esetekben azonban, amikor három vagy több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között elosztotta, és valamelyikük csupán figyelést vagy szállítást végzett, a csoportos elkövetés megállapítható. A tényállástól függően ugyanis ez a magatartás bűnsegédi magatartásként értékelhető.

- 48 -

A Btk. 137. §-ának 6. pontja szerint bűnszövetség akkor létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket szervezetten követ el, vagy abban megállapodik. A bűnszövetség és a csoportos elkövetés ismérvei tehát egymástól eltérőek. A fentebb írtakra is figyelemmel azonban esetenként előfordul, hogy mindkét minősítő körülmény megállapításának a feltételei fennállanak. Ilyen esetekben nincs akadálya a bűnszövetség és a csoportos elkövetés együttes megállapításának; ez nem jelenti az ugyanazon körülmények kétszeres értékelését. II. A Fővárosi Bíróság kollégiumvezetője arra hivatkozva kezdeményezte a jogegységi eljárást, hogy a bírói gyakorlat nem egységes abban a kérdésben, vajon a csoportosan elkövetés mint minősítő körülmény megállapíthatósága szempontjából kizárólag az elkövetői oldalra kell-e tekintettel lenni, vagy figyelembe veendő-e a sértetti oldal is. 1. A Bírósági Határozatok 1993. évi 8. számában 482. számon közzétett döntésben a Legfelsőbb Bíróság a következőképpen foglalt állást: „A rablás csoportos elkövetése akkor valósul meg, ha három vagy több személy – akár tettesi, akár részesi minőségben – a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve valósítja meg a bűncselekményt; az időben és térben elkülönülő magatartás nem alapozza meg a csoportos elkövetés megállapítását.” A jogesetben irányadónak tekintett tényállás és jogi indokolás lényege a következő: „A III. r. terhelt a vádbeli napon este a vendéglőben észlelte, hogy az ittas sértettnél nagyobb összegű pénz van. Ezt közölte a vendéglőben tartózkodó fk. I. r. és az fk. II. r. terheltekkel, és egyidejűleg felhívta őket, hogy akár erőszakkal vegyék el a sértett pénzét. Ekkor az fk. I. r. és a fk. II. r. terhelt megállapodott abban, hogy a sértettet leütik, és úgy veszik el a pénzét. A III. r. terhelt a megállapodáskor az eltulajdonított pénzösszeg 20 százalékát kérte a maga részére. Ezt követően az I. r. és a II. r. terhelt a vendéglőből eltávozott sértett után ment, és amikor utolérték őt, bántalmazták, a földre lökték, és eközben elvették a pénztárcáját a 8600 Ft-tal együtt, majd elmenekültek. A sértettől elvett pénzből az I. és III. r. terhelt később 1600 Ft-ot átadott a II. r. terheltnek.” Az ítéleti tényállás szerint a III. r. terhelt nem volt jelen a bűncselekmény helyszínén. A tényállás ugyan nem tartalmazza, de a bizonyítás anyagából megállapítható, hogy a III. r. terhelt a felbujtói magatartás kifejtése után – de még a sértett bántalmazása előtt – eltávozott a vendéglőből. A másodfokú bíróság a rablási cselekmény minősítésénél hivatkozva a Bírósági Határozatok 1992. évi 4. számának Fórum rovatában közzétett állásfoglalásra, abból azt emelte ki, hogy amikor három vagy több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között elosztotta, és valamelyikük csupán figyelést vagy szállítást végzett, a csoportos elkövetés megállapítható. A másodfokú bíróság határozatának indokolása szerint a terheltek elosztották egymás között a szerepeket, a III. r. terhelt felbujtására az I. és II. r. terheltek megállapodtak a sértett kirablásában, és bár a III. r. terhelt a sértett bántalmazásánál és a pénzének elvételénél nem volt jelen, már előre kérte az eltulajdonított pénz 20 százalékát, és azt meg is kapta. A Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy a rablási cselekmény véghezvitelében az ahhoz szükséges törvényi tényálláselemek megvalósításában játszott szerepek elosztását indokolt figyelembe venni a csoportos elkövetés megállapításánál. A figyelés és a szállítás is a szerepek elosztásának egyik lehetséges formája, és bűnsegédi magatartásként értékelhető. A felbujtó akkor vehető figyelembe a csoportos elkövetés megállapításánál, ha társtettesi vagy bűnsegédi magatartást is megvalósít. A terheltek magatartása csak a Btk. 320. §-ának (1) bekezdésébe ütköző rablás bűntettének az alapesetét valósította meg, amelyeket a fk. I. r. és a fk. II. r. terhelt társtettesként, míg a III. r. terhelt felbujtóként követte el. 2. A Csongrád Megyei Bíróság a Bírósági Határozatok 1997. évi 7. számában, 320. számon közzétett döntésében a következőképpen döntött: A rablás bűnsegéde is csoportosan elkövetettként valósítja meg a bűncselekményt, ha a bűntett két másik elkövetőjét – a bűncselekményre vonatkozó elhatározásuk ismeretében – a helyszínre szállítja, majd ott várakozik, amíg egyik társa a bűncselekményt végrehajtja, ezt követően pedig elszállítja őket. Az ítéletben megállapított tényállás szerint a terheltek a bűncselekmény elkövetése előtt már ismerték egymást, részben üzleti, részben pedig baráti kapcsolatban álltak egymással. 1995 áprilisában az I. r. és a II. r. terheltek megbeszélték, hogy nagyobb összegű pénzt fognak szerezni, akár erőszakkal elkövetett bűncselekmény útján is. A II. r. terhelt már ekkor tájékoztatta az I. r. terheltet arról, hogy tud egy olyan személyt, akit meg lehetne fosztani egymillió forint feletti összegtől is, és ezt a személyt ő még a brókertevékenysége alatt ismerte meg. Már ekkor felmerült bennük, hogy a bűncselekmény elkövetését meg kell szervezni, és a kivitelezéséhez több személy szükséges, továbbá megállapodtak abban is, hogy a cselekmény elkövetéséhez fegyverre és gépkocsira egyaránt szükség lesz. Ezután az I. r. terhelt a II. r. terhelt jelenlétében felhívta telefonján a sértettet, akinek hamis néven mutatkozott be, és olcsó háztartási tüzelőolajat ajánlott fel megvételre. A sértett a telefonáló I. r. terhelt hangjában régi ismerőse hangját vélte felfedezni, így beleegyezett abba, hogy az I. r. terhelt által megjelölt helyre elmegy, és pénzt is visz magával. A továbbiakban a II. r. terhelt felkereste a IV. r. terheltet, akinek elmondta, hogy rablás bűncselekményének az elkövetéséhez kéri a segítségét, mégpedig úgy, hogy a IV. r. terhelt 100 000 Ft ellenében a saját személygépkocsijával fogja szállítani a helyszínre a cselekmény résztvevőit. A IV. r. terhelt elvállalta a feladatot. Ezzel egyidőben az I. r. terhelt felkereste a III. r. terheltet és felkérte őt arra, hogy ő hajtsa végre a sértett kirablását úgy, hogy fegyvert is szerezzen. A III. r. terhelt elvállalta a felkínált lehetőséget, és vállalta a fegyver beszerzését is. Ez utóbbi érdekében megkereste régebbi ismerősét, akiről tudta, hogy

- 49 -

fegyverrel rendelkezik és anélkül, hogy megmondta volna az illetőnek, hogy mire kell a fegyver, elkérte tőle az 5,6 mm kaliberű pisztolyát, valamint 10 db ehhez való lőszert. Miután a fentiek szerint a terheltek megtervezték a cselekmény elkövetését, az I. és a III. r. terheltek a megbeszélt helyre mentek, a IV. r. terhelt által vezetett gépkocsival. A IV. r. terhelt sem akkor, sem később nem tudta, hogy a III. r. terheltnél lőfegyver vagy lőszer van. Megálltak a sértett által vezetett tartálykocsi mögött. A III. r. terhelt a fegyvert és lőszereket tartalmazó diplomatatáskával a kezében, kiszállt a gépkocsiból, odament a sértetthez, vele beültek a vezetőfülkébe, majd a III. r. terhelt elővette a lőfegyvert, annak elsütő szerkezetét felhúzta és felszólította a sértettet, hogy adja át a nála levő pénzt. Az ilyen módon alkalmazott, lenyűgöző hatású kényszer alatt álló sértett 1 410 000 Ft készpénzt adott át a III. r. terheltnek, aki azt magához vette, majd visszament a személygépkocsihoz és eltávoztak. A cselekmény elkövetése után felkeresték a II. r. terheltet, és megosztoztak a zsákmányon. A II. r. terhelt 500 000 Ft-ot, az I. r. terhelt 400 000 Ft-ot, a III. r. terhelt szintén 400 000 Ft-ot, míg a IV. r. terhelt 100 000 Ft-ot kapott. A vádlottak és védők a fellebbezéseikben hivatkoztak arra, hogy a csoportos elkövetést – mint minősítő körülmény – a jelen ügyben nem valósult meg, mivel a sértett nem tudott arról, hogy a helyszínen három elkövető tartózkodik, ő csak a III. r. terhelttel került kapcsolatba. A megyei bíróság álláspontja szerint a csoportos elkövetés megvalósult, mert a csoportos elkövetés azért minősítő körülménye a rablásnak, mert a három vagy több elkövető jelenléte a szervezettséget, a feladatok megosztását feltételezi, s ezáltal az elkövetési mód nagyobb tárgyi súlyú. Ez indokolja, hogy a cselekménynek súlyosabb legyen a büntetőjogi megítélése, nem pedig az, hogy a sértettnek a legalább három elkövetőről volt-e tudomása. Mindezekre figyelemmel a megyei bíróság álláspontja szerint a csoportos elkövetés megvalósulását a rablási cselekménynél nem a sértett, hanem az elkövetők oldaláról kell vizsgálni. Az adott esetben a Legfelsőbb Bíróság iránymutatásában (BH 1993/8. – 482., BH 1992/4. Fórum) megkívánt térbeli és időbeli együttes jelenlét megvalósult, mivel a helyszínen tartózkodott a rablás tettese és két bűnsegéde, akik a szállítást, illetőleg a figyelést végezték. A kifejtettekre figyelemmel a megyei bíróság a csoportos elkövetés megállapítását valamennyi terheltnél helyesnek találta, mivel a helyszínen nem lévő II. r. vádlott is tudta, hogy három személynek mint „tippadó” nyújt segítséget a bűncselekmény elkövetéséhez. 3. A Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 1.B.III.1276/1998. számú ügyében az ítéleti tényállás a következő: K. J. és Sz. A. terheltek elhatározták, hogy egy postahivatal sérelmére rablást követnek el. Sz. A. terhelt megkérte ismerősét, T. I. terheltet, hogy vegyen részt a cselekmény elkövetésében úgy, hogy Sz. A. terhelt személygépkocsiját ő vezeti. Ezt követően a három terhelt a gépkocsival egy postahivatalhoz tartott, K. J. és Sz. A. terheltek bementek a hivatalba, majd K. J. a pénztárhoz lépett, és egy Flóbert kaliberű pisztollyal a pénztárost felszólította a pénz átadására. A pénztáros a nála levő 15 000–20 000 Ft-ot átadta K. J.-nek, aki azonban a pénzt kevesellte, ezért a hivatal belső részébe vezető ajtó üvegét berúgta, a lyukon keresztül benyúlt, és az ajtót kinyitotta, s a páncélszekrényhez ment. A pisztollyal a kezében K. J. tovább fenyegetődzött, és pénzt követelt. A postahivatal másik dolgozója K. J. terhelt felszólításának eleget téve a páncélszekrény ajtaját kinyitotta, és abból a nála lévő szatyorba pénzt pakolt bele, majd kifelé indult, és még az asztalon levő pénzből is felmarkolt. Sz. A. terhelt a posta fogadóterében állt, és fenyegető jelenlétével biztosította a társa tevékenységét. A terheltek, miután elhagyták a postahivatalt, beszálltak az ott várakozó és T. I. által vezetett gépkocsiba, majd elhajtottak. A terheltek cselekményét a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság a Btk. 321. §-a (3) bekezdésének c) pontja szerinti csoportosan elkövetett rablás bűntettének minősítette, melyet T. I. terhelt bűnsegédi minőségben valósított meg. Az elsőfokú bíróság a minősítésre vonatkozó jogi álláspontját azzal indokolta, hogy az elkövetők a tettesi, társtettesi, illetve bűnsegédi magatartást együtt tevékenykedve valósították meg, a csoportos elkövetés nem a sértetti oldalról, hanem az elkövetői oldalról közelíthető meg. A cselekmény fokozottabb társadalomra veszélyességét nem az jelenti, hogy a sértett hány személy részvételéről bír tudomással, hanem az, hogy az elkövetők hogyan és milyen módon szervezik meg a bűncselekmény elkövetését. Ez a szervezettség nyilvánul meg akkor, amikor az egyik elkövető járó motorral a postahivatal előtt várakozik, biztosítva azt, hogy a társai miután a pénzt megszerezték, beugorva a járműbe, nyomban el tudjanak menekülni a helyszínről. Ehhez társul, hogy két elkövető alkalmazza a sértettekkel szembeni fenyegetést, ami nyilvánvalóan komolyabb fenyegetést jelent, mint egy személy megjelenése. Így nincs jelentősége annak, hogy a sértettek együttesen valamennyi elkövetőt látják-e, felmerül e a tudatukban, hogy hányan lehetnek, hanem döntő jelentősége annak van, hogy a terheltek tudatában a többes elkövetés mint az elkövetést megkönnyítő mód jelent meg. A terheltek az adott esetben időben és térben együtt voltak jelen, jóllehet a sértettek a postahivatal belső kialakítása miatt közvetlenül nem láthattak rá a kint várakozó harmadik személyre. A szerepek elosztása, a szervezettség követelménye nem jelenti azt, hogy ez azonos lenne a bűnszövetségben való elkövetéssel. Mindezek alapján a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság K. J. I. r., Sz. A. II. r. és T. I. V. r. terheltek cselekményét a Btk. 321. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés c) pontjának II. fordulata szerint minősülő csoportosan elkövetett rablás bűntettének minősítette azzal, hogy e cselekményt K. J. I. r. és Sz. A. II. r. terheltek a Btk. 20. §-ának (2) bekezdése szerinti társtettesként, T. I. V. r. terhelt pedig a Btk. 21. § (2) bekezdésére figyelemmel bűnsegédként valósította meg. A Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság a 24.Bf.III.6707/1999/6. számú ítéletével a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság ítéletét megváltoztatta, és a terhelteknek a tényállásban írt cselekményét a Btk. 321. §-ának (1) bekezdésébe ütköző rablás bűntette alapesetének minősítette, melyet K. J. I.r. terhelt tettesként, Sz. A. II. r. terhelt bűnsegédként követett el.

- 50 -

A másodfokú bíróság álláspontja szerint a csoportos elkövetés megállapíthatóságának alapfeltétele, hogy a bűncselekmény elkövetésében – akár tettesi, akár részesi minőségben – legalább hárman vegyenek részt, de további szükséges követelmény a szándékegységben való elkövetés, amelynek során az elkövetők a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve valósítják meg a bűncselekményt. Időben és térben elkülönülő magatartás azonban az említett körülmény megállapíthatóságát nem alapozza meg. (BH 1993. évi 482. számú jogeset). Ez az állásfoglalás a csoportos elkövetés előfeltételeként említi ugyanis, hogy „három vagy több személy a bűncselekmény helyszínén felismerhetően együtt tevékenykedve valósítsa meg a bűncselekményt”. Ebből az értelmezésből pedig egyértelműen az következik, hogy a csoportos elkövetés megállapíthatósága szempontjából kizárólag a sértetti oldal vizsgálható, hiszen az elkövetők nyilvánvalóan tisztában vannak társaik jelenlétével. Amint azt az elsőfokú bíróság is rögzítette, az adott ügyben a sértettek nem ismerhették fel, hogy az elkövetésben hárman vesznek részt. Az adott ügyben az időbeli egység kétség kívül megállapítható, azonban a térbeli egységet nem lehet megállapítani abban az esetben, ha a harmadik elkövető a bűnös magatartást olyan helyszínen tanúsítja, amely a bűncselekmény elkövetésének helyszínétől (jelenleg a postahivatal épületétől) fizikailag elkülönül. Nem lehet azonos térnek tekinteni azokat a helyszíneket, amelyek ugyanarról a helyről semmilyen módon nem tekinthetők át, az egyes helyszínen történteket a másik helyszínről nem lehet észlelni. A csoportos elkövetés fokozottabb társadalomra veszélyességét a csoport által keltett komolyabb félelem, illetve a csoporttal szembeni védekezés nehezebb volta alapozza meg, nem pedig az elsőfokú bíróság által hivatkozott szervezettség. A csoportos elkövetés ugyanis korántsem jár együtt szervezettséggel, illetve a szerepek kiosztásával. A csoportosan elkövetett rablás megvalósítható kifejezetten ötlet– és alkalomszerű magatartással is. Bár rablás esetében nem kerülhet szóba, de megemlítendő, hogy az ugyancsak a Btk. 137. §-ának 13. pontján alapuló csoportos elkövetés megállapíthatóságának még az sem akadálya, hogy az elkövetők egymással szemben állva követik el a bűncselekményt. (BH 1995. évi 299. számú jogeset). Amennyiben a csoportos elkövetés megállapíthatóságát kizárólag elkövetői oldalról vizsgálnánk – nevezetesen a terheltek tudatában a többes elkövetés az elkövetést könnyítő módként jelenik meg –, úgy a bűncselekmény helyszínén való együttes jelenlét sem lenne követelmény. Kétségkívül az elkövetés könnyíti ugyanis pl. egy a menekülést segítő, kilométerekkel távolabb várakozó vagy – előzetes megbeszélés alapján – egy, a bűncselekményből származó előnyt biztosító személy is. A jelen ügyben azonban a harmadik elkövető részvétele a tényleges elkövetést nem könnyítette. Mivel a postahivatalban történteket ő sem észlelhette, az elkövetésben még csak „szükség esetén” sem nyújthatott volna segítséget, az elkövetés után pedig a gépkocsit elvileg vezethette volna bármelyik másik terhelt is. Tekintettel arra, hogy a felismerhetőség, valamint az időbeli és térbeli egység hármas követelményéből az adott ügyben – a kifejtettek szerint – csupán egy valósult meg, ezért a másodfokú bíróság a tényállásban írt cselekményt a Btk. 321. §-ának (1) bekezdésébe ütköző rablás bűntette alapesetének minősítette. 4. Ugyanebben a kérdésben a Nógrád Megyei Bíróság a Bírósági Határozatok 1999. évi 4. számában, 148. számon közzétett döntésében a következőképpen foglalt állást: „A rablás csoportosan elkövetettként minősül, ha három vagy több személy – akár tettesként, akár részesként – a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve követi el a bűncselekményt; nem zárja ki a rablásnak csoportosan elkövetettként megállapítását az a körülmény, hogy a három elkövető közül az egyik (bűnsegéd) nem ment be a postahivatal helyiségébe, hanem a gépkocsiban várt a társaira, és a jelenlétét a sértettek nem is észlelték.” A megállapított tényállás lényege e jogkérdés elbírálása szempontjából a következő: Az I. és a II. r. terhelt megállapodott a III. r. terhelttel abban, hogy rablás útján pénzt fognak szerezni. Ennek megfelelően a II. r. terhelt tulajdonában levő személygépkocsival Sz. községbe utaztak. A helyi postahivatal előtt megálltak, itt az I. és a III. r. terhelt kiszállt az autóból, maszkot tettek fel és egy-egy lőfegyvernek látszó öngyújtóval, illetve riasztópisztollyal fenyegetőzve pénzt követeltek a postai alkalmazottaktól. Összesen több mint 8 millió forintot tulajdonítottak el. Eközben a II. r. terhelt az autóban maradt, s amikor a társai visszatértek, elszállította őket a helyszínről. A fellebbezési tárgyaláson előterjesztett védelmi álláspont szerint az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a terheltek cselekményeit csoportosan elkövetettnek minősítette. A védők érvelése az volt, hogy a csoportos elkövetés megállapításának az a feltétele, hogy legalább három személy együttesen legyen jelen a bűncselekmény helyszínén, és valamennyi elkövető jelenléte a külső személyek számára is észrevehető, érzékelhető legyen, hogy az elkövetők jelenléte a sértettekre bénítólag hasson. Miután a II.r. terhelt a gépkocsiban várakozott, és nem volt jelen a cselekmény elkövetésének a színhelyén, így nincs törvényes alap a csoportos elkövetés megállapítására. A megyei bíróság a határozatában kifejtette, hogy a védők álláspontja nem helytálló. A Btk. 137. §-ának 13. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint ugyanis csoportosan követik el a bűncselekményt, ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt. Az irányadó bírói gyakorlat szerint csoportos az elkövetés, ha három vagy több személy – akár tettesi, akár részesi minőségben – a bűncselekmény helyszínén együtt tevékenykedve valósítja meg az elkövetési magatartást; az időben és térben kifejezetten elkülönülő magatartás viszont nem alapozza meg a csoportos elkövetés megállapítását. Azokban az esetekben azonban, amikor három vagy több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között megosztotta, és valamelyikük csupán megfigyelést vagy szállítást végzett, a csoportos elkövetés aggály nélkül megállapítható, és ez a tevékenység bűnsegédi magatartásként értékelendő. III. Az ismertetett döntésekből megállapítható, hogy a bíróságok egyaránt a Bírósági Határozatok 1999/4. számának Fórum rovatában megjelent megállapodásból indultak ki, és erre is hivatkoztak a döntéseik során, de a jogi álláspontjukban jelentős

- 51 -

eltérések ismerhetők fel abban a kérdésben, hogy ha két elkövető volt a támadó, a harmadik pedig a gépkocsiban várakozott, a rablás csoportos elkövetése mint minősített eset megállapítható-e. Ez a két álláspont szembetűnő a 3. és 4. szám alatt ismertetett ügyekben: lényegében azonos tényállás alapján a Fővárosi Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elkövetők tevékenysége csak a rablás alapesetét valósította meg, míg a Nógrád Megyei Bíróság szerint, ha három vagy több személy az elkövetésben játszott szerepeket egymás között megosztotta, a csoportos elkövetés aggály nélkül megállapítható akkor is, ha az egyik elkövető csupán megfigyelést vagy szállítást végzett, s ezzel a rablás bűnsegédi magatartását valósította meg. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese mint indítványozó a jogegységi tanács ülésén az utóbbi elvi állásponttal értett egyet, és a jogegységi tanács álláspontja szerint is ez felel meg a törvény helyes értelmének. A Btk. 137. §-ának 13. pontja szerint csoportosan elkövetettnek minősül a bűncselekmény, ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt. Az e törvényi rendelkezésen alapuló egységes gyakorlat szerint a csoportos elkövetésnek az a feltétele, hogy legalább három személy egyidejűleg, együttesen vegyen részt az elkövetési tevékenység végrehajtásában, de nem szükséges, hogy valamennyien csak tettesi, illetve társtettesi tevékenységet valósítsanak meg, hanem e súlyosabb minősítést a részesi közreműködés is megalapozza. A cselekmény súlyosabb minősítése szempontjából az elkövetésében való részvétel a döntő, nincs jelentősége annak, hogy a három vagy több elkövető közül a bűncselekményben melyik, milyen magatartással működött közre, tehát hogy ki valósította meg teljes egészében a törvényi tényállásban foglalt elkövetési magatartást és ki az, aki ehhez segítséget nyújtott, mint a 4. alatti tényállás esetében. A csoport tagjain tehát az elkövetőt, a tettest, a társtettest, valamint a felbujtót és a bűnsegédet is egyaránt érteni kell. Az elkövetői minőséget pontosan meg kell állapítani, és ehhez eltérő jogkövetkezmények fűződhetnek, mint pl. a bűnsegédnél az enyhítő rendelkezés szélesebb körű alkalmazásának a lehetősége, ami kihatással lehet a büntetés kiszabására. A csoportos elkövetés annyiban eltér az egyszerű többes elkövetéstől, hogy legalább három személy közreműködését feltételezi. Ennél lényegesebb további különbség, hogy a csoport tagjai a bűncselekmény, pontosabban a tettesi (társtettesi) magatartás helyszínén, vagy annak közelében, tehát azonos alkalommal, jól körülhatárolható térbeli és időbeli határok között együttműködve vesznek részt a cselekmény véghezvitelében. A csoport tagjainak együttes jelenléte és összehangolt tevékenysége egyfelől megkönnyíti a bűncselekmény elkövetését, másfelől megnehezíti az ellene való védekezést. Ebben nyilvánul meg a csoportos elkövetés fokozott társadalomra veszélyessége az egyszerű többes elkövetéshez képest. A bűncselekmény részesei csak akkor tekinthetők a csoport tagjainak, ha a tettes (társtettesek) mellett maguk is a bűncselekmény helyszínén működnek közre a bűncselekmény elkövetésében: a felbujtó a helyszínen bírja rá a tettest a bűncselekmény véghezvitelére, a bűnsegéd pedig a helyszínen nyújt ahhoz segítséget. A felbujtó azonban akkor is a csoport tagjának tekintendő, ha a tettest ugyan nem a helyszínen bírja rá a cselekmény elkövetésére, de a helyszínen – a felbujtásba beolvadó – bűnsegédi magatartást fejt ki. A rablás és más erőszakos bűncselekmény esetében a tettesi magatartás mindig közvetlenül érinti a sértettet, de a sértettre hatással lehet a csoport más tagjainak magatartása is, a sértett a jelenlétüket és az elkövetésben való közreműködésüket legalábbis felismerheti. Ez azonban nem feltétele a csoportos elkövetés megállapításának, és így nincs jelentősége annak, hogy a sértett vagy a sértettek az elkövetők bármelyikének jelenlétét vagy a bűncselekmény elkövetésében való részvételét ténylegesen észlelik-e. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott és a döntését a Bszi. 32. § (4) bekezdése alapján közzéteszi. Budapest, 2000. június 21. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Kónya István s. k., bíró, Miszlayné dr. Lányi Éva s. k., előadó bíró, Dr. Váczi István s. k., bíró, Dr. Tóth Éva s. k., bíró. Magyar Közlöny 2000/70 (VI. 30.) 3/2000. Büntető jogegységi határozat a bíróság illetékességéről az előzetes letartóztatás meghosszabbítása, illetőleg az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartása iránti eljárásban A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

- 52 -

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a 2000. június 21. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. A vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás meghosszabbítása, illetőleg az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartása iránti eljárásban nem a gyanúsított fogvatartásának helye szerinti bíróság [Be. 379/A. § (4) bek.], hanem az általános szabályok (Be. 28. §) szerinti bíróság illetékes. 2. Ugyanez irányadó, ha a fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben hajtják végre [Be. 302. § (2) bek. a) pont]. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész a Bszi. 29. §-a (1) bekezdése a) pontjának II. fordulata és a 31. §-ának (2) bekezdése alapján – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – jogegységi eljárást indítványozott. A legfőbb ügyész BF.927/2000. számú indítványa szerint az ítélkezési gyakorlat nem egységes abban a jogértelmezési kérdésben, hogy a javítóintézetben végrehajtott előzetes letartóztatás határidejének meghosszabbítására melyik bíróság az illetékes: az eljárás folytatásának helye, amely rendszerint azonos a bűncselekmény elkövetésének a helyével, vagy a javítóintézet székhelye – vagyis a fogvatartás helye – szerint illetékes bíróság. A legfőbb ügyész az eltérő bírói gyakorlatot az alábbi döntésekkel igazolta: 1. A Csongrád Megyei Bíróság az 1998. április 29. napján meghozott Bk.247/1998/2. számú végzésével a javítóintézetben fogvatartott fk. R. G. gyanúsított előzetes letartóztatása határidejének a meghosszabbítására irányuló ügyészi indítványt és a vonatkozó iratokat a Fővárosi Bírósághoz tette át. Álláspontja szerint a kényszerintézkedés meghosszabbításával kapcsolatos eljárásra a fogvatartás helye (Budapest, Szőlő u. 60. szám alatti javítóintézet) szerinti Fővárosi Bíróság lenne illetékes. A megyei bíróság álláspontja szerint a Be. 379/A. §-ának (1) bekezdése a vádemelés előtti előzetes letartóztatás elrendelésére speciális illetékességi és hatásköri szabályt tartalmaz. Az eljárásra a gyanúsított fogvatartásának helye szerinti helyi bíróság az illetékes. A fogvatartás helye szerinti illetékesség a Be. 379/A. §-ában „a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos eljárás a vádirat benyújtása előtt” cím alatt szabályozott valamennyi eljárásra vonatkozik, így az előzetes letartóztatás meghosszabbítására is. A Be. 95. §-ának (1) bekezdése pedig, amely a második, illetve harmadik hónap utáni meghosszabbítást a megyei bíróság hatáskörébe utalja, az illetékességre nem tartalmaz eltérő szabályt. A megyei bíróság a végzésében utalt arra is, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésére, meghosszabbítására eltérő illetékességi szabály a Be.-nek a fiatalkorúakra vonatkozó XIII. fejezetében sem található. Csupán az előzetes letartóztatás végrehajtási helyének megváltoztatása tárgyában rendelkezik eltérően – a hatáskört és az illetékességet is érintően – a Be. 302. §-ának (4) bekezdése. Ez a rendelkezés azonban az előzetes letartóztatás meghosszabbítása esetére – analógia alapján – nem alkalmazható. Egyértelműen a fogvatartás helye szerinti illetékesség lehetett csak a törvényalkotói szándék is, hiszen a Be. 379/A. §-a (4) bekezdésének utolsó mondata a bírói meghallgatásra ad lehetőséget. A meghallgatást pedig a fogvatartás helye szerint illetékes bíróság tudja – a fogvatartott szállítása nélkül – megtartani. A kifejtettekre tekintettel – a megyei bíróság jogi álláspontja szerint – a Budapesten javítóintézetben végrehajtott előzetes letartóztatás meghosszabbítására a Csongrád Megyei Bíróság nem illetékes. A fiatalkorú gyanúsított és védője által bejelentett fellebbezés folytán a Csongrád Megyei Bíróság az 1998. június 3. napján kelt 1.Bkf.315/1998/1. számú végzésével mellőzte a Csongrád Megyei Bíróság Bk.247/1998/2. számú végzésének felülbírálatát, mert időközben a gyanúsítottat a fogvatartó intézet szabadlábra helyezte. A megyei bíróság – három hivatásos bíróból álló tanácsa – azonban a végzésének indokolásában mindenben osztotta az egyesbíró által az illetékesség kérdésében elfoglalt jogi álláspontot. 2. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság az 1999. június 2. napján kelt 4.Bk.170/1999/2. szám alatti végzésében a javítóintézetben fogvatartott fk. F. R. gyanúsított előzetes letartóztatását a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb 1999. augusztus 10. napjáig meghosszabbította azzal, hogy a fogvatartás helyéül továbbra is a Szociális és Családügyi Minisztérium Debreceni Gyermekotthonát jelölte ki. A gyanúsított fellebbezése folytán a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság az 1999. június 15. napján kelt 6.Bkf.188/1999/2. számú végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. 3. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság az 1999. december 14. napján kelt Bk.354/1999/2. szám alatti végzésével a javítóintézetben – a Szociális és Családügyi Minisztérium Debreceni Javítóintézetében – fogvatartott fk. B. E. gyanúsított előzetes letartóztatását az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozandó határozatáig, de legfeljebb 2000. február 23. napjáig meghosszabbította. A gyanúsított fellebbezése alapján a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság az 1999. december 22. napján kelt 1.Bkf.367/1999/2. szám alatti végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. A legfőbb ügyész az indítványában hivatkozott arra, hogy az ügyészi tapasztalatok szerint, az 1. pont alatti ügy kivételével, minden esetben az eljárás folytatásának helye szerint illetékes bíróságok hosszabbították meg a javítóintézetben fogvatartott fiatalkorú gyanúsítottak előzetes letartóztatását. A legfőbb ügyésznek a jogegységi eljárást kezdeményező indítványából kitűnő és a jogegységi tanács ülésén is kifejtett álláspontja szerint a Csongrád Megyei Bíróságnak az 1. pont alatt ismertetett Bk.247/1998/2. és a Bkf.315/1998/1. szám alatti végzéseiben elfoglalt álláspontja a javítóintézetben végrehajtott előzetes letartóztatás meghosszabbítására vonatkozó illetékességi kérdésben téves jogértelmezésen alapul.

- 53 -

A jogegységi tanács – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – a jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek tartotta. A Be. 379/A. §-ának (1) bekezdése szerint az előzetes letartóztatás, illetőleg az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelése iránt az ügyész tesz indítványt a gyanúsított fogvatartásának helye szerint illetékes bíróságnak. A megyei bíróság elnöke ezekre az eljárásokra – a megyei főügyész javaslatára – más helyi bíróság illetékességét is megállapíthatja. Az előzetes letartóztatás elrendelésénél szükségszerűen gyors eljárásra, szoros határidőkön belüli intézkedésre van szükség, ezért rendelkezett úgy a törvény, hogy speciális illetékességi okot állapított meg, és a gyanúsított fogvatartásának helye szerinti illetékességről rendelkezett. Az előzetes letartóztatás meghosszabbítását szabályozó Be. 379/A. §-ának (4) bekezdése, illetőleg a Be. 95. §-ának (1) bekezdése már nem tartalmaz ilyen speciális illetékességi szabályt. A különleges eljárásokban (Be. XVIII. fejezete), mint amilyen a vádirat benyújtása előtti kényszerintézkedésekkel kapcsolatos eljárás is, a törvény rendelkezéseit az e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni [Be. 356. § (1) bek.]. Mivel eltérő illetékességi szabály itt nincs, arra kell következtetni, hogy a kényszerintézkedések meghosszabbításánál a bíróság illetékességének általános szabályai (Be. 28. §) az irányadók. A Be.-nek a fiatalkorúakra vonatkozó XIII. fejezete sem tartalmaz ettől eltérő rendelkezést. Ezért a javítóintézetben fogvatartott fiatalkorú gyanúsított előzetes letartóztatásának meghosszabbítása tárgyában sem a fogvatartás helye – vagyis a javítóintézet székhelye – szerint illetékes bíróságnak, hanem az eljárás folytatásának helye szerint egyébként illetékes bíróságnak kell eljárnia. Ezt az álláspontot nem gyengíti a Be. 379. §-a (4) bekezdésének utolsó mondatában foglalt az a rendelkezés sem, amely az előzetes letartóztatás meghosszabbításával összefüggésben indokolt esetben lehetővé teszi a gyanúsítottnak a bírói meghallgatását. Ez a rendelkezés már hatályban volt, amikor a fiatalkorúak előzetes letartóztatásának szabályait módosító 1995. évi XLI. törvény hatályba lépett. A jogalkotó számolt azzal, hogy amennyiben olyan új körülmény merül fel, amely a fiatalkorú meghallgatását indokolja, a gyanúsított szállítása szükségessé válhat. Ennek ellenére nem változtatott azon a szabályozáson, amelynél fogva e kérdésben az illetékesség általános szabályai az irányadók. A jogegységi tanács a kifejtettekre tekintettel a legfőbb ügyészi indítványt alaposnak találta és az eddig is követett általános bírói gyakorlatban képviselt elvi álláspontot tartja fenn (2. és 3. pont), mely szerint a vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás meghosszabbítása, illetőleg az ideiglenes kényszergyógykezelés fenntartása iránti eljárásban a bíróság illetékességére, a Be. 28. §-ában meghatározott általános illetékességi szabályok az irányadók, s ezek – a Be. XIII. fejezetében foglalt eltérő rendelkezés hiányában – a fiatalkorúakra nézve is alkalmazandók. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és a döntését a Bszi. 32. § (4) bekezdése alapján közzéteszi. Budapest, 2000. június 21. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Kónya István s. k., bíró, Miszlayné dr. Lányi Éva s. k., előadó bíró, Dr. Váczi István s. k., bíró, Dr. Tóth Éva s. k., bíró. Magyar Közlöny 2000/70 (VI. 30.) 4/2000. Büntető jogegységi határozat az elítélt büntetés-végrehajtási bíró általi kötelező meghallgatásáról a bv. intézet fegyelmi határozata elleni fellebbezés elbírálása előtt A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a 2000. június 21. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: A büntetés-végrehajtási bíró az elítéltet köteles meghallgatni, mielőtt a bv. intézet fegyelmi határozata elleni fellebbezést elbírálja [Bv. tvr. 6. § (3) bek. b) pont, 7/B. § (1) bek.].

- 54 -

INDOKOLÁS I. A legfőbb ügyész a Bv. 812/1999. számú indítványában, a bíróság szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja és a 32. §-ának (2) bekezdése alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban a kérdésben, hogy a büntetés-végrehajtási intézet határozata elleni fellebbezés elbírálása előtt a büntetés-végrehajtási bíró jogosult-e az iratok tartalma alapján az elítélt meghallgatása nélkül dönteni. A legfőbb ügyész indítványa felhívta a figyelmet arra, hogy ebben a kérdésben a bírói gyakorlat nem egységes, és ezt a következő határozatokkal szemléltette: 1. A Csongrád Megyei Bíróság büntetés-végrehajtási bírája az 1999. szeptember 1. – napján meghozott Fe. 96/1999/2. számú végzésével helybenhagyta a Szegedi Fegyház és Börtön 614/1999. számú fegyelmi határozatát, amellyel az elítéltet fegyelmi vétség elkövetése miatt 30 nap magánelzárás fegyelmi fenyítéssel sújtotta. Az irányadó körülmények között a 15 évi fegyházbüntetését a Szegedi Fegyházban és Börtönben töltő elítélttel szemben a büntetés-végrehajtási intézet fegyelmi jogkör gyakorlója az 1999. augusztus 15. napján elkövetett fegyelmi vétség miatt – az elítélt megtagadta a munkára történő kivonulást – 30 nap magánelzárás fegyelmi fenyítést szabott ki. Az elítélt a fegyelmi határozattal szemben fellebbezést jelentett be. A Csongrád Megyei Bíróság büntetés-végrehajtási bírája a fegyelmi határozatot kizárólag az iratok alapján, az elítélt meghallgatása nélkül helybenhagyta. A büntetés-végrehajtási bíró végzése ellen az elítélt a fegyelmi fenyítés enyhítése végett, a Csongrád Megyei Főügyészség pedig az elítélt meghallgatásának elmulasztása miatt, eljárási szabálysértésre alapítottan jelentett be fellebbezést. A megyei főügyészség a fellebbezése jogi indokolásában rámutatott: a büntetés-végrehajtási bíró a döntésének meghozatala előtt – bár ez kötelező lett volna – az elítéltet nem hallgatta meg, ezáltal megsértette a többször módosított Bv. tvr. 6. §-a (3) bekezdésének b) pontjában foglaltakat. Ezért a büntetés-végrehajtási bíró végzésének hatályon kívül helyezését és a bv. bírónak új eljárásra való utasítását indítványozta. A Csongrád Megyei Bíróság másodfokú tanácsa a 3.Bf.1020/1999/2. számú, 1999. szeptember 27-én kelt végzésével az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A határozat indokolásában a megyei bíróság másodfokú tanácsa arra mutatott rá, hogy a Bv. tvr. 6. §-a (3) bekezdése b) pontjának szövegezése általános rendelkezés, az egyéb részletező szabályok egybevetéséből pedig az a következtetés vonható le, mely szerint a büntetés-végrehajtási bíró csak azokban az esetekben köteles az elítéltet meghallgatni, ha azt a jogszabály a konkrét büntetés-végrehajtási eljárás során kifejezetten előírja. Ilyen eljárás a Bv. tvr. 8. §-ának (1) bekezdése szerint a feltételes szabadságra bocsátás, valamint a 14. § (1) bekezdése szerint a szabadságvesztés végrehajtási fokozatának utólagos meghatározása. A fentiekből következően a magánelzárás fegyelmi határozat elleni fellebbezés elbírálása esetén a bírói meghallgatás pusztán lehetőség, de nem jogszabály által előírt kötelezettség. A másodfokú bíróság álláspontját azzal is indokolta, hogy amennyiben a jogalkotó a büntetés-végrehajtási intézet magánelzárás fenyítést kiszabó határozata elleni fellebbezés elbírálásakor is szükségesnek tartotta volna az elítélt meghallgatását, úgy nyilvánvalóan a Bv. tvr. 7/B. §-ának (1) bekezdésében írt 5 napos elintézési határidőhöz képest nem ilyen szoros ügyintézési határidőt állapított volna meg. A legfőbb ügyész jogegységi eljárást kezdeményező indítványa mellékleteként csatolt további, a Csongrád Megyei Bíróság által azonos jogértelmezéssel hozott határozatokat. 2. A legfőbb ügyész kezdeményezése további bírósági határozatokat is csatolt mellékletként, amelyekből megállapítható, hogy a Csongrád Megyei Bíróságon kívül az ország valamennyi megyei bírósága és a Fővárosi Bíróság is ellentétes gyakorlatot folytat. A Fejér Megyei Bíróság Bv. 344/1999/2. számú végzését a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben 1999. március 25. napján tartott meghallgatáson hozta meg H. A. elítélt vonatkozásában, amellyel helybenhagyta a bv. intézet 10 nap magánelzárás fenyítést tartalmazó határozatát. A Pest Megyei Bíróság a Bv.573/1998/2. számú, 1998. október 8-án a Márianosztrai Bv. Intézetben tartott meghallgatáson hozott végzésével helybenhagyta a bv. intézet osztályvezetőjének B. Zs. elítélttel szemben tiltott szerencsejáték fegyelmi vétségért alkalmazott 10 nap magánelzárásról kelt fegyelmi határozatát. A Pest Megyei Bíróság a Bv.562/1998/2. számú, a Márianosztrai Bv. Intézetben 1998. október 8-án megtartott meghallgatáson meghozott végzésével elutasította L. S. elítélttel szemben a fegyház végrehajtási fokozatnak börtön végrehajtási fokozatra átminősítése iránti bv. intézeti javaslatot. 3. A legfőbb ügyész álláspontja szerint, amelyet a jogegységi tanács ülésén is fenntartott, a Csongrád Megyei Bíróság 3.Bf.1020/1999/2. számú végzésében kifejtettek téves jogértelmezésen alapulnak, és ellentétben állnak az országosan követett – a jogszabályokon alapuló – bírói gyakorlattal. A bv. bíró eljárását többféle és eltérő szintű jogszabály határozza meg. A Be. 397. §ának (1) bekezdése szerint a büntetések és intézkedések végrehajtása végett a bíróság intézkedik. A Bszi. 94. §-a értelmében a büntetések és intézkedések végrehajtása során a bíróságokra háruló feladatokat a büntetés-végrehajtási bíró és a hivatásos pártfogó látja el. A bv. bíró működését legmagasabb szinten, mint speciális jogszabály, a Bv. tvr. II. Fejezete szabályozza. Az e fejezetben levő 6. § (7) bekezdése értelmében a speciális jogszabály eltérő rendelkezésének hiányában lehetnek irányadók a bv. bíró eljárására a büntetőeljárás szabályai. Következésképpen a Be. különleges eljárásra vonatkozó szabályait megelőzik a Bv. tvr. speciális rendelkezései.

- 55 -

A Be. 356. §-a (2) bekezdésének e) pontja alapján a bíróság az iratok alapján dönt, szükség esetén meghallgatja az ügyészt, a terheltet és a védőt. Bizonyítás felvétele esetén tárgyalást tart. A Bv. tvr.-t módosító 1993. évi XXXII. törvény hatálybalépése előtt a bv. bíró az elítéltet meghallgatta, de bizonyítás felvétele esetén sem tartott tárgyalást. A novelláris módosítás után, 1993. április 15. napját követően a Bv. tvr. módosított 6. §-a (3) bekezdésének b) pontja már kötelezővé teszi a bizonyítás felvétele esetén tárgyalás tartását, fennmaradt azonban emellett a bv. bírói meghallgatás minden más esetben irányadó eljárási formája is. A Bv. tvr. tehát közelít a Be. különleges eljárásra vonatkozó szabályaihoz, azonban továbbra is létezik egy alapvető eljárásjogi különbség: a különleges eljárások körében a meghallgatás csupán lehetőség, addig a bv. bírói eljárásban a meghallgatás minden esetben kötelező, attól a bv. bíró nem térhet el. II. A többször módosított Bv. tvr. 6. §-ának (1) bekezdése értelmében „a bíróság e fejezetben szabályozott feladatait a megyei (Fővárosi) bíróságon működő büntetés-végrehajtási bíró látja el. A (3) bekezdés értelmében a büntetés-végrehajtási bíró a) egyesbíróként jár el, b) az elítéltet meghallgatja, bizonyítás felvétele esetén tárgyalást tart, az ügyész és a védő az elítélt meghallgatásán jelen lehet; ha az elítélt fogva van, a büntetés-végrehajtási bíró a meghallgatást, illetve a tárgyalást a büntetés-végrehajtási intézetben tartja, c) eljárása során hozott végzés ellen – ha e törvény másként nem rendelkezik, – fellebbezésnek van helye...” A (4) bekezdés értelmében a büntetés-végrehajtási bíró végzése elleni fellebbezést a megyei (Fővárosi) bíróság másodfokú tanácsa tanácsülésen, bizonyítás felvétele esetén tárgyaláson bírálja el. A bíróság eljárására egyébként a fellebbezés vétségi eljárásban elintézésének szabályai az irányadók.” A Be. 356. §-a (2) bekezdésének e) pontja szerint a bíróság általában az iratok alapján dönt, csak bizonyítás felvétele esetén tart tárgyalást. A meghallgatásokra vonatkozóan csupán lehetőséget biztosít azzal a kitétellel, hogy „szükség esetén”. Ezzel szemben a Bv. tvr.-nek a büntetés-végrehajtási bírói eljárására vonatkozó rendelkezése a meghallgatást a bv. bírói eljárásban kötelezővé teszi, attól a bv. bíró nem térhet el. Ez következik már a törvény szövegének nyelvtani értelmezéséből is. Amennyiben a meghallgatás tartását a jogalkotó a bv. bíró mérlegelésétől tette volna függővé, úgy azt a törvényerejű rendelet szövegében is egyértelműen kifejezésre juttatta volna. Ki kell emelni azt is, hogy a Bv. tvr. idézett 6. §-a (3) bekezdésének b) pontjában szabályozott bv. bírói eljárás elsőfokú bírósági eljárás még akkor is, ha a 7/B. § (1) bekezdésében a jogalkotó a büntetés-végrehajtási intézet magánelzárás fenyítést kiszabó határozata elleni fellebbezés elbírálásának jelöli meg. Ezt a jogértelmezést támasztja alá a 6. § (4) bekezdésében szabályozott, a büntetés-végrehajtási bíró végzése elleni perorvoslat lehetősége. A bv. bíró végzése elleni fellebbezést a megyei (Fővárosi) bíróság másodfokú tanácsa tanácsülésen, bizonyítás felvétele esetén tárgyaláson bírálja el. Figyelemmel arra, hogy a bv. bíró „elsőfokú” eljárásban hozott döntése az elítélt alapvető jogait és kötelezettségeit érinti, nem zárható el attól, hogy a bv. bíró döntése előtt őt személyesen meghallgassa. A Csongrád Megyei Bíróság álláspontja nem helytálló, az ország 19 megyéjében és a fővárosban folytatott bv. bírói gyakorlat felel meg a törvény helyes értelmének. A kifejtettekre tekintettel a jogegységi tanács – a legfőbb ügyész jogegységi indítványában kifejtettekkel egyetértve – megállapította, hogy a büntetés-végrehajtási bíró köteles az elítéltet meghallgatni, mielőtt a bv. intézet fegyelmi határozata elleni fellebbezést elbírálja. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács – a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) – a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2000. június 21. napján. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Tóth Éva s. k., előadó bíró, Miszlayné dr. Lányi Éva s. k., bíró, Dr. Kónya István s. k., bíró, Dr. Váczi István s. k., bíró. Magyar Közlöny 2000/70. (VI. 30.) 5/2000. Büntető jogegységi határozat

- 56 -

jármű átírásával kapcsolatos ügyintézés során megvalósuló közokirat-hamisítás A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2000. év október 30. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: Ha a jármű átírásával kapcsolatos ügyintézés során olyan adásvételi szerződést nyújtanak be az illetékes rendőrhatósághoz, amely a jármű korábbi tulajdonosát nem a valóságnak megfelelően tünteti fel, és ennek következtében a járműnyilvántartásba is a valóságnak meg nem felelő adat kerül, az egyéb törvényi feltételek megléte esetén a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntette valósul meg. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész az 1997. évi LXV. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdése a) pontjának II. fordulatára hivatkozva jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az indítvány szerint eltérő gyakorlat alakult ki annak megítélésében, hogyan minősül, ha az elkövető olyan adásvételi szerződést nyújt be a hatósághoz a gépkocsi átírásakor, amely a gépjármű korábbi tulajdonosát nem a valóságnak megfelelően tartalmazza. A bíróságok által elbírált esetekben ugyanazt a gépkocsit többször is eladták. A vevők, az új tulajdonosok azonban nem íratták át a gépkocsit a nevükre, így az utolsó vevő nem a forgalmi engedélyben tulajdonosként feltüntetett személytől vásárolt. Mivel e vevő a gépkocsit a nevére akarta íratni, az átíráshoz szükséges szerződésben eladóként nem a tényleges eladót, hanem a forgalmi engedélyben feltüntetett legutóbbi tulajdonost jelölte meg, e személy aláírását ráhamisította a szerződésre, és azt benyújtva kérte a gépkocsi átírását. Egy esetben a szerződést benyújtó, az átírást kérő személy nem tudott arról, hogy a szerződést nem az eladóként feltüntetett személy írta alá. A legfőbb ügyészi indítvány példákkal igazolta a bírói gyakorlat megosztottságát. A Monori Városi Bíróság a B.451/1996/32. számú, a Tatabányai Városi Bíróság a B.1554/1998/2. és a B.210/1999/2. számú – első fokon jogerőre emelkedett határozata az ilyen cselekményt magánokirat-hamisítás vétségeként értékelte. A Tatabányai Városi Bíróság a B.507/1999/2. és a B.443/1998/8. számú, valamint az Esztergomi Városi Bíróság a B.691/1998/2. számú – első fokon jogerőre emelkedett-végzése a cselekményt közokirat-hamisítás bűntetteként, illetve annak kísérleteként értékelte [Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontja]. A jogegységi tanács a jogértelmezési probléma eldöntése során a következőkre volt figyelemmel. A Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjában meghatározott ún. „intellektuális” közokirat-hamisítás bűntettét az követi el, aki közreműködik abban, hogy jog vagy kötelezettség létezésére, megváltozására vagy megszűnésére vonatkozó valótlan adatot, tényt vagy nyilatkozatot foglaljanak közokiratba. A törvény nem határozza meg a közokirat fogalmát, mivel az nem sajátosan büntetőjogi fogalom. A Pp. 195. §-ának (1) bekezdése szerint az olyan okirat, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörén belül a megszabott alakban állított ki, mint közokirat teljesen bizonyítja a benne foglalt intézkedést vagy határozatot, továbbá az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát, úgyszintén az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját. Ugyanilyen bizonyító ereje van az olyan okiratnak is, amelyet más jogszabály közokiratnak nyilvánít. Az eredeti közokiratéval azonos bizonyító ereje van a közokiratról – általában műszaki vagy vegyi úton – készült felvételnek (fénykép-, film-, hang– stb.), úgyszintén az eredeti okiratról bármely adathordozó (mágneslap, mágnesszalag stb.) útján készült okiratnak, ha a felvételt, illetőleg az adathordozóról az okiratot bíróság, közjegyző vagy más hatóság vagy ezek ellenőrzése mellett más szerv készítette. Ugyanilyen bizonyító ereje van az okirat megőrzésére hivatott szerv (pl. levéltár) által vagy ellenőrzése mellett készített felvételnek vagy okiratnak, végül a közokiratot kiállító vagy őrzésére hivatott szerv által a felvétel (vagy adathordozó útján nyert adatok) alapján készített kiadványnak [Pp. 195. § (2) bek.]. Vizsgálandó tehát, hogy a gépjárművek átírásával kapcsolatos nyilvántartás, az ezzel kapcsolatos iratok közokiratnak minősülnek-e, és a nyilvántartás a gépjárművek tulajdonjogát, a korábbi tulajdonosokat, azok számát (is) közhitelesen tanúsítja-e. A közúti közlekedés rendőrhatósági igazgatásáról korábban a 20/1990. (VII. 6.) BM rendelet szólt, jelenleg az 1998. január 1. napján hatályba lépett, ugyanezt a címet viselő 48/1997. (VII. 26.) BM rendelet (a továbbiakban: R.) az irányadó jogszabály. A közúti közlekedési nyilvántartásról törvény, a 2000. január 1. napjával hatályba lépett 1999. évi LXXXIV. törvény (a továbbiakban: Tv.) is rendelkezik. A Tv. 1. §-a szerint a törvény célja, hogy meghatározza a közúti közlekedési nyilvántartás adattartalmát, működési szabályait, az annak adatai alapján kiállított, a közúti járművezetésre jogosító, a jármű tulajdonjogát (üzemben tartását) és a közúti forgalomban való részvételre jogosító okmányok adattartalmát. Ezekből a rendelkezésekből az állapítható meg, hogy a jogalkotó nemcsak a közúti járművezetésre jogosító és a járműnek a forgalomban való részvételre jogosító adatoknak és ezek nyilvántartásának, hanem a járművek tulajdonára, tulajdonosaira és ezek változására vonatkozó adatoknak és az erre vonatkozó

- 57 -

nyilvántartásnak is – a korábban hatályos szabályozásnál lényegesen nagyobb – jelentőséget tulajdonít; a jogalkotó deklarált célja volt, hogy a nyilvántartás a jármű tulajdonára vonatkozó adatokat is közhitelesen tanúsítsa. A Tv. 2. §-ának 2. pontja a járműnyilvántartást a következőképen értelmezi: „a járműtulajdonos (üzembentartó), a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény. alapján nyilvántartott jármű, illetve járműokmány adatait tartalmazó nyilvántartás”. A Tv. 2. §-ának 3. pontja szerint okmánytár: a nyilvántartás alapiratainak, a nyilvántartásban szereplő adatok változását igazoló okmányok, a cserélt, leadott és a visszavont okmányok nyilvántartása. A TW. 3. §-ának (1) bekezdése szerint a közúti közlekedési nyilvántartást országos illetékességgel a belügyminiszter irányítása alatt álló, hatósági jogkörrel rendelkező központi hivatal működteti. A Tv. 19. §-a határozza meg, hogy a nyilvántartásból mely szervek igényelhetnek adatokat. A Tv. 28. §-a úgy rendelkezik, hogy a nyilvántartás számára adatot szolgáltató felelősségi körében gondoskodik a továbbított adatok helyességéről, időszerűségéről. A törvénnyel összhangban a R. kifejezetten a jármű tulajdonjogát igazoló okiratot, ún. „törzskönyvet” is rendszeresíteni rendel (28. §), a tulajdonost a forgalmi engedély is feltünteti, és abba a tulajdonos személyének változását be kell jegyezni. A jármű elidegenítése esetére az eladó és a vevő kötelezettségeit a R. 33. §-ának (5) és (6) bekezdése tartalmazza. E szerint a gépjármű tulajdonjogában bekövetkezett változást a régi tulajdonos 15 napon belül, nyomtatványon a forgalmi engedély személyi lapjának csatolásával a lakóhelye (ennek hiányában tartózkodási helye), székhelye, telephelye szerint illetékes rendőrkapitánysághoz köteles bejelenteni. A rendőrhatóság – kérelemre – a bejelentés tényéről hatósági bizonyítványt ad ki. A jármű elidegenítésekor az új típusú állandó forgalmi engedély üzembentartói és a bejelentőlapjának adásvételre vonatkozó adatait az eladó, illetőleg a vevő tölti ki, és írja alá. A törzskönyvet, valamint az új típusú állandó forgalmi engedély műszaki és aláírt üzembentartói lapját a jármű jogszerű megszerzőjének át kell adni. A régi tulajdonos kötelezettségét a forgalmi engedély kitöltött bejelentőlapjának rendőrhatósághoz történő eljuttatásával teljesíti. Az, aki a fenti bejelentés során az adásvételi szerződésen nem a valóságos eladót tünteti fel, és ennek a nem valóságos eladónak a nevét aláhamisítja, és ennek következtében ez a valótlan adat kerül a nyilvántartásba: közreműködik abban, hogy a nyilvántartásban a korábbi tulajdonos személye, annak neve a valóságtól eltérően szerepeljen. Mivel a járműnyilvántartás az előzőekben kifejtettek szerint a járművek tulajdonosaira vonatkozó adatok közhitelű nyilvántartására is szolgál, a bejelentő elköveti a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti közokirat-hamisítás bűntettét. Ennek a cselekménynek akkor is van tényleges társadalomra veszélyessége, ha a nyilvántartások és az okiratok (törzskönyv, forgalmi engedély) a tekintetben valósak, hogy a jármű tényleges és jogos tulajdonosát, a jármű jogszerű megszerzőjét fogják a valóságos helyzetnek megfelelően tulajdonosként feltüntetni. Nem vitás ugyanis, hogy társadalmi érdek (közhitelesség) fűződik ahhoz is, hogy a tényleges „jogelőd”-től származás kerüljön a nyilvántartásba, mivel ez a megszerzés jogszerűségével, közelebbről annak ellenőrizhetőségével szoros kapcsolatban álló kérdés. A korábbi jogos tulajdonos nevének feltüntetése (hamisítása) ugyanis megkönnyíti, megkönnyítheti a jármű illegális megszerzése esetén is a jármű értékesítését. Hasonló tehát a helyzet, mint a földhivatali nyilvántartás esetén: a BH 1982/5-182. szám alatt közölt határozat szerint intellektuális közokirat-hamisítás bűntette megállapításának van helye, ha a terhelt hamis tartalmú nyilatkozat felhasználása folytán közreműködik abban, hogy a földhivatal határozatába, illetőleg az ingatlan-nyilvántartásba a tulajdoni viszonyokat illetően hamis adatokat vezessenek be. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 1. §-ának (2) bekezdése kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a gépi adatfeldolgozású ingatlan-nyilvántartás tartalma az azt kezelő számítástechnikai eszközzel olvasható és kinyomtatott formában is megjeleníthető. Ugyanilyen jellegű az előzőekben részletesen ismertetett közúti közlekedési nyilvántartás is, az adatokat ugyanis közhitelesen ez tartalmazza. Ha a nyilvántartásba a valóságnak meg nem felelő adat kerül, akkor a nyilvántartás tartalmának olvasható és kinyomtatott állapotban történő megjelenítése is szükségképpen ezt a hamis adatot fogja tartalmazni. A hamis tartalom a nyilvántartásba való adatrögzítéssel jön létre, ezért a kivonat hamissága csak folyománya – szükségszerű következménye – a nyilvántartás hamis voltának. A bűncselekmény elkövetése akkor kezdődik meg, amikor az elkövető a hamis szerződést a rendőrhatóságnak benyújtja. Ha a rendőrhatóság a hamisítást felfedi, és ezért a valóságnak meg nem felelő adatok nem kerülnek a nyilvántartásba, a közokirathamisítás bűntettének a Btk. 16. §-a szerinti kísérlete valósul meg, a hamis okirat felhasználója (aki tehát azt a rendőrhatóságnak benyújtotta), ezért tartozik büntetőjogi felelősséggel. Az eladó nevének meghamisítása a szerződésen magánokirat-hamisításként nem értékelhető sem halmazatban, sem önállóan. A jogegységi tanács ugyanis változatlanul helytállónak tartja azt a bírói gyakorlatot, hogy ha az elkövető az intellektuális közokirat-hamisítást úgy valósítja meg, hogy a hatóságot valamely hamis magánokirat felhasználásával téveszti meg: csupán az intellektuális közokirat-hamisítás megállapításának van helye, az ezzel szükségszerűen megvalósuló magánokirat-hamisítás bűnhalmazatban történő megállapításra nem kerülhet sor (BH 1996/6-290.). Ha akár a később azt felhasználni szándékozó, akár más meghamisítja a szerződést, de az nem kerül felhasználásra, nem ellapítható meg a magánokirat-hamisítás vétsége sem; mivel e bűncselekmény törvényi tényállása az okirat felhasználása nélkül nem valósul meg teljes egészében. A hamisító cselekménye előkészületi jellegű cselekmény, azonban a Btk. 274. §-a (1) bekezdésnek c) pontja szerint minősülő közokirat-hamisításnak nem büntetendő az előkészülete, kísérleti szakba viszont a cselekmény – az okirat felhasználása hiányában – még nem jutott. Ha valaki meghamisítja a szerződést, és ezt a hamisításról tudva más használja fel, a hamisító – az egyéb feltételek megléte esetén – a közokirat-hamisítás részeseként felel.

- 58 -

Sajátos közvetett tettesség valósul meg, ha a benyújtó (felhasználó) úgy tudja, hogy a szerződésen a valódi eladó, van feltüntetve, és ő is írta alá a szerződést, de ez ténylegesen nem így van. Ilyenkor közvetett tettes az, aki a hamis szerződést benyújtás céljából átadta másnak, ó pedig nem tudva annak hamis voltáról – benyújtja. A tényleges benyújtó – tévedése miatt – nem tartozik büntetőjogi felelősséggel, az a meghamisítót, a benyújtás kezdeményezőjét terheli. Az intellektuális közokirat-hamisítás jellegéből következően az ilyen esetekben közreműködik még egy tévedésben levő, s ezért nem büntethető személy is: a magánokiratot „feldolgozó” hivatalos személy, akit a hamis magánokirattal megtévesztenek, és akinek közvetlen (de nem büntethető) magatartása révén kerül a nyilvántartásba és az okiratokba a valóságnak meg nem felelő adat. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és a döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján közzéteszi. Budapest, 2000. október 30. Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke, Dr. Katona Sándor s. k., előadó bíró, Dr. Gyürkés Tamás s. k., bíró, Dr. Horváth Ibolya s. k., bíró, Dr. Berkes György s. k., a tanács elnöke. az aláírásban akadályozott dr. Bíró András bíró helyett 1/2002. Büntető jogegységi határozat az ítéletet lényegesen befolyásoló eljárási szabálysértésről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa 2002. április 5-én tartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság Bf. IV. számú büntető ügyekben eljáró tanácsának indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: Eljárási szabálysértés, ha az elsőfokú bíróság a hat hónapon belül megtartott tárgyalást – az ülnök személyének megváltozása ellenére – a korábbi tárgyalás anyagának ismertetésével nem ismétli meg [Be. 197. § (2) bek]. A másodfokú bíróság az ítéletet hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha ez az eljárási szabálysértés az ítéletet lényegesen befolyásolta [Be. 261. § (1) bek.]. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság Bf. IV. tanácsa a különösen nagy kárt okozó csalás bűntettének kísérlete miatt folyamatban volt büntető ügyben a Bfv.IV.2825/2001/4. szám végzésével a felülvizsgálati eljárást felfüggesztette, és jogegységi eljárást kezdeményezett az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján. A kezdeményezés szerint nem egységes az ítélkezési gyakorlat abban a kérdésben, hogy a Be. 250. § II/b. pontjában vagy a 261. § (1) bekezdésében foglalt eljárási szabálysértés valósul-e meg akkor, ha az elsőfokú bíróság a hat hónapon belül megtartott folytatólagos tárgyalás esetén – az ülnök személyében bekövetkezett változás ellenére – elmulasztja az előző tárgyalás anyagának ismertetését, és érdemi határozatot hoz. A Legfelsőbb Bíróság tanácsának kezdeményezése utal arra, hogy a Bírósági Határozatokban közzétett e tárgyú döntések, és e tárgyban született további határozatok azt tartalmazzák, a Be. 250. §-a II/b. pontja második fordulatának alkalmazási köre csak azokra az esetekre vonatkozik, ha a folytatólagos tárgyaláson a hivatásos bíró személyében beállt változás ellenére marad el a korábbi tárgyalás tényleges megismétlése, vagy ha az ülnök személye változott, s bár a korábbi érdemi tárgyalás megtartását követően hat hónap vagy annál hosszabb idő telt el a korábbi tárgyalás tényleges megismétlésére még sem került sor. A Be. 197. §-ának (2) bekezdésében foglalt szabály megszegése, vagyis a korábbi tárgyalási anyag ismertetésének elmulasztása nem vonható a Be. 250. §-ának II/b. pontjában jelzett feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértés alá, ez csupán a Be. 261. §-ának (1) bekezdésében írt relatív eljárási szabályszegés.

- 59 -

A tanács az ezekben a döntésekben kifejtettekkel egyet nem értő álláspontjára tekintettel az előtte folyamatban lévő ügyben az eljárást felfüggesztve kezdeményezte a jogegységi eljárást (Bszi.). Az eltérő álláspont szerint a Be. 197. §-ának (1) bekezdése – a közvetlenség elvét érvényesítve – főszabályként rögzíti, hogy a tárgyalást hat hónapon belül ismétlés nélkül lehet folytatni, ha a tanács összetételében nem történt változás, egyébként elölről kell kezdeni. Ez azt jelenti, hogy elölről kell kezdeni (meg kell ismételni) a tárgyalást amennyiben a legutóbbi tárgyalási nap óta hat hónap vagy annál hosszabb idő telt el, úgyszintén akkor is, ha hat hónap még nem telt el ugyan, de a tanács összetétele megváltozott. A tárgyalás megismétlésének ezen esetekben kötelező voltán a Be. 197. §-ának – az 1995. évi LXI. törvény 4. §ával megállapított – (2) bekezdése sem változtatott, hanem az eljárás gyorsítása érdekében egyszerűsítést engedett csupán akként, hogy a tárgyalást hat hónapon belül, ha nem a hivatásos bíró személye változott, a korábbi tárgyalás anyagának ismertetésével is megismételhetővé tette, azaz ilyenkor a tárgyalás tényleges elölről kezdésének követelményétől eltekintett. Minthogy az elsőfokú bírósági eljárásban a bíróság tanácsa egy hivatásos bíróból és két ülnökből (kivételesen két hivatásos bíróból és három ülnökből) áll, ez a szabály értelemszerűen az ülnökváltozás esetében alkalmazható. A tárgyalás ilyen formában történő megismétlése viszont mellőzhetetlen, hiszen a tárgyalás megelőző szakában jelen nem lévő ülnök ezen eljárási cselekmény eredményeképpen a tárgyaláson nyitási anyag birtokába, ezáltal mintegy utólag „bekerül’„ a tanácsba, és úgy kell tekinteni, mint aki végig ott volt a tárgyaláson. A tárgyalás – a Be. 197. §-ának (2) bekezdésében írtak szerinti – megismétlésének elmulasztása önmagában véve valóban relatív eljárási szabályszegés csupán, ám nyomban abszolút hatályon kívül helyezési okká válik akkor, ha a tárgyaláson mindvégig jelen nem lévő ülnök az ügydöntő határozat – ítélet – meghozatalában részt vesz. A Be. 21. §-ának (4) bekezdéséből kitűnően ugyanis az ítélkezésben a hivatásos bíró és az ülnök jogai és kötelezettségei azonosak, márpedig a Be. 250. §-a II/b. pontja értelmében mérlegelést nem tűrő hatályon kívül helyezési ok áll fenn, ha az ítélet meghozatalában olyan bíró vett részt, aki nem volt mindvégig jelen a tárgyaláson. A Legfőbb Ügyész képviselője a nem nyilvános ülésen felszólalásában és írásban is benyújtott Bf.700/2002. számú nyilatkozatában azt fejtette ki: a Be. 197. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltak egybevetéséből megállapítható, hogy a törvény a tárgyalás megismétlésének kötelezettsége alól nem ad felmentést aszerint, hogy a hivatásos bíró, avagy az ülnök személyében történt-e változás. Az utóbbi esetben csupán a megismétlés módjára nézve tartalmaz egyszerűsítést. A Be. 21. §-ának (4) bekezdése szerint az ítélkezésben a hivatásos bíró és az ülnök jogai és kötelességei azonosak. E rendelkezésekből következik, hogy amennyiben a tanács összetételében változás történt és a tárgyalás megismétlésére egyáltalán (tehát sem teljes, sem egyszerűsített formában) nem került sor, akkor a megváltozott összetételű tanács érdemben nem bírálhatja el az ügyet. Ebben az esetben ugyanis az ítélet meghozatalában olyan bíró venne részt, aki nem volt mindvégig jelen a tárgyaláson, ez pedig a Be. 250. §-a II/b. pontjának második fordulata értelmében feltétlen hatályon kívül helyezési ok. Ezért az eljáró tanács ezzel egyező tartalmú kezdeményezésével egyetértve, az abban kifejtett indokokon alapuló jogegységi határozat hozatalát tartotta szükségesnek. A Bf. IV. tanács elnöke a tanács álláspontját fenntartva azt szóban is megismételte. A jogegységi tanács a nem nyilvános ülésen megvizsgálta az e tárgyban folytatott ítélkezési gyakorlatot, beleértve a Legfelsőbb Bíróságnak a Bírósági Határozatokban, valamint a Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteményében közzétett eseti határozatait is. A joggyakorlat az alábbiak szerint alakult: A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa Bfv.V.2277/1997. számú 1998. március 19-én kelt végzésében – elutasítva a felülvizsgálati indítványt, amely arra hivatkozott, hogy feltétlen hatályon kívül helyezési okként jelentkezik, ha a hat hónapot meg nem haladóan folytatott tárgyaláson az előző tárgyalás anyagának ismertetése elmarad – rámutatott: az 1995. évi LXI. törvény 2. §-a az eljárás mielőbbi befejezése érdekében vezette be azt a könnyítést, hogy a tárgyalás az addigi tárgyalás anyagának ismertetésével is megismételhető, ha a hivatásos bíró személyében nem történt változás. A módosított Be. 197. §-ának (2) bekezdése ezzel megteremtette a törvényes lehetőségét annak, hogyaz ítélet meghozatalában olyan bíró vegyen részt, aki nem volt kezdettől fogva jelen a tárgyaláson. A Bfv.III 2266/1998. számú 1999. január 5-én kelt végzésében a Legfelsőbb Bíróság másik tanácsa – egyebek mellett – arra mutatott rá, hogy a Be. 250. § II/b. pontja második fordulatának az alkalmazási köre csak arra az esetre vonatkoztatható, ha a folytatólagos tárgyaláson a hivatásos bíró személyében történt változás ellenére maradt el a korábbi tárgyalások tényleges megismétlése, vagy ha az ülnökök személyében történt ugyan változás, ám a korábbi érdemi tárgyalás megtartását követően hat hónap vagy annál hosszabb idő telt el mégsem került sor a korábbi tárgyalások tényleges megismétlésére. Erre figyelemmel a korábbi tárgyalás anyaga ismertetésének elmaradása a Be. 261. §-ának (1) bekezdésébe ütköző relatív eljárási szabálysértés. Ezekre figyelemmel az eljárási szabálysértésre alapított felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt. A Bírósági Határozatok 1999. évi 10. számában 444. szám alatt közzétett határozat (Legf. Bír. Bfv.III.349/1999.) azt tartalmazza, hogy feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértés akkor valósul meg, amikor a hivatásos bíró személyében történt változás, vagy az ülnök személye változott, de a korábbi érdemi tárgyalás megtartását követően hat hónap vagy ennél hosszabb idő telt el, és a korábbi tárgyalás tényleges megismétlése elmaradt. A Bírósági Határozatok 2000. évi 7. száma tartalmazza a 291. számú eseti döntést (Legf. Bír. Bfv.III.2088/1999.), amely szerint az elsőfokú bíróság tárgyalása ismétlés nélkül folytatható, ha a korábbi érdemi tárgyalás megtartása óta hat hónap még nem telt el, és a tanács összetételében nem történt változás; de a hat hónapon belül a tárgyalás megismételhető a korábbi tárgyalás anyagának az ismertetésével is, feltéve, hogy a hivatásos bíró személyében nem történt változás. Indokolásában rámutatott: a korábbi tárgyalási anyag ismertetésének elmaradása nem vonható a Be. 250. §-ának II/b. pontjában meghatározott feltétlen eljárási szabálysértés fogalmi körébe, az csupán a Be. 261. §-ának (1) bekezdésében írt nem feltétlen eljárási szabálysértés.

- 60 -

Végül a Legfelsőbb Bíróság határozatai hivatalos gyűjteményének L999/1. számában 12. sorszám alatt jelent meg a Legfelsőbb Bíróság öttagú felülvizsgálati tanácsának Bfv.X.1152/1998. számú határozata. Ez is azt állapította meg, hogy nem a feltétlen, hanem csupán a „relatív” eljárási szabálysértés valósul meg, ha az elsőfokú eljárás során az ülnök személyében bekövetkezett változás esetén elmarad a korábbi tárgyalás anyagának az ismertetése. E felülvizsgálati ügyben a legfőbb ügyészi indítvány is ilyen tartalmú döntés meghozatalára irányult. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa a Bszi. 31. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt kötelező rendelkezésére figyelemmel a jogegységi eljárást lefolytatta, és a következő álláspontot foglalta el: A hatályos Be. 197. §-a (2) bekezdésének rendelkezése maga teremtette meg annak lehetőségét, hogy az ítélet meghozatalában – ebben az esetben – olyan bíró vegyen részt, aki ténylegesen nem volt mindvégig jelen a tárgyaláson. Ebből következően a tanács összetételében bekövetkezett változás esetén – ha az a hivatásos bíró személyét nem érinti – az eljárás továbbfolytatásához szükséges feltételek betartásának elmulasztása nem vonható a Be. 250. §-ának II/b. pontjában foglalt eljárási szabálysértés körébe. Az ülnök személyében történt változás esetén a korábbi tárgyalási anyag ismertetésének elmaradása, avagy csupán részleges ismertetése tehát nem értékelhető a Be. 250. §-ának II/b. pontjában foglalt feltétlen eljárási szabálysértésként. Az eljárási törvény ehelyütt taxatív felsorolást tartalmaz, amely a Be. 197. § (2) bekezdésének az 1995. évi LXII. törvény 4. §-ával történt módosításakor nem változott. A jogegységi tanács utal továbbá arra is, hogy a hivatásos bíró és az ülnök jogosultságai és kötelezettségei azonosságára vonatkozó általános törvényi meghatározás mellett [Be. 21. § (4) bek.] maga a törvény ruházza föl az ülnökhöz képest további jogosultsággal a hivatásos bírót. A Be. 188. §-a és a 189. §-a részletesen tartalmazza azokat az eljárási cselekményeket, amelyek foganatosítására a tárgyaláson csak a tanács elnöke, a hivatásos bíró jogosult. De ilyen eltérés az is – amely a jelen jogegységi eljárás tárgya –, hogy a törvény a hivatásos bíró személyének változása esetén nem teszi lehetővé a tárgyalás ismertetéssel történő megismétlését. Mindezekből következően a mulasztás a Be. 261. §-ának (1) bekezdésében foglalt „nem feltétlen” eljárási szabálysértés. Ehhez képest a másodfokú bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy az eljárási szabálysértés az ítéletet lényegesen befolyásolta-e vagy sem. Ennek megítélésénél – egyebek mellett – annak is jelentősége van, hogy a tárgyalás anyaga ismertetésének elmaradása az addigi tárgyalások teljes anyagára avagy csak egy részére vonatkozik. Az utóbbi esetben vizsgálandó, hogy az ügy megítéléséhez szükséges fontos érdemi adatok – bizonyítékok – ismertetése megtörtént-e, és a bíróság a Be. 197. §-ának (3) bekezdésében írt kötelezettségének eleget tett-e. Ha mindezek alapján az állapítható meg, hogy az eljárási szabálysértés az ítéletet lényegesen befolyásolta, a határozatot a Be. 261. §-ának (1) bekezdésében foglalt egyéb eljárási szabálysértés miatt hatályon kívül kell helyezni. A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a Be. 197. §-ának (2) bekezdésében írt eljárási szabály megsértésének eltérő értelmezése miatt és az e körben folytatott jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében a rendelkező részben foglaltak szerinti jogegységi határozatot hozta a Bszi. 32. § (4) bekezdése alapján, és határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2002. április 5. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Rabóczki Ede s. k., előadó bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Berkes György s. k., bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró. 2/2002. Büntető jogegységi határozat vámorgazdaság útján birtokba került csempészett vámárura vonatkozó adóbevallási kötelezettségről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2002. év április 26. napján tartott nem nyilvános ülésén a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot:

- 61 -

I. Nem valósítja meg a vámorgazdaság mellett az adócsalást, aki a vámorgazdaság útján birtokába került csempészett vámárura vonatkozó adóbevallási kötelezettségének nem tesz eleget. II. Ha a csempészett vámáru egyben jövedéki termék is, annak megszerzője jövedéki orgazdaságot követ el. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a Bszi. 29. §-a (1) bekezdésének b) pontja és a 31. §-ának (1) bekezdése alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban a jogértelmezési kérdésben, hogy ha a vám orgazda nem tesz eleget a vámorgazdasággal megszerzett csempészett vámárura vonatkozó adóbevallási kötelezettségének, elköveti-e a vámorgazdaság mellett az adócsalás bűncselekményét is, vagy ez esetben a halmazat csak látszólagos. Az indítvány az eltérő bírói gyakorlatra a következő döntéseket hozta fel: A Szolnoki Városi Bíróság 6.B.89/1999/26. számú ítéletében megállapította a vámorgazdaság mellett az adócsalás bűncselekményét is, ezt a másodfokon eljáró Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság az 1.Bf.853/1999/5. számú másodfokú ítéletén helyesnek találta, kifejtve, hogy „ha vámárut legálisan birtoklónak a vámterheket meg kell fizetni, ezen kötelezettség alól az azok birtokába bűncselekmény elkövetése útján jutó sem mentesülhet”. A határozat utal a termékimporttal kapcsolatban az általános forgalmi adófizetési kötelezettséget megállapító 1992. évi LXXIV. törvény 13. §-a 22. pontjának (3) bekezdésére, mely szerint az importált termékei birtoklót adófizetési kötelezettség terheli. Ugyancsak halmazat megállapításra került sor a Karcagi Városi Bíróság 1.B.399/1998/4. számú, továbbá a Szolnoki Városi Bíróság 6.B. 1809/1998/6. számú – első fokon jogerőre emelkedett – ítéleteiben. A rövidített indokolású ítéletek szükségképpen nem tartalmaznak részletes indokolást, a Szolnoki Városi Bíróság ítélete az alkalmazott jogszabályok között felsorolja az 1997. évi CIII. törvény 15. §-a (2) bekezdésének b) és 17. §-a (3) bekezdésének e) pontját, amely jogszabályhelyek a jövedéki adóval kapcsolatos kötelezettséget fogalmazzák meg. A fentiektől eltérően a Pécsi Városi Bíróság a 2.B. 1043/2001/6. számú ítéletében hasonló tényállású ügyben csak vámorgazdaság bűntettében látta megállapíthatónak azoknak az elkövetőknek a bűnösségét, akik a jogellenesen importált jövedéki termék (dohányáru) vonatkozásában nem tettek eleget az általános forgalmi adó és jövedéki adó fizetési kötelezettségüknek, az adócsalásban nem. Az indokolás kifejti, hogy önmagában az adófizetési kötelezettség keletkezése, sőt még az adó meg nem fizetése még nem bűncselekmény, a vádlottak adóbevallási kötelezettségüknek csak olyképpen tudtak volna eleget tenni, ha feltárják a hatóság előtt a csempészett eredetű dohányáru külföldre szállítására irányuló tevékenységüket, ezért az adózatlan jövedéki termék megszerzésében testet öltő adókötelezettség eltitkolása büntetlen utócselekmény. Ezzel az állásponttal a másodfokon eljáró Baranya Megyei Bíróság is egyetértett, és a 3.Bf.712/2001/3. számú végzésében ezzel kapcsolatban – tankönyvekben megnyilvánuló jog-irodalmi álláspontokra is hivatkozással – kifejtette, hogy „a vagyon elleni avagy más bűncselekmények elkövetéséből származó vagyoni előny vonatkozásában az adójogszabályokban előírt kötelezettségek elmulasztása és ezzel összefüggésben az adóbevétel csökkentése büntetlen utócselekmény, arra tehát az elkövetők büntetőjogi felelőssége – a látszólagos anyagi halmazatra figyelemmel – nem terjed ki”. A jogegységi tanács a jogértelmezési probléma eldöntése során a következőkre volt figyelemmel: I. A Btk. 312. § (1) bekezdésének a) pontja a csempészetet, míg b) pontja a vámorgazdaságot rendeli büntetni. A vámorgazdaságot az követi el, aki csempészett vámárut vagyoni haszon végett megszerez, elrejt vagy elidegenítésében közreműködik. A vámorgazdaság „csempészett vámárura”, azaz vámellenőrzés alól elvont vámár ara követhető el. A vámjogról, a vámeljárásról, valamint a vámigazgatásról szóló 1995. évi C. törvény (a továbbiakban: Vámt.) 21. pontjának a) pontja a következő rendelkezést tartalmazza: vámteher: a vám, a termékimportot terhelő általános forgalmi adó, a fogyasztási adó és a jövedéki adó (a továbbiakban együtt: forgalmi adók), díjak és egyéb, jogszabályon alapuló – nem szolgáltatáshoz vagy mulasztáshoz kötött – kötelező befizetések, ha azokat a vámigazgatási eljárás során kell kivetni. A csempész tehát az áru becsempészésekor egységesen – esetleg adókat is tartalmazó – „vámterhet” nem fizet, ezért a csempész cselekménye nem minősül a csempészet mellett egyúttal adócsalásnak is, azt a vámteher egységes jellege, az egységes eljárás kizárja, az alaki halmazat tehát csak látszólagos (a későbbi adó be nem vallás és nem fizetés hasonló jogértelmezési kérdéseket vet fel, mint a későbbiekben tárgyalandó vámorgazdaság esete). A vámorgazda tehát csempészett vámárut vagyoni haszon végett megszerez, elrejt vagy elidegenítésében közreműködik. Ezáltal a vámorgazda tipikus esetben a csempészett vámáru megszerzőjévé, birtokosává válik. Mivel vannak olyan rendelkezések, amelyek a vámáru birtokosára nézve, illetve annak jogellenes megszerzőjére nézve is adózási (bevallási, adófizetési) kötelezettséget állapítanak meg – az általános forgalmi adóra és jövedéki adóra nézve a már hivatkozott rendelkezések –, felvetődik a vámorgazda adócsalásért való büntetőjogi felelősségének a kérdése. E körben az vizsgálandó, hogy az elkövető miként tehet eleget a vámorgazdasággal összefüggő adófizetési kötelezettségének. Ha az adózással kapcsolatos jogszabályokban előírt magatartás esetén szükségképpen feltárná a bűncselekmény elkövetését a hatóság előtt, az önfeljelentés lenne, amelyre senki sem kötelezhető. A helyes jogértelmezés szerint tehát az elkövető büntetőjogi felelőssége csak a vámorgazdaságban állapítható meg, a halmazat csak látszólagos.

- 62 -

A fenti álláspont alátámasztására a következőkre utal a jogegységi tanács: Bűnösség nélkül nincs büntetőjogi felelősség, ez következik a Btk. 10. §-ából. A bűnösségnek eleme a normának megfelelő magatartás elvárhatósága. A büntetendő cselekmények elkövetésétől mindenki köteles tartózkodni, a törvény elvárja, hogy az állampolgár magatartását a „közösségi motívum” befolyásolja. Vannak azonban olyan helyzetek, amelyekben ez a büntetőjogi felelősség terhével nem várható el. Az elvárhatóság a bűnösség értékelő (normatív) eleme, és mindig az elkövető javára érvényesül. Az önfeljelentés „nem várható el”, ezért a bűnösség hiányában bűncselekmény nem valósul meg. Ezt az álláspontot támasztja alá az is, hogy a Btk. nem ír elő általános feljelentési kötelezettséget, az a törvény rendszerében csak kivételes. Önmaga feljelentésére sincs tehát törvényi előírás, tehát az önfeljelentés meg nem tétele nem valósíthat meg bűncselekményt. Ennek az elvnek eljárásjogi vetülete is van: az önvádra kötelezés tilalma, amely szerint senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson. Utal a jogegységi tanács arra is, hogy a fenti jogértelmezés a bírói gyakorlatban is már megfogalmazást nyert a BK 55. számú állásfoglalásban, amely szerint az üzérkedés folytán elkövetett adóelvonás nem lehet alapja az üzérkedés mellett az adócsalás bűnhalmazatban való külön megállapításának. Bár ez az állásfoglalás már nincs hatályban – a BK 118. számú állásfoglalás hatályon kívül helyezte –, de az abban kifejtett elv, hogy a halmazat mellőzését az indokolja, hogy az adócsalás megállapítása önfeljelentései kötelezettséget írna elő, érdemben ma is helytálló. Ugyancsak helyesen hangsúlyozta az állásfoglalás, hogy az elv csak a halmazat mellőzésére vonatkozik, nem érinti az adójogi következményeket. Az elkövető tehát nem követ el azzal adócsalást, ha nem tesz eleget adóbevallási és ezáltal adóbefizetési kötelezettségének. További jogértelmezési kérdést vet fel, ha a vámorgazda adóbevallást tesz, és ebben az általa megszerzett vámáruról valótlan adatokat közöl. Ebben az esetben a cselekmény megítélésnél annak van jelentősége, hogy az elkövető magatartása megmarad-e a vámáruval kapcsolatos adó körében. Ha megmarad, éppúgy nem terheli büntetőjogi felelősség a valótlan adóbevallásért, mint annak elmulasztásáért. Ha azonban ezt a keretet túllépi – például valótlan, hamis adatokkal, hamis beszerzési bizonylatokkal szerepelteti az általa megszerzett vámárut valamely kedvezmény jogtalan igénybevétele céljából –, az adócsalásért való büntetőjogi felelőssége már nem zárható ki. Ez esetben büntetőjogilag a „többlet magatartásért” felel, de büntetőjogi felelőssége az „eredeti” – tehát az eredetileg a vámteher részét képező adózási – kötelezettség vonatkozásban nem éled fel, felelős lehet azonban a további jogtalan előnyre, kedvezmény igénybevételére irányuló jogellenes magatartásért, a magatartás ezen részéért. Az esetleges magáriokirat-hamisítás vonatkozásában – például hamis származási bizonylatok felhasználása – a büntetőjogi felelőssége szintén megállapítható. II. Mivel a példaként szereplő bírósági határozatokban a csempészett vámáru egyben jövedéki termék is volt (dohányáru), felvetődik a vámorgazdaságnak és a Btk. 311/A. §-ában szabályozott jövedéki orgazdaság bűncselekménye viszonyának kérdése. E bűncselekményt a Btk.-ba 2001. július 20-i hatállyal a 2001. évi LIX. törvény 2. §-a iktatta be, a jövedéki orgazdaság bűncselekményét az követi el, aki vagyoni haszonszerzés céljából más által jövedéki adózás alól elvont terméket megszerez, tart, felhasznál, forgalomba hozvagy azzal kereskedik. Az adott törvényi tényállás alapján mindkét absztrakt törvényi tényállás alkalmazhatónak látszik, A halmazat azonban csak látszólagos, csak az egyikbűncselekményért való felelősség állapítható meg, a „specialitás” elve alapján. A jövedéki orgazdaság a vámorgazdasághoz képest konkrétabban határozza meg a büntetőjogi felelősségre vonás feltételeit, mert elkövetési tárgya nem bármely, a vámellenőrzés alól elvont áru, hanem – ezen belül – csak a jövedéki adózás alól elvont áru lehet, emellett a jövedéki orgazdaság további elkövetési magatartásokat is meghatároz. Kizárólag a súlyosabb megítélésű jövedéki orgazdaság megállapítására kerülhet tehát sor. Ha azonban az elkövető a csempészett jövedéki terméken kívül egyúttal további olyan csempészett vámárut is megszerez, amely nem jövedéki termék, terhére a jövedéki termékre nézve jövedéki orgazdaság, a nem jövedéki termékre nézve vámorgazdaság állapítandó meg, tehát a két bűncselekmény miatt halmazai megállapításának van helye. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és a döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2002. április 26. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Katona Sándor s. k., előadó bíró, Dr. Berkes György s. k.,

- 63 -

bíró, Dr. Domokos Jenő s. k., bíró, Dr. Bíró András s. k., bíró. 3/2002. Büntető jogegységi határozat az összbüntetéssel kapcsolatos kérdésekről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, 2002. december 16. napján tartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: I. 1. Összbüntetésbe foglalni – ha ennek egyéb törvényi feltételei fennállnak – kizárólag végrehajtandó szabadságvesztéseket lehet. 2. Ha a felfüggesztett szabadságvesztést utóbb végre kell hajtani, az Összbüntetésbe foglalás szempontjából a továbbiakban végrehajtandó szabadságvesztésnek tekintendő. 3. Az Összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották teljesen végre, illetve a végrehajtásuk folyamatos. II. Az összbüntetés tartamát olyan mértékben kell meghatározni, hogy az elkövetőt lehetőleg ne érje hátrány azért, mert a terhére rótt bűncselekményeket nem egy eljárásban bírálták el. III. 1. Az összbüntetési ítélet rendelkező részében a bíróság az alapítéletek, valamint – többszörös Összbüntetésbe foglalás esetén – a korábbi összbüntetési ítélet hatályon kívül helyezése nélkül Összbüntetésbe foglalja az alapítéletekben kiszabott büntetéseket, és meghatározza az összbüntetés tartamát. Rendelkezik az összbüntetés egységes büntetés-végrehajtási fokozatáról, a feltételes szabadságra bocsátás kizárásáról, az elkövető visszaesői minőségéről. 2. Az összbüntetés egységes végrehajtási fokozatát az alapítéletek rendelkezéseinek alapulvételével kell megállapítani akkor is, ha a büntetés-végrehajtási bíró úgy rendelkezett, hogy az alapítéletben kiszabott büntetés hátralevő részét eggyel enyhébb vagy eggyel szigorúbb fokozatban kell végrehajtani. 3. A büntetés fele részének letöltése után az elítélt akkor bocsátható feltételes szabadságra, ha valamennyi alapítélet így rendelkezett, és az összbüntetés mértéke nem haladja meg a három évet. Egyébként a feltételes szabadság lehetősége az összbüntetés végrehajtási fokozatához igazodik. 4. Nem bocsátható feltételes szabadságra az elítélt az összbüntetésből, ha bármelyik alapítélet a feltételes szabadságra bocsátásból kizárta. IV.

- 64 -

1. A javítóintézeti nevelést és a szabadságvesztést akkor is Összbüntetésbe kell foglalni, ha az elkövető a bűncselekményt egy másik alapügyben hozott ítélet jogerőre emelkedése után követte el. 2. Az Összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést vagy intézkedést sem hajtották végre, illetve a végrehajtásuk folyamatos. 3. Javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés találkozása esetén a bíróság elsősorban a fiatalkorú személyiségét és nevelhetőségét figyelembe véve bírálja el, hogy az összbüntetést az alapítéletben kiszabott szabadságvesztéssel egyező tartamban határozza-e meg, vagy meghosszabbítja. 4. Ha valamennyi alapítélet szerint a fiatalkorúak fogházában kell végrehajtani a szabadságvesztést, az összbüntetés végrehajtási fokozata – az összbüntetés tartamától függetlenül – a fiatalkorúak fogháza. V. A BK. 130., 151. és a 172. sz. kollégiumi állásfoglalás már nem tekinthető irányadónak. A jogegységi határozat nem veszi át a BK. 151. sz. állásfoglalás III. pontjának az Összbüntetésbe foglalás eljárási kérdéseiről adott olyan, érdemben helytálló iránymutatásait, amelyek átmentek a bírói gyakorlatba, illetve olyan jogszabályi rendelkezésekre hivatkoznak, amelyeket az 1998: XIX. tv. (az új Be.) hatályon kívül helyez. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását, valamint – a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma BK. 151. sz., BK. 130. sz. és BK. 172. sz. állásfoglalásának hatályon kívül helyezése mellett jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az indítvány hivatkozik arra, hogy a Btk. összbüntetési szabályait az 1999. március l-jén hatályba lépett 1998. évi LXXXVII. törvény (a Btk. 1998. évi novellája) alapvetően megváltoztatta. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma az összbüntetés számos kérdését illetően a Bszi. 33. §-ának (1) bekezdésében biztosított jogkörében a Btk. novellájának hatálybalépését követően többször véleményt nyilvánított, majd összbüntetési jogegységi határozat meghozatalának kezdeményezését javasolta [Bszi. 33. § (2) bek.]. A legfőbb ügyésznek a Bf. 699/2002. számú átiratban kifejtett – és képviselője által a nem nyilvános ülésen is fenntartott – álláspontja szerint az anyagi jogi szabályok lényeges változása ellenére az összbüntetésbe foglalással kapcsolatos BK. 130., 151. és 172. számú állásfoglalások a kvázi halmazati összbüntetésre vonatkozó részükben irányadónak tekintendők. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a Bírósági Határozatok Fórum rovatában közzétett iránymutatásaival kapcsolatban ugyanez a véleménye. Álláspontja szerint az 1999. március 1. napja után kialakult ítélkezési gyakorlat megfelel a Btk. hatályos összbüntetési rendelkezéseinek, ezért indokoltnak tartja, hogy a korábbi iránymutatásokat a jogegységi határozat az indítványnak megfelelően összegezze. A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében jogegységi határozat hozatalát szükségesnek találta, és a korábbi állásfoglalásait, illetve véleményeit összefoglalva, a jogszabályi változások figyelembevételével ad iránymutatást az összbüntetéssel kapcsolatos jogértelmezési kérdésekben. I. 1. Az 1998: LXXXVII. tv. 25. §-ával módosított Btk. 92. §-ának (1) bekezdése szerint „Ha az elkövetőt több, határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélik, és az elkövető valamennyi bűncselekményt a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedését megelőzően követte el, a jogerősen kiszabott büntetéseket összbüntetésbe kell foglalni.” Egyidejűleg a Btk. novellája 93. §-ának (2) bekezdése hatályon kívül helyezte a Btk. 92. §-ának (2) bekezdését, amely szerint „összbüntetésbe csak olyan végrehajtandó szabadságvesztések foglalhatók, amelyeket az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre, vagy amelyeket folyamatosan hajtanak végre”. A Btk. módosításának eredményeként az összbüntetés lehetősége az ún. kvázi halmazati összbüntetés esetére szűkül. A Btk. 92. §-a (2) bekezdésének elhagyása folytán azonban állást kell foglalni abban, módosult-e az összbüntetésbe foglalás két korábbi általános feltétele, amely szerint csak „végrehajtandó” és olyan szabadságvesztéseket lehet összbüntetésbe foglalni, amelyeket az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre, vagy amelyeket folyamatosan hajtanak végre.

- 65 -

A Btk. 92. §-a (1) bekezdésének hatályos szövege a szabadságvesztés előtt a „végrehajtandó” jelzőt nem használja. Ebből a nyelvtani értelmezés szabályai szerint arra is lehetne következtetni, hogy felfüggesztett szabadságvesztéseket, illetve felfüggesztett és végrehajtandó szabadságvesztést is összbüntetésbe lehet és kell foglalni. A Btk. rendelkezéseinek rendszertani értelmezése alapján azonban egyértelmű, hogy felfüggesztett szabadságvesztés nem foglalható összbüntetésbe sem végrehajtandó szabadságvesztéssel, sem felfüggesztett szabadságvesztéssel. Felfüggesztett és végrehajtandó szabadságvesztés összbüntetésbe foglalása esetén az összbüntetést nyilvánvalóan végrehajtandó szabadságvesztésben kellene megállapítani, vagyis a bíróság gyakorlatilag elrendelné a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását. Erre azonban nincs törvényes lehetőség, mert a Btk. 91. §-ának felsorolásában nem szerepel ilyen végrehajtási ok. Felfüggesztett szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén az összbüntetés tartama adott esetben meghaladhatná az alapítéletekben kiszabott szabadságvesztések közül a legsúlyosabb tartamát. Ha a bíróság az alapítéletektől eltérően egy év és két év közötti tartamban állapítaná meg az összbüntetést, ezzel felülbírálná az alapítéleteket, mert lényegében a Btk. 89. §-ának (2) bekezdését alkalmazná a terhelt javára. A törvény azonban ezt nem teszi lehetővé. Ha pedig az összbüntetés tartalma a két évet is meghaladná, akkor a végrehajtásának felfüggesztésével megsértené a Btk. 89. §ának (2) bekezdését. 2. A Btk. 91. §-ának (1) bekezdése rendelkezik azokról az esetekről, amelyekben a felfüggesztett szabadságvesztést [Btk. 89. § (1) bek.] utóbb végre kell hajtani. Ha a büntetés végrehajtását azért rendelik el, mert az elkövetőt a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik [Btk. 91. § (1) bekezdés b) pont], a korábban felfüggesztett, de végrehajtandóvá vált és az újabb ítéletben kiszabott végrehajtandó szabadságvesztés nem foglalható összbüntetésbe, mert ennek általános feltétele [Btk. 92. § (1) bek.] nem állhat fenn. Ugyanis az elkövető az újabb bűncselekményt a korábban hozott ítélet jogerőre emelkedése után követte el, ezért az elítélések nem állhatnak kvázi halmazati viszonyban egymással. Ha azonban a szabadságvesztés végrehajtását – a Btk. 91. §-ának (1) bekezdésében meghatározott bármely okból – elrendelték, és a felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó ítélet – a jogerőre emelkedésének időpontját figyelembe véve – kvázi halmazati viszonyban áll valamely más, végrehajtandó, szabadságvesztést kiszabó ítélettel: az összbüntetésbe foglalás nemcsak lehetséges, hanem kötelező is. 3. a) Ha az elkövető ellen több bűncselekmény miatt folyik az eljárás, és még egyik miatt sem ítélték el, valamennyi bűncselekményt lehetőleg egy eljárásban kell elbírálni, és halmazati büntetést kell kiszabni [Btk. 12. § (1) bek., 85. § (1) bek.]. Az együttes elbírálás elmaradása az elkövetőre nézve hátrányos, és ennek a hátránynak a kiküszöbölése vagy legalább mérséklése érdekében a Btk. 92. §-ának (1) bekezdése előírja az egymással kvázi halmazati viszonyban lévő, külön ítéletekkel kiszabott több (legalább két) határozott ideig tartó szabadságvesztés összbüntetésbe foglalását. Ha viszont az elkövető korábbi büntetését egy végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó újabb ítélet jogerőre emelkedésekor már végrehajtották, s ezért csak egy büntetést kell végrehajtani, az összbüntetésbe foglalás lehetősége nem nyílik meg. b) Lehetséges, hogy két szabadságvesztést folyamatosan, időbeli megszakítás nélkül hajtanak végre (az egyik büntetés kitöltése után az elkövető nem kerül szabadlábra). Ebben az esetben a teljesen kitöltött szabadságvesztés az összbüntetésbe foglalás szempontjából nem tekinthető végrehajtottnak. A folyamatos végrehajtás eredményeként ugyanis az elkövető gyakorlatilag egy büntetést áll ki, azaz az összbüntetésbe foglalás eléri a célját. Ugyanaz a helyzet, ha előzetes letartóztatás és szabadságvesztés végrehajtása folyamatos, majd az összbüntetés lehetősége végrehajtandó szabadságvesztés kiszabásával és az előzetes letartóztatásnak a szabadságvesztésbe történő beszámításával megnyílik. c) Az összbüntetésbe foglalás feltételeinek az elsőfokú összbüntetési ítélet meghozatalának időpontjában kell fennállniuk. Nincs jelentősége annak, ha az összbüntetési ítélet felülbírálatának vagy jogerőre emelkedésének időpontjáig az elkövető az egyik alapügyben kiszabott büntetését már teljesen kiállotta. II. 1. A Btk. 93. §-a szerint az összbüntetés tartamát úgy kell meghatározni, mintha halmazati büntetést szabnának ki. A bíróság az összbüntetési ügyben csak annyiban jogosult a jogerős ítéletek (az alapítéletek) felülbírálatára, amennyiben ezt a Btk. 92-94. §ának rendelkezései lehetővé teszik. Az összbüntetés szabályai a Btk. V. Fejezetében, a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezések között találhatók. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az összbüntetésbe foglalás során a Btk. 83. §-ában foglalt büntetéskiszabási elvek alkalmazhatók lennének. Ugyanis az összbüntetési eljárásban nincs törvényes lehetőség a jogerős alapítéletekben eljáró bíróságok büntetéskiszabási értékelő tevékenységének teljes felülvizsgálatára. Így a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyessége, a bűnösség foka, továbbá az egyéb enyhítő és súlyosító körülmények nem vizsgálhatók, az alapítéletekben kiszabott büntetések újraértékelése kizárt. Nem vehetők figyelembe az alapítéletek jogerőre emelkedése óta a terhelt személyi körülményeiben bekövetkezett változások sem.

- 66 -

A halmazati büntetés szabályait az összbüntetés tartamának meghatározása során, az összbüntetési szabályokból következő értelemszerű eltérésekkel kell alapul venni. 2. a) A Btk. 93. §-a szerint az összbüntetés tartamának el kell érnie az alapítéletekben kiszabott büntetések közül a legsúlyosabbak Az összbüntetésbe foglalás során ebből kiindulva, a rövidebb tartamú büntetés vagy büntetések mértékének csökkentésével kell az összbüntetést meghatározni. Az elengedés lehetséges mértékét azonban az alapítéletekben kiszabott szabadságvesztésekre irányadó büntetési tételek is befolyásolhatják. A határozott ideig tartó szabadságvesztés leghosszabb tartama összbüntetés esetén húsz év [Btk. 40. § (2) bek.]. Ennélfogva ha az alapítéletekben kiszabott legsúlyosabb büntetés megközelíti vagy eléri ezt a tartamot, a rövidebb tartamú büntetést csak kisebb mértékben lehet csökkenteni, vagy ennek lehetősége kizárt (a rövidebb büntetés részben vagy egészben elenyészik). b) Összbüntetés esetén is irányadók a Btk. 85. §-a (2) és (3) bekezdésének szabályai. Ez azt jelenti, hogy az összbüntetés mértéke nem haladhatja meg az alapítéletek szerinti legsúlyosabb bűncselekményre megállapított büntetési tétel felével megemelt felső határát. Hosszabb tartamú szabadságvesztést ugyanis akkor sem lehetett volna kiszabni, ha a bűncselekményeket egy eljárásban bírálják el. Az összbüntetés tartamát korlátozhatja az is, hogy a 93. § értelmében az összbüntetés nem érheti el az alapítéletekben megállapított büntetések együttes tartamát. 3. A 2. pontban említett korlátok között a kvázi halmazati összbüntetés tartamának meghatározásánál elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy a több eljárásban elbírált bűncselekmények elkövetésének, illetőleg elbírálásának az időpontja folytán fennállott-e a lehetősége az egy eljárásban való elbírálásnak. Így ha más-más bűncselekmények miatt, különböző bíróságok előtt a büntetőeljárások egyidejűleg folynak, és az egyesítés célszerűségi okból nem indokolt: az összbüntetésbe foglalás során a külön lefolytatott eljárásokban hozott ítéletekben kiszabott szabadságvesztések közül a rövidebb időtartamú teljesen elenyészhet. Ennek indokoltsága hiányában is a rövidebb időtartamú büntetés jelentős mérvű csökkentésével kell az összbüntetés tartamát meghatározni. Az elengedés mérvének a megítélésénél vizsgálni kell azt is, hogy a több eljárásban elbírált cselekmények jellegükben azonosak vagy hasonlók-e; elkövetési magatartásuk időbelileg egybeeső vagy közeli-e; a cselekmények egymással összefüggésben állnak-e stb. így pl. ha az egyik bíróság az elkövetőnek többrendbeli azonos vagy hasonló jellegű bűncselekményét bírálta el, majd utóbb indult újabb büntetőeljárás valamely korábban fel nem derített ugyanolyan báncselekmény miatt: az ezt követően lefolytatott összbüntetési eljárás során a rövidebb időtartamú szabadságvesztés teljes elenyészése vagy igen nagy mérvű csökkentése biztosíthatja, hogy az összbüntetés a halmazati büntetés tartamával legyen azonos. Azokban az esetekben, amikor az egymással kvázi halmazati viszonyban álló szabadságvesztések közül a rövidebb tartamú büntetés teljes elenyészése nem indokolt: a csökkentés a rövidebb büntetésnek akár a háromnegyedét meghaladó részéig is terjedhet. Ha viszont az elsőfokú – nem jogerős – elítélés után követte el a terhelt az újabb bűncselekményt (jóllehet ilyen esetben is kvázi halmazatról van szó), ezt a körülményt nem lehet figyelmen kívül hagyni az összbüntetési tartam meghatározásakor. Ilyenkor a rövidebb tartamú szabadságvesztés mértéke tekintetében viszonylag kisebb mértékű elengedés indokolt: a két alapítéletben kiszabott szabadságvesztés közül az egyik általában nem enyészhet el teljesen, és a rövidebb tartamú szabadságvesztés fele részének elengedésén túli mérséklés rendszerint nem indokolt. 4. Az összbüntetés tartamának, illetőleg az elengedés mérvének a megállapítása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az egyes alapítéletekben kiszabott büntetésekben a terhelt ténylegesen mennyit töltött ki az összbüntetésbe foglalás időpontjáig, illetőleg milyen tartamú a büntetés még le nem töltött része. 5. Ha a terhelt büntetéseit korábban már összbüntetésbe foglalták, de egy újabb szabadságvesztést kiszabó alapítéletre tekintettel újabb összbüntetésbe foglalás válik szükségessé (többszörös összbüntetésbe foglalás), az újabb összbüntetési ítéletben vissza kell térni az alapítéletekre. A kvázi halmazati viszony megítélésénél nem a korábbi összbüntetési ítélet jogerőre emelkedését, hanem az alapítéletekkel elbírált bűncselekmények elkövetési idejét, illetőleg az alapítéletek jogerőre emelkedésének az időpontját kell figyelembe venni. Az újabb összbüntetés tartamának el kell érnie az alapítéletekben kiszabott büntetések közül a legsúlyosabbat, de nem érheti el a büntetések együttes tartamát. Az előző összbüntetés tartamának nincs jelentősége. Az 1998: LXXXVII. tv. hatálybalépése, 1999. március 1. után csak olyan összbüntetési ítéletet lehet ismét összbüntetésbe foglalni, amelynek valamennyi alapítélete kvázi halmazati viszonyban áll egymással. III. 1.

- 67 -

a) Az összbüntetés a több ítéletben kiszabott büntetések egyetlen szabadságvesztésbe való összefoglalását jelenti. Nincs azonban eljárásjogi alapja annak, hogy az elsőfokú bíróság az összbüntetési ítéletben „hatályon kívül helyezi” a korábban eljárt bíróságoknak a főbüntetésre, valamint a büntetés-végrehajtási fokozatra vonatkozó rendelkezését. Az összbüntetési ítélet rendelkező részének olyan szövegezése felel meg az eljárási szabályoknak, hogy a bíróság az alapítéletekben kiszabott büntetéseket összbüntetésbe foglalja, és az összbüntetés tartamát meghatározza. Azért is helytelen az alapítéletek említett rendelkezéseinek a hatályon kívül helyezése, mert többszörös összbüntetésbe foglalás esetén vissza kell térni az alapítéletekre (II/5. pont), márpedig a „hatályon kívül helyezett” szabadságvesztés újbóli figyelembevétele önellentmondás lenne. b) A Btk. 94. §-ának (1) bekezdése szerint különböző fokozatban végrehajtandó szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén az összbüntetést abban a fokozatban kell végrehajtani, amelyik közülük a legszigorúbb. Ha azonban az összbüntetés mértéke három év vagy azt meghaladó tartamú, illetőleg többszörös visszaesőnél két év vagy ezt meghaladó tartamú, az összbüntetés végrehajtási fokozatát ennek figyelembevételével kell meghatározni. Az összbüntetésbe foglalás során is irányadónak kell tekinteni, ha valamelyik alapítéletben a bíróság a többszörös visszaeső terhelt esetében a Btk. 45. §-a (2) bekezdésének alkalmazásával eggyel enyhébb vagy súlyosabb büntetés-végrehajtási fokozatot állapított meg. Ezek a rendelkezések nem bírálhatók felül. A Btk. 94. §-ának (2) bekezdése alkalmazása azonban biztosíthatja, hogy az előbbiekben említett általános szabály érvényesülése folytán az elítéltet ne érje méltánytalan hátrány. Ha pl. rövidebb időtartamú, szigorúbb büntetésvégrehajtási fokozatban végrehajtandó, valamint hosszabb időtartamú, ennél enyhébb fokozatban végrehajtandó szabadságvesztések összbüntetésbe foglalására kerül sor, különös gonddal kell vizsgálni, hogy a szigorúbb büntetésvégrehajtási fokozat megállapítása nem jelent-e az elítéltre nézve ilyen hátrányt. Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a többszörös visszaeső elítélttel szemben kiszabott, két évet el nem érő börtönbüntetést a bíróság összbüntetésbe foglalja egy másik, hasonló tartamú szabadságvesztéssel, és az összbüntetésbe foglalás során megállapított tartama eléri vagy meghaladja a két évet. Ilyen esetben indokolt lehet a Btk. 94. §-a (2) bekezdésének alkalmazásával a fegyház fokozatnál eggyel enyhébb (börtön) fokozat megállapítása. 2. Az alapítélettel kiszabott szabadságvesztés hátralevő részének végrehajtására a Btk. 46. §-ának (1) bekezdése alapján eggyel enyhébb vagy eggyel szigorúbb végrehajtási fokozatot kijelölő büntetés-végrehajtási bírói határozat az új helyzetet teremtő összbüntetési ítélettel a hatályát veszti. Ez nem jelenti azonban a bv. bírói hatáskör elvonását, mert a bv. intézetnek meg kell vizsgálnia, hogy az összbüntetés tekintetében fennállnak-e annak feltételei, hogy előterjesztést tegyen a bv. bíróhoz az 1979. évi 11. tvr. (Bv. tvr.) 7. §-a szerint eljárás lefolytatására. Az enyhébb végrehajtási fokozatot kijelölő bv. bírói határozatot azonban az összbüntetés során is figyelembe lehet venni. Jelentősége lehet ugyanis annak eldöntésekor, hogy a bíróság az összbüntetési ítéletben alkalmazza-e az elítélt javára a Btk. 94. §-ának (2) bekezdését. Ezért a bv. bírói határozat egy példányát az alapügy irataihoz kell csatolni. Abból a szempontból, hogy az enyhébb fokozatot meghatározó bv. bírói határozatra tekintettel a Btk. 94. §-a (1) bekezdésének alkalmazásával megállapítandó végrehajtási fokozat méltánytalan hátrányt jelentene-e, figyelembe kell venni egyfelől a bv. bírói határozattal érintett, másfelől a másik (a többi) alapítélettel kiszabott büntetés (büntetések) hátralevő részének tartamát és a bűncselekmények elkövetésének az időpontját. A Btk. 94. §-a (2) bekezdésének alkalmazása általában akkor indokolt, ha a bv. bírói határozattal érintett alapítélet alapján letöltendő szabadságvesztés hátralévő részének tartama lényegesen hosszabb, mint amelyet a másik (a többi) alapítélet alapján kell végrehajtani. Az összbüntetési ítélet adott esetben enyhébb végrehajtási fokozatot állapíthat meg, mint az alapítéletet érintő bv. bírói határozat. Ilyenkor a bv. intézet a szigorúbb fokozat kijelölése érdekében újabb előterjesztést tehet a bv. bíróhoz. 3. a) Az összbüntetés egységes végrehajtási fokozata – a Btk. 47. §-ának (2) bekezdése alapján – meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét és a feltételes szabadság tartamát. Ha a feltételes szabadságra bocsátás nem kizárt, erről az összbüntetési ítéletben nem kell rendelkezni. b) A büntetés fele részének letöltése után az elítélt akkor bocsátható feltételes szabadságra az összbüntetésből, ha a Btk. 47. §ának (3) bekezdése alapján valamennyi alapítélet így rendelkezett. Ellenkező esetben a feltételes szabadság lehetősége az összbüntetés egységes végrehajtási fokozatához igazodik. Ugyancsak az összbüntetés egységes végrehajtási fokozata határozza meg a feltételes szabadság lehetőségét, ha valamennyi alapítélet úgy rendelkezett, hogy a elítélt a büntetés fele részének letöltése után bocsátható feltételes szabadságra, de az összbüntetés tartama a három évet meghaladja. A Btk. 47. §-ának (3) bekezdése ugyanis ilyen tartamú halmazati büntetés kiszabása esetén sem tenné lehetővé a feltételes szabadságot már a büntetés fele részének letöltése után. 4. A törvény nem rendelkezik külön arról, hogy az alapítéleteknek a feltételes szabadságra bocsátás kizárásáról szóló rendelkezéseit [Btk. 47. § (4) bek.] hogyan kell figyelembe venni az összbüntetési ítéletben. Minthogy azonban az összbüntetés egységes büntetés, teljes tartamára nézve egységes a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége is. Ha bármelyik alapítéletben a

- 68 -

bíróság kizárta az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből, ez a rendelkezés az összbüntetésre is vonatkozik. A feltételes szabadságra bocsátás kizárásáról az összbüntetési ítéletben rendelkezni kell. IV. 1. A Btk. 92. §-ának (1) bekezdése általános érvényű szabály. Eszerint a fiatalkorúval szemben kiszabott szabadságvesztések csak kvázi halmazati elítélések esetén foglalhatók összbüntetésbe. Ezzel szemben a javítóintézeti nevelés csak fiatalkorúval szemben alkalmazható intézkedés, a Btk. 120. §-ának (2) bekezdése pedig olyan speciális rendelkezés, amely az összbüntetésbe foglalás feltételeit a javítóintézeti nevelés és a szabadságvesztés találkozása esetére az összbüntetés általános szabályaitól eltérően határozza meg. Javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés találkozása esetén összbüntetésként a szabadságvesztést kell végrehajtani. Az összbüntetésbe foglalás akkor is kötelező, ha a bíróság a szabadságvesztést nem hosszabbítja meg. 2. Az összbüntetésbe foglalás feltétele, hogy még egyik intézkedést vagy büntetést sem hajtották teljesen végre, illetve a végrehajtásuk folyamatos (lásd az I/3. pontot, amely értelemszerűen itt is irányadó). 3. a) Szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén a Btk. 83. §-ában meghatározott büntetéskiszabási elvek nem alkalmazhatók, az alapítéletekben már értékelt, a büntetést befolyásoló körülményeket az összbüntetési ítéletben nem lehet újraértékelni (II/1. pont). Ez az iránymutatás azonban nem vonatkozik a javítóintézeti nevelés és a szabadságvesztés összbüntetésbe foglalására. A fiatalkorúval szemben alkalmazott büntetés vagy intézkedés célja elsősorban az, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődjék, és a társadalom hasznos tagjává váljék. Az egyéni megelőzésnek javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés összbüntetésbe foglalása esetén is elsődleges jelentősége van, ezért a Btk. 120. §-ának (2) bekezdése alapján elsősorban a fiatalkorú személyiségének és nevelhetőségének figyelembevételével kell megítélni, hogy az alapítéletben kiszabottal megegyező vagy legfeljebb egy évvel meghosszabbított tartamú szabadságvesztéstől várható-e a büntetés céljainak az elérése. A fiatalkorú személyiségének jellemző vonásaira, valamint könnyebben vagy nehezebben nevelhetőségére a bűncselekmény jellege, elkövetésének módja és indítéka, a fiatalkorú előélete és a személyi körülményei alapján, valamint a rendelkezésre álló egyéb adatokból lehet következtetni, s ezek mikénti értékeléséről az összbüntetési ítéletben számot kell adni. Következtetési alapul szolgálhat pl., hogy a fiatalkorú a javítóintézeti nevelés végrehajtása alatt milyen magatartást tanúsított; az intézetben, a szökés közben vagy pedig az ideiglenes elbocsátás tartama alatt követte-e el a bűncselekményt stb. A szabadságvesztés esetleges meghosszabbítása szempontjából különös jelentősége van annak, hogy a bíróság az alapítéletben milyen tartamú szabadságvesztést szabott ki, és mennyi a javítóintézeti nevelés hátralevő része. Ha a szabadságvesztés tartama a Btk. 120. §-ának (2) bekezdése szerinti meghosszabbíthatóság mértékét (egy év) többszörösen meghaladja: ez a tartam rendszerint meghosszabbítás nélkül alkalmas a büntetés céljának az elérésére. A javítóintézeti nevelést a Btk. 118. §-ának (2) bekezdése szerinti teljes tartamában kell összbüntetésbe foglalni, a szabadságvesztés meghosszabbításának lehetséges mértékét azonban a javítóintézeti nevelés hátralevő részének tartama határozza meg; azt a Btk. 120. §-a (2) bekezdésének utolsó mondata szerint nem érheti el. A javítóintézeti nevelés hátralevő részének tartamát az előzetes fogva tartásban töltött és a Btk. 120/B. §-a alapján az intézkedésbe beszámított idő figyelembevételével kell megállapítani. Ha a fiatalkorút az intézetből ideiglenesen elbocsátották, a javítóintézeti nevelés hátralévő része az ideiglenes elbocsátás tartamánál rövidebb is lehet [Btk. 118. § (3) bek.]. b) Ha a fiatalkorút a javítóintézetből a Btk. 118. §-ának (3) bekezdése alapján ideiglenesen elbocsátották, az ideiglenes elbocsátás tartamának lejártáig a javítóintézeti nevelés nem fejeződik be. Ezért eddig az időpontig az összbüntetésbe foglalás akkor is kötelező, ha a bíróság az ideiglenes elbocsátást nem szüntette meg a Btk. 118. §-ának (4) bekezdése alapján, illetve a fiatalkorú nem is az ideiglenes elbocsátás alatt követte el azt a bűncselekményt, amelyért szabadságvesztésre ítélték. Az ideiglenes elbocsátás tartamának lejárta után azonban csak akkor van helye összbüntetésbe foglalásnak, ha a bíróság az ideiglenes elbocsátás tartama alatt elkövetett és utóbb ismertté vált bűncselekmény miatt az ideiglenes elbocsátást megszüntette. Ha javítóintézeti nevelés elrendelése után a fiatalkorún szabadságvesztést hajtanak végre, de annak kitöltéséig az összbüntetésbe foglalás elmarad: a javítóintézeti nevelés megkezdésére vagy folytatására nem kerülhet sor, hanem utólag le kell folytatni az összbüntetési eljárást. Ennek nem akadálya a szabadságvesztés kitöltése, mivel az intézkedés és a büntetés végrehajtása folyamatos. Ilyenkor azonban a szabadságvesztés tartamának meghosszabbítása csak kivételesen indokolt. c) A b) pontban kifejtettek irányadók akkor is, ha az elkövetőt a tizennyolcadik életévének betöltése után elkövetett bűncselekmény miatt ítélték szabadságvesztésre. Az elkövető tizenkilencedik életévének betöltése után összbüntetésbe foglalásnak (elsőfokú összbüntetési ítélet meghozatalának) már nincs helye, mivel a javítóintézeti nevelés véglegesen befejeződik, és az elkövetőt el kell bocsátani a javítóintézetből [Btk. 118. § (6) bek.]. d) A Btk. 120. §-ának (2) bekezdése szerinti összbüntetés végrehajtási fokozatát az alapítéletben meghatározott fokozattal egyezően kell megállapítani. A Btk.-nak a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezései nem teszik lehetővé, hogy a bíróság az összbüntetési ítéletében az alapítélet szerinti végrehajtási fokozatot bármilyen okból megváltoztassa.

- 69 -

e) A mentesítésre vonatkozó rendelkezések alkalmazása során az alapítéletben meghatározott szabadságvesztés tartamát kell figyelembe venni akkor is, ha azt a bíróság – összbüntetésként – meghosszabbítja. A várakozási időt az összbüntetés kiállásától, illetve végrehajthatósága megszűnésétől kell számítani. 4. A Btk. 111. §-ának (3) bekezdése a szabadságvesztést általában a fiatalkorúak fogházában rendeli végrehajtani. A fiatalkorúak börtönében kell végrehajtani a Btk. 111. §-a (2) bekezdésének a) és b) pontja értelmében a bűntett miatt kiszabott két évi vagy ennél hosszabb tartamú, illetőleg a visszaeső vagy a szándékos bűncselekmény miatt már javítóintézeti nevelésre ítélt esetében az egy évi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztést. A Btk. V. fejezetében – tehát nem a fiatalkorúak speciális szabályai között – található a Btk. 94. §-ának (1) bekezdése [lásd a III/1/b) pontot]. A rendelkezés (2) második mondata fegyházban rendeli végrehajtani az olyan összbüntetést, amelynek alapítéletei eredetileg börtönre szóltak. A fiatalkorúak büntetőjoga a fegyházbüntetést nem ismeri, a Btk. 111. §-ának (2) és (3) bekezdése szerint a bíróság a fiatalkorúak fogházát vagy börtönét állapíthatja meg. Nincs törvényi alapja annak, hogy a fiatalkorúak szabadságvesztés büntetéseinek összbüntetésbe foglalásakor a bíróság a Btk. 94. §-a (1) bekezdésének második mondatában foglalt szigorúbb szabályt alkalmazza. V. A kifejtettekre tekintettel a jogegységi tanács a Bszi. 27. §-ában, 29. §-a (1) bekezdésének a) pontjában és 32. §-ának (4) bekezdésében foglaltak alapján a rendelkező rész szerint határozott és határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. A BK. 130. sz., BK. 151. sz. és BK. 172. sz. büntető kollégiumi állásfoglalások a továbbiakban irányadónak nem tekinthetők (Bszi. 105. §). A jogegységi tanács azonban utal arra, hogy a BK. 151. sz. állásfoglalás III. pontjának az összbüntetésbe foglalás eljárási kérdéseiről adott és a jogegységi határozatban nem érintett iránymutatásai érdemben helytállók. Kifejezett fenntartásukat és átvételüket azonban szükségtelennek és célszerűtlennek tartotta, mert átmentek a bírói gyakorlatba, illetve olyan jogszabályi rendelkezésekre hivatkoznak, amelyeket az 1998: XIX. tv. (az új Be.) hatályon kívül helyez. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Berkes György s. k., előadó bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Szabó Péter s. k., előadó bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró. 4/2002. Büntető jogegységi határozat a zsarolás bűncselekményének kísérletével kapcsolatos kérdésekről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a legfőbb ügyész indítványa alapján a 2002. évi december hónap 2. és 16. napjain tartott nem nyilvános ülésen meghozta, és 2002. december 16. napján kihirdette a következő jogegységi határozatot: A zsarolás bűncselekményének [Btk. 323. § (1) bek.] nem teljes (befejezetlen) a kísérlete mindaddig, amíg az erőszakos vagy fenyegető elkövetési magatartás miatt a passzív alany (a sértett) nem kényszerül a tettes akarata szerint valaminek a tevésére, nem tevésére vagy az eltűrésére. A zsarolás befejezetlen kísérletétől való önkéntes elállásnak [Btk. 17. § (3) bek. első ford.] nem feltétele, hogy a tettes a (bűncselekmény megkezdésének tudatában levő) sértett tudomására hozza: a bűncselekmény véghezviteléről végleg lemond; ennek a büntethetőséget megszüntető oknak a megállapításához elegendő, ha a ráutaló körülményekből egyértelműen az következik, hogy az elkövető döntően belső elhatározásból hagy fel a külső körülmények által nem akadályozott elkövetési magatartás folytatásával, s lép vissza a bűncselekmény befejezésétől. INDOKOLÁS

- 70 -

A legfőbb ügyész a Bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 29. §-a (1) bekezdése a) pontjának első fordulatára hivatkozva elvi kérdésben jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. A joggyakorlat továbbfejlesztésének szükségességét a Legfelsőbb Bíróságnak egy felülvizsgálati ügyben hozott határozatával kapcsolatban vetette fel. Indítványa szerint a Legfelsőbb Bíróság az adott ügyben a kísérlettől visszalépést tévesen megállapítva az ítélkezési gyakorlat alakulását kedvezőtlenül befolyásolta. Ebben az ügyben a Győri Városi Bíróság az 1999. november 11-én kihirdetett B. 1654/1997/25. számú ítéletével G. G. I. rendű terheltet – más bűncselekmények mellett – bűnösnek mondta ki 2 rb. zsarolás bűntettének kísérletében és ezért 2 év 8 hónapi börtönbüntetéssel, valamint a közügyek gyakorlásától 3 évi eltiltással sújtotta. A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság a Bf. 18/2000/5. számú, 2000. február 29-én jogerőre emelkedett ítéletével a városi bíróság határozatát G. G. I. rendű terhelttel szemben akként változtatta meg, hogy a magánokirat-hamisítás vétségeként értékelt cselekményét bűnsegédként elkövetettnek minősítette, a börtönbüntetését pedig 2 évre enyhítette. A tényállásnak a jogegységi indítvánnyal érintett része szerint: 1. K. Gy. sértett B. L.-val 1997 februárjában adásvételi szerződést kötött egy étteremre. A szerződést 1997. július 17-én felbontották. Másnap, 1997. július 18-án G. G. I. rendű terhelt és egy, az eljárás során ismeretlenül maradt társa azzal keresték fel a sértettet, hogy tőle egymillió forintot behajtsanak. Követelésüket azzal indokolták, hogy egy hamis adásvételi szerződéssel meg akarták őket téveszteni. Állításuk szerint az ügyletben, melynek során őket egymillió forint kár érte, a sértett segítséget nyújtott B. L.-nak. A tárgyalást irányító G. G. I. rendű terhelt követelésük teljesítésére egy hét gondolkodási időt adott a sértettnek, miközben a társa kijelentette, hogy „el lehet más módon is intézni ezt”. Az eseményt követően a sértett a rendőrséghez fordult, ahol arról tájékoztatták, hogy a terhelt fenyegetését komolyan kell venni. Erre figyelemmel otthonukból két hétre elköltöztette a családját. A terhelt és társa ezt követően nem jelentkezett a pénzért. A városi bíróság az ítélet jogi indokolásában tényként állapította meg, hogy G. G. I. rendű terheltnek K. Gy. sértettel szemben sem jogos, sem jogosnak vélt követelése nem volt. 2. G. G. I. rendű terhelt 1997 augusztusában több alkalommal járt fogászati kezelés céljából dr. J. Á. sértett rendelőjében. A terhelt, mivel panaszai nem szűntek meg, 1997. augusztus 27-én felhívta a sértettet, és szenvedései miatt 400 000 forintot követelt tőle. Amikor a sértett elzárkózott a követelés teljesítése elől, azzal fenyegette meg, hogy „a pofáját is szétvereti”, majd miután dr. J. Á. a beszélgetést megszakította, nyomban visszahívta és újból előadta a követelését. A sértett ezt követően rendőri segítséget kért. A nyomozó hatóság másnap, 1997. augusztus 28-án a terheltet őrizetbe vette, ezt követően pedig a városi bíróság elrendelte az előzetes letartóztatását, amit a büntetés-végrehajtási intézet más ügyben jogerősen kiszabott szabadságvesztés letöltése végett félbeszakított. A városi bíróság másodfokon jogerőre emelkedett ítélete ellen a terhelt és védője felülvizsgálati indítványt nyújtott be a K. Gy. sérelmére elkövetett cselekményt illetően a bűnösségnek a büntető anyagi jogszabály sérelmével történt megállapítására hivatkozva. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban a Bfv. III. 2021/2000/5. számú, 2001. március 20-án kelt határozatával az eljárt bíróságok ítéletét – mivel a felülvizsgálati indítvány a jogerős ügydöntő határozatnak csak egy részére vonatkozott – G. G. I. rendű terhelt tekintetében az l rb. zsarolás bűntettének kísérletét illetően hatályon kívül helyezte, és az e bűncselekmény miatt indított büntetőeljárást megszüntette. Egyebekben a megtámadott határozatokat hatályukban fenntartotta. Rámutatott arra, hogy az irányadó tényállás szerint a terhelt és társa a sértettel szemben komoly félelmet kiváltó fenyegetést alkalmazott, hiszen K. Gy. annak hatására a családját is elköltöztette. A fenyegetés azonban nem érte el a kívánt célt, mert a sértett nem tanúsított az elkövetők akaratának megfelelő magatartást, azaz nem tett lépéseket az általuk követelt pénz megfizetésére. Ez csak egy másik alkalommal, további erőszak, vagy fenyegetés alkalmazásával lett volna elérhető, amelyre azonban sem az I. rendű terhelt, sem pedig a társa részéről nem került sor. Ezekből a körülményekből a Legfelsőbb Bíróság arra a jogi következtetésre jutott, hogy a terhelt és társa által megvalósított bűncselekmény úgynevezett nem befejezett kísérletként értékelendő, ezért lehetőséget látott az önkéntes elállás Btk. 17. § (3) bekezdésében meghatározott szabályainak alkalmazására. Miután a követelés azonnali teljesítésére a terhelt és társa reálisan nem számolhatott, az a körülmény, hogy a fenyegetés ellenére a sértett a követelés azonnali teljesítését megtagadta, nem tekinthető az elállás önkéntességét kizáró „külső” oknak. E körben kitért arra is, hogy az elkövetőnek az önkéntes elállást nem kell aktív magatartással kifejezésre juttatnia, az elállás passzív magatartással is megvalósulhat. A legfőbb ügyész a felülvizsgálati ügyben hozott határozat jogértelmezésével nem értett egyet. Az e jogértelmezéssel érintett elvi kérdésben a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében látta szükségesnek a jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát. Álláspontja szerint, ugyan a nem befejezett kísérlet elkövetője nem csupán aktív, hanem passzív magatartással is elállhat a bűncselekmény befejezésétől. Abban az esetben azonban, ha a sértett tudomást szerzett a sérelmére megvalósítandó bűncselekmény elkövetésének megkezdéséről, az önkéntes elállás szabályai csak akkor alkalmazhatóak, ha a terhelt a sértett tudomására hozza azt az elhatározását, hogy a bűncselekmény véghezviteléről végleg lemondott, s azt utóbb sem akarja elkövetni. Ez pedig a terhelt részéről feltétlenül aktív, és csak addig teljesíthető magatartást követel meg, amíg a sértettnek a körülmények figyelembevétele mellett reálisan számolnia kell a megkezdett bűncselekmény befejezésével. A terhelt passzivitása – amint ezt a legfőbb ügyész képviselője a nem nyilvános ülésen külön is kihangsúlyozta – nem értékelhető a kísérlettől való elállásként. Ennek hiányában a befejezetlen kísérlet miatt az elkövető büntetőjogi felelősségét meg kell állapítani.

- 71 -

Más a helyzet, ha a sértettnek nincs tudomása a sérelmére megvalósítandó bűncselekmény elkövetésének megkezdéséről. Ebben az esetben a terhelt az önkéntes elállást passzív magatartással is megvalósíthatja. [Például, ha a folyamatosan adagolt méreggel kívánja az erről mit sem sejtő sértett életét kioltani, de a cselekményét önként abbahagyja, a Btk. 17. §-a (3) bekezdésének első fordulatában meghatározott büntethetőséget megszüntető ok alkalmazásának nem lesz akadálya.] Az adott esetben tehát a legfőbb ügyész azért nem tartotta alkalmazhatónak a Btk. 17. § (3) bekezdésében írtakat, mert a terhelt és társa nem adták egzakt módon a sértett tudtára, hogy a bűncselekményt befejezni nem kívánják. Emiatt K. Gy-nak továbbra is tartania kellett attól, hogy az elkövetők az akaratuknak megfelelő magatartás tanúsítására, azaz a követelt összeg átadására fogják kényszeríteni. A szóban levő büntethetőséget megszüntető ok csak akkor lett volna alkalmazható, ha a terhelt és társa a fenyegetés hatása alatt álló sértett számára nyilvánvalóvá tették volna, hogy a megkezdett bűncselekmény folytatásával felhagytak. Ennek hiányában G. G. I. rendű terhelttel szemben a K. Gy. sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt indított büntetőeljárás megszüntetésére törvénysértően került sor. Hivatkozott végül a legfőbb ügyész arra is, hogy amennyiben a Legfelsőbb Bíróság által adott törvényértelmezést az ítélkezési gyakorlat követendőnek tartaná, az kizárná a zsarolás megállapítását azokban az esetekben, amikor a követelés teljesítése a fenyegetésnek ellenálló sértett magatartása miatt maradt el. Ezzel a jogi megoldással ugyanis a súlyos bűncselekmény kísérletéért való büntetőjogi felelősség érvényesítése az esetek jelentős részében meghiúsulna. Miután a jogegységi eljárást a legfőbb ügyész a törvényben megjelölt okra alapozva indítványozta, annak lefolytatása az indítvány tartalmától függetlenül, formálisan kötelező [Bszi. 31. § (1) bek. a) pontja]. Előre kell bocsátani azonban, a Bszi. 29. § (1) bekezdés a) pontjának első fordulatán alapuló, a joggyakorlat továbbfejlesztését célzó indítványnak közvetlenül nem tárgya és funkciója a felülvizsgálati ügyben hozott egyedi határozat törvényessége kérdésében történő állásfoglalás. A joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében tett indítvány – a jogegységi eljárás más eseteitől eltérően – azt feltételezi, hogy a felvetett elvi kérdésben már kialakult a joggyakorlat, jogegység van. A joggyakorlat akkor – természetszerűen – kialakult, ha a jogkérdést elvi jelleggel a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozata (Bszi. 27. §), vagy a Legfelsőbb Bíróság Hivatalos Gyűjteményében közzétett elvi bírósági határozat [Bszi. 32. § (5) bek.], avagy – az eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat meghozataláig (Bszi. 105. §) – a Legfelsőbb Bíróság Irányelve, Elvi Döntése, kollégiumi állásfoglalása rendezi. Nem kétséges, ezeken az eseteken kívül akkor is kialakultnak tekinthető a joggyakorlat, ha több olyan, a jogkérdésben egymással nem ellentétes jogerős bírósági határozat vált – közzététel révén – ismertté, amelyek általánosan elfogadottak, ezért azokat a bíróságok ítélkezésük során követik. A kialakult joggyakorlat továbbfejlesztésnek a szükségességét általában új, a korábbiaktól eltérő körülmény vetheti fel. Ez lehet egyfelől az életviszonyokban bekövetkezett olyan változás, amelynek folytán a kialakult joggyakorlat nem, vagy kevéssé alkalmas érvényre juttatni a normával célzott követelményt. Másfelől a jogszabálynak az a változása is a joggyakorlat továbbfejlesztését igényelheti, amelynek hatására a kialakult joggyakorlat szembe kerül a normatív követelménnyel. Mindemellett a joggyakorlat továbbfejlesztésének igényét felvetheti, ha olyan jogerős bírósági határozat születik, amely ugyan a kialakult joggyakorlattal nem ellentétes, mégis magában rejti az olyan származékos jogértelmezésnek a lehetőségét, veszélyét, amely a jogegységet megbontja. Ez esetben a jogegységi eljárás során kell állást foglalni arról, hogy az ilyen jogértelmezés megengedhetetlen, mert az ítélkezési gyakorlatnak helytelen irányt szab, vagy – épp ellenkezőleg – támogatandó, s a joggyakorlat továbbfejlesztését jelenti. A legfőbb ügyész tartalmát tekintve tulajdonképpen ez utóbbi okra alapozta az indítványát, s ebben a megközelítésben azt a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa helyénvalónak tartott. Ezért a jogegységi tanács érdemi álláspontjának kialakítása során a legfőbb ügyész indítványát a konkrét eset által felvetett problémán túlmenően is megvizsgálta. 1. A Btk. 17. §-ának (3) bekezdéséből az következik: az ott írt. büntethetőséget megszüntető ok befejezetlen (nem teljes) kísérlet esetében önkéntes elállással, eredmény-(materiális) bűncselekmény befejezett (teljes) kísérlete esetén viszont kizárólag az eredmény elhárításával valósulhat meg. A legáltalánosabb értelemben, befejezett a kísérlet akkor, ha az elkövető által megindított oki folyamat minden további elkövetési magatartás kifejtése nélkül az eredményhez vezet, s legfeljebb az oki folyamatba való aktív beavatkozás vagy konkuráló más oki folyamat háríthatja el az eredmény bekövetkeztét. Ezt megelőzően az eredményt célzó tényállásszerű elkövetési tevékenység befejezetlen kísérlet; ilyenkor az eredményt kiváltó okí folyamat már megindul, ám az elkövetési magatartás folytatása vagy az elkövetési magatartás más mozzanatainak a megvalósítása nélkül az eredmény nem jöhet létre. Ezek az általános elvek a zsarolás bűncselekménye esetében is szükségképpen érvényre jutnak. A zsarolás Btk. 323. §-ának (1) bekezdésében megállapított törvényi tényállás többmozzanatos diszpozíciót tartalmaz: A célzatos – jogtalan haszonszerzés végett kifejtett – elkövetési magatartás a passzív alanynak az erőszakkal vagy fenyegetéssel történő kényszerítése arra, hogy a tettes akaratának megfelelően valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön. A tényállás teljességéhez szükséges eredmény – a kár – a passzív alany kényszer hatására történt cselekvésének, vagy éppen a nem tevésének, illetőleg tűrésének a közbejöttével kell, hogy bekövetkezzék. Az általános elvek alkalmazásával tehát levezethető, addig, ameddig az alkalmazott erőszak vagy fenyegetés nem kényszeríti a passzív alanyt a tettes akarata szerint való tevésre (nem tevésre, tűrésre), a zsarolás kísérlete befejezetlen, s az attól való önkéntes elállás lehetséges. 2. Az 1878. évi V. törvénycikk óta tartalmilag változatlan anyagi jogi rendelkezésen alapuló töretlen ítélkezési gyakorlat a nem teljes (befejezetlen) kísérlet esetén akkor fogadja el az önkéntes elállást, ha a tettes külső körülmény kényszerítő befolyása nélkül, azaz túlnyomórészt saját elhatározásából lép vissza a megkezdett elkövetési magatartás tovább folytatásától (BJD 2431., 9804.). A visszalépés önkéntességét kizárja a sértett hatásos védekezése, vagy szívós ellenállása, a leküzdhetetlen (vagy annak vélt) akadály,

- 72 -

harmadik személy közbeavatkozása (pl. BJD 2426.). Több tettes esetén, csak az egyik elkövető önkéntes elállása akkor jelent büntetlenséget (büntethetőséget megszüntető okot), ha elmarad a bűncselekmény befejezése. Alanyi oldalról az elállás önkéntességében az nyilvánul meg, hogy a tettes megváltoztatja a bűncselekmény véghezvitelére vonatkozó eredeti szándékát, felhagy azzal, jóllehet a külső körülmények olyanok, amelyektől az elkövetési tevékenységet a bűncselekmény befejezéséig tovább folytathatná (BJD 2432.). Nincs jelentősége ebből a szempontból annak, hogy a visszalépésre vonatkozó önkéntes akarat-elhatározás milyen motívumból vagy indítékból fakad, s ez erkölcsileg helyeselhető vagy közömbös. A tettes által csupán képzelt (vélt) külső körülmény akkor zárja ki az elállás önkéntességét, ha az ilyen körülmény valóságos létezése megakadályozná a bűncselekmény befejezését. Ezt meghaladóan a teljes büntetlenséget, avagy a csak az ún. maradékcselekményért [Btk. 17. § (4) bek.] való felelősséget eredményező önkéntes elállással szemben további feltételeket a törvény, s az azon nyugvó kialakult joggyakorlat nem támaszt. Sem az anyagi jogi rendelkezésekből, sem a kialakult ítélkezési gyakorlatból nem vezethető le a jogkövetkezményre kiható különbségtétel szükségessége attól függően, hogy a sértett tudomást szerzett-e a sérelmére történő bűncselekmény megkezdéséről vagy sem. Nincs sem normatív, sem a kialakult joggyakorlatból következő alapja az indítványban kifejezésre juttatott annak az álláspontnak, amely szerint, amennyiben a sértett tudomást szerzett a sérelmére megvalósítandó bűncselekmény megkezdéséről, a terhelt (az elkövető) javára az önkéntes elállás szabályai csak akkor alkalmazhatóak, ha a sértett tudomására hozta azt az elhatározását, hogy a bűncselekmény véghezviteléről végleg lemondott. Ilyen követelményt a jövőbeli joggyakorlattal szemben sem indokolt támasztani. A tevékenységet (cselekvést) igénylő elkövetési magatartások esetében a befejezetlen kísérlettől elállás – az elkövetési magatartás nem folytatása – fogalmilag passzivitás. Ez a legszembetűnőbb különbség a befejezett kísérletnél lehetséges eredmény-elhárításhoz képest, amely fogalmilag aktivitást feltételez. A zsarolás bűncselekményének az elkövetési magatartása szükségszerűen tevőlegességben (aktivitásban) áll; – passzivitással, azaz nem tevéssel való erőszak vagy fenyegetés kifejtés fogalmi képtelenség lenne –, ezért a befejezetlen kísérlettől (önkéntes) elállás a passzív alany erőszakkal, fenyegetéssel történő tevésre stb. kényszerítésének a nem folytatásával, azaz passzivitással egyenértékű. Miután az elállást jelentő passzivitás az addig kifejtett tevőlegességhez, mint annak az ellentéte viszonyul, lehetséges a külvilágban való megnyilvánulása, s az elállás a külső körülményekből felismerhető. A passzív alany számára érzékelhetővé válhat az erőszakkal vagy fenyegetéssel kényszerítő magatartás folytatásától való végleges, végérvényes visszalépés. Ezért nem támasztható feltétlen követelményként az elállás megállapításához, hogy az elkövető kifejezetten közölje a passzív alannyal a szándékának megváltozását, s a bűncselekmény befejezésével végleg történt felhagyását. Az önkéntes elállás megállapításához – egyéb feltételek meglétében – a zsarolás bűncselekménye esetében is elegendő tehát az, ha a körülményekből egyértelműen megnyilvánul a bűncselekmény megkezdett, de be nem fejezett elkövetési magatartásának folytatásától való véglegességet jelentő visszalépés. Előfordulhat – mint az indítványban felhozott ügyben is –, hogy a zsaroló a zsarolási erőszak vagy fenyegetés kifejtése során, ahhoz képest egy későbbi időpontot, mintegy határidőt szab meg arra, hogy a sértett az akaratának megfelelő módon cselekedjék, ám ennek az időhatárnak az eredménytelen elteltét követően hosszabb idő múltán sem tesz semmit, amivel eredeti akaratának érvényt szerezhetne. Ilyenkor a körülményekből a sértett számára is egyértelmű, a terhelt felhagyott a sérelmére elkövetni szándékolt bűncselekmény befejezésével. (Amennyiben netán később mégis újabb zsarolási elkövetési magatartás kezdődne, ez újabb bűncselekmény magállapítására nyitna módot.) A Btk. 17. §-ának a (3) bekezdéséből ugyanakkor természetszerűleg az következik, hogy az elállás nem közlésének a kockázatát az elkövető viseli. Amennyiben ugyanis az önkéntes elállása ellenére, ennek a körülménynek a sértettel (passzív alannyal) való nem közlése miatt befejezetté válik a kísérlet – azaz a sértett az elállásig megvalósult kényszerítő magatartás hatására az elkövető eredeti akarata szerint cselekszik –, már csak eredményelhárításra van mód, ennek meg nem történte vagy sikertelensége miatt bekövetkező eredménnyel pedig a bűncselekmény befejezetté válik, s függetlenül az elállástól felelőséget alapoz meg. A legfőbb ügyész, amikor önkéntes elállásként kizárólag aktív (értsd: az elállást szóban is a sértett tudomására hozó), és csak addig teljesíthető magatartást fogad el, ameddig a sértettnek a körülmények szerint számolnia kell a megkezdett bűncselekmény befejezésével (indítvány 3. oldal második bekezdése), maga is elismeri, hogy létezhet olyan időpont, amikortól a sértettnek már nem kell reálisan számolnia ezzel a következménnyel. Következetlenség viszont, hogy ezt az időhatárt követően már annak sem tulajdonít jogi jelentőséget, hogy az elkövető a sértettnek szóban is kifejezetten kijelenti a visszalépését. Ez az értelmezés ugyanis azt jelentené, hogy ameddig a körülményekből nem egyértelmű az elkövető visszalépése, az arra vonatkozó verbális kijelentés (és az annak megfelelő nem tevés) a büntethetőséget megszüntetné, ámde, amikor már a körülményekből is nyilvánvaló a bűncselekmény befejezésével való végleges felhagyás, az erre vonatkozó szóbeli kijelentés sem büntethetőségi akadály. 3. Indokolatlan az a felvetett aggály, hogy a felülvizsgálati ügyben hozott határozat törvényértelmezése kizárná a zsarolás megállapítását az olyan esetekben, amikor a követelés teljesítése a fenyegetésnek ellenálló sértetti magatartás miatt maradt el, továbbá az ekként való jogértelmezés folytán az esetek jelentős részében a súlyos bűncselekmény kísérletéért való büntetőjogi felelősség meghiúsulna. Egyfelől – amint erre az előzőekben utalás történt – a sértett szívós ellenállása miatti elállás nem önkéntes elállás, tehát a büntethetőséget amúgy sem érinti. Másfelől – ettől függetlenül – az elállásig megvalósult befejezett szándékos bűncselekményért, az ún. maradékcselekményért [Btk. 17. § (4) bek.] a büntetőjogi felelősség az önkéntes elállás esetén is megállapítandó.

- 73 -

Végezetül az elállás folytán az elkövető esetleges büntetlensége nem zárja ki a polgári jogi felelősség érvényesítését (pl. Ptk. 6. §; 339. §). A jogegységi tanács a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi a döntését. Budapest, 2002. december 16. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Belegi József s. k., előadó bíró, Dr. Berkes György s. k., bíró, Dr. Szabó Győző s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró. 1/2003. Büntető jogegységi határozat a tízezer forintot meg nem haladó értékű pénzre elkövetett pénzhamisításról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának jogegységi tanácsa Budapesten, a 2003. év március hó 17. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: A 2001. évi CXXI. törvény 63. §-ával módosított Btk. 304. §-ának (3) bekezdése szerint a tízezer forintot meg nem haladó értékű pénzre elkövetett pénzhamisítás – a váltópénz meghamisítását kivéve – nem bűncselekmény. Ha pénz utánzásával követik el, akkor az 1999. évi LXIX. törvény 163. §-ában meghatározott szabálysértésnek minősülhet, egyéb módon elkövetve, szabálysértést sem valósít meg. A Legfelsőbb Bíróság a Pécsi Városi Bíróság 13.Fk.255/2002/7. számú végzésének rendelkező részét, az elkobzásról és lefoglalás megszüntetéséről szóló rendelkezések kivételével, hatályon kívül helyezi; a fk. Orsós Zsolt terheltet a pénzhamisítás bűntettének kísérlete miatt emelt vád alól felmenti, s megállapítja, hogy az ügyben felmerült 9234 (kilencezerkettőszázharmincnégy) forint bűnügyi költséget az állam viseli. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész a Bszi. 29. § (1) bekezdésének a) pontja és a 31. § (2) bekezdése alapján a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében, elvi kérdésben, jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta, annak a jogértelmezési kérdésnek az eldöntésére, hogy bűncselekménynek minősül-e a tízezer forintot meg nem haladó értékű pénzre elkövetett pénzhamisítás, ha ez a pénz nem váltópénz. A legfőbb ügyész indítványa szerint létezik a gyakorlatban olyan jogértelmezés, amely szerint a Btk. 304. § (1) bekezdése a pénzhamisítás valamennyi formáját, értékhatárra tekintet nélkül, büntetni rendeli. E felfogás indokolása szerint, igaz, hogy a pénzhamisítás legenyhébb, privilegizált esete akkor valósul meg, ha azt váltópénzre vagy kisebb értékű pénzre követik el, s igaz az is, hogy a Btk. 138/A. §-ának a) pontja szerint az érték akkor kisebb, ha tízezer forintot meghalad, de kétszázezer forintot nem halad meg. A kisebb érték megjelölés azonban itt csak a privilegizált eset szerinti minősítés felső határát határozza meg, ugyanis az alapeset megfogalmazásából az következik, hogy a pénzhamisítás minden esetben bűncselekmény, így a kisebb érték alsó határának a bűncselekmény létesülése szempontjából nincs jelentősége. Mindebből az következik, hogy a pénzhamisítás privilegizált esete valósul meg minden olyan esetben, amikor az elkövetési érték egy forint és kétszázezer forint között van. Az ezzel ellenkező értelmezés elfogadása azt eredményezné, hogy mivel a pénzhamisításnak nincs szabálysértési alakzata, egy tízezer forintos vagy annál kisebb címletű bankjegy meghamisítása semmi joghátrányt nem vonna maga után; egyetlen váltópénz meghamisítása viszont öt évig terjedő szabadságvesztéssel lenne büntetendő. A legfőbb ügyész indítványa ennek a jogértelmezésnek a szemléltetésére ismerteti a Pécsi Városi Bíróság 13.Fk.255/2002/7. számú végzését, és csatolja az ügy iratait is. A végzésben megállapított tényállás szerint Orsós Ferenc mázai lakos 2001 nyarán, Bonyhádon egy szemétgyűjtőben, több hamis tízezer forintos bankjegyet talált, ezeket hazavitte, és a gyerekek között játék céljára szétosztotta. A fk. Orsós Zsolt terhelt az egyik hamis bankjegyet 2001. augusztus 5-én a helyi italboltban megkísérelte felváltani, az alkalmazott azonban felismerte, hogy a bankjegy hamis, és azt nem fogadta el.

- 74 -

A hamis bankjegy a valódi bankjegy értéktelen színes másolata volt, de megfelelő ellenőrzés hiányában alkalmas volt a megtévesztésre. A végzésben a bíróság megállapította, hogy a terhelt elkövette a Btk. 304. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdése szerint minősülő pénzhamisítás bűntettének a kísérletét, ezért 1 év időtartamra próbára bocsátotta, s kötelezte a bűnügyi költség megfizetésére. A legfőbb ügyész indítványa szerint létezik azonban ezzel ellentétes, a jogirodalomban fellelhető olyan jogértelmezés is, amely szerint csak a tízezer forintot meghaladó értékű pénzre elkövetett pénzhamisítás esetében valósul meg a pénzhamisítás privilegizált esete; ha az elkövetési érték ennél kisebb, a cselekmény nem bűncselekmény. E felfogás indokolása szerint a törvényhozó azzal, hogy a Btk. 304. § (3) bekezdését a 2001. évi CXXI. törvénnyel módosítva a kisebb értékhez igazodó privilegizált esetet létesített, azt juttatta kifejezésre, hogy a kétszázezer forintot meg nem haladó értékű pénzre elkövetett cselekményt nem kívánja alapesetként, a tízezer forintot meg nem haladó értékű pénzre elkövetett cselekményt pedig nem kívánja privilegizált esetként értékelni. Mindebből az következik, hogy a tízezer forintot meg nem haladó értékű pénzre elkövetett cselekmény a pénzhamisítás bűncselekményének sem az alapesetébe, sem a privilegizált esetébe nem tartozik bele, vagyis nem bűncselekmény. A legfőbb ügyész indítványa szerint az eltérő értelmezések lehetősége a helyes jogértelmezés érdekében szükségessé teszi jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát. Tekintettel arra, hogy a hatályos törvény jogilag helyes értelmezésével szemben logikusnak tűnő érveket lehet felhozni, a Legfelsőbb Bíróság is indokoltnak tartja a helyes jogértelmezést jogegységi határozattal elősegíteni. Az elsőként ismertetett értelmezés egyik alaptétele az, hogy a pénzhamisítás alapesetének a megfogalmazásából következően, a tényállás megvalósítása az elkövetési értéktől függetlenül, minden esetben bűncselekmény; a másik pedig az, hogy a pénzhamisítás esetében a kisebb értéknek a Btk. 138/A. §-ának a) pontjában meghatározott alsó határa nem érvényes. Mindkét alaptétel téves. A Btk. 304. §-ában az alapeset főszabály, a (3) bekezdés pedig kivétel. Amennyiben ezek eltérnek egymástól, a jogértelmezés szabályai szerint nem a főszabály, hanem a kivételként megfogalmazott szabály az érvényes, következésképpen a (3) bekezdésben meghatározott értékhatár érvényét az alapeset megfogalmazása nem ronthatja le. Ha pedig a törvényben szereplő valamely fogalom tartalmát értelmező rendelkezés formájában a törvény meghatározza, akkor ez a meghatározás a törvény alkalmazása során kötelező érvényű, attól értelmezés alapján eltérni nem lehet. A Btk. 138/A. §-a ilyen értelmező rendelkezés, s mivel a törvényben nincs olyan rendelkezés, amely a pénzhamisítást kivonná a hatálya alól, e bűncselekmény esetében is a 138/A. § a) pontjában meghatározott értéket kell kisebb értéknek tekinteni. Ellentétes tehát a törvénnyel az az állítás, hogy a kisebb értéknek az értelmező rendelkezésben meghatározott alsó határa itt figyelmen kívül maradhat. A Btk. 304. §-ának (1) bekezdése szerint a pénzhamisítás két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő; a (2) bekezdés szerint súlyosabb a büntetés, ha a bűntettet különösen nagy vagy azt meghaladó értékű pénzre, avagy bűnszövetségben követik el, s a (3) bekezdés szerint enyhébb a büntetés, ha váltópénzre vagy kisebb értékű pénzre történik az elkövetés. Nyilvánvaló ebből, hogy a pénzhamisítás bűntettének az (1) bekezdésben meghatározott cselekmény az alapesete, mert hiszen a törvény ehhez képest határoz meg minősített és privilegizált eseteket. A Btk. 138/A. §-ának a) pontja szerint az érték akkor kisebb, ha tízezer forintot meghalad, de kétszázezer forintot nem, s ugyanezen szakasz d) pontja szerint akkor különösen nagy, ha az ötvenmillió forintot meghaladja, de az ötszázmilliót nem. Az értelmező rendelkezést a 304. §-ra alkalmazva az állapítható meg, hogy a kizárólag elkövetési érték szerint minősülő cselekményeknél az elkövetési érték a privilegizált esetben tízezer-egy forinttól kétszázezer forintig, az alapesetben kétszázezer + egy forinttól ötvenmillió forintig terjed, a minősített esetben pedig meghaladja az ötszázmillió forintot. A törvény szerint tehát a tízezer forintot meg nem haladó összegű pénzre elkövetett pénzhamisítás nem tartozik a privilegizált esetek közé, s nem tartozik az alapeset és a minősített esetek körébe sem. Mivel a törvény szerint a pénzhamisításnak csak ez a három alakzata büntetendő, s mivel a vizsgált cselekménycsoport ezek egyikébe sem tartozik bele, a tízezer forintot meg nem haladó értékű pénzre elkövetett pénzhamisítás nem büntetendő, vagyis nem bűncselekmény. Ellenkező álláspont elfogadása azt jelentené, hogy létezik olyan bűncselekmény, amelyet a törvény úgy rendel büntetni, hogy büntetési tételt nem rendel hozzá. Ilyen bűncselekmény nyilvánvalóan nem létezik. A büntető törvényeknek egyébként nemcsak a hatóság a címzettje, hanem az állampolgár is, egyebek között azért, hogy a következmények ismeretében választhassa meg a magatartását. A törvény nyelvtani jelentésével ellentétes eredményre vezető jogértelmezés itt arra vezetne, hogy az állampolgárt megbüntethetnék olyan cselekmény miatt, amely a törvény általa megismerhető értelme szerint nem büntethető. Az ilyen helyzet nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen a jogbiztonság követelményével, ezért arra lehetőséget adni emiatt sem lehet. Az 1999. évi LXIX. törvény (Sztv.) 163. §-a szerint szabálysértést követ el az, aki forgalomban lévő pénzről engedély nélkül másolatot készít, vagy készíttet. E törvényi tényállás tartalma annyival szűkebb a pénzhamisításnak a Btk. 304. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott tényállásánál, hogy hiányzik belőle a forgalomba hozatal célzata, az elkövetési magatartások azonban egybeeshetnek. Ilyen esetekben a célzat az a többlet, amely a szabálysértést súlyosabb megítélésű bűncselekménnyé teszi.

- 75 -

Ha valamilyen ok miatt a cselekmény a célzat megléte ellenére sem bűncselekmény, akkor megmarad annak, ami a célzat nélkül is volt; megmarad szabálysértésnek, ugyanis a szabálysértés szankcionálását a többlet-veszélyességet jelentő célzat csak akkor szünteti meg, ha emiatt a cselekmény bűncselekménnyé válik. Más olyan szabálysértés nincs, amelyet a tízezer forintnál kisebb értékű pénzre elkövetett pénzhamisítás elkövetési magatartása megvalósítana. A kifejtetteket a Pécsi Városi Bíróság ismertetett végzésére alkalmazva az állapítható meg, hogy a végzésben a bűncselekmény elkövetésének a megállapítása, a terhelt próbára bocsátása és a bűnügyi költség megfizetésére kötelezése törvénysértő, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Be. 291/K. § (2) bekezdése alapján a végzésnek ezeket a rendelkezéseit hatályon kívül helyezte, a terheltet a Be. 214. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján a vád alól felmentette, s a Be. 218. §-ának (1) bekezdése alapján megállapította, hogy a bűnügyi költséget az állam viseli. A kifejtettek miatt a jogegységi tanács a törvényes jogalkalmazás érdekében a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és a döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2003. március 17. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Bíró András s. k., előadó bíró, Dr. Berkes György s. k., bíró, Dr. Szabó Győző s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró. 2/2003. Büntető jogegységi határozat a kábítószerrel való visszaélésről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a 2003. március 17. napján megtartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság Bf. IV. számú ítélkező tanácsának kezdeményezése alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: A kábítószerrel visszaélés 1998. évi LXXXVII. törvény 62. és 63. §-ával megállapított – 1999. március 1. napja és 2003. február 28. napja között hatályban volt – rendelkezéseinek (Btk. 282. § és 282/A. §) az alkalmazási körében I. a csekély mennyiségű kábítószerre elkövetett kábítószerrel visszaélés vétsége [Btk. 282. § (8) bek.] megállapításának az alapeseti cselekményt minősítő körülmények fennforgása esetén nincs helye; II. a kábítószerfüggő személy által a Btk. 282. §-ának (3) bekezdés b), c), d) pontjában, illetőleg (4) bekezdésében felsorolt valamely minősítő körülményt is megvalósító cselekményt – beleértve a kábítószerfüggő elkövető csekély mennyiségű kábítószerre elkövetett cselekményét is – a kábítószerrel visszaélés általános szabályai [Btk. 282. § (1)–(4) bek.] szerint kell minősíteni. INDOKOLÁS I. A Legfelsőbb Bíróság Bf. IV. számú ítélkező tanácsa az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének b) pontjában írt okból jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát kezdeményezte a csekély mennyiségű kábítószerre nézve, de a törvényben minősített esetként meghatározott módon elkövetett kábítószerrel visszaélés helyes jogi minősítése tárgyában. A Legfelsőbb Bíróság a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Katonai Tanácsa előtt indított KB.II.298/2000. számú büntetőügyben hozott – a cselekményt fegyveres erők objektumában elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntettének minősítő – ítéletet megváltoztatva, a 2002. február 6. napján kelt Bf. V.1. 980/2001/4. számú ítéletével csekély mennyiségű kábítószerre elkövetett kábítószerrel visszaélés vétségének értékelte Cs. J. I.r. terheltnek azt a cselekményét, hogy a fegyveres erők egyik objektumában csekély mennyiségű kábítószert adott át. Az ítéletben kifejtett álláspont szerint a Btk. 282. §-ának (8) bekezdésében

- 76 -

meghatározott e privilegizált eset megállapításának a kábítószer csekély mennyisége az alapja. A Btk. 282. §-ának (1) bekezdésében meghatározott elkövetési magatartások, valamint a Btk. 282. §-ának (2) bekezdésében felsoroltak közül a kínálás és átadás fogalmi körébe illeszkedő elkövetési magatartások esetén ugyanis a kábítószer csekély mennyiségének kell olyan döntő jelentőséget tulajdonítani, amely az alkalmazandó büntetési tételkeretet meghatározza. Ilyenkor az összes megelőző bekezdéshez képest a Btk. 282. §-ának (8) bekezdésében írt szabályok kerülnek előtérbe, és nincs jelentősége annak, hogy a (2) bekezdés szerinti átadást [és értsd ugyanígy a kínálást, valamint az (1) bekezdésében felsorolt elkövetési magatartásokat is] a (8) bekezdést megelőző bármely bekezdés esetlegesen súlyosabban minősítené. A Legfelsőbb Bíróság Bf. IV. számú ítélkező tanácsa a Bf. V. számú tanácsának a jogkérdésben kifejtett ettől az álláspontjától el kíván térni. Az előtte Bfv. IV. 3.541/2002. szám alatt folyamatban levő felülvizsgálati ügyben az első és másodfokon eljárt bíróságok a Btk. 282. §-ának (2) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés d) pontja szerint minősülő bűncselekményként értékelték a kábítószerfüggő elkövetőnek azt a cselekményét, hogy csekély mennyiségű kábítószert tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek adott át. A Bf. IV. számú tanács a cselekmény ekként történt minősítését helyesnek tartja. A releváns jogkérdésben elfoglalt álláspontja szerint a Btk. 282. §-ának (8) bekezdésében megfogalmazott privilegizált eset – ha a cselekményt csekély mennyiségű kábítószerre követik el – csupán ugyanezen törvényhely (1) bekezdésében írt elkövetési magatartások és a (2) bekezdésében írt kínálás és átadás elkövetési magatartások kapcsán állapítható meg. A (3) és (4) bekezdésben felsorolt minősítő körülmények a cselekményt a csekély kábítószer-mennyiség ellenére kiemelik a privilegizált eset köréből. A Btk. 282/A. §-a az ott részletezett körben kábítószerfüggő személy számára eleve enyhébb elbírálást biztosít. Az ilyen elkövetőnek a Btk. 282/A. §-ában meghatározott feltételeken kívül eső magatartását – pl. azt, hogy ugyan csekély mennyiségű kábítószert, de tizennyolcadik életévét be nem töltött személy részére fogyasztás céljából ad át – merőben téves lenne a Btk. 282. §-ának (8) bekezdésében meghatározott privilegizált esetként-vétségként – értékelni. A legfőbb ügyész írásbeli nyilatkozatában (BF. 364/2003. sz.) és képviselője a nem nyilvános ülésen elvi okból nem tartotta célszerűnek azt, hogy a kezdeményezés alapján jogegységi határozat döntsön el egy olyan vitát, amely a már hatályban nem lévő büntető jogszabály rendelkezésének az eltérő értelmezése körül alakult ki. A 2003. évi II. törvény módosító rendelkezéseivel a kezdeményezést követően hatályba lépett büntető jogszabályok lényegesen átformálták a kábítószerrel visszaélés törvényi tényállásait. Miután pedig a jogegységi eljárás az ítélkezés egységének biztosítására szolgáló jogintézmény, a hatályos törvény jövőbeli alkalmazásához kell, hogy iránymutatást adjon a bíróságok számára. Ebből értelemszerűen az következik, hogy a már nem hatályos törvény értelmezéséhez akkor sem vehető igénybe, ha az e rendelkezéseken alapult értelmezési viták nem szűnnek meg a gyakorlatban. Az értelmezési vita érdemét illetően a legfőbb ügyész lényegében a Bf. V. számú ítélkező tanácsának az álláspontjával értett egyet. Álláspontja szerint a specialitás bűncselekménytani elvéből kiindulva a minősített eset és privilegizált eset versengését akként kell kizárni, hogy az utóbbi szükségszerűen megelőzi az előbbit. Valamely bűncselekmény privilegizált alakzatát ugyanannak a bűncselekménynek a minősített esete nem zárhatja ki. A Btk. 282/A. §-ában írt valamennyi rendelkezés ugyancsak a specialitás viszonyában van a Btk. 282. §-ához képest, ezért az előbbi elvet alkalmazva a Btk. 282/A. §-ának (2) bekezdése szerinti alapesetét kell megállapítani akkor, ha a kábítószerfüggő személy csekély mennyiségű kábítószert tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek ad át fogyasztás céljára. II. A jogegységi eljárás lefolytatásának az időpontjában a 2003. évi II. törvény 17-21. §-aival megállapított rendelkezések folytán a Btk.-nak a kábítószerrel visszaélésre vonatkozó szabályai valóban lényegesen megváltoztak. A Bsz. 31. §-ának (1) bekezdése értelmében azonban a jogegységi eljárás lefolytatása nem mellőzhető, annak ellenére, hogy Bf. IV. tanácsának a kezdeményezése kizárólag a kábítószerrel visszaélés 1998. évi LXXXVII. törvény 62. és 63. §-aival megállapított és 1999. március 1. napjától 2003. február 28. napjáig hatályban volt törvényi tényállásainak (Btk. 282. és 282/A. §-ok) az értelmezésére szorítkozik, s a hatályos jogi szabályozás alapján ez a jogértelmezési kérdés fel sem vetődhet. A jogegységi határozat érvénye viszont értelemszerűen az 1999. március 1. és 2003. február 28. napja között hatályban volt Btk. 282. és 282/A. §-ok alkalmazási körére vonatkozik, s nem irányadó akkor sem, ha a 2003. évi II. törvénnyel módosított Btk. rendelkezéseinek visszaható hatálya (Btk. 2. §) van. A kezdeményezésben felvetett jogértelmezési kérdés közvetlenül az, hogy a Btk. 282. §-ának (8) bekezdésében megállapított ún. privilegizált eset kizárólag a Btk. 282. §-ának (1) bekezdésében megvalósult, valamint a (2) bekezdés kínálás és átadás elkövetési magatartásokkal megvalósult alapeseteinek viszonyában alkalmazandó, vagy a privilegizáló körülmény (a kábítószer csekély mennyisége) folytán ezeken az alapeseti tényálláselemeken túl a Btk. 282. §-ának (3) és (4) bekezdéseiben szabályozott minősítő körülmény fennforgása sem zárja ki annak megállapítását. A jogegységi tanács azonban a kábítószerfüggő elkövetők cselekményeivel kapcsolatban az ehhez hasonló minősítési kérdésben is jogbizonytalanságot tapasztalt. Nem találta egyöntetűnek az ítélkezési gyakorlatot abban, hogy a kábítószerfüggő személynek az egyébként a Btk. 282/A. §-ának (1), (2) bekezdésébe, illetőleg – privilegizált esetként – (5) bekezdésébe illeszkedő cselekményét miként kell minősíteni, ha a Btk. 282. §-ának (3) bekezdés b), c), d) pontjaiban, illetőleg a 282. §-ának (4) bekezdésében meghatározott minősítő körülmények is megvalósultak. Kérdéses, ilyen esetekben a cselekményt e minősítő körülményektől függetlenül a Btk. 282/A. §-a szerint, vagy – ellenkezőleg – a felsorolt minősítő körülményekre tekintettel a Btk. 282. §-a szerint kell megítélni. Kérdéses továbbá az is, hogy a kábítószerfüggő elkövetőnek a Btk. 282/A. § (5) bekezdése alá nem vonható, csekély mennyiségű kábítószerre elkövetett cselekményét az előbb felsorolt minősítő körülmények meglétében is a Btk.

- 77 -

282. § (8) bekezdése szerint kell elbírálni, vagy az elbírálásra a Btk. 282/A. §-ának (1), illetve (2) bekezdése avagy a Btk. 282. §ának a minősítő körülményhez igazodó megfelelő bekezdése és tétele alkalmazandó. A jogegységi tanács a határozatának meghozatalánál ezekre a jogértelmezési kérdésre is tekintettel volt, s a jogegység biztosítása érdekében iránymutatást adott. III. A Btk.-nak az 1998. évi LXXXVII. törvény 62. és 63. §-ával megállapított és a felvetett jogértelmezési kérdésekkel összefüggő rendelkezései a következők: 282. § (1) Aki a hatósági előírások megszegésével kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén átvisz, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) Aki a hatósági előírások megszegésével kábítószert kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (3) A büntetés az (1) bekezdés esetén két évtől nyolc évig, a (2) bekezdés esetén öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt a) üzletszerűen, b) fegyveresen, c) hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyként követik el, d) tizennyolcadik életévét betöltött személy tizennyolcadik életévét be nem töltött személy felhasználásával követi el, illetve az elkövetés folytán ilyen személy jut kábítószerhez, e) nem kábítószerfüggő személy kábítószerfüggő személy felhasználásával követi el. (4) A büntetés a (2) bekezdés esetén öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, közművelődési feladatok ellátására rendelt épületek területén, annak környezetében, a fegyveres erők vagy a büntetés-végrehajtási szervezet objektumaiban követik el. (8) Ha a kábítószerrel visszaélést csekély mennyiségű kábítószerre követik el, a büntetés vétség miatt az (1) bekezdés esetén két évig terjedő szabadságvesztés, közérdekű • munka vagy pénzbüntetés, a (2) bekezdés szerinti kínálás és átadás elkövetési magatartások esetén két évig terjedő szabadságvesztés. 282/A. § (1) Az a kábítószerfüggő személy, aki a hatósági előírások megszegésével kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén átvisz, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) Az a kábítószerfüggő személy, aki a hatósági előírások megszegésével kábítószert kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (3) A büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés esetén három évig, a (2) bekezdés esetén öt évig terjedő szabadságvesztés, ha bűncselekményt üzletszerűen követik el. (5) Az a kábítószerfüggő személy, aki a hatósági előírások megszegésével a) kábítószert fogyaszt, illetőleg saját fogyasztása céljából tart, b) csekély mennyiségű kábítószert saját fogyasztása céljából előállít, termeszt, megszerez, c) csekély mennyiségű kábítószert tizennyolcadik életévét betöltött személynek fogyasztás céljából kínál, átad vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. IV. 1. A kábítószerrel visszaélés Btk. 282. §-ának (8) bekezdésében megállapított privilegizált alakzata – nyelvileg egyértelműen – a csekély mennyiségű kábítószerre megvalósult, és a hatósági előírásokat megszegő azokra az elkövetési magatartásokra vonatkozik, amelyeket a Btk. 282. §-ának (1) bekezdésében írt alapesete sorol fel, továbbá a Btk. 282. §-ának (2) bekezdésében írt alapeseti elkövetési magatartások közül a kábítószer kínálására és/vagy átadására is. A szöveg nyelvtani értelme logikailag kizárja, hogy a (8) bekezdésében megállapított privilegizált eset alkalmazható legyen, és az ahhoz tartozó büntetési tételek vonatkozzanak a csekély kábítószer-mennyiségre megvalósult szóban levő alapeseti elkövetési magatartásokra akkor, ha a Btk. 282. §-ának (3) és (4) bekezdéseiben felsorolt minősítő körülmények az alapeseti cselekményt súlyosabban minősítik. A büntetési tételek eltérő mértékének elvi alapja és indoka az, hogy a különböző bűncselekmények társadalomra veszélyességének mértékét a törvényalkotó éltetőnek ítéli meg. A Btk. 282. §-ának (8) bekezdése sem tekinti egyforma súlyúnak az alkalmazási körébe tartozó elkövetési magatartásokat. A csekély mennyiségű kábítószer kínálásával, átadásával megvalósult eseteket súlyosabbnak megítélve ezekre – enyhítő rendelkezés alkalmazása nélkül – csak szabadságvesztés kiszabását írja elő, míg enyhébb megítélést tulajdonít (1) bekezdésbe illeszkedő elkövetési magatartásoknak, mert azokhoz alternatív büntetési nemek alkalmazását rendeli. A Btk. 282. §-ának (3) és (4) bekezdésében felsorolt minősítő körülmények a nem csekély mennyiségre elkövetett alapeseti bűncselekmények büntetési tételeit nagyságrendileg szigorítják. Ebből a megkülönböztetésből logikailag vitathatatlanul az következik, hogy a (8) bekezdés alá tartozó esetekkel nem ítélhető meg azonosan, mert eltérő – nagyobb – társadalomra veszélyességet képvisel az olyan eset, amikor csekély kábítószer mennyiségre és a (8) bekezdésében szerinti elkövetési magatartásokkal ugyan, de a (3) és/vagy (4) bekezdésében szerinti minősítő körülmények fennforgásával valósítja meg az elkövető a cselekményt. Egyértelmű tehát, hogy a Btk. 282. §-ának (8) bekezdése szerint nem minősíthető a csekély mennyiségű kábítószerre elkövetett cselekmény akkor, ha a (3)

- 78 -

és (4) bekezdésében felsorolt minősítő körülmények valamelyike fennáll. Ebben az esetben a Btk. 282. §-ának a (3) vagy (4) bekezdésében írt minősített eset megállapításának van helye. Ezt a nyelvtani – logikai értelmezést alátámasztja a történeti értelmezés is. Az 1999. március 1. napját megelőzően hatályban volt Btk. 282. §-ának (6) bekezdése kifejezetten és másként nem értelmezhető szövegezéssel a kábítószer csekély mennyiségére tekintettel csak az (1) bekezdésben meghatározott egyetlen alapeseti tényállást privilegizálta. A privilegizált eset alkalmazási körébe nem tartozott a csekély mennyiségű kábítószerre, de a 282. § (2) bekezdésében és (3) bekezdésének b) pontjában felsorolt minősítő körülmények között megvalósított cselekmény. A jogi szabályozás 1999. március 1. napjával hatályba lépett változása általánosan és speciálisan a kábítószerrel visszaélés bűncselekményi alakzatait illetően, a korábbi jogállapothoz képest egyértelműen szigorítást tükrözött. Ezzel a határozott törvényalkotói törekvéssel tehát össze nem férő az olyan jogértelmezés, amely a kábítószer csekély mennyiségéhez kapcsolódó privilegizált esetet tartja alkalmazandónak akkor is, ha azt az alapeseti cselekményt súlyosabban minősítő körülmények fennforgásával követik el. 2. A jogegységi tanács álláspontja szerint a kábítószerfüggő személynek a Btk. 282. § (3) bekezdés b), c), d) pontjaiban [– a Btk. 282. §-ának (3) bekezdés e) pontja szerinti minősítő körülményt kábítószerfüggő személy értelemszerűen nem valósíthatja meg –] és (4) bekezdésében felsorolt valamely minősítő körülményt is megvalósító kábítószerrel visszaélése nem a Btk. 282/A. §a szerint, hanem kizárólag a Btk. 282. § (1), (2), (3), (4) bekezdéseinek a megfelelő alkalmazásával minősül. Egy-egy bűncselekmény különös részi tényállásának lényeget alkotó elemeit, mint általánost a jogalkotó elkülöníti (alapeset), annak érdekében, hogy az általa jelentősnek tartott, a cselekmény súlyát, társadalomra veszélyességét növelő, ezért nagyobb büntetést érdemlő további tényezők (minősítő körülmények) folytán szükségesnek ítélt bűncselekmény-alakzatok megalkotásához ezeknek a lényeges elemeknek az ismétlődő leírása elkerülhető legyen. (Más, és nem ide tartozó kérdés, hogy ez a törvényszerkesztési technika az eredményben megnyilvánuló minősítő körülmény esetén vegyes-bűnösségi alakzatok konstruálását is lehetővé teszi.) A Btk. Különös Részének absztrakt törvényi tényállásai ezért az alapeseti tényálláselemek, a minősítő körülmények és a kapcsolódó büntetési tételek egységeként értékelhetőek helyesen. Amennyiben egy adott történeti tényállásban az alapeset összes törvényi tényálláseleme és a minősítő körülményeknek legalább valamelyike felismerhető, a cselekmény nyilvánvalóan az alapeseti tényállás minősített esete. A minősítő körülményt is megvalósító cselekmény nem vonható egy más, az alapesetből kiemelt – különös – törvényi tényállás alá pusztán azon az alapon, hogy a kiemelt tényállás elemei hiánytalanok, s a kiemelt tényállásnak minősített esetei nincsenek. Ebben az esetben ugyanis az általánosabb érvényű alapeseti törvényi tényálláshoz tartozó minősítő körülmény jogi értékelése elsikkadna. Kétségtelen, a kábítószerfüggő személyek kábítószerrel visszaélésére vonatkozó Btk. 282/A. §-ában írt szabályok a kábítószerrel visszaélés általános szabályaihoz (Btk. 282. §) képest privilegizált esetek. A privilegizálásnak – az általánosnál enyhébb büntetési tételkeretek előírásának – kizárólag az elkövető kábítószer-függősége az indoka. A privilegizált esetek megalkotásával az általánostól eltérő, különös szabályozás történik. Btk. szabályozásából egyértelmű: a jogalkotó a kábítószerrel visszaéléssel kapcsolatban az életben tipikusan előforduló nem minden esetben kívánta a kábítószerfüggő személy cselekményét az általánosnál kedvezőbben megítélni, ezért (a Btk. 282/A. §ában) tételesen felsorolta azokat az eseteket, amelyek privilegizált értékelést tesznek lehetővé. Ezek – az alapeseti cselekmények [Btk. 282 §. (1), (2) bek. – 282/A. § (1), (2) bek.] természetszerű körén túl – az üzletszerű elkövetés [282/A. § (3) bek.], a jelentős mennyiségű kábítószerre történt elkövetés [282/A. § (4) bek.], a függő elkövető saját fogyasztása érdekében, avagy csekély mennyiségre történt elkövetés [282/A. § (5) bek.] esetei. Ebből azonban (a contrario) az is következik, hogy a kábítószerrel visszaéléseknek az életben tipikusan előforduló egyéb eseteit a törvényalkotó az elkövető kábítószer-függősége estén sem ítélte meg az általános szabályoknál kedvezőbbnek. A Btk. 282/A §-ában nem szabályozott minősítő körülmények esetén tehát a jogi értékelés szempontjából közömbös az elkövető kábítószer-függősége, (ez a körülmény legfeljebb a büntetés kiszabása körében értékelhető). Ezért az ekként elkövetett cselekmény nem a Btk. 282/A §-ában meghatározott bűncselekmény valamelyik alapesete, hanem a Btk. 282. §-ának (1), vagy (2) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés b), c), d) pontja szerint, vagy a 282. §-ának (2) bekezdésébe ütköző és a (4) bekezdése szerint minősülő bűncselekmény. 3. Az előzőekből értelemszerűen az is következik, hogy a Btk. 282. §-ának (8) bekezdése szerinti jogi minősítés kizárt akkor is, ha a kábítószerfüggő elkövető – a Btk. 282/A. §-ának (5) bekezdésében írt eseteken kívül – a 282. § (1) bekezdésében írt elkövetési magatartásokkal, avagy kínálással vagy átadással, és csekély mennyiségű kábítószerre, de a Btk. 282. § (3) bekezdésének b)–d) pontjában, illetve (4) bekezdésében megállapított minősítő körülményeket is megvalósítva követi el a cselekményt. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács – a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) – a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2003. március 17. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Belegi József s. k., előadó bíró, Dr. Domokos Jenő s. k.,

- 79 -

bíró, Dr. Berkes György s. k., bíró, Dr. Bíró András s. k., bíró. 3/2003. Büntető jogegységi határozat a köztársasági elnök által gyakorolt egyéni kegyelmi mentesítésről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának jogegységi tanácsa Budapesten, a 2003. május 12. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: A Btké. 19. §-ának a szabályai a köztársasági elnök által gyakorolt egyéni kegyelmi mentesítésre vonatkoznak; e szabályok közkegyelmi mentesítéssel összefüggésbe nem hozhatók. Az 1990. évi XXXIX. törvény alapján végrehajtási közkegyelemben részesült elítéltek esetében is a Btk. erre vonatkozó szabályai szerint kell a szabadságvesztést kitöltöttnek tekinteni. A mentesítéshez szükséges várakozási idő – mint objektív törvényi előfeltétel – kezdő napja a büntetés kitöltésének, illetőleg végrehajthatósága megszűnésének napja. A várakozási idő tartama – mint további törvényi előfeltétel – az ítéletben kiszabott büntetéshez igazodik. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész az egységes bírói gyakorlat kialakítása érdekében az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 31. §-ának (2) bekezdése alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban az elvi kérdésben; miként kell számítani a mentesítéshez szükséges várakozási időt akkor, ha a terhelt szabadságvesztés büntetésének tartama végrehajtási közkegyelem folytán csökkent; mert ugyanazon jogi tényeket vizsgálva a Legfelsőbb Bíróság tanácsai eltérő döntést hoztak. Indítványát – ahhoz mellékelt – olyan konkrét határozatokkal szemléltette, amelyekben a szándékos bűncselekmény miatt elítélt terheltek szabadságvesztés büntetését közkegyelem – az 1990. évi XXXIX. törvény – érintette, és a terheltek bírósági mentesítést kértek. 1. A légi jármű hatalomba kerítése bűntettének előkészülete, bűnsegédként elkövetett emberölés bűntettének kísérlete és más szándékos bűntettek miatt halmazati büntetésül 10 évi szabadságvesztésre és 10 évi közügyektől eltiltásra ítélt terheltet – büntetésének tartamát egy-nyolcadával csökkentő közkegyelemmel – 1990. június 20-án bocsátották feltételes szabadságra. Annak eredményes leteltével és a közkegyelem eredményes kiállásával a csökkentett büntetését 1992. október 25. napjával töltötte ki. A 10 évi szabadságvesztés kiállásának időpontja 1994. január 25. napja lett volna. Az első fokon eljáró bíróság – minthogy időközben a közügyektől eltiltás mellékbüntetés hátralévő részét köztársasági elnöki határozat kegyelemből elengedte, és a bíróság az érdemességet is megállapította – a terheltet a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól az 1998. augusztus 11. napján meghozott végzésével a Btk. 102. § (1) bekezdés f) pontja és a Btk. 103. § (1) bekezdése alapján mentesítette. Az ügyészi fellebbezés alapján másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság illetékes tanácsa a mentesítés iránti kérelmet időelőttinek találta és azt – az elsőfokú végzést megváltoztatva – elutasította. (Bf. V. 1837/1998. számú határozat – közzétéve BH 1999/542. szám alatt.) Jogi álláspontjának lényege szerint a Btké. 19. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel követett állandó bírói gyakorlat szerint kegyelem esetén – függetlenül attól, hogy azt a köztársasági elnök gyakorolja vagy közkegyelem érvényesül – amennyiben a kegyelmi elhatározás ettől eltérően nem rendelkezik, a büntetőjogi következmények a kiszabott büntetéshez igazodnak. Ehhez képest a terhelt a vele szemben jogerősen kiszabott büntetést csak 1994. január 25-én állottá volna ki, következésképpen „a terhelt ügyében a bírósági mentesítés indokoltságának érdemi vizsgálatára leghamarabb az eredetileg kiszabott szabadságvesztés tartamához igazodó kitöltési időponttól (BH 1995/1/3. számú eseti határozat) számított öt év eltelte, vagyis 1999. január 25. után kerülhet sor.” (A fentivel azonos tartalmú az Rf. I.3479/1973. számú végzés és az nyert közzétételt BH 1995/1/3. szám alatt.) 2. Az államtitok tekintetében kémszervezet tagjaként folytatólagosan elkövetett kémkedés bűntette miatt kiszabott 12 évi fegyházbüntetésre, 10 évi közügyektől eltiltásra és részleges vagyonelkobzásra ítélt terhelt a szabadságvesztés büntetését 1990. március 28-ig töltötte, akkor 1993. március 28-ig terjedő időre feltételes szabadságra bocsátották. Időközben szabadságvesztésének tartama közkegyelem alapján egynyolcadával, 10 év 6 hónapra csökkent.

- 80 -

A lecsökkent tartamú feltételes szabadságot 1991. szeptember 28-ával eredményesen kiállotta, a közkegyelmi rendelkezés hatályvesztésére sem került sor. A terheltnek a bírósági mentesítés iránti kérelmét elbíráló elsőfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a Btk. 102. § (1) bekezdés f) pontjában meghatározott 10 éves várakozási idő eltelt, ekként a terhelt 2001. szeptember 27. napjával a törvény erejénél fogva mentesült a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Végzésének indokolásában kifejtette, hogy a közkegyelemmel csökkentett büntetés kitöltésére, egyben a végrehajthatóság megszűnésére 1991. szeptember 28-ával került sor. Időközben – 2000. március 27-ével – a közügyektől eltiltás mellékbüntetés végrehajtása is befejeződött. A Legfelsőbb Bíróság BH 1997/267. számú eseti döntésének megfelelően, ha valamely terheltre kiszabott szabadságvesztés tartama közkegyelem folytán csökkent, úgy a csökkentett tartamú főbüntetés kitöltésétől kell számítani a mentesítéshez szükséges várakozási időt, annak ellenére, hogy a várakozási idő tartamát az eredetileg kiszabott szabadságvesztés mértéke határozza meg. Az ügyész – észlelve az eseti döntések ellentmondását – fellebbezést jelentett be. A Legfelsőbb Bíróság eljáró tanácsa az elsőfokú végzést lényegében azzal azonos indokok alapján helybenhagyta. (Rf. V.899/2002/2. számú végzés.) A legfőbb ügyész által szemléltetett példák kétségtelenné tették, hogy a bírói gyakorlat nem egységes. A Legfelsőbb Bíróság tanácsai ellentétes elvi alapokon nyugvó jogerős határozatokat hoztak, és ezeknek alapján eltérő tartalmú eseti döntések – a BH 1995/1/3., BH 1999/542., illetve BH 1997/267. számúak – nyertek közzétételt. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Bszi. 31. § (1) bekezdés a) pontja alapján a jogegységi eljárást lefolytatta. Ennek során a legfőbb ügyésznek a nem nyilvános ülésen jelen lévő képviselője a 2. pontbeli jogi megoldással értett egyet. Tekintve, hogy az ellentétes tartalmú határozatok közül az 1. pontban megjelölt került közzétételre legutóbb (BH 1999/542.) ekként pedig – legalábbis elvileg – ez volt iránymutatónak tekinthető, a jogegységi tanács mindenekelőtt ennek a jogi érveit vizsgálta. E jogi álláspont leegyszerűsített lényege szerint azért kell a mentesítéshez szükséges várakozási időt a kiszabott büntetés tartama – és nem a közkegyelem folytán csökkent tartam – figyelembevételével számítani, mert a Btké. 19. § (1) bekezdésének előírásai a közkegyelemre is vonatkoztathatóak. Ez az okfejtés nem helytálló. A Btk. 101. §-ának értelmében az elítélt a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól három módon mentesíthető: a) a törvény erejénél fogva, b) bírósági határozat alapján, c) kegyelem útján. ad a) E pontnak a Btk. 102. §-ában foglalt törvényi mentesítésre vonatkozó szabályai felelnek meg. Az eltérő jogértelmezés lehetősége a szándékos bűncselekmények miatt határozott idejű végrehajtható szabadságvesztésre ítéltek körében merült – és merülhet – fel, miután a Btk. 102. § (1) bekezdésének d), e) és f) pontjai a kiszabott büntetés mértékéhez igazodóan a büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatósága megszűnését követően objektív feltételként a mentesítéshez még különböző hosszúságú várakozási idő elteltét is megkívánják. ad b) A bírósági mentesítésnek a Btk. 103. § (1) bekezdése szerinti szabályai – eltekintve az erre irányuló kérelemtől és az érdemességtől – a törvényi mentesítés szabályaira utalnak vissza azzal, hogy az ott meghatározott várakozási idő felének az eltelte is már lehetőséget ad a mentesítésre. ad. c) A kegyelmi mentesítésről a Btk. 106. §-a a következőképpen rendelkezik: „A köztársasági elnök az elítéltet kegyelemből mentesítésben részesítheti akkor is, ha e törvény szerint ennek egyébként nincs helye.” A c) pont helyes értelme szerint a köztársasági elnök által gyakorolható mentesítési kegyelem mindig egyéni kegyelem, s e jogkör korlátlan, mert a köztársasági elnököt a Btk. fentebbi szabályai nem kötik. Ekként pedig a köztársasági elnök által ténylegesen gyakorolt egyéni kegyelem a mentesítés egyéb módjaitól és azok szabályaitól eltérő olyan sajátos jogi helyzetet eredményezhet, ami jogkövetkezményeit tekintve a Btk. rendelkezéseibe nem illeszthető be. Ezt a sajátos jogi helyzetet kívánja megoldani á Btké. a 19. §-ával, amit az itt tett megállapítás ellenőrizhetősége végett szintén idézni szükséges. Btké. 19. § (1) bekezdés: Ha a köztársasági elnök az elítéltet kegyelemben részesíti, a büntetőjogi következmények [Btk. 100. § (3) bekezdése] – ellenkező rendelkezés hiányában – az ítéletben kiszabott büntetéshez igazodnak. 19. § (2) bekezdés: Ha a köztársasági elnök a szabadságvesztés végrehajtását kegyelemből próbaidőre felfüggeszti, a próbaidő, illetve a mentesítés hatályának beálltához-a törvény szerint – szükséges időtartam a kegyelmi elhatározás keltének napján kezdődik. A Btk. 106. §-ában és a Btké. 19. §-ában foglaltaknak a tartalmi egybevetéséből kitűnik, hogy e szabályok kizárólag az egyéni kegyelemmel kapcsolatosak. Következésképpen a Btké. rendelkezéseinek a közkegyelemre történő vonatkoztatása meg nem engedhető kiterjesztő jogértelmezést jelent. Emiatt pedig az l. pontban írt legfelsőbb bírósági végzés – és értelemszerűen a BH 1999/542. számú eseti döntés is – indokainál fogva téves.

- 81 -

A mentesítés anyagi jogi szabályainak törvényi értelmezéséből az előbbieken túlmenően még az is következik, hogy a Btk. szabályain már kívül eső, – mentesítést adó – közkegyelem gyakorlása erre irányuló törvényhozói akarat esetén csak külön törvénnyel történhet; ami viszont a Btk. szabályaihoz képest speciális rendelkezéseket tartalmazhat. A speciális rendelkezések pedig a „lex speciális derogat legi generáli” elve alapján alkalmazásuk során elsőbbséget élveznek. Az itt írt jogértelmezéssel vizsgálva most már a közkegyelem gyakorlásáról szóló 1990. évi XXXIX. törvény rendelkezéseit, megállapítható, hogy az végrehajtási (l-5. §), eljárási (6. §) és mentesítéssel kapcsolatos (7. §) kegyelmet is gyakorolt, de kizáró körülményeket (8. §) és hatályt vesztő rendelkezést is (9. §) tartalmazott. Ennek a külön törvénynek „A mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól” címet viselő 7. §-a a Btk.-nak a vizsgált jogkérdés szempontjából lényeges szabályait csupán annyiban érintette, hogy a törvényi és bírósági mentesítéshez szükséges várakozási időket a felére csökkentette. Ettől eltekintve a Btk. 102. §-ára mint a mentesítés általános fő szabályára nem hatott ki. Miután pedig a Btk. 102. § (1) bekezdés d), e), f) pontjai a várakozási időt „a kiszabott büntetéshez” (a jogerős ítélettel megállapított büntetéshez) kötik, az a végrehajtási közkegyelemben részesült elítélteknél is ehhez igazodik. Csak ez az értelmezés felel meg „a kiszabott büntetés” mindkét törvényben használt jogi fogalmának. Az 1990. évi XXXIX. törvénnyel adott végrehajtási közkegyelem – a speciális törvény rendelkezéseiből kitűnően, de nyelvtani értelmezéssel is – a már jogerősen kiszabott szabadságvesztéseknek csupán a végrehajtását befolyásolta. Ennek keretén belül egyfelől a teljes végrehajtás alól adott mentesítést, másfelől – és kizárólag végrehajtási szempontból – az elítélt büntetését csökkentette. Ez utóbbi azzal a jogkövetkezménnyel járt együtt, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét az ily módon csökkentett büntetés határozta meg, és ehhez igazodott a feltételes szabadság még hátralévő része, – amelynek végrehajthatósága is később ennek megfelelően szűnt meg, – ám ez a mentesítés általános fő szabályán szintén nem változtatott. A közkegyelemről szóló törvény 9. §-ában megfogalmazott – a hatályvesztésre vonatkozó – rendelkezés azt az elítéltet érintette, akit a törvény hatálybalépését követő három éven belül elkövetett szándékos bűncselekmény miatt végrehajtható szabadságvesztésre ítéltek. Újabb elítélés hiányában ekként az említett rendelkezés sem a büntetés tényleges kiállására, illetőleg végrehajthatósága megszűnésének időpontjára nem hatott ki; így a mentesítés szempontjából közömbösnek tekinthető. A fenti jogértelmezés eredményeként a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott. A kifejtett álláspontját tartja a jövőre nézve követendőnek, az annak ellentmondó döntéseket – így a BH 1999/547., BH 1997/267. és a BH 1995/1/3. jogesetet – tévesnek ítéli. – Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Berkes György s. k., bíró, Dr. Horváth Ibolya s. k., előadó bíró, Dr. Kaposvári Bertalan s. k., bíró, Dr. Szabó Péter s. k., bíró. 4/2003. Büntető jogegységi határozat hanyag kezelés vétségének megállapításáról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2003. évi szeptember hó 24. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: A Btk. 320. §-a (1) bekezdésében meghatározott hanyag kezelés vétsége akkor állapítható meg, ha – a törvényi tényállás további elemeinek megvalósulása mellett – az idegen vagyon kezelésére vagy felügyeletére vonatkozó megbízás közvetlenül törvényen alapul, annak tartalmát, az abból eredő kötelmeket maga a törvény határozza meg. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat kialakítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta.

- 82 -

Az indítvány szerint nem egységes a jogértelmezés, az ítélkezési gyakorlat abban a kérdésben, mi a valódi értelme a Btk. 320. §-a (1) bekezdésében meghatározott hanyag kezelés törvényi tényállása azon előírásának, mely szerint az idegen vagyon kezelésének, felügyeletének „törvényen alapulónak” kell lennie. A jogalkalmazási gyakorlatban két, egymással ellentétes értelmezés alakult ki. Az egyik szerint a vagyon kezelésének, illetve felügyeletének, valamint a kezelő és felügyelő jogállására vonatkozó rendelkezéseknek közvetlenül a törvényen kell alapulniuk. A másik nézet szerint a „törvényen alapuló” kitételnek ennél tágabb értelmet kell tulajdonítani, mert minden olyan, jogszabályon alapuló kezelés vagy felügyelet, amelynek szabályozása törvényre vezethető vissza, megfelel e ‚fogalomnak. Ez utóbbi szerint tehát a törvény és a kezelésre, felügyeletre vonatkozó előírások közötti távolabbi, közvetett kapcsolat is elegendő e tényálláselem megállapíthatóságához. A legfőbb ügyész az indítványában foglaltakat az ahhoz csatolt jogerős bírósági határozatokkal támasztotta alá. A Legfelsőbb Bíróság három határozatában (Bf.V. 1115/1997., Bfv.III.1928/1999/4. és Bfv.III.1948/2000/4.) ügy foglalt állást, hogy a szóban levő bűncselekmény csak a törvényben meghatározott vagyonkezelői vagy felügyeleti kötelezettség megszegésével valósítható meg; az idegen vagyon kezelésének, illetve felügyeletének mind a vagyonra, mind a kezelő – vagy felügyelő – jogállásra nézve törvényben meghatározottnak kell lennie. Az adott ügyekben a terhelteket – az ismertetett feltétel hiányában – bűncselekmény hiányában felmentette. Több esetben azonban az eljárt bíróságok a kérdéses tényálláselem kiterjesztő értelmezésével ettől eltérő álláspontra helyezkedtek (Debreceni Városi Bíróság 20.B.3187/1998/13., illetve a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 11.Bf.642/2001/3. számú, a Békési Városi Bíróság 5.B.102/2002/9. számú és a Barcsi Városi Bíróság 5.B.143/2002/14. számú határozata). Az említett határozatokban foglalt jogi érvelés rövid lényege a következő: Amennyiben a megszegett vagyonkezelői, illetve felügyeleti kötelezettség olyan alacsonyabb rendű jogszabályon vagy más munkajogi normán alapul, amely törvényi szabályozásra vezethető vissza, a hanyag kezelés vétsége – a további tényálláselemek megléte esetén – megvalósul. Az eljárt bíróságok ennek megfelelően ezekben az ügyekben a terheltek büntetőjogi felelősségét megállapították. A legfőbb ügyész indítványa szerint az egységes ítélkezési gyakorlat kialakítása, a helyes jogértelmezés érdekében jogegységi határozat hozatala szükséges. Egyúttal kifejtette, hogy a Legfelsőbb Bíróság határozataiban foglalt jogi állásponttal ért egyet, s annak megfelelő jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. A jogegységi tanács álláspontja szerint a legfőbb ügyész indítványa valós helyzetet mutat be, az alapul vett jogkérdésben az ítélkezési gyakorlat valóban nem egységes, ezért jogegységi határozat hozatala szükséges. A legfőbb ügyész érvein túl ez azért sem mellőzhető, mert a vitatott kérdésről kialakított eltérő vélemények a jogirodalomban is megjelentek. A Magyar Büntetőjog-Kommentár a gyakorlat számára (HVG-ORAC Kiadó Budapest, 1995.) a Btk. 320. §-ához fűzött okfejtése szerint „a bűncselekmény elkövetője olyan személy, akit idegen vagyon kezelésével vagy felügyeletével a törvény bízott meg”. A Büntető Törvénykönyv magyarázata (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1996.) viszont azt fejti ki, hogy „a bűncselekmény tettese csak az a személy lehet, akit olyan idegen vagyon kezelésével bíztak meg, amelynek kezeléséről vagy felügyeletéről a törvény vagy azon alapuló jogszabály rendelkezik”. Ez utóbbi nézet szerint tehát a törvénynél alacsonyabb rendű jogszabály által létesített vagyonkezelői vagy felügyeleti kötelezettség megszegése is elegendő a hanyag kezelés megvalósításához. A jogegységi tanács előrebocsátja, hogy a törvényi szabályozás az adott esetben valóban nem teljesen egyértelmű. A „törvényen alapuló” kitétel ugyanis – nyelvtani értelme szerint – esetleg megenged egy olyan értelmezést is, mely szerint a más, alacsonyabb rendű jogszabály által létesített vagyonkezelői vagy felügyeleti kötelezettség is megfelel a törvényi tényállásban foglalt kívánalomnak, ha az törvényi felhatalmazáson alapul. Az adott jogkérdés azonban a logikai és rendszertani értelmezés szabályainak együttes alkalmazásával egyértelműen eldönthető. A hanyag kezelés törvényi tényállása nagymértékben hasonló a Btk. 319. §-a (1) bekezdésében meghatározott hűtlen kezelés törvényi tényállásához. Ez utóbbi bűncselekményt az követi el „akit idegen vagyon kezelésével bíztak meg, és ebből folyó kötelességének megszegésével vagyoni hátrányt okoz”. Mind a két bűncselekmény elkövetési magatartása a vagyonkezelői (felügyeleti) kötelezettség megszegése, a hanyag kezelésé ezen túl ezek elhanyagolása. A hűtlen kezelés és a hanyag kezelés között – azon túl, hogy az előbbi szándékos, az utóbbi pedig gondatlan bűncselekmény – éppen az a legdöntőbb különbség, hogy a hűtlen kezelés bármely megszorítás nélkül, gyakorlatilag mindenféle vagyonkezelői kötelezettség megsértésével megvalósítható; ezzel szemben a hanyag kezelés törvényi tényállása „a törvényen alapuló” szűkítő elemmel bővül. A büntetőjog elmélete és az ítélkezési gyakorlat által kidolgozott elvek szerint a hűtlen kezelés esetén a vagyon kezeléséből folyó kötelezettségek konkrét tartalmát – jogszabály (tehát törvény is), – megbízási szerződés, – hatósági határozat, – hivatali vagy gazdasági ügyrend, és

- 83 -

– gazdasági társaság alapszabálya is meghatározhatja. Abból, hogy a törvény a hanyag kezelés esetében – szemben a hűtlen kezeléssel – a „törvényen alapuló” vagyonkezelői vagy felügyeleti kötelezettség megszegését szankcionálja, logikusan csak az a következtetés adódik, hogy ez a vétség nem valósulhat meg olyan kötelezettségek sérelmével, amelyeket nem törvény, hanem alacsonyabb rendű jogszabály vagy bármely más természetű norma ír elő. Az ellenkező nézet elfogadása esetén a hanyag kezelés semmi más nem lenne, mint a hűtlen kezelés gondatlan alakzata, s nem igényelné azt, hogy a törvény önálló §-ban szabályozza. A jogegységi tanács rámutat a kifejtetteken túl arra is, hogy a hanyag kezelés törvényi tényállása szóban levő elemének megvalósulásához nem elegendőek bármely törvényben megfogalmazott általános, elvi jellegű előírások, meghatározások [erre példa a GT. 29. §-a (1) bekezdése, mely szerint „a vezető tisztségviselők a gazdasági társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől elvárható fokozott gondossággal a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni”]. A helyes álláspont szerint – mint erre a Legfelsőbb Bíróság a hivatkozott számú határozataiban rámutatott – csak a törvényben meghatározott, konkrétan körülírt vagyonkezelői vagy felügyeleti kötelezettség megszegésével követhető el a hanyag kezelés vétsége, s ehhez mind a vagyonra, mind a kezelő vagy felügyelő jogállására, kötelmeire nézve törvényi előírás szükséges; ezt alacsonyabb rendű jogszabály nem pótolhatja. Az alacsonyabb rendű jogszabályban meghatározott vagyonkezelői (felügyeleti) kötelezettségek gondatlan megszegésével előidézett vagyoni jellegű sérelem természetesen a más jogágakban (elsősorban a munkajogban) előírtak szerint szankcionálható. – A jogegységi tanács a kifejtettek alapján a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Be. 445. §-a (2) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2003. szeptember 24. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Édes Tamás s. k., előadó bíró, Dr. Berkes György s. k., bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Kaposvári Bertalan s. k., bíró. 1/2004. Büntető jogegységi határozat közokirat-hamisítás bűntettének elkövetési tárgyáról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2004. évi március hó 29. napján tartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványára meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. A Btk. 274. §-ának (1) bekezdés c) pontjában meghatározott (ún. intellektuális) közokirat-hamisítás bűntettének elkövetési tárgya lehet minden olyan közokirat, amelynek rendeltetése, hogy a benne foglalt adat valóságát teljes bizonyító erővel bizonyítsa. 2. A más nevére szóló valódi közokiratnak a személyazonosság igazolására történő felhasználása is megalapozza a Btk. 274. §-a (1) bekezdése b) pontjának III. fordulatában meghatározott közokirat-hamisítás bűntettének megállapítását. INDOKOLÁS I. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 31. §-a (1) bekezdésének a) pontjában, illetve a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott jogkörében, a Bszi. 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében az alábbi 1. és 2. pontokban felsorolt elvi kérdésekben jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. 1. Eltérő bírói gyakorlatot tapasztalt annak megítélésében, hogy az ún. „rendelkező”, illetve „bizonyító” közokiratok megkülönböztetésének van-e jelentősége a Btk. 274. §-a (1) bekezdése a) -c) pontjában meghatározott közokirat-hamisítás

- 84 -

bűntettének megállapítása szempontjából, és valótlan adatok „rendelkező” közokiratba foglalása esetén is megvalósulhat-e a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti (ún. intellektuális) közokirathamisítás bűntette. A joggyakorlat megosztottságát ebben a kérdésben az alábbi példákkal szemléltette: a) A Legfelsőbb Bíróság Bf. I. 303/1989. sz. határozatával (BH 1991. 7. szám) az V. r. és a VI. r. terhelteket a tettesként, az I. r. terheltet a felbujtóként elkövetett, a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti intellektuális közokirat-hamisítás büntette miatt emelt vád alól bűncselekmény hiányában felmentette. Az irányadó tényállás szerint az I. r. terhelt egy valódi közjegyzői okirat mintájára, részben annak fénymásoló eljárással történő felhasználásával egy más tartalmú hamis közjegyzői okiratot szerkesztett, s ezt az I. r. és az V. r. terhelt utóbb fel is használta. A Legfelsőbb Bíróság rámutatott, hogy a közjegyző előtt tett és általa hitelesített nyilatkozat nem bizonyítja a benne foglalt tények tartalmi valóságát, hanem kizárólag azt igazolja közhitelességgel, hogy az említett napon és helyen a felek megjelentek a közjegyző előtt, és tartalmilag azt a nyilatkozatot tették, amelyet a közjegyző a nyilatkozatába foglalt. Kifejtette, hogy az intellektuális közokirat-hamisítás kizárólag az ún. bizonyító közokiratok tekintetében valósulhat meg, mert azok önmagukban is igazolják a bennük foglaltak valóságát. b) A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a B. törv. 676/1988. számú határozatával a legfőbb ügyész újabb törvényességi óvását elutasította (BH 1988. 337.). A megállapított tényállás szerint a terhelt az országból jogellenesen kivitt külföldi fizetőeszköznek a felhasználásával Bécsben egy video-készüléket vásárolt, részére az eladó ehhez egy közjegyzőileg hitelesített ajándékozási nyilatkozatot is átadott. A terhelt Magyarországra visszautazva a valótlan tartalmú ajándékozási nyilatkozatot a vámáru-nyilatkozathoz csatolta, és az 51 000 forint belföldi forgalmi értékű műszaki cikk elvámolásához a devizahatósági engedélyt megkapta. Utóbb derült fény arra, hogy az ajándékozási nyilatkozat valótlan tartalmú. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az ajándékozási okiratnak a közjegyző által történő hitelesítése annak az igazolására szolgál, hogy a magát ajándékozóként megjelölt személy a közjegyző előtt megjelent, és ott nyilatkozatot tett. Ugyanakkor a közjegyző által történt hitelesítés a névaláírás valódiságán túlmenően nem alkalmas annak igazolására, hogy a magát ajándékozóként feltüntető személy valójában ajándékként, ellenérték nélkül adta a megajándékozottként feltüntetett személy részére a szóban levő műszaki cikket. Az ún. intellektuális közokirat-hamisítással kapcsolatban kialakult ítélkezési gyakorlat szerint ez a bűncselekmény csak abban az esetben állapítható meg, ha a közokirat bizonyító ereje kiterjed a benne foglalt – az elkövető közreműködésével bevezetett – tények valóságának a bizonyítására, vagyis azok tartalmának a tanúsítására is. Az ún. rendelkező közokiratok – így a devizahatósági engedély és a vámkezelés engedélyezése – kizárólag annak a bizonyítására alkalmasak, hogy az ott írt hatóság a megjelölt helyen és időben a rendelkező részben írt határozatot hozta, ezzel kapcsolatban milyen rendelkezést tett, de a közokirat bizonyító ereje nem terjed ki a határozat belső tartalmára, az abban foglalt ténymegállapítások, tényállásbeli és jogi érvek helyességére (pl. bírósági ítélet, államigazgatási eljárás során hozott határozat stb.). Az adott esetben a devizahatósági engedély és a vámolás engedélyezésével kapcsolatos államigazgatási határozat kizárólag annak a bizonyítására volt alkalmas, hogy a vámhatóság a vámárunak a belföldi forgalom számára való vámkezelését engedélyezte, de magának az ajándékozási jogügyletnek a megtörténtét vagy annak a hiányát nem bizonyította, erre illetőleg alkalmatlan volt. c) A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 28. Bf.XIV. 8499/2001/5. számú ítéletében a vádlottat a közokirat-hamisítás bűntette miatt emelt vád alól felmentette. Az irányadó tényállás szerint a vádlott a rendőri igazoltatás során a személyazonosságára vonatkozóan valótlan adatokat mondott, melyeket rendőri jelentésbe foglaltak. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a rendőri jelentés az igazoltatott személyét és nyilatkozatait illetően rendelkező okirat, mert bizonyító ereje a benne foglaltak megtörténtére terjed ki – az adott intézkedést kivel szemben, hol, mikor és kik foganatosították-, és nem az eljárás alá vont személy adatainak valódiságát igazolja. A rendőri jelentés, mint okirat nem az eljárás alá vont személy személyazonosságának közhiteles igazolására szolgál, különösen nem úgy, hogy a vádlott adatait nem hiteles okmányok, hanem bemondás alapján rögzítették. Az okirat ebben az értelemben nem valótlan tartalmú, hiszen abban a vádlott nyilatkozata szerepel, és az intézkedésről szóló rendőri jelentés célja éppen annak rögzítése, hogy mi történt az intézkedés alkalmával. d) A Budai Központi Kerületi Bíróság – a Fővárosi Bíróság 23.Bf.XII.8955/2000/7. számú ítéletével helybenhagyott – a 15. B. XII. 2134/1999/53. számú ítéletével, az I. rendű terhelt bűnösségét 1 rendbeli hamis vád bűntettén túl közokirat-hamisítás bűntettében is megállapította. Az e körben irányadó tényállás szerint az I. rendű terheltet betöréses lopás közben tetten érték, ekkor az igazoltatása során a testvérének személyi adatait és nevét adta meg. Emiatt valótlan adatok kerültek a személyi szabadságot korlátozó intézkedésről készült közokiratba. Az I. rendű terhelt tényleges személyazonosságának megállapítására az eljárás során később sor került. A kifejtett jogi álláspont lényege: az I. rendű terhelt azzal, hogy az ellene folytatott rendőri intézkedés során testvére nevét diktálta be, testvérét a hatóság előtt bűncselekmény elkövetésével hamisan vádolta, ugyanakkor közreműködött abban, hogy a hatóság képviselője valótlan adatot foglaljon közokiratba; amely alkalmas annak közhitelű bizonyítására, hogy milyen jellegű bűncselekmény gyanúja kapcsán kivel szemben folytatott intézkedést a rendőrhatóság. Ekként megvalósította a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerint minősülő közokirat-hamisítás bűntettét is. A jogerős határozattal kapcsolatban folytatott felülvizsgálati eljárásban a Legfőbb Ügyészség a felülvizsgálati indítványt a közokirat-hamisításban bűnösséget megállapító rendelkezés tekintetében alaposnak tartotta, mert a rendőri jelentés az ún. rendelkező közokiratok körébe tartozik, az intellektuális közokirat-hamisítás tárgya annyiban lehet, amennyiben a hamisítás, a valótlanság a közhitelességgel esik egybe. Az igazoltatásról készített rendőri jelentés azonban azt nem bizonyítja közhitelességgel, hogy az intézkedés alá vont személy adatai a valóságnak megfelelnek. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás során hozott Bfv.I.2.085/2003/5. számú ítéletében – a Legfőbb Ügyészség érveivel egyetértésben – az I. rendű terheltet a közokirat-hamisítás bűntettének vádja alól felmentette. Kifejtette, a tettenérés során foganatosított kényszerintézkedésről készített rendőri jelentés valóban megfelel a Pp. 195. §-a (1) bekezdésében adott fogalom meghatározásának, hiszen azt hatóság, ügykörében eljárva, a megszabott alakban állítja ki, s az közhitelességgel tanúsítja a

- 85 -

rendőri intézkedés megtörténtét, nevezetesen azt, hogy az intézkedést mikor, hol, kik és milyen körülmények mellett foganatosították; sor került-e, s ha igen, milyen kényszerintézkedés alkalmazására, továbbá, hogy az eljárási cselekmény szabályszerű, jogszerű volt-e. Azt azonban már nem bizonyítja, – s nem is bizonyíthatja – ez a közokirat, hogy az intézkedés alá vont egyén személyi adatai a valóságnak megfelelnek-e, hanem csak azt, hogy az érintett milyen személyi adatokat mondott be, vagy milyen személyi okmányt adott át. Ezért a rendőri jelentés az ún. rendelkező és nem az ún. bizonyító közokiratok sorába tartozik. Töretlen a bírói gyakorlat abban (BH 1991.7.), hogy a Btk. 274. § (1) bekezdés c) pontja szerinti intellektuális közokirathamisítás kizárólag az ún. bizonyító közokiratok tekintetében valósulhat meg, vagyis olyan közokiratok esetében, amelyek önmagukban is közhitelességgel igazolják a bennük foglalt adatok, tények valóságát. A rendőri jelentés rendelkező közokirati jellegéből tehát következik, hogy hamis személyi adatok rendőri jelentésbe kerülése nem valósítja meg a c) pont szerinti közokirat-hamisítás bűntettét. Különösen szemléletes ez a jelen esetben, amikor az igazoltatás nem erre a célra szolgáló bizonyító közokirattal (útlevél, személyi igazolvány), hanem „bemondás” alapján történt. Az elvi kérdésben ellentétes joggyakorlatot tükröző példák a következők: e) A Fővárosi Bíróság a 25. Bf. VIII. 7087/1987. számú ítéletében (BH 1989. 214.) a vádlott cselekményét büntető eljárást eredményező hamis vád bűntettének és közokirathamisítás bűntettének minősítette. Az irányadó tényállás szerint a terhelt az előállításakor személyi adatait – személyi igazolvány hiányában – nem a valóságnak megfelelően adta elő, hanem V. M. adatait mondta be, ugyanígy, mint V. M. írta alá a nyomozati jegyzőkönyveket, emiatt a büntetőeljárás V. M. ellen indult meg, s csak az eljárás későbbi szakaszában tisztázódott, hogy a vádlott nem azonos V. M-val. Azzal, hogy a terhelt nem a saját személyi adatait közölte, cselekménye megvalósítja a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntettét is, hiszen közreműködött abban, hogy valótlan tényt foglaljanak közokiratba. f) A Fejér Megyei Bíróság Bf. 740/1996. számú ítéletében (BH 1997. 377.) helyesnek tartotta az I. r. terhelt bűnösségének a büntetőeljárást eredményező hamis vád bűntettében, valamint folytatólagosan elkövetett közokirat-hamisítás bűntettében [Btk. 274. § (1) bek. c) pont] az elsőfokú bíróság részéről történt megállapítását. Az e körben irányadó tényállás szerint a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított, és emiatt előállított I. r. terhelt nem lévén nála személyi igazolvány, a kihallgatása során magát Kovács Tibornak mondotta, és az ilyen nevű testvérének a személyi adatait diktálta be a felvett jegyzőkönyvbe, így a büntetőeljárás a testvére ellen indult meg. A terhelt az előzetes letartóztatásának tárgyában tartott bírósági meghallgatáson újból a testvére nevét mondta be, és ismét annak a személyi adatai kerültek jegyzőkönyvbe foglalásra. Az eljárás későbbi szakaszában a terhelt feltárta, hogy a személyi adataira vonatkozó állítása nem felelt meg a valóságnak. g) A Legfelsőbb Bíróság Bf. IV, 1468/1997. számú határozatával – a legfőbb ügyész indítványával egyetértésben – a felülvizsgálati indítvánnyal támadott határozatokat, amelyek a terhelt bűnösségét közokirat-hamisítás bűntettében [Btk. 274. § (1) bek. c) pont] és hamis vád bűntettében állapították meg, a hatályukban fenntartotta (BH 2001. 97.). Az irányadó tényállás lényege szerint vagyon elleni bűncselekmény gyanúja miatt a terhelttel – és társaival szemben – rendőri intézkedésre került sor, ez alkalommal a terhelt az általa korábban talált személyi igazolvány adataival egyezően N.P.P.-ként nevezte meg magát, és a nevezettre vonatkozó személyi adatokat adta elő. Ezeket a személyi adatokat rögzítették a rendőri jelentésbén, és a még aznap N.P.P. ellen jármű önkényes elvételének vétsége miatt elrendelt nyomozás során, s a terhelttel szemben foganatosított gyanúsítottként történt kihallgatásról készített jegyzőkönyvben is, amelyet a terhelt „N.P.P.-ként” írt alá. Az őrizetbe vételét is ezen a néven rendelték el, amelyet a terhelt „N.P.” aláírással vett tudomásul. A terhelt kiléte az őrizet ideje alatt tisztázódott. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az ítélkezési gyakorlat egységes abban, hogy az ilyen esetekben a megvalósult intellektuális közokirat-hamisítást a hamis váddal halmazatban kell megállapítani (BH 1989. 214., BH 1997. 377.). 2. Az alábbi jogerős ítéletekkel szemléltetett eltérő bírói gyakorlat alakult ki annak a kérdésnek a megítélésében, hogy a más nevére szóló és nem a személyazonosság igazolása végett kiállított valódi közokirat személyazonosság igazolására történő felhasználása megalapozza-e a Btk. 274. §-a (1) bekezdése b) pontjának III. fordulatában meghatározott közokirat-hamisítás bűntettének megállapítását. a) A Fővárosi Bíróság a 28. Bf. VIII. 9221/2001/4. számú ítéletével a terheltet a közokirat-hamisítás bűntette [Btk. 274. §-a (1) bekezdése b) pont] miatt emelt vád alól felmentette. Az irányadó tényállás szerint a terheltet a rendőr a személyazonosságának igazolására szólította fel, aki ekkor az általa korábban talált, más nevére szóló születési anyakönyvi kivonatot adta át. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a születési anyakönyvi kivonat a születés tényét igazolja közhitelesen, nem pedig a személyazonosságot, melynek az igazolására nem alkalmas. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a cselekmény csak akkor tényállásszerű, ha a felhasználás arra az adatra vonatkozik, amelyet a közokirat közhitelesen igazol. Az ellentétes joggyakorlatot az alábbi példák szemléltetik: b) A Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.B. 22243/1995/25. számú ítéletével az I. r. terheltet a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontjába ütköző közokirathamisítás bűntette miatt jogerősen elítélte. (Fellebbezés folytán a II. r. terhelt tekintetében felülbírált ügyben a Fővárosi Bíróság a 25. Bf. 5444/2002/4. számú ítéletével megállapította, hogy a II. r. terhelt bűnsegédként elkövette a közokirat-hamisítás bűntettét.) Az irányadó tényállás szerint a II. r. terhelt azért adta oda TB kártyáját az I. r. terheltnek, hogy azt fogorvosi kezelése során sajátjaként felhasználja. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a TB kártya (az OEP Főigazgatósága által kiállított hatósági bizonyítvány) – bár eredendően kétségtelenül nem a személy azonosságának igazolására szolgáló közokirat – a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 29. §-a (1) bekezdésére figyelemmel adott esetben alkalmas lehet arra, hogy az intézkedő rendőr azt személyazonosságot igazoló okmányként elfogadja, így nem tekinthető eleve alkalmatlan eszköznek a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontja III. fordulatába ütköző bűncselekmény megállapíthatóságához. c) A Pesti Központi Kerületi Bíróság 15.B.VIII. 20298/2001/7. számú ítéletével a terheltet a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntette miatt [és a Btk. 277. §-a (1) bekezdésébe ütköző közokirattal visszaélés vétsége

- 86 -

miatt] ítélte el. A Fővárosi Bíróság a 25. Bf. VIII. 7228/2001/4. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének bűnösséget megállapító részét helybenhagyta. A közokirat-hamisítás büntette kapcsán irányadó tényállás szerint a vádlott rendőri igazoltatás során más nevére szóló valódi születési anyakönyvi kivonattal igazolta a személyazonosságát. d) A Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság a 6.B.XXI. 102/2001/15. számú ítéletével a terheltet a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) és c) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntette és más bűncselekmény miatt végrehajtandó fegyházbüntetésre ítélte. A Fővárosi Bíróság a 25. Bf. XXI. 8147/2001/4. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét annyiban változtatta meg, hogy a közokirathamisítás bűntettét 2 rendbeli cselekménynek minősítette. Az ítéletben kifejtett álláspont szerint a vádlott egyrészt a rendőri igazoltatás során a más nevére kiállított anyakönyvi kivonattal való igazolással elkövette a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntettét, másrészt a vérvételi jegyzőkönyvnek más néven történt aláírásával a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjába ütköző (intellektuális) közokirat-hamisítás bűntettét valósította meg; s miután a cselekmények elkövetési tárgya más-más közokirat volt, a cselekmény nem alkot természetes egységet. II. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a I/1. és I/2. pontokban ismertetett elvi jogalkalmazási kérdésekben az egységes ítélkezési gyakorlat kialakítása érdekében annak kimondását javasolta, hogy ad.1. a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjába ütköző (intellektuális) közokirat-hamisítás bűntettét az követi el, aki jog vagy kötelezettség létezésére, megváltoztatására vagy megszűnésére vonatkozó valótlan adat, tény vagy nyilatkozat bizonyító közokiratba foglalásában működik közre; ad. 2. a más nevére szóló és nem a személyazonosság igazolása végett kiállított valódi közokiratnak a személyazonosság igazolására történő felhasználása megalapozza a Btk. 274. §-a (1) bekezdése b) pontjának III. fordulatában meghatározott közokirat-hamisítás bűntettének megállapítását, s a büntetőjogi felelősség megállapítása szempontjából nem az adott közokirat bizonyító vagy rendelkező minőségének, illetve a közokirat rendeltetésének, hanem az elkövető szándékának van jelentősége. A legfőbb ügyész BF.544/2004. számú átiratában – az indítványozó javaslataival egyetértve – arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti ún. intellektuális közokirat-hamisítás csak abban az esetben állapítható meg, ha a közokirat bizonyító ereje kiterjed az elkövető közreműködésével belefoglalt tények valóságának bizonyítására is. Ebből következik a közokirat-hamisítás bűntettének vizsgált esete kizárólag valótlan tény bizonyító közokiratba foglalásakor, ebben történő közreműködéssel valósítható meg. A Btk. 274. § (1) bekezdésének b) pontja III. fordulatában meghatározott elkövetési magatartást kifejtő személy, mert a tévedésbe ejtés szándékával használ fel egy tartalmilag valódi közokiratot megvalósítja az ebben az elkövetési fordulatban meghatározott közokirat-hamisítás bűntettét, függetlenül a felhasznált közokirat rendelkező vagy bizonyító minőségétől. III. Az indítványban felvetett kérdésekben a jogegységi tanács álláspontja a következő: 1. A közokirat fogalmának a meghatározása és a jellegükben valamint funkcióikban eltérő közokiratok különböző rendezőelvek szerinti csoportosítása közvetlenül nem büntető anyagi jogi, hanem a polgári eljárásjog tárgykörébe tartozó kérdés. A Pp. 195. §-ának (1) bekezdése értelmében a közokirat olyan okirat, amelyet a bíróság, a közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörén belül a megszabott alakban állított ki, s – az ellenkező bizonyításig.– teljesen (megítéléstől függetlenül) bizonyítja a) a benne foglalt intézkedést vagy határozatot; b) az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát; c) az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját. A közkeletű jogirodalmi osztályozás szerint a közokiratok rendeltetésüket tekintve ún. bizonyító közokiratok és az ún. rendelkező közokiratok lehetnek. A bizonyító közokiratok azok, amelyek bizonyító ereje kiterjed a bennük foglalt tények, nyilatkozatok és adatok megtörténtének, és azok tartalmi valódiságának közhiteles igazolására is (anyagi bizonyító erő). A személyazonosító igazolvány pl. bizonyítja a személyazonosságot és az abban rögzített más adatok (születési hely, s időpont stb.) valóságát; a születési anyakönyv a meghatározott személyektől való leszármazást, a személy nevét és a születés időpontját. A rendelkező közokiratoknak a bizonyító ereje ugyan nem terjed ki a közokiratban rögzített adatok, nyilatkozatok, megállapítások, intézkedések tartalmi valódiságának az igazolására, azt azonban ezek a közokiratok is közhitelűen és teljes bizonyító erővel igazolják, hogy a kiállítójuk az okiratban megjelölt helyen és időben a bennük foglalt, s meghatározott személyi vagy tárgyi körre vonatkozó adatot (pl. rendelkezést) közokiratba foglalta. A kialakult egységes felfogás szerint a hatósági vagy bírósági határozat, rendelkező közokirat, mert anyagi bizonyító ereje nem terjed ki a benne szereplő tények tartalmi valóságára, azonban a hatósági/bírósági rendelkezés tartalmát, annak helyét, idejét közhitelűen bizonyítja. A büntető ügyben hozott ítélet nem igazolja ugyan teljes bizonyító erővel a benne foglalt eseményeket, cselekvéseket, azt viszont igen, hogy a bíróság kit, mikor, s milyen bűncselekményért milyen büntetésre ítélt el, vagy milyen bűncselekmény vádja alól mentett fel. A közjegyzői okirat pusztán azt igazolja közhitelűen, hogy az a személy, aki a közjegyző előtt megjelent, ez alkalommal milyen néven s milyen nyilatkozatot tett, de nem tanúsítja közhitelűen a nyilatkozat tartalmának valóságos voltát.

- 87 -

A Btk. 274. §-ának (1) bekezdés c) pontja a közvetett tettességnek egy sajátos formáját szabályozza. Az ún. intellektuális közokirat-hamisítás bűntettét az követi el, aki valamely jog vagy kötelezettség létezésére, megváltoztatására vagy megszűnésére vonatkozó valótlan adat, tény vagy nyilatkozat közokiratba foglalásában működik közre. Ez a bűncselekmény tehát akkor valósul meg, ha az elkövető – szándékos, vagy a Btk. 274. §-ának (3) bekezdésében szabályozott esetben gondatlanságból történt – megtévesztő közreműködése folytán (ennek okozatos következményeként) a közokiratot hatáskörében eljárva kiállító jóhiszemű (értsd: tévedésben lévő) személy olyan valótlan gondolati tartalmat (adatot stb.) tüntet fel az egyébként alakilag hibátlan közokiratban, amely jog vagy kötelezettség létezésére, megváltoztatására vagy megszűnésére vonatkozik. A Btk. 274. § (1) bekezdés c) pontjában meghatározott törvényi tényállásból nem vezethető le közvetlenül semmilyen megszorítás arra nézve, hogy ennek a bűncselekménynek a rendeltetését tekintve milyen – rendelkező, avagy csak bizonyító – közokirat lehet az elkövetési tárgya. A törvény szövege alapján nem állítható tehát a rendelkező közokiratoknak az elkövetési tárgyak köréből minden további nélkül történt kizártsága. Nem képezi vita tárgyát – s ebben a kérdésben az ítélkezési gyakorlat töretlen – hogy a bizonyító közokiratoknak azokra az adataira, amelyeknek az alaki-tartalmi valóságát a közokirat teljes bizonyítóerővel igazolja az intellektuális közokirat-hamisítás elkövethető (Vö.: BJD 3007.). Az ún. rendelkező közokiratok esetében – a „bizonyító” közokiratokhoz hasonlóan – a megítélés, nevezetesen: lehet-e elkövetési tárgy az adott közokirat, alapjában attól függ, hogy az elkövető közreműködésével a közokiratba foglalt valótlan gondolati tartalom a közokirat olyan adatára vonatkozik-e, amelyet a rendelkező közök-. irat is (az ellenkezője bebizonyításáig) teljes bizonyító erővel bizonyít. Az olyan valótlan gondolati tartalomnak rendelkező közokiratba foglalásában való közreműködés, mint elkövetési tevékenység, amelynek megfelelő okirati adat valódiságát rendeltetésénél fogva a közokirat nem igazolja, az intellektuális közokirat-hamisítást nyilván nem valósítja meg. Nem értékelhető ezért intellektuális közokirat-hamisításként, pl. ha a hamis vallomástétellel, mint „közreműködéssel” valótlan adat kerül a hatósági/bírósági eljárás jegyzőkönyvébe, vagy akár magába az ügydöntő határozatba, mert a vallomások tartalmi valóságát ezek a közokiratok teljes bizonyító erővel nem bizonyítják. (Ugyanez a helyzet akkor is, ha a közjegyzői okiratba foglalt nyilatkozat nem felel meg a valóságos tényeknek, eseményeknek, történéseknek.) Ellenben azokra az adatokra nézve, amelyek valóságát a „rendelkező” közokirat is bizonyítja az intellektuális közokirat-hamisítás elkövethető. A fentebb felhozott példán szemléltetve: a büntetőítélet bizonyító ereje kiterjed arra, hogy az adott bűncselekmény miatt kit ítéltek el, e nélkül egyébként az anyagi jogerő is értelmetlen lenne. Miután az elítélés meghatározott jogok és kötelezettségek létesülését, más jogok megszűnését, megváltozását jelenti, az abban való közreműködés, hogy valakit valótlanul, akár egy kitalált, akár egy létező másik személy nevén ítéljenek el az intellektuális közokirat-hamisítás tényállásszerű elkövetési magatartásának megfelel. Ez a szemlélet egyébként a korábbi ítélkezési gyakorlatban egyértelműen tükröződik: „Ha a vádlottat az ellene indított büntető ügyben az általa ellopott személyigazolvány alapján, annak személyi adatai szerint más neve alatt ítélik el, a cselekmény intellektuális közokirat-hamisítás.” [BJD. 9121.]; „a tényállás és a jegyzőkönyv felvétele alkalmával hamis névbemondás következtében a jövedéki kihágás miatt a kihágás elkövetője ... helyett más ..., G. István ítéltetett el”, a Kúria úgy döntött: „G. István jogainak lényegére vonatkozó valótlan tény vezettetvén be a közokiratba és annak alapján az ítéletbe, a cselekmény a Btk. 400. § 1. bekezdésében meghatározott (értsd: intellektuális) közokirathamisítás) tényálladékát állapítja meg.” [1892. jún. 15., 1575., (Grill-féle) Döntvénytár (1905) ]. Ennek az értelmezésnek a helytálló voltát alátámasztja az, hogy a Btk. 275. §-ában meghatározott bűncselekmény, a hivatalos személy által elkövetett materiális közokirathamisítás lényeges ténynek hamis közokiratba foglalásával „bizonyító” és „rendelkező” közokiratra egyaránt elkövethető, az intellektuális közokirat-hamisításnak elkövetője pedig dogmatikailag a Btk. 275. §-a szerinti bűncselekmény közvetett tettesének felel meg. Nem jelenthető ki tehát, hogy intellektuális közokirat-hamisítás elkövetése rendelkező közokiratra nézve fogalmi értelemben kizárt lenne. A fent kifejtettekből összegezésül levonható az a következtetés, hogy az intellektuális közokirat-hamisítás szempontjából a rendelkező és bizonyító közokiratok megkülönböztetésének önmagában nincs ügydöntő jelentősége. Ez a bűncselekmény bármilyen rendeltetésű közokiratra nézve elkövethető, amennyiben az elkövetői közreműködés következményeként valamely jog vagy kötelezettség létezésére, megváltoztatására vagy megszűnésére vonatkozóan olyan valótlan adat, tény vagy nyilatkozat közokiratba foglalására kerül sor, amelyet a közokirat közhitelűen bizonyít. Az előbbieknek ellent nem mondó más kérdés az, hogy a gyakorlati életben az elkövető megtévesztő közreműködése rendszerint nem egyszerű bemondással, hamis (hamisított vagy valótlan tartalmú) magánokirattal, hanem hamis, hamisított vagy más nevére szóló valódi közokirat felhasználásával történik meg. Ennek a következményeként a Btk. 274. § (1) bekezdés b) pontja [esetleg a) pontja szerint is] minősülő materiális közokirat-hamisítással az intellektuális közokirat-hamisítás látszólagos alaki halmazatot képez, és csak a közokirat-hamisítás materiális alakzata kerül az ítéletben megállapításra. 2. A Btk. 274. §-ának (1) bekezdésének b) pontja a materiális közokirat-hamisítás három önálló, egymástól független elkövetési fordulatát rendeli büntetni, úgymint a hamis, hamisított vagy más nevére szóló valódi közokirat felhasználását. A törvényi tényállást alkotó fogalmak (s elkövetési magatartások) jelentéstartalma a joggyakorlatban kikristályosodott: Hamis a közokirat, ha az elkövetői magatartás révén a tényleges készítője nem azonos a kiállítójaként feltüntetett személlyel (teljes hamisítvány, vagy alakhamisítás). Hamisított a közokirat, ha – a már létező valódi közokiratban – a kiállításra jogosulton kívül más személy valamilyen változtatást hajt végre. Mindkét esetben közömbös, hogy az elkövető által létrehozott tartalom fedi-e a valóságot. A hamis és a hamisított közokirat fogalmilag nem valódi, a más nevére szóló közokirat egyaránt lehet hamis vagy hamisított avagy valódi. A más nevére szóló hamis vagy hamisított (tehát nem valódi) közokirat felhasználását a törvény a Btk. 274. §-a (1) bekezdés b) pontjának I. vagy II. fordulata szerint – tehát hamis vagy hamisított közokirat felhasználását – rendeli büntetni.

- 88 -

A Btk. 274. §-a (1) bekezdés b) pontjának I. vagy II. fordulata esetében [megegyezően a Btk. 274. §-a (1) bekezdés a) pontjával] cselekmény büntetendőségének alapja a közokirat közhitelességének a sérelme. Ezért ebből a szempontból jelentőség nélkül való a hamis vagy hamisított közokiratban rögzített adatok tartalmi valósága. Ebből vezethető le az is, hogy a hamis közokirat készítése, mind pedig a közokirat tartalmának meghamisítása csak abban az esetben valósít meg bűncselekményt, ha az elkövetői magatartás a közokirat olyan részét érinti, melynél fogva a közokiratnak bizonyító ereje van, tehát joghatás kiváltására is alkalmas. Merőben más a helyzet a Btk. 274. §-a (1) bekezdése b) pontjának III. fordulata esetében. Ebben az esetben a büntetendőség alapja lényegét tekintve egy alakilag és tartalmilag valódi közokirat megtévesztő felhasználása, az elfogadó tévedésbe ejtésével. Az elkövető szándéka átfogja, hogy a felhasznált közokirat más nevére szól, a tévedésbe ejtési, megtévesztési szándék pedig magában az okirat felhasználásában nyilvánul meg. Ez okból tehát – azaz, hogy a megtévesztő felhasználás a tényállást alkotó lényegi elem, s a felhasználó megtévesztő szándéka a meghatározó – nincs jelentősége annak, hogy a felhasznált más nevére szóló valódi közokirat bizonyító vagy rendelkező közokirat-e, milyen adat tekintetében, milyen bizonyítóerővel bír. A más nevére szóló valódi közokirat felhasználásával a közokirat-hamisítás tehát akár bizonyító, akár rendelkező ilyen közokirattal is elkövethető. Nincs jelentősége ebből a szempontból annak, hogy az okirat felhasználásával megtéveszteni célzott személy bizonyos tény – pl. személyazonosság – valóságának bizonyítására csak bizonyító közokiratot vehetne tekintetbe, ám ezt figyelmen kívül hagyva más okiratot is elfogad, avagy meghatározott feltételekkel [pl. Rtv. 29. § (1) bek.] más okmányt, ezek között rendelkező közokiratot is elfogadhat ugyan, de ezeknek a feltételeknek meg nem felelő közokiratot fogad el, jóllehet a rá vonatkozó jogszabályok, előírások megtartásával a megtévesztése elkerülhető lenne. Ugyanígy a bűncselekmény elkövetése szempontjából jelentőség nélkül való az is, hogy a szándékosan megtéveszteni célzott személy a más nevére szóló okirat felhasználását esetleg azonnyomban felismeri, ezért a felhasználás semmilyen joghatás időleges kiváltására sem alkalmas. *** Az előzőekben kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján közzéteszi. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Belegi József s. k., előadó bíró, Dr. Szabó Győző s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró. 2/2004. Büntető jogegységi határozat a hamis vád és az intellektuális közokirat-hamisítás bűntettének halmazatáról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2004. március 29., május 17. és 26. napján megtartott nem nyilvános ülés alapján a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványára 2004. május 26. napján meghozta és nyilvánosan kihirdette a következő jogegységi határozatot: 1. Ha az elkövető az ellene indított büntetőeljárás során más létező személynek adja ki magát, és az ennek megfelelő adat kerül az ügyben eljáró hatóságok által készített közokiratba, a hamis vád bűntette (Btk. 233. §) mellett az „intellektuális” közokirathamisítás [Btk. 274. § (1) bekezdés c) pont] bűntettét is elköveti. 2. Ha az elkövető a személyazonosságának az igazolására más nevére szóló valódi közokiratot is felhasznál, a hamis vád bűntette (Btk. 233. §) és az „intellektuális” közokirat-hamisítás [Btk. 274. § (1) bekezdés c) pont] bűntette mellett a Btk. 274. §-a (1) bekezdése b) pontjának III. fordulatába ütköző közokirat-hamisítás bűntettét is elköveti. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény

- 89 -

(Bszi.) 31. §-a (1) bekezdésének a) pontjában, illetve a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. §-a (1) bekezdésének a) pontja, a Bszi. 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján, a joggyakorlat továbbfejlesztése és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta a következő kérdésben: 1. A joggyakorlat továbbfejlesztése, illetve a jogegységet sértő jogértelmezés lehetőségének elkerülése érdekében indokolt a kérdésben való állásfoglalás, hogy abban az esetben, ha az elkövető büntetőeljárás során magát más, létező személynek adja ki, és ennek folytán ez a más név kerül a hatóság által kiállított közokiratba, a hamis vád bűntette mellett meg kell-e halmazatban állapítani az ún. „intellektuális” közokirat-hamisítás bűntettét [Btk. 274. § (1) bek. c) pont]. 2. Indokolt továbbá a kérdésben való állásfoglalás is, hogy ha az elkövető a büntetőeljárás során magát nemcsak más létező személynek mondja, hanem e más személy nevére kiállított valódi közokirattal igazolja személyazonosságát, ez a cselekménye a „felhasználásra” tekintettel további önálló bűncselekményként, a Btk. 274. §-a (1) bekezdése b) pontjának III. fordulatába ütköző közokirathamisítás bűntetteként értékelhető-e. Az indítványozó a bírói gyakorlat megosztottságára a következő eseteket hozta fel: A bíróságok az alábbi esetekben halmazatot állapítottak meg: a) A Fejér Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság Bf.740/1996. számú ítéletében (BH 1997. 377.) megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az irányadó tényállásból okszerűen vont következtetést mindkét fellebbezéssel érintett vádlott bűnösségére. Az elsőfokú bíróság az I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki büntetőeljárást eredményező hamis vád bűntettében, folytatólagosan elkövetett közokirat-hamisítás bűntettében [Btk. 274. § (1) bek. c) pont] és bűnsegédként elkövetett lopás vétségének kísérletében. Az e körben irányadó tényállás szerint a lopási kísérlet elkövetése után az I. r. vádlott a III. r. vádlott lakásának a padlásán elrejtőzött. Másnap a rendőrőrs tagjai őt megtalálták, és előállították. Az I. r. vádlottnál nem volt személyi igazolvány, így a nyomozó hatóság az általa elmondottakat nem tudta nyomban ellenőrizni. A vádlott a helyzetet kihasználva, kihallgatása során magát K.T.-nek mondotta, és az ilyen nevű testvérének a személyi adatait diktálta be a felvett jegyzőkönyvbe. Mindezek eredményeként a büntetőeljárás a testvére ellen indult. Az I. r. vádlott ennek tudatában cselekedett a továbbiakban is. 1996. január 29-én, amikor előzetes letartóztatásának tárgyában bírósági meghallgatáson vett részt, újból a testvére nevét mondta be, és ismét annak a személyi adatai kerültek jegyzőkönyvbe foglalásra. A vádlott testvére egyébként minderről akkor még nem szerzett tudomást. Az I. r. vádlott 1996. február 12-én feltárta, hogy a személyi adataira vonatkozó állítása nem felelt meg a valóságnak. Elmondotta, hogy fivérének az adatait mondta be mindkét alkalommal a jegyzőkönyvbe, és fivérének az aláírását hamisította oda. b) A Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság a 6.B.XXI.102/2001/15. számú ítéletében a vádlottat a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) és c) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntette és más bűncselekmény miatt végrehajtandó fegyházbüntetésre ítélte. A Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság a 25.Bf.XXI.8147/2001/4. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a vádlott cselekményét 2 rendbeli közokirat-hamisítás bűntettének minősítette. Az irányadó tényállás szerint a vádlott egyrészt a rendőri igazoltatás során a más nevére kiállított anyakönyvi kivonattal való igazolással elkövette a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntettét. Másrészt a vérvételi jegyzőkönyvnek más néven történt aláírásával elkövette a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjába ütköző (intellektuális) közokirat-hamisítás bűntettét. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a vádlott a cselekményeit nem ugyanazon közokiratokra követte el, így azok nem alkotnak természetes egységet. (A bíróság nem minősítette folytatólagosnak a vádlott cselekményeit.) A Legfelsőbb Bíróság az alábbi esetben csak a hamis vád bűntettét látta megállapíthatónak, a közokirat-hamisítás bűntettét nem: c) A Budai Központi Kerületi Bíróság a 15.B.XII.2134/1999/53. számú ítéletével, melyet a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság a 23.Bf.XII.8955/2000/7. számú, 2002. március 1. napján kelt és jogerős ítéletével helybenhagyott, az I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki 1 rendbeli hamis vád bűntette és 1 rendbeli közokirat-hamisítás bűntette, valamint más bűncselekmények miatt. Az e körben irányadó tényállás szerint az I. r. terhelt és 3 társa több esetben betöréses lopásokat követtek el, illetve kíséreltek meg. 1999. március 1-jén a terhelteket tetten érték és az I. r. terhelt igazoltatás során a testvérének a pontos személyi adatait és nevét adta meg. Emiatt valótlan adatok kerültek a személyi szabadságot korlátozó intézkedésről készült közokiratba. Az I. r. terhelt tényleges személyazonosságának megállapítására a kerületi rendőrkapitányságra történt előállítását követően került sor. Az eljárt bíróságok jogi indokolása szerint az I. r. terhelt azzal, hogy az ellene folytatott rendőri intézkedés során testvére nevét diktálta be, a hatóság előtt testvérét bűncselekmény elkövetésével hamisan vádolta, mivel ezt a bűncselekmény kapcsán történő tettenéréskor tette. E nyilatkozatával ugyanakkor közreműködött abban, hogy a hatóság képviselője valótlan adatot foglaljon közokiratba; ami alkalmas annak közhitelű bizonyítására, hogy milyen jellegű bűncselekmény gyanúja kapcsán kivel szemben folytatott intézkedést a rendőrhatóság. Ekként megvalósította a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerint minősülő közokirathamisítás bűntettét is. Az I. r. terhelt felülvizsgálati indítványt nyújtott be a jogerős határozatoknak a hamis vád bűntettében és a közokirat-hamisítás bűntettében bűnösséget megállapító része ellen, téves minősítést panaszolva. A Legfőbb Ügyészség BF.2365/2003. számú írásbeli nyilatkozatában a felülvizsgálati indítványt a közokirat-hamisításra vonatkozó részében tartotta alaposnak. Álláspontja szerint a rendőri jelentés az ún. rendelkező közokiratok körébe tartozik, és intellektuális közokirat-hamisítás tárgya annyiban lehet, amennyiben a hamisítás, valótlanság a közhitelességgel esik egybe. Miután az igazoltatásról készített rendőri jelentés azt nem bizonyítja, s nem is bizonyíthatja közhitelességgel, hogy az intézkedés alá vont személy adatai a valóságnak megfelelnek; a közokirat-hamisítás bűntettében a terhelt bűnösségének a megállapítása anyagi jogi szabályt sért. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás során hozott Bfv.I.2.085/2003/5. számú ítéletében – a Legfőbb Ügyészség érveit mindenben osztva – az I. r. terheltet a közokirat-hamisítás bűntettének vádja alól felmentette. A Legfelsőbb Bíróság ítéletében

- 90 -

kifejtette, miszerint a tettenérés során foganatosított kényszerintézkedésről készített rendőri jelentés valóban megfelel a Pp. 195. §-a (1) bekezdésében adott fogalom meghatározásának, hiszen azt hatóság, ügykörében eljárva, a megszabott alakban állítja ki, s az közhitelességgel tanúsítja a rendőri intézkedés megtörténtét. Nevezetesen azt, hogy az intézkedést mikor, hol, kik és milyen körülmények mellett foganatosították; került-e sor, s ha igen, milyen kényszerintézkedés alkalmazására, továbbá, hogy az eljárási cselekmény szabályszerű, jogszerű volt-e. Azt azonban már nem bizonyítja – s nem is bizonyíthatja –, hogy az intézkedés alá vont egyén személyi adatai a valóságnak megfelelnek-e, hanem csupán azt, hogy az érintett milyen személyi adatokat mondott be, vagy milyen személyi okmányt adott át. Ezért a rendőri jelentés az ún. rendelkező és nem az ún. bizonyító közokiratok sorába tartozik. Töretlen a bírói gyakorlat abban (BH 1991. 7.), hogy a Btk. 274. § (1) bekezdés c) pontja szerinti intellektuális közokirathamisítás kizárólag az ún. bizonyító közokiratok tekintetében valósulhat meg, vagyis olyan közokiratok esetében, amelyek önmagukban is közhitelességgel igazolják a bennük foglalt adatok, tények valóságát. A rendőri jelentés rendelkező közokirati jellegéből tehát következik, hogy hamis személyi adatok rendőri jelentésbe kerülése nem valósítja meg a c) pont szerinti közokirat-hamisítás bűntettét. Különösen szemléletes ez a jelen esetben, amikor az igazoltatás nem erre a célra szolgáló bizonyító közokirattal (útlevél, személyi igazolvány), hanem bemondás alapján történt. Amint az ismertetett jogesetekből is kitűnik, a hamis vád bűntette megállapíthatóságával kapcsolatban nem merült fel jogértelmezési probléma, nem alakult ki eltérő gyakorlat. Egységes a bírói gyakorlat abban, hogy ha az elkövető az ellene indított büntetőeljárás során más, létező személynek adja ki magát, ez a cselekménye a Btk. 233. §-ába ütköző hamis vád bűntettét megvalósítja. Cselekménye ugyanis alkalmas arra, hogy olyan személy ellen folyjon büntetőeljárás, aki a terhére rótt bűncselekménynek nem volt az elkövetője. Eltérő gyakorlat a körben alakult ki, hogy az elkövetőnek az a magatartása, hogy közreműködik abban, hogy a büntetőeljárás során a hatóságok nem a valóságos elkövető, hanem valaki másnak a nevét rögzítsék a büntetőeljárás során keletkező közokiratokba, megvalósítja a-a hamis vád bűntette mellett – a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjába ütköző közokirathamisítás bűntettét. A kérdés eldöntésekor a jogegységi tanács a következőkre volt figyelemmel: Az okirat bizonyítás, hitelesítés céljára készült irat. Fogalmát a Pp. 195. §-a határozza meg, mely szerint az olyan okirat, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörén belül a megszabott alakban állított ki, mint közokirat teljesen bizonyítja a benne foglalt intézkedést vagy határozatot, továbbá az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát, úgyszintén az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját. Ugyanilyen bizonyító ereje van az olyan okiratnak is, amelyet más jogszabály közokiratnak nyilvánít. A közokirat bizonyító ereje abban áll, hogy az ellenkező bizonyításáig teljes bizonyító erővel bizonyítja – az okirattal tanúsított adatok és tények fennállását vagy fenn nem állását. Így a hatóság által vezetett anyakönyv közhitelesen igazolja a benne foglalt adatok valódiságát (anyagi bizonyító erő); – az okiratban foglalt határozat, intézkedés tartalmát, annak megtörténtét, az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint azt, hogy az érdekelt személy a nyilatkozatot mikor és milyen módon tette meg (alaki bizonyító erő). A közokiratba foglalt hatósági határozatnak, intézkedésnek és nyilatkozatnak anyagi bizonyító ereje nincs, mert a benne szereplő tények valódiságát nem bizonyítja. A fentiek tükrében az vizsgálandó, hogy az intellektuális közokirat-hamisítás mely közokiratokra követhető el. Vannak ugyanis anyagi bizonyító erővel is bíró (röviden: „bizonyító”), és (csak) alaki bizonyító erővel bíró (röviden – és kissé pontatlanul –: „rendelkező”) közokiratok. Az intellektuális közokirat-hamisítás „bizonyító” közokiratra elkövetése a tipikus: általában ugyanis a hatóság megtévesztésével nem érhető el, hogy a közokirat a tekintetben ne a valóságot tükrözze, hogy mely szerv állította ki, az abban rögzített nyilatkozat mit tartalmaz, azt mikor és hol tették, illetve a hatóság milyen intézkedést tett és rendelkezést hozott. Arra nézve azonban, hogy a nyilatkozatot ki tette, már nem zárható ki a hatóság megtévesztése. Az ily módon létrejövő közokirat a nyilatkozó személyt közhitelesen tanúsítja (alaki bizonyító erő), és ha az nem azonos azzal, aki a nyilatkozatot tette, ezt az adatot nem a valóságnak megfelelően tartalmazza, tehát hamis. Ez akkor is így van, ha a nyilatkozat valóságnak megfelelőségét már nem tanúsítja közhitelesen. Arra nézve pedig, hogy ki a volt nyilatkozó személy, jelentős jogi relevancia fűződhet. Aki tehát a büntetőeljárás során más, valós személynek adja ki magát, a hamis vád mellett megvalósítja a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjába ütköző közokirat-hamisítás bűntettét is, ha ez az adat a hatóság által készített közokiratba kerül. A két bűncselekmény között nincs ugyanakkor olyan szükségszerű (rend szerinti) kapcsolat, amely kizárná a halmazat megállapíthatóságát, a hamis vád elkövethető intellektuális közokirat-hamisítás nélkül is. Ha valaki, pl. a rendőrségen vagy az ügyészségen hamis tartalmú feljelentést tesz, mást bűncselekmény elkövetésével hamisan vádolva, akkor erről jegyzőkönyv (közokirat) készül. Ez nem hamis közokirat, mivel az azt kiállító hatóságtól származik, és a valóságnak megfelelően tartalmazza, hogy a feljelentő hol, mikor és mit mondott, milyen nyilatkozatot tett (alaki bizonyító erő). Attól függetlenül nem hamis, hogy a feljelentés tartalma megfelel-e a valóságnak, annak valótlansága nem eredményez hamis közokiratot, mivel ez a közokirat nem anyagi jogi bizonyító erővel is bíró közokirat, azaz közhitelesen a nyilatkozat valóságát nem tartalmazza. Az elkövető tehát a valóságnak meg nem felelő feljelentéssel a hamis vád bűntettét megvalósítja, de a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontjába ütköző közokirathamisítás bűntettét nem. 2. További jogértelmezési problémaként vetődik fel, hogy ha az elkövető a büntetőeljárás során személyazonosságának az igazolására más nevére szóló valódi közokiratot is felhasznál, akkor: a) ez a felhasználás további bűncselekményt valósít meg, és ezért a hamis vád bűntette mellett 2 rb. közokirat-hamisítás bűntettét kell megállapítani,

- 91 -

b) a hamis vád bűntette mellett csak a más nevére szóló valódi közokirat felhasználása értékelhető bűncselekményként, tehát a hamis vád bűntette mellett 1 rb., a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének b) pontja III. fordulatába ütköző közokirat-hamisítás bűntettét kell megállapítani, c) a hamis vád bűntette mellett csak a hamis közokirat készítésében való közreműködés nyer önálló értékelést, tehát a hamis vád bűntette mellett 1 rb., a Btk. 274. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerint minősülő közokirat-hamisítás bűntettét kell megállapítani. A jogegységi tanács álláspontja szerint az a) pontban kifejtett álláspont a helyes, azaz a hamis vád bűntette mellett a más nevére szóló valódi közokirat felhasználásának is [Btk. 274. § (1) bek. b) pont III. fordulat], és a hamis közokirat (pl. jegyzőkönyv) készítésében való közreműködésnek is [Btk. 274. § (1) bek. c) pont] önálló bűncselekményként való értékelése indokolt, ezért a hamis vád bűntette mellett 2 rb. közokirat-hamisítás bűntette valósul meg, az alaki halmazat tehát valóságos. A közokirat-hamisítási cselekmények halmazati értékelését az indokolja, hogy a közokirat-hamisítási bűncselekmények nem azonos, hanem két különböző közokiratra nézve valósulnak meg. Egyrészt arra, amelyet az elkövető felhasznál (pl. más nevére szóló személyazonossági igazolvány), másrészt a hatóság eljárása során keletkező közokiratra (pl. jegyzőkönyv). A közokirat-hamisítási cselekmények azonos büntetési tétellel fenyegetettek, a konszumpció elve sem szól tehát a halmazati értékelés ellen, de az alaki halmazat valóságosságát kizáró más elv (specialitás, szubszidiaritás) sem ismerhető fel, a két különböző közokiratra történő elkövetés tehát a halmazati értékelést teszi indokolttá. A jogegységi tanács a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi döntését. Budapest, 2004. május 26. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Katona Sándor s. k., előadó bíró, Dr. Belegi József s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Szabó Győző s. k., bíró. 3/2004. Büntető jogegységi határozat1 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2004. szeptember hó 13. napján tartott ülésen meghozta és nyilvánosan kihirdette a következő jogegységi határozatot: I. Az állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban helye van pótmagánvádnak, minden olyan esetben, amikor annak: a Be. 53. §-a (1) bekezdésében meghatározott feltételei fennállanak. – Nincs jelentősége annak, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmény a vagyon elleni bűncselekmények (Btk. XVIII. Fejezete) körében, vagy a Büntető Törvény Különös Része más Fejezetében van-e elhelyezve. II. Az államot, mint sértettet pótmagánvádlóként az a szerve képviseli, melynek érdekkörét a cselekmény érintette. Ez a szerv lehet állami vállalat (Ptk. 31. §-a), egyéb állami gazdálkodó szerv (Ptk. 35. §-a) vagy költségvetési szerv (Ptk. 36. §). A pótmagánvádat az e szervek képviseletére jogosult személyek [Ptk. 31. §-a (6) bekezdése és 36. §-a (2) bekezdése] terjeszthetik elő. INDOKOLÁS I. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bsz.) 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 440. §-a (1) bekezdésének a) pontja, továbbá a Bsz. 29. §-a (1) bekezdése a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontja alapján a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében, elvi kérdésben jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta.

1

A 3/2004. Büntető jogegységi határozatot az Alkotmánybíróság 42/2005. (XI. 14.) AB határozata a határozat kihirdetésének napjával megsemmisítette.

- 92 -

Az indítványban foglaltak szerint az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 53. §-a új jogintézményként szabályozta a pótmagánvádlóként fellépés lehetőségét. A megjelölt törvényhely szerint a sértett az e törvényben meghatározott esetekben pótmagánvádlóként léphet fel, ha a) az ügyész vagy a nyomozó hatóság a feljelentést elutasította, vagy a nyomozást megszüntette, b) az ügyész a vádemelést részben mellőzte, c) az ügyész a vádat elejtette. A pótmagánvád a büntetőeljárás lényeges új eleme, amely eddig egyértelműként kezelt fogalmaknak a korábbitól elvileg eltérő értelmezését teszi lehetővé. Azt, hogy a büntetőeljárásban ki a sértett, a hatályos törvény és a korábbi eljárásjogi törvények (1896. évi XXXIII. tc., 1973. évi I. törvény) tartalmilag azonosan határozzák meg. A több mint száz éve azonos szabályozás alapján mindeddig nem merült fel az értelmezés szükségessége abban a kérdésben, hogy a büntetőeljárásban ki lehet sértett, illetve ki gyakorolhatja a sértetti jogokat. Kérdésként merül fel, hogy az állam lehet-e a büntetőeljárás sértettje, s ha igen, a sértetti jogokat ki gyakorolhatja, az állam büntetőjogi sérelme esetén van-e helye pótmagánvádnak, tekintettel az ügyészség – mint közvádló – alkotmányos szerepére, helyzetére. Elképzelhető olyan álláspont, mely szerint ezekben az esetekben az ügyészséget – mint a közérdeket védő jogosítványokat gyakorló szervet – illetik meg a sértetti jogok, s ezért pótmagánvádnak nincs helye. E körben további fontos kérdés lehet az; hogy az állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban van-e helye pótmagánvádnak és ki élhet ezzel a jogosítvánnyal. Kiemelést érdemel az a tény, hogy az állam vagyoni érdekeit nem kizárólag a vagyon elleni bűncselekmények (Btk. XVIII. Fejezete), hanem más jogi tárgyat érintő bűncselekmények is (pl. Btk. 310. §-a, adó– és társadalombiztosítási csalás) sérthetik. A pótmagánvád intézményének szabályozása tehát olyan új helyzetet eredményezett, amelyre tekintettel a sértett fogalmának korábbi egységes jogértelmezése vitathatóvá válhat, s ezért a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontja értelmében – a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében – helye van jogegységi eljárásnak és jogegységi határozat meghozatalának: Az eldöntendő elvi kérdésben az indítványozó az alábbiakat fejtette ki: A pótmagánvád előterjesztésére – a törvényben írt feltételek mellett – a sértett jogosult. A sértett fogalmát a büntetőeljárási törvény egyértelműen meghatározza. A Be. 51. §-a (1) bekezdése szerint sértett az, akinek a jogát, vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A Be. 53. §-a (1) bekezdése szabályozza azokat az eseteket, amikor a sértett pótmagánvádlóként léphet fel. A büntető anyagi jog szabályait is figyelembe véve leszögezhető, hogy a sértett lehet természetes személy, jogi személy és lehet az állam is. Így van ez olyan bűncselekmények esetén is, amelyek vagyoni jellegű sérelmet okoznak. A Ptk. 28. §-a (1) bekezdése értelmében az állam – mint vagyoni viszonyok alanya – jogi személy. Nem szorul bővebb indokolásra, hogy e vagyoni viszonyok, melyeknek az állam az alanya, is sérülhetnek bűncselekményekkel oksági kapcsolatban. Az eljárási törvénynek nincs olyan tételes rendelkezése, de a Be. hivatkozott szabályaiból sem vonható le olyan következtetés, mely szerint az említett sértetti kör valamelyikének bármely eljárási joga korlátozható, sőt elvonható lenne. Amikor a törvényalkotó a pótmagánvádat szükségtelennek ítélte, azt tételes rendelkezéssel kizárta [Be. 474. §-a (5) bekezdése, katonai bűncselekmények miatt folytatott eljárás]. Ebből is az következik, hogy az államot is megilletik mindazok a jogok, amelyeket a törvény a sértettek számára biztosít, amennyiben bármely jogát, vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette, vagy veszélyeztette. Így – természetesen a képviselője útján – pótmagánvádlóként is felléphet. Nincs jelentősége a kérdés megítélése során, hogy az államot a bűncselekménnyel okozott sérelem milyen minőségében érintette. A büntetőeljárásban – amennyiben sértett – az állam kizárólag a büntetőeljárási jogviszony szereplőjeként jár el. Ebben a minőségében nincsenek különleges (közhatalmi) jogosítványai, nincs több joga, mint bármely más sértettnek, de eltérő törvényi rendelkezés hiányában kevesebb sem lehet. Az állam, amikor bűncselekmény sértettjeként a büntetőeljárás alanyává válik, nem a hatósági jellegével él, ugyanolyan sértett, mint bárki más. Ez a helyzet akkor is, amikor az államot a bűncselekmény révén vagyoni sérelem érte. Közömbös az, hogy az állami vagyonban (a köztulajdonban) milyen jellegű bűncselekmény idézett elő tényleges károsodást. Az állami vagyon sérelme elsősorban természetesen vagyon elleni bűncselekmények (Btk. XVII. Fejezete) elkövetése révén valósulhat meg, de ilyen eredménnyel járhatnak a Btk. Különös Része más fejezeteiben szabályozott bűncselekmények is. A gazdasági bűncselekmények zöme (így különösen a Btk. 310. §-ában szabályozott adó– és társadalombiztosítási csalás) azon túl, hogy a gazdálkodás rendjét sérti vagy veszélyezteti, a tulajdoni vagyoni viszonyok sérelmével is jár. Az adócsalás nem csupán az állami pénzgazdálkodás rendjét támadja, az adóbevétel csökkentése révén egyúttal a közvagyont is károsítja. A pótmagánvádlóként fellépés lehetőségét a törvény az ilyen esetekben is biztosítja. Ezt a felfogást támasztja alá az Alkotmánybíróság több döntése is [21/1990. (X. 4.), 7/1991. (II. 28.) stb. melyek kiemelten hangsúlyozzák a különböző tulajdoni formák közötti egyenjogúságot, s különösen az egyenjogúságból eredő egyenlő védelmet. Az adócsalás lés más a tulajdoni vagyoni viszonyokat is védő bűncselekmények) szankcionálásával a törvényhozó a köztulajdont is védi és a büntető eljárásjog biztosítja a védelem érvényesülését, kereteit. A pótmagánvád intézménye biztosítja ezeket az eljárásjogi kereteket, abban az esetben, ha a közvádló ezt nem teszi meg. Mindezeken túl az indítványozó rámutatott arra is, hogy az ügyészség jelenleg széles körű alkotmányos függetlenséget élvez, a végrehajtó hatalomtól – a közigazgatástól – teljesen elkülönül, függősége még az Országgyűléssel szemben is viszonylagos, mint ezt az Alkotmánybíróság a 3/2004. (II. 17.) számú határozatában leszögezte. E szinte teljes körű függetlenség viszont szükségessé teszi a pótmagánvádlóként fellépés jogának elismerését az állami vagyon sérelmére elkövetett bűncselekmények miatt indított

- 93 -

büntetőeljárásban is. Az ügyészségnek bármely okra vagy körülményre visszavezethető tévedése, vagy mulasztása e nélkül ugyanis orvosolhatatlan lenne. A kifejtettek alapján az előterjesztő indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa elvi éllel mondja ki: I. Az állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban helye van pótmagánvádnak minden olyan esetben, amikor annak a Be. 53. §-a (1) bekezdésében szabályozott feltételei fennállanak. Nincs jelentősége annak, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmény a vagyon elleni bűncselekmények (Btk. XVIII. Fejezete) körében, vagy a Büntető Törvény Különös Része más fejezetében van-e elhelyezve. II. Az államot mint sértettet pótmagánvádlóként az a szerve képviseli, melynek érdekkörét a cselekmény érintette. Ez a szerv lehet állami vállalat (Ptk. 31. §-a), egyéb állami gazdálkodó szerv (Ptk. 35. §-a) vagy költségvetési szerv. A pótmagánvádat az e szervek képviseletére jogosult személyek [Ptk. 31. §-a (6) bekezdése és 36. §-a (2) bekezdése] terjeszthetik elő. II. A legfőbb ügyész a BF 1475/2004. számú átiratában kifejtettek szerint a jogegységi indítvánnyal nem ért egyet. Az álláspontjának lényege a következő: Amikor a sértett nem természetes személy, jogi képviseletére a Be. 56. §-a (3) bekezdése tartalmaz speciális rendelkezést. Eszerint állami szervet és gazdálkodó szervezetet a képviseletre feljogosított dolgozója, illetőleg az ügyintézésre jogosult tagja vagy alkalmazottja is képviselheti. A törvény semmiféle rendelkezést nem tartalmaz arról, hogy az államot, mint „entitást” bármelyik szervének alkalmazottja stb. képviselhetné. Ennek az a magyarázata, hogy az államnak, mint a bűncselekmény sértettjének a jogait is a közvádló gyakorolja a büntetőeljárásban. Az állam érdeke nem választható szét a közérdek és a magánérdek kategóriái szerint; az államot ért jogsérelem esetén tehát fogalmilag kizárt, hogy az igazságszolgáltatás folyamatába – a sértetti jogok gyakorlása címén, de ágazati, vagy éppen politikai érdekek érvényesítése végett – a Be. II–IV. Fejezetében fel nem sorolt hatóságok is beavatkozhassanak. Ez értelemszerűen vonatkozik a pótmagánvádra, mint a magánérdek járulékos érvényesítésének eszközére is. Amennyiben az állam valamelyik szerve pótmagánvádlóként is felléphetne, az állampolgárt védő alkotmányos elvek már nem érvényesülnének, ugyanis a pótmagánvádlóként fellépő államot nem kötnék az ügyész közvádlói jogait korlátozó, a terhelt jogainak védelmét biztosító alkotmányos kötöttségek. Így valójában az ügyész közvádlói hatásköre kerülne olyan állami szervekhez, amelyek nem függetlenek. A jogegységi indítványban kifejtettek elfogadása valójában az ügyész kizárólagos közvádlói jogkörének más állami szervek általi kisajátítását jelentené. Az állam, mint „entitás” képtelen a pótmagánvádról, illetve az ilyen eljárásban a jogi képviseletéről esetenként rendelkezni. Ezt csak a törvény tehetné meg, de ilyen norma nincs. Mindezek alapján leszögezi, hogy az állam jogi képviselője útján kizárólag akkor léphet fel pótmagánvádlóként, ha valamelyik szervét magánjogi jogviszony alanyaként érte sérelem. A legfőbb ügyész észrevétele utal az Alkotmánybíróság 14/2004. (V. 7.) AB számú határozatára, melynek egyik megállapítása szerint „(Az) …eljárás tisztességességét biztosító részgaranciák között felértékelődnek azok – az ügyészség alkotmányos szerepén alapuló – törvényi rendelkezések is, amelyek az ügyészt a közvádlói funkcióban is kötelezik a terhelt érdekeinek a védelmére”. Kifejti továbbá, hogy az indítványozó javaslata szerinti megoldás dogmatikailag is hibás, emellett a jogalkotó hatáskörét is sérti. Ezért elsősorban az indítványnak, mint a törvényben kizártnak a Be. 442. §-a (2) bekezdése a) pontja szerinti elutasítását indítványozza. Másodsorban azt javasolja, hogy a jogegységi tanács az indítványnak az abban foglaltaktól eltérően adjon helyt, s mondja ki azt, hogy az állam nevében pótmagánvádlóként senki sem léphet fel, de ha az állami szervet magánjogi jogviszony alanyaként éri sérelem, gyakorolhatja a sértett jogait, tehát pótmagánvádlóként is felléphet. III. A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa az indítvány kapcsán elöljáróban, abban a kérdésben foglalt állást, hogy az adott esetben van-e helye „érdemi” jogegységi határozat hozatalának. Erre vonatkozóan álláspontja a következő: A Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontja értelmében jogegységi eljárásnak akkor van helye, ha a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala szükséges. [A jogegységi határozat meghozatalát szükségessé tevő másik ok – Be. 439. §-a (1) bekezdése b) pontja – az adott esetben szóba sem kerülhet]. A jogegységi indítványban felvetett kérdés nem vitathatóan elvi jelentőségű, annak magas szintű megoldása szükséges. Abból következően is, hogy a pótmagánvád intézményét a 2003. július hó 1. napján hatályba lépett 1998. évi XIX. törvény ötven évi szünet után vezette be, s az ezt követően eltelt idő rövidségére tekintettel, magával a pótmagánváddal összefüggésben létező joggyakorlat nincs. Nem születtek olyan jogerős határozatok sem, amelyek az adott elvi kérdésben egymástól eltérően értelmezték a törvényt. Ugyanakkor leszögezhető, hogy a pótmagánvád szabályozása a büntetőeljárásjog olyan új fejleménye, amely eddig egyértelműnek tartott fogalmaknak a korábbitól eltérő értelmezését elvileg lehetővé teszik. Azt, hogy a büntetőeljárásban ki a sértett, az 1973. évi I. törvény (a korábbi Be.) 53. §-a (1) bekezdése és az 1998. évi XIX. törvény 51. §-a (1) bekezdése szó szerint

- 94 -

azonosan határozza meg: „sértett az, akinek jogát, jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette”. A fogalmat ugyan eltérő szóhasználattal, de teljesen azonos tartalommal határozta meg az 1900. január 1-jétől hatályos 1896. évi XXXIII. tc. (Bp.) 13. §-a. Annyi eltérés mutatható ki csupán, hogy amíg a Bp. félnek csupán az ügyészséget, a fő– és pótmagánvádlót, valamint azt tekintette, aki ellen a bűnvádi eljárás folyik, addig a hatályos Be. a sértettet a büntetőeljárásban részt vevő személyek között tartja számon. A több mint száz éves azonos szabályozás alapján mindeddig nem merült fel az értelmezés szükségessége abban a kérdésben, hogy a büntetőeljárásban ki lehet sértett. A jogegységi indítvány felveti azonban azt a lehetőséget, hogy az e körben egységes korábbi jogértelmezés vitathatóvá válik. Erre figyelemmel a jogegységi tanács – a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsának 4/2002. számú határozata 1. pontjában kifejtettekkel összhangban – megállapította, hogy a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján helye van jogegységi határozat hozatalának. A jogegységi tanács leszögezi, hogy a jelen eljárás tárgya kizárólag annak a kérdésnek a megvizsgálása és eldöntése, hogy az állam vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban van-e helye pótmagánvádnak. A jogegységi indítványban felvetett kérdés érdemét illetően a jogegységi tanács szükségesnek tartja arra utalni, hogy a pótmagánvád a magyar büntetőeljárásjogban nem új jogintézmény. Az 1896. évi XXXIII. tc. (Bp.) 2. és 42. §-a széles körben elismerte a pótmagánvád lehetőségét, s ezek a szabályok 1954-ig a büntetőeljárásjog részei voltak. A Magyar Királyi Kúria több döntésében is állást foglalt arról, hogy van-e helye pótmagánvádnak azokban az esetekben, amikor a bűncselekmény az állam vagyoni érdekeit sértette. A Kúria ítélkezési gyakorlatának a lényege az alábbiak szerint foglalható össze. Az állam (ill. állami szerv sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban van helye pótmagánvádnak (K. 7893/1922., 3769/1937.). Azokban az esetekben viszont, amikor az állam financiális, fiskális érdekeit sértő bűncselekményről van szó, nincs. Az utóbbira példaként hozható fel az a határozat, amely leszögezte, hogy adócsalási ügyben a vád képviseletére kizárólag az ügyészség hivatott, a pótmagánvádlói jogkör a pénzügyi hatóságot nem illeti meg (B. 484/1937.). Ez esetben azonban ezért volt kizárt a pótmagánvád, mert maga az eljárási törvény hatalmazta fel a vád kizárólagos képviseletére az államügyészt. A legfőbb ügyész észrevételében kifejtett nézet valójában nagy hasonlóságot mutat a Kúria által kialakított ítélkezési gyakorlattal. A Kúria azonban a jelenlegitől lényegesen eltérő alkotmányos helyzetben alakította ki az ismertetett álláspontot. Az ügyészség alkotmányos közjogi helyzete azóta alapvetően megváltozott. Míg korábban a kormánynak volt alárendelve, ma a végrehajtó hatalomtól – közigazgatástól – teljesen elkülönülő független szervezet, amelynek alávetettsége még az Országgyűléstől is viszonylagos. Az Alkotmánybíróság a 3/2004. (II. 17.) AB számú határozata 2. pontjában leszögezte, hogy a legfőbb ügyész és az ügyészség nincs alárendelve az Országgyűlésnek. A legfőbb ügyész ezért sem közvetlenül, sem közvetve nem utasítható valamely meghatározott tartalmú egyedi döntés meghozatalára, vagy megváltoztatására. Az Alkotmánybíróság a határozat indokolásában rámutatott arra is; hogy a közvádra üldözendő bűncselekmények esetén a vádemelésről vagy annak elejtéséről – a magánvád és a pótmagánvád törvényben meghatározott eseteit kivéve – kizárólag az ügyészség dönthet. Ezt a döntést más szerv – így sem az Országgyűlés, sem annak (vizsgáló) bizottsága nem vizsgálhatja. Az ügyészségnek a fentiek szerint vázolt széles körű függetlensége viszont szükségessé teszi a pótmagánvádlói jogok elismerését, az állami vagyon sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban is. Az ügyészségnek bármely okra vagy körülményre visszavezethető tévedése vagy mulasztása e nélkül ugyanis orvosolhatatlan lenne. A jogalkotó ezt is szem előtt tartva vezette be ismét a pótmagánvád intézményét. Ezzel szűkítette az ellenőrizhetetlen hatalom körét, eleget téve a jogállami követelményeknek. Ezzel áll összhangban a törvény miniszteri indokolása is, amely szerint „a hatósági tétlenség és tárgyszerűtlen eljárás talán legfontosabb korrekciós eszköze a pótmagánvád intézménye”. A Be. rendelkezéseire és az eddig kifejtett érvekre tekintettel a jogegységi tanács a jogegységi indítványnak helyt adott. A pótmagánvád megengedhetősége kérdésében nem lehet ugyanis döntő szempont, hogy az államot a vagyoni sérelem milyen jellegű bűncselekmény eredményeként érte. A pótmagánvád előterjesztésére – a törvényben írt feltételek mellett – a sértett jogosult. A sértett fogalmát a büntetőeljárási törvény egyértelműen határozza meg. Ezen eljárásban a Be. 51. §-a (1) bekezdése szerint sértett az, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A Be. 53. §-a (1) bekezdése meghatározza azokat az eseteket, amikor a sértett pótmagánvádlóként léphet fel. A büntető anyagi jog szabályait is figyelembe véve leszögezhető, hogy sértett lehet természetes személy, jogi személy, és lehet az állam is. A Ptk. 28. § (1) bekezdése értelmében az állam – mint a vagyoni viszonyok alanya – jogi személy. Nem szorul bővebb indokolásra, hogy e vagyoni viszonyok bűncselekménnyel oksági kapcsolatban is sérülhetnek. Az eljárási törvénynek nincs olyan tételes rendelkezése, de a Be. hivatkozott előírásaiból olyan következtetés sem vonható le, mely szerint e sértetti kör valamelyikének bármely eljárási joga korlátozható, sőt elvonható lenne. Azokban az esetekben, amikor a törvényalkotó a pótmagánvádat szükségtelennek ítélte, azt tételes rendelkezéssel kizárta [pl. Be. 474. § (5) bekezdés, katonai bűncselekmény miatt folytatott eljárásban]. Ebből pedig az következik, hogy az államot is megilletik mindazok a jogok, amelyeket a törvény a sértettek számára biztosít, amennyiben vagyoni jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sérti vagy veszélyezteti. Így – természetesen képviselője útján – pótmagánvádlóként is felléphet.

- 95 -

A legfőbb ügyész észrevétele tévesen tulajdonít jelentőséget annak, hogy az államot a közhatalom gyakorlójaként, vagy „magánjogi jogviszony alanyaként” érte-e sérelem. A büntetőeljárásban – amennyiben sértett – az állam soha sem a közhatalom gyakorlójaként, hanem a büntetőeljárásjogi jogviszony szereplőjeként jár el. Ebben a minőségében közhatalmi jogosítványai nincsenek, nincs több joga, mint bármely más sértettnek, de eltérő törvényi rendelkezés hiányában kevesebb sem lehet. Az állam vagy bármely szerve, amikor bűncselekmény sértettjeként a büntetőeljárás alanyává válik, nem a hatósági jellegével él, ugyanolyan sértett, mint bárki más. Ezért helytelen az az érvelés, mely szerint a pótmagánvádlóként fellépése esetén két állami szerv vitájáról kellene a bíróságnak dönteni. Az állam, ha a büntetőeljárásban sértettként szerepel, nem hatóság, hanem a büntetőeljárásban részt vevő személyek (Be. V. Fejezete) egyike. Az ügyészség és más sértettként fellépő állami szerv vitájára a büntetőeljárásban ténylegesen eddig is sor kerülhetett. (Pl. ha a magánfél és az ügyészség álláspontja eltér a bűncselekménnyel okozott kár összegszerűségét illetően). Az ügyészség, mint közvádló – a magánvádas eljárás esetét kivéve – természetes személyek érdekeit is érvényesíti, s ez az említettek büntetőeljárási jogait semmiben sem korlátozza. Éppen ezért téves az a nézet, mely szerint kizárólag az ügyészség gyakorolhatja a sértett jogait abban az esetben, ha az államot, mint a közhatalom gyakorlóját éri sérelem, s ezért nincs helye pótmagánvádnak. A sértettnek a törvény szerint számos más eljárási joga van a pótmagánvádlóként fellépésén túl is. Az indítvány érveinek elfogadása esetén kérdés: a további sértetti jogok miként érvényesülnek. Téves az az álláspont is, melynek végső eredménye szerint a gazdasági bűncselekmények esetében nincs, a vagyon elleni bűncselekmények esetében pedig van helye pótmagánvádnak, ha az állam a sértett. A legfőbb ügyész érvelése szerint a gazdasági bűncselekmények esetén a pótmagánvád azért is kizárt, mert a pótmagánvádló a büntetőeljárásjog rendszerében magánérdeket érvényesít. A köztulajdon sérelmére elkövetett vagyon elleni bűncselekmények esetében azonban nyilvánvalóan nem csupán magánérdekről, hanem közérdekről van szó. Azáltal, hogy az állam – egyes szervei útján – pótmagánvádlóként léphet fel, a sértett jogait gyakorolhatja, s ez nem jár együtt a közvádlói jogkör kisajátításával, az így fellépő állami szerv nem válik az „ügyben eljáró hatósággá”. Megjegyzi a jogegységi tanács, hogy az ügyész közvádló jogköre a törvény rendelkezése folytán nem kizárólagos (magánvád, pótmagánvád). A legfőbb ügyész érvelése – a kifejtetteken túl – nincs összhangban az Alkotmány rendelkezéseivel és az Alkotmánybíróság döntéseivel sem. A gazdasági bűncselekmények zöme, így különösen a Btk. 310. §-ában szabályozott adó– és társadalombiztosítási csalás, azon túl, hogy a gazdálkodás rendjét sértik vagy veszélyeztetik, a tulajdoni, vagyoni viszonyok sérelmével is járnak. Az adócsalás nem csupán az állami pénzgazdálkodás rendjét támadja, az adóbevétel csökkentése révén egyúttal a közvagyont is károsítja. Az Alkotmánybíróság több döntésében is állást foglalt az Alkotmány 9. §-a (1) bekezdésének értelmezésében, illetve az Alkotmány által elismert köz– és magántulajdon közötti egyenlő elbánás biztosítása érdekében 21/1990. (X. 4.), 7/1991. (II. 28.), 27/1991. (V. 20.), 6/1992. (I. 30.). E határozatok kiemelten hangsúlyozzák a fent említett tulajdoni formák közötti egyenjogúságot, s különösen az egyenjogúságból eredő egyenlő védelmet. Az adócsalás (és más gazdasági bűncselekmények) szankcionálásával a törvényhozó a kifejtettek szerint a köztulajdont is védi, és a büntető eljárásjog biztosítja a védelem érvényesülését, kereteit. A pótmagánvád intézménye biztosítja ezeket az eljárásjogi kereteket abban az esetben, ha a közvádló ezt nem teszi meg. Ebből pedig levonható: a különböző tulajdoni formák egyenjogúságából következő egyenlő védelem alkotmányos elve sérülne abban az esetben, ha az állam sértetti jogait (így a pótmagánvádhoz való jogát) jogértelmezéssel korlátozná a Legfelsőbb Bíróság. Ez az elv egyébként más jogterület keretei között felmerült jogvitában is kifejeződött. A Legfelsőbb Bíróság a Gfv. X. 31.639/2001. számú határozatában leszögezte, hogy „a jogerős ítélet azon álláspontja, amely szerint az alperes (az állam) a vagyoni viszonyok körében korlátozott jogalanyisággal rendelkezik, sérti az Alkotmány 9. §-a (1) bekezdését és 70. §-a (1) bekezdését”. A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa megállapította tehát: az állam vagyoni érdekeit sértő vagy veszélyeztető bűncselekmények megvalósulása esetén a pótmagánvád soha nem zárható ki, ha annak a Be.-ben megfogalmazott törvényi feltételei megvalósultak. Ezekben az esetekben az államot az a szerve képviseli pótmagánvádlóként, amelynek érdekkörében a bűncselekmény sérelmet vagy veszélyhelyzetet idézett elő. Ez a szerv lehet állami vállalat (Ptk. 31. §-a), egyéb állami gazdálkodó szerv (Ptk. 35. §-a) vagy költségvetési szerv. A pótmagánvádat az e szervek képviseletére jogosult személy [Ptk. 31. §-a (6) bekezdése és 36. §-a (2) bekezdése] terjesztheti elő. A jogegységi tanács nem vizsgálta és nem foglalt állást azonban az esetekben, amikor a bűncselekmény az állam nem vagyoni sérelmével járt. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa a Be. 443. § (2) bekezdése alapján a rendelkező részben elvi kérdésben kifejtett iránymutatásával kívánta előmozdítani a sértett fogalmával kapcsolatban az ítélkezési gyakorlatban kialakult bírói jogértelmezés egyöntetűségét. A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsának határozata a Be. 442. § (3) bekezdésén, továbbá a Be. 443. § (1) bekezdésén, és a 445. § (2) bekezdésén alapszik. Budapest, 2004. szeptember hó 13. napján. Dr. Rabóczki Ede s. k.

- 96 -

a jogegységi tanács elnöke, Dr. Édes Tamás s. k. előadó bíró, Dr. Bíró András s. k. bíró, Dr. Horváth Ibolya s. k. bíró, Dr. Kaposvári Bertalan s. k. bíró. 4/2004. Büntető jogegységi határozat az orgazdaság bűncselekményének egyes kérdéseiről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának jogegységi tanácsa Budapesten, a 2004. év december hó 13. napján tartott ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta és nyilvánosan kihirdette a következő jogegységi határozatot: I. Ha az elkövető több – a folytatólagosság törvényi egysége alá nem vonható – cselekménnyel valósítja meg az orgazdaság bűncselekményének (Btk. 326. §) törvényi tényállását, anyagi halmazat létesül, és annyi rendbeli orgazdaságot kell megállapítani, ahány alkalommal a törvényben felsorolt alapbűncselekményekből származó dolgokat az orgazda vagyoni haszon végett megszerezte, elrejtette, vagy elidegenítésében közreműködött. II. Folytatólagosan elkövetett [Btk. 12. §-ának (2) bekezdése] az orgazdaság akkor, ha az orgazda a több elkövetési magatartást egységes elhatározással, rövid időközökben viszi véghez. Minthogy az orgazdaság bűncselekményének passzív alanya (sértettje) nincs, a folytatólagosság törvényi fogalmának elemei között szereplő „azonos sértett sérelmére” történő elkövetés hiánya – ha az egyéb törvényi feltételek fennállnak – a törvényi egység megállapítását önmagában nem zárja ki. III. Az orgazdaság bűncselekménye körében a bűnhalmazat vagy a folytatólagosság megállapítása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az orgazda hány személytől szerezte meg a bűncselekményből származó dolgokat, s annak sem, hogy az alapbűncselekményeket hány személy sérelmére követték el. INDOKOLÁS I. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontjára és a Be. 439. §-a (i) bekezdésének a) pontjára alapozottan a Bszi. 31. §-a (1) bekezdésének a) pontjában biztosított lehetőséggel élve jogegységi eljárás lefolytatását indítványozta. Az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében ugyanis jogegységi határozat meghozatalát tartotta szükségesnek abban az elvi kérdésben, hogy bűnhalmazat valósul-e meg, vagy folytatólagosnak minősül-e az orgazdaság bűncselekménye, ha az orgazda több személytől szerez meg bűncselekményből származó dolgokat, illetve amennyiben az alapbűncselekményt több személy sérelmére követték el. Az indítvány a kialakult gyakorlat eltérő voltát illetően az alábbi eseti döntésekre, valamint kollégiumi állásfoglalásra hivatkozott: 1. A Legfelsőbb Bíróság a Bf.I. 1226/1985. számú határozatában (BH 1986/0362.) tévesnek tartotta a cselekmény 1 rendbeli jelentős értékre üzletszerűen és folytatólagosan elkövetett orgazdaság bűntettekénti értékelését. A vádlottak haszonszerzés végett folyamatosan, de más-más alkalommal több eladótól vásároltok fel árukat úgy, hogy tudatában voltak azok lopásból, illetve sikkasztásból eredő voltával. Az egységes akaratelhatározás, a rövid időköz és a többszöri ismétlődés megállapítható ugyan, az azonos sértett sérelmére elkövetés azonban nem.

- 97 -

Az orgazdaság járulékos jellegű bűncselekmény, amelynél nem kizárt a folytatólagosság akkor, ha az orgazda rendszeres haszonszerzés végett azonos személytől vásárol bűncselekményből szármázó dolgokat. Ilyenkor az orgazdának nem kell ismernie azt a körülményt, hogy az alapbűncselekmény elkövetője hány sértettet károsított meg, ebben az esetben ugyanis az alapcselekmény elkövetőjével való bűnkapcsolat helyettesíti a folytatólagos egység megállapításának hiányzó feltételét, az azonos sértett, sérelmére történő elkövetést. Ebből következően, amikor az orgazda több személlyel (tolvajjal, sikkasztóval stb.) áll bűnkapcsolatban, a sértettek száma helyébe a bűnkapcsolatok száma lép be, így a cselekménysorozat nem a folytatólagosság keretében, hanem bűnhalmazatként értékelendő. 2. A Legfelsőbb Bíróság a Bf.III. 572/1992. számú határozatában (BH 1993/206.) viszont olyan iránymutatást adott, miszerint az orgazdaság esetében a folytatólagosság megállapítása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az alapcselekmény egy vagy több rendbeli bűncselekményként minősül-e, miként a bűnkapcsolatok számának sem, nevezetesen annak,-hogy az orgazda az alapcselekmény hány elkövetőjétől szerez meg vagyoni haszonszerzés végett ingóságokat. Az ide kapcsolódó indokolás értelmében az orgazdaság jogi tárgya általánosságban a tulajdoni viszonyok egésze, ezért e cselekmény tulajdonképpeni sértettjének ez a jog-védte érdek tekinthető. Amennyiben tehát az orgazdaság kapcsán a folytatólagosságnak a Btk. 12. §-a (2) bekezdésében írt feltételei közül az ugyanolyan bűncselekmény, az egységes akaratelhatározás, valamint a rövid időközök-beni többszörös elkövetés egyaránt fennáll, a törvényi egység megállapításának nincs akadálya, mivel az azonos társadalmi érdek sérelme folytán a bűncselekmény azonos sértett sérelmére megvalósultnak tekintendő. 3. A Legfelsőbb Bíróság BK 128. számú Állásfoglalása a vagyon elleni bűncselekmények körében a folytatólagosság feltételeire nézve a következő általános elvi iránymutatást adta: a) A vagyoni jogokat sértő bűncselekmények – az egyéb alanyi és tárgyi feltételek fennállása esetén – általában akkor tartoznak a folytatólagosság törvényi egységébe, ha az elkövető több cselekményét ugyanannak a természetes személynek a sérelmére, vagy önálló jogképességgel rendelkező azonos jogi személynek az ugyanazon vagy különböző gazdasági egységei sérelmére valósítja meg. b) Az azonos vagy különböző sértettet érintő vagyoni jogokat sértő vagy veszélyeztető bűncselekmények esetében az elkövető tudatától független tárgyi tényezőknek van meghatározó jelentősége annak eldöntése szempontjából, hogy a folytatólagosság tárgyi feltétele megvalósult-e, vagy bűnhalmazat megállapításának van-e helye. Az indítványozó az eldöntendő elvi kérdésben az alábbiakat fejtette ki: Az orgazdaság (Btk. 326. §-a) a törvényben meghatározott vagyon elleni bűncselekményekhez, mint alapcselekményekhez kapcsolódó járulékos bűncselekmény. Az alapcselekmény elkövetési tárgya valamilyen dolog, amelyre az elkövetési magatartás behatást gyakorol, sértettje pedig az a személy, akinek vagyonát a bűncselekmény csorbította. A vagyoni sérelem az alapcselekmény törvényi tényállásának megvalósulásával bekövetkezik, s ebből a szempontból annak már nincs jelentősége, hogy az elkövetési tárgyat ezután éri-e valamilyen további behatás (pl. a tolvaj a lopott dolgot utóbb megrongálja, megsemmisíti stb.). Ennek megfelelően az orgazdaság mint járulékos cselekmény sem fokozza az alapcselekménnyel okozott sérelmet. A törvény azonban a vagyon elleni bűncselekmények jogi tárgya ellen intézett, így önálló értékelést igénylő támadásnak tekinti a más vagyon elleni bűncselekményekből származó dolog megszerzését, elrejtését. Az orgazdaság elkövetési tárgya az alapcselekményből eredő dolog, passzív alanya pedig az orgazdaságnak nincs. Az alapcselekmény sértettje a büntető anyagi jogi szabályok alkalmazásában nem tekinthető az orgazdaság passzív alanyának. Az indítványozó álláspontja szerint helyes az a – 2. pont alatt hivatkozott döntésben foglalt -jogértelmezés, mely szerint az orgazdaság jogi tárgya a tulajdoni viszonyok egésze, ám az már nem, hogy a cselekmény tulajdonképpeni sértettjének ez a jogvédte érdek tekinthető. Az orgazdaság ugyanis valóban a „tulajdoni viszonyok egésze” ellen irányul, sértettje (passzív alanya) azonban nincs. Az indítvány utal végül egyfelől arra, miszerint a tárgyalt elvi kérdés megoldása szempontjából nincs jelentősége annak sem, hogy az orgazda hány személlyel állt bűnkapcsolatban (következésképpen nem a bűnkapcsolatok száma határozza meg, hogy bűnhalmazatot vagy folytatólagosságot kell megállapítani), másfelől arra is, hogy a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának BK 128. számú Állásfoglalása az orgazdaságra – passzív alany hiányában – nem vonatkoztatható. Mindezek alapján az előterjesztő indítványozta, hogy a jogegységi tanács a jogkérdést a következőképpen döntse el: 1. Ha az elkövető több – térben és időben elkülönülő -cselekménnyel valósítja meg az orgazdaság (Btk. 326. §) törvényi tényállását, általában anyagi halmazat létesül: annyi rendbeli orgazdaságot kell megállapítani, ahány alkalommal az orgazda vagyoni haszon végett megszerzi stb. a törvényben felsorolt alapcselekményekből származó dolgokat. 2. Azok a cselekmények, amelyeket az orgazda egységes elhatározással, rövid időközben követ el, folytatólagosan elkövetett orgazdaságnak [Btk. 12. §-ának (2) bekezdése] minősülnek. 3. A bűnhalmazat vagy a folytatólagosság megállapítása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az orgazda hány személytől szerezte meg stb. a bűncselekményből származó dolgokat, illetve, hogy az alapcselekményeket hány személy sérelmére követték el. II.

- 98 -

A legfőbb ügyész a BF. 2671/2004/1-I. számú nyilatkozatában jelezte, hogy az indítványi rész 1. és 3. pontjában kifejtett állásponttal egyetért. A 2. pontban írt javaslatban azonban célszerű lenne határozottan kimondani, hogy a folytatólagosság törvényi fogalmának elemei közt szereplő „azonos sértett sérelmére” történő elkövetés hiánya nem lehet törvényi egységet kizáró elvi akadály olyan bűncselekmények esetében, amelyeknek nincs sértettje, egyebekben viszont e törvényi egység minden más feltétele megvalósult. III. A jogegységi tanács álláspontja szerint az indítványban felvetett elvi kérdésben – mivel az ítélkezési gyakorlat kialakultnak és egységesnek nem tekinthető – a Be. 439. §-a (1) bekezdése b) pontjának II. fordulatára alapozottan kétségkívül jogegységi határozat meghozatala szükséges. Az orgazdaság (Btk. 326. §) a bűnkapcsolatok egyik sajátos eseteként járulékos, a vagyoni jogokat sértő bűncselekmény, amely megelőzően véghezvitt vagyon elleni bűncselekményt feltételez. E bűncselekmény járulékos volta abból fakad, hogy az elkövetés tárgya olyan – ingó vagy ingatlan – idegen dolog, amelyhez a törvényi tényállásban felsorolt kilenc alapbűncselekmény valamelyikének elkövetője, illetve áttételesen az orgazda, a cselekmény véghezvitele folytán közvetlenül vagy közvetve jutott. Az elkövetési tárgy által megteremtett kapcsolódás ellenére azonban az orgazdaság önálló bűncselekmény. Ennek egyrészt az az alapja, hogy az alapbűncselekmény törvényi tényállásának megvalósulásával az anyagi sérelem már beállt, s azt az elkövetési tárgyra gyakorolt további behatás – ekként az orgazda tevőlegessége – nem fokozza, viszont a vagyoni viszonyok rendje elleni újabb támadást jelent a vagyoni jogot közvetlenül sértő személy cselekményével előidézett helyzet orgazda általi fenntartása. Az önállóság pedig kifejezésre jut egyfelől abban is, miszerint ahhoz alapbűncselekmény szükséges ugyan, az azonban nem, hogy annak elkövetője büntethető is legyen; másfelől az orgazdaság bűncselekménye saját külön elkövetési magatartásokkal és szankciókkal rendelkezik. A Be. 51. §-ának (1) bekezdése értelmében sértett, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. Ehhez képest az orgazdaság alapbűncselekményeit tekintve sértett az a természetes vagy jogi személy, akinek vagyoni viszonyait az adott bűncselekmény közvetlenül érintette. Az orgazdaság esetében viszont új, önálló bűncselekmény megvalósulásáról van | szó, amelynek kapcsán az alapbűncselekmény sértettjének közvetlen érdeksérelme már nem áll fenn. Ebből következően az orgazdaság bűncselekményének passzív alanya (sértettje) nincs, ezért az alapbűncselekmény sértettje az orgazdaság miatt indult büntető eljárásban csupán az egyéb érdekelt (Be. 55. §) pozícióját töltheti be (eltekintve természetesen a Be. 55. §-ának (2) bekezdésében írt esettől], így magánfélként, pótmagánvádlóként értelemszerűen nem léphet fel. Az orgazdaság kapcsán tehát (és ez általában igaz minden olyan bűncselekményekre, amelynek nincs passzív alanya) a folytatólagosság fogalmának törvényi elemei között szereplő „azonos sértett sérelmére” történő elkövetés figyelmen kívül marad, s annak eldöntésénél, hogy az orgazdaság bűncselekménye folytatólagosan megvalósí-tottnak minősül-e vagy anyagi bűnhalmazatot alkot, csak a Btk. 12. §-a (2) bekezdésében felsorolt további feltételeknek: az ugyanolyan (ekként szükségszerűen azonos jogi tárgyat sértő) bűncselekménynek, a többszöri, egységes elhatározásból való véghezvitelnek van jelentősége. (Megjegyzendő, hogy a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának BK 128. számú Állásfoglalásában adott iránymutatás értelemszerűen azokra a vagyon elleni bűncselekményekre vonatkozik, melyeknek van passzív alanya.) A kifejtettekből következően az orgazdaság bűncselekménye folytatólagosságának vagy bűnhalmazatot képező voltának szempontjából a bűnkapcsolatok száma, az alapbűncselekmények rendbelisége közömbös, mivel a minősítés kérdését a Btk. 12. §ának (2) bekezdésében foglalt további törvényi feltételek fennállta dönti el. Ezért több rendbelinek minősülhet az orgazdaság, ha az orgazda ugyanazon alapbűncselekményből származó dolgokat különböző időpontokban szerez stb. meg, de a rövid időköz, vagy az egységes elhatározás hiányzik, folytatólagosan megvalósított lehet viszont az említett feltételek fennállta mellett az orgazdaság, annak ellenére, hogy az orgazda több alapcselekmény több elkövetőjével áll kapcsolatban. A kifejtetteket figyelembe véve a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa – a Be. 442. §-ának (3) bekezdése szerint eljárva -a Be. 443. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a jogegységi indítványnak helyt adott, s az eljárás tárgyául szolgáló elvi kérdésben a rendelkező részben foglalt szerint iránymutatást adta. Budapest, 2004. december 13. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Akácz József s. k., előadó bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró, Dr. Demeter Ferencné s. k., bíró, Dr. Horváth Ibolya s. k., bíró, a tanács tagjai.

- 99 -

1/2005. Büntető jogegységi határozat az elévülés egyes kérdéseiről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának jogegységi tanácsa Budapesten, a 2005. év február hó 21. napján és 2005. év március hó 7. napján tartott ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökének indítványa alapján meghozta, és nyilvánosan kihirdette a következő jogegységi határozatot: a) A belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs kibocsátása után kiadott nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs [Sztk. tv. 9. § b) pont] az elévülést félbeszakítja. Félbeszakítja az elévülést a belföldi körözést elrendelő elfogatóparancsot követően az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény (EU bü. tv.) alapján kiadott európai elfogatóparancs is. Amennyiben az előbbi, [Sztk. tv. 9. § b) pontja] szerint kiadott nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs az Európai Unió olyan tagállamában vezetett eredményre, amelyben átadásnak lehet helye, úgy az ezt követően utóbb kiállított és megküldött európai elfogatóparancs az elévülést nem szakítja félbe (EU bü. tv. 26. §). Ha a büntetőügyben eljáró hatóság belföldi körözést elfogatóparanccsal nem kezdeményezett, hanem elfogatóparanccsal nemzetközi körözést rendelt el, vagy európai elfogatóparancsot bocsátott ki, újabb tény ismeretében szükségessé váló belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs az elévülést szintén félbeszakítja. A nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény (Nbj.) alapján folytatott kiadatási eljárásban az Nbj. 32. §-a alapján kiadott elfogatóparancsnak a bíróság, illetve a büntetés-végrehajtási bíró részéről történő kiadása az elévülést félbeszakítja. b) Az igazságügy-miniszter előterjesztett kiadatási kérelme alapján a külföldi hatóságok által foganatosított eljárási cselekmények az elévülés szempontjából egy tekintet alá esnek a magyar hatóságok által foganatosított eljárási cselekményekkel. c) Az igazságügy-miniszter külföldi államnál előterjesztett kiadatási kérelme az elévülést – az előterjesztés időpontjában – félbeszakítja. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnöke a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 31. §-a (1) bekezdésének a), a Be. 440. §-a (1) bekezdésének a), továbbá a Bszi. 29. §-a (1) bekezdésének a) és a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontjára alapozottan – és az igazságügy-miniszter által kezdeményezetten – a kiadatási eljárásban a büntethetőség, illetve a büntetés végrehajthatóságának elévülésével kapcsolatban felmerült alábbi három elvi kérdésben indítványozta jogegységi eljárás lefolytatását. a) A belföldi elfogatóparancs kibocsátását követően az Nbj. 32. §-a alapján kibocsátott „nemzetközi” elfogatóparancs félbeszakítja-e az elévülést. b) Az elévülés szempontjából miként kell megítélni a külföldi hatóságok eljárási cselekményeit. c) A kiadatási kérelem külföldi államnál történő előterjesztésének időpontja félbeszakítja-e az elévülést. Előterjesztésében az a) és c) pontban jelzett kérdésekben az egységes bírói gyakorlat, a b) pontban feltett elvi kérdés kapcsán pedig az egységes jogértelmezés biztosítása, s ekként a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében tartotta szükségesnek jogegységi eljárás lefolytatását. Ez utóbbi érdekében indokoltnak látta, s továbbmenően indítványozta az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény (későbbiekben rövidítve: EU bü. tv.) alapján kibocsátott európai elfogatóparancs elévülésre gyakorolt hatásának megválaszolását is, minthogy az is hasonló elvi problémákat vethet fel. Az indítványozó az a) és c) pontban írt kérdések kapcsán – az igazságügy-miniszter által részére megküldött -különböző bírósági határozatokkal szemléltette az eltérő bírói gyakorlat, illetve a felvetett elvi kérdések ellentétes megítélésének lehetőségét. Egyes bíróságok jogi álláspontja szerint a belföldi elfogatóparancsot követően az Nbj. 32. §-a szerint kibocsátott „nemzetközi” vagy „kiadatási” elfogatóparancs az elévülést nem szakította félbe. (Komárom-Esztergom Megyei Bíróság Szv. 865/1999/19; Hajdú-Bihar Megyei Bíróság Szv. 917/1997/19. számú, és Püspökladányi Városi Bíróság 2004. február 5. napján meghozott Bk. 4/2003/3. számú határozata, amellyel a II. rendű terhelt ellen indított büntetőeljárást a büntethetőség elévülése miatt megszüntette.) A fentebb legutóbb megjelölt határozat szerint elévülést félbeszakító hatást csak az igazságügy-miniszter részéről előterjesztett kiadatási kérelem eredményezhetett volna. Más bíróságok jogi álláspontja szerint a „belföldi” elfogatóparancsot követően az Nbj. 32. §-a alapján kibocsátott „nemzetközi” elfogatóparancs a büntetés végrehajthatóságának, illetve a büntethetőségnek az elévülését félbeszakította.

- 100 -

(Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Szv. 690/1997; Zala Megyei Bíróság Szv. 638/2002; Fővárosi Bíróság 12.B. 235/1995; Dunakeszi Városi Bíróság 6.B. 218/1995. számú ügyben hozott határozatai.) Az Ózdi Városi Bíróság a 7.Bk. 7/2004/3. számú ügyben a Németországban tartózkodó terhelttel szemben az igazságügyminiszter által 2001. február 7-én előterjesztett kiadatási kérelemnek tulajdonított elévülést félbeszakító hatást; míg az általa az Nbj. 32. §-a szerint kibocsátott „nemzetközi” elfogatóparancsnak nem. A legfőbb ügyész BF. 187/2005. számú nyilatkozatában jelezte, hogy az indítvány javaslati részének b) és c) pontjában foglaltakkal egyetért. Az a) pontban írt javaslattal szemben viszont célszerű lenne kimondani, hogy a nemzetközi elfogatóparancs kibocsátása után kiadott európai elfogatóparancs nem tekinthető minden esetben adminisztratív jellegű intézkedésnek. Vitathatónak találta a javaslat azon megállapítását is, miszerint nemzetközi elfogatóparancs után a belföldi elfogatóparancs kibocsátása indokolatlan, s ha mégis megtörténik, az elévülést nem szakítja félbe. Tekintve, hogy az elévülés bekövetkezésével megszűnik az állam büntetőigényének érvényesíthetősége, s ezért az elévülés félbeszakadásának kérdése jelentős, mert a példaként felhozott határozatok az eltérő bírói gyakorlatot igazolták; végül pedig az EU tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködés során az átadási eljárás is felvethet az elévüléssel kapcsolatban hasonló elvi kérdéseket, és ez eltérő jogalkalmazáshoz vezethet, a jogegységi tanács – a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontjára alapozottan jogegységi határozat hozatalát látta szükségesnek. Ennek során előrebocsátja a következőket: A Be. vonatkozó rendelkezéseiből megítélhetően [73. § (1) és (3) bekezdése, 281. § (6) bekezdése, a Be. XXIV. Fejezete] nem különbözteti meg az elfogatóparancs egymástól eltérő formáit, hanem az „elfogatóparancs” általános fogalmat használja. Ezt alkalmazza az Nbj. 32. §-a is, amikor „elfogatóparancsot bocsát ki” rendelkezést tartalmazza. Ezzel szemben – a mellékelt bírósági határozatokkal példázottan – a gyakorlatban az Nbj. 32. §-ához kapcsoltan a „nemzetközi” vagy „kiadatási” elfogatóparancs, illetve a „belföldi” elfogatóparancs megnevezés is használatos. Ezért a jogegységi tanács mindenekelőtt a különböző elfogatóparancsok fogalmi tisztázását látta szükségesnek. A személy– és tárgykörözésről szóló 2001. évi XVIII. törvény (Sztk. tv.) megalkotásának egyik célja – az indokolásából kitűnően – az volt, hogy az elfogatóparancs fogalmát megtöltse tartalommal. Ennek érdekében definiálta a „körözés”, „körözés elrendelés”, „nemzetközi körözés” fogalmát is [1. § (2) bekezdés a)–c) pontok]. Az Sztk. törvény definícióinak lényege szerint az elfogatóparancs olyan körözést elrendelő határozat, ami a keresett személy felkutatását, elfogását célozza. Irányulhat más állam területére is, amely esetben a nemzetközi körözés fogalma alá tartozik (Sztk. tv. 8–11. §-a). Az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény (az EU bü. tv.) a személy– és tárgykörözésről rendelkező törvényt is módosította. Beiktatta az európai elfogatóparancs fogalmának meghatározását; ugyanekkor a nemzetközi körözés fogalmát meghatározó definíciót akként változtatta meg, hogy abból az európai elfogatóparancs alapján végzett körözést kiemelte [módosított Sztk. tv. 1. § (2) bekezdésének c) és f) pontja]. E módosítás következtében – és a jelen eljárás tárgyát tekintve leegyszerűsítve – nemzetközi körözés a magyar hatóság által kezdeményezett és más állam területén folytatott minden olyan körözés, ami nem európai elfogatóparanccsal történik. Így a legtágabb értelemben véve e gyűjtőfogalom alá vonható az Nbj. 32. §-a alapján kiadott elfogatóparancs is. Az Sztk. tv. végrehajtási rendeletei szerint: „Más állam területén történő nemzetközi körözést a bíró, illetve az ügyész által kiállított elfogatóparancs NEBEK-hez (Nemzetközi Bűnügyi Együttműködési Központhoz) történő megküldésével kell kezdeményezni,” [20/2001. (X. 11.) BM rendelet 21. § (2) bekezdés b) pontja] illetve: „Ha a Be. rendelkezése szerint az ismeretlen helyen tartózkodó terhelttel szemben elfogatóparancs kibocsátásának van helye, a körözést elfogatóparancsban kell elrendelni”, valamint: „A kiadatási eljárásban elfogatóparancsot a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény 32. §-a alapján a bíróság bocsát ki” rendelkezéseket tartalmaznak. [1/2003. (III. 7.) IM rendelet 7. § (1) bekezdése és 7. § (6) bekezdése] A fentiekkel szemben az EU bü. törvény a nemzetközi körözés (vö. 10. §) és a nemzetközi elfogatóparancs (vö. 26. §) fogalmakat egyaránt használja. A vázolt, valamint idézett jogszabályi rendelkezésekben adott tartalmi meghatározás, illetve szóhasználat alapján a jogegységi tanács határozatának további részében a különböző elfogatóparancsokat egymástól az alábbiak szerint különbözteti meg: belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs, nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs, európai elfogatóparancs és az Nbj. 32. §-a alapján kiadott elfogatóparancs. Az így tett megkülönböztetések alapulvételével; a nemzetközi vonatkozású ügyek intézését szabályozó két speciális külön törvény – az Nbj. és az EU bü. tv. – rendelkezéseinek értelmezésével; valamint az elévülés félbeszakítására okot adó eljárási cselekmények megítélésében már kialakult és egységes bírói gyakorlatra figyelemmel, a jogegységi tanács az indítványban felvetett elvi kérdéseket megválaszolhatónak tartotta. A bírói gyakorlat elévülést félbeszakító hatást [Btk. 35. § (1) bekezdése és Btk. 68. § (4) bekezdése] csak azoknak a terhelt ellen foganatosított hatósági intézkedéseknek tulajdonít, amelyek nem belső ügyviteli jellegűek, hanem érdemben szolgálják az ügy előbbre vitelét. (vö. BJD 206; BJD 4696; BJD 5693.)

- 101 -

Ugyancsak hosszú ideje egységes a gyakorlat abban is, hogy az ismételt, de hatókörét tekintve tartalmilag megegyező intézkedések már nem szakítják félbe az elévülést. (vö. BJD 2493.) ad. a) Az elfogatóparancs kibocsátásának oka, hogy a terhelt ismeretlen helyen, illetve külföldön tartózkodik; célja a terhelt elfogása büntetőeljárás lefolytatása, vagy büntetés végrehajtása érdekében a hatóság elé állítása. A már hivatkozott körözéssel kapcsolatos jogszabályok alapján nemcsak fogalmi szempontból, de hatókörük szempontjából is különbség tehető az egyes elfogatóparancsok között, éspedig aszerint, hogy a terhelt vélt feltalálása, (tartózkodási helye) belföldön vagy külföldön valószínűsíthető. Előbbi esetben belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs kibocsátásának van helye. Amennyiben a terhelt, elítélt holléte az EU valamely tagállamában valószínűsíthető, úgy a magyar hatóság európai elfogatóparancsot, ha pedig más állam területén, akkor az Nbj. 32. §-a alapján ad ki elfogatóparancsot a felkutatása és elfogása végett. Az Nbj. 32. §-a alapján kibocsátott elfogatóparancs a klasszikus értelemben vett kiadatási eljáráshoz kapcsolódik; konkrétan azokhoz az esetekhez, amikor a magyar állam keres meg külföldi államot kiadatás iránt (Nbj. 2. Cím, 31-36. §-ok). A szóban lévő elfogatóparancs alaki és tartalmi kellékeit elsősorban a vonatkozó nemzetközi szerződések tartalmazzák. Az európai elfogatóparancs – mint új jogintézmény -tartalmában magában foglalja a keresett személy felkutatását, őrizetbe vételét, fogvatartását és az elfogatóparancsot kibocsátó igazságügyi hatóság részére történő átadását is. Ez utóbbival a hagyományos értelemben vett kiadatási eljárást helyettesíti és rövidíti le a tagállamok között, megteremtve egyben a tagállami igazságügyi hatóságok közötti közvetlen együttműködést. Kiadása az EU bü. tv. 2. számú melléklete szerinti formanyomtatvánnyal történik. A Btk.-nak a büntethetőség és a büntetés végrehajthatósága elévülésére vonatkozó rendelkezése nem különböztet aszerint, hogy a magyar hatóság intézkedése – így adott esetben – az elfogatóparancs kibocsátása milyen hatókörű. Mindebből következően az elévülés szempontjából a belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs kibocsátása után nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs, európai elfogatóparancs, illetve az Nbj. 32. §-a alapján kiadott elfogatóparancs kibocsátása nem tekinthető a belföldi elfogatóparancsot megismétlő „adminisztratív” intézkedésnek. A nemzetközi körözés elrendelésekor még nem tudható, hogy a körözött személy az Európai Unió valamely tagállamában, vagy a világ mely államában tartózkodik, illetve kerül elfogásra. Amennyiben a terheltet nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs alapján fogták el, a továbbiakban az Nbj. hatálya alá tartozó esetekben kiadatási eljárásnak, az EU bü. törvény hatálya alá tartozó esetekben pedig átadási eljárásnak lehet helye. Az EU bü. törvény 26. §-ának rendelkezéséhez képest, ha a bíróság már kibocsátott a terhelt ellen nemzetközi elfogatóparancsot, akkor az európai elfogatóparancs annak a helyébe lép, megtartva az eredeti kibocsátási időpontot és a bírósági ügyszámot. Ez esetben utólag – három napon belül – kell megküldeni az európai elfogatóparancsot, mert az lesz az alapja az átadási eljárásnak (EU bü. tv. 27. §). Az EU bü. tv. hatálya alá tartozó ügyekben tehát – a törvény fenti rendelkezéséből következően – az utólag megküldött európai elfogatóparancs az elévülést már nem szakítja félbe: ez, mintha már eredetileg is európai elfogatóparanccsal végezték volna a körözést, a nemzetközi elfogatóparancs helyébe lép. Ez a szabály viszont, miután csak az EU tagállamaiban és csak az EU bü. törvény hatálya alá tartozó ügyekre érvényes, nem vihető át a szintén nemzetközi körözés alapján elfogott azon személyekre, akikkel szemben az Nbj. törvény szerint van kiadatásnak helye. Tekintve, hogy a Be. alapján kiadott elfogatóparancs a körözési jogszabályok szerint irányulhat közvetlenül külföldre is, nem zárható ki az sem, hogy olyan újabb körülmény áll elő, amely miatt a terhelttel szemben belföldi elfogatóparancs kibocsátása szükséges. Ekként pedig egy új tény ismeretében kiadott ilyen belföldi elfogatóparancs sem tekinthető adminisztratív intézkedésnek, ezért ennek is elévülést félbeszakító hatást lehet tulajdonítani. A fentebb kifejtettek alapján az indítvány a) pontjához tartozó kérdéskör kapcsán az eddigiek összegzéseként – feltéve természetesen, hogy az elévülés még nem következett be – az alábbiak rögzíthetők: A belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs kibocsátása után újabb tények ismeretében kiadott nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs [Sztk. tv. 9. § b) pont] az elévülést félbeszakítja. Félbeszakítja az elévülést a belföldi körözést elrendelő elfogatóparancsot követően az EU bü. törvény (25. §) alapján kiadott európai elfogatóparancs is. Amennyiben az előbbi, [Sztk tv. 9. § b) pont] szerint kiadott nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs az EU olyan tagállamában vezetett eredményre, amelyben átadásnak lehet helye, úgy az ezt követően utóbb kiállított és megküldött európai elfogatóparancs az elévülést nem szakítja félbe (EU bü. tv. 26. §). Ha a büntetőügyben eljáró hatóság belföldi körözést elfogatóparanccsal nem kezdeményezett, hanem elfogatóparanccsal nemzetközi körözést rendelt el vagy európai elfogatóparancsot bocsátott ki, újabb tény ismeretében szükségessé váló belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs az elévülést szintén félbeszakítja. Amennyiben a feltételei fennállanak a terhelt, elítélt kiadatásának, az Nbj. 32. §-a szerinti elfogatóparancs „kibocsátása” – minthogy az iratokat a bíróságnak, illetve a jogerős ítéletet a büntetés-végrehajtási bírónak az igazságügyminiszterhez kell megküldenie – az iratok felterjesztésével történik. Mindezzel a bíróság a terhelt ellen olyan intézkedést tesz, amellyel az ügy érdemi előbbre vitelét célozza.

- 102 -

Ezért a jogegységi tanács az ellentétes tartalmú bírósági határozatok közül azokkal ért egyet, amelyek szerint az Nbj. 32. §-a alapján kiadott elfogatóparancsnak – fentiek szerint történő – kibocsátása az elévülést félbeszakítja. ad. b) A klasszikus értelemben vett – Nbj. szerinti – kiadatási eljárásban az igazságügy-miniszter kiadatási kérelmének előterjesztését követően az intézkedés végrehajtása – miként az európai elfogatóparancs alapján történő átadás végrehajtása is – az érintett külföldi állam hatóságaira hárul. Ilyen esetekben az adott terhelttel szembeni büntetőjogi, illetve büntetés-végrehajtási igény érvényesítése a magyar igazságügyi hatóságok részéről a terhelt, elítélt vonatkozásában meglévő személyi joghatóságra tekintettel történik. Miután a magyar hatóság más állam területén joghatósággal nem rendelkezik – nemzetközi szerződések alapján nyújtott –, „területi” jogsegélyről van szó ebben az esetben. Az e körben külföldön történő eljárás tehát a büntetőigény érvényesítése szempontjából kizárólag a magyar igazságügyi hatóságok érdekeit szolgálja. Ebből következik, hogy az elévülésre nyitva álló határidő számítása, félbeszakadása szempontjából a külföldön folyó eljárási cselekményeknek is jelentősége van. Ezért a külföldi hatóságok által foganatosított eljárási cselekmények az elévülés szempontjából egy tekintet alá esnek a magyar hatóságok által foganatosított eljárási cselekményekkel. Tehát a Btk. 35. §-a (1) bekezdése, illetve a 68. §-a (4) bekezdése szerint – és az e körben fennálló magyar bírói gyakorlat alapján kell megítélni a külföldi hatóság által a terhelt ellen foganatosított eljárási cselekményeknek az elévülés félbeszakítására való alkalmasságát. ad. c) A különböző nemzetközi szerződéseken, viszonosságokon alapuló kiadatási eljárásban az államok közötti kapcsolattartás diplomáciai úton vagy központi hatóságok útján történik, és a kiadatási kérelemről szóló végső döntést sem közvetlenül az igazságügyi hatóságok hozzák meg. A fentieknek megfelelően az Nbj. is akként rendelkezik, hogy akár a magyar államtól kérnek, akár a magyar állam kér külföldi államtól kiadatást, annak kérdésében az igazságügy-miniszter dönt [Nbj. 26. § (1) bekezdése és 33. §-a]. E döntése során az ügy érdemére kiható módon hatósági jogkört gyakorol, hiszen amennyiben a magyar hatóságok által kezdeményezett kiadatási kérelmet nem terjeszti elő, úgy az Nbj. 32. §-a alapján kibocsátott elfogatóparanccsal félbeszakadt elévülés folyik tovább, és ez a büntethetőség vagy a szabadságvesztés végrehajthatóságának megszűnéséhez vezethet. Ugyanekkor a kiadatási kérelem előterjesztése a külföldi államnál a terhelt ellen irányuló, az eljárás előbbre vitelét, illetve a büntetés foganatosítását célzó hatósági intézkedésnek tekinthető. Ekként az megfeleltethető a Btk. 35. § (1) bekezdése és 68. § (4) bekezdése szerinti, elévülést félbeszakító intézkedésnek. A fentebb kifejtettek miatt a jogegységi tanács egyetért azon bíróságok jogi álláspontjával, amelyek határozatukban az igazságügy-miniszter által előterjesztett kiadatási kérelemnek – annak időpontjához kötötten – elévülést félbeszakító hatást tulajdonítottak, mert az Nbj. szabályaiból következően e jogkörében eljárva a miniszter „büntetőügyben eljáró hatóságnak” tekintendő. Budapest, 2005. március 7. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Horváth Ibolya s. k., előadó bíró, Dr. Domokos Jenő s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Demeter Ferencné s. k., bíró.

2/2005. Büntető jogegységi határozat a jogosulatlan vadászattal elkövetett lopás és rongálás bűncselekményének sértettjéről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának jogegységi tanácsa Budapesten, a 2005. év június hó 22. napján tartott ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökének indítványa alapján meghozta, és nyilvánosan kihirdette a következő jogegységi határozatot:

- 103 -

A jogosulatlan vadászattal elkövetett lopás és rongálás bűncselekményének sértettje az adott vadászterületen vadászatra jogosult. INDOKOLÁS I. A Legfelsőbb Bíróság elnöke – a Pécsi Ítélőtábla kollégiumvezetőjének a kezdeményezésére – a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 31. §- a (1) bekezdésének a) pontjában, illetve a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. §- a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott jogkörében, a Bszi. 29. § (1) bekezdés a) pontja, illetve a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, abban elvi kérdésben indítványozta jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát, hogy jogosulatlan vadászat (orvvadászat) esetén az így kilőtt vad eltulajdonításával megvalósított lopásnak ki a sértettje (Be. 51. §). A büntető bíróságok ítélkezési gyakorlata ugyanis eltérő ebben a kérdésben. Egyes bíróságok a magyar államot, mások pedig a vadászatra jogosultat (vadásztársaságot) tekintik a sértettnek. Az eltérő megítélést az alábbi határozatok tükrözik: 1. A Soproni Városi Bíróság 2001. április 11. napján kihirdetett B. 841/2000/8. számú ítéletével a vádlottaknak azokat a cselekményeit, hogy éveken át, havonta több alkalommal, jogosultság nélkül, részben nem azonosítható vadászterületeken igen nagyszámú őzet, vaddisznót és gímszarvast lőttek ki, azok húsát értékesítették, s ezzel 11 millió 870 ezer forint kárt okoztak, a magyar állam sérelmére folytatólagosan, jelentős értékre, üzletszerűen elkövetett lopás bűntettének értékelte. A másodfokon eljárt Győr– Moson– Sopron Megyei Bíróság a 2001. július 4. napján kelt Bf. 384/2001/4. számú, jogerős ítéletével az elsőfokú ítéletet a jogi minősítés tekintetében részben megváltoztatta, a vádlottak büntetését enyhítette, a magánfélként fellépett vadásztársaságok polgári jogi igényét pedig elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette: a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény főszabályként azt rögzíti, hogy a vad az állam tulajdonában van. A vadászterületen elejtett, elfogott vad, a vadászatra jogosult tulajdonába kerül. A vadászati jog mint vagyonértékű jog a földtulajdon elválaszthatatlan részeként a vadászterületnek minősülő terület tulajdonosát illeti meg. A vadászatra jogosult éves vadgazdálkodási tervet köteles készíteni, amelyet a vadászati hatóság hagy jóvá. A terv jóváhagyása esetén szerzi meg a vadásztársaság a tervben meghatározott vad kilövésére vonatkozó jogot, ezzel együtt a vadászati hatóság az éves vadgazdálkodási tervben meghatározott darabszám szerinti, az elejtett vad megjelölésére alkalmas sorszámmal ellátott azonosítót bocsát ki részére. A jogosult szabályos kilövés, elejtés esetén az azonosító jellel ellátott vadon szerzi meg a tulajdonjogot. A törvény rendelkezéséből, rendszeréből tehát megállapítható, hogy a vadásztársaság nem minden, a vadászterületen elejtett vad vonatkozásában szerez tulajdonjogot, csak azokon a vadakon, amelyek kilövésére megfelelő juttatás ellenében engedélyt kapott. A többi vad az állam tulajdonát képezi. Önmagában az a tény, hogy az adott vadásztársaság területén engedély nélkül kilövésre, majd a vadásztársaság tudta nélkül elszállításra kerül egy vad, nem keletkeztet automatikusan a vadásztársaság részére tulajdonjogot a vad felett. A vádlottak engedély nélkül lőtték ki az ítéletben megállapított mennyiségű vadat, melyről a vadásztársaságok nem szereztek tudomást. Ezért a vádlottak részéről megvalósított jogosulatlan vadászat az éves tervben meghatározott és a vadászatra jogosult által kilőhető vad létszámát nem befolyásolta. Nem vitatható ugyanakkor, hogy a vádlottak jogellenes magatartása jelentős mértékben kihatással volt a vadászati jog gyakorlására. A megyei bíróság álláspontja szerint valamennyi, a vádlott által kilőtt vad esetében az államot kell sértettnek tekinteni. 2. A Kaposvári Városi Bíróság a 2004. október 19. napján kelt 13. B. 824/2004/10. számú – a Somogy Megyei Bíróság 2004. január 4-én kelt 2. Bf. 747/2004. számú határozatával helyben hagyott – ítéletével a terheltet lopás bűntette miatt pénzbüntetésre ítélte, s kötelezte, hogy fizessen a vadászegylet sértettnek 270 000 Ft kártérítést. A tényállás szerint a vádlott 1992. óta vadászfegyver tartási engedéllyel rendelkezik, de nem tagja vadásztársaságnak, esetenként vendégvadászként vadászik. 2004. február 15-én, tilalmi időben, a lakásától nem messze levő ligetes területen, a vadászegylet jogosultsági területén egy kb. 20 kg-os 270 000 Ft értékű őzet lőtt ki eltulajdonítási szándékkal. Az ítélet azt az álláspontot foglalta el, hogy a vagyon elleni bűncselekmény sértettje jogosulatlan vadászat esetén nem a magyar állam, hanem a vadászatra jogosult vadászegylet. 3. A Somogy Megyei Bíróság a 2002. szeptember 24-én kelt, s a másodfokon eljárt Pécsi Ítélőtábla határozatával helybenhagyott B. 652/2002/7. számú ítéletével az I. r. vádlottat lőfegyverrel és lőszerrel visszaélés bűntette és társtettesként elkövetett lopás vétsége miatt, a II. r. vádlottat társtettesként elkövetett lopás vétsége miatt ítélte el, mert a vádlottak 2002. január 17-ről 18-ra virradó éjszaka lopási céllal mentek be a vadasparkba, ahol az I. r. vádlott az engedély nélkül tartott puskájával elejtett egy 200 000 Ft vadgazdálkodási értékű vaddisznót, amelyet aztán jogtalanul eltulajdonítottak. A bíróságok a vagyon elleni bűncselekmény sértettjének a vadászatra jogosultat tekintették. 4. A Somogy Megyei Bíróság B. 249/2000/155. számú, 2000. november 23-án kelt ítéletével elbírált ügyben a vádlottak 1996 márciusától 1999. március végéig rendszeresen orvvadászatokat hajtottak végre. A vadakat rendszerint az I. r. vádlott lőtte ki, majd a gépkocsival elszállított vadhúst egymás között szétosztották vagy értékesítették. A vádlottak négy különböző vadásztársaság területén valósították meg a cselekményeket.

- 104 -

A megyei bíróság a vádlottak cselekményeit a Btk. 316. § (1) bekezdésébe ütköző és az elkövetési érték szerint különböző minősítés alá eső többrendbeli lopás bűntetteként értékelte azzal, hogy a cselekmények sértettjei a vadásztársaságok voltak. Az ügyben másodfokon eljárt Legfelsőbb Bíróság a 2003. március 6-án kelt Bf. V. 2271/2001/34. számú ítéletével a cselekmény rendbeliségére és minősítésére vonatkozó rendelkezéseket helyben hagyta. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese az I/1. és I/2– 4. pontokban ismertetett eltérő ítélkezési gyakorlatra tekintettel, elvi jogalkalmazási kérdésben az egységes ítélkezési gyakorlat kialakítása érdekében jogegységi határozat meghozatalát tartotta indokoltnak. Indítványában annak a kimondását javasolta, hogy jogosulatlan vadászat esetén a vagyon elleni bűncselekmény sértettje nem a magyar állam, hanem a vadászatra jogosult (vadásztársaság), s több vadászatra jogosult sérelmére elkövetett cselekmény jogi minősítésekor a Btk. 12. §- a az irányadó. Álláspontjának indokai a következők: A Ptk. 128. §, valamint a vad védelméről, a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 9. §- ában írt rendelkezések szerint a vadak az állam tulajdonában vannak. A vadászterületen elejtett, elfogott vad (ideértve annak trófeáját is), a hullatott agancs, a szárnyas vad tojása, az elhullott vad teteme a vadászatra jogosult tulajdonába kerül, kivéve, ha a más vadászterületről átváltott sebzett vadat e jogosult hozzájárulásával ejtik el. Ez utóbbi esetben a sebzés helye szerinti jogosult tulajdonába kerül a vad. A nem vadászterületen elhullott vad teteme, valamint a hullatott agancs annak a vadászatra jogosultnak a tulajdonába kerül, amelyiknek a vadászterületéről a vad oda került. Kétség esetén tulajdonosnak a fellelés helye szerinti legközelebbi vadászterület jogosultját kell tekinteni. A vadaskertben, a vadasparkban tartott vad pedig – a vadaspark fenntartójával kötött eltérő megállapodás hiányában – a jogosult tulajdonában van. E rendelkezések az eredendően állami tulajdonában lévő vad tulajdonjogának a vadászatra jogosultra való átszállását az elejtés, az elfogás aktusához illetőleg az elhullás tényéhez kötik, s nem szabnak a tulajdon– átszálláshoz további feltételt. Egyik idevonatkozó jogszabály sem rögzíti tehát azt, hogy kizárólag a vadászatra jogosult által történő jogszerű elejtés esetén kerül a vad a vadászatra jogosult tulajdonába. A jogosulatlanul elejtett vad esetében is az ismertetett szabályok az irányadók. Ebből az következik hogy a jogosulatlan kilövést követően a vadra elkövetett lopás sértettje a vadászatra jogosult, hiszen a lelövéssel tulajdonába került ingó dolgát tulajdonították el. Az indítványozó szerint a fenti 1. pontban ismertetett ítéletben elfoglalt jogi álláspont, amely abból indul ki, hogy az éves vadgazdálkodási tervben meghatározott vadnak a jogosult által történt szabályos elejtése és azonosító jellel ellátása eredményezheti a tulajdonjog átszállását, ezáltal jogellenes elejtés stb. esetén sértettnek a magyar államot tekinti, a Vtv. téves értelmezésén alapul. Kétségtelen, hogy a vadászatra jogosult köteles éves vadgazdálkodási tervet készíteni, s ennek a vadászati hatóság általi jóváhagyásával válik jogosulttá az abban meghatározott mennyiségű és minőségű vad kilövésére. A tervben jóváhagyott vadmennyiség azonban nem a vadászterületen levő, konkrétan meghatározott egyedekre vonatkozik – ez fogalmilag kizárt – , hanem a vadászatra jogosult részéről a vadászterületén az adott pillanatban tartózkodó vadak közül az általa éppen kiválasztottakra. Így gyakorlatilag a vadászatra jogosultnak az adott időpontban a területén tartózkodó valamennyi vadra kiterjed a vadászati joga. A vad elejtésével a vadászatra jogosult a törvény erejénél fogva szerez tulajdonjogot, ezért az előírt azonosítóval történő ellátás és az elejtés egyéni lőjegyzékben regisztrálás nem a tulajdonjog igazolására, hanem csupán arra szolgál, hogy a vadásznak, illetve a vadászatra jogosultnak a vad feletti rendelkezési jogát harmadik személlyel szemben igazolja. Tévesnek tartotta az indítványozó az ítélet indokolásában azt a megállapítást is, hogy a jogosulatlanul elejtett vad mennyisége nem befolyásolja az éves vadgazdálkodási tervben foglaltakat. A vadászati hatóság ugyanis a terv teljesítésének az értékelésekor elejtett vadként veszi számba a jogellenesen elejtett, elfogott vadat is, ezért a jogszerűtlenül elejtett vad mennyisége a vadászatra jogosult éves vadgazdálkodási tervének terhére kerül elszámolásra. A legfőbb ügyész nyilatkozatában (BF. 1112/2005. szám) a jogosulatlan vadászattal elkövetett vagyon elleni bűncselekmények sértettjeinek körét illetően kialakult ellentétes gyakorlatra tekintettel szükségesnek tartotta a jogegységi határozat hozatalát. A jogegységi indítvány javaslatával egyetértett, és azt indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa annak megfelelően határozzon. II. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa a jogegységi indítványnak az alábbi indokokkal helyt adott: A lopás bűncselekményének törvényi tényállása az elkövetés tárgyán fennálló birtokállapot megváltoztatását eredményező, vagy erre irányuló jogellenes magatartást büntetni rendelve védi a tulajdont. A Btk. 316. § (1) bekezdése értelmében lopást követ el, aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa. A lopás elkövetési tárgya tehát az értékkel bíró ingó dolog, amely más személy birtokában van, függetlenül birtoklás jogcímétől, ennél fogva az elkövető számára idegen. A birtokos általában a dolog tulajdonosa, ám a tulajdonlás a birtoklástól el is válhat. Ez azonban a lopás megvalósulása szempontjából közömbös körülmény, amint az is, hogy a birtoklás jogszerű– e vagy sem (elkövethető a lopás valamely, bűncselekmény útján birtokul szerzett dologra nézve is). A lopás bűncselekményének a passzív alanya a dolog birtokosa (jogcímétől függetlenül), aki az elkövetési magatartás megvalósítása – az elvétel – folytán a birtokát veszti. A Be. 51. §- ának (1) bekezdése eljárásjogi értelemben sértettnek azt tekinti, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sérti, vagy veszélyezteti. Ebből egyenesen következik, a lopás passzív alanya egyszersmind ugyanennek a bűncselekménynek a sértettje. A sértetti minőség azonban büntető anyagi jogi jelentőségű is. A Btk. 12. §- ának (2) bekezdéséből kitűnően nem keletkezik bűnhalmazat, hanem, törvényi egység, folytatólagosan elkövetett

- 105 -

bűncselekmény létesül, ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményeket azonos sértett sérelmére, egységes elhatározással, rövid időközökben, többször követ el. Nem kétséges, a lopás esetében, amennyiben a tulajdonlás és birtoklás elválik, a bűncselekmény egyaránt sérti a birtokosnak a birtokláshoz és a tulajdonosnak a tulajdon joga gyakorlásához fűződő jogát, ekként eljárási szempontból mindketten sértetti pozíciót töltenek be. A folytatólagosság feltételeként a Btk. 12. § (2) bekezdésében megkövetelt sértetti azonosság azonban anyagi jogi kategória, következésképpen a lopási cselekmények elkövetése esetén a folytatólagosság megítélésénél azt kell sértettnek tekinteni, aki a dolgot ténylegesen birtokolta, azaz a passzív alanyt, akinek a sérelmére az elkövetési magatartás – az elvétel – közvetlenül megvalósul. A jogegységi indítványban felvetett elvi jogalkalmazási kérdés szempontjából tehát annak a körülménynek van meghatározó jelentősége, hogy a vadászatra jogosult (pl. haszonbérlet esetén az önálló gazdálkodó tevékenységet folytató vadásztársaság) függetlenül a tulajdoni állapottól birtokosa– e a vadászterületén levő annak a vadállománynak, amelynek egyes egyedeit az elkövető jogosulatlanul elejti, s eltulajdonítás szándékával elveszi. Az 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) rendelkezései szerint: A vadászati jog – mint vagyonértékű jog – a földtulajdonjog elválaszthatatlan részeként a vadászterületnek minősülő terület tulajdonosát illeti meg [Vtv. 3. § (1) bek.], de a vadászati jog haszonbérbeadása esetén vadászatra jogosultnak a haszonbérlőt kell tekinteni [Vtv. 6. § (3) bek.]. A vadászatra jogosult az őt megillető vadászati jogot az e törvényben foglaltak alapján köteles gyakorolni vagy hasznosítani [Vtv. 7. § (2) bek.]. A vadászati jog a vad, valamint élőhelyének védelmével, és a vadgazdálkodással kapcsolatos, továbbá a vadászterületen szabadon élő vadnak az arra jogosult által történő elejtésére, elfogására, a hullatott agancs, valamint a vadászható szárnyas vad tojásának gyűjtésére, továbbá az elhullott vad tetemének e törvény szerinti elsajátítására való kötelezettségek és jogosultságok összessége (Vtv. 2. §). E jog gyakorlása során a vadászatra jogosult köteles a vadászterületén élő vadállományt, annak biológiai sokféleségét fenntartani, valamint a vad és élőhelyének őrzéséről gondoskodni [Vtv. 34. § (1) bek.], s köteles megtenni mindazokat az intézkedéseket, amelyek a vadállománynak az állatbetegségektől való megóvása, a beteg vad gyógyítása, az állatbetegségek megszüntetése és terjedésének megakadályozása érdekében szükségesek [Vtv. 35. § (1) bek.]. A vadászatra jogosult a – vadászati hatóság által jóváhagyott – éves vadgazdálkodási terv alapján végzi a tevékenységét [Vtv. 47. § (1) bek.], amely terv rögzíti vadfajonként az elejthető, elfogható vadlétszámot; a vadászterületen vadászat céljából szabadon engedhető mesterségesen tenyésztett vad faját és darabszámát; a vad vagy a vadhús értékesítési tervét, illetve vadászrészként történő juttatási tervét; valamint a vad takarmányozásával kapcsolatos feladatokat [Vtv. 47. § (2) bek.]. Ezek a rendelkezések nem hagynak kétséget a felől, hogy a vadászatra jogosult a vadgazdálkodási feladataiból fakadóan a vadászterületen élő vadak – az összes vad – birtokosa. Ebből egyenesen következik, hogy a vadászterületen az erre való jogosultság nélkül elejtett, elfogott vadnak stb. a jogtalan eltulajdonítása céljából más által történt elvétele esetén a lopás bűncselekményének a passzív alanya, egyben – anyagi jogi értelemben vett – sértettje a vadászatra jogosult, és nem a magyar állam. Ekként pedig a különböző vadászatra jogosultak vadászterületén jogtalanul elejtett, elfogott vadakra vonatkozó lopási cselekményeknek a Btk. 12. §- ának (2) bekezdése szerinti törvényi egységként történő értékelését a sértettek különbözősége kizárja. Az elkövetési értékek ilyen esetben nem összege– ződnek, s az elkövető terhére a lopás bűncselekményeinek a sértettek számának megfelelő rendbeliségű homogén halmazatát kell megállapítani. Mindemellett a jogegységi tanács álláspontja szerint a vadászatra jogosult a Ptk. 128. §- ának valamint Vtv. 9. §- ának (1) és (2) bekezdésének a jogegységi indítványban is idézett rendelkezései szerint a vadászterületén élő és jogtalanul elejtett, elfogott vad tulajdonjogát is megszerzi, bár ez a kérdés az elkövetett lopás büntetőjogi értékelése – a minősítés, a rendbeliség – szempontjából tulajdonképpen közömbös. Amint arra a jogegységi indítvány helyesen utal, a vad elejtésének, elfogásának az aktusa eredményezi a tulajdonjog átszállását az államról a vadászatra jogosult javára. A vad elejtése rendszerint szükséges a jogtalan eltulajdonítást célzó elvételhez, azzal természetszerűen egybeolvad. Az elejtés tulajdonképpen csak kísérleti cselekmény, mert a lopás elkövetési magatartásának a befejezett végrehajtása a kilövést követő további aktivitást is megkíván. A Vtv. 9. § (7) bekezdése szerint a vad elfogásának minősül annak mozgásképtelenné tétele útján, élve történő birtokbavétele. Az elfogott élő vad eltulajdonítást célzó elvétele az elfogás aktusától ez esetben sem választható szét, ezért az elfogással már megkezdődik a lopás elkövetési magatartásának a kifejtése, egyszersmind az elfogás aktusával a tulajdonátszállás is bekövetkezik. A lopási cselekmény mindkét esetben a vadászatra jogosult birtokát, egyben tulajdonát sértve megy végbe. A törvény ugyanis a vad elejtésének jogszerű vagy jogszerűtlen voltától nem teszi függővé a tulajdon átszállását, – erre utal az ebből a szempontból tartalmilag azonos jogi helyzetre épülő PK. 5. sz. kollégiumi állásfoglalás I. pontjához fűzött indokolás is – ezért a tulajdon átszállása a vadászatra jogosultra a jogtalan kilövéssel, elfogással még az elvétel befejeződése előtt megtörténik. Az elvétel befejeztével viszont a vadászatra jogosult tulajdonosi és birtokosi minősége azonosul. A tulajdonjog jelentőségét előtérbe állító érveléssel elméletileg sem igazolható tehát, hogy jogosultság nélkül kilőtt, elfogott vadnak jogtalan eltulajdonítási céllal történt elvétele esetén a magyar állam lenne a bűncselekmény sértettje. Ugyanakkor büntetőjogi szempontból a birtoklás meghatározó jelentősége abból is kiderül, hogy az ellenkező értelemben – tehát a tulajdonlásnak meghatározó jelentőséget tulajdonítva – a vad eltulajdonítása céljából történt sikertelen kilövése esetében a sértett az állam lenne, amíg sikeres kilövés esetén pedig (ez önmagában még úgyszintén csak a lopás kísérleti stádiuma) már a vadászatra jogosult. Ez az álláspont nyilvánvalóan elfogadhatatlan. Képtelen helyzetet jelentene az is, ha az eltulajdonítás célzata nélküli sikertelen kilövés mint rongálás kísérlete sértettjének az államot tekintenénk, a sikeres vadkilövés esetén viszont a vadászatra jogosult kerülne a sértett pozíciójába.

- 106 -

Az előző fejtegetésből az is nyilvánvalóan következik, hogy – szemben a I/1. alatt ismertetett ítéletben elfoglalt jogi állásponttal – tulajdonjogi változást korántsem az éves vadgazdálkodási tervben egyedileg meghatározott vadnak a Vtv. 57. §- a (2) bekezdésében írt azonosítóval ellátása és az elejtés lőjegyzékbe, illetve egyéni zsákmányjegyzékbe történő bevezetése keletkezteti. Az éves vadgazdálkodási terv egyedileg nem határozza meg a vadászterületen kilőhető vadakat, továbbá a lőjegyzék, illetőleg az egyéni zsákmányjegyzék is csupán a vad feletti rendelkezési jogot igazolja harmadik személlyel szemben. A kifejtettek természetszerű következménye az, hogy a jogosulatlanul elejtett, elfogott vadra elkövetett lopás sértettje eljárásjogi értelemben is a vadásztara jogosult, s magánfélként történő fellépése esetén a vad értékét az elkövető a vadászati jog jogosultjának (pl. a vadásztársaságnak) és nem az államnak köteles megtéríteni. Megjegyzi végül a jogegységi tanács, a fent kifejtett álláspont érdemét tekintve megegyezik a hasonló ügyekben korábban következetes ítélkezési gyakorlattal, amelyet csak az utóbbi időben törtek meg ellentétes döntések. Ez viszont a jogegységi eljárás lefolytatását szükségessé tette. Az előzőekben kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján közzéteszi. Budapest, 2005. június 22. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Belegi József s. k. előadó bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró, a tanács tagjai. 3/2005. Büntető jogegységi határozat a magánvádas alapeljárásban több sértett nevében választott vagy kijelölt magánvádló eljárása esetén a felülvizsgálati indítvány benyújtására való jogosultságról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2005. február 28. és szeptember 12. napján tartott ülésen meghozta, és nyilvánosan kihirdette a következő jogegységi határozatot: Amennyiben a magánvádas alapeljárásban több sértett nevében választott vagy kijelölt magánvádló járt el, az eljárás jogerős befejezése után felülvizsgálati indítvány előterjesztésére minden magánvádló önállóan jogosult. Az alapügyben kijelölt magánvádló tehát a többi sértett érdekében felülvizsgálati indítványt nem nyújthat be. INDOKOLÁS Az 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Bszi) 29. § (1) bekezdésének b) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatásának van helye akkor, ha a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság másik ítélkező tanácsának határozatától. I. A Legfelsőbb Bíróság Bf.I. tanácsa Bfv.I.508/2004/9. számú végzésében a nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége és más bűncselekmények miatt K. S. és társa ellen folyamatban volt bűnügyben a kijelölt magánvádló által benyújtott felülvizsgálati indítvány elbírálása során – a felülvizsgálati eljárás felfüggesztése mellett-jogegységi eljárást kezdeményezett. A magánvád alapján lefolytatott alapeljárásban a kérelmező – egyébként az egyik elbírált cselekmény sértettje -kijelölt magánvádlóként több sértett képviseletében járt el. A jogerős határozattal felmentett terhelt terhére, elítéltetéséért bejelentett

- 107 -

felülvizsgálati kérelmében valamennyi általa képviselt sértett sérelmére elkövetett cselekményben a terhelt bűnösségének megállapítását kérte. A Legfőbb Ügyészség átiratában, majd képviselője a felülvizsgálati eljárásban tartott nyilvános ülésen kifejtette, hogy a kijelölt magánvádló csak az alapeljárás befejezéséig képviseli a többi sértettet, minthogy a sértettek közös képviseletét biztosító perjogi státuszára vonatkozó különleges szabályok csak az alapeljárásra vonatkoznak. Ezért az alapeljárás jogerős befejezése után a volt kijelölt magánvádló csak a saját sérelmére elkövetett (magánvádas) bűncselekmény tekintetében tehet joghatályos nyilatkozatokat, s a rendkívüli jogorvoslati eljárások kezdeményezésére vonatkozó magánvádlói jogosultsága [lásd Be. 408. § I. b) pont, továbbá Be. 515. § (1) bekezdés] is csak az őt érintő bűncselekmény tekintetében érvényesíthető. A Legfelsőbb Bíróságnak az ügyben eljáró felülvizsgálati tanácsa az ügyészi állásponttal egyetértve rögzítette, hogy jogértelmezése szerint a Be. 408. § I. b) pontja alapján a magánvádas ügyben – ha annak egyéb törvényi feltétele megvan – a Be. 52. § (1) bekezdésében írt általános szabály alapján a sértettek mindegyike, mint magánvádló felülvizsgálati indítványt terjeszthet elő, függetlenül attól, hogy az alapügyben – megegyezés vagy kijelölés alapján -csak az egyik sértett járhatott el magánvádlóként. A végzés érvelése szerint az ezzel ellentétes álláspont a „felülvizsgálatban a magánindítványos ügyek sértettjeinek indítványozási jogosultságát indokolatlanul korlátozná.” Egyidejűleg e felülvizsgálati tanács észlelte, hogy a Legfelsőbb Bíróság másik, Bf.III. tanácsa korábbi, Bfv.III.2.516/2003/3. számú végzésében ellentétes jogértelmezés mellett az alapügyben kijelölt magánvádló által képviselt sértett felülvizsgálati kérelmét – mint nem jogosulttól származót – elutasította. A végzés indokolásában rámutatott arra, hogy a Be. 494. § (1) bekezdésében foglaltak értelmében a magánvádas ügyben fellépő több sértett megegyezésétől függ, hogy a bíróság előtt melyikük jár el magánvádlóként. Megegyezés hiányában a valamennyi sértettet képviselő magánvádlót a bíróság jelöli ki. A magánvádló megnevezése vagy kijelölése után – a Be. 494. § (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően – a többieket a sértett jogai illetik meg, ám a sértett – a Be. 408. §-a szerint – felülvizsgálati eljárás kezdeményezésére nem jogosult. A Be. 493. § értelmében a magánvádas eljárás Be. XXII. Fejezetében rögzített speciális szabályai az egész büntetőeljárásban érvényesek, kivételt teremtő szabály hiányában a megnevezett vagy kijelölt magánvádló által képviselt sértett jogállása a felülvizsgálati eljárásban sem módosulhat. Nincs ugyanis a Büntetőeljárási Törvénynek olyan rendelkezése, „pozitív szabálya”, amely a több feljelentő által indított magánvádas eljárásban a közös képviseletet ellátó magánvádló megnevezése vagy kijelölése után sértetti jogállásba kerülőket újólag magánvádlói pozícióba helyezné. A Bf.I. tanács által kezdeményezett jogegységi eljárásban tehát abban kellett állást foglalni, hogy a kijelölt magánvádló sajátos perbeli státusza – amely őt a perben fellépő valamennyi sértett jogi képviseletére felhatalmazza – csupán az alapeljárás jogerős befejezéséig áll-e fenn, s azt követően „felélednek” az egyes sértettek magánvádlói jogai, vagy a sértettek által megnevezett, illetve a bíróság által kijelölt magánvádló speciális eljárásjogi helyzetét az alapügy jogerős befejezése után is megtartja, így kizárólagosan ő jogosult az ún. rendkívüli jogorvoslati eljárások kezdeményezésére és az azokban való közreműködésre. A Legfelsőbb Bíróság két ítélkező tanácsának azonos jogkérdésben elfoglalt ellentétes álláspontjára tekintettel az indítványozó által felvetett kérdésben a Legfelsőbb Bíróság a Be. 439. § (1) bekezdés b) pontja szerinti jogegységi eljárást lefolytatta. II. A legfőbb ügyész BF.215/2005. számú átiratában, majd a jogegységi eljárás során tartott ülésen képviseletében felszólaló ügyész a Legfelsőbb Bíróság I. tanácsának jogi álláspontjával értett egyet. Érvelése szerint a több sértett által megindított magánvádas eljárásban választott vagy kijelölt közös magánvádló képviseleti jogosultsága korlátozott: a Be. 52. § (1) bekezdésében foglalt általános szabály szerint ugyanis a perben a váddal való rendelkezés (vádemelés és vádelejtés), továbbá a perorvoslat jogosultsága a sértetteket illeti. Ellenkező esetben a közös magánvádló megnevezése/kijelölése után a sértetti pozícióba kerülő volt magánvádlók eljárásjogi helyzete a törvényhozó szándékával ellentétesen csorbulna. A legfőbb ügyész álláspontja szerint a Be. 494. § (3) bekezdése alapján megnevezett vagy kijelölt közös magánvádlót csak az ún. tárgyalási jogok (kérdezési és észrevételezési jog, pervitellel összefüggő indítványok) illetik meg, a váddal rendelkezés és a perorvoslati jogosultság az ő közreműködése mellett lefolytatott eljárásokban is a sértettek jogosultsági körébe tartozik. Nincs tehát a vád képviseletével összefüggő jelentősége annak a Be. 494. § (3) bekezdésében foglalt szabálynak, amely szerint a közös magánvádló fellépését követően a többi magánvádlót a sértett jogai illetik meg. Az e szakaszhoz fűzött miniszteri indokolás, amely szerint a megnevezett vagy kijelölt magánvádló fellépése után kizárólag „ő jogosult a vád elejtésére, illetve mindazon jogok gyakorlására, amelyet a törvény a magánvádló jogkörébe utal” – téves. Mindebből következik, hogy az alapeljárás jogerős befejezése után felülvizsgálati eljárást bármelyik, az alapügyben érintett magánvádló kezdeményezhet. Erre figyelemmel a legfőbb ügyész indítványozta a Legfelsőbb Bíróság Bf.I. tanácsának álláspontjával egyező jogegységi határozat meghozatalát. III. Az Alkotmánybíróság 9/1992. (I. 30.) AB számú határozatában a jogállamiság és a jogbiztonság alkotmányos követelményének tükrében vizsgálta a törvényességi óvás jogintézményét. Elemzésében kiemelte, hogy a jogállamnak – céljaihoz és feladataihoz igazodóan – „megfelelő, elsősorban eljárási garanciákat nyújtó intézményeket kell létrehoznia és az érintett alanyi jogokat garantálnia” [9/1992. (I. 30.) AB határozat 4. pont].

- 108 -

Az 1992. évi I. törvény a törvényességi óvást megsemmisítő 9/1992. (I. 30.) AB határozatban rögzített követelményeknek eleget téve a Be. rendszerébe iktatta a felülvizsgálati eljárást (Be. XVII. Fejezet). A törvény miniszteri indokolása szerint ezzel „alanyi jogon igénybe vehető jogorvoslatot” teremtett, s kialakította azt a feltételrendszert, amely a jogosultak számára pontosan körülírt eljárási garanciák mellett biztosítja a sérelmes bírói határozatoknak a jogerő áttörése miatt rendkívüli jogorvoslatként értékelhető felülvizsgálatát. A felülvizsgálati eljárás tehát (a megsemmisített törvényességi óvás jogintézményével szemben), mint rendkívüli perorvoslat az alanyi jogként érvényesíthető jogorvoslati jogosultság elismerésére épül. Ebből következően különös, elvi jelentőséggel bír minden olyan jogértelmezési kérdés, amely a felülvizsgálati eljárás kezdeményezésével összefüggő alanyi jogosultság lehetséges korlátozását érinti. A Büntetőeljárási Törvény ún. statikus részében az eljárásban részt vevő személyek szerepének és jogosultságainak általános meghatározásával szabályozza a sértett és a magánvádló szerepét és jogkörét. A Be. 51. §-a szerint sértett az, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A büntetőeljárásban a sértett bűncselekménnyel okozott sérelmének büntetőjogi megítélésére kétféle módon kerülhet sor: az ügyész által érvényesített büntetőjogi igény (közvád) esetén a sértett jogait a Be. 51. § (2) bekezdésében foglalt körben gyakorolhatja. Egyes vétségek bírói elbírálása azonban a sértett elhatározásától függ: a Be. 52. § (1) bekezdése értelmében „ha a törvény másképp nem rendelkezik, könnyű testi sértés, magántitok megsértése, rágalmazás, becsületsértés és kegyeletsértés esetén a vádat, mint magánvádló a sértett képviseli”. A büntetőper konstrukciójának megfelelően a sértett perben érvényesített büntetőjogi igénye vádként jelenik meg: e vád a magánvád, melyet a sértett a közvádlótól megkülönböztetett szereplőként: magánvádlóként képvisel. A magánvádló tehát sajátosan a büntetőper szereplője: az a sértett, aki bűncselekménnyel okozott sérelme miatt az elkövető ellen a bíróság előtt büntetőpert kezdeményez, s a perben a vád képviseletét maga látja el. A Be. 52. § (1) bekezdéséből kitűnően – eltérő törvényi rendelkezés hiányában – egyes, a törvényben tételesen felsorolt bűncselekmények esetén „a vádat, mint magánvádló a sértett képviseli”. Az egész büntetőeljárásban érvényes sértetti jogállás ez esetben tehát a vádképviselet jogosítványaival egészül ki, a magánvádlói funkció – az általános sértetti és speciális vádképviseleti funkció összekapcsolása révén – kettős természetű. Ezt fejezi ki a Be. 494. § (2) bekezdésében foglalt szabály is: „a magánvádlót a sértett jogain kívül a vád képviseletével járó jogok is megilletik, feltéve, hogy a törvény eltérően nem rendelkezik”. Ezt az eltérő rendelkezést tartalmazza e § (3) bekezdése, amely egy sajátos perjogi helyzetben a sértett személyéhez tapadó jogokat [Be. 51. § (2) bekezdés] elválasztja a magánvádas per vádlójának vádképviseleti jogaitól: „Ha az ügyben több sértett van, a megegyezésüktől függ, melyikük jár el magánvádlóként. Megegyezésük hiányában a magán vádlót a bíróság jelöli ki. A magánvádló megnevezése vagy kijelölése után a többieket a sértett jogai illetik meg” [Be. 494. § (3) bekezdés]. A „megnevezett vagy kijelölt magánvádló” tehát speciálisan a több sértett által indított büntetőper szereplője, aki a vádképviselet egységes ellátására hivatott. Ezzel azonban a büntetőjogi igényüket egy eljárásban érvényesítő sértettek eljárásjogilag elismert státuszukat nem veszitik el, a megnevezett vagy kijelölt (közös)– kizárólag a vádképviseletre feljogosított – magánvádló mellett maguk is a per szereplői, a közös vádképviseletnek az ő perbeli érdekeikhez kell igazodnia, sértetti jogaikat pedig változatlanul gyakorolják. A magánvádas büntetőper befejezésével a megnevezett vagy kijelölt magánvádló perjogi szerepe – annak lényegéből, a sértettek közös vádképviseletéből adódóan – megszűnik. Az ügyben hozott jogerős ítélet után a sértettek közös képviseletére, szoros értelemben a vádképviseletre nincs szükség. Azokban az eljárásokban, amelyek az alapeljárás befejezése után valamely okból megindulhatnak (perújítási eljárás, felülvizsgálati eljárás) vádképviseleti funkció nincs. A felülvizsgálati eljárás kereteit nem a vád, hanem a felülvizsgálatra irányuló kérelem, valamint a megtámadott ítélet vonatkozó rendelkezései határozzák meg. A felülvizsgálati eljárásban tehát sem a közvádló, sem a magánvádló nem lát el vádképviseletet, következésképp nem gyakorol vádképviseleti jogokat: a büntetőeljárás e szakaszában a több sértett büntetőjogi igényének érvényesítése kapcsán vádképviseleti jogokat gyakorló megnevezett vagy kijelölt magánvádló semmilyen perjogi funkcióval nem bír. Mindez természetesen összefügg azzal a ténnyel is, hogy a közös vádképviseletre megnevezett vagy kijelölt magánvádló nem szerzi meg a sértettek büntetőjogi igényének érvényesítésével összefüggő alanyi jogokat. Ellenkező esetben kizárólag rajta múlna, hogy az alapeljárás befejezése után mely sértettek tekintetében élne, s melyek tekintetében nem élne felülvizsgálat kezdeményezési jogosultságával. Az alanyi jogérvényesítés lehetőségétől megfosztott sértettek (magánvádlók) jogi helyzete az eljárási törvény céljaival, az alanyi jogok érvényesítésével összefüggő jogegyenlőség és a jogbiztonság követelményével is ellentétbe kerülne. Az Alkotmánybíróság 1/1994. (I. 7.) AB határozatának indokolásában az egyén önrendelkezési jogával összefüggésben rögzítette: „...általában mindenkinek szabadságában áll eldönteni, hogy jogai és törvényes érdekei védelmére nyitva álló és alkotmányosan biztosított hatósági igényérvényesítési utat igénybe veszi-e vagy attól tartózkodik”. [1/1994. (I. 7.) AB határozat 2.2. pont] A megnevezett vagy kijelölt magánvádló speciális, kizárólag a vád képviseletéhez tapadó perjogi funkciójának az eljárási rendszerben betöltött szerepét értékelve ezért a Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a több sértettet képviselő megnevezett vagy kijelölt magánvádló perjogi funkciója az alapeljárás befejezésével megszűnik, és egyéb törvényi feltételek megléte esetén – a Be. 408. § I. b) pontja alapjában foglaltak szerint – az alapeljárást kezdeményező bármely sértett önálló magánvádlóként, saját jogán jogosult a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére. Ezzel szoros összefüggésben mondta ki a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa, hogy a megnevezett vagy kijelölt magánvádló az alapeljárás jogerős befejezése után más sértettek helyett vagy nevében felülvizsgálati kérelem előterjesztésére nem jogosult. Dr. Kónya István s. k.,

- 109 -

a tanács elnöke, Dr. Schafer Annamária s. k., előadó bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Bíró András s. k., bíró, Dr. Demeter Ferencné s. k., bíró. 4/2005. Büntető jogegységi határozat a bűnszervezetben elkövetés megállapíthatóságáról azzal szemben is, aki – eseti jelleggel – akár egyetlen cselekményt tettesként vagy részesként valósít meg A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten, a 2005. év december hó 12. és 15. napján tartott ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa tárgyában meghozta és nyilvánosan kihirdette a következő jogegységi határozatot: I. Bűnszervezetben elkövetés [Btk. 137. § 8. pont, 98. §-a (1) bek.] megállapítható azzal szemben is, aki -eseti jelleggel – akár egyetlen cselekményt tettesként vagy részesként valósít meg. II. A Btk. 98. §-a (1) bekezdése akkor alkalmazható, ha az elkövető tudata a bűnszervezet Btk. 137. §-a 8. pontjában meghatározott tárgyi ismérveit átfogja. INDOKOLÁS I. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bsz.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontjára, illetve a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 439. §-a (1) bekezdésének a) pontjára hivatkozással, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. 1. Az indítvány az ítélkezési gyakorlatban tapasztalt olyan döntésekre hivatkozott, amelyek elvi kérdésben az egyöntetű értelmezés hiányára engednek következtetni. Ennek szemléltetésére a következő határozatokat sorolta fel: A Lenti Városi Bíróság a 2003. december 29. napján kelt 1.B. 130/2002/91. számú, illetőleg a Zala Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság a 2004. május 25. napján kelt Bf.87/2004/7. számú ítéletével a II. r. terheltet bűnösnek mondta ki vagyoni haszonszerzés végett, az államhatár átlépéséhez több személynek segítséget nyújtva, bűnszervezetben, társtettesként elkövetett embercsempészés bűntettében. A Legfelsőbb Bíróság a 2005. február 1. napján kelt Bfv.III.738/2004/5. számú határozatával a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott fenti határozatokat a II. r. terhelt tekintetében hatályukban fenntartotta. A felülvizsgálati tanács – az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazásával egyetértve – kifejtette, hogy a Btk. 137. §-ának 8. pontja értelmében magának a bűnszervezetnek kell hosszabb időre szervezettnek, és összehangoltan működőnek lennie. A bűnszervezetben elkövetés megállapításához pedig elég az is, ha az elkövető akárcsak egy, az első bűncselekményt követi el a bűnszervezetet képező csoport tevékenységébe bekapcsolódva. A Legfelsőbb Bíróság a 2005. január 25. napján kelt Bfv.III.1081/2004/11. számú határozatában ugyanezt az elvi álláspontot tartotta fenn. A 2005. február 22. napján kihirdetett Bfv.III.683/2004/6. számú határozat – az előzőekkel következetesen – állapította meg (a védelmi érveléssel szemben), hogy nem vitatható eredményesen a bűnszervezetben elkövetés azzal az indokkal, hogy a terhelt csak egy alkalommal vett részt az embercsempészéssel foglalkozó csoport tevékenységében. A Legfelsőbb Bíróság 2001. május 22. napján kelt Bfv.IV.2856/2000/5. számú határozata (BH 2002.173.I.) szerint a bűnszervezet tagjaként elkövetett embercsempészés bűntettét megvalósítják mindazok, akik előzetes megállapodás alapján, anyagi haszonszerzés érdekében vállalkoznak a külföldről az ún. zöldhatáron átjuttatott személyek továbbszállítására és a megjelölt helyre vitelére. A Mátészalkai Városi Bíróság a 2003. szeptember 16. napján kelt 4.B.209/2002/39. számú ítéletében, amikor a terheltet bűnösnek mondta ki – egyebek mellett – 23 rb. bűnszervezet megbízásából elkövetett embercsempészés bűntettében.

- 110 -

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság a 2004. január 30. napján kelt 2.Bf.1071/2003/4. számú ítéletével a terhelt ezen cselekményének minősítését megváltoztatta, azokat 4 rb. – két esetben folytatólagosan és bűnszervezetben elkövetett -embercsempészés bűntettének minősítette. A Legfelsőbb Bíróság a 2005. február 17. napján kelt Bfv.II.664/2004/6. számú határozatával a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott fenti határozatokat hatályon kívül helyezte és a terhelt cselekményét folytatólagosan, üzletszerűen elkövetett embercsempészés bűntettének minősítette, a bűnszervezetben elkövetés megállapítását pedig mellőzte. Ezzel a bűnszervezet tevékenységéhez alkalomszerűen csatlakozó („kívülálló”) cselekményét az előzőekben hivatkozott értelmezéstől eltérően ítélte meg. A felülvizsgálati tanács – az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazásával egyetértve – kifejtette, hogy bár az elkövetés óta (a 2001. évi CXXI. törvény folytán) megváltozott a bűnszervezet anyagi jogi fogalma és a bűnszervezetben történő bűnelkövetés jogkövetkezménye, de a bűnszervezet tagjaként elkövetett magatartás mindkét szabályozást tekintve csak annak az elkövetőnek róható fel, aki a bűnszervezet feladatmegosztáson, alá-fölérendeltségre épített módon kialakított szervezetében a szervezetet ismerve, annak tagjaival állandó kapcsolatban együttműködve fejtett ki tevékenységet. A felülvizsgálati tanács – az elsőfokú bíróságéval egyező – álláspontja szerint a bűnszervezet által a szervezeten kívülálló személynek adott megbízással e megbízott nem vált a bűnszervezet tagjává, mivel ehhez a szervezetbe történő tényleges betagozódás a szervezet belső működésének ismerete és az abban való aktív részvétel szükséges. Az ettől eltérő értelmezés a bűnszervezet fogalmának fellazításával indokolatlanul tágítaná a büntetőjogi felelősség körét: a bűnszervezetben tényleges részvétellel járó súlyosabb fenyegetettség kiterjedne mindenkire, aki valamilyen módon közvetlen vagy közvetett kapcsolatba kerülne a bűnszervezet valamely tagjával. A felülvizsgálati tanács álláspontja szerint határozott különbséget kell tenni a bűnszervezet tagjaként, illetve a bűnszervezet (vagy annak bármely tagja) megbízásából elkövetett bűncselekmény anyagi jogi megítélése között. Ugyanezt az értelmezést tartalmazza a – 2002. április 1. előtt hatályos jog alkalmazásával hozott határozatokat hatályon kívül helyező – 2005. január 6. napján kelt Bfv.II.1176/2004/3. számú határozat is. E szerint a felülvizsgálati tanács nem ért egyet a BH 2002.173.I. szám alatt közzétett határozat szerinti gyakorlattal. A felülvizsgálati tanács álláspontja szerint félreérthető a „mindazok” kitétel, mert ennek szó szerinti értelme túlságosan tágan vonná meg azon esetek körét, amelyekben a cselekmény „bűnszervezet tagjaként” elkövetettnek minősül. A felülvizsgálati tanács – a Btk. 137. §-a 8. pontjának 2002. március 31. napjáig hatályos rendelkezését illető -álláspontja szerint a bűnszervezet tagjaként elkövetés csak akkor állapítható meg, ha a terhelt cselekményei az értelmező rendelkezés szerinti ismérveknek hiánytalanul megfelelnek és ezen ismérvek megállapíthatóságához szükséges tényeket a tényállás maradéktalanul tartalmazza (ami azonban az adott ügyben nem volt megállapítható). Kifejtette továbbá – utalva az 1998. évi LXXXVII. törvény 35. §-ához fűzött miniszteri indokolásra miszerint a bűnszervezet „minőségileg más, mint pusztán egyének együttcselekvése” –, hogy a terhelt irányadó tényállás szerinti cselekvősége nélkülözte a bűnszervezethez szükséges „minőségi többletet”. 2. A jogegységi indítvány álláspontja szerint a hatályos Btk. 137. §-ának 8. pontja, 98. §-a,és218. §-ának alkalmazása során annak eldöntésénél, hogy az embercsempészés bűncselekményébe kívülállóként, eseti jelleggel bekapcsolódó személy magatartása mikor értékelhető bűnszervezetben elkövetettként, az embercsempészés megvalósításának jellemzőit figyelembe kell venni. 3. A jogegységi indítvány álláspontja szerint a több országhatár különböző személyek közreműködésével történő illegális átlépése, a migránsok gyűjtőhelyen pihentetése, összegyűjtése, majd továbbutaztatása fogalmilag és valóságban is szervezett tevékenységet feltételez. Ez egyértelműen arra utal, hogy az embercsempészést végző ismeretlen számú résztvevőből (irányítók, vezetők, kísérők) álló, országokon átnyúló tevékenységet kifejtő bűnözői csoport jól összehangoltan, rendszeres tevékenységet folytatva működik. Az e tevékenységbe belföldön bekapcsolódók részéről nem szükséges, hogy megtörténjen a bűnszervezet összes tagjának, a közöttük kialakult munkamegosztásnak, a csoport összehangolt működésének a feltérképezése. Ez nem is várható el, mert az efféle bűnözői csoportok konspirá-ciós szabályok szerint tevékenykednek. Ezért aki e csoport működésébe bekapcsolódik és abban akár egy alkalommal részt vesz, azzal szemben helye lehet a bűnszervezetben elkövetés megállapításának. A Btk. 137. §-ának 8. pontja értelmében ugyanis a bűnszervezetnek kell hosszabb időre szervezettnek, összehangoltnak lennie. Aki e csoport tevékenységébe bekapcsolódva akár az első bűncselekményt elköveti, lehetőséget teremt arra, hogy magatartását bűnszervezetben elkövetettként értékeljék ennek valamennyi törvényes következményével együtt. Természetesen minderre csak akkor kerülhet sor, ha az irányadó tényállás a Btk. 137. §-ának 8. pontjában felsorolt törvényi feltételek megállapításához szükséges tényeket tartalmazza. II. A legfőbb ügyész BF.2594/2005. számú írásbeli nyilatkozatában – a bűnszervezetben elkövetett embercsempészés bűncselekményébe esetileg bekapcsolódó személy cselekményét eltérően értelmező ellentétes bírósági határozatokra tekintettel – a jogegységi határozat meghozatalát indokoltnak tartotta és a jogegységi indítványban javasolt törvényértelmezéssel egyetértett. A Legfelsőbb Bíróság a Be. 440. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján, a jogegységi indítvány érdemi elbírálása végett a Be. 442. §-a (3) bekezdése szerinti – ülést tartott.

- 111 -

Az ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese jogegységi indítványát fenntartotta, a legfőbb ügyész képviselője pedig az írásbeli nyilatkozatában foglaltaknak megfelelő tartalommal szólalt fel. III. Az indítványozó által megjelölt jogkérdést a bíróságok eltérően értelmezték, ezért az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása, valamint a jogszabályi változások miatt a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében – a Bsz. 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti okokból – szükséges jogegységi határozat meghozatala. A jogegységi indítványban foglaltak alapján eldöntendő elvi kérdés, hogy a – Btk. 98. §-a értelmében – bűnszervezetben elkövetés megállapításának feltétele-e, hogy az elkövető tudata a konkrét bűncselekmény tényállásszerűségén túlmenően a bűnszervezet Btk. 137. §-a 8. pontjában meghatározott összes fogalmi ismérvét is átfogja. Ennek megválaszolásával ítélhető meg helyesen, hogy aki egy alkalommal valósítja meg tényállásszerűen az embercsempészés bűncselekményét és ezáltal esetileg kapcsolódik az összehangoltan működő csoporthoz, annak terhére a bűnszervezetben elkövetés megállapítható-e. Az eldöntendő elvi kérdés szempontjából jelentőséggel bíró – a jogegységi határozat meghozatala időpontjában -hatályos törvényi rendelkezések a következők: 1. A Btk.-nak a bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó – a 2001. évi CXXI. törvény 17. §-ával megállapított – 98. §-a szerint: „(1) Azzal szemben, aki az ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekményt bűnszervezetben (137. § 8. pont) követte el, a bűncselekmény büntetési tételének felső határa a kétszeresére emelkedik, de a húsz évet nem haladhatja meg. Halmazati büntetés esetén a 85. § (2) bekezdése szerinti büntetési tételt, a tárgyalásról lemondás esetén a 87/C. § szerinti büntetési tételt kell alapul venni. (2) (3) Azzal szemben, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, mellékbüntetésként kitiltásnak is helye van. (4) A bűncselekmény bűnszervezetben történő elkövetésének megállapítása esetén az e törvényben a bűncselekmény bűnszövetségben történő elkövetésének esetére megállapított jogkövetkezmények nem alkalmazhatók.” 2. A bűnszervezet törvényi fogalmát, illetve meghatározását első ízben az 1997. évi LXXIII. törvény 9. §-a iktatta be – 1997. szeptember 15. napjával kezdődő hatállyal – a Btk. 137. §-a 7. pontjaként. Az 1998. évi LXXXVII. törvény 35. §-a – 1999. március 1. napjával kezdődő hatállyal – a Btk. 137. §-a 8. pontjában a bűnszervezet meghatározását módosította. A Btk. 137. §-a 8. pontjának a 2001. évi CXXI. törvény 19. §-ának (5) bekezdésével módosított – 2002. április 1. napjától hatályos – rendelkezése szerint: „(e törvény alkalmazásában) bűnszervezet: három vagy több személyből álló, hosszabb időre szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek célja ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények elkövetése.” IV. Az indítvány előterjesztőjének az elbírálandó elvi kérdés eldöntésére tett javaslata az alábbiak szerint alapos: 1. A magyar büntető anyagi jog bűnösségen alapuló felelősségi elvéből [Btk. 10. § (1) bek.] következően az alanyi bűnösség (szándékosság vagy gondatlanság) minden bűncselekmény szükséges ismérve. Következésképpen a magyar büntetőeljárásnak valamely természetes személy büntetőjogi felelősségének tisztázása a célja [vö.: Be. 2. § (2) bek., 6. §(2) bek.]. 2. A bűnösségre a büntetőeljárás eredményeként megállapított (történeti) tényállásból, annak a Btk. Különös Részében meghatározott valamely törvényi tényállással fennálló egyezősége esetén lehet következtetni. Ennek eredményeként lesz az elkövető magatartása tényállásszerű és bűnössége megállapítható. 3. A Btk. 98. §-ának (1) bekezdése a Btk. Általános Részében – és ennek értelmében minden ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény különös részi tényállásánál figyelembe vehetően – rendelkezik a bűnszervezetben elkövetésről, melyhez a különös részi büntetési tétel felső határának felemelése fűződik. A jogalkotó a Btk. 98. §-ának (1) bekezdésével – a 2001. évi CXXI. törvény 90. §-a szerinti jogharmonizációs és más nemzetközi kötelességet is teljesítve – általános jelleggel, a törvény erejével értékelt egy elkövetési körülményt. A Btk.-nak a büntetés kiszabásáról szóló V. Fejezetén belül ugyanezen jogalkotási módszer nyilvánul meg a Btk. 97. §-a esetében, amikor a különös és többszörös visszaesés tényéhez a Btk. különös részi tényállásában meghatározott büntetési tétel felső határának megemelése kapcsolódik. Érdemi különbség azonban, hogy míg a Btk. 97. §-a a törvényi tényállás alanyi, addig a Btk. 98. §-ának (1) bekezdése a törvényi tényállás tárgyi oldala körében, a cselekmény (a cselekvőség) kapcsán értékel – súlyosabb büntetéskiszabást lehetővé tevő – körülményt. A Btk. 97. §-a esetében értelemszerűen nem merül fel, hogy az elkövető tudata korábbi elítélését nem fogja át. Viszont a Btk. 98. §-a (1) bekezdése esetében nyilvánvaló, hogy a jogalkotó a Btk. különös részi tényállása szerinti elkövetési magatartás kifejtésével – ahhoz fűződő tudatállapottal – összefüggő tényt tett a súlyosabb megítélés feltételévé. Következésképpen – az „alapcselekmény” tényállásszerűsége mellett, azzal együtt – vizsgálandó az elkövető ez irányú tudattartalma. Ennek hiányában a bűnszervezetben elkövetés nem állapítható meg.

- 112 -

4. A bűnszervezetben elkövetést is átfogó tudattartalom vizsgálatának első lépcsőjét az „alapcselekmény” tényállásszerűségéhez – azt átfogó tudattartalom megállapításához – szükséges bizonyítékok vizsgálata jelenti. Ezzel párhuzamosan vizsgálni kell a büntetőeljárás során feltárt bizonyítási eszközökből származó és a Btk. 137. §-a 8. pontjában meghatározott ismérvekre következtetést megalapozó bizonyítékokat és erre nézve a tényállásban megállapítást kell tenni. Amennyiben bizonyított, hogy a bűncselekményt egy tényleges bűnszervezet működéséhez kapcsolódva, illetve annak keretei között követték el, úgy a végrehajtás körülményeiből – különösen a konkrét magatartás mások megelőző vagy további láncolatos cselekményeit feltételező jellegéből, ezek szükségszerű és ezért előreláthatóan bekövetkező eseményeiből lehet következtetést vonni arra, hogy az alkalomszerű tettes (részes) cselekménye megvalósításakor a bűnszervezetbeni elkövetést felismerte. Ezen további – az elkövetőnek a bűnszervezetben elkövetést átfogó tudattartalmára vont – következtetés alapja, hogy a hatályos törvény (a korábbi szabályozástól eltérően) nem a bűnszervezet belső, hanem olyan külső, tárgyi jellegű ismérveit határozza meg, amelyek a kívülálló számára is felismerhetőek. Ehhez képest az elkövető tudatának nem arra kell kiterjednie, hogy egy bűnszervezet a törvényi előfeltételek szerint létrejött, hanem arra, hogy a bűnszervezet tárgyi sajátosságai ismeretében annak „működéséhez” csatlakozik, illetve annak keretében cselekszik. E tudattartalom – értelemszerűen – csak szándékos, viszont egyenes és eshetőleges szándékú egyaránt lehet. Megjegyzendő, hogy a Btk. 137. §-a 8. pontjában foglalt „célja” kitétel semmiképpen nem egy jelentőségű a célzattal. Az, hogy mire kell a bűnszervezetnek irányulnia, magának a bűnszervezetnek fogalmi alapeleme, nem pedig utalás a célzatra (illetve egyenes szándékra). Hasonlóképpen nem az alanyi bűnösség, hanem a bűnszervezet fogalmi elemei megállapíthatóságának kérdése a Btk. 137. §-a 8. pontjában szereplő „hosszabb időre szervezett” kitétel. 5. A Btk. hatályos rendelkezései nem tesznek különbséget a bűnszervezeten belüli cselekvés hiearchiája („posztjai”), aktivitása, intenzitása szempontjából, ezek a büntetéskiszabás körében értékelendő körülmények. Ehhez képest a Btk. 98. §-a (1) bekezdésének alkalmazhatósága szempontjából közömbös a bűnszervezetben kifejtett cselekvés bűnszervezeten belüli szerepe. A bűnszervezet tárgyi sajátosságai ismeretében kifejtett (a Btk. adott különös részi tényállását megvalósító) cselekvésnek a bűnszervezet működéséhez történő bármely hozzájárulása önmagában elégséges. A Btk. a passzív (alap bűncselekmény, illetőleg a Btk. 263/C. §-a szerinti bűncselekmény megvalósítása nélküli) bűnszervezeten belüli létet nem bünteti. Ez a magatartás a szándék kialakulása fázisában van, és még nem jut el sem az előkészület, sem a kísérlet, sem pedig a befejezettség állapotába. A „összehangolt működés” a bűnszervezet fogalmi összetevője, amely tartalmát tekintve nem más, mint a benne cselekvő személyek egymást erősítő hatása. Ugyanakkor – ahogy erre a jogegységi indítvány helyesen utal – az összehangoltság meglétének (természetéből adódóan) nem feltétele a bűnszervezetben cselekvők közvetlen kapcsolata, a más cselekvések, illetve a más cselekvők kilétének konkrét ismerete. Az összehangolt működés ugyancsak nem az alanyi bűnösség, hanem a bűnszervezet fogalmi alapelemei fennállása megállapíthatóságának kérdése. Ehhez képest az egy „alapcselekmény” megvalósítása is alapul szolgálhat a bűnszervezetben elkövetés megállapításához. V. A jogegységi tanács álláspontja az, hogy a IV. pont alatt kifejtett jogkérdés lényegét a bűnszervezet törvényi fogalmára vonatkozó jogszabályváltozás nem érinti, a kifejtett elvi álláspont, mind a 2002. április 1-jét megelőzően, mind pedig azt követően hatályos jog alkalmazása esetén iránymutatónak tekintendő. A Btk. 137. §-a 8. pontjának a 2001. évi CXXI. törvény 19. §-a (5) bekezdésével megállapított szövege 2002. április 1. napjával kezdődően hatályos. Az eldöntendő jogkérdés a létező bűnszervezet tevékenységéhez – akár egyetlen elkövetői magatartással -csatlakozó személy cselekményének bűnszervezetben el-követettkénti értékelése, az alanyi oldalhoz tartozó tudattartalomra is figyelemmel. Ez minden konkrét – szervezett bűnelkövetéshez kapcsolódó – ügy elbírálásakor tisztázandó. A jogalkalmazóval szemben támasztott követelmény tehát változatlan, akár a hivatkozott novelláris módosítás előtti, akár azt követő történések képezik is a vád tárgyát. A Btk. 137. §-a 8. pontjának tartalmi különbözősége csak annyiban jelentős, hogy a bűnszervezetnek melyek az ismérvei, tehát melyek azok a feltételek, amelyeket a bűnszervezeten (addig) kívül állónak fel kell ismernie ahhoz, hogy cselekménye megítélésekor az eljáró bíróság a Btk. 98. §-ának rendelkezéseit alkalmazza. A jogegységi tanács egyetért a jogegységi indítványnak – az ítélkezés tapasztalataira alapozott – azon álláspontjával, miszerint az illegális nemzetközi migrációval összefüggő embercsempészés általában bűnszervezet közreműködésével valósul meg (vö.: több embernek, több országhatár átlépésével járó, több személy közreműködésével történő szállítása, illetve ellátása, elhelyezése). Ugyanakkor a Btk. 98. §-a (1) bekezdése minden ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény esetében alkalmazható, így értelemszerű, hogy csak a konkrét bűncselekmény megvalósításának körülményei adhatnak alapot a bűnszervezetben elkövetés megállapítására. Ehhez képest csak az embercsempészésre korlátozódó elvi álláspont más „alapcselekmény” esetében félreérthető lenne. Ebből következően a jogegységi tanács – a Bsz. 29. §-a (1) bekezdésének a), illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása és a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében hozta meg határozatát, mert mindkét törvényi ok szükségessé tette a jogértelmező iránymutatást.

- 113 -

Ekként a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa – a Be. 442. §-ának (3) bekezdése szerint eljárva -a Be. 443. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a jogegységi indítványnak helyt adott, s jogegységi eljárás tárgyát képező elvi kérdésben a rendelkező rész szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatát – a Bsz. 32. §-ának (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának (2) bekezdése alapján – a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2005. december 15. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Márki Zoltán s. k., előadó bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Bíró András s. k., bíró, Dr. Szabó Péter s. k., bíró. 1/2006. Büntető jogegységi határozat a csalás bűncselekményéről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a Budapesten, 2006. március 20. napján megtartott ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének a jogegységi indítványára meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. Csalás bűncselekményét valósítja meg az, aki adóalanyiság nélkül, vagy adóalanyként, de valóságos gazdasági tevékenység nélkül kiállított bizonylatok alapján igényel vissza általános forgalmi adót. A jogi minősítést meghatározó kár a visszaigényelt, s visszautalt, illetőleg egyéb módon elszámolt általános forgalmi adó összege. 2. Az adócsalás bűntettét követi el az általános forgalmi adó alanya, ha – akár az általa felszámított fizetendő adóra nézve, akár más adóalany által előzetesen felszámított levonható adó összegének a feltüntetése körében – fiktív bizonylatok alapján valótlan adatokat közöl az adóhatósággal, amennyiben cselekményének az eredménye a törvényes mértékű adófizetési kötelezettség keretei között marad. A jogi minősítés alapjául szolgáló elkövetési érték az adócsökkentés összege. 3. Abban az esetben, ha az adóalany fiktív bizonylatok felhasználásával történő adóelszámolása a törvény szabályai szerint fizetendő általános forgalmi adó összegének csökkentésén túlmenően jogszerűtlen adó-visszatérítési igényt is eredményez, – függetlenül a visszatérítés módjától – az elkövető terhére az előző 2. pont szerint megállapítandó adócsalás bűncselekményével valóságos alaki halmazatban a visszaigényelt adó összegére, mint kárra megvalósult csalás bűncselekményét is meg kell állapítani. INDOKOLÁS I. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény (Bszi.) 31. §ának (1) bekezdés a) pontjában, illetőleg az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. §-ának (1) bekezdés a) pontjában meghatározott jogkörében, a Bszi. 29. §-ának (1) bekezdés a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdés a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását indítványozta az alábbi elvi jogalkalmazási kérdésekben: Az indítványozó a büntető ítélkezési gyakorlatot nem látta egységesnek az adócsalás (Btk. 310. §) és a csalás (Btk. 318. §) bűncselekményének az elhatárolását illetően, különösen azokban az esetekben, amikor az általános forgalmi adóval kapcsolatban fiktív számlákat használnak fel. Egységesnek találta az ítélkezési gyakorlatot abban, hogy az általános forgalmi adónak valóságos gazdasági tevékenységet nem tükröző, fiktív okmányok alapján történő visszaigénylése – mert a kifizetéssel az adóhatóság vagyona csökken – nem az adócsalás, hanem a csalás bűncselekményét (vagy annak kísérletét) valósítja meg. Ugyanígy minősítik a bíróságok a fiktív okmány alapján történő adó-visszaigénylést, ha az más adónemben jelentkező adótartozásra átvezetés formájában valósul meg.

- 114 -

Nem egységes viszont az ítélkezési gyakorlat azokban az esetekben, amikor a tényleges gazdasági tevékenységet folytató elkövető az általános forgalmi adó befizetési kötelezettségének mérséklése érdekében (beszámítás) használ fel fiktív okmányokat. Az ítélkezési gyakorlat eltérései az alábbi állásfoglalásokban, illetve eseti döntésekben tükröződnek: A Baranya Megyei Bíróság, a Bács-Kiskun Megyei Bíróság és a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság büntető kollégiumának elemzése szerint ezek a cselekmények csalás bűntettének, nem pedig adócsalásnak minősülnek (Baranya Megyei Bíróság büntető kollégiumának 2002. május 24-i állásfoglalása). Abban az esetben ugyanis, ha az elkövetők az általános forgalmi adó időszaki bevallásával jogszerűen nyilatkoznak a fizetendő forgalmi adó összegéről, ugyanakkor az általános forgalmi adó visszaigénylésére úgy kerül sor, hogy annak törvényi feltételei nem állnak fenn, mert gazdasági esemény a visszaigénylést nem előzte meg, függetlenül attól, hogy a visszaigényelt összeg kiutalásra vagy beszámításra került, az államot kár éri. Ezért a cselekmény helyesen csalásnak minősül. Ennek értelmében az, hogy a vád tárgyává tett magatartással összefüggő valótlan jogügyleten túl a terhelt folytat-e valós gazdasági tevékenységet nem eredményezheti ugyanannak a cselekménynek eltérő megítélését. Ettől eltérő gyakorlatról tanúskodnak a következő határozatok: A Zala Megyei Bíróság a Bf. 666/2002/27. számú ítéletében az elsőfokú bíróság által alkalmazott csalás és adócsalás minősítése tekintetében az elhatárolásnál a Btk. 137. §-ának 5. pontjában meghatározott kár-fogalomból indul ki. Az ítélet szerint a fiktív számlák elszámolásával, amikor az állami adóbevételből ténylegesen kifizetés történik – ideértve a más adónembe átvezetést is – károkozás is bekövetkezik, ezért ebben a körben csalás megállapításának van helye. Ellenben a fiktív számlák olyan elszámolásakor, amikor az elkövető a fizetendő adóját csökkenti, de tényleges kiutalásra nem kerül sor, a már befolyt állami adóbevételben értékcsökkenés nem következik be. Az elkövetőnek a valótlan adatközléssel megvalósított ez a megtévesztő magatartása, az adóbevételben nem értékcsökkenést, azaz kárt okoz, hanem az adóbevétel elmaradását eredményezi. A Komárom-Esztergom Megyei Bíróság az 5.V.Bf. 681/2000/8. számú határozatában lényegileg ugyancsak azt fejtette ki, hogy az adó összegének csökkentése, azaz az adóhatóság megtévesztésével kár okozása helyesen az adócsalás törvényi tényállását meríti ki, míg a forgalmi adó jogtalan visszaigénylése a csalás bűncselekményét valósítja meg. Az Egri Városi Bíróság a 3.B.246/2001/12. számú ítéletében, illetőleg a Heves Megyei Bíróság a Bf.447/2002/6. számú végzésében a terheltek által adóbeszámítás mellett alkalmazott adócsökkentésre irányuló cselekményét adócsalás bűntettének, a forgalmi adó jogosulatlan visszaigénylését pedig, vagyis a kifizetésre irányuló cselekményt csalás bűntettének minősítette. Az Egri Városi Bíróság a 9.B.800/2000/2. számú, illetve a Heves Megyei Bíróság a Bf.23/2001/4. számú ítélettel elbírált ügyben hasonló elkövetési magatartások mellett bűnhalmazatot állapított meg, utalva arra a bírói gyakorlatra, hogy az, aki a befizetett forgalmi adót az adóhatóságtól fiktív bizonylatok felhasználásával visszaigényli, csalást követ el, mert a megtévesztő magatartás nem az adókötelezettség mértékének helytelen megállapítása és csökkentése érdekében történt, hanem a már befizetett adó egészben vagy részbeni jogtalan visszaigénylésére irányult. Az a magatartás viszont, amikor az elkövető az adó befizetési kötelezettségét fiktív számlákkal csökkenti és ezzel az állami adóbevételt megrövidíti, adócsalásnak minősül. Ugyanezt a jogi álláspontot foglalta el a Tolna Megyei Bíróság Bf.107/2003/4. számú ítéletében és a Miskolci Városi Bíróság a 28.B.4359/2000/40. számú, illetve másodfokon a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság a 3.Bf.1084/2003/14. számú ítéletében. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság a 3.Bf.813/2002/3. számú ítéletében– egyetértve az elsőfokú bíróság jogi értékelésével – rámutatott arra, hogy a terhelt 4 rb. cselekményéből egy esetben jogtalanul igényelt vissza forgalmi adót és ezzel a csalás bűncselekményét valósította meg. Három esetben azonban valótlan tartalmú számlák felhasználásával nyújtott be adóbevallást és ennek révén az általános forgalmi adó fizetési kötelezettségét csökkentette, így e cselekményei 3 rb. adócsalás vétségét valósítják meg. Ezt az elvi álláspontot képviselte a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 1.Bf.820/2003/8. számú ítélete is. Az indítványozó az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat meghozatalát tartotta szükségesnek. A jogi álláspontját a következőkben összegezte: Az adócsalást a Btk. 310. §-ának (1) bekezdése szerint az követi el, aki az adókötelezettség megállapítása szempontjából jelentős tényre (adatra) vonatkozó valótlan tartalmú nyilatkozatot tesz, vagy ilyen tényt, adatot a hatóság elől elhallgat és ezzel, vagy más megtévesztő magatartással az adóbevételt csökkenti. A csalás bűncselekményét pedig az valósítja meg, aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz. A két bűncselekmény egymáshoz való viszonyát vizsgálva tehát megállapítható, hogy az adócsalás a csaláshoz képest speciális bűncselekmény: Az adócsalást csak az követheti el, akit adófizetési kötelezettség terhel, a csalás elkövetője pedig bárki lehet. A 2003. évi XCII. törvény 6. §-ából, valamint az 1992. évi LXXIV. törvény 2. § és 4. §-ából megállapítható, hogy az ÁFA adónemben annak a természetes vagy jogi személynek keletkezik adófizetési kötelezettsége, aki (amely) saját nevében gazdasági tevékenységet végez. Mindezekből következően az adócsalást ÁFA adónemben az adókötelezettség megállapítása szempontjából jelentős ténynek, adatnak a hatóság előtti valótlan előadása révén csak adóalany követheti el. Az adóalannyá válást pedig a valóságos gazdasági tevékenység eredményezi. Amikor az ÁFA adóalanya a valóságos gazdasági tevékenysége után fizetendő adó csökkentése érdekében, vagy azért, hogy ne kelljen adót fizetnie, az adókötelezettsége megállapításához hamis adatokat közöl az adóhatósággal, annak megtévesztése céljából, az adócsalás bűncselekményét követi el. Az elkövető ezt a cselekményét a közte és az adóhatóság között létrejött és fennálló adójogviszony keretében valósítja meg. Az elkövetőt ÁFA adóalanyaként terheli kötelezettség, és ebből a minőségéből származnak a törvényben meghatározott jogosultságai. A két bűncselekmény elhatárolásánál ilyen esetekben ez a meghatározó. Ha tehát az adóalany elkövető e minőségében tanúsít

- 115 -

olyan megtévesztő magatartást, amely az adóbevétel csökkentését eredményezheti, magatartása a csaláshoz (Btk. 318. §) képest speciális bűncselekménynek, adócsalásnak (Btk. 310. §) minősül. Az olyan esetekben viszont, amikor az adóalany elkövető a gazdasági tevékenység nélküli jogosulatlan követelése egy részének beszámítását kéri az adóhatóságtól, más részének pedig – amely a fizetési kötelezettségét meghaladja – a kiutalását kéri, az előzőekben részletezettekre figyelemmel felmerülhet a csalás és adócsalás halmazatának megállapítása. Miután ilyen esetben az elkövető egyazon cselekménye két bűncselekmény tényállását is kimeríti, alaki halmazatról lehet szó. A specialitás elvét érvényesítve azonban az egész cselekmény adócsalásként történő értékelésére kerülhet sor a halmazat mellőzésével. Más esetekben, különösen, amikor a gazdasági tevékenység nélküli számlák felhasználása „tisztán” elkülöníthető, tehát egyeseket a már befizetett ÁFA jogtalan visszaigénylésére, másokat pedig a fizetési kötelezettség csökkentésére használják fel, az adócsalás és a csalás halmazatban történő megállapítása nem kizárt. A kifejtetteknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese azt indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a jogegységi eljárás alapján hozott határozatában mondja ki: 1. helytálló az az ítélkezési gyakorlat, mely szerint csalás és nem adócsalás bűncselekményének minősül az általános forgalmi adó valóságos gazdasági tevékenységet nem tükröző fiktív okmányok alapján visszaigénylése; 2. ugyanígy minősül az a cselekmény is, amikor a fiktív okmányok alapján történő visszaigénylés más adónemben jelentkező adótartozásra átvezetés formájában valósul meg; 3. az általános forgalmi adó alanya a valóságos gazdasági tevékenység után fizetendő adó csökkentése érdekében, vagy hogy egyáltalán ne kelljen fizetnie (beszámítás) az adókötelezettség megállapításához az adóhatósággal annak megtévesztése céljából hamis adatokat közöl (fiktív számlákat nyújt be), az adócsalás bűntettét valósítja meg; 4. csalás és adócsalás halmazatban történő megállapítására kerülhet sor az olyan esetekben, amikor az elkövető a már befizetett forgalmi adót igényli vissza fiktív bizonylat alapján, majd pedig más cselekményével az adóhatóságot valótlan adatok közlésével megtévesztve az adófizetési kötelezettségét csökkenti; 5. alaki halmazat esetén a specialitás elve érvényesül. A legfőbb ügyész a jogegységi indítványra tett nyilatkozatában (BF.211/2006/3.) arra mutatott rá, hogy az adócsalás és a csalás elhatárolása szempontjából a bűncselekmény eredményeként bekövetkezett kárnak, illetve adóbevétel-csökkenésnek van jelentősége. Minden olyan, az adóval összefüggő megtévesztő magatartás, amely az adóalany által befizetendő összeg csökkentésére irányul, adócsalásnak minősül; amennyiben viszont a megtévesztés következtében jogosulatlan visszaigénylésre is sor kerül, azaz az államháztartás alrendszereiben károkozás is megvalósul, a cselekmény csalásnak is minősül. Mindezekre figyelemmel a legfőbb ügyész egyetértett a jogegységi indítványjavaslatai közül a fenti 1., 2., 3. és 4. pontokban kifejtett állásponttal. A javaslatok 5. pontját illetően azonban arra mutatott rá, hogy amennyiben az elkövető egyetlen adóbevallásában olyan összegű fiktív számlákat használ fel, amelynek összege meghaladja a tényleges tevékenységéből származó befizetési kötelezettségét, és a különbözetet visszaigényli, az ezzel megvalósított adócsalás és a csalás bűncselekményének az alaki bűnhalmazata valós. II. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa a jogegységi indítványnak az alábbiak szerint adott helyt: Az indítványban felvetett elvi jogalkalmazási kérdésekben az ítélkezési gyakorlat egységét és – részben – az ítélkezési gyakorlat továbbfejlesztését célozva jogegységi határozat hozatala szükséges. A helyes jogi álláspont és a törvényes ítélkezés egységét biztosító iránymutatás kialakításához a csalás és az adócsalás bűncselekményének a dogmatikai elhatárolása, valamint az általános forgalmi adóra vonatkozó jogi szabályozás vázlatos áttekintése mellőzhetetlen. E két bűncselekmény elhatárolásának a lényege a következő: A csalás tettese bárki lehet, az adócsalást tettesként csak speciális alany, olyan személy követheti el, akit adókötelezettség terhel, mégpedig ezzel kapcsolatban. Az adócsalás fogalmilag adójogviszony fennállását feltételezi, az adócsalás elkövetője tehát csak olyan személy lehet, aki e jogviszony alanya. Az adócsalás a csaláshoz képest annyiban is eltérő, hogy az elkövetési magatartása, az adóhatóság megtévesztése az adókötelezettséggel kapcsolatos, és az adóbevétel csökkenését eredményezi. Ez a megtévesztő magatartás a csaláshoz hasonlóan lehet aktív (valótlan adatok, tények közlése), de lehet mulasztás is (jelentős tények elhallgatása). Az adókötelezettség pedig – az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) 9. §-ának (1) bekezdése szerint – felöleli az adóalany adó-megállapítási, adóbevallási, adófizetési, a bizonylatok kiállítására és megőrzésére vonatkozó, továbbá a könyvvezetési, és adatszolgáltatási kötelezettségét is. Az adócsalás tettesének a szándéka arra irányul, hogy az adókötelezettség – pl. az adóösszeg megállapítása, az adófizetés – szempontjából jelentős tények tudatos elhallgatásával, vagy valótlan közlésével az adóhatóságot megtévessze, s ennek a megtévesztésnek az eredményeként adót egyáltalán ne fizessen, vagy a jogszabályban előírtnál kevesebb adót fizessen, s ez által az állami adóbevétel tényleges csökkenését idézze elő. Mindez nem jelenti azt, hogy az adóalanynak az adózással kapcsolatos mindenfajta megtévesztő magatartása kizárólag adócsalásként legyen értékelendő, és az adójogviszony alanya tekintetében egyáltalán ne jöhetne szóba vagyon elleni bűncselekmény, csalás megállapítása. Amennyiben ugyanis az adóalany által megvalósított, egyébként az adócsalás törvényi tényállásába illeszkedő jogtalan haszonszerzést célzó magatartás nem a központi, vagy az önkormányzati költségvetést, illetőleg a társadalombiztosítást vagy az állami pénzalapokat (a továbbiakban: költségvetést) megillető bevétel csökkenéséhez vezet, azaz

- 116 -

költségvetési oldalon nem jövedelem-kiesést eredményez, hanem ebben a vagyonban büntetőjogi értelemben vett kárként (Btk. 137. § 5. pont) jelentkező értékcsökkenést idéz elő, a cselekmény csalást valósít meg. A csalás és adócsalás elhatárolása szempontjából tehát az adóalanyiságon kívül az elkövetési magatartással okozott eredménynek van érdemi jelentősége. Amennyiben a sértett adóhatóság, ezen keresztül a költségvetés már hozzájutott egy bizonyos adóbevételhez, és az elkövető – függetlenül attól, hogy adóalany, vagy sem – a megtévesztő magatartásával eléri a sértettnél azt az intézkedést, amelynek hatására az adóbevételben, mint reálisan létező vagyontömegben, pénzben kifejezhető értékcsökkenés következik be, a cselekmény eredményeként a károkozást kell megállapítani, ehhez képest (egyéb tényállási elemek mellett) a cselekmény csalás. Merőben más a helyzet az adóbevétel csökkentése esetében, amely fogalmilag az „elmaradt haszonnak” felel meg. Ekkor a sértett adóhatóság (illetve a költségvetés) éppen a megtévesztő magatartás következményeként effektíve nem jut hozzá ahhoz a pénzben kifejezhető vagyonrészhez, amely a törvény szerint jogszerűen megilletné, s amely csak, mint követelés (váro-mány) része a vagyonának. Nem elfogadható, és a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlatával is ellentétes (pl. BH.1998/416.; 1998/523.) lenne a kárnak az olyan értelmezése, amely a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenésként fogná fel a megtévesztés folytán meg nem fizetett és be sem hajtott jogszerű követelést. Az általános forgalmi adóról szóló, többször módosított 1992. évi LXXIV. törvény (a továbbiakban: ÁFA-tv.) 3. §-a szerint az adóalany által belföldön teljesített termék-értékesítés, szolgáltatás-nyújtás, valamint termékimport után kell általános forgalmi adót (a továbbiakban: ÁFA) fizetni (tárgyi hatály). Az adó alanya – az ÁFA-tv. 4. §-ának (1) bekezdése, valamint 5. §-ának (1) bekezdése értelmében az a természetes személy, jogi személy, vagy jogi személyiség nélküli szervezet, aki (amely) saját neve alatt jogokat szerezhet, kötelezettségeket vállalhat, perelhet és bevétel elérése érdekében rendszeresen vagy üzletszerűen saját nevében végez gazdasági tevékenységet, tekintet nélkül annak céljára és eredményére (személyi ha-tály). Az ÁFA, közgazdasági tartalmát tekintve ún. hozzáadott érték típusú közvetett adó. A lényegétjelenti, hogy a tárgyi hatálya körébe tartozó tevékenységek egymásra következő fázisaiban az adóalanyt mindig csak az áruhoz, vagy szolgáltatáshoz hozzáadott – a nettó ár növekménye által meghatározott mértékű – értékrészre jutó ÁFA terheli. Más szóval az adóalanynak csak a beszerzési és az eladási ár különbözetére eső ÁFA-t kell megfizetnie. Minthogy az adó alapja termék-értékesítésnél és szolgáltatás-nyújtásnál a teljesítés ellenértéke [ÁFA-tv. 22. § (1) bek.], ez a közgazdasági tartalom az adóalany adólevonási jogának gyakorlásával valósulhat meg. Az adóalany az általa történt értékesítés során felszámítja és beszedi az ÁFA-t. Az ÁFAtv. 32. §-ának (1) bekezdése értelmében az adóalanyt megilleti az a jog, hogy az általa fizetendő adó összegéből levonja azt az adóösszeget, amelyet a részére teljesített termék-értékesítés és szolgáltatás-nyújtás során egy másik adóalany rá áthárított (előzetesen felszámított adó), feltéve, hogy az adóalany adófizetésre kötelezett, s nyilvántartásait az egyszeres vagy kettős könyvvitel szabályai szerint vezeti. Az adólevonási jog – az ÁFA-tv. 37. §-a szerint – kizárólag az előzetesen felszámított adó összegét hitelesen igazoló dokumentum (pl. számla, egyszerűsített számla stb.) birtokában gyakorolható. Az adólevonás most ismertetett intézménye teszi elkerülhetővé egyfelől az adóhalmozódást (a termék egyes értékrészeire eső többszöri adóztatást), másfelől azt eredményezi, hogy az adóteher egésze a végső felhasználóra – a fogyasztóra – hárul, mégpedig azáltal, hogy a rá áthárított ÁFA-t nem tudja másra áthárítani. A végső felhasználó ebben a viszonylatban csak adófizető, és nem adóalany, aki a számlában a nettó vételárra vetítve az előzetesen felszámított valamennyi ÁFA-t kifizeti az adóalany részére. Az adóalany adófizetési kötelezettsége az adólevonási jog gyakorlásával az ÁFA-tv. 48. §-a szerint realizálódik. E szerint a fizetendő adó az adó-megállapítási időszakban keletkezett adófizetési kötelezettség összesített összege; az adóalany a fizetendő adót csökkentheti az adó-megállapítási időszakban levonható előzetesen felszámított adó összesített összegével; s az így meghatározott különbözet jelenti az elszámolandó adót. Az adóalanyt terhelő adófizetési kötelezettség, egyszersmind az adóhatóságot a törvény szerint megillető adóbevétel ekként az elszámolandó adóhoz igazodik. Ha az elszámolandó adó előjele az előző számítás eredményeként pozitív – tehát az adó-megállapítási időszakban keletkezett összes előzetesen felszámított adó összege nagyobb az ugyanezen időszakban levonható előzetesen felszámított adó összegénél – a különbözetet köteles az adóalany az adóhatóságnak megfizetni [ÁFA-tv. 48. § (2) bek.]. Amennyiben viszont az elszámolandó adó előjele a fenti számítás eredményeként negatív, az adóalany az elszámolandó adót – elsősorban az elévülési időn belül göngyölítetten a soron következő adó-megállapítási időszakban, mint fizetendő adót csökkentő tételt -beszámíthatja, illetve kivételesen a törvényben aprólékos részletességgel meghatározott feltételek fennállása esetén az adóbevallás benyújtásával egyidejűleg kérheti az adóhatóságtól az adó visszatérítését [adó-visszaigénylés; ÁFA-tv. 48. §(3) bek.]. Az előző vázlatos áttekintést figyelembe véve az ÁFA-val kapcsolatos bűncselekményt megvalósító magatartások törvényes minősítése a következők szerint történhet: 1. Helyes az az egységes ítélkezési gyakorlat (BH. 1993/218.; 1993/660.), amely a tettesi elkövetőnek adóalanyiság, azaz rendszeres vagy üzletszerű gazdasági tevékenység folytatása nélkül, az adóhatóság erre vonatkozó megtévesztésével történő ÁFAvisszaigénylését nem adócsalásként, hanem csalás bűncselekményeként bírálja el. A jogtalan haszonszerzést célzó tettesi magatartás ugyanis ebben az esetben az ÁFA-ra vonatkozó adó-jogviszonyon kívül esik, nem valóságos forgalomhoz kapcsolódik, tehát ÁFA adónemben adókötelezettséget sem eredményezhet. Fogalmilag kizárt ezért, hogy az adókötelezettséggel kapcsolatban történt megtévesztő magatartás okozatos következményeként az adóbevétel csökkenjék, ezáltal az adócsalás törvényi tényállása megvalósuljon. Az ÁFA visszaigénylése ebben az esetben a csalás bűntettének kísérlete. Ha viszont az elkövető részére az adóhatóság a visszaigényelt ÁFA-t kiutalja, vagy azt az igénylőnek a más adónemben fennálló, és az adóhatóság által nyilvántartott adótartozására elszámolják, a költségvetésben a büntetőjogi értelemben vett kár bekövetkezik, s a cselekményt a kár nagyságához igazodó befejezett csalásként kell minősíteni. 2. Azokban az esetekben, amikor az adóalany a valós gazdasági tevékenységével összefüggő adóbevételt az által csökkenti, hogy az eladási áraiban felszámított és beszedett ÁFA-t valamely részében az időszakos adóbevallásában eltitkolva, elhallgatva

- 117 -

tesz eleget az adófizetési kötelezettségének, ezzel a magatartásával adócsalást követ el. Az elkövetési érték az eltitkolt és be nem fizetett előzetesen felszámított adó összegének felel meg. Adócsalás – és nem csalás – valósul meg abban az esetben is, ha az ÁFA adóalanya annak érdekében, hogy ne kelljen ebben az adónemben adót fizetnie, vagy a törvény szerint fizetendő ÁFA-jának csökkentése végett az időszakos adóbevallásban az előzetesen felszámított adó levonásával kapcsolatban gazdasági esemény nélkül kiállított, azaz tartalmilag hamis bizonylatok (pl. fiktív számlák) alapján valótlanul közöl az adóhatósággal a bizonylatok valós tartalma esetén adólevonásra lehetőséget nyújtó adatokat, s ezzel – az önadózás révén – eléri, hogy a befizetendő ÁFA-ja a törvény szerint számított adókötelezettség összegénél kisebb legyen. Ennek a megtévesztő magatartásnak ugyanis az adóbevétel effektív csökkentése az eredménye, amely kizárja a cselekmény csalásként történő minősítését. Az ettől a megoldástól eltérő jogértelmezés (EBH. 2004/1108. sz., illetőleg BH. 2005/94. sz., és LB.Bf.IV.1228/2000/5. sz. közzé nem tett határozat) abból indul ki, hogy az adólevonási jog gyakorlása tulajdonképpen az adó-visszaigénylés technikailag egyszerűsített formája, a fiktív számlák alapján való adó-visszaigénylés ezért a költségvetést károsítja, tehát csalás. Kétségtelen, erre az érvelésre – látszólag – alapot nyújt az a körülmény, hogy az adó-levonási jogot formálisan lehetővé tevő fiktív számlákban feltüntetett előzetesen felszámított adóösszegnek egy másik adóalany részéről az adóhatóság számára történő befizetése, vagy elszámolása [ÁFA-tv. 32. § (1) bek.] ilyenkor nem történhetett meg, tehát a fiktív számlák alapján levont összeg előzőleg nem vált a költségvetés részévé. Ez azonban a jogegységi tanács megítélése szerint nem elegendő ok arra, hogy a fiktív számlákon alapuló adólevonással elkészített adóbevallás esetén a levonás összegét a költségvetésben okozott kárnak tekinthessük. Az adóbevétel törvényes mértéke ugyanis – az előzőekben kifejtettek szerint – az „elszámolandó adó” fogalmának felel meg, amely nem más, mint a fizetendő adó és a levonható adó különbözete [ÁFA-tv. 48. § (1) bek.], s az adóalany az elszámolandó adót köteles az adóhatóságnak megfizetni [ÁFA-tv. 48. § (2) bek.]. A fiktív számlák alapján való elszámolásnak pedig az a célja, az elkövető szándéka is arra irányul, hogy a törvényes mértékű adóbevételt a fiktív számlákban valótlanul feltüntetett adótartalomnak megfelelően csökkentse. A fiktív bizonylatok útján ÁFA adónemben bűncselekményt elkövető személy a fizetendő adója csökkentése érdekében rendszerint a más adónemekben (pl. társasági adó, személyi jövedelemadó) fennálló adókötelezettségének megállapításával kapcsolatban is feltünteti a fiktív bizonylatokban nettó számla-értékként valótlanul szereplő összeget, mint költséget növelő tételt. Szilárd az ítélkezési gyakorlat az e bűncselekmény adócsalásként való megítélését illetően. Nincs elvi indok már ezért sem a lényegileg ugyanezzel a technikával, de ÁFA adónemben megvalósított adórövidítés eltérő, csalás bűncselekményeként történő megítélésére. 3. Abban az esetben, amikor az adóalany az adójogviszony fennállása mellett, fiktív bizonylatok alapján az adóhatóságot megtévesztve olyan mértékű előzetesen felszámított adólevonási jogot állít szembe az általa beszedett fizetendő adóval, amelynek eredményeként az ÁFA fizetési kötelezettsége nem egyszerűen megszűnik, hanem visszatérítési igénye, illetőleg ezzel egyenértékűen az ÁFA-tv. 48. § (3) bekezdés a) pontja szerinti beszámítási igénye támad, úgy a visszaigényelt adóösszeg erejéig a költségvetésben károkozás történik. Ez a kár a visszaigényelt összeg kiutalásával, illetőleg a soron következő adó-megállapítási időszakban történő beszámítással következik be. Az adóalanynak ez a cselekménye tehát az 1. pontban kifejtettek szerint vagyon elleni bűncselekményként, csalásként értékelendő, amely alaki halmazatban áll azzal az adócsalással, amely az ÁFA fizetési kötelezettség megszűnését eredményező cselekmény miatt – az előző 2. pontban írtak szerint – állapítandó meg. Az alaki halmazatban álló cselekmények eltérő jogi tárgyakat (az adóbevételhez fűződő érdeket, illetőleg a vagyoni viszonyokat) sértenek, továbbá az adócsalás, valamint csalás törvényi tényállását tekintve – a tényállásszerű eredmény különbözősége folytán – a speciális törvényi tényállás elsőbbségének elve sem érvényesülhet, az alaki halmazat ezért valóságos. A tettes az ÁFA adónemben fennálló adókötelezettségének megszűnése erejéig az eltitkolt adóösszeg, mint elkövetési érték szerint minősülő adócsalást, továbbá a fiktív bizonylatok felhasználásával visszaigényelt vagy beszámított adóösszegre nézve csalást valósít meg. [1] 4. Csalás és az adócsalás halmazatban történő megállapítására kerül sor akkor is, amikor az elkövető fiktív bizonylat alapján a már befizetett forgalmi adót visszaigényli, majd pedig más cselekményével az adóhatóságot valótlan adatok közlésével megtévesztve az adófizetési kötelezettségét csökkenti. Ebben az esetben a cselekmények között anyagi halmazat létesül. Az előzőekben kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása és továbbfejlesztése érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Bszi. 32. §ának (4) bekezdése alapján közzéteszi. Budapest, 2006. március 20. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Belegi József s. k., előadó bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró,

- 118 -

Dr. Schäfer Annamária s. k., bíró. Helyesbítette a Magyar Közlöny 2006/43. száma. Megjelent 2006.04.14. 2/2006. Büntető jogegységi határozata az összbüntetésbe foglalás feltételeiről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2006. április 10. napján tartott ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: Az összbüntetésbe foglalásnak nem törvényi feltétele a büntetések folyamatos végrehajtása. Ha a terheltet feltételes szabadság tartama alatt olyan cselekmény miatt ítélik jogerősen végrehajtandó szabadságvesztésre, amelyet a korábbi ítélet jogerőre emelkedése előtt követett el, a büntetéseket összbüntetésbe kell foglalni arra tekintet nélkül, hogy az újabb büntetést foganatba vették-e vagy sem. A 3/2002. büntető jogegységi határozat I/3. pontját a Legfelsőbb Bíróság nem tartja fenn. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság a legfőbb ügyész indítványára jogegységi eljárást folytatott a következő jogértelmezést igénylő elvi kérdésben: – Helye van-e összbüntetésbe foglalásnak, ha a terheltet feltételes szabadságának tartama alatt, annak megszüntetése nélkül, jogerősen ismét végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik; ez utóbbi büntetését még a feltételes szabadság tartama alatt foganatba is veszik, és a terhelt valamennyi bűncselekményt a vele szemben legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése előtt követte el. A legfőbb ügyész jogegységi indítványa szerint a felvetett kérdésben a bírói gyakorlatban két – egymással ellentétes – álláspont alakult ki; emiatt az egységes bírói gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat hozatala szükséges. Az indítvány előterjesztője az eltérő álláspontokat konkrét bírósági határozatokkal szemléltette. A mellékelt határozatoknak a kérdés eldöntése szempontjából releváns részei az alábbiak: 1. A városi bíróság a terheltnek az utólagos összbünte-tésbe foglalás iránti kérelmét elutasította. Az egyik alapítéletben a terheltet 2003. május 22-én jogerősen – üzletszerűen elkövetett lopás bűntette és más bűncselekmények miatt – 3 év 6 hónap börtönbüntetésre ítélték. Büntetését 2003. május 23-án kezdte tölteni; abból 2004.április 9-én feltételes szabadságra bocsátották. Feltételes szabadsága 2005. április 8-án járt le; büntetését 2005.február 23-án töltötte ki. A másik alapítélet 1999. május és július hónapok közötti időben elkövetett üzletszerű lopás bűntette miatt 2 év 6 hónap börtönbüntetést tartalmazott. Ez az ítélet 2004. november 23-án emelkedett jogerőre. Büntetésének letöltését a terhelt 2005. január 25-én kezdte meg. A városi bíróság a kérelem elutasítását azzal indokolta, hogy a büntetés végrehajtása nem folyamatosan történt, hiszen 2004. április 9-e és 2005. január 25-e közötti időben a terhelt szabadlábon, feltételes szabadságon volt. Ennek ideje alatt rajta nem hajtottak végre szabadságvesztést. A Btk. 92. § (1) bekezdése és a Legfelsőbb Bíróság 3/2002. számú büntető jogegységi határozatának I/3. pontja alapján az összbüntetésbe foglalás kizárt. Amennyiben a bíróság a büntetéseket mégis összbüntetésbe foglalná, úgy törvényes ok nélkül megszüntetné a feltételes szabadságot. A másodfokú bíróság a végzés indokolását az alábbiakkal egészítette ki: A 3/2002. BJE határozat I/3. pontja szerint az összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották végre teljesen, illetve végrehajtásuk folyamatos. A jogegységi határozat indokolásának I/3/a) pontja szerint, ha az elkövető korábbi büntetését egy végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó újabb ítélet jogerőre emelkedésekor már végrehajtották, és ezért csak egy büntetést kell végrehajtani, az összbüntetésbe foglalás lehetősége nem nyílik meg. Az indokolás I/3/b) pontja szerint, ha két szabadságvesztést folyamatosan, időbeli megszakítás nélkül hajtanak végre, (az egyik büntetés kitöltése után az elkövető nem kerül szabadlábra), ebben az esetben a teljesen kitöltött szabadságvesztés az összbüntetésbe foglalás szempontjából nem tekinthető végrehajtottnak. A folyamatos végrehajtás eredményeként ugyanis az elkövető gyakorlatilag egy büntetést áll ki, „azaz az összbüntetésbe foglalás eléri célját”.

- 119 -

A jogegységi határozat indokolásából egyértelműen következik – írja a másodfokú bíróság – hogy összbüntetésbe foglalásra addig van lehetőség, amíg egyik büntetést sem hajtották végre teljesen, illetve végrehajtásuk folyamatos és így az elítélt ténylegesen egy büntetést áll ki. A rendelkező részben az „illetve” szó nem vagylagos feltételt jelent; összbüntetésbe foglalásnak csak abban az esetben van helye, ha a végrehajtás folyamatos. Amennyiben az elkövető szabadlábra került és a szabadságvesztések végrehajtása nem folyamatos, az összbüntetésbe foglalás lehetősége nem merülhet fel. Az elítélt védőjének a BK. 151. számú állásfoglalásra történő hivatkozását illetően – a másodfokú bíróság – még arra utalt, hogy azt a 3/2002. BJE indokolásának V. pontjában kifejtettek szerint a Legfelsőbb Bíróság a továbbiakban nem tekinti irányadónak, így arra a jogegységi határozat kihirdetését követően alappal hivatkozni nem lehet. (Tatabányai Városi Bíróság 5.Bk.448/2005/3. számú – és a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság 3.Bkf. 320/2005/3. számú végzései.) Lényegében a jogegységi határozat I/3. pontjára– és annak fentebb idézett indokolására – hivatkozással utasított el összbüntetésbe foglalás iránti kérelmeket a Debreceni Városi Bíróság az 5.Bk.809/2004/8. számú végzésével; illetőleg a HajdúBihar Megyei Bíróság az 1. Bkf. 101/2005/6. számú végzésével; a Pécsi Városi Bíróság a 11.Bk.65/2004/2. számú, illetőleg a Baranya Megyei Bíróság a 2.Bkf.60/2004/2. számú végzésével. 2. Más esetben az eljáró bíróságok a büntetéseket összbüntetésbe foglalták. A terheltet elsőfokon 2003. január 13-án meghozott, másodfokon 2003. április 29-én jogerős egyik alapítélettel sikkasztás vétsége és más bűncselekmények miatt 1 év 2 hónap börtönbüntetésre ítélték. A büntetését 2003. május 28-án kezdte meg; abból 2004. április 12-én feltételes szabadságra bocsátották. Feltételes szabadsága 2005. április 11-én járt le. A büntetését 2004. július 27-én töltötte ki. A másik alapítéletben 2003. március 25. napján és 2003 márciusában elkövetett 2 rendbeli csalás vétsége miatt 1 év 2 hónap börtönbüntetést szabtak ki vele szemben. A határozat másodfokon 2004. június 9-én emelkedett jogerőre. A terhelt e büntetésének letöltését 2004. november 25-én kezdte meg. Az elsőfokú végzést – amellyel a bíróság a kérelmet elutasította – a megyei bíróság hatályon kívül helyezte, és a városi bíróságot új eljárásra utasította. A másodfokú bíróság jogi indokai szerint az összbüntetésbe foglalás feltételei fennállanak, mert a terheltet a feltételes szabadságának tartama alatt ítélték jogerősen újabb végrehajtandó szabadságvesztésre, aminek a foganatba vételére is a korábbi büntetéséből engedélyezett feltételes szabadság tartama alatt került sor. Egységes és töretlen a bírói gyakorlat abban, hogy az összbüntetésbe foglalás feltételei fennállanak, ha a terhelten a korábbi szabadságvesztésből engedélyezett feltételes szabadság tartama alatt, a feltételes szabadságra bocsátás előtt elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott végrehajtandó szabadságvesztést vesznek foganatba. Ha az újabb jogerős elítélés az elítéltre korábban kiszabott szabadságvesztés töltésének vagy a feltételes szabadság tartamának időszakára esik – minthogy a feltételes szabadság része a szabadságvesztésnek – helye van az összbüntetésbe foglalásnak. A fentieken túl a 3/2002. BJE I/3. pontja szerint az összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották teljesen végre, illetve végrehajtásuk folyamatos. Az a szabadságvesztés, amiből az elítéltet feltételes szabadságra bocsátották, annak tartama alatt nem tekinthető végrehajtottnak. Tekintettel arra, hogy az újabb végrehajtandó büntetés foganatba vételére a feltételes szabadság ideje alatt kerül sor, fennáll az a feltétel is, hogy a szabadságvesztések töltésére folyamatosan kerül sor. (Csongrád Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 2.Bkf.668/2005/2. számú végzése, melyet követően a Szegedi Városi Bíróság 10.Beü.1376/2005/2. számú végzésével a büntetéseket összbüntetésbe foglalta.) De összbüntetési ítéleteket hoztak még: a Szombathelyi Városi Bíróságon Bk.245/2004/2. szám alatt, – melyet további mérséklést követően – a Vas Megyei Bíróság Bkf. 348/2004/2. számon helybenhagyott. A Nyíregyházi Városi Bíróságon Bk.1041/2004/2. szám alatt, – amit a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 3.Bkf. 106/2005/2. számon helybenhagyott. A Pápai Városi Bíróságon 2.Bk.310/2005/2. szám alatt, – amit a Veszprém Megyei Bíróság 2.Bkf.1022/2005/2. számon helybenhagyott. A jogegységi indítványban feltett elvi kérdésben az ítélkezési gyakorlat megosztottságát a mellékelt határozatok meggyőzően példázták. A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa ezért az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek tartotta [Be. 440. § (1) bekezdésének a) pontja]. A 3/2002. büntető jogegységi határozat meghozatalát az összbüntetésre vonatkozó anyagi jogi szabályok módosítása tette szükségessé. Amint azt a 3/2002. BJE indokolásának I. pontjában kifejtette, a Btk. novella a Btk. 92. §-ának (2) bekezdését hatályon kívül helyezte; az összbüntetés lehetősége az ún. kvázi halmazati összbüntetés lehetőségére „szűkült”. A Btk. 92. §-a (2) bekezdésének elhagyása folytán emiatt állást kellett foglalni abban a kérdésben, módosult-e az összbüntetésbe foglalás két korábbi általános feltétele, nevezetesen: „csak végrehajtandó és olyan szabadságvesztés büntetéseket lehet összbüntetésbe foglalni, amelyeket az összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre vagy amelyeket folyamatosan hajtanak végre”. Az egyik korábbi feltételt tekintve – és ennek indokát is adva – a jogegységi határozat arra az álláspontra jutott, hogy bár a „végrehajtandó” jelzőt a módosított normaszöveg nem használja, felfüggesztett szabadságvesztések egymással vagy felfüggesztett szabadságvesztések végrehajtandó szabadságvesztéssel összbüntetésbe nem foglalhatók.

- 120 -

Az összbüntetésbe foglalásnak tehát továbbra is törvényi feltétele a végrehajtandó szabadságvesztésre ítélés ténye [rendelkező rész I/1. pontja], de sor kerülhet összbüntetésre akkor is, ha a felfüggesztett szabadságvesztést utóbb végre kell hajtani (rendelkező rész I/2. pontja). Az összbüntetés másik korábbi feltételének („még nem hajtották végre” vagy „folyamatosan hajtanak végre”) elemzésével a 3/2002. BJE határozat valójában adós maradt; azt továbbra is evidens feltételnek tekintette. A rendelkező rész I/3. pontjában megállapította: „Az összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést sem hajtották teljesen végre, illetve végrehajtásuk folyamatos”. E megállapítása indokaként lényegében csak azt fejtette ki, amit az elsőként vázolt jogeset kapcsán a másodfokú bíróság I/3/a), illetve I/3/b) pontként idézett. A jogegységi indítványhoz mellékelt határozatok arra hívták fel a figyelmet, elsődlegesen annak vizsgálata szükséges, hogy a módosítás eredményeként az összbüntetés másik korábbi feltétele miként alakult. Ennek az elvi kérdésnek az eldöntése a jogegységi eljárás tárgyával szorosan összefüggött, és ebben történő iránymutatásra is a Be. 443. §-ának (2) bekezdése a jogegységi tanácsnak lehetőséget nyújtott. A módosítás előtt a Btk. 92-93. §-ai az összbüntetésnek két formáját szabályozták: az ún. nem kvázi halmazati összbüntetést és a kvázi halmazati összbüntetést. Mindkettőnek közös törvényi előfeltétele volt: a) több, határozott ideig tartó szabadságvesztésre történő jogerős elítélés [92. § (1) bekezdése], b) olyan végrehajtandó büntetésekről legyen szó, amelyeket az összbüntetésbe foglalás időpontjában még nem, vagy nem teljesen hajtottak végre, c) vagy azokat folyamatosan hajtják végre. [A b) és c) pontban írt feltételek a 92. § (2) bekezdésén alapultak.] Az ún. nem kvázi halmazati összbüntetés célja annak a hátránynak a kiküszöbölése volt, ami a terheltet több büntetés egymás utáni folyamatos végrehajtása miatt érte. Ebben az esetben az összbüntetés tartamát a Btk. 93. § (1) bekezdésében írtak szerint kellett meghatározni; és azt csak kisebb mértékben lehetett csökkenteni. A folyamatos végrehajtásnak mint törvényi feltételnek pedig a fentebb írt cél miatt jelentősége volt. A Btk. novella (1998. évi LXXXVIII. törvény 25. §-a) az összbüntetésre vonatkozó szabályokat megváltoztatta. Az ún. nem kvázi halmazati összbüntetést megszüntette, a kvázi halmazati összbüntetést megtartotta. A korábbi és a jelenleg hatályos anyagi jogi szabályok egybevetéséből azonban kitűnik, hogy a módosítás nem csupán „szűkítést”, tehát az ún. nem kvázi halmazati összbüntetés szabályainak a puszta elhagyását, hanem a kvázi halmazati összbüntetés feltételeinek teljes újraszabályozását eredményezte. A hatályos Btk. 92. § (1) bekezdése szerint az összbün-tetésbe foglalás feltétele: a) több határozott ideig tartó „végrehajtandó” (3/2002. BJE I/1. pontja) szabadságvesztésre ítélés, és b) az elkövető valamennyi bűncselekményt a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése előtt kövesse el. [A b) pont a módosítás előtt a 93. § (4) bekezdésében, a tartam meghatározásának feltételeként szerepelt.] A hatályos anyagi szabályokból következően tehát az összbüntetésbe foglalásnak már nem törvényi feltétele a büntetések folyamatos végrehajtása és nem zárja ki annak lehetőségét az egyik büntetés teljes kiállása sem. A kvázi halmazati büntetés célja ugyanis az, hogy a terheltet utólag olyan helyzetbe hozza, mintha valamennyi cselekményét a legkorábban hozott ítéletben bírálták volna el, és vele szemben halmazati büntetést szabtak volna ki, hiszen az elkövetési időpontok miatt erre – legalábbis elvileg, de sok esetben ténylegesen is – meg lett volna a lehetőség. Ez a cél pedig mindaddig elérhető, amíg a terheltnek az összbüntetési ítélet meghozatalakor van olyan büntetése, amelyet még nem vagy nem teljesen hajtottak végre. A célból következően nagyobb mérvű az elengedés mértéke is. Az összbüntetés célja viszont okafogyottá válik, amikor a büntetéseit már egészében végrehajtották. A fentiekben kifejtettek miatt a jogegységi tanács a 3/2002. BJE határozat rendelkező részének I/3. pontját nem tartja fenn, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy az indokolásnak az I/3/a) pontjában szereplő „Ha viszont ......” kezdetű utolsó bekezdését is mellőzni szükséges. Tévesnek bizonyult az indokolás I/3/b) pontja is, ami tartalmában az ún. nem kvázi halmazati összbüntetés kapcsán folytatott korábbi bírói gyakorlatnak felelt meg. A fenti helyesbítésből egyúttal az is következett, hogy a jogegységi indítványban felvetett elvi kérdés érdemi megoldását tekintve a jogegységi tanács azokkal a bíróságokkal értett egyet, amelyek a büntetéseket összbüntetésbe foglalták. A bírói gyakorlatban a vizsgált kérdés már a módosítás előtt is felmerült. A BH 1981/2. szám alatt közzétett eseti döntés c) pontjában a Legfelsőbb Bíróság kifejtette: azokban az esetekben, amikor a feltételes szabadság tartama alatt foganatba vesznek az elítélten valamely végrehajtandó szabadságvesztést anélkül, hogy a feltételes szabadság megszüntetésének a Btk. 48. §-a (4) bekezdésében foglalt feltételei fennállanának, ez egymagában szükségessé teszi a végrehajtandó, valamint annak a szabadságvesztésnek az összbüntetésbe foglalását, amelyből a terhelt feltételes szabadságra került. Ekkor is megvalósulnak ugyanis a „Btk. 92. §-ának (2) bekezdésében írt” feltételei, tehát az összbüntetésbe foglalás tárgyában a határozathozatal kötelező. Nem kétséges az sem, hogy az elítélt egyidejűleg feltételes szabadságot és egy korábbi ügyben

- 121 -

kiszabott szabadságvesztést nem tölthet, tehát lényegében ilyenkor is még végre nem hajtott végrehajtandó szabadságvesztések találkozásának esetéről van szó. Hasonló iránymutatást adott a BH. 1988/125. számú eseti döntés, az 1994-ben meghozott BK. 151. számú állásfoglalás I. pontja, és a BH. 1996/5. számú eseti döntés is. Ezek alapján rögzíthető, hogy több mint két évtizedre visszavezethetően a bírói gyakorlat a kérdést igenlően döntötte el. A BK. 151. számú állásfoglalás I. pontjában még szereplő iránymutatást a 3/2002. számú büntető jogegységi határozat nem vette át, ugyanekkor a BK. 151. számú állásfoglalást sem tartotta fenn. A legfőbb ügyész jogegységi indítványa ennek a hiánynak a pótlására is lehetőséget adott. A jogegységi tanács álláspontja szerint a BH. 1981/2. számú eseti döntésben tett elvi megállapítások a Btk. 92. § (2) bekezdésére történő utalás figyelmen kívül hagyásával jelenleg is helytállóak. A „folyamatos végrehajtás” az összbüntetésbe foglalásnak már nem törvényi feltétele, ezért ha a szabadságvesztés büntetés végrehajtása a feltételes szabadságra bocsátással „megszakad”, az az összbüntetésbe foglalásnak nem akadálya. A feltételes szabadság tartama azonos a szabadságvesztés hátralévő részével, de legalább egy év [Btk. 48. § (1) bekezdés első fordulat]. Ha a szabadságvesztés hátralevő része egy évnél rövidebb és végrehajtását nem rendelték el, a büntetést – a feltételes szabadság letelte után – a hátralévő rész utolsó napjával kell kitöltöttnek tekinteni [Btk. 48. § (2) bekezdés]. A fenti szabályokból következik az, hogy a feltételes szabadság is része a végrehajtandó szabadságvesztésnek. Annak tartama alatt a terhelt még szabadságvesztés hatálya alatt áll. A büntetés csak akkor lesz „végrehajtottnak” tekinthető, ha a feltételes szabadság eredményesen eltelt. Az összbüntetésbe foglalás során annak a büntetésnek, amelyből a terheltet feltételes szabadságra bocsátották, jelentősége csupán a tartam megállapítása során van, hiszen ha az a legsúlyosabb, akkor az összbüntetés tartamának is legalább azt el kell érnie, de még ekkor sem haladhatja meg a halmazatban álló legsúlyosabb bűncselekményre megállapított büntetési tétel felével megemelt felső határát. A terhelt tehát az összbüntetésbe foglalás eredményeként mindenképpen kedvezőbb helyzetbe kerül; a rövidebb tartamú büntetése akár teljesen elenyészhet, vagy jelentősen mérséklődhet. Ehhez a mérsékelt tartamhoz képest pedig – tekintet nélkül arra, hogy az újabb büntetést mikor veszik foganatba – ténylegesen kevesebb büntetést kell kiállnia, még ha azt teljesen ki is kell töltenie. Ha pedig az összbüntetésből feltételes szabadságra bocsátása lehetséges – a már ténylegesen letöltött tartam beszámításával – ez a lehetőség is lényegesen korábban nyílik meg. Feltételes szabadsága értelemszerűen ugyancsak hamarabb telik le, aminek a későbbi jogkövetkezmények szempontjából (pl. mentesítés lehetősége vagy visszaesés) is jelentősége van. Ily módon a terhelt – minthogy valamennyi korábbi alapítéletre vissza kell térni – utólag olyan helyzetbe kerül, mintha valamennyi cselekményét a legkorábban hozott ítéletben bírálták volna el, és vele szemben egyetlen szabadságvesztést szabtak volna ki. Az összbüntetés célja ekkor, és nem a folyamatos végrehajtás eredményeként [3/2002. BJE indokolás I/3/b) pont] valósul meg, mert a terhelt lényegében egy egységes szabadságvesztést áll ki. Nem kerül sor feltételes szabadságának törvényes ok nélküli megszüntetésére sem, mert feltételes szabadsága az összbüntetéshez igazodik. A kifejtettekre tekintettel a jogegységi tanács a Bszi. 27. §-ára és annak 32. §-a (4) bekezdésében foglaltakra is figyelemmel jogegységi határozatot hozott; határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2006. április 10. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Horváth Ibolya s. k., előadó bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Szabó Győző s. k., bíró, Dr. Belegi József s. k., bíró. 3/2006. Büntető jogegységi határozat az elsőfokú ítéletet tévesen hatályon kívül helyező másodfokú határozat orvosolási lehetőségeiről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

- 122 -

A Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten a 2006. évi június 14. napján tartott ülés, július 12. és október 6. napján megtartott nyilvános ülés alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: A büntetőeljárási törvény 2006. június 30. napjáig hatályos rendelkezése értelmében az elsőfokú ítéletet – a vádon túlterjeszkedés miatt – tévesen hatályon kívül helyező másodfokú határozat eljárási okból törvénysértő; de feltétlen eljárási szabálysértést nem, csupán relatívat valósít meg, ezért felülvizsgálati eljárásban nem orvosolható. INDOKOLÁS A csalás bűntette és más bűncselekmények miatt B. T. ellen az Ózdi Városi Bíróság és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság előtt folyamatban volt bűnügyben a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Főügyészség felülvizsgálati indítványt nyújtott be a másodfokú bíróságnak az első fokú ítéletet hatályon kívül helyező végzése ellen. Ennek elbírálása során a Legfelsőbb Bíróság B.II. tanácsa jogkérdésben el kívánt térni a Legfelsőbb Bíróság B.I. tanácsának 2005. február 15-én meghozott Bfv.I.779/2004/5. számú határozatától, ezért a 2006. február 9-én kelt Bfv.II.914/2005/6. számú végzésével jogegységi eljárást kezdeményezett és a jogegységi határozat meghozataláig a büntetőeljárást felfüggesztette. A végzés indokolása szerint az alapügyben meghozott másodfokú határozat tévesen állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság túlterjeszkedett a vádon, ennek következtében az elsőfokú ítélet törvényes vád hiányával indokolt hatályon kívül helyezése törvénysértő volt. A határozat azonban nem a büntető anyagi jog szabályait, hanem a vádelv eljárásjogi szabályait sértette meg, s mivel a törvényben a felülvizsgálati okok között ez nem szerepel, a törvénysértő határozat felülvizsgálatára nincs lehetőség. A Legfelsőbb Bíróság B.I. tanácsának az említett korábbi határozata a hasonló törvénysértést a büntető anyagi jog szabályai megsértésének, vagyis felülvizsgálati oknak tekintette, a megtámadott határozatot hatályon kívül helyezte, s a másodfokú bíróságot új eljárásra utasította. A Legfőbb Ügyészség a B.1 135/2006. számú átiratával úgy nyilatkozott, hogy a Legfelsőbb Bíróság B.II. tanácsának álláspontjával egyetért, s annak megfelelő határozat meghozatalát indítványozta. A jogegységi tanács megállapította, hogy a jogegységi eljárás lefolytatásának a Be. 439. §-a (1) bekezdés b) pontja szerinti előfeltétele megvalósult, mert a Legfelsőbb Bíróság B.II. tanácsa jogkérdésben kívánt eltérni a másik ítélkező (B.I.) tanács Bfv.I.779/2004/5. számú határozatától. Az eldöntendő jogkérdés az, hogy a B.II. tanács által felfüggesztett eljárásban, valamint általános érvénnyel is kimondva, a vázolt törvénysértés esetén van-e helye felülvizsgálatnak. Az alapügyben az Ózdi Városi Ügyészség vádirata a következő tényállást tartalmazta: B. T. terhelt 2002. október elején megbízta egyik ismerősét, A. I.-t a tulajdonában lévő Citroen ZX 1,4 típusú személygépkocsi értékesítésével. A gépkocsival átadott neki egy általa már aláírt kész adásvételi szerződést is, amelyet már csak a vevő adataival kellett utólag kitölteni. A gépkocsit 2002. november 7-én A. I. közvetítésével Sz. L. megvásárolta. A szerződés aláírása után A. I.-nak kifizette a 380 000 Ft vételárat, az pedig átadta neki a gépkocsi forgalmi engedélyét. A terhelt A. I. előtt eltitkolta, hogy a gépkocsit 80 000 Ft és annak járulékai erejéig végrehajtási jog terheli, és azt is, hogy az R. Bank Rt. javára elidegenítési tilalmat és elővásárlási jogot jegyeztek be. A leplezés érdekében a forgalmi engedély 3. lapját, amelyre az elidegenítési tilalmat bejegyezték, kitépte, s az engedélyt már így adta át A. I-nak. Sz. L. annak érdekében, hogy a gépkocsit a saját nevére írathassa, az azt terhelő 95 689 Ft tartozást a végrehajtónak kifizette, az elidegenítési és terhelési tilalom miatt azonban így sem tudta a gépkocsit átíratni. A cselekményével a terhelt a sértettnek 475 689 Ft kárt okozott. A tényállás alapján az ügyészség csalás bűntette és közokirattal visszaélés vétsége miatt emelt vádat; az ügyész a tárgyaláson a tényállást és a vádat fenntartotta. Az Ózdi Városi Bíróság a 2004. november 16-án meghozott B.468/2003/23. számú ítéletével a terheltet bűnösnek mondta ki csalás bűntettében, 6 hó börtönre és 1 év közügyektől eltiltásra ítélte; a közokirattal visszaélés vádja alól pedig felmentette. Az ítéleti tényállás szerint a terhelt a gépkocsit 2002. május 22-én a mezőkövesdi T. Kereskedelmi és Szolgáltató Bt.-től vásárolta, s május 24-én 640 000 Ft összegre kölcsönszerződést kötött az R. Bank Rt.-vel. A szerződésben vállalta, hogy a törlesztő részleteket az esedékesség napjáig kifizeti, s biztosítékul a gépkocsira elidegenítési és terhelési tilalom került bevezetésre. A terhelt a futamidő alatt befizetést nem teljesített, ezért a bank 2002. október 7-én a szerződést felmondta, élt a vételijogával, és megbízást adott a H.-K. Kft.-nek a gépkocsi visszaszármaztatására. A terhelt 2002. október elején 380 000 Ft kölcsönt vett fel A. I.-tól, s ennek fejében a gépkocsit és az arról szóló aláírt adásvételi szerződést adta át neki. A gépkocsit Sz. L. – A. I. közvetítésével – november 7-én 380 000 forintért megvásárolta, s annak forgalmi engedélyét is átvette. A terhelt A. I. előtt eltitkolta, hogy a gépkocsit idegen jogok terhelik. e bejegyzett jogok miatt Sz. L. nem írathatta át a nevére a megvett gépkocsit, a terhelt cselekménye folytán 475 689 Ft kára keletkezett. Az eljárás során nem nyert bizonyítást, hogy a forgalmi engedélyt a terhelt csonkította meg; a felmentő rendelkezés első fokon jogerőre emelkedett.

- 123 -

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság a 2005. június 8-án meghozott 7.Bf.1984/2004/13. számú végzésével az ítélet vagyon elleni cselekményre vonatkozó részét hatályon kívül helyezte. A végzés indokolása szerint az elsőfokú bíróság olyan tényeket is megállapított, amelyek a vádban nem szerepeltek. Ilyen tény, hogy a terhelt milyen módon került a gépkocsi birtokába, miért terhelték azt idegen jogok, valamint az is, hogy a terheltnek munkahelye, jövedelme nem volt, a felvett hitelből semmit nem törlesztett, az A. I.-tól felvett kölcsönt sem fizette vissza, s hogy erre lehetősége sem volt. Ezen tények a vádhoz képest olyan többletet tartalmaznak, amelyek nélkül a terhelt haszonszerzésre irányuló célzatát, a károkozási szándékát, így a csalás elkövetését nem lehetett volna megállapítani. Az elsőfokú bíróság törvényes vád nélkül járt el, ezért az ítéletét a Be. 373. § (1) bekezdés III. pontja értelmében hatályon kívül kellett helyezni. A végzés ellen a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Főügyészség felülvizsgálati indítványt nyújtott be, az indítványát a Legfőbb Ügyészség fenntartotta. Az ügyészi álláspont szerint a vádirat minden olyan tényt tartalmaz, amelynek alapján a büntetőjogi felelősség megállapítható. A vádon túlterjeszkedés nem valósult meg, viszont a téves végzés miatt az előterjesztett vád nem lett elbírálva, ezért azt az anyagi jogszabály megsértése miatt hatályon kívül kell helyezni, s a megyei bíróságot új eljárásra kell utasítani. A Legfelsőbb Bíróság B.II. tanácsa egyetértett az ügyészi állásponttal annyiban, hogy a megyei bíróság álláspontjával ellentétben az Ózdi Városi Bíróság nem terjeszkedett túl a vád tényein, az ítéletnek a hatályon kívül helyezése törvénysértő. Úgy ítélte meg azonban, hogy a megyei bíróság nem az anyagi, hanem az eljárásjogi szabályokat sértette meg, s mivel ez a szabálysértés a törvényben meghatározott felülvizsgálati okok között nem szerepel, a végzés ellen nincs helye felülvizsgálatnak. A jogegységi tanács a B.II. tanács végzésében kifejtett álláspontját – és a legfőbb ügyész ezzel egyező tartalmú indítványát – helyesnek, illetve alaposnak találta. A megyei főügyészség azért indítványozta a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság végzésének felülvizsgálatát, mert – álláspontja szerint – az Ózdi Városi Bíróság nem terjeszkedett túl a vád keretein, hanem „kizárólag a megvádolt terhelt büntetőjogi felelősségéről határozott”, ezért a megyei bíróság másodfokú eljárásában követett el anyagi jogszabálysértést, amikor az elsőfokú ítéletnek a vagyon elleni bűncselekményben bűnösséget megállapító rendelkezését hatályon kívül helyezte. A rendkívüli perorvoslat tehát azt a másodfokú végzést támadta, amely döntését a büntetőeljárási törvény 2006. június 30-ig hatályban volt 373. §-ának (1) bekezdés III. pontjában megjelölt okból hozta meg. A főügyészség felülvizsgálati indítványát ezért eljárási okra alapozta, de tévesen a Be. 405. § (1) bekezdés a) pontját hívta fel, amely anyagi jogszabálysértés esetén alkalmazható. Az indítvány ugyanis a hatályon kívül helyezést támadta, amely az eljárási törvény rendelkezéseinek hibás alkalmazásával valósult meg, és nem valamely büntető anyagi jogszabály megsértésével. A felülvizsgálatot megalapozó eljárási szabálysértéseket a Be. (2006. június 30-áig hatályos) 405. § (1) bekezdés c) és d) pontjai sorolják fel. Ezek közül a 405. § (1) bekezdés c) pontja szerint felülvizsgálatnak van helye, ha a bíróság határozatának meghozatalára a 373. § (1) bekezdésének II-IV. pontjaiban meghatározott eljárási szabálysértéssel került sor. A felülvizsgálati indítvánnyal érintett másodfokú határozat azért helyezte hatályon kívül az elsőfokú ítélet egyik rendelkezését, mert értékelése szerint az elsőfokú bíróság törvényes vád hiányában állapította meg a terhelt bűnösségét a vagyon elleni bűncselekményben. Döntésének jogi indokolásában is a Be. 373. § (1) bekezdés III. pontját jelölte meg törvényes okként. Eszerint: „a másodfokú bíróság tanácsülésen hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét, ha az elsőfokú bíróság törvényes vád hiányában járt el”. A megyei főügyészség az indítványt azonban nem emiatt nyújtotta be, hanem azért, mert ezt az idézett hatályon kívül helyezési okot a másodfokon eljáró megyei bíróság tévesen állapította meg. A Be. 405. §-a azonban az ilyen okból hibás határozat orvoslására nem ad (adott) módot. Miként azt a Bfv.II.914/2005/6. számú – eljárást felfüggesztő – végzés indokolása helyesen tartalmazza: „Bár ez az abszolút hatályon kívül helyezési ok szerepel a Be. felülvizsgálatról szóló XVII. Fejezetében [Be. 405. § (1) bekezdés c) pont], a szabályozásból kitűnően a vádon való túlterjeszkedés, mint eljárási szabálysértés a felülvizsgálati eljárásban a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését csak akkor eredményezheti, ha maga a megtámadott ítélet tartalmazza ezt az eljárásjogi hibát, aminek következménye a terhelt büntetőjogi felelősségének a vádelv sérelmével történő megállapítása. Jelen esetben azonban nem erről, hanem ennek „fordítottjáról” van szó. Az elsőfokú bíróság a terhelt büntetőjogi felelősségét nem törvényes vád hiányában, hanem törvényes vád alapján állapította meg. A másodfokú bíróság értelmezte tévesen a Be. 2. §-ában megfogalmazott vádelvet, és alkalmazta helytelenül a Be. 373. § (1) bekezdés III. pontját, és ezen eljárási szabálysértéssel hozott határozatával idézett elő olyan helyzetet, hogy a terhelt büntetőjogi felelősségéről nem született bírósági döntés. A Be. 405. § (1) bekezdés c) pontjának alkalmazása tehát ez esetben szóba sem jöhet.” A Legfelsőbb Bíróság ítélkező tanácsának – a korábbi Bfv.I.779/2004/5. számú végzésben jogkérdésben kifejtettől eltérni kívánó – álláspontját tartalmazó indítványa tehát nem a vádelv sérelmének, hanem annak értelmezésére irányult, hogy a vádelv sérelmét helytelenül megállapító és emiatt hatályon kívül helyezést kimondó másodfokú határozat milyen szabályt sért, s az felülvizsgálattal orvosolható-e. A kifejtettekből következik a Bfv.II.914/2005/6. számú határozatban adott jogértelmezés helyessége, tehát az, hogy a másodfokon eljárási okból téves hatályon kívül helyezés nem anyagi, hanem eljárási szabálysértés. Mivel ezt a Be. 2006. június 30-ig hatályban volt rendelkezései feltétlen eljárási szabálysértésként nem tartalmazták, felülvizsgálatát a törvény nem engedte meg. Megjegyzést érdemel, hogy a 2006. június 30-áig hatályban volt eljárási szabályok alkalmazásával a Be. 373. § (1) bekezdés III. pontjára alapított azon hatályon kívül helyezés, amely nem rendelkezett a büntetőeljárás megszüntetéséről, a Be. 257. §-ának (1)

- 124 -

bekezdésében meghatározott körben nem ügydöntő bírósági határozat, tehát az ilyen végzés felülvizsgálatát a törvény ez okból is kizárta. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa ezért helyt adott a jogegységi indítványnak és elvi álláspontját a rendelkező részben foglaltak szerint összegezte. A jogegységi tanács az indítvány elbírálásakor a büntetőeljárási törvény 2006. június 30-ig hatályban volt rendelkezéseire alapozta döntését, és az elvi iránymutatást azokra figyelemmel adta meg. A 2006. évi LI. törvény 2006. július 1-jétől hatályos rendelkezései megváltozott helyzetet eredményeznek a Be. 373. § (1) bekezdés II./e) pontjának bevezetésével, mert ez a törvényhely az I. pontban meghatározott valamely ok törvénysértő megállapítása miatt az eljárás megszüntetését is a feltétlen eljárási szabálysértések közé emelte. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa határozatát a Bsz. 32. § (4), illetve a Be. 445. § (2) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2006. október 6. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Bíró András s. k., előadó bíró, Dr. Demeter Ferencné s. k., bíró, Dr. Belegi József s. k., bíró, Dr. Márki Zoltán s. k., bíró. 4/2006. Büntető jogegységi határozat a felfüggesztett büntetés elévülése és a próbaidő tartama között fennálló összefüggésekről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten, a 2006. év szeptember hó 27. napján és október 6. napján tartott nyilvános ülés alapján – a legfőbb ügyész indítványa tárgyában – meghozta a következő jogegységi határozatot: I. A Büntető Törvénykönyv 67. §-ának (1), 68. §-ának (1) és 89. §-ának (1)–(3) bekezdése értelmében kizárt, hogy a végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés és pénzbüntetés elévülése a próbaidő tartama alatt bekövetkezzen. A próbaidő tartama alatt a büntetés végrehajtását elrendelő bírósági határozat jogerőre emelkedése a büntetés elévülésének a kezdő időpontja. II. A felfüggesztett büntetés elévülése a próbaidő leteltének napján kezdődik. A büntetés elévülését – a próbaidő letelte után – a felfüggesztett szabadságvesztés (pénzbüntetés) végrehajtását elrendelő jogerős bírósági határozat szakítja félbe. Ebben az esetben a büntetés elévülésének tartamába a próbaidő leteltétől a végrehajtást elrendelő bírósági határozat jogerőre emelkedéséig eltelt idő – a Büntető Törvénykönyv értelmében – nem számít be. INDOKOLÁS I. 1. A legfőbb ügyész BF.2679/2005. szám alatt a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. §-a (1) bekezdése a) pontjának második fordulatára hivatkozással, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, elvi kérdésben jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. A jogegységi indítvány szerint a bíróságok eltérően ítélik meg, hogy a Btk. 68. §-ának (4) bekezdése értelmében félbeszakítja-e a büntetés elévülését az elsőfokú bíróságnak a korábban kiszabott felfüggesztett büntetés végrehajtását elrendelő ítélete. 2. A jogegységi indítvány az eltérő álláspontok szemléltetésére a következő bírósági határozatokat hozta fel. a) A Budai Központi Kerületi Bíróság az 1996. május 9. napján meghozott és jogerőre emelkedett 2.B.I.52/1995/51. számú ítéletével a terheltet orgazdaság bűntette miatt, mint különös visszaesőt 10 hónapi – végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetésre ítélte.

- 125 -

A Pesti Központi Kerületi Bíróság a 2004. március 4. napján kelt 7.B.VI.1568/ 1999/59. számú ítéletével ugyanezen terheltet – az 1998. február 18. napján elkövetett – sikkasztás bűntette miatt 7 hónapi börtönbüntetésre ítélte, és egyben – a Btk. 91. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján – elrendelte a Budai Központi Kerületi Bíróság által kiszabott szabadságvesztés végrehajtását. A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság a 2004. szeptember 23. napján kelt 22.Bf.7447/2004/3. számú ítéletével a PKKB ítéletét annyiban változtatta meg, hogy a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendelését mellőzte, mert álláspontja szerint – figyelemmel a Btk. 67. §-a (1) bekezdésének d) pontjára és 68. §-ának (1) bekezdésére – a BKKB 2.B.I.52/1995/51. számú ítéletével kiszabott börtönbüntetés 2004. május 8. napján elévült, ezért már nem hajtható végre. b) A Budai Központi Kerületi Bíróság a 2005. május 6. napján (a Be. 572. §-a szerinti különleges eljárás során) meghozott 2.Bk.I.761/2005/2. számú végzésével a BKKB 2.B.I.52/1995/51. számú ítéletével kiszabott – végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett – 10 hónapi börtönbüntetés végrehajtását elrendelte. A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság a 2005. június 28. napján meghozott 22.Bkf.7149/2005/2. számú végzésével a BKKB (elsőfokú) határozatát megváltoztatta, és a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelésére irányuló ügyészi indítványt elutasította. A Fővárosi Bíróság kifejtette, hogy a Btk. 68. §-ának (4) bekezdése szerint a büntetés végrehajthatóságának elévülését félbeszakítja az elítélt ellen a büntetés végrehajtása iránt tett intézkedés. A felfüggesztett büntetés a jogintézmény lényegéből adódóan nem végrehajtható. Ebből az következik, hogy végrehajtása érdekében csak akkor lehet intézkedni, ha végrehajthatóvá vált. A felfüggesztett büntetés azt követően válik végrehajthatóvá, hogy a végrehajtását jogerős határozat elrendeli, e jogerős határozatot pedig nyilvánvalóan szintén a felfüggesztett büntetés elévülési idején belül kell meghozni. Az elévülés szempontjából tehát a felfüggesztett büntetés végrehajtásának elrendelése, és a végrehajtás érdekében tett intézkedés a Btk. helyes értelmezése szerint egymással össze nem mosható fogalom. Az ügyészség értelmezése szerint a felfüggesztett büntetés végrehajtásáról a törvény ellenére rendelkező nem jogerős határozat az elévülést akkor is félbeszakítja, ha a jogerős határozat e rendelkezést már mellőzi. Ugyanerre az eredményre vezet az is, ha az elsőfokú bíróságnak a felfüggesztett büntetés végrehajtásáról rendelkező határozatát a másodfokú bíróság utóbb hatályon kívül helyezi. A Fővárosi Bíróság szerint az ügyészség és az elsőfokú bíróság által követendőnek vélt ilyen gyakorlat egyúttal a tisztességes eljárás és jogbiztonság alkotmányos követelményének a sérelmét is jelenti, hiszen ezzel nem egyeztethető össze, hogy egy jogerőre nem emelkedő és ezért ténylegesen sohasem hatályosuló rendelkezés következtében a terhelt hátrányosabb helyzetbe kerüljön. c) A Legfelsőbb Bíróság a Bfv.I.1560/2002/8. számú – felülvizsgálati eljárásban hozott, s a Pesti Központi Kerületi Bíróság 7.B.33966/1996/87., illetőleg a Fővárosi Bíróság 24.Bf.5737/2001/25. számú ítéletét hatályában fenntartó – végzésében a felülvizsgálati indítványt – a korábban kiszabott (végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett) börtönbüntetés végrehajtásának alapügyben történt elrendelését kifogásoló részében is – alaptalannak tartotta. A Legfelsőbb Bíróság e körben utalt arra, hogy az alapügyben eljáró elsőfokú bíróság a próbaidő tartama alatt rendelte el a szabadságvesztés végrehajtását, mely rendelkezés – a másodfokú ítélettel – kétségtelenül a próbaidő letelte után emelkedett jogerőre. A Legfelsőbb Bíróság ugyanakkor kifejtette, hogy „– a törvény helyes értelmét tükröző bírói gyakorlat szerint – az elsőfokú bíróságnak a korábban kiszabott felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását elrendelő ítélete a felfüggesztett szabadságvesztés elévülését félbeszakítja, s így az első fokú ítélet kelte irányadó annak eldöntésénél, hogy a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását el kell-e rendelni (BJD 3698).” (BH 2003/487.) d) A Legfelsőbb Bíróság a Bfv.I.2.529/2003/5. számú – felülvizsgálati eljárásban hozott, s a Budakörnyéki Bíróság 13.B.288/2001/30., illetőleg a Pest Megyei Bíróság 2.Bf.77/2002/5. számú ítéletét hatályában fenntartó – végzésében a felülvizsgálati indítványt a korábban kiszabott (végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett) börtönbüntetés végrehajtásának alapügyben történt elrendelését kifogásoló részében is alaptalannak tartotta. A Legfelsőbb Bíróság utalt arra, hogy az alapügyben a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának nem jogerős elrendelése, majd ezen ítéleti rendelkezés helybenhagyása kétségtelenül a próbaidőn túl történt. A Legfelsőbb Bíróság ugyanakkor ebben az ügyben is kifejtette, hogy – a vonatkozó törvényi rendelkezések értelmében – a próbaidő tartama alatt az elévülés nem folyik, az csak a próbaidő leteltének napjával kezdődik el; a megindult elévülést azonban megszakította az első fokú nem jogerős ítélet kihirdetése, majd a határozat jogerőre emelkedése, amelyek a töretlen gyakorlat szerint elévülést megszakító, egyben újra indító hatósági aktusoknak számítanak (BH 2004/446). 3. A jogegységi indítvány szerint kétségtelen, hogy a büntethetőség és a büntetés elévülésénél a törvény a megszakító cselekmények körét eltérően jelöli meg, mert a büntethetőség elévülése esetében a hatósági aktus okát, a büntetés elévülése esetében pedig a célját jelöli meg, azonban az elévülést félbeszakító intézkedések fogalmi ismérve egységes. A Legfelsőbb Bíróság (felhozott döntésekkel szemléltetett) gyakorlata azon a törvényértelmezésen alapul, mely szerint a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásáról rendelkező nem jogerős ítélet a büntetés elévülését félbeszakítja, szemben a Fővárosi Bíróság álláspontjával. Mindezek alapján – a jogegységi indítvány szerint – a Fővárosi Bíróság tévesen értelmezi a törvényt, amikor olyan gyakorlatot folytat, hogy csak a jogerősen végrehajtani rendelt büntetés végrehajtása végett tett intézkedés szakítja félbe a büntetés elévülését. A jogegységi indítvány szerint a Btk. 68. §-ának (4) bekezdése nem a jogerős bírói ítéletet, hanem az elítélt ellen, a büntetés végrehajtása iránt tett intézkedést tekinti az elévülés félbeszakítását eredményező eljárási cselekménynek. A jogegységi indítvány utal arra, hogy a jogerő valóban nélkülözhetetlen feltétele a végrehajthatóságnak, azonban a Btk. 68. §ának (4) bekezdése szempontjából a felfüggesztettbüntetés végrehajtását elrendelő ítélet jogereje közömbös. A törvény egyéb

- 126 -

rendelkezéseiből is félreérthetetlenül következik, hogy a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtása végett tett intézkedésnek – történjék az akár ítélettel is – anyagi jogerőhatása nincs. Az ilyen rendelkezés törvénysértő voltát a bíróság a Be. 572. §-a alapján hivatalból is orvosolni köteles; a Be. 6. §-a (3) bekezdésének d) pontja pedig ezt a szabályozást kivonja a többszöri eljárás tilalma alól. II. Az eldöntendő elvi kérdés, hogy a Büntető Törvénykönyvnek a büntetés elévülésére és végrehajtásának felfüggesztésére vonatkozó rendelkezései alapján a végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtásának nem jogerős elrendelése a büntetés elévülését félbeszakítja-e. Kétségtelen, hogy a legfőbb ügyész által megjelölt jogkérdést a bíróságok eltérően értelmezik, ezért az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bsz.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti okból – jogegységi határozat meghozatala szükséges. A Legfelsőbb Bíróság a Be. 440. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján, a jogegységi indítvány érdemi elbírálása végett – a Be. 442. §-a (3) bekezdése szerint – nyilvános ülést tartott, melyen a legfőbb ügyész képviselője a jogegységi indítványt fenntartva, az abban foglaltakkal egyező tartalommal szólalt fel. III. A jogegységi indítvány – eltérő indokokkal – alapos. 1. a) Az eldöntendő elvi kérdés – értelemszerűen – kizárólag olyan büntetésre (illetve büntetési nemre) vonatkozik, amely végrehajtásának felfüggesztését a Btk. lehetővé teszi. A Btk. 89. §-a értelmében ilyen a szabadságvesztés és a pénzbüntetés. A Btk. 38. §-a (1) bekezdésének 1. pontja alapján a szabadságvesztés, a 3. pontja alapján pedig a pénzbüntetés a kiszabható főbüntetés neme. Ezért a Btk. 66. §-ának b) pontja és 67. §-ának (1) bekezdése értelmében mindig a szabadságvesztés, illetve a pénzbüntetés évül el, s e tekintetben közömbös a végrehajtás próbaidőre történő felfüggesztése. b) A Btk. 68. §-a (1) bekezdése első mondatának első fordulata értelmében a végrehajtandóként kiszabott szabadságvesztés és pénzbüntetés elévülésének kezdő időpontja a büntetést kiszabó határozat jogerőre emelkedésének napja; ha pedig a végrehajtást felfüggesztik, akkor – a Btk. 68. §-a (1) bekezdése első mondatának második fordulata alapján – a próbaidő leteltének a napja. c) A Btk. 67. §-a (1) bekezdésének és a Btk. 89. §-a (1)–(3) bekezdésének egybevetett értelméből az következik, hogy főszabályként szabadságvesztés esetében a legrövidebb elévülési idő megegyezik a leghosszabb próbaidővel, míg pénzbüntetés esetében a próbaidő az elévülési időnél rövidebb. Ehhez képest a Btk. 89. §-ának (4) és (5) bekezdése két olyan esetről rendelkezik, amikor a próbaidő meghosszabbodik. d) E törvényi rendelkezések értelmében kizárt, hogy a büntetés elévülése a próbaidő alatt bekövetkezzen, mert – amellett, hogy főszabályként a próbaidő nem haladhatja meg a legrövidebb elévülési időt – a próbaidő (illetve annak esetlegesen meghosszabbodott tartama) alatt az elévülés (figyelemmel annak kezdő időpontjára vonatkozó rendelkezésre) meg sem kezdődik. 2. A végrehajtás próbaidőre történő felfüggesztésének nem az elévülési idő tartama, hanem az elévülés kezdő időpontja miatt van jelentősége, mert a végrehajtást – így annak elrendelését – az zárja ki, ha az adott szabadságvesztés vagy pénzbüntetés Btk. 67. §-a (1) bekezdése első mondatának második fordulata szerinti (a próbaidő leteltének napján kezdődő) elévülési ideje már letelt. 3. A bíróság végrehajtást elrendelő határozatának jogerőre emelkedésével válik a – korábban végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett – szabadságvesztés vagy pénzbüntetés végrehajthatóvá. 4. A büntetés elévülését félbeszakítja – a Btk. 68. §-a (1) bekezdésének második mondata alapján, ha az elítélt a szabadságvesztés végrehajtása alatt megszökik, s az elévülés tartama a szökés napjával újra kezdődik; – a Btk. 68. §-ának (4) bekezdése alapján az elítélt ellen a büntetés végrehajtása végett tett intézkedés, s a félbeszakítás napjával az elévülés határideje ismét elkezdődik. A Btk. 68. §-a (1) bekezdésének második mondata – értelemszerűen – arra vonatkozik, amikor a bíróság által jogerősen kiszabott végrehajtandó büntetés, vagy a próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtásának jogerős elrendelése esetén a végrehajtást foganatosították. A Btk. 68. §-ának (4) bekezdése pedig arra az esetre vonatkozik, ha a próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtását a bíróság jogerősen elrendelte és a végrehajtás végett történik intézkedés. 5. a) A bíróság – próbaidő alatt hozott – végrehajtást elrendelő határozata azért nem a Btk. 68. §-ának (4) bekezdése értelmében vett (az elévülést félbeszakító) intézkedés, mert a Btk. 68. §-a (1) bekezdése első mondatának második fordulata értelmében a próbaidő alatt a büntetés elévülése nem kezdődik meg. A próbaidő alatt hozott ilyen határozat jogerőre emelkedésének időpontjában kezdődik a büntetés elévülése. b) A bíróság – próbaidő letelte után hozott – végrehajtást elrendelő nem jogerős határozata pedig azért nem a Btk. 68. §-ának (4) bekezdése értelmében vett (az elévülést félbeszakító) intézkedés, mert bár a határozat meghozatala előtt a büntetés elévülése [a Btk. 68. §-a (1) bekezdése első mondatának második fordulata alapján] már megkezdődött, azonban a kiszabott büntetés a végrehajtást elrendelő határozat jogerőre emelkedéséig nem tekinthető végre-hajthatónak.

- 127 -

6. Ha a bíróság végrehajtást elrendelő határozata a próbaidő letelte előtt jogerőre emelkedik, s ezáltal a büntetés végrehajthatóvá válik, akkor e határozat jogerőre emelkedésének az időpontja az elévülés kezdő időpontja. A végrehajtást elrendelő határozat próbaidő leteltét követő jogerőre emelkedésével a Btk. 68. §-a (1) bekezdése első mondatának második fordulata alapján elkezdődött elévülés viszont értelemszerűen félbeszakad. Ezt követően – a már jogerősen végrehajthatóvá vált büntetés elévülése tekintetében – a Btk. 68. §-ának (4) bekezdése alkalmazható, illetve alkalmazandó. 7. A Btk. 68. §-a nem a büntetés elévülésének nyugvásáról, hanem félbeszakításáról, illetve kezdő időpontjairól rendelkezik. Ezért amennyiben a korábban kiszabott – és végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett – szabadságvesztés, illetve pénzbüntetés végrehajtását jogerősen elrendelik, akkor az adott büntetés elévülésének – Btk. 67. §-ának (1) bekezdése szerinti – tartamába a próbaidő leteltétől a végrehajtást elrendelő bírósági határozat jogerőre emelkedéséig eltelt idő nem számít be. IV. A fentiek alapján a jogegységi tanács a Bírósági Határozatokban 2003. évben közzétett 487. és 2004. évben közzétett 446. számú döntésekben kifejtett jogértelmezést a jövőben nem tartja irányadónak. Ekként a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa – a Be. 443. §-ának (1) bekezdése szerint – a Bsz. 29. §-a (1) bekezdésének a), illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a Be. 443. §-ának (2) bekezdése alapján a jogegységi indítványnak – eltérő indokokkal – helyt adott és a rendelkező rész szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatát – a Bsz. 32. §-ának (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának (2) bekezdése alapján – a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2006. október 6. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Márki Zoltán s. k., előadó bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Belegi József s. k., bíró. 1/2007. Büntető jogegységi határozat kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények tárgyában A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten, a 2007. év március hó 9., április hó 11. és május hó 21. napján tartott nyilvános ülésen – a legfőbb ügyész helyettesének és a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa tárgyában – meghozta a következő jogegységi határozatot: I. Kábítószerrel visszaélés megvalósulásakor természetes egységet csak az azonos törvényi tényállásba ütköző magatartások képeznek. E bűncselekmény tekintetében nem azonos, hanem külön-külön törvényi tényállás: a Büntető Törvénykönyv 282. §-a, 282/A. §a, 282/B. § (1) bekezdése, 282/B. § (2) bekezdése, 282/C. § (1) bekezdése, 282/C. § (2) bekezdése. A kábítószer mennyiségek tiszta hatóanyagának összeszámítására csak e hat tényállás szerinti elkövetéseken belül van lehetőség. Az említett hat tényállás elkövetéseinek találkozásakor és azok egy eljárásban történő elbírálásakor bűnhalmazat valósul meg, ezért ezekben az esetekben nincs helye a kábítószerek tiszta hatóanyag-mennyiségei összeszámításának. II. A megszerzéssel elkövetett kábítószerrel visszaélés megvalósulásának és befejezettségének megállapíthatósága szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a megszerzett kábítószer-mennyiségeknek később mi lett a sorsa. III. A forgalomba hozatallal elkövetett kábítószerrel visszaélés kísérletének megállapíthatóságához – a BK. 155. számú állásfoglalás II/5/a) részében kifejtettekre is figyelemmel – a BH 2002/299. számú eseti döntés tartalmaz iránymutató szempontokat a gyakorlat számára e bűncselekmények befejezettségének és kísérletének elhatárolását illetően is.

- 128 -

IV. A kereskedéssel elkövetés tényállásszerűségének értelmezéséhez – megőrizve a BK. 155. számú állásfoglalás II/5/b) pontjának elvi tartalmát – a BH 1999/101. számú eseti döntés ad iránymutató szempontokat. Ezekben elvi éllel kifejtettek szerint a kereskedéssel elkövetett kábítószerrel visszaélések a forgalomba hozatalnál tágabb elkövetési magatartások. Adás-vételek által valósulnak meg, haszonszerzésre irányulnak és magukba foglalnak minden olyan tevékenységet, amely elősegíti, hogy a kábítószer eljusson a viszonteladóhoz vagy a fogyasztóhoz. Ezek közé tartozik a kábítószernek kereskedés céljából történő megszerzése, készletezése is, amely magatartás befejezett önálló tettesi cselekmény. A kereskedéssel elkövetési fordulatnak – eltérően a forgalomba hozataltól – a kísérleti stádiuma általában kizárt. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész helyettese és a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese – egyaránt a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény [Bsz.] 29. §-a (1) bekezdésének a) pontjának, illetve a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény [Be.] 439. §-a (1) bekezdése a) pontjának második fordulatára hivatkozva – a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény [Btk.] szerinti kábítószerrel visszaélés bűncselekménye kapcsán, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, elvi kérdésben jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. A legfőbb ügyész helyettesének BF. 2115/2006. számú indítványa szerint – a Btk. 282. § (1) bekezdése esetében – annak megítélése eltérő, hogy a megszerzett és tartott, de már elfogyasztott kábítószer mennyisége összegezhető-e. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének 2007. E1. IIJE/B. 2/1. számú indítványa szerint pedig annak megítélése eltérő, hogy a forgalomba hozatal céljából megszerzett, és tartott kábítószer esetében a Btk. 282. §-ának (1) bekezdése szerinti bűncselekmény befejezett alakzatát, avagy a Btk. 282/A. §-ának (1) bekezdése szerinti bűncselekmény kísérletét kell-e megállapítani. A) A legfőbb ügyész helyettese az – általa felvetett kérdésben – eltérő álláspontok szemléltetésére a következő bírósági határozatokat hozta fel. 1. A Fővárosi ítélőtábla a 2006. március 16. napján meghozott 3. BF. 562/2005/30. számú ítéletében – a tényállást kiegészítve – tényként rögzítette, hogy a fogyasztóként megjelölt terheltek pontosan meg nem állapítható súlyú, fajtájú és hatóanyag tartalmú kábítószert szereztek meg fogyasztási céllal, s az egy-egy alkalommal megszerzett kábítószer hatóanyag tartalma a csekély mennyiség felső határát nem érte el. A Fővárosi ítélőtábla az érintett terheltekkel szemben a kábítószerrel visszaélés vétsége miatt indított büntetőeljárást – mert annak a kereskedéssel elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntettét is megvalósító terheltek felelősségre vonása szempontjából nem volt jelentősége – megszüntette. Kifejtette, hogy – miután a törvény különbséget tesz fogyasztói [Btk. 282. § (1) bek.] és forgalmazói [Btk. 282/A. § (1) bek.] típusú elkövetési magatartások között – a kábítószer fogyasztás céljából való és a kereskedés céljából való megszerzése, nem törvényi egységet, hanem halmazatot képez. A halmazat megállapításakor a táblabíróság, a Legfelsőbb Bíróság 2005. május 24. napján hozott Bf. III. 261. /2005/6. számú határozatára utalva maga is arra az álláspontra jutott, hogy az anyagi jogi szabályok 2003. március 1. napjától hatályos változása folytán az 5/1998. Büntető jogegységi határozatban adott iránymutatás a maga egészében már nem követhető, mert természetes egységet csak az azonos törvényi tényálláson belül szabályozott magatartások képezhetnek, míg a külön tényállás alá eső magatartások valóságos anyagi halmazatot képeznek. A fogyasztással kapcsolatos jogi álláspontját viszont a Fővárosi ítélőtábla a következőkkel indokolta. A kábítószer fogyasztójának esetében „az egy alkalommal, fogyasztás céljából az elkövető birtokában ténylegesen együtt lévő kábítószer-mennyiség az irányadó a bűncselekmény mennyiség szerinti minősítése szempontjából. Ennek oka az, hogy az egy alkalommal fogyasztás céljára az elkövető birtokában ténylegesen együtt levő kábítószer mennyisége fejezi ki a jogtárgy veszélyeztetettségét, illetve sérelmét, és nem a valójában együtt soha meg nem levő részmennyiségek összességéből adódó mennyiség. Ez ugyanis csupán számtani művelet eredménye; a jogtárgy sérelme pedig csak akkor következik be, ha a sérelmet előidéző mennyiségek egy időben, együtt vannak. Amennyiben az egyes részmennyiségek az elfogyasztással folyamatosan megsemmisülnek, és ezért nem halmozódnak fel, a közegészség fokozott veszélyeztetettsége sem következik be.” Itt megjegyzendő, hogy – bár erre az ítéletben utalás nincs – az idézett szövegrész a BH 1989/304. számú eseti döntésben szerepel. Ezt az eseti döntést az 5/1998. Büntető jogegységi határozat nem tartotta fenn. A Fővárosi ítélőtábla tehát a jogegységi határozat 2. pontjával szemben a fentebb megjelölt eseti döntéshez tért vissza, amikor a fogyasztás céljából megszerzett, majd elfogyasztott mennyiségeket nem tartotta összegezhetőnek. 2. Az eltérő példaként felhozott esetekben viszont – az első fokon jogerőre emelkedett ítéletek tényállásából megállapíthatóan – az eljárt bíróságok a jogegységi határozatnak a mennyiségek összegzésére vonatkozó iránymutatását követték; a jogi minősítés, illetve a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából az elfogyasztott, és ezért meg nem lévő mennyiséget is figyelembe vették. (A Bács-Kiskun Megyei Bíróság 3. B. 774/2004/140. számú, 2005. április 14. napján, a Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 6. B. II. 1307/2005/7. számú, 2006. március 23. napján, a Szegedi Városi Bíróság 20. B. 650/2005/2. számú, 2005. június 2. napján jogerős határozata.) B) A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese az általa felvetett elvi kérdésben a gyakorlat megosztottságát a következő bírósági határozatokkal példázta. 1. A Fejér Megyei Bíróság B. 54/2005/39. számú ítéletének tényállása szerint az I. rendű terhelt 2003 őszétől kezdve több személynek adott el általa beszerzett kábítószert, többnyire extasy tablettát. 2004. március 25. napján az I. rendű terheltet rendőrök igazoltatták, s tőle kereskedés céljából tartott, jelentős mennyiségű kábítószert foglaltak le.

- 129 -

A megyei bíróság a cselekményt egységesen jelentős mennyiségre kereskedéssel elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntettének minősítette [Btk. 282/A. § (1) és (3) bekezdés]. A Fővárosi ítélőtábla, mint másodfokú bíróság a 2006. október 26. napján meghozott 3. Bf. 76/2006/13. számú ítéletében a tényállást annyiban pontosította, hogy az I. rendű terhelt 2003 őszétől 2004. januárig terjedő időben adott el több személynek kábítószert; és megváltoztatta a jogi minősítést. A másodfokú bíróság szerint 2003. év őszétől 2004. januárig az I. rendű terhelt kifejezetten kereskedői magatartást tanúsított, mely külön értékelendő, és csekély mennyiségű kábítószerre kereskedéssel elkövetett kábítószerrel visszaélés vétségének minősül [Btk. 282/A. § (1) bek. IV. ford. és (6) bek. a) pont]. A 2004. márciusi cselekmény esetében az I. rendű terhelt a jelentős mennyiség alsó határát meghaladó kábítószert kétségtelenül kereskedés céljából szerezte meg, de annak sem átadására, sem értékesítése megkezdésére nem került sor, mert azt tőle lefoglalták. A Fővárosi ítélőtábla (BH 2003/182. számú eseti döntésre hivatkozó) álláspontja szerint a terhelt e cselekménye – miután a (súlyosabb megítélésű) kereskedésre nézve elkövetési magatartást nem fejtett ki – pusztán azon az alapon, hogy nála a kábítószert megtalálták és tőle lefoglalták, kereskedésként nem, még annak kísérleteként sem értékelhető. Ezért e cselekmény jelentős mennyiségű kábítószer megszerzésével elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntettének minősül [Btk. 282. § (1) bek. III. ford. és (2) bek. d) pont]. A Fővárosi ítélőtábla szerint a kereskedésre irányuló szándékra figyelemmel a két elkövetési magatartás lényegében egy törvényi tényállásba ütközik, ennek ellenére természetes egységet még az 5/1998. Büntető jogegységi határozat értelmében sem képezhettek, mivel időben és térben eltértek egymástól. A táblabíróság által hivatkozott BH 2003/182. számú eseti döntés a Legfelsőbb Bíróság 2002. június 11. napján hozott Bf. III. 1. 216/2001/6. számú ítélete. Ebben a Legfelsőbb Bíróság elvi éllel azt fejtette ki, hogy pusztán a kábítószer részleges értékesítés céljából való országba behozatala, amennyiben az értékesítés vagy átadás megkezdésére még nem került sor, kísérletként sem valósítja meg a súlyosabb megítélésű, forgalomba hozatallal történő elkövetést. Ezért (az akkor hatályos Btk. alapján) nem a 282. § (2) bekezdése szerinti kísérlet, hanem a 282. § (1) bekezdésének I. fordulata szerinti bűncselekmény befejezett alakzatának megállapítása a helyénvaló. 2. Az előzőektől eltérő jogértelmezést folytat a Győri ítélőtábla, amit a következő határozatok szemléltetnek. A Veszprém Megyei Bíróság 5. B. 1235/2004/10. számú ítéletének tényállása szerint 2002. április 25. napján a terhelt – egy előre egyeztetett időpontban – más személyeknek történő továbbértékesítés céljával 493 db kábítószert tartalmazó – a jelentős mennyiség alsó határát meghaladó hatóanyagtartalmú – tablettát vásárolt, amellyel kereskedett, s amit tőle ugyanezen a napon lefoglaltak. A megyei bíróság e cselekményt jelentős mennyiségű kábítószerrel visszaélés bűntettének minősítette [Btk. 282/A. § (1) és (3) bek.]. A másodfokú eljárás során a Győri Fellebbviteli Főügyészség azt a jogi álláspontot képviselte, miszerint a tényállás nem tartalmaz olyan elkövetési magatartást, ami alapján a kereskedés vagy a forgalomba hozatal kísérlete megállapítható lenne; ezért a cselekmény „megszerzésnek” felel meg, a továbbértékesítési célzatot pedig csak a büntetés kiszabásánál lehet figyelembe venni. A Győri ítélőtábla, mint másodfokú bíróság a 2006. szeptember 12. napján meghozott Bf. 81/2005/3. számú ítéletében a tényállás e részét annyiban helyesbítette, hogy mellőzte a kereskedésre vonatkozó megállapítást; és megváltoztatta a terhelt e cselekményének jogi minősítését. Az ügyészi állásponttal szemben pedig kifejtette, hogy a bizonyítékok alapján egyértelmű a terjesztői célzat. Bizonyított, hogy a terhelt a tettenérését megelőző három hónapban visszatérő jelleggel, állandó kapcsolatot tartott a kábítószer beszerzői és értékesítő oldalával is. Folyamatosan olyan tevékenységet végzett, amely minden elemében kimeríti a terjesztői magatartást, azaz aggálytalanul megállapítható, hogy a 493 db tablettát sem saját célra szerezte. Ehhez képest bizonyított a terjesztői célzat, befejezésre pedig azért nem volt módja a terheltnek, mert tettenérték, ezért cselekménye kísérleti szakban maradt. Ezért e cselekmény a jelentős mennyiségű kábítószerre forgalomba hozatallal elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntette kísérletének minősül [Btk. 282/A. § (1) és (3) bek., Btk. 16. §]. A Győri ítélőtábla szerint bár a fellebbviteli főügyészség helyesen állapította meg, hogy a terhelt megszerezte a kábítószert, azonban ez nem a fogyasztói jellegű megszerzés, nem annak befejezett alakzata, hanem a forgalomba hozatal első tényállási elemének megvalósítása. A terhelt tudattartalma, szándéka forgalmazásra irányult, a megszerzés pedig – szükségképpen – a forgalomba hozatal első mozzanata. Ugyanezt a jogértelmezést követte a Győri ítélőtábla, mint másodfokú bíróság 2006. évben hozott Bf. 19/2006/6. számú, Bf. 45/2005/26. számú, valamint Bf. 84/2005/17. számú határozata is. *** A legfőbb ügyész – az általa megjelölt elvi kérdés mikénti eldöntését illetően – kifejtette, hogy az 5/1998. Büntető jogegységi határozat iránymutatása a kábítószer-mennyiségek összegzése tekintetében ma is helytálló. Ehhez képest nem tartotta követendőnek azt az álláspontot, mely szerint az időközben elfogyasztott kábítószer-mennyiségek összegzése, s a cselekménynek az összegzett mennyiség alapulvételével való minősítése kizárt. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese az indítványában megjelölt elvi kérdés eldöntésére a következő javaslatot tette.

- 130 -

A Btk. 282/A. §-ának (1) bekezdésébe ütköző forgalomba hozatallal elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntettének kísérlete általában nem állapítható meg pusztán a lefoglalt kábítószer mennyisége, valamint a forgalmazásra irányuló célzat bevallása alapján. A forgalomba hozatal kísérletének megállapításához az e fogalom alá vonható elkövetési magatartás véghezvitelének megkezdése szükséges. A forgalmazói magatartás körébe vonható tényállási elem megvalósulásának hiányában a lefoglalt kábítószer mennyisége, a célzatra utaló tények alapján nem a Btk. 282/A. §-a (4) bekezdésének a) pontja szerinti előkészület, hanem a 282. § (1) bekezdése „megszerez” fordulata befejezett bűntetti alakzatának megállapítása indokolt. Ezzel szemben a kábítószerrel visszaélés kereskedéssel elkövetett bűntettének megállapíthatóságához figyelembe kell venni, hogy a kereskedés folyamatos jellegű tevékenység, amely rendszeres, ismétlődő adásvételekből tevődik össze. A kábítószerrel kereskedőnek ismétlődően vásárolnia kell ahhoz, hogy a kábítószert tovább tudja értékesíteni. Ehhez képest a kábítószer-kereskedés céljára történő megszerzése (megvétele) önmagában akkor is a kereskedés keretébe illeszkedő elkövetési magatartás, ha ahhoz többletmagatartás nem kapcsolódik. A kereskedés céljából történő megszerzés tehát (részbeni továbbértékesítés nélkül is) a kereskedéssel elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntette kísérletének megállapítására lehet alkalmas. A kereskedés természetéből következően azt is vizsgálni indokolt, hogy a kereskedés céljából történő megszerzés (tárolás), a kereskedéssel elkövetett bűntett kísérletét vagy befejezett alakzatát valósítja-e meg. A legfőbb ügyész a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének jogegységi indítványára tett [BF. 192/2007. és BF. 2115/2006. számú] írásbeli nyilatkozatában a forgalomba hozatal elkövetési magatartását illető javaslattal egyetértett, s továbbra is iránymutatónak tartotta a BK 155. számú állásfoglalás II/5/a) és II/5/b) pontjában foglaltakat, valamint a BH 2003/182. számú eseti döntésben kifejtetteket; ugyanekkor nem osztotta azonban a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese által a kereskedés elkövetési magatartás kapcsán kifejtetteket. Álláspontja szerint ugyanis kábítószernek továbbértékesítés szándékával, kereskedelmi haszon realizálása céljából, vásárlás útján való megszerzése, valamint az így megvásárolt kábítószer további eladását megelőző tartása is a kereskedés fogalmába illeszkedő elkövetési magatartás, ilyenként tehát nem kísérlet, hanem befejezett bűncselekmény. *** Az indítványokban hivatkozott határozatok meggyőzően példázták, hogy a felvetett jogkérdéseket a bíróságok eltérően értelmezik, ezért a jogegységi tanács – a Bsz. 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti okból – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésekben jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek tartotta. Ennek érdekében az összefüggő tárgyú indítványokat egyesítette és azok érdemi elbírálása végett – a Be. 442. §-a (3) bekezdése szerint – nyilvános ülést tartott. A nyilvános ülésen az indítványozók a jogegységi indítványukat fenntartva szólaltak fel és azzal egyezően tettek javaslatot a felvetett elvi kérdések eldöntésére. *** Az indítványozók elvi kérdés eldöntésére tett javaslata – az alábbiak szerint – alapos. A jogegységi tanács megállapítása szerint a legfőbb ügyész által felvetett kérdésben a bírói gyakorlat megosztottsága arra vezethető vissza, hogy a kábítószer fogyasztók esetében a cselekmény minősítése kapcsán egyes bíróságok a változott jogi szabályozás mellett továbbra is kö-vethetőnek tartották az 5/1998. Büntető jogegységi határozat 2. pontjában foglaltakat, és a mennyiségeket összegezték; míg más bíróságok egy korábbi (az 1999. március 1-je előtt hatályos) szabályozáson alapuló – a BH. 1989. évi 304. számú határozatban kifejtett – elvi állásponthoz tértek vissza és a mennyiségeket nem látták összegezhető-nek. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese által felvetett kérdésekben viszont a „forgalombahozatal,” illetve a „kereskedés” körébe tartozható egyes részcselekmények megítélése, azok elhatárolása okozott gondot, holott a forgalombahozatal mellett a kereskedés már 1993. május 15. napjától büntetendő elkövetési magatartás. A jogegységi tanács ezért az egyes elvi kérdések eldöntésénél azt vizsgálta, hogy az ítélkezés elvi irányításának eszközei által eddig adott jogértelmezések mennyiben helyállóak; azok a jelenleg hatályos szabályozás mellett mennyiben tekinthetők továbbra is irányadónak. 1.1. Az 5/1998. Büntető jogegységi határozat [MK. 1998/112.] számot vetett a természetes egységre vonatkozó jogirodalmi álláspontokkal, és azt az általános érvényű következtetés vonta le, hogy „a természetes egység keretei közé tartozik az adott törvényi tényállás alapesetét kimerítő – bár különböző részcselekmények által megvalósítható – valamennyi olyan magatartás, amely tényállásszerű, feltéve hogy azokat egy eljárásban bírálják el”. A megosztott bírói gyakorlat egységesítése érdekében, ebből – a változatlanul – helyes jogértelmezésből kell kiindulni. a) A jogegységi határozat 1. pontja ezen elvi alapon kimondta, hogy „a kábítószerrel visszaélés akár azonos, akár különböző elkövetési magatartásait megvalósító részcselekmények természetes egységet alkotnak,” míg a 2. pontjában rögzítette, hogy „az azonos vagy különböző kábítószereknek részmennyiségeit – amelyekre nézve a kábítószerrel visszaélésnek a természetes egység

- 131 -

keretébe tartozó részcselekményeit elkövették – összegezni kell, és a bűncselekmény minősítése szempontjából az összmennyiség az irányadó”. b) Az 5/1998. Büntető jogegységi határozat idézett álláspontja lényegében megfelelt a Legfelsőbb Bíróság BK. 155. számú állásfoglalása II/5/e) pontjában kifejtetteknek [BH 1995/6.], amely szerint: „A kábítószerrel visszaélés különböző elkövetési magatartásainak folyamatos megvalósítása (pl. a kábítószer termesztése vagy előállítása, majd tartása, illetve forgalombahozatala) természetes egység. Ugyancsak természetes egység, ha az elkövető egyidejűleg folyamatosan különböző kábítószerekre nézve követi el a cselekményét. A különböző kábítószer-mennyiségeket azonban összegezni kell.” 2. A 2003. március 1. napján hatályba lépett 2003. évi II. törvény a kábítószerrel visszaélés bűncselekményére vonatkozó korábbi szabályozást gyökeresen átalakította. A módosítás folytán a Btk. 282-282/C. §-ai tartalmazzák a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének törvényi tényállásait, minősített, illetve privilegizált eseteit meghatározó rendelkezéseket. a) A 2003. évi II. törvény 17-20. §-aihoz fűzött részletes indokolás szerint a jogalkotó: – külön-külön szabályozza a fogyasztói [Btk. 282. §] és a terjesztői [Btk. 282/A. §] elkövetési magatartásokat; – elhagyja a „kábítószert fogyaszt” elkövetési magatartását, ami azonban nem azt jelenti, hogy a kábítószer-fogyasztás ne lenne változatlanul büntetendő cselekmény, mert a „megszerez,” „tart” elkövetési magatartások révén továbbra is büntetendő a fogyasztás és büntethető a kábítószer-fogyasztó; – fenntartja azt az elvet, hogy a terjesztői magatartások súlyosabban ítélendők meg, mint a fogyasztói magatartások; – önálló és egységes tényállásban védi a 18. életévétbe nem töltött személyeket a kábítószerrel visszaéléssel szemben [Btk. 282/B. §]; – továbbra is fenntartja a kábítószerfüggő személyekre vonatkozó speciális szabályozást [Btk. 282/C. §]; – az egyes tényállásoknál önállóan szabályozza privilegizált esetként, ha a bűncselekményt csekély mennyiségű kábítószerre követik el. b) A 2003. március 1. napjától és jelenleg is hatályos – a 2003. évi II. törvény 17–20. §-ával megállapított, s a felvetett jogértelmezési kérdésekkel összefüggő – szabályozás a következők szerint épül fel. A 282. § szerinti törvényi tényállás alá tartozik a kábítószer termesztése, előállítása, megszerzése, tartása, országba behozatala, onnan ki-, és azon átvitele [ún. fogyasztói típusú elkövetési magatartások]. Ehhez képest: – a súlyosabb megítélésű 282/B. § (1) bekezdése szerinti törvényi tényállás alá tartozik, ha a 282. § szerinti elkövetési magatartást 18. életévét betöltött személy, 18. életévét be nem töltött személy felhasználásával valósítja meg; – az enyhébb megítélésű 282/C. § (1) bekezdése szerinti törvényi tényállás alá tartozik, ha a 282. § szerinti elkövetési magatartást kábítószerfüggő személy valósítja meg. A 282/A. § szerinti törvényi tényállás alá tartozik a kábítószer kínálása, átadása, forgalombahozatala, az azzal való kereskedés [ún. terjesztői típusú elkövetési magatartások]. Ehhez képest: – a súlyosabb megítélésű 282/B. § (2) bekezdésének a) pontja szerinti törvényi tényállás alá tartozik, ha a 282/A. § szerinti „kínál, átad” elkövetési magatartás kifejtése 18. életévét betöltött személy által, kiskorú személy számára történik, illetve ha ugyanilyen elkövető a „forgalomba hoz, kereskedik” elkövetési magatartását kiskorú személy felhasználásával valósítja meg; míg az ugyanilyen súlyosabb megítélésű 282/B. § (2) bekezdésének b) pontja alá tartozik, ha a 282/A. § szerinti elkövetés magatartás kifejtése meghatározott intézmények területén, illetőleg azok közvetlen környezetében történik; s ez esetben azonban az elkövető bárki (speciális és nem speciális alany is) lehet és közömbös az elkövetés módja is; – az enyhébb megítélésű 282/C. § (2) bekezdése szerinti törvényi tényállás alá tartozik, ha a 282/A. § szerinti elkövetési magatartást kábítószerfüggő személy valósítja meg. c) A jogalkotó a kábítószerrel visszaélés elkövetési magatartásainak az említett hat törvényi tényállásba történt szétosztásával – és ezáltal különböző büntetés tétel keret alá vonásával – egyértelmű különbséget tett az elkövetési magatartások társadalomra veszélyessége között. Döntően az elkövetési magatartások eltérő – ún. fogyasztói vagy terjesztői -jellege szerint, részint pedig a kiskorú személyek védelme érdekében és az elkövető speciális alanyiságára figyelemmel. Ennek alapján tekintendő egymástól különálló törvényi tényállásba tartozónak a 282. § (1), a 282/A. § (1), a 282/B. § (1) és a (2), valamint a 282/C. § (1) és a (2) bekezdés szerinti alapesetekben meghatározott elkövetési magatartás (s vele együtt annak az adott alapesetre épített minősített, illetve a privilegizált eset alá vont megvalósulása). 3. A Legfelsőbb Bíróság az A/1. alatt jelzett ügyben is hivatkozott Bfv.III.261/2005/6. számú eseti, majd azt követő, a Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteményében is közzétett Bfv.1.402/2005/5. számú elvi jellegű határozatában [HGY 1294] már korábban rámutatott arra, hogy az 5/1998. Büntető jogegységi határozatban adott iránymutatás – tekintettel a 2003. március 1. napján hatályba lépett jogszabályváltozásra – a maga egészében már nem követhető. Mindkét legfelsőbb bírósági határozat kifejtette, hogy a természetes egység megállapítását indokoltnak tartó 5/1998. Büntető jogegységi határozat egy korábban hatályban volt olyan jogi szabályozásra épült, amely egyforma társadalomra veszélyességet tulajdonított a kábítószerrel visszaélés valamennyi (fogyasztói és terjesztői típusú) elkövetési magatartásának, azokat egy törvényi tényállás [Btk. 282. § (1) bek.] alá vonta, és azonos büntetés tétel keretei között rendelte büntetni. Ez adott lehetőséget annak kimondására, hogy a kábítószerrel visszaélés a különböző – akár fogyasztói, akár forgalmazói típusú – elkövetési magatartások halmozódása esetén is egy bűncselekmény, természetes egység, amely bűncselekmény az azonos, vagy

- 132 -

különböző elkövetési magatartásokkal megvalósult részcselekmények alá eső kábítószer-mennyiségek tiszta hatóanyag tartalmának összegzése szerint minősül. A hatályos szabályozás konstrukciója folytán azonban már nincs törvényi lehetőség, s elméleti alap arra, hogy a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének valamennyi lehetséges elkövetési magatartása egymással természetes egységbe olvadjon. Az új szabályozás szerinti különböző törvényi tényállások – és büntetési tételek – alá eső elkövetési magatartások természetes egységbe „olvasztása” pedig méltánytalan eredménnyel járna a terheltekre nézve. Természetes egységet csak az azonos törvényi tényálláson belül szabályozott elkövetési magatartások halmozódása teremthet, s ennyiben – azaz az azonos törvényi tényállás alá eső elkövetési magatartások viszonyában összegeződhetnek – a tiszta hatóanyag tartalom alapulvételével a kábítószer mennyiségek. Ellenben a külön törvényi tényállás alá eső kábítószerrel visszaélés megállapítását megalapozó elkövetési magatartások halmozódása feltétlenül és szükségszerűen valóságos anyagi halmazatot képez. 4. A jogegységi tanács az említett két legfelsőbb bírósági határozatban rögzített, mindenben – s nyilvánvalóan nem csupán az 5/1998. Büntető jogegységi határozat, hanem a BK. 155. számú állásfoglalás II/5/e) pontja tekintetében is – helytálló elvi álláspontot tartja követendőnek. Ez a hatályos szabályozásra tekintettel, a következőket jelenti. Természetes egységet csak az azonos törvényi tényállás alá eső elkövetési magatartások halmozódása, többszöri megvalósulása teremthet. a) A kábítószerrel visszaélés bűncselekményének nem azonos, hanem külön-külön törvényi tényállása: a Btk. 282. §-a, 282/A. §-a, 282/B. § (1) bekezdése, 282/B. § (2) bekezdése, 282/C. § (1) bekezdése és 282/C. § (2) bekezdése. Ennek értelmében azonos törvényi tényállás alá tartozónak az ezeken a törvényi tényállásokon belül szabályozott elkövetési magatartások tekintendők. Ekként a kábítószerrel visszaélés bűncselekménye esetében természetes egységet csak a 282. §, a 282/A. §, a 282/B. § (1) bekezdés, a 282/B. § (2) bekezdés, a 282/C. § (1) bekezdés vagy a 282/C. § (2) bekezdés szerinti, ugyanazon törvényi tényálláson belül szabályozott elkövetési magatartások halmozódása képez. A természetes egység szükségszerű, logikus következménye, hogy a részcselekményekhez kapcsolódó kábítószermennyiségeket – a tiszta hatóanyag-tartalom alapulvételével – összegezni kell, s a bűncselekmény minősítése szempontjából az összmennyiség az irányadó. [5/1998. Büntető jogegységi határozat 2. pontja] b) Ellenben a kábítószerrel visszaélés más-más törvényi tényállása alá eső elkövetési magatartások halmozódása – ha elbírálásukra egy eljárásban kerül sor – feltétlenül és szükségképpen valóságos anyagi halmazatot képez, ebből következően kizárt az egyes elkövetési magatartásokhoz kapcsolódó kábítószer-mennyiségek összegzése is. Ekként valóságos anyagi halmazatot alkot: – egymással a 282. § 282/A. 8 282/B. 8-ba és a 282/C. §-ba tartozó elkövetési magatartás, tekintet nélkül a típusára; továbbá – a 282. §-ba tartozó fogyasztói típusú elkövetési magatartás, a 282/A. § alá eső terjesztői típusú elkövetési magatartással; – a 282/B. § (1) bekezdésébe tartozó 18. életévét betöltött személy, kiskorú személy felhasználásával, elkövetett fogyasztói típusú magatartása, a 282/B. § (2) bekezdésének a) pontja alá eső – ugyancsak kiskorú személyt érintően megvalósított – terjesztői típusú magatartásával, vagy a bárki által, a 282/B. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti helyszínen megvalósított terjesztői típusú elkövetési magatartással; – a Btk. 282/C. § (1) bekezdésébe tartozó kábítószerfüggő személy fogyasztói típusú magatartása, a 282/C. § (2) bekezdése alá eső terjesztői típusú magatartásával. c) Megjegyzendő, hogy a 282/B. § (2) bekezdésének b) pontjába ütköző magatartásnak a 282/B. § (1) bekezdése szerinti elkövetési magatartásokkal alkotott halmazata nyilvánvalóan a fogyasztói és terjesztői típusú magatartások külön-külön, önálló törvényi tényállásban történt szabályozásával magyarázható. A 282/B. § (2) bekezdésének b) pontjába ütköző elkövetési magatartásnak a 282/A. § szerinti szintén terjesztői típusú magatartásokkal való halmazatban állása (és nem természetes egységbe olvadása) azonban a – jogértelmezéssel fel nem oldható – sajátos szabályozási helyzet következménye. A jogalkotó ugyanis az egyébként ugyanazon elkövetői kör, egyaránt terjesztői típusú elkövetési magatartása kapcsán az elkövetés helyét nem a 282/A. §-on belüli minősítő körülményként határozta meg, hanem az ilyen elkövetést a 282/B. §-on belül önállóan rendelte büntetni. II. a) A Legfelsőbb Bíróságnak a BH. 1989/304. szám alatt közzétett B. törv. III. 362/1989. számú határozata azt fejtette ki, hogy „a kábítószer fogyasztójának esetében az egy alkalommal fogyasztás céljából az elkövető birtokában ténylegesen együtt levő gyógyszer-kábítószer mennyiség az irányadó a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének mennyiség szerinti minősítése szempontjából”. Ennek alapján a Legfelsőbb Bíróság az adott elkövető cselekményét nem az ismétlődő fogyasztások összegzett, hanem az alkalmankénti mennyisége alapján minősítette, és folytatólagosan elkövetettként értékelte. A határozat szerint e jogértelmezés áll összhangban azzal a jogalkotói akarattal és a szabályozással, amely külön választotta egymástól a kábítószer „áldozatait” és „haszonélvezőit”. b) Tény, hogy a Btk. akkor (1993. május 14. napjáig) hatályos rendelkezése a kábítószerrel visszaélés valamennyi elkövetési magatartását egy törvényi tényállásban szabályozta, mely a következőképpen épült fel: A 282. § (1) bekezdése alá tartozott a kábítószer készítése, megszerzése, tartása, forgalombahozatala, az országba behozatala, onnan ki-, azon átvitele; ehhez képest

- 133 -

– a 282. § (2) bekezdése alapján ugyanilyen megítélésű volt, ha az elkövető 18. életévét be nem töltött személynek ad kábítószert; – a 282. § (5) bekezdése alapján enyhébb megítélésű volt kábítószer nem forgalomba hozatal céljából, csekély mennyiségre történő készítése megszerzése, tartása. c) A BH 1989/304. szám alatt közzétett határozat – a meghozatala időpontjában hatályban volt szabályozás mentén – helyesen indult ki abból, hogy a jogalkotó a célzat által egyes elkövetési magatartásoknak eltérő társadalomra veszélyességet tulajdonított. Célzatos magatartás esetében nyilvánvalóan a kifejtés pillanatában rögzül a mennyiségre vonatkozó szándék. Következésképpen, ha az ilyen elkövetési magatartás ismétlődik, akkor az alkalmankénti mennyiség – és nem pedig az összmennyiség – irányadó a bűncselekmény minősítése szempontjából. Ezen jogértelmezés – adott joghelyzetre vonatkozó – tartalmával pedig összhangban álló okfejtés volt, hogy ha az egyes részmennyiségek az elfogyasztással folyamatosan megsemmisülnek, és ezért nem halmozódnak fel, akkor a jogtárgy (a közegészség) fokozott veszélyeztetése nem következik be. 2. a) A BH 1989/304. szám alatt közzétett határozatot követően azonban az 1993. évi XVII. törvény 60-61. §-a átalakította a szabályozást. Ennek eredményeként 1993. május 15. napja és 1999. február 28. napja között a Btk. a kábítószerrel visszaélés valamennyi elkövetési magatartását, bár ugyancsak egy törvényi tényállásban, de már a következő felépítésben szabályozta: A 282. § (1) bekezdése alá tartozott a kábítószer termesztése, előállítása, megszerzése, tartása, kínálása, átadása, forgalomba hozatala, országba behozatala, onnan ki – és azon átvitele, vagy azzal kereskedés; ehhez képest – a 282. § (2) bekezdése alá a minősített eset, – a 282. § (6) bekezdése alá pedig a privilegizált eset tartozott. Egyidejűleg a jogalkotó beiktatta az elterelést biztosító 282/A. §-t, s annak egyik esete alá vonta a csekély mennyiségű kábítószer saját használatra történő termesztését, előállítását, megszerzését vagy tartását. b) Következésképpen e szabályozás már nem tett különbséget a célzat szerint, az csupán az elterelést biztosító rendelkezés része lett; s ezzel összefüggésben állt elő az a helyzet, hogy egyforma lett a társadalomra veszélyessége a kábítószerrel visszaélés valamennyi (fogyasztói és terjesztői típusú) elkövetési magatartásának [LB Bfv. III. 261/2005/6., Bfv. I. 402/2005/5.]. c) Erre, az 1993. május 15. napja és 1999. február 28. napja között fennálló jogállapotra vonatkozóan adott iránymutatást a BK. 155. számú állásfoglalás és az 5/1998. Büntető jogegységi határozat; amikor egyezően kimondta, hogy a kábítószerrel visszaélés elkövetési magatartásainak halmozódása természetes egységet alkot, a részcselekményekhez kapcsolódó részmennyiségeket pedig összegezni kell [BK. 155. áf. II/5/e) pont, 5/1998. Büntető jogegységi határozat 1-2. pont]. Mivel a természetes egység szükségszerűen kizárja a folytatólagosság megállapításának lehetőségét, ezért az 5/1998. Büntető jogegységi határozat azt is kimondta, hogy – a szabályozási konstrukció megváltozása folytán a BH. 1989. 304. szám alatt közzétett döntés már nem tekinthető irányadónak; s nem tartotta fenn a BK 155. számú állásfoglalás II/5/e) pontjának azon részét sem, mely szerint egyes elkövetési magatartásoknál (megszerez, átad) nem kizárt a folytatólagosság megállapítása. 3. Kétségtelen, hogy a BH 1989/304. szám alatt közzétett döntés, és az 5/1998. Büntető határozat más-más jogállapotra vonatkozott, amelyektől gyökeresen eltér a jelenleg hatályos szabályozás. Ezért a BH 1989/304. számú döntés – adott szabályozásra – kifejtett jogértelmezéséből nem szakítható ki az a rész, mely szerint „ha az egyes részmennyiségek az elfogyasztással folyamatosan megsemmisülnek, és ezért nem halmozódnak fel, akkor a jogtárgy (a közegészség) fokozott veszélyeztetése nem következik be”. 4. Tekintettel arra, hogy a BH 1989/304. szám alatt közzétett döntést – a természetes egységre hivatkozással – elvető 5/1998. Büntető jogegységi határozat, a 2003. március 1. napjától hatályos szabályozásra figyelemmel, a maga egészében már ugyancsak nem irányadó, a megosztott ítélkezési gyakorlat egységesítése érdekében az alábbiak szerinti jogértelmezés követendő. a) A természetes egységre vonatkozó -1. pont alatt kifejtett – álláspontból egyenesen következik, hogy a kábítószerrel visszaélés esetében fogalmilag kizárt a folytatólagos egység megállapítása. A természetes egységbe tartozó részcselekmény esetében szükségszerű következmény a kábítószer-mennyiségek összegzése és a bűncselekmény minősítése szempontjából az összmennyiség az irányadó, s nincs jelentősége annak, hogy az összmennyiség egésze vagy egy része valamilyen módon már megsemmisült. b) A Btk. hatályos szabályozása a fogyasztást nem határozza meg elkövetési magatartásként. Ugyanakkor a kábítószer fogyasztása – amint arra a 2003. évi II. törvény 17. §-ához fűzött miniszteri indokolás 2. pontja utal – továbbra is büntetendő azáltal, hogy szükségképpen feltételezi valamely, a törvény által büntetendő elkövetési magatartás megvalósulását. Ez tipikusan a megszerzés és tartás elkövetési magatartása, de valójában a fogyasztás – illetve azáltal a kábítószermegsemmisülés – bekövetkezhet bármely más elkövetési magatartás megvalósulása mellett. c) Mindebből következően akkor is összegezni kell az azonos vagy különböző kábítószereknek a tiszta hatóanyag-tartalom alapulvételével kiszámított részmennyiségeit, ha az elkövető a természetes egységbe tartozó magatartásai kifejtései révén birtokába került kábítószert elfogyasztotta. Ha csak a kábítószer elfogyasztásának tenyéré van adat, akkor a mennyiség, illetve a részmennyiségek megállapítása a bizonyításra tartozik. d) A kifejtettek alapján a megszerzés (illetve a kábítószerrel visszaélés bármely más elkövetési magatartásának) megállapíthatósága szempontjából közömbös, hogy utóbb mi lett azon kábítószer-mennyiség sorsa, amelyre nézve a bűncselekményt elkövették.

- 134 -

III. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese által felvetett elvi kérdések kapcsán előre kell bocsátani, hogy a Legfelsőbb Bíróság BK. 155. számú állásfoglalása ma is helytálló tartalmi értelmezést adott a forgalomba hozatal és a kereskedés törvényi fogalmára. Időközben azonban több olyan iránymutató döntés született, amely további lényeges támpontokat rögzített a forgalomba hozatal és a kereskedés elkövetési magatartása kapcsán. Ezek összegzéseként, a jogalkalmazás során, alábbi jogértelmezés követendő. 1. a) A BK. 155. számú állásfoglalás II/5/a) pontja szerint kábítószert hoz forgalomba az, aki azt – akár ellenérték fejében, akár ingyenesen – több személy részére juttatja. Az állásfoglalás ennek kapcsán kifejtette, hogy a forgalomba hozatal úgy is történhet, hogy az elkövető csak egy személlyel áll közvetlen kapcsolatban (neki adja át a kábítószert), de nem kizárólag azzal a szándékkal, hogy azt a megszerző maga fogyassza el, hanem avégett, hogy másnak vagy másoknak továbbadja. b) A BH 2002/175. és azt követő BH 2002/199. számú irányadónak tekintendő eseti döntésben a Legfelsőbb Bíróság egyaránt a következőket rögzítette. A forgalomba hozatal – miként a kereskedés – szükségszerűen együtt jár az átadással, de nem szűkíthető le a tényleges átadásra. Ez utóbbi jogilag akkor valósul meg, amikor az átadás kizárólag azért történik, hogy a kábítószert az átvevő maga fogyassza el. A forgalomba hozatallal – miként a kereskedéssel is – szükségszerűen együtt járó átadás azonban ezt megelőzően több résztevékenységből tevődhet össze [BH. 2002. 2991., BH 2002/175.]. Hasonlóan a kereskedő ténykedéséhez, akinél viszont a forgalomba hozatali magatartás haszonszerzésre irányul. Következésképpen a forgalomba hozatal és a kereskedés elhatárolásának alapja a haszonszerzésre törekvés. Forgalomba hozatalnak minősül a kábítószer több személy részére történő hozzáférhetőségének biztosítása is, ha az egyetlen személyen keresztül, egyszeri átadással történik. Ekként forgalomba hozatal, vagyis több személy részére történő hozzáférhetőség biztosítása az is, ha a kábítószer egy személy útján, egyszeri átadással történik [BH 2002. 299 II.; BH 2002/175.]. 2. a) A BK. 155. számú állásfoglalásban foglaltak szerint az elkövető forgalomba hozatali szándékára – az eset egyéb körülményei mellett – az átadott kábítószer mennyiségéből is következtetni lehet. A forgalomba hozatal akár ellenérték fejében, akár ingyenesen történhet. b) A BH 2002/299. és a BH 2002/175. számú eseti döntésekben foglaltak szerint a forgalomba hozatal megkezdéseként értékelendő a forgalmazással összefüggő résztevékenységek megvalósítása. A forgalomba hozatal befejezetté pedig akkor válik, ha a kábítószer bekerül a forgalomba, vagyis a továbbadás folytán ténylegesen megnyílik annak a lehetősége, hogy a kábítószerhez más vagy mások is hozzájuthassanak. 3. a) Ha a rendelkezésre álló adatok – így például a lefoglalt kábítószer mennyisége – alapján nem vonható le következtetés az elkövető forgalomba hozatali szándékára, akkor nem a forgalomba hozatallal elkövetett, hanem valamely fogyasztói típusú elkövetési magatartással megvalósuló kábítószerrel visszaélés befejezett bűncselekménye állapítható meg a konkrét lefoglalt mennyiségek szerinti minősítéssel. A (bármely) fogyasztói típusú elkövetési magatartás befejezett alakzatának megállapítása pedig értelemszerűen kizárja a (bármely) terjesztői típusú elkövetési magatartással megvalósuló bűncselekmény – enyhébb megítélésű – előkészületének megállapítását. Ha azonban adat van az elkövető forgalomba hozatali szándékára, akkor ez az eset egyéb körülményei mellett következtetési alapot adhat a forgalomba hozatallal elkövetett bűncselekmény megállapítására. IV. 1. A BK. 155. számú állásfoglalás II/5/b) pontja és ennek nyomán a Legfelsőbb Bíróság Bfv. 1. 851/2006. számú határozata, valamint a BH 1999/101. szám alatti határozatban közzétett döntés egyaránt rögzítette, hogy a kereskedés rendszeresen ismétlődő, anyagi haszon érdekében folytatott adásvétel, amelynek keretei között nem csak az eladó és a vevő, hanem még a rendszeres közvetítők is – mint a kereskedelmi tevékenység közreműködői – tettesként vonhatók felelősségre. A Legfelsőbb Bíróság Bfv. 1. 851/2006. számú határozata arra is rámutatott, hogy amennyiben a kábítószer értékesítéseire ellenérték fejében kerül sor, az ilyen tranzakciók szükségszerűen haszonszerzésre törekvő magatartást jelentenek. 2. Mindezek összegzéseként, a kereskedéssel elkövetett kábítószerrel visszaélések a forgalomba hozatalnál tágabb elkövetési magatartások, folyamatos tevékenységek, rendszeres, ismétlődő adás-vételek által valósulnak meg. Haszonszerzésre irányulnak, és magukba foglalnak minden olyan tevékenységet, amely elősegíti, hogy a kábítószer eljusson a viszonteladóhoz vagy a fogyasztóhoz. Ezek közé tartozik a kábítószernek kereskedés céljából történő megszerzése, készletezése is, amely magatartás befejezett önálló tettesi cselekmény. A 282/A. § törvényi tényállásában, eltérően a forgalomba hozataltól, a kereskedéssel elkövetési fordulatnak a kísérleti stádiuma általában kizárt. Ehhez képest kábítószernek kereskedés céljára történt megszerzése önmagában akkor is a kereskedés körébe tartozik, ha többletmagatartás nem kapcsolódik hozzá. Ezért nem a Btk. 282., hanem a 282/A. §-a szerinti bűncselekmény megállapításának lehet helye. A (bármely) fogyasztói típusú elkövetési magatartás befejezett alakzatának megállapítása pedig értelemszerűen ilyenkor is kizárja a (bármely) terjesztői típusú elkövetési magatartással megvalósuló bűncselekmény – enyhébb megítélésű – előkészületének megállapítását. ***

- 135 -

A hatályos törvényi szabályozás konstrukciójából következő jogértelmezés alapján a Legfelsőbb Bíróság nem tartja fenn az 5/1998. Büntető jogegységi határozat [MK 1998/12.] 1. pontjának azon megállapítását, mely szerint „a kábítószerrel visszaélés akár azonos, akár különböző elkövetési magatartásait megvalósító részcselekmények természetes egységet alkotnak”. A kifejtettekre figyelemmel nem tekinthető továbbra sem irányadónak a BH 1989/304. szám alatti határozatban közzé tett döntés. Az 1979. évi 5. tvr. 23. §-ára tekintettel értelemszerűen nem irányadó továbbá a BK. 155. számú állásfoglalás 111/1-111/2. pontja sem. Ekként a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa – a Be. 443. §-ának (1) bekezdése szerint – a Bsz. 29. §-a (1) bekezdésének a), illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a Be. 443. §-ának (2) bekezdése alapján a jogegységi indítványok helyt adott és a rendelkező rész szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatát – a Bsz. 32. §-ának (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának (2) bekezdése alapján – a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2007. május 21. Dr. Kónya István s. k., a tanács elnöke, Dr. Márki Zoltán s. k., előadó bíró, Dr. Horváth Ibolya s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Mészár Róza s. k., bíró. 2/2007. Büntető jogegységi határozat a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma 1. számú állásfoglalásának hatályon kívül helyezéséről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten a 2007. május 21. napján megtartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 1. számú állásfoglalását hatályon kívül helyezi. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény (Bszi.) 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja, valamint az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a Be. 44. §-a (1) bekezdésének a) pontjában szabályozott jogkörében – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében -jogegységi eljárás lefolytatását, és ennek eredményeként a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának BK 1. számú állásfoglalása hatályon kívül helyezését indítványozta. Az indítványozó a 2007. E1. IIJE/B. 2/4. számú előterjesztésében kifejtette, hogy a bűncselekmények megnevezéséről szóló BK 1. számú állásfoglalás a jogszabályi változásokra tekintettel jelentős részben meghaladottá vált, átdolgozása indokolt lenne, de nincs olyan törvényi rendelkezésen alapuló döntéshozatalra feljogosított fórum, amely ezt az átdolgozást elvégezhetné. Minderre figyelemmel -jelenlegi tartalmával – az állásfoglalás nem tartható fenn. A legfőbb ügyész a BF. 1100/2007. számú átiratában – valamint képviselője az ülésen – a jogegységi indítvánnyal egyetértett. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa a jogegységi indítványt alaposnak találta. Amint azt az indítvány helyesen fejtette ki, a BK 1. számú állásfoglalás 1979. évben történő elfogadása óta eltelt közel három évtized alatt a Büntető Törvénykönyvet 65 esetben módosították, amely módosítások az Általános Részt és a Különös Részt is érintették. A törvényhozás számos új bűncselekményt kodifikált, amelyet a BK 1. értelemszerűen még nem tartalmazhatott. Továbbra is indokolt a bűncselekmények megnevezésének naprakész, kezelhető összeállítása, annak érdekében, hogy ugyanazokat a bűncselekményeket a bíróságok azonos módon jelöljék meg az ítéletek rendelkező részében. Ennek az igénynek a BK 1. már nem tud megfelelni, és nincs olyan törvényi rendelkezésen alapuló és döntéshozatalra feljogosított fórum, amely ennek az állásfoglalásnak a felülvizsgálatát elvégezhetné.

- 136 -

A Bszi. 105. §-a szerint a törvény hatálybalépését megelőzően hozott állásfoglalások eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozatok meghozataláig alkalmazhatók. Erre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Bszi. 27. §-a alapján a rendelkező rész szerint határozott, az alapos jogegységi indítványnak megfelelően a BK 1. számú állásfoglalást hatályon kívül helyezte. Budapest, 2007. május 21. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Katona Sándor s. k., előadó bíró, Dr. Horváth Ibolya s. k., bíró Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Mészár Róza s. k., bíró, a jogegységi tanács tagjai. 3/2007. Büntető jogegységi határozat a hivatali visszaélés és a hivatalos személy által elkövetett személyes adattal visszaélés bűntettének egymáshoz való viszonyáról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2007. év október hó 15. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: I. Ha az elkövető egy cselekményével valósítja meg a hivatali visszaélés bűntettét (Btk. 225. §-a) és a hivatalos személy által elkövetett személyes adattal visszaélés bűntettét [Btk. 177/A. §-a (2) bekezdése], a bűnösség csak az utóbbi bűncselekményben állapítható meg; az alaki halmazat csupán látszólagos. II. Amennyiben az ügyészség – a leírt esetben – mind a két bűncselekmény miatt vádat emel, a kimerített vád szerinti magatartást egységesen hivatalos személy által elkövetett személyes adattal visszaélés bűntettének kell minősíteni, s e mellett a hivatali visszaélés bűntette miatt emelt vád alóli felmentő rendelkezésnek nincs helye. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a Be. 440. §-a (1) bekezdése a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében [Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontja] jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta abban az elvi kérdésben, hogy a Btk. 177/A. §-a (2) bekezdése szerinti hivatalos személyként elkövetett személyes adattal visszaélés bűntette a Btk. 225. §-a szerinti hivatali visszaélés bűntettével alkothat-e valóságos alaki halmazatot, vagy ha az egy magatartás mind a két törvényi tényállást megvalósítja, a halmazat csupán látszólagos. Az indítvány előterjesztésének az előzményei a következők voltak: A Legfelsőbb Bíróság a 2007. január 16-án kihirdetett Bf. III. 880/2006/5. számú – felülvizsgálati ügyben hozott -végzésében úgy foglalt állást, hogy a két bűncselekmény valóságos alaki halmazatban megállapítható. Ennek indokaként elvi jelleggel fejtette ki: következetes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy az eltérő jogi tárgyakat érintő többszörös érdeksérelem miatt a két bűncselekmény alaki halmazata valóságos. A Legfelsőbb Bíróság másik tanácsa a 2007. január 30-án kelt – ugyancsak felülvizsgálati ügyben hozott -Bfv. I. 755/2006/5. számú határozatával a szóban levő kérdésben eltérően foglalt állást. A döntés szerint a Btk. 177/A. §-ának, illetve a Btk. 225. §ának egymáshoz való viszonyát illetően a Btk. 177/A. §-a (2) bekezdésében szabályozott minősített esetre vonatkozóan a két bűncselekmény tényállásának egy magatartással történő megvalósítása látszólagos alaki halmazatként értékelhető. Figyelemmel volt a Btk. 177/A. §-ának 2003. március 1-jén bekövetkezett módosítására, amely a (2) bekezdés szerint súlyosabban – 3 évig terjedő szabadságvesztéssel -büntetendő az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekmény, ha azt hivatalos személyként, közmegbízatás felhasználásával vagy jogtalan haszonszerzés végett követték el. A másodízben eljárt tanács elvi éllel fejtette ki: „már nem tartható fenn az a jogi álláspont, mely szerint az eltérő jogtárgyakat érintő többszörös érdeksérelemre tekintettel a hivatali visszaélés bűntettének és a személyes adattal hivatalos személyként elkövetett visszaélés bűntettének valóságos alaki halmazatban történő megállapítása indokolt. „

- 137 -

A tanács végső megállapítása szerint a Btk. 177/A. §-a (2) bekezdése szerint minősülő bűncselekmény a hivatali visszaélés bűntettéhez képest speciális törvényi tényállás, s ezért a halmazat csupán látszólagos. A Büntető Kollégium vezetője rámutatott arra, hogy az azonos hónapban – szinte párhuzamosan – eljárt tanácsok egyike sem volt abban a helyzetben, hogy a Be. 439. §-a (1) bekezdése b) pontja alapján jogegységi eljárást kezdeményezzen. Az indítvány előterjesztőjének álláspontja szerint az elvi kérdés helyes megoldását a Bfv. I. 755/2006/5. számú határozat tartalmazza, és indítványozta, hogy a jogegységi tanács ennek megfelelő határozatot hozzon. Indítványozta ezen túl azt is, hogy a jogegységi tanács arra is térjen ki, hogy a látszólagos alaki halmazatban álló cselekmények elbírálása során a megítélt speciális cselekménnyel látszólagos halmazatot alkotó másik cselekmény tekintetében nincs helye felmentő rendelkezésnek, hanem a rendelkező részben a kimerített vád szerinti magatartást egységesen kell minősíteni. A legfőbb ügyész a jogegységi indítványban foglaltakkal mindenben egyetértett (BF. 2180/2007. sz.). A jogegységi tanács álláspontja szerint a felvetett elvi kérdés jelentőségére tekintettel indokolt a jogegységi eljárás lefolytatása és jogegységi határozat hozatala. A jogegységi indítvány alapos. A büntetőjog elmélete és az ítélkezési gyakorlat egységes abban, hogy az egy magatartással megvalósított több bűncselekmény halmazata látszólagos, ha a szóban levő bűncselekmények az ún. specialitás viszonyában vannak egymással. A specialitást (kiemelt törvényi tényállást) az jellemzi, hogy az elkövető egy magatartása több olyan törvényi tényállást valósít meg, amelyek közül a jogalkotó az egyiket valamely külön értékelést igénylő körülményre tekintettel a másikból emel ki. Az adott esetben az történt, hogy a jogalkotó, amikor a Btk. 177/A. §-a (2) bekezdését beiktatva a hivatalos személyként megvalósított személyes adattal visszaélés bűntettét szankcionálta a hivatali visszaélés bűntettéhez képest speciális törvényi tényállást alkotott. Nem kétséges ugyanis, hogy ha a hivatalos személy személyes adattal a Btk. 177/A. §-a (1) bekezdésében írt valamely módon visszaél, szükségképpen megvalósítja a Btk. 225. §-ában meghatározott törvényi tényállást is. A Bfv. I. 755/2006/5. számú határozatot hozó tanács helyesen érvelt, amikor kifejtette, hogy az értelmezése megfelel annak az ítélkezési gyakorlatnak, amely szerint a hivatali visszaélés bűntettével az egyéb hivatali bűncselekmények, valamint azok a bűncselekmények is a specialitás viszonyában vannak, amelyek a hivatalos személy-kénti elkövetést akár az alapeseti tényállás körében, akár minősítő körülményként magukba foglalnak. Ezeknek a bűncselekményeknek a hivatali visszaélés bűntettével előforduló alaki halmazata tehát csupán látszólagos. A jogegységi tanács az elvi kérdést a kifejtettek alapján a rendelkező részben foglaltak szerint döntötte el. * A jogegységi indítvány az eljárásjogi kérdésében is helyes álláspontot fejtett ki. A törvényes vádban írt tényállás teljes kimerítése esetén annak eldöntése, hogy a több törvényi tényállás keretei közé illeszkedő egyetlen cselekmény valóságos, vagy látszólagos alaki halmazatot valósít-e meg, valójában nem a bűnösségről, hanem a jogi minősítésről szóló állásfoglalástjelent. Ezért a látszólagos alaki halmazatban álló cselekmények elbírálása során megállapított speciális cselekménnyel látszólagos halmazatban álló másik cselekmény tekintetében nincs helye felmentő rendelkezésnek, a terhelt bűnösségét egységesen a speciális bűncselekményben kell megállapítani. A jogegységi tanács a határozatát – a Bszi. 32. §-a (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-a (2) bekezdése alapján – a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2007. október 15. Dr. Kaposvári Bertalan s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Édes Tamás s. k., előadó bíró, Dr. Schafer Annamária s. k., bíró, Dr. Márki Zoltán s. k., bíró, Dr. Molnár Gábor s. k., bíró, a jogegységi tanács tagjai. 4/2007. Büntető jogegységi határozat a garázdaság bűncselekménye társas elkövetésének kérdéseiről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

- 138 -

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, a 2007. év november hó 5. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: I. A garázdaság bűncselekménye társas elkövetésének törvényi tényállást megvalósító alanyai önálló tettesek nem lehetnek. Az önálló tettesség akkor is kizárt, ha a csoportos elkövetés során egymás ellen lépnek fel. II. A Btk. 271. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés a) pontja szerint minősülő garázdaság bűntette társtetteseinek szándék– és akarategysége [Btk. 13. §, 20. § (2) bek. ] szempontjából csak annak belátása szükséges, hogy az egymással – vagy másokkal – szembeni erőszakos cselekedetük közvetlenül és durván sértheti a közösség nyugalmát. Az elkövetők személyes motivációja, indítéka a szándékegység megítélésénél figyelmen kívül marad. III. A garázdaság bűncselekményének társtetteskénti elkövetését nem zárja ki az, ha a személy elleni erőszakos magatartás egyidejűleg alaki bűnhalmazatot alkotó testi sértést is megvalósít (BK. 93.), s ez utóbbi bűncselekményt tekintve a társtettesség ismérvei hiányoznak. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese – a Pécsi Ítélőtábla Büntető Kollégiuma vezetőjének kezdeményezésére – a Be. 440. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása érdekében [Be. 439. § (1) bek. a) pont] jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta abban az elvi jogalkalmazási kérdésben, hogy a Btk. 271. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerint minősülő garázdaság bűntettét elkövető csoport résztvevőinek az elkövetői minősége társtettesi vagy önálló tettesi abban az esetben, ha a garázdaság elkövetése során egymással szemben lépnek fel és a törvényi tényállás részét alkotó erőszakos magatartásukat a csoport másik vagy többi résztvevőjének személyét, testi épségét sértve valósítják meg. A jogegységi indítványt kezdeményező kollégiumvezető az indítvány tárgyául megjelölt jogkérdésben az illetékességi területén működő bíróságok – a Tolna Megyei Bíróság és a Somogy Megyei Bíróság, illetőleg az illetékességi területükhöz tartozó egyes helyi bíróságok – ítélkezésében ellentétes gyakorlatot észlelt. A Kaposvári Városi Bíróság a 9. B. 617/2005. számú, illetőleg a másodfokon eljárt Somogy Megyei Bíróság a Bf. 15/2006. számú ügyben, és a Siófoki Városi Bíróság a 4. B. 368/2005. számú, illetőleg a másodfokon eljárt Somogy Megyei Bíróság a Bf. 13/2006. számú ügyben az ügydöntő határozatában a csoportosan elkövetett garázdaság bűntettét elbírálva az elkövetőknek az egymás sérelmére megvalósított garázda cselekményét valamennyi terhelt esetében társtettesként elkövetettnek értékelte. Ezzel szemben a Szekszárdi Városi Bíróság a 26. B. 3/2000/36. számú és a Tolna Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság a 3. Bf. 172/2006/11. számú, valamint a Bonyhádi Városi Bíróság a B. 107/2006/10. számú és a Tolna Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság a 3. Bf. 61/2007/3. számú határozatai – elvetve a megyei főügyészség jogi álláspontját – önálló tettesként (és nem társtettesként) elkövetett garázdaság bűntettének értékelték azoknak a terhelteknek a cselekményét, akik, mint a Btk. 137. § 13. pontja szerint csoportot alkotó elkövetők a kihívóan közösségellenes erőszakos cselekményüket egymással szemben hajtották végre. A Tolna Megyei Bíróság határozataiban kifejtett jogi álláspont lényege az, hogy amennyiben három személy egy helyen és egy időben valósítja meg a Btk. 271. § (1) bekezdésébe ütköző garázdaság törvényi tényállását, a csoportos elkövetés, mint minősítő körülmény megállapítható, de „az ennél szorosabb közös bűnelkövetői kapcsolat, a társtettesség csak teljes szándékegység esetén jön létre”. Az előbb felsorolt ügyekben pedig a szándékegység azért nem állapítható meg, mert a személy elleni erőszakot egymással szemben elkövetők között nem lehet szó akarategységről. Ha az elkövetők ellentétes érdekből, sőt egymás ellen irányuló szándékkal cselekszenek, úgy közöttük a Btk. 20. §-ának (2) bekezdésében a társtettességhez megkívánt érzelmi és értelmi azonosulás, a szándék– és akarategység hiányzik. *** Az indítványozó álláspontja szerint a felvetett elvi kérdés megoldását a Somogy megyében működő bíróságok ismertetett határozatai tartalmazzák helyesen. A korábban közölt eseti döntések és jogegységi határozat ismertetésével álláspontjának alátámasztásául a következőkre mutatott rá: A garázdaság csoportosan elkövetettként minősül akkor is, ha a három vagy több személy nem együttesen, egymást támogatva, hanem egymással szemben vesz részt az elkövetésben (BH 1985/299.). A csoportos elkövetés folytán a társtettesként elkövetett garázdaság bűntettének megállapítására alkalmas annak a magatartása, aki a két társa kihívóan közösségellenes, erőszakos cselekményébe – a már megvalósított riadalom keltésére alkalmas történések ismeretében – bekapcsolódik, és a továbbiakban maga is részt vesz a sértett bántalmazásában (BH 2003/309.). A garázdaság csoportosan elkövetettkénti minősítését nem zárja ki, ha az elkövetők egyikének felelősségre vonására – vádemelés hiányában – nem került sor. „A garázdaság bűntettének megállapítását nem zárja ki, ha három vagy több elkövető nem együttesen, egymást támogatva lép fel, hanem egymással szemben áll. Így a három személy által megvalósított garázdaság akkor is csoportosan elkövetettnek (Btk. 137. § 13. pont) minősül, ha az elkövetők a kihívóan közösségellenes magatartásukat egymással

- 139 -

szemben valósítják meg. Az ilyen magatartás ugyanúgy alkalmas riadalom, megbotránkozás okozására, ugyanúgy fokozottan veszélyes, mintha az elkövetők egységesen lépnének fel” (BH 2006/76.). Az ismertetett eseti döntések azt szemléltetik: a bírói gyakorlat következetes abban, hogy csoportosnak tekinti a legalább három személy tettlegessége által megvalósított – riadalomkeltésre alkalmas – cselekményt, függetlenül attól, hogy azok ki (kik) ellen léptek fel. Egyöntetű az ítélkezés abban is, hogy a garázdálkodók személyes indítéka közömbös (BH 1983/434.). „A kihívóan közösségellenes magatartást tanúsító garázda elkövető tudatában van annak, hogy erőszakos cselekedete közvetlenül és durván sérti/sértheti a közösség nyugalmát, ám – akár személyes motivációból fakadó – tettét e közösségi érdek semmibevételével hajtja végre. Cselekményében a közösségi érdekkel való szembefordulás legalább az eshetőleges szándék szintjén felismerhető. „ (BH 2005/313.). A garázdaságot elkövető tudatának, tehát ennyit és nem többet kell átfognia. A garázdaság büntetőjogi megítélése szempontjából az elkövetők cselekményüket „nem egymás ellen”, hanem a köznyugalom sérelmére valósítják meg. Ezért társas bűnelkövetés esetén a társtettességük aggálytalanul megállapítható akkor is, ha erőszakosságukat személyes nézeteltérésük, vitájuk váltotta ki. „Erdekeik” (indulataik), személyük szembenállása a garázdaság bűncselekményével kapcsolatban kívül marad a Btk. 13. §-ának szándékosság fogalmán. Természetesen mindezeknek a követelményeknek és feltételeknek csak akkor lehet jogi jelentőségük, ha a társas bűnelkövetés alanyai valamennyien a jogtalanság talaján állnak. A jogtalan támadás ellen jogosan védekező, vagy közérdekből beavatkozó, illetve a rend helyreállítása érdekében cselekvő személy nyilvánvalóan nem vonható a garázdaságot megvalósító csoport (Btk. 137. § 13. pont) fogalma alá, mert nem a köznyugalom ellen fejti ki tevékenységét. A csoport büntetőjogi értékelésének a 2/2000. BJE számú jogegységi határozatban kifejtett általános szabályai alól a garázdaság sem kivétel. Tehát a részesek és a tettes (társtettesek) együtt alkothatnak e bűncselekmény tekintetében is csoportot, akár egymás ellen, akár egymást támogatva hajtják végre erőszakos tetteiket. A három vagy több személy, mint a Btk. 271. § (1) bekezdésének megfelelő tényállásszerű magatartást tanúsító alanyai viszont nem minősíthetők önálló tetteseknek. Az ítélkezési gyakorlat tükrében nem állja meg a helyét a Tolna Megyei Bíróság 3. Bf. 172/2006/11. számú ítéletének az a – főügyészségi álláspontot cáfolataként felhozott – okfejtése, amely az egymást kölcsönösen ütlegelő, szembenálló személyek cselekményét értékelve azt juttatja kifejezésre: „A társtettesi cselekményi egység elvét követve az a képtelen helyzet alakulna ki, hogy az elkövető a saját sérelmére más által megvalósított személy elleni bűncselekményért is felelne. „ A megyei bíróság idézett elvi álláspontja azért téves, mert „az ún. találkozó bűncselekmények” esetén – a kölcsönös bántalmazás – csoportos (társas) garázdaságként való értékelése mellett, ha annak egyéb feltételei megvannak (BK 93.), azzal halmazatban kell megállapítani a testi sértést is, amelynek az okozója ezért a bűncselekményért már önálló tettesként felelhet. Mindez nem érinti a garázdaság csoportos, és azon belüli társtettesi elkövetést. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese azt indítványozta, hogy a jogegységi tanács a felvetett vitás elvi jogalkalmazási kérdésben az alábbiak szerint adjon iránymutatást: 1. A Btk. 271. § (1) bekezdése és (2) bekezdés a) pontja szerinti garázdaság bűntettét megvalósító csoportos elkövetés esetén a csoport tagjai társtettesek, vagy társtettesek és részesek, illetve tettes és részesek lehetnek. E törvényhely alá vonható társas elkövetés alanyai – csoporton belül – önálló tetteseknek nem minősíthetők. 2. A Btk. 271. § (1), (2) bekezdés a) pontja szerinti garázdaság bűntette társtetteseinek szándék– és akarategysége [Btk. 13. §, 20. § (2) bek.] szempontjából annak belátása szükséges, hogy az egymással – vagy másokkal – szembeni erőszakos cselekedetük közvetlenül és durván sértheti a közösség nyugalmát. Az elkövetők személyes motivációja, indítéka a szándékegység megítélésénél figyelmen kívül marad. 3. A garázdaság társtetteskénti elkövetésének megállapítását nem zárja ki, ha a személy elleni erőszakos magatartás egyidejűleg testi sértést is megvalósít. A két bűncselekményt – egyéb feltételek megvalósulása esetén (BK 93.)– bűnhalmazatban kell megállapítani. 4. Csoportos elkövetésen belül is meg kell jelölni az elkövetői minőséget az ítélet rendelkező részében (társtettesként, bűnsegédként elkövetett garázdaság bűntette). *** A legfőbb ügyész a jogegységi indítványban kifejtett jogi állásponttal mindenben egyetértett és az annak megfelelő jogegységi határozat meghozatalára tett indítványt (BF. 2342/2007. szám). *** A jogegységi tanács a jogegységi indítványban kifejtett – a Somogy megyében működő bíróságok ítéleteivel szemléltetett és a kezdeményező ítélőtábla kollégiumvezetőjének a véleményével is megegyező -jogi állásponttal értett egyet. A bűncselekmény csoportos elkövetésének megállapításával összefüggő jogértelmezési kérdéseket a 2/2000. büntető jogegységi határozat rendezte. Rámutatott arra, hogy a csoport tagjai a bűncselekmény – pontosabban a tettesi (társtettesi) magatartás – helyszínén vagy annak közelében, tehát azonos alkalommal, jól körülhatárolható térbeli és időbeli határok között együttműködve vesznek részt a cselekmény véghezvitelében. A bűncselekmény részesei csak akkor tekinthetők a csoport tagjainak, ha a tettes (társtettesek) mellett maguk is a bűncselekmény helyszínén működnek közre az elkövetésben, helyszíni felbuj-tással vagy az elkövetéshez segítség nyújtásával. A csoport tagjainak az elkövetői minőségét az ítéletben pontosan meg kell állapítani. Az ítélkezési gyakorlat a garázdaság bűncselekményét – így a csoportos elkövetés folytán a garázdaság bűntettét is – társtettesként elkövetettnek értékeli, amennyiben az a terhelteknek a térben és időben összefüggő kihívóan közösségellenes,

- 140 -

megbotránkozás vagy riadalom keltésére alkalmas személy elleni erőszak kifejtésével (is) együttjáró, egymás tevékenységének az ismeretében végrehajtott fellépésével valósul meg (BH 2000/94., 2003/309., 2006/76.). Az adott jogkérdésben tehát a bíróságok eltérő jogértelmezése a jogegység sérelmének a lehetőségét magában hordozza, s ez jogegységi határozat meghozatalát indokolja. A jogirodalomban egységes, az ítélkezési gyakorlatban is követett az az álláspont, miszerint a társtettesség megállapításának – a Btk. 20. §-ának (2) bekezdésében meghatározott – együttes feltétele: tárgyi értelemben ugyanazon szándékos bűncselekmény törvényi tényállásának az egészében vagy részben történő megvalósítása, alanyi oldalról pedig egyfelől a másik, illetőleg a többi elkövető magatartása objektív veszélyeztető jellegének az ismerete (az egymás tevékenységének kölcsönös tudata), másfelől az, hogy mindegyik elkövetésben résztvevőt ugyanazon törvényi tényállás megvalósítására irányuló akár egyenes, akár eshetőleges szándék vezérelje. (Az ugyanazon bűncselekményhez kapcsolódó részesi magatartások lényegileg abban különböznek a társtettesek magatartásától, hogy tényállási elemet nem valósítanak meg). Ezeknek az elveknek értelemszerűen érvényesülniük kell akkor is, ha a garázdaság bűncselekménye csoportos elkövetéssel valósul meg, s a csoport résztvevői akár egymást támogatva, akár egymással szemben állva vesznek részt a garázdaság egyik lehetséges elkövetési magatartásának, a személy elleni erőszaknak a kifejtésében. Abban az esetben, ha a Btk. 137. §-ának 13. pontja szerinti csoportot alkotó elkövetők kihívóan közösségellenes és megbotránkozás vagy riadalom keltésére objektíve alkalmas magatartása az egymással ellentétes érdekkörű, egymással szemben álló személy vagy személyek elleni erőszak kifejtésében – pl. egymás kölcsönös testi bántalmazásában – (is) megnyilvánul, a társtettesség megállapításának az összes követelménye megvalósul, éppen úgy, mint ha az együttesen cselekvők tényállásszerű ilyen cselekvősége kívül álló személy vagy személyek ellen hatna. Az egymás tevékenységének kölcsönös tudata ilyenkor nyilvánvaló. A szemben álló felek egymással szembeni tettlegessége során emellett a résztvevők mindegyike vitathatatlanul tisztában van azzal is, hogy a maga, és az őt támogató társa, valamint a vele szemben álló és hozzá hasonlóan erőszakkal cselekvő személy vagy személyek a saját magatartásukkal az alapvető közösségi normákat az együttélési szabályokat semmibe véve, azaz kihívóan sértik. A szemben álló és egymást sértően cselekvő felek szándékegysége tehát a köznyugalom, mint jogi tárgy közvetlen sérelmét vagy veszélyeztetését illetően kétségtelen. Igaz mindez akkor is, ha egyik elkövető a két vagy több személynek az egymással szemben kifejtett közösségellenes erőszakos cselekvőségébe az addigi történések ismeretében kapcsolódik be valamelyik oldalon, valamelyik felet támogatva. Közömbös ebből a szempontból az, hogy a cselekményt milyen személyes indíték motiválta, amidőn az is, hogy a személy elleni erőszak kölcsönös kifejtése az egymással szemben álló feleknél azonos, vagy eltérő súlyosságú következménnyel járt. A társtettesség iménti értelmezése a garázdaság csoportos elkövetése körében az ún. cselekmény-egység követelményét sem érinti: Ha ugyanis a garázdasággal valóságos alaki halmazatban a testi épséget sértő bűncselekményt is meg kell állapítani (BK 93.), ez a bűncselekmény az eredmény függvényében elkövetőként eltérően (könnyű testi sértésként, súlyos testi sértésként) minősülhet. Ekként pedig a garázdasággal alaki halmazatot alkotó testi épséget sértő bűncselekmény tekintetében az egymással szemben cselekvő felek között a társtettesség valóban kizárt lesz, ugyanis a passzív alany (sértett) különbözősége folytán nem ugyanazt a szándékos bűncselekményt valósítják meg. Az ellenféllel szemben szándékegységben, s a társtettesség egyéb ismérveivel azonos oldalon cselekvők azonban a testi épséget sértő cselekményt társtettesként követik el. Ugyanez a helyzet nyilvánvalóan akkor is, ha a garázdaság bűncselekményének szubszidiárius jellege folytán a garázdaság és a testi épséget sértő bűncselekmény alaki halmazata látszólagos, és csak a testi épséget sértő garázdaságnál súlyosabb bűncselekmény elkövetése állapítható meg. A kifejtettek folytán helyesen utal a jogegységi indítvány arra, hogy a csoportos garázdaság bűncselekményét elkövetők lehetnek mindnyájan társtettesek, társtettesek és részesek, vagy tettes és részesek, de kizárt az, hogy a csoport résztvevői közül a garázdaság törvényi tényállását megvalósító elkövetők (legalább két személy) önálló tettesként legyenek felelősségre vonhatók. A jogegységi tanács a határozatát – a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának (2) bekezdése alapján – a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2007. november 5. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Belegi József s. k., előadó bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró. 5/2007. Büntető jogegységi határozat a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma egyes állásfoglalásainak hatályon kívül helyezéséről

- 141 -

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten, a 2007. év november hó 7. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A jogegységi tanács a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma következő állásfoglalásait hatályon kívül helyezi: BK. 3., 7., 8., 20., 24., 26., 29., 31., 32., 33., 34., 36., 40., 43., 44., 45., 46., 47., 48., 49., 50., 53., 61., 62., 65., 71., 72., 73., 74., 85., 88., 90., 91., 93., 95., 101., 103., 104., 107., 109., 114., 123., 126., 128., 132., 134., 135., 136., 137., 138., 139., 140., 144., 148., 149., 153., 154., 155., 161., 162., 163., 171. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontja alapján – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az indítványban foglaltak lényege a következő: Az 1997. október 1-jén hatályba lépett Bszi. 105. §-a szerint a törvény hatálybalépését megelőzően hozott elvi döntések, irányelvek és kollégiumi állásfoglalások az eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat meghozataláig alkalmazhatók. A Bszi. hatálybalépése óta eltelt 10 évben számos jogszabályi változásra került sor. Ezek több korábbi kollégiumi állásfoglalást érintettek. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma több alkalommal – legutóbb a 2/2007. BK. véleményében – felülvizsgálta a még hatályos kollégiumi állásfoglalásait és a – jogszabályváltozás folytán – tartalmilag meghaladottakat nem tekintette irányadónak. A büntető kollégium a határozat rendelkező részben felsorolt még hatályos kollégiumi állásfoglalásokat is megvizsgálta és ennek alapján jogegységi eljárást kezdeményezett azok hatályon kívül helyezésére annak érdekében, hogy a büntető kollégium vélemény formájában – a jogszabályi változtatásoknak és a bírói gyakorlat alakulásának megfelelő módosításokkal – állást foglalhasson. A legfőbb ügyész az indítvánnyal mindenben egyetértett (BF. 2475/2007.). A jogegységi indítvány alapos. A jogszabályok változásai és az ítélkezési gyakorlat alakulása feltétlenül szükségessé teszi a szóban levő kollégiumi állásfoglalások felülvizsgálatát és e vizsgálat eredményének kollégiumi vélemény formájában közzétételét. A Bszi. idézett rendelkezése értelmében ez csak úgy lehetséges, hogy a jogegységi tanács a kollégiumi állásfoglalásokat hatályon kívül helyezi. A jogegységi tanács ennek megfelelően határozott. A jogegységi tanács a határozatát – a Bszi. 32. §-a (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-a (2) bekezdése alapján – a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2007. november 7. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Édes Tamás s. k., előadó bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Szabó Győző s. k., bíró, Dr. Márki Zoltán s. k. bíró. 1/2008. Büntető jogegységi határozat a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének elkövetőjével szemben a kábítószer értékesítésével összefüggő vagyonra elrendelhető vagyonelkobzás egyes kérdéseiről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa a Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze által indítványozott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2008. év február hó 18. napján megtartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot:

- 142 -

A Büntető Törvénykönyv 77/B. § (1) bekezdés a) és d) pontjára figyelemmel a kábítószerrel visszaélés bűncselekményének elkövetőjével szemben a kábítószer értékesítésével összefüggő vagyonra vagyonelkobzást kell elrendelni. A vagyonelkobzás nem korlátozható az értékesítéssel elért nyereségre. Azt a bűncselekménnyel összefüggő teljes vagyonra el kell rendelni, függetlenül a kábítószer megszerzésére fordított vagyon mértékétől, illetve attól, hogy a kábítószer értékesítése az elkövető számára nyereséges vagy veszteséges volt-e; a vagyonelkobzás mértéke nem csökkenthető a kábítószer megszerzésével összefüggő kiadásokkal. INDOKOLÁS A Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. § (1) bekezdés a) pontja alapján jogegységi eljárást kezdeményezett, és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontjára hivatkozva – jogegységi határozat meghozatalára tett indítványt. A legfőbb ügyész BF.2155/2007. számú indítványa szerint a bíróságok joggyakorlata eltérő a kábítószerrel visszaélésnek minősülő bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmazott, a kábítószer értékesítésével szerzett bevételt elvonó vagyonelkobzás kapcsán. I. Ennek alátámasztására az indítványozó a következő bírósági határozatokra utalt: 1. A Vas Megyei Bíróság a 2005. október 13. napján kelt B.548/2004/43. számú határozatában az L, II. és III. r. terhelt bűnösségét kereskedéssel elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntettében állapította meg, melyet az I. r. terhelt jelentős mennyiségre, a III. r. terhelt pedig bűnszövetségben és csekély mennyiségű kábítószerre követett el. Ezért a terhelteket szabadságvesztésre ítélte, az I. r. terheltet mellékbüntetésül eltiltotta a közügyek gyakorlásától is; a II. és III. r. terhelt tekintetében pedig a szabadságvesztés végrehajtását próbaidőre felfüggesztette. Ezen túl az I. r. terhelttel szemben 1 675 000 forint, a II. r. terhelttel szemben 110 000 forint, a III. r. terhelttel szemben 190 000 forint vagyonelkobzást rendelt el. A bíróság által megállapított tényállás lényege a következő: Az I. r. terhelt 2002 elejétől 2003 végéig ismeretlen személyektől rendszeresen vásárolt kábítószert, mégpedig alkalmanként harminc ecstasy-tablettát, darabonként 1000 forintért, amit aztán darabonként 1500 forintért értékesített tovább. Így ötven alkalommal ezerötszáz tablettát vásárolt meg és adott tovább, és ezzel 750 000 forint haszonra tett szert. Ugyanebben az időszakban huszonöt alkalommal marihuánát is vásárolt, grammonként 1700 forintért, alkalmanként tíz-tíz grammot. Ezt grammonként 2000 forintért értékesítette. Ily módon ebből 625 000 forint haszonhoz jutott. Ezen túl 2003 szeptemberében az I. r. terhelt a II. r. terhelt megbízásából hetven ecstasy-tablettát vásárolt darabonként 6-700 forintért, amit összesen 110 000 forintért értékesített tovább megbízójának. így az I. r. terhelt 110 000 forint, míg a II. r. terhelt legalább ugyanekkora haszonra tett szert. A III. r. terhelt az I. r. terheltnek 2003 júniusában és júliusában átadott százötven-százötven gramm marihuánát azzal, hogy azt értékesítse. Az I. r. terhelt a kábítószert elcserélte száz ecstasy-tablettára, és azt adta el. Összesen ily módon a két terhelt 190 000 forint haszonhoz jutott, ami az I. r. terhelthez került. Ezt összegezve az első fokú bíróság tényként állapította meg, hogy az I. r. terhelt összesen 1 675 000 forint, a II. r. terhelt 110 000 forint „vagyoni haszonra” tett szert, míg a III. r. terhelt 190 000 forint „vagyoni haszonra” kívánt szert tenni. Indokolásában kifejtette, hogy az értékesítés ellenértékét teljes egészében „vagyoni haszonnak”, egyben a vagyonelkobzás alapjának tekintette, és az intézkedés mértékének megállapításánál ekként nem vette figyelembe a kábítószer beszerzésének költségeit. Az ügyben másodfokon eljárt Győri ítélőtábla a 2006. augusztus 29. napján kelt Bf.14/2006/7. számú ítéletével az első fokú határozatot megváltoztatta; az I. r. terhelt cselekményét jelentős mennyiségű kábítószerre forgalomba hozatallal elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntettének, a II. r. terhelt cselekményét kábítószerrel visszaélés bűntettének, míg a III. r. terhelt cselekményét csekély mennyiségű kábítószerre forgalomba hozatallal elkövetett kábítószerrel visszaélés vétségének minősítette; az I. r. terhelttel szemben a vagyonelkobzás összegét 1 121 000 forintra mérsékelte, míg a II. és III. r. terhelttel szemben a vagyonelkobzást mellőzte. Egyebekben a terheltekkel szemben az első fokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú bíróság az első fokú ítéleti tényállást a következőkkel helyesbítette: – az I. r. terhelt által értékesített marihuána eladási ára grammonként 2500 forint volt, így a marihuána eladásából ténylegesen 200 000 forint haszonra tett szert; – a hetven ecstasy-tablettát az I. r. terhelt 49 000 forintért szerezte be és a II. r. terheltnek 70 000 forintért értékesítette tovább, így 21 000 forint haszonra tett szert, míg a III. r. terhelttől átvett kábítószer kapcsán az értékesítésből 150 000 forint volt a haszna; – a II. r. terhelt a kábítószert nem értékesítette, hanem elfogyasztotta; – a III. r. terhelt az általa az I. r. terheltnek átadott kábítószer 190 000 forintos vételárát nem kapta meg az I. r. terhelttől. A vagyonelkobzással kapcsolatos rendelkezésének indokolásában kifejtette, hogy az intézkedést csak a kábítószer értékesítéséből származó tiszta nyereségre kell és lehet elrendelni; ezért annak mértékét az I. r. terhelttel szemben a kábítószer beszerzésére fordított összeg figyelembevételével csökkentette, és miután a II. r. terhelt nem értékesített kábítószert, illetve a III. r. terhelt nem jutott hozzá a kábítószer ellenértékéhez, velük szemben mellőzte annak alkalmazását.

- 143 -

2. A Békés Megyei Bíróság a 2006. november 29. napján kelt 3.B.319/2006/29. számú ítéletében az I. r. terhelt bűnösségét jelentős mennyiségű kábítószerrel visszaélés bűntettében, a II. r. és III. r. terhelt bűnösségét kábítószerrel visszaélés bűntettében állapította meg, és ezért az I. r. terheltet öt évi fegyházbüntetésre és hét évi közügyektől eltiltásra; a II. r. terheltet két évi börtönbüntetésre és három évi közügyektől eltiltásra; a III. r. terheltet egy évi börtönbüntetésre és három évi közügyektől eltiltásra ítélte; a lefoglalt kábítószert elkobozta. Az első fokú ítéleti tényállás lényege a következő: Az I. r. terhelt 2005. július 31. napján egy bárban százkét szem MDMA-tartalmú, kábítószernek minősülő tablettát tartott magánál, amit az ott szórakozóknak eladásra kínált. Tőle a kábítószert lefoglalták. Ugyancsak 2005 nyarán megállapodott a II. r. terhelttel, hogy az a neki átadott legalább négyszázhetvenkettő, legfeljebb ötszáz ecstasy-tablettát értékesíti darabonként 280 forintért. A II. r. terhelt az átvett kábítószerből száznyolcvan tablettát értékesített, két szemet egy ismerősének adott, tizennyolcat pedig részben elfogyasztott, részben kidobott. A fennmaradó legalább kétszázhetvenkettő, legfeljebb háromszáz kábítószernek minősülő tablettát a II. r. terhelt a III. r. terheltnek értékesítette azzal, hogy annak darabjáért még aznap este a III. r. terhelt 600 forintot fizet neki. A kábítószert azonban a III. r. terhelt még ugyanazon az estén visszaadta a II. r. terheltnek, amit bűnjelként az utóbbival szemben intézkedő rendőrök le is foglaltak. Az ügyben másodfokon eljáró Szegedi ítélőtábla a 2007. április 25. napján kelt Bf.II.66/2007/9. számú ítéletével az első fokú bíróság határozatát megváltoztatta; az I. r. terhelt cselekményét forgalomba hozatallal elkövetett jelentős mennyiségű kábítószerrel visszaélés bűntettének, a II. r. terhelt cselekményét forgalomba hozatallal elkövetett kábítószerrel visszaélés bűntettének, a III. r. terhelt cselekményét megszerzéssel elkövetett kábítószerrel visszaélés vétségének minősítette, továbbá az I. r. terhelttel szemben 132 160 forintra vagyonelkobzást rendelt el. A tényállást helyesbítve mellőzte az első fokú bíróság ítéletéből az I. r. terhelt által megszerzett, illetve az általa a II. r. terheltnek értékesített kábítószer mennyiségének megjelölésénél a felső határra (a legfeljebb ötszáz, illetve háromszáz darabra vonatkozó) utalást. A vagyonelkobzás alkalmazása kapcsán pedig kifejtette, hogy miután a II. r. terhelt az I. r. terhelt megbízása alapján a neki átadott kábítószer értékesítéséből 132 160 forintra tett szert, ezt a törvényi rendelkezéseknek megfelelően el kellett tőle vonni. Álláspontja szerint ugyanis a vagyonelkobzás mértékének meghatározásánál az elkövető által a bűncselekménnyel összefüggésben szerzett vagyonra – azaz a teljes bevételre – kell figyelemmel lenni, függetlenül attól, hogy az értékesítés számára ténylegesen mekkora hasznot eredményezett. 3. A Bács-Kiskun Megyei Bíróság a 9.B. 1129/2006/32. számú – a 2006. december 15. napján kelt – ítéletében az I. r. terheltet kábítószerfüggő személy által jelentős mennyiségű kábítószerrel visszaélés bűntettében; a II. r. terheltet egyedi azonosító jel meghamisításának bűntettében, csalás vétségében és jelentős mennyiségű kábítószerrel visszaélés bűntettében; a III. r. terheltet jelentős mennyiségű kábítószerrel visszaélés bűntettében; a IV. r. terheltet két rendbeli kábítószerrel visszaélés bűntettében; az V. r. terheltet két rendbeli csekély mennyiségű kábítószerrel visszaélés vétségében és lőszerrel visszaélés bűntettében; a VI. r. terheltet kábítószerrel visszaélés bűntettében találta bűnösnek. Ezért az I. r. terheltet négy évi börtönbüntetésre, négy évi közügyektől eltiltásra és ötvenezer forint pénzmellékbüntetésre; a II. r. terheltet hat évi fegyházbüntetésre, hat évi közügyektől eltiltásra és százezer forint pénzmellékbüntetésre; a III. r. terheltet hat évi börtönbüntetésre és hat évi közügyektől eltiltásra; a IV. r. terheltet két évi börtönbüntetésre és két évi közügyektől eltiltásra; az V. r. terheltet két év hét hónapi börtönbüntetésre, három évi közügyektől eltiltásra és ötvenezer forint pénzmellékbüntetésre; a VI. r. terheltet egy év hat hónapi börtönbüntetésre – melynek végrehajtását két évi próbaidőre felfüggesztette – ítélte. Egyben a II. r. terhelttel szemben tizenötezer, a III. r. terhelttel szemben húszezer forint vagyonelkobzást rendelt el, és elkobzást is alkalmazott. Az első fokú ítéletben megállapított tényállás lényege a következő volt: A kábítószert rendszeresen fogyasztó I. r. terhelt egy ismeretlen személy megbízásából – továbbértékesítési céllal – 2006 januárjában Hollandiában ezerötszáz ecstasy-tablettát és fél kg marihuánát vásárolt, majd hozott be az országba és adott át megbízójának. A megbízó ekkor 70 000 forintot fizetett a terheltnek, és megállapodtak abban, hogy ezen felül a későbbiekben a tablettákért – azok értékesítését követően – darabonként 300 forintot fog fizetni. Az I. r. terhelt 2006 februárjában kétezer-egyszázötven ecstasy-tablettát és húsz gramm kokaint vásárolt Hollandiában, majd hozott be Magyarországra. Ebből ezer ecstasy-tablettát – a behozott kokainnal együtt – átadott ismeretlen megbízójának, és megállapodtak, hogy az a kokainért grammonként 20 000, a tablettákért darabonként 300 forintot fog fizetni. Ennél az átvételnél a megbízó a korábbi szállítmányért kifizetett a terheltnek további 100 000 forintot. Később az ismeretlen megbízó háromszáz ecstasy-tablettát visszaadott a terheltnek, és arra hivatkozott, hogy a többit a terjesztőtől a rendőrség lefoglalta. 2006 márciusában az I. r. terhelt ismét Hollandiába utazott, ahol kétezer-ötszáz ecstasy-tablettát és huszonkét gramm kokaint vásárolt, majd hozott be az országba azzal a céllal, hogy itthon azt haszonnal értékesíti. Azt, hogy a kábítószert milyen vételáron szerezte be, nem lehetett megállapítani. 2006 áprilisában az I. r. terhelttől hétszáznegyvenkét egész és két hiányos ecstasy-tablettát és közel húsz gramm kokaint foglaltak le Budapesten, amit értékesíteni kívánt. A III. r. terhelt ismerte az I. r. terheltet, és tudta, hogy az kábítószert terjeszt. A II. r. terhelt kábítószert kívánt értékesíteni, ezért megkérte az általa ugyancsak ismert III. r. terheltet, hogy segítsen neki kábítószert szerezni, aki ennek a kérésnek eleget is tett. A II. r. terhelt a III. r. terhelt közvetítésével ismerkedett meg ily módon az I. r. terhelttel, és így találkoztak hármasban, 2006

- 144 -

februárjában az I. r. terhelt budapesti lakása előtt. Ekkor a III. r. terhelt jelenlétében – annak gépkocsijában – az I. r. terhelt százötven ecstasy-tablettát adott el a II. r. terheltnek, darabonként 300 forintért. Majd 2006. március 31. napján Budapesten, az I. r. terhelt lakásában ugyancsak a III. r. terhelt közvetítésével és jelenlétében a II. r. terhelt ezerötszáz ecstasy-tablettát vásárolt az I. r. terhelttől, darabonként 300 forintért, és a vételárat ki is fizette. A II. r. terhelt a kábítószert tovább kívánta értékesíteni. Tőle azonban azt még aznap lefoglalták. A közvetítésért az I. r. terhelt 20 000 forintot fizetett a III. r. terheltnek. A III. r. terhelt is vásárolt kábítószert az I. r. terhelttől, mégpedig 2006 februárjában ezer ecstasy-tablettát, darabonként 260 forintért. A vételárat kiegyenlítette. Az I. r. terhelt 2006 februárjában a VI. r. terheltnek is adott el kábítószert, háromszáz ecstasy-tablettát, darabonként 300 forintért. Néhány nap elteltével azonban a VI. r. terhelt a kábítószert visszaadta az I. r. terheltnek. Az I. r. terhelt ezen túl a IV. r. terheltnek 2006. április elején kétszázötvenhat ecstasy-tablettát adott el darabonként 300 forintért, aki ebből ötvenet saját használatra megtartott, a többit baráti körében ingyenesen szétosztotta. Nála házkutatást tartottak, ennek során marihuánát, kokaint és ecstasy-tablettát foglaltak le. A II. r. terhelt 2006 márciusában ismerősének százötven ecstasy-tablettát – darabonként 400 forintért – és tíz gramm speedet – grammonként 2000 forintért – értékesített. A kábítószert a vevőtől lefoglalták. Az V. r. terhelt a III. r. terhelttől különböző alkalmakkor összesen nyolcvan ecstasy-tablettát vett át továbbértékesítésre azzal, hogy azokat darabonként 800 forintért fogja eladni. Ezen túl húsz ecstasy-tablettát vásárolt tőle, darabonként 1000 forintért, valamint három marihuánás cigarettát, ez utóbbit 2500 forintért. Az így megszerzett kábítószerből három személynek negyven ecstasy-tablettát értékesített, darabonként részben 1000, részben 500 forintért. Az V. r. terheltnek átadott ecstasy-tablettát a III. r. terhelt a II. r. terhelttől vásárolta darabonként 500 forintért. Az ítélet indokolása szerint a vagyonelkobzást a bíróság az I. r. terhelttel szemben nem találta alkalmazhatónak, mivel az eljárás során az nem volt pontosan megállapítható, hogy az általa értékesített kábítószert mennyiért vásárolta; így a kábítószerkereskedéssel elért haszna nem volt pontosan tisztázható. Ráadásul számára a „kábítószer-üzlet” részben veszteséges volt, miután az ismeretlen megbízó nem fizetette ki a neki behozott és átvett kábítószer árát. A II. és III. r. terhelttel szemben a bíróság ugyan indokoltnak találta az intézkedés alkalmazását, azonban velük szemben is csak olyan mértékben, amely azonos volt az általuk bizonyítottan elért tiszta haszonnal. Az ügyben másodfokon eljárt Szegedi ítélőtábla a 2007. május 15. napján kelt Bf.I.47/2007/32. számú ítéletével az első fokú határozatot megváltoztatta; az I. r. terhelt cselekményének megnevezését kábítószerfüggő személy által kereskedéssel elkövetett jelentős mennyiségű kábítószerrel visszaélés bűntettére helyesbítette, vele szemben a pénzmellékbüntetés kiszabását mellőzte, az V. r. terhelttel szemben kiszabott büntetést egy év nyolc hónapi börtönbüntetésre és két évi közügyektől eltiltásra enyhítette; egyebekben azonban – a bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezést helyesbítve – helybenhagyta azt. A vagyonelkobzás kapcsán mindenben osztotta a megyei bíróság álláspontját. Bár az ítélet indokolásából kitűnően ismert volt előtte a Szegedi ítélőtábla másik tanácsának a 2. pont alatt megjelölt határozatban kifejtett álláspontja, attól eltérően döntött. Arra hivatkozva, hogy a vagyonelkobzás célja nem más, mint az, hogy az elkövetőnek a bűncselekmény elkövetése előtti vagyoni helyzetét visszaállítsa, az intézkedést csak az elkövető által elért haszonra tartotta alkalmazhatónak azzal, hogy annak mértéke nem haladhatja meg a beszerzési és értékesítési ár különbözetét. II. Az ismertetett határozatokból kitűnően a bíróságok eltérő módon értelmezik a vagyonelkobzás szabályait, olyannyira, hogy a Szegedi ítélőtábla két tanácsának jogértelmezése is ellentmond egymásnak. Ezért az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1996. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. § (1) bekezdésére és a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel – indokolt a jogegységi határozat meghozatala. III. A vagyonelkobzás értelmezést igénylő rendelkezései a következők: A Btk. 77/B. § (1) bekezdése szerint vagyonelkobzást kell elrendelni arra a) a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonra, amelyet az elkövető a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett, d) a vagyonra, amelyet a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételek biztosítása végett szolgáltattak vagy arra szántak. IV. A Btk. fenti, vagyonelkobzásra vonatkozó rendelkezéseit a 2001. évi CXXI. törvény iktatta be 2002. április 1. napjával kezdődő hatállyal.

- 145 -

A 2000. évi CI. törvénnyel kihirdetett, a pénzmosásról, a bűncselekményből származó dolgok felkutatásáról, lefoglalásáról és elkobzásáról szóló, Strasbourgban, 1990. november 8-án kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 2. Cikke szerint az Egyezményben részes államoknak biztosítaniuk kell „az eszközök és a jövedelem elkobzásának lehetőségét.” A 2001. évi CXXI. törvény indokolása szerint a Btk. jelenleg hatályos rendelkezései az Egyezményben megfogalmazott elvárásokkal állnak összhangban és a vagyonelkobzásnak a mellékbüntetések közül az intézkedések közé történő áthelyezése is ezt a célt szolgálta. A vagyonelkobzás eszerint már nem jelent vagyoni jellegű büntetést, mivel az elkövető jogszerűen szerzett vagyonát nem érinti. Az intézkedés alapvetően az elkövető eredeti – a bűncselekmény elkövetése előtti – vagyoni állapotát állítja vissza. A korábbi szabályozáshoz képest jelentős módosítás elsődleges célja pedig az volt, hogy egyértelművé tegye: a bűncselekmények nem képezhetik sem gazdagodás, sem pedig újabb bűncselekmények elkövetésének anyagi alapját. Azonban sem az Egyezményben foglaltak, sem a Btk. rendelkezései nem adnak egyértelmű eligazítást arra nézve, hogy mit kell a bűncselekmény elkövetéséből eredő, illetve az elkövetés során vagy azzal összefüggésben szerzett, továbbá a bűncselekmény elkövetése céljából – az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételek biztosítása végett – szolgáltatott vagy arra szánt vagyonon érteni. Ezért annak értelmezése a jogalkalmazó feladata. Az intézkedés alkalmazásakor a következőkre kell figyelemmel lenni: Az Egyezmény 1. Cikke tartalmaz értelmező rendelkezéseket. Eszerint az Egyezmény alkalmazása során „a) „jövedelem” a bűncselekményekből származó bármilyen vagyoni előny, amely az e cikk b) pontjában megje-lölt bármilyen dolog formájában megjelenhet; b) „dolog” bármilyen dolog lehet, legyen az megfogható vagy megfoghatatlan, ingó vagy ingatlan, illetve olyan jogi irat vagy okmány, amely az ilyen dolgokra vonatkozó jogosultságot, vagy ahhoz fűződő érdeket igazol.” A vagyon fogalmát azonban az Egyezmény nem határozza meg, ahogy a Btk. sem. A 2001. évi CXXI. törvény indokolás szerint „ezt büntető jogszabály nem is teheti meg. Vagyon alatt a Btk. vonatkozásában is mindazt érteni kell, amit a polgári jog a vagyon alatt ért, ideértve az ingatlanokat is.” A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) ugyancsak nem ad meghatározást a vagyon fogalmára, annak ellenére, hogy számos olyan rendelkezést tartalmaz, amely a vagyonnal függ össze. Meghatározza azonban a tulajdonjog tárgyait. A 94. § (1) bekezdése szerint minden birtokba vehető dolog tulajdonjog tárgya lehet, és a (2) bekezdés akként rendelkezik, hogy amennyiben a törvény kivételt nem tesz, a tulajdonjog szabályait megfelelően alkalmazni kell a pénzre és az értékpapírokra is. A Btk. 77/C. § (4) bekezdése pedig értelmező rendelkezést fűz a vagyonelkobzás szabályaihoz. Eszerint a 77/B. § és a 77/C. § alkalmazásában vagyonon annak hasznát, a vagyoni értékű jogot, követelést, továbbá bármely pénzben kifejezhető értékkel bíró előnyt is érteni kell. Köznapi értelemben vagyonon a természetes vagy jogi személy, gazdasági társaság tulajdonában lévő anyagi javak és a velük kapcsolatos jogok összességét, hasznon pedig a dologhoz fűződő valamennyi vagyoni előnyt értjük, ami a dologgal összefüggésben előáll. Anyagi haszna lehet vagyoni értékű jognak, szellemi terméknek, bármilyen jellegű munkának is, és ez a haszon – ahogy a vagyonnal összefüggésben keletkezett egyéb haszon is – az arra jogosult vagyonának részévé válik. A fenti értelmezésekkel egyezően a Btk. sem azonosítja az intézkedés alá eső vagyon fogalmát a jövedelemmel vagy haszonnal. Ez nem csupán abból következik, hogy eltérő elnevezést használ. Amennyiben a vagyonelkobzás tárgyát képező vagyonon csak a jövedelmet (hasznot) kellene érteni, elegendő lenne csupán annak elkobzásáról rendelkezni, és az intézkedés nem terjedne ki a bűncselekményből eredő jövedelmen (hasznon) túl a bűncselekménnyel összefüggésben szerzett, illetve az elkövetés céljából szükséges feltételek biztosítására szolgáltatott vagy arra szánt vagyonra, valamint az adott vagyoni előny tárgyára. Ez következik a Btk. 77/C. § (4) bekezdéséből is, amely szerint vagyonon az intézkedés kapcsán a vagyon hasznát is érteni kell, azaz a vagyon fogalmába annak haszna is beletartozik. Mindezek egybevetéséből megállapítható, hogy a vagyonelkobzás hatálya alá tartozó vagyon magába foglalja a bűncselekményből eredő, illetve azzal összefüggő (pénzben kifejezhető értékkel bíró) javakat, és azok hasznát is. Ebből következően a büntetőjogi intézkedés hatálya nem korlátozható csupán a haszonra. V. A jogegységi eljárást indítványozó legfőbb ügyész álláspontja szerint a vagyonelkobzást a kábítószer értékesítéséből származó teljes bevételre – mint a terhelt bűncselekményből származó vagyonára – kell elrendelni. A vagyonelkobzás mértékének meghatározásánál nem lehet tekintettel lenni arra, hogy a bűncselekmény a terhelt számára összességében nyereséges vagy veszteséges volt-e. Ezen túl a törvény szerint a bűncselekmény elkövetéséhez szükséges, az e célból szolgáltatott vagy erre szánt vagyont is el kell kobozni. A kábítószer értékesítője által a kábítószer beszerzésére fordított összegre az elkövetéshez szükség volt, így azt már ebből az okból is el kell kobozni; következésképp azzal nem lehet csökkenteni a vagyonelkobzás mértékét. VI. A fent kifejtettekből következően a legfőbb ügyész indítványa az alábbiak szerint alapos: A Btk. 77/B. § (1) bekezdés a) pontja szerint a vagyonelkobzást arra a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonra kell elrendelni, amelyet az elkövető a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett.

- 146 -

Az intézkedés hatályos rendelkezéseit megfogalmazó törvény indokolása valóban tartalmazza azt, hogy a vagyonelkobzás célja a terhelt vagyoni helyzetének a bűncselekmény elkövetését megelőző állapotba történő visszaállítása. A kábítószerrel visszaélés elkövetési magatartásai közül azoknál, amelyek a kábítószer értékesítése – így akár az ellenérték fejében történő átadás, akár az ugyancsak ellenérték fejében történő forgalomba hozatal, illetve kereskedés – révén valósulnak meg, a Btk. 77. § (1) bekezdés a) pontján alapuló intézkedés jogalapját maga az értékesítés teremti meg; ez az a magatartás, amelyből az elvonandó vagyon ered. Ezért az elkövetést megelőző vagyoni helyzet megítélésénél az értékesítést közvetlenül megelőző vagyoni állapotra kell figyelemmel lenni. Ekkor az elkövető vagyonának már nem része az, amit korábban a kábítószer megszerzésére fordított. Így ennek a törvényi rendelkezésnek az alkalmazása során sem lehet a vagyonelkobzás alá eső vagyon mértékét csökkenteni a kábítószer megszerzésével összefüggő kiadásokkal. Emellett a Btk. 77/B. § (1) bekezdés d) pontja alapján vagyonelkobzást kell elrendelni arra a vagyonra is, amit a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges (vagy ezt könnyítő) feltételek biztosítása végett szolgáltattak (vagy arra szántak). Miután a kábítószer értékesítéséhez elengedhetetlenül szükséges annak megszerzése, a megszerzéssel összefüggő kiadás nem más, mint a bűncselekmény elkövetéséhez szükséges feltétel biztosítására szolgáltatott vagyon, így az mindenképp elkobzandó. Ezen túlmenően a kábítószer megszerzése önmagában is bűncselekményt valósít meg, így a vagyonelkobzás alkalmazása az arra fordított vagyonra ez okból sem mellőzhető. Mindezekből következően a vagyonelkobzás nem korlátozható az értékesítéssel elért nyereségre. Azt a bűncselekménnyel összefüggésben szerzett teljes vagyonra el kell rendelni, függetlenül a kábítószer megszerzésére fordított vagyon mértékétől, illetve attól, hogy a kábítószer értékesítése az elkövető számára nyereséges vagy veszteséges volt-e; a vagyonelkobzás mértéke nem csökkenthető a kábítószer megszerzésével összefüggő kiadásokkal. Bűncselekmény sem a gazdagodás, sem újabb bűncselekmény elkövetésének anyagi alapját nem képezheti. A kiadások, „ráfordítások” figyelembevétele pedig azok jogszerűségének elismerését jelentené. Így a Btk. 77/B. § (1) bekezdés a) és d) pontjára figyelemmel a vagyonelkobzás alkalmazása az értékesítésre szánt kábítószer megszerzésére fordított, vagy erre szánt vagyonra ugyanúgy kiterjed, mint a bűncselekmény elkövetéséből eredő haszonra. A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa – helyt adva a legfőbb ügyész indítványának – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a Be. 442. § (3) bekezdése szerinti nyilvános ülésen eljárva hozta meg jogegységi döntését, a rendelkező rész szerint határozva. A határozatot a jogegységi tanács a Bszi. 32. § (4) bekezdése, illetve a Be. 445. § (2) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2008. február 18. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Mészár Róza s. k., előadó bíró, Dr. Katona Sándor s. k.. bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Márki Zoltán s. k., bíró. 2/2008. Büntető jogegységi határozat a vagyonelkobzás egyes kérdéseiről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze által indítványozott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2008. év május hó 14. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: Ha a büntetőeljárás olyan bűncselekmény miatt van folyamatban, amellyel kapcsolatban vagyonelkobzásnak lehet helye és alaposan tartani kell attól, hogy annak kielégítését meghiúsítják, a vagyonelkobzással elvonható vagyon, vagyonrész vagy vagyontárgy zár alá vétele akkor is elrendelhető, ha a nyomozás ismeretlen tettes ellen folyik, vagy terheltté nyilvánításra nem került sor. INDOKOLÁS

- 147 -

A Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását kezdeményezte és – a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontjának második fordulatára hivatkozva – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a felmerült elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. I. A legfőbb ügyész az indítványában jelezte, hogy a nem a terhelt által birtokolt vagyontárgyak vagyonelkobzás céljából történő-a Be. 159. §-a (2) bekezdésének második fordulatán alapuló – zár alá vételével kapcsolatosan az ítélkezési gyakorlatban eltérő álláspont alakult ki. Ennek alátámasztásául az alábbi bírósági határozatokra hivatkozott: 1. A különösen jelentős kárt okozó csalás bűntette miatt ismeretlen tettes ellen 29015-137/2007.bü. szám alatt folyamatban lévő büntetőügyben a Fővárosi Főügyészség négy különböző bankszámlán elhelyezett pénzösszeg zár alá vételét indítványozta. Az indítványban írt tényállás szerint egy budapesti bank alkalmazottja – két gazdasági társaság között létrejött megállapodástól eltérve – 3 815 000 eurót jogosulatlanul egy harmadik gazdasági társaság számlájára utalt át, amelyről utóbb az összeg egy részét két más személy magánszámlájára utalták tovább. A Fővárosi Főügyészség a Btk. 77/B. §-a (1) bekezdésének a) pontja és a Be. 159. §-ának (2) bekezdése alapján indítványozta a zár alá vétel elrendelését. A Budai Központi Kerületi Bíróság a 2007. július 19-én kelt 13.Bny.862/2007/2. számú végzésével az indítványt elutasította. A határozat indokolása szerint a Be. 159. §-ának (2) bekezdéséből egyértelműen kitűnik, hogy zár alá vételnek csak akkor van helye, ha a büntetőügynek már van terheltje, ugyanis a gyanúsítotti kihallgatás során tett nyilatkozat tartalma lényeges annak megítélése szempontjából, hogy fennáll-e a kielégítés meghiúsításának veszélye. Az ügyészi fellebbezés alapján másodfokon eljáró Fővárosi Bíróság a 2007. augusztus 10. napján meghozott 28.Bnf.l501/2007/2. számú helybenhagyó végzésében hivatkozott arra, hogy a büntetőeljárás megindításának ténye és a zár alá vehető vagyon fellelhető volta önmagában – bizonyítékok nélkül – még nem elegendő a kielégítés meghiúsítására törekvés alappal történő feltételezésére. Utalt továbbá a másodfokú bíróság arra is, hogy a Be. 159. §-a (2) bekezdése első és második fordulatának összevetéséből kitűnően a nem a terhelt által birtokolt vagyon zár alá vétele sem kizárt, ám erre csak akkor kerülhet sor, ha az eljárásnak már van terheltje. 2. A pénzmosás bűntette és más bűncselekmények miatt ismeretlen tettes ellen 2/2007.bü. szám alatt indult büntetőügyben a nyomozás adatai szerint egy ismeretlen személy – lopott személyi igazolványt felhasználva -150 000 000 forintot fizetett be egy off-shore cég bankszámlájára, majd azt átutaltatta egy kft. számlájára. Az említett összeget -31606841 forint kivételével – egy magánszemély eseti megbízás alapján felvette. A Somogy Megyei Főügyészség indítványozta a bankszámlák és az azokon elhelyezett, valamint az azokra érkező pénzösszegek zár alá vételének elrendelését. A Kaposvári Városi Bíróság a 2007. január 24-én kelt 13.Bny. 15/2007/2. számú végzésével – megállapítva, hogy a zár alá vételnek a Be. 159. §-a (2) bekezdésében foglalt törvényi feltételei is fennállnak – az ügyészi indítványnak helyt adott. A Somogy Megyei Bíróság – a zár alá vételt elszenvedő jogi képviselőjének fellebbezését elbírálva – a 2007. február 16-án meghozott Bnyf. 19/2007/2. számú végzésével az elsőfokú bíróság határozatát annyiban változtatta meg, hogy a számlákra utóbb érkező pénzösszegek zár alá vételét mellőzte. A határozatban a másodfokú bíróság hivatkozott a Be. 159. §-a (2) bekezdésének második fordulatát beiktató 2002. évi I. törvény miniszteri indokolására, amelynek értelmében az elkobzást megalapozó bűncselekmény alapos gyanúja esetén az ismeretlen tettes ellen indított büntetőügyben is elrendelhető a zár alá vétel. A jogegységi eljárást indítványozó legfőbb ügyész a felmerült elvi kérdésben a Somogy Megyei Bíróság jogi érveit osztotta. Álláspontja szerint a polgári jogi igény biztosítását szolgáló zár alá vétel valóban kizárt azokban az ügyekben, amelyekben terheltnek tekinthető személy nincs, mivel a Be. 54. §-ának (2) bekezdése értelmében polgári jogi igény kizárólag a terhelttel szemben érvényesíthető. Más a helyzet a vagyonelkobzás meghiúsításának a veszélye esetén, ugyanis a Be. 159. §-ának (1) és (2) bekezdése lehetővé teszi a zár alá vétel elrendelését arra a vagyonelkobzás alá vonható vagyonra is, amelyet nem a terhelt birtokol. Ilyenkor – amennyiben a kielégítés veszélyben forog – a szóban lévő intézkedés alkalmazásának feltételei a terheltté válástól függetlenül fennállnak. II. A jogegységi tanács – mivel a nem a terhelt birtokában lévő vagyontárgyak vagyonelkobzás céljából történő, a Be. 159. §-a (2) bekezdésének második fordulatán alapuló zár alá vételével kapcsolatban eltérő ítélkezési gyakorlat alakult ki – egyetértett a legfőbb ügyész jogegységi indítványával a tekintetben, hogy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-ának (1) bekezdésére és a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontjára figyelemmel jogegységi határozat hozatala indokolt. III.

- 148 -

A Be. 159. §-ának (1) bekezdése szerint a zár alá vétel – amelyet a bíróság rendel el – a zár alá vett vagyontárgyak feletti rendelkezési jogot függeszti fel. A Be. 159. §-ának (2) bekezdése értelmében, ha az eljárás olyan bűncselekmény miatt folyik, amellyel kapcsolatban vagyonelkobzásnak van helye, illetőleg ha polgári jogi igényt érvényesítenek és alaposan lehet tartani attól, hogy a kielégítést meghiúsítják, ezek biztosítására a terhelt egész vagyonának, vagyona meghatározott részének vagy egyes vagyontárgyainak zár alá vétele rendelhető el. A zár alá vétel elrendelhető arra a vagyonra, vagyonrészre, illetőleg egyes vagyontárgyra is, amelyre vagyonelkobzás rendelhető el, de amelyet nem a terhelt birtokol. A fentiekből kitűnően a zár alá vétel elrendelése egyrészt a vagyonelkobzás, másrészt a polgári jogi igény kielégítésének biztosítását szolgálhatja. Polgári jogi igényt a Be. 54. §-ának (2) bekezdése alapján a magánfél [illetve a Be. 54. §-ának (4) bekezdése szerint az ügyész] kizárólag a terhelttel szemben érvényesíthet. Ennek megfelelően a Be. 159. §-a (2) bekezdésének első fordulata a polgári jogi igény biztosítására csak a terhelt vagyonának zár alá vételét engedi meg, a más által birtokolt vagyon ilyen célból történő zár alá vétele – a Be. 159. §-a (2) bekezdésének második mondata értelmében -viszont nem lehetséges. Ebből következően az ismeretlen tettes ellen folyó eljárásban a polgári jogi igény kielégítésének biztosítását szolgáló zár alá vétel alkalmazása fogalmilag kizárt. A büntetőjogi intézkedésként szabályozott vagyonelkobzás esetében a Be. 77/B. §-a olyan, a bűncselekmény elkövetésével összefüggő vagyonelemet is nevesít, amely nem, vagy csupán közvetve illeszthető az elkövető (terhelt) vagyonának körébe. Így a Btk. 77/B. §-ának (2) bekezdése szerint vagyonelkobzást kell elrendelni arra a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra is, amellyel más – akár gazdálkodó szervezet gazdagodott. A Btk. 77/B. §-ának (3) bekezdése értelmében, amennyiben az elkövető vagy a gazdagodott személy meghalt, illetve a gazdálkodó szervezet átalakult, a vagyonelkobzást a jogutóddal szemben kell elrendelni. Ugyanakkor a Be. 569. §-ának (1) bekezdése pedig kifejezetten akként rendelkezik, hogy az ügyész indítványára a bíróság határoz – egyebek mellett – a vagyonelkobzásról, ha büntetőeljárás senki ellen nem indult vagy azt megszüntették. A Be. 159. §-ának (2) bekezdésében foglalt kényszerintézkedés elrendelésének előfeltétele tehát egyfelől az olyan bűncselekmény gyanúja, amely miatt vagyonelkobzás alkalmazható, másfelől az annak biztosítására alkalmas, a bűncselekmény elkövetésével összefüggő vagyon megléte, s végül az, hogy a kielégítés meghiúsításának (e vagyon elvonásának) megalapozott veszélye fennálljon. Az azonban nem törvényi feltétel, hogy a vagyonelkobzás alapjául szolgáló vagyon, vagyonrész vagy vagyontárgy a terheltté legyen, sőt az sem, hogy az ügynek terheltje legyen. A Be. 159. §-a (2) bekezdésének második fordulata értelmében az ilyen, de más által birtokolt vagyonelem zár alá vétele is elrendelhető. Mindebből viszont – kiváltképpen arra tekintettel, hogy a vagyonelkobzás alkalmazását nem akadályozza az, ha a büntetőeljárás senkivel szemben nem indult, vagy azt a Be. 190. §-a (1) bekezdésének i) pontja alapján az elkövető kilétének megállapíthatatlansága folytán megszüntették – az következik, hogy a Btk. 77/B. §-ában és a Be. 159. §-ának (2) bekezdésében írt törvényi előfeltételek fennállta esetén a vagyonelkobzás alá vonható, más által birtokolt vagyon zár alá vételének helye van akkor is, ha a büntetőeljárás (nyomozás) még nem a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy (terhelt) ellen, hanem ismeretlen elkövetővel szemben folyik. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa ezért – helyt adva a legfőbb ügyész indítványának – a Be. 442. §-ának (3) bekezdése alapján megtartott nyilvános ülésen az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a rendelkező részben írtak szerint döntött. A határozatot a jogegységi tanács a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának (2) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2008. május 14. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Akácz József s. k., előadó bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró, Dr. Molnár Gábor s. k., bíró. 3/2008. Büntető jogegységi határozat a távollévő terhelttel szemben folytatott perújítási eljárásról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

- 149 -

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője indítványa alapján indult jogegységi eljárásban Budapesten, a 2008. év június hó 9. és június hó 19. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: I. Az alapügyben távollévő terhelttel szemben folytatott perújítási eljárás eredményeként a bíróság a perújítást elutasítja, ha arra a meggyőződésre jut, hogy az alapügyben hozott határozat minden részletében törvényes [Be. 408. §-a (1) bekezdése e) pontja és 415. §-a (1) bekezdése]. II. Ha az alapügyben nem a terhelt távollétében hoztak ítéletet és a perújítást elrendelték, de a terhelt a perújítási eljárás ideje alatt ismeretlen helyre távozik, nincs akadálya annak, hogy a bíróság a Be. XXV. Fejezete [eljárás távollévő terhelttel szemben] szerint járjon el. III. A jogegységi tanács a jogegységi indítványnak azt a részét, amely arra vonatkozik, hogy a bíróság a perújítási eljárásban, hivatalból vagy indítványra olyan új bizonyíték beszerzését is elrendelheti, amelyre a perújítási indítványban nem hivatkoztak, s ezek a bizonyítékok a perújítás alapját képező tényeken felül más, a Be. 408. §-a (1) és (2) bekezdésében megjelölt perújítási okokat is érintenek, elutasítja. Kivételesen azonban van lehetőség arra, hogy a perújítási eljárásban új bizonyítékokat szerezzenek be, és ennek alapjaként olyan új körülményeket jelöljenek meg, amelyek önálló perújítási okok. INDOKOLÁS A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője a Be. 444. §-a (1) bekezdése e) pontja alapján, a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontjában megjelölt okból – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta az alábbi elvi kérdésekben: I. Ha a perújításra a Be. 408. §-a (1) bekezdése e) pontja alapján azért került sor, mert az alapügyben a határozatot a Be. XXV. Fejezete alapján a terhelt távollétében hozták meg, és a perújítás eredményeként nincs szükség eltérő döntés meghozatalára a perújítás eredményeként milyen döntést kell hozni. II. Ha a perújítási eljárás során a terhelt ismeretlen helyre távozik, a perújítási eljárás a továbbiakban a Be. XXV. Fejezete szerint folytatható-e. III. Ha a perújítást a Be. 411. §-a (1) bekezdésében írt valamely okból a megyei bíróság vagy az ítélőtábla elrendelte, a perújítási eljárásban az elrendelés alapját képező okon felül más, a Be. 408. §-a (1) és (2) bekezdésében felsorolt okokat lehet-e vizsgálni vagy sem. A Pécsi ítélőtábla Büntető Kollégiumának vezetője kezdeményezte jogegységi indítvány benyújtását, mivel észlelte, hogy a Pécsi ítélőtábla és a Debreceni ítélőtábla a távollévő terhelt ügyében utólag lefolytatott perújítás elbírálása során eltérő gyakorlatot tükröző határozatot hozott. Ezek a határozatok a következők: A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 4.B.467/2001/9. számú ítéletével, illetve a Legfelsőbb Bíróság a Bf.V.3269/2001/9. számú végzésével a terheltet távollétében emberölés bűntettének kísérlete miatt 6 év börtönbüntetésre és a közügyektől 5 évi eltiltásra ítélte. A terhelt perújítási indítványt nyújtott be arra hivatkozással, hogy őt önhibáján kívül a távollétében ítélték el. A HajdúBihar Megyei Bíróság – a perújítás elrendelését követően – a 17.B.598/2006/33. számú végzésével a perújítást elutasította, mivel arra a meggyőződésre jutott, hogy a megtámadott határozat mindenben megfelel a jogszabályi rendelkezéseknek. 4/2008. Büntető jogegységi határozat a büntetés végrehajtás elévülésének félbeszakításáról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten, a 2008. év június 23. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján indult jogegységi eljárásban meghozta a következő jogegységi határozatot: A közérdekű munka végrehajtása során a terheltnek a pártfogó felügyelő által a munkahely kijelölése előtt tartott meghallgatása a büntetés végrehajtásának az elévülését félbeszakítja. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontjának második fordulatára hivatkozva az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta.

- 150 -

Az indítvány szerint eltérő gyakorlat alakult ki abban a kérdésben, hogy a közérdekű munka végrehajtása során a terheltnek a pártfogó felügyelő által a munkahely kijelölése előtt tartott meghallgatása a büntetés végrehajtásának az elévülését félbeszakítja-e. Az indítvány a gyakorlat megosztottságának alátámasztására a következő bírósági határozatokra hivatkozott. 1. A Veszprémi Városi Bíróság 6.B.753/1999/14. számú, 2002. február 7. napján jogerőre emelkedett ítéletével a terheltet 4 rb. közokirattal visszaélés vétsége miatt 25 napi közérdekű munka büntetésre ítélte. Ezt követően a büntetés-végrehajtási bíró pártfogói felügyelői vélemény beszerzését rendelte el, a munkahely kijelölése érdekében. A Veszprém Megyei Igazságügyi Hivatal Pártfogó Felügyelői Szolgálata 2004. április 16. napján az elítéltet meghallgatta és erről jegyzőkönyvet készített. A munkáltató a terhelt foglalkoztatását rossz egészségi állapota, illetve elhanyagolt külseje miatt nem vállalta, ezért a városi bíróság a 6.B.753/1999/29. számú, 2006. július 25. napján hozott végzésével megállapította a közérdekű munka büntetés végrehajthatóságának elévülését. Az ügyész fellebbezésére eljáró Veszprém Megyei Bíróság a 2.Bkf.829/2006/2. számú, 2006. szeptember 11. napján meghozott végzésével az elsőfokú határozatot megváltoztatta, és a büntetés végrehajthatósága elévülésének megállapítását mellőzte. Határozatának indokolásában kifejtette, hogy a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló, 1979. évi 11.tvr. 3. §-a alapján a pártfogó felügyelő hatósági jogkörben eljárva, a büntetés végrehajtása érdekében érdemi intézkedést foganatosított, amikor – a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra, illetve egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 63. § (2) bekezdésében írt kötelezettségének megfelelően – az elítéltet meghallgatta. Ennek elmaradása esetén ugyanis, a büntetés-végrehajtási bírónak nincs módja és törvényes lehetősége a közérdekű munka büntetés végrehajtása helyének kijelölésére. Ezért a Btk. 68. §-a (4) bekezdésének helyes értelmezése szerint a pártfogó felügyelő érdemi intézkedése a közérdekű munka büntetés végrehajtását félbeszakította. 2. A Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság a 4.B.III.844/2003/2. számú, 2003. június 18. napján jogerőre emelkedett ítéletével a terheltet lopás vétsége miatt 20 nap közérdekű munka büntetéssel sújtotta. Az ügydöntő határozat kézbesítését követően a Veszprém Megyei Bíróság Büntetés-végrehajtási Csoportja megkereste az Igazságügyi Minisztérium Pártfogó Felügyelői Szolgálat Megyei Hivatalát, hogy a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 63. §-ának (2) bekezdése alapján tegyen javaslatot a közérdekű munka büntetés végrehajtása helyére. A pártfogó az ismert lakcímeiről sikertelenül idézte a terheltet, ezért a Veszprém Megyei Bíróság Büntetés-végrehajtási Csoportja a Bv.98/2003/6. számú, 2004. május 26. napján hozott végzésével, a végrehajtási eljárást felfüggesztette, és a terhelttel szemben elfogatóparancsot bocsátott ki. A Veszprémi Városi Bíróság a B. 1154/2004/5. számú, 2006. október 5-én, egy másik ügyben hozott végzésével elrendelte az elfogott terhelt előzetes letartóztatását, akit a pártfogó felügyelő 2006. november 15. napján hallgatott meg a közérdekű munka büntetés végrehajtása helyének kijelölése érdekében. Tekintettel arra, hogy a fogva tartás folyamatos volt, munkahely kijelölésére és a büntetés letöltésére nem került sor. A Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 4.B.II.844/2003/6. számú, 2007. június 27-én hozott, és július 17. napján jogerőre emelkedett végzésével megállapította, hogy a közérdekű munka büntetés végrehajthatósága elévült. Döntését azzal indokolta, hogy az elfogatóparancs kibocsátásától, tehát a büntetés végrehajtása iránt tett utolsó érdemi intézkedéstől eltelt, a Btk. 67. §-ának (1) bekezdés e) pontjában meghatározott három év. A jogegységi indítvány szerint az a bírói gyakorlat a helyes, amely szerint a közérdekű munka végrehajtása során a terheltnek a pártfogó felügyelő által a munkahely kijelölése előtt tartott meghallgatása a büntetés végrehajtásának az elévülését félbeszakítja. A jogegységi tanács a kérdés eldöntésekor a következőkre volt figyelemmel. A Btk. 67. §-a (1) bekezdése e) pontjának rendelkezése szerint a közérdekű munka végrehajthatósága három év elteltével elévül. A Btk. 68. §-ának (4) bekezdése azt a rendelkezést tartalmazza, hogy az elévülést félbeszakítja az elítélt ellen a büntetés végrehajtása végett tett intézkedés. A büntetőjogi elmélet és a töretlenül érvényesülő bírói gyakorlat szerint nem érinti az elévülést a hatóság kizárólag ügyviteli jellegű intézkedése, ilyen hatás csupán a hatóság érdemi intézkedéséhez fűződik. Eldöntendő kérdés volt tehát, hogy a pártfogói meghallgatás hatósági érdemi intézkedésnek minősül-e. A jogegységi tanács álláspontja szerint igen, a következő megfontolás alapján. A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bv. tvr.) 3. §-a szerint a büntetések, és intézkedések végrehajtását a bíróság rendeli el. A végrehajtás többek között a bíróság, és más szervek, így a Központi Igazságügyi Hivatal (a továbbiakban: Hivatal) feladata. Az Igazságügyi Hivatalról szóló, 303/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 6. §-ának (1) bekezdése alapján a Kormány pártfogó felügyelői szolgálatként a Hivatal Pártfogó Felügyelői Szolgálatát jelöli ki. Az R. 6. § (2) bekezdésének d) pontja szerint a pártfogó felügyelői szolgálat látja el – egyebek mellett – a közérdekű munka büntetés végrehajtása szervezését, és ellenőrzését is. A pártfogó felügyelői tevékenységről hasonló szabályozást tartalmazott az Igazságügyi Hivatalról szóló, korábban hatályos 144/2005. (VII. 27.) Korm. rendelet 6. §-ának (2) bekezdése is. A közérdekű munka büntetés végrehajtásáról rendelkező büntetés-végrehajtási bíró – a Bv. tvr. 60. §-ának (1) bekezdése alapján – a munkahely kijelölése előtt pártfogó felügyelői vélemény beszerzését rendeli el. A munkahely kijelölésénél ugyanis figyelembe kell vennie az elítélt egészségi állapotát, szakképzettségét, a munkára való alkalmasságát, és az elkövetett bűncselekmény jellegét. A vélemény elkészítésére – a Pártfogó Felügyelői Szolgálat tevékenységéről, valamint ehhez kapcsolódóan egyes igazságügy miniszteri rendeletek módosításáról szóló, 17/2003. (VI. 24.) IM rendelet 2. §-a alapján – a terhelt lakóhelye (tartózkodási helye) szerint illetékes megyei (fővárosi) igazságügyi hivatal Pártfogó Felügyelői Szolgálatát rendeli ki, a véleményt pedig a megyei hivatal igazgatója által kijelölt pártfogó felügyelő készíti el.

- 151 -

A pártfogó felügyelő – a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 63. §-a (2) és (4) bekezdése értelmében – a véleményhez csatolja a büntetés végrehajtására kiválasztott munkahely nyilatkozatáról szóló feljegyzést, valamint a terhelt meghallgatásáról készített jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv elkészítése során, figyelemmel a 17/2003. (VI. 24.) IM rendelet 4. §-ának (3) bekezdésére nem mellőzheti a terhelt – tartózkodási helye, munkahelye, egészségi állapota, és szakképzettsége megállapítását is szolgáló – meghallgatását. Az előzőekben írtakból az következik, hogy a pártfogó felügyelő, mint igazságügyi alkalmazott jogviszonyban álló személy a közérdekű munka végrehajtásának előkészítése, tehát szervezése során jogszabályi felhatalmazás alapján hatósági tevékenységet végez. Az általa, a közérdekű munka büntetés végrehajtása helyének kijelölését megelőző, kötelezően végzett meghallgatás, alapvető tartalmi elmeiben teremti meg a büntetés-végrehajtási bíró megalapozott döntésének feltételeit. Ily módon a büntetés végrehajtásának előbbre vitelét szolgálja, mivel elmaradása esetén a bíróság jogerős határozatával kiszabott joghátrány végrehajtásának foganatba vételére nem kerülhet sor. Következésképpen olyan hatósági intézkedésnek minősül, amely a közérdekű munka büntetés végrehajthatóságának elévülését félbeszakítja. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács jogegységi indítványnak helyt adott, és a rendelkező részben foglaltak szerint határozott. Döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése és a Be. 445. §-ának (2) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2008. június 23. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Katona Sándor s. k., előadó bíró, Dr. Demeter Ferencné s. k., bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Mészár Róza s. k., bíró. 5/2008. Büntető jogegységi határozat a jogerős ügydöntő határozattal kiszabott pénzbüntetés elévüléséről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész indítványára folytatott jogegységi eljárásban Budapesten, 2008. év szeptember hó 22. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A jogerős ügydöntő határozattal kiszabott pénzbüntetés a pénzbüntetésre irányadó általános szabályok szerint évülhet el akkor is, ha azt utóbb fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre változtatják át. INDOKOLÁS A legfőbb ügyész a Be. 439. §-a (1) bekezdés a) pontjának II. fordulata felhívásával az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta, mert eltérő ítélkezési gyakorlatot észlelt abban az elvi jogalkalmazási kérdésben, hogy a szabadságvesztésre átváltoztatott pénzbüntetés végrehajthatóságának az elévülése mikor következik be; a végrehajthatóság elévülése szempontjából a szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés szabályai az irányadók. Az eltérő álláspontok szemléltetésére a következő bírósági határozatokat hozta fel: 1. A Sárvári Városi Bíróság a B.133/1998. számú ügyben jogerősen pénzbüntetésre ítélt II. rendű terhelt e büntetését – a pénzbüntetés meg nem fizetése folytán – 250 napi fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre változtatta át. A II. rendű terhelt 2001. november 27-én megkezdte az átváltoztatott büntetés letöltését, majd 2001. december 27-én vele szemben egy másik ügyben kiszabott jogerős szabadságvesztést vettek foganatba. A II. rendű terhelt 2005. március 29-én kérte, hogy a bíróság állapítsa meg a pénzbüntetés végrehajthatóságának az elévülését. A Sárvári Városi Bíróság a 2005. április 17-én kelt B.133/1998/31. számú végzésével a kérelmet elutasította. A végzést a terhelt fellebbezése folytán eljárt Vas Megyei Bíróság a 2005. május 17. napján kelt Bkf.187/2005/2. számú végzéssel helybenhagyta.

- 152 -

A legfőbb ügyésznek a törvényesség érdekében a végzés ellen benyújtott jogorvoslati indítványára a Legfelsőbb Bíróság a 2006. február 7. napján kelt Bt.III.1210/2005/3. számú ítéletében megállapította, hogy a szabadságvesztésre történt átváltoztatás folytán ki nem töltött pénzbüntetés végrehajthatósága elévült. A pénzbüntetés fogházbüntetésre történő átváltoztatásával ugyanis csak a végrehajtás módja változik meg, a büntetés végrehajtásának elévülésére – a főbüntetés elévülését meghatározó időtartamot tekintve is – a pénzbüntetés elévülésére vonatkozó szabályok az irányadók. Mivel a pénzbüntetés végrehajtásának az elévülési idejeként – a Btk. 67. § (1) bekezdésének e) pontjában – meghatározott három éves időtartama eltelt, a terhelt által ki nem töltött pénzbüntetés végrehajthatósága elévült. 2. Az ittas járművezetés vétsége miatt a Budai Központi Kerületi Bíróság 4.B.XII.1240/2003/13. számú jogerős ítéletével pénzbüntetésre ítélt terhelt e büntetését a kerületi bíróság a 18. sorszámú 2004. június 21. napján kelt végzésével – meg nem fizetés miatt – 350 napi fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre változtatta át. Az átváltoztatott fogházbüntetés foganatba vételére azonban nem került sor, mert a terhelt 2004. február 26. napjától más ügyben jogerősen kiszabott szabadságvesztését töltötte. A terhelt 2007. augusztus 15. napján előterjesztett, a pénzbüntetés végrehajthatósága elévülésének megállapítására irányuló kérelmét a Budai Központi Kerületi Bíróság a B.XII.1240/2003/21. számú végzésével elutasította. A végzés indokolásában rámutatott arra, hogy a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bv.tvr.) 23. §-a alapján a szabadságvesztés végrehajtása az elévülését félbeszakítja, ha az elítélten más szabadságvesztést hajtanak végre. Miután pedig a terhelt esetében a kiszabott pénzbüntetés szabadságvesztésre átváltoztatása megtörtént, az elévülésre a szabadságvesztés végrehajtásának szabályai vonatkoznak. Ekként pedig a terhelt esetében az átváltoztató végzésben meghatározott tartamú fogházbüntetés elévülése nem következett be. A terhelt fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Bíróság a 2008. január 22. napján jogerőre emelkedett Bf.5041/2008/2. számú végzésével az elsőfokú bíróság határozatát helybenhagyta. Az indítványban a legfőbb ügyész a Legfelsőbb Bíróság – 1. pont alatt ismertetett – Bt.III.1210/2005/3. számú ítéletben kifejtett azzal a jogi állásponttal értett egyet, hogy a pénzbüntetés végrehajthatóságának elévülésére az átváltoztatását követően is a Btk. 67. §-a (1) bekezdésének e) pontja az irányadó. A Bv.tvr. 23. §-ában írt rendelkezés kifejezetten a jogerős ítéletben kiszabott szabadságvesztés végrehajtása elévülésének félbeszakítására vonatkozik. A pénzbüntetés átváltoztatásával azonban a bíróság ügydöntő határozatában megállapított büntetés neme nem, pusztán annak a végrehajtási módja változik meg. Erre utal az is, hogy a Bv.tvr. 69. §-ának (1) bekezdése szerint a pénzbüntetés akkor is megfizethető, ha azt a bíróság már átváltoztatta szabadságvesztésre. A jogegységi tanács a legfőbb ügyész álláspontjával egyetértett: A Btk. 38. §-ának (1) és (2) bekezdése súlyossági sorrendet is alkotva sorolja fel a büntetési nemeket. A pénzbüntetés e felsorolásban az egyik büntetési nem, – összegétől függetlenül a törvényalkotó által a legenyhébbnek nyilvánított – főbüntetés, amit ügydöntő határozatban (fő szabály szerint a Be. 330. §-ának (2) bekezdés a) pontját alkalmazva bűnösséget megállapító ítéletben) szab ki a bíróság. Az ügydöntő határozat ilyenkor – a Btk. 52. §-ának illetőleg 114. § (2) bekezdésének megfelelően meg nem fizetés, vagy fiatalkorú terheltnél behajthatatlanság esetére – rendelkezést tartalmaz a pénzbüntetésnek fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre történő átváltoztatásáról. Miután a terhelt pénzbüntetésre ítélése esetén a büntetés neme (és mértéke) a jogerős ügydöntő határozatban meghatározott, a kiszabott büntetés nemén az sem változtathat, hogy azt meg nem fizetése (illetőleg fiatalkorú terhelt esetében behajthatatlansága miatt) utóbb fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre kell átváltoztatni. Ilyenkor ugyanis nem maga a kiszabott büntetés (büntetési nem), hanem annak végrehajtási módja változik meg. A pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés tehát nem azonosítható a szabadságvesztésre ítéléssel. A jogerősen kiszabott pénzbüntetés annak átváltoztatása esetén is megőrzi ezt a természetét, jogi sorsát, eltekintve a végrehajtás eltérő módjától. Erre utal egyebek közt az is, hogy az átváltoztatás eredményeként a pénzbüntetés „helyébe lépő” szabadságvesztés végrehajtása nem függeszthető fel, abból az elítélt feltételes szabadságra nem bocsátható, az nem alapozhat meg visszaesői minőséget, más szabadságvesztéssel összbüntetésbe sem foglalható, de a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól a mentesítés is a pénzbüntetés jogerős kiszabásával bekövetkezik, s azt az utóbb történő átváltoztatás sem oldja fel. Annak, hogy a pénzbüntetés fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre történő átváltoztatásával pusztán a jogerősen kiszabott büntetés végrehajtásának módja változik meg, logikus következménye az is, hogy az átváltoztatott pénzbüntetés elévülésére a pénzbüntetés elévülésének a Btk. 67. § (1) bekezdés e) pontjában és Btk. 68. § (1) és (4) bekezdésében meghatározott szabályai az irányadók. Ekként tehát a pénzbüntetés három éves elévülési határideje akkor is az azt kiszabó határozat jogerőre emelkedésével veszi kezdetét, ha utóbb a pénzbüntetés végrehajtásának módja megváltozik, és azt a törvény előírása szerint szabadságvesztésként kell végrehajtani. Az átváltoztatás azonban – mint a büntetés végrehajtása végett tett intézkedés – az elévülést félbeszakítja, amidőn félbeszakító hatású a foganatba vétel érdekében esetleg szükséges elfogatóparancs kibocsátása is. A Bv.tvr. 23. §-a kizárólag a szabadságvesztés büntetés végrehajtására tartalmaz elévülést félbeszakító rendelkezést. A pénzbüntetés (és a közérdekű munka) végrehajthatóságának az elévülését az sem szakítja félbe, ha az elítélten az elévülési idő alatt egy másik büntetőügyben kiszabott szabadságvesztést hajtanak végre. Miután pedig a szabadságvesztésre átváltoztatott pénzbüntetés lényegileg az átváltoztatás ellenére is pénzbüntetés és nem szabadságvesztés, a Bv.tvr. felhívott rendelkezése erre az esetre nem alkalmazható. Amennyiben tehát a terhelttel szemben a bíróság pénzbüntetést szabott ki, annak végrehajthatósága – feltéve, hogy az átváltoztatás az ügydöntő határozat jogerőre emelkedését követő három éven belül megtörtént – az átváltoztatástól számított három év elteltével elévül akkor is, ha ez idő alatt az átváltoztatás folytán a pénzbüntetés „helyébe lépő” fogházbüntetés kitöltésére egy másik büntető

- 153 -

ügyben kiszabott szabadságvesztés foganatba vétele miatt nem kerülhetett sor. Természetesen az átváltoztatott szabadságvesztés foganatba vételéhez esetleg szükséges elfogatóparancs kibocsátása, illetőleg az átváltoztatott szabadságvesztés végrehajtása alatti szökés – a Btk. 68. §-a (1) illetőleg (4) bekezdése szerint – a pénzbüntetéshez igazodó három éves elévülési időt is félbeszakítja, így az elévülés e határideje ilyenkor ismét elkezdődik. A fent kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa a jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében [Be. 439. § (1) bek. a) pont II. fordulata] a jogegységi indítványnak helyt adott, és a Be. 443. §-ának (2) bekezdése alapján a rendelkező részben foglaltak szerint határozott. Határozatát a Be. 445. §-ának (2) bekezdése, illetőleg a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2008. szeptember 22. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Belegi József s. k., előadó bíró, Dr. Csere Katalin s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró Dr. Mészár Róza s. k., bíró. 1/2009. Büntető jogegységi határozat az okirattal visszaélés vétségének elkövetési fordulatairól A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján indult jogegységi eljárásban Budapesten, a 2009. év március hó 23. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. A Btk. 277. §-ának (1) bekezdésében meghatározott okirattal visszaélés vétségének „megszerzés” elkövetési fordulata nem azonos a űBtk. 316. §-ának (1) bekezdésében írt „elvétel” elkövetési magatartással. A „megszerzés” megvalósulásához viszonylag hosszabb ideig tartó, visszaélésszerű, a közokiratok iránti bizalom megingatására alkalmas birtoklás szükséges. Pusztán arra tekintettel, hogy a tetten ért tolvaj az idegen dologgal együtt – rövid időre -okiratot is magához vett, a lopás bűncselekményének [Btk. 316. § (1) bekezdés] kísérletével halmazatban az okirattal visszaélés vétségének [Btk. 277. § (1) bekezdés] – eshető-leges szándékú megszerzéssel elkövetett – kísérlete nem állapítható meg. 2. Megsemmisítéssel követi el az okirattal visszaélést az is, aki a nem kizárólag saját vagy idegen közokiratot olyan körülményeknek teszi ki, amelyek következtében az okirat állagának helyrehozhatatlan károsodása, vagy tartalmának felismerhetetlenné válása (eltűnése) az általános élettapasztalatok alapján előrelátható. INDOKOLÁS I. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott jogkörben a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt célból – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Eltérő bírói gyakorlatot tapasztalt ugyanis abban az elvi kérdésben, hogy a Btk. 316. §-ának (1) bekezdésében foglalt lopással, illetve annak kísérletével megállapítható-e halmazatban a Btk. 277. §-ának (1) bekezdésében meghatározott közokirattal visszaélésnek a jogtalan megszerzéssel megvalósított alakzata, illetőleg annak kísérlete, ha a jogtalan eltulajdonítás végett elvett személyes dolog az általános élettapasztalat szerint közokiratot tartalmazhat és ténylegesen tartalmaz is, továbbá ezzel összefüggően abban, hogy a közokirattal visszaélés tényállási elemét képező „megszerzés” azonosítható-e a lopás tényállási elemeként megjelölt „elvétellel”. Az ítélkezési gyakorlatban kialakult eltérő álláspontokat az alábbiakkal szemléltette: a) A Békéscsabai Városi Bíróság a 13.B.238) 2003/12. számú – a Békés Megyei Bíróság 2.Bf.666) 2003/5. számú ítélete folytán 2003. november 24-én jogerőre emelkedett – ítéletével a terheltet lopás vétségében és 4 rendbeli közokirattal visszaélés vétségében mondta ki bűnösnek.

- 154 -

A megállapított tényállásból kitűnően a terhelt – különböző tárgyakon túlmenően – magához vette a sértett pénz-tárcáj át is, amelyben 4 darab közokirat is volt. A pénztárcát – anélkül, hogy annak tartalmáról meggyőződött volna – még a kezében tartotta, amikor a sértett tetten érte és elfogta őt. A Legfelsőbb Bíróság a 2004. május 18-án – felülvizsgálati eljárásban meghozott – Bfv.III.199/2004/5. számú ítéletével a 4 rendbeli közokirattal visszaélés vétsége alól a terheltet felmentette. Ennek indokaként hivatkozott arra, hogy az okirat megszerzéséről, mint bűncselekmény alapjául szolgáló cselekményről akkor lehet szó, ha az akaratlagos magatartás magának az okiratnak a birtokba vételére irányul. Az adott esetben nem ez történt, legalábbis ez nem állítható. Egyetlen adat sem merült fel arra nézve, hogy a terhelt tisztában volt azzal, hogy a pénztárcában közokiratok is vannak, vagy ha igen, mi volt a szándéka arra vonatkozóan. Ekként viszont a bűncselekmény lényegi eleme, a cselekmény hiányzik, emellett a szándékos alanyi bűnösségre sem vonható le következtetés. b) A Pesti Központi Kerületi Bíróság a 20.B.VI-VII.35212/2006/18. számú – a Fővárosi Bíróság 25.Bf.VI-VII.6141/2007/10. számú ítélete következtében 2007. június 7-én jogerőre emelkedett – ítéletével az I. és II. rendű terhelt bűnösségét lopás vétségében és okirattal visszaélés vétségében (amelyet a II. rendű terhelt bűnsegédként követett el) állapította meg. A tényállás szerint az I. rendű terhelt a villamoson – miközben a II. rendű terhelt figyeléssel biztosította a cselekmény zavartalan végrehajtását – a sértett nadrágzsebéből kivette annak pénztárcáját, amelyben a pénzen kívül el volt helyezve a sértett személyi igazolványa is. A következő megállóban leszállva, az I. rendű terhelt még a kezében tartotta a pénztárcát, amikor az eseményeket figyelemmel kísérő civil ruhás nyomozók vele szemben intézkedni kezdtek. Ekkor az I. rendű terhelt a pénztárcát bedobta a villamos ajtaján, majd társával együtt menekülni próbált. A másodfokú bíróság – osztva az elsőfokú bíróság jogi álláspontját – kifejtette, hogy a Btk. 277. §-ának (1) bekezdése kapcsán a közokirat megszerzése a lopással lényegét tekintve azonos elkövetői magatartást takar. A közokirattal visszaélés vétsége nem célzatos bűncselekmény, eshetőleges szándékkal is megvalósítható. A pénztárca kivételekor a terhelt számolhatott azzal, hogy abban fellelhetők közokiratok is. A pénztárcával együtt tehát megszerezte a közokiratot is, a rendőri intézkedés megkezdése után pedig a közokiratnak a tárcával együtt történő eldobása már csupán az eltulajdonított tárgyaktól való megszabadulást célozta. A felülvizsgálatot lefolytató Legfelsőbb Bíróság a 2007. december 11-én kihirdetett Bfv.I.685/2007/5. számú ítéletével a terhelteket az ellenük közokirattal visszaélés vétsége miatt emelt vád alól felmentette. Indokolásában utalt arra, hogy az eljárt bíróságok a közokirattal visszaélés törvényi tényállásában szereplő „megszerzés” fogalmát tévesen azonosították a lopás elkövetési magatartásaként megjelölt „elvétel” fogalmával. Az elvétel ugyanis lehet pillanatnyi birtokbavétel, a „megszerzés” fogalma azonban ennél tartósabb, a tényleges uralmat és a rendelkezés lehetőségét is magában rejtő birtoklást jelent. A pénztárca ellopása esetén (bár az elkövető tudata nyilvánvalóan átfogja annak lehetőségét, hogy abban -szokásos módon – közokirat is van) az elvétel a közokirat megszerzésének csupán első – lehetséges – fázisa, a „megszerzéshez” az is kell, hogy az eshetőleges szándékkal elvett közokiratot az elkövető viszonylag tartósan birtokolja. Az eshetőleges szándéknak ugyanis a tartós birtoklásra kell kiterjednie. Amennyiben tehát a tolvaj a lopott pénztárcával (táskával stb.) együtt, az abban szokásosan elhelyezett közokiratot is elveszi, majd a közokirat birtoklásával rövid időn belül, az okirat visszajuttatását lehetővé tevő módon felhagy, a „megszerzés” (de a „megszerzésre” vonatkozó eshetőleges szándék sem) nem állapítható meg. A Legfelsőbb Bíróság utalt továbbá arra, hogy a BH 1987. évi számában 151. szám alatt közzétett – a fentebb kifejtettekkel ellentétes – eseti döntésben foglalt iránymutatás ma már meghaladott, amint azt a Legfelsőbb Bíróság Elvi Határozatai Gyűjteményében 3. és 397. szám alatt közölt határozatok is jelzik. Az adott ügyben – mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság -a terheltek a pénztárcát anélkül, hogy annak tartalmáról ténylegesen meggyőződtek volna, eldobták. Ekként kérdéses, hogy amennyiben nem érik tetten őket, a „megszerzés” fogalmi ismérvét is megvalósító tartóssággal – s nem csak rövid ideig – birtokolták volna az elvett közokiratot. Minthogy a közokirat megszerzésére irányuló egyenes szándékra nem merültek fel adatok, nincs kizárva az a lehetőség sem, hogy tettenérés hiányában is eldobták volna a kérdéses személyi igazolványt, miután a pénztárca tartalmáról meggyőződtek. c) A Hódmezővásárhelyi Városi Bíróság – a Csongrád Megyei Bíróság 2.Bf.152/2007/5. számú végzésével jogerőre emelt – 5.B.365/2005/10. számú ítéletével a terheltek bűnösségét társtettesként elkövetett lopás bűntettének kísérletében és 3 rendbeli társtettesként megvalósított közokirattal visszaélés vétségének kísérletében állapította meg. Az irányadó tényállás szerint a terheltek a parkolóban álló tehergépkocsi vezetőfülkéjének ajtaját kísérelték meg felfeszíteni. A riasztó bekapcsolódása miatt azonban cselekményükkel felhagyva a helyszínről elmenekültek. A gépkocsi utasterében volt a sértett pénztárcája is, a benne elhelyezett három darab közokirattal. A Legfelsőbb Bíróság a IV. rendű terhelt tekintetében a 2008. március 6-án meghozott Bfv.II.872/2007/5. számú, az I., II. és III. rendű terheltet érintően pedig a 2008. május 16-án kihirdetett Bfv.II.349/2008/6. számú végzésével a határozatokat – az indokolási kötelezettség elmulasztása miatt – hatályon kívül helyezte, s az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. A Legfelsőbb Bíróság hivatkozott arra, hogy az adott tényállásból a közokiratok megszerzésére irányuló egyenes szándék – hiszen a terheltek a közokiratokat nem is látták – nem következik. Az alapügyben hozott határozatok indokolásából pedig – figyelemmel arra, hogy a megszerzés elkövetési fordulat megvalósulásához nem pillanatnyi, hanem hosszabb ideig tartó, a közokiratok iránti bizalom megingatására is alkalmas birtokbavétel szükséges – nem tűnik ki, hogy az eljárt bíróságok az eshetőleges szándék fennállását mire alapozták. d) A Pécsi Városi Bíróság a 2006. november 8-án kihirdetett 9.B.741/2006/11. számú ítéletével a terheltet lopás vétségében, lopás vétségének kísérletében és 5 rendbeli közokirattal visszaélés vétségében mondta ki bűnösnek.

- 155 -

A tényállásból kitűnően a terhelt az utcán lezáratlanul várakozó gépkocsiból szerszámokat és egy autóstáskát tulajdonított el. A személygépkocsi bal első ülése alatt elhelyezett táskában voltak a sértett okiratai is. A terhelt a megszerzett tárgyakat az út túloldalán lévő bokorban helyezte el. Innen azonban már nem tudta elvinni, mert a helyszínre érkező rendőrök azokat lefoglalták. A Baranya Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság a 2007. március 14-én meghozott 1.Bf.39/2007/4. számú ítéletével a közokirattal visszaélések tekintetében felmentő rendelkezést hozott. Ennek indokaként hivatkozott arra, hogy azokban az esetekben, amikor az elkövető olyan – értéket tartalmazó -kézitáskát tulajdonít el, amelyben a polgárok szokásos módon közokiratokat is tartanak, a lopással halmazatban megállapítható a közokirattal visszaélés is, mivel a terheltnek számolnia kell a fontos okiratok ottlétével, ilyen módon pedig belenyugszik abba, hogy a kézitáskával együtt közokiratokat is megszerez. E helyes elv alól az adott eset kivét elt képez, a terhelt ugyanis nem számíthatott a sértett ilyen nagy mérvű gondatlanságára. Így őt legfeljebb gondatlanság terheli a tekintetben, hogy nem győződött meg az autóstáska tartalmáról. A gondatlanságból elkövetett közokirattal visszaélés viszont nem bűncselekmény. Az ügyben harmadfokon a Pécsi Ítélőtábla járt el, s a 2007. október 16-án kihirdetett Bhar.III.121/2007/4. számú ítéletével a terhelt bűnösségét 6 rendbeli közokirattal visszaélés vétségében megállapította. Határozatában rámutatott arra, hogy a másodfokú bíróság a felmentő rendelkezést lényegében a tévedés [Btk. 27. § (1) bekezdés] szabályára alapozta. Nevezetesen arra, hogy a gépkocsi nyitott voltára figyelemmel a terhelt nem számíthatott az autóstáskában elhelyezett közokiratokra, azok birtokbavételében – mivel a táska tartalmáról nem győződött meg – legfeljebb hanyagság terhelte. Ennek megállapítására viszont a Btk. 14. §-ának II. fordulatára figyelemmel csak akkor lenne lehetőség, ha a terhelt magatartásának következményeit (a közokiratok jogtalan megszerzését) a tőle elvárható körültekintés hiányában nem látta előre. Közismert tény azonban, hogy a kisméretű kézitáskák a személyes ingóságok mellett a napi ügyintézéshez szükséges (így a gépjárművel közlekedők esetében a vezetési jogosultságot igazoló) okiratok tárolására is használatosak. A sértett valóban könnyelmű volt, amikor kézitáskáját – mindössze arra ügyelve, hogy az az ülés alatt mások előtt rejtve maradjon – a lezáratlan autóban hagyta. A közokirattal visszaélés megállapíthatósága szempontjából azonban nem ennek, hanem annak van jelentősége, hogy az elvett dolog az általános élettapasztalat szerint közokiratot is tartalmazhat. Ezért nincs indok az es-hetőleges szándék mellőzésére. Más lett volna a helyzet akkor, ha a terhelt egyéb ingóságot (szerszámos ládát, elsősegély dobozt) vesz magához, s utóbb abból kerülnek elő a közokiratok. A Pécsi Ítélőtábla fenti határozata 2008/5/113. szám alatt a Bírósági Határozatokban közzétételre is került. II. A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese – figyelemmel arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság Bfv.II.872/2007/5. számú, valamint a Bfv.II.349/2008/6. számú határozatában kifejtett és az EBH 3/1999. és 397/2001. számú határozatában foglaltakkal megegyező álláspontjával szemben a Pécsi Ítélőtábla a Bhar.I.121/2007/4. számú, a BH 2008. évi 5. számában 113. szám alatt közzétett határozatában eltérő elvi megoldásra jutott – az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása érdekében annak kimondását indítványozta, hogy: 1. a Btk. 277. §-ának (1) bekezdésében írt okirattal visszaélés elkövetési fordulataként meghatározott „megszerzés” nem azonos a Btk. 316. §-ának (1) bekezdésében rögzített „elvétel” elkövetési magatartással, mivel az előbbi megvalósulásához tartós, hosszabb ideig tartó, a közokiratok iránti bizalom megingatására is alkalmas birtokbavétel szükséges; 2. Megsemmisítéssel az követi el az okirattal visszaélést, aki a nem kizárólag saját vagy idegen közokiratot olyan feltételeknek, körülményeknek teszi ki, amelyek folytán az okirat állagának helyrehozhatatlan károsodása, vagy tartalmának felismerhetetlenné válása (eltűnése) az általános élettapasztalatok alapján előre látható; 3. Amennyiben az idegen dolog elvételének kísérletével összefüggően csupán a közokirat pillanatnyi, rövid ideig tartó elvétele valósul meg, kizárólag ennek alapján a lopás bűncselekményének [Btk. 316. § (1) bekezdés] kísérletével halmazatban az okirattal visszaélés vétségének [Btk. 277. § (1) bekezdés] eshetőleges szándékú megszerzéssel elkövetett kísérlete nem állapítható meg. A legfőbb ügyész a jogegységi indítványban foglaltakkal egyetértett. III. A jogegységi tanács az indítványozó által vázolt elvi jogértelmezési kérdésekben a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti okból a jogegységi határozat meghozatalát szükségesnek tartotta. A Btk. 277. §-ának (1) bekezdésében meghatározott okirattal (közokirattal) visszaélés vétségét az követi el, aki olyan közokiratot, amely nem, vagy nem kizárólag a sajátja, mástól, annak beleegyezése nélkül, jogtalanul megszerez, vagy azt megsemmisíti, megrongálja vagy eltitkolja. A hivatkozott törvényhelyben írt „megszerzés” fogalma nem azonos a lopás bűncselekményének [Btk. 316. § (1) bekezdés] „elvétel” elkövetési magatartásával. A lopás esetében ugyanis az elvétel (a korábbi birtokállapot megszüntetésével és új létrehozásával járó) birtokbavételt jelent, a megszerzés viszont ennél tartósabb, a közokiratokba vetett közbizalom veszélyeztetésére alkalmas, a rendelkezés lehetőségét is magában rejtő birtoklás fogalmát takarja. A Btk. 277. §-ának (1) bekezdése szerinti bűncselekmény nem célzatos, ebből következően egyenes és eshetőleges szándékkal egyaránt elkövethető. A táskák, pénztárcák, irattárcák, a felsőruházat köztudottan egyes közokiratok (személyi igazolvány, vezetői

- 156 -

engedély stb.) tárolására szolgálnak. Ilyen dolgok ellopása esetén az elkövető tudata nyilvánvalóan átfogja annak a lehetőségét is, hogy abban nem csupán az eltulajdonítani kívánt vagyoni érték, hanem közokirat is van, így elvételi szándéka eshetőlege-sen – a belenyugvás szintjén – a közokiratra is kiterjed. Az elvétel azonban még nem megszerzés. A közokirat „megszerzéséhez” az is szükséges, hogy az eshetőleges szándékkal elvett közokiratot az elkövető viszonylag tartósan birtokolja, következésképpen tényállásszerű megszerzésről akkor van szó, ha az eshetőleges szándék a tartós birtoklásra terjed ki. Amennyiben az elkövető a lopott táskával, tárcával stb. együtt az abban szokásosan elhelyezett közokiratokat – akár meggyőződve azoktól, akár nem – is elveszi, majd a közokirat birtoklásával rövid időn belül, a sértetthez történő visszajutást lehetővé tevő módon felhagy, a „megszerzésre” irányuló eshetőleges szándék nem állapítható meg. A fentieknek megfelelő álláspontra helyezkedett a Legfelsőbb Bíróság az EBH 3/1999. és EBH 397/2001. szám alatt közzétett elvi határozatában. Annak a tettenért tolvajnak a terhére, aki az elvett táskát, felsőruházatot stb. – anélkül, hogy annak tartalmáról meggyőződött volna – a leleplezésekor eldobja, a lopás kísérletével halmazatban az okirattal (közokirattal) visszaélés tehát csak akkor állapítható meg, ha bizonyítható a közokirat megszerzésére kiterjedő szándék, vagy az, hogy tettenérés nélkül az elkövető a megszerzés fogalmi ismérveit is megvalósító tartóssággal birtokolta volna az elvett közokiratot. A Btk. 27. §-ának (1) bekezdése szerinti tévedés szabályai akkor sem alkalmazhatók, ha a táska stb. tartalmáról az elkövető – bár azt a helyszínről magával vitte – később sem győződik meg, s a táskát – miután a pénzt abból kivette – annak további tartalmával együtt megsemmisíti. Ilyenkor a közokirattal visszaélés – eshetőleges formájú – megszerzési fordulata lép előtérbe, az egyébként ugyancsak megvalósult megsemmisítés fordulattal szemben. A Btk. 277. §-ának (1) bekezdésében foglalt tényállás elkövetési magatartásainak ugyanazon okiratot érintő halmozódása (a megszerzett közokirat utóbbi megsemmisítése, megrongálása) bűncselekményi egységet képez. A „megsemmisítés”, „megrongálás” fordulat önálló felrovására csak akkor kerülhet sor, ha a közokirat megszerzése nem jogtalanul történt. Megsemmisítésnek tekintendő a közokirat olyan körülményeknek kitétele is, amelyek az általános élettapasztalat alapján magában hordozzák az okirat állagának helyrehozhatatlan károsodását, vagy tartalmának felismerhetetlenné válását, következésképpen azt eredményezik, hogy a közokirat a funkciójának ellátására alkalmatlanná válik. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa a jogegységi indítványnak helyt adott azzal, hogy a határozatot a Bszi. 32. §-a (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-a (2) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2009. március 23. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Akácz József s. k., előadó bíró, Dr. Márki Zoltán s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró, Dr. Molnár Gábor s. k., bíró, a jogegységi tanács tagjai. 2/2009. Büntető jogegységi határozat a letett óvadék visszafizetésének szabályairól A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész indítványa alapján indult jogegységi eljárásban Budapesten, a 2009. év április hó 20. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A terhelt helyett más által 2006. július hó 1. napját megelőzően felajánlott és letett óvadékot, a korábbi eljárásjogi rendelkezéseknek megfelelően változatlanul a letevőnek – és nem a terheltnek – kell visszaadni, ha ennek feltételei fennállnak [a 2006. június hó 30. napjáig hatályos, tehát a 2003. évi II. törvénnyel módosított Be. 147. §-a és 148. §-ának (2) bekezdése]. INDOKOLÁS

- 157 -

A legfőbb ügyész az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 440. §-a (1) bekezdése a) pontjában meghatározott jogkörében a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontjában írt célból – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Eltérő bírói gyakorlatot észlelt ugyanis abban az elvi kérdésben, hogy a Be.-t módosít ó 2006. évi LI. törvény hatálybalépését, tehát 2006. július hó 1. napját megelőzően, a korabeli rendelkezéseknek megfelelően más által letett óvadékot kinek a részére kell visszaadni. A korábban hatályos Be. 147. §-a (1) bekezdésének utolsó mondata szerint óvadékot a terhelt vagy helyette más tehet le. A Be. 148. §-a (2) bekezdése értelmében az óvadékot a letevőnek kell visszaadni, ha ennek törvényi feltételei fennállnak. A 2006. július 1-jétől módosult Be. 148. §-a (2) bekezdése viszont úgy rendelkezik, hogy az óvadék összegét –, ha ennek feltételei fennállanak – mindig a terheltnek kell visszaadni. A jogegységi indítványban foglaltak szerint a gyakorlatban észlelhető eltérés abban mutatható ki, hogy míg a Fővárosi Ítélőtábla a 2008. március hó 12. napján jogerőre emelkedett 1.Bf.966/2003/12. számú végzésével az óvadékot a letevő személynek rendelte visszaadni, addig a Fővárosi Bíróság a 2008. február hó 5. napján kelt 14.B.278/2004/98. számú végzésével ettől eltérően úgy határozott, hogy az óvadékot nem a letevőnek, hanem a terheltnek kell visszaadni. A Fővárosi Ítélőtábla a 2008. február hó 11. napján kelt 1.Bnyt.633/2004/8. számú végzésével ugyanezt az óvadékot a letevőnek rendelte visszaadni. A Legfelsőbb Bíróság a 2008. április hó 8. napján kelt Bkf.I.281/2008/3. számú végzésével a Fővárosi Ítélőtábla végzését hatályon kívül helyezte és a visszaadás iránt az ítélőtábla előtt indult eljárást megszüntette. A végzés indokolásában kifejtette, hogy az ítélőtábla döntése ugyan érdemben helyes, de tévesen határozott hivatalból az óvadék visszaadásáról, mivel ugyanabban a kérdésben már nem hozhatott volna másik határozatot. Az óvadék visszaadása kérdésében hozott eltérő tartalmú határozatok a felmerült jogkérdésről érdemi okfejtést nem tartalmaznak. A jogegységi indítványban kifejtettek szerint a Fővárosi Ítélőtábla 1.Bf.966/2003/12. számú végzése a helyes, ugyanis abból a tényből, hogy a Be.-nek az óvadék letevésére és visszaadásra vonatkozó rendelkezései az ismert időpontban és módon megváltoztak, nem következik az, hogy a Be. 147. §-a (1) bekezdése és 148. §-ának (2) bekezdése 2006. június 30-ig hatályos rendelkezései alapján más által felajánlott és letett óvadékot is a terheltnek kell visszaadni. A terhelt helyett 2006. július hó 1. napját megelőzően óvadékot felajánló személyek ugyanis abban a tudatban tették le annak összegét, hogy azt meghatározott törvényi feltételek esetén ők kapják vissza. A jogegységi tanács egyetértett az indítványban foglaltakkal a tekintetben, hogy a felvetett elvi kérdésben a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontja szerinti okból jogegységi határozat meghozatala szükséges. A jogegységi indítvány alapos. A 2006. évi LI. törvény azért szakított a korábbi szabályozással, mely szerint az óvadékot a terhelt helyett más személy is felajánlhatta és letehette, hogy megszüntesse azt a helyzetet, mely szerint az óvadék felajánlásával a büntetőeljárásban egyébként részt nem vevő személy önálló eljárási funkciót tölthetett be. A jelenleg hatályos rendelkezések szerint a bíróság felé a terheltnek kell teljesíteni, s a módosítást követően már kizárólag a terhelt áll jogviszonyban a bírósággal. 2006. július hó 1. napját megelőzően azonban más volt a helyzet. A terhelt helyett óvadékot felajánló személy és a bíróság között jogviszony alakult ki, amely a bíróságra azt a kötelezettséget rótta, hogy a törvényi feltételek megvalósulása esetén az óvadék összegét a letevőnek – és nem a terheltnek – kell visszaadni. Ez a jogviszony a 27/2003. (VII. 2.) IM rendelet 1. §-ának d) pontjára és a III. Fejezetének rendelkezésére figyelemmel a Ptk. XXXIX. Fejezetében szabályozott letét egyik különös nemének tekintendő. Tehát egy alapvetően polgári jogi jogviszonyról van szó, amelyet a Be. időközi módosításai nem befolyásolhatnak. A Ptk. 226. §-a (2) bekezdése szerint jogszabály a hatálybalépése előtt megkötött szerződések tartalmát csak kivételesen változtathatja meg. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint „a már fennálló szerződések tartalmának jogszabály útján való megváltoztatása általában csak akkor kivételes, ha a szerződéskötést követően beállott körülmény folytán a szerződés valamelyik fél lényeges jogos érdekét sérti, a körülményváltozás nem volt ésszerűen előrelátható, ugyanakkor túlmegy a normális változás kockázatán és a beavatkozás társadalmi méretű igényt elégít ki.” [32/1991. (VI. 6.) AB határozat]. Az adott esetben ezek a feltételek nem állanak fenn; a Be. módosítása nem eredményezte a szóban levő polgári jogi jogviszony megváltozását. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa a kifejtettek alapján a jogegységi indítványnak helyt adott és a rendelkező részben foglaltak szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatot a Bszi. 32. §-a (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-a (2) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2009. április 20. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Édes Tamás s. k., előadó bíró, Dr. Mészár Róza s. k.,

- 158 -

bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró. 3/2009. Büntető jogegységi határozat hitel megszerzése érdekében a pénzügyi intézmény megtévesztése tényállás bűntettnek minősítése tárgyában A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa Budapesten, 2009. év június hó 8. napján tartott nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság Bfv. I. Tanácsának indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. Nem állapítható meg a csalás (Btk. 318. §) bűncselekményében a bűnössége annak a terheltnek, akinek a kölcsön felvételekor szándékában áll a kölcsön visszafizetése, és ennek a reális lehetősége is adott, de a hitel megszerzése érdekében a piaci alapú kölcsön folyósításának feltételei tekintetében a hitelintézetet tévedésbe ejti és a pénzügyi intézmény e megtévesztése folytán folyósítja részére az igényelt kölcsönt. Az ilyen cselekmény a Btk. 297/A. §-ában foglalt feltételek (úgy, mint a gazdasági tevékenység gyakorlásához folyósítandó hitel nyújtása érdekében valótlan tartalmú okirat felhasználása) esetén hitelezési csalás bűntettének minősülhet. 2. A hitelintézet megtévesztésével megszerzett pénzkölcsön rendszeres törlesztése, illetve visszafizetése általában a visszafizetési szándék komolyságára és a károkozási szándék hiányára utal. 3. Ha a hitelnyújtás nem piaci feltételek mellett történik, hanem arra valamely gazdaságpolitikai célból az állam vagy más – a Btk. 288. §-ában, illetve a 314. §-ában meghatározott – szervezet által támogatott kedvezményes feltételekkel és/vagy céljelleggel került sor, akkor a cselekmény rendszerint a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése bűntettének, illetve az Európai Unió pénzügyi érdekei megsértése bűntettének minősülhet, és a csalás megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha a csalás büntetési tétele a hivatkozott bűncselekmények büntetési tételénél súlyosabb. 4. A csalás bűntette és más bűncselekmények miatt folyamatban volt büntetőügyben a Nyíregyházi Városi Bíróság 14.B.3224/1997/64. számú ítéletét, valamint a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 1.Bf.1528/2001/4. számú ítéletét az I. r. terhelt bűnösségét társtettesként elkövetett hitelezési csalás bűntettében megállapító és a büntetés kiszabására vonatkozó részében, valamint a felülvizsgálati ügyben eljárt Legfelsőbb Bíróság Bfv.I.2154/2003/5. számú végzését hatályon kívül helyezi. I. r. terheltet az ellene társtettesként elkövetett hitelezési csalás bűntette miatt emelt vád alól felmenti. A terhén maradó számviteli fegyelem megsértésének vétsége miatt megrovásban részesíti. Rosszallását fejezi ki, és felhívja az I. r. terheltet, hogy a jövőben tartózkodjék bűncselekmény elkövetésétől. INDOKOLÁS I. A. A Legfelsőbb Bíróság Bfv.I.271/2008. számú felülvizsgálati ügyében eljáró tanácsa a Be. 440. §-ának (2) bekezdésében megállapított jogkörében az előtte folyó felülvizsgálati ügy nyilvános ülésen történt egyidejű felfüggesztése mellett jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozza a Be. 439. § (1) bekezdésének b) pontja alapján, mert a felülvizsgálati indítvány elbírálása során jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság más ítélkező tanácsainak korábbi határozataitól. A jogegységi indítványra okot adó döntések a következők: 1. A Bfv.I.271/2008. számú felülvizsgálati ügyben az elsőfokon eljárt Pápai Városi Bíróság a 2007. január 18. napján kelt 2.B.121/2006/86. számú ítéletével a felülvizsgálati indítvánnyal érintett I. r. terheltet, mint társtettest, 2 rb. jelentős értékre, bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett csalás bűntette, 2 rb. jelentős értékre, bűnszövetségben, üzletszerűen és folytatólagosan elkövetett csalás bűntette, nagyobb értékre, bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett csalás bűntette, 2 rb. közokirat-hamisítás bűntette, valamint 9 rb. magánokirat-hamisítás vétsége miatt, halmazati büntetésül 3 év börtönre, és 3 év közügyektől eltiltásra ítélte. Az ítélet a bűnösség körébe vonta és csalás bűncselekményeként értékelte a terheltnek az ítélet 5. és 10. pontjában meghatározott cselekményét is. Az ítéletet másodfokon a Veszprém Megyei Bíróság felülbírálta. A 2007. október 20. napján kelt 2.Bf.211/2007/20. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét az I. rendű terheltre vonatkozó részében – az 5. és a 10. tényállási pont helyesbítése és

- 159 -

kiegészítése mellett -a csalási cselekmények rendbelisége tekintetében megváltoztatta. I. r. terheltet 1 rb. közokirat-hamisítás bűntette és magánokirat-hamisítás vétsége miatt ellene emelt vád alól felmentette. A börtönbüntetés tartamát 4 év 6 hónapra, a közügyektől eltiltást 5 évre súlyosította. A másodfokú bíróság az 5. és 10. tényállási pontot illetően a terhelt bűnösségének csalás bűntettében történő megállapításán nem változtatott. A másodfokú bíróság által helyesbített tényállás 5. és 10. pontját a jogegységi indítványának mellékletében az indítványozó tanács az alábbiak szerint rögzítette: Tényállás 5. pontja. XI. r. terhelt gépjárművet akart vásárolni, melyhez az I. r. terhelt felajánlotta a segítségét. Az ügylet lebonyolítása érdekében az I. r. terhelt a Nissan Maxima típusú, balesetet szenvedett, törött állapotában 600 000 Ft értéket képviselő személygépkocsira 2004. január 5-én hamis adásvételi szerződést készített, amely szerint a gépjárművet a Telefontársaság Rt. eredeti tulajdonos a XI. r. terheltnek adta el. Az adásvételi szerződésen az eredeti tulajdonos képviselőjének a nevét aláhamisították. Erről a XI. r. terheltnek nem volt tudomása. Az I. r. terhelt felajánlotta a XI. r. terheltnek a közreműködését a gépjárműre vonatkozó kölcsönügylet lebonyolítása érdekében is. A XI. r. terhelt e végett átadta okiratait az I. r. terheltnek, aki arról fénymásolatokat készített, és azokat a G. Kft. hitelügyintézőjének a rendelkezésére bocsátotta. Az adatok birtokában utóbbi a kölcsönszerződést előkészítette. Hamis bizományosi szerződés készült, amely szerint az eredeti tulajdonos 2004. január 6-án az 5 000 000 Ft értékű gépjárművet bizományosi értékesítés keretében átadta a kft.-nek. A gépjármű ekkor eredeti törött állapotában volt, az értékmegjelölés a valóságnak nem felelt meg. A pénzintézet megtévesztése érdekében a hitelügyintéző egy állapotfelmérő lapot készített, amely azt tartalmazta, hogy a gépjármű ép állapotú. Ezt a XI. r. terhelt is aláírta. Az ily módon megtévesztett C. Rt. pénzintézet a XI. r. terhelt részére 2 000 000 Ft összegű kölcsönt folyósított. Egyúttal a járműre elidegenítési és terhelési tilalmat kötött ki és vételi jogot létesített. A sértett pénzintézet képviseletében XI. r. terhelttel létrejött szerződést a hitelügyintéző írta alá 2004. január 6-án. A kölcsön összegét 2004. január 19-én a XI. r. terhelt vette fel, és azt teljes egészében átadta az I. r. terheltnek. Utóbbi terhelt a gépjárművet ezt követően megjavíttatta, és a XI. r. terhelt birtokába adta. Nevezett rövid ideig használta, majd visszaadta az I. r. terheltnek, aki azt tovább használta. A kölcsön összegét a XI. r. terhelt a sértettnek megfizette, így az okozott 2 000 000 Ft kár teljes egészében megtérült. Tényállás 10. pontja. M. Cs. egy törött, totálkáros állapotú Peugeot Boxer típusú kisteherautót kívánt megvásárolni a P. Kft.-től. E végett kapcsolatba lépett az I. r. terhelttel, majd a gépjármű tényleges állapotát megismerve vásárlási szándékától elállt. Ugyanakkor a gépjármű adásvételéről 2003. november 28-án olyan szerződés készült, miszerint az érintett kft. azt M. Cs.-nek 200 000 Ft-ért eladta. A jármű ténylegesen az I. r. terhelt birtokába került, aki azt kölcsönszerződés biztosítékaként kívánta felhasználni. Ezért hamis bizományosi szerződést készített, miszerint a P. Kft. a járművet bizományosi értékesítésre a G. Kft.-nek átadta. Arra az eladó képviselőjének aláírását ráhamisították, míg a bizományosi oldalról a hitelügyintéző írta alá. Ezt követően 2004-ben hamis adásvételi szerződés készült, amely szerint a P. Kft. a gépjárművet eladta a VII. r. terheltnek 3,2 millió forintért. A szerződésben az eladó aláírása hamis volt, a vételár a ki nem javított, továbbra is totálkáros állapotában lévő jármű 200 000 forintos értékének nem felelt meg. A pénzintézet megtévesztése érdekében az I. r. terhelttel együttműködve a hitelügyintéző – még az adásvételi szerződést megelőzően – állapotfelmérő lapot készített, amelyet ő, és a vevő is aláírt, amely valótlanul azt tartalmazta, hogy a jármű ép állapotú. A hitelkérelemben is a valótlan 3,2 millió forintos vételár került feltüntetésre. Az ily módon megtévesztett Lízing Rt. sértett a VII. r. terhelt részére 2 560 000 Ft kölcsön folyósítását engedélyezte. 2004. január 3-án a sértett képviseletében eljáró hitelügyintéző kölcsönszerződést írt alá a VII. r. terhelttel, egyúttal a szerződésben a gépjárműre elidegenítési és terhelési tilalmat kötöttek ki, és arra vételi jogot alapítottak. A G. Kft.-től a kölcsön összegét 2004. január 26-án az I. r. terhelt vette fel, és a jármű is az ő birtokába került. Azt ismeretlen helyre szállította, a gépkocsi megjavítása nem zárható ki. A G. 2001 Kft-nél a VII. r. terhelt helyett minden esetben fia, az I. r. terhelt járt el. A VII. r. terhelt neki adta át az önrész befizetésére szánt pénzösszeget is. A VII. r. terhelt az I. r. terhelt által aláírásra hazavitt valamennyi okiratot otthonában írta alá. A kölcsön törlesztő részleteit a VII. r. terhelt a szerződés szerint fizeti, abból az elsőfokú ítélet meghozataláig több mint 1 300 000 Ft-ot megfizetett. Részéről a további kár megtérítése is biztosított. E tényállás alapján a Veszprém Megyei Bíróság ítélete a tényállás 5. és 10. pontjához kapcsolódó bűnösség megállapításának jogi indokaként a Legfelsőbb Bíróság Bfv.I.2154/2003. számú felülvizsgálati ügyben hozott [BH 2006/243. szám alatt közzétett] határozatának a jogkérdésben elfoglalt álláspontjára hivatkozott, annak szó szerinti átvételével. Kifejtette, hogy megvalósítja a csalás bűncselekményét az az egyébként fizetőképes és a hitel visszafizetésére szándékkal rendelkező elkövető is, aki egy adott hitelhez kizárólagosan meghatározott – akár a jogszabályok, akár a hitelt nyújtó által támasztott – külön feltételek fennállása mellett juthat csak hozzá, azonban avégett, hogy ezek tekintetében a hitelt nyújtót tévedésbe ejtse, és a hitelhez ekként jogosulatlanul hozzájusson, valótlanul, a megkívánt külön feltételek fennforgását állítja, kiemelten hamis vagyoni fedezetet ajánl fel az előírt feltételek körében a hitelt nyújtó részére. 2. A Bfv.I.2154/2003. számú felülvizsgálati ügyben alapul fekvő tényállás lényege szerint a terhelt, mint a fonalgyártó tevékenységet folytató Rt. igazgatója, a tevékenység természetéből származó kereslethiányos nyári időszak likviditási gondjait éveken át rövidlejáratú hitelfelvétellel oldotta meg. A korábbi években a hiteleket minden esetben sikerült visszafizetnie. 1994. évben – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – a terhelt az Rt. részére ismét 25 millió forint rövidlejáratú hitelt kívánt felvenni. Ebben az időszakban az Rt. még fizetőképes volt. A hitelkérelem mellékletét képező mérlegben a hitel biztosítékaként mintegy 31 millió forint összegű, saját termelésű készletet tüntetett fel, elhallgatva azt, hogy ennek a jelentős hányada minőségi hiba folytán értékesítésre alkalmatlan, egyben a fonalkészletre az árbevételt engedményező nyilatkozatot tett a bank javára. A hitelező

- 160 -

bank emellett az Rt. egyes gépeire jelzálog bejegyzésével is biztosította a hitelügyletből származó követelését. Az nem nyert bizonyítást, hogy a terheltnek nem állt szándékában a hit elt visszafizetni és az sem, hogy a hitel visszafizetésének esélytelenségével a felvételekor tisztában lett volna. A bank a fedezetül ajánlott készlet értékesítésre alkalmatlanságának az ismeretében az Rt. hitelkérelmét elutasította volna. A hitel folyósítását követően az Rt. a kamatfizetési kötelezettségének eleget tett, 2005-től azonban a tőketartozást már nem fizette, mert vele szemben időközben felszámolási eljárás indult. A Legfelsőbb Bíróság ebből a tényállásból azt a következtetést vonta le, hogy a terhelt a hitel megszerzése végett jogtalan haszonszerzési célzattal ejtette tévedésbe a hitelt nyújtó pénzintézetet és a sértett kára a hitel folyósításával, annak összegével egyező mértékben bekövetkezett. Hasonlóan ugyanis a BH 2001/160. szám alatt közzétett eseti határozatban más összefüggésben, de a kölcsönösszeg jogtalan felvételére vonatkozóan is kifejtett jogi állásponttal -megvalósítja a csalás bűncselekményét az az egyébként fizetőképes és a hitel visszafizetésére szándékkal rendelkező elkövető is, aki egy adott hitelhez kizárólagosan meghatározott – akár a jogszabályok, akár a hitelt nyújtó által támasztott – külön feltételek fennállása mellett juthat csak hozzá, azonban avégett, hogy ezek tekintetében a hitelt nyújtót tévedésbe ejtse, és a hitelhez ekként jogosulatlanul hozzájusson, valótlanul, a megkívánt külön feltételek fennforgását állítja, kiemelten hamis vagyoni fedezetet ajánl fel az előírt feltételek körében a hitelt nyújtó részére. B. A Legfelsőbb Bíróság BF. I. Tanácsa az alábbi kérdések elbírálását kezdeményezte a jogegységi tanácstól: 1. Megállapítható-e a csalás bűncselekményében a bűnössége annak a terheltnek, akinek ugyan szándékában áll a kölcsön felvételekor a kölcsön visszafizetése, és ennek a reális lehetősége is adott, mégis a hitel-nyerés érdekében a piaci alapon történő kölcsönfolyósítás feltételeit illetően a pénzintézetet tévedésbe ejtve (vagy tévedésben tartva) kerül abba a helyzetbe, hogy a pénzintézet az igényelt kölcsönt folyósítja a részére? 2. A kölcsön rendszeres törlesztése vagy visszafizetése a csalási szándék hiányának az egyik következtetési alapja lehet-e, vagy ez – a bűnösség megállapítását nem érintve -csak a megtévesztés hatására történt kölcsönfolyósítással már bekövetkezett kár utólagos megtérítéseként, a büntetés kiszabása körében értékelhető. C. Az indítványozó tanács álláspontja a jogkérdésben a következő: A Btk. 318. §-ának (1) bekezdésében meghatározott bűncselekmény megvalósulásához – szándékos bűncselekményről lévén szó – az elkövetői szándéknak át kell fognia a törvényi tényállás valamennyi elemét. A jogtalan haszonszerzés egyenes szándékot feltételező célzatán túl, a szándéknak, legalább eshetőleges formájában, a törvényi tényállás szerinti eredményre, azaz a károkozásra kell irányulnia. Annak a hitelfelvevőnek a terhére tehát a csalás bűncselekménye nem állapítható meg, akinek a hitel igénylésekor szándékában állt a szabad pénzpiaci feltételekkel biztosított hitelnek, valamint járulékainak (kamatnak, költségnek) a törlesztése, illetve visszafizetése, s ekkor erre – a szándék komolyságának alátámasztásául – reális lehetősége is volt. Mindez független attól, hogy a hitelfelvételre az azt folyósító pénzintézet tévedésbe ejtésével (tévedésben tartásával) került sor, és e megtévesztő magatartás nélkül a pénzintézet a hitelt nem is folyósította volna. Ilyen esetben a megtévesztés folytán a hitelnyújtói oldalon kialakult akarati hibának csak polgári jogi következménye lehet. A kölcsön rendszeres törlesztése vagy visszafizetése általában a visszafizetési szándék komolyság ára, azaz a károkozási szándék hiányára utal. Kétségtelen viszont, hogy a hitelfolyósítás feltételeként megszabott fedezet, vagy biztosíték megfelelősége körében történt megtévesztés a visszafizetési szándék komolytalanságának az egyik, de nem az egyedüli következtetési alapja lehet, ám az ilyen megtévesztő magatartás mellett sem zárható ki feltétlenül a visszafizetési szándék. Az indítványozó tanács – mindezek szem előtt tartásával – tévesnek tartja azt a jogértelmezést, miszerint a hitelfeltételek körében történt olyan megtévesztő magatartás, amelynek hiányában a kölcsön folyósítására nem kerülne sor, minden más körülménytől függetlenül – automatikusan – alapot ad a csalásban való bűnösség megállapítására, mert a kölcsön folyósításával a pénzintézet kára már bekövetkezik, ehhez képest a törlesztés, vagy visszafizetés a kár megtérülés körében értékelhető csupán. A Bfv.I.2154/2003. számú döntésnek megfelelő jogértelmezés, egyfelől a kialakult ítélkezési gyakorlattal szemben a bűnösség kérdése szempontjából feleslegessé tenné a visszafizetési szándék és lehetőség vizsgálatát, másfelől a büntetőjogi kárfogalom hibás felfogását is jelenti. A pénzintézetek rendeltetésszerű működése körébe illeszkedő jellemző tevékenység a pénzkölcsön nyújtása szabadpiaci feltételekkel, ahol a kamatnak mint „a pénz használati díjának”, valamint a futamidőnek és az egyéb feltételeknek a meghatározása a felek megállapodásán nyugszik. Ebben a körben a pénzintézetet fogalmilag nem érheti kár, ha az általa folyósított pénzkölcsön járulékaival együtt visszafizetésre kerül. A kölcsön rendeltetéséből következik ugyanis az, hogy a kölcsönt nyújtó aktív vagyonában a kölcsönösszegnek megfelelő időleges (azaz a futamidő lejártáig tartó) értékcsökkenés bekövetkezik, amely azonban véglegessé – tehát büntető jogi értelemben vett kárrá – csak azáltal válhat, ha a kölcsönt egészében vagy részben nem fizetik vissza. Ehhez képest amennyiben a kölcsön igénylésekor, illetőleg folyósításakor a visszafizetés reális lehetősége és szándéka a kölcsönt felvevő részéről megállapítható, a károkozási szándék akkor sem áll fenn, ha a kölcsönigénylés során a bankot megtévesztették, s e nélkül a kölcsönt nem folyósította volna.

- 161 -

Ettől eltérő jogértelmezésnek – az indítványozó tanács álláspontja szerint – csak akkor lehet helye, ha a kölcsönfolyósítás nem szabad-pénzpiaci feltételek mellett történik; tehát ha a hitelnyújtásra szociálpolitikai vagy más célból preferált kedvezményes – államilag támogatott – kondíciókkal, és/vagy céljelleggel kerülhet csak sor, és a hitel folyósításának a feltételeit illetően történik a megtévesztés. Ezekben az esetekben ugyanis a kár a folyósítással valóban automatikusan bekövetkezik. A fent kifejtett álláspontnak megfelelően az indítványozó tanács javaslatot tett arra, hogy a büntető jogegységi tanács mondja ki: A szabadpiaci feltételek mellett folyósított hitel igénybevételével, amennyiben annak, valamint járulékainak a visszafizetésére vonatkozó és reális lehetőségen nyugvó komoly szándék a hitel igénylésekor és a folyósításkor megállapítható, a csalás bűncselekménye akkor sem valósul meg, ha a folyósítás egyéb – különös – feltételei tekintetében a hiteligénylő a folyósító pénzintézetet megtéveszti. Ilyen esetben a megtévesztés körében tipikusan felhasznált hamis tartalmú köz– vagy magánokirat a bűnösségnek köz– vagy magánokirat-hamisításban való megállapítására adhat alapot. II. 1. A legfőbb ügyész – BF.1221/2009/1. szám alatt -a BF. I. Tanács jogegységi határozat meghozatalára irányuló indítványára – a Be. 442. §-ának (3) bekezdése alapján – tett nyilatkozatában egyetértett az indítvány azon álláspontjával, hogy – mivel az elkövető szándékának legalább eshetőlegesen az eredményre, azaz a károkozásra is ki kell terjednie – annak a hitelt felvevőnek a terhére nem állapítható meg csalás, akinek a hitel igénylésekor szándékában állt a törlesztés, illetve a visszafizetés, s ekkor arra reális lehetősége volt. Hangsúlyozva, hogy e körben az ügy összes körülményének vizsgálata szükséges, egyetértett azzal a megállapítással is, hogy a kölcsön rendszeres törlesztése vagy visszafizetése általában a visszafizetési szándék komolyságára, azaz a károkozási szándék hiányára utal. Félreérthetőnek tartotta azonban az indítványnak azt a megállapítását, mely szerint „a kölcsönt nyújtó aktív vagyonában” ... bekövetkezett „időleges (azaz a futamidő lejártáig tartó) értékcsökkenés” ... „véglegessé – tehát büntető jogi értelemben vett kárrá – csak az által válhat, ha a kölcsönt egészben vagy részben nem fizetik vissza”. Álláspontja szerint a bűncselekmény nem a futamidő végén válik befejezetté. Amennyiben az elkövető visszafizetési szándék nélkül, a pénzintézetet e kérdésben megtévesztve vesz fel kölcsönt, a kölcsönösszeg kiutalásával a bűncselekmény befejezett alakzata valósul meg, hiszen a pénzintézet vagyonában beállt értékcsökkenés végleges. A hivatkozott megállapítást azért is tévesnek tartotta, mert érvényes (a hitelező megtévesztésének hiányában létrejött) szerződés esetén a kölcsön nyújtásával nem következik be ideiglenes értékcsökkenés a pénzintézet vagyonában. Az aktívák körében valóban csökken a forgóeszközök között meglévő pénzeszközök mennyisége, egyidejűleg azonban ugyanannyival nő a szintén forgóeszköznek minősülő követelések állománya. Nem értett egyet továbbá azzal az érveléssel sem, mely szerint eltérő jogértelmezésnek csak akkor lehet helye, ha a kölcsönfolyósítás nem szabad-pénzpiaci feltételek mellett történik; tehát, ha a hitelnyújtásra szociálpolitikai vagy más célból preferált kedvezményes – államilag támogatott – kondíciókkal, és/vagy céljelleggel kerülhet csak sor, és a hitel folyósításának a feltételeit illetően történik a megtévesztés. Ezekben az esetekben ugyanis a kár a folyósítással valóban automatikusan bekövetkezik. A legfőbb ügyész véleménye szerint a hitelnyújtás célja, a kondíciók kedvezményes volta nem érinti a bűncselekmény megállapíthatóságával kapcsolatban kifejtett álláspontot. Visszafizetési szándék esetében ugyanis e körben sem állapítható meg a károkozásra irányuló eshetőleges szándék, ezért csalás ebben az esetben sem valósul meg. Egyébként károkozás esetében sincs helye a csalás megállapításának abban az esetben, ha az elkövető költségvetési támogatással kapcsolatban téveszti meg a döntésre jogosult szervet, mivel a Btk. 288. §-ában meghatározott jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének bűntette speciális bűncselekmény a csaláshoz képest. Tekintettel arra, hogy mindkét vitatott megállapítás túlmutat a jogegységi tanács által elbírálandó jogkérdésen, a legfőbb ügyész e kérdések vizsgálatának mellőzését tartotta indokoltnak a jogegységi tanács határozatából. A legfőbb ügyész mindezek alapján azt indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa – a kifogásolt megállapítások kivételével – a BF. I. Tanács Bfv.I.271/2008/5. számú indítványában kifejtetteknek megfelelően határozzon. 2. A jogegységi tanács a jogegységi indítványt – a Be. 442. §-ának (3) bekezdése alapján – nyilvános ülésen bírálta el, amelyen az indítványozó az indítványát fenntartotta. A legfőbb ügyész képviselője az írásbeli nyilatkozatával egyezően szólalt fel. III. A Be. 439. §-a (1) bekezdésének b) pontja értelmében jogegységi eljárásnak van helye, ha a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság másik ítélkező tanácsának határozatától. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa ezért a Legfelsőbb Bíróság Bfv. I. Tanácsának indítványa alapján – a Be. 440. §-ának (1) és (2) bekezdésére figyelemmel – a jogegységi eljárást lefolytatta. A jogegységi tanács az indítványozó által képviselt jogi állásponttal, valamint a legfőbb ügyész nyilatkozatával -az alább kifejtendők szerint – egyetértett. 1. A jogegységi tanács elöljáróban azt vizsgálta meg, hogy milyen előzményei voltak a büntető ítélkezés hazai gyakorlatában a jogegységi indítványban felvetett kérdés elbírálásának.

- 162 -

a) Az 1878. évi V. törvénycikk, a Magyar Büntető Törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (a továbbiakban: Csemegi Btk.) hatálya alatt folytatott büntető joggyakorlat a fondorlattal kieszközölt hitel nyomán keletkező anyagi veszteséget nem tekintette kárnak. Miután önmagában – haszonszerzési célzat és károkozás hiányában – a hitel csalárd (fondorlatos) megszerzése nem minősült csalásnak, a hitelezők hatékonyabb védelme érdekében az Első Büntető Novell a [1908. évi XXXVI. tc. (I. Bn.)], a Btk. 384. §-ába önálló bűncselekményként iktatta be a hitelezési csalás tényállását. (A Csemegi Btk. 384. §-a szerint: csalásnak tekintetik, és egy évig terjedhető fogházzal büntetendő: ha valaki, habár csalási czélzat nélkül, ravasz fondorlattal mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart a végett, hogy attól magának hitelezést vagy hitelhosszabbítást eszközöljön ki.) Ez a törvénymódosítás egyben megerősítette azt a korábbi gyakorlatot, hogy a hitel fondorlattal történő megszerzése eseténjogtalan haszonszerzési célzat és a büntetőjogi kárra kiterjedő szándék hiányában – a csalás nem állapítható meg. b) A Csemegi Btk. hatálya alatt kialakult ítélkezési gyakorlat a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény (II. Btk.) hatálya alatt sem változott. Jól szemlélteti az akkor követett gyakorlatot az Ügyészi Kiskönyvtár 1969-ben megjelentetett, A vagyon elleni bűntettek minősítési kérdései című 25. kötete, amely (a 63. és a 64. oldalán – egyebek mellett) a következőket rögzítette: Nem tekinti kárnak a kialakult bírói gyakorlat a fondorlattal kieszközölt hitel nyomán keletkező anyagi veszteséget. Hitelügylet alatt nem csupán a készpénz-, illetve áruhitelezést kell érteni, hanem minden olyan ügyletet, ahol a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás időben a szokásosnál távolabb esik egymástól. Ez az időbeli távolság (időintervallum) az, amely alatt az adós a hitelező pénzét használja. A gyakorlat ezt sosem tekintette kárnak. Az 1878. évi V. tv. hatálya idején a cselekmény azért volt büntetendő, mert a törvény külön tényállásban rendelte azt (a hitelezési csalást) büntetni. A Btk. azonban ezt a tényállást, mint elavultat, elhagyta. A ma is előforduló ilyen elkövetés csak akkor valósítja meg a csalást, ha a tettes nem kölcsönt, vagy hit elt akar szerezni, hanem kárt akar okozni. Ha az eset körülményeiből azt a következtetést lehet levonni, hogy a tettes a kölcsönformát csupán megtévesztésül használta, de a kapott összeget eleve nem is állt szándékában visszafizetni, úgy a csalás megállapítható. De megállapítható akkor is, ha a kölcsön felvételének időpontjában (a terhelt) semmiféle reális lehetőséggel nem rendelkezik a kölcsön visszafizetésére. Ebből a körülményből egymagában is – egyéb bizonyítékok nélkül – arra kell következtetni, hogy a tettes kárt akart okozni, hiszen neki kellett a legjobban tudnia, hogy semmiféle lehetősége nincs a kölcsön visszafizetésére (BH 4938). Nem változtat a következtetés helyességén az sem, ha esetleg a tettes korábbi hitelezőit úgy elégíti ki, hogy újabb sértettet károsít meg „kölcsön” felvételével és ebből fizet. Az ilyen láncolatos cselekménysorozat azon része is bűntett tehát, amely részében a tettes a kárt utóbb (újabb bűncselekményből szerzett pénzzel) megtérítette. Ha mindezen elkövetési módok tettesének van olyan jövedelme vagy vagyona, amely a megtévesztéssel szerzett hitel fedezetéül szolgál, akkor sem állapítható meg a csalás, ha az ígért törlesztési határidőre az elkövető nem teljesített (BH 5209, 5556). A büntetőeljárás nem szolgálhat a követelések behajtásának eszközéül. A hitelezési csalásnál külön tényállási elem volt a jogtalan vagyoni haszonszerzés célzatának a hiánya. Minthogy a tőke és kamatainak visszafizetése a privilegizált eset megállapításának előfeltétele (ellenkező esetben a szerzett hitel jogtalan haszonná válik), így kár sem keletkezhetett. A törvény tehát csupán azt pönalizálta, hogy a tettes olyan ügyleti rendelkezésre késztette fondorlatával a sértettet, amelyet az különben nem tett volna. A jogügyletek közül egyedül a hitelt védte a Csemegi Btk. büntetőjogi eszközökkel. Ennek az volt az indoka, hogy bár a hitelügylet érvényessége is megtámadható megtévesztés címén, de minthogy ez bizonyos időt vesz igénybe, és a tettes célja éppen az, hogy bizonyos ideig használhassa a tőkét, ezért a megtámadhatóság nem nyújtott kellő védelmet a hitel megtévesztéssel való megszerzése ellen. Az egyéb ügyleteknél a megtámadhatóság és az eredeti állapot helyreállítása kellő védelmet nyújtott. Mindebből pedig az következik, hogy a Csemegi Btk. hatálya idején az ügyleti akarat fondorlattal való befolyásolása önmagában – kár és haszon nélkül – nem volt bűntett, mert az ilyen magatartások közül csupán egyet (a hitelezési csalást) rendelt büntetni a törvény, azaz – a contrario -a többit nem, mivel kár és haszon azoknál éppúgy nincs, mint a hitelezési csalásnál. Az Ügyészi Kiskönyvtárban foglalt részteles okfejtést a Büntető Törvénykönyv kommentárja (KJK. Bp. 1968.) is alátámasztotta. Aszerint, ha az elkövető szándéka kizárólag hitel kieszközlésére irányul, vagyis a kölcsönt akarja és képes visszafizetni, jogtalan haszonszerzési célzat hiányában csalásról nem lehet szó. Az említett körülmények között hitel igénybevétele ugyanis nem tekinthető jogtalan haszonszerzésnek, még abban az esetben sem, ha a hitelt igénybe vevő a hitel kieszközlése érdekében a kölcsönadót megtéveszti (pl. a kölcsön szükségessége vagy sürgős volta tekintetében). A BHO 452. pontja szerinti hitelezési csalást, mint sui generis bűntettet a Btk. nem vette fel (i.m. 1468. oldal). Összegzésképpen megállapítható tehát, hogy sem a Csemegi Btk., sem pedig az 1961. évi V. törvény nyomán kialakult joggyakorlat nem állapította meg a jogtalan haszonszerzési célzatot a hitel megtévesztéssel történő megszerzése esetén és nem tekintette kárnak a fondorlattal kieszközölt hitel nyomán keletkező anyagi veszteséget. c) A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. tv. (Btk.) e tekintetben azonos szabályozása folytán a bíróságok ítélkezési gyakorlata sem változott. A következetes gyakorlatot rögzítette a BM Könyvkiadó 1981-ben kiadott Magyar büntetőjog, Különös Rész egyetemi tankönyv. Aszerint (lásd 515. oldal): nem jön létre csalás, ha az elkövető a hitel megszerzése végett téveszti meg a sértettet, és csupán később alakul ki benne az elhatározás, hogy a kölcsönt nem fizet i vissza. Nem hitelsértés (Btk. 330. §), hanem csalás valósul meg akkor, ha az elkövető eleve azzal a szándékkal szerezte meg a hitelt, hogy annak fedezetét elvonva, illetve a fedezetből való kielégítést meghiúsítva, jogtalan haszonhoz fog jutni. A Büntető Törvénykönyv magyarázata (KJK. Bp. 1986.) ezzel kapcsolatban ugyanezt rögzítette (i.m. 890. oldal).

- 163 -

A hitel megtévesztéssel történő megszerzése terén a Csemegi Btk. hatálya alatt kialakult gyakorlat – amely a szerződés megkötésekor károkozási szándék hiányában a csalás bűncselekményét nem állapította meg – tehát nem változott azt követően sem, hogy az 1961. évi V. tv. majd a Btk. (1978. évi IV. tv.) a hitelezési csalást önálló bűncselekményként már nem pönalizálta. 2. A Legfelsőbb Bíróság megvizsgálta, hogy a piaci alapú hitelezés körében általában mikor állapítható meg a csalás. a) A Btk. 318. §-ának (1) bekezdése szerint csalást követ el, aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz. A csalás elkövetési magatartása a tévedésbe ejtés vagy a tévedésben tartás. Az ítélkezési gyakorlat nem követeli meg, hogy a tévedésbe ejtés fondorlatos, átláthatatlan vagy elháríthatatlan legyen. Arra kell alkalmasnak lennie, hogy a sértett személyéhez kapcsolódóan előidézze a károkozást. A megtévesztésnek nem kell kiterjednie a jogügylet egészére. Csak az szükséges, hogy a jogügylet olyan elemeit foga át, amelyek a károkozással okozati összefüggésben állnak. A csalás valójában tévedésből eredő vagyoni károsodás előidézése. A tévedés közvetlenül és önmagában károsodást nem okoz. A csalási kár ennél fogva közvetve, a tévedésbe ejtett vagy a tévedésben tartott személy cselekvéséből származik azáltal, hogy a megtévesztett személyt a tévedés cselekvésre, rendelkezésre, intézkedésre indítja, aminek a következtében valakinek (a tévedésében levőnek vagy harmadik személynek) a vagyonában károsodás következik be. A tévedésbe ejtés, illetve a tévedésben tartás és a vagyoni kár között okozati összefüggésnek kell fennállnia, tehát a kár a megtévesztett személy magatartásának a következménye. A csalás tényállása akkor teljes, ha az eredmény, a kár bekövetkezik. A kár fogalmába tartozik minden olyan – a Btk. 137. §ának 5. pontjában foglalt kárfogalomnak is megfelelő – vagyoni jelentőségű jogsérelem, amelynek pénzben kifejezhető értéke van. Sem a Csemegi Btk., sem az 1961. évi V. törvény, sem pedig a hatályos Btk. alapján kialakult joggyakorlat nem tekintette kárnak a fondorlattal kieszközölt hitel nyomán keletkező anyagi veszteséget. Ha viszont a kár bekövetkezett, akkor a csalás befejezetté vált akkor is, ha a károsodás nem tartós vagy pótolható. A kár utólagos megtérítése a minősítést nem érinti, csupán a büntetés kiszabása körében értékelhető. b) A kölcsönnyújtás feltételei rendszerint két – és csak elméletileg elválasztható – főbb csoportba sorolhatóak. Az első csoportba a hitel-(kölcsön-)nyújtás feltételeinek a megállapítása (ennek keretében a finanszírozandó feladat, a kölcsönösszeg, a visszafizetés idejének, módjának meghatározása, az adós azonosítása, adósi előéletének tisztázása, a jövedelmezőség vizsgálata stb.) tartozik, a másikba pedig a nyújtandó kölcsön biztosítékainak a meghatározása. Mindkét csoportba tartozó feltételek megállapítására irányuló megtévesztő magatartás egyaránt tényállásszerű lehet, ám más és más összefüggésben. A csalás megállapításának a feltétele ugyanis a visszafizetési szándék hiánya. Erre számtalan tényezőből, de leggyakrabban a fedezet, illetve a biztosítékok hiányából lehet következtetni. Ám, ha a visszafizetésnek van fedezete, ha a felajánlott biztosíték kellő fedezetet nyújt, a fizetési szándék hiánya a csalás megállapítását ugyanúgy megállapíthatóvá teszi. A csalás a Btk. XVIII. Fejezetében szabályozott vagyon elleni bűncselekmény. Védett jogi tárgya a tulajdon, illetve az abból folyó vagyoni jogosítványok zavartalan gyakorlásához fűződő társadalmi érdek. Ebből pedig az következik, hogy a tulajdon, illetve a vagyoni jogok sérelmének hiányában a vagyon elleni bűncselekmény egyik fogalmi eleme a jogtárgysértés hiányzik. Ezt a jogtárgysértést a csalás tényállásában a károkozás jeleníti meg, következésképpen a kár bekövetkezése hiányában a csalás megállapítására nincs lehetőség. Ha az adós a hitelnyújtás feltételei tekintetében megtéveszti a hitelezőt, de a kölcsönt vissza kívánja fizetni és erre képes, akkor a kölcsön visszafizetésének elmaradása nem tekinthető a Btk. 137. §-ának5. pontjában meghatározott kárnak, mert nem haladja meg a piaci alapú hitelezés üzleti kockázatát. Ez a cselekmény – hasonlóan a Csemegi Btk. szabályozásához – ugyanakkor sértheti a hitelező hitelpolitikáját és a hitelező gazdasági érdekeit. A piacgazdaság újraéledésével ezért a törvény a Btk. 297/A. §-ában – 1994. május hó 15. napjától – ismét büntetendővé nyilvánította a hitelezési csalást. A hitel megtévesztéssel történő megszerzése – visszafizetési szándék és képesség mellett – azonban csak a Btk. 297/A. §-ában foglalt feltételek mellett minősülhet hitelezési csalásként. Ha azonban az ott írt feltételek nem állapíthatóak meg, a cselekmény nem minősül sem csalásnak, sem más vagyon elleni bűncselekménynek. A Legfelsőbb Bíróság változatlanul irányadónak tekinti azt a korábban is következetes ítélkezési gyakorlatot, hogy a büntetőeljárás nem szolgálhat a követelések behajtásának az eszközéül. 3. A Legfelsőbb Bíróság Bf. I. Tanácsa a BH 2006/243. szám alatt közzétett Bfv.I.2154/2003/5. számú határozatában annak alátámasztására, hogy döntése összhangban áll az ítélkezési gyakorlattal, a BH 2001/160. szám alatt közzétett döntésre hivatkozott. A BH 2001/160. szám alatt közzétett döntés szerint: megvalósítja a csalás bűntettét, aki a lakásépítési kedvezmény igénybevételekor– az ennek folyósításához előfeltételül megkívánt – saját erő megléte tekintetében a pénzintézetet megtéveszti, és ezáltal a kölcsönösszeg jogtalan felvételével a pénzintézetnek kárt okoz [1978. évi IV. törvény 318. § (5) bek. a) pont, 106/1988. (XII. 26.) MT r. 2. §, 3. § (2) bek., 141/1994. (XI. 2.) Korm. r. 5. §]. A döntés alapjául fekvő ügyben megállapított tényállás lényege szerint a terheltek azt a hamis látszatot keltették, hogy a lakásépítési kedvezmény folyósításához szükséges valamennyi feltétel – így a folyósításhoz előírt 30%-os önerő – fennállt. E megtévesztő magatartás célja a jogszabályok szerint igénybe vehető 2 200 000 forint összegű – vissza nem térítendő – lakásépítési kedvezmény jogosulatlan megszerzése volt. Az igénylés folytán létrejött szerződés alapján 1 760 000 forint kifizetésére került sor. A terhelteknek ténylegesen szándékában állt az építkezés megkezdése és bizonyos fokú elvégzése.

- 164 -

Rögzítette még a bíróság, hogy a terheltek szándéka a sértett tévedésbe ejtése folytán károkozásra irányult, ami be is következett. A jogegységi tanács elöljáróban arra utal, hogy a lakásépítési kedvezmény (szociálpolitikai támogatás) nem piaci alapú hitel (kölcsön), hanem az állam által biztosított olyan nem gazdasági jellegű és vissza nem térítendő pénzügyi támogatás, amelynek a jogosulatlan igénybevétele esetén a csalás valóban megállapítható. Másként minősülhet a cselekmény, ha a nem piaci alapú pénzügyi támogatás vagy más gazdasági előny nem szociálpolitikai célú, hanem az állam gazdaságpolitikai céljainak a megvalósítását szolgálj a. Ilyen esetben a pénzügyi támogatás vagy más gazdasági előny igénybevétele esetén gyakran mind a csalás, mind pedig a Btk. 288. §-ának (1) bekezdésében meghatározott jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének a tényállási elemei megvalósulnak. A Btk. 288. §-ának (1) bekezdése szerinti jogosulatlan gazdasági előny megszerzése bűntettének nem tényállási eleme sem a jogtalan haszonszerzési célzat, sem a kár okozása. Megállapításának tehát – hasonlóan Btk. 297/A. §-ában büntetni rendelt hitelezési csaláshoz – akkor is helye lehet, ha a csalás feltételei egyébként nem állnak fenn. Ha a bíróság által megállapított tényállás alapján mindkét vizsgált bűncselekmény (tehát a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése és a csalás) tényállási elemei egyaránt maradéktalanul megállapíthatók, akkor – a részben azonos jogtárgysértés folytán – a valódi alaki halmazat megállapítása kizárt. A jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének tényállása mindaddig előbbre hozott büntetendőséget teremt, amíg a csalás öt évig terjedő szabadságvesztésnél nem súlyosabb alakzata valósul meg. Az ilyen cselekmény tehát a Btk. 288. §-ának (1) bekezdése szerint minősül. Ha azonban a csalás ennél súlyosabban büntetendő, tehát legalább nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett alakzata állapítható meg, akkor – a konszump-ció elvének alkalmazásával – a cselekmény – kizárólag -csalásként minősíthető. A jogegységi tanács ezért azt rögzítette határozatának rendelkező részében, hogy amennyiben a hitelnyújtás nem piaci feltételek mellett történik, hanem arra valamely gazdaságpolitikai célból az állam vagy más – a Btk. 288. §-ában, illetve a 314. §-ában meghatározott – szervezet által támogatott kedvezményes feltételekkel és/vagy céljelleggel került sor, akkor a cselekmény rendszerint a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése bűntettének, illetve az Európai Unió pénzügyi érdekei megsértése bűntettének minősülhet, és a csalás megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha a csalás büntetési tétele a hivatkozott bűncselekmények büntetési tételénél súlyosabb. Mindezek alapján tehát megállapítható, hogy a BH 2001/160. szám alatt közzétett döntés nem tekinthető a Bfv.I.2154/2003/5. számú döntés előzményének, mert abban az ügyben nem piaci alapú hitel nyújtásával összefüggésben állapították meg az eljárt bíróságok a csalás elkövetését. 4. A jogegységi tanács megvizsgálta, hogy mit tekintett (vagy mit tekinthetett) a Bf. I. Tanács a hitelnyújtás olyan „külön” feltételének, amely körében megvalósuló megtévesztés alapján a csalás elkövetését megállapíthatónak találta. Észlelte, hogy a Legfelsőbb Bíróság a külön feltétel tartalmát nem határozta meg. A jogegységi tanács abból indult ki, hogy a Ptk. XLIV. Fejezetének 1. pontjában szabályozott hitel– és a kölcsönszerződéseknek – a szerződésben részes felek szerződési akaratától függő – számtalan feltétele lehet. A hitel és a kölcsön nyújtására irányuló megtévesztés attól függően lehet jelentős a csalás megállapítása szempontjából, hogy a hitelnyújtással okozati összefüggésben állt-e. A jogegységi tanács megítélése szerint a Bf. I. Tanács a hitelnyújtás ún. külön feltételének azt tekintette, hogy a gépkocsi vásárlására nyújtott kölcsön csak a gépkocsi vásárlására, az áruvásárlási kölcsön csak áruvásárlásra, a lakásvásárlási kölcsön csak lakás vásárlására stb. igényelhető. A külön feltétel tehát az a cél vagy rendeltetés, amelynek finanszírozására az adott fajta/típusú hitel/kölcsön tipizált feltételeit a hitelező meghatározta. A jogegységi tanács úgy foglalt állást, hogy a hitel meghirdetett céljának a hitelezés körében elkövethető csalás megállapítása szempontjából nincs szignifikáns jelentősége. A pénzügyi piac hitelező szereplői az ilyen feltételeket nem azért határozzák meg, hogy az mentesítse őket a konkrét feltételek vizsgálatától, és e feltételek nem jelentik azt sem, hogy az ilyen blanketta hitel igénylése ellenére a konkrét szerződést ne határozhatnák meg attól eltérő tartalommal. E szerződéseknek más a rendeltetése. A hitelezők az ún. blanketta-szerződéseket a nagy tömegben jelentkező igények finanszírozására használják. A nagyobb számú hiteligény lényegesen növelheti a jövedelmezőséget, s ezért az ilyen szerződésekkel a hitelezők kedvezőbb feltételeket ajánlhatnak a leendő adósoknak. A blanketta-szerződések megkönnyítik az egyes termékek ismertetését, egyszerűsítik, gyorsítják az eljárást. A szerződő felek azonban a blanketta-szerződésektől egyező akarattal bármikor eltérhetnek és a hitelezők a tipizált szerződési feltételektől függetlenül is bármit finanszíroznak. A hitelezőnek nem az a döntő szempont, hogy mit finanszíroz, hanem az, hogy milyen nyereséggel és milyen kockázattal finanszírozza azt. Másként megfogalmazva, a hitelezők bármit finanszíroznak, ami a megfelelő jövedelmezőséget biztosítja. A hitelezők azért vállalkoznak, hogy a pénzügyi tevékenységből megfelelő nyereséget, hasznot termeljenek. A hitelezők a saját döntésük alapján az általános kockázati feltételektől eltérő, attól kedvezőbb feltételeket is ajánlhatnak, engedhetnek. A kedvezőbb feltételek az üzleti kamatoknál kisebb kamatot, a hitelszerzéshez kapcsolódó költségek csökkentését, a fedezet mérséklését, vagy attól eltekintést stb. jelenthetnek. Amennyiben ez bevételvagy jövedelemkiesést eredményez, azt – tehát az ilyen kedvezőbb feltételeket – valakinek finanszíroznia kell. A forrást rendszerint vagy maguk a hitelezők vagy (és) a piac egyéb szereplői, az üzleti partnerek biztosítják. A legjellemzőbb az, hogy maga a pénzügyi intézmény finanszírozza, de gyakori az is, hogy pl. az áru forgási sebességének a növelése, a forgalom élénkítése és ezzel a jövedelmezőség növelése vagy a likviditási helyzet javítása stb. érdekében a kereskedők vagy más gazdasági partnerek. A kedvezőbb (külön) feltételek meghatározása mindig olyan üzletpolitikai megfontolásokon alapul, amelyek a kockázatokat, a lehetséges visszaéléseket is átfogják.

- 165 -

Egészen más a jogi megítélése annak, ha a kedvezőbb hitelfeltételeket a piaci szereplők (hitelezők vagy más gazdálkodók) nem a saját döntésük alapján határozzák meg és nem ők finanszírozzák, hanem külső forrásként az állam, az Európai Unió vagy más Btk. 288. §-ában, illetve a 314. §-ában konkrétan megjelölt szervezet. Az állam stb. által biztosított gazdasági előny jogosulatlan igénybevétele jellemzően a III/3. pontban már hivatkozott bűncselekmények (Btk. 288. §, 314. §) megállapítására ad alapot, és nem a csalás megállapítását eredményezheti. A kár bekövetkezése nem is képezi elemét e bűncselekmények tényállásának. 5. A kifejtettekre figyelemmel a jogegységi tanács – az indítványozó tanáccsal egyetértésben – azt az iránymutatást adta, hogy nem állapítható meg a csalás (Btk. 318. §) bűncselekményében a bűnössége annak a terheltnek, akinek a kölcsön felvételekor szándékában áll a kölcsön visszafizetése, és ennek a reális lehetősége is adott, de a hitel megszerzése érdekében a piaci alapú kölcsön folyósításának feltételei tekintetében a hitelintézetet tévedésbe ejti és a pénzügyi intézmény e megtévesztése folytán folyósítja részére az igényelt kölcsönt. Az ilyen cselekmény a Btk. 297/A. §-ában foglalt feltételek (ú.m. a gazdasági tevékenység gyakorlásához folyósítandó hitel nyújtása érdekében valótlan tartalmú okirat felhasználása) esetén hitelezési csalás bűntettének minősülhet. A hitelintézet megtévesztésével megszerzett pénzkölcsön rendszeres törlesztése, illetve visszafizetése általában a visszafizetési szándék komolyságára és a károkozási szándék hiányára utal. 6. A jogegységi tanács vizsgálta, hogy a csalás megállapítása körében a megtévesztés módjának van-e, illetve lehet-e jelentősége annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy adott cselekmény csalásként minősül-e vagy sem. E kérdést nemlegesen döntötte el. A Legfelsőbb Bíróság már az adócsalás és a csalás elhatárolásának a kérdéseivel foglalkozó 1/2006. BJE döntésében arra a következtetésre jutott, hogy nem a konkrét elkövetői cselekmény módja, jellege – pl. hamis számla beállítása a könyvelésbe – releváns a minősítés körében, hanem az elkövetési magatartásnak azok a következményei, amelyeket a bűncselekmény tényállása eredményként határoz meg. Ennek megfelelően a tévedésbe ejtés kapcsán azt kell hangsúlyozni, hogy ugyanazzal a megtévesztő magatartással való tévedésbe ejtés jogkövetkezményei is differenciálódhatnak, és az egyik esetben megvalósul a csalás, a másik esetben nem. A csalás tényállásában szereplő megtévesztés körében annak van meghatározó jelentősége, hogy a megtévesztés a sértettet ingyenes (illetve részben ingyenes), vagy visszterhes jogügylet megtételére indítja-e. Amíg ugyanis ingyenesség (pl. ajándékozás) vagy részben ingyenesség (pl. kamattámogatott kölcsön) esetén releváns az, hogy milyen indítékból, illetve céllal adta azt a sértett, ez az indok, illetve cél a visszterhes jogügylet (pl. kölcsön) esetén közömbös. Visszterhesség esetén ugyanis – mivel egyenlően kétoldalú kötelem keletkezik, szolgáltatások állnak egymással szemben – nem beszélhetünk sem jogtalan haszonszerzési célzatról, sem pedig kár okozásáról. 7. Az indítványozó tanács szerint a piaci feltételekkel folyósított hitelezés körében a pénzintézetet fogalmilag nem érheti kár, ha az általa folyósított pénzkölcsön a járulékaival együtt visszafizetésre kerül. A kölcsön rendeltetéséből következik ugyanis az, hogy a kölcsönt nyújtó aktív vagyonában a kölcsönösszegnek megfelelő időleges (azaz a futamidő lejártáig tartó) értékcsökkenés következik be, amely azonban véglegessé – tehát büntetőjogi értelemben vett kárrá – csak azáltal válhat, ha a kölcsönt egészben vagy részben nem fizetik vissza. Ehhez képest, amennyiben a kölcsön igénylésekor, illetőleg folyósításakor a visszafizetés reális lehetősége és szándéka a kölcsönt felvevő részéről megállapítható, a károkozási szándék akkor sem áll fenn, ha a kölcsönigénylés során a bankot megtévesztették, s e nélkül a kölcsönt nem folyósította volna. A jogegységi tanács az indítványozó tanács álláspontjával egyetértett abban, hogy a piaci feltételekkel folyósított hitelezés körében a pénzintézetet fogalmilag nem érheti kár, ha az általa folyósított pénzkölcsön a járulékaival együtt visszafizetésre kerül. Ugyanakkor a legfőbb ügyész is helyesen mutatott rá, hogy amennyiben az elkövető visszafizetési szándék nélkül, a pénzintézet megtévesztésével vesz fel kölcsönt, a csalás bűncselekménye nem a futamidő végén válik befejezetté. A kölcsön összegének a kiutalásával a kár bekövetkezik, a hitelintézet vagyonában beállott értékcsökkenés véglegessé válik, tehát a bűncselekmény befejezett alakzata megvalósul. A hitelező megtévesztése nélkül, érvényesen létrejött szerződés esetén azonban a kölcsön folyósításával a pénzügyi intézmény vagyona ideiglenesen sem csökken. Bár a pénzeszközök mennyisége valóban csökken, de ezzel egyidejűleg az ugyancsak a forgóeszközök körébe tartozó követelések állománya ugyanekkora összeggel megnő. A bank természetesen nem csak a „szabályszerűen” kihelyezett kölcsönt tartja nyilván, mint követelést, hanem azt az összeget is, amelyet a banktól „kicsaltak”. A két helyzet azonban eltér egymástól. Az első esetben a pénz a bank rendes – „szabályszerű” -működése során kerül kihelyezésre hitel-(kölcsön-)szerző-dés keretében. A bank ezzel az alapfunkcióját teljesíti. A hitelintézetnek éppen az a feladata, hogy a különböző forrásokból rendelkezése alatt álló pénzeszközöket haszonnal értékesítse, hitelként, vagy más módon kihelyezze. Ennél fogva a bank pénzeszközeinek jentős része mindig kihelyezett pénzösszeg. Az így kihelyezett pénz nem tekinthető kárnak. Ha az adós nem fizet, akkor a hitelintézet a szerződésszegésért való felelősség szabályai szerint érvényesítheti vele szemben a követelését. Ezzel szemben a banktól kicsalt pénz valóban kárként jelentkezik. A bank az ilyen (kicsalt) pénzt is nyilvánvalóan igyekszik visszaszerezni, ám a csalással, mint „bűncselekménnyel okozott kár”-nak a megtérítésére más szabályok vonatkoznak. Az ilyen károk nem a szerződéses kárfelelősség, hanem már a Ptk.-nak a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre vonatkozó szabályai szerint érvényesíthetők. A két követelés tehát eltérő jogalapból ered, és – ehhez képest – a visszafizetés esélyei is eltérőek lehetnek. IV.

- 166 -

A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa megállapította továbbá, hogy a felülvizsgálati indítványban hivatkozott és BH 2006/243. szám alatt közzétett Bfv.I.2154/2003/5. számú végzéssel felülvizsgált ügyben az I. r. terhelt marasztalására a büntető anyagi jog szabályainak a megsértésével került sor. Az irányadó tényállás szerint a terhelt a hitelszerződés megkötésekor kockázatot vállalt, amely a gazdasági tevékenységére alapozottan indokoltnak tekinthető mértékig elfogadott. Az F. Rt. a felvett hit el kamat ának a törlesztését megkezdte és olyan gazdasági helyzetben volt, amely mellett nem zárható ki, hogy a hitelszerződés megkötésekor a hitelt – a gazdasági helyzeténél fogva – vissza tudta volna fizetni. A terhelt fizetési készségére és képességére figyelemmel bűnösségének megállapítására a jelentős kárt okozó csalás bűntettében a büntető anyagi jog szabályainak a megsértésével került sor. Tény, hogy a másodfokon jogerős ítéletében a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság az I. r. terheltet hitelezési csalás bűntettében – és emellett számviteli fegyelem megsértésének vétségében – mondta ki bűnösnek. A felülvizsgálati ügyben eljárt Legfelsőbb Bíróság a Bfv.I.2.154/2003/5. számú végzésében azonban úgy foglalt állást, hogy a terhelt e cselekményt azt megelőzően követte el, hogy a hitelezési csalás tényállása 1994. május hó 15. napján hatályba lépett volna. Bűnösségének kimondása mégsem törvénysértő, mert az valójában csalásként minő sül. A Be. 443. §-ának (3) bekezdése szerint, ha az elvi kérdésben adott iránymutatásból következően a jogegységi határozattal érintett jogerős bírósági határozatnak a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapító rendelkezése törvénysértő, a jogegységi tanács a törvénysértő rendelkezést hatályon kívül helyezi, és a terheltet felmenti, illetve az eljárást megszünteti. E rendelkezésre tekintettel a jogegységi tanács egyrészről a marasztaló jogerős döntést az I. r. terheltet a társtettesként elkövetett hitelezési csalás bűntettében bűnösnek kimondó, valamint a vele szemben büntetést kiszabó részében, másrészről a terhelt felülvizsgálati ügyében eljárt Legfelsőbb Bíróság határozatát hatályon kívül helyezte. E terheltet az ellene hitelezési csalás bűntette miatt emelt vád alól – a Be. 6. §-a (3) bekezdése a) pontjának I. fordulata és a 331. §-ának (1) bekezdése alapján – felmentette. Egyúttal a terhén maradó társtettesként elkövetett számviteli fegyelem megsértésének vétsége miatt, miután e cselekmény az elbíráláskor már oly csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a törvény szerint alkalmazható legkisebb büntetés kiszabása is szükségtelen – a Be. 71. §-ának (1) bekezdése alapján – megrovásban részesítette. Rosszallását fejezte ki, és felhívta az I. r. terheltet, hogy a jövőben tartózkodjék bűncselekmény elkövetésétől. A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa mindezekre figyelemmel a jogegységi indítványnak helyt adott, és a rendelkező részben foglaltak szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatot a Bszi. 32. §-a (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-a (2) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2009. június 8. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Molnár Gábor s. k., bíró, Akácz József s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró. 4/2009. Büntető jogegységi határozat a polgári jogi igény kielégítésének biztosítása érdekében elrendelhető zár alá vételről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész indítványa alapján lefolytatott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2009. év szeptember hó 28. napján tartott nyilvános ülésén meghozta a következő jogegységi határozatot: A nyomozás során a polgári jogi igény kielégítésének biztosítása érdekében zár alá vétel kizárólag a gyanúsított vagyonára rendelhető el. Így nincs helye zár alá vétel elrendelésének ismeretlen tettes ellen folyó eljárásban függetlenül attól, hogy az feljelentésre vagy hivatalból indult meg.

- 167 -

Amennyiben a feljelentett, illetve a hivatalból indult eljárásban az elkövetéssel gyanúsítható személy nem ismeretlen, hanem meghatározott személy, zár alá vétel elrendelésére az ellene előterjesztett polgári jogi igény biztosítása érdekében csak akkor van lehetőség, ha a nyomozást elrendelték, vagy azt megindították, és ezt követően az ügyész vagy a nyomozó hatóság a gyanút megalapozottnak találva vele szemben olyan eljárási cselekményt foganatosít, amelyet csak gyanúsítottal szemben tesz lehetővé a büntetőeljárási törvény. Indokolás I. A Legfőbb Ügyész a Be. 440. § (1) bekezdés a) pontja alapján eljárva, a 439. § (1) bekezdés a) pontjában írt célból – az egységes joggyakorlat biztosítása érdekében – jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta, miután a bíróságok gyakorlatában a büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igény biztosítására szolgáló zár alá vételnek a nyomozás során történő elrendelése kapcsán eltérő álláspontok érvényesülnek. Az általa hivatkozott bírósági határozatok lényege a következő: 1. Egy kft. képviselője feljelentést tett egy másik kft. két képviselője ellen csalás, illetve sikkasztás bűntette miatt. A feljelentés szerint a feljelentettek az általuk bizományosi szerződés alapján átvett 30 millió forint értékű áru vételárával annak ellenére nem számoltak el, hogy azt értékesítették. A nyomozó hatóság a feljelentés alapján nyomozást rendelt el. A feljelentő a nyomozás során polgári jogi igényt terjesztett elő, amelynek biztosítására zár alá vétel elrendelését indítványozta. A Pesti Központi Kerületi Bíróság nyomozási bírája a 2008. november 25. napján kelt 4.Bny.XXI.44822/2008/2. számú határozatával a feljelentő kérelmének helyt adva az egyik feljelentett fellelhető ingó– és ingatlan vagyonára 30 millió forint erejéig zár alá vételt rendelt el. E határozatot az ügyész, valamint a feljelentett és annak képviselője által bejelentett fellebbezésekre tekintettel a Fővárosi Bíróság a 2009. január 5. napján kelt 30.Bnf.2854/2008/2. számú végzésével felülbírálta, és helybenhagyta azt. Döntésének indokolása szerint az ügy gyanúsítottjának a feljelentett tekinthető. Ennek alátámasztására a Legfelsőbb Bíróság 2/2008.BJE. számú jogegységi határozatára hivatkozott. Álláspontja szerint ugyanis a döntés indokolásának III. pontja helyesen akként értelmezendő, hogy a polgári jogi igény biztosítása érdekében a zár alá vétel elrendelése a nyomozás során csak akkor kizárt, ha az ismeretlen tettes ellen folyik. Azonban akkor, ha az elkövető azonosított személy, a feljelentéssel gyanúsítottá válik, függetlenül attól, hogy meghallgatták-e gyanúsítottként vagy sem, ekként vele szemben a kényszerintézkedés elrendelhető. A nyomozás során a BRFK. XXI. Kerületi Rendőrkapitányság a feljelentetteket tanúként idézte meg és hallgatta ki. Gyanúsítotti kihallgatásukra, és ekként velük a gyanúsítás lényegének közlésére nem került sor, és a nyomozást 2008. december 17. napján kelt határozatával a nyomozó hatóság meg is szüntette. A határozat ellen a feljelentő panasszal élt, azt azonban a Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Ügyészség 2009. február 2. napján kelt határozatával elutasította. 2. Egy kft. képviselője 30 millió forint értékű ingóság eltulajdonítása miatt tett feljelentést az általa meg is nevezett feljelentett ellen a Gárdonyi Rendőrkapitányságon, akivel szemben polgári jogi igényt is előterjesztett. A nyomozó hatóság a nyomozást ismeretlen tettes ellen rendelte el. A polgári jogi igény biztosítására a feljelentő a feljelentett vagyonára zár alá vétel elrendelését kérte. A Székesfehérvári Városi Bíróság nyomozási bírája a 2007. május 29. napján kelt 5.Bny.218/2007/2. számú végzésével az indítványt elutasította. Határozatát azzal indokolta, hogy a büntetőeljárás ismeretlen tettes ellen folyik, így a feljelentett nem tekinthető terheltnek, ezért vele szemben a kényszerintézkedés nem rendelhető el. II. A legfőbb ügyész szerint a Pesti Központi Kerületi Bíróság, illetve a Fővárosi Bíróság határozata törvénysértő. A jogegységi indítványban kifejtettek szerint a terheltté válás időpontja többnyire a megalapozott gyanú közlésével esik egybe, és ettől a pillanattól illetik meg a terheltet a gyanúsított jogai is. Arra figyelemmel azonban, hogy vannak esetek, amikor a megalapozott gyanú nem közölhető, a gyanúsítotti jogok megilletik azt is, akivel a megalapozott gyanú azért nem közölhető, mert tartózkodási helyének felkutatása nem járt eredménnyel; aki ellen távollétében folyik a nyomozás; akivel a megalapozott gyanú közlését megelőzően foganatosítottak olyan eljárási cselekményt (őrizetbe vételt), amely csak a terhelttel szemben rendelhető el; továbbá azt is, akivel azért nem lehetett a megalapozott gyanút közölni, mert azt tartós, súlyos betegsége, vagy a cselekmény elkövetése után bekövetkezett elmebetegsége akadályozza. Annak eldöntése pedig, hogy a nyomozás adatai alapján konkrét személy gyanúsítható-e megalapozottan bűncselekmény elkövetésével, az ügyész, illetve a nyomozóhatóság feladata, és nem a nyomozási bíróé. Miután az adott ügyben a feljelentett gyanúsítotti kihallgatására és a gyanú közlésére nem került sor, vele szemben olyan eljárási cselekményt, amely csak a terhelttel szemben rendelhető el, nem foganatosítottak, ő nem is vált gyanúsítottá. Így vele szemben zár alá vétel elrendelésének nem volt helye. III. A jogegységi tanács osztotta a legfőbb ügyész azon álláspontját, mely szerint az egységes joggyakorlat biztosítása érdekében a felvetett elvi kérdésben jogegységi határozat hozatala indokolt. Ezért a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontjában megjelölt okra és a Bszi. 29. § (1) bekezdésére figyelemmel jogegységi eljárást folytatott le. Az elvi kérdés eldöntése során irányadó rendelkezések a következők: A Be. 43. § (1) bekezdése szerint terhelt az, akivel szemben büntetőeljárást folytatnak; a terhelt a nyomozás során gyanúsított, a bírósági eljárásban vádlott, a büntetés jogerős kiszabása, a megrovás, próbára bocsátás, illetve javítóintézeti nevelés jogerős alkalmazása után elítélt. A Be. 54. § (2) bekezdése szerint a magánfél a büntetőeljárásban érvényesítheti a terhelttel szemben a vád tárgyává tett cselekmény következtében keletkezett polgári jogi igényét.

- 168 -

A Be. 159. § (2) bekezdése szerint pedig abban az esetben, ha az eljárás során polgári jogi igényt érvényesítenek, és alaposan tartani lehet attól, hogy annak kielégítését meghiúsítják, annak biztosítására a terhelt vagyonának, vagyona meghatározott részének vagy egyes vagyontárgyainak zár alá vétele rendelhető el. A Legfelsőbb Bíróság a vagyonelkobzást biztosító zár alá vétel elrendelhetőségéről szóló, 2/2008. BJE. számú büntető jogegységi döntését indokolva – az indokolás III. pontjában – kifejtette a következőket: „Polgári jogi igényt a Be. 54. §-ának (2) bekezdése alapján a magánfél [illetve a Be. 54. §-ának (4) bekezdése szerint az ügyész] kizárólag a terhelttel szemben érvényesíthet. Ennek megfelelően a Be. 159. §-a (2) bekezdésének első fordulata a polgári jogi igény biztosítására csak a terhelt vagyonának zár alá vételét engedi meg, a más által birtokolt vagyon ilyen célból történő zár alá vétele – a Be. 159. §-a (2) bekezdésének második mondata értelmében – viszont nem lehetséges. Ebből következően az ismeretlen tettes ellen folyó eljárásban a polgári jogi igény kielégítésének biztosítását szolgáló zár alá vétel alkalmazása fogalmilag kizárt.” IV. A jogegységi indítvány megalapozott. A Be. fent idézett rendelkezései alapján egyértelmű, hogy a polgári jogi igény kielégítését biztosító zár alá vétel csak a terhelttel szemben alkalmazható, azaz a nyomozás során kizárólag a gyanúsítottal szemben rendelhető el. Gyanúsítottá a feljelentett, illetve az elkövetéssel gyanúsítható személy a következő feltételek mellett válhat: A) Gyanúsított csak olyan személy lehet, akinek a személyazonossága ismert. A Be. 43. §-ban, illetve a törvényben ezt követően szabályozott jogok és kötelezettségek csak ilyen személyhez fűződhetnek; ismeretlen személy nem tud jogokat gyakorolni, ahogy nem tud eleget tenni kötelezettségeknek sem. Ebből következően ismeretlen személy nem válhat terheltté. A nyomozást az ügyész vagy a nyomozó hatóság a Be. 170. § (1) és (2) bekezdésére figyelemmel hivatalból vagy feljelentésre rendeli el. Elrendelés nélkül csupán a (4) bekezdésben írt kivétellel indulhat meg a nyomozás, akkor, ha a bizonyítási eszközök biztosítása, az elkövetéssel gyanúsítható személy kilétének megállapítása, elrejtőzésének, a bűncselekmény befejezésének, vagy újabb bűncselekmény elkövetésének megakadályozása végett vagy késedelmet nem tűrő más okból nyomozási cselekményt kell végezni; ezzel az ügyész vagy a nyomozóhatóság megindítja a nyomozást. A feljelentésre induló nyomozásban a feljelentett, illetve a hivatalból elrendelt (indított) nyomozás során az elkövetéssel gyanúsítható személy lehet ismeretlen és lehet meghatározott, konkrét személy is. A nyomozás elrendelésével (megindításával) azonban nem válik automatikusan gyanúsítottá a meghatározott személy, az ismeretlen személy pedig értelemszerűen nem válhat azzá. A törvény megnevezésükben is különbséget tesz a gyanúsított, a feljelentett és az elkövetéssel gyanúsítható személy között. A 176. § (2) bekezdése szerint a nyomozás határidejének egy éven túli meghosszabbítására akkor van lehetőség, ha az meghatározott személy ellen folyik, és a hosszabbítás a gyanúsítotti kihallgatásától számít. A 178/A. § (1) bekezdése szerint pedig a nyomozás elrendelését követően adatszolgáltatás az ott írtak szerint igényelhető a gyanúsítottról, a feljelentettről, illetve az elkövetéssel gyanúsítható személyről. Erre a különbségtételre nyilvánvalóan nem lenne szükség, ha önmagában a nyomozás elrendelésével (megindításával) a feljelentett, illetve az elkövetéssel gyanúsított személy terheltté (gyanúsítottá) válna. B) További feltétele a gyanúsítottá válásnak az, hogy vele szemben a gyanú megalapozott legyen. A gyanúsítás, illetve a gyanú nem azonos a megalapozott gyanúval. A törvény maga is különbséget tesz a gyanú, az alapos és a megalapozott gyanú között. Így pl. a feljelentést az ügyész elutasítja, ha a bűncselekmény gyanúja hiányzik [174. § (1) bekezdés b) pont]; azaz a törvény ehhez nem a megalapozottság hiányát szabja feltételként. A 178. § (2) bekezdése szerint be kell szerezni a bűnügyi nyilvántartás adatait a meghatározott személyről (és nem a gyanúsítottról), ha megalapozottan gyanúsítható bűncselekmény elkövetésével. Azaz a gyanú ehhez az intézkedéshez önmagában nem elegendő. C) Terheltté (gyanúsítottá) a gyanú megalapozott volta mellett is csak akkor válhat a feljelentett, illetve az elkövetéssel gyanúsítható meghatározott személy, ha vele szemben olyan eljárási cselekményt foganatosítanak, amelyet csak gyanúsítottal szemben tesz lehetővé az eljárási törvény. – Amennyiben ismert helyen tartózkodik, megidézik, és az idézésben közlik vele azt is, hogy gyanúsítottként kell megjelennie [Be. 67. § (1) bekezdés a) pontja]; gyanúsítottként hallgatják ki, és ennek során közlik vele a gyanúsítás tényét [Be. 179. § (1) és (2) bekezdése]; őrizetbe veszik [Be. 126. § (1) és (2) bekezdése]. – Amennyiben ismeretlen helyen tartózkodik, intézkednek tartózkodási helyének felkutatása iránt, körözését rendelik el, vele szemben elfogatóparancsot bocsátanak ki (Be. 73. §). A fentiekkel összhangban áll a hivatkozott 2/2008. BJE. számú jogegységi határozat is. Annak indokolása kizárólag arra utal, hogy az ismeretlen tettes ellen folyó eljárásnak nincs és nem is lehet gyanúsítottja, így a zár alá vétel elrendelése vele szemben szóba sem jöhet; miután azonban más a tárgya, nem tér ki a polgári jogi igényt biztosító kényszerintézkedés lehetőségeire. Azt kiterjesztően értelmezni semmiképp sem lehet; a hivatkozott bírósági határozat szerinti kiterjesztő értelmezés nem felel meg sem a hatályos jogszabályi rendelkezéseknek, sem a jogegységi határozatban foglaltaknak. A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész indítványának helyt adva a rendelkező rész szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatot a Bszi. 32. §-a (4) bekezdése, illetve a Be. 445. § (2) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2009. szeptember 28. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke,

- 169 -

Dr. Mészár Róza s. k., előadó bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Márki Zoltán s. k., bíró. 5/2009. Büntető jogegységi határozat pótmagánvádlóként fellépő sértett, vagy pótmagánvádló jogi képviselőjének tanúként történő kiahallgatásáról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten, a 2009. év október hó 12. napján tartott nyilvános ülésen – a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma vezetőjének indítványa tárgyában – meghozta a következő jogegységi határozatot: I. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény ügyész kizárására vonatkozó rendelkezései a pótmagánvádlóra nem alkalmazhatók. II. A büntetőeljárásban a pótmagánvádlóként fellépő sértett és a pótmagánvádló jogi képviselője tanúként kihallgatható. A tanúként kihallgatott személy – az egyéb törvényi feltételek megléte esetén – pótmagánvádlóként felléphet, vagy pótmagánvádló jogi képviselőjeként eljárhat. Indokolás I. 1. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője – a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 439. §-a (1) bekezdése a) pontjának második fordulatára hivatkozva, és 440. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Álláspontja szerint elvi kérdés, hogy a pótmagánvádlóként fellépő sértett a büntetőeljárásban tanúként kihallgatható-e, avagy ennek lehetőségét kizárja a közvádló helyébe lépő eljárási pozíciója. Előzményként utalt arra, hogy a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Büntető Kollégiumának vezetője – a megye területén észlelt eltérő jogalkalmazási gyakorlat miatt – jogegységi eljárás lefolytatását kezdeményezte. 2. Az indítványozó a következő – ugyanazon ügyben hozott, és az elvi kérdésben eltérő álláspontokat tartalmazó – bírósági határozatokra hivatkozott. a) A Mosonmagyaróvári Városi Bíróság a 2005. június 8. napján kihirdetett PM.677/2004/21. számú ítéletével a terheltet – bizonyítottság hiányában – felmentette az ellene a pótmagánvádló által, sikkasztás vétsége miatt emelt vád alól. Az indokolásban bizonyítékként számba vette a sértett kft. mint pótmagánvádló képviseletében eljáró ügyvéd feljelentését, beadványait, majd utalt arra, hogy az ügyvéd pótmagánvádlót a bíróság nem hallgatta ki tanúként, mivel ő a sértett kft. képviseletében a Be. 236. §-a alapján az ügyész jogait gyakorolta. A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság a 2006. június 26. napján meghozott 4.Bf.255/2005/4. számú végzésével az elsőfokú ítéletet, a Be. 373. § (1) bekezdés II. pontjának d) alpontja alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. Indokai szerint – hivatkozva a Be. 31. § (1) bekezdés c) pontjára, 56. § (4) bekezdésére, 236. §-ára – az ügyben a jogi szakvizsgával rendelkező (ügyvéd) pótmagánvádló sem pótmagánvádlóként, sem pótmagánvádló jogi képviselőjeként nem járhatott volna el, mert őt a nyomozás során tanúként kihallgatták, továbbá a bíróság előtt is tett olyan nyilatkozatokat, melyek tanú által tett nyilatkozatra emlékeztetnek. Ekként pedig a városi bíróság olyan személy távollétében tartotta meg a tárgyalást, akinek részvétele a törvény értelmében kötelező. b) A megismételt eljárásban a Mosonmagyaróvári Városi Bíróság a 2006. augusztus 28. napján meghozott PM.420/2006/2. számú végzésével az ugyanezen sértett kft., mint pótmagánvádló képviseletében eljáró ugyanazon ügyvéd által ugyanazon terhelttel szemben, magánokirat-hamisítás és sikkasztás bűntette miatt benyújtott vádindítványt a Be. 231. § (2) bekezdés d) pontja alapján elutasította. Az elutasítás egyik indokaként hivatkozott arra, hogy a pótmagánvádat arra nem jogosult személy (az ügyvéd) nyújtotta be, aki a Be. 31. § (1) bekezdésének c) pontja alapján pót magánvádlóként nem járhat el. Így a pót magánvád eleve nem törvényes. A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság (a 4.Bf.255/2005/4. számú ügyben eljárttól eltérő összetételű tanácsa) a 2006. november 30. napján meghozott 3.Bf.290/ 2006/2. számú végzésével az elsőfokú határozatot a Be. 373. § (1) bekezdés II. pontjának e) alpontja alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. Kifejtette, hogy – eltérően az elsőfokú bíróság álláspontjától – az ügyész kizárására vonatkozó Be. rendelkezések a pótmagánvádlóra nem alkalmazhatók.

- 170 -

c) Az ezt követő megismételt eljárásban a Mosonmagyaróvári Városi Bíróság a 2007. február 20. napján kihirdetett PM.8/2007/3. számú ítéletével a terheltet a sikkasztás bűntette miatt emelt vád alól – bűncselekmény hiányában -felmentette. Az indokolásban bizonyítékként számba vette (és értékelte is) a sértett kft. mint pótmagánvádló képviseletében eljáró ügyvéd tanúként tett vallomását. A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság (a 3.Bf.290/2006. számú ügyben eljárttal azonos összetételű tanácsa) a 2007. augusztus 29. napján meghozott 1.Bf.49/2007/4. számú végzésével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A Legfelsőbb Bíróság a 2008. február 28. napján meghozott Bfv.II.922/2007/5. számú végzésével az ügyvéd, mint pótmagánvádló által benyújtott felülvizsgálati indítványt elbírálva, annak indokait alaptalannak tartotta és a Mosonmagyaróvári Városi Bíróság PM.8/2007/3. számú ítéletét és a Győr-MosonSopron Megyei Bíróság 1.Bf.49/2007/4. számú végzését hatályában fenntartotta. A felülvizsgálat tárgyát a jogegységi indítvány szerinti elvi kérdés nem képezte, ezért azzal a Legfelsőbb Bíróság e határozatában nem is foglalkozott. 3. Az indítványozó szerint mindezek alapján – különös tekintettel arra is, hogy az eltérő jogértelmezés az ugyanazon ügyben hozott határozatok egymást követő hatályon kívül helyezéseit eredményezte – indokolt a jogegységi eljárás lefolytatása. Ennek eredményeként pedig annak kimondását javasolta, hogy a pótmagánvádlóként fellépő sértett a büntetőeljárásban tanúként kihallgatható. Az indítványozó álláspontja, hogy a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Bf.290/2006. számú ügyben eljárt tanácsának jogértelmezése a helyes; az ügyész kizárására vonatkozó Be. rendelkezések a pótmagánvádlóra nem vonatkoztathatók. Ehhez képest téves az a felfogás, mely szerint a Be. 236. §-ára hivatkozással a Be. 31. § (1) bekezdésének c) pontja szerinti kizáró ok a pótmagánvádlóval szemben alkalmazható. Utóbbi ellentétes a pótmagánvádló jogintézményének rendeltetésével. A pótmagánvádlói fellépés törvényi lehetősége a sértett jogállásának erősítését és nem pedig a bizonyítás eszköztárának gyengítését célozza. A sértett jogérvényesítési lehetőségének bővítése pedig nem járhat azzal, hogy a pótmagánvádló joggyakorlásának sikere kétségessé válik. Nem vezethet a bizonyítás szempontjából fontos (esetleg pótolhatatlan) vallomás kizárásához. A sértett vallomása (ide nem értve a tanú vallomástételének akadályai miatt ki nem hallgatható személy esetét) a legtöbb bizonyítékot szolgáltatja, kihallgatása gyakorlatilag soha nem mellőzhető. A Be. 236. §-a pedig az ügyészi jogok gyakorlásáról szól, de – értelemszerűen – nem azonosítja a pótmagánvádlót az ügyésszel. Az indítványozó – álláspontja alátámasztásaként – utalt a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma 4/2007. BK számú véleményének II. részében a Be. 53. §-a kapcsán adott irányadó értelmezésre, valamint az előzetes döntéshozatali eljárásban az Európai Bíróság által 2008. október 9. napján a C-404/07. számú ügyben hozott ítéletben foglaltakra. II. A Legfőbb Ügyész BF.2491/2009/1. számú írásbeli nyilatkozatában – egyetértve az indítványozó indokaival és jogi álláspontjával – a jogegységi indítványban kifejtetteknek megfelelő határozat meghozatalát indítványozta. III. Az indítvány szerinti elvi kérdésben a bíróságok jogértelmezése eltérő, ezért – a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti okból – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat meghozatala szükséges. Ennek érdekében a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa a Be. 442. §-a (3) bekezdése szerint nyilvános ülést tartott, melyen az indítványozó a jogegységi indítványt fenntartotta és azzal, a Legfőbb Ügyész képviselője pedig az írásbeli nyilatkozatával egyező tartalommal szólalt fel. A Legfőbb Ügyész képviselője egyben utalt az Alkotmánybíróság 72/2009. (VII. 10.) AB számú határozatára. Kifejtette, hogy az ügyésznek, amennyiben álláspontja szerint a bizonyítás eredménye alapján az állapítható meg, hogy a vád tárgyává tett cselekmény nem bűncselekmény, vagy azt nem a vádlott követte el, akkor vádat kell ejtenie. A pótmagánvádlót azonban ilyen kötelezettség nem terheli. IV. A jogegységi indítvány alapos. A jogegységi indítványban –, illetve azzal szoros összefüggésben az adott bírósági határozatokban – foglaltakalapján eldöntendő elvi kérdés, hogy – a pótmagánvádlóra, illetve jogi képviselőjére alkalmazhatók-e a Be. ügyész kizárására vonatkozó rendelkezései; s ehhez képest – a büntetőeljárásban pótmagánvádlóként fellépő sértett és a pótmagánvádló képviselője tanúként kihallgatható-e, illetve a tanúként kihallgatott személy – az egyéb törvényi feltételek megléte esetén -pótmagánvádlóként felléphet-e, vagy pótmagánvádló képviselőjeként eljárhat-e. 1. a) A Be. 236. §-a szerint „a pótmagánvádló a bírósági eljárásban – ha e törvény másképp nem rendelkezik– az ügyész jogait gyakorolja”. Kétségtelen, hogy azokban az esetekben, amikor a törvény alapján a sértett jogosult pótmagánvádlóként fellépni, és fellép, ezáltal vádlói jogok birtokába kerül; azonban nem lesz minden, ügyészt megillető vádlói jogosítvány birtokosa. (Így például jogorvoslati joga korlátozott terjedelmű, a vádlott javára nem fellebbezhet, a vádat nem terjesztheti ki, nem indítványozhatja a vádlott bíróság elé állítását, ismeretlen helyen tartózkodó vádlottal szemben a bírósági eljárást, a tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárás lefolytatását.) Kétségtelen az is, hogy ezáltal olyan személy jogosult gyakorolni bizonyos vádlói jogokat, aki egyben az elbírálandó ügy érintettje, sértettje; s mint ilyen korábban tanúvallomást tett. Az ügyész esetében ezen körülmények valóban kizárási okok. Ennek indoka azonban az, hogy az ügyészség – alkotmányos helyzeténél fogva – közhatalmi szervezet, s ekként az ügyész az állami hatalom gyakorlója. Ezért az ügyész az őt megillető jogok gyakorlásában objektivitásra kötelezett, aminek törvényi biztosítékát képezik a rávonatkozó kizárási okok, illetve szabályok.

- 171 -

A sértett viszont, amikor pótmagánvádlóként fellép, nem válik közhatalmat gyakorlóvá, nem lesz közvádló. Nem vonatkozik rá sem a legalitás (minden bűncselekmény miatt eljárásnak kell indulnia), sem pedig az officialitás (az eljárást az arra hivatott szervek hivatalból kötelesek megindítani és folytatni) követelménye. Számára a törvény a vádlói jog gyakorlását nem az ügyésszel egyezően, és nem a közvádló jogintézményen (szervezetén) belül, hanem azon kívül, attól függetlenül, elkülönülten – éppen a közvádló (az ügyész) jogértelmezésével szembeni jogérvényesítés érdekében – biztosította [vö.: Be. 53. § (1) bek.]. A sértetti mivolt a pótmagánvádló joggyakorlásának törvényi feltétele, s nem pedig gátja. Ennélfogva a pótmagánvádló – értelemszerűen – objektivitásra sincs kötelezve, és a történtek észlelése, illetve az érintettsége miatt fennálló esetleges elfogultsága sem képezi joggyakorlása törvényi korlátját. „A pótmagánvádló a bírósági eljárásban az ügyész jogait gyakorolja (Be. 236. §), ugyanakkor az ügyészi objektivitásnak az Alkotmányon és a Be.-n alapuló kötelezettsége [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004. 241, 258.] a pótmagánvádlót értelemszerűen nem terheli.” [42/2005. (XI. 14.) AB határozat indokolásának IV/3.3. pontja.] b) Mindemellett önmagában a Be. 236. §-a alapján sem lehet arra a következtetésre jutni, hogy pótmagánvádló esetében az ügyész kizárására vonatkozó rendelkezések alkalmazhatók. A Be. a pótmagánvádlóra vonatkozó kizárási szabályokat nem határoz meg. A Be. 236. §-a az ügyész jogainak gyakorlására hatalmazza fel a pótmagánvádlót. Az ügyész kizárására vonatkozó rendelkezések pedig – közte a Be. 31. § (1) bekezdésének c) pontja – értelemszerűen nem jogot adnak az ügyésznek, hanem jogot vonnak el tőle. c) Nyilvánvaló az is, hogy amennyiben az ügyész az ügyben mint sértett, pótmagánvádló, vagy mint képviselőjük vesz, vagy vett részt, illetőleg ezek hozzátartozója, avagy az ügyben mint tanú vesz, vagy vett részt [Be. 31. § (1) bek. b)–c) pont], akkor kizártsága folytán a vádlói jogok nem válnak gazdátlanná, azokat más ügyész fogja gyakorolni. Ha ezzel egyezően – a Be. 31. §-ára hivatkozással – a pótmagánvádló szintén kizárt lenne a vádlói jog gyakorlásából, akkor helyette azt más sem gyakorolhatná. Következésképpen az ilyen értelmezés odavezetne, hogy a sértett pótmagánvádlókénti fellépésének törvényi lehetősége eleve kizárt lenne, ami pedig szöges ellentétben áll a jogalkotói szándékkal, és a Be. 53. § (1) bekezdésével. 2. Helyes az indítványnak a perbeli bizonyítás esetleges sikertelenségére vonatkozó okfejtése is. a) A Be.-nek a bizonyítás tárgyára, bizonyítás eszközeire, a bizonyítékok értékelésére, valamint a tanúvallomásra vonatkozó rendelkezései mind azt célozzák, hogy a bíróság számára adott legyen az ügy helyes eldöntésének minden feltétele, a lehetséges és jelentőséggel bíró bizonyítékok mérlegelés tárgyát képezhessék [Be. 75. § (1) bek., 76. § (1) bek., 78. § (1)–(3) bek., 79. § (1) bek.]. Ennek eredménye ugyanis a tényállás valóságnak megfelelő tisztázása, alapos és hiánytalan megállapítása; a megalapozott tényálláshoz pedig a felülbíráló bíróság is kötve van [Be. 351. § (1) bek.; 388. § (1) bek.]. b) A sértett rendszerint közvetlen észlelője („koronatanúja”) a történteknek. Tanúvallomása a bizonyítás egyik eszköze, annak tartalma pedig bizonyíték. Ehhez képest, ha a pótmagánvádlóként fellépő sértett ki lenne zárva a vallomástétel lehetőségéből, akkor a tényállás valóságnak megfelelő tisztázása, alapos és hiánytalan megállapítása, ennélfogva az érdemi döntés helyessége iránti érdek szenvedne sérelmet. A pótmagánvádló-sértetti mivoltából fakadó-elfogultsága pedig nem vallomástételénekakadályát, hanem az általa szolgáltatott bizonyíték értékelésének, mérlegelésének szempontját képezi, képezheti (mint minden más tanúvallomás esetében). 3. Az indítványozó alappal hivatkozott az Európai Közösségek Bírósága C-404/07. számú ügyben – egy pótmagánvádló által a terhelt ellen indított alapügyben eljáró magyar bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelme tárgyában – hozott ítéletére. Az Európai Közösségek Bírósága (harmadik tanács) 2008. október 9-i (2008/C 301/20) ítéletének rendelkező része szerint „A büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló, 2001. március 15-i 2001/220/IB tanácsi kerethatározat 2. és 3. cikkét úgy kell értelmezni, hogy e cikkek nem kötelezik a nemzeti bíróságot annak engedélyezésére, hogy valamely bűncselekmény sértettje az alapügybelihez hasonló pótmagánvádas büntetőeljárásban tanúként kihallgatást nyerjen. E lehetőség hiányában azonban a sértett számára lehetővé kell tenni, hogy bizonyítékként figyelembe vehető vallomás tételét engedélyezzék számára.” [Európai Unió Hivatalos Lapja 2008. XI. 22-i, C 301. szám, 11. o., HL C 283., 2007. 11. 24.] E határozat ugyancsak azt támasztja alá, hogy a sértett, amennyiben vallomást kíván tenni, nem fosztható meg ennek lehetőségétől, akkor sem ha pótmagánvádlóként lépett fel. 4. A Be. 56. § (4) bekezdése alapján a pótmagánvádló ügyvédi képviselete kötelező, kivéve ha a természetes személy pótmagánvádló jogi szakvizsgával rendelkezik. Ennek értelmében a pótmagánvádló (amennyiben jogi szakvizsgával nem rendelkezik) a jogait a jogi képviselője útján gyakorolhatja. Következésképpen a jogi képviselője saját nevében nem jogosult eljárni. a) A már kifejtettek alapján nincs törvényi akadálya annak, hogy a pótmagánvádló – akár rendelkezik jogi szakvizsgával, akár nem – tanúként vallomást tegyen, illetve a tanúvallomást tett sértett pótmagánvádlóként fellépjen. Pótmagánvádló esetében a közvádló jogintézményéhez fűződő, abból fakadó, a közvádló (az ügyész) eljárására vonatkozó korlátok közömbösek. Így a pótmagánvádlóra a Be. 31. § (1) bekezdés c) pontja sem alkalmazható. b) Hasonlóképpen abban az esetben, ha a pótmagánvádló a jogait jogi képviselője útján gyakorolja, annak sincs törvényi akadálya, hogy a jogi képviselőt tanúként hallgassák ki, illetve a tanúként kihallgatott személy a pótmagánvádló jogi képviselője legyen. A pótmagánvádló jogi képviselőjére vonatkozó egyetlen kizárási szabály ugyanis a Be. 56. § (4) bekezdése, mely szerint nem lehet képviselő az, aki az ügyben közvetítőként járt, vagy jár el, illetve a közügyektől eltiltás hatálya alatt áll. c) Értelemszerű, hogy a pótmagánvádló, illetve a pótmagánvádló jogi képviselője esetében a Be.-nek a tanúként kihallgatásra, valamint a tanú vallomástételére vonatkozó rendelkezései betartásával kell eljárni.

- 172 -

5. A kifejtettek nyomán – amint arra az indítványozó is hivatkozott-változatlanul helytálló a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma 4/2007. BKv. számú véleményében a Be. 53. §-ához fűzött (Bírósági Határozatok 2007. évi 8. számában közzétett) jogértelmezés. A Be. 494. § (5) bekezdése alapján az ugyancsak vádlói jogokat gyakorló magánvádlóként fellépő sértett tanúként hallgatható ki. A magánvádló eljárásjogi helyzete – az adott elvi kérdés szempontjából – a pótmagánvádlóéval egyező. Kétségtelen, hogy a Be. a pótmagánvádló tanúkénti kihallgatása lehetőségére vonatkozóan ilyen kifejezett rendelkezést nem tartalmaz. Ennek hiánya azonban szintén nem értelmezhető akként, hogy a pótmagánvádlóként fellépő sértett az ügyben tanúként nem hallgatható ki, illetve a tanúként kihallgatott sértett pótmagánvádlóként nem léphet fel. V. Ekként a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa – a Be. 443. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján – a jogegységi indítványnak helyt adott és a jogegységi eljárás tárgyául szolgáló, illetve azzal szorosan összefüggő elvi kérdésben a rendelkező rész szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatát – a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának (2) bekezdése alapján – a Magyar Közlönyben közzé teszi. Budapest, 2009. október 12. Dr. Baka András s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Márki Zoltán s. k., előadó bíró, Dr. Schäfer Annamária s. k., bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Belegi József s. k., bíró. 6/2009. Büntető jogegységi határozat a részcselekmény elbírálásának kérdéseiről A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész indítványa alapján lefolytatott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2009. év november 9. és 30. napján tartott nyilvános ülésén meghozta a következő jogegységi határozatot: Amennyiben a bíróság a vád tárgyává tett és a bűncselekmény egységébe tartozó cselekményt jogerősen elbírálta, határozata e bűncselekmény tekintetében res iudicata-t eredményez. A Be. 6. § (3) bekezdésének d) pontjára figyelemmel nincs helye újabb vádemelésnek olyan részcselekmény miatt, amely a már elbírált bűncselekmény egységébe tartozik, de nem képezte a jogerős határozatban megállapított tényállás részét. Ebben az esetben a Be. 408. § (1) bekezdésének a/2. pontja alapján perújításnak lehet helye. Indokolás I. A legfőbb ügyész a Be. 440. § (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta abban a kérdésben, hogy az ítélkezési gyakorlat a bűncselekményegység jogerős elbírálását követően ismertté vált további részcselekményeket érintő eljárással kapcsolatban megosztott. Ennek alátámasztására az alábbi határozatokra hivatkozott: 1. A Veszprémi Városi Bíróság a 2005. év május hó 17. napján jogerőre emelkedett 4.TM.725/2005/2. számú végzésével a terhelttel szemben 2 rb. adócsalás bűntette miatt – tárgyalás mellőzésével – végrehajtásában 2 év próbaidőre felfüggesztett 10 hónap börtönt és 200 000 forint pénzmellékbüntetést szabott ki. A bíróság által megállapított tényállás szerint a terhelt a 2003. év július hó 28. és 2003. év december hó 31. napja között prostitúciós tevékenységből szerzett jövedelme után nem tett eleget adóbevallási kötelezettségének, így személyi jövedelemadó, illetve egészségügyi hozzájárulás adónemekben az adóbevételt csökkentette. A Veszprém Megyei Főügyészség által a jogerős ügydöntő határozat ellen 2007. év február hó 20. napján benyújtott perújítási indítvány lényege szerint a terhelt 2004. év január hó 1. és 2004. év augusztus hó 23. napja között folytatott prostitúciós tevékenységéből származó jövedelmét eltitkolta, és azzal további adóbevétel-csökkenést okozott mindkét adónemben. A főügyészség álláspontja szerint ezek, a jogerős határozatban elbírált bűncselekményekkel folytatólagos egységet képező cselekmények lényegesen súlyosabb büntetés kiszabását indokolják.

- 173 -

Az indítvány alapján a Veszprém Megyei Bíróság az 1.Bpi.163/2007/2. számú, 2007. év március hó 6. napján kelt végzésével a perújítást elrendelte. A Veszprémi Városi Bíróság a 4.B.436/2007/4. számú, 2007. év június hó 6. napján kelt végzésével a perújítást-érdemi vizsgálat nélkül – elutasította. A határozat indokolása szerint a perújítás azért alaptalan, mert annakalapvető feltétele, a törvényes vád hiányzik. A Veszprémi Városi Ügyészség ugyanis kizárólag a 2003. év július hó 28. napjától 2003. év december hó 31. napjáig terjedő időszakban szerzett jövedelmek után esedékes adófizetési kötelezettség elmulasztása miatt emelt vádat. Tekintettel arra, hogy a városi ügyészség a terhelt 2004. év január hó 1. és 2004. év augusztus hó 23. napja között megszerzett jövedelme bevallásának elmulasztása miatt nem emelt vádat, ezért a perújítási indítványa törvényes vád követelményeinek nem felel meg. A városi bíróság álláspontja szerint a terhelttel szemben csak akkor lehet törvényesen lefolytatni a perújítási eljárást, ha a perújítási indítványban megfogalmazott tényeket a vádemelésre jogosult ügyészség, vádirati formában benyújtja a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz. A bíróság ugyanis így jut olyan helyzetbe, hogy a vádiratot perújítási indítványnak tekintve lefolytassa a jogszerű eljárást. Kitért a bíróság indokolásában arra is, hogy a perújítás alapját csak az ítélet meghozatalakor már fennálló tények képezhetik. Tekintettel arra, hogy a 2004. évi jövedelmek bevallási kötelezettsége – az ügydöntő határozat jogerőre emelkedése után – 2005. év május hó 20. napján járt le, ez okból sincs törvényes lehetőség a perújítás elrendelésére. A Veszprém Megyei Bíróság a városi bíróság végzését a 3.Bkf.808/2007/2. számú, 2007. év szeptember hó 10. napján kelt végzésével helybenhagyta. Ezt követően a Veszprémi Városi Ügyészség 2004. adóévre vonatkozóan a terhelt ellen 2 rb. adócsalás bűntette miatt vádat emelt, amelyet a Veszprémi Városi Bíróság perújítási indítványnak tekintve elbírálása végett a Veszprém Megyei Bíróságnak küldött meg. Utóbbi a perújítást a 2008. év február hó 14. napján kelt 1.Bpi.115/2008/2. számú végzésével elrendelte. A megismételt eljárásban a Veszprémi Városi Bíróság a 2008. év április hó 22. napján kelt és ugyanakkor jogerőre emelkedett 11.B.324/2008/3. számú ítéletével a tárgyalás mellőzésével hozott végzését hatályon kívül helyezte. A terheltet a Btk. 310. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, a (3) bekezdése szerint minősülő és büntetendő, folytatólagosan elkövetett adócsalás bűntettében, valamint a Btk. 310. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, a (2) bekezdése szerint minősülő és büntetendő folytatólagosan elkövetett adócsalás bűntettében mondta ki bűnösnek. Ezért őt – végrehajtásában 3 év próbaidőre felfüggesztett – 1 év 2 hónapi börtönre és 200 000 forint pénzmellékbüntetésre ítélte. A megállapított tényállás szerint a terhelt a 2003. év július hó 28. és 2004. év augusztus hó 23. napja között rendszeresen folytatott prostitúciós tevékenysége után személyi jövedelem adónemben nem tett eleget a 2004. év március hó 22. napján esedékes – a 2003. adóévre vonatkozó –, illetve 2005. év május hó 20. napján esedékes – a 2004. évre vonatkozó – adóbevallási és adófizetési kötelezettségének. Emellett ugyanezen időszakra nézve egészségügyi hozzájárulás adónem tekintetében is elmulasztotta az adóbevallási és adófizetési kötelezettsége teljesítését. 2. A Békés Megyei Bíróság a 2007. év május hó 23. napján kelt – és a Szegedi Ítélőtábla Bf.I.19/2008/99. számú ítéletével 2008. év október hó 10. napján jogerőre emelkedett 3.B.518/2005/187. számú ítéletével az I. r. terheltet és társait bűnösnek mondta ki 2 rb. adócsalás bűntettében és más bűncselekményekben. Ezért a terhelteket végrehajtandó szabadságvesztéssel és közügyek gyakorlásától eltiltással sújtotta. Az irányadó tényállás szerint az I. r. terhelt – társai közreműködésével – 2000. évtől 2003. év végéig valótlan tartalmú számlákat állított be az általa irányított gazdasági társaság könyvelésébe, és ezzel az adóbevételeket ÁFA és társasági adónemben csökkentette. A Szegedi Fellebbviteli Főügyészség a jogerős ügydöntő határozatok ellen 2009. év április hó 1. napján perújítási indítványt terjesztett elő, amely szerint a terheltek cselekményeiket 2004. I. negyedévtől 2005. IV. negyedévéig, illetve 2006. II. és III. negyedévében tovább folytatták, és ezzel mindkét adónemben további adóbevétel csökkenést okoztak. Tekintettel arra, hogy cselekményeik a jogerős határozatban elbírált bűncselekményekkel folytatólagos egységet képeznek, ezért lényegesen súlyosabb büntetés kiszabása indokolt. A Szegedi Ítélőtábla a Bpi.II.119/2009/2. számú, 2009. év április hó 17. napján kelt végzésével a perújítási indítványt alaposnak találta, és a perújítást elrendelte. A határozat indokolásában kifejtette, hogy a terheltek terhére bejelentett perújítási indítvány érdemi elbírálásához nem szükséges, sőt nem is lehetséges az indítványban megjelölt új tények miatt vádirat benyújtása. A jogerősen elbírált cselekmény miatt, ugyanazon terhelttel szemben, a többszöri eljárás tilalma folytán újabb büntetőeljárás nem indulhat, vagyis újabb vádemelésre nem kerülhet sor. Ha az ítélethozatalt követően derül ki, hogy a terhelt azt megelőzően további olyan cselekményeket követett el, amelyek a már elbírált bűncselekményi egységbe tartoznak, azok – tettazonosság folytán – ítélt dolognak minősülnek. Ez a bűncselekményegység valamennyi esetére vonatkozik, függetlenül attól, hogy az természetes vagy törvényi egység (pl. folytatólagosság). Ilyen esetekben csak rendkívüli jogorvoslati eljárás, perújítás indulhat, ahol az eljárás tárgya már nem a vád, hanem a jogerős bírósági ítélet. Az újabb cselekmények az alapítéletben megállapított tényálláshoz képest olyan újténynek minősülnek, amelyek – az egyéb törvényi feltételek megléte esetén – alapul szolgálhatnak perújítás kezdeményezésére. A perújítási eljárás, pedig nem vádirat, hanem perújítási indítvány előterjesztésével indul. A jogorvoslati indítvány szerint az ismertetett két, egymással ellentétes határozatra figyelemmel indokolt annak eldöntése, hogy a bűncselekményegység egyes, utóbb ismertté vált részcselekményei miképpen szolgálhatnak perújítás alapjául. A legfőbb ügyész álláspontja szerint a Szegedi Ítélőtábla a Bpi.II.119/2009/2. számú végzésében törvényesen döntött akként, hogy a perújítás elrendelésének nem feltétele a bűncselekményegység még el nem bírált cselekményei miatti újabb vádemelés. A Be. 6. §-a (3) bekezdésének d) pontja szerint büntetőeljárást nem lehet indítani, a már megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, vagy felmentő ítéletet kell hozni, ha a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a Negyedik Részben, valamint a XXIX. Fejezet II. és III. Címében meghatározott eljárások esetét. Egységes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy a természetes és a törvényi egység, mint egy rendbeli bűncselekmény különböző részcselekményeit egy eljárásban kell elbírálni. Ha erre bármely okból nem kerül sor, az utóbb ismertté vált részcselekmények

- 174 -

önálló elbírálását – miként arra a Legfelsőbb Bíróság a Bfv.II.462/2007/5. számú határozatában rámutatott – a res iudicata kizárja, ezért ilyen esetben vádirat benyújtására nincs törvényes lehetőség. A jogerőhatás feloldásához vezető perújítási eljárás kezdeményezésére a perújítási indítvány szolgál, melyet a perújítás megengedhetősége kérdésében döntésre jogosult megyei bíróság, vagy ítélőtábla területén működő ügyész nyújthat be. Amennyiben tehát az utóbb felderített részcselekmény miatt vádemelésre kerül sor, a vádirat nem tekinthető közvetlenül perújítási indítványnak, ezért azt a bíróságnak – amint arra a Legfelsőbb Bíróság a Bkf.III.131/2005/2. számú végzésében utalt – meg kell küldenie a perújítás megengedhetősége kérdésében döntésre jogosult bíróság területén működő ügyésznek. A Veszprémi Városi Bíróság a 4.B.436/2007/4. számú, illetve a Szegedi Ítélőtábla a Bpi.II.119/2009/2. számú végzésében helyesen fejtette ki, hogy perújítás alapjául csak a jogerős ügydöntő határozat meghozatalát megelőzően elkövetett részcselekmények szolgálhatnak. Ezért a legfőbb ügyész szükségesnek tartotta annak a kimondását is, hogy a jogerősen elbírált bűncselekményegység esetén kizárólag az azzal ún. quasi halmazati viszonyban álló részcselekmények esetén merülhet fel a perújítás lehetősége. A legfőbb ügyész mindezek alapján – a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontjának II. fordulatára hivatkozva – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, elvi kérdésben jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta. II. A jogegységi tanács a jogegységi indítványt – a Be. 442. §-ának (3) bekezdése alapján – nyilvános ülésen bírálta el, amelyen a legfőbb ügyész képviselője a legfőbb ügyész indítványát fenntartotta. Utalt rá, hogy a bíróságok a perújítás megengedhetősége során nem csupán a folytatólagosság, hanem a természetes és a törvényi egység egyéb eseteiben is ellentétes gyakorlatot folytatnak, ezért a jogegységi tanács állásfoglalását az egység valamennyi esetére indokoltnak tartotta. A Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében jogegységi eljárásnak van helye, ha az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala szükséges. A Legfelsőbb Bíróság jogegységi tanácsa ezért a legfőbb ügyész indítványa alapján – a Be. 440. §-a (1) bekezdésének a) pontjára figyelemmel – a jogegységi eljárást lefolytatta. A Legfelsőbb Bíróság is észlelte, hogy a folytatólagosság körén kívül eső – természetes és egyéb törvényi – egység kapcsán a perújítás megengedhetőségének megítélésében ugyancsak ellentétes gyakorlatot folytatnak a bíróságok. Miután ez a legfőbb ügyész által kezdeményezett jogegységi eljárás tárgyával szorosan összefüggő elvi kérdés, a jogegységi tanács a Be. 443. §-ának (2) bekezdésére figyelemmel a jogegységi eljárás keretében e körben is szükségesnek látta az elvi iránymutatást. 1. Az eltérő gyakorlatot az alábbi határozatok tükrözik: a) A Gyulai Városi Bíróság a 2005. év október hó 21. napján tárgyalás mellőzésével meghozott és 2005. év november hó 29. napján jogerőre emelkedett 16.Bk.428/2005/2. számú végzésével a terhelttel szemben felszámolás eredményének meghiúsításával járó csődbűntett miatt 350 napi tétel (100 forint egy napi tétel összegű) összesen 35 000 forint pénzbüntetést szabott ki. A megállapított tényállás lényege szerint a terhelt által ügyvezetőként irányított gazdasági társaságot a Csongrád Megyei Bíróság, mint Cégbíróság a 2004. július 8. napján jogerőre emelkedett Cgt.06-04-000458/2. számú végzésével eltiltotta a további működéstől és megszűntnek nyilvánította. Egyben megkereste a Csongrád Megyei Bíróságot a felszámolási eljárás lefolytatása érdekében. A Csongrád Megyei Bíróság előtt ennek alapján indult 9.Fpk.06-04-000441/3. számú eljárásban kijelölt felszámoló felhívta a terheltet, mint a kft. ügyvezetőjét, hogy az 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 31. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt kötelezettségének eleget téve készítsen záróleltárt, éves beszámolót, tevékenységet lezáró mérleget, adóbevallást, valamint az eredmény felosztása utáni zárómérleget, és ezeket a felszámolás kezdő időpontjától – azaz 2004. év október hó 1. napjától – számított 45 napon belül adja át a felszámolónak, valamint az adóhatóságnak; ezen túl felhívta őt a kft. iratainak átadására is. A terhelt e kötelezettségeinek nem tett eleget és a kapcsolatot sem vette fel a felszámolóval. A társaság könyvelési iratait a nyomozó hatóság foglalta le és adta át a felszámolónak a nyomozás megindulását követően. A terhelt a fenti kötelezettségeinek az elmulasztásával akadályozta a felszámolási eljárást, és magatartásával a felszámolás eredményét részben meghiúsította. A Gyulai Városi Bíróság első fokon jogerős határozata ellen a Békés Megyei Főügyészség nyújtott be perújítási indítványt a terhelt terhére a Be. 408. §-a (1) bekezdésének a/2. pontjában megjelölt okra hivatkozással. Aszerint a terhelt a kft. nevében eljárva a felszámolás kezdő időpontját követően is gazdasági tevékenységet folytatott. Az ebből eredő árbevétellel a felszámolónak nem számolt el, így a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet vagyonának eltitkolásával a hitelezők kielégítését meghiúsítva csődbűntettet követett el. A Békés Megyei Főügyészség a perújítási indítványában kifejtette, hogy az irányadó bírói gyakorlat szerint az egységet képező részcselekmények kizárólag egy eljárás keretében bírálhatóak el. Ezért, ha utóbb derül ki, hogy a terhelt ennek a bűncselekmény-egységnek a részeként további olyan cselekményeket is megvalósított, amelyeket a bíróság nem bírált el, akkor a Be. 408. §-a (1) bekezdésének a/2. pontja alapján perújításnak van helye, feltéve, hogy az utóbb feltárt részcselekmények olyan súlyúak, amelyek miatt a terhelttel szemben lényegesen súlyosabb büntetést kell kiszabni, vagy lényegesen súlyosabb intézkedést kell alkalmazni. A terhelt korábban jogerősen elbírált, a Btk. (elkövetéskor hatályban volt) 290. §-ának (5) bekezdése szerint minősülő cselekménye, az ún. adminisztratív csődbűntett, valamint az újabb nyomozás eredményeként terhére róható, a Btk. 290. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott ún. fedezetelvonó csődbűntett az elkövetéskor hatályos törvényi rendelkezések alapján természetes egységet alkotott. A Btk. elbíráláskor hatályos rendelkezései szerint azonban a korábban adminisztratív csődbűntettnek nevezett cselekmény immár nem a csődbűntett egyik elkövetési magatartásaként szabályozott bűncselekmény. A törvény azt (némileg megváltozott normaszöveggel) a számvitel rendjének megsértéseként, mint vétséget rendeli büntetni, így az elbíráláskor hatályos rendelkezések szerint ez a bűncselekmény az újabb

- 175 -

eljárás tárgyát képező bűncselekménnyel valóságos halmazatot alkotna, és emiatt a terhelttel szemben halmazati büntetés kiszabására kerülhetne sor. Mivel erre tekintettel a büntető jogszabályok változása nem eredményezne kedvezőbb elbírálást a terheltre nézve, vele szemben – a Btk. 2. §-ára figyelemmel – az elkövetéskor hatályban volt rendelkezéseket kell alkalmazni. Az elkövetéskor hatályos rendelkezések szerint az adminisztratív csődbűntett elkövetője három évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető, a fedezetelvonó csődbűntett elkövetőjét pedig a törvény öt évig terjedő szabadságvesztéssel rendelte büntetni. A két részcselekmény együttes elbírálása esetén – az utóbb felderített részcselekményre tekintettel – a terhelttel szemben előreláthatóan lényegesen súlyosabb büntetést kell kiszabni, ezért vele szemben perújításnak van helye. A perújítás megengedhetősége tárgyában eljáró Békés Megyei Bíróság a 2.Bpi.10/2008/3. számú, 2008. év február hó 6. napján kelt végzésében a perújítási indítványt elutasította. Határozatának indokolása szerint a Békés Megyei Főügyészség helyesen foglalt állást abban a kérdésben, hogy a terhelttel szemben az elkövetéskor hatályos rendelkezéseket kell alkalmazni és nem tévedett akkor sem, amikor a perújítás okaként a Be. 408. §-a (1) bekezdésének a/2. pontját hívta fel. Perújításnak az alapul fekvő ügyben akkor lenne helye, ha az alapügyben akár felmerült, akár fel nem merült tényekre vonatkozóan olyan új bizonyítékot hozna fel az indítványozó, amely valószínűvé tenné, hogy a terhelttel szemben lényegesen súlyosabb büntetést kell kiszabni. A perújítási indítvány azonban nem tartalmazza maradéktalanul azokat a tényállási elemeket, amelyek a fedezetelvonó csődbűntett megállapíthatóságának feltételei. A törvény szerint e bűncselekmény eredménye a hitelezők kielégítésének teljes vagy részleges meghiúsítása. Az eredmény a tényállás része; ennek bekövetkezése nélkül nem valósul meg bűncselekmény. A perújítási indítványból azonban az erre vonatkozó adatok – annak rögzítése, hogy kik a hitelezők, mekkora az a követelés, amelynek kielégítése meghiúsult – hiányoznak, és az nem tartalmazza ennek bizonyítékait sem, így a perújítási indítvány nem megalapozott. A határozat ellen bejelentett ügyészi fellebbezés folytán másodfokon eljárt Szegedi Ítélőtábla a 2008. év május hó 5. napján kelt Bkf.II.126/2008/2. számú végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. Határozatának indokolása szerint a megyei bíróság helyesen következtetett arra, hogy a terhelt terhére megállapított adminisztratív csődbűntett és a perújítási indítványban megjelölt fedezetelvonó csődbűntett csupán látszólagos halmazatban áll egymással; a fedezetelvonó csődbűntett – megállapítása esetén – az adminisztratív csődbűntettet magába olvasztaná. Az is kétségtelen, hogy újabb büntetőeljárás a fedezetelvonó csődbűntett miatt a Be. 6. §-a (3) bekezdésének d) pontjára figyelemmel nem indítható. Miután pedig az utóbbi cselekmény miatt a terhelttel szemben lényegesen súlyosabb büntetés kiszabása lenne indokolt, a Be. 408. §-a (1) bekezdésének a/2. pontja szerinti perújítási ok fennáll. Ugyanakkor azonban a bírósági eljárás alapját a Be. 2. §-ára figyelemmel a törvényes vád képezi; a perújítási eljárás alapja is a törvényes vád. A perújítás megengedhetőségének kérdésében való döntés kapcsán ugyan a vád törvényességét nem lehet vizsgálni, azonban olyan bűncselekmény miatt, amely nem képezte a vád tárgyát, nem lehet perújítást elrendelni. Ebből következően egy vádiratot lehet egyben perújítási indítványként is kezelni, azonban a vádiratban megtestesülő vádemelést egy perújítási indítvány nem pótolhatja. Így annak vizsgálata is szükségtelen, hogy a perújítási indítvány egyébként tartalmazza-e a törvényes vád kellékeit. A fedezetelvonó csődbűntett miatt az ügyész a terhelt ellen még nem emelt vádat; így a perújítás elrendelésének nincs alapja. Nincs azonban akadálya annak, hogy az ügyész utóbb e cselekmény miatt is vádat emeljen, és erre tekintettel a perújítás elrendelésére egy új eljárásban sor kerüljön. b) A Szolnoki Városi Bíróság a 2006. év október hó 16. napján jogerőre emelkedett 7.B.530/2006/6. számú ítéletével a terheltet felszámolás eredményének meghiúsításával járó csődbűntett, valamint – a korábbi próbára bocsátás megszüntetésére tekintettel – bűnsegédként elkövetett magánokirat-hamisítás vétsége miatt halmazati büntetésül pénzbüntetésre ítélte. Az ítéleti tényállás lényege a csődbűntett kapcsán a következő: A terhelt egy korlátolt felelősségű társaság ügyvezetője volt. Miután a kft. fizetésképtelenségét a megyei bíróság, mint cégbíróság megállapította, elrendelte annak felszámolását, és kijelölte a felszámolót. A felszámoló felhívta a terheltet, hogy a felszámolás kezdő időpontjától, 2005. év augusztus hó 4. napjától számított 45 napon belül készítsen és adjon le a társaságról az 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 31. § (1) bekezdésének a) pontjában foglaltaknak megfelelően záróleltárt, éves beszámolót vagy egyszerűsített mérleget, adóbevallást, zárómérleget, és adja át a kft. iratanyagát is. A terhelt e kötelezettségének nem tett eleget. A zárómérleget és a kft. iratainak egy részét is csak a bírósági tárgyalás napján adta át. Az eljárás jogerős befejezését követően a felszámoló 2007. év június hó 4. napján tett bejelentése alapján újabb nyomozás indult a terhelt ellen. A nyomozás adatai szerint a kft. tulajdonát képező, a zárómérlegben kimutatott, összesen 4 640 000 forint értékű tárgyi eszközök közül a terhelt nem adta át a felszámolónak a 2 444 500 forint értékű gépjárművet, míg a további tárgyi eszközökre nézve színlelt megállapodást kötött élettársával a felszámolási eljárás megindítását megelőzően azt a látszatot keltve, mintha azok elmaradt munkabér fejében annak tulajdonába kerültek volna. Erre tekintettel a megyei főügyészség perújítást kezdeményezett a terhelt terhére, mert e cselekmény a Btk. 290. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontja szerint minősülő csődbűntett megállapítására alkalmas, amely a jogerősen elbírált adminisztratív csődbűntettel természetes egységet alkotva egy rendbeli bűncselekménynek minősül. Ezzel azonban a cselekmény az alapügyhöz képest súlyosabban minősül, és ez súlyosabb főbüntetési nem alkalmazását indokolja. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság a 2008. év március hó 27. napján kelt 1.Bpi.149/2008/2. számú végzésével a perújítási indítványt elutasította. A határozat indokolásában kifejtette, hogy a Be. 408. § (1) bekezdésének a/2. pontja szerinti, a perújítás alapját képező bizonyítéknak a vád tárgyává tett bűncselekményhez kell kapcsolódnia. A Be. 2. §-ának (1) és (3) bekezdése szerint a bíróság törvényes vád alapján jár el. Csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek, és csak olyan cselekmény miatt, amelyet a vád tartalmaz. A perújítási indítványban megjelölt részcselekmények nem képezték az alapügyben emelt vád, illetve az abban hozott ítélet tárgyát.

- 176 -

Kétségtelen, hogy a csődbűntettként szabályozott bűncselekmény egyes elkövetési magatartásai természetes egységet alkotnak, azonban az egyes részcselekmények esetében sem mellőzhető a törvényes vád. Amennyiben az ügyészség álláspontja szerint azok a már elbírált cselekménnyel egységet alkotnak, az utóbb feltárt részcselekmények miatt emelt vádban egyben indítványozhatja a korábbi ügyben a perújítás elrendelését, és a két eljárás eredményeként egységes ítélet születhet. Az ügyész által bejelentett fellebbezés folytán e határozatot a Debreceni Ítélőtábla felülbírálta, és a 2008. év július hó 3. napján kelt Bkf.I.236/2008/2. számú végzésével azt megváltoztatva a perújítást elrendelte. E határozat indokai szerint az kétségtelen, hogy a perújítási indítványban szereplő két részcselekmény nem volt tárgya az alapügyben emelt vádnak. Töretlen azonban a bírói gyakorlat abban, hogy az azonos törvényi tényállás alá eső különböző elkövetési magatartások halmozódása természetes egységet teremt és bűnhalmazat megállapítását nem eredményezheti. A természetes egységet alkotó részcselekmények pedig csak egy eljárásban bírálhatóak el. Utalt az ítélőtábla a Legfelsőbb Bíróság Bfv.II.462/2007/5. számú határozatára, mely szerint újabb büntetőeljárás lefolytatása kizárt az olyan cselekmények miatt, amelyek a már elbírált cselekmény egységébe tartoznak, és amelyeket a terhelt a korábbi ítélet meghozatalát megelőzően valósított meg. Felhívta emellett a Legfelsőbb Bíróság BKv 33. számú véleményét is, amely szerint a törvényi egységbe tartozó bűncselekmény esetében az egyik részcselekmény megállapítása nem a bűnösséget, hanem a minősítést érintő kérdés. Miután az alapügyben elbírált adminisztratív csődbűntett büntetési tétele a cselekmény elbírálásakor három évig terjedő szabadságvesztés volt, a perújítási indítvány szerinti cselekményé pedig öt évig terjedő szabadságvesztés, ez a büntetésre lényeges kihatással lehet. Mindezekre tekintettel az ítélőtábla a perújítási indítványt megalapozottnak találta, és a perújítást elrendelte. 2. A Legfelsőbb Bíróság – fent ismertetett bírósági határozatokban, valamint a legfőbb ügyész indítványban -hivatkozott eseti döntései a következők: a) A terhelt 2002. nyarán ismeretlen személytől vásárolt 470 liter adózás alól elvont gázolajat és összesen 5235 doboz magyar adó– és zárjegy nélküli, ukrán zárjeggyel ellátott cigarettát. E jövedéki termékeket egy ismeretlen személy tanyáján elraktározta. 2003. év április hó 3. napján 150 liter gázolajat és 2136 doboz cigarettát a tehergépkocsival szállította, amikor őt a határőrség járőrei ellenőrzés alá vonták és a nála megtalált jövedéki termékeket lefoglalták. A Nyíregyházi Városi Bíróság a 2003. év november hó 18. napján jogerőre emelkedett 12.B.2559/2003/2. számú – tárgyalás mellőzésével meghozott végzésével – jövedéki orgazdaság vétsége miatt 6 hónap – végrehajtásában 2 év próbaidőre felfüggesztett – fogházbüntetésre ítélte. Terhelt a megmaradt jövedéki terméket ezt követően, az újabb lebukástól tartva nem szállította el, hanem tovább raktározta ismerőse tanyáján. 2004. év május hó 17. napján azonban a megmaradt jövedéki terméket tehergépkocsival Budapestre kívánta szállítani. Szándéka az volt, hogy egy részét értékesíti, másik részét saját felhasználásra megtartja. Útközben a Vám– és Pénzügyőrség járőrei ellenőrzés alá vonták az általa vezetett tehergépjárművet és abban megtaláltak 3099 doboz magyar adó– és zárjegy nélküli, ukrán zárjeggyel ellátott cigarettát, továbbá 320 liter gázolajat. A lefoglalt jövedéki termékek értéke összesen 1 314 685 forint volt. A Püspökladányi Városi Bíróság a 2.B.127/2004/10. számú, 2006. év június hó 26. napján kelt ítéletében –, mely a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 1.Bf.683/2006/4. számú végzése folytán 2007. február hó 21. napján emelkedett jogerőre – a terheltet jövedéki orgazdaság vétsége miatt 7 hónap fogházbüntetésre és 1 év közügyektől eltiltásra ítélte. Elrendelte egyúttal a Nyíregyházi Városi Bíróság fent hivatkozott ítéletével kiszabott 6 hónap szabadságvesztés végrehajtását is. Az ítélet jogi indokolása körében rámutatott a városi bíróság arra, hogy a terhelt cselekménye a jövedéki termékek megszerzésével ugyan befejezetté vált, azonban azzal, hogy 2004. év május hó 17. napjáig azokat az ismerőse tanyáján tárolta, a Btk. 311/A. §-ának (1) bekezdésében meghatározott „tart” elkövetési magatartást tanúsította. A befejezetté válást követően létrejött jogellenes állapotot fenntartotta, ezért cselekménye tényállásszerű. Mivel pedig a terhelt által elkövetett bűncselekmény elkövetési ideje a vele szemben a Nyíregyházi Városi Bíróság 12.B.2559/2003/2. számú tárgyalás mellőzésével hozott végzésével kiszabott szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alá esik, így vele szemben az újabb szabadságvesztés-büntetés végrehajtása már nem függeszthető fel. Az ügyben kezdeményezett felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság a 2007. év július hó 4. napján meghozott Bfv.II.462/2007/5. számú végzésével a Püspökladányi Városi Bíróság 2.B.127/2004/10. számú ítéletét, illetve a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 1.Bf.683/2006/6. számú végzését hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette. Végzésének indokolásában rámutatott arra, hogy a következetes ítélkezési gyakorlat szerint az azonos törvényi tényállás alá eső különböző elkövetési magatartások halmozódása természetes egységet teremt. A természetes egység folytán a különböző elkövetési magatartások tanúsítása a bűnhalmazat megállapítását nem eredményezheti. A természetes (és a törvényi) egység, mint egy rendbeli bűncselekmény különböző részcselekményeit egy eljárásban kell elbírálni. Ha erre bármely okból nem kerül sor, az utóbb ismertté vált részcselekmények önálló elbírálását a res iudicata kizárja. Ha tehát utóbb derül ki, hogy a terhelt a korábbi ítélet hozatalát megelőzően további olyan cselekményeket is megvalósított, amelyek a már elbírált bűncselekményi egységbe tartoznak, a többszöri eljárás tilalma folytán az újabb büntetőeljárás lefolytatása kizárt. Tény, hogy a Nyíregyházi Városi Bíróság a 12.B.2559/2003/2. számú végzésében a terhelt által elkövetett jövedéki orgazdaság vétségét teljes körűen nem bírálta el, csak azt a részletét, amely akkor a hatóságok előtt ismert volt, s amely miatt akkor az ügyész vádat emelt. A természetes egység folytán azonban az a körülmény, hogy a bűncselekményegységet képező egyes részcselekmények csak utóbb váltak ismertté, a halmazat megállapítását nem eredményezi. Mivel a terhelt cselekményét korábban már jogerősen elbírálták, az utóbb eljárt Püspökladányi Városi Bíróságnak, illetve Hajdú-Bihar Megyei Bíróságnak – a Be. 6. §-a (3) bekezdésének d) pontjára figyelemmel, a Be. 332. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján – az eljárást meg kellett volna szüntetnie.

- 177 -

Miután a felülvizsgálati indítvány 2007. év május hó 30. napján érkezett a Legfelsőbb Bíróságra, az akkor hatályos Be. 416. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján felülvizsgálatnak a bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen – az egyéb esetek mellett – akkor volt helye, ha a bíróság határozatának a meghozatalára a Be. 373. §-a (1) bekezdésének I. b)–d) pontjában meghatározott eljárási szabálysértéssel került sor. A Legfelsőbb Bíróság ezért a Be. 373. §-a (1) bekezdésének I./d) pontja alapján a jogerős marasztaló döntést hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette. Utalt azonban arra, hogy a határozatának a meghozatalakor hatályos Be. 416. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerint a Be. 373. §-a (1) bekezdésének I./d) pontjában írt okból felülvizsgálat már nem folytatható, mert ha a terhelttel szemben ugyanazon cselekmény miatt több jogerős ítéletet hoztak, -a Be. 408. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján – a perújítás elrendelésének van helye. b) A Pest Megyei Bíróság a 4.B.268/2001/149. számú, valamint a Fővárosi Ítélőtábla az 1.Bf.212/2003/9. számú határozatával a terheltet nyereségvágyból, aljas indokból elkövetett emberölés bűntettében mondta ki bűnösnek. Ezért őt 15 év fegyházbüntetésre, mellékbüntetésül 10 tíz év közügyektől eltiltást ítélte. A jogerős határozatok ellen a Fővárosi Főügyészség nyújtott be perújítási indítványt azzal, hogy az utólag beszerzett bizonyítékok szerint 1994. év május hó 6. napján a terhelt további két sértettet is megölt. A Fővárosi Ítélőtábla a 2.Bpi.2194/2004/2. számú végzésével a perújítási indítványt elutasította. Határozatának indokolása szerint a két további sértett sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt az ügyész nem emelt még vádat; törvényes vád hiányában pedig a perújítási eljárás lefolytatásának sincs helye. A Legfelsőbb Bíróság a Bkf.III.131/2005/2. számú végzésével a Fővárosi Ítélőtábla végzését megváltoztatta és a perújítást elrendelte. Határozatában kifejtette, hogy a több emberen elkövetett szándékos emberölési cselekmények egymással törvényi egységet (delictum complexum) alkotnak, ezért azok külön-külön eljárásban nem bírálhatók el. Amennyiben utóbb derül ki, hogy a terhelt az ítélethozatalt megelőzően további olyan cselekményt (emberölést) is elkövetett, amely a már elbírált bűncselekménnyel az összefoglalt bűncselekmény törvényi egységébe tartozik, a többszöri eljárás tilalma miatt nem újabb vádemelésnek, hanem perújításnak van helye. III. A jogegységi tanács a legfőbb ügyész jogegységi indítványával egyetértett. 1. A Be. XVII. Fejezetében szabályozott perújítás jogintézménye annak az érdeknek az érvényesítését szolgálja, hogy a bíróság által már jogerősen elbírált cselekmény miatt kiszabott (alkalmazott) jogkövetkezmények szempontjából releváns újtények és/vagy bizonyítékok utólagos értékelésének a lehetőségét biztosítsa. A Be. 408. §-ának (1) bekezdése értelmében a bíróság jogerős ítéletével elbírált cselekmény (alapügy) esetén perújításnak van helye, ha a) az alapügyben akár felmerült, akár fel nem merült tényre vonatkozó olyan új bizonyítékot hoznak fel, amely valószínűvé teszi, hogy 1. a terheltet fel kell menteni, lényegesen enyhébb büntetést kell kiszabni, vagy büntetés helyett intézkedést kell alkalmazni, illetve a büntetőeljárást meg kell szüntetni, 2. a terhelt bűnösségét meg kell állapítani, vagy lényegesen súlyosabb büntetést, intézkedés helyett büntetést kell kiszabni, vagy büntetés helyett alkalmazott intézkedésnél lényegesen súlyosabb intézkedést kell alkalmazni; b) a terhelttel szemben ugyanazon cselekmény miatt több jogerős ítéletet hoztak, vagy a terheltet nem a valódi nevén ítélték el; c) az alapügyben hamis vagy hamisított bizonyítékot használtak fel; d) az alapügyben a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság tagja a kötelességét a büntető törvénybe ütköző módon megszegte; e) az alapügyben az ítéletet a XXV. Fejezet alapján a terhelt távollétében tartott tárgyaláson hozták; f) a köztársasági elnök a terhelttel szemben indult büntetőeljárás kegyelemből történő megszüntetéséről határozott. A legfőbb ügyész a jogegységi indítványában olyan ügyekre hivatkozott, amelyekben az ügyész perújítási indítványa a Be. 408. §-a (1) bekezdésének a/2. pontján alapult. Azokban az ügyekben a bíróságok a terheltet jogerősen elmarasztalták, az ügyész azonban az állami büntetőigény érvényesítése érdekében olyan további tények elbírálását is indokoltnak tartotta – s ezért kezdeményezte perújítási indítványában –, amelyek a bíróság által már jogerősen elbírált bűncselekményegység körébe tartoznak, de a terhelt büntetőjogi felelősségre vonását a büntetőjogi főkérdések tekintetében mégis befolyásolják. Az ügyész perújítási indítványával támadott ügyekben a bíróság eljárásában,az ügydöntő határozat meghozatala során nem történt olyan feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező (abszolút) eljárási szabálysértés, amely a Be. 416. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján a felülvizsgálat alapjául szolgálhatott volna. Az ügyész törvényes vádja alapján eljárt bíróságok az anyagi büntető jogszabályok maradéktalan megtartásával törvényes ügydöntő határozatot hoztak. E határozatokban foglalt (ítéleti) tényállások azonban nem tartalmazták teljes körűen a bíróság által a terhelt terhére megállapított bűncselekmény teljes történeti tényállását, amelyre figyelemmel az ügyész – akár a cselekmény súlyosabb minősítése folytán, akár azonos minősítésen belül is – lényegesen súlyosabb büntetés kiszabását tartotta indokoltnak. Helyesen hivatkozott a Szegedi Ítélőtábla a Bpi.II.119/2009/2. számú végzésében arra, hogy jogerősen elbírált cselekmény miatt, ugyanazon terhelttel szemben, a többszöri eljárás tilalma [Be. 6. § (3) bekezdés d) pont] folytán újabb büntetőeljárás nem indulhat, tehát újabb vádemelésre nem kerülhet sor. Ha az ítélethozatalt követően derül ki, hogy a terhelt azt megelőzően további olyan cselekményeket követett el, amelyek a már elbírált bűncselekményi egységbe tartoznak, azok – tettazonosság folytán – ítélt dolognak minősülnek. Ez a bűncselekményegység valamennyi esetére vonatkozik, függetlenül attól, hogy az természetes vagy

- 178 -

törvényi egység (pl. folytatólagosság). Ilyen esetekben csak rendkívüli jogorvoslati eljárás, a perújítási eljárás indulhat, ahol az eljárás tárgya már nem a vád, hanem a jogerős bírósági ítélet. A terhelt terhére irányuló ilyen (perújítási) indítványt is csak az ügyész [illetve a Be. 409. § (1) bekezdésének b) pontja által meghatározott körben a pótmagánvádló] nyújthat be. Az ügyész a perújítás kezdeményezésével az állami büntetőigény érvényesítése érdekében eljárva olyan tények/bizonyítékok elbírálását kéri a bíróságtól, amelyek büntetőjogi jogkövetkezményeket vonnak maguk után. Miután azonban a perújítási indítvánnyal elbírálni indítványozott tények olyan bűncselekmény részét képezik, amelyet a bíróság már jogerősen elbírált, az ügyész perújítási indítványa önmagában nem elégséges a perújítási eljárás lefolytatásához. A törvény egyrészről – a Be. 408. §-ában meghatározott – további követelményeket támaszt ahhoz, hogy a bíróság az ilyen tényeket is megvizsgálja, másrészről külön eljárási rendet alkotott, amely szerint a bíróság dönt arról, hogy megengedi-e a perújítási eljárás lefolytatását. A perújítási eljárás tehát a perújítási indítvány előterjesztésével és nem a vádirat (vádindítvány) benyújtásával indul. A Szegedi Ítélőtábla ezért azt is helyesen állapította meg, hogy a terheltek terhére bejelentett perújítási indítvány érdemi elbírálásához nem szükséges, sőt nem is lehetséges az indítványban megjelölt új tények miatt vádirat benyújtása. Ezzel összhangban-amint azt már a legfőbb ügyész fejtette ki helyesen –, ha az utóbb felderített részcselekmény miatt mégis vádemelésre kerül sor, a vádirat nem tekinthető közvetlenül perújítási indítványnak. Ezért a bíróságnak – amint arra a Legfelsőbb Bíróság a Bkf.III.131/2005/2. számú végzésében utalt – azt meg kell küldenie a perújítás megengedhetősége kérdésében döntésre jogosult bíróság területén működő ügyésznek. 2. Perújításnak csak a bíróság jogerős ítéletével már elbírált cselekmény (alapügy) esetén van helye. Ezért mind a Veszprémi Városi Bíróság 4.B.436/2007/4. számú, mind pedig a Szegedi Ítélőtábla Bpi.II.119/2009/2. számú végzésében – amint arra a legfőbb ügyész is hivatkozott – helyesen fejtette ki, hogy perújítás alapjául csak a jogerős ügydöntő határozat meghozatalát megelőzően elkövetett részcselekmények szolgálhatnak. Az 1878. évi V. tc. (Csemegi Btk.) óta következetes a Kúria, majd a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata abban, hogy az olyan bűncselekmény tekintetében, amely időben egymástól elkülönülő részcselekményekkel valósul meg, a bíróság jogerős határozatának cselekményegységet teremtő hatása van. A jogerős határozat a megszületéséig terjedő időszak tekintetében a cselekményegységet behatárolja és lezárja. Az ezt követő időszakban esetleg továbbra is megvalósuló újabb részcselekmények pedig már egy újabb rendbeli bűncselekmény megállapításának az alapjául szolgálhatnak. Ennek megfelelően a joggyakorlat a folytatólagosság egységébe [Btk. 12. § (2) bek.] tartozó cselekmények tekintetében is ezt a megoldást követi. Helyesen hivatkozott ezért a legfőbb ügyész arra is, hogy a jogerősen elbírált bűncselekményegység esetén kizárólag az azzal ún. quasi halmazati viszonyban álló részcselekmények esetén merülhet fel a perújítás lehetősége. A jogorvoslati indítványban hivatkozott ügyekben a bíróságok a következetes ítélkezési gyakorlatnak megfelelően állapították meg, hogy az egymást követő adóbevallási időszakokban a különböző adónemekre (Szja, EHO, ÁFA, társasági adó) folyamatosan, több adóbevallási időszakon keresztül elkövetett adócsalás adónemeként 1-1 rendbeli folytatólagosan elkövetett adócsalásnak minősül. A folytatólagosan elkövetett adócsalás mindaddig 1 rb. bűncselekmény megállapításának alapjául szolgál, ameddig az egységes cselekményt a bíróság a jogerős határozatával nem bírálta el. Helyes az az ügyészi gyakorlat és megfelel a Legfelsőbb Bíróság következetes ítélkezési gyakorlatának is, amely az ilyen egységbe tartozó cselekmények egységes elbírálását szorgalmazza. 3. A jogegységi tanács – a legfőbb ügyész indítványával egyezően – értelmezését a perújítás megengedhetősége kapcsán a bűncselekményegység valamennyi fajtájára kiterjesztette. a) A természetes egység vizsgálata körében abból indult ki, hogy a cselekmény természetes egységként értékelhető attól függetlenül, hogy egy vagy több mozzanattal valósul meg. Feltétel azonban, hogy az azonos alkalommal tanúsított részcselekmények ugyanabba a törvényi tényállásba illeszkedjenek, azonos legyen a sértettjük és bár önmagukban is megvalósítanák a bűncselekményt, azonban az egymást megszakítás nélkül követő tevékenység-sorozat összességében is csak egy törvényi tényállást merítsen ki. A természetes egység körébe tartoznak az ún. állapot-bűncselekmények, valamint az olyan bűncselekmények, amelyek esetén a több részcselekmény külön-külön nem, csupán összességében valósítja meg a különös részi törvényi tényállást. A természetes egység körébe tartozó részcselekmények körében nincs akadálya annak, hogy a bíróság a vád tárgyává tett bűncselekmény törvényi tényállásának keretein belül az irányadó tényeket részben a vádtól eltérően állapítsa meg, és a bűncselekményt ne a vád alapján, hanem ennek megfelelően minősítse. Amennyiben a bíróság a vád tárgyává tett, természetes egységként értékelendő bűncselekményt jogerősen elbírálta, határozata e cselekmény kapcsán res iudicatat teremt, és a Be. 6. §-a (3) bekezdésének d) pontjára figyelemmel nincs helye újabb vádemelésnek azon részcselekmények miatt, amelyek ugyan a már elbírált bűncselekményi egységbe tartoznak, azonban nem képezték a jogerős határozat alapjául szolgáló tényállás részét. A Be. 408. § (1) bekezdésének a/2. pontja alapján azonban perújításnak lehet helye. b) Amennyiben a terhelt vád tárgyává tett egyetlen cselekménye több bűncselekmény megállapítására lehet alkalmas (alaki halmazat), a bíróság a vád tárgyává tett bűncselekmény vagy bűncselekmények törvényi tényállásának keretein belül a vádtól eltérő tényállást állapíthat meg, és a cselekményt a vádtól eltérően minősítheti. Megállapíthat valódi alaki bűnhalmazatot, vagy akár a látszólagos alaki halmazat feloldására szolgáló elvek (a specialitás, a konszumpció, a szubszidiaritás és az alternatívitás) figyelembevételével, akár a cselekményt összetett vagy összefoglalt bűncselekményként értékelve mellőzheti azt. Miután az alaki halmazatban álló bűncselekmények esetén egyetlen cselekmény valósít meg több bűncselekményt, azokat – feltéve, hogy azok miatt vádat emeltek – szükségszerűen egy eljárásban lehet és kell elbírálni, következésképpen a bűnhalmazat megállapításával vagy mellőzésével a bűnösség köre nem változik. A Be. 6. §-ának (4) bekezdése szerint ezért a Negyedik Részben meghatározott eljárásokat (rendkívüli jogorvoslat) kivéve a (3) bekezdés d) pontja (res iudicata) az irányadó akkor is, ha

- 179 -

az elkövető egy cselekménye több bűncselekményt valósít meg, a bíróság azonban – a vád szerinti minősítésnek megfelelően – nem a vádirati tényállás szerint megállapítható valamennyi bűncselekmény miatt állapította meg a terhelt bűnösségét. Nincs tehát helye újabb vádemelésnek – a Be. 6. § (3) bekezdés d) pontjára figyelemmel -azon részcselekmények kapcsán sem, amelyek ugyan nem képezték a jogerős határozat alapjául szolgáló tényállás részét, azonban a már elbírált alaki bűnhalmazatba vagy az azt kizáró bűncselekményi egységbe tartoznak. A Be. 408. § (1) bekezdésének a/2. pontja alapján azonban perújításnak lehet helye. c) A valódi anyagi halmazatot alkotó bűncselekmények elbírálásánál nagy jelentősége van annak a törvényi feltételnek, miszerint bűnhalmazat csak akkor létesül, ha ezeket a bűncselekményeket egy eljárásban bírálják el. Miután a Be. 2. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság csak törvényes vád alapján járhat el, és a (3) bekezdés szerint csak olyan cselekmény miatt, amelyet a vád tartalmaz, a vád tárgyává nem tett és ekként el nem bírált bűncselekmény miatt nincs helye perújításnak akkor sem, ha az a már jogerősen elbírált bűncselekménnyel szoros személyi és tárgyi összefüggést mutat és azzal valódi anyagi halmazatban állhatna. Az ilyen bűncselekmény miatt – miután azt jogerősen nem bírálták el – vádemelésnek lehet helye. Ettől meg kell különböztetni azt az esetet, amikor az elkövető egymástól elkülönülő – és egyébként anyagi halmazat megállapítására alkalmas – cselekményeit a törvény kötelező rendelkezése folytán (törvényi) egységként kell minősíteni. Az anyagi halmazatot kizáró ún. összefoglalt bűncselekmény(delictum complexum) megalkotásával a jogalkotó ugyanannak a bűncselekménynek a több sértett sérelmére történt ismételt elkövetését szankcionálja súlyosabban. Az egyébként anyagi halmazat megállapítására alkalmas részcselekmény egységes értékelése ugyanis súlyosabb minősítés megállapítását és – ahhoz igazodóan – súlyosabb büntetés kiszabását eredményezheti. Ha a vád az összefoglalt bűncselekmény alapcselekményének a tényállási elemeit nem tartalmazza, törvényes vád hiányában a bíróságnak nincs lehetősége arra, hogy a vád tárgyává tett cselekményt – a vádtól eltérően – az abból hiányzó részcselekmény figyelembevételével minősítse. Az összefoglalt bűncselekmény esetén – hasonlóan a természetes egységhez és a folytatólagossághoz – a jogerős határozat meghozatalának egységteremtő hatása van. A törvényi egységbe tartoznak mindazok a (rész)cselekmények, amelyek elkövetésére a jogerős határozat meghozatalát megelőzően került sor. Ha a bíróság a bűncselekményt jogerősen elbírálta, az összefoglalt bűncselekmény olyan részcselekménye miatt, amelyet a bíróság nem bírált el, utóbb – a Be. 6. § (3) bekezdésének d) pontjára figyelemmel – nincs helye vádemelésnek. A Be. 408. § (1) bekezdésének a/2. pontja alapján azonban perújításnak lehet helye. A perújítás alapjául azonban értelemszerűen kizárólag a jogerős ügydöntő határozat meghozatalát megelőzően elkövetett részcselekmény szolgálhat; törvényi egységet a cselekmény már elbírált részével csak ez képezhet. A fentiekben kifejtettek összhangban állnak a Legfelsőbb Bíróságnak a természetes egység megítélésével kapcsolatos Bfv.II.462/2007/5. számú, valamint az összefoglalt bűncselekmény megítélésével kapcsolatos Bfv.III.131/2005/2. számú határozataiban kifejtettekkel, valamint BKv 33. számú véleményben foglalt iránymutatással, amely utóbbi a Be. 408. §-a (1) bekezdésének a/1-2. pontjának értelmezése körében a bűncselekményegyég valamennyi esetére egységes iránymutatást adott. Az ismertetett és a jogegységi eljárást megalapozó városi, megyei bírósági és ítélőtáblai határozatok közül tehát azok a helytállóak, amelyek a törvényi egységként értékelendő bűncselekmények esetében az alapcselekmény jogerős elbírálását megelőzően elkövetett, azonban el nem bírált valamely részcselekmény kapcsán nem az újabb vádemelés, hanem a perújítás megengedhetősége mellett foglaltak állást. A Be. 443. §-ának (3) bekezdése szerint, ha a jogegységi határozattal érintett bírósági határozatnak a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapító rendelkezése törvénysértő, azt a jogegységi tanács hatályon kívül helyezi és a terheltet felmenti, vagy az eljárás megszünteti. E rendelkezés esetleges alkalmazása szempontjából kizárólag a Veszprémi Városi Bíróság perújítási eljárásban hozott 11.B.324/2008/3. számú ítélete volt vizsgálandó. Ez utóbbi határozattal elbírált bűncselekményeknek a folytatólagosság egységébe foglalása azért volt törvénysértő, mert az utóbb elbírált részcselekményeket a terhelt azt követően követte el, hogy a bíróság alapügyben hozott határozata jogerőre emelkedett. Hangsúlyozza a jogegységi tanács, hogy a folytatólagosságnak a Btk. 12. §-ának (2) bekezdésében meghatározott feltételeit valamennyi bűncselekmény tekintetében egységesen lehet és kell értelmezni. Miután azonban az ügyész valamennyi, az érintett ítélettel elbírált bűncselekmény kapcsán vádat emelt, a terhelt bűnösségének megállapítására törvényes vád alapján került sor. A bíróság a terhelt bűnösségének megállapításával nem sértett törvényt. Mivel felmentésének vagy az eljárás megszüntetésének nincs helye, ezért a hivatkozott rendelkezés alkalmazására a jogegységi eljárásban nem volt törvényes lehetőség. A Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa mindezekre figyelemmel a jogegységi indítványnak helyt adott, és a rendelkező részben foglaltak szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatát a Bszi. 32. §-a (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-a (2) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2009. november 30. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Molnár Gábor s. k., előadó bíró, Dr. Márki Zoltán s. k., bíró, Dr. Akácz József s. k.,

- 180 -

bíró, Dr. Mészár Róza s. k., bíró. 1/2010. Büntető jogegységi határozat a szabadságvesztést kiszabó külföldi ítélet érvényének elismerésekor a feltételes szabadság tartamáról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten, a 2010. év január hó 18. és február hó 1. napján tartott nyilvános ülésen – a Magyar Köztársaság legfőbb ügyészének indítványa tárgyában -meghozta a következő jogegységi határozatot: I. A részben felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó külföldi ítélet érvényének elismerésekor a feltételes szabadság tartamát mindig a Btk. 48. §-ának (1) bekezdése alapján kell meghatározni, ha az rövidebb, mint a külföldi bíróság ítéletében megállapított felfüggesztés tartama. II. Abban az esetben, ha a Btk. 48. § (1) bekezdése alapján megállapított tartam meghaladná a külföldi bíróság ítéletében meghatározott felfüggesztés próbaidejét, úgy ez utóbbival azonos a feltételes szabadság tartama. III. A külföldi ítélet érvényének elismerése során a magyar Btk. szabályait kell alkalmazni, ezért a feltételes szabadság tartama a Btk. 48. §-ának (1) bekezdése szerint azonos a szabadságvesztés hátralevő részével, amennyiben a felfüggesztett rész az egy évet meghaladja. Ennek megfelelően nincs törvényes lehetőség – a II. pont kivételével – a feltételes szabadság tartamának a felfüggesztés próbaidejével azonos tartamban történő meghatározására. Indokolás I. 1. A legfőbb ügyész a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 439. § (1) bekezdés a) pontjának II. fordulatára hivatkozva a 440. § (1) bekezdés a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. A jogegységi indítványban megjelölt elvi kérdés annak eldöntése, hogy az Nbj. 48. § (6) bekezdésének alkalmazása során a feltételes szabadság tartamát a Btk. 48. §-ának (1) bekezdése, illetve a külföldi bíróság ítéletében megállapított felfüggesztés tartama, vagy a külföldi ítéletben felfüggesztett büntetés mértéke alapján kell-e meghatározni. 2. Az indítványozó a következő, ugyanazon tárgyban hozott és az elvi kérdésekben eltérő álláspontokat tartalmazó bírósági határozatokra hivatkozott. A) Az Osztrák Köztársaság Sankt Pölteni Tartományi Bírósága a 15.HV.5/05.w/171. számú, 2005. február 28-án jogerőre emelkedett ítéletével H.G. III. rendű terheltet nagy összegű, bűnszervezetben elkövetett, üzletszerű betöréses lopás bűntette miatt 20 hónapi szabadságvesztésre ítélte. A kiszabott büntetésből 11 hónapot az osztrák Btk. 43. §-a alapján feltételesen elengedték azzal, hogy a próbaidő tartama 5 év. A/a. A Fővárosi Bíróság a 2007. július hó 30-án kelt 3.Bk.713/2005/17. számú végzésével H.G. III. rendű terhelt tekintetében a külföldi ítélet érvényét 3 rendbeli lopás bűntette miatt kiszabott 1 évi és 8 hónapi börtönbüntetésként ismerte el, egyben megállapította, hogy az elítéltet 2005. június hó 7-én a büntetéséből hátralévő 11 hónapra feltételes szabadságra bocsátották. A bíróság a feltételes szabadság tartamát az osztrák ítélettel egyezően 5 évben határozta meg. Az elsőfokú bíróság határozatának indokolásában az Nbjt. 48. §-ának (6) bekezdésében foglaltakat idézve azt fejtette ki, hogy ilyen esetekben a Fővárosi Bíróság a feltételes szabadság tartamát a felfüggesztés tartamával azonosan állapítja meg és a feltételes szabadság utolsó napjával tekinti a büntetést kitöltöttnek. A/b. A Fővárosi Ítélőtábla a 2007. december hó 5. napján kelt 5.Bkf.10872/2007/3. számú végzésével az elsőfokú határozatát a III. rendű terhelt esetében megváltoztatta és a feltételes szabadság tartamát 1 évben állapította meg. Az ítélőtábla jogi indokolásának lényege szerint a Fővárosi Bíróság az Nbjt. 48. §-a (6) bekezdésének téves értelmezésével állapította meg a feltételes szabadság tartamát, mert figyelmen kívül hagyta a Btk. 48. § (1) bekezdésének rendelkezését. E szerint ugyanis a feltételes szabadság tartama azonos a büntetés hátralévő részével, de legalább egy év. Miután a III. rendű terhelt büntetésének hátralévő része 11 hónap, „így a feltételes szabadság tartama a magyar jog szerint egy év, ami pedig nem haladja meg a külföldi ítéletben megállapított felfüggesztés tartamát”. B) Az Osztrák Köztársaság Korneuburgi Tartományi Bírósága az 522.HV.51/07/f. számú, 2007. július hó 27-én jogerőre emelkedett ítéletével B.R.-t, L.T.-t, M.B.-t és K.T.-t üzletszerűen elkövetett lopás bűntette miatt 10-10 hónapi, ugyanezen bűncselekményért H.B.-t 6 hónapi szabadságvesztéssel sújtotta. Az előbbiek büntetéséből a bíróság 7-7 hónapi szabadságvesztést, H.B. esetében pedig a teljes 6 hónapi szabadságvesztést felfüggesztette azzal, hogy a próbaidő tartama 3 év.

- 181 -

B/a. A Fővárosi Bíróság a 2008. október hó 28-án kelt 18.Bk.28/2008/6. számú végzésével a külföldi ítélet érvényét B.R., L.T., M.B. és K.A. terheltek esetében lopás vétsége miatt kiszabott 10-10 hónapi végrehajtandó, míg H.B. esetében 6 hónapi, végrehajtásában 3 évre felfüggesztett fogházbüntetésként ismerte el. A Fővárosi Bíróság megállapította, hogy B.R., L.T., M.B. és K.A. terheltek esetében a feltételes szabadság 2008. március 15-ig tart. B/b. A Fővárosi Ítélőtábla a 2009. június 10-én kelt 6.Bkf.10523/2009/3. számú végzésével a Fővárosi Bíróság határozatát megváltoztatta; a külföldi ítélet érvényét lopás bűntette és lopás vétsége miatt ismerte el és a szabadságvesztések végrehajtási fokozatát börtönben állapította meg azzal, hogy B.R., L.T., M.B., valamint K.A. terhelteket 2007. augusztus hó 16-án bocsátották feltételes szabadságra. A másodfokú bíróság helyesnek tartotta, hogy a fellebbezéssel érintett terheltek esetében a Fővárosi Bíróság a feltételes szabadság tartamát egyezően az osztrák ítéletben írt felfüggesztett résszel, 7 hónapban határozta meg. Kifejtette, hogy bár az Nbjt. 48. §-ának (6) bekezdése a magyar Btk. 48. § (1) bekezdésére utal, azonban lehetőséget ad az attól való eltérésre is. Abban az esetben azonban, ha a bíróság nem a külföldi ítéletben írt, még le nem töltött résszel azonosan határozná meg a feltételes szabadság tartamát, hanem a Btk. 48. § (1) bekezdése szerinti legkevesebb egy évben, „még hátrányosabb helyzetbe hozná a terhelteket, holott olyan megállapításokat kell tenni, hogy az a lehető legnagyobb mértékben megfeleljen a külföldi bíróság által tett megállapításoknak”. 3. Az indítványozó szerint a két egymással ellentétes határozatra figyelemmel indokolt annak eldöntése, hogy az Nbj. 48. §-ának (6) bekezdése alkalmazása során a feltételes szabadság tartamát a Btk. 48. §-ának (1) bekezdése, illetve a külföldi bíróság ítéletében megállapított felfüggesztés tartama, vagy a külföldi ítéletben felfüggesztett büntetés mértéke alapján kell-e meghatározni. Az indítványozó álláspontja szerint a Fővárosi Bíróság 18.Bk.28/2008/6. számú, valamint a Fővárosi Ítélőtábla 6.Bkf.10523/2009/3. számú végzése (B/a,b) törvénysértően határozta meg a terheltek feltételes szabadságának a tartamát. A legfőbb ügyész indítványában hivatkozik az Nbj. 48. §-ának (6) bekezdésére, amely szerint ha a külföldi bíróság olyan szabadságvesztést szabott ki, amelynek tartamának meghatározott részét rendelte végrehajtani és a fennmaradó rész végrehajtását felfüggesztette, a bíróság az ilyen szabadságvesztést végrehajtandó szabadságvesztésként ismeri el, amelyből a terheltet feltételes szabadságra bocsátották. Ebben az esetben viszont a feltételes szabadságra bocsátás időpontjának meghatározásakor a Btk. 47. § (2) bekezdésének, valamint – ha a feltételes szabadságnak a Btk. 48. §-ának (1) bekezdés szerinti tartama meghaladná a külföldi bíróság ítéletében meghatározott felfüggesztés tartamát – a Btk. 48. § (1) bekezdésének rendelkezésétől el lehet tekinteni. Ebben az esetben viszont a feltételes szabadság tartama megegyezik a külföldi bíróság ítéletében megállapított felfüggesztés tartamával, a büntetést pedig a feltételes szabadság így megállapított utolsó napjával kell kitöltöttnek tekinteni. Ezen álláspont alátámasztásául hivatkozik a Legfelsőbb Bíróság 2008. június 3-án kelt Bt.III.192/2008/3. számú ítéletére, amely szerint a feltételes szabadság tartamát mindig a Btk. 48. §-ának (1) bekezdése alapján kell meghatározni abban az esetben, ha az rövidebb, mint a külföldi bíróság ítéletében megállapított felfüggesztés tartama. A külföldi bíróság ítéletében megjelölt próbaidő ilyen módon csak akkor lehet azonos a feltételes szabadság tartamával, ha a feltételes szabadság a Btk. 48. §-ának (1) bekezdése szerint számított tartama meghaladná a külföldi ítéletben meghatározott felfüggesztés tartamát. A feltételes szabadság tartamának meghatározása tehát kizárólag a Btk. 48. §-ának (1) bekezdése, vagy a külföldi ítéletben megállapított próbaidő alapján történhet. Az indítványozó álláspontja szerint ez a fajta értelmezés nem eredményez a terhelt számára hátrányosabb helyzetet. A külföldi bíróság által alkalmazott joghátrány lényege éppen abban rejlik, hogy a terhelt a büntetés egy részének kiállása után meghatározott ideig függő jogviszonyba kerül, amelynek eredményes eltelte esetén mentesül a szabadságvesztés hátralévő részének letöltése alól. II. A legfőbb ügyész képviselője a nyilvános ülésen a Be. 2435/2009/1-I. számú írásbeli indítványával egyezően nyilatkozott és az ott kifejtetteknek megfelelő határozat meghozatalát indítványozta, megerősítve, hogy az Nbj. 48. § (6) bekezdésének helyes értelmezése szerint a feltételes szabadság tartama a Btk. 48. § (1) bekezdésére figyelemmel 1 évnél rövidebb nem lehet. III. Az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a legfőbb ügyész által előterjesztett elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala szükséges. A jogegységi határozat meghozatalát indokolja az a körülmény is, hogy a 2009. évi LXXX. törvény 29. §-ának (2) bekezdésével a Btk. 90. §-ának módosítása az Nbj. 48. §-ának (6) bekezdését nem érintette, ezért a külföldi ítélet érvényének elismerése során az egységes jogértelmezés biztosítása a folyamatban lévő ügyekben továbbra is szükséges. Ennek érdekében a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa a Be. 442. §-a (3) bekezdése szerint nyilvános ülést tartott. IV. A jogegységi indítvány az alább kifejtett indokoknál fogva alapos. A külföldi ítélet érvényének elismerése során a feltételes szabadság tartamának meghatározása alkalmával kialakult gyakorlat az alábbiak szerint eltér a Fővárosi Bíróság és a Fővárosi Ítélőtábla, illetve az ítélőtábla egyes tanácsai között: – a Fővárosi Bíróság a feltételes szabadság tartamának meghatározása során esetenként a külföldi bíróság által kiszabott részben felfüggesztett szabadságvesztés próbaidejét tekinti a feltételes szabadság tartamának az Nbj. 48. § (6) bekezdésére hivatkozással.

- 182 -

– A Fővárosi Ítélőtábla ezzel szemben a Btk. 48. § (1) bekezdésére hivatkozással, utalva az Nbj. 48. § (6) bekezdésére azt állapítja meg, hogyha a külföldi ítéletben megállapított próbaidő tartama az 1 évet meghaladja, úgy a feltételes szabadság tartama 1 év. – A Fővárosi Ítélőtábla más határozataiban viszont kifejti, hogy a külföldi ítélet érvényének elismerése során az 1 évnél rövidebb tartamú felfüggesztett szabadságvesztés esetén az Nbj. 48. § (6) bekezdésére figyelemmel a feltételes szabadság tartama azonos a büntetés hátralévő részével. A kérdés megválaszolásánál az alábbi törvényi szabályokat és jogelveket kell figyelembe venni. 1. A Strasbourgban 1983. március 23-án kelt, az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezményt kihirdető 1994. évi XX. törvény 11. cikkelyének 1/b. pontja szerint az ítélet átalakítása esetén a végrehajtó állam joga szerinti eljárás alkalmazandó, de „az illetékes hatóság nem súlyosíthatja az elítélt büntetőjogi helyzetét és semmilyen olyan büntetési minimumhoz nincs kötve, melyet a Végrehajtó Állam joga az elkövetett cselekményre vagy cselekményekre előír.” Ez a törvényi tilalom biztosítja, hogy az elítélt a végrehajtás helyétől függetlenül csak azt a hátrányt szenvedje el, amelyet rá, a cselekményt elbíráló bíróság kiszabott. E tilalom körébe tartozik adott esetben akár a végrehajtási fokozat eltérő megállapítása vagy ezzel összefüggésben a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges legkorábbi időpontjának a meghosszabbítása. Az Nbj. 48. § (2) bekezdése szerint a bíróság eljárása során megállapítja, hogy az elítéléshez a magyar törvény alapján milyen jogkövetkezmények fűződnek. Ha a külföldi bíróság ítéletében kiszabott büntetés vagy intézkedés nem teljes mértékben egyeztethető össze a magyar törvénnyel, a bíróság határozatában a magyar törvény szerint állapítja meg az alkalmazandó büntetést vagy intézkedést úgy, hogy az a lehető legnagyobb mértékben megfeleljen annak a büntetésnek vagy intézkedésnek, amelyet a külföldi bíróság alkalmazott és – a végrehajtásra vonatkozó kérelem esetén – ennek megfelelően rendelkezik ezen büntetés vagy intézkedés végrehajtásáról. Ebből következően jelenleg törvényes az eljárás és maradéktalanul megfelel az Nbj. 48. § (6) bekezdésében írtaknak, amikor a magyar bíróság a külföldi bíróság által felfüggesztett szabadságvesztés büntetést úgy tekinti, mintha az elítéltet feltételes szabadságra bocsátották volna. Helytálló az indítványozó azon álláspontja, amely szerint mind a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés, mind a feltételes szabadságra bocsátás – mint jogintézmény –, azonos célt szolgál, nevezetesen, hogy a terhelt átmeneti időre olyan függő jogviszonyba kerüljön, amelynek eredményes eltelte esetén mentesülhet a szabadságvesztés hátralevő részének letöltése alól. Ugyanakkor a terhelt nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe azáltal, hogy a magyar bíróság a külföldi ítélet érvényének elismerésekor a felfüggesztett szabadságvesztést végrehajtandó szabadságvesztésnek tekintve, a felfüggesztés próbaidejének tartamát a feltételes szabadság próbaidejével azonosítja. A magyar bíróságnak az Nbj. 48. § (6) bekezdése szerint nincs mérlegelési lehetősége, ha a külföldi bíróság olyan szabadságvesztést szabott ki, amelynek meghatározott részét rendelte végrehajtani és a fennmaradó rész végrehajtását felfüggesztette. A hazai bíróság az ilyen szabadságvesztést úgy ismeri el, mintha végrehajtandó szabadságvesztésből az elítéltet feltételes szabadságra bocsátották volna. E két rendelkezés egybevetéséből egyértelműen kiderül, hogy nem az elítélt büntetőjogi helyzetének súlyosításáról, hanem az Nbj. 48. § (6) bekezdése első mondatának kötelező alkalmazásáról van szó. A feltételes szabadság tartamának számítására az Nbj. 48. § (6) bekezdés második és harmadik mondata egyértelmű eligazítást ad. Ezek szerint a feltételes szabadságra bocsátás időpontjának meghatározásakor a Btk. 47. §-a (2) bekezdésének, valamint – ha a feltételes szabadságnak a Btk. 48. §-ának (1) bekezdése szerinti tartama meghaladná a külföldi bíróság ítéletében meghatározott felfüggesztés tartamát –, a Btk. 48. § (1) bekezdésének rendelkezésétől el lehet tekinteni. A Btk. 48. § (1) bekezdése szerint a feltételes szabadság tartama azonos a szabadságvesztés hátralevő részével, de legalább 1 év, életfogytig tartó szabadságvesztés esetén 15 év. A Btk. 47. § (1) bekezdése szerint az elítélt feltételes szabadságra bocsátása csak meghatározott feltételek teljesülése esetén fennálló lehetőség. Az egyik ilyen feltétel a (2) bekezdés szerint az, ha az elítélt – fegyházban végrehajtandó büntetésének legalább 4/5-öd – börtönben végrehajtandó büntetésének legalább 3/4-ed, illetve fogházban végrehajtandó büntetésének legalább 2/3-ad részét kitöltötte. Ebből következően a magyar jog az életfogytig tartó szabadságvesztés kivételével nem ismeri a feltételes szabadság hónapokban vagy években történő meghatározását. A külföldi ítélet érvényének elismerése az ítélet olyan adaptációját jelenti, amelynek során a külföldi bíróság által meghozott ítéletet úgy kell átalakítani, hogy változatlan tényállás mellett megfeleljen a hazai jognak, a cselekmény minősítését, a büntetés vagy intézkedés nemét és mértékét, illetve annak végrehajtását tekintve, miközben az elítélt nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe. A jelenleg hatályos büntető anyagi jogszabályok – a 2009. évi LXXX. törvény 29. § (2) bekezdésével módosított Btk. 90. §ának hatálybalépéséig – nem ismerik a részben végrehajtandó, részben felfüggesztett szabadságvesztést. Ebben az esetben viszont eldöntendő kérdés, hogy a külföldi ítélet átalakítása során a feltételes szabadság tartamát hogyan kell meghatározni. A külföldi bíróság által részben felfüggesztett tartam a szabadságvesztés büntetés hátralévő része, és így a Btk. 48. §-ának (1) bekezdése szerint ez felel meg a feltételes szabadság tartamának, akkor ha ez hosszabb 1 évnél. Előfordulhatnak olyan esetek, amikor a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés tartamát tekintve nem felel meg a Btk. 47. §-a (2) bekezdésének (mert annál több) és nem felel meg a Btk. 48. §-ának (1) bekezdésében írt 1 éves minimumnak sem (mert annál kevesebb). Az Nbj. 48. §-ának (6) bekezdése viszont lehetőséget ad mind a 47. § (2), mind a 48. §-ának (1) bekezdésétől való eltérésre. A Btk. 48. §-ának (1) bekezdés I. fordulata szerint a feltételes szabadság tartama azonos a szabadságvesztés hátralévő (le nem töltött) részével. Mivel a külföldi ítéletben a részben felfüggesztett szabadságvesztés a külföldi bíróság által kiszabott büntetés hátralévő része, így az megfelel a Btk. 48. §-ának (1) bekezdésében írt tartamnak. A Btk. 48. § (1) bekezdésének rendelkezése 1

- 183 -

évben limitálja a feltételes szabadság tartamának minimumát. Abban az esetben, ha ez az 1 éves tartam nagyobb lenne a felfüggesztés tartamától, úgy az Nbj. 48. § (6) bekezdése szerint a Btk. 48. § (1) bekezdésétől el lehet térni. Kétségtelen, hogy ebben az esetben a külföldi ítéletben kiszabott szabadságvesztés felfüggesztésének próbaidejét kell azonosítani a feltételes szabadság tartamával annak ellenére, hogy ezt a hatályos Btk. jelenleg ugyanúgy nem ismeri, mint a részben végrehajtandó, részben felfüggesztett szabadságvesztés jogintézményét, ám nemzetközi egyezmény ír elő kötelezettséget a magyar bíróság számára, hogy az ítélet átalakításakor az elítélt büntetőjogi helyzetét nem súlyosbíthatja. Ez azonban nem eredményezheti azt, hogy a magyar bíróság a külföldi ítéletben megállapított 1 évet meghaladó próbaidőben határozza meg a feltételes szabadság tartamát, ugyanis ez esetben a Btk. 48. §-ának (1) bekezdésében írtak érvényesülnek és a feltételes szabadság tartama azonos a szabadságvesztés hátralévő részével. A külföldi ítélet érvényének elismerése során a részben felfüggesztett szabadságvesztés esetén a feltételes szabadság tartamát a Btk. 48. § (1) bekezdés I. fordulata alapján kell megállapítani, amennyiben a felfüggesztett rész az 1 évet meghaladja, vagy azzal azonos. Ezt erősíti meg a 2007. évi XIII. törvény azon indokolása, amelyet az Nbj. 48. § (6) bekezdésének értelmezéséhez fűzött: „Annak érdekében, hogy az így átalakított hazai büntetés a lehető legnagyobb mértékben hasonlíthasson a külföldi bíróság által kiszabott részben felfüggesztett szabadságvesztéshez, azaz a magyar jogszabályoknak megfelelő átalakítás során a feltételes szabadság tartama minél inkább megegyezhessen a külföldi bíróság ítéletében megállapított felfüggesztés tartamával a törvény úgy rendelkezik, hogyha ennek érdekében az szükséges, akkor el lehet tekinteni a Btk. 47. §ának (2) bekezdésében meghatározott arányoktól, illetve a feltételes szabadság tartamát legalább 1 évben meghatározó Btk. 48. §a (1) bekezdésének e rendelkezésétől”. Abban az esetben tehát, ha a külföldi ítéletben a felfüggesztés próbaidejének tartama az 1 évet nem éri el, úgy az Nbj. 48. § (6) bekezdésének felhatalmazó rendelkezése alapján a Btk. 48. § (1) bekezdésében írt 1 éves minimumtól eltérve a felfüggesztés próbaidejével azonos tartamban kell meghatározni a feltételes szabadság tartamát. Ellenkező esetben a Btk. 48. §-ának (1) bekezdésében írt 1 éves tartam meghatározásával sérülne az 1994. évi XX. törvénnyel kihirdetett strasbourgi egyezmény 11. Cikk (1) bekezdésének d) pontja, mivel az ítélet átalakításakor a hazai bíróság súlyosbítaná az elítélt büntetőjogi helyzetét a feltételes szabadság tartamának egy évben történő meghatározásával. Összességében tehát a részben felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó külföldi ítélet érvényének elismerése esetén a feltételes szabadság tartamának meghatározatásakor az alábbiak szerint kell eljárni: – az ítélet átalakításakor a feltételes szabadság tartamának meghatározásakor a magyar Btk. által előírt szabályokat kell alkalmazni, amely kizárja a külföldi ítéletben megállapított egy évet meghaladó próbaidő tartam feltételes szabadságként történő elismerését. Ez esetben a Btk. 48. §-ának (1) bekezdése szerint a feltételes szabadság tartama azonos a szabadságvesztés le nem töltött részével, – az ítélet átalakításakor a magyar bíróság nem súlyosbíthatja az elítélt büntetőjogi helyzetét, és amennyiben ez indokolja, úgy – a feltételes szabadság tartamának meghatározásakor el lehet tekinteni a Btk. 47. §-ának (2) bekezdésében meghatározott arányoktól, illetve a feltételes szabadság tartamát legalább egy évben meghatározó Btk. 48. § (1) bekezdésének rendelkezésétől. Ekként a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa – a Be. 443. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján – a legfőbb ügyész jogegységi indítványának alapján és a jogegységi eljárás tárgyául szolgáló, illetve azzal szorosan összefüggő elvi kérdésekben a rendelkező rész szerint határozott. A Jogegységi Tanács a határozatát a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának (2) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2010. február 1. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Varga Zoltán s. k., előadó bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Horváth Ibolya s. k., bíró. 2/2010. Büntető jogegységi határozat feltételes szabadságra bocsátás alkalmazásáról A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

- 184 -

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész indítványára lefolytatott jogegységi eljárásban, Budapesten a 2010. július 5. napján megtartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: I. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja csak a hatálybalépésétől (2009. augusztus 9. napjától) kezdődően alkalmazható azokban az esetekben, amelyekben a szabadságvesztés letöltésére vonatkozó bírósági felhívás tartalmazza azt a tájékoztatást, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibából nem kezdte meg. II. A büntetés-végrehajtási bíró a feltételes szabadságra bocsátás kizártságának megállapítása tárgyában a Bv. tvr. 17. §-a alapján hozott jogerős döntését utólag – a Be. 555. §-ának (2) bekezdésére, valamint a Bv. tvr. 6. §-ának (7) bekezdésére figyelemmel – a Be. 557. §-ának (1) bekezdésében előírt rendelkezés szerinti eljárásban, hivatalból vagy indítványra megváltoztathatja. Indokolás A legfőbb ügyész a Be. 439. §-a (1) bekezdés a) pontjának második fordulata felhívásával az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta, mert eltérő bírói jogalkalmazást észlelt a feltételes szabadságra bocsátásból kizárás Btk. 47. § (4) bekezdésének e) pontján alapuló megállapításával kapcsolatban. Az ítélkezési gyakorlat megosztottságára a következő bírósági határozatokat hozta fel: 1. A Fejér Megyei Bíróság büntetés-végrehajtási bírája F.1858/2009/2. számú, 2009. november 10-én jogerőre emelkedett végzésével megállapította, hogy az elítélt a Btk. 47. §-a (4) bekezdésének e) pontja alapján nem bocsátható feltételes szabadságra, mivel büntetése letöltését önként nem kezdte meg. Utóbb, az elítélt kérelmére indult eljárásban az ügyész 2010. március 29-én indítványt tett arra, hogy a büntetés-végrehajtási bíró mellőzze az F.1858/2009/2. számú végzésben megállapított rendelkezést. A büntetés-végrehajtási bíró megállapította, hogy az elítélt – büntetésének 2009. július 27. napján történő megkezdésére irányuló – felhívása nem tartalmazott olyan figyelmeztetést, amely szerint nem bocsátható feltételes szabadságra az, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdi meg. Ezért az F.595/2010/2. számú, 2010. április 7. napján kelt, és aznap jogerőre emelkedett végzésében – figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 82. számú véleményében kifejtettekre is – mellőzte annak megállapítását, hogy az elítélt feltételes szabadságra bocsátása kizárt. 2. A Bács-Kiskun Megyei Bíróság büntetés-végrehajtási bírája Bv.1118/2009/2. számú, 2009. szeptember 24-én jogerőre emelkedett végzésével megállapította, hogy az elítélt a Btk. 47. §-a (4) bekezdésének e) pontja alapján nem bocsátható feltételes szabadságra, mivel szabadságvesztése letöltését önhibájából nem kezdte meg. Ezt követően az elítélt kérelmére indult eljárásban, az ügyész 2010. február 3-án indítványozta a feltételes szabadságra bocsáthatóság megállapítását, mivel az elítélt – büntetésének 2009. július 31. napján való megkezdésére irányuló – olyan felhívást kapott, amely nem figyelmeztette arra, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra az, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdi meg. A Bács-Kiskun Megyei Bíróság büntetés-végrehajtási bírája Bv.205/2010/2. számú, 2010. február 4-én kelt végzésével az ügyész indítványát elutasította. A határozat indokolása szerint sem a Be., sem a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. (a továbbiakban: Bv. tvr.) szabályai nem teszik lehetővé a büntetés-végrehajtási bíró korábbi határozatának utóbb történő módosítását. Arra is utalt, hogy „a bv. bírói határozat – nem lévén ügydöntő határozat – kétség kívül nem bír res iudicata (ítélt dolog) hatással, ám a jogereje esetén beálló kötőerő, mint alaki jogerő, nem engedi annak újabb büntetésvégrehajtási bírói eljárással történő módosítását.” Végül azért sem találta „törvénysértőnek a támadott bv. bírói végzést”, mert azt „kifogásolni a Legfelsőbb Bíróságnak a bv. bírói végzés jogerőre emelkedését követően hozott BKv 82. számú véleményére hivatkozással nem is lehet...”. A kollégium véleménye ugyanis „...nem foglalkozik a 2009. augusztus 9. napja előtt kibocsátott felhívások kapcsán kialakult helyzettel.” A Bács-Kiskun Megyei Bíróság 2.Bkf.101/2010/2. számú, 2010. február 24-én jogerőre emelkedett végzésével helybenhagyta az elsőfokú határozatot. 3. A Fővárosi Bíróság büntetés-végrehajtási bírája 1.F.166/2010/2. számú, 2010. február 23-án kelt végzésével megállapította, hogy az elítélt a Btk. 47. §-a (4) bekezdéséneke) pontja alapján nem bocsátható feltételes szabadságra. A határozat indokolása szerint az elítélt számára a szabadságvesztése – 2009. március 19. napján történő – megkezdéséről szóló felhívást szabályszerűen kézbesítették. Az elítélt büntetése végrehajtására önként nem vonult be, vele szemben elfogatóparancs kiadására került sor, mely 2010. február 11-én vezetett eredményre. A Fővárosi Bíróság 22.Ff.5928/2010/2. számú, 2010. március 17-én jogerőre emelkedett végzésével az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A határozat indokolása szerint „a Bv. tvr. 2. §-ának (6) bekezdése szerint az elítélt köteles magát a büntetésvégrehajtásnak alávetni”. A Btk. 47. §-a (4) bekezdésének e) pontjában írt rendelkezés hatálya „kiterjed minden olyan elítéltre, aki alávetési kötelezettségének az ítélet jogerőre emelkedésétől kezdődő jogellenes magatartás folyamatos tanúsításával 2009. augusztus 9-én” vagy azt követően nem tett eleget. A legfőbb ügyész két jogkérdés elbírálását indítványozta.

- 185 -

I. Az indítványban felsorolt határozatokra figyelemmel annak eldöntését, hogy a Btk. 47. § (4) bekezdésének e) pontja – és a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának azt érintő 82. számú véleménye – mennyiben alkalmazható az elítéltnek az e rendelkezés hatálybalépését megelőző azon mulasztására, hogy a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg. II. A Bv. tvr. 17. §-a alapján meghozott bv. bírói határozat esetleges tévedése később újabb határozat meghozatalával kiküszöbölhető-e avagy a bv. bírói határozat megváltoztathatatlan-e? Az indítványozó szerint a Btk. 47. §-ának (4) bekezdés e) pontja csak a módosítást bevezető 2009. évi LXXX. törvény 9. §-ának (2) bekezdése hatálybalépésétől (2009. augusztus 9. napjától) alkalmazható azzal szemben, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg. A második jogkérdéssel kapcsolatban az az indítványozó álláspontja, hogy a büntetés-végrehajtási bíró feltételes szabadságra bocsátás kizártságát megállapító határozata nem akadálya ugyanabban az ügyben újabb bv. bírói eljárásnak és határozat meghozatalának, mert a szóban levő bv. bírói határozathoz res iudicata (ítélt dolog) hatás nem fűződik. Ezzel összefüggésben az indítványozó a Fejér Megyei Bíróság büntetés-végrehajtási bírájának F.595/2010/2. számú döntését találta törvényesnek. *** A Legfelsőbb Bíróság a Be. 440. §-ának (1) bekezdés a) pontja alapján a jogegységi eljárást lefolytatta, és megállapította, hogy a Be. 439. §-ának (1) bekezdés a) pontjában megkívánt előfeltételek megvalósultak és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat meghozatala szükséges. A legfőbb ügyész álláspontja alapos. I. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja időbeli alkalmazhatósága A 2009. évi LXXX. törvény – 2009. augusztus 9. napján hatályba lépett 9. § (2) bekezdése szerinti – módosító rendelkezése alapján nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg [Btk. 47. § (4) bekezdés e) pont]. Egyidejűleg hatályba lépett a 2009. évi LXXX. törvény 53. §-a szerinti módosítás is, amely az 1979. évi 11. tvr.-t-a feltételes szabadságra bocsátás kizártságának megállapításáról szóló – új, 17. §-sal egészítette ki. A 2009. évi LXXX. törvény átmeneti rendelkezéseket nem tartalmaz. A módosítás a Btk. 47. §-ának (4) bekezdésében felsorolt – a feltételes szabadságra bocsátást kizáró okokat – egy új, ötödik esettel [e) ponttal] bővítette ki. A törvényhely előző négy pontjában [a)–d)] felsorolt kizáró okaitól az különbözteti meg, hogy a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja alapján történő kizárásról a perbíró értelemszerűen nem rendelkezhet, mivel azt – az ítélethozatalhoz képest – kizárólag jövőbeni esemény (a jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának önhibából meg nem kezdése) alapozhatja meg. A feltételes szabadságra bocsátásból kizárás eme új esetéről ezért a döntés a Bv. tvr. 17. § (2) bekezdése alapján a büntetés-végrehajtási bíró hatáskörébe tartozik. A Btk. 47. § (4) bekezdése e) pontjának alkalmazhatósága nem igényel értelmezést, ha az ítélet 2009. augusztus 8. napjáig jogerőre emelkedett és a szabadságvesztést foganatba vették. Ez esetben a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontjának alkalmazása fogalmilag kizárt. Értelmezést igényel azonban a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja alkalmazhatósága abban az esetben, ha a 2009. augusztus 8. napjáig az ítélet jogerőre emelkedett, de az elítélt a szabadságvesztés végrehajtását augusztus 9-én, illetve azt követően önhibájából nem kezdte meg. A legfőbb ügyész indítványa helyesen hivatkozott a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban megállapított azon követelményre, mely szerint a jogbiztonság az államtól azt várja el, hogy a jog egésze, egyes részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára előreláthatóak legyenek. A 11/1992. (III. 5.) AB határozat is kifejtette a büntető jogalkotás és jogalkalmazás visszaható hatályának tilalmát. E szerint: „A visszaható hatályú jogalkotás tilalmát a jogbiztonság elve foglalja magában. A jogbiztonság megköveteli a jogszabályok olyan világos és egyértelmű megfogalmazását, hogy mindenki, akit érint, tisztában lehessen a jogi helyzettel, ahhoz igazíthassa döntését és magatartását (előre láthatóság), s számolni tudjon a következményekkel. Ide értendő az is, hogy ki lehessen számítani a jogszabály szerint eljáró más jogalanyok és állami szervek magatartását (kiszámíthatóság)”. E követelményeknek csak az a jogértelmezés felel meg, amely szerint a Btk. 47. § (4) bekezdésének e) pontjában írt jogkövetkezmény alkalmazása csak olyan mulasztások esetén jöhet szóba, amelyeket e rendelkezés hatálybalépésekor, 2009. augusztus 9-én, illetőleg azt követően valósítottak meg. Az indítvány 2. pontjában ismertetett bács-kiskun megyei és 3. pontban felhívott fővárosi bírósági döntések ezért tévesek. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma a Bszi. 33. §-ának (1) bekezdése alapján – az alsóbb bíróságoktól kapott észrevételek alapján – vizsgálta az új jogintézmény vitás jogalkalmazási kérdéseit és meghozta a BK 82. számú véleményét, melyben elvi éllel mondotta ki a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontjával kapcsolatban, hogy csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor az elítélt szabadságvesztés letöltésére vonatkozó bírósági felhívás tartalmazza azt a tájékoztatást, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg. A legfőbb ügyész jogegységi indítványában hivatkozott a BK 82. számú véleményre. Az indítványozó által feltett első kérdés eldöntésénél a jogegységi tanács a véleményben foglaltakat azért tartja követendőnek, mert az abban kifejtett értelmezésből félreérthetetlenül következik, hogy a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja csak a 2009. augusztus 9-étől elkövetett mulasztásokra alkalmazható. A jogkövetkezményre (a szabadságvesztés önhibából meg nem kezdése miatt a feltételes szabadságra bocsátásból kizárás) figyelmeztetést ugyanis a 2009. augusztus 9-ét megelőzően kibocsátott-szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére

- 186 -

bevonulást előíró-felhívások nem is tartalmazhattak. A BK 82. számú véleménynek az az értelmezése, mely szerint a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja csak azokban az esetekben alkalmazható,amikor az elítélt szabadságvesztése letöltésére vonatkozó bírósági felhívás tartalmazza azt a tájékoztatást, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg, így értelemszerűen magában foglalta azt az álláspontot is, hogy az elítélt mulasztásához kapcsolódó új jogkövetkezmény csak az e rendelkezést bevezető törvényi módosítás hatálybalépésének napjától (2009. augusztus 9.) érvényesülhet. Kétségtelen, hogy a Btk. 47. § (4) bekezdésének e) pontja a feltételes szabadságra bocsátás kizárás előfeltételeként az erre történő kioktatási kötelezettséget nem írja elő. A 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet – a 30/2009. (VIII. 7.) IRM rendelet 3. §-a által módosított, 2009. augusztus 9. napjától hatályos – 23. § (3) bekezdése szerint: „Ha a bv. bíró megállapítja, hogy a szabadságvesztés végrehajtásának nincs akadálya, az elítéltet felhívja a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére. A felhívás tartalmazza, hogy az elítélt a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére melyik bv. intézetben, milyen időpontban jelenjen meg. A felhívás tartalmazza továbbá a tájékoztatást arról, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg.” Abból, hogy a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontjának hatálybalépésével egyidejűleg módosult a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 23. § (3) bekezdése, előírva a kioktatási kötelezettséget, az következik, hogy a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor a szabadságvesztés letöltésére vonatkozó bírósági felhívás az ez irányú tájékoztatást is tartalmazta. Ez a szabályozás – az 1979. évi 11. tvr. 6. § (7) bekezdésére figyelemmel – összhangban van a Be. 43. § (2) bekezdés f) pontja, illetve 62. §-a alapján fennálló általános (megelőző) kioktatási kötelezettséggel. A Bv. tvr. 2009. augusztus 9. napjától hatályos 17. §-a, amely a Btk. 47. § (4) bekezdésének e) pontjával kapcsolatos eljárást szabályozza, ugyancsak ettől a naptól határoz meg eljárási kötelezettséget mind a bv. intézetek, mind a bv. bírák számára. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja alkalmazhatóságát, hatályosulását tehát a normavilágosság, a visszaható hatályú jogalkotás és jogalkalmazás tilalma, valamint a hatóságoknak a terhelt irányában fennálló kioktatási kötelezettsége, mint garanciális elvek és törvényi kötelezettségek összefüggésében is vizsgálni kell. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja alkalmazhatóságának anyagi jogi feltétele az, hogy az önhiba tanúsítása 2009. augusztus 9-étől kezdődően valósuljék meg. Tehát nem az ítélet jogerőre emelkedésének van jelentősége, hanem annak, hogy a jogerőre emelkedett ítéletben kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére szóló – a Btk. 47. § (4) bekezdésének e) pontjában előírt hátrányos következmény alkalmazására figyelmeztetést tartalmazó-felhívás 2009. augusztus 9-ét követő szankcionált kötelezettséget írjon elő, és a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdését az elítélt önhibás magatartása hiúsítsa meg. Az indítvány 2. és 3. pontjában ismertetett döntések az elítéltek 2009. július 31. napjára, illetőleg 2009. március 19. napjára szóló bevonulási kötelezettségeit állapították meg. Nyilvánvaló, hogy ezekben az időpontokban a meg nem jelenésük a törvény által ezzel a tartalommal nem volt szankcionálva, vagyis nem fűződött hozzá a feltételes szabadságra bocsátásból kizárás. Az adott időpontokra előírt megjelenési kötelezettségük nem teljesítéséhez olyan következményt fűzni, amelyet a jogalkotó csak 2009. augusztus 9-étől vezetett be, téves, mert visszaható hatályú jogalkalmazást valósít meg. A teljesség kedvéért mutat rá a jogegységi tanács, hogy a Btk. 47. § (4) bekezdése alkalmazásának tárgyában a visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmát, mint általános hatályú jogelvet követte, és álláspontját nem a Btk. 2. §-ának értelmezésére alapította. A jogegységi tanács megalapozottnak találta a BK 82. számú vélemény ezzel kapcsolatos okfejtését, mely szerint „kétségtelen, hogy a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja az elítéltre nézve – az elkövetéskori büntető törvényhez képest – hátrányosabb rendelkezés; a Btk. 2. § alkalmazásának azonban nincs helye”. Mint arra a Legfelsőbb Bíróság már több esetben rámutatott, a Btk. 2. §-a a bűncselekmény elbírálásának főszabályaként rendeli az elkövetés idején hatályban levő törvény alkalmazását, és mondja ki, hogy egyébként az új büntető törvénynek nincs visszaható ereje. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja a büntető törvény Általános Részében megállapított olyan feltételes szabadságra bocsátást kizáró ok, amely szükségképpen a cselekmény jogerős elbírálása után értékelhető és alkalmazható. A Btk. 2. §-a a cselekmény jogerős elbírálását követően (miként a felülvizsgálati eljárásban) nem alkalmazható. A visszaható hatályú jogalkalmazás tilalma általánosan érvényesülő jogelv, amely az egész jogrendszerre vonatkozik. A legfőbb ügyész indítványa ennek példájaként éppen a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény rendelkezését hívta fel példaként. A jogszabályok maguk állapítják meg hatálybalépésük időpontját. A Btk. 47. § (4) bekezdésének e) pontját bevezető módosító rendelkezés a 2009. augusztus 9-i hatálybalépésétől eltérő időszakra vonatkozó alkalmazhatóságról (átmenetről) nem rendelkezett, ezért a 47. § (4) bekezdése) pontját csak 2009. augusztus 9. napjától lehet törvényesen alkalmazni. II. A büntetés-végrehajtási bíró Bv. tvr. 17. §-ában szabályozott eljárása során hozott jogerős, téves határozatának utólagos megváltoztathatósága A legfőbb ügyész jogegységi indítványának másik eldöntendő elvi kérdése a büntetés-végrehajtási bíró Bv. tvr. 17. §-a alapján hozott téves határozatának megváltoztathatósága. Az indítványban megjelölt határozatok közül a 2.) szám alatt ismertetett Bv.205/2010/2. számú bv. bírói határozat és a BácsKiskun Megyei Bíróság 2.Bkf.101/2010/2. számú – az előbbit helybenhagyó – határozat foglaltak állást úgy, hogy a bv. bíró említett törvényhely alapján hozott határozata alaki jogerővel bír és nem engedi meg annak újabb büntetés-végrehajtási bírói eljárással történő módosítását. Ez az álláspont téves.

- 187 -

A gyakorlatban több esetben előfordult, hogy a bv. bíró a Btk. 47. §-ának (4) bekezdés e) pontja alapján olyan esetben is kizárta az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátásból, amikor a 9/2002. (VI. 9.) IM rendelet 23. § (3) bekezdésében előírt tájékoztatás hiányában nem kezdte meg a büntetés letöltését. A Legfelsőbb Bíróságnak – a felülvizsgálati indítványban felhozottakon túlmenően – ítélkezése során szerzett hivatalos tudomása van arról, hogy ilyen döntések máshol is születtek. A bv. bíró Bv. tvr. 17. §-ában szabályozott eljárásában hozott jogerős, ám hibás döntése megváltoztathatóságának követelménye tehát indokolt. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontjának sérelmét jelentő végzés utólagos orvosolhatóságának, azaz megváltoztathatóságának a kérdését sem a Bv. tvr., sem más jogszabály kifejezetten nem rendezi. Megválaszolható azonban a kérdés a Bv. tvr. 6. §-ának (7) bekezdésére figyelemmel a mögöttes szabályként alkalmazni rendelt büntetőeljárási törvény rendelkezései alapján. A 2009. évi LXXX. törvény 9. §-ának (2) bekezdése a Btk. 47. § (4) bekezdését egy új, e) ponttal – a feltételes szabadságra bocsátásból kizárást eredményező újabb okkal – egészítette ki, amely a törvényhely szerkezeti egységét nem bontotta meg, csupán új esetkört vezetett be. Az e) pontban szabályozott kizáró ok-törvényi elhelyezéséből következően-jogi természetét és következményét illetően azonos a Btk. 47. § (4) bekezdésének a)–d) pontokig terjedően felsoroltakkal. A büntetőeljárási törvény 557. §-ának (1) bekezdése lehetővé (sőt hivatalból kötelezővé) teszi a perbíróság számára a feltételes szabadságra vonatkozó, törvénynek meg nem felelő rendelkezés utólagos módosítását. Mivel az e) pontban meghatározott ok mindenben azonos az ugyanezen bekezdés a)–d) pontjaiban felsorolt okok joghátrányaival, nyilvánvaló, hogy annak jogsértő megállapítása és ennek eredményeképpen a feltételes szabadságra bocsátásból a kizárás téves rendelkezése esetén módot kell adni ennek a hibás döntésnek az orvoslására is. Az ok és következmény a Btk. Általános Részében ugyanazon törvényhelyben történt elhelyezése a szabályozás egyöntetűségét és egyenrangúságát testesíti meg, és ezen nem változtat az sem, hogy ennek – az ítélethozatalhoz képest később bekövetkező – oknak a konzekvenciáit a büntetés-végrehajtási bíró vonja le. Az ellenkező értelmezés ahhoz a képtelen eredményhez vezetne, hogy ameddig az ügyet érdemben eldöntő perbíró – járulékos kérdésben hozott – döntése utólag megváltoztatható, addig a büntetés-végrehajtás körébe tartozó valamely nem érdemi rendelkezés nem. A Bv. tvr. 6. §-ának (7) bekezdése alapján – eltérő rendelkezés hiányában – a büntetés-végrehajtási bíró eljárására a különleges eljárás szabályai irányadók. Mivel a Bv. tvr. a büntetőeljárási törvény rendelkezéseit kivétel nélkül mögöttes jogszabályként írja elő, így szükségképpen alkalmazásra kerülhetnek a Be.-nek a különleges eljárásra vonatkozó szabályai is. A különleges eljárások általános szabályait tartalmazó 555. § (2) bekezdés b) pontja az alapügyben ügydöntő határozatot hozó elsőfokú bíróság hatáskörébe utalja a különleges eljárás lefolytatását, de ez az előírás csak eltérő rendelkezés hiányában érvényesül. Jelen esetben a Bv. tvr. 17. §-a eltérő rendelkezés, mivel bv. bírói hatáskörbe utalja a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontjában előírt törvényi előfeltétel megállapítását és emiatt az elítélt feltételes szabadságra bocsátásból kizárását. Ennek megfelelően a bv. bíró döntésének módosítását is a bv. bíró hajtja végre. Ezért az az értelmezés a helytálló, hogy amennyiben a bv. bíró a Btk. 47. § (4) bekezdésének e) pontjában meghatározott feltételeket a jogszabályban – tehát normatívan – előírt tájékoztatás hiányában állapította meg a szabadságvesztés letöltését önhibájából meg nem kezdő elítélttel szemben, úgy a Bv. tvr. 17. § (2) bekezdése alapján hozott jogerős döntését a Be. 557. § (1) bekezdésében szabályozott különleges eljárás rendjében – hivatalból vagy indítványra – megváltoztathatja. A Bv. tvr. 17. §-a alapján hozott jogerős bv. bírói döntés utólagos megváltoztatása – a Be. 557. § (1) bekezdése alapján – értelemszerűen más hibák esetén is megengedett. Nem zárható ki ugyanis, hogy a bv. bíró például az önhiba megállapításával kapcsolatban téved. A legfőbb ügyész indítványában helyesen idézte a Legfelsőbb Bíróság HGy.1855. számú elvi határozatát, amely kimondotta, hogy a Be. 6. § (3) bekezdésének d) pontjában meghatározott többszöri eljárás tilalma kizárólag a bíróság jogerős ügydöntő határozatára vonatkozik. Ügydöntőnek pedig csak azok a határozatok tekinthetők, amelyekben a bíróság a Be. vonatkozó szabályai (Be. 234–256. §-ai) szerint lefolytatott bírósági eljárást követően a törvényes vádról határoz. Az ügy érdemében hoz tehát mindenkivel szemben kötelező érvényű, a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapító vagy őt felmentő ítéletet, illetve eljárást megszüntető végzést. Miként az elvi határozatban vizsgált, a büntetés végrehajtásának kizártságát megállapító végzésnek, úgy a feltételes szabadságra bocsátásból kizárást kimondó bv. bírói végzésnek sincs anyagi jogereje. Így ahhoz, res iudicata (ítélt dolog) hatás nem fűződik. A Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlatában kialakult értelmezés ebben a kérdésben következetes. Ezzel kapcsolatban a – Bv. tvr. 17. §-ának (2) bekezdése szerinti, bv. bíró által lefolytatott feltételes szabadságból kizárást kimondó büntetés-végrehajtási ügyben a kizárás megváltoztatása érdekében a terhelt által benyújtott felülvizsgálati indítványt elutasító – Bfv.III.629/2010/2. számú végzés a következőket tartalmazza: „...az ügydöntő határozat ügydöntő tartalma egyben – értelemszerűen – azt is jelenti, hogy a jogerőssé válásának anyagi és alaki jogerőhatása egyaránt van. Alaki jogerő folytán a határozat rendes perorvoslattal nem változtatható meg. Anyagi jogerő alapján pedig a büntetőjogi főkérdésről való döntés végrehajtható. Az ügydöntő határozatokkal szemben igénybe vehető rendkívüli jogorvoslatok rendeltetése éppen az, hogy – bizonyos feltételek mellett – lehetőség legyen az anyagi jogerő felbontására is. A nem ügydöntő határozatok-a fellebbezési jog folytán -alaki jogerőre természetesen képesek, azonban -tartalmuk miatt-anyagi jogerőhatásuk nincs. Ehhez képest annak sincs elméleti akadálya, hogy az általuk eldöntött kérdés újból eldönthetővé váljon, illetve ez nem rendkívüli jogorvoslatokhoz kötött. Gyakorlatilag pedig a Be. XXIX. Fejezetének rendeltetése épp az, hogy a határozat alakilag jogerős tartalma utóbb újból eldönthetővé, az alaki jogerő felbonthatóvá váljon. Azért van erre lehetőség, mert ilyenkor az alaki jogerőhöz egyben nem társul anyagi jogerő. Mindez pedig összhangban áll azzal, hogy a határozat ügydöntő tartalma ezúton nem, csupán rendkívüli jogorvoslatokkal válik ismét peresíthetővé.

- 188 -

Kétségtelen, hogy a Be. 557. § (1) bekezdése kifejezetten olyan körben biztosítja az alaki jogerő felbontását, ami az adott ügyben a kifogás tárgya. Ehhez képest pedig – az 1979. évi 11. tvr. (Bv. tvr.) 6. § (7) bekezdése értelmében – a különleges eljárás lehetősége adott.” A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa a jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében [Be. 439. § (1) bekezdés a) pont] a jogegységi indítványnak helyt adott és a Be. 443. §-ának (2) bekezdése alapján a rendelkező részben foglaltak szerint határozott. Határozatát a Be. 445. §-ának (2) bekezdése, illetőleg a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2010. július 5. Dr. Baka András s. k., a jogegységi tanács elnöke, Dr. Kónya István s. k., előadó bíró, Dr. Édes Tamás s. k., bíró, Dr. Akácz József s. k., bíró, Dr. Katona Sándor s. k., bíró. 3/2010. Büntető jogegységi határozat A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész indítványára lefolytatott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2010. év október hó 27. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A terhelt terhére benyújtott ügyészi felülvizsgálati indítvány a büntethetőség elévülését nem szakítja félbe. Indokolás A legfőbb ügyész a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 440. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott jogkörével élve a Be. 439. §-a (1) bekezdése a) pontjának második fordulatára hivatkozva az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta abban az elvi kérdésben, hogy az ügyész által a terhelt terhére előterjesztett felülvizsgálati indítvány a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 35. §-ának (1) bekezdése szerint félbeszakítja-e a büntethetőség elévülését. Az e kérdést érintő ítélkezési gyakorlat megosztottságának alátámasztására a következő két határozatot hozta fel: a) A Legfelsőbb Bíróság az 1997. évi november hó 5. napján meghozott Bfv. III. 1.143/1997/5. számú (BH 1998/162. szám alatt a Bírósági Határozatokban is közzétett) végzésével – a megyei főügyészség felülvizsgálati indítványát elbírálva – a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság Bf.74/1997/3. számú végzését hatályon kívül helyezte, s a terhelttel szemben indított büntetőeljárást – elévülés címén – megszüntette. Az eljáró tanács utalt arra, hogy a Btk. 35. §-ának (1) bekezdése nem az ügyfélnek, hanem az ügyben eljáró hatóságnak az elkövető ellen foganatosított eljárási cselekményéhez fűz elévülést megszakító hatást. A vádirat benyújtását követően pedig az ügyész a büntetőperben már nem eljáró hatóság, hanem ügyfél, ebből következően az általa a terhelt terhére bejelentett rendes jogorvoslat nem szakítja félbe az elévülést. Más viszont a helyzet a felülvizsgálati indítvány esetében, azt ugyanis az ügyész büntetőügyben eljáró hatóságként terjeszti elő, ennélfogva annak elévülést félbeszakító hatása van. A konkrét ügyben azonban a felülvizsgálati indítvány benyújtásának időpontjában az elévülési idő eltelt, így az indítványnak nem lehetett a büntetőeljárás folytatását eredményező következménye. b) A Legfelsőbb Bíróság a 2010. május 25-én kelt Bfv. III. 1.002/2009/16. számú végzésével – a Fővárosi Főügyészség felülvizsgálati indítványait elbírálva – a Budai Központi Kerületi Bíróság végzését hatályon kívül helyezte, s a terheltekkel szemben magánokirat-hamisítás vétsége miatt indult büntetőeljárást – elévülés címén – megszüntette. A határozat indokolása szerint a felülvizsgálattal érintett terheltek esetében az elévülést félbeszakító utolsó eljárási cselekmény a 2006. augusztus 1-jei vádemelés volt. Az e napon újra elkezdődő elévülést nem szakították félbe a Fővárosi Főügyészség felülvizsgálati indítványai sem, mert a vádemelést követően – ideértve az ügydöntő határozat jogerőre emelkedése utáni időszakot is – az ügyész ügyféli eljárási pozícióban van, következésképpen büntetőügyben eljáró hatóságnak nem tekinthető. A legfőbb ügyész a Legfelsőbb Bíróság Bfv. III. 1.143/1997/5. számú végzésében kifejtett állásponttal értett egyet. Érvelése szerint a fellebbezés és a felülvizsgálati indítvány joghatásának különbözősége a rendes és rendkívüli jogorvoslatok eltérő

- 189 -

sajátosságából fakad. A rendkívüli jogorvoslatok esetében az alapeljárás befejezettsége folytán a felülvizsgálati indítvány benyújtásakor nincs folyamatban olyan bírósági eljárás, amelyben az ügyész ügyfél pozícióban lenne. A terhelt terhére irányuló felülvizsgálati indítvány az újabb bírósági eljárás megindítását eredményező „kezdőirat”, amely az elévülés félbeszakításának kiváltása szempontjából nem a fellebbezéssel, hanem a vádemeléssel esik egy tekintet alá. Minthogy célja a terhelt büntetőjogi helyzetének súlyosítása érdekében az eljárás újraindítása, a legfőbb ügyész indítványozta, hogy a jogegységi tanács határozatában mondja ki, miszerint az ilyen ügyészi felülvizsgálati indítvány benyújtása a büntethetőség elévülését félbeszakító eljárási cselekménynek tekintendő. –o– A jogegységi tanács az indítványt – minthogy az abban felvetett elvi kérdésben a jogegységi határozat meghozatalát maga is szükségesnek látta – alaposnak tartotta, az indítványozónak a jogkérdés megoldására vonatkozó javaslatával azonban nem értett egyet. A Btk. 35. §-ának (1) bekezdése értelmében a büntethetőség elévülését félbeszakítja a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak az elkövető ellen a bűncselekmény miatt foganatosított eljárási cselekménye. Büntetőügyben eljáró hatóság az, amely a bűncselekmény miatt a terhelttel szemben eljárási cselekményt – az eljárás előbbre vitelét szolgáló, a büntetőeljárási jogban szabályozott intézkedést – foganatosíthat. A vádemeléssel bezáróan ilyennek kell tekinteni az ügyészséget, azt követően pedig a bíróságot, mivel az eljárás bírósági szakaszában eljárási cselekmények elrendelésére és végrehajtására kizárólag a bíróság jogosult. A vádirat benyújtásával az ügyész ügyféli pozícióba kerül, mely eljárásjogi helyzete már nem jogosítja fel a terhelt ellen irányuló intézkedések megtételére, hanem arra csupán indítványt tehet. Ebből következően az alapeljárásban az ügyész által tett indítványok és rendes jogorvoslatok valóban nem alkalmasak az elévülés félbeszakítására. Ugyanez a helyzet a rendkívüli jogorvoslatok esetében is. Ekként téves az indítványozónak az ezzel ellentétes érve, hogy a felülvizsgálati indítvány – mivel benyújtásakor nincs folyamatban olyan bírói eljárás, amelyben az ügyész ügyféli pozíciót töltene be – újabb eljárás megindítását eredményező „kezdőirat”, ezért az elévülés félbeszakításának kiváltása szempontjából nem a fellebbezéssel, hanem a vádirattal esik egy tekintet alá. A vádirattal az ügyész – mint a büntetőügyben a nyomozás során eljáró hatóság – a büntetőeljárás bírósági szakaszába juttatja az ügyet, amelynek keretében a bíróságnak a szükséges eljárási cselekmények elvégzését követően a vád kapcsán ügydöntő határozatot (bűnösséget megállapító vagy felmentő ítéletet, illetőleg megszüntető végzést) kell hoznia. A jogerős ügydöntő határozat meghozatalával büntetőeljárás már valóban nincs folyamatban, a terhelt terhére szóló rendkívüli jogorvoslati indítványok (felülvizsgálati indítvány, perújítási indítvány) előterjesztésére vonatkozó ügyészi jogosultság azonban az alapeljárásban betöltött ügyféli pozícióból fakad ugyanúgy, mint a pótmagánvádló és a magánvádló esetében. Az ügyfél által tett indítványokról pedig a bíróság dönt, így arról is, hogy az indítvány szerinti eljárási cselekményt (cselekményeket) foganatosítja-e vagy sem. Ebből következően nem az ügyész által rendkívüli jogorvoslat keretében a terhelt terhére előterjesztett indítvány, hanem a bíróságnak a terhelt ellen végrehajtott eljárási cselekménye szakítja meg az elévülést. Az ellenkező álláspont ahhoz az elfogadhatatlan helyzethez vezetne, hogy a terhelt terhére a törvényben írt hat hónapos határidő eltelte után vagy ismételten előterjesztett felülvizsgálati indítvány újra indítaná az elévülési időt annak ellenére, hogy az indítványt – mint törvényben kizártat – utóbb a bíróság elutasítja. A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa a jogalkalmazás egységének biztosítását célzó jogegységi határozat meghozatalára [Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja] vonatkozóan előterjesztett indítványnak helyt adva a Be. 443. §-ának (2) bekezdése értelmében a rendelkező részben foglaltak szerint határozott. Határozatát a Be. 445. §-ának (2) bekezdése, illetőleg a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2010. október 27. Dr. Baka András s. k. a jogegységi tanács elnöke, Dr. Akácz József s. k. előadó bíró, Dr. Édes Tamás s. k. bíró, Dr. Katona Sándor s. k. bíró, Dr. Horváth Ibolya s. k. bíró.

1/2011. Büntető jogegységi határozat

- 190 -

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa Budapesten, a 2011. év április hó 18. és május 2. napján tartott nyilvános ülésen – a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága elnökének indítványa tárgyában – meghozta a következő jogegységi határozatot: I. A 2010. évi május hó 1. napja előtt jogerősen elrendelt kényszergyógykezelés végrehajtása és felülvizsgálata során a 2009.évi LXXX. törvény 25. §-ának (1) bekezdésével módosított Btk. 74. § (3) bekezdése nem alkalmazható. II. A 2010. május hó 1. napja előtt jogerősen elrendelt kényszergyógykezelés tartama alatt elkövetett újabb büntetendő cselekmény miatt – 2010. május 1. napját követően – ismételt kényszergyógykezelés elrendelésének nincs helye. III. A 2010. május 1. napja után jogerősen elrendelt kényszergyógykezelést követően elkövetett büntetendő cselekmény miatt, amennyiben annak törvényes feltételei fennállnak, a kényszergyógykezelést ismételten el kell rendelni. IV. Ha ideiglenes kényszergyógykezelést rendeltek el, akkor a kényszergyógykezelés tartamának kezdőnapja az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésének a napja. Indokolás A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának elnöke a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) 439. § (1) bekezdés a) pontjának II. fordulatára hivatkozva a 440. § (1) bekezdés a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az ebben felhozott elvi kérdést a kényszergyógykezelés törvényi szabályozásának 2010. május 1-jétől hatályos módosítása alapozta meg. A Btk. 74. §-ának (3) bekezdését módosító 2009. évi LXXX. törvény 25. §-ának (1) bekezdése szerint a kényszergyógykezelés legfeljebb az (1) bekezdés szerinti cselekményre megállapított büntetési tétel felső határának megfelelő ideig, életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntetendő bűncselekmény esetén legfeljebb húsz évig tart. Ha ezt követően az egészségügyről szóló törvényben meghatározott feltételek fennállása miatt szükséges, a kényszergyógykezeltet pszichiátriai intézetben kell elhelyezni. Az új szabályozás mellett a kényszergyógykezelés felülvizsgálatáról szóló Be. 566. §-a változatlan maradt. Az elvi kérdés tehát az, hogy a módosított Btk. 74. § (3) bekezdése vonatkozik-e a 2010. május 1-je előtt jogerősen elrendelt kényszergyógykezelésre vagy sem. Ha igen, akkor milyen eljárást kell követni a felülvizsgálat során, a kényszergyógykezelést meg kell szüntetni, vagy annak megszűnését kell megállapítani a felső tartam lejártakor. Abban az esetben, ha a gyógykezelés továbbra is szükséges, ki intézkedik a beteg intézeti elhelyezéséről. Az indítványozó a kezdeményezésre okot adó pertörténeti előzményekből a következő, ugyanazon tárgyban hozott és az elvi kérdésekben alapvetően eltérő álláspontokat tartalmazó bírósági határozatokra hivatkozott. A) A Fővárosi Bíróság a 6.Bk.1109/2010/6. és a 8.Bk.901/2010/3. számú, első fokon jogerőre emelkedett határozataiban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Btk. 74. § (3) bekezdését kizárólag azokban az eljárásokban kell alkalmazni, amelyekben a terhelt kényszergyógykezelését 2010. május 1. után rendelték el. E határozatok indokolásában kifejtették, hogy az 1979. évi 5. törvényerejű rendelet (Btké.) 4. §-a alapján a Btk. hatályba lépése előtt jogerőre emelkedett határozattal kiszabott fő– és mellékbüntetést, illetve intézkedést a korábbi jogszabály alapján kell végrehajtani. Ebből következően nincs jelentősége annak, hogy a kényszergyógykezelést megalapozó bűncselekmény büntetési tételének felső határa letelt-e vagy sem, ugyanis az intézkedés megszüntetésére kizárólag a Btk. 74. § (4) bekezdése alapján kerülhet sor. Ezen határozatok jogi okfejtése szerint a Btk. 2. §-ának alkalmazása fogalmilag kizárt. E határozatok ellen az ügyészség részéről perorvoslat nem történt, vagyis a Fővárosi Főügyészség is ezt a jogi álláspontot képviseli, amelyet egyébként a Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának többsége követ. B) Ettől eltérő álláspontokat tükröznek a Fővárosi Bíróság 11.Bk.321/2010/11., 11.Bk.937/2010/19. számú határozatai, amelyekben kifejtették, hogy a Btk. 74. § (3) bekezdésében foglalt új szabályt kell alkalmazni függetlenül attól, hogy a kényszergyógykezelést 2010. május 1-je előtt vagy után rendelték el, mert az ellenkező megoldás indokolatlan diszkriminációt eredményezne, és a Btk. 2. §-ának helyes értelméből is ez következik. E jogi álláspont szerint a kényszergyógykezelés nem tekinthető pusztán végrehajtási kérdésnek, mivel speciális szabályok vonatkoznak rá. E határozatok ellen az ügyészség valamennyi esetben fellebbezést jelentett be, azonban a Fővárosi Ítélőtábla ezen határozatokat e tekintetben helybenhagyta, vagyis egyetértett az ott kifejtett jogi megoldással. Ugyanakkor viszont a jogi indokolást tekintve a Fővárosi Ítélőtábla határozatai eltérnek egymástól.

- 191 -

– Az egyik álláspont szerint a Btk. 2. §-ának alkalmazása feltétlenül indokolt, ugyanis a Be. 566. § (1) bekezdés szerinti eljárás lefolytatásakor a terheltre nézve kedvezőbb állapotokat teremtő jogszabály van hatályban. Abban az esetben, ha a büntetési tétel felső határa letelt, a terhelt egészségügyi állapota már nem vizsgálható, mivel az intézkedést mérlegelés nélkül meg kell szüntetni. (1.Bkf.10671/2010/3.) – A másik álláspont szerint a Btk. 2. §-a és az Alkotmány 70/K. §-a alapján a terhelttel szemben a kényszergyógykezelés a tartam letelte után nem folytatható, és az 1979. évi 11. számú törvényerejű rendelet (Bv. tvr.) 84/B. § (1) bekezdés a) pontja szerint a terheltet az intézetből el kell bocsátani. (3.Bkf.11084/2010/4.) – A harmadik érvelés szerint a Be. 566. § szerinti felülvizsgálatban a Btk. 2. §-ának alkalmazása kizárt, ugyanis nem elbírálásról, hanem felülvizsgálatról van szó. Azonban abból, hogy a 2009. évi CXLIX. törvény – a Btk. 74. § (3) bekezdéséhez hasonlóan – 2010. május 1. napjával a Bv. tvr.-be is beiktatta a 84/B. §-t, arra lehet következtetni, hogy a módosítás előtt elrendelt kényszergyógykezelések esetében a Btk. 74. § (3) bekezdés szerinti tartam letelte után a terhelt nem tartható bent az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben. (5.Bkf.11255/2010/3.) A fentiekből megállapítható, hogy a Btk. 74. § (3) bekezdésének alkalmazhatóságát, és a beteg pszichiátriai elhelyezését illetően ellentmondó döntések születnek a Fővárosi Bíróságon és a Fővárosi Ítélőtáblán, s ez a helyzet kizárólag elvi kérdésben adott iránymutatással szüntethető meg. A legfőbb ügyész a BF. 778/2011. számú indítványában kifejtette, hogy a 2009. évi LXXX. törvény nem tartalmaz olyan átmeneti rendelkezést, amely alapján – különös tekintettel a Btké. 4. §-ára – lehetőség lenne a 2010. május 1-je előtt jogerősen elrendelt kényszergyógykezelés végrehajtási szabályainak megváltoztatására. Ezért indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsa akként határozzon, hogy az új büntető jogszabály hatályba lépése előtt jogerőre emelkedett ítélettel elrendelt kényszergyógykezelést a bűncselekmény elbírálásakor hatályban volt büntetőtörvény rendelkezései alapján kell végrehajtani. Álláspontja szerint a 2010. május 1-je után jogerősen elrendelt kényszergyógykezelés alkalmazására okot adó bűncselekményre megállapított büntetési tétel felső határának eltelte esetén a kényszergyógykezelést megszüntetni, vagy a megszűnését megállapítani nem kell. Az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) és 440. §-ának (1) bekezdés a) pontja alapján a Legfelsőbb Bíróság elnöke által előterjesztett elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala szükséges. Ennek érdekében a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa a Be. 442. §-a (3) bekezdése szerint nyilvános ülést tartott, amelyen a legfőbb ügyész az írásbeli indítványában foglaltakkal egyezően szólalt fel. A jogegységi indítvány az alábbiak szerint alapos. I. A Jogegységi Tanács álláspontja szerint a Fővárosi Bíróság A) pont alatt ismertetett jogi megoldása a helyes, ugyanis a módosított Btk. 74. § (3) bekezdése a 2010. május 1-je előtt jogerősen elrendelt kényszergyógykezelések esetében nem alkalmazandó. Ez nem ellentétes a nulla poena sine lege általános jogelvével, ugyanis maga a kényszergyógykezelés, mint büntetőjogi intézkedés a Btk. 74. § (3) bekezdésének módosításával nem szűnt meg, mindössze a határozatlan tartam relatíve határozottá vált. Ez a változás pedig kizárólag az intézkedés végrehajtását érintette az intézmény érintetlenül hagyása mellett. Az ítéletet pedig az eredeti rendelkezés szerint kell végrehajtani. Ez az értelmezés felel meg a Bv. tvr. 5. §-ának, mely szerint a büntetést és az intézkedést az ítéletben, illetőleg a jogszabályban meghatározott tartamban kell végrehajtani. Ebből viszont következik, hogy a 2010. május 1-je előtt jogerősen elrendelt kényszergyógykezelés csak és kizárólag a Be. 566. §-a szerinti felülvizsgálat során, mégpedig a szükségesség vizsgálata körében hozott bírósági határozat keretében szüntethető meg, a megváltozott tartamra tekintettel nem. Ezt erősíti meg, hogy a törvényhozó a 2009. évi LXXX. törvény 25. §-ával kapcsolatosan a törvény hatályba lépésével egyidejűleg nem alkotott átmeneti rendelkezést. Erre tekintettel nincs törvényes alapja a módosított Btk. 74. § (3) bekezdése visszaható hatálya kimondásának, és annak a 2010. május 1-je előtt elrendelt kényszergyógykezelések felülvizsgálata során történő alkalmazásának. Ugyanakkor a Btk. 2. §-ára történő hivatkozás a büntetőjogi felelősség kérdésének jogerős lezárását követően téves. A kényszergyógykezelés felülvizsgálata során a Btk. 2. §-ában írt időbeli hatály érvényesülése fogalmilag kizárt. Az elkövetéskor illetve az elbíráláskor hatályban lévő törvény alkalmazása szempontjából kizárólag az elkövetési magatartás vizsgálható. Ez viszont a terhelt felmentésével és a kényszergyógykezelés elrendelésével a jogerős határozat meghozatalával végérvényesen megtörtént. A cselekmény jogerős elbírálása után tehát a Btk. 2. §-ában írtak vizsgálatára és alkalmazására már nem kerülhet sor, vagyis a kényszergyógykezelés felülvizsgálata során nem az időbeli hatály dönti el az alkalmazandó jogszabályok körét. Az intézkedés – rendeltetésével magyarázható – sajátossága, hogy a törvény a Btk.-ban felsorolt büntetések és intézkedések közül kizárólag a kényszergyógykezelés végrehajtására írja elő kötelezően a rendszeres és folyamatos felülvizsgálatot.

- 192 -

A Be. 566. §-ának (2) bekezdése szerint a bíróság a kényszergyógykezelés megkezdésétől számított hat hónap letelte előtt a kényszergyógykezelés szükségességét hivatalból felülvizsgálja. Ennek magyarázata kétség kívül az, hogy senki ne legyen szükségtelenül megfosztva személyi szabadságától. Ugyanakkor a 2010. május 1-je előtt elrendelt kényszergyógykezelések felülvizsgálata során továbbra is kizárólag a terhelt egészségügyi állapotára figyelemmel lehet dönteni az intézkedés megszüntetéséről. II. A 2010. május 1-jén hatályba lépett módosítást megelőzően a kényszergyógykezelés határozatlan tartamú volt, és mindaddig tartott, amíg a beteg állapotában nem következett be olyan jelentős egészségügyi változás, amelynek következtében az intézkedés megszüntetésére, a beteg elbocsátására vagy szociális otthoni elhelyezésére kerülhetett sor. Mivel az intézkedés végrehajtása egyéb szempontokat nem vett figyelembe, a kényszergyógykezelés ismételt elrendelése is szükségtelen volt. A 2009. évi LXXX. törvény 25. § (1) bekezdésével módosított Btk. 74. § (3) bekezdése szerint a kényszergyógykezelés relatíve határozott tartamúvá vált, és az elrendelésére okot adó bűncselekmény büntetési tételének felső határáig tarthat. Ebből következően a 2010. május 1-je után elrendelt kényszergyógykezelés esetében az új törvény alkalmazása kötelező. Ugyanakkor, mivel a 2010. május 1-je előtt jogerősen elrendelt kényszergyógykezelés az elrendeléskor hatályban volt törvény szerint határozatlan tartamú volt, az ezt követően elrendelt relatíve határozott tartamú kényszergyógykezelés nem hajtható végre, ugyanis a határozatlan tartamú intézkedés végrehajtása tovább folytatódik. Ebből következik viszont az, hogy a 2010. május 1-je előtt jogerősen elrendelt, vagyis határozatlan tartamú kényszergyógykezelés esetében az intézkedés ismételt elrendelésének nincs helye. III. Ha a büntetendő cselekmény elkövetőjével szemben 2010. május 1-jét követően már jogerősen elrendeltek kényszergyógykezelést, és az ezt követően megvalósított újabb cselekménye is a Btk. 74. §-ának (1) bekezdése alkalmazását indokolja, úgy a kényszergyógykezelést ismét el kell rendelni a Btk. 74. §-ának (3) bekezdésében előírt felső határ megállapításával. Ebben az esetben a kényszergyógykezelés végrehajtása a rövidebb tartamig párhuzamosan, annak befejezése után pedig legfeljebb a hosszabb tartam leteltéig tarthat. IV. Figyelemmel arra, hogy a 2010. május 1-je után elrendelt kényszergyógykezelés relatíve határozott tartamúvá vált, és a lehetséges tartam a módosított Btk. 74. § (3) bekezdése szerint az elrendelésre okot adó bűncselekmény büntetési tételének felső határa, életfogytig tartó szabadságvesztés esetén legfeljebb 20 év, a kényszergyógykezelést elrendelő határozatban a tartam felső határát meg kell állapítani. Különösen indokolt ez abban az esetben, ha több személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó bűncselekmény kerül elbírálásra. Abban az esetben, ha az ügyben ideiglenes kényszergyógykezelést is elrendeltek, az abban eltöltött idő beszámítására a Btk. 99. § alapján nincs törvényes lehetőség. Ugyanakkor az ideiglenes kényszergyógykezelés alatt is folyamatos a beteg gyógyítása, amelyet figyelembe kell venni. Ennek megfelelően a tartam lejáratát az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésének kezdőnapjának figyelembevételével kell meghatározni. Ezt az értelmezést alapozza meg a Be. 566. § (2) bekezdése is annyiban, hogy a hat hónapos felülvizsgálati időt is e naptól kell számítani. Ellenben az előzetes letartóztatásban (házi őrizetben) töltött idő az említett határidő számításánál nem vehető figyelembe és beszámításnak sincs helye. A kifejtett jogértelmezésen túl, számos olyan kérdés is felmerült, amelynek a felülvizsgálat során gyakorlati jelentősége lehet. Ilyen eldöntendő kérdés, hogy a felülvizsgálatot végző bíróságnak a – 2010. május 1-jét követő elrendelés esetén – kényszergyógykezelést meg kell szüntetnie, vagy annak megszűnését kell megállapítani a tartam lejárta esetén. A Btk. 74. §-ának (3) és (4) bekezdése a következőket rendeli: „(3) A kényszergyógykezelés legfeljebb az (1) bekezdés szerinti cselekményre megállapított büntetési tétel felső határának megfelelő ideig, életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntetendő bűncselekmény esetén legfeljebb húsz évig tart. Ha ezt követően az egészségügyről szóló törvényben meghatározott feltételek fennállása miatt szükséges, a kényszergyógykezeltet pszichiátriai intézetben kell elhelyezni. (4) A kényszergyógykezelést a (3) bekezdésben meghatározott tartam előtt is haladéktalanul meg kell szüntetni, ha szükségessége már nem áll fenn.” A Bv. tvr. 2010. május 1. napjától hatályos 84/B. § (1) bekezdés a) pontja szerint a beteget azon a napon kell az intézetből elbocsátani, amelyen a Btk. 74. § (3) bekezdése szerinti tartam eltelt, vagy a b) pont szerint, amikor a kényszergyógykezelés megszüntetéséről a bíróság értesítő lapja az intézetbe megérkezik. A Btk. és a Bv. tvr. rendelkezései a kényszergyógykezelés befejezésének két lehetséges esetét különböztetik meg: – ha a kényszergyógykezelésnek a büntetendő cselekményre megállapított büntetési tétel felső határának megfelelő idő – életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegetett büntetendő cselekmény esetén húsz év – letelt,

- 193 -

– ha a kényszergyógykezelést az előbbi időtartam előtt (azon belül) haladéktalanul meg kell szüntetni, mert szükségessége már nem áll fenn. A hatályos (új) szabályozás tehát az időmúlásnak és a további szükségtelenségnek (az elkövető gyógyulásának vagy biológiai állapotában bekövetkezett változásnak) tulajdonít az intézkedés befejezését eredményező hatást. Az időmúlás (abszolút időtartam letelte) nem igényel bírósági döntést, ezért arról formális megszüntető határozatot hozni nem kell, mert az intézkedés ez esetben ipso iure szűnik meg. Az elkövető intézetből elbocsátása pedig igazgatási – és nem bírói – feladat. A másik esetkör – a kényszergyógykezelés szükségességének megszűnése – ellenben (úgy, miként 2010. május 1-jét megelőzően is mindig) az intézkedés Be. 566. §-a szerint elvégzett, tárgyaláson lefolytatott felülvizsgálatának bírósági határozatban megjelenő eredménye, amelyről megszüntető határozatot kell hozni. További megválaszolandó kérdés, hogy a tartam letelte esetén, amennyiben szükséges, ki rendelkezik a beteg pszichiátriai intézetben történő elhelyezéséről. A 2010. május 1. napjával a Bv. tvr.-be beiktatott 84/B. § (2) bekezdése szerint, ha a kényszergyógykezelés megszűnését követően továbbra is fennáll a gyógykezelés szükségessége, a főigazgató főorvos az elbocsátás esedékességének napjával történő elhelyezés érdekében az Eütv.-ben meghatározottak szerint kellő időben kezdeményezi a bíróságnál a kötelező gyógykezelés elrendelése iránti eljárást. Ha a bíróság elrendeli a beteg kötelező gyógykezelését, a főigazgató főorvos – az országos mentőszolgálat útján – intézkedik a beteg átszállításáról a kijelölt pszichiátriai intézetbe. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 2010. május 1. napjával hatályos 200. § (2) bekezdése szerint, a büntetőeljárás során elrendelt kényszergyógykezelés megszűnése esetén, amennyiben a beteg további intézeti gyógykezelése szükséges – az elbocsátás esedékessége napjának megjelölésével – a kényszergyógykezelést végző szerv főigazgató főorvosa a bíróság értesítésével kezdeményezi azt, és javaslatot tesz a gyógykezelést végző pszichiátriai intézetre. Az ezzel egyidejűleg beiktatott (7) bekezdés értelmében, ha a büntetőeljárás során elrendelt kényszergyógykezelés megszűnése után a beteg további intézeti gyógykezelése indokolt, a bíróság a beteg kötelező intézeti gyógykezelését a kényszergyógykezelés megszűnésének napjával rendeli el. A jogegységi tanács az egységes joggyakorlat biztosítása érdekében a jogegységi eljárást lefolytatta, és a felmerült vitás, valamint azzal szorosan összefüggő elvi kérdésekben a rendelkező részben foglaltak szerinti iránymutatást adta. A jogegységi tanács határozata a Be. 443. §-ának (1), (2), (3) és (4) bekezdésein alapszik. Budapest, 2011. május 2. Dr. Kónya István s. k. a jogegységi tanács elnöke, Dr. Varga Zoltán s. k. előadó bíró, Dr. Akácz József s. k. bíró, Dr. Horváth Ibolya s. k bíró, Dr. Katona Sándor s. k. bíró. 2/2011. (X. 14.) Büntető jogegységi határozat A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész indítványára lefolytatott jogegységi eljárásban, Budapesten 2011. évi október hó 3. napján megtartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: Ha a szabadlábon lévő elítélt részére több, összbüntetésbe nem foglalható határozott tartamú szabadságvesztés végrehajtására bocsát ki felhívást a megyei (fővárosi) bíróság bv. csoportja, és az elítélt a felhívásnak nem tesz eleget, a Btk. 47. § (4) bekezdésének e) pontja alapján abból a szabadságvesztésből nem bocsátható feltételes szabadságra, amelyet a végrehajtási sorrend [Bv. tvr. 24/A. § (1) bekezdése] alapján elsőként kell végrehajtani. Indokolás A legfőbb ügyész a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 440. §-a (1) bekezdésének a) pontjában megállapított jogkörében az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi

- 194 -

határozat hozatalát indítványozta, mert a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 47. § (4) bekezdése e) pontjának eltérő jogértelmezését észlelte a bírói gyakorlatban. Az egymással ellentétes jogértelmezést az alábbi határozatokkal szemléltette: I. A terheltet a) 2008. április 21-én jogerősen 1 év 6 hónapi, végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett fiatalkorúak fogházbüntetésére, b) 2009. február 17-én jogerősen – 2008 márciusában elkövetett bűncselekménye miatt – 1 évi, végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre, c) 2010. március 2-án jogerősen – többek között egy 2009. február 23-án elkövetett bűncselekménye miatt – 2 évi és 2 hónapi börtönbüntetésre ítélte a bíróság, és ez utóbbi ítélettel az a) és b) ponttal jelzett, végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett büntetéseinek a végrehajtását is elrendelte. (Zalaegerszegi Városi Bíróság 14. Fk. 8/2008/7., Keszthelyi Városi Bíróság 9. B. 290/2008/7., és Zalaegerszegi Városi Bíróság 2. B. 335/2009/27. számú ítéletei.) A Zala Megyei Bíróság Büntetés-végrehajtási Csoportja 2010. március 29-i határnappal felhívta az elítéltet mindhárom büntetés végrehajtásának megkezdésére. A szabályszerűen kézbesített, a szükséges tájékoztatást is tartalmazó felhívás ellenére a terhelt a határnapot elmulasztotta. Ezért a bíróság az elővezetését rendelte el, amelynek alapján 2010. április 20-án a büntetés-végrehajtási intézetbe (továbbiakban: bv. intézet) előállították. A Zala Megyei Bíróság Büntetés-végrehajtási Csoportjának bírája az F. 31/2010/2. számú, 2010. május 19-én kelt végzésével megállapította, hogy az elítélt, mivel a büntetését önhibájából nem kezdte meg, a Btk. 47. §-a (4) bekezdésének e) pontjában írt okból a felhívásban megjelölt egyik szabadságvesztésből sem bocsátható feltételes szabadságra. Az elítélt fellebbezését elbíráló Zala Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság Bkf. 304/2010/3. számú, 2010. július 9-én jogerőre emelkedett végzésével az első fokon hozott határozatot helybenhagyta. A határozat indokolása szerint a felhívás valamennyi szabadságvesztést tartalmazta, ezért az elítélt mulasztása mindhárom szabadságvesztésre kihat. II. A terheltet a) 2009. január 22-én jogerősen 11 hónapi, végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre, b) 2009. február 12-én jogerősen – 2007. február 24-én elkövetett bűncselekménye miatt – 5 hónapi, végrehajtásában 2 évi próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre, c) 2010. május 31-én jogerősen – 2009. június 6-án elkövetett bűncselekmény miatt – 9 hónapi börtönbüntetésre ítélte a bíróság, egyben elrendelte az a) és b) pontokkal jelzett felfüggesztett szabadságvesztés büntetéseknek a végrehajtását is. (Sátoraljaújhelyi Városi Bíróság 2. B. 415/2007/26., 2. B. 448/2008/10. és 10. B. 237/2009/8. számú ítéletei.) A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság Büntetés-végrehajtási Csoportja 2010. július 6-i határnappal felhívta az elítéltet mindhárom büntetés végrehajtásának megkezdésére. A tájékoztatást is tartalmazó és szabályszerűen kézbesített felhívás ellenére a terhelt a határnapot elmulasztotta, a szabadságvesztést csak 2010. július 19-én kezdte meg. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság Büntetés-végrehajtási Csoportjának bírája (továbbiakban: bv. bíró) a Bv. 778/2010/3. számú, 2010. augusztus 25-én kelt végzésével megállapította, hogy a terhelt feltételes szabadságra bocsátása mindhárom büntetés tekintetében kizárt. Az elítélt fellebbezését elbírálva, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 7.Bkf. 1585/2010/2. számú, 2010. szeptember 27-én jogerőre emelkedett végzésével az elsőfokú határozatot megváltoztatta, és a b) és c) ponttal jelzett, vagyis a 9 hónap és 5 hónap tartamú szabadságvesztések tekintetében a feltételes szabadság kizárásáról szóló elsőfokú rendelkezést mellőzte, azt csupán a leghosszabb tartamú, az elítélt által már ténylegesen töltött, 11 hónapi börtönbüntetés tekintetében tartotta törvényesnek. Indokai szerint bár a terhelt ugyanarra az időpontra valóban három letöltendő szabadságvesztésre kapott felhívást, azonban fizikailag egy időben csak egy büntetést tud tölteni. Így önhibája is csak egy, az elsőként foganatba vett büntetése tekintetében állapítható meg. A több határozott tartamú, összbüntetésbe nem foglalható szabadságvesztéseket ugyanis nem egységként kezelve, azok tartamát nem összeadva, hanem egymást követően és külön-külön, az 1979. évi 11. számú törvényerejű rendeletben (továbbiakban: Bv. tvr.) 24/A. §-ában meghatározott sorrendben hajtják végre. Ezért az elsőként végrehajtásra kerülő ítélet az, amelynél az önhiba szóba jöhet, hiszen a sorrendben következőt már csak ezt követően lehet végrehajtani. A legfőbb ügyész annak az elvi kérdésnek az eldöntését indítványozta, hogy a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontjának alkalmazása során az elítélt mely büntetéséből nem bocsátható feltételes szabadságra abban az esetben, ha önhibájából olyan felhívásnak nem tesz eleget, amely több szabadságvesztés letöltésének megkezdésére irányul. Jogi álláspontja szerint – a Btk. módosításáról szóló 2009. évi LXXX. törvény 9. §-ához fűzött indokolásban kifejtett jogalkotói akaratra is figyelemmel – az eltérően értelmezett törvényszövegben a szabadságvesztés „letöltés meg nem kezdése” fogalom a felhívásra történő jelentkezés elmaradását jelenti, ezért az elítélt mulasztása valamennyi, a felhívásban megjelölt büntetés tekintetében megállapítható. Miután a végrehajtás sorrendjét a 17/1997. (V. 9.) IM rendelet 8. §-a szerint a bv. intézet a befogadás után határozza meg, a II. pont alatt írt jogi álláspont szerint valamennyi esetben csak a távol maradó terhelt kézre kerülését követően lehetne kimondani, hogy melyik büntetés megkezdését mulasztotta el.

- 195 -

További érvei szerint a javaslatával egyező következtetést alapoz meg a Bv. tvr. 6/A. § (1) bekezdése d) pontjával való egybevetés is. E szerint a bv. bíró lakcímfigyelést, körözést rendelhet el, illetőleg elfogató parancsot bocsáthat ki annak az ismeretlen helyen tartózkodó elítéltnek a felkutatása érdekében, aki a szabadságvesztés büntetésének letöltését „nem kezdte meg”. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa megállapította, hogy a Be. 439. §-ának (1) bekezdés a) pontjában megkívánt törvényi előfeltételek megvalósultak és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat meghozatala szükséges. Az indítványt ebben a részében alaposnak tartotta; az indítványozónak a jogkérdés megoldására vonatkozó javaslatával azonban csak annyiban értett egyet, hogy a „letöltés meg nem kezdése” fogalom alatt a szabályszerűen kézbesített, figyelmeztetést is tartalmazó felhívásban megjelölt határnapon történő meg nem jelenés értendő. Azt a legfőbb ügyészi álláspontot viszont, miszerint ez a mulasztás valamennyi, a felhívásban megjelölt szabadságvesztésre kihatna, a Jogegységi Tanács nem osztotta. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontjában foglalt törvényi előírás értelmezésével annak a hatályba lépését (2009. augusztus 9. napját) követően a Legfelsőbb Bíróság a 82. számú büntető kollégiumi véleményben, majd a 2/2010. (VII. 16.) BJE számú jogegységi határozatban – más aspektusból – már foglalkozott. Ennek során úgy foglalt állást, hogy bár a feltételes szabadságot az önhiba miatt kizáró új jogszabály a Btk.-ban került elhelyezésre, – a módosításhoz fűzött indokolásból is kitűnően – az erről szóló határozat meghozatala a büntetés-végrehajtási jog területére tartozik. Ebből a megállapításból következően az indítványban felvetett elvi kérdés is a végrehajtási jog oldaláról megközelítve válaszolható meg. A Be. 590. § (1) bekezdése csupán azt az általános szabályt tartalmazza, hogy a büntetések végrehajtására az a bíróság intézkedik, amelynek eljárásában a határozat jogerőssé válik. A végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó ítélet jogerőre emelkedését követően a bíróság (a büntetés-végrehajtási csoport) teendőit a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet (a Bhr.), továbbá a Bv. tvr, valamint a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/l996. (VII. 12.) IM rendelet, és a szabadságvesztés kezdő és utolsó napjának megállapításáról szóló 17/1997. (V. 9.) IM rendelet határozzák meg. E szabályok értelmében a szabadlábon lévő elítélt részére – a figyelmeztetést is tartalmazó – felhívás megküldéséről, annak eredménytelensége esetén pedig a terhelt elővezetéséről a bv. bíró gondoskodik [Bhr. 23. § (3) bekezdése, 25. § (1) bekezdése], és ha annak előfeltételei fennállanak, a bv. bíró intézkedik elfogatóparancs kibocsátásával az elítélt körözéséről is [Bv. tvr. 6/A. § (1) bekezdés]. Az, hogy a szabadlábon lévő elítélten több, összbüntetésbe nem foglalható szabadságvesztést kell végrehajtani, három esetkörben fordulhat elő. Egyfelől, ha a végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó ítéletben a korábban kiszabott szabadságvesztés végrehajtását rendelik el. Ez esetben azokról az ítélő bíróság egy időben állít ki értesítést, így szükségképpen több felhívást kell kézbesíteni az elítéltnek. Másrészt, ha a terheltet egymással semmilyen kapcsolatba nem hozhatóan, többször ítélik végrehajtandó szabadságvesztésre, és ezek nem foglalhatók összbüntetésbe. Ekkor a perbíróságok által külön-külön kiállított értesítések alapján az egy időben kézbesített felhívás kizárólag a bv. csoport adminisztratív döntésén múlik, hiszen a felhívások kibocsáthatóak lennének más-más időpontokra szólóan is. Harmadrészt, ha a végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó ítéletben a korábban engedélyezett feltételes szabadságot megszüntetik. Bár a perbíróság azokról is egy időben állít ki értesítést, azonban az elítélt nem a Btk. 47. § (4) bekezdésének e) pontja, hanem a) pontja alapján lesz kizárva a feltételes szabadságra bocsátásból, emiatt a felmerült jogkérdés szempontjából ez az esetkör nem releváns. Az első két esetben az a körülmény, hogy több szabadságvesztés végrehajtására kell kiadni a felhívást, még nem eredményezi azt, hogy a terhelt a mulasztása esetén valamennyi büntetése tekintetében elesik a feltételes szabadság kedvezményétől. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa ebben a kérdésben a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróságnak a II. ponttal jelzett álláspontjával értett egyet. Kétségtelen, ha a terhelt a megjelölt határidőben a bv. intézetben nem jelenik meg, formálisan a felhívásban szereplő valamennyi végrehajtandó szabadságvesztés büntetésének a megkezdését elmulasztotta. A büntetéseit azonban – eltérően a felfüggesztett szabadságvesztésektől, ahol a Btk. 91. §-ának (5) bekezdése értelmében valamennyi próbaidő párhuzamosan telik – nem egyszerre, egy időben, hanem egymást követően, a büntetés-végrehajtási jogszabályban meghatározott sorrendben hajtják végre. Miután a terhelt sem fogalmilag, sem ténylegesen egyszerre több végrehajtandó szabadságvesztést nem tölthet, ezért a Bv. tvr. 24/A. §-a és 48. § (4) bekezdése, illetve a 17/1997. (V. 9.) IM rendelet 8. §-ának (1) és (2) bekezdése határozza meg a végrehajtási, illetve foganatba vételi sorrendet. Függetlenül tehát attól, hogy az elítéltnek a perbírósági értesítők alapján több szabadságvesztésről kell vagy kellett felhívást kiadni, illetve vele szemben esetleg több elfogató parancs is kibocsátásra került, az elítélt a több büntetése közül mindig csupán egynek a végrehajtását tudja ténylegesen megkezdeni. Az elsőként végrehajtandó szabadságvesztést a befogadását követően a bv. intézet határozza meg. A további, még letöltésre váró szabadságvesztések végrehajtása pedig kötelező jelleggel, a jogszabály szerinti sorrendben folyamatosan történik, azokra az elítéltnek akarati ráhatása nincs.

- 196 -

A büntetés-végrehajtási szabályokból következően tehát a további szabadságvesztésekre a Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontjában írt, a „letöltés” önhibából történő meg nem kezdése fogalom már nem vonatkoztatható, az elítélt önhibája csak az elsőként foganatba vett szabadságvesztéshez kapcsolható. Abban az esetben ugyanis, amikor a korábbi felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását rendelik el az újabb ítéletben, a szabadságvesztések találkozása szükségszerű. Amikor egymástól függetlenül kiszabott szabadságvesztések végrehajtására adnak ki egyszerre több felhívást, a szabadságvesztések találkozása esetleges, de egyik sem értékelhető az elítélt terhére. Mindkét esetben az elítélt ténylegesen csak egy büntetés tekintetében valósíthatja meg a törvény által szankcionált mulasztást. A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Tanácsa a jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében [Be. 439. § (1) bekezdés a) pont], a Be. 440. § (1) bekezdésének a) pontja, valamint 443. § (1), (2) és (4) bekezdése alapján a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, s határozatát a Be. 445. §-ának (2) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben közzéteszi. Budapest, 2011. október 3. Dr. Kónya István s. k. a jogegységi tanács elnöke, Dr. Horváth Ibolya s. k. előadó bíró, Dr. Akácz József s. k. bíró, Dr. Katona Sándor s. k. bíró, Dr. Varga Zoltán s. k. bíró, a jogegységi tanács tagjai.

3/2011. (X. 14.) Büntető jogegységi határozat A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Büntető Jogegységi Tanácsa a Legfelsőbb Bíróság elnökének indítványa alapján lefolytatott jogegységi eljárásban Budapesten a 2011. év október 5. napján tartott nyilvános ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: I. Azok a részesi cselekmények, amelyek a folytatólagosság körébe nem vonható több ugyanolyan tettesi alapcselekményhez kapcsolódnak akkor sem alkotnak folytatólagos törvényi egységet, ha a részesi magatartások kifejtésére rövidebb időszakon belül került sor, a részesi akarat-elhatározás egységes volt, és a tettesek cselekményei is rövid időközökkel ugyanazon sértett sérelmére valósultak meg. A részes bűncselekményeinek rendbelisége és minősítése a tettesi alapcselekményekhez igazodik. II. Amennyiben a felbujtó rendszeres haszonszerzésére törekedve több tettest bír rá ugyanolyan vagy hasonló egy-egy olyan bűncselekmény elkövetésére, amelynek az üzletszerű elkövetés a minősítő körülménye, e minősített esetért felelősséggel csak akkor tartozik, ha az üzletszerűség a tettesi bűncselekmény tekintetében is megállapítható. Egyébként a felbujtó ilyen magatartása kizárólag a büntetés kiszabása körében értékelendő. Ez az elv értelemszerűen vonatkozik arra az esetre is, ha a többszöri felbujtás olyan alapcselekményeket vált ki, amelyeket társtettesek nem üzletszerűen követnek el, továbbá arra a bűnsegédre is, akinek cselekménye nem üzletszerűen elkövetett tettesi alapcselekményekhez kapcsolódik. Indokolás I. A Legfelsőbb Bíróság elnöke – a Békés Megyei Bíróság Büntető Kollégiuma vezetőjének valamint a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság Büntető Kollégiuma vezetőjének ehhez csatlakozó kezdeményezésére, mert illetékességi területén, illetőleg e megyék bíróságai között eltérő ítélkezési gyakorlatot észlelt – a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 440. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta:

- 197 -

– abban az elvi kérdésben, hogy miként kell minősíteni a részesek folytatólagosság feltételeinek egyébként megfelelő cselekményeit, amelyek több önálló tettes egyszeri bűncselekmény elkövetéséhez kapcsolódnak; továbbá – az ezzel összefüggő abban a kérdésben is, hogy a részesnél megállapítható üzletszerűség súlyosabban minősítheti-e a cselekményét akkor is, ha ez a minősítő körülmény a tettesek alapcselekményében nem ismerhető fel. Az eltérő ítélkezési gyakorlatot az alábbi határozatok ismertetésével szemléltette: 1. A Békéscsabai Városi Bíróság az 1.B.218/2008/53. számú ítéletében a II. r. vádlottat bűnösnek mondta ki a Btk. 318. § (1) bekezdésének I. fordulatába ütköző, és a (4) bekezdés a) pontja szerint minősülő, felbujtóként, folytatólagosan elkövetett csalás bűntettének kísérletében. Az elsőfokú ítélet a csalási cselekményeket társtettesként elkövető vádlottak magatartásait is folytatólagosan elkövetettnek minősítette. A Békés Megyei Bíróság az 1. Bf. 203/2009/12. számú végzésével a vádlotti és védelmi oldalról fenntartott fellebbezéssel egyedül érintett II. r. vádlott vonatkozásában az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. 2. A Békéscsabai Városi Bíróság a 11.B.281/2009/60. számú ítéletében az I. r. és a II. r. vádlottat bűnösnek mondta ki – egyebek mellett – a Btk. 318. § (1) bekezdésének I. fordulatába ütköző, a (6) bekezdés b) pontja szerint minősülő csalás bűntettében. A történeti tényállás lényege szerint e két vádlott az ügy további tíz vádlottját összesen 11 alkalommal arra bírta rá, hogy e vádlottak hamis munkáltatói igazolások felhasználásával a saját nevükben, ám az I. r. és II. r. vádlott részére a sértett pénzintézet által folyósított áruvásárlási hitelből vásároljanak különböző műszaki cikkeket. Az áruvásárlás hét esetben megtörtént, négy esetben a cselekmény kísérleti szakban maradt. A bíróság az I. r. és II. r. vádlottak esetében megállapította a folytatólagosságot a Btk. 12. § (2) bekezdése alapján, mert ugyanolyan bűncselekményeket, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközökben követtek el felbujtóként. Az ítélet szerint az I. r. és a II. r. vádlott hasonló jellegű vagyon elleni bűncselekményeket követtek el, ezért terhükre az üzletszerű elkövetés is megállapítható volt. A városi bíróság a tettesek által elkövetett cselekményeket kizárólag az okozott kár nagysága szerint csalás vétségeként, illetve csalás bűntetteként minősítette. A másodfokon eljárt Békés Megyei Bíróság az 1.Bf. 86/2010/21. számú ítéletével az ítéletet csak a büntetés kiszabása körében változtatta meg, a cselekmények jogi minősítését illetően az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. 3. A Békéscsabai Városi Bíróság az 1. B. 84/2009/125. számú ítéletében az I. r. vádlottat – egyebek mellett – felbujtóként, folytatólagosan elkövetett csalás bűntettének kísérletében mondta ki bűnösnek. A tényállás lényege szerint az I. r. vádlott rábírta a III. r. vádlottat, hogy valótlan tartalmú munkáltatói igazolás felhasználásával pénzintézeti hitelt igényeljen a banktól. Ez a III. r. vádlott részéről megtörtént. Ezt követően a II. r. vádlott ugyanettől a pénzintézettől személyi kölcsönt igényelt, melyhez csatolta az I. r. vádlott által korábban kifejezetten erre a célra kiállított valótlan tartalmú munkáltatói igazolást. Végül az I. r. vádlott rábírta a IV. r. vádlottat, hogy valótlan tartalmú munkáltatói igazolás felhasználásával áruvásárlási hitelt igényeljen ugyanettől a pénzintézettől. A hitelkérelmeket és a kölcsönkérelmet a pénzintézet elutasította. A fellebbezések folytán másodfokon eljárt Békés Megyei Bíróság a 2. Bf. 191/2010/11. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét az I. r. vádlott tekintetében megváltoztatta: az elsőfokú bíróság által felbujtóként, folytatólagosan elkövetett csalás bűntette kísérleteként értékelt cselekményt – a folytatólagosságot mellőzve – 2 rb. felbujtóként, és 1 rb. bűnsegédként üzletszeren elkövetett és egyben az okozott kár nagysága szerint minősülő csalás bűntette kísérletének értékelte. Kifejtette: „Dogmatikai alapelv, hogy a részesi magatartás járulékos jellegű, melyből az is következik, hogy a részes cselekményének minősítése a tetteséhez igazodik, sőt mi több, a járulékos jelleg olyan erőteljes, hogy tovább menve tettesi cselekmény, vagy annak bizonyítottsága hiányában a részesi alakzat szóba sem jöhet. Ennek megfelelően irányadó az a bírói gyakorlat, hogy a bűncselekmény részesének cselekménye annyi rendbeli, ahány tettesi alapcselekményhez kapcsolódik.” 4. A Békéscsabai Városi Bíróság a 8. B. 365/2009/14. számú ítéletével az I. r. vádlottat – egyebek mellett – folytatólagosan, felbujtóként elkövetett csalás bűntettében mondta ki bűnösnek, mert cselekményeit azonos sértett sérelmére, rövid időközökben, egységes akarat-elhatározással követte el. A tényállás szerint az I. r. vádlott 2006. március és április hónapban rendszeres haszonszerzésre törekedve a II. r., III. r. és IV. r. vádlottakat rábírta arra, hogy saját nevükben áruvásárlási kölcsönöket vegyenek fel valótlan munkáltatói igazolás felhasználásával, s ezért készpénzt adott vagy ígért a kölcsönöket felvevő II. r., III. r. illetve IV. r. vádlottnak. A rábírás eredményeként a II. r. vádlott három esetben, a III. r. vádlott két esetben, a IV. r. vádlott egy esetben igényelt áruvásárlási gyorshitelt ugyanattól a pénzintézettől. A másodfokon eljárt Békés Megyei Bíróság a 2. Bf. 152/2010/9. számú ítéletével az elsőfokú bíróság által alkalmazott minősítést az I. r. vádlott tekintetében megváltoztatta, az általa elkövetett cselekményeket összesen 3 rb. felbujtóként elkövetett, a cselekménnyel okozott kár nagysága és az üzletszerű elkövetés folytán is minősülő csalás bűntettének értékelte, amelyből 2 rb. cselekmény folytatólagos, rámutatva arra, hogy a részesi cselekmény járulékos jellegű, azaz a tettesi cselekményhez kapcsolódik. Az ügyben nem az I. r. vádlott, hanem a II. r. – IV. r. vádlottak voltak azok, akik a sértettel jogviszonyban álltak. 5. A Mátészalkai Városi Bíróság 1. B.4 1/2008/64. számú ítéletével a felbujtó cselekményeit a sértett pénzintézetek számához igazítva minősítette folytatólagosan, üzletszerűen, felbujtóként elkövetett csalás bűntetteként, illetve vétségeként. A másodfokon eljárt Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 2. Bf. 373/2010/4. számú ítéletében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felbujtó bűncselekményeinek „rendbeliségét nem a sértettek száma, hanem a tettesek rendbelisége határozza meg”. Ugyanakkor a másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a Btk. 137. § 9. pontjában írt feltételek fennállása esetén – attól függetlenül, hogy a vádlott által felbujtott személyek csak egy-egy bűncselekményt követtek el, és ezáltal az ő esetükben az üzletszerűség nem állapítható meg – a felbujtó cselekménye üzletszerűen elkövetettként minősül. II.

- 198 -

A bemutatott jogerős bírósági határozatok szerint a bíróságok másodfokon eljárt tanácsai hasonló történeti tényállások mellett ugyanabban a jogkérdésben eltérő jogi álláspontot foglaltak el, következésképpen eltérően minősítették a felbujtó által elkövetett cselekményeket. Az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében tehát elvi kérdésben szükséges állást foglalni. Az indítványozó szerint a Békés Megyei Bíróság 2. Bf. 191/2010/11. számú és 2. Bf. 152/2010/9. számú, továbbá a SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Bíróság 2. Bf. 373/2010/4. számú határozata foglalt el helyes jogi álláspontot az elvi kérdésben. Érveinek lényege a következő: A) A részesi – így a felbujtói – magatartás járulékos. A járulékosság egyrészt azt jelenti, hogy megállapításához minden esetben szükséges egy szándékos tettesi alapcselekmény legalább kísérleti szakig való eljutása, másrészt azt, hogy a részesek soha nem valósíthatnak meg tényállási elemet, harmadrészt pedig azt, hogy a felbujtói magatartás értékelése – ritka kivételektől eltekintve – a tettes cselekményéhez igazodik, annak jogi sorsában osztozik. Ez az egység, illetve halmazat területére is vonatkozik. A Legfelsőbb Bíróság már egy 1977-es, az 1961. évi V. törvény 65. §-ához kapcsolódó eseti döntésében kifejtette: ha a tettesek – bár egy felbujtó ráhatására – önállóan, egymás tevékenységéről nem tudva követik el a bűncselekményt, az általuk megvalósított cselekmények a folytatólagosság egységébe akkor sem vonhatók, ha a felbujtottak ugyanazon sértett sérelmére, azonos módon és időben is összefüggően valósították meg bűncselekményeiket. Ez oknál fogva pedig az ezekre vonatkozó felbujtói tevékenység sem értékelhető egységként (BH 1977/523.). A részesség járulékosságából adódóan a részes cselekményének a jogi minősítése a tettes cselekményéhez igazodik, vagyis a tettes és a részes cselekménye ugyanannak a törvényi tényállásnak a keretei között minősül (BH 2000/186.). A bűnrészesség – a felbujtás és a bűnsegély is – mint járulékos jellegű közreműködés, a bűncselekményben való tettesi alapcselekményt tételez fel, és csakis azzal összefüggésben valósulhat meg (BH 1999/53., 2000/185.). Ugyanezen elveket alkalmazza a Legfelsőbb Bíróság az áfa-visszaigényléssel elkövetett csalási ügyekben is: „A részesi magatartás járulékos jellege azt feltételezi, hogy a tettes magatartása tényállásszerű legyen, azaz bűncselekménynek minősüljön. [...] A részes büntetőjogi felelősségének a megállapításához elégséges annak a megállapítása, hogy a tettes magatartása valamely bűncselekmény törvényi tényállását kimeríti, és a részes a tettessel szándékegységben járt el (BH 1998/110.). A részesek cselekményeinek rendbeliségét illetően következetes az ítélkezési gyakorlat az adócsalási ügyekben is (BH 2001/513., 2010/60.). A Legfelsőbb Bíróság a BH 2011/123. számon közzétett felülvizsgálati ügyben megállapította: „Minden részesség, így a felbujtás is, járulékos elkövetés tettesi alapcselekményt feltételez. A járulékosság azt is jelenti, hogy a részes felelőssége a tettesi alapcselekményhez igazodik: a részes általában azonos bűncselekményért, ritkábban (excessus mandati esetén) enyhébb bűncselekményért felel, mint a tettes. Ebből kiindulva kell a történeti tényállást értékelni. A csalás tettesei azok a személyek, akik az Alapot, mint sértettet (és egyben passzív alanyt) az eljárásba bevont Közalapítványon keresztül tévedésbe ejtve, a valótlan igénylést eszközölték. Miután a történeti tényállásból más nem következik, a csalási cselekmények tettesei: a X., XI., és a XII. r. terheltek, továbbá T. G.-né. A III. r. terhelt az ő tettesi cselekményeiknek a felbujtója. Azok a személyek, akik közreműködtek a hamis tartalmú kérelmek elkészítésében – miután közvetlenül nem ők ejtették tévedésbe a passzív alanyt – nem társtettesek, hanem bűnsegédek. A felbujtó és a bűnsegédek jogi felelősségét a tettesek cselekménye „határolja be”. A Btk. 12. § (2) bekezdése szerint nem bűnhalmazat, hanem folytatólagosan elkövetett bűncselekmény az, ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményt, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközökben többször követ el. A Btk. 19. §-a szerint pedig elkövetők a tettes, a közvetett tettes és a társtettes (tettesek) valamint a felbujtó és a bűnsegéd (részesek). Mindebből következik: ugyanazon elkövető több bűncselekménye kerülhet folytatólagos egységbe. Ugyanakkor a sértetti (passzív alanyi) azonosság a különböző tettesek alapcselekményeit nem olvasztja a folytatólagosság egységébe. Ehhez képest a tettesi alapcselekmények: 4 rendbeli nagyobb kárt okozó csalás és az azzal valós alaki halmazatot alkotó 4 rendbeli magánokirat-hamisítás. E bűncselekményekhez kapcsolódik járulékosan az összes részesi alakzat, így a III. r. terhelt által véghezvitt felbujtás is. A felbujtó személyének azonossága tehát több tettes viszonyában akkor sem eredményezhet folytatólagosságot, ha a részesi akarat-elhatározás egységes és a sértett is azonos. A Btk. Általános Részében nincs olyan rendelkezés, ami a folytatólagosság egységébe olvasztaná azokat a részesi cselekményeket, amelyek tettesi alapcselekménye nem folytatólagos. Ebből következően a III. r. terhelt cselekménye 4 rendbeli csalásra felbujtás. A jogi minősítés szorosan a tettesi alapcselekményhez igazodik, a kár nem összegeződik, így a felbujtó cselekményei e tettesi bűncselekményekkel okozott összes kárra tekintettel nem minősülhetnek súlyosabban.” A kifejtettek a jogegységi eljárás lefolytatására irányuló kezdeményezéssel érintett ügyekben is iránymutatóak. Abból, miszerint a törvény a 12. § (2) bekezdésében a folytatólagosság törvényi fogalmában „elkövető”-t említ, nem következik, hogy a járulékosság elvét figyelmen kívül lehetne hagyni. Azok a határozatok, amelyek a folytatólagosságot állapították meg, tulajdonképpen a törvény által jelenleg nem ismert érték-egybefoglalást alkalmazták. B)

- 199 -

A kezdeményezéssel érintett jogerős határozatokból kitűnően a Békés Megyei Bíróság és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság büntető fellebbviteli tanácsai abban az esetben is megállapították a felbujtó tekintetében az üzletszerű elkövetést, amikor a tettesi alapcselekmények tekintetében külön-külön, a tettesek vonatkozásában az üzletszerűség törvényi előfeltételei nem álltak fenn. A Legfelsőbb Bíróság a már idézett, a BH 2011/123. számon közzétett döntésében e határozatokkal ellentétben megállapította: „A terhelt cselekményeinek üzletszerű minősítése is ellentétes a büntető anyagi jogi rendelkezésekkel. A Btk. 137. §-ának 9. pontja akként rendelkezik, üzletszerűen követi el a bűncselekményt, aki ugyanolyan vagy hasonló jellegű bűncselekmények elkövetése révén rendszeres haszonszerzésre törekszik. A tényállásban nincs adat arra, hogy a X., XI. és XII. r. terheltnek, és T. G.-nének a III. r. terhelt általi felbujtása mikor, azok nagyjából egy időben, vagy eltérően, egymást követve, hosszabb időn át történt. Nem zárható ki az sem, hogy ugyanazon alkalommal egyszerre történt meg a négy tettes felbujtása. Ebből pedig nem vonható megnyugtató jogi következtetés arra, hogy a III. r. terhelt, mint felbujtó ugyanolyan, vagy hasonló bűncselekmények elkövetése révén rendszeres haszonszerzésre törekedett. Ennél is lényegesebb, hogy a tettesi alapcselekmény – még akkor is, ha a kérelmezőknek a kárpótlási eljárásban a kérelmet meg kellett újítaniuk – egyetlen cselekményre korlátozódik mind a négy tettes esetén, semmiképpen nem üzletszerűen elkövetett.” A Btk. 137. §-ának 9. pontjában körülírt üzletszerűség az alanyi oldalon a rendszeres haszonszerzésre törekvést kívánja meg, vagyis azt, hogy az elkövető az ugyanolyan vagy hasonló bűncselekmények véghezvitelét jövedelemszerző forrásnak tekintse. Az üzletszerűség megállapítása szempontjából – alanyi feltételként – annak van jelentősége, hogy a bűncselekményből származó (bármekkora) haszon (saját célú) elérésére törekvésnek egyben át kell fognia az ugyanolyan (vagy hasonló) jellegű bűncselekmény e célból történő ismételt (illetve ismétlődő) elkövetésére vonatkozó akarat-elhatározást is. Ezen szándék megállapítására már következtetési alapot adhat – de nem önmagában – az elkövető életvitele, annak bűnöző jellege, jövedelmi helyzete, illetve a bűncselekményből származó haszon abban betöltött vagy betölteni szándékolt szerepe, aránya.” (HGY 1490.) A jogegységi kezdeményezéssel érintett ügyekben az a közös, hogy a felbujtó több, különböző tettest bírt rá vagyon elleni bűncselekmények elkövetésére, ezáltal törekedett rendszeres haszonszerzésre. Az üzletszerűség azonban a különös részi törvényi tényállás minősített esete, a felbujtó viszont nem a különös részi törvényi tényállást valósítja meg, hanem annak elkövetésére hív fel: a felbujtói tevékenysége üzletszerű, és nem bűncselekmények üzletszerű elkövetésére bírja rá a tetteseket. A felbujtói cselekmények üzletszerűsége azonban nem alapozza meg a Különös Részben üzletszerűen elkövetettként minősített eset megállapítását. (Azt a bűncselekményt, amelynek egyébként minősített esete az üzletszerű elkövetés, a felbujtó nem elkövette, hanem azok elkövetésére üzletszerűen felbujtott.) Ennek értékelésére azonban csak a Btk. 21. § (3) bekezdésében foglalt, a büntetés kiszabására vonatkozó parifikációs rendelkezés keretei között van mód, a felbujtás üzletszerűségét súlyosító körülményként értékelve. Így tehát a többrendbeli, felbujtóként elkövetett vagyon elleni bűncselekmény nem minősülhet üzletszerűként elkövetettnek, ha az egyes vagyon elleni bűncselekményeket elkövető tettesek esetében az üzletszerűség nem állapítható meg. A legfőbb ügyész írásbeli nyilatkozatában [BF. 2458/2011. szám] a jogegységi indítvány álláspontjával értett egyet. Kifejtette: a részes bűncselekményeinek rendbelisége és minősítése a tettesek alapcselekményeihez igazodik. Abból, hogy a Btk. 12. §-ának (2) bekezdése a folytatólagosság feltételeinek meghatározásakor „elkövetőt” említ, nem következik az, hogy a járulékosság elve figyelmen kívül hagyható. Helytállónak tartotta a legfőbb ügyész az indítványozónak azt az álláspontját is, mely szerint, ha a felbujtó több, különböző tettest bírt rá vagyon elleni bűncselekmények elkövetésére és ezáltal törekedett rendszeres haszonszerzésre, úgy felbujtói tevékenysége üzletszerű, de nem bűncselekmények üzletszerű elkövetésére rábírás. Ezen üzletszerűség a bűncselekmények minősítésekor nem vehető figyelembe, csak a büntetés kiszabása során értékelhető súlyosító körülményként. III. A jogegységi tanács megállapította, hogy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a Be. 439. §-a (1) bekezdésének a) és 440. §-ának (1) bekezdés a) pontjai alapján a Legfelsőbb Bíróság elnöke által előterjesztett elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala valóban szükséges. Ezért a Be. 442. §-a (3) bekezdése szerint nyilvános ülést tartott, amelyen a legfőbb ügyész az írásbeli indítványában foglaltakkal egyezően szólalt fel. A jogegységi tanács az indítványozónak, és a legfőbb ügyésznek az elvi jogkérdés megoldására vonatkozó álláspontjával egyetértett, az alábbiak szerint: A jogirodalomban és az ítélkezési gyakorlatban évszázados az egyetértés, amit a pozitív jogi szabályozás is követ: a bűncselekmény tettese az, aki saját magatartásával vagy a bűncselekményért felelősségre nem vonható személy felhasználásával (közvetett tettes) a törvényi tényállást egészében vagy részben megvalósítja; társtettesek pedig azok, akik közös egyetértéssel – szándékegységben – a törvényi tényállást egészében vagy részben együttesen valósítják meg. Ez utóbbi elv alól kivételt csupán az olyan bűncselekmény jelent, amelynek lényegét alkotja, hogy az elkövetéséhez több személy szükséges (pl. fogolyzendülés, vagy a többek által elkövetett erőszakos közösülés stb.), ezért ezen elkövetők esetében a tényállás közös megvalósítói önálló tettesek. Bűnrészes pedig a bűncselekménynek az olyan elkövetője, aki a törvényi tényállás megvalósításában közvetlenül nem vesz részt, ám a tettessel szándékegységben jár el, és a törvényi tényállás megvalósítása nélkül is oksági [felbujtás esetében egyenes oksági, bűnsegély esetében concausalis] kapcsolatba hozható a cselekvősége a legalább kísérleti szakba eljutott tettesi cselekménnyel, mégpedig annak befejezettsége előtt. [Ehhez képest kényszerű kivétel, amikor egy bizonyos bűncselekmény alanya csak speciális tulajdonságokkal rendelkező vagy felruházott személy lehet, és ezzel a személlyel egyetértésben az ilyen tulajdonsággal nem

- 200 -

rendelkező más személy is törvényi tényállási elemet valósít meg. Szemben a hosszabb idő óta már nem követett gyakorlattal, amely ez utóbbi személyt is társtettesnek tekintette, a mai egyöntetű felfogásunk a speciális alannyal együttesen (szándékegységben) tényállást megvalósító személyt bűnsegédként kezeli.] Az elkövetők körének e fogalmi ismérvek szerinti tagozódásából egyenesen következik: a részes cselekménye a tettesi, társtettesi cselekménnyel szemben alárendelt, mert tettesi bűncselekményt feltételez. Nem lehet részességről beszélni, ha nincs legalább kísérleti szakba eljutott tettesi alapcselekmény. Ez a felfogás tükröződik abban: ha a felbujtás lényegét jelentő rábírás annak részéről, akire ez irányul, nem vezet a törvényi tényállás megvalósításának megkezdéséhez sem, a „rábíró” cselekmény – egyéb feltételek mellett – csak büntetendő előkészület. Ugyanígy, a bűncselekmény elkövetését megelőzően kifejtett célzatos segítő tevékenység csak akkor értékelhető bűnsegélyként, ha a tettesi cselekmény már kísérleti szakba lép, egyébként előkészület. Ezekből az összefüggésekből egyenesen következik a részesi bűncselekmény járulékos jellege. Ebben az fejeződik ki, hogy a részesi cselekmény ebben a minőségében (tehát eltekintve azoktól a tényállásoktól, amelyeknél a fogalmilag részesi cselekmény sui generis bűncselekmény) – csak annyiban büntethető, amennyiben az alapcselekmény is büntethető, – a jogi minősítés tekintetében is osztja a tettesi alapcselekmény sorsát, és végezetül – a részesi cselekményre is a tettesi bűncselekmény büntetési tétele vonatkozik (parifikáció). A hatályos büntetőtörvény nem tartalmaz (a korábbi, az 1961. évi V. törvény 15. §-ának megfelelő) olyan szabályt, amelynek értelmében több elkövető esetén az a körülmény, hogy valamelyik elkövetőre súlyosabb büntető rendelkezést kell alkalmazni, más elkövetőre is kihat, amennyiben erről a körülményről az elkövetéskor tudott (így például az egyik elkövetőtárs másik előtt is ismert visszaesői minősége nem alapozza meg a tettestárs vagy részes cselekményének visszaesőkénti értékelését). A részesség járulékos jellege tehát tisztán érvényesül [teljes járulékosság]. A részesi cselekmény járulékosságának iménti értelmezését illetően a jogtudomány és a joggyakorlat mindössze két kivételt ismer: Egyrészt a részes büntethetőségét nem érinti, ha a tettesi alapcselekmény elkövetőjének a kiléte ismeretlen, ez a személy meg nem vádolt, vagy vele kapcsolatban büntethetőséget megszüntető ok (pl. halál, elévülés, kegyelem) következik be. Másrészt nem felel a részes a tettes minőségi túllépéséért, azaz azért, hogy a tettes más törvényi tényállásba illeszkedő, vagy más ilyen bűncselekményt is megvalósít, mint amelyre a rábíró tevékenysége vonatkozik, avagy amelyhez a segítségnyújtása történt. Leszögezhető tehát, hogy a részes felelősségének a terjedelmét mindig a tettesi cselekmény, annak büntetendősége és minősítése határolja be. A részesi felelősség általában véve a tettesi cselekmény minősítésének megfelelő büntetési tételkeretek között érvényesül, kivételképpen lehet a tettesi bűncselekmény minősítésénél enyhébb, de a tettesi bűncselekménynél súlyosabb megítélésű cselekményért a részes nem felelhet. Ezeket a szempontokat kell kiindulásnak tekinteni, amelyek figyelembevételével az indítványban felvetett elvi kérdés helyes megoldása történhet. 1. A Btk. 12. §-ának (2) bekezdése szerint nem bűnhalmazat, hanem folytatólagosan elkövetett bűncselekmény az, ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményt, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközökben többször követ el. A rendelkezésből egyértelmű: kizárólag ugyanannak az elkövetőnek több ugyanolyan bűncselekménye értékelhető a folytatólagosság folytán egy bűncselekményként. A gyakorlatban előforduló azokban az esetekben tehát, amikor a részesi cselekmények több tettes (társtettes) által egymástól függetlenül elkövetett egy-egy ugyanolyan törvényi tényállás alá eső bűncselekményhez kapcsolódnak, – azaz, amikor az egyedüli felbujtó akár azonos, akár különböző alkalmakkor több tettest bír rá arra, hogy egy-egy ugyanolyan bűncselekményt kövessen el, illetőleg a bűnsegéd, a pszichikai vagy fizikai segítő magatartásával különböző tettesek által végrehajtott egy-egy ugyanolyan bűncselekmény elkövetését mozdítja elő – a különböző tettesi bűncselekmények folytatólagossága fogalmilag kizárt. Nincs jelentősége ebből a szempontból annak, hogy a tettesek (társtettesek) által elkövetett ezeknek a bűncselekményeknek a sértettje azonos, és a bűncselekmények rövid időközökkel elkövetettek. A részesi elkövető felelősségének a részesség járulékossága folytán – az előzőekben kifejtett elvek szerint – a tettesi alapcselekmény jogi minősítése határt szab. Minthogy a különböző tettesek egy-egy ugyanolyan bűncselekménye sem vonható a folytatólagosság körébe, nem értékelhető folytatólagos bűncselekmény-egységként, a részesnek ezen tettesek nem folytatólagos alapcselekményéhez kapcsolódó cselekvősége sem, függetlenül attól, hogy a részes akarat-elhatározása egyébként egységes volt, a tettesi alapcselekmények és a részesi magatartások rövid időszakon belül történtek, továbbá attól is, hogy az alapcselekmények sértettje is azonos. A részesi bűncselekmény jogi minősítése – a rendbelisége is – a tettesi alapcselekmény(ek)hez igazodik. Mindezek következtében, amennyiben a jogi minősítés szempontjából a tettesek által elkövetett bűncselekményeknél az elkövetési értéknek, kárnak, vagyoni hátránynak, vagy más mennyiségi kritériumnak jelentősége van, ez a mennyiség a részesi cselekmény jogi minősítése szempontjából sem összegeződik. 2. Az üzletszerű elkövetés tipikusan a vagyon elleni, de gyakran más bűncselekmények minősítő körülménye. Az üzletszerűségnek, mint az elkövető személyéhez tapadó körülménynek elengedhetetlenül szükséges alanyi feltétele, hogy az elkövető saját haszonszerzés érdekében, és azzal az akarat-elhatározással kövesse el a bűncselekményt, hogy a belátható jövőben ugyanebből a célból ugyanolyan, vagy hasonló bűncselekményeket fog elkövetni. Az indítványban ismertetett esetekből kitűnik, nem egységes az ítélkezési gyakorlat abban sem, hogy kizárólag a részesi – praktikusan a felbujtói – oldalon megnyilvánuló üzletszerűség súlyosabban minősíti-e a részesnek a tettesi bűncselekményhez kapcsolódó cselekményét. Az ítélkezési gyakorlatban megfigyelhetők olyan tendenciák, amelyek a részes üzletszerűsége esetén a tettesi alapcselekmény elkövetésének (elkövetőjének) üzletszerűségétől függetlenül, tehát az üzletszerű tettesi elkövetés miatt súlyosabban nem minősülő alapbűncselekmények részesére nézve is megállapítják a bűncselekménynek a tettesi cselekmény

- 201 -

minősítésétől eltérő, súlyosabban minősülő esetét, pusztán azon az alapon, hogy a részes is a bűncselekmény elkövetője, [Btk. 19. § (1) bek.], tehát a Btk. 137. §-ának 9. pontjában az üzletszerű elkövetés feltételeként meghatározott tudati sajátosság minden elkövetőre, így nemcsak a tettesre, hanem a részesre is vonatkozik. A jogegységi tanács – összhangban az indítványozó és a legfőbb ügyész álláspontjával – ezzel a felfogással nem ért egyet. A részesség dogmatikai ismérve, ezáltal járulékos természetének az alapja – amint erre előzőleg már hivatkozás történt – az, hogy a részesi elkövető tényállási elemet, legyen az személyes körülmény, elkövetési mód, eredmény stb. közvetlenül nem valósíthat meg, márpedig bármely minősítő körülmény a törvényi tényállás része, tényállási elem. A részes azért a bűncselekményért felel, amit a tettes elkövet. A járulékosság elve folytán a részes üzletszerűsége esetén is a cselekményének jogi minősítése a tettesi cselekmény jogi minősítéséhez igazodik. A részesi oldalon tehát üzletszerűen elkövetettként akkor minősülhet a bűncselekmény, ha a rábírás maga üzletszerű bűnelkövetésre irányul, avagy a bűnsegéd az üzletszerűen elkövetett tettesi alapcselekményhez nyújt segítséget. Valóban, a Btk. 137. §-ának 9. pontjában az üzletszerűség fogalmát meghatározó értelmező rendelkezés valamennyi elkövetőre – a tettesre, részesre egyaránt – vonatkozik. Nem vonható kétségbe az sem, hogy az a részesi elkövető, akinek cselekményében alanyi ismérvként az üzletszerűség megnyilvánul, ezért a többletért büntetőjogi felelősséget visel. E felelőssége azonban nem a tettesi alapcselekménytől eltérő, annál súlyosabb jogi minősítésben és az ahhoz tartozó súlyosabb büntetési tételkeretek közötti büntetéskiszabásban nyilvánul meg, hanem a tettesi bűncselekmény jogi minősítésének megfelelő büntetési tételkeretek közötti büntetéskiszabás körében, mint súlyosító körülmény nyer értékelést. A Legfelsőbb Bíróság Jogegységi Tanácsa a kifejtetteknél fogva a jogegységi indítványnak helyt adott, és a rendelkező részben írtak szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatát a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése, illetve a Be. 445. §-ának (2) bekezdése értelmében a Magyar Közlönyben közzé teszi. Budapest, 2011. október 5. Dr. Kónya István s. k. a jogegységi tanács elnöke, Dr. Belegi József s. k. előadó bíró, Dr. Demeter Ferencné s. k. bíró, Dr. Márki Zoltán s. k. bíró, Dr. Varga Zoltán s. k. bíró, a jogegységi tanács tagjai. KÚRIA 1/2012. Büntető jogegységi határozat A Kúria büntető jogegységi tanácsa a Kúria Büntető Kollégiuma vezetőjének jogegységi határozat meghozatalára irányuló indítványára Budapesten, a 2012. október 29. napján megtartott ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A Btk. 177/A. § (1) bekezdés a) pontjának első fordulatába ütköző személyes adattal visszaélés vétségének az elkövetője nemcsak az adatvédelmi jogszabályok szerinti adatkezelő, hanem bárki lehet. A Kúria a Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteményében 2003. évi 926. szám alatt közzétett elvi bírósági határozatot a továbbiakban nem tartja irányadónak. Indokolás A Kúria Büntető Kollégiumának vezetője a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 33. § (1) bekezdésének a) pontjában biztosított jogkörében a Bszi. 32. § (1) bekezdésének a) pontja alapján 2012.El.II.JE/B.2/3. számon az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatását indítványozta abban a kérdésben, hogy a személyes adattal visszaélés (Btk. 177/A. §) bűncselekményének elkövetője bárki, vagy csupán az lehet, aki az adatvédelemre vonatkozó törvényi szabályozás szerint adatkezelőnek minősül.

- 202 -

A bírói gyakorlat megosztottságának alátámasztására az indítvány a következő határozatokra hivatkozott. 1. Bírósági Határozatok 2011. évi első számában a 2. sorszám alatt közzétett, a Legfelsőbb Bíróság Bhar.III.285/2010. számú határozatának indokolásában foglaltak szerint az 1978. évi IV. törvény (Btk.) 177/A. § (1) bekezdésébe ütköző személyes adattal visszaélés vétségét csak adatkezelő követheti el, aki az Avtv. 2. § 8. pontja szerint lehet természetes személy és jogi személy, vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet egyaránt. Az adatkezelő az, aki az adatkezelés célját meghatározza, az adatkezelésre vonatkozó döntéseket meghozza, végrehajtja vagy végrehajtatja. A határozat indokolása szerint a másodfellebbezés „tévesen hivatkozik a 2003. évi II. törvény 11. § (1) bekezdésére, mert az „aki” általános alany megjelölésére szolgáló névmás használata nem a bűncselekmény alanyainak a körét bővítette, hanem az Avtv. 2. § 8. pontjában írtakkal konzekvens módon határozta meg a lehetséges adatkezelői kört. A fellebbezésben írtakkal szemben, a HGY. 2003/926. számú döntésben írtak változatlanul irányadók az ítélkezés során, annak pedig, hogy a 2. § 7. pontjából az adatkezelő törvényi meghatározása átkerült a 8. pontba, a tartalmi azonosságra figyelemmel nincs jelentősége. Ugyanakkor viszont a fellebbezés helytállóan idézi az adatvédelmi biztos ajánlásának meghatározását, mivel az teljes egészében összhangban áll az Avtv. 2. § 9. és 10. pontjában írt adatkezelés fogalmával. Mindazonáltal az e pontokban részletezett magatartások, mint adatkezelési tevékenység önmagában nem, hanem az adatkezelő (2. § 8. pont) fogalmával együtt értelmezhető.” 2. A Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteményében a 2003. évben közzétett 926. számú elvi határozatban (Legf. Bír. Bfv.III.2.535/2002/7.szám) a Legfelsőbb Bíróság kifejtette: „A 2003. március hó 1. napjáig hatályban volt büntető anyagi jogi rendelkezés, a Btk. 177/A. §-a értelmében a jogosulatlan adatkezelés vétségét az az adatkezelő vagy adatfeldolgozó követi el, aki – egyebek mellett – személyes adatot jogellenesen továbbít vagy nyilvánosságra hoz. A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (a továbbiakban: Avtv.) 2. §-ának 1. pontja akként rendelkezik, hogy személyes adat a meghatározott természetes személlyel kapcsolatban hozható adat, az abból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés. E rendelkezést alapul véve pedig nem kétséges, hogy a városi bíróság polgári perben meghozott ítélete és a magánvádló 2001. május 28-i keltezésű, mellékletekkel ellátott beadványa – részint a magánvádlóra, részint családtagjaira vonatkozóan – személyes adatokat tartalmazott. A jogosulatlan adatkezelés vétségének alanya azonban kizárólag az adatkezelő vagy adatfeldolgozó lehet. Adatkezelőnek viszont az Avtv. 2. §-ának 7. pontja szerint az a természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet minősül, aki (vagy amely) a személyes adatok kezelésének célját – azaz a személyes adatok célhoz rendelt gyűjtését, felvételét, tárolását, feldolgozását, hasznosítását – meghatározza, az adatkezelésre vonatkozó döntéseket meghozza és végrehajtja, illetőleg a végrehajtással adatfeldolgozót bíz meg. Az adatkezelés ilyen módon nem azonos a más vagy mások személyi adatainak puszta birtoklásával, azzal tehát, hogy valaki más vagy mások személyi adatainak birtokába jut, korántsem válik adatkezelővé.” 3. A Legfelsőbb Bíróság Bfv.II.997/2005/5. számú határozata a 2003. évi II. törvény – amely a Btk. 177/A. §-át, annak alcímét (bűncselekményi megnevezését) is teljes mértékben megváltoztatta – hatályba lépését követően is követendőnek tartotta a Hivatalos Gyűjteményben a 2003/926. sorszámon közzétett elvi határozatot: „A Btk. 177/A. § (1) bekezdés a) pontjában leírt magatartás az adatkezelő törvényi kötelezettségeinek megszegése: adatkezelésnek minősül a személyes adatok felvétele, tárolása, feldolgozása, hasznosítása, megváltoztatása és további felhasználásának megakadályozása. Az e tevékenységekkel kapcsolatos büntetendő magatartás alanya azonban kizárólag a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (Avtv.) 2. § 7. pontjában megjelölt személy lehet (természetes vagy jogi személy, illetve szervezet), aki/amely a személyes adatok kezelésének célját, azaz a személyes adatok célhoz kötött gyűjtését, felvételét, tárolását, feldolgozását, hasznosítását meghatározza, az adatkezelésre vonatkozó döntéseket meghozza és végrehajtja, illetőleg a végrehajtással adatfeldolgozót bíz meg.” 4. A Somogy Megyei Bíróság Katonai Tanácsa a Kb.II.13/2009/29. számú ítéletével a vádlottat – más bűncselekmények mellett – bűnösnek mondta ki a Btk. 177/A. §-ának (3) bekezdése szerint minősülő különleges személyes adattal visszaélés bűntettében. A tényállás szerint a vádlott ellen alárendelt megsértésének bűntette és más bűncselekmények miatt a Kaposvári Katonai Ügyészségen büntetőeljárás indult, melynek során a már nyugállományban lévő vádlott gyanúsítottként kilenc oldalas írásbeli gyanúsítotti vallomást csatolt be a bűnügyi iratokhoz, mely negyedik oldalának második bekezdésében a büntetőeljárás során sértettként meghallgatott tanúról a következő megállapítást tette: „A rendőri felvétele során elvégzett pszichológiai vizsgálat megállapította, hogy érzelmi-indulati kiegyensúlyozottsága, pszichés terhelhetősége problémás!” A bírósági tárgyaláson a sértett tanú egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy sem a nyomozati szakban, sem a tárgyalási szakban a vádlott tőle nem kért és nem kapott felhatalmazást arra vonatkozóan, hogy a büntetőeljárás során a különleges személyes adatnak minősülő pszichikai állapotára utaló pszichológusi szakvéleményt felhasználhassa. Az első fokon eljárt katonai tanács álláspontja szerint a vádlott cselekménye alkalmas volt a Btk. 177/A. §. (1) bekezdés a) pontjába ütköző, de a (3) bekezdés szerint minősülő és büntetendő különleges személyes adattal visszaélés bűntette törvényi tényállásának megállapítására, ugyanis vitathatatlan, hogy a nyugállományú vádlott jogosulatlanul és egyben jogszerűtlenül, céltól eltérően használta fel a tanú egészségi állapotára vonatkozó különleges személyes adatot a gyanúsítotti és vádlotti vallomásaiban, egyben ezzel a sértettnek jelentős érdeksérelmet okozott, tekintettel arra, hogy gyanúsítotti vallomását a rendőr-főkapitányság állományába tartozó másik tanúnak diktálta le, valamint a nyomozás befejezésekor a rendőr-főkapitányság állományába tartozó további négy fő sértett az iratismertetéskor megtekinthette a bűnügyi iratok között a gyanúsítotti vallomást, ily módon közvetve bárki tudomást szerezhetett a sértett különleges személyes adatáról. A vádlott a nyugállományba helyezését követően, mint nyugállományú rendőrtiszt nem rendelkezett jogosultsággal arra, hogy a rendőr-főkapitányság állományába tartozó személyek,

- 203 -

köztük a sértett személyes adatait, így különösen a pszichológusi szakértői vélemény értékelésére vonatkozó adatokat megismerhesse, illetőleg azokat felhasználhassa. A másodfokon eljárt Fővárosi Ítélőtábla Katonai Tanácsa a 6.Kbf.11/2010/7. számú ítéletében a vádlottat a Btk. 177/A. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott és (3) bekezdése szerint minősülő különleges személyes adattal visszaélés bűntette miatt emelt vád alól felmentette. Az ítélőtábla álláspontja szerint a Btk. 177/A. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző, de a (3) bekezdés szerint minősülő különleges személyes adattal visszaélés bűncselekményét az valósítja meg, aki a személyes adatok védelméről vagy kezeléséről szóló törvényi rendelkezések megszegésével jogtalan haszonszerzési célból vagy jelentős érdeksérelmet okozva jogosulatlanul vagy céltól eltérően személyes adatot kezel és mindezt különleges személyes adattal összefüggésben követi el. A személyes adatok védelméről és közérdekű adatok nyilvánosságától szóló 1992. évi LXIII. tv. alapján határozható meg, hogy ki minősül adatkezelőnek, illetve mi minősül adatkezelésnek. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a vádlott, amikor a kiterjesztett vád szerint e bűncselekményt elkövette, már nyugállományban volt, ezért adatkezelőnek nem minősül, így e bűncselekmény alanya nem lehetett, továbbá az általa tudott információt büntetőeljárásban, saját védekezése céljából használta fel, így az társadalomra veszélyesnek sem tekinthető. A Fővárosi Ítélőtábla Katonai Tanácsának felmentő rendelkezése ellen bejelentett ügyészi fellebbezés visszavonása folytán a másodfokú ítélet e rendelkezését a Legfelsőbb Bíróság Bhar.I.1215/2010/6. számú végzése nem vizsgálta, azonban határozatában megállapította, hogy „az anyagi jogszabályoknak megfelelően, törvényesen került sor a vádlottnak a Btk. 177/A. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott és (3) bekezdése szerint minősülő különleges személyes adattal visszaélés bűntette miatt emelt vád alól felmentésére.” 5. Az Orosházi Városi Bíróság 3.B.39/2008/5. számú ítéletében a vádlott bűnösségét személyes adattal visszaélés bűntettében az alábbi tényállás alapján állapította meg: „A vádlott munkahelyén az általa a munkájához használt, a munkáltatója tulajdonát képező számítógép merevlemezén található könyvtárban természetes személyek különleges személyes adatait – közöttük a politikai szimpátia, az egyes pártok iránti rokonszenvük szerint csoportosított minősítő jelölésekkel – tárolta, kezelte, és módosította a nyilvántartásba vett természetes személyek tudta, beleegyezése és hozzájárulása, illetve törvényi felhatalmazás nélkül. A természetes személyek lakóhelye, – amennyiben rendelkeztek vele – telefonszámuk, e-mail címük került feltüntetésre a könyvtárban található excel fájlokban. A fájlokban ezen adatokon túlmenően a felsorolt személyek politikai párttal kapcsolatos nézetei is megjelölésre kerültek oly módon, hogy a név mellett megjelenített „SZ” betű szimpatizánst, az „E” betű elutasító gesztust tevőt, míg a „B” betű bizonytalan politikai beállítottságú személyt jelentett.” A bíróság nem fogadta el a vádlott védekezését, mely szerint részéről bűncselekmény azért nem valósult meg, mert az adatokat csak birtokolta, és az Avtv. 2. §. 8. pontjában foglalt értelmező rendelkezésben foglalt adatkezelést nem valósította meg. Eszerint ugyanis adatkezelő: az a természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, aki vagy amely az adatok kezelésének célját meghatározza, az adatkezelésre (beleértve a felhasznált eszközt) vonatkozó döntéseket meghozza és végrehajtja, vagy az általa megbízott adatfeldolgozóval végrehajtatja. Az Avtv. 2. § 9. pontja szerint ugyanakkor az adatkezelés az alkalmazott eljárástól függetlenül az adatokon végzett bármely művelet, vagy műveletek összessége, így például gyűjtése, felvétele, rögzítése, rendszerezése, tárolása, megváltoztatása, felhasználása, továbbítása, nyilvánosságra hozatala, összehangolása vagy összekapcsolása, zárolása, törlése, megsemmisítése, valamint az adatok további felhasználásának megakadályozása. Adatkezelésnek számít a fénykép-, hang-, vagy képfelvétel készítése, valamint a személy azonosítására alkalmas fizikai jellemzők (pl. ujj-, vagy tenyérnyomat, DNS-minta, íriszkép) rögzítése is. A bíróságnak a bűncselekményre vonatkozó elkövetési magatartás tekintetében a jogi álláspontja az volt, hogy a fenti törvényi definíció erejénél fogva bárki lehet adatkezelő, aki e fogalom-meghatározás körébe tartozó bármely tevékenységet végez. Így azáltal, hogy a vádlott – saját maga által sem vitatottan – adatokat törölt, vagy módosított, – mely tevékenységére szándéka kiterjedt – adatkezelőnek tekinthető. Miután az Avtv. 5. § (1), (2) és (4) bekezdésére tekintettel a vádlott sem törvényi felhatalmazással, sem az érintett személyek írásbeli hozzájárulásával nem rendelkezett, az adatbázisban szereplő személyek személyes, illetve különleges adatait jogellenesen kezelte, megvalósítva ezzel a terhére rótt – a Btk. 177/A. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző és a (3) bekezdés szerint minősülő és büntetendő – bűncselekményt. Az ügyben másodfokon eljárt Békés Megyei Bíróság a 7.Bf.297/2008/8. számú ítéletében a vádlottat felmentette, mert álláspontja szerint a jelentős érdeksérelem, mint a törvény által a bűncselekmény megvalósulásához szükséges eredmény, nem következett be. A másodfokú bíróság azonban „osztotta abban a tekintetben az elsőfokú bíróság álláspontját, hogy a vádlott lehet a bűncselekmény alanya, hiszen a 2003. évi II. törvény 11. § (1) bekezdésének 2003. március 1. napjától történő hatályba lépése óta általános alanyiságról beszélünk, azaz bármely természetes személy lehet a bűncselekmény elkövetője.” A Szegedi Ítélőtábla Bhar.II.199/2009/13. számú ítélete az első- és másodfokon eljárt bíróságok jogi álláspontját abban a kérdésben osztotta, hogy a vádlott a személyes adattal visszaélés bűncselekményének alanya lehet. 6. A Fővárosi Ítélőtábla 1.Bhar.94/2008/9. számú ítéletében az I. r. vádlottat, mint tettest, a II. r. vádlottat, mint felbujtót az ellenük személyes adattal visszaélés vétsége miatt emelt vád alól felmentette. A harmadfokú bíróság által elfogadott történeti tényállás lényege szerint I. r. vádlott a Magyarország Távközlési Rt. üzemeltetési alkalmazottjaként 2004. augusztus 19., 25., és szeptember 1. napján ismerőse, a II. r. vádlott kérésére munkahelyén, üzemeltetési tevékenysége felhasználásával, ellenszolgáltatás nélkül, azonban az engedélyezett munkafolyamatok körén kívül a II. r. vádlott által megadott időszakra és hívószámokra – a tanúk hívószámai között – jogosulatlan kigyűjtést végzett, és a felfedezett telefonkapcsolat tényét és időpontját a II. r. vádlottal szóban közölte.

- 204 -

Az eljárásban a jogkérdés volt vitatott. Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja értelmében a személyes adattal visszaélés bűncselekménye megállapításához megkívánt, tényállási elemként megfogalmazott jelentős érdeksérelem nem következett be, mivel egyetlen kapcsolatot (mobiltelefon-hívást) talált az I. r. vádlott a sértett és a tanú között, amelyről tájékoztatta II. r. vádlottat. Az a körülmény pedig, hogy volt egy telefonbeszélgetés a nevezett két személy között és erről az I. r. vádlott tevékenységével összefüggésben tudomást szerzett a II. r. vádlott, nem tekinthető jelentős érdeksérelemnek. A másodfokú bíróság jogi álláspontja értelmében a fentiekben nem tévedett az elsőfokú bíróság, azonban elmulasztotta megvizsgálni, hogy a tényállás nem felel-e meg más anyagi jogi rendelkezésnek, nem valósult-e meg más bűncselekmény. A Fővárosi Bíróság ítéletében kifejtette, hogy a II. r. vádlott rávette az I. r. vádlottat arra, hogy „kifürkéssze” élettársa telefonforgalmából az adott számmal való kapcsolatot és mivel vele ezt közölte ezzel a sértett magántitkát nyilvánosságra hozta, amely érdeksérelemmel járt. Erre figyelemmel a cselekmény a Btk. 177. § (1) bekezdésébe ütköző magántitoksértés, amelynek felbujtója a II. r. vádlott volt. A Fővárosi Ítélőtábla nem osztotta a másodfokú bíróság által elfoglalt jogi álláspontot. Kifejtette, hogy a Btk. 177. §-ában rögzített magántitoksértést azt követi el, aki a foglalkozásánál vagy közmegbízatásánál fogva tudomására jutott magántitkot alapos ok nélkül felfedi. A bűncselekmény védett jogi tárgya a sértett titka megőrzéséhez fűződő személyes érdeke. A törvényalkotó akkor nyilvánítja a fenti formában büntetendővé az adott tényállást, ha a magántitok a felfedője tudomására a foglalkozásánál fogva jut. Ha a magántitkot más formában tudja meg az elkövető, más bűncselekményért lehet csak felelősségre vonni. Adott esetben az I. r. vádlottnak nem a foglalkozása körében tudomására jutott és ennél fogva megőrzési kötelezettséggel terhelt tény felfedéséről kell számot adnia, hanem általa jogellenesen megszerzett, a másodfokú határozatban pontosan rögzített, kifürkészett titok miatt. A magántitok megsértése esetén az elkövető jogszerűen, munkaköre, megbízatása révén jut a titok birtokába és a megőrzése helyett azt nyilvánosságra hozza. Az I. r. vádlott viszont a foglalkozásának a felhasználásával puhatolta ki a magántitok körébe tartozó információt és azt fedte fel az illetéktelen személynek. Ellenben a visszaélés személyes adattal törvényi tényállást az valósítja meg – többek között – aki jogosulatlanul kezel személyes adatot és ezzel más(ok) érdekeit jelentősen sérti. Az I. r. vádlott jogosulatlanul kezelte a személyes adatot, amikor olyan válogatást készített, ami nem volt a munkaköri kötelessége és a személyes adatok megszerzése érdekében foglalkozási szabályait megszegve, azt felhasználva jogosulatlanul jutott személyes adat birtokába. Ennélfogva magatartása egyéb törvényi feltételek bekövetkezése mellett személyes adattal visszaélés vétségeként minősül. Azonban a cselekménnyel okozott érdeksérelem nem tekinthető jelentősnek, amelyet az elsőfokú bíróság helyesen állapított meg és az eljárásban senki nem is kifogásolt. A Fővárosi Ítélőtábla jogi álláspontja szerint a magántitok tárgyát képező adat megszerzésének jogszerűsége jelen esetben a két bűncselekmény elhatárolásának az alapja. A foglalkozásnál fogva, jogszerűen tudomásra jutott titok felfedése a Btk. 177. §-ába ütköző magántitok megsértésének vétségét, a jogszerűtlenül megszerzett, kifürkészett, kikémlelt magántitok törvényi rendelkezések megszegésével történő kezelés a Btk. 177/A. §-ába ütköző személyes adattal visszaélés vétségét valósítja meg. 7. A Legfelsőbb Bíróság Bfv.II.458/2008/7. számú határozata szerint megállapítható a személyes adattal visszaélés vétsége annak a terhére, aki – miután a sértettel baráti kapcsolata megromlott – kihasználva azt, hogy a barátság ideje alatt a sértett magánéletével kapcsolatos információkat (így a titkosított mobiltelefonszámát) is megtudta, egy internetes hirdetési oldalon, a sértett nevére utaló jelzéssel, valamint telefonszámával különböző tartalmú hirdetéseket adott fel, melynek eredményeként a sértett jelentős érdeksérelmet szenvedett. Ebben az ügyben nem merült fel jogkérdésként, hogy a terhelt a sértett titkosított mobiltelefonszáma tekintetében az Avtv. szerinti adatkezelőnek minősül-e. 8. A Fővárosi Ítélőtábla 4.Bf.172/2009/14. számú ítéletével a vádlottat az ellene társtettesként elkövetett személyes adattal visszaélés bűntette [Btk. 177/A. § (1) bekezdés a) pont, (2) bekezdés, 20. § (2) bekezdés] miatt emelt vád alól felmentette. Határozatának indokolásában szerepel a következő megállapítás: „Jóllehet a törvényi tényállás „aki” megfogalmazásából a bűncselekmény alanya bárki lehet, az elkövető az adatkezelés során adatkezelővé válik, az alapul szolgáló Avtv. 2. § 8. pontja pedig megfogalmazza az adatkezelő fogalmát, ezért szükséges ennek a feltüntetése is. Eszerint adatkezelő: az a természetes személy vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, aki, vagy amely a személyes adatok kezelésének célját meghatározza, az adatkezelésre (beleértve a felhasznált eszközt) vonatkozó döntéseket meghozza és végrehajtja, vagy az általa megbízott adatfeldolgozóval végrehajtatja. Ennek értelmében az adatkezeléssel kapcsolatos büntetendő magatartás alanya kizárólag az Avtv. 2. § 8. pontjában meghatározott személy lehet.” A harmadfokon eljárt Legfelsőbb Bíróság Bhar.II.881/2010. számú határozata szerint „helytálló az a fellebbezési érvelés, amely szerint téves az a megállapítás, hogy a személyes adattal visszaélés bűncselekményének elkövetője csak olyan személy lehet, aki az Avtv. 2. § 8. pontja szerinti adatkezelő fogalomnak megfelel. Nem helytálló ugyanis az ehhez fűzött az az érvelés, amely szerint a törvényi tényállás „aki” megfogalmazásából következően ugyan a bűncselekmény alanya bárki lehet, azonban az elkövető az adatkezelés során adatkezelővé válik, ezért a büntetendő magatartás alanya kizárólag az Avtv. 2. § 8. pontjában meghatározott személy lehet. Az Avtv. 2. § 9. pontja értelmében adatkezelés: „Az alkalmazott eljárástól függetlenül az adatokon végzett bármely művelet vagy a műveletek összessége, így például gyűjtése, felvétele, rögzítése, rendszerezése, tárolása, megváltoztatása, felhasználása, továbbítása, nyilvánosságra hozatala, összehangolása vagy összekapcsolása, zárolása, törlése és megsemmisítése, valamint az adatok további felhasználásának megakadályozása. Adatkezelésnek számít a fénykép-, hang- vagy képfelvétel készítése, valamint a személy azonosítására alkalmas fizikai jellemzők (például ujj- vagy tenyérnyomat, DNS-minta, íriszkép) rögzítése is.” Ugyanakkor a 8. pont értelmében adatkezelő: „Az a természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, aki vagy amely az adatok kezelésének célját meghatározza, az adatkezelésre (beleértve a felhasznált eszközt) vonatkozó döntéseket meghozza és végrehajtja vagy az általa megbízott adatfeldolgozóval végrehajtatja.” A

- 205 -

két fogalom összevetéséből megállapítható, hogy a törvényhozó adatkezelőként nem szükségszerűen az adatkezelésnek minősített tevékenységeket végző személyt tekinti és határozza meg, hanem az adatkezelési tevékenység szervezőjét, irányítóját. Ebből következően nem szükségszerű az, amit a másodfokú bíróság feltételez, vagyis, hogy az elkövető az adatkezelés során adatkezelővé is válik, ezért a törvényi tényállás „aki” megfogalmazása valóban tágabb kört ölel fel, mint az Avtv. 2. § 8. pontja szerinti adatkezelő fogalom.” A Legfelsőbb Bíróság harmadfokú határozata közzétételre került a Bírósági Határozatok 2012. évi negyedik számában a 87. sorszám alatt. A közzétett eseti döntés összefoglalója szerint a személyes adattal visszaélés bűncselekményének az elkövetője nemcsak az a személy lehet, aki a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény szerinti adatkezelő fogalomnak megfelel, hanem bárki, aki az e törvényben meghatározott adatkezelést végez [1978. évi IV. törvény 177/A. § (1) bek. a) pont, 1992. évi LXIII. tv. 2. § 8. és 9. pontjai]. Az ismertetett határozatok egy részében tehát az az álláspont került kifejtésre, hogy a személyes adattal visszaélés bűncselekményének elkövetője csak az adatvédelmi jogszabályok által adatkezelőnek minősülő személy lehet (1-4. szám alatti jogerős határozatok), míg a többi határozatban (5-8. szám alatti határozatok) az, hogy azt bárki elkövetheti. A bemutatott határozatok közül hatot a Legfelsőbb Bíróság hozott (1., 2., 3., 4., 7., 8. számú határozatok), melyek közül kettő a Bírósági Határozatokban is – alig több, mint egy év eltéréssel – megjelent (az 1. és a 8. számon bemutatott határozat). Az indítványozó azzal az állásponttal értett egyet, hogy az elkövető bárki lehet, és ennek részletes indokát is adta. A legfőbb ügyész a jogegységi indítványra a Bszi. 36. §-ának (2) bekezdése alapján BF.1849/2012/1. sz. alatt tett nyilatkozatában szintén ehhez az állásponthoz csatlakozott. Kifejtette, hogy a Btk. 177/A. §-ának szövege 2003. március 1. napjával már az „aki” általános alanyt tartalmazza a korábban hatályos szöveg „adatkezelő” meghatározása helyett, szakítván ezzel a speciális alanyisággal, erre utal a módosító törvény indokolása is. A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság a NAIH-5957-2/2012/V. számú átiratában az indítványban felvetett jogértelmezési kérdésről a következő véleményt fejtette ki: A hatályos magyar és uniós jogforrások alapján az adatkezelői státusz jogszerűen az Info.tv. 5–6. §-aiban és az Adatvédelmi Irányelv 7. cikk f) pontjának közvetlen hatályán alapuló adatkezelés során jöhet létre. „Természetesen a büntetőjogi felelősség megállapításához egyáltalán nem szükséges az, hogy az adatkezelő a fenti rendelkezéseknek megfelelő jogalap nyomán kezeljen személyes adatokat. A jogalkotó a Btk. 177/A. § (1) bekezdés a) pontjának első fordulatában szereplő, jogosulatlan adatkezeléssel elkövetett személyes adattal visszaélés esetében azt a magatartást rendelte büntetni, amikor az adatkezelő nem rendelkezik az adatkezeléshez az Info.tv. 5-6. §-ai szerinti vagy az Adatvédelmi Irányelv 7. cikk f) pontjában szereplő jogalappal.” Az állásfoglalás ezen túlmenően a személyes adattal visszaélés vétségének más – a Btk. 177/A. § (1) bekezdés a) pontjának első fordulatán kívül eső – elkövetési magatartásai esetében felhívta a figyelmet a differenciált megítélés fontosságára. A jogegységi tanács az indítványozóval egyetértve a jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indokoltnak tartotta, annak jogszabályi feltétele, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosításának szükségessége fennáll [Bszi. 32. §-a (1) bekezdésének a) pontja]. A jogegységi tanács – egyetértve az indítvánnyal és a legfőbb ügyész nyilatkozatával – azzal az állásponttal értett egyet, mely szerint a személyes adattal visszaélés vétségének – Btk. 177/A. §-a (1) bekezdése a) pontjának I. fordulata – az elkövetője bárki lehet, tehát nemcsak az, akit az adatvédelmi jogszabályok adatkezelőként határoznak meg. A jogegységi tanács döntése kialakítása során szükségesnek tartotta a törvényi tényállás beiktatásának és módosításainak áttekintését. A személyes adatok védelmével kapcsolatos törvényi tényállásokat első ízben az 1993. évi XVII. törvény iktatta be a Btk.-ba. A 177/A. § eredetileg a jogosulatlan adatkezelés alcímet viselte, és az abban leírt bűncselekményt eredetileg az adatkezelő követhette el. Ebben az időszakban egyértelmű volt, hogy a büntető tényállásban szereplő speciális alany (az adatkezelő) megegyezik a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (Avtv.) 2. § akkori 7. pontja szerinti adatkezelő-fogalommal, mely szerint adatkezelő a törvény 2. § 4. pontjában meghatározott tevékenységet (adatkezelést) végző vagy mással végeztető személy. Ezt a meghatározást módosította az 1999. évi LXXII. törvény, amely mind az Avtv.-t, mind a Btk. 177/A. §-át kiegészítette az adatfeldolgozó fogalmával. E törvény indokolása nem hagy kétséget a jogalkotó akkori szándékát illetően: a Btk.-t módosító 35. §-hoz fűzött indokolás szerint „a jogosulatlan adatkezelés Btk.tényállása igazodik a törvény (Avtv.) fogalomhasználatához, és az adatfeldolgozóra is kiterjeszti a pönalizációt”. Az Avtv. e módosítása szerint: „adatkezelő: az a természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, aki vagy amely a személyes adatok kezelésének célját meghatározza, az adatkezelésre vonatkozó döntéseket meghozza és végrehajtja, illetőleg a végrehajtással adatfeldolgozót bízhat meg. Kötelező adatkezelés esetén az adatkezelés célját és feltételeit, valamint az adatkezelőt az adatkezelést elrendelő törvény vagy önkormányzati rendelet határozza meg; adatfeldolgozó: az a természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, aki vagy amely az adatkezelő megbízásából személyes adatok feldolgozását végzi.” E törvényi szabályozás keretei között hozta meg a Legfelsőbb Bíróság a Hivatalos Gyűjteményben 2003-ban közzétett 926. számú elvi bírósági határozatot, melyben az akkori jogszabályi környezetet helyesen értelmezve foglalt állást egy, a 2001. évben elkövetett cselekmény kapcsán akként, miszerint „a jogosulatlan adatkezelés vétségének alanya kizárólag az adatkezelő vagy adatfeldolgozó lehet. Adatkezelőnek viszont az Avtv. 2. §-ának 7. pontja szerint az a természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet minősül, aki (vagy amely) a személyes adatok kezelésének célját – azaz a személyes adatok célhoz rendelt gyűjtését, felvételét, tárolását, feldolgozását, hasznosítását – meghatározza, az adatkezelésre vonatkozó

- 206 -

döntéseket meghozza és végrehajtja, illetőleg a végrehajtással adatfeldolgozót bíz meg. Az adatkezelés ilyen módon nem azonos a más vagy mások személyi adatainak puszta birtoklásával, azzal tehát, hogy valaki más vagy mások személyi adatainak birtokába jut, korántsem válik adatkezelővé.” Ezt a tisztán keretdiszpozíciós jogalkotási technikát váltotta fel a 2003. évi II. törvénnyel kialakított szabályozás, amely a jelenleg is hatályos kodifikációs megoldás alapjait fektette le. A törvényhez fűzött miniszteri indokolás (Igazságügyi Közlöny CXI. évfolyam 2. szám, 2003. február 28., 416. oldal) kifejti: „A Javaslat az (1) bekezdést pontosítja akkor, amikor a bűncselekmény lehetséges elkövetőinek körét az „aki” általános alannyal fogalmazza meg. Ennek oka, hogy az Avtv. bár meghatározza a hatályos tényállás által lehetséges elkövetőként megjelölt személyi kört (adatkezelő, adatfeldolgozó), ez valójában szinte minden természetes és jogi személyt felölel. A Javaslat tehát figyelembe veszi azt, hogy adatkezelő, illetve adatfeldolgozó bárki lehet.” A 2003. évi II. törvény szerinti szabályozás kialakításának egyik fontos szempontja volt az adatvédelmi biztos 2001. április 25én kelt, a büntető törvénykönyv személyes adatok kezelésével kapcsolatos rendelkezéseinek módosítását kezdeményező ajánlása. Az adatvédelmi biztos ebben az ajánlásban a következőket fogalmazta meg: „Nem szükséges az elkövetői kört mint adatkezelőt és adatfeldolgozót meghatározni, hiszen az adatkezelést és adatfeldolgozást (tehát az elkövetési magatartások valamelyikét) végző személy minden esetben adatkezelő, illetve adatfeldolgozó. Ráadásul az adatkezelők és adatfeldolgozók nemcsak természetes személyek, hanem büntetőjogi felelősséggel jelenleg nem terhelt jogi személyek és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek is lehetnek [Avtv. 2. § 7. pont], az ilyen adatkezelők jogellenes adatkezelése esetében pedig az adatkezelési műveletet ténylegesen megvalósító természetes személy büntetőjogi felelőssége elvész az elkövetői kör pontatlan meghatározása következtében.[...] A jogellenes adatkezelés, vagy az adatvédelmi törvény szabályainak megsértésével történő adatkezelés ezért pontosabban fejezné ki a büntetni rendelt magatartások körét.” Az Avtv.-t a Btk. módosítását követően nem sokkal módosította a 2003. évi XLVIII. törvény, amely az Európai Parlament és a Tanács 1995. október 24-i, a személyes adatok feldolgozása vonatkozásában az egyének védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló 95/46/EK Irányelvét ültette át a nemzeti jogba. Mind az Irányelv, mind az annak alapján módosított Avtv. rendszerében egyértelmű, hogy az adatkezelő fogalmán a jogszerű adatkezelést végző természetes vagy jogi személyt, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetet kell érteni [Irányelv 2. cikk d) pont, 5. cikk]. A jogszabályok történeti értelmezéséből tehát egyértelműen kitűnik, hogy a jogalkotó a 2003. évi II. törvény szerinti szabályozás bevezetésével – a jogosulatlan adatkezeléssel elkövetett személyes adattal visszaélés esetében – el kívánt szakadni az Avtv. szerinti adatkezelő és adatfeldolgozó fogalmaktól. Hasonló értelmezésre juthatunk a Btk. és az Avtv. (illetve a 2012. január 1. napjától azt felváltó, az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény, a továbbiakban: Info.tv.) jogdogmatikai elemzésével is: A Btk. 177/A. § (1) bekezdése a) pontjának első fordulata szerint annak a magatartása tényállásszerű, aki a személyes adatok védelméről vagy kezeléséről szóló törvényi rendelkezések megszegésével jogosulatlanul vagy a céltól eltérően személyes adatot kezel (a 2009. augusztus 9-i módosítás óta alaptényállási elemmé vált a „jogtalan haszonszerzési célból vagy jelentős érdeksérelmet okozva” kitétel is, ennek az eldöntendő jogkérdés szempontjából nincs jelentősége). Amennyiben a törvényi tényállás a bűncselekmény alanyaként az „aki” vonatkozó névmást határozza meg, hacsak a törvényi tényállás rendszertani (fejezeti) elhelyezkedéséből (pl. a Btk. XX. Fejezete szerinti katonai bűncselekmények), vagy a bűncselekmény megvalósulásához szükséges, az alanyhoz kapcsolódó többlet-követelményből (pl. a Btk. XIII. Fejezetébe foglalt 185–189. § szerinti közlekedési bűncselekmények) más nem következik, a bűncselekmény elkövetője – elvileg – bárki lehet. Vannak természetesen olyan törvényi tényállások a Btk.-ban, amelyek, bár nem tartalmaznak az alany tekintetében speciális előírást, az elkövetési magatartásból, vagy a törvényi tényállás más eleméből következően azok elkövetője nem lehet „bárki”. A személyes adattal visszaélés vétsége – Btk. 177/A. §-a (1) bekezdésének a) pontja I. fordulata – azonban nem ilyen bűncselekmény, nem teszi azzá az a körülmény, hogy a tényállásban levő „adatot kezel” szövegrész adatvédelmi joganyagban is fellelhető. A személyes adatok védelméről vagy kezeléséről szóló törvényi rendelkezéseken elsősorban, de nem kizárólag 2011. december 31-ig az Avtv., ezt követően a jelenleg hatályos Info.tv. rendelkezéseit kell érteni. A személyes adat kezelésének jogszerű eseteit az Avtv. 3. § (1) bekezdése, illetve az Info.tv. 5. § (1) bekezdése tartalmazza. Ha az érintett a személyes adat kezeléséhez nem járult hozzá, illetve nincs olyan törvényi rendelkezés (vagy annak felhatalmazása alapján megalkotott helyi önkormányzati rendelet), amely a személyes adat kezelését elrendeli, a személyes adat kezelése objektíve jogellenes. Az adatkezelés fogalmát nem a büntetőjog, hanem az Avtv., illetve az Info.tv. értelmező rendelkezése határozza meg (Avtv. 2. § 9. pont, Info.tv. 3. § 10. pont, majdnem szó szerint azonosan). Az Avtv. 2. § 9. pontja szerint adatkezelés: az alkalmazott eljárástól függetlenül az adatokon végzett bármely művelet vagy a műveletek összessége, így például gyűjtése, felvétele, rögzítése, rendszerezése, tárolása, megváltoztatása, felhasználása, továbbítása, nyilvánosságra hozatala, összehangolása vagy összekapcsolása, zárolása, törlése és megsemmisítése, valamint az adatok további felhasználásának megakadályozása. Adatkezelésnek számít a fénykép-, hang- vagy képfelvétel készítése, valamint a személy azonosítására alkalmas fizikai jellemzők (pl. ujj- vagy tenyérnyomat, DNS-minta, íriszkép) rögzítése is. Az adatkezelésre vonatkozó példálózó felsorolást az Info.tv. kiegészítette az adatok lekérdezésével is. A Btk. 177/A. § (1) bekezdése a) pontjának első fordulata szerinti jogosulatlan adatkezelés objektíve akkor valósul meg, ha az adatot kezelőnek az Avtv., illetve az Info.tv. általános szabályai szerint, valamint, ha az adatot kezelőre további, adatkezelési rendelkezéseket és jogosultságokat meghatározó törvényi szabályozás vonatkozik, e külön törvényi szabályok szerint nincs jogosultsága személyes adatot kezelni. Az adatkezelő tehát jogosultság birtokában, a Btk. 177/A. § (1) bekezdése a) pontjának első fordulata szerinti elkövetési magatartást megvalósító személy pedig jogosultság hiányában kezel adatot.

- 207 -

A jogosultság hiányában történő adatkezelés is az Avtv., illetve az Info.tv. szerinti adatkezelés, mivel ez a fogalom „az adatokra vonatkozó minden elképzelhető műveletet felölel” (az Avtv. 2. §-ához fűzött indokolás; Adatvédelem és információszabadság a gyakorlatban, Complex, Budapest, 2010. 43. o.), jogosulatlanná attól válik, hogy a személyes adatok védelméről és kezeléséről szóló törvényi rendelkezések szerint az azt végzőnek nincs ilyen jogosultsága. Ha a 177/A. § (1) bekezdés a) pontjának első fordulata szempontjából „akin” az Avtv., illetve az Info.tv. szerinti adatkezelőt kellene érteni, ez ahhoz vezetne, miszerint a büntetőjogi védelem olyan adatkezelésre korlátozódik, amit az Avtv. (Info.tv.) szerint egyébként (jogszerűen) adatkezelést végző személy valósít meg akként, hogy adatkezelői jogosultságának terjedelmét túllépi, és az adatkezelése ez okból jogellenes. Ezen értelmezés alapján az az adatkezelés, amelyet olyan személy végez, aki a kérdéses adatkört a törvényi feltételek hiányában egyáltalában nem kezelhetné, teljes egészében kikerülne a büntetőjog köréből, s a speciális alany hiányában a cselekmény akkor sem lenne bűncselekmény, ha azt jogtalan haszonszerzés céljából vagy jelentős érdeksérelmet okozva valósítja meg. Ez pedig a védelemben részesített jogi tárgy, az információs önrendelkezési jog elvi sérelmét, a büntetőjogi védelem kiüresítését jelentené. Amint az előző ismertetésből kitűnik, éppen ennek kiküszöbölése volt a törvényi tényállás azon módosításának egyik indoka, amely az „adatkezelő” szövegrészt 2003. március 1. napjától felváltotta az „aki” szóval. A jogegységi tanács a fenti indokokra tekintettel a Bszi. 37. §-a (1) bekezdése szerinti ülésen eljárva a rendelkező rész szerint határozott. A korábbi szabályozásnak megfelelő, a Legfelsőbb Bíróság Hivatalos Gyűjteményében a 2003. évben 926. szám alatt felvett elvi bírósági határozatot a továbbiakban nem tartja irányadónak, mivel az a jogszabályi változás folytán meghaladottá vált. A határozatot a jogegységi tanács a Bszi. 42. §-ának (1) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben, a központi honlapon és a Kúria honlapján közzéteszi. Budapest, 2012. október 29. Dr. Darák Péter s.k. a jogegységi tanács elnöke, Dr. Katona József s.k. előadó bíró, Dr. Mészár Róza s.k. bíró, Dr. Márki Zoltán s.k. bíró, Dr. Csere Katalin s.k. bíró, a jogegységi tanács tagjai A kiadmány hiteléül: bírósági tisztviselő N-né TH

KÚRIA 1/2013. Büntető jogegységi határozat A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész által indítványozott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2013. év február hó 11. napján megtartott ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: Amennyiben a vádlott tartózkodási helye a vádemelést követően ismeretlenné válik, és a vele szemben kibocsátott elfogatóparancs nem vezetett eredményre, az eljárás a terhelt távollétében a Be. XXV. Fejezete szerinti külön eljárás szabályainak alkalmazásával akkor folytatható, ha erre az ügyész a Be. 529. § (2) bekezdése alapján indítványt tesz. A bíróság a Be. 529. § (4) bekezdésére figyelemmel köteles az eljárást felfüggeszteni, ha az ügyész a Be. 529. § (2) bekezdésében számára meghatározott tizenöt napos határidőben akként nyilatkozik, hogy nem indítványozza az eljárásnak a vádlott távollétében történő folytatását, vagy e határidőt elmulasztva nem nyilatkozik. A felfüggesztés oka ilyenkor – a Be. 266. § (1) bekezdés a) pontjára és a 188. § (1) bekezdés a) pontjára is figyelemmel – az, hogy az ismeretlen helyen tartózkodó terhelttel szemben távollétében az eljárás ügyészi indítvány hiányában nem folytatható.

- 208 -

Nincs azonban akadálya annak, hogy a felfüggesztést követően az ügyész utóbb indítványt tegyen az eljárás folytatására a vádlott távollétében a Be. XXV. Fejezete szerinti külön eljárás szabályainak alkalmazásával. Miután az eljárás folytatásának akadálya – az ügyész erre vonatkozó indítványának hiánya – így elhárul, az eljárás felfüggesztésének egyik feltétele, és ezzel a felfüggesztés oka megszűnik. Ezért a bíróságnak – az ügyészi indítvány alapján – a Be. 266. § (5) bekezdésére figyelemmel az eljárást folytatnia kell. Indokolás I. A legfőbb ügyész a 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 33. § (1) bekezdésének c) pontja szerinti felhatalmazás alapján eljárva jogegységi eljárást kezdeményezett az 1998. évi XIX. törvény (Be.) – a távollévő terhelttel szemben folyó eljárást szabályozó – XXV. Fejezetén belül az 529. § (2) bekezdésének értelmezése kapcsán. Indítványában arra hivatkozott, hogy e törvényi rendelkezés alkalmazásában az ítélkezési gyakorlat megosztott. A legfőbb ügyész által az indítványban ennek igazolására felhívott bírósági határozatok a következők: 1. A Székesfehérvári Városi Bíróságon a terheltek ellen lopás bűntette miatt indult büntetőeljárás 6.B.407/2012. szám alatt. Az eljárás során a II. r. terhelt ismeretlen helyre távozott, ezért a bíróság vele szemben elfogatóparancsot bocsátott ki. Miután az elfogatóparancs nem vezetett eredményre, erről az ügyészt tájékoztatta. A tájékoztatást követően az ügyész akként nyilatkozott, hogy a tárgyalásnak a vádlott távollétében történő megtartására nem tesz indítványt. Erre tekintettel a bíróság az eljárást 2011. május 31. napján kelt határozatával felfüggesztette. A felfüggesztést követően – 2012. április 12. napján – az ügyész a Be. 529. § (2) bekezdésére utalva indítványt tett a tárgyalásnak a II. r. vádlott távollétében történő megtartására. Az ügyészi indítványt a városi bíróság – az ügy új számra iktatását követően – a 2012. április 25. napján kelt 6.B.407/2012/2. számú végzésével elutasította. Határozatának indokolásában kifejtette, hogy a bíróságnak a Be. 529. § (2) bekezdésén alapuló felhívására az ügyész már nyilatkozott, és a bíróság ugyanezen törvényhely (4) bekezdésére figyelemmel e nyilatkozat alapján függesztette fel az eljárást. Miután pedig a Be. 266. § (5) bekezdése szerint a felfüggesztett eljárás folytatásának akkor van helye, ha a felfüggesztés oka megszűnt, és az adott ügyben ez nem állapítható meg, a korábbival ellentétes ügyészi indítvány alapján az eljárás folytatására nincs lehetőség. A Székesfehérvári Törvényszék az ügyész által bejelentett fellebbezés alapján eljárva ezt a végzést a 2012. június 19. napján kelt Bkf.246/2012/2. számú határozatával helybenhagyta. Végzésének indokolása szerint ugyan az ügyész a korábbi nyilatkozatához nincs kötve, azonban olyan körülmény, amely az ügyész számára ne lett volna ismert a korábbi nyilatkozatának megtételekor, nem merült fel, azaz az adott ügyben a felfüggesztésre okot adó körülmények nem változtak; az eljárás folytatásának az azt megalapozó új körülmény hiányában pedig nincs helye. A legfőbb ügyész utalt arra is, hogy a Székesfehérvári Törvényszék másodfokon eljárva további két ügyben foglalt el ezzel azonos álláspontot; ugyanezen indokok alapján hagyta helyben Bkf.245/2012/2. számú végzésével a Székesfehérvári Városi Bíróság 7.B.1218/2009/44. számú, illetve Bkf.366/2012/2. számú végzésével a Dunaújvárosi Városi Bíróság 1.B.322/2011/23. számú – az ügyésznek az eljárás folytatására irányuló indítványát elutasító – határozatát. 2. A Pesti Központi Kerületi Bíróság előtt lopás vétsége miatt indult büntetőeljárás során a vádlott ismeretlen helyre távozott, ezért a bíróság vele szemben elfogatóparancsot bocsátott ki. Miután annak eredménytelenségéről a bíróság tájékoztatta, az ügyész úgy nyilatkozott, hogy nem indítványozza a tárgyalás vádlott távollétében történő megtartását. Ezért a bíróság a 2010. november 4. napján kelt 12.B.25.450/ 2010/12. számú végzésével az eljárást felfüggesztette. Az ügyész 2012. április 24. napján az eljárás folytatására és a tárgyalásnak a vádlott távollétében történő megtartására tett indítványt, ezt azonban a bíróság a 2012. június 26. napján kelt 12.B.25.450/2010/6. számú végzésével elutasította. Határozatának indokolása szerint a Be. 529. § (2) bekezdése alapján akkor, ha az ismeretlen helyre távozó vádlottal szemben kibocsátott elfogatóparancs nem vezetett eredményre, az ügyésznek a bíróság erről szóló tájékoztatásától számítottan tizenöt nap áll rendelkezésére ahhoz, hogy nyilatkozzon: indítványozza-e a tárgyalásnak a vádlott távollétében történő megtartását; e határidőn túl az ügyésznek nincs törvényes lehetősége az ilyen indítvány megtételére. Emellett utalt arra is, hogy a felfüggesztés tartama alatt olyan új adat, amely az ügyet előbbre vihetné, nem merült fel, a korábbiakhoz képest így nincs olyan változás, ami indokolttá tenné az eljárás folytatását a terhelt távollétében. A Fővárosi Törvényszék az ügyészi fellebbezés alapján eljárva felülbírálta a kerületi bíróság határozatát, és azt megváltoztatva a 2012. szeptember 12. napján kelt 23.Bkf.11.521/2012/2. számú végzésével az első fokon eljárt bíróságot a külön eljárás feltételeinek ismételt vizsgálatára utasította. Végzésének indokolásában kifejtette, hogy az ügyész számára a Be. 529. § (2) bekezdése szerinti nyilatkozat megtételére nyitva álló tizenöt napos határidő nem jogvesztő; és miután a törvény az ügyész számára biztosítja a jogot ahhoz, hogy indítványozza az eljárás külön eljárási szabályok szerinti folytatását, és ezzel az áttérést az ezen szabályok szerinti eljárásra az ügyész döntésétől

- 209 -

teszi függővé, az ügyésznek az eljárás felfüggesztését követően is bármikor joga van – indokolás nélkül – újabb, a korábbitól eltérő indítványt tenni. A legfőbb ügyész indítványában további két, a Fővárosi Törvényszék által hozott, azonos álláspontot képviselő határozatra is utalt: – a Fővárosi Törvényszék a 2012. június 27. napján kelt 22.Bkf.9509/2012/2. számú végzésével hatályon kívül helyezte a Pesti Központi Kerületi Bíróság 29.B.25.454/ 2010/18. számú, az ügyészi indítványt elkésettség okából elutasító határozatát; – a 2012. szeptember 10. napján kelt 27.Bkf.11.312/2012/2. számú végzésével ugyancsak hatályon kívül helyezte a Pesti Központi Kerületi Bíróság 22.B.24.014/ 2010/21. számú, hasonló határozatát. *** A legfőbb ügyész indítványban kifejtett álláspontja a következő: A Be. idézett rendelkezése szerint az ügyésznek csak abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy indokoltnak tartja-e a tárgyalás terhelt távollétében történő megtartását, és amennyiben igen, erre vonatkozóan kell indítványt tennie. Az indítvány megtételére nyitva álló határidő elmulasztásához a törvény nem fűz jogvesztő következményt. Miután az ügyészi indítványra előírt törvényi határidő nem jogvesztő, utóbb az ügyész – az elévülési időn belül – bármikor indítványozhatja a tárgyalás vádlott távollétében történő megtartását akkor is, ha korábbi álláspontja ezzel ellentétes volt és a körülményekben nem következett be változás. Ezért – a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontjára hivatkozva – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárás lefolytatására és ezzel egyező tartalmú jogegységi határozat meghozatalára tett indítványt. II. A Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerint jogegységi eljárás lefolytatásának van helye, ha elvi kérdésben az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat meghozatalára van szükség. A törvény 33. § (1) bekezdésnek c) pontja szerint pedig a jogegységi eljárást le kell folytatni, ha azt a legfőbb ügyész indítványozza. Miután a legfőbb ügyész indítványát a jogegységi tanács ülésén is fenntartotta, az eljárást a Kúria – a Be. 439. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a Bszi. 34–41. §-ai alapján eljárva – lefolytatta, és a jogegységi határozat meghozatalát az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében szükségesnek találta. III. Az indítvány által érintett törvényi rendelkezések a következők: A Be. XXV. Fejezete tartalmazza azokat a külön eljárási szabályokat, amelyek a távollévő terhelttel szembeni eljárásra vonatkoznak. A Be. 528. § (1) bekezdésére figyelemmel a bíróság az ismeretlen helyen tartózkodó vádlottal szemben az erre irányuló ügyészi indítványra jár el. A Be. 529. § (1) bekezdése szerint akkor, ha a vádlott tartózkodási helye a vádemelést követően válik ismeretlenné, és megalapozottan feltehető, hogy a vádlott megszökött vagy elrejtőzött, a bíróság a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt indult eljárásban az eljárás felfüggesztése nélkül elfogatóparancsot bocsát ki. Amennyiben az elfogatóparancs tizenöt napon belül nem vezetett eredményre, a (2) bekezdésnek megfelelően eljárva a bíróság erről tájékoztatja az ügyészt, aki abban az esetben, ha indokoltnak tartja a tárgyalás vádlott távollétében történő megtartását, illetve folytatását, a tájékoztatástól számított tizenöt napon belül erre indítványt tesz. Ugyanezen törvényhely (4) bekezdése szerint akkor, ha az ügyész nem tesz indítványt arra, hogy a tárgyalást a vádlott távollétében folytassák, a tanács elnöke az eljárást felfüggeszti. Az eljárás felfüggesztésére a tárgyalás előkészítése során a Be. 266. §-a szerinti rendelkezések az irányadók; a Be. 307. § (1) bekezdésére tekintettel a tárgyalás megkezdése után is helye van ugyanezen szabályok alapján az eljárás felfüggesztésének. A Be. 266. § (1) bekezdés a) pontja alapján az eljárás felfüggesztésének van helye a 188. § (1) bekezdés a) pontjában írt okból; ez utóbbi rendelkezés szerint pedig a terhelt ismeretlen helyen tartózkodása felfüggesztési ok, feltéve, hogy az eljárás a távollétében nem folytatható. A Be. 266. § (5) bekezdése szerint a felfüggesztett eljárást folytatni kell, ha az eljárás felfüggesztésének oka megszűnt. IV. A Kúria álláspontja e szabályok helyes értelmezése kapcsán a következő:

- 210 -

A Be. XXV. Fejezetében szabályozott, a távollévő terhelttel szembeni külön eljárásra vonatkozó rendelkezések között a Be. 528. § (1) bekezdése egyértelműen rögzíti: a bíróság az ismeretlen helyen tartózkodó vádlottal szemben az erre irányuló ügyészi indítványra jár el. E rendelkezésnek megfelelően a bíróság az erre vonatkozó ügyészi indítvány alapján köteles a külön eljárást lefolytatni, ennek hiányában azonban nem járhat el az ismeretlen helyen tartózkodó vádlott távollétében. Ezzel összhangban állnak a Be. 529. § rendelkezései is, amelyek csupán arra az esetre tartalmaznak külön szabályokat, ha a vádlott tartózkodási helye nem a vádemelés előtt, hanem azt követően válik ismeretlenné. A Be. 529. § (2) bekezdése szerint az elfogatóparancs eredménytelensége esetén az ügyész a bíróság erről szóló tájékoztatásától számított tizenöt nap alatt tesz indítványt a tárgyalás vádlott távollétében történő megtartására, illetve folytatására; a (4) bekezdés alapján pedig a bíróság köteles az eljárást felfüggeszteni, ha az ügyész nem tesz indítványt a tárgyalás vádlott távollétében történő folytatására. Ebből következően az ügyészt csak akkor kötelezi a törvény indítványtételre, ha az az eljárásnak a vádlott távollétében történő folytatására irányul. Így az eljárást fel kell függeszteni akkor is, ha az ügyész arra tesz indítványt, hogy a bíróság ne alkalmazza a külön eljárás szabályait a terhelttel szemben, és akkor is, ha az ügyész a számára meghatározott tizenöt napos határidőn belül nem nyilatkozik. Ezek a rendelkezések azonban – függetlenül attól, hogy az eljárás felfüggesztésére azért került sor, mert az ügyész úgy nyilatkozott, hogy nem indítványozza az eljárás vádlott távollétében történő folytatását, vagy azért, mert egyáltalán nem nyilatkozott – nem állítanak korlátot az ügyész számára abban, hogy utóbb indítványt tegyen az eljárás vádlott távollétében történő folytatására. A vádemelés után a Be. 266. § (1) bekezdés a) pontja szerint a bíróság az eljárást felfüggeszti a 188. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott okból; ez utóbbi rendelkezés szerint abban az esetben, ha a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik, akkor van helye az eljárás felfüggesztésének, ha az eljárás a távollétében nem folytatható. Azaz a felfüggesztésnek azon túl, hogy a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik, további feltétele, hogy az eljárás a távollétében ne legyen folytatható; így akkor, ha az eljárás terhelt távollétében történő folytatásához a külön eljárási szabályok szerinti feltételek adottak, az eljárást a terhelt távollétében is folytatni kell. Ebből következően akkor, ha az eljárás felfüggesztésére a Be. 529. § (4) bekezdésére figyelemmel azért került sor, mert az ismeretlen helyen tartózkodó terhelttel szemben az elfogatóparancs eredménytelen volt, és az ügyész nem tett indítványt az eljárásnak a terhelt távollétében történő folytatására, az ügyész utólagos indítványa megteremti az eljárás folytatásának hiányzó törvényi feltételét. Ennek megfelelően a felfüggesztés oka megszűnik. Ezért a Be. 266. § (5) bekezdésére figyelemmel a bíróságnak ezen indítvány alapján az eljárást folytatnia kell. Az ügyész ilyen utólagos indítványát ugyanúgy nem köteles indokolni, mint a Be. 529. § (2) bekezdése alapján előterjesztettet. Az előbbiekben kifejtettek nem jelentik azt, hogy a bíróság a későbbiekben a Be. 266. §-ában megjelölt egyéb okból nem függesztheti fel ismét az eljárást. Amennyiben azonban az ismételt felfüggesztésre azért kerülne sor, mert az utóbb ismertté vált adatok szerint a terhelt huzamosabb ideig külföldön – ismert helyen – tartózkodik, figyelemmel kell lenni a Be. 266. § (4) bekezdésében írtakra és az 532. § szerinti külön eljárási szabályokra. *** A fentiekre figyelemmel a Kúria az ítélkezési gyakorlat egységessége érdekében – a Bszi. 37. § (1) bekezdése szerinti ülésen eljárva – jogegységi döntést hozott, a rendelkező rész szerint határozva. A jogegységi határozatot a Bszi. 42. § (1) bekezdésére figyelemmel a Magyar Közlönyben, a központi honlapon és a Kúria honlapján közzéteszi. Budapest, 2013. február 11. Dr. Kónya István s.k. a jogegységi tanács elnöke, Dr. Mészár Róza s.k. előadó bíró, Dr. Katona Sándor s.k. bíró, Dr. Márki Zoltán s.k. bíró, Dr. Csere Katalin s.k. bíró, a jogegységi tanács tagjai. A kiadmány hiteléül:

- 211 -

bírósági tisztviselő N-né TH KÚRIA 2/2013. Büntető jogegységi határozat A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a Fővárosi Ítélőtábla elnökének jogegységi határozat meghozatalára irányuló indítványára Budapesten, a 2013. június 24. napján megtartott ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: Amennyiben a jogerős határozattal kiszabott közérdekű munka vagy pénzbüntetés végrehajthatóságának elévülése 2010. évi május hó 1. napja előtt bekövetkezett, úgy a továbbiakban nincs törvényes lehetőség a büntetés végrehajtására. Ha azonban a közérdekű munka és a pénzbüntetés végrehajthatóságának elévülése 2010. május 1. napjáig nem következett be, e büntetések elévülési ideje öt év. Indokolás I. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 33. § (1) bekezdésének a) pontjában biztosított jogkörében a Bszi. 32. § (1) bekezdésének a) pontja alapján a Fővárosi Ítélőtábla elnöke 2013.El.II.JE/B.2/1. számon – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében – jogegységi eljárás lefolytatását indítványozta. Indítványában arra hivatkozott, hogy a Fővárosi Ítélőtábla illetékességi területén lévő bíróságok, miként az országban ítélkező számos bíróság, eltérően értelmezik a közérdekű munka és a pénzbüntetés végrehajthatósága elévülését szabályozó törvényi rendelkezéseket. Ennek okát abban jelölte meg, hogy a Btk. 2010. május 1. napját megelőzően – 1993. május 15. napjától – hatályban volt 67. § (1) bekezdés e) pontja alapján a közérdekű munka, illetve a pénzbüntetés három év elteltével elévült. Az 1978. évi IV. törvény 67. §-ának a 2010. évi LXXX. törvény 22. §-ával módosított, 2010. május 1. napjától hatályos – a büntetés elévülését szabályozó – (2) bekezdése értelmében a közérdekű munka és a pénzbüntetés végrehajthatósága öt év elteltével évül el. E jogszabályváltozás eltérő értelmezése folytán egyes bíróságok döntéseiben – amennyiben a közérdekű munkát vagy pénzbüntetést kiszabó határozat 2010. május 1. napját megelőzően emelkedett jogerőre – az elévülési idő három év; míg más bírósági határozatokban öt év. Az ítélőtábla elnöke indítványozta, hogy a vitás elvi kérdésben a Kúria olyan jogértelmezést adjon, amely szerint a 2010. május 1. napja előtt jogerőre emelkedett határozatokban kiszabott közérdekű munka és pénzbüntetés végrehajthatóságának elévülési ideje az új törvény hatályba lépésével nem hosszabbodik meg öt évre, csak akkor, ha a három éves elévülési idő félbeszakad, nyugszik vagy ismét elkezdődik. Ez utóbbi esetekben már az új, öt éves elévülési idő érvényesül. Az indítványozó az eltérő álláspontok szemléltetésére a következő bírósági határozatokra hivatkozott: 1. A Pesti Központi Kerületi Bíróság a terheltet a 24.B.V.28565/2008/26. számú, 2009. február 20. napján kelt és 2009. március 25. napján jogerős végzésével lopás bűntette miatt ötven nap közérdekű munkára ítélte. Az elítélt – bíróság által ismert – címéről a pártfogó felügyelői szolgálat meghallgatásra szóló felhívása „nem kereste” jelzéssel érkezett vissza. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának közlése szerint az elítélt más ügyben jogerősen kiszabott szabadságvesztést töltött, amelyből feltételes kedvezménnyel 2010. március 16. napján szabadult, a büntetését 2010. június 28. napján töltötte ki. Az elítélt ezt követően sem tett eleget a meghallgatáson történő megjelenésre felhívásnak, végül ismét előzetes letartóztatásba került. Ezért a Fejér Megyei Igazságügyi Hivatal indítványozta, hogy a bíróság állapítsa meg az elítélttel szemben kiszabott közérdekű munka végrehajthatóságának elévülését. A bíróság a 2012. július 16. napján meghozott és 2012. augusztus 15. napján jogerőre emelkedett 24.B.V.28565/2008/36. számú végzésével megállapította, hogy az elítélttel szemben az utolsó érdemi intézkedés – az első pártfogó felügyelői felhívás kiadása – 2009. április 28. napján történt, ezért a közérdekű munka végrehajthatósága három év elteltével, 2012. április 27. napjával megszűnt. 2. A Veszprémi Városi Bíróság garázdaság vétsége miatt a terheltet a 2008. február 25. napján jogerőre emelkedett 12.B.1468/2007/13. számú ítéletében húsz nap közérdekű munka büntetésre ítélete. A Székesfehérvári Törvényszék Bv. Csoportja a közérdekű munka végrehajthatósága elévülésének megállapítását kérte a bíróságtól, mivel az elítélt részére a Kmv.71/2008/6. számú munkahely kijelölését tartalmazó végzést kézbesíteni nem lehetett, az

- 212 -

ismeretlen helyre távozott elítélt a büntetés végrehajtása alól kivonta magát, a felkutatására tett intézkedések pedig nem vezettek eredményre. Ezt követően a Fejér Megyei Főügyészség BV.3315/2008/3. számon, 2009. január 16. napján indítványozta a húsz nap közérdekű munkából le nem töltött tizennyolc nap szabadságvesztésre történő átváltoztatását. A büntetés-végrehajtási bíró 2009. szeptember 21. napján az eljárás felfüggesztése mellett elfogatóparancsot bocsátott ki, azonban az elévülési időn belül ez nem vezetett eredményre. A Veszprémi Városi Bíróság a 2012. szeptember 28. napján meghozott és 2012. október 29-én jogerőre emelkedett 12.B.1468/2007/15-I. számú végzésével megállapította, hogy a Btk. 67. § (1) bekezdés e) pontja szerinti három év elteltére figyelemmel a húsz nap közérdekű munka végrehajthatósága elévült. 3. A Füzesabonyi Városi Bíróság 2.Bk.101/1012/2. számú, a másodfokon eljárt Egri Törvényszék Bkf.7/2013/2. számú helybenhagyó végzése folytán 2013. január 10. napján jogerős végzésében az elítélttel szemben a Füzesabonyi Városi Bíróság 2.B.74/2008/23. számú, 2009. május 25. napján jogerős ítéletével kiszabott huszonöt nap közérdekű munka végrehajthatóságának 2012.július 1. napjával történt elévülését állapította meg. Az első fokon eljárt bíróság álláspontjával szemben a másodfokon eljárt törvényszék – az ügyészi állásponttal egyezően – arra figyelemmel, hogy a közérdekű munka ki nem töltése az elítéltnek nem róható fel, maga is úgy ítélte meg, hogy az elévülés szempontjából a Btk. 2. §-a irreleváns. Az 1/2011. Büntető jogegységi határozat indokolási részének 1. pontjában foglaltakra tekintettel úgy foglalt állást, hogy a közérdekű munka végrehajthatóságának elévülésére a Btk.-nak a cselekmény elbírálásakor hatályos szabályait kell alkalmazni; nem foghat helyt az az álláspont, amely szerint akkor, ha a közérdekű munka végrehajthatóságának elévülése 2010. május 1. napja előtt nem következett be, úgy az elévülési idő automatikusan öt évre módosul. 4. Ugyanígy a Btk. bűncselekmény elkövetésekor hatályos rendelkezéseinek alkalmazhatóságára hivatkozott a Székesfehérvári Városi Bíróság a 2012. december 27. napján jogerős 1.B.1079/2012/2. számú végzésében, amikor az elítélttel szemben a Székesfehérvári Városi Bíróság 1.B.200/2009/5. számú, 2009. június 15. napján jogerőre emelkedett ítéletével ittas járművezetés vétsége miatt kiszabott harmincöt nap közérdekű munka végrehajthatóságának elévülését 2012. szeptember 28. napjával megállapította. A pártfogó felügyelői szolgálat meghallgatásán, 2009. szeptember 28. napján az elítélt jelen volt, a lakóhelyén kívül a büntetés letöltését nem vállalta. A közérdekű munka letöltésére alkalmas munkahely hiányáról a pártfogó több esetben tájékoztatta a büntetés-végrehajtási bírót. A 2009. szeptember 28-án tartott meghallgatás az elévülést félbeszakította, ezt követően a büntetés végrehajtása iránt tett érdemi intézkedés nem történt. A félbeszakítás napjával az elévülés ismét elkezdődik, ezért a közérdekű munka büntetés végrehajthatósága három év elteltével elévült. A Székesfehérvári Városi Bíróság más tanácsai szerint a 2010. május 1. napja előtt jogerőre emelkedett ítéletben kiszabott közérdekű munka végrehajthatóságának elévülése tekintetében is a jelenleg hatályos öt éves elévülési időt kell figyelembe venni. 5. A Székesfehérvári Városi Bíróság a 2012. szeptember 11. napján jogerőre emelkedett 8.B.779/2012/2. számú végzésében – a Székesfehérvári Városi Bíróság 8.B.678/2009/2. számú, 2009. június 12-én jogerős ítéletével – az elítélttel szemben kiszabott ötven nap közérdekű munka végrehajthatósága megszűnésének megállapítására irányuló kérelmet elutasította. Az indokolás szerint a közérdekű munka elvégzését az elítélt 2009. július 14. napján történt első meghallgatásakor vállalta, nyilatkozott arról is, hogy ennek egészségi akadálya sincs. Mivel a pártfogónak nem sikerült a közérdekű munka letöltésére munkahelyet találnia, az elévülés, mint végrehajtást kizáró ok megállapítása iránt terjesztett elő kérelmet. A bíróság a büntetés végrehajthatóságának elévülését azért nem látta megállapíthatónak, mert álláspontja szerint a 2010. május 1. napja előtt jogerőre emelkedett ítélettel kiszabott büntetésre – annak ellenére, hogy a 2009. június 3-án történt elkövetés idején hatályban volt törvényi rendelkezés szerint a közérdekű munka végrehajthatóságának elévülési ideje három év volt – a Btké. 6. § (1) bekezdésére figyelemmel a jelenleg hatályos öt éves elévülési időt kell alkalmazni. Mindemellett a Székesfehérvári Városi Bíróság bírái más – a jogegységi indítványban 5. és 6. pont alatt hivatkozott esetekben nem hoztak jogorvoslattal támadható végzést a büntetés végrehajthatóságának elévülése tárgyában, hanem – 2012. október 16-án keltezve 12.B.1055/2012/2. szám alatt, illetve a 2012. október 25-én keltezve 6.B.1080/2012/2. szám alatt – átiratban tájékoztatták a Fejér Megyei Kormányhivatal Igazságügyi Szolgálatának Pártfogó Felügyelői Osztályát arról, hogy az elévülés még nem állapítható meg. Mindkét esetben a Btké. 6. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakra hivatkoztak, miszerint a Btk. hatálybalépése előtt jogerősen kiszabott büntetésre is alkalmazni kell a Btk.-nak a büntetés elévülésére vonatkozó (67. §, 68. §) rendelkezéseit. Az elévülés kezdő napjától az öt éves elévülési idő még nem telt el, ezért a közérdekű munka végrehajthatóságának elévülése sem állapítható meg. Az ismertetett határozatok egy részében tehát az az álláspont került kifejtésre, hogy a 2010. május 1. napja előtt jogerőre emelkedett közérdekű munka és pénzbüntetés tekintetében az új elévülési időre vonatkozó rendelkezés hatályba lépésével az elévülési idő nem hosszabbodik meg, kivéve azt az esetet, amikor a három éves elévülési idő félbeszakad vagy nyugszik, vagy ismét elkezdődik. Ebben az esetben már az új, öt éves elévülési időtartam érvényesül. Másik részében úgy foglaltak állást, hogy az öt éves elévülési időt a 2010. május 1. napja előtt jogerőre emelkedett ítéletekben kiszabott büntetésekre is alkalmazni kell. Az indítványozó a mellékelt határozatokban felhívott, a Btk. 2. §-ában vagy a Btké. 6. §-ának (1) bekezdésében foglalt törvényi rendelkezések egyiket sem tartotta megfelelőnek a kérdés eldöntéséhez. Álláspontja szerint a Btk. 2. §-a a büntetés kiszabásakor – és nem a büntetés elévülésének megállapításakor – irányadó, míg a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1979. évi 5. törvényerejű

- 213 -

rendelet (Btké.) a Btk. hatálybalépése előtt kiszabott büntetéseket és elrendelt intézkedéseket tekintve tartalmaz átmeneti rendelkezést. A végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés és a pénzbüntetés elévülésére vonatkozóan jogértelmezést adó 4/2006. BJE – bár rögzíti, hogy a pénzbüntetés elévülésének kezdő időpontja a büntetést kiszabó határozat jogerőre emelkedésének napja – az elévülési idő előzőekben felvetett alkalmazásának kérdésével nem foglalkozott. A szabadságvesztésre átváltoztatott pénzbüntetés végrehajthatóságának elévülésével összefüggésben meghozott 5/2008. BJE határozat szerint akkor, ha az ügydöntő határozat jogerőre emelkedését követő három éven belül megtörtént a pénzbüntetés átváltoztatása, az átváltoztatástól számított három év elteltével a pénzbüntetés „helyébe lépő” fogházbüntetés akkor is elévül, ha a letöltésére egy másik ügyben kiszabott szabadságvesztés foganatba vétele miatt nem kerülhetett sor. A Legfelsőbb Bíróság korábbi jogegységi határozatait, továbbá alkotmánybírósági határozatokat vizsgálva az indítványozó részletesen kifejtette, hogy a „nullum crimen sine lege” és a „nulla poena sine lege” alkotmányos alapelveknek számos jogszabály adja meg jogszerű tartalmát. Ilyen szabály a Btk.-ban megadott bűncselekmény-fogalom, a büntetés és a büntetési rendszer törvényes fogalmai. Ezért az elvülési szabályok is csak úgy módosíthatók, ha azok az alkotmányos büntetőjogi felelősség alapintézményével összhangban maradnak. A jogbiztonság az államtól és elsősorban a jogalkotótól azt várja, hogy a jog egésze, egyes részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára is előre láthatóak legyenek. A kiszámíthatóság és előreláthatóság elvéből a büntetőjogban közvetlenül is levezethető a visszamenőleges hatály tilalma, de különösen az ex post facto jogi rendezés, valamint az analógia alkalmazási tilalma. A büntetőjog elévülési szabályai a törvényes büntetőjogi felelősségre vonást biztosítják azáltal, hogy időbeli korlátok közé szorítják az állami büntetőhatalom gyakorlását. A büntetőhatalom gyakorlására rendelt hatóságok mulasztása vagy a kézre kerítés eredménytelensége, mint kockázat az államot terheli, ha az elévülés bekövetkezett, a büntethetőség kizárása alanyi jogként illeti meg az elkövetőt [11/1992. (III. 5.) AB határozat, valamint az erre is hivatkozó 2/1994. (I. 14.), 32/2008. (III. 12.), 56/2010. (V. 5.) AB határozatok]. Ez utóbbit vizsgálva utalt rá, hogy a bűncselekmények büntethetőségének elévülésére – beleértve az elévülés félbeszakítását és nyugvását is – az elkövetéskor hatályos törvényt kell alkalmazni, kivéve, ha az elévülés időszakában az elkövetőre nézve kedvezőbb szabályok léptek hatályba (III./2.3.). Végül a 22/2012. (V. 11.) AB határozatra hivatkozással kifejtette, hogy az Alaptörvény hatályba lépése előtt alkotott alkotmánybírósági határozatoknak az alkalmazási feltételeit rögzítő III.3/1. pontjára figyelemmel az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezéseinek tartalmi egyezősége esetén nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni. A legfőbb ügyész a jogegységi indítványra a Bszi. 36. §-ának (2) bekezdése alapján BF.751/2013/1. sz. alatt tett írásbeli nyilatkozatában kifejtette, hogy a 2010. május 1. napja előtt jogerősen kiszabott közérdekű munka és pénzbüntetés elévülési idejével kapcsolatban kialakult ellentétes gyakorlatra tekintettel maga is szükségesnek tartja jogegységi határozat hozatalát. A jogegységi indítványban felvetett elvi kérdésre ugyanis a 2012. évi C. törvény, az új Btk. hatályba lépése sem nyújt megoldást, az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása a 2013. július 1. napját követő időszakra nézve is indokolt. Csatlakozott a jogegységi indítvány azon okfejtéséhez, hogy a kérdés megítélésében az ellentétes döntéseket hozó bíróságok által felhívott Btk. 2. §-a, valamint a Btké. 6. §-ának (1) bekezdése nem lehet irányadó. A büntetés végrehajtásának elévülése már a büntetőjogi felelősség megállapítását követő kérdés, ezért a jogerősen kiszabott büntetés elévülésének vizsgálatakor a bűncselekmény elbírálására irányadó anyagi jogszabályok nem bírnak relevanciával. A Btké. 6. §-ának (1) bekezdése pedig kizárólag az 1978. évi IV. törvény hatálybalépése előtt jogerősen kiszabott büntetések elévülésére tartalmaz rendelkezést. Az 1978. évi IV. törvényt (Btk.) módosító 2009. évi LXXX. törvény (Btk. novella) átmeneti rendelkezéseinek hiánya felvethet alkotmányossági aggályokat, azonban ennek vizsgálata az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik. Ugyanakkor az indítványban felhívott 11/1992. (III. 5.) AB határozat, valamint az erre hivatkozó későbbi alkotmánybírósági határozatokkal összefüggésben azt az álláspontot fejtette ki, hogy azok nem a büntetés, hanem a büntethetőség elévülésének kérdésével foglalkoznak, ezért a jogegységi indítvány tárgyát képező elvi kérdés eldöntése szempontjából nem bírnak jelentőséggel. Ezért arra tett indítványt, hogy a Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa határozzon akként, hogy akkor, ha a közérdekű munka és a pénzbüntetés végrehajtásának elévülése 2010. május 1. napjáig nem következett be, az elévülés kereteit az elévülés vizsgálatának időpontjában hatályban lévő jogszabály határozza meg, tehát e büntetések elévülési ideje 2010. május 1. napjától öt évre módosul; nincs azonban törvényes lehetőség a büntetés végrehajtására, ha a jogerősen kiszabott közérdekű munka vagy pénzbüntetés elévülése 2010. május 1. napja előtt bekövetkezett. II. A Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerint jogegységi eljárás lefolytatásának van helye, ha elvi kérdésben az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat meghozatalára van szükség. A jogegységi eljárást le kell folytatni, ha azt az ítélőtábla elnöke vagy a legfőbb ügyész indítványozza [Bszi. 33. § (1) bekezdés a) és c) pontja]. Az ítélőtábla elnöke, illetve a legfőbb ügyész indítványát a jogegységi tanács ülésén is fenntartotta. A jogegységi eljárást az teszi szükségessé, hogy a Btk. az elévülési idő módosítása kapcsán nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely egyértelművé tenné a jogalkalmazó számára, hogy a 2010. május 1. napját megelőzően jogerőre emelkedett határozatokban kiszabott közérdekű munka vagy pénzbüntetés végrehajthatóságának elévülése tekintetében a jogszabály változását megelőző, vagy a jogszabályváltozás folytán hatályba lépett újabb rendelkezést kell alkalmazni.

- 214 -

A büntető törvény időbeli hatályát szabályozó rendelkezés – a Btk. 2. §-a – a bűncselekmény elbírálására vonatkozik; a bűncselekmény elbírálásának ideje a jogerős ügydöntő határozat meghozatalának időpontja. Ettől elkülönülő, független kérdés, hogy az elbírálás eredményeként kiszabott közérdekű munka és pénzbüntetés végrehajthatósága elévülése szempontjából az elévülés vizsgálatának időpontjában hatályban lévő, de az elítéltre nézve hátrányosabb jogszabály, vagy a korábbi rendelkezés határozza-e meg az elévülés kereteit. Erre figyelemmel a jogegységi tanács az ítélőtábla elnökének és a legfőbb ügyésznek a jogegységi eljárás lefolytatására irányuló indítványát alaposnak találta, mivel annak jogszabályi feltétele, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosításának szükségessége fennáll [Bszi. 32. §-a (1) bekezdésének a) pontja]. Ezért a Kúria az eljárást – a Be. 439. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a Bszi. 34–41. §-ai alapján eljárva – lefolytatta. III. Az indítvány által érintett törvényi rendelkezések a következők: Az 1978. évi IV. törvény (Btk.) 2010. május 1. napját megelőzően hatályos, a büntetés elévüléséről szóló rendelkezései szerint a közérdekű munka vagy pénzbüntetés három év elteltével évül el [67. § (1) bekezdés e) pontja]. A főbüntetés elévülésének határideje a büntetést kiszabó határozat jogerőre emelkedésének napján, ha pedig a büntetés végrehajtását felfüggesztik, a próbaidő leteltének napján kezdődik [68. § (1) bekezdés]. Az elévülést félbeszakítja az elítélt ellen a büntetés végrehajtása végett tett intézkedés, a félbeszakítás napjával az elévülés határideje ismét elkezdődik [Btk. 68. § (4) bekezdés]. A Btk. 67. § rendelkezéseit a 2009. évi LXXX. törvény 22. §-a 2010. május 1. napjával kezdődő hatállyal módosította oly módon, hogy a közérdekű munka és a pénzbüntetés végrehajthatósága öt év elteltével évül el. A novella 22. §-ához fűzött indokolás szerint nem az állami büntetőigény érvényesíthetőségének szélesítése, hanem a szükséges koherencia megteremtése érdekében emelte fel a közérdekű munka és a pénzbüntetés három éves elévülési idejét öt évre, ami összhangban van a szabadságvesztés legrövidebb, valamint az eltiltó jellegű szankciók elévülési idejével. A közérdekű munka végrehajthatóságának elévülését félbeszakítja, ha az elítélttel szemben szabadságvesztést vagy előzetes letartóztatást vesznek foganatba. Ezeknek a körülményeknek a megszűnéséig az elévülés nyugszik. Az 1975. évi 5. törvényerejű rendelet (Btké.) a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról rendelkező 6. §-ának (1) bekezdése szerint a Btk.-nak a büntetés elévülésére vonatkozó rendelkezéseit (67–68. §) a hatálybalépése előtt jogerősen kiszabott büntetésre is alkalmazni kell. A Btk. hatálybalépése előtt, a korábbi jogszabály alapján bekövetkezett elévülés hatálya érintetlen marad [Btké. 6. § (2) bekezdés]. Az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (Bv.tvr.) sem a 2010. május 1. napja előtt, sem az azt követően jogerősen kiszabott közérdekű munka és pénzbüntetés elévülési idejével kapcsolatban – a Btk.-ban meglévő szabályozás miatt értelemszerűen – nem tartalmaz rendelkezést. [A közérdekű munka és a pénzbüntetés végrehajthatósága a 2012. évi CCXXIII. törvény 58. §-ával megállapított, és 2013. július l. napjától hatályos 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (Bv.tvr.) 18. §-ának (2) bekezdése szerint öt év elteltével évül el. Az elévülés határideje a büntetést kiszabó határozat jogerőre emelkedésének napjával kezdődik. Az elévülést félbeszakítja az elítélt ellen a büntetés végrehajtása érdekében tett minden olyan hatósági intézkedés, amelyet a büntetés végrehajtásának előbbre vitele érdekében foganatosítottak. A félbeszakítás napjával az elévülés ismét elkezdődik.] Büntetés (és intézkedés) csak a bíróság jogerős határozata alapján, jogszabályban meghatározott módon hajtható végre [Bv.tvr. 1. § (1) bekezdés]. A Kúria álláspontja e jogszabályok helyes értelmezését illetően a következő: A büntetés végrehajtását kizárja az elévülés, amelynek kezdő napja a büntetést kiszabó határozat jogerőre emelkedésének napja. A cselekmény jogerős elbírálását, a büntetőjogi felelősség kérdésének jogerős lezárását követően a Btk. 2. §-ának alkalmazására már nem kerülhet sor. A büntetés célját a büntetésnek az elkövetéstől számított legrövidebb időn belül történő kiszabása és annak lehetőség szerinti haladéktalan végrehajtása együttesen szolgálja. A büntetés végrehajtásának valamely okból történő elmaradása a büntetés végrehajthatóságának meghatározott idő elmúlásával való kizárása mellett szól, hogy ez esetben a büntetés már nem alkalmas a büntetés céljának elérésére, egyben az elkövető személyének társadalomra veszélyessége is csökken. Az elévülést minden olyan hatósági intézkedés félbeszakítja, amelyet a büntetés végrehajtásának előbbre vitele érdekében foganatosítottak. Ilyen intézkedés az elítélttel szemben az első munkahely kijelölése érdekében kitűzött pártfogó felügyelői meghallgatásra szóló felhívás kiadása, a közérdekű munka végrehajtása során a terheltnek a pártfogó felügyelő által a munkahely kijelölése előtt tartott meghallgatása [4/2008. BJE határozat], továbbá a végrehajtás érdekében az ismeretlen helyen tartózkodó elítélt felkutatása céljából a lakcímfigyelés, a körözés elrendelése, az elfogatóparancs kibocsátása, a közérdekű munka szabadságvesztésre történő átváltoztatása. A pénzbüntetésnek – vagy meg nem fizetett részének – szabadságvesztésre (fiatalkorú elítélttel szemben a pénzbüntetés behajthatatlansága esetén, amennyiben a közérdekű munkára átváltoztatást a törvény lehetővé teszi közérdekű munkára, ennek kizártsága esetén szabadságvesztésre) történő átváltoztatása a végrehajthatóság elévülését félbeszakítja. A félbeszakítás napjával az elévülés ismét elkezdődik.

- 215 -

[Az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 2013. július 1. napjától hatályos 60. § (9) bekezdése szerint a közérdekű munka végrehajthatóságának elévülését félbeszakítja az is, ha az elítélttel szemben – az elévülési idő alatt – más ügyben kiszabott szabadságvesztést hajtanak végre vagy előzetes letartóztatást vesznek foganatba. Ezeknek a körülményeknek a megszűnéséig az elévülés nyugszik; a 67/B. § d) pontja szerint a közérdekű munka, illetve annak hátralevő része nem hajtható végre, ha az ítélet jogerőre emelkedése után az elítélt öt évet vagy ezt meghaladó időt töltött szabadságvesztésben vagy előzetes letartóztatásban.] A 2010. május 1. napját megelőzően jogerőre emelkedett határozattal kiszabott közérdekű munka és pénzbüntetés elévülésével kapcsolatban a 2009. évi LXXX. törvény nem tartalmaz átmeneti rendelkezést, ezért az elévülés vizsgálatának időpontjában hatályban lévő jogszabály határozza meg az elévülés kereteit. Az 1979. évi 5. törvényerejű rendelet a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról rendelkező 6. § (1) bekezdése értelmében a Btk.-nak a büntetés elévülésére vonatkozó rendelkezéseit (67-68. §) a hatálybalépése előtt jogerősen kiszabott büntetésre is alkalmazni kell. Ez a rendelkezés nem csupán az 1978. évi IV. törvény hatályba lépésekor, azaz 1979. július 1. napja előtt kiszabott büntetésekre irányadó; a Btk. hatályba lépésére vonatkozó szabályok abban az esetben is irányadók, ha a hatálybalépést követően bármikor sor kerül a Btk. újabb módosítására, és a jogalkotó a módosítás kapcsán az eddigiektől eltérő hatályba léptető rendelkezés meghozatalát nem tartja szükségesnek. Ebből következően az 1978. évi IV. törvény (Btk.) elévülésre vonatkozó – megváltozott – szabályai az irányadók, mivel a jogalkotó a módosítás kapcsán ettől eltérő rendelkezés meghozatalát nem tartotta szükségesnek. Így a Btk. 67. § (2) bekezdésének megváltozott rendelkezésének hatályba lépése előtt, azaz 2010. május 1. napja előtt a korábbi jogszabály alapján bekövetkezett elévülés hatálya – figyelemmel a Btké. 6. §-ának (2) bekezdésére – érintetlen marad, és amennyiben a jogerős határozattal kiszabott közérdekű munka vagy pénzbüntetés végrehajthatóságának elévülése 2010. május 1. napja előtt bekövetkezett, a továbbiakban nincs törvényes lehetőség a büntetés végrehajtására. Akkor azonban, ha a 2010. május 1. napja előtt jogerőre emelkedett határozatban kiszabott közérdekű munka vagy pénzbüntetés elévülése 2010. május 1. napját követően következne csak be, e büntetések végrehajthatóságának elévülési ideje öt év. A Kúria jogegységi tanácsa a fenti indokokra tekintettel – a Bszi. 37. §-a (1) bekezdése szerinti ülésen eljárva – a felmerült vitás kérdésekben az egységes joggyakorlat biztosítása érdekében a rendelkező rész szerinti iránymutatást adta, és a határozatot a Bszi. 42. §-ának (1) bekezdése alapján a Magyar Közlönyben, a központi honlapon és a Kúria honlapján közzéteszi. Budapest, 2013. június 24. Dr. Kónya István s.k. a jogegységi tanács elnöke, Dr. Csere Katalin s.k. előadó bíró, Dr. Belegi József s.k. bíró, Dr. Mészár Róza s.k. bíró, Dr. Molnár Gábor Miklós s.k. bíró, a jogegységi tanács tagjai. A kiadmány hiteléül: tanácsjegyző N-né dr. TH

KÚRIA 3/2013. Büntető jogegységi határozat A Kúria Büntető Kollégiuma, mint Büntető Jogegységi Tanács a Kúria Büntető Kollégiumának vezetője által indítványozott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2013. év július hó 8. napján tartott ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot:

- 216 -

A Legfelsőbb Bíróságnak az élet és testi épség büntetőjogi védelméről szóló 15. számú Irányelve irányelvkénti fenntartását megszünteti – a 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 195. §-ának (3) bekezdése alapján – azzal, hogy e jogegységi határozat a 15. számú Irányelv I. és II. részének helyébe lép. Indokolás I. A Kúria Büntető Kollégiumának vezetője a 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 33. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt jogkörével élve a Bszi. 32. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Álláspontja szerint ugyanis a Legfelsőbb Bíróság 15. számú, az élet és testi épség büntetőjogi védelméről szóló Irányelve – alapvetően a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 2013. év július hó 1. napján történt hatályba lépésére tekintettel – újjáalkotásra szorul. A legfőbb ügyész maga is szükségesnek tartotta, hogy a Kúria a 15. számú Irányelv I. és II. részének helyébe lépő jogegységi határozatot hozzon. A Bszi. 195. §-ának (3) bekezdésére figyelemmel, a Bszi. 34. §-a (4) bekezdésének b) pontja alapján a Kúria büntető jogegységi tanácsaként eljáró Büntető Kollégium egyetértett az indítvánnyal abban, hogy az élet elleni bűncselekmények jogi minősítési és elhatárolási kérdéseinek egységes megoldása érdekében jogegységi eljárás lefolytatása és – a 15. számú Irányelv irányelvkénti fenntartásának megszüntetésével egyidejűleg – jogegységi határozat hozatala szükséges. A Legfelsőbb Bíróság 15. számú – az élet és testi épség büntetőjogi védelméről szóló, l981. november 23-án meghozott és az élet védelmét fokozottabban biztosító 4. számú Irányelvet felváltó – Irányelve több évtizeden keresztül hasznosan szolgálta az ítélkezési gyakorlat egységének kialakítását. Az Irányelvben rögzített iránymutatások túlnyomó része ma is helytálló ugyan, az időközben bekövetkezett jogszabályi változások – főként a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatályba lépése – azonban indokolttá tették az irányelv alábbiakban részletezett korszerűsítését. I. Az emberölés elhatárolása az élet és testi épség elleni egyéb bűncselekményektől Magyarország Alaptörvényének II. cikke alapvetésként rögzíti, hogy mindenkinek joga van az élethez és az emberi méltósághoz. Ekként tehát az emberi élet kiemelt – alkotmányos, s erre épülően büntetőjogi védelmet élvező – érték. Az élet elvételét eredményező bűncselekmények körében kiemelkedő veszélyességű a szándékos emberölés, amelynek közvetlen tárgya: az emberi élet. Az emberölés bűncselekménye aktív magatartással (tevéssel) és mulasztással egyaránt megvalósítható. Aktív tevékenység az is, ha az elkövető – a halálos eredményt kívánva vagy abba belenyugodva – olyan helyzetbe hozza a sértettet, amelyben a halál szükségszerű bekövetkezésének elmaradása már csak a puszta véletlenen múlik. Mulasztással elkövetett emberölésről van szó viszont egyfelől akkor, amikor a halálhoz vezető ok-okozati folyamat az elkövető magatartásától függetlenül indult ugyan meg, s az elkövető ezt fel is ismerte, de bekövetkezésének megakadályozását – bár arra kifejezett jogszabályi (családjogi, munkajogi, kötelmi jogi) vagy az elkövető és a sértett között fennálló kapcsolatra tekintettel erkölcsi alapon nyugvó kötelezettsége állt fenn és a súlyos következmény elhárítására reális lehetősége is lett volna – szándékosan, a halál beálltát kívánva vagy aziránt közömbösséget tanúsítva, elmulasztotta. Ugyanígy mulasztással megvalósított emberölés az is, amikor az elkövető mulasztása indítja el azt az okfolyamatot, amely a sértett egészségi állapotának fokozatos romlását, végül a halálát eredményezi, feltéve természetesen, hogy az elkövető ezt az előre felismert következményt kívánta vagy abba belenyugodott. 1. A gyakorlatban az emberölés bűntettének kísérlete és az életveszélyt okozó testi sértés bűntettének; a halálos eredmény bekövetkezése esetén pedig a szándékos emberölés és a halált okozó testi sértés bűntettének elhatárolása okoz nehézséget. Minthogy az említett bűncselekmények mindegyike szándékos elkövetési magatartással valósul meg, elhatárolásuk az elkövetőnek a cselekmény véghezvitele időpontjában fennálló konkrét tudattartalma alapján történhet. Az emberölés, illetőleg ennek kísérlete esetén az elkövető tudata átfogja a sértett halála bekövetkezésének lehetőségét, és ezt kívánja, vagy ebbe belenyugszik. Ezzel szemben az életveszélyt okozó testi sértés, valamint a halált okozó testi sértés esetében az elkövető szándéka csupán testi sérülés előidézésére irányul. Az életveszélyt okozó testi sértésnél a szándék kiterjedhet az eredményre, de lehetséges e vonatkozásban a gondatlanság is, a halált okozó testi sértés esetén viszont az eredmény tekintetében csak gondatlanság állhat fenn. Ez utóbbi bűncselekmény kapcsán az elkövető tudatában – a tőle elvárható figyelem, körültekintés elmulasztása miatt – fel sem merül a halálos eredmény bekövetkezésének a lehetősége, vagy ha igen, azt nem kívánja, nem nyugszik bele abba, hanem könnyelműen bízik az elmaradásában. Az elkövetés időpontjában fennálló tudati állapot tisztázásánál, így annak megítélésénél, hogy az elkövető szándéka ölésre avagy testi sértésre, illetőleg egészségsértésre irányult-e: jelentős mértékben a külvilágban megnyilvánult és ennélfogva megismerhető tények elemzésének van jelentősége. 2. Az emberölésre, illetőleg a testi sértésre irányuló szándék megállapításánál az elkövetéskori tudattartalomra a tárgyi (objektív) és az alanyi (szubjektív) tényezőkből lehet következtetni. Ezeknek az alábbi – példálódzó jellegű – felsorolása segítséget ad az elkövetéskori szándék jellegének a helyes megítéléséhez.

- 217 -

A) A tárgyi tényezők körében: a) A cselekmény elkövetéséhez használt eszköz mindig gondos értékelést igényel. Az emberölésnek vannak ugyan ún. tipikus eszközei (kés, fejsze, lőfegyver, méreg stb.), ám azok egymagukban még nem alapozzák meg az ölési szándékra vonható következtetést, az eszközt ugyanis minden esetben össze kell vetni az elkövetés egyéb körülményeivel. Az olyan különösen veszélyes eszközök, mint például a lőfegyver, hosszú nyelű balta, nagy pengehosszúságú kés, jelentős adag méreg stb., megfelelő irányítottsággal, erővel, illetve mennyiségben történő alkalmazásuk esetén – jellegüknél fogva – általában az emberölésre irányuló szándékra engednek következtetni. Ilyenkor is vizsgálni kell azonban, hogy nincsenek-e olyan tényezők, amelyek az emberölésre irányuló szándékot kizárják. b) Az elkövetés körülményeiből és módjából általában megalapozott következtetés vonható az elkövető szándékára. Különösen az elkövetésnél tanúsított erőkifejtés, annak mértéke, egyszeri véghezvitele vagy többszöri megismétlése, folyamatossága, elhúzódó jellege jön figyelembe. A szúrás, ütés, vágás, döfés esetében jelentősége van az irányítottságnak és annak is, hogy az elkövető hogyan tartotta az eszközt a használat időpontjában. A nem irányzott, ismétlés nélkül leadott, kapkodva, vaktában, hadonászva végrehajtott ütés, szúrás, vágás stb. önmagában rendszerint a testi sértés okozására irányuló szándékra utal. Az egyéb objektív és szubjektív körülmények azonban az élet kioltására irányuló elkövetői szándék megállapítását is eredményezhetik. Értelemszerűen ugyanezek a szempontok veendők tekintetbe a lőfegyverrel leadott lövés esetén is. Az életfontosságú szervekre célzottság szinte kivételt nem tűrően emberölési szándékra utal, amíg a passzív alany felé vaktában leadott lövés az adott elkövetési körülmények között – pl. a tettes és a passzív alany között nagyobb távolság a tettes és/vagy a passzív alany lövés leadáskori mozgása – testi épséget sértő szándékra utalhat. c) A sérülés helye és jellege is következtetési alap lehet az elkövető szándékára. Az emberi testnek vannak olyan részei (pl. a fej, szív-, has- és mellüreg, nyaki területek stb.), amelyek önmagukban életfontosságú szervek, vagy ilyeneket tartalmaznak. Az ezeket ért sérülések általában a sértett azonnali vagy rövid idő alatt bekövetkező, esetleg csak műtéti úton elhárítható halálához vezethetnek. Ezt figyelembe véve, a sérülés helyéből – az erőbehatással összefüggésben – rendszerint következtetést lehet levonni arra nézve, hogy az elkövető ölésre avagy testi sértésre irányuló szándékkal cselekedett-e. Az elkövetési magatartás eredménye, vagyis az, hogy a sértett milyen sérülést szenvedett, szintén következtetési alap lehet, de egymagában nem igazít el az emberölés kísérlete és az életveszélyt okozó testi sértés, illetőleg az emberölés és a halált okozó testi sértés elhatárolása kérdésében. d) Az elkövető kijelentéseinek ugyancsak jelentőségük lehet az elkövetéskor fennállott szándék megállapításánál. Ezek azonban gyakran az elkövetést megelőző veszekedés, verekedés során – vagyis indulati állapotban – hangzanak el. Ezért körültekintő értékelésre van szükség, hogy a szándékra utaló kijelentések komolyak-e, azoknak megfelelt-e a tanúsított magatartás. e) Az elkövetéskor fennállott ölési, illetőleg testi sértési szándékra következtetési alap lehet az elkövetőnek a cselekmény elkövetése utáni magatartása és az is, hogy az eseményeket követően milyen kijelentéseket tett. Rendszerint az élet kioltására irányuló szándék fennállására utal, ha az elkövető a sértett előreláthatólag bekövetkező halálával szemben közömbösséget tanúsít. Abból a körülményből azonban, hogy az elkövető a sértettet segítségnyújtás nélkül hagyta, egymagában még nem lehet az ölési szándékra következtetni. A véghezvitel után a cselekmény nyomainak, eszközeinek, bizonyítékainak stb. eltüntetésére, az eredmény elhárítására irányuló törekvés szintén támpontként szolgálhat az elkövető tudattartalmának és a szándék jellegének a megállapításánál. B) Az alanyi tényezők körében: a) A szándék kialakulása során szerepet játszanak az elkövető személyi tulajdonságai, ezért a személyiségvizsgálat a szándék megismerése szempontjából is fontos. Mindenkor az elkövetéskori (aktuális) személyiség jön figyelembe. A tudattartalom kialakulását befolyásoló külső körülményekből következtetni lehet az elkövetéskori személyiségre is, vagyis ezek a bizonyító tények egyben a szubjektív tényezők közrehatásának a bizonyítására is szolgálhatnak. b) A cselekményt kiváltó indítóok (motívum) felderítésének és vizsgálatának kiemelkedő jelentősége van a tárgyalt bűncselekmény-kategória esetében. Amikor az akaratelhatározás és az elkövetés között alig van időköz (hirtelen kialakult szándék), előfordul, hogy hiányzik a halálos eredmény bekövetkezésének előrelátása. Ebből a szempontból jelentősége lehet a tevékenység indító okának is, nevezetesen, hogy a véghezvitel támadás, védekezés vagy elhárítás céljából történt-e. Az egyenes szándékkal elkövetett ölési cselekmények esetében csaknem kizárt, hogy az elkövetőt valamilyen külső vagy belső – rendszerint felismerhető – tényező ne motiválta volna. Ezzel kapcsolatban elsődlegesen az elkövető és a sértett közötti viszony feltárásának van jelentősége. Az indítóok ismerete segítséget nyújthat az eshetőleges szándékkal elkövetett emberölés kísérletének a testi sértéstől való elhatárolásához. Az elkövetéskori konkrét tudattartalomra vonható következtetés a legkülönbözőbb indítóokokból, amilyenek pl.: az ellenséges, haragos érzület, a féltékenység, az indulat, a félelem, a szégyenérzet, az elkeseredettség stb. Mindenkor lényeges az indítóok és a konkrét elkövetési cselekmény közötti kapcsolat tisztázása és bizonyítása. Másfelől azonban a szándékra utaló szubjektív körülményeknek vagy más, korábban fennállott konkrét indítóoknak a hiánya még nem zárja ki az emberölésre irányuló eshetőleges szándék megállapítását.

- 218 -

c) Az elkövetéskori tudattartalom megállapításához szorosan kapcsolódhat a cselekmény véghezvitelét megelőző pszichikus folyamat feltárása; ez a folyamat a külvilágban megvalósult jelenségekből ismerhető meg. Ebben a vonatkozásban különösen nagy szerepe lehet az emberölés, illetőleg a testi sértés egyes minősített esetei törvényi tényállásához tartozó elemeknek. d) Végül annak eldöntésénél, hogy az elkövető szándéka ölésre avagy testi sértésre irányult-e, jelentőséghez jut az elkövetőnek a sértetthez fűződő kapcsolata, rokoni viszonya, érzelmi kötődése és az egyéb alanyi mozzanatok is. 3. Az alanyi és tárgyi körülmények feltárása és elemzése, valamint összhatásukban, kölcsönös összefüggésükben való sokoldalú mérlegelése során, az elkövetés konkrét körülményei között vizsgálni kell egyfelől az elkövető, másfelől a sértett életkorát, egészségi és fizikai állapotát is. Ezeknek nemcsak az emberölés, illetőleg a testi sértés megállapítása, hanem az említett bűncselekmény minősített eseteinek a megítélése szempontjából is jelentősége lehet. Így az az elkövetési magatartás, amely az erős testi felépítésű sértett esetében legfeljebb testi sértés megállapítását eredményezheti, kisgyermek, törődött, idős ember vagy magatehetetlen sértett esetében megalapozhatja pl.: a cselekménynek emberölés kísérleteként való értékelését. 4. A jogirodalom és az ítélkezési gyakorlat a törvényi tényállásban foglalt eredmény fajtája szerint különbséget tesz egyrészt a jogtárgyat sértő, másrészt az ezt veszélyeztető bűncselekmények között. A Btk. 164. §-a (8) bekezdésének I. fordulatában meghatározott életveszélyt okozó testi sértés nem „tiszta” veszélyeztetési bűncselekmény, mert az elkövetési magatartás csak az érintett egyik jogtárgyat – az emberi életet – veszélyezteti, a másik jogtárgyat – a testi épséget – viszont ténylegesen sérti. Az életveszély fogalmilag a halál bekövetkezésének a reális lehetőségét jelenti, de nem azonosítható a halál szükségszerű beállásának a lehetőségével. Az előbbiről akkor van szó, ha a testi sértés folytán megindult az az okfolyamat, amely a halál bekövetkezéséhez vezethet, de rendszerint fennáll az életveszély megszüntetésére, illetőleg a halál elhárítására alkalmas beavatkozás lehetősége is. A hírközlés, a közlekedési hálózat, az egészségügyi ellátás és szolgálat, valamint az orvostudomány jelenlegi fejlettségére tekintettel ma már többnyire nem a „véletlenen” múlik az életveszély tényleges elhárítása. Mindez a társadalmi tudatban is általánosan ismert. A sérülés életveszélyes volta szakkérdés, amelyet orvosszakértő igénybevételével kell megállapítani. Az orvosszakértő nyilatkozik abban a kérdésben is, hogy az életveszély az adott esetben közvetlen vagy közvetett volt-e. Ennek azért van jelentősége, mert az életveszélyt okozó testi sértés felrovása többnyire akkor indokolt, ha a testi sértés közvetett életveszélyt idézett elő (ami azonban nem jelenti, hogy az életveszély közvetlen jellege szükségszerűen az emberölés bűntettének kísérletét alapozná meg). Életveszélyt okozó testi sértés megállapításának van helye, ha a testi sértésre irányuló magatartást tanúsító elkövető szándéka az életveszélyre is kiterjed, mert ennek bekövetkezését kívánja vagy ebbe belenyugodva cselekszik. Jóllehet az életveszély, mint eredmény tekintetében az egyenes szándék elméletileg nem zárható ki, a gyakorlatban az életveszélyes eredményt érintő szándék eventuális formában jelentkezik. Ilyen szándék hiányában akkor kell ezt a bűncselekményt megállapítani, ha a beállott életveszélyes következmény tekintetében az elkövetőt gondatlanság terheli (Btk. 9. §). Ha az életveszélyre is kiterjedő szándék megállapítható, ez az eredmény azonban elmarad (tehát még közvetett életveszély sem következett be), az életveszélyt okozó testi sértés kísérletének megállapítására kerülhet sor. A gondatlanságból elkövetett – életveszélyt okozó – testi sértés vétsége csupán a bűnösséget érintően tér el a bűntetti alakzattól. Az elkövető ugyanis testi épséget sértő szándék nélkül cselekszik, s magatartásának lehetséges – testi épség vagy egészség megsértését eredményező – következményeit a tőle elvárható figyelem, körültekintés elmulasztása miatt nem látja előre, vagy előre látja ugyan, de könnyelműen bízik az eredmény elmaradásában. Abban az esetben viszont, amikor az elkövető a halálos eredmény bekövetkezését kívánja, vagy abba belenyugodva cselekszik, vagyis ha nem az élet veszélyeztetésére, hanem a halálos eredmény létrehozására irányul a szándék: emberölés, illetőleg kísérlete megállapításának van helye akkor is, ha magatartásának folyományaként akár semmiféle sérülés nem jött létre vagy éppen életveszélyes sérülés keletkezett. Amikor az elkövető szándéka testi sértés okozására irányul, ugyanakkor tudata az életveszély bekövetkezésének a lehetőségét is átfogja, és e következményt kívánva vagy ebbe belenyugodva cselekszik, de – az életet veszélyeztető szándékán túlmenően – a sértett halála is bekövetkezett: nem emberölés, hanem halált okozó testi sértés megállapításának van helye, feltéve, hogy az eredmény tekintetében gondatlan bűnösség áll fenn. 5. Halált okozó testi sértés valósul meg; ha az elkövető szándékos cselekménye testi sértés előidézésére irányul, de a magatartással okozati összefüggésben a sértett halála is bekövetkezik, viszont az elkövetőt a halálos eredmény tekintetében csak gondatlanság terheli. Amennyiben az elkövetőt nem vezeti testi épséget sértő szándék, de a magatartás okozatos következménye a passzív alany halála: csak a gondatlanságból elkövetett emberölés megállapítása jöhet szóba, feltéve, hogy az elkövetési magatartást a gondatlanság ismérve jellemzi. A halált okozó testi sértés elkövetési magatartása szempontjából közömbös, hogy az elkövető a testi sértés alapesetére, minősített esetére vagy éppen életveszély okozására irányuló szándékkal valósítja-e meg a cselekményt. Az elkövetési magatartás és a bekövetkezett halál között az okozati összefüggés akkor állapítható meg, ha a testi sértési cselekmény indította el vagy mozdította elő azt az okfolyamatot, amely a halál bekövetkezéséhez vezetett. Végül a halálos eredmény viszonylatában a bűnösség a gondatlanság bármely formájában fennállhat. E bűncselekmény ún. vegyes bűnösségi alakzatára tekintettel a kísérlet kizárt, miként az életveszélyt okozó testi sértésnek sincs kísérlete abban az esetben, ha testbántalmazásra irányuló szándékos magatartáshoz csupán gondatlan eredmény kapcsolódna. 6. Az emberölés enyhébben minősülő – privilegizált – esete: az erős felindulásban elkövetett emberölés.

- 219 -

a) Az indulat hatása alatt elkövetés egymagában még nem alapozza meg az emberölés privilegizált alakzatát. Az erős felindulásban elkövetett emberölés megállapításához az indulat olyan – fiziológiai eredetű – magas foka szükséges, amelynek következtében az elkövető belső egyensúlya megbomlik, tudata elhomályosul és ennek folytán a megfontolás szokásos mértékének megtartása lehetetlenné válik. Ha viszont az indulat kóros alapon fejlődött ki, akkor a Btk. 17. §-ában foglaltak szerint kell eljárni. A törvényi előfeltételek megléte esetén azonban a kóros elmeállapot folytán korlátozott beszámítási képességű elkövető ölési cselekménye is minősülhet erős felindulásban elkövetettnek, és ez esetben a Btk. 17. § (2) bekezdése is alkalmazható. Az erős felindulás fennállta és foka nem elmeorvos-szakértői, hanem a bíróság által eldöntendő tény és jogkérdés, amelyet az elkövető konkrét pszichikai tulajdonságai alapján kell megítélni. A felindulást kiváltó ok megítélése nem szűkíthető le a cselekmény elkövetését közvetlenül megelőző eseményekre, hanem a történések egész folyamatát, az eset összes körülményeit kölcsönhatásukban és folyamatosságukban kell vizsgálat alá vonni. Az erős felindulást kiváltó külső okok közül az egyik leggyakoribb a sértett magatartása, amely az elkövető felháborodását, haragját idézi elő vagy benne félelmet okoz. Önmagában azonban nem alapozza meg az erős felindulásban elkövetett emberölés megállapítását pl.: az elkeseredettség, a bánat, a szomorúság, a magárahagyatottság érzete, a sértődöttség, a puszta személyi ellenszenv vagy kizárólagosan az idegfeszült állapot, és ugyancsak nincs alap ennek megállapítására, ha az elkövető a sértett fellépésére maga szolgáltatott okot. b) Az erős felindulásnak méltányolható okból való származása akkor állapítható meg, ha az bizonyos fokig igazolható és erkölcsileg menthető. A méltányolható ok megítélésénél jelentősége van az elkövető és a sértett között fennálló viszonynak, érzelmi kapcsolatnak. Ezzel összefüggésben kell vizsgálni, hogy az elkövetést kiváltó ok súlyossága, valamint az arra reagáló magatartás objektíve is arányban áll-e. Így a jelentéktelen sérelmet követő túlméretezett indulatkitörés – méltányolható ok hiányában – nem alapozza meg az erős felindulásban elkövetett emberölés megállapítását. Ettől eltér azonban az az eset, amikor a hosszan tartó, folyamatos gyötrésből, megaláztatásból egy viszonylag kisebb jelentőségű sérelem hatására tör ki a fékezhetetlen indulat. Szükséges továbbá, hogy az ölési cselekmény az erős felindulás állapotában menjen végbe, valamint hogy a cselekmény elkövetésére irányuló akaratelhatározást nyomban kövesse a kivitelezés, vagyis az emberölésre irányuló szándék kifejlődése és a cselekmény között viszonylag rövidebb idő teljen el. c) Ha az elkövető méltányolható okból keletkezett erős felindulásban életveszélyt okozó testi sértést valósít meg, életveszélyt okozó testi sértés megállapításának van helye. Az erkölcsileg menthető okból származó indulat hatása alatti elkövetést pedig a büntetés kiszabása során kell értékelni. Amennyiben az elkövető a jogos védelmi helyzet megszűnését követően, de még a jogtalan támadás által kiváltott nagy fokú felindultságában hajtja végre az ölési cselekményét, magatartása erős felindulásban elkövetett emberölés bűntetteként értékelhető. 7. A gondatlanságból elkövetett emberölés esetén a gondatlanság két alakzata (tudatos gondatlanság – hanyagság) elhatárolásának a bűnösség fokának helyes megítélésénél, következésképpen a differenciált büntetés kiszabásánál van jelentősége. A gondosság kifejtésére vonatkozó kötelesség objektív mértékhez igazodik, amelyet írott szabályok, szakmai szokások tartalmaznak vagy amely a mindennapi életben kialakult gyakorlatban jelenik meg. Ezzel szemben a gondosság kötelességének betartására való képesség mértékét mindenkor az elkövető személyes tulajdonságainak, körülményeinek a figyelembe vételével kell megítélni. Adott esetben az elvárhatóság hiánya akadályát képezheti a bűnösség megállapításának, egyébként pedig – mint a bűnösség fokát befolyásoló tényező – a büntetés kiszabására lehet kihatással. II. Az emberölés minősített esetei A szándékos emberölés minősített esetei az élet ellen irányuló cselekmények legsúlyosabb változatait foglalják magukban. A minősített esetek törvényi meghatározása a bűncselekmény tárgyára, az elkövetési módra, az elkövető személyét jellemző körülményekre, vagy a passzív alany sajátosságára tekintettel, valamint az alanyi oldalon jelentkező motívumok és célzat alapján történt meg. Az előre kitervelten és az aljas célból elkövetett emberölés kivételével az emberölés valamennyi minősített esete véghezvihető eshetőleges szándékkal is. 1. Az emberölés előre kitervelten történő elkövetése feltételezi, hogy az elkövető az ölési cselekmény véghezvitelének helyét, idejét és módját átgondolja, a végrehajtást akadályozó vagy segítő tényezőket felmérje és a lényeges előkészületi, elkövetési és az elkövetés utáni mozzanatokat figyelembe vegye. Az előre kiterveltséget a tervszerű és céltudatos magatartás jellemzi. Ez az ölési cselekmény részleteinek átgondolását, viszonylag hosszabb időn át történő fontolgatását, a cselekmény elkövetési szakaszainak megfelelő mozzanatok mérlegelését jelenti. Nem feltétel azonban az említett tényezők együttes fennállása. Az ölésre irányuló céltudatos törekvés az egyenes szándék meglétét tételezi fel. Az előre kitervelten elkövetés megállapítása kizárt, ha az elkövető ölési szándéka eshetőleges. Nem zárja ki viszont ezt a minősítést a vagylagos terv vagy végrehajtási mód kialakítása, amint az sem, ha az ölési cselekmény végrehajtása nem a tervnek megfelelően megy végbe. Nem szükséges az, hogy az elkövető valamennyi lehetőséget pontosan számításba vegyen és teljes bizonyossággal, határozottsággal alakítsa ki a véghezvitel tervét. A tervszerűség megállapítható már akkor is, ha tudatilag döntő vonásaiban gondolja át, alakítja ki a végrehajtási módot. Az előre kiterveltségnek nélkülözhetetlen feltétele a cselekmény elkövetésére indító és az ez ellen szóló motívumoknak az elkövető tudatában lejátszódó küzdelme, a céltudatos és tervszerű elkövetés mérlegelése, megfontolása. Mindezekhez bizonyos

- 220 -

idő szükséges. Az emberölésre irányuló szándék kialakulásának és fejlődésének feltárása ezért a súlyosabb minősítés megállapításának fontos része. Általában nem lehet szó előre kitervelt elkövetésről, ha az elhatározást rövid időn belül követi a véghezvitel megkezdése. Nem zárja ki az előre kiterveltség megállapítását, ha az elkövető beszámítási képességében korlátozott, kóros elmeállapotú, és az sem, ha a cselekményt a leleplezés biztos tudatában követi el. A véghezvitel módjából és/vagy az elkövetést követően tanúsított magatartásból visszamenőleg is következtetés vonható az előre kiterveltségre. 2. Az emberölés akkor minősül nyereségvágyból elkövetettnek, ha közvetlen anyagi előny megszerzésére irányul. A közvetett anyagi előny elérése érdekében végrehajtott ölés aljas indokból vagy célból elkövetettként értékelhető. Közömbös, hogy az elkövető által elérni kívánt vagy ténylegesen megszerzett vagyoni előny életszükséglet, káros szenvedély vagy erkölcsileg meg nem alapozott igény kielégítését szolgálja. A nyereségvágyból elkövetett emberölés esetén az elkövetés indoka és a célzat összefonódik. A nyereségvágy a célzatot és az indítóokot is magában foglalja. Így ez a cselekmény eshetőleges szándékkal is megvalósítható. Befejezettségéhez elegendő az ilyen indítóok megléte és a sértett halálának bekövetkezése, de nem feltétel, hogy az elkövető az anyagi előnyt, a vagyoni hasznot ténylegesen megszerezze. Nyereségvágyból elkövetettként minősül az anyagi ellenszolgáltatás fejében elkövetett ölési cselekmény, továbbá a rablási célzattal megvalósított emberölés, ideértve a megszerzett vagyon megtartása érdekében elkövetést is. A nyereségvágyból elkövetett emberölés nem összetett bűncselekmény, ennélfogva a társtettességet kizárólag a dologelvételben való közreműködés nem alapozza meg. E minősített eset társtettese ugyanis csak az lehet, aki magában az ölésben társtettesként részt vesz. 3. Az aljas indokból vagy célból elkövetett emberölésen az erkölcsileg elvetendő motívumból fakadó, valamint ilyen célból megvalósított cselekményeket kell érteni. Az indok és cél szerinti megkülönböztetés a szándék fajtája szempontjából lényeges; az aljas indokból elkövetés – éppen úgy, mint a nyereségvágyból történő elkövetés – eshetőleges szándékkal is megvalósítható, a célzatos elkövetésnek azonban az egyenes szándék az előfeltétele. Amennyiben az aljas cél megállapítható, az magában foglalja az indok aljasságát is, ennélfogva a minősítés kapcsán csupán az előbbi körülményre kell hivatkozni. Ha a nemi erkölcs elleni bűncselekmény végrehajtása érdekében alkalmazott erőszakhoz ölési szándék is társul vagy az ölési cselekmény elkövetésének egyik motívuma a nemi élet szabadsága elleni erőszakos bűncselekmény végrehajtása, a súlyosabb minősítésű emberölés állapítható meg. Úgyszintén akkor is, ha az elkövető az ölési cselekményt nemi vágy kielégítésének fokozása érdekében követi el. Az aljas indokból (célból) elkövetett ölési cselekmény megállapítása szempontjából a bosszú megítélése attól függ, hogy milyen ok váltja ki az elkövetőben a keletkezett indulatot, mivel ennek a jellege és mibenléte a súlyosabb minősítés feltétele. Önmagában az a körülmény, hogy az elkövető önkényesen maga vesz elégtételt a rajta esett sérelem miatt, vagy haragos viszonyból, szerelmi kapcsolatból eredő indulat, pl.: féltékenység hatása alatt cselekszik, még nem szolgálhat alapul az aljas indokból való elkövetés megállapítására. Ha viszont az elkövető más bűncselekmény megvalósítása avagy már véghezvitt más bűncselekmény leplezése, nyomainak eltüntetése vagy a felelősségre vonás elkerülése végett követi el az ölési cselekményt, a minősített emberölés megállapítása megalapozott lehet. Ugyanez a helyzet, amikor az ilyen magatartás harmadik személy bűncselekményének a leplezését célozza. Ezért ilyenkor is a c) pont alatti minősített eset, s nem – az emberölés alapesetével halmazatban – a bűnpártolás bűntette rovandó fel. 4. A különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés megállapításánál elsősorban emberiességi, valamint erkölcsi szempontok a meghatározók. A különös kegyetlenség fogalma alá az átlagost lényegesen meghaladó szenvedéssel járó (amilyen például a tűzhalál, az élve eltemetés stb.), rendkívüli embertelenséggel, brutalitással, gátlástalanul, az emberi méltóság mély megalázásával vagy az elkövető emberi mivoltából kivetkőzve véghezvitt ölési cselekmények vonhatók. Annak, hogy a sértett eszméletlensége folytán ténylegesen elviselt-e fájdalomérzést, nincs jelentősége, miként nincs különösebb jelentősége az elkövetés eszközének sem. Így megállapítható a súlyosabb minősítés akkor is, ha az elkövető az ölési cselekményekhez általában használatos, ún. tipikus eszköz igénybevétele nélkül, puszta kézzel, agyonveréssel, rúgással vagy taposással valósítja meg a cselekményt. Az eszköz nélkül – lábbal, puszta kézzel – testszerte történő, elhúzódó bántalmazás esetén azonban először abban a kérdésben kell állást foglalni, hogy az elkövető ölésre vagy testi sértésre irányuló szándékkal cselekedett-e. Amennyiben az ölésre irányuló szándék megállapítható, a sértettnek okozott sérülések nagyobb száma, súlya és jellege alapján – különösen, ha az aktív elkövetői tevőlegesség több halálhoz vezető folyamatot is megindított – általában következtetés vonható az elkövetés embertelenségére is. Ilyenkor – mivel a vizsgálódás szempontjai eltérőek – a kétszeres értékelés tilalmának megsértéséről nincs szó. Az elkövető tudatának az elkövetés idején át kell fognia a végrehajtás különös kegyetlenségét. Az elkövető ezzel kapcsolatos tudattartalmára a sérülések számából, a bántalmazás hosszantartó, elhúzódó voltából, a sértett látható szenvedéséből, illetőleg a sértettnek a végrehajtás ideje alatt tanúsított magatartásából vonható következtetés. A különös kegyetlenséggel elkövetés felróhatósága mulasztásos emberölés esetén sem kizárt.

- 221 -

Az elkövetőnek a sértett megölése után tanúsított magatartása, pl.: a holttest feldarabolása, elásása vagy elégetése, kívül esik az elkövetésen és általában a cselekmény felfedezésének a meghiúsítását célozza; ezért önmagában az ilyen magatartás nem valósítja meg a különös kegyetlenséggel elkövetést. 5. Fokozott büntetőjogi védelem illeti meg a hivatalos személyt [Btk. 459. § (1) bek. 11. pont] és a külföldi hivatalos személyt [Btk. 459. § (1) bek. 13. pont] a hivatalos eljárása alatt, illetve emiatt ért élet elleni támadás esetén, ugyanígy a közfeladatot ellátó személyt [Btk. 459. § (1) bek. 12. pont] is, a sérelmére a feladata ellátása során, továbbá a hivatalos, a külföldi hivatalos avagy a közfeladatot ellátó személy támogatására vagy védelmére kelt személyt a sérelmére megvalósított ölési cselekmény kapcsán. Az elkövetésre indító motívumnak a jogi minősítés szempontjából nincs jelentősége. Akkor azonban, ha a hivatalos személy sértettet a hivatalos eljárása során tett intézkedése miatt, de a hivatali minőségének megszűnése után, vagy a közfeladatot ellátó személyt a feladatának ellátását követően, emiatt, illetve a támogatásukra, védelmükre kelt személyt utóbb e tevékenysége miatt éri az élet elleni támadás, az aljas indokból (célból) elkövetett emberölés állapítandó meg. 6. A több ember sérelmére elkövetett emberölés törvényi egység [összefoglalt bűncselekmény]. Megállapításának akkor van helye, ha az elkövető akár egyetlen akarat-elhatározásból fakadóan, egyidőben, illetőleg egymást követően, akár különböző időpontokban és eltérő akarat-elhatározásból hajtja végre vagy kíséreli meg több ember megölését. Nem előfeltétele tehát a törvényi egységbe foglalásnak az akarat-elhatározás egységessége és az időbeli közelség sem, de a felelősségrevonásnak egy eljárásban kell megtörténnie. Ez azt jelenti, hogy az emberölés bűntettét megvalósító cselekményeknek egymással quasi halmazati viszonyban kell állniuk (következésképpen az emberölés bűntettét elbíráló ügydöntő határozat jogerőre emelkedését követően véghezvitt emberölés már nem foglalható törvényi egységbe), s az egy eljárásban történő felelősségrevonás feltétele fennáll akkor is, ha perújítási tárgyalás eredményeként kerül sor a több ember sérelmére elkövetett emberölés megállapítására. A Btk. 160. §-a (2) bekezdésének f) pontja alá tartozó összefoglalt bűncselekmény megállapítására csak tettesi (társtettesi) magatartással megvalósult részcselekmények (emberölések) esetén kerülhet sor. A részesség járulékos jellegéből következik, hogy több ember sérelmére elkövetett emberölés bűntette, mint alapcselekmény megállapíthatóságának hiányában, az ehhez kapcsolódó részesség sem állapítható meg. Amennyiben tehát nincs olyan elkövető, akinek a terhére legalább két sértett megölése, vagy egy ember befejezett megölése és egy személy ölésének megkísérlése tettesként (közvetett tettesként, társtettesként) megállapítható volna, több ember sérelmére véghezvitt emberölés bűntettéhez (kísérletéhez) kapcsolódó részesi cselekményről akkor sem lehet szó, ha a több különállóan végrehajtott emberöléshez ugyanaz az elkövető nyújtott bűnsegédi támogatást vagy a több ember megölésére ugyanaz az elkövető bujtott fel. A bűncselekmény befejezettségéhez legalább két ember halálának a bekövetkezése szükséges, így – feltéve, hogy a szándék több személy életének kioltására irányul – egy sértett halála és egy további kísérleti szakban rekedt ölési cselekmény esetén a több ember sérelmére elkövetett emberölés bűntettének kísérlete állapítandó meg akkor is, ha az egyik ölési cselekmény egyébként – adott esetben önmagában minősített emberölést megvalósítva – befejeződött. (Értelemszerűen több ember sérelmére elkövetett emberölés bűntettének kísérletéről van szó akkor is, amikor a két vagy több sértett ellen megkísérelt ölési cselekmény során halálos eredmény egyáltalán nem következett be.) A minősített eset csak a Btk. 160. §-a szerinti bűncselekmény vonatkozásában alkalmazható. Ha tehát a két sértett sérelmére megvalósított ölési cselekmény egyikét erős felindulásban követték el, a több emberen elkövetett emberölés megállapításának nincs helye. 7. A több ember életét veszélyeztetve elkövetett emberölés megállapításának akkor van helye, ha az elkövető szándéka meghatározott személy (vagy személyek) életének kioltására irányul, de a cselekményt úgy hajtja végre, hogy ezáltal a célszemélyeken kívül mások élete is – reális – veszélybe kerül. A befejezett és/vagy megkísérelt emberöléshez kapcsolódó több ember életének veszélyeztetése körében a minősítéshez legalább kettő vagy ezt meghaladó létszámú személyre nézve kell a veszélynek fennállnia. A veszély pedig az elkövetési cselekménnyel szükségszerű összefüggésben álló, még létre nem jött olyan helyzet vagy esemény, amelynek bekövetkezésével reálisan számolni kell, s amelynek bekövetkezte közvetlenül, avagy a testi épség vagy egészség jelentős sérelmén keresztül a fenyegetett személyek életének elvesztésével jár. Az emberölésnek egyrészt több emberen, másrészt több ember életét veszélyeztetve elkövetése tehát nem zárja ki egymást; vagyis a több ember sérelmére elkövetett emberölés mellett adott esetben a több ember életét veszélyeztetve elkövetés is megállapítható. 8. A különös visszaeső fogalmát a Btk. 459. §-a (1) bekezdése 31/a) pontja határozza meg, arról pedig, hogy az emberöléssel kapcsolatos különös visszaesés szempontjából melyek a hasonló jellegű bűncselekmények, a Btk. 160. §-ának (6) bekezdése ad taxatív felsorolást. Az egyazon törvényszakaszban szereplő szándékos bűncselekmények viszont a különös visszaesést tekintve „ugyanolyanok”, következésképpen különös visszaesőként elkövetett az emberölés – a Btk. 459. §-ának (1) bekezdése 31. pontjában a visszaesésre megállapított feltételek esetén –, ha az elkövetőt korábban emberölés előkészületének bűntette [Btk. 160. § (3) bekezdés] miatt ítélték végrehajtandó szabadságvesztésre. A Btk. 459. §-ának (1) bekezdése 31. pontjában a visszaesésre megállapított feltételek esetén különös visszaeső az emberölés előkészületének bűntettét megvalósító elkövető is, ha a bíróság megelőzően a Btk. 160. §-ának (1) vagy (2) bekezdésébe ütköző emberölés miatt ítélte végrehajtandó szabadságvesztésre, ám ebben az esetben a Btk. 160. § (2 )bekezdésének h) pontja szerinti minősített eset megállapításának nincs helye, tekintve, hogy az emberölés minősített esetei a legalább kísérleti szakba lépett emberölési cselekményre vonatkoznak. Az emberölés bűntettét érintően a különös visszaesés alanyi jellegű, személyhez tapadó minősítő körülmény, amely kizárólag annak az elkövetőnek a cselekményét minősíti súlyosabban, akinél ez a tényező megállapítható. Közömbös tehát, hogy az egyik

- 222 -

elkövetőnek a másik elkövető különös visszaesői minőségéről az elkövetéskor volt-e tudomása. Ehhez képest a társtettesek vagy a tettes és részes ölési cselekményének jogi minősítése ebből a szempontból eltérő lehet. 9. A tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett emberölésnél a minősítés szempontjából kizárólag a sértett életkorának van jelentősége, közömbös tehát, hogy védekezésre képes volt-e vagy sem. E minősített eset alá tartozik az újszülött megölése, nevezetesen az, amikor a szülő nő gyermekét a szülés alatt vagy közvetlenül a szülés után szándékosan megöli. Mindazonáltal az újszülöttnek a szülés tartama alatt vagy közvetlenül azt követően az anya általi megölése kapcsán – igazságügyi orvos- és pszichológus szakértő bevonásával – tisztázni szükséges, hogy az a különleges állapot, amely az újszülött világra hozatalával jár, befolyásolta-e, (s ha igen milyen mértékben) az elkövetőt a cselekményében. Ennek ugyanis a büntetés kiszabásánál jelentősége lehet, miként annak is, hogy a szülő nőt milyen ok vezette az ölésre. Így házasságon kívül szülő nő esetében figyelembe kell venni, hogy a magára hagyatottság érzése, a szűkebb környezet rosszallásától való félelem olyan motiváló tényező, amely számottevő enyhítő hatást jelenthet. Az a körülmény, hogy az elkövető titkolja a terhességét, nem tesz előkészületeket a szülésre, s nem vesz igénybe orvosi ellátást, gondozást sem, önmagában még nem alapozza meg a cselekmény előre kiterveltkénti minősítését. 10. A (2) bekezdés j) pontja szempontjából védekezésre képtelennek kell tekinteni azt is, aki helyzeténél vagy állapotánál fogva ideiglenesen vagy véglegesen nem képes ellenállás kifejtésére [Btk. 459. § (1) bek. 29. pont]. E minősítő körülmény akkor róható fel, ha a sértett védekezésre képtelensége az elkövetőtől függetlenül állt elő, vagy azt az elkövető az ölési szándék kialakulását megelőzően – az ölési cselekménytől függetlenül – idézte elő. A (2) bekezdés i) és j) pontjában meghatározott minősítő körülményeket tekintve leszögezhető, hogy a tizennegyedik életévét be nem töltött passzív alany önmagában az életkora folytán nem tekinthető védekezésre képtelen személynek. Ebből viszont az is következik, hogy az emberölés i) és j) pont szerinti (kétszeres) minősülése nem kizárt, erre akkor kerülhet sor, ha a cselekmény tizennegyedik életévét meg nem haladott életkorú személy sértettje helyzeténél vagy állapotától függetlenül ideiglenesen vagy véglegesen nem képes ellenállás kifejtésére. A törvényhozó ugyanis a tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetést nem hozza közvetlen összefüggésbe a passzív alany védekezési képességével. 11. Az elhárításra korlátozottan képes személy sérelmére megvalósított emberölés csak akkor képez súlyosabban minősülő esetet, ha a korlátozottság a sértett idős korából vagy fogyatékosságából fakad. Amennyiben a sértett idős koránál vagy fogyatékosságánál fogva egyáltalán nem képes a bűncselekmény elhárítására, azaz védekezésre képtelen, a Btk. 160. § (2) bekezdésének j) pontja alatti minősítő körülmény állapítandó meg. Ehhez képest az emberölés a (2) bekezdés j) és k) pontja szerint együttesen nem minősülhet. Annak megítélése, hogy a sértett elhárításra korlátozottan volt-e képes egyrészt a sértett életkorának a mentális és fizikai állapotával összefüggésében kell jelentőséget tulajdonítani, másrészt a támadás jellegének és a kialakult erőviszonyoknak az egybevetését igényli. III. Az emberölés és az öngyilkosságban közreműködés elhatárolása Az öngyilkosság a magyar büntetőjog szerint nem bűncselekmény. A törvény azonban – a 160. § (5) bekezdése szerinti emberölés, illetőleg a 162. §-ban írt öngyilkosságban közreműködés című tényállásaiban – büntetni rendeli az öngyilkossághoz kapcsolódó (rábíró, azt elősegítő) magatartásokat. 1. Az emberölés Btk. 160. §-ának (5) bekezdése az öngyilkosságban közreműködéshez [Btk. 162. §] képest speciális törvényi tényállás, amely az emberölés alapesete szerint [160. § (1) bek.] rendeli büntetni azt, aki tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személyt arra bírja rá, hogy maga váljon meg az életétől, ha az öngyilkosságot elkövetik. A törvényi tényállás eredmény-bűncselekmény. Befejezettségéhez az szükséges, hogy az öngyilkosság végrehajtása folytán a passzív alany halála bekövetkezzék. Amennyiben tehát a passzív alany az öngyilkosság fogalmi ismérveit kimerítő magatartást megkezdi, de nem fejezi be, avagy befejezi, de a halál (az önkéntes elállás, illetőleg az önkéntes eredményelhárítás kivételével) bármely okból nem következik be, e bűncselekmény kísérletét kell megállapítani. 2. A Btk. 160. § (5) bekezdésének rendszertani elhelyezkedéséből és a 160. § (1) bekezdése szerinti büntetendőségéből, továbbá abból, hogy a cselekmény passzív alanya azonos a Btk. 160. (2) bekezdésének j) pontjában meghatározott egyik lehetséges passzív alannyal, az következik, hogy ezt a cselekményt a Btk. 160. §-ának (2) bekezdésében felsorolt körülmények nem minősítik súlyosabban. 3. A Btk. 160. §-ának (1) bekezdésében és az (5) bekezdésében meghatározott bűncselekmények a különös visszaesés szempontjából ugyanolyan bűncselekmények. Ebből, és az előbbiekben írtakból az következik, hogy azzal szemben, akit korábban emberölés vagy a Btk. 160. § (6) bekezdése szerinti hasonló jellegű bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek és a Btk. 459. § (1) bekezdés 31. pontjában meghatározott időtartam alatt a Btk. 160. § (5) bekezdése szerinti bűncselekményt elköveti – a Btk. 160. § (1) bekezdésében meghatározott büntetési tételkeretből kiindulva – mint különös visszaesővel szemben a Btk. 89. §-a alapján kell a büntetést kiszabni. Ellenben annak a személynek, aki a Btk. 160. §-ának (5) bekezdésében meghatározott bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésére ítélését követően a Btk. 459. § (1) bekezdés 31. pontjában meghatározott időtartam alatt a Btk. 160. § (1) bekezdése szerinti [vagy értelemszerűen a 160. § (2) bekezdés a-g) illetve i-k) pontjai szerint minősülő] emberölést követ el, ez utóbbi cselekménye a Btk. 160. § (2) bekezdésének h) pontja szerint mint különös visszaesőként (is) elkövetett emberölésnek minősül.

- 223 -

4. A Btk. 162. §-ában meghatározott öngyilkosságban közreműködés törvényi tényállása kétféle elkövetési magatartást rendel büntetni: az öngyilkosságra rábírást és az öngyilkosság elkövetéséhez segítségnyújtást. Mindkét elkövetési magatartás kifejtése esetén a bűncselekmény már akkor befejezett, ha az öngyilkosságot megkísérlik, azaz akkor is, ha az öngyilkosság fogalmi ismérveit kimerítő magatartás nem eredményezi a halál bekövetkezését. A „bevégzettség” – a halál beállta – a törvényi tényállás teljességéhez nem feltétlenül szükséges. a) Az öngyilkosságra rábírás fogalmilag az öngyilkosság elkövetésére „felbujtás” [azért sui generis alakzat, mert az öngyilkosság nem büntetendő]. Ezért a rábíró magatartás megállapításához a felbujtás ismérvei az irányadók. b) Eltérő azonban az öngyilkosságra rábíró magatartás jogi értékelése (minősítése) a passzív alanytól és az elkövető életkorától függően. A Btk. 162. § (1) bekezdésében meghatározott alapeset elkövetője bárki lehet, passzív alanya (az öngyilkos) általában bármilyen tizennyolcadik életévét betöltött akaratnyilvánításra (legalább korlátozottan) képes személy. Ugyanígy felel a tizennyolcadik életévét be nem töltött elkövető is, aki akaratnyilvánításra (legalább korlátozottan) képes tizennegyedik életévét betöltött, de tizennyolcadik életévét be nem töltött passzív alanyt bír rá az öngyilkosságra. Ha az elkövető a tizennyolcadik életévét már betöltötte és az általa öngyilkosságra rábírt akaratnyilvánításra (legalább korlátozottan) képes passzív alany a tizennegyedik életévét betöltötte, de tizennyolcadik életévét még nem, a Btk. 162. §-ának (2) bekezdése szerinti minősített eset valósul meg. Amennyiben a cselekmény passzív alanya (az öngyilkos) a tizennegyedik életévét sem töltötte be, vagy betöltötte ugyan, de akaratnyilvánításra képtelen, függetlenül az elkövető életkorától nem a 162. §-ban meghatározott bűncselekmény, hanem az emberölés 160. § (5) bekezdése szerinti alakzata valósul meg. Befejezettségére az 1. pont alatt írtak az irányadók. c) Az öngyilkosságban közreműködés másik elkövetési magatartása, a más öngyilkosságához segítségnyújtás, az elkövető részéről fogalmilag a bűnsegéllyel azonosítható magatartást feltételez. Ehhez képest a segítségnyújtás lehet fizikai vagy pszichikai, történhet az öngyilkosság megkezdése előtt és az önpusztító magatartás folyamatában egyaránt, az előbbi esetben azonban nem lehet a pszichikai ráhatás öngyilkossági akaratot kialakító, hanem a már kialakult ilyen elhatározást erősítő, támogató. A segítség pedig nem nyilvánulhat meg az öngyilkosság fogalmi ismérveit kimerítő magatartás részleges, részbeni kifejtésében, mert ez a cselekvőség emberölés. A segítségnyújtással elkövetett öngyilkosságban közreműködést illetően a 4/b) pontban kifejtett, a passzív alanyra és az alanyra (elkövetőre) vonatkozó elhatárolási elvek azzal az eltéréssel irányadók, hogy nemcsak 14. életévét betöltött és 18. életévét be nem töltött személy öngyilkosságában, hanem a 14. életévét be nem töltött személy öngyilkosságában való ilyen közreműködéssel is a Btk. 162. §-ának (2) bekezdésében megállapított minősített eset valósul meg, minthogy a Btk. 160. § (5) bekezdésében írt törvényi tényállás elkövetési magatartása között az öngyilkossághoz segítségnyújtás nem szerepel. Akaratnyilvánításra képtelen passzív alany esetén, minthogy az ilyen személy általában az öngyilkosságra vonatkozó akaratelhatározásra sem képes, segítségnyújtással a 162. § szerinti bűncselekmény fogalmilag nem valósulhat meg. Ilyenkor a tárgyi értelemben öngyilkosságot kimerítő tevékenység „segítése” tulajdonképpen öngyilkosságra rábírás, ami a 160. § (5) bekezdésében meghatározott emberölés megállapítására ad alapot. *** A Bszi. 37. §-a (1) bekezdése szerinti ülésen a Kúria által meghozott e jogegységi határozat elsősorban az élet elleni bűncselekmények törvényi tényállásait értelmezi, elvi tartalmú megállapításai azonban a testi épséget és egészséget sértő bűncselekmények elbírálásánál is figyelembe vehetők. A jogegységi határozatot a jogegységi tanács a Bszi. 42. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a Magyar Közlönyben, a központi honlapon és a Kúria honlapján közzéteszi azzal, hogy az a Legfelsőbb Bíróság 15. számú Irányelve I. és II. részének helyébe lép. Budapest, 2013. július 8. Dr. Darák Péter s.k. a jogegységi tanács elnöke, Dr. Akácz József s.k. előadó bíró, Dr. Belegi József s.k. bíró, Dr. Czine Ágnes s.k. bíró, Dr. Csák Zsolt s.k. bíró, Dr. Csere Katalin s.k. bíró, Dr. Feleky István s.k. bíró,

- 224 -

Dr. Ficsór Gabriella s.k. bíró, Dr. Katona Sándor s.k. bíró, Dr. Kiss Sándor s.k. bíró, Dr. Kónya István s.k. bíró, Dr. Krecsik Eldoróda s.k. bíró, Dr. Krémer László s.k. bíró, Dr. Márki Zoltán s.k. bíró, Dr. Mészár Róza s.k. bíró, Dr. Molnár Gábor Miklós s.k. bíró, Dr. Soós László s.k. bíró, Dr. Szabó Péter s.k. bíró, Dr. Székely Ákos s.k. bíró, Dr. Széplaki László s.k. bíró, Dr. Varga Zoltán s.k. bíró, Dr. Vaskuti András s.k. bíró a jogegységi tanács tagjai. A kiadmány hiteléül: tanácsjegyző N-né dr. TH

KÚRIA 4/2013. Büntető jogegységi határozat A Kúria Büntető Kollégiuma, mint Büntető Jogegységi Tanács a Kúria Büntető Kollégiumának vezetője által indítványozott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2013. év július hó 8. napján tartott ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A Legfelsőbb Bíróságnak az élet és testi épség büntetőjogi védelméről szóló 15. számú Irányelvének III. részének helyébe az alábbi jogegységi határozat lép. Indokolás I. A Kúria Büntető Kollégiumának vezetője a 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 33. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt jogkörével élve a Bszi. 32. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Álláspontja szerint ugyanis a Legfelsőbb Bíróság 15. számú, az élet és testi épség büntetőjogi védelméről szóló Irányelvének a jogos védelem kérdéseit tárgyaló III. része – alapvetően a Büntető

- 225 -

Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 2013. év július hó 1. napján történt hatályba lépésére tekintettel – újjáalkotásra szorul. A legfőbb ügyész maga is szükségesnek tartotta, hogy a Kúria a 15. számú Irányelv III. részének helyébe lépő jogegységi határozatot hozzon. Az élet és a testi épség védelméről szóló 15. számú Irányelv irányelvkénti fenntartását a Kúria Büntető Kollégiuma a 3/2013. BJE számú jogegységi határozatával megszüntette. A Bszi. 195. §-ának (3) bekezdésére figyelemmel, a Bszi. 34. §-a (4) bekezdésének b) pontja alapján a Kúria büntető jogegységi tanácsaként eljáró Büntető Kollégium egyetértett az indítvánnyal abban, hogy a jogos védelem feltételeinek egységes értelmezése és alkalmazása érdekében jogegységi eljárás lefolytatása és – a 15. számú Irányelv irányelvkénti fenntartásának megszüntetését követően – jogegységi határozat hozatala szükséges. A Legfelsőbb Bíróság 15. számú – az élet és testi épség büntetőjogi védelméről szóló, l981. november 23-án meghozott és az élet védelmét fokozottabban biztosító 4. számú Irányelvet felváltó – Irányelve több évtizeden keresztül hasznosan szolgálta az ítélkezési gyakorlat egységének kialakítását. Az időközben bekövetkezett jogszabályi változások – főként a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatályba lépése – azonban indokolttá tették az irányelv alábbiakban részletezett korszerűsítését. A jogos védelem kérdései Magyarország Alaptörvényének V. Cikke kimondja, hogy „Mindenkinek joga van törvényben meghatározottak szerint a személye, illetve a tulajdona ellen intézett, vagy az ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához.” A jogtalan támadással szembeni védekezés alkotmányos alapjogként történő deklarálása a Büntető törvénykönyv Általános Részében szabályozott jogintézményt, mint különösen védett értéket emelte ki, olyan felhatalmazást adva az ország polgárainak, amely a jogtalansággal szembeni ellenállást többé nem kivételes lehetőségnek, hanem mindenkit megillető természetes alapjognak ismeri el. E nagy jelentőségű jogalkotási megoldásnak következménye a 2012. évi C. törvény jogos védelmet szabályozó §-ainak (21-22. §), a jogos védelmet minden eddiginél szélesebb körben megengedő kodifikálása. A 15. sz. Irányelv III. részének megalkotása óta eltelt több mint három évtized törvényi változásai, a bírói gyakorlat ehhez igazodó alakulása, és elsősorban a jogos védelem említett rang- és felfogásbeli megváltozása szükségessé teszi a jogos védelem tárgyában folytatott létező ítélkezési gyakorlat továbbfejlesztését. Ez azt jelenti, hogy a 2012. évi C. törvény 2013. július 1-jén történő hatálybalépésétől kezdve a kódex 21. és 22. §-ainak alkalmazása során az ítélkezés alapozhat mindarra a korábbi évtizedekben kimunkált, és továbbra is fenntartható, elvidogmatikai alapokon nyugvó, a valóság szülte élethelyzetek elbírálásának tapasztalatai által megérlelt gyakorlatra, amely az új Btk. szabályozásában is felhasználható. Ugyanakkor a 2012. évi C. törvény, Alaptörvényből levezethető, megváltozott jogalkotói felfogásának következtében a törvény szövegébe épített új rendelkezések más tartalma indokolja, hogy a bírói gyakorlat a jogértelmezés és alkalmazás során szem előtt tartsa a következőket: 1. Btk. 22. § (1) bekezdés A védekezést támadás előzi meg. Az elhárítás válasz a támadásra. A védekezés azért jogos, mert a támadás jogtalan. A jogosan védekező a jogot védi a jogtalansággal szemben. Korábbi – ám máig igaz – magyarázat szerint erőt alkalmaz az erőszak ellen. A támadás olyan tevékenység, amely megvalósítja valamely bűncselekmény (szabálysértés) törvényi tényállásának ismérveit. A támadás objektív ismérve annak jogtalansága. A jogtalan támadás elhárításának kockázatát, következményeit a támadónak kell viselnie. Amennyiben az aktív magatartással megvalósuló támadás jogellenes állapotot eredményez, annak fenntartása érdekében a támadó által tanúsított passzív magatartás is jogtalan támadásnak minősül (BH 1997.512.). A támadásnak „intézettnek”, vagy „közvetlenül fenyegetőnek” kell lennie. Intézett a támadás akkor, ha az elkövető valamely, a Különös Részben büntetni rendelt bűncselekmény (szabálysértés) törvényi tényállásának megvalósítását megkezdte. Közvetlenül fenyegető a támadás akkor, ha a támadás megkezdésétől azonnal vagy igen rövid időn belül reálisan tartani lehet. A jogos védelmi helyzet mindaddig fennáll, ameddig a megtámadott okkal tarthat a támadás megkezdésétől vagy annak folytatásától. A 22. § (1) bekezdése szerinti jogtalan támadás irányulhat személy ellen, javak ellen, a közérdek ellen. A jogtalan támadás általában erőszakos, az elhárító cselekmény pedig mindig kényszerű. Amennyiben a jogtalan támadás ténye megállapítható, úgy az elhárítás szükségessége nem vitatható. Az elhárítás szükségességének a mértéke azonban – a 22. § (3) bekezdése szerint – túlléphető. Ha van jogtalan támadás, akkor annak az elhárítása szükséges. Az elhárító cselekmény is tevékenység, aktív szembeszegülés a támadással. A szükségesség azt jelenti, hogy a védekezőnek a jogtalan támadás elhárításához enyhébb védekezési mód nem állt rendelkezésére, mint amelyet alkalmazott. Ha volt más – enyhébb – mód az elhárításra, de annak megválasztásában a támadás okozta ijedtség vagy menthető felindulás a védekezőt meggátolta, akkor a cselekmény büntetendő, de a védekező nem büntethető a túllépés miatt. A védekező cselekmény jogszerűségének egyetlen kritériuma a szükségesség.

- 226 -

A 15. Irányelv III. részének 4. pontjában az arányossággal kapcsolatban kifejtettek a továbbiakban nem alkalmazhatók. Meghaladottá vált ugyanis annak vizsgálata, hogy „az elhárító magatartás nem idézett-e elő aránytalanul nagyobb sérelmet, mint amelyet a jogtalan támadás okozott volna”. Ennek az elvárásnak törvényi alapja korábban is hiányzott, a hatályos szabályozás pedig tudatosan mellőzte az arányosság fogalmának megjelenítését. Az előzőekben kifejtettekből következik, hogy a meg nem jelenített fogalom a szükségesség kritériumából vezethető le, s csak azon belül bír jelentőséggel. A jogos védelem túllépéséért [2012. évi C. törvény 22. § (3) bek.] a védekező csak akkor felel, ha a jogtalan támadás belőle ijedtséget vagy indulatot nem váltott ki, s az enyhébb – ám célravezető – elhárítási módot tudatosan tette félre, amikor a súlyosabb kimenetelűt választotta, mert ezáltal a jogos védelmet a megtorlás eszközeként alkalmazta, amelyre ez a jogintézmény nem ad felhatalmazást. Mindazonáltal a támadó és védekező cselekményének lehetséges eredményét egymáshoz viszonyítottan továbbra is vizsgálni kell, mert csak ezáltal érvényesülhet a 22. § (3) bekezdés tartalma, amely az elhárítás szükséges mértékének túllépésével továbbra is számol, s ha az ijedtségből vagy menthető felindulásból történik, úgy a büntethetőséget kizárja. Az új törvény a jogos védelmet, a büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok között objektív büntethetőségi akadályként kezeli, amikor a jogos védelem során megvalósított cselekményt „nem büntetendőnek” tekinti. Tehát az a cselekmény, amelyet a védekező a jogtalan támadás elhárítása érdekében kifejt, – s az megvalósíthatja a Különös Rész valamely törvényi tényállását – nélkülözi a társadalomra veszélyességet, s ezáltal bűncselekményt nem valósít meg. A bűncselekmény hiánya olyan büntetőeljárási akadály, amelynek hivatalból történő észlelése nemcsak a már megindított büntetőeljárás megszüntetését, vagy bírósági szakban, felmentő ítélet hozatalát kell eredményezze, de elejét veheti annak is, hogy a jogosan védekező egyáltalán büntetőeljárás hatálya alá kerüljön. A 22. § (1) bekezdése szerinti jogos védelem korlátai: – verbális cselekményekkel szemben nem vehető igénybe, – megtorlásként nem alkalmazható, – kölcsönös kihívás elfogadása mindkét fél számára a jogtalanság állapotát hozza létre, – támadás kiprovokálása megfosztja a védekezőt az elhárítás jogszerűségétől, – javak elleni, közvetlen erőszakkal nem járó cselekmény elhárítása a támadó életének kioltását általában nem eredményezheti. A 22. § (3) bekezdése szerinti túllépés azonban nem zárható ki. A jogtalan támadás vagy azzal való fenyegetés értékelése a jogalkalmazón (ügyész, bíró) múlik, és ennek eredményeképpen juthat arra a megállapításra, hogy az intézett vagy fenyegető magatartás – akár a támadó személyének vétőképtelenségére, akár a magatartás súlytalanságára figyelemmel – nem indokolta az elhárító cselekményt, mert az nem volt szükséges, tehát a szükségesség hiányzott. Ebben az esetben a jogalkalmazói értékítélet végkövetkeztetése a jogos védelem hiányát állapíthatja meg (pld.: kerekesszékbe kényszerült, súlyosan mozgáskorlátozott egyén ütést szándékoló, ám azt végrehajtani komolyan nem képes mozdulata; hároméves gyermek általi tettlegesség). 2. A 2012. évi C. törvény korábbi kódexben előzménnyel nem rendelkező szabályozása az ún. szituációs jogos védelmi helyzet bevezetése, tartalmilag új, és a taxatíve felsorolt eseteihez megdönthetetlen vélelmet társított. A 22. § (2) bekezdésében felsorolt esetekben ugyanis a jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna. Ez kétségtelenül azt jelenti, hogy a második bekezdés a)–c) pontjaiban megkívánt feltételek megvalósulása esetén további mérlegelés szükségtelen, és a védekező cselekménye már megvalósulásakor nem büntetendő, mert nélkülözi a társadalomra veszélyességet, éppúgy, mint a 22. § (1) bekezdése alapján az elhárító cselekmény kifejtője esetében. Éppen a 22. § (1) bekezdésének rendelkezésével azonos szóhasználatból következik, hogy a jogos védelemnek e kiemelt és megdönthetetlen vélelemmel összekapcsolt esetei is kivétel nélkül feltételezik a jogtalan támadás megvalósulását. E fogalommal kapcsolatban mindazt vizsgálni kell, amely a 22. § (1) bekezdése során sem mellőzhető. A jogtalan támadás rendszerinti erőszakossága és az elhárítás kényszerűsége ezekben az esetekben is előfeltétele a védekezés jogszerűségének. A törvény azonban ezekben az esetekben a jogtalan támadást – azok számbavehetetlen sokfélesége közül – leszűkíti a személy elleni támadásra, lakásba történő jogtalan behatolásra, illetve lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolásra, ha ezek az esetek alpontokban megjelölt időszakban vagy módon valósulnak meg. Az e törvényi feltételek mellett megvalósuló – mindig aktív magatartással elkövetett – jogtalan támadások esetén a támadó konkrét szándékának további vizsgálata szükségtelen. A 22. § (2) bekezdésében modellezett esetekben a jogalkotó az erőszakos bűncselekmények elleni hatékonyabb fellépés biztosítására a jogos védelmi helyzetet kiszélesítette, és a támadás irányultságára, idejére, módjára, körülményeire tekintettel törvényi vélelmet állított fel arra, miszerint az a)–c) pontokban megkívánt feltételek mellett a támadást a védekező élete ellen irányultnak is kell tekinteni. A jogalkotó a jogellenes cselekmények sértettjeinek helyzetét figyelembe véve értékelte azt, hogy a jogtalanul megtámadottak a támadóhoz képest többszörös hátrányban vannak, mert a támadó dönti el a támadás célját, helyét, idejét, módját. A védekezőt mindez felkészületlenül éri, és ezért az esetek többségében kiszolgáltatott helyzetben van. Ellenszegülésének sikere is kétséges, sőt olykor kimenetele csupán a véletlenen, szerencsén múlik. Különösen igaz ez azokban az esetekben, amikor a jogtalan támadás éjjel, felfegyverkezve, fegyveresen vagy létszámfölényben levő támadók által történik.

- 227 -

A személy elleni jogsértő magatartásokkal szemben a védekezés korlátlansága is ebből a megfontolásból lett törvény által elismerve, olyan elkövetési mód vagy napszak mellett, ahol a jogtalan támadás elhárítása, az annak érdekében kifejthető aktív ellenszegülés eleve esélytelenebb, kockázatosabb. A 22. § (2) bekezdésében említett elkövetési idő alatti vagy elkövetési módok megvalósításával kifejtett jogtalan személy elleni támadást – arra való tekintet nélkül, hogy az ténylegesen milyen sérelem okozására irányult – úgy kell tekinteni, hogy az a megtámadott élete ellen is irányult, tehát a védekező a jogtalan támadó életét védelmi cselekményével kiolthatja. A jogalkotó az élet kioltására irányuló támadás törvényi vélelmével a védett jogtárgyak egyenértékűségét hozta be, és a bírói gyakorlat által kimunkált azt az elvet emelte törvényi rangra, mely szerint az élet ellen irányuló támadás elhárításakor a védekezés – eredményre tekintet nélkül – korlátlan. A 22. § (2) bekezdésének a) és b) pontjaiban szabályozott esetei a hozzájuk tartozó alpontokkal konjunktívak, vagyis az a), illetve b) pont a hozzátartozó valamelyik alponttal együtt külön-külön alkot együttes feltételt. Ezek bármelyikének megvalósulása megalapozza a védekezés teljes szabadságát, amely azt jelenti, hogy ha a támadás jogtalansága megállapítható, úgy az elhárítás szükséges, a túllépés fogalmilag kizárt, ezért nem is vizsgálható. A 22. § (2) bekezdésének c) pontja pedig a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolás esetével egészíti ki az előző két esetkört, s a c) pontban megkívántak megvalósulása önállóan alapozza meg a törvényi vélelmet. A 22. § (2) bekezdés b) pontja szerinti lakásba történő jogtalan behatolás, maga a jogtalan támadás, mely azonban kizárólag aktív magatartással valósítható meg. Nem alapozza meg ezt a jogos védelmi helyzetet, ha a lakásba jogszerűen bejutó személy utóbb a lakást felszólítás ellenére nem hajlandó elhagyni. A fegyveresen, illetve felfegyverkezve történő elkövetés értelmező rendelkezéseit a 2012. évi C. törvény 459. § (1) bekezdésének 5. és 6. pontjai tartalmazzák, amelyek megegyeznek az 1978. évi IV. tv. 137. §-ának 4. a), b) pontjaiban adott meghatározásokkal, ezért alkalmazásuk nem okozhat gondot, mert folytatható a létező ítélkezési gyakorlat. Az éjjel fogalmára sem az új, sem a korábbi Btk. nem ad meghatározást, azonban a magánlaksértés ítélkezési gyakorlata ennek a napszaknak az értelmezését kialakította, országosan egységesen kezeli, és nincs olyan ok, amely miatt attól eltérni kellene, tehát az a jogos védelem új rendelkezéseinél is változatlanul irányadó. A lakás, illetve a lakáshoz tartozó bekerített hely fogalmára ugyanez a megállapítás vonatkozik. A 22. § (2) bekezdésének b) és c) pontjaiban szabályozott esetek nem személy elleni támadásról szólnak, hanem a lakásba történő jogtalan behatolást, vagy a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolást minősítik jogtalan támadásnak, a b) ponthoz kapcsolt alpontok valamelyikének együttes megvalósulásakor, illetőleg a c) pontban megkívántak teljesülésekor. Nyilvánvaló azonban, hogy a jogellenes magatartások e bármelyikének csak úgy van – a szóban levő törvényhely alkalmazhatósága szempontjából – értelme, ha a külön nevesített és jogtalan támadásnak minősített magatartások bármelyikének hatókörében olyan vétlen személy tartózkodik, aki védekezni kényszerül, és a támadást el kell hárítania. A 22. § (2) bekezdése ugyanis félreérthetetlenül védekezőről rendelkezik. A b) és c) pontokban modellezett helyzetek tehát logikailag kapcsolódnak az a) ponthoz, mert a lakásba, illetőleg a lakáshoz tartozó bekerített helyre jogtalan behatolás közvetlen veszélyt jelent az elhárító cselekmény kifejtőjére. Ez igaz akkor is, ha az elhárító cselekmény nem önvédelem, hanem más javainak az oltalma érdekében valósul meg. A 2012. évi C. törvény általános indokolásából megismerhető jogalkotói akarat világos célkitűzése „a súlyos, erőszakos bűncselekmények elleni hatékonyabb fellépés biztosítására, a jogos védelmi helyzet kiszélesítése”. A jogalkotó tehát a jogos védelmet tágítani, nem pedig szűkíteni kívánta. A 22. § (2) bekezdésének törvényi vélelemmel megerősített esetei ezért nem rontják le a korábbi ítélkezési gyakorlat által kimunkált és követett azon elvet, mely szerint – a védett jogtárgyak egyenrangúságára figyelemmel – az élet elleni támadással szemben a védekezés szükséges mértéke nem léphető túl. Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert a 22. § (2) bekezdésében megkívántak nélkül is a 22. § (1) bekezdése szerinti szabályozás alapján megállapított jogos védelem sem zárja ki annak lehetőségét, hogy az élet elleni támadást a védekező a támadó életének kioltásával hárítsa el. 3. A 2012. évi C. törvény 21. §-a szerinti jogos védelem: Az ún. megelőző jogos védelem kodifikálása a 2009. évi LXXX. tv. 5. §-a által történt meg, és 2009. augusztus 9-től hatályos. Az új Kódex tartalmilag az 1978. IV. tv. 29/A. §-a szerinti szabályozást vette át, nem lényeges szövegeltéréssel. A 22. § rendelkezéseihez képest az érdemel kiemelést, hogy a közérdek védelmében nem vehető igénybe, és jövőbeni ki nem számítható támadás elhárítása érdekében alkalmazható. Túllépése fogalmilag azért kizárt, mert ha a testi épség sérelménél súlyosabb (élet kioltásával járó) következménnyel jár, úgy a védekező emberölés miatt lesz felelősségre vonható, s őt a 21. § szerinti jogos védelem nem fogja megilletni. A megelőző jogos védelemnek nincs kialakult ítélkezési gyakorlata. A jogos védelem büntető ítélkezésbeni tapasztalataira, és az annak gyakorlatából felhasználható jogértelmezésekre figyelemmel megjegyzést érdemel, hogy ha a „telepített” védelmi eszköz – a bekövetkező jogtalan támadást érzékelve – akkor lép működésbe, amikor a védelmi eszköz telepítője maga is jelen van, akkor az aktualizálódott elhárító cselekményt nem a 21. §, hanem a 22. § (1) vagy (2) bekezdése szerint indokolt megítélni. 4.

- 228 -

A jogos védelem körében kifejtett cselekmény értékelése megelőzi az erős felindulásban elkövetett emberölés [2012. évi C. törvény 161. §] miatti felelősség megállapítását. Ha a jogos védelmi helyzetben cselekvő a jogos védelmi helyzet megszűnése után, de a jogtalan támadás miatt kialakult menthető felindulásában követi el a cselekményt, vagyis időbelileg lépi túl a jogos védelem körét, a cselekmény a 161. § szerint minősülhet. Az időbeli túllépés lehetősége a 22. § (2) bekezdése szerinti szituációs jogos védelem eseteivel kapcsolatban sem zárható ki. 5. Ha az elkövető a valóságos helyzet téves felismerése folytán abban a tudatban cselekszik, hogy ellene jogtalan támadást intéztek, vagy ilyennel közvetlenül fenyegették (vélt jogos védelem), a tévedésre vonatkozó rendelkezéseket [2012. C. tv. 20. §] kell alkalmazni. E jogegységi határozat a Legfelsőbb Bíróság 15.számú Irányelve III. részének helyébe lép. *** A Bszi. 37. §-a (1) bekezdése szerinti ülésen a Kúria által meghozott e jogegységi határozatot a jogegységi tanács a Bszi. 42. §ának (1) bekezdésére figyelemmel a Magyar Közlönyben, a központi honlapon és a Kúria honlapján közzéteszi azzal, hogy az a Legfelsőbb Bíróság 15. számú Irányelve III. részének helyébe lép. Budapest, 2013. július 8. Dr. Darák Péter s. k. a jogegységi tanács elnöke, Dr. Molnár Gábor Miklós s.k. előadó bíró, Dr. Akácz József s. k. bíró, Dr. Belegi József s. k. bíró, Dr. Czine Ágnes s. k. bíró, Dr. Csák Zsolt s. k. bíró, Dr. Csere Katalin s. k. bíró, Dr. Feleky István s.k. bíró, Dr. Ficsór Gabriella s.k. bíró, Dr. Katona Sándor s.k. bíró, Dr. Kiss Sándor s.k. bíró, Dr. Kónya István s.k. bíró, Dr. Krecsik Eldoróda s.k. bíró, Dr. Krémer László s.k. bíró, Dr. Márki Zoltán s.k. bíró, Dr. Mészár Róza s.k. bíró, Dr. Soós László s.k. bíró, Dr. Szabó Péter s.k. bíró, Dr. Székely Ákos s.k. bíró, Dr. Széplaki László s.k.

- 229 -

bíró, Dr. Varga Zoltán s.k. bíró, Dr. Vaskuti András s.k. bíró a jogegységi tanács tagjai A kiadmány hiteléül: tanácsjegyző N-né dr. TH 5/2013. Büntető jogegységi határozat a magánvádló vagy pótmagánvádló által képviselt ügyekben a Be. 416. § (1) bekezdésének a)-d) pontjaiban megjelölt okokból az ügyész nem jogosult felülvizsgálati indítvány benyújtására A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész által indítványozott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2013. év november hó 13. napján megtartott ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 417. §-ának (1) bekezdése alapján azokban az ügyekben, amelyekben a vádat magánvádló vagy pótmagánvádló képviselte, a Be. 416. § (1) bekezdésének a)-d) pontjaiban megjelölt okokból az ügyész nem jogosult felülvizsgálati indítvány benyújtására. Indokolás I. A legfőbb ügyész a 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 33. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta annak kimondása érdekében, hogy az ügyésznek a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 416. §-a (1) bekezdésének a)-d) pontjaiban megjelölt okokból joga van felülvizsgálati indítványt benyújtani a magánvád, illetve pótmagánvád alapján lefolyatott eljárásokban. Indítványában arra hivatkozott, hogy e törvényi rendelkezés alkalmazásában az ítélkezési gyakorlat megosztott. Ennek igazolására a következő bírósági határozatokra hivatkozott: 1. A Miskolci Városi Bíróság a 19.B.2637/2007/5. számú ítéletében a terheltet bűnösnek mondta ki aljas indokból elkövetett rágalmazás vétségében, és ezért egy évre próbára bocsátotta. A bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Főügyészség a Be. 416. § (1) bekezdés c) pontjára, illetve a Be. 373. § (1) bekezdés I. c) és II. d) pontjára alapozva nyújtott be felülvizsgálati indítványt a terhelt javára. Abban azt sérelmezte, hogy miután a terhelt az elkövetés időpontjában a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be, vele szemben a Be. 449. § (2) bekezdésére figyelemmel csak közvádra lett volna helye büntetőeljárásnak. Miután azonban a bíróság magánvádas eljárás keretében folytatta le az eljárást, álláspontja szerint törvényes vád hiányában járt el. Ezzel összefüggésben további, feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértést is vétett, amikor a tárgyalást olyan személyek - így ügyész és védő - távollétében tartotta meg, akiknek részvétele azon a törvény értelmében kötelező volt. A Legfelsőbb Bíróság az indítvány alapján a felülvizsgálati eljárást lefolytatta, és megállapította, hogy a terhelt 1985. december 8. napján született, így az adott bűncselekmény - irányadó tényállás szerinti - elkövetése időpontjában (2002. május 29. napján) tizennyolcadik életévét még nem töltötte be; azaz a Btk. 107. § (1) bekezdése alapján fiatalkorú volt. Miután a Be. 449. § (2) bekezdése szerint fiatalkorúval szemben büntetőeljárásnak csak közvádra van helye, és a magánvádra üldözendő - így az alapügy tárgyát képező - bűncselekmény miatt is az ügyész jár el, a vád nem jogosulttól származott, ennélfogva nem volt törvényes. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Bfv.III.216/2008/6. számú, 2008. július 8. napján kelt határozatával a Miskolci Városi Bíróság ítéletét - a 416. § (1) bekezdés c) pontjában, illetve a 373. § (1) bekezdése I. c) pontjában megjelölt okból, a Be. 428. § (2) bekezdése alapján - hatályon kívül helyezte és a büntetőeljárást megszüntette. 2. A Pest Megyei Bíróság a 16.B.42/2008/24. számú ítéletével a társtettesként elkövetett jogellenes fogvatartás bűntette és a társtettesként elkövetett bántalmazás hivatalos eljárásban bűntette miatt halmazati büntetésül az I. és II. rendű terhelteket pénzbüntetésre ítélte.

- 230 -

Az eljárásban a vádat pótmagánvádló képviselte. A másodfokú bíróságként eljáró Fővárosi Ítélőtábla 3.Bf.158/2010/11. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva mindkét terhelt büntetését hat-hat hónapi börtönbüntetésre súlyosította azzal, hogy annak végrehajtását az I. rendű terhelt esetében két évi próbaidőre felfüggesztette, míg a II. rendű terheltet egy évi közügyektől eltiltásra is ítélte, egyben elrendelte a vele szemben korábban kiszabott és próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetések végrehajtását. A másodfokú határozattal szemben a II. rendű terhelt javára védője a Be. 416. § (1) bekezdés a) és b) pontjaira hivatkozással, a Legfőbb Ügyészség pedig mindkét terhelt javára a Be. 416. § (1) bekezdés d) pontjára hivatkozással nyújtott be felülvizsgálati indítványt. A Kúria a védő, valamint a Legfőbb Ügyészség indítványa alapján a felülvizsgálati eljárást lefolytatva megállapította, hogy a terheltek terhére a pótmagánvádló jogi képviselője ugyan fellebbezést nyújtott be a kiszabott büntetések súlyosítása végett, erre azonban nem volt törvényes lehetősége, miután a pótmagánvád alapján indult ügyben a Be. 324. § (1) bekezdés c) pontja szerint fellebbezésre kizárólag a pótmagánvádló jogosult. Törvényt sértett ezért az elsőfokú bíróság, amikor a tárgyaláson személyesen jelenlévő pótmagánvádló mellett nyilatkozattételre hívta fel a pótmagánvádló jogi képviselőjét is. Ezentúl - miután az elsőfokú bíróság ítélete ellen a pótmagánvádló a fellebbezés bejelentésére igénybe vett határidőn belül sem szóban, sem írásban nem élt fellebbezéssel - az elsőfokú bíróságnak a jogi képviselő által benyújtott perorvoslati nyilatkozatot - észlelve, hogy az nem a pótmagánvádló perorvoslati nyilatkozatának közvetítése -, mint nem jogosulttól származót, a Be. 341. § (1) bekezdésének megfelelően kötelezően el kellett volna utasítania. A Be. 359. § (1) bekezdésében foglaltak ellenére a Fővárosi Ítélőtábla elmulasztotta a fellebbezés elutasítását, ehelyett nyilvános ülésén nyilatkozattételre hívta fel a pótmagánvádlót, aki csatlakozott a jogi képviselő által benyújtott fellebbezéshez, azt mintegy magáénak elismerve kérte az ítélet megváltoztatását. Erre azonban törvényes lehetőség nem volt, ugyanis a jogi képviselő önálló perorvoslati nyilatkozata „ex tunc” semmis, következésképpen fogalmilag kizárt, hogy azt a pótmagánvádló - a személyében fenntartott perorvoslati határidő letelte után - saját perorvoslati nyilatkozataként elismerje. A Kúria utalt a BKv 90. számú kollégiumi vélemény III/7. pontjában kifejtettekre is, amely szerint a pótmagánvádló jogi képviselőjének nincs önálló fellebbezési joga a pótmagánvádas eljárásban; a jogi képviselő arra jogosult, hogy a pótmagánvádlót megillető jogorvoslati nyilatkozatokat és indítványokat előterjessze akkor, ha a pótmagánvádló nincs jelen. Emellett hivatkozott a BKv 4/2007. számú kollégiumi véleményre, amely szerint a pótmagánvád érvényesítésével együttjáró jogok a pótmagánvádlót illetik meg, ezért akkor, ha a pótmagánvádló jelen van a tárgyaláson, és a képviselőjétől eltérő indítványt tesz, a pótmagánvádló indítványa az irányadó. Erre figyelemmel megállapította, hogy a terheltek terhére bejelentett fellebbezési nyilatkozat hiányában - a Be. 354. § (1) bekezdése szerinti súlyosítási tilalom megsértése miatt - a büntetések súlyosítása törvénysértő, és a 2012. május 15. napján meghozott Bfv.III.1309/2011/9. számú végzésével a megtámadott másodfokú határozatot a Be. 399. § (2) bekezdés b) pontja szerinti okból mindkét terhelt tekintetében hatályon kívül helyezte és a Fővárosi Ítélőtáblát új másodfokú eljárás lefolytatására utasította. 3. A Budapesti IV. és XV. Kerületi Bíróság a magánvádló magánindítványa alapján eljárva 8.B.XV.1403/2010/14. számú ítéletében a terheltet bűnösnek mondta ki rágalmazás vétségében [Btk. 179. § (1) bek.], és ezért harminc óra - fizikai munkakörben végzendő - közérdekű munkára ítélte. A bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen a fővárosi főügyész a terhelt terhére a Be. 416. § (1) bekezdés b) pontja alapján felülvizsgálati indítványt terjesztett elő. Indokai szerint a Btk. - az elkövetéskor és az elbíráláskor is hatályos - 49. § (4) bekezdése alapján a közérdekű munka legkisebb mértéke negyvenkét óra volt, így a kiszabott büntetés büntető anyagi jogszabályt sért. A Legfőbb Ügyészség a felülvizsgálati indítványt - indokaival egyetértve, azt kiegészítve - fenntartotta és a megtámadott határozat megváltoztatását, a terhelt cselekményének nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségekénti minősítését és a közérdekű munka törvényes mértékben történő kiszabását indítványozta. A Kúria a 2012. november 27. napján kelt Bfv.III.695/2012/5. számú határozatában kifejtette: a felülvizsgálati indítványnak alanyi feltétele, hogy a felülvizsgálati indítványt az arra jogosult az őt a Be. 417. § (1) bekezdése alapján megillető körben és irányban terjessze elő. Az ügyész azonban e rendelkezés alapján a magánvádas ügyben felülvizsgálati indítvány benyújtására nem jogosult, ha a vád képviseletét nem vette át, és a vádat a magánvádló képviselte; így az adott ügyben hiányzik a felülvizsgálat alanyi feltétele. A Legfelsőbb Bíróság utalt BJE 3/2010. (XI. 8.) számú jogegységi határozatának indokolására, amely szerint a vádirat benyújtásával az ügyész ügyféli pozícióba kerül, és a terhelt terhére szóló rendkívüli jogorvoslati indítványok (felülvizsgálati indítvány, perújítási indítvány) előterjesztésére vonatkozó ügyészi jogosultság „az alapeljárásban betöltött ügyféli pozícióból fakad ugyanúgy, mint a pótmagánvádló és a magánvádló esetében”. Kifejtette, hogy a felülvizsgálati indítvány (mint rendkívüli jogorvoslat) előterjesztésére vonatkozó ügyészi jogosultság is az alapeljárásban betöltött ügyféli pozícióból - nem pedig az ügyészt a Be. 28. § (7) bekezdés zárómondata alapján megillető jogosultságból - fakad. A Be. 28. § (7) bekezdése zárómondatának rendeltetése az, hogy az ügyész számára biztosítsa a bírói döntést megelőző indítványtételi jogot. Ennek azonban értelemszerű feltétele, hogy az adott eljárásban az ügyész egyébként fellépjen. A Be. 28. § (7) bekezdése ugyanis nem alapja, hanem járuléka az ügyész büntetőeljárásban való részvételének. Hivatkozott arra is, hogy a Be. kifejezetten rendelkezik arról, amikor az ügyész nem az alapeljárásban betöltött ügyféli pozíciója folytán, hanem egyéb okból jogosult felülvizsgálati indítvány benyújtására [Be. 417. § (2) bek.]. A legfőbb ügyész pedig a bíróság törvénysértő és jogerős határozata ellen a Kúriánál a törvényesség érdekében jogorvoslatot jelenthet be, amennyiben a jogerős határozat más jogorvoslattal nem támadható [Be. 431. §, 433. §]. Miután az alapügyben az ügyész a vádat nem vette át, azt mindvégig a magánvádló képviselte, és így a felülvizsgálati indítvány

- 231 -

nem jogosulttól származott, a Kúria a 2012. november 27. napján kelt Bfv.III.695/2012/5. számú végzésével a rágalmazás vétsége miatt folyamatban volt büntetőügyben a fővárosi főügyész által benyújtott felülvizsgálati indítványt a Be. 421. § (2) bekezdése alapján elutasította. A legfőbb ügyész indítványban kifejtett álláspontja a következő: A Be. 417. § (1) bekezdésének I. a) pontja szerint a terhelt terhére felülvizsgálati indítványt nyújthat be az ügyész, az I. b) pont szerint pedig a felmentés, valamint az eljárás megszüntetése esetén a magánvádló, illetőleg a pótmagánvádló; a II. a) pont alapján pedig az ügyész a terhelt javára is benyújthat felülvizsgálati indítványt. A magánvádló és a pótmagánvádló fellebbezést is csak a terhelt felmentése vagy az eljárás megszüntetése miatt és csak a terhére nyújthat be. A törvény rögzíti a felülvizsgálati indítvány magánvádló és pótmagánvádló által történő benyújtásának korlátait, mind a felülvizsgálat irányára, mind a felülvizsgálati okokra vonatkozóan. Az ügyész indítványtételi jogait azonban nem korlátozza, a rendkívüli jogorvoslati jogot a Be. XVIII. Fejezete általános jelleggel biztosítja, és azzal mind a terhelt terhére, mind a terhelt javára élhet. Nincs korlátozva a felülvizsgálati okok köre és annak iránya sem. A Be. magánvádas eljárást szabályozó XXIII. Fejezete csak a perújítási indítvány előterjesztésével kapcsolatban tartalmaz speciális rendelkezéseket, a felülvizsgálati eljárásra az általánostól eltérő szabályokat nem állapít meg, ilyen a pótmagánvád alapján folyó eljárásra vonatkozó szabályok között sincs. Emellett a 416. § (1) bekezdés e) és g) pontjában meghatározott felülvizsgálati ok alapján az ügyésznek nem csupán joga, hanem kötelessége is a felülvizsgálati eljárás kezdeményezése; ez irányadó akkor is, ha az eljárás magánvád vagy pótmagánvád alapján folyt. Mindezekből azt a következtetést vonta le, hogy az ügyésznek a felülvizsgálati eljárásra vonatkozó indítványtételi joga korlátlan és ezért megengedett a magánvád és a pótmagánvád alapján lefolytatott eljárások kapcsán is. Az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása érdekében ennek az elvi álláspontnak jogegységi határozatban kimondását indítványozta. II. A Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerint jogegységi eljárás lefolytatásának van helye, ha elvi kérdésben az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat meghozatalára van szükség. A törvény 33. § (1) bekezdésnek c) pontja szerint pedig a jogegységi eljárást le kell folytatni, ha azt a legfőbb ügyész indítványozza. Miután a legfőbb ügyész indítványát a jogegységi tanács ülésén is fenntartotta, az eljárást a Kúria - a Be. 439. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a Bszi. 34-41. §-ai alapján - lefolytatta. III. Az indítvány által érintett törvényi rendelkezések a következők: - A Be. XVIII. Fejezete szabályozza a felülvizsgálat, mint rendkívüli jogorvoslati eljárás szabályait. A 416. § (1) bekezdése meghatározza azokat az okokat, amelyek a bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen a felülvizsgálatot megalapozzák, és a (4) bekezdés azokat, amelyek az ilyen okok mellett is kizárják azt. A 417. § (1) bekezdése szerint felülvizsgálati indítvány benyújtására jogosult I. a terhelt terhére: a) az ügyész, b) a felmentés vagy az eljárás megszüntetése esetén a magánvádló, illetőleg a pótmagánvádló, II. a terhelt javára: a) az ügyész, b) a terhelt, c) a védő, kivéve, ha ezt a terhelt megtiltotta, d) a fiatalkorú törvényes képviselője, e) kényszergyógykezelés elrendelése ellen - a terhelt hozzájárulása nélkül is - a nagykorú terhelt törvényes képviselője, házastársa vagy élettársa, f) a terhelt halála után egyenesági rokona, testvére, házastársa vagy élettársa, illetve amennyiben a terhelt halála óta több, mint ötven év telt el, oldalági rokona. A törvényhely (2) bekezdése szerint a 416. § (1) bekezdés e) és g) pontjában meghatározott esetben a legfőbb ügyész hivatalból köteles a felülvizsgálati indítványt benyújtani. A felülvizsgálati eljárásban a 419. § (1) bekezdése szerint a harmadfokú bírósági eljárás (XV. Fejezet) rendelkezéseit kell alkalmazni, ha a felülvizsgálatról szóló XVIII. Fejezet nem tartalmaz eltérő rendelkezést; a harmadfokú eljárásról szóló XV. Fejezetben a 385. § szerint a harmadfokú eljárásban a fejezetben foglalt eltérésekkel a másodfokú eljárásról szóló XIV. Fejezet rendelkezéseit kell értelemszerűen alkalmazni; a másodfokú eljárásról szóló XIV. Fejezet 345. §-a szerint a másodfokú eljárásban a fejezetben foglalt eltérésekkel a törvény XI-XIII. (a bírósági eljárás általános szabályairól, a tárgyalás előkészítéséről és az

- 232 -

elsőfokú bírósági eljárásról szóló) Fejezetében megállapított rendelkezéseket kell alkalmazni. A Be.-nek az ügyészre, a magánvádlóra és a pótmagánvádlóra vonatkozó - az indítvány elbírálása szempontjából lényeges rendelkezései a következők: 28. § (1) Az ügyész a közvádló. Az ügyész kötelessége, hogy mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe vegye. (7) Az ügyész az e törvényben meghatározott feltételek esetén vádat emel, és a bíróság előtt - a magánvád és a pótmagánvád esetét kivéve - a vádat képviseli, vagy dönt a közvetítői eljárásra utalásról, a vádemelés elhalasztásáról, illetőleg részbeni mellőzéséről. Az ügyész a vádat elejtheti vagy módosíthatja. Az ügyész az ügy iratait a bírósági eljárásban megtekintheti, és indítványtételi jog illeti meg az ügyben felmerült minden olyan kérdésben, amelyben a bíróság dönt. 52. § (1) Ha e törvény másképp nem rendelkezik, könnyű testi sértés, magántitok megsértése, levéltitok megsértése, rágalmazás, becsületsértés és kegyeletsértés esetén a vádat mint magánvádló a sértett képviseli, feltéve, hogy az elkövető magánindítványra büntethető. 53. § (1) A sértett az e törvényben meghatározott esetekben pótmagánvádlóként léphet fel, ha a) az ügyész vagy a nyomozó hatóság a feljelentést elutasította, vagy a nyomozást megszüntette, b) az ügyész a vádemelést részben mellőzte, c) az ügyész a vádat elejtette, d) az ügyész a nyomozás eredményeként közvádra üldözendő bűncselekményt nem állapított meg, ezért nem emelt vádat, illetőleg a vád képviseletét - magánvádas eljárásban elrendelt nyomozás eredményeként - nem vette át, e) az ügyész a tárgyaláson a vádat azért ejtette el, mert megítélése szerint a bűncselekmény nem közvádra üldözendő. 229. § (1) Ha az ügyész vagy a felettes ügyész a sértettnek a feljelentést elutasító vagy a nyomozást megszüntető határozat elleni panaszát elutasította, és a 199. § (2) bekezdése alapján pótmagánvádnak van helye - feltéve, hogy a pótmagánvád emelését a 199. § (3) bekezdése nem zárja ki -, továbbá ha az ügyész a vádemelést részben mellőzte, a sértett a panaszt elutasító határozat közlésétől számított hatvan napon belül pótmagánvádlóként léphet fel. 236. § A pótmagánvádló a bírósági eljárásban - ha e törvény másképp nem rendelkezik - az ügyész jogait gyakorolja, ideértve a vádlott személyi szabadságának elvonásával vagy korlátozásával járó kényszerintézkedés elrendelésének indítványozását. A vádlott szülői felügyeleti jogának megszüntetését a pótmagánvádló nem indítványozhatja. 324. § (1) Az elsőfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésre jogosult a) a vádlott, b) az ügyész, c) a pótmagánvádló, d) a védő, a vádlott hozzájárulása nélkül is, e) a vádlott örököse, a polgári jogi igénynek helyt adó rendelkezés ellen, f) a kényszergyógykezelés elrendelése ellen - a vádlott hozzájárulása nélkül is - a nagykorú vádlott törvényes képviselője, házastársa vagy élettársa, g) a magánfél, a polgári jogi igényt érdemben elbíráló rendelkezés ellen, h) az, akivel szemben az ítélet rendelkezést tartalmaz, a reá vonatkozó rendelkezés ellen. (2) Az ügyész a vádlott terhére és javára is, a pótmagánvádló kizárólag a vádlott terhére fellebbezhet. 367/A. § (1) A másodfokú bíróság ügydöntő határozata ellen fellebbezésre jogosult a harmadfokú bírósághoz a) a vádlott, b) az ügyész, c) a pótmagánvádló, d) a védő, a vádlott hozzájárulása nélkül is, e) a kényszergyógykezelés elrendelése ellen - a vádlott hozzájárulása nélkül is - a nagykorú vádlott törvényes képviselője, házastársa vagy élettársa. (2) Az ügyész a vádlott terhére és javára is, a pótmagánvádló kizárólag a vádlott terhére fellebbezhet. 409. § (1) A terhelt terhére perújítási indítványt terjeszthet elő a) az ügyész, b) a pótmagánvádló, a felmentett vádlott bűnösségének megállapítása érdekében. (2) A terhelt javára perújítási indítványt terjeszthet elő a) az ügyész, b) a terhelt, c) a védő, kivéve ha a terhelt ezt megtiltotta, d) a fiatalkorú terhelt törvényes képviselője, e) a kényszergyógykezelés elrendelése ellen - a terhelt hozzájárulása nélkül is - a terhelt törvényes képviselője, házastársa vagy élettársa, f) a terhelt halála után egyenesági rokona, testvére, házastársa vagy élettársa, illetve amennyiben a terhelt halála óta több, mint ötven év telt el, oldalági rokona. 494. § (2) A magánvádlót a sértett jogain kívül a vád képviseletével járó jogok illetik meg. 496. § Az ügyész az ügy iratait a magánvádas eljárásban is megtekintheti, és a tárgyaláson jelen lehet. Az ügyész a vád képviseletét a magánvádlótól az eljárás bármely szakaszában átveheti, ez esetben a magánvádlót a sértett jogai illetik meg. Ha az

- 233 -

ügyész a vád képviseletétől utóbb eláll, a vádat ismét a magánvádló képviseli. Az ügyész részére az ítéletet akkor kell kézbesíteni, ha a vád képviseletét átvette. 512. § (1) Az elsőfokú bíróság határozata ellen a magánvádló a vádlott terhére jelenthet be fellebbezést. 513. § (1) A másodfokú bíróság határozata ellen a magánvádló a vádlott terhére jelenthet be fellebbezést. 515. § (1) A magánvádló csak akkor terjeszthet elő perújítási indítványt, ha a terheltet felmentették, vagy az eljárást megszüntették. - Magyarország Alaptörvénye az ügyészségről a következőket tartalmazza: 29. cikk (1) A legfőbb ügyész és az ügyészség független, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként mint közvádló az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Az ügyészség üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, valamint elősegíti a jogellenes cselekmények megelőzését. (2) A legfőbb ügyész és az ügyészség a) törvényben meghatározottak szerint jogokat gyakorol a nyomozással összefüggésben; b) képviseli a közvádat a bírósági eljárásban; c) felügyeletet gyakorol a büntetés-végrehajtás törvényessége felett; d) a közérdek védelmezőjeként az Alaptörvény vagy törvény által meghatározott további feladat- és hatásköröket gyakorol. Egyéb jogosítványt az ügyész számára nem, csupán a legfőbb ügyésznek határoz meg. Így a 24. cikk biztosítja számára a jogot, hogy kezdeményezze: az Alkotmánybíróság vizsgálja felül a jogszabályoknak az Alaptörvénnyel való összhangját; kezdeményezze az Alkotmánybíróságnál az Alaptörvénynek, illetve az Alaptörvény módosításának a felülvizsgálatát a megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények tekintetében a kihirdetéstől számított harminc napon belül. - Az ügyészségekről szóló 2011. évi CLXIII. törvény a III. Fejezetnek a büntetőbíróságok előtti ügyészi tevékenységről szóló 2. részében a következőképp rendelkezik: 21. § (1) Az ügyész az igazságszolgáltatás közreműködőjeként érvényesíti az állam büntetőigényét a büntetőbíróságok előtt, egyúttal közreműködik abban, hogy a bíróságok határozatai megfeleljenek az Alaptörvénynek és a törvényeknek. (2) E feladat megvalósítása érdekében az ügyész a) a büntetőügyekben a tárgyaláson képviseli a vádat, a váddal rendelkezhet; b) a bíróság döntése előtt az ügyben felmerülő minden kérdésben indítványt tehet; c) gyakorolja a büntetőeljárási törvényben számára biztosított jogorvoslati jogokat. - Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a pótmagánvád kérdéseivel. A 72/B/2004. számú határozatában a 9/1992. (I. 30.) számú határozatára visszautalva megerősítette: az anyagi igazság érvényesülésére az Alkotmány éppúgy nem biztosít alanyi jogot, ahogyan arra sem, hogy egyetlen bírósági ítélet se legyen törvénysértő, a jogbiztonság követelményét a jogerő hozza összhangba; az alkotmányosan biztosított jogorvoslati lehetőségek mellett beálló jogerő tiszteletben tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja. A jogorvoslat Alkotmányban garantált joga a rendes jogorvoslatra vonatkozik, ezért a pótmagánvádló korlátozott joga a felülvizsgálathoz nem ellentétes az Alkotmánnyal. „Valamennyi pótmagánvádlóra érvényes, hogy a büntetőjogi felelősség jogerős megállapításakor az elítélt terhére irányuló felülvizsgálati igényével szemben a törvényalkotó az ügy végleges lezárását és a jogerős bírósági döntés végrehajtását biztosító jogerőnek adott elsőbbséget, és valamennyi pótmagánvádlónak adott még egy esélyt, ha a bíróság a vádlottat nem büntette meg.” (3.1.,3.2,3.3,3.4.) A 3112/2013. számú határozatában ugyancsak azt fejtette ki, hogy akkor, ha az ügyész a büntetőeljárást a törvényben meghatározott okok valamelyikére tekintettel megszünteti, vagy a már megindult bírósági eljárásban a vádat elejti, akkor az állam büntetőigénye az adott cselekmény, illetve személy tekintetében megszűnik; a pótmagánvádló fellépése esetén nincs állami büntetőigény, arról ugyanis az államot képviselő ügyész lemondott (ezzel azonos tartamú a 3113/2012., 3153/2013. számú határozat). - A Kúria több jogegységi határozatában és testületi döntésében érintette a magánvád, illetve pótmagánvád kérdéseit. Ezek közül az értelmezendő rendelkezéssel hozható összefüggésbe a BJE 3/2010. számú jogegységi döntés. Abban leszögezte: a terhelt terhére szóló rendkívüli jogorvoslati indítványok - a perújítási és a felülvizsgálati indítvány - előterjesztésére vonatkozó ügyészi jogosultság az alapeljárásban betöltött ügyféli pozíciójából fakad, ugyanúgy, ahogy a pótmagánvádló és a magánvádló esetében. IV. A Kúria álláspontja e szabályok értelmezése kapcsán a következő: Az ügyész jogosítványaira vonatkozóan az Alaptörvény, az ügyészségi törvény és a Be. szabályait, valamint a hivatkozott alkotmánybírósági határozatokban és jogegységi döntésben kifejtetteket kell egybevetni. Az Alaptörvény előzőekben idézett 29. cikkének (1) bekezdése és a (2) bekezdésének b) pontja szerint az ügyész az igazságszolgáltatás közreműködőjeként mint közvádló az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője, és ő képviseli a közvádat a bírósági eljárásban. Az ügyészségről szóló törvény 21. § (1) bekezdése szerint az ügyész az igazságszolgáltatás közreműködőjeként érvényesíti az állam büntetőigényét a büntetőbíróságok előtt, egyúttal közreműködik abban, hogy a bíróságok határozatai megfeleljenek az Alaptörvénynek és a törvényeknek. A (2) bekezdésben felsorolt jogosítványai - amelyek szerint az ügyész a büntetőügyekben a tárgyaláson képviseli a vádat, a váddal rendelkezhet; a bíróság döntése előtt az ügyben felmerülő minden kérdésben indítványt

- 234 -

tehet; gyakorolja a büntetőeljárási törvényben számára biztosított jogorvoslati jogokat - az ügyészt az (1) bekezdésben megjelölt feladat biztosítása érdekében illetik meg; ez a feladat pedig az, hogy igazságszolgáltatás közreműködőjeként érvényesítse az állam büntetőigényét a büntetőbíróságok előtt, és ennek során közreműködjön abban, hogy a bíróságok határozatai megfeleljenek az Alaptörvénynek és a törvényeknek. Azaz az ügyész jogosítványai az Alaptörvény és az ügyészségi törvény szerint is abból fakadnak, hogy ő érvényesíti az állam büntetőjogi igényét a bíróságok előtt. Ennek megfelelően az ügyész a büntető igazságszolgáltatás közreműködőjeként a bíróság előtt mint a vád képviselője jár el. A Be. 28. § - a III. pontban idézett - (7) bekezdésének utolsó mondata szerint az ügyész a bíróság előtti eljárásban az iratokat megtekintheti, és indítványtételi jog illeti meg az ügyben felmerült minden olyan kérdésben, amelyben a bíróság dönt. Az ügyésznek a (7) bekezdés által biztosított jogosítványait az (1) bekezdés - amely szerint az ügyész a közvádló - keletkezteti; ennek megfelelően az indítványtételi jogosultsága a Be. szerint is a közvádlói funkciójából ered. Ezt támasztja alá a rendelkezés szövegét meghatározó 2002. évi I. törvényhez fűzött indokolás is, amely szerint a 28. § (7) bekezdése az ügyésznek a vádemeléssel, valamint a bíróság előtti vádképviselettel kapcsolatos jogait sorolja fel, mintegy összefoglalva a Be. más rendelkezéseiből kiolvasható, az ügyészt megillető jogokat. Ezzel összhangban fejtette ki az Alkotmánybíróság 3112/2013. számú, valamint a 3113/2013., 3153/2013. számú határozataiban, hogy akkor, ha az ügyész a büntetőeljárást a törvényben meghatározott okok valamelyikére tekintettel megszünteti, vagy a már megindult bírósági eljárásban a vádat elejti, az állam büntetőigénye az adott cselekmény, illetve személy tekintetében megszűnik; a pótmagánvádló fellépése esetén nincs állami büntetőigény, arról ugyanis az államot képviselő ügyész lemondott. A BJE 3/2010. számú jogegységi döntés szerint pedig a jogerős ügydöntő határozat ellen a terhelt terhére szóló rendkívüli jogorvoslati indítványok (felülvizsgálati indítvány, perújítási indítvány) előterjesztésére vonatkozó ügyészi jogosultság az alapeljárásban betöltött ügyféli pozícióból fakad ugyanúgy, mint a pótmagánvádló és a magánvádló esetében. Azaz az igazságszolgáltatásban az ügyész a büntetőbíróságok előtt mint az eljárás résztvevője az állam büntetőigényét érvényesíti, és a Be. szerinti valamennyi jogosítványa - így az indítványtételi joga is - a bíróság előtti eljárásban „ügyfélként” illeti meg. Akkor azonban, ha az egyébként a közvád alapján folytatandó eljárásokban az állam büntetőigénye megszűnik - akár azért, mert az ügyész a büntetőeljárást a törvényben meghatározott okok valamelyikére tekintettel megszüntette, akár azért, mert a már megindult bírósági eljárásban a vádat elejtette -, az ügyészt ügyfélként már nem illetik meg az olyan jogosítványok, amelyek vádlói feladatainak ellátásával járnak együtt. Ezt erősíti a Be. 236. §-a; eszerint a pótmagánvádló a bírósági eljárásban - ha e törvény másképp nem rendelkezik - az ügyész jogait gyakorolja. Ugyanez irányadó a magánvádas ügyekben. Kétségtelen, hogy a Be. 496. § szerint az ügyész az ügy iratait a magánvádas eljárásban is megtekintheti, és a tárgyaláson jelen lehet, valamint a vád képviseletét a magánvádlótól az eljárás bármely szakaszában átveheti. Ezen időponttól kezdődően azonban ő jár el vádlóként, és az ehhez kapcsoló jogokat is ő gyakorolja; ez esetben a magánvádlót a sértett jogai illetik meg. Amennyiben azonban az ügyész nem vette át a vád képviseletét, illetve attól utóbb elállt, nem illetik meg a vádlói funkcióból eredő jogok, és a 494. § (2) bekezdése szerint a magánvád alapján folyó ügyekben a magánvádlót a sértett jogain kívül a vád képviseletével járó jogok is megilletik. E rendelkezésekből következően a vádló a pótmagánvád alapján folyó eljárásban a pótmagánvádló, a magánvád alapján folyó ügyekben a magánvádló, és őket illetik meg a vádlói jogosítványok, így a jogorvoslati jog és a Be. 28. § (7) bekezdése szerinti indítványtételi jog is. A rendes jogorvoslati jogra vonatkozó szabályok közül a 324. § (1) bekezdése az ügyészt és a pótmagánvádlót egyaránt mint az elsőfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésre jogosultat jelöli meg, ahogy a 367/A. § (1) bekezdése is mint a másodfokú határozat ellen fellebbezésre jogosultakat. Mindkét törvényhely (2) bekezdése tartalmazza azt, hogy az ügyész a vádlott terhére és javára is, a pótmagánvádló kizárólag a vádlott terhére fellebbezhet. A magánvád alapján folyó külön eljárás szabályai hasonlóképp rendelkeznek; az 512. § (1) bekezdése szerint az elsőfokú bíróság határozata ellen a magánvádló a vádlott terhére jelenthet be fellebbezést, ahogy az 513. § (1) bekezdése szerint a másodfokú határozat ellen is. Egyik idézett törvényhely sem rendelkezik arról külön, hogy a pótmagánvád, illetve magánvád alapján folyó eljárásban az ügyészt nem illeti meg a fellebbezés joga; ennek ellenére - miután a jogorvoslati jog a vádlóhoz kötődik - fel sem merül, hogy párhuzamosan fellebbezési jog illetné meg az ügyészt is, és így a vád képviseletét a pótmagánvádló és az ügyész együtt látná el, ahogy a magánvádló és az ügyész esetében sem. A vádlói funkció tehát nem halmozódik. A felülvizsgálati eljárás kezdeményezése sem csupán indítványozási, hanem rendkívüli jogorvoslati jog. Miként az alapeljárásban, úgy a perújítási és a felülvizsgálati eljárásban is a vádlói szerephez kötődnek az ügyészt, illetve a pótmagánvádlót, valamint a magánvádlót megillető jogorvoslati jogosultságok. Az ügyészt a rendkívüli jogorvoslat indítványozásának joga - a legfőbb ügyészt a Be. XIX. Fejezete által biztosított törvényesség érdekében gyakorolható jogorvoslati jogosultságának kivételével - azokban az ügyekben illeti meg, ahol ügyész képviselte a vádat. Azokban az ügyekben, ahol a vádat a pótmagánvádló képviselte, a pótmagánvádlót, amelyekben pedig vádlóként a magánvádló járt el, a magánvádlót illetik meg.

- 235 -

Abból, hogy a törvény nem tartalmaz az ügyészre kifejezetten tiltó rendelkezést a perújítási és a felülvizsgálati eljárás szabályai között, éppúgy, mint a rendes jogorvoslatra vonatkozó szabályok között sem, nem következik, hogy az ügyészt a pótmagánvádló és a magánvádló mellett is megilleti a felülvizsgálat indítványozásának jogosultsága. A vádlóhoz kötődő jogok azokban az ügyekben, amelyekben a vádat a pótmagánvádló, illetve a magánvádló képviseli, főszabályként a pótmagánvádlót, illetve magánvádlót illetik meg. Ezért ha a törvény feljogosítani kívánja az ügyészt az ilyen ügyekben is a felülvizsgálat kezdeményezésére, akkor nem ezt tiltó, hanem ezt megengedő rendelkezést indokolt adnia. Mindezekre figyelemmel a 417. § (1) bekezdésének logikai értelmezése szerint akkor, ha a vádat magánvádló vagy pótmagánvádló képviselte, a 416. § (1) bekezdés a)-d) pontjaiban megjelölt felülvizsgálati okokra tekintettel az ügyész nem nyújthat be felülvizsgálati indítványt. Ezt támasztják alá a felülvizsgálati eljárás lefolytatásának szabályai is; így a 422. § (1)-(2) bekezdése szerint akkor, ha a vádat az ügyész képviselte, a felülvizsgálati indítványt nyilatkozattételre a Legfőbb Ügyészségnek kell megküldeni, a magánvádas és a pótmagánvád alapján folytatott eljárásban pedig a magánvádlónak, illetve a pótmagánvádlónak; a 425. § (1) bekezdése szerint a legfőbb ügyész vagy képviselője jelenléte a felülvizsgálati eljárásban a nyilvános ülésen akkor kötelező, ha a vádat az ügyész képviselte. Ennek nem mond ellent az sem, hogy a pótmagánvádló, illetve a magánvádló joga a felülvizsgálati indítvány előterjesztésére korlátozott. Ahogy az Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) számú, valamint a 72/B/2004. számú határozatában kifejtette: a jogorvoslat garantált joga a rendes jogorvoslatra vonatkozik, a pótmagánvádló korlátozott jogával a törvényalkotó az ügy végleges lezárását és a jogerős bírósági döntés végrehajtását biztosító jogerőnek adott elsőbbséget. Az előbbiekben kifejtettek azonban nem vonatkoznak a Be. 416. § (1) bekezdés e) és g) pontja alapján indítható felülvizsgálati eljárásokra, miután ezekben az esetekben a 417. § (2) bekezdése nevesítve kötelezi a legfőbb ügyészt a felülvizsgálati indítvány benyújtására. Úgyszintén nem befolyásolják a legfőbb ügyésznek a Be. XIX. Fejezetében biztosított jogorvoslati jogosultságát a törvényesség érdekében. Mindez összhangban áll a Be. 236. §-ának azon rendelkezésével is, amely szerint az ügyész jogait a pótmagánvádló akkor gyakorolja, ha a törvény másképp nem rendelkezik; ezekben az esetekben annak ellenére, hogy az alapeljárás pótmagánvád alapján folyt, a hivatkozott - eltérő - rendelkezés alapján gyakorol rendkívüli jogorvoslati jogot a legfőbb ügyész. A fentiekre figyelemmel a Kúria az ítélkezési gyakorlat egységessége érdekében a jogegységi eljárást lefolytatta és a Bszi. 27. §-ának (1) bekezdése szerint megtartott ülésen, a Bszi. 40. §-ának (1) bekezdése alapján a rendelkező rész szerinti jogegységi határozatot hozta meg. A jogegységi határozatot a Bszi. 42. § (1) bekezdésére figyelemmel a Magyar Közlönyben, a központi honlapon és a Kúria honlapján közzéteszi. Budapest, 2013. november 13. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke Dr. Akácz József s. k., bíró

Dr. Mészár Róza s. k., előadó bíró

Dr. Katona Sándor s. k., bíró

Dr. Csere Katalin s. k., bíró a jogegységi tanács tagjai

Kúria 6/2013. Büntető jogegységi határozat a szándékos bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélt e büntetéséből nem bocsátható feltételes szabadságra, amennyiben az újabb bűncselekményét a korábbi, határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélését követően, e büntetés végrehajtása során engedélyezett feltételes szabadság letelte után követte el, azonban a feltételes szabadságot utóbb más ügyben megszüntették

- 236 -

A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész által indítványozott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2013. év december hó 4. napján megtartott ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: A szándékos bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélt e büntetéséből nem bocsátható feltételes szabadságra, amennyiben az újabb bűncselekményét a korábbi, határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélését követően, e büntetés végrehajtása során engedélyezett feltételes szabadság letelte után követte el, azonban a feltételes szabadságot utóbb más ügyben megszüntették. Indokolás I. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 33. § (1) bekezdésének c) pontjában biztosított jogkörében a Bszi. 32. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata alapján a legfőbb ügyész BF.2071/2013/1. számon - az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében - jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. A jogegységi indítvány szerint az ítélkezési gyakorlat megosztott abban a kérdésben, hogy az elkövető kizárt-e a feltételes szabadságra bocsátásból, ha olyan szándékos bűncselekmény miatt ítélik szabadságvesztésre, amelyet a korábbi végrehajtandó szabadságvesztésre ítélését követően, az e büntetés végrehajtása során engedélyezett feltételes szabadság letelte után követett el, azonban a feltételes szabadságot utóbb - a jelenleg elbírálás alatt álló cselekmény elkövetése után - más ügyben megszüntették. Az indítványozó az eltérő álláspontok szemléltetésére a következő bírósági határozatokra hivatkozott: 1. A Békéscsabai Városi Bíróság 1.B.397/2010/22. számú, 2011. február 22. napján kihirdetett és aznap jogerőre emelkedett ítéletével a terheltet a 2010. április 13. és 2010. július 8. napja között elkövetett vagyon elleni bűncselekmények miatt, mint többszörös visszaesőt 8 hónap börtönbüntetésre és 3 év közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy feltételes szabadságra nem bocsátható. Ezt megelőzően a terheltet az Orosházi Városi Bíróság 1.Beü.76/2007/2. számú, 2007. május 31. napján jogerős összbüntetési ítéletével kiszabott 10 hónap börtönbüntetésből 2008. július 7. napján feltételes szabadságra bocsátották, és az 2009. július 6. napján járt volna le. A terheltet azonban a feltételes szabadság tartama alatt, a 2008. szeptemberében elkövetett lopás bűntette és más bűncselekmény miatt a Makói Városi Bíróság a 4.B.550/2009/13. számú, 2010. szeptember 13. napján jogerős ítéletével 6 hónap fogházbüntetésre és 2 év közügyektől eltiltásra ítélte, megszüntetve az Orosházi Városi Bíróság 1.Beü.76/2007/2. számú összbüntetési ítéletével kiszabott börtönbüntetésből engedélyezett feltételes szabadságot. A Békéscsabai Városi Ügyészség a Be. 557. § (1) bekezdése alapján indítványozta a Békéscsabai Városi Bíróság 1.B.397/2010/22. számú ítéletének a terheltet a feltételes szabadságból kizáró rendelkezése megváltoztatását akként, hogy az elítélt a börtönbüntetés 3/4 részének letöltése után bocsátható feltételes szabadságra. A Békéscsabai Városi Bíróság 1.Bk.189/2011/5. számú, 2012. március 30. napján kelt végzésével az ügyészi indítványt elutasította. Álláspontja szerint az alapítélet helytállóan zárta ki a feltételes szabadság kedvezményéből a terheltet. Kifejtette, hogy a 2010. április, június és július hónapjaiban elkövetett bűncselekmények idején még valóban nem született jogerős döntés a korábbi feltételes szabadság megszüntetéséről, hiszen arról csak 2010. szeptember 13-án hozott a Makói Városi Bíróság jogerős döntést. Az ekkor beállt joghatás miatt azonban visszamenőlegesen, a 2010. április, június és július hónapjára is kiterjedő hatállyal azt kell megállapítani, hogy ekkor még nem fejeződött be az Orosházi Városi Bíróság 1.Beü.76/2007/2. számú összbüntetési ítéletével kiszabott szabadságvesztés végrehajtása. A szabadságvesztés végrehajtását akkor fejezik be, ha a kiszabott büntetést teljes egészében, az utolsó napig végrehajtották. Ebből a szempontból érdektelen, hogy hány részletben hajtják végre a büntetést, és hogy az egyes részletek között volt-e szabadlábon az elítélt. Az 1978. évi IV. törvény (korábbi Btk.) 48. § (2) bekezdése értelmében csak a feltételes szabadság megszüntetésének végleges elmaradása esetén lehet a kiszabott büntetést a hátralévő rész utolsó napjával kitöltöttnek tekinteni. Az ügyészi fellebbezés alapján eljáró Gyulai Törvényszék a 4.Bkf.195/2012/2. számú, 2012. június 21. napján hozott végzésével az elsőfokú bíróság határozatát megváltoztatva megállapította, hogy az elítélt a Békéscsabai Városi Bíróság 1.B.397/2010/22. számú ítéletével kiszabott 8 hónap börtönbüntetésből annak 3/4 része kitöltése után feltételes szabadságra bocsátható. Ennek okaként arra hivatkozott, hogy a korábbi Btk. 47. § (4) bekezdésének a) pontját a bírói gyakorlat úgy értelmezi, hogy a szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt követi el a bűncselekményt az, aki a végrehajtandó szabadságvesztés jogerős kiszabása után, de még a szabadságvesztés megkezdése előtt követi el a szándékos bűncselekményt; aki a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés tényleges végrehajtása; vagy a feltételes szabadság tartama alatt valósítja meg. Minthogy pedig a 2010. április, június és július hónapjaiban a szabadon lévő terhelt a büntetés-végrehajtási intézet tájékoztatása szerint nem rendelkezett végrehajtásra váró ítélettel és nem állt feltételes szabadság hatálya alatt, a feltételes szabadság később történő megszüntetése nem zárja ki az ezen időszakban elkövetett cselekmények miatt kiszabott szabadságvesztésből történő feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. 2. A Kecskeméti Városi Bíróság 4.Fk.2042/2005/24. számú, 2007. január 24. napján jogerős ítéletével a terheltet a 2004

- 237 -

novemberében és decemberében elkövetett lopás bűntette és más bűncselekmények miatt, mint többszörös visszaesőt 1 évi börtönre és 3 évi közügyektől eltiltásra ítélte, egyúttal megállapította, hogy feltételes szabadságra nem bocsátható. Korábban a terhelt a Kiskőrösi Városi Bíróság 4.B.116/2003/5. számú összbüntetési ítéletével megállapított 2 év 7 hónap fegyházbüntetésből 2003. május 21. napján feltételes kedvezménnyel szabadult, annak tartama 2004. május 20. napján telt le. A részben e feltételes szabadság alatt - 2003 decemberében - részben 2004 júliusában elkövetett bűncselekmények miatt a terheltet a Kiskőrösi Városi Bíróság 8.B.443/2004/5. számú, 2005. október 4. napján jogerős ítéletével 4 hónapi börtönbüntetésre ítélte, a feltételes szabadságból kizárta, egyben megszüntette a fenti összbüntetési ítéletből engedélyezett feltételes szabadságot. A Kecskeméti Városi Bíróság 4.Fk.2042/2005/24-I. számú, 2011. szeptember 8. napján különleges eljárásban hozott végzésével megállapította, hogy a Kecskeméti Városi Bíróság 4.Fk.2042/2005/24. számú ítéletével kiszabott 1 évi börtönbüntetésből a terhelt feltételes szabadságra bocsátható. Végzését azzal indokolta, hogy az ezen ítélettel elbírált bűncselekmény elkövetésekor a terhelt nem állt feltételes szabadság hatálya alatt, nem volt végrehajtásra váró ítélete sem, mert csak 2005. október 4. napján emelkedett jogerőre a Kiskőrösi Városi Bíróság 8.B.443/2004/5. számú ítélete, amely megszüntette a korábban alkalmazott feltételes szabadságot. Az ügyészi fellebbezés alapján eljáró Bács-Kiskun Megyei Bíróság a 3.Bkf.539/2011/2. számú, 2011. október 28. napján kelt végzésével az elsőfokú határozatot megváltoztatta és mellőzte annak megállapítását, hogy a terhelt feltételes szabadságra bocsátható. Indokai szerint objektív tény volt, hogy a terheltnek a 2004 novemberében és decemberében elkövetett cselekményei idején a korábbi - a feltételes szabadsággal érintett - büntetését nem hajtották még teljes egészében végre, a Kiskőrösi Városi Bíróság 4.B.116/2003/5. számú összbüntetési ítéletével megállapított 2 év 7 hónap fegyházbüntetést - az abból engedélyezett feltételes szabadság más ügyben történő megszüntetése miatt - csak 2005. november 29. napján töltötte ki a terhelt. A jogegységi indítvány szerint a Békéscsabai Városi Bíróság 1.Bk.189/2011/5. számú, valamint a Bács-Kiskun Megyei Bíróság 3.Bkf.539/2011/2. számú végzéseiben kifejtett álláspont a helyes. Azzal kapcsolatban, hogy a terhelt a szándékos bűncselekményt a korábbi végrehajtandó szabadságvesztésre ítélését követően, azonban végrehajtásának befejezése előtt követi el, a büntető anyagi jogszabályok nem tesznek különbséget aszerint, hogy e végrehajtandó szabadságvesztésből a terheltet korábban feltételes szabadságra bocsátották-e. E körben valójában nincs jelentősége annak, hogy a szabadságvesztést hány részletben hajtják végre, az egyes részek között - akár a szabadságvesztés félbeszakítása, engedély nélküli távollét, vagy az utóbb megszüntetett feltételes szabadság miatt - a terhelt volt-e szabadon. Kétségtelen, hogy a feltételes szabadság megszüntetése folytán a büntetés hátralévő részének végrehajtása alatt elkövetett újabb szándékos bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztésből a terhelt a korábbi Btk. 47. § (4) bekezdésének a) pontjában, valamint a 2012. évi C. törvény (Btk.) 38. § (4) bekezdés d) pontjában meghatározott okból feltételes szabadságra nem bocsátható. A feltételes szabadságból történő kizárás szempontjából nem lehet ettől eltérő megítélése a feltételes szabadság letelte után, de még a feltételes szabadság megszüntetése előtt elkövetett cselekménynek sem. A feltételes szabadság megszüntetése esetén a szabadságvesztés hátralévő részének letöltésével lesz a büntetés végrehajtása befejezett, amely azonban ténykérdés. Amennyiben tehát a terhelt a korábbi végrehajtandó szabadságvesztésből engedélyezett feltételes szabadság letelte után követi el az újabb szándékos bűncselekményét, ám tényszerűen megállapítható, hogy az újabb bűncselekmény elkövetése után a korábbi végrehajtandó szabadságvesztés hátralévő része az abból engedélyezett feltételes szabadság megszüntetése folytán még végrehajtásra vár, úgy a feltételes kedvezményből történő kizárás kötelező. Ha pedig a feltételes szabadság megszüntetésének ténye az újabb bűncselekmény elbírálása idején még nem volt ismert, úgy a bíróságnak a Be. 557. § (1) bekezdése szerinti különleges eljárásban kell határoznia a terheltnek a feltételes szabadságból történő kizárása felől. II. Az eldöntendő elvi kérdés az, hogy az újabb szándékos bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélt e büntetéséből bocsátható-e feltételes szabadságra, vagy sem; amennyiben az újabb cselekményét korábbi, határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélését követően, e büntetés végrehajtása során engedélyezett feltételes szabadság letelte után követte el, azonban a feltételes szabadságot utóbb más ügyben megszüntették. Kétségtelen, hogy a jogegységi indítványban megjelölt jogkérdést a bíróságok eltérően értelmezik, ezért az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a Bszi. 32. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata szerinti okból jogegységi határozat meghozatala szükséges. A Kúria ezért a jogegységi indítvány érdemi elbírálása végett a Bszi. 38. §-a szerint ülést tartott, amelyen a legfőbb ügyész képviselője a jogegységi indítványt fenntartva az abban foglaltakkal egyező tartalommal szólalt fel. III. Az indítvány előterjesztőjének az elbírálandó elvi kérdés eldöntésére tett javaslata az alábbiak szerint alapos: A 2013. július 1. napjától hatályos Btk. 38. § (4) bekezdés d) pontja szerint nem bocsátható feltételes szabadságra, akit olyan szándékos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, amelyet korábbi, határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése vagy a végrehajthatóság megszűnése előtt követett el. Egységes a joggyakorlat abban, hogy a Btk. 40. § (1) bekezdésében foglaltakra is figyelemmel a fenti szabály alapján az újabb

- 238 -

büntetéséből nem bocsátható feltételes szabadságra, aki az újabb szándékos bűncselekményét a korábbi végrehajtandó szabadságvesztés jogerős kiszabása után, de még a végrehajtásának megkezdése előtt; a tényleges végrehajtása alatt; valamint a feltételes szabadságvesztés tartama alatt valósítja meg. A jogegységi indítványban foglaltak alapján eldöntendő elvi kérdés az, hogy kizárt-e a terhelt a feltételes szabadság kedvezményéből, ha a szándékos bűncselekményt a feltételes szabadság letelte után követi el, azonban a feltételes szabadságot utóbb más ügyben megszüntetik, a még le nem töltött büntetésrészt végrehajtják; ezáltal e büntetés végrehajtása az újabb bűncselekmény elkövetése után is folytatódik, majd fejeződik be. A fentiek kapcsán az alábbi tények és adatok (időpontok) bírnak jelentőséggel: Az újabb eljárás alapjául szándékos bűncselekmény (Btk. 7. §) szolgál, amely miatt a terheltet szabadságvesztésre (Btk. 34. §) ítélik. Ezen újabb bűncselekmény elkövetési ideje a korábbi, határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélés utáni. Elítélésen a Be. 588. § szerinti jogerős és végrehajtható elítélést kell érteni. A fenti kezdő időponthoz képest a záró időpont lehet e szabadságvesztés végrehajtásának befejezése, vagy végrehajthatóságának megszűnése. A szabadságvesztés végrehajtása befejeződik, amikor a terhelt a szabadságvesztést teljes egészében kitöltötte, és annak utolsó napján őt a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet (Bv. szabályzat) 201. § (1) bekezdés a) pontja szerint szabadon bocsátották. Az ezt követően megvalósított újabb bűncselekmény a Btk. 38. § (4) bekezdés d) pontja szerinti kizáró okot értelemszerűen nem eredményezhet. Megszűnik a szabadságvesztés végrehajthatósága annak elévülésével, a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. (Bv.tvr.) 18. § (1) bekezdése szerint legkevesebb öt év elteltével. Az elévülés határideje a Bv.tvr. 18/A. § (1) bekezdése alapján a szabadságvesztést kiszabó határozat jogerőre emelkedésének napjával kezdődik; azt félbeszakítja a terhelt ellen a büntetés végrehajtása végett tett intézkedés, a félbeszakítás napjával az elévülés ismét elkezdődik. Az elévülési időn túl elkövetett újabb bűncselekmény esetében ugyancsak nincs helye a feltételes szabadságból kizáró rendelkezésnek. Amennyiben a terheltet a Btk. 38. §-a szerint feltételes szabadságra bocsátják és annak esedékessége napján vele szemben még a szabadságvesztés végrehajtása végett intézkedést foganatosítanak, az elévülés ezáltal félbeszakad és e nappal ismét elkezdődik [Bv.tvr. 18/A. § (4) bekezdése]. Ilyen esetben ezért a legalább öt éves elévülési idő a feltételes szabadságra bocsátás napjával újra elkezdődik. Ez utóbbi tartam alatt a bíróság bármikor rendelkezhet a szabadságvesztés végrehajtásának tárgyában. Ennek során a feltételes szabadságot a Btk. 40. § (1) bekezdés b) pontja alapján az újabb, a feltételes szabadság tartama alatt elkövetett bűncselekmény miatt megszünteti. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy a feltételes szabadságra bocsátással érintett szabadságvesztés végrehajtása mindaddig nem tekinthető befejezettnek, amíg fennáll a lehetősége a feltételes szabadság megszüntetésének; amennyiben ugyanis erre utóbb sor kerül, úgy a büntetés végrehajtása folytatódik, és csupán a tényleges teljes kitöltéssel zárul le. Amennyiben az újabb szándékos bűncselekmény elkövetésére a tényleges teljes kitöltést megelőzően került sor, az elítélt a Btk. 38. § (4) bekezdés d) pontja alapján az újabb büntetéséből feltételes szabadságra nem bocsátható. Ide sorolható a jogegységi indítvánnyal érintett esetkör is, amikor a terhelt az újabb bűncselekményét a feltételes szabadság leteltét követően valósította meg. Kétségtelen, hogy a Btk. 39. § (1) bekezdés első mondatában és (2) bekezdésben írtak alapján a szabadságvesztést - ha végrehajtását nem rendelték el - a feltételes szabadság letelte után a hátralévő rész utolsó napjával kell kitöltöttnek tekinteni. Figyelemmel azonban arra, hogy a jogszabályhely feltételt fogalmaz meg; s mindaddig, amíg fennáll annak lehetősége, hogy a szabadságvesztés hátralévő részének végrehajtását elrendeljék - tehát az elévülési időn belül -, addig azt kitöltöttnek, a végrehajtását befejezettnek tekinteni nem lehet. A bíróság mindig a rendelkezésére álló bizonyítékok - adatok, tények - alapján hozza meg döntését. Ténykérdés az újabb szándékos bűncselekmény elkövetési ideje. Ugyanígy ténykérdések a korábbi elítélés és a kiszabott szabadságvesztés végrehajtásával kapcsolatosan azok, hogy a terhelt a büntetését folyamatosan vagy megszakításokkal miként töltötte, annak végrehajtása meddig tartott és ténylegesen mikor fejeződött be. E tények összevetésének eredményeként pedig egyértelműen állást lehet foglalnia a bíróságnak abban a kérdésben, hogy a terhelt az újabb büntetéséből bocsátható-e feltételes szabadságra, avagy sem. Amennyiben a terhelt az újabb szándékos bűncselekményt a korábbi végrehajtandó szabadságvesztés jogerős kiszabása után, de még a végrehajtásának megkezdése előtt, avagy annak foganatba vételét követően a feltételes szabadságra bocsátásáig, illetőleg a feltételes szabadság tartama alatt valósítja meg, úgy - és ebben egységes a joggyakorlat - a Btk. 38. § (4) bekezdés d) pontja alapján a feltételes szabadságra bocsátásból kizárt; függetlenül attól, hogy a Btk. 40. § (1) bekezdésében foglalt megszüntető rendelkezést az újabb cselekmény tárgyában eljáró, avagy másik bíróság hozta. Nincs elvi alapja annak, hogy ettől eltérő álláspont érvényesüljön a jogegységi indítvánnyal érintett körben. Ezért, ha a korábbi szabadságvesztésből engedélyezett feltételes szabadság tartamának leteltét követően elkövetett bűncselekmény miatt a szabadságvesztést kiszabó bíróság tudomást szerez arról, hogy más ügyben a feltételes szabadságot már megszüntették, és ezáltal a büntetés végrehajtása csak utóbb, az újabb elkövetési időt követően fejeződik be; úgy a Btk. 38. § (4) bekezdés d) pontjára hivatkozással a terheltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből ki kell zárnia. Nyilvánvalóan nincs helye ilyen kizáró rendelkezésnek abban az esetben, ha erre vonatkozó adat nem merült fel. Amennyiben

- 239 -

azonban más ügyben a feltételes szabadság mégis megszüntetésre került korábban - vagy kerül utóbb -, és erre tekintettel az általa elbírált cselekmény a korábbi végrehajtandó szabadságvesztésre ítélést követően, de végrehajtásának befejezése előtt elkövetett, a bíróságnak a Be. 557. § (1) bekezdése szerinti különleges eljárást lefolytatva a Btk. 38. § (4) bekezdés d) pontjára figyelemmel a terheltet a feltételes szabadságból ki kell zárnia. Ez a jogértelmezés a terhelt alapvető jogait nem sérti, mert ő volt az, akit a korábbi szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátottak, és aki ennek tartama alatt, majd ezt követően is újabb szándékos bűncselekményt valósított meg, ekként a feltételes szabadság megszüntetésével, illetve az újabb ügyben az abból történő kizárással számolnia kellett. A 2013. július 1-jét megelőzően hatályban volt 1978. évi IV. törvény (korábbi Btk.) 47. § (4) bekezdés a) pontjában, a 48. § (4) bekezdésében és 67. § (1) bekezdésének d) pontjában tartalmát tekintve a fentiekkel egyező szabályozást adott; így a jogegységi határozatban foglaltak iránymutatásul szolgálnak mindazokban az esetekben is, amelyekben a korábbi Btk. és a hozzá kapcsolódó jogszabályok kerülnek alkalmazásra. IV. Ekként a Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a Bszi. 32. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata szerinti okból a jogegységi indítványnak helyt adott és a rendelkező rész szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatát a Bszi. 42. § (1) bekezdésére figyelemmel a Magyar Közlönyben, a központi honlapon és a Kúria honlapján közzéteszi. Budapest, 2013. december 4. Dr. Kónya István s. k., a jogegységi tanács elnöke Dr. Belegi József s. k., bíró

Dr. Székely Ákos s. k., előadó bíró

Dr. Molnár Gábor Miklós s. k., bíró

Dr. Mészár Róza s. k., bíró a jogegységi tanács tagjai

KÚRIA 1/2015. Büntető jogegységi határozat A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész által indítványozott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2015. év május hó 28. napján és a 2015. év szeptember hó 28. napján megtartott ülése alapján, az utóbbi napon meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. Az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény 30. §-ának (1) bekezdésében foglalt specialitás szabálya nem akadályozza a magyar bíróságot abban, hogy a büntetőeljárás lefolytatása céljából átadott terhelt marasztalása esetén az átadott személlyel szemben a korábbi jogerős elítéléséhez kapcsolódó, a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény szerinti jogkövetkezményeket teljes körűen alkalmazza. 2. Amennyiben a terhelt a Magyarországra történő átadása során a specialitás szabályának alkalmazásáról nem mondott le és az átadása alapját képező bűncselekményt a Magyarországon vele szemben korábban jogerősen kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának próbaideje alatt követte el, a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése nem sérti az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény 30. §-ának (1) bekezdésében foglalt specialitás szabályát, ezért ahhoz a külföldi igazságügyi hatóság hozzájárulása nem szükséges. 3. Amennyiben a terhelt a Magyarországra történő átadása során a specialitás szabályának alkalmazásához fűződő jogáról nem mondott le és az átadó külföldi állam igazságügyi hatóságától az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. számú törvény 30. §-ának (2) bekezdésének g) pontja szerinti hozzájárulás nem került beszerzésre, akkor az átadás előtt elkövetett, az átadás iránti kérelemben nem szereplő ítélettel kiszabott, végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése az erre irányuló, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 572. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti különleges eljárásban sérti a specialitás elvét.

- 240 -

Indokolás A. I. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 33. § (1) bekezdésének c) pontjában biztosított jogkörében, a Bszi. 32. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata alapján a legfőbb ügyész BF.1774/2014. szám alatt - az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében - jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. A jogegységi indítvány szerint az ítélkezési gyakorlat megosztott abban a kérdésben, hogy amennyiben a terhelt külföldről Magyarországra történő átadása során a specialitás szabályának alkalmazásáról nem mondott le és az átadás alapját képező bűncselekményt korábban Magyarországon vele szemben jogerősen kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának a próbaideje alatt követte el, akkor a korábbi felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény (a továbbiakban: EUtv.) 30. § (1) bekezdése alapján a specialitás hatálya alá esik és ezért a külföldi igazságügyi hatóság hozzájárulása alapján rendelhető el. Az indítványozó az eltérő álláspontok szemléltetésére a következő bírósági határozatokra hivatkozott: 1. 1.1. Terheltet a Kaposvári Városi Bíróság a 2010. január 21. napján kelt 6.B.607/2008/39. számú ítéletével – amely a Somogy Megyei Bíróság 2.Bf.132/2010/6. számú ítélete folytán 2010. április 13. napján emelkedett jogerőre – a 2007. május 15. és 2008. március között elkövetett csalás bűntette és más bűncselekmények miatt 1 év és 4 hónap – végrehajtásában 4 év próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetésre ítélte. Megállapította, hogy a terhelt pártfogó felügyelet alatt áll. A Kaposvári Városi Bíróság, 2011. november 2-án kelt 6.Bny.668/2011/2. számú végzésével a terhelt ellen – a fenti jogerős ügydöntő határozattal kiszabott szabadságvesztés próbaidejének tartama alatt, 2010. decemberében és 2011. januárjában elkövetett újabb bűncselekmények (3 rendbeli csalás bűntette valamint sikkasztás bűntette) miatt – európai és nemzetközi elfogatóparancsot bocsátott ki. A terheltet Németországban elfogták és 2012. december 27. napján a magyar hatóságok részére kiadták. A terhelt nem mondott le a specialitáshoz fűződő jogának gyakorlásáról. A Kaposvári Városi Bíróság a 2012. december 28-án meghozott 3.Bny.889/2012/2. számú végzésével elrendelte a terhelt előzetes letartóztatását. 1.2. A 3 rendbeli csalás bűntette, valamint sikkasztás bűntette miatt folyamatban lévő újabb büntetőeljárás alatt a Kaposvári Városi Ügyészség B.4806/2012/1-I. számú indítványa alapján eljáró Kaposvári Járásbíróság a Be. 572. §-a szerinti különleges eljárásban 2013. január 28. napján kelt 6.B.801/2012/4. számú végzésével – amely a Kaposvári Törvényszék 2.Bkf.82/2013/2. számú végzése folytán 2013. március 25. napján emelkedett jogerőre – a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak súlyos megszegése miatt elrendelte a terhelttel szemben a Kaposvári Városi Bíróság 6.B.607/2008/39. számú ítéletével kiszabott 1 év és 4 hónap, végrehajtásában 4 év próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetés végrehajtását. A szabadságvesztést a terhelttel szemben elrendelt előzetes letartóztatás megszakítását követően foganatba vették. 1.3. Ezt követően a Kaposvári Járásbíróság a 2013. november 27-én kelt 6.B.801/2012/14. számú végzésével elutasította a Kaposvári Járási Ügyészség 2013. november 21. napján kelt B.4806/2012/5. számú indítványát, amelyben a Kaposvári Járásbíróság 6.B.801/2012/4. számú végzésének a hatályon kívül helyezését indítványozta arra hivatkozással, hogy a terhelt az EUtv. 30. § (2) bekezdésének f) pontjára tekintettel a specialitás szabályainak az alkalmazásához fűződő jogáról nem mondott le, ezért az átadás engedélyezése a más bűncselekmények miatt kiszabott szabadságvesztés végrehajtására – így a Kaposvári Járásbíróság 6.B.801/2014/4. számú végzésével elrendelt és a Kaposvári Városi Bíróság 6.B.607/2008/39. számú ítéletével kiszabott börtönbüntetés végrehajtására - nem terjed ki. A fellebbezés alapján másodfokon eljárt Kaposvári Törvényszék a 2014. február 19. napján meghozott 2.Bpkf.27/2014/4. számú végzésével a Kaposvári Járásbíróság 6.B.801/2012/14. számú végzését a Kaposvári Járásbíróság – próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását elrendelő – 6.B.801/2012/4. számú, valamint a Kaposvári Törvényszék, mint másodfokú bíróság 2.Bkf.82/2013/2. számú végzését hatályon kívül helyezte. Határozatának indokolásában kifejtette, hogy a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendelésére az EUtv.

- 241 -

30.§-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés sérelmével került sor. A terheltet más ügyben kibocsátott európai elfogatóparancs alapján Németországban fogták el. Átadásának engedélyezésére kifejezetten csak ez utóbbi ügy miatt került sor. A terhelt az átadása után előzetes letartóztatásba került és utóbb a specialitás szabályának alkalmazásához fűződő jogáról nem mondott le. A német igazságügyi hatóságtól az EUtv. 30. § (2) bekezdésének g) pontja szerinti hozzájárulás nem került beszerzésére. Ezért az átadás előtt elkövetett, az átadás iránti kérelemben nem szereplő ítéletekkel kiszabott, végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendelésére törvénysértően került sor. 1.4. A Kaposvári Törvényszék 1/3. alatti döntését követően a Kaposvári Járásbíróság a 2014. március 12. napján kelt 6.B.801/2012/19. számú végzésével elutasította a Kaposvári Járási Ügyészség B.4806/2012/7/I. számú indítványát, amely a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés utólagos elrendelésére irányuló különleges eljárás lefolytatása érdekében a német igazságügyi hatóságtól az EUtv. 30. § (2) bekezdése g) pontjának alkalmazásával történő utólagos hozzájárulás beszerzésére irányult. A Kaposvári Törvényszék 2014. június 24. napján meghozott 2.Bpkf.249/2014/4. számú végzésével a járásbíróság határozatát hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a – különleges eljárás lefolytatásához, és a szabadságvesztés büntetés végrehajtásához szükséges – német igazságügyi hatóság általi hozzájárulás beszerzése iránti eljárás lefolytatására utasította. Végzésének indokolásában kifejtette, hogy az EUtv. 30. § (2) bekezdésének g) pontja szerinti hozzájárulás – amely az elítéltet átadó igazságügyi hatóság hozzájárulását jelenti – a már korábban kibocsátott európai elfogatóparancs alapján elfogott és átadott elítélttel szembeni különleges eljárás lefolytatásának feltétele. Utalt arra, hogy a hozzájárulás megtagadása esetén nincs törvényes lehetőség különleges eljárás lefolytatására és ezzel összefüggésben a felfüggesztett szabadságvesztés utólagos végrehajtásának elrendelésére. 2. 2.1. Egy másik terhelt ellen folyamatban lévő eljárásban a terhelttel szemben a Fővárosi Törvényszék a 2012. március 2. napján meghozott és fellebbezés hiányában első fokon 2012. március 26. napján jogerőre emelkedett - 3.Bk.469/2011/11. számú végzésével a (bolgár) Rusze-i Kerületi Bíróság V. számú Büntető Kollégiumának 505. jegyzőkönyvében jóváhagyott – 2010. október 26. napján kelt és ugyanekkor jogerőre emelkedett – egyezség, mint külföldi ítélet érvényét a 2010. szeptember 27-én elkövetett embercsempészés bűntette miatt kiszabott 1 év és 6 hónap – végrehajtásában 3 év és 6 hónap próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetésként ismerte el. Az alapítéleti rendelkezéssel egyezően a próbaidő kezdetét 2010. október 27. napjában határozta meg. 2.2. Ezt követően a Fővárosi Törvényszék Katonai Tanácsa a 2013. április 24. napján meghozott és ugyanezen a napon első fokon jogerőre emelkedett 41(I.)Kb.35/2013/43. számú, ítéletével a terheltet folytatólagosan elkövetett pénzhamisítás bűntette miatt 1 év és 6 hónap börtönbüntetésre és 2 év közügyektől eltiltásra ítélte. Elrendelte egyúttal a Fővárosi Törvényszék 3.Bk.469/2011/11. végzésével elismert, külföldi bíróság által kiszabott próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetés végrehajtását. Ebben az ügyben a Pécsi Járásbíróság a 2012. február 7-én meghozott 17.Bny.59/2013/3 számú végzésével a terhelttel szemben nemzetközi elfogatóparancsot bocsátott ki. A terhelt elfogására Olaszországban került sor. A terheltet az olasz igazságügyi hatóságok 2013. április 12. napján adták át a magyar hatóságoknak. A terhelt nem mondott le a specialitáshoz fűződő jogának gyakorlásáról. 2.3. A Fővárosi Törvényszék Katonai Tanácsa – a 2. pont alatti [41(I.)Kb.35/2013/43. számú] jogerős ügydöntő határozat meghozatalát követően – a 2014. április 30-án kelt 41(I.)Kb.35/2013/62. számú végzésével a terheltnek a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos hatályon kívül helyezése iránt előterjesztett indítványát elutasította. A terhelt és a katonai ügyész fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Ítélőtábla Katonai Tanácsa, mint másodfokú bíróság a 2014. július 9. napján meghozott 6.Kbkf.10.022/2014/5. számú végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. Határozatának indokolása szerint a Fővárosi Törvényszék Katonai Tanácsa törvényesen döntött, amikor nem állapította meg a specialitás szabályának megsértését. A terheltet ugyanolyan bűncselekmény miatt ítélték el, mint amely az elfogatóparancsban is szerepelt, és amely miatt az átadása megtörtént. A specialitás szabálya – helyes értelmezés mellett – az átadott személlyel szemben, az átadás előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző egyéb bűncselekmény miatti büntetőeljárás megindítására, elítélésre, vagy egyéb módon szabadságától való megfosztásra vonatkozik. A specialitás szabálya semmiképpen sem értelmezhető olyan módon, hogy kiterjeszthető lenne a kiadatás előtt már megtörtént jogerős elítélésre. Terheltet a bolgár bíróság az átadása előtt ítélte el jogerősen, melynek érvényét a magyar bíróság még a kiadatása előtt elismerte. A külföldi ítélet érvényének elismerése esetén az ahhoz kötődő jogkövetkezmények hatályának kezdő időpontja a külföldi ítélet jogerőre emelkedésének napja, s nem a külföldi ítélet érvényét elismerő magyar határozat jogerőre emelkedésének a napja. Ennek megfelelően, ha felfüggesztett szabadságvesztés elismerésére kerül sor, a próbaidő a büntetést kiszabó külföldi ítélet jogerőre emelkedésének napjával veszi kezdetét. Jelen ügyben a próbaidő kezdete 2010. október 27. napja volt. Ennek megfelelően a terhelttel szemben már a kiadatását megelőzően – és már a

- 242 -

2/2. alatti alapítélettel elbírált bűncselekmény elkövetését megelőzően - folyt a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje. Miután a magyar bíróság által elismert külföldi ítélet jogerős magyar elítélésnek tekintendő, semmiféle kapcsolatban nincs a specialitás szabályával. II. 1. A legfőbb ügyész szerint az eldöntendő elvi kérdés az, hogy amennyiben a terhelt a külföldről Magyarországra történő átadása során a specialitás szabályának alkalmazásáról nem mondott le és az átadás alapját képező bűncselekményt korábban Magyarországon vele szemben jogerősen kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának a próbaideje alatt követte el, akkor a korábbi felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése az EUtv. 30. §-ának (1) bekezdése alapján a specialitás hatálya alá esik-e, és ezért csak a külföldi igazságügyi hatóság hozzájárulása alapján alkalmazható. A legfőbb ügyész a Kaposvári Törvényszék A/I/1/1.3. alatti 2.Bpkf.27/2014/4. számú végzésében kifejtett álláspontot tartja helytállónak. Az EUtv. 30. §-ának (1) bekezdése alapján az átadott személlyel szemben az átadása előtt elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző egyéb bűncselekmény miatt nem indítható büntetőeljárás, nem ítélhető el, és egyéb módon sem fosztható meg szabadságától. A korábban kiszabott, ám végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése a terhelt személyi szabadságától való megfosztását jelenti. Erre figyelemmel az EUtv. 30. §-a (2) bekezdésének a-g) pontjaiban meghatározott feltételek hiányában az átadás előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgálóhoz képest más bűncselekmény miatt kiszabott próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés büntetés végrehajtása sem rendelhető el. A specialitás szabályának alkalmazása független attól, hogy a felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó ítélet az elfogatóparancs kibocsátása előtt, vagy azt követően emelkedett jogerőre, illetve hogy külföldi ítélet esetén annak érvényét a magyar bíróság mikor ismerte el. Ha a terhelt a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó határozat alapjául szolgáló bűncselekményt az átadás előtt követte el, és a specialitás szabályának alkalmazásáról nem mondott le, az EUtv. 30. §-a (2) bekezdésének g) pontjára figyelemmel a büntetés végrehajtásának elrendelésére csak az átadó tagállam igazságügyi hatóságának hozzájárulását követően kerülhet sor. Törvényesen döntött ezért a Kaposvári Törvényszék az A/I/1/1.3. alatti, 2.Bpkf.27/2014/4. számú végzésével, amikor a terhelttel szemben - az európai elfogatóparancs kibocsátása előtt elkövetett bűncselekmény miatt - kiszabott próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelését ilyen hozzájárulás hiányában (utóbb) hatályon kívül helyezte. A kifejtettekre figyelemmel a legfőbb ügyész a Bszi. 32. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata alapján, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, elvi kérdésben jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát tartotta szükségesnek. 2. A legfőbb ügyész által bemutatott jogerős bírósági határozatok azt szemléltetik, hogy a jogegységi indítványban megjelölt jogkérdést a bíróságok eltérően értelmezik, ezért az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a Bszi. 32. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata szerinti okból jogegységi határozat meghozatala szükséges. A Kúria ezért a jogegységi indítvány érdemi elbírálása végett a Bszi. 38. §-a szerint ülést tartott, amelyen a legfőbb ügyész képviselője a jogegységi indítványt fenntartotta. Hangsúlyozta egyúttal, hogy bár a specialitás szabályának gyakorlati alkalmazása a mindennapi jogalkalmazás során számtalan jogértelmezést igénylő kérdés vet fel, közzétett ítélkezési gyakorlata nincs. Ezért is fontos, hogy egyes alapvető kérdésekben a Kúria iránymutatást adjon. B. I. A Kúria jogegységi tanácsa a legfőbb ügyész jogegységi indítványát az alábbiak szerint – részben - alaposnak találta: 1.

- 243 -

A nemzetközi bűnügyi együttműködés egyik kiemelkedően fontos területe a kiadatás, amely közvetlenül érinti az egyének jogait és szoros kapcsolatban áll az emberi jogok érvényesítésének biztosításával. A kiadatás az az eljárás, amelynek eredményeként az adott állam a területén tartózkodó, bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, vagy a bűncselekmény miatt már elítélt személyt egy másik állam kérésére, annak büntetőeljárás lefolytatása vagy a büntetés végrehajtása céljából átadja. Európában a bűnügyi együttműködés két centruma az Európa Tanács és az Európai Unió. Az Európa Tanács keretében Párizsban, 1957. december 13-án kelt Európai Kiadatási egyezmény (lásd az európai kiadatási egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyveinek kihirdetéséről szóló 1994. évi XVIII. törvényt) a kiadatás intézményének komplex szabályozását adta a szerződő felek által közösen megállapított feltételek alapján. Az Európa Tanács keretében az európai kiadatási egyezmény elfogadását követően végbement jelentős fejlődéssel párhuzamosan az Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Unió tagállamainak bűnügyi együttműködése is látványos fejlődésnek indult. Az Európai Unió tagállamai kezdettől fogva erősen törekedtek a bűnügyi együttműködés hatékonyságának a fokozására. 2. Az Európai Unió Tanácsa 2002. június 13-án elfogadta a 2002/584/IB számú (utóbb, a 2009. február 26-án elfogadott 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal módosított) kerethatározatát (a továbbiakban: Kerethatározat) az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról, amely 2004. január 1. napjától lépett hatályba (bár akkor még több tagállam nem fogadta el az alkalmazásához szükséges belső jogszabályt). A Kerethatározat eredményeként az egységes európai jogterület gondolata alapján a tagállamok közötti bűnügyi együttműködésben a kiadatási forma megszűnt, és azt az európai elfogatóparancson alapuló átadás váltotta fel. Az európai elfogatóparancsra vonatkozó szabályozás – az Európai Unió tagállamai közötti bűnügyi együttműködésben - minden más kiadatást szabályozó dokumentum helyébe lépett. Valamennyi nemzeti igazságügyi hatóság (végrehajtó igazságügyi hatóság) köteles arra, hogy a valamely személyre vonatkozóan egy másik uniós ország igazságügyi hatósága (kibocsátó igazságügyi hatóság) által kiállított átadási kérelmet - minimális ellenőrzéssel és szigorú határidőn belül - ismerje el és hajtsa végre. Az európai elfogatóparancs kibocsátása alapján elfogott személyt az elfogató parancsot kibocsátó uniós tagállam bíróságának kell átadni. Hazánkban az európai elfogatóparancsra vonatkozó szabályokat első ízben az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény, napjaikban pedig az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény (EUtv.) határozza meg. Az EUtv. 1. §-a szerint e törvényt a büntetőügyekben az Európai Unió más tagállamával (a továbbiakban: tagállam) folytatott együttműködés, valamint az európai elfogatóparancs alapján folytatott átadási eljárás során kell alkalmazni. Ha az együttműködés nemzetközi szerződésen alapul, a törvény alkalmazásának feltétele, hogy a végrehajtó tagállam a nemzetközi szerződés kötelező hatályát elismerte. A tagállamokkal az EUtv. alapján folytatott eljárásokban a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló törvényt, a Büntető Törvénykönyvről szóló törvényt (a továbbiakban Btk.) és a büntetőeljárásról szóló törvényt (a továbbiakban: Be.) az EUtv-ben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni (EUtv. 2.§). Az uniós országok természetesen továbbra is szabadon alkalmazhatnak kétoldalú vagy többoldalú megállapodásokat, amennyiben ezek megkönnyítik vagy tovább egyszerűsítik az átadási eljárásokat. 3. Az európai elfogatóparancs kibocsátása Ha a terhelttel szemben büntetőeljárást kell lefolytatni, az Európai Unió valamely tagállamában történő elfogása és átadása érdekében a bíróság - feltéve, hogy a bűncselekmény tárgyi súlya ezt indokolja - haladéktalanul európai elfogatóparancsot bocsát ki. Ha a terhelten jogerősen kiszabott szabadságvesztést kell végrehajtani, az európai elfogatóparancsot a büntetés-végrehajtási bíró bocsátja ki. A vádirat benyújtása előtt az európai elfogatóparancsot a nyomozási bíró bocsátja ki [EUtv. 25. § (1) bek.]. Az európai elfogatóparancs olyan cselekmények esetén bocsátható ki, amelyeknél a Btk. szerint a büntetési tétel felső határa legalább egyévi szabadságvesztés vagy szabadságelvonással járó intézkedés. Ha a szabadságvesztést kiszabó vagy a szabadságelvonással járó intézkedést alkalmazó határozatot már meghozták, az európai elfogatóparancs csak akkor bocsátható ki, ha a kiszabott büntetés vagy az alkalmazott intézkedés tartama legalább négy hónap [EUtv. 25. § (2) bek.].

- 244 -

A Kerethatározat meghatározása szerint az európai elfogatóparancs egy adott uniós országban elfogadott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik uniós országban egy adott személyt büntetőeljárás lefolytatása, illetve szabadságvesztés-büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása érdekében elfogjanak és átadjanak. Az átadás feltételéül szabható, hogy azok a cselekmények, amelyek miatt az átadást kérték, a végrehajtó uniós ország joga szerint bűncselekménynek minősüljenek (a kettős büntethetőségre vonatkozó szabály). A törvényben felsorolt bűncselekmények elkövetői azonban a cselekmény kettős büntethetőségének mérlegelése nélkül kerülnek átadásra. Az európai elfogatóparancsnak számos információt kell tartalmaznia az érintett személy személyazonosságára, a kibocsátó igazságügyi hatóságra, a jogerős ítéletre, a bűncselekmény jellegére, a büntetésre stb. vonatkozóan. Az európai elfogatóparancsot az EUtv. 2. számú mellékletében szereplő tanúsítványnak megfelelően, az 1. számú melléklet figyelembevételével kell kibocsátani [EUtv. 25. § (3) bek.]. Általános esetben a kibocsátó hatóság közvetlenül továbbítja az európai elfogatóparancsot a végrehajtó igazságügyi hatóságnak. A Kerethatározat előírja a Schengeni Információs Rendszerrel (SIS) és az Interpollal való együttműködést. Ha a végrehajtó tagállam hatósága nem ismert, a kibocsátó tagállam igénybe veheti az Európai Igazságügyi Hálózat és az Eurojust segítségét. Minden uniós országnak biztosítania kell a parancs alkalmazásának arányosságát. Az uniós országoknak figyelembe kell tehát venniük a bűncselekmény súlyát, a büntetést, valamint a parancs végrehajtásának költségeit és előnyeit. Ha egy keresett személyt elfognak, jogában áll megismerni az európai elfogatóparancs tartalmát. Minden esetben a végrehajtó hatóság dönt arról, hogy az érintett személyt továbbra is fogva tartja, vagy bizonyos feltételekkel szabadon bocsátja. 4. A specialitás elve A kiadatási jogban már a XIX. században megszilárdult az a garanciális szabály, hogy a kiadni kért személlyel szemben a kiadatást megelőzően elkövetett olyan más bűncselekményért, mint amelyre a kiadatást engedélyezték, a joghatósággal rendelkező megkereső államban nem folytatható le büntetőeljárás, nem foganatosítható személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés, illetve jogerősen kiszabott büntetés végrehajtása, továbbá a terheltet harmadik államnak sem adhatják ki, illetve át. Ezt a garanciális szabályt a Kerethatározat is átvette. A Kerethatározat 27. cikkének (2) bekezdése értelmében az átadott személy által az átadása előtt elkövetett egyéb – az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző – bűncselekmény miatt nem indítható az átadott személy ellen büntetőeljárás, az átadott személy ilyen cselekmény miatt nem ítélhető el, és egyéb módon sem fosztható meg szabadságától, kivéve az e cikk (1) bekezdésében említett esetet, amely szerint az átadáshoz adott hozzájárulás vélelmezhető, valamint az említett cikk (3) bekezdésében említett eseteket. Ennek megfelelő szabályozást tartalmaz az EUtv. is. Miután az átadással a keresett személy fizikai értelemben kikerül a végrehajtó tagállami igazságügyi hatóság hatóköréből, a nemzetközi jog általánosan elismert elvéből, a specialitás szabályából fakadóan főszabályként biztosítani kell, hogy a felelősségre vonására csak olyan cselekmények miatt kerüljön sor, amelyekkel kapcsolatban az átadást a végrehajtó igazságügyi hatóság engedélyezte. Másként megfogalmazva, a specialitás szabálya megtiltja a megkereső államnak, hogy az átadott személlyel szemben olyan cselekmény miatt folytasson eljárást, amelyet e személy a megkeresés előterjesztése előtt követett el, és amely nem szerepelt a megkeresésben. Az EUtv. 30. §-ának (1) bekezdése szerint, az átadott személlyel szemben az átadása előtt elkövetett, az átadásának alapjául szolgáló bűncselekménytől különböző egyéb bűncselekmény miatt nem indítható büntetőeljárás, nem ítélhető el, és egyéb módon sem fosztható meg szabadságától. Az EUtv. meghatározza egyúttal a specialitás szabálya alóli kivételeket is. Ennek megfelelően az EUtv. 30. §-ának (1) bekezdése nem alkalmazható, ha a) a személy a végleges szabadon bocsátását követő negyvenöt napon belül nem hagyja el - bár erre lehetősége lett volna Magyarország területét, vagy elhagyása után ide visszatér; b) a bűncselekmény szabadságvesztés vagy elzárás büntetéssel nem büntethető, vagy szabadságelvonással járó intézkedéssel nem

- 245 -

fenyegetett; c) a büntetőeljárás eredményeként nem kerül sor személyi szabadságot korlátozó intézkedés alkalmazására; d) a személlyel szemben szabadságelvonással nem járó büntetés vagy intézkedés, különösen pénzbüntetés szabható ki, illetve alkalmazható, még akkor sem, ha a büntetés vagy intézkedés személyi szabadságának korlátozását eredményezheti; e) a személy beleegyezett az átadásába, és ezzel egyidejűleg lemondott a specialitás szabályának alkalmazásáról; f) a személy az átadása után, az átadását megelőzően elkövetett meghatározott cselekmények vonatkozásában kifejezetten lemondott a specialitás szabályának alkalmazásához fűződő jogáról, vagy g) a személyt átadó tagállami igazságügyi hatóság a (4) bekezdéssel összhangban hozzájárulását adja [EUtv. 30. § (2) bek.]. Az EUtv. 30. § (2) bekezdésének f) pontja szerinti lemondás során a lemondó nyilatkozatot bíróság előtt kell megtenni, és azt jegyzőkönyvbe kell venni, amelyet mind az igazságügyi hatóság képviselőjének, mind a nyilatkozattevőnek alá kell írnia. A lemondó nyilatkozatot úgy kell megfogalmazni, hogy abból egyértelműen kitűnjön, hogy azt az érintett személy önként és az abból adódó következmények teljes tudatában tette. A személy védőt vehet igénybe [EUtv. 30. § (3) bek.]. A hozzájárulás iránti kérelmet a 25. § (3) bekezdésében hivatkozott adatok és a 25. § (4) bekezdése szerinti fordítás kíséretében kell a 26. §-ban meghatározott úton előterjeszteni a tagállami igazságügyi hatóságnak [EUtv. 30. § (4) bek.]. II. 1. A jogegységi eljárás alapjául szolgáló ügyekben az a jogértelmezést igénylő kérdés merült fel, hogy miként vehető figyelembe a már jogerősen elbírált bűncselekmények miatt kiszabott büntetés jogkövetkezményeinek alkalmazása az átadással érintett újabb bűncselekmény miatt indított büntetőeljárásban. A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész jogegységi indítványa alapján eljárva ezért mindenekelőtt azt vizsgálta meg, hogy a hazai bíróság által kibocsátott elfogatóparancs alapján az Európai Unió tagállamában elfogott, majd a magyar hatóságoknak átadott személy ellen folytatott büntetőeljárásban a vádemelést követően milyen büntetések kiszabására és általában milyen büntetőjogi következmények alkalmazására van lehetősége a bíróságnak. 1.1. Ennek során abból indult ki, hogy nem képezi nemzetközi bűnügyi együttműködés tárgyát, hogy a megkeresésben megjelölt büntetéssel fenyegetett bűncselekmény miatt folytatott hazai eljárásban a törvényes keretek között milyen büntetés kiszabására kerülhet sor. Nem képezi a nemzetközi bűnügyi együttműködés tárgyát, hogy amennyiben átadással lehetővé tett hazai büntetőeljárásban elbírált bűncselekmény elkövetésére felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt vagy feltételes szabadság tartama alatt került sor, a bíróság egyidejűleg ennek következményeit levonja-e és miként vonja le. Hasonlóképpen nem képezi a nemzetközi bűnügyi együttműködés tárgyát, ha a korábbi elítélés folytán kizárt a szabadságvesztés végrehajtásának próbaidőre történő felfüggesztése vagy a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége, akkor ezt a bíróság megállapítsa. A hazai bíróságok minden korlátozás nélkül alkalmazhatják a visszaesés különböző formáinak a Btk. szerinti jogkövetkezményeit is, mint például a felemelt büntetési tételkeretet, a súlyosabb végrehajtási fokozatot vagy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a későbbi időpontban történő meghatározását. 1.2. Miután az európai elfogatóparancsot az EUtv. 2. számú mellékletében szereplő tanúsítványnak megfelelően kell kibocsátani, az elfogatóparancs kötelező tartalma is segítségül szolgál annak megítélésekor, hogy a büntetőeljárás lefolytatása céljából kezdeményezett átadás végett kibocsátott európai elfogatóparancsban fel kell-e tüntetni az előzményi elítélésre vonatkozó adatokat. Az elfogatóparancs e) pontjában azoknak a bűncselekményeknek a leírását kell megjelölni, amelyek miatt a terhelt átadását kérik. Az elfogatóparancs f) pontjában foglalt kérdés pedig a következőképpen került megfogalmazásra: „Az ügyre vonatkozó egyéb lényeges körülmények (nem kötelező információk): (Megjegyzés: ide tartozhatnak a területenkívüliséggel, az elévülés megszakadásával és a bűncselekmény egyéb következményeivel kapcsolatos megjegyzések)”. A törvény tehát nem hagy kétséget afelől, hogy az ide tartozható információk kitöltése nem kötelező, és ehhez képest nem is

- 246 -

követelhető meg a kibocsátó államtól. A mindennapi gyakorlatban a hazai igazságügyi hatóságok nem is szokták feltüntetni az előzményi elítélésre vonatkozó adatokat. 1.3. A legfőbb ügyész jogegységi indítványában hivatkozott ügyekben már elbírálták azokat a bűncselekményeket, amelyek miatti jogerős elítélés bizonyos jogkövetkezményekkel járhat az átadási eljárással érintett újabb büntetőeljárásban. A korábban jogerősen kiszabott felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése, a feltételes szabadság megszüntetése vagy a visszaesés megállapítása és következményeinek a levonása a terhelt átadásával biztosított hazai büntetőeljárásnak már kizárólag a belső jogra tartozó kérdése. Nincs szükség az átadó külföldi igazságügyi hatóság előzetes hozzájárulására ahhoz, hogy a bíróság a felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt elkövetett bűncselekmény alapján a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását elrendelje. A felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelésére a Be. 572. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti különleges eljárásban is sor kerülhet a külföldi igazságügyi hatóság előzetes hozzájárulásának hiányában, amennyiben erről az alapügyben eljárt bíróság a törvény kötelező előírása ellenére nem rendelkezett. Nincs szükség az átadó külföldi igazságügyi hatóság előzetes hozzájárulására ahhoz, hogy a bíróság a terheltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárja valamely olyan korábbi elítélése miatt, amely a nemzetközi elfogatóparancsban nem szerepelt, illetve amelyről az átadó ország nem tudott és ehhez képest az ahhoz fűződő jogkövetkezmények alkalmazásához sem járult hozzá. Nincs szükség az átadó külföldi igazságügyi hatóság előzetes hozzájárulására ahhoz, hogy a korábbi marasztaló ítélet jogerőre emelkedését követően elkövetett bűncselekmény miatt a feltételes szabadság tartama alatt, vagy a feltételes szabadság tartama alatt elkövetett bűncselekmény miatt kerüljön sor - végrehajtandó szabadságvesztésre - a korábbi ügyben alkalmazott feltételes szabadság megszüntetésére tekintettel. Ezek a jogkövetkezmények nem tekinthetők a terhelt személyi szabadságától történő olyan megfosztásnak, amelyek az EUtv. 30. § (1) bekezdésének utolsó fordulata alapján a specialitás szabálya alá esnének. A próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt történő büntetőjogi felelősségre vonás tehát - amennyiben a terhelt büntetőjogi felelősségre vonására a nemzetközi bűnügyi együttműködéssel érintett cselekmény(ek) miatt kerül sor - már kizárólag a belső jog kompetenciájába tartozik. Kizárólag a belső jog alapján kell eldönteni, hogy a terhelttel szemben milyen törvényes büntetőjogi jogi jogkövetkezmények alkalmazására kerül sor. 2. A/I./1/1.2. pont alatti ügyben a szabadságvesztés végrehajtásának az utólagos elrendelésére nem az átadás alapjául szolgáló bűncselekmények miatt, hanem eltérő más okból került sor. Az előző – B/II/1. - pont alatt vizsgált esetektől eltér annak a megítélése, amikor a terhelt személyi szabadságától történő megfosztására nem az átadással érintett bűncselekmény(ek) miatt indított eljárásban, hanem attól eltérő másik eljárásban kerül sor. Helyes érveléssel mutatott rá indítványában a legfőbb ügyész arra, hogy az EUtv. 30-a (2) bekezdésének a-g) pontjaiban meghatározott feltételek hiányában az átadás előtt elkövetett, az átadás alapjául szolgálóhoz képest más bűncselekmény miatt a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés büntetés utólagos végrehajtása sem rendelhető el. A korábban jogerősen kiszabott - végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett - szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése a terhelt személyi szabadságától való megfosztását jelenti és ezért az EUbe. 30. (1) bekezdésének utolsó fordulata szerinti, a szabadságtól egyéb módon történő megfosztásnak minősül. A Kaposvári Törvényszék A/I/1/1.3. alatti, 2.Bpkf.27/2014/4. számú végzésével törvényesen döntött, amikor a terhelttel szemben az európai elfogatóparancs kibocsátása előtt elkövetett bűncselekmény miatt - kiszabott próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendelését az EU tv. 30. §-a (2) bekezdésének g) pontjában foglalt hozzájárulás hiányában utólag hatályon kívül helyezte. Nem kétséges ugyanis, hogy a Kaposvári Járásbíróság a 6.B.801/2012/4. számú, illetőleg a Kaposvári Törvényszék a 2.Bkf.82/2013/2. számú végzésével a Kaposvári Városi Bíróság 6.B.607/2008/39. számú (illetőleg a Somogy Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 2.Bf.132/2010/6. számú) ítéletével jogerősen kiszabott 1 év 4 hónap – végrehajtásában 4 év próbaidőre felfüggesztett – börtönbüntetés utólagos végrehajtását nem a nemzetközi bűnügyi együttműködéssel és a terhelt átadásával érintett

- 247 -

3 rendbeli csalás bűntette, valamint sikkasztás bűntette miatt rendelte el. A korábbi jogerősen kiszabott felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtása elrendelésének indoka ettől eltérően az volt, hogy a terhelt a vele szemben korábban már elrendelt pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegte, mert nem tartott kapcsolatot – az előírások szerint – rendszeresen a pártfogóval, majd ismeretlen helyre távozott. Attól kezdve egyáltalán nem tartotta a kapcsolatot a pártfogóval, lakcímét és tartózkodási helyét nem jelentette be. Kétségtelenül eltér ettől annak a megítélése, ha a terhelttel szemben az ügyész vádat emel azok miatt a bűncselekmények miatt, amelyek alapján a nemzetközi bűnügyi együttműködés keretében az átadása megtörtént. E bűncselekmények (3 rendbeli csalás, valamint sikkasztás) elkövetésére az A/I./1. alatti ítélet jogerőre emelkedése után (azaz 2010. április 13. napját követően) a felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt került sor. Ha tehát a A/I/1. alatti terhelttel szemben az ügyész a felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt elkövetett 3 rendbeli csalás, valamint sikkasztás miatt vádat emel, akkor nincs jogi akadálya annak, hogy a bíróság, szabadságvesztés mellett a korábban jogerősen kiszabott felfüggesztett szabadságvesztés próbaidejét is megszüntesse. Márpedig pontosan ez történt a A/I/2. alatti ügyben. Ott mind az elsőfokú, mind a másodfokú bíróság helyes érveléssel mutatott rá erre a A/I/2/2.3. szám alatt részletezett végzésében. III. A kifejtettekre figyelemmel a Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a Bszi. 32. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata szerinti okból a jogegységi indítványnak – részben - helyt adott és a rendelkező rész szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatát a Bszi. 42. § (1) bekezdésére figyelemmel a Magyar Közlönyben, a központi honlapon és a Kúria honlapján közzéteszi. Budapest, 2015. szeptember 28. napján

Dr. Székely Ákos sk. a jogegységi tanács elnöke

Dr. Molnár Gábor Miklós sk. előadó bíró

Dr. Krecsik Eldoróda sk. bíró

Dr. Csák Zsolt sk. bíró

Dr. Varga Zoltán sk. bíró

a jogegységi tanács tagjai A kiadmány hiteléül: Pécsi Orsolya bírósági ügyintéző

KÚRIA

- 248 -

2/2015. Büntető jogegységi határozat

A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a legfőbb ügyész által benyújtott jogegységi indítvány alapján eljárva Budapesten, a 2015. június 29. napján tartott ülésen meghozta a következő

jogegységi határozatot:

A másodfokú bíróság elsőfokú határozatot hatályon kívül helyező és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasító végzése alaki jogerővel bír, ekként ellene a legfőbb ügyész a törvényesség érdekében jogorvoslatot jelenthet be.

Indokolás I. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 33. § (1) bekezdésének c) pontjában biztosított jogkörében a Bszi. 32. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata alapján a legfőbb ügyész BF.1736/2014/3. számon - az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében - jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. A jogegységi indítvány szerint az ítélkezési gyakorlat megosztott abban a kérdésben, hogy a legfőbb ügyész jogosult-e a törvényesség érdekében jogorvoslat benyújtására olyan nem ügydöntő végzés ellen, amelyben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát hatályon kívül helyezi és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasítja. Az indítványozó az eltérő álláspontok szemléltetésére a következő bírósági határozatokra hivatkozott: 1.) Az A. K. és 172 társával szemben magánokirat-hamisítás vétsége miatt indult eljárást a Budai Központi Kerületi Bíróság a 3.B.1390/2006/3. számú határozatában valamennyi terhelt esetében megszüntette, mert jogi álláspontja szerint a terheltek cselekményének büntethetősége elévült, egyben utalt arra, hogy – törvényes vád hiánya miatt – a megszüntetésnek a felhívott törvényhely j) pontja szerinti oka is fennáll. V. I. CLXVI. rendű terhelt és védője által bejelentett fellebbezés alapján eljárva a Fővárosi Bíróság a 28.Bf.5598/2008/14. számú végzésével az elsőfokú bíróság határozatát a CLXVI. rendű terhelt tekintetében hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította, valamint az elsőfokú határozat jogerejének feloldásával az elsőfokú határozatot szintén hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította I-XV. rendű, XVII-XLVI. rendű, XLVIII-CLXV. rendű és CLXVII-CLXXIII. rendű terheltek tekintetében, továbbá ugyancsak hatályon kívül helyezte F. L. A-né XLVII. rendű terhelt tekintetében és az e terhelt ellen bűnsegédként, folytatólagosan elkövetett magánokirat-hamisítás vétsége miatt a büntetőeljárást megszüntette. A másodfokú bíróság határozatának indokolásában kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság jogi álláspontja téves az elévülés bekövetkeztének megállapítása és a törvényes vád hiányára hivatkozással kapcsolatban. A terheltek büntethetősége nem évült el, így az eljárás megszüntetése törvénysértő volt. A Legfelsőbb Bíróság Bt.III.286/2009/11. számú, 2009. október 13. napján kihirdetett ítéletében – mely BH.2010.146. számon közzétételre került – a magánokirat-hamisítás vétsége miatt A. K. és társai ellen folyamatban volt bűnügyben a legfőbb ügyész által a törvényesség érdekében benyújtott jogorvoslati indítványt elbírálva megállapította, hogy a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 28.Bf.5598/2008/14. számú végzésének a Budai Központi Kerületi Bíróság 3.B.1390/2006/3. számú végzése jogerejét feloldó, valamint azt az érintett terheltek tekintetében hatályon kívül helyező és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasító rendelkezése törvénysértő. A Fővárosi Bíróság 28.Bf.5598/2008/14. számú végzésének a Budai Központi Kerületi Bíróság 3.B.1390/2006/3. számú végzését az érintett terheltek tekintetében hatályon kívül helyező és új eljárásra utasító rendelkezését

- 249 -

hatályon kívül helyezte. 2.) A Fővárosi Törvényszék a 15.B.516/2013/170. számú, 2014. február 10. napján kelt ítéletével P. T. I. rendű és H I. II. rendű terhelteket bűnösnek mondta ki emberölés bűntettében. Ezért P. T. I. rendű terheltet – mint felbujtót – 11 év, H. I. II. rendű terheltet – mint tettest – 10 év fegyházbüntetésre és mindkettőjüket 10 év közügyektől eltiltásra ítélte. F. F. III. rendű terheltet az ellene bűnsegédként elkövetett emberölés bűntette miatt emelt vád alól felmentette. A kétirányú fellebbezések alapján másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla a 3.Bf.253/2014/10. számú, 2014. október 2. napján kelt végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét mindhárom terhelt tekintetében hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. Az ítélőtábla álláspontja szerint az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy a Fővárosi Főügyészség a 2013. február 27. napján kelt NF.3208/2013/1-I. számú vádiratában már jelezte: P. T. I. rendű terhelt és társai ellen egy másik emberölési ügyben nyomozás van folyamatban, melyben később – az elsőfokú bíróság ítéletének meghozatalát követően – 2014. szeptember 2. napján vádemelés benyújtására is sor került és az eljárás a Fővárosi Törvényszék előtt 5.B.1424/2014. számon folyik. Az ítélőtábla hivatkozott a 3/2013. számú Büntető jogegységi határozat II/6. pontjában foglaltakra, miszerint a több ember sérelmére elkövetett emberölés törvényi egység. Az ítélőtábla ennek alapján megállapította, hogy a két ügyben elkövetett cselekményekre figyelemmel, a több emberen elkövetett emberölés bűntettének a megállapítására van lehetőség. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság eljárási szabályt sértett, amikor nem biztosított lehetőséget a két ügy egyesítésére, továbbá indokolási kötelezettségét is megsértette a törvényi egységgel kapcsolatban, ezért az ügy felülbírálatra alkalmatlan. A másodfokú ítélet ellen a legfőbb ügyész a Be. 431. §-a alapján, a törvényesség érdekében jogorvoslatot jelentett be. A Kúria a Bt.II.1592/2014/12. számú, 2014. december 4. napján kihirdetett végzésével az emberölés bűntette miatt P. T. és társai ellen folyamatban volt büntetőügyben a Fővárosi Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság 3.Bf.253/2014/10. számú végzése ellen a legfőbb ügyész által a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslatot elutasította. A Kúria végzésének indokolásában kifejtette, hogy a rendkívüli jogorvoslat tartalmi vizsgálata előtt, elsődlegesen a formai feltételek vizsgálata szükséges. E rendkívüli jogorvoslat kizárólag jogerős és más jogorvoslattal nem támadható bírósági határozat ellen vehető igénybe. A törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslat tehát a bíróság nem minden határozatával szemben vehető igénybe, hanem csak a jogerőre képes és ténylegesen jogerőre emelkedett határozattal szemben (amennyiben az egyéb jogorvoslattal nem támadható). A Kúria ezzel kapcsolatban arra az álláspontra jutott, hogy amennyiben a Be. szerint az adott határozat ellen van helye rendes jogorvoslatnak, akkor az egyúttal alaki jogerőre is képes határozat. Ha nincs helye rendes jogorvoslatnak, akkor az jogerőre nem emelkedhet. A másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát hatályon kívül helyező és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasító határozata nem jogerőképes határozat, nem emelkedhet jogerőre. A törvény azonban a Be. 431. §-a szerinti jogorvoslatot nem minden bírósági határozat, hanem csak a jogerős bírósági határozat ellen teszi lehetővé. Kétségtelenül azért, mert amely határozat ellen rendes jogorvoslatnak nincs helye, az ellen rendkívüli jogorvoslat sem vehető igénybe. A legfőbb ügyész nem jogerős határozat ellen kezdeményezte a jogorvoslatot, ezért a jogorvoslati indítvány érveinek érdemi megvizsgálására nem kerülhetett sor. 3) A Legfőbb Ügyészség jogegységi indítványában kifejtette, hogy a Bt.III.286/2009/11. számú határozatot tartja helytállónak. Álláspontja szerint e rendkívüli jogorvoslat igénybevételével összefüggésben egységes a joggyakorlat abban, hogy az előfeltételek között említett „jogerős” kitétel megállapításához nem szükséges az anyagi, hanem elégséges az alaki jogerő is. Így számos kizárólag alaki jogerővel rendelkező bírósági határozat (előzetes letartóztatás megszűnésének megállapítása, védő kizárásának elutasítása, feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezés utólagos módosítása, összbüntetésbe foglalási eljárás megszüntetése, külföldi ítélet érvényének elismerése, szabadságvesztés végrehajtásának átvétele, európai elfogatóparancs végrehajthatósága, perújítást elutasító határozat helybenhagyása tárgyában hozott végzések) ellen jelentettek be jogorvoslatot a törvényesség érdekében, s azokat a legfőbb bírói fórum elbírálta. II.

- 250 -

Az eldöntendő elvi kérdés az, hogy az elsőfokú bíróság határozatát hatályon kívül helyező és új eljárásra utasító másodfokú határozat ellen a Be. 431. § -a alapján a legfőbb ügyész a törvényesség érdekében jogorvoslat benyújtására jogosult-e, és ha igen akkor milyen jogszabályi alapon. Kétségtelen, hogy a jogegységi indítványban megjelölt jogkérdést a Kúria eljáró tanácsai eltérően értelmezték, ezért az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a Bszi. 32. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata szerinti okból jogegységi határozat meghozatala szükséges. A Kúria ezért a jogegységi indítvány érdemi elbírálása végett a Bszi. 38. §-a szerint ülést tartott, amelyen a legfőbb ügyész képviselője a jogegységi indítványt fenntartva az abban foglaltakkal egyező tartalommal szólalt fel. III. Az indítvány előterjesztőjének az elbírálandó elvi kérdés eldöntésére tett javaslata az alábbiak szerint alapos: 1) A Be. 431. §-a szerint „A legfőbb ügyész a bíróság törvénysértő és jogerős határozata ellen a Kúriánál a törvényesség érdekében jogorvoslatot jelenthet be feltéve, hogy a jogerős határozat más jogorvoslattal nem támadható meg”. A jogorvoslati indítványt a Kúriánál kizárólag a legfőbb ügyész jogosult bejelenteni, aki diszkrecionális jogkörében dönt annak benyújtásáról. E szabályozással a jogintézmény eszközt biztosít a legfőbb ügyész számára annak érdekében, hogy közreműködjék az egységes joggyakorlat kialakításában. A törvényességi jogorvoslat bejelenthető, bármely jogerős, más jogorvoslattal nem támadható törvénysértő határozat ellen. Tárgya lehet ezért anyagi jogerőhatás kiváltásra alkalmatlan bírósági határozat is. Nincs helye, azonban a különleges eljárások keretében orvosolható törvénysértések esetében. Megállapítható tehát, hogy a törvény mindössze két konjunktív feltételt fogalmaz meg, miszerint csak jogerős határozat ellen van helye e rendkívüli jogorvoslat igénybevételének, és kizárólag akkor, ha a határozat rendes jogorvoslattal nem támadható meg. Kizáró rendelkezést mindössze a Be. 433. §-a tartalmaz, amely szerint nincs helye törvényesség érdekében jogorvoslat bejelentésének, ha a határozatot a Kúria hozta. 2) A más jogorvoslattal nem támadható jogerős határozatok esetleges törvénysértésének az orvoslása a magyar eljárásjogban nem újkeletű jogintézmény. A büntetőeljárásról szóló törvény XVIII. Fejezetében tárgyalt Jogorvoslat a törvényesség érdekében jogtörténeti elődjeként a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc. (Bp.) XX. Fejezete IV. címében a perorvoslatok körébe felvett „Perorvoslat a jogegység érdekében” intézményét kell megemlíteni, ugyanis a 441. § alapján a „koronaügyész bármely büntetőbíróságnak jogerős határozata, vagy egyéb intézkedése ellen, mely a törvényt megsértette, a jogegység érdekében közvetlenül a kir. Curiánál perorvoslattal élhet”. E jogintézmény tovább élt az 1949. évi XI. törvény 82. §-a szerinti „törvényességi perorvoslat” néven, majd az 1951. évi III. törvény 225. §-ban írt „törvényesség érdekében használt perorvoslat” megnevezéssel, míg végül a III. Bpn. 20. §-a úgy rendelkezett, hogy ahol a Bp. a törvényesség érdekében bejelentett perorvoslatról tesz említést, azon törvényességi óvást kell érteni. A büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. tvr. XII. Fejezete – azon belül a 280-282. §-a – majd az ezt felváltó 1973. évi I. tv. XII. Fejezetének 284-291. §-a „törvényességi óvás” elnevezéssel a Legfelsőbb Bíróság elnöke, vagy a legfőbb ügyész számára biztosította annak a lehetőségét, hogy a bíróság jogerős határozata, vagy határozatának meghatározott része ellen törvényességi óvást emeljen, ha az törvénysértő, vagy megalapozatlan. Az Alkotmánybíróság 1992. december 31-i hatállyal a 9/1992. (I. 30.) AB határozatában megsemmisítette a fenti, törvényességi óvás emelésére vonatkozó jogszabályokat.

- 251 -

Ezt követően került sor arra, hogy a korábbi törvényességi óvás jogintézménye helyett az 1992. évi LXIX. törvény 1993. január 1. napjától kezdődően meghatározott büntető anyagi és egyes eljárásjogi jogsértések orvoslására bevezette a „Felülvizsgálat” jogintézményét. A törvényességi jogorvoslat benyújtásának lehetőségével kapcsolatosan a válasz - bár eltérő terjedelemben ugyan - minden esetben igenlő volt. 3) A Kúria a Bt.II.1592/2014/12. számú határozatában a következőket fejtette ki: „A Kúria... azt állapította meg, hogy amennyiben a Be. szerint az adott határozat ellen van helye rendes jogorvoslatnak, akkor az egyúttal alaki jogerőre is képes határozat. Ha nincs helye rendes jogorvoslatnak, akkor az jogerőre nem emelkedhet. A másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát hatályon kívül helyező és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasító határozata nem jogerőképes határozat, nem emelkedhet jogerőre, nem jogerős határozat.” 4) A jogegységi tanács e jogi okfejtést nem tartotta megalapozottnak elsősorban azért, mert álláspontját nem a normatív joganyagból és annak dogmatikai elemzéséből vezette le, hanem döntően egy monográfiából többé-kevésbé önkényesen kiragadott részletekkel igyekezett álláspontját alátámasztani, következésképpen ez az egyoldalúság eredményezte a téves jogértelmezést is. A jogegységi tanács az érdemi döntés jogi indokolása előtt a teljesség igénye nélkül - a tételes jogtörténeti anyag ismertetésén túl – az alábbi törvénymagyarázatokat említi meg. a) „A hatályon kívül helyező végzés ellen a gyakorlat szerint törvényességi óvásnak van helye, amelynek csak a helytelen hatályon kívül helyezés, vagy esetleg csupán az elsőfokú bíróságnak adott helytelen kötelező irányítás feloldása lehet a célja, de nem érdemi döntés, mert utóbbival a törvényességi tanács a fellebbezési bíróság hatáskörét vonná magához” (Dr. Móra M. A magyar büntető eljárásjog tankönyv 453.old.). b) „A jogerő fogalmát egyébként tágan kell értelmezni. Amíg a perújításnak csak a bíróság jogerős határozatával befejezett ügyben van helye, addig a törvényességi óvás nemcsak az ügyet befejező, hanem olyan jogerős bírósági határozat ellen is emelhető, amelynek anyagi jogereje nincsen, csupán alakilag emelkedik jogerőre, vagyis amikor érvényesül a határozatnak az a tulajdonsága, hogy rendes perorvoslattal nem támadható meg és nem változtatható meg. A másodfokú bíróság által hozott hatályon kívül helyező végzésnek pedig nem csak az alaki jogerő a jellemzője, hanem az is, hogy a másodfokú bíróság az ügyet a maga részéről végleg lezárta, még akkor is, ha ez a jogerő nem az ügy érdemében következett be” (A büntető eljárás magyarázata 1982. 903. oldal). c) Ezzel kapcsolatos az alábbi jogi álláspont is: „A másodfokú határozatokkal kapcsolatban első sorban az a megvizsgálandó kérdés, hogy ha a szóban forgó határozatot hozták volna, akkor lett volna e helye rendes perorvoslatnak? Igenlő esetben a másodfokú határozat is jogerőre képes (pl. másodfokú ítélet). Ha kizárólag a másodfokú vagy általában a perorvoslati eljárásban előforduló határozatfajtáról van szó, akkor viszont az eldöntendő kérdés, hogy az adott perorvoslati határozat meghozatalával a bíróság a maga részéről elintézte e az ügyet? A kérdés igenlően válaszolható meg pl. az un. hatályon kívül helyező (kasszációs) végzések esetében” (Fenyvesi-Herke-Tremmel Új magyar büntető eljárás 507. old.). d) A Be. 431. §-hoz fűzött kommentár szerint „a jogorvoslat a bíróság jogerős határozata ellen terjeszthető elő. Ebbe nem csak az ügydöntő határozatok tartoznak, hanem minden olyan bírósági határozat – végzés -, amelyek jogerőhatással bírnak” továbbá „Nem zárja ki a 431. § a törvényességi jogorvoslatot az első fokú, a másodfokú és az ítélőtábla előtt folyó harmadfokú eljárás során hozott nem ügydöntő végzés ellen, tekintet nélkül arra, hogy az megtámadható-e fellebbezéssel” (Büntetőeljárási törvény magyarázata 1684. oldal.). Ezzel összefüggően helytálló, és a jogegységi tanács is egyetért a legfőbb ügyész azon álláspontjával, hogy a fentebb idézett

- 252 -

mondat második fele, és a bekezdés zárómondata, miszerint azok a deklaratív, illetve kötőerővel sem rendelkező határozatok amelyek még alaki jogerő kiváltására sem alkalmasak, e rendkívüli jogorvoslattal megtámadhatók, téves kiterjesztő értelmezést adott a Be. 431. §-ának. 5) A kérdés tehát az, hogy a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát hatályon kívül helyező és új eljárás lefolytatását elrendelő határozata jogerős határozatnak tekinthető e vagy sem. A kérdés megválaszolásakor feltétlenül foglalkozni kell az anyagi és az alaki jogerő értelmezésével. Az anyagi jogerő a határozat megváltoztathatatlanságát, míg az alaki jogerő a megtámadhatatlanságát jelenti. Az anyagi jogerő az ügy tárgyának végleges, minősített kötőerővel történő lezárását jelenti, vagyis ítélt dolgot (res iudicatat) eredményez. Az alaki jogerő ezzel szemben egyszerű kötőerőt jelent, amely kizárólag a határozat rendes jogorvoslattal történő megtámadhatóságát zárja ki (ne bis in idem). Az ügydöntő határozat jogerőre emelkedésével anyagi jogerővel rendelkezik, amely természetszerűleg az alaki jogerőt, a megtámadhatatlanságot is jelenti, következésképpen végleges döntést jelent a bűnösség kérdéséről a büntetőjogi következményekről, szankciókról vagy éppen ezek hiányáról. Az anyagi jogerő egyben azt is jelenti, hogy a büntetőjogi főkérdés eldöntését követően a határozat végrehajthatóvá válik. Más megítélés alá esnek a bíróság nem ügydöntő határozatai, ugyanis azok kizárólag alaki jogerővel rendelkeznek és vagy megtámadhatóak fellebbezéssel - és csak ezt követően áll be az alaki jogerő és válik végrehajthatóvá -, vagy rendes jogorvoslattal egyáltalán nem támadhatóak meg, következésképpen az alaki jogerő nyomban a határozat meghozatalával bekövetkezik, és végrehajthatóvá válik. E körbe tartozik a másodfokú bíróság hatályon kívül helyező és új eljárás lefolytatását elrendelő határozata. A jogegységi tanács a Bt.II.1592/2014/12. számú határozatának azon jogi okfejtését miszerint „Ha nincs helye rendes jogorvoslatnak, akkor az jogerőre nem emelkedhet”, nem találta megalapozottnak. A Kúria ezzel kapcsolatos álláspontja az, hogy mind az első, mind a másodfokú bíróság határozatának jogereje bekövetkezhet azáltal, hogy a) az arra jogosultak a rendes jogorvoslati lehetőségüket kihasználták, vagy b) nem éltek vele, illetve c) nem is élhettek, mert a törvény kizárta a határozat elleni fellebbezés lehetőségét. A Be. 588. § (3) bekezdés a) pontja szerint a másodfokú bíróság ítélete azon a napon emelkedik jogerőre amelyen meghozták, feltéve, hogy ellene a törvény a fellebbezést kizárja. E törvényi megfogalmazásból pedig egyértelműen következik, hogy a határozatok végrehajthatósága szorosan kötődik a jogerőhatáshoz. A Be. 589. § a végzések végrehajthatóságával kapcsolatosan mindössze a Be. 347. § (3) bekezdésére utal, vagyis a halasztó hatály kizárásáról, amennyiben a törvény eltérően nem rendelkezik. A másodfokú bíróságnak a felülvizsgálat során hozott határozata ellen - a Be.386. §-ban írtak kivételével - rendes jogorvoslatnak már nincs helye, következésképpen a hatályon kívül helyező és új eljárás lefolytatására utasító végzése ellen sincs helye fellebbezésnek, ugyanakkor az perjogilag végrehajtandó, vagyis az utasított bíróság köteles a megismételt eljárás lefolytatására és annak eredményeként határozat meghozatalára. A kizárólag a fellebbezési eljárásban előforduló hatályon kívül helyező végzés alaki jogerőhatása biztosítja a határozat végrehajthatóságát. Ez okból nem helytálló a fellebbezési - rendes perorvoslati - lehetőség hiányát az alaki jogerő tételes kimondásával összekötni, ugyanis a törvény több esetben, másodfokú határozat, vagy a Kúria által hozott határozat esetében kizárja a rendes jogorvoslat lehetőségét, azonban sem a másodfokú, sem a kúriai határozat első, másodfokú vagy harmadfokú határozatának jogereje nem kérdőjelezhető meg. A Be. 431. §-a kizárólag jogerős és más jogorvoslattal nem támadható határozattal szemben teszi lehetővé a törvényesség

- 253 -

érdekében jogorvoslat benyújtását, következésképpen amennyiben a hatályon kívül helyező és új elsőfokú eljárást elrendelő határozat törvénysértését észleli a legfőbb ügyész, érvényesítheti rendkívüli jogorvoslati jogát. Ezzel kapcsolatos jogi álláspontját a Legfelsőbb Bíróság a BH.2010.146. számú eseti döntésében a joggyakorlat számára útmutatásul közzé is tette, amelyet a Kúria jelen jogegységi határozatával követendőnek tart. A Kúria a Bt.II.1592/2014/12. számú határozatát ezen eseti döntés ismeretében hozta meg, azonban azt kizárólag az alapügyben elkövetett eljárási szabálysértés szempontjából tette vizsgálat tárgyává és nem a rendkívüli jogorvoslat befogadásának eljárásjogi feltételeit vizsgálta, amelynek következtében válasz sem született a tekintetben, hogy a közzétett eseti döntést a Be. 431. § szempontjából miért nem tartotta követendő jogi megoldásnak, ugyanis a hatályon kívül helyező végzés jogerejével kapcsolatosan kifejtett érvei alapvetően ellentétben álltak a Bt.III.286/2009/11. számú határozat döntésével. Ezt a hiányt pótolta a Kúria jogegységi tanácsa, kimondva, hogy a másodfokú bíróság hatályon kívül helyező és új eljárás lefolytatására utasító végzése alaki jogerővel bír, és ellene a legfőbb ügyész a törvényesség érdekében jogorvoslatot terjeszthet elő. IV. Ekként a Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében a Bszi. 32. § (1) bekezdése a) pontjának második fordulata szerinti okból a jogegységi indítványnak helyt adott és a rendelkező rész szerint határozott. A jogegységi tanács a határozatát a Bszi. 42. § (1) bekezdésére figyelemmel a Magyar Közlönyben, a központi honlapon és a Kúria honlapján közzéteszi.

Budapest, 2015. június 29.

Dr. Kónya István sk. a jogegységi tanács elnöke Dr. Varga Zoltán sk. előadó bíró

Dr. Belegi József sk. bíró

Dr. Mészár Róza sk. bíró

Dr. Csere Katalin sk. bíró

a jogegységi tanács tagjai

KÚRIA 3/2015. Büntető jogegységi határozat

- 254 -

A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a Büntető Kollégium vezetője által indítványozott jogegységi eljárásban Budapesten, a 2015. év július hó 1. napján megtartott ülésen meghozta a következő jogegységi határozatot: 1. Az életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátás kizárásának lehetősége az alkotmányos jogrend része, amelynek – törvényi előfeltételek megvalósulása esetén történő – bírósági alkalmazását nemzetközi szerződés nem tiltja. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (TÉSZ) kiszabásának kialakult ítélkezési gyakorlatától eltérésre a hatályos jogszabályok, az EJEB esetjoga, alkotmánybírósági döntés és a Kúria Bfv.II.1812/2014/7. számú, 2015. június 11-én kihirdetett felülvizsgálati határozata nem adnak okot. 2. Nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv döntése folytán, törvényben kihirdetett nemzetközi szerződésnek megfelelő határozat meghozatala nem közvetlenül, az Emberi Jogok Európai Egyezménye (Egyezmény), mint ítélkezésre szolgáló anyagi vagy eljárási jogszabály alapján, hanem az emberi jogi szerv döntésének alapulvételével annak magyar jogrendszerbe beillesztésével, a büntetőeljárásról szóló törvény szerinti felülvizsgálati eljárás lefolytatásával, az egyezménysértéssel nem érintett hatályos jogszabályok alkalmazásával történik. Indokolás I. A Kúria Büntető Kollégiumának vezetője a 2015. június 17-én kelt jogegységi indítványában az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, elvi kérdésben a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban Bszi.) 32. §-a (1) bekezdés a) pontjának második fordulatában meghatározott okból, a Bszi. 33. § (1) bekezdés a) pontjában megállapított jogkörében a 2013. évi CCXL. törvény 46/A. § alkalmazásának tárgyában jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta, annak kimondása végett, hogy: 1. Nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv által megállapított egyezménysértés nem az azt feltáró határozat magyar bíróság általi közvetlen alkalmazásával, hanem az emberi jogi szerv döntésének a magyar jogrendbe beillesztésével, a Be. szerinti felülvizsgálati eljárás során hozott kúriai határozat alapján vagy a Kúria határozatának következtében megismételt eljárás eredményeképpen küszöbölhető ki. 2. Az 1978. évi IV. törvény 47/A. §-a, valamint a 2012. évi C. törvény 42-44. §-ai alapján az életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátást kizáró rendelkezést (a továbbiakban: TÉSZ) tartalmazó ítélkezési gyakorlat megváltoztatására – a hatályos jogi szabályozásra, az EJEB esetjogára és az Alkotmánybíróság 2015. január 20-án hozott 3013/2015. (I. 27.) AB számú végzésére figyelemmel – tényleges ok nem állapítható meg. Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria Bfv.II.1812/2014/18. számú, 2015. június hó 11-én kihirdetett felülvizsgálati határozata megosztja az ítélkezési gyakorlatot, mivel a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt Magyar László III. rendű terhelt ügyében mellőzte a jogerős ítélet feltételes szabadságra bocsátásból kizárást kimondó rendelkezését, és kimondta, hogy a terhelt legkorábban negyven év kitöltése után bocsátható feltételes szabadságra. Magyar László III. rendű terheltet a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság a 8.B.184/2006/385. számú és a Debreceni Ítélőtábla a 2009. december 16. napján jogerős Bf.II.292/2009/56. számú ítéletével társtettesként, nyereségvágyból és több emberen elkövetett emberölés bűntette, 21 rendbeli rablás bűntette és más bűncselekmények elkövetése miatt – halmazati büntetésül – mint többszörös visszaesőt életfogytig tartó fegyházbüntetésre és 10 évi közügyektől eltiltásra ítélete azzal, hogy a terhelt feltételes szabadságra nem bocsátható. A terhelt és védője felülvizsgálati indítványt nyújtott be, részben arra hivatkozással, hogy a kiszabott büntetés „indokolatlanul és törvénysértően súlyos és aránytalan”. A Legfelsőbb Bíróság a 2010. szeptember 28. napján kelt Bfv.I.334/2010/10. számú határozatával a megtámadott határozatokat hatályában fenntartotta, amelyben az életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazásával összefüggésben rámutatott, hogy „a büntetés mértéke megfelel a bűncselekmények minősítésének, és a büntetőjog más szabályaiba sem ütközik”. A terhelt 2010. december 9-én a Magyar Köztársaság ellen kérelmet nyújtott be a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához

- 255 -

(a továbbiakban: EJEB) az Emberi Jogok Európai Egyezménye(a továbbiakban: Egyezmény) 3. Cikkének megsértése, a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nélküli életfogytig tartó büntetés kiszabása miatt. Az EJEB a Magyar László kontra Magyarország ügyben 2014. május 20-án meghozott és 2014. október 13-án véglegessé vált ítéletében megállapította, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nélküli életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélés megsértette az Egyezmény 3. Cikkének azon rendelkezését miszerint „senkit nem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni”. Márpedig az elnöki kegyelmezés jogintézménye nem teszi lehetővé annak megismerését, hogy mikor és milyen feltételek mellett kerülhet az elítélt feltételes szabadságra. Az EJEB rendelkezéseit is figyelembe véve a 2014. évi LXXII. törvény 93-162. §-ai módosították a 2013. évi CCXL. törvényt (továbbiakban Bv.tv.) és a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetére 2015. január 1. napjával bevezette a kötelező kegyelmi eljárás jogintézményét. A Bv.tv. 436. §-nak (1) bekezdése szerint az 1978. évi IV. törvény alkalmazásával kiszabott büntetések és intézkedések végrehajtása során – egyes, a Bv.tv.-ben meghatározott, de jelen ügyre nem vonatkoztatható kivételtől eltekintve – a Bv.tv. rendelkezései az irányadóak, következésképpen azt a módosítás hatályba lépése előtt kiszabott büntetések esetén is alkalmazni kell. Az indítvány hivatkozott arra, hogy az Alkotmánybíróság a 2015. január 20-án kelt 3013/2015. (I.27.) AB számú végzésével az 1978. évi IV. törvény 47/A. § (1) bekezdés II. fordulata, (3) bekezdése és a 2012. évi C. törvény 42. § második fordulata, a 44. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítvány tárgyában az eljárást megszüntette, és a végzés 14. pontjában kifejtette, hogy „Az indítvány benyújtását követően az Országgyűlés törvényt alkotott a büntetések és intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény és ehhez kapcsolódóan más törvények módosításáról. A 2014. évi LXXII. törvény 93-162. §-ai módosították a Bv.tv.-t”. A 15. pont egyértelműen rögzítette, hogy „Ezzel lényegesen módosult az indítvány benyújtásakor fennállt az a jogi helyzet, amely az indítványra okot adott”. Az Alkotmánybíróság a 17. pontban kifejtette, hogy az indítvány okafogyottá vált, ugyanis az eljárás folytatására okot adó körülmény már nem áll fenn. Az indítványozó szerint jelenleg nincs olyan EJEB döntés vagy különösen alkotmánybírósági határozat, amely a hazai jogrend részét képező törvényi rendelkezés, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés alkalmazását akadályozná vagy kizárná. A hatályos büntető jogszabályok [1978. évi IV. törvény; módosította a 2013. évi CCCXL. törvény] alkalmazását kizáró EJEB határozat vagy alkotmánybírósági döntés hiányában – sőt a 2015. január 20-i alkotmánybírósági határozattal szemben – a Bfv.II.1812/2014/18. számú felülvizsgálati határozat szembe helyezkedett a hatályos büntető anyagi joggal és alaki szabályt is sértett, amikor az anyagi jogerőt felbontva mellőzte a feltételes szabadságra bocsátásból kizárást kimondó rendelkezést és megállapította, hogy a terhelt határozott időtartam (negyven év) kiállása után bocsátható feltételes szabadságra. A felülvizsgálatra vonatkozó szabályoknak (Be. XVIII. Fejezet) a szóban levő határozat azért nem felel meg, mert az Emberi Jogok Európai Bírósága jóllehet megállapította az Egyezmény 3. Cikkének megsértését, de a jogsértés okozójának nem a jogerős határozatot hozó bíróságot, hanem a Magyar Államot tekintette. Az EJEB által hiányolt felülvizsgálati eljárás bevezetésére ugyanis csak a jogalkotás lehet képes. Az EJEB határozatának 51. pontja megállapítja, hogy „a bíróságnak nem feladata, hogy előírja azon formát (végrehajtó vagy bírói), amiben a felülvizsgálatnak meg kell valósulnia. Ugyanezen ok miatt annak meghatározása sem a Bíróság feladata, hogy mikor kerüljön sor az ilyen felülvizsgálatra”. Az 52. pont szerint „ezen megállapításból következően, ha a hazai jog nem biztosítja egy ilyen felülvizsgálat lehetőségét, akkor a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés nem tesz eleget az Egyezmény 3. Cikke által támasztott követelményeknek”. Az EJEB tehát nem a jogerős ítéleti büntetést tekintette egyezménysértőnek, hanem a feltételes szabadlábra helyezés megfontolására lehetőséget nyújtó és elítélt által megismerhető szabályozás előírásának a hiányát. Ekként az EJEB határozatának a címzettje nem a jogalkalmazó bíróság, hanem a Magyar Állam jogalkotása. Az EJEB határozatában foglaltaknak a magyar jogalkotás a 2013. évi CCXL. törvényt módosító 2014. évi LXXII. törvény rendelkezéseinek megalkotásával kívánt eleget tenni, amelyet a törvényhez fűzött általános indokolás a következőkben állapított meg: „A törvény ezen rendelkezései rögzítik, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyek esetében különleges, nem kérelemre induló kegyelmi eljárást kell lefolytatni. Ezzel biztosítja a magyar jogrendszer az Emberi Jogok Európai Bírósága 2014. május 20-án hozott, a Magyar kontra Magyarország ügyben hozott ítéletében (a továbbiakban: ítélet) kifejtett azon követelményt, hogy a TÉSZ esetében legyen olyan eljárás, amelynek révén – ha a szabadságvesztésből már megfelelő hosszúságú idő eltelt – vizsgálható, hogy a büntetés büntetőpolitikai indokai továbbra is

- 256 -

fennállnak-e”. Az EJEB határozatban felhozott hiányosságot a magyar jogalkotás – indokolásából megállapíthatóan – megszüntette, azzal szemben az Alkotmánybíróság aggályt nem támasztott és a megszüntető határozattal szabad utat biztosított annak a jogalkalmazói gyakorlatnak, amely közel másfél évtized alatt több mint harminc jogerősen befejezett ügyben értelmezte a törvényt és formálta az ítélkezést. Az EJEB a 2015. január 1-jétől hatályos egyezménysértést megszüntetni szándékozó jogalkotási eredményt nem vizsgálta és nem is volt abban a helyzetben, hogy azt megítélje. A Bv.tv. beállott, immár hatályos módosítása a 436. § (2) bekezdése alapján Magyar László ügyében is alkalmazandó és értelemszerűen – a törvényben megkívánt idő elteltével – hatályosulni fog. Az EJEB határozatának szükségszerű következményeként benyújtott felülvizsgálati indítvány elbírálásakor ez az utóbbi hatályos törvényi rendelkezés a felülvizsgálatot lefolytató tanácsot is kötelezte. Így nem volt ok „az egyezménysértés” rendkívüli perorvoslatban történő kiküszöbölésére, mert azt a jogalkotás elvégezte és a megváltozott jogi szabályozás betartását EJEB határozat vagy alkotmánybírósági döntés nem gátolta meg. Nem a felülvizsgálatot lefolytató bíróság feladata a jogalkotás által elvégzett egyezménysértés kiküszöbölését célzó törvény olyan normakontrolljának elvégzése, amelyet csak a hiányosságot megállapítani jogosult Emberi Jogok Európai Bírósága tehet meg. Az indítványozó álláspontja szerint a felülvizsgálatot elvégző tanács eljárása során nem tartotta be a Be. 423. §-ának (3) bekezdésében írt korlátokat, amikor a köztársasági elnök kegyelmezési jogkörét és az Alaptörvényben megszabott miniszteri ellenjegyzés intézményét vizsgálódásának körébe vonta és kritika tárgyává tette. Az indítványozó utalt arra, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt terhelt feltételes szabadságra bocsátásból kizárását a magyar jogrend tartalmazza, alkalmazhatóságáról az Alaptörvény [IV. cikk (2) bekezdés] rendelkezik. Az 1978. évi IV. törvény 47/A. § (1) bekezdése, illetve a 2012. évi C. törvény (Btk.) 38. § (1) bekezdése és a 44. § (1) bekezdése alapján az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből történő kizárásnak kiforrott ítélkezési gyakorlata van, amely a Kúria Bfv.II.1812/2014/7. számú alábbi határozata folytán veszélybe került. A Kúria felülvizsgálati ügyben hozott határozata a TÉSZ alkalmazásával kapcsolatban kialakult és zökkenőmentes – több mint harminc jogerősen befejezett ügyben nyomon követhető – ítélkezési gyakorlatot megbontja. II. A Legfőbb Ügyész a BF.1078/2015. számú írásbeli nyilatkozatában egyetértett azzal, hogy a Kúria az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása érdekében jogegységi határozatot hozzon. Egyetértett azzal, hogy egy jogszabálynak az Egyezménybe ütközését a hazai bíróságok, így a Kúra sem állapíthatja meg. A magyar jogalkalmazó erre hivatkozva nem mellőzheti a törvényesen meghozott és hatályba lépett hazai jogszabály alkalmazását. Az egyezménysértés megállapítása az EJEB hatáskörébe tartozik. Egyetértett azzal is, hogy az EJEB ítéletében kifejtetteknek megfelelő ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására, az eddigi gyakorlatnak megfelelően a jövőben is lehetőség van. Mindemellett kifejtette a következőket: Az EJEB hangsúlyozta, hogy az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény 3. cikkét sérti, ha az elítéltet megfosztják a börtönből való valamikori szabadulás minden reményétől. Nem merülhet fel azonban az Egyezmény megsértése, ha a hazai jog biztosítja a szabadlábra helyezés lehetőségének a megvizsgálását, de a szabadlábra helyezés megtagadására kerül sor azon az alapon, hogy az elítélt továbbra is veszélyt jelent a társadalomra. Amennyiben a nemzeti jog biztosítja az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés olyan felülvizsgálatát, ami lehetővé teszi a büntetés megváltoztatását, mérsékelését, megszüntetését, vagy a fogvatartott feltételes szabadságra bocsátását, akkor ez elegendő ahhoz, hogy kielégítse a 3. cikket. Az EJEB kifejtette, hogy meghaladja a feladatkörét annak előírása, hogy a felülvizsgálatnak milyen formában kell megvalósulnia illetve, hogy arra mikor kerüljön sor. Az EJEB nem önmagában a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását tekintette egyezménysértőnek, hanem azt a helyzetet, hogy ennek megváltoztatására akkor sem kerülhet sor, ha a büntetés már elérte a célját, és a szabadságvesztés fenntartása törvényes büntetéstani indokok alapján már nem igazolható. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést töltő elítéltnek már a büntetés megkezdésekor joga van tudni, hogy milyen

- 257 -

feltételek mellett és mit kell tennie ahhoz, hogy szabadlábra helyezése megfontolásra kerüljön. Mindezekből az következik, hogy önmagában az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása nem sérti az Egyezményt, ha ennek mérséklésére megvan a lehetőség. Az EJEB nem írta elő a felülvizsgálat formáját és idejét. Ennek megfelelően nem következik az ítéletéből az, hogy a szabadlábra helyezésre kizárólag feltételes szabadságra bocsátás formájában kerülhet sor. Azért kerültek a Bv.tv.-be a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében kötelező kegyelmi eljárás lefolytatására vonatkozó szabályok, hogy a hazai szabályozás megfeleljen az EJEB ítéletében kifejtetteknek. A Legfőbb Ügyész indítványozta, hogy az átiratában foglaltaknak megfelelő tartalommal hozzon jogegységi határozatot a Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa. III. A Kúria az ügyben - a Be. 439. § (1) bekezdése szerint - a Bszi. 37. § (1) bekezdése alapján ülést tartott; melyen az indítványozó a jogegységi indítványt, a legfőbb ügyész képviselője pedig az írásbeli nyilatkozatban foglaltakat fenntartotta és azzal egyező tartalommal szólalt fel. IV. A jogegységi indítvány - a következők szerint - alapos. 1. Az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdése szerint a Kúria biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, a bíróságokra kötelező jogegységi határozatot hoz [ezzel egyezően rendelkezik a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 24. § (1) bekezdése c) pontja]. Jogegységi igény érvényesítése valamely elvi kérdésben követendő jogi álláspont kialakítását célozza. A Bszi. meghatározza, hogy mi lehet jogegységi igény tárgya [32. § (1) bek.], ki jogosult azt érvényesíteni [33. § (1) bek.] és rendelkezik a jogegységi tanács összetételéről, döntési jogköréről, határozathozataláról [34-35. §, 39-40. §]. 2. A Bszi. 33. § (1) bekezdés a) pontja szerint jogegységi eljárást kell lefolytatni, ha azt a Kúria elnöke, vagy kollégiumvezetője, illetve helyetteseik, valamint az ítélőtábla elnöke indítványozza. A Bszi. értelmében a jogegységi eljárást mindenképp le kell folytatni, ha jogosult indítványozza és indítványában – a Bszi. alapján jogegységi igény tárgyát képező - eldöntendő elvi kérdés van. Jogosult indítványa esetén akkor is helye van jogegységi eljárásnak, ha utóbb az indítványát visszavonta, viszont fennállnak a Bszi. 32. § (1) bekezdés szerinti okok [Bszi. 39. § (2) bek.]. Következésképpen – a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerinti esetben - törvény erejénél fogva a jogegységi tanács döntési jogkörébe tartozik, hogy az indítványban foglaltak alapján mi képezi eldöntendő elvi kérdés (jogegységi igény) tárgyát, illetve ehhez képest mi tartozik érdemi elbírálás alá. A törvényi szabályozásból kitűnően jogosulti indítvány esetében nem maradhat érdemi válasz nélkül a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerint jogegységi igény tárgyát képező elvi kérdés, viszont a jogegységi tanács dönt abban, hogy az indítványban foglaltak alapján a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerinti törvényi feltételek fennállnak-e. A Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja szerinti esetben a jogegységi igényről a jogegységi tanács érdemben akkor dönthet, ha azt maga is szükségesnek tartja, viszont ez esetben a jogegységi tanácsnak nem csak joga dönteni, hanem – törvény erejénél fogva – kötelessége is. 3. A Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontja alapján jogegységi eljárásnak van helye, ha a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala, korábban meghozott jogegységi határozat megváltoztatása vagy hatályon kívül helyezése szükséges. A Bszi. 34. § (1) bekezdés zárómondata szerint a jogegységi tanács az elnökből és további 4 tagból áll; a (4) bekezdése szerint

- 258 -

pedig a jogegységi tanács a Kúria teljes kollégiuma, ha a jogegységi eljárás célja korábban meghozott jogegységi határozat megváltoztatása vagy hatályon kívül helyezése vagy a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében szükséges elvi kérdés eldöntése. A Bszi. rendelkezéseinek összevetéséből kitűnően lényeges tartalmi különbség van a joggyakorlat továbbfejlesztését és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítását célzó jogegységi igény között. A joggyakorlat továbbfejlesztése azt jelenti, hogy a kialakult joggyakorlatot - a meglévőhöz képest - más irányba indokolt elmozdítani. Ez nem feltétlenül a korábbi joggyakorlat felszámolása, viszont kétségtelen, hogy valamilyen mértékben szembehelyezkedés a korábbival, mégpedig felülről, a jogegységi határozat által kezdődő reformálással. Másrészt a joggyakorlat az ítélkezési gyakorlatnál horizontálisan szélesebb terjedelmű fogalom, s nyilvánvaló, hogy az elmozdulás (elmozdítás) eleve kihatással van az ítélkezésen kívüli jogalkalmazásra is, illetve értelemszerűen ilyen igénnyel lép fel. Az általánosan követett gyakorlattól továbblépés és annak a jogalkalmazást befolyásoló hatása egyaránt indokolja, hogy ilyenkor a Kúria teljes kollégiuma alkosson jogegységi tanácsot. Az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítása viszont azt jelenti, hogy a meglévő, kiforrott gyakorlatot közrehatás érte, ami azt elmozdítaná, ennek azonban nincs indoka, vagy azért mert ilyen szándék valójában nem volt, vagy pedig azért mert az ilyen igény nem alapos. Ez esetben a jogegységi tanács - amennyiben nincs szükség korábbi jogegységi határozat megváltoztatására, vagy hatályon kívül helyezésére - öttagú. Az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében hozott jogegységi határozat valójában annak megerősítése, hogy a bírósági jogalkalmazás – az ítélkezés valamely területén – kiegyensúlyozott, a bíróságok által általánosan követett, ezért nincs ok a változtatásra. Jelen esetben erről van szó. 4. Az indítvány alapján a jogegységi eljárás lefolytatásának minden törvényi feltétele adott. Az indítványt a Kúria kollégiumvezetője terjesztette elő. Az indítványban meghatározott elvi kérdés az, hogy életfogytigtartó szabadságvesztés kiszabásakor a perbíró ítéletében továbbra is kizárhatja-e a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. A büntetőtörvény ennek lehetőségét 1999. március 1-je óta biztosítja, így az a hatályos Btk. alapján is alkalmazható. Kérdésessé azért vált, mert a Kúria egyik felülvizsgálati tanácsa a hatályos jog e rendelkezését mellőzte. Ez pedig felveti a jövőbeni alkalmazhatóság, azaz e büntetés kiszabhatóságának kérdését, ami kétirányú: egyaránt célozhatja a joggyakorlat továbbfejlesztését és az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítását. A kérdés eldöntése jogegységi igény tárgyát képezi. Ezzel összefüggő elvi kérdés, hogy az EJEB határozata közvetlenül képezhet-e jogalapot a nemzeti bíróság (így a Kúria) számára valamely büntetőjogi főkérdés eldöntéséhez, illetve ügydöntő rendelkezéshez, s ehhez képest hogyan teljesíthető a Be. 423. § (3) bekezdésében meghatározott követelmény. 5. Az eldöntendő kérdések kapcsán a jogegységi tanács előzetesen áttekintette az érintett jogintézményre vonatkozó jogi szabályozás alakulását, és indokoltnak látta rögzíteni az EJEB döntésének lényegét. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására Magyarországon 1999. március 1-je óta van törvényi lehetőség. Tartalmazza az Alaptörvény és a hatályos büntető törvénykönyv is. Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés az, amikor az ítélőbíró ítéletében életfogytig tartó szabadságvesztést szab ki, s egyidejűleg kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Az 1978. évi IV. törvény 1999. március 1-jén hatályba lépett 47/A. § (1) bekezdése szerint életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság az ítéletében meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, vagy a feltételes

- 259 -

szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja. A rendelkezés - hatálybalépésétől kezdve - változatlan szöveggel, jelenleg a Btk. 42. § alapján hatályos. Az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdésének második mondata szerint tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. Tény, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetése, illetve fenntartása együtt járt a feltételes szabadság lehetőségével. Ennek oka valójában az, hogy egyidejűleg a halálbüntetés is hatályban volt. Ez magyarázza az 1961. évi V. tv. szabályozását is, amikor a halálbüntetés fenntartása mellett lemondott az életfogytig tartó szabadságvesztésről. Az 1971. évi 28. tvr. azonban azt - a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével a halálbüntetés mellé újból beiktatta. E körülmények közepette társult az életfogytig tartó szabadságvesztéshez a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége, mint e büntetés általános eleme. A halálbüntetés alkotmánybírósági megsemmisítése azonban e jogi környezetet lényegesen megváltoztatta, ám érintetlenül maradt az életfogytig tartó szabadságvesztés feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével együtt járó szabályozása. Az 1993. évi XVII. törvény 1993. május 15-étől hatályba lévő módosítása szerint a törvény erejénél fogva „nem bocsátható feltételes szabadságra az életfogytig tartó szabadságra ítélt, ha ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik”. Ezt követte az 1999. március 1-jén hatályba lépett módosítás, miáltal a perbíró törvényi lehetőséget kapott arra, hogy a bűnösség kimondásával és az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásával egyidejűleg az ítéletében kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Ezt a lehetőséget a hatályos Btk. is tartalmazza, s akként szabályozza, hogy taxációt ad azokról a bűncselekményekről, amelyek miatt kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadság – bírói mérlegelés alapján – kizárható. Emellett megállapít két olyan további feltételt, amelyek megvalósulásakor a kizárás kötelező. Mindez azt jelenti, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés szankciórendszeren belüli súlya (rangja) a határozott tartamú szabadságvesztéshez képest megkülönböztetett jelentőséggel bír. Az EJEB által a 73593/10. számú kérelem folytán, Magyar László kontra Magyarország ügyben hozott ítéletének 3. rendelkezése megállapította, hogy az Egyezmény 3. cikkét megsértették. E megállapítás indoka a következő: „58. Ezért a Bíróság nincs meggyőződve arról, hogy az elnöki kegyelem önállóan (nem a feltételes szabadságra bocsátásra való jogosultsággal együtt) vett jogintézménye, és annak jelenlegi szabályozása lehetővé teszi a fogvatartott elítélt számára annak megtudását, hogy milyen feltételek mellett és mit kell tennie ahhoz, hogy szabadlábra helyezése megfontolásra kerülhessen. A Bíróság szerint a szabályozás még abban az esetben sem biztosítja a fogvatartott elítéltben bekövetkezett változás és a rehabilitáció irányába történt fejlődés megfelelő figyelembevételét, ha ezen változás és fejlődés jelentős (ld. a fenti 50. és 53. bekezdést). A Bíróság ezért nincs meggyőződve arról, hogy a kérelmező életfogytiglani szabadságvesztés büntetése jelenleg csökkenthetőnek tekinthető az Egyezmény 3. cikkének céljaira. Ezért az Egyezmény 3. cikkét megsértették”. Következésképpen az EJEB ebben az ügyben nem a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés elkövetéskor és elbíráláskor egyaránt hatályos Btk. 47/A. §-át (illetve a jelenleg hatályos Btk. 42. §-át) vizsgálta, és minősítette, hanem az életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó további szabályozást. Kétségtelen az is, hogy az EJEB nem vizsgálta - értelemszerűen még nem is vizsgálhatta - a 2013. évi CCXL. törvény (Bv.tv.) 2014. évi LXXII. törvény 109. §-ával, 2014. december 31-i hatállyal beiktatott s ekként 2015. január 1-jén hatályba lépett - 46/A46/H. §-a szerinti rendelkezéseit (melyek a Bv.tv. 436. § (1) bekezdése értelmében a folyamatban lévő végrehajtás során is alkalmazandók). Ehhez képest nyilvánvaló, hogy az EJEB nem vizsgálta a Btk. és a Bv.tv. ezen rendelkezéseinek együttes szabályozást sem. Ebből pedig nem vonható arra következtetés, hogy a meglévő szabály önmagában véve egyezménysértőnek tekintendő. 6. Előrebocsátja a jogegységi tanács, hogy a jogegységi eljárás és a jogegységi határozat tárgyát nem a Kúria felülvizsgálati

- 260 -

határozatának felülbírálata, hanem annak kapcsán a jogegységi indítványban megjelölt elvi kérdések képezik. A jogegységi tanács álláspontja szerint jelen esetben az eldöntendő kérdések jogegységi igénye azért nem a joggyakorlat továbbfejlesztését, hanem az ítélkezési gyakorlat egységének biztosítását célozzák, mert a bírónak mindig a hatályos jogot kell alkalmaznia, a hatályos jog ellenében nem határozhat. A hatályos jog ellenében pedig jogegységi határozat, jogegységi igény sem érvényesíthető. Az Alaptörvény R) cikke szerint: (1)Az Alaptörvény Magyarország jogrendszerének alapja. (2) Az Alaptörvény és a jogszabályok mindenkire kötelezőek. Az Alaptörvény 26. cikke szerint: (1) A bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatók. A bíró törvénynek alávetettsége a hatályos jogszabályok megtartását és másokkal megtartatását foglalja magában. E követelménynek eleget tenni nem a hatályos jog bármi áron történő alkalmazásával, hanem a hatályos jog tiszteletével, és a hatályos joggal szembehelyezkedő jogalkalmazás tilalmának betartásával lehet. 7. Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt kihirdető 1993. évi XXXI. törvény 3. §-ában foglaltak szerint megtörtént az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) illetékességének és joghatóságának elismerése [1993. évi XXXI. törvény, illetve 1998. évi XLII. törvény]. Az Egyezmény 46. Cikk 1. bekezdése szerint a szerződő felek vállalják, hogy magukra nézve kötelezőnek tekintik az EJEB végleges ítéletét minden ügyben, amelyben félként szerepelnek. Az EJEB joghatóságának, illetve ítélete kötelező érvényének Magyarország általi elismerése ténylegesen azáltal valósul meg, hogy törvényben biztosított annak lehetősége, miszerint az EJEB által megállapított egyezménysértést feloldó, már nem magában rejtő – tehát az Egyezménynek megfelelő – határozat születhessen a korábban jogerősen lezárt eljárás esetében. E törvényi lehetőséget korábban az 1973. évi I. törvény 276. § (5) bekezdés a) pontja, majd azt felváltva a Be. 406. § (1) bekezdés b) pontja tartalmazta, jelenleg pedig a Be. 416. § (1) bekezdés g) pontja rendezi. A Be. 416. § (1) bekezdés g) pontja alapján felülvizsgálati ok, ha nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv megállapította, hogy az eljárás lefolytatása vagy a bíróság jogerős határozata megsértette a törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés valamely rendelkezését feltéve, hogy a nemzetközi emberi jogi szerv joghatóságának Magyarország alávetette magát. Magyarországnak az Egyezményben részes félként vállalt kötelezettsége teljesítését szolgálja továbbá, hogy a Be. 416. § (1) bekezdés g) pontja szerinti felülvizsgálati ok esetében a legfőbb ügyész hivatalból köteles felülvizsgálati indítványt benyújtani. A Be. 423. § (3) bekezdése alapján a 416. § (1) bekezdés g) pontjában meghatározott esetben a felülvizsgálati indítványt a törvénnyel kihirdetett nemzetközi szerződéssel ellentétes jogszabály figyelmen kívül hagyásával, illetve a nemzetközi emberi jogi szerv döntésének alapulvételével kell elbírálni. E rendelkezés célja az, hogy a Be. 416. § (1) bekezdés g) pontja esetében a felülvizsgálat – Be. 423. § (2) bekezdése szerinti – fő szabályától eltérően határozza meg a felülvizsgálati indítvány elbírálásánál alkalmazandó jogot (lényegében a Be. 416. § (1) bekezdés e) és f) pontja szerinti esettel azonos megfontolásból). A Be. 423. § (2) és (3) bekezdése egyaránt a felülvizsgálati indítvány elbírálására alkalmazandó jog megválasztására vonatkozik. A felülvizsgálati ok megvalósulása azonban nem feltétlenül eredményezi a jogerős határozat megváltoztatását. Ilyen következménye egyedül a Be. 416. § (1) bekezdés c) pontjának van. Ehhez hasonló továbbá a Be. 416. § (1) bekezdés b) pontjának második és harmadik fordulata, s a 416. § (1) bekezdés d) pontja. Ezek ugyanis a felülvizsgálatnak olyan törvényi okai, amelyek megállapítása esetében a törvénysértés már nem lehet vitás. Magyar László ügyében az EJEB döntésében kifogásoltak

nem valamely konkrét jogszabályra, hanem egy szabályozás

- 261 -

hiányosságára vonatkoztak, ezért a Be. 416. §-ának (1) bekezdés g) pontja alapján benyújtott felülvizsgálati indítvány elbírálására a Be. 423. §-ának (3) bekezdés utolsó fordulata az irányadó. Az EJEB döntése jelen esetben nem azt állapította meg, hogy az eljárt bíróságok által alkalmazott valamely jogszabály hanem azt, hogy a szabályozás ellentétes az Egyezménnyel. Ebből nem következik feltétlenül az, hogy a bíróság által alkalmazott jogszabály, vagy annak ítéleti rendelkezésben kimondása egyezménysértő. Egyedül az következik, hogy az alkalmazott jogszabály mellett további szabályozás szükséges, ami nem jogalkalmazói, hanem jogalkotói feladat. Ezért ebben az esetben a hatályos és egyezménysértőnek nem minősített jogszabályi rendelkezések betartásával és az EJEB döntés alapulvételével kell eljárni. A Be. 423. § (3) bekezdése annak a jogállapotnak a figyelmen kívül hagyását kívánja, amely az EJEB döntés szerinti egyezménysértés (tehát az EJEB vizsgálatának) tárgyát képezte. A Be. ezen rendelkezése nem ad felhatalmazást az EJEB által nem vizsgált hatályos jog figyelmen kívül hagyására. A már kifejtettek szerint az EJEB nem azt a büntetőtörvényi rendelkezést vizsgálta és tartotta egyezménysértőnek, amelynek alapján a perbíróság az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásával egyidejűleg ítéletében kizárta a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Következésképpen ezen EJEB határozat alapján e büntetőtörvényi rendelkezés alkalmazása sem lehet felülvizsgálat tárgya (mivel az adott egyezménysértésnek sem volt a tárgya, s ekként a felülvizsgálat törvényi oka nem nyitotta meg vizsgálatának lehetőségét). Az EJEB nem az adott büntetés kiszabhatóságát, hanem jogalkalmazói, hanem jogalkotói feladat.

végrehajtásának szabályait bírálta, amelyeken változtatni nem

Tény azonban, hogy az EJEB döntése és a felülvizsgálat időpontjában jogerősen kiszabott szabadságvesztés végrehajtása folyt, s időközben megváltozott a végrehajtás – EJEB által kifogásolt – módja. Ehhez képest utóbbinak, vagyis az időközben - éppen az EJEB által kifogásolt helyzet megszüntetése érdekében - történt jogalkotás eredményének figyelmen kívül hagyása, viszont az EJEB döntés tárgyát nem képező jogszabály [1978. évi IV. törvény 47/A.§ (1) bekezdés] alkalmazásának megváltoztatása, valójában a Be. 423. § (3) bekezdésének félreértelmezését, - és a felülvizsgálat kereteinek túllépését – valósítja meg. 8. Az egyezménysértést megállapító EJEB döntés a jogerős elítélés felülvizsgálati oka. Az EJEB azonban nem fellebbezési fórum a nemzeti bíróságok határozatával szemben, nem tárgyalja újra az ügyeket, nem helyezheti hatályon kívül, nem változtathatja meg és nincs hatásköre arra, hogy nemzeti jogszabályokat hatályon kívül helyezzen. Az EJEB számos ítéletében maga is leszögezte, hogy „nem az a feladata, hogy a hazai joghatóságok helyébe lépjen. Elsődlegesen a nemzeti hatóságokra, nevezetesen a bíróságokra tartozik a hazai jogszabályok értelmezési problémáinak megoldása. Ez azokra az esetekre is vonatkozik, amikor a hazai jog az általános nemzetközi jog vagy nemzetközi szerződések szabályaira utal. A Bíróság szerepe arra korlátozódik, hogy megbizonyosodjon a felől, hogy az ilyen értelmezés hatásai összeegyeztethetők az Egyezménnyel [Korbely kontra Magyarország; 72. pont]”. Következésképpen a Be. 416. § (1) bekezdés g) pontjára alapított felülvizsgálat esetében is a Kúriára tartozik annak vizsgálata, hogy a jogerős határozatban megállapított tényállás alapján a felülvizsgálati eljárásban meghozható-e az Egyezménynek megfelelő határozat, avagy ahhoz az eljárás megismétlése szükséges. Vitathatatlan, hogy az Egyezmény, valamint kiegészítő jegyzőkönyvei a kihirdetés folytán a magyar jog részévé váltak. Ezért azokat a magyar bíróságnak a nemzeti jog értelmezése során figyelembe kell vennie. Az Egyezmény azonban nem közvetlen jogalap, hanem az alapjogok értelmezési segítsége. Amint az EJEB döntése, úgy az Egyezmény sem képezi a büntetőjogi felelősségre vonás valamely anyagi jogi akadályát [Btk. IV-VI. Fejezet], büntetés, intézkedés jogcímét [Btk. VII-VIII. Fejezet], büntetéskiszabás jogalapját [Btk. IX. Fejezet], illetve feltételét, vagy felmentés, illetve eljárás megszüntetés valamely eljárásjogi jogcímét [Be. 6. § (3) bek., 331-332. §].

- 262 -

Az EJEB határozatai az eljárásban szereplő valamennyi félre, de csak rájuk nézve kötelező. A nemzeti bíróságokra az a feladat hárul, hogy a hatáskörükbe tartozó ügyekben a hatályos jogszabályok alkalmazása során az Egyezményt ne sértsék meg. A Kúriára emellett az a kötelezettség hárul, hogy egyezménysértés miatt benyújtott felülvizsgálati ok esetén eljárjon, s ha az eljárás megismétlésére nincs szükség, akkor e rendkívüli jogorvoslatot a nemzetközi emberi jogi szerv döntésének alapulvételével bírálja el. A bíróság a hatáskörét hivatalból – és döntéséig – folyamatosan vizsgálja. E tevékenysége szorosan összefügg a hatályos jog alkalmazásának követelményével. Ez a szabály a Kúriára is vonatkozik. Mindez azt jelenti, hogy az EJEB döntés, illetve az Egyezmény közvetlen jogalapként történő alkalmazása egyidejűleg hatáskörtúllépést jelent. Ezt ugyanis sem az Egyezmény, sem az Alaptörvény, sem a Bszi., sem a Be. nem teszi lehetővé. 9. Az EJEB döntése szabályozásbeli hiányosság miatt értékelte egyezménysértőnek a támadott jogerős ítéletet. Ennek megváltoztatására, az Egyezmény rendelkezésével harmóniát teremtő megoldásra nem a bíróság, hanem a magyar állam jogalkotása lehet képes. A már hivatkozott 2014. évi LXXII. törvény Bv. törvényt módosító rendelkezései a nemzetközi emberi jogi szerv által hiányoltaknak tettek eleget. E feladat címzettje az EJEB előtt perelt magyar állam volt, aki ezt a jogalkotás útján lehetett képes teljesíteni. Ha jogalkotásra van szükség, akkor felülvizsgálati ok nem valósul meg, nem keletkezik felülvizsgálati döntési jogkör, mert a hiányzó szabályt a Kúria nem alkothatja meg, s nem pótolhatja azt az Egyezmény közvetlen alkalmazásával. Jogszabálynak az Egyezménybe ütközését a hazai bíróságok és a Kúria sem állapíthatja meg. Az egyezménysértés megállapítása az EJEB hatáskörébe tartozik. A nemzeti bíróság feladata az EJEB határozatának a jogrendszerbe való óvatos beillesztése, ami nyilvánvalóan nem mellőzheti annak figyelembevételét, ha az EJEB határozatát követően, annak nyomán jogalkotás történt. Amint az Alkotmánybíróság 3013/2015. (I.27.) AB végzésében kifejtette, s ezt a Kúria Bfv.I.1751/2014/7. számú határozatában foglaltak is tükrözik: „Törvényi felhatalmazás hiányában nem tartozik a hatáskörébe annak a vizsgálata, hogy a jogi köznyelv által is „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés”-nek nevezett jogintézmény, vagy az egyes kiszabott szabadságvesztések megfelelnek-e az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4én kelt Egyezmény 3. cikkének. Megjegyzi azonban, hogy az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 47/A. § (1) bekezdés 2. fordulata és (3) bekezdése, valamint a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 42. § 2. fordulata és 44. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló bírói indítvány tárgyában a 2015. január 20. napján meghozott III/833/2014. számú határozatában az eljárást megszüntette. Azonban utal a Kúria arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága a Magyar László kontra Magyarország ügyben (73593/10) a 2014. május 20-án hozott ítéletében ezt az összevetést elvégezte. Abban megállapította, hogy „jogalkotási intézkedéssel olyan mechanizmus létrehozására van szükség, amely biztosítja, hogy minden ügyet egyedileg felülvizsgálnak abból a szempontból, hogy legitim büntetőpolitikai indokok továbbra is igazolják-e a fogvatartás szükségességét, és amely lehetővé teszi az életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt személyek számára, hogy megfelelő pontossággal előre láthassák, hogy mit kell tenniük, hogy szabadlábra helyezésüket megfontolják, és milyen feltételekkel. A Bíróság ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem sérti a 3. cikket, ha a szabadságvesztés a gyakorlatban tényleg életfogytig, azaz az elítélt haláláig tart, a felülvizsgálat eredményeként nem kell kötelezően szabadlábra helyezni az elítéltet”. Éppen erre tekintettel módosította az Országgyűlés a 2014. évi LXXII. törvénnyel a büntetések, az intézkedések egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvényt, beiktatva a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek kötelező kegyelmi eljárására vonatkozó rendelkezéseket (Bv.tv. 46/A-46/H. §-ok)”. Az EJEB esetjogi értékelése az Egyezmény 3. Cikkének megsértését azért állapította meg, mert a vizsgálatának időpontjában fennálló hazai szabályozás éppen a kegyelemi eljárás során nem kötelezte a hatóságokat arra, hogy a kegyelmi kérelem elítélt általi benyújtásakor megvizsgálják a fogva tartás fenntartásának törvényes büntetéstani indokok alapján fennálló igazolhatóságát. Az EJEB értékelés tehát nem egy pozitív (létező) és a bíróság által alkalmazott törvényi rendelkezést sérelmezett, hanem egy szabályozási hiányt ítélt egyezménysértőnek. Olyan feltételrendszer előírását hiányolta, amelynek az ítélkezést követően, a büntetés-végrehajtás során kell érvényesülnie.

- 263 -

Az EJEB tárgyalt döntésében kimondott egyezménysértésre a jogalkotás a hiányosság megszüntetésének szándékával válaszolt, mert bevezette azt a kötelező kegyelmi eljárást, amelyet minden TÉSZ-re ítélt tekintetében alkalmazni kell, függetlenül attól, hogy az 1978. évi IV. törvény vagy a hatályos Btk. alapján ítélték életfogytig tartó szabadságvesztésre, és zárták ki a feltétles szabadságra bocsátásból. 10. A beállott jogállapot elválaszthatatlanná tette a TÉSZ alkalmazásának elrendelését lehetővé tevő általános részi anyagi szabályok és a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (Bv.tv) együttes értékelését, amelynek egyezmény konformitását az EJEB nem vizsgálta, és azt helyette magyar bíróság nem is teheti meg. Magyar bíróság az Alaptörvény, az 1978. évi IV. törvény, a hatályos Btk. és - az Alkotmánybíróság által kétségbe nem vont -(Bv.tv-t érintő) törvénymódosítás alapján, a törvényi előfeltételek teljesülése mellett az életfogytig tartó szabadságvesztést a feltételes szabadságra bocsátás egyidejű kizárásával nemzetközi szerződésbe ütközés nélkül kiszabhatja. Fogalmilag kizárt ugyanis, hogy egyezménysértő legyen az a döntés, amely a hatályos jogot, s egyben az EJEB által el nem bírált, egyezménysértőnek nem ítélt, és az Alkotmánybíróság által megengedett szabályt alkalmazza. IV. Ekként a Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa a Bszi. 32. § (1) bekezdés a) pontjának második fordulata szerinti okból, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, a Bszi. 33. § (1) bekezdés a) pontja alapján a Kúria Büntető Kollégiumának vezetője indítványára a jogegységi eljárást lefolytatta, a Bszi. 34. § (1) bekezdésének zárómondata alapján öttagú tanácsban eljárva, a Bszi. 37. § (1) bekezdése szerint ülést tartott, s a Bszi. 40. § (2) bekezdése alapján a jogegységi indítványnak helyt adott és a rendelkező rész szerint határozott. A jogegységi határozatot a Bszi. 42. § (1) bekezdésére figyelemmel a Magyar Közlönyben, a központi honlapon és a Kúria honlapján közzéteszi. Budapest 2015. július 1.

Dr. Kónya István a jogegységi tanács elnöke Dr. Márki Zoltán sk. előadó bíró

Dr. Akácz József sk. bíró

Dr. Varga Zoltán sk. bíró

Dr. Vaskuti András sk. bíró

a jogegységi tanács tagjai

A kiadmány hiteléül: Pécsi Orsolya bírósági ügyintéző

III. A Kúria (korábban: Legfelsőbb Bíróság) Büntető Kollégiumának véleményei

- 264 -

1. BK vélemény (az azt kiegészítő 63. BKv-val és 73. Bkv-val egységes szerkezetben) az 1998. évi XIX. törvény egyes rendelkezései értelmezéséről

A. A vád A 2006. évi LI. törvénnyel módosított Be. meghatározza a törvényes vád fogalmát, és alapelvi szintre emeli a vádhoz kötöttség elvét. I. A vád törvényessége 1. A bíróság az ítélkezés során törvényes vád alapján jár el [Be. 2. § (1) bek.]. A törvényes vád fogalmát és a vád tárgyát a Be. 2. §-a (2)–(4) bekezdésének rendelkezései határozzák meg. a) A vád törvényességének alaki feltétele, hogy a bírósági eljárás lefolytatását vádlói jogosultsággal rendelkező személy kezdeményezze. A vádemelés joga általában az ügyészt, mint közvádlót illeti meg [Be. 28. § (1) bek.]. A törvényben meghatározott esetekben azonban magánvádló vagy pótmagánvádló képviseli a vádat [Be. 52. § (1) bek., 53. § (1) bek.]. Nem törvényes a vád – ha közvádra üldözendő bűncselekmény miatt magánvádló emel vádat, vagy – ha a sértett olyan esetben lép fel pótmagánvádlóként, amikor ezt a törvény nem engedi meg. b) A vád törvényessége alaki feltételeinek vizsgálata értelemszerűen megelőzi a tartalmi követelmények vizsgálatát. 2. A Be. 2. §-ának (2) bekezdése meghatározza a törvényes váddal szemben támasztott minimális tartalmi követelményeket. A törvényes vád minimális tartalmi követelménye, hogy meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi. Ha ezek nem teljesülnek, bírósági eljárás nem indulhat, illetve nem folytatható. A bírósági eljárás kezdeményezésére irányuló kifejezett akarat, azaz a vádolás a vádirat (bírósághoz történő) benyújtása által teljesül. A törvény megkülönbözteti a vád törvényességének hiányát és a vádirat „kellékhiányát” [vö.: Be. 267. § (1) bek. j) és k) pont]. Következésképpen a vád törvényességének tartalmi feltételei szempontjából indokolt a Be. 2. §-ának (2) és 217. §-ának (3) bekezdésének egybevetett értelmezése. a) A vád törvényességének elengedhetetlen tartalmi eleme, hogy meghatározott személy ellen irányuljon. Ismeretlen személy ellen emelt vád nem törvényes. A Be. 2. §-a (2) bekezdésének előírása a terhelt személyének egyértelmű – beazonosítható módon, vádiratban való – megnevezését, illetve feltüntetését várja el. Főszabályként ez egyben a vádirat Be. 217. §-a (3) bekezdésének a) pontja szerinti kellékének meglétét is feltételezi. Ugyanakkor – a törvény helyes értelmében – a Be. 2. §-ának (2) bekezdése szerinti „meghatározott személy” kitétel nyilvánvalóan akkor is megállapítható, ha a vádirat nem teljes körűen tartalmazza a terhelt Be. 117. §-ának (1) bekezdése szerinti személyi adatait. Az esetleges hiányosságok a bírósági eljárásban pótolhatók. Magánvádas ügyben előfordulhat, hogy a feljelentésből a feljelentett kiléte nem állapítható meg, és az csak nyomozás útján tisztázható. Ilyen esetben a bíróság által elrendelt nyomozás eredményéhez képest kell állást foglalni arról, hogy a törvényes vádnak ez a tartalmi követelménye teljesült-e [Be. 493. §, 498. §]. b) A vád törvényességének elengedhetetlen tartalmi eleme, hogy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekményt tartalmazzon. Ez egyben a vádirat Be. 217. §-a (3) bekezdésének b) pontja szerinti kellékének meglétét is feltételezi. A vád tárgyává tett cselekmény körülírása akkor pontos, ha a vádló indítványában ismertetett történeti tényállás hiánytalanul tartalmazza a bűncselekmény törvényi tényállási elemeinek megfelelő konkrét tényeket: az elkövetési magatartást, a cselekmény megvalósításának helyét és idejét stb. c) A vád törvényességének nem feltétlen tartalmi eleme a vád tárgyává tett cselekmény Büntető Törvénykönyv – a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.), illetőleg e törvénynek a büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezésére tekintettel az 1978. évi IV. törvény – szerinti minősítése. A vádirat Be. 217. §-a (3) bekezdésének c) pontja szerinti ezen, valamint a d)–j) pontja szerinti további kellékének hiányossága a bírósági eljárásban pótolható. 3. A Be. 2. §-ának (4) bekezdése valójában a Be. 257. §-ának (1) bekezdésének második mondatát emelte a Be. alapvető rendelkezései közé. a) A Be. 2. §-ának (3) és (4) bekezdése értelmében nem tekinthető a vád tárgyának a vádban nem szereplő személy cselekvősége, továbbá a vádban le nem írt cselekmény, s ehhez képest a bíróság a vádon túl nem terjeszkedhet, a vádat viszont köteles kimeríteni (vádelv). b) A Be. 2. §-ának (4) bekezdése alapján a bíróság nincs kötve a vád tárgyává tett cselekmény – vádló által indítványozott – Btk. szerinti jogi minősítéséhez, attól belátása szerint eltérhet.

- 265 -

A vád tárgyának terjedelmét a bűncselekmény minősítésén kívül a Btk. Általános Részének rendelkezései is befolyásolhatják. A jogi minősítés és a bírói értékelés körébe tartozik, tehát nincs akadálya annak, hogy a bíróság a vád tárgyává tett cselekményt – a vádló jogi álláspontjától eltérően – ne egy, hanem több bűncselekménynek minősítse [alaki bűnhalmazat, Btk. 6. § (1) bek.]. c) A vád tárgyához tartoznak azok a cselekmények is, amelyek a vádló szerint több törvényi tényállást valósítanak meg, de az egyik megvalósulása a másikat kizárja, ezért a több cselekmény csak egy törvényi tényállás szerint, bűncselekményi egységként értékelhető (látszólagos anyagi halmazat). d) A bíróság, ha a vádló álláspontját tévesnek találja, a vádelv sérelme nélkül önálló bűncselekményként értékelheti a vádló indítványa szerint önállótlan részcselekménynek, büntetlen eszköz-, mellék-, vagy utócselekménynek tekintendő cselekményt, azaz valóságos anyagi halmazatot állapíthat meg. e) A folytatólagosság törvényi egységébe [Btk. 6. § (2) bek.] tartozó részcselekményeket az elkövetési magatartás és az elkövetési körülmények kellően pontos leírásával kell vád tárgyává tenni. Ha az indítvány csupán általánosságban utal arra, hogy az elkövető meghatározott időtartamon belül a vád tárgyává tett részcselekményeken kívül más részcselekményeket is elkövetett, ezek a részcselekmények nem tartoznak a vád tárgyához. f) Nem jelenti a vádelv sérelmét, ha a bíróság ügydöntő határozatában megállapított tényállás ugyan nem fedi teljesen a vádiratban leírt tényeket, de a bűncselekmény törvényi tényállásának lényeges elemeit alkotó tények tekintetében annak megfelel, ezért a tettazonosság keretén belül marad. Így pl. a tettazonosság keretei között megállapított tényállás esetén nem sérti a vádelvet, ha a bíróság a lopás miatt emelt vád alapján orgazdaságot vagy más vagyon elleni bűncselekményt állapít meg. Ha a bíróság a vád tárgyává tett cselekményt a vádtól eltérően minősíti, illetve a Btk. Általános Részének rendelkezései alapján a vádtól eltérően értékeli (pl. látszólagos halmazat helyett valóságos halmazatot állapít meg), a vád tárgyának keretein belül szükségessé válhat – az új minősítés szerint eltérő törvényi tényállási elemekhez, illetve az eltérő értékeléshez igazodva – a történeti tényállás kiegészítése vagy megváltoztatása. Így pl., ha a vád szerint a cselekmény sikkasztás, a bíróság azonban hűtlen kezelésnek minősíti, nem az elkövetési érték, hanem a vagyoni hátrány nagyságát kell bizonyítani és megállapítani. g) A vádló utóbb kiterjesztheti a vádat a történeti tényállásban leírt, de vád tárgyává nem tett cselekményre, a bíróság azonban nem hívhatja fel a figyelmét erre a lehetőségre. Ugyanis ezzel vádlói funkciót gyakorolna. h) Ha a bizonyítási eljárás eredményeképpen a vád szerinti cselekmény minősített (illetve súlyosabban minősülő) esete megállapításának lehet helye, akkor a bíróság – a tett-azonosság körében maradva és értelemszerűen a hatásköri szabályok betartásával – a (súlyosabb) minősítő körülményre kiterjedően is elbírálhatja a terhelt cselekményét, az ügyész vádmódosítása hiányában is. 4. A vádemelés alakszerűségeit a Be. meghatározza. Az ügyész általában vádirattal, bíróság elé állítás esetén egyszerűbb formában emel vádat [Be. 217. § (3) bek., 518. § (1) bek.]. A magánvádas eljárás feljelentéssel indul meg [Be. 497. § (1) bek.], esetleg ismeretlen elkövetővel szemben. Az ugyancsak meghatározott személlyel szemben emelendő magánvádnak a feljelentésből hiányzó tartalmi ismérveit szükség esetén nyomozás útján (Be. 499. §), illetve személyes meghallgatáson (Be. 501. §) lehet és kell tisztázni. A pótmagánvádló vádindítvánnyal emel vádat [Be. 230. § (1) bek.]. A vádindítvány alakszerűségeiről a Be. 230. §-ának (2) bekezdése rendelkezik. Ha az ügyész megsérti a vádemelés törvényes alakszerűségeit, de a törvényes vád minimális követelményei teljesülnek, a bíróság felhívja őt a hiányosságok pótlására. Ha ez nem vezet eredményre, megszünteti az eljárást [Be. 267. § (1) bek. k) pont]. Értelemszerűen ugyanígy jár el, ha magánvádló képviseli a vádat. A pótmagánvádló vádindítványát a bíróság a Be. 231. §-ának (2) bekezdésében felsorolt esetekben elutasítja. Ha az elutasítás a (2) bekezdés b) vagy c) pontján alapul, a pótmagánvádló a vádindítványt a törvényben meghatározott határidőn belül ismételten benyújthatja. II. A törvényes vád és a vádirat törvényi kelléke hiányának eljárásjogi következménye 1. a) A tárgyalás előkészítése során a bíróság vizsgálja, hogy a vád törvényes-e, illetve a vádirat megfelel-e a törvényes előírásoknak. Ha a vád nem törvényes, vagy kellékhiányos, és utóbbi esetben az ügyész nem teljesíti hiánypótlási kötelezettségét, a bíróság megszünteti az eljárást [Be. 267. § (1) bek. j) vagy k) pont]. Ezekben a kérdésekben a bíróság a tárgyalás előkészítésének befejezése után is határozhat [Be. 275. (1) bek.]. Az eljárás tárgyalási szakaszában azonban a Be. 267. §-a (1) bekezdésének k) pontja alapján tárgyaláson kívül is megszüntetheti az eljárást [Be. 309. § (1) bek.], törvényes vád hiányában viszont erről már csak a tárgyaláson határozhat [Be. 332. § (1) bek. d) pont]. A pótmagánvádló vádindítványát a bíróság a törvényes vád hiánya vagy az előírt alakszerűségek megsértése miatt a tárgyalás előkészítése során vagy – ha a pótmagánvádló az ügyészi vádelejtés után veszi át a vádat – a tárgyaláson utasítja el [Be. 231. § (2) bek. d) pont, illetve 312. § (5) bek.]. b) Ha a bíróság a törvényes vád hiánya vagy a vád kellékhiányossága miatt a tárgyalás előkészítése során, illetve a tárgyaláson megszünteti az eljárást (elutasítja a pótmagánvádló vádindítványát), az eljárást megszüntető végzés ellen az általános szabályok nem zárják ki a fellebbezést.

- 266 -

A vádló, a vádlott és a védő jogainak törvényi szabályozásából azonban az következik, hogy az eljárás megszüntetése (a vádindítvány elutasítása) miatt csak az jelenthet be fellebbezést, aki a vádat képviselte: az ügyész, a magánvádló vagy a pótmagánvádló. A Be. kizárja, hogy a vádlott vagy a védő a vádlott terhére jelentsen be fellebbezést. Az eljárás folytatása érdekében bejelentett fellebbezés pedig nyilvánvalóan a vádlott terhére szól, mert a további eljárás a vádlott bűnösségének megállapítását is eredményezheti. A törvény nem teszi lehetővé, hogy a vádlott vagy a védő fellebbezésével törvényes vád hiányában, illetve a vád kellékhiányai ellenére „kikényszerítse” az érdemi döntést. Mindezek alapján a megszüntető végzés ellen bejelentett vádlotti vagy védői fellebbezés a törvényben kizárt, ezért azt már az elsőfokú bíróságnak el kell utasítania [Be. 341. § (1) bek.]. Ha ez elmarad, a fellebbezés elutasítása a másodfokú bíróság feladata. Ha vádló fellebbezése annak megállapítására irányul, hogy a bíróság tévesen szüntette meg az eljárást a törvényes vád hiánya vagy a vádemelés formájára előírt alakszerűségek megsértése miatt, a fellebbezés elbírálása során nem vehető figyelembe, ha a vádló utólag, a fellebbezésben vagy a másodfokú eljárásban pótolja az eljárás megszüntetésére okot adó hiányosságokat. c) A másodfokú eljárásban nem tekinthető az eljárás folytatására lényeges hatást gyakorló eljárási szabálysértésnek az, hogy az elsőfokú bíróság nem szüntette meg az eljárást a 267. § (1) bekezdésének k) pontja alapján, jóllehet ennek feltételei fennálltak. Ebben az esetben a másodfokú bíróságnak a vád alakszerűségeinek hiánya ellenére meghozott elsőfokú ítéletet kell felülbírálnia. Minthogy a bíróság nem jogosult a vád funkcióinak gyakorlására, a felülbírálat során nem értékelhető eljárási szabálysértésként vagy megalapozatlansági okként, hogy az elsőfokú bíróság nem szerzett be a vádat alátámasztó olyan bizonyítási eszközt, amelynek a beszerzésére az ügyész nem tett indítványt. 2. A Be. 6. § (1) bekezdése alapján a bíróságnak a Be.-ben megállapított feltételek esetén kötelessége az eljárás lefolytatása. A vád törvényessége, illetve a törvényes kellékekkel rendelkező vád a bírósági eljárás lefolytatásának feltétele, hiánya pedig a bírósági eljárás lefolytatásának akadálya. Ehhez képest rendelkezik a Be. az eljárás kötelező megszüntetéséről, azaz arról, hogy a bíróság nem köteles az eljárást lefolytatni [Be. 267. § (1) bek. j) és k) pont, illetve 332. § (1) bek. d) pont]. A vád Be. 2. §-ának (2) bekezdése szerinti, illetve a vádirat 217. §-ának (3) bekezdése szerinti (nem pótolt) hiányossága, mint a büntetőeljárás akadálya ugyan kifejezetten nem szerepel a Be. 6. §-ában felsoroltak között, azonban jogi természetük nyilvánvalóan azokkal egyező. 3. Ha a vád – a Be. 2. §-ának (2) bekezdése, illetve az I. pont alatt kifejtettek értelmében – nem törvényes, akkor a bíróságnak nincs lehetősége a hiányosságok (felhívásra, vagy hivatalból történő) pótlására, hanem az eljárást meg kell szüntetnie [Be. 267. § (1) bek. j) pont, illetve 332. § (1) bek. d) pont]. Ha a vád törvényes, azonban a vádirat a Be. 217. §-a (3) bekezdésének a), illetve c)–j) pontja szerinti valamely (az adott ügy elbírálása szempontjából jelentőséggel bíró) kelléket nem tartalmazza, akkor a bíróságnak először a Be. 268. §-ának (1) bekezdése értelmében hivatalból intézkednie kell. Ehhez képest az ügyész bíróság általi megkeresése a vádirat (kellék)hiányosságainak pótlása végett valójában nem lehetőség, hanem törvényi előírás. Ha az ügyész a bíróság megkeresésében foglaltaknak nem tett eleget, akkor a bíróságnak az eljárást meg kell szüntetnie [Be. 267. § (1) bek. k) pont]. 4. a) A Be. 257. §-ának (1) bekezdése alapján a bíróságnak az ügydöntő határozatban a vádról határoznia kell. Kétségtelen, hogy a vád törvényessége, illetve törvényi kellékének hiánya miatt az eljárás megszüntetésével a bíróság a vádról határoz. Következésképpen e határozat ügydöntő határozat. b) E határozat jogi természetét tekintve azonban különbözik a más okból hozott megszüntető határozattól. Ez esetben ugyanis a bíróság nyilvánvalóan csupán a vád – bírósági eljárásra való – alkalmasságát (eljárásjogi feltételeinek meglétét), nem pedig a vádban foglaltak büntetőjogi felelősséget megalapozó, anyagi jogi feltételeit vizsgálja, illetve bírálja el. A bűncselekmény hiányának megállapítása feltételezi a vád törvényességét. A bíróság csak olyan vád alapján vizsgálhatja érdemben a büntetőjogi felelősséget, amely megfelel az eljárásjog által támasztott követelményeknek. Ezért, ha a vádban a cselekmény nem pontosan körülírt, emiatt anyagi jogi következtetés levonására alkalmatlan, a büntetőeljárást nem bűncselekmény hiányára alapozottan, hanem törvényes vád hiánya okából kell megszüntetni. Ugyanígy, minthogy az ismeretlen személlyel szemben emelt vád nem törvényes, az eljárást a törvényes vád hiánya okából kell megszüntetni akkor is, ha a vádban leírt cselekmény nem bűncselekmény. Az előzőekben kifejtettekből az is következik, hogy a vád eljárásjogi alkalmatlansága, mint a büntetőeljárás akadálya nem jelenti egyben az adott személy büntetőjogi felelősségre vonásának elháríthatatlan akadályát. Következésképpen a vád törvényességének, illetve törvényi kellékének hiánya miatt történt megszüntetés, bár ügydöntő határozat, valójában azonban a büntetőjogi felelősség tekintetében anyagi jogerőhatással nem rendelkezik. Ez ugyanis csak a kimerített váddal, az elbírált cselekmény tekintetében valósulhat meg. A bíróság pedig csak az eljárás akadálya miatt nem döntött a büntetőjogi igényről, vagyis nem bírálta el érdemben a vád tárgyává tett cselekményt. A vád törvényessége, illetve törvényi kellékének hiánya miatt hozott megszüntető határozat esetében a megváltoztathatatlanság, mint jogerőhatás csak az adott, eljárásjogi szempontból alkalmatlan vád következményei tekintetében áll fenn, ami nem más, mint az eljárás akadálya. Ehhez képest, ha a megszüntető végzés jogerőre emelkedik – nyilvánvalóan elévülési időn belül –, akkor nincs törvényes akadálya annak, hogy a vádló az általa korábban vád tárgyává tett cselekmény miatt a terhelttel szemben ismét vádat emeljen. A bíróság az ismételt vádat – értelemszerűen annak eljárásjogi alkalmassága esetén – jogosult és köteles érdemben elbírálni, és ugyanazon cselekmény miatt más személlyel szemben is indulhat eljárás.

- 267 -

c) A törvényes vád hiányában, illetve a vád valamely törvényi kellékének hiánya miatt hozott jogerős megszüntető határozat ellen a Be. 416. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján felülvizsgálatának nincs helye, mert az eljárás megszüntetése a büntető anyagi jog szabályaival nincs összefüggésben. Törvényes vád hiányában ugyanis nem kerülhet sor a büntető anyagi jog normáinak az alkalmazására, a büntetőjogi felelősség kérdésében való állásfoglalásra. A Be, 416. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján – figyelemmel a Be. 373. §-a (1) bekezdése I. pontjának c) alpontjára – ugyancsak nincs helye felülvizsgálatnak, mert a bíróság nem járt el törvényes vád hiányában. A Be. 416. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján viszont – figyelemmel a Be. 373. §-a (1) bekezdése II. pontjának e) alpontjára – felülvizsgálatnak helye van (értelemszerűen a Be. 418. §-ának (1) bekezdése által szabott határidőben), ha a bíróság törvénysértően állapította meg a törvényes vád hiányát, mint eljárásjogi akadályt és emiatt szüntette meg az eljárást. Ha a Kúria ezt az eljárási szabálysértést megállapítja, a megtámadott megszüntető végzést hatályon kívül helyezi, és új eljárást rendel el, amelyben a vádat érdemben el kell bírálni [Be. 428. § (1) bek.]. Ez esetben a megismételt eljárást nyilvánvalóan az eredeti vád alapján kell lefolytatni. Következésképpen, ha a vád törvényessége, illetve törvényi kellékének hiánya miatt hozott jogerős megszüntető határozat esetében, illetve ellenére az ügyész ragaszkodik az eredeti vádhoz, akkor ezen igényét csak felülvizsgálat útján tudja érvényesíteni; egyébként pedig – elévülési időn belül – ismételten vádat nyújthat be. III. A vádlói és a bírósági feladatok elhatárolása 1. a) A vád bizonyítása a vádlót terheli [Be. 4. § (1) bek.], és az eljárási feladatok megoszlásának elvéből is az következik, hogy a vád megalapozása a vádló és nem a bíróság feladata. Az ügyész a vádiratban indítványt tesz arra, hogy a bíróság milyen bizonyítási eszközöket szerezzen be és vizsgáljon meg [Be. 217. § (3) bek. h) és i) pont]. A tárgyalás előkészítése során pedig a bíróság intézkedik aziránt, hogy az ügy elbírálásához szükséges bizonyítási eszközök rendelkezésre álljanak [Be. 268. § (1) bek.]. b) A Be. 75. §-a (1) bekezdésének alapelvi szintű rendelkezése szerint a bíróságnak a tényállás alapos és hiánytalan tisztázására kell törekednie, hogy ennek eredményeként, a bizonyítékok szabad értékelése alapján [Be. 78. § (3) bek.], megalapozott (hiánytalan és helyes) tényállást állapítson meg. A bizonyítás kereteit és tárgyát azonban a vádelv behatárolja. 2. A Be. 75. §-ának (1) bekezdése értelmében a bíróság kötelessége ugyan hogy a bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására törekedjen, azonban, ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és megvizsgálására. Ez a rendelkezés – a korábbi szabályozáshoz képest – következetesebben elhatárolja a bíróság és a vádló feladatait, s egyértelműen az ügyész feladatává teszi, hogy gondoskodjon a vád megfelelő megalapozásáról. a) Az ügyész a bírósági eljárás menetében is előterjeszthet a vád alátámasztása érdekében bizonyítási indítványt, de azt a bíróság nem köteles teljesíteni. Az ügyész ugyanis közvetett módon bírósági funkciót gyakorolna, ha kötelező erejű indítványával meghatározhatná, hogy a bíróság milyen bizonyítást vegyen fel. A bíróságnak általában „hivatalból” is intézkednie kell a bizonyítási eszközök beszerzéséről, és a Be. 268. §-ának (1) bekezdése értelmében a vádirat hiányosságainak pótlása, a bizonyítási eszköz felkutatása, biztosítása vagy megvizsgálása érdekében, ha szükséges, az ügyészt megkeresheti. Ha az ügyész nem tesz eleget a megkeresésnek – ezáltal a vádirat kellékhiányát nem szünteti meg –, a bíróság a Be. 267. §-a (1) bekezdésének k) pontja alapján megszünteti az eljárást. b) Az eljárás adatai a vádat (esetleg) alátámasztó további bizonyítási eszközök létezésére utalhatnak. Ha ezek beszerzésére az ügyész nem tett indítványt, a bíróság erre nem is hívhatja fel, mert ezzel a felhívással, a Be. 1. §-át megsértve, vádlói funkciót gyakorolna. Ugyanakkor például a sértett indítványára, vagy hivatalból a bíróság elrendelheti eljárási cselekmények elvégzését, bizonyítás kiegészítését terhelő bizonyítékok vonatkozásában is (vö.: Be. 285. §, 268. §, 305. §). A Be. 75. §-ának (1) bekezdése tehát nem azt jelenti, hogy a bíróság a vádló indítványa hiányában terhelő bizonyítékot nem szerezhet be, illetve nem vizsgálhat meg, hanem csupán azt, hogy erre nem köteles. Ebből pedig az fakad, hogy erre nem is kötelezhető, tőle nem számon kérhető. c) Eszerint kell eljárni a tárgyalás előkészítése után is. A bíróság az ügyészt a bizonyítási eljárás adataira figyelemmel sem hívhatja fel a vádat alátámasztó bizonyítási indítvány előterjesztésére, de hivatalból elrendelheti bármilyen bizonyítási eszköz beszerzését, ha ez a hiánytalan és helyes tényállás megállapítása érdekében szükséges. (A kifejtettek, értelemszerű eltérésekkel, akkor is irányadók, ha magánvádló vagy pótmagánvádló képviseli a vádat.) B. A harmadfokú eljárással kapcsolatos rendelkezések értelmezése I. A harmadfokú eljárást érintő másodfokú bírósági feladatok

- 268 -

A másodfokú eljárás befejező, az ügydöntő határozat kihirdetése utáni szakaszát a XIV. Fejezet csak hézagosan szabályozza, ezért számos esetben az elsőfokú eljárás szabályait kell „értelemszerűen” alkalmazni. 1. A fellebbezés bejelentése a) A Be. 367/A. §-ának (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetését követően a jelen levő fellebbezésre jogosultaknak [Be. 367/A. § (1) bek.] szóban és nyomban be kell jelenteniük, hogy fellebbeznek-e vagy sem. A törvény – eltérően a Be. 325. §-ának (1) bekezdésétől – nem biztosít 3 napi határidőt a jelen levő fellebbezésre jogosultak számára. A Be. 367/A. §-ának (4) bekezdése alapján az ügyésznek és a védőnek írásban is indokolnia kell a (másod)fellebbezését, melyet a másodfokú bírósághoz kell előterjeszteni. A Be. 386. §-ának (2) bekezdése alapján a (másod)fellebbezésben bizonyítást indítványozni, új tényt állítani vagy új bizonyítékra hivatkozni nem lehet. b) A másodfokú ügydöntő határozat kihirdetésekor jelen nem lévő fellebbezésre jogosultakkal a határozatot kézbesítés útján kell közölni [vö.: Be. 262. § (2) bek.], s fellebbezésüket a határozat szabályszerű kézbesítésétől [vö.: Be. 70. § (4) bek.] számított 8 napon belül írásban jelenthetik be a másodfokú bíróságnál [Be. 367/A. § (3) bek.]. A 8 napos fellebbezési határidő elmulasztása esetén igazolásnak van helye (Be. 65. §), miután azt a Be. 367/A. §-ának (3) bekezdése nem zárja ki. 2. A harmadfokú eljárás lehetőségének vizsgálata a) A másodfokú bíróságnak körültekintően kell vizsgálnia, hogy a harmadfokú eljárás törvényes feltételei fennállnak-e, s ha nem, haladéktalanul meg kell állapítania, hogy a másodfokú ügydöntő határozat jogerőre emelkedett [vö.: Be. 588. § (3) bek. a)– c) pont]. Ehhez képest az ügydöntő határozat kihirdetése után vizsgálni kell, hogy az ellene a tárgyaláson (vagy nyilvános ülésen) bejelentett fellebbezés joghatályos-e, és arra jogosulttól származik-e. A törvényben kizárt vagy arra nem jogosulttól származó fellebbezést nyomban, már a tárgyaláson végzéssel el kell utasítani [Be. 369. § (2) bek.]. Törvényben kizárt a (másod)fellebbezés, ha a harmadfokú eljárásra a Be. 386–387., illetve 397. §-a értelmében nincs törvényi lehetőség. [Lásd: a (másod)fellebbezés joghatályosságát illetően a B/II. pont alatti jogértelmezést.] Törvényben kizárt a fellebbezés, ha iránya ellentétes a Be. 367/A. §-a (2) bekezdésének rendelkezéseivel (pl.: a pótmagánvádló vagy a magánvádló a vádlott javára, a vádlott a saját terhére jelent be fellebbezést). Arra nem jogosulttól származik a fellebbezés, ha olyan személy jelenti be, akinek a Be. 367/A. §-ának rendelkezései szerint nincs fellebbezési joga. b) A Be. 345. §-ára figyelemmel a Be. 341. §-a (1) bekezdésének második mondata a másodfokú eljárásban is irányadó. Eszerint a törvényben kizárt vagy az arra nem jogosulttól származó fellebbezést elutasító végzés ellen további jogorvoslatnak nincs helye. Az ilyen jogorvoslat elbírálását a másodfokú bíróság mellőzi, és erről a tanács elnöke a jelen levő fellebbezőt szóban tájékoztatja. c) A Be. 588. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján a másodfokú bíróság ítélete azon a napon emelkedik jogerőre, amelyen azt meghozták, feltéve, hogy ellene a törvény a fellebbezést kizárja. Ha a kihirdetett ügydöntő határozat rendelkező részéből megállapítható, hogy az (másod)fellebbezéssel nem támadható, a tanács elnökének meg kell állapítania, hogy a határozat jogerőre emelkedett, és (tartalmától függően) végrehajtható. Értelemszerűen nem akadályozza a határozat jogerőre emelkedését a határozat kihirdetése után a törvényben kizárt vagy arra nem jogosulttól származó fellebbezést elutasító végzés ellen bejelentett fellebbezés, amelynek elbírálását a másodfokú bíróság mellőzi. Az ilyen fellebbezés folytán a tanács elnökének nem kell felterjesztenie az iratokat a harmadfokú bírósághoz. 3. A határozat kézbesítése esetén alkalmazandó szabályok a) A másodfokú bíróság ügydöntő határozatát a Be. 367. §-ában felsoroltaknak kézbesíteni kell, akár van helye fellebbezésnek a határozat ellen a harmadfokú bírósághoz, akár nincs. Ha a határozat joghatályos fellebbezéssel nem támadható, illetve a (másod)fellebbezés nem joghatályos, törvényben kizárt, vagy nem jogosulttól származik, akkor a tanács elnöke megállapítja, hogy a határozat jogerőre emelkedett, és megteszi az ezzel kapcsolatban szükséges intézkedéseket [vö.: Be. 369. § (1) bek.]. b) Ha a határozat kézbesítése után, írásban bejelentett (másod)fellebbezés törvényben kizárt vagy arra nem jogosulttól származik, azt a másodfokú bíróság tanácsülésen utasítja el. c) Ha a másodfokú ügydöntő határozat elleni joghatályos fellebbezés lehetőségét a törvény nem zárja ki, a másodfokú tanács elnöke jogerősítés nélkül kézbesíti a határozatot. Ebben az esetben a határozat azon a napon emelkedik jogerőre, amelyen (a szabályszerű kézbesítéstől számítva) a fellebbezésre nyitva álló határidő fellebbezés bejelentése nélkül eltelt [Be. 588. § (3) bek. c) pont]. d) Ha a törvényes határidőn belül a határozat ellen fellebbezést jelentettek be, a tanács elnöke felterjeszti az iratokat a harmadfokú bírósághoz [369. § (3) bek.].

- 269 -

Az elkésett fellebbezést a másodfokú bíróság tanácsülésen, végzéssel elutasítja. A végzés ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz. A jogorvoslat elbírálásának mellőzését a törvény ebben az esetben nem teszi lehetővé [vö.: Be. 341. § (1) bek.]. II. A harmadfokú bírósági eljárás 1. A harmadfokú eljárás lehetősége (Be. 386. §). a) A Be. 386. §-ának (1) bekezdése alapján (másod)fellebbezésnek akkor van helye, ha a másodfokú bíróság az első fokon – felmentett vádlott bűnösségét megállapítja, vagy kényszergyógykezelését elrendeli; – megszüntetett eljárás esetén a vádlott bűnösségét megállapítja; – elítélt vádlottat felmenti, vagy vele szemben az eljárást megszünteti; – olyan cselekmény miatt állapítja meg a vádlott bűnösségét, amelyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett, és a másodfokú bíróság döntése a büntetőjog szabályait sérti. Következésképpen nincs helye másodfellebbezésnek, ha a másodfokú bíróság az első fokon – felmentett vádlott esetében az eljárást megszünteti; – megszüntetett eljárás esetén a vádlottat felmenti. Utóbbi két esetben ugyanis az első- és a másodfokú bíróság egyaránt – bár eltérő okból – nem állapította meg a vádlott bűnösségét. A Be. 386. §-a (1) bekezdésének értelmében nincs helye (másod)fellebbezésnek a másodfokú bíróság nem ügydöntő határozatával (így a hatályon kívül helyező és új eljárásra utasító) határozatával szemben. A harmadfokú eljárás lehetőségét lényegileg a másodfokú bíróság határozatának a bűnösség körében eltérő rendelkezése teremti meg. Értelemszerűen nincs helye harmadfokú eljárásnak, ha a vád tárgyává tett tények teljes körű értékelése mellett az elsőfokú bíróság ítéletének felmentő rendelkezése minősítésbeli tévedésen alapszik – pl. az alaki halmazat látszólagosságát megállapítva a cselekmény egységes minősítése helyett felment –, a másodfokú bíróság pedig – valóságos alaki halmazat megállapítását látva szükségesnek – a cselekmény törvényes minősítése helyett bűnösséget állapít meg abban a körben, amelyben az elsőfokú bíróság felmentő rendelkezést hozott. b) A Be. 386. §-ának (1) bekezdése értelmében harmadfokú eljárásnak akkor van helye, ha a másodfokú bíróság ügydöntő határozatának (eltérő) rendelkezése a büntető anyagi jog szabályát sérti. Ez azonban nyilvánvalóan nem a (másod)fellebbezés joghatályosságának, hanem már érdemi elbírálásának (alaposságának) kérdése, illetve feltétele. c) A Be. 387. §-ának (3) bekezdése arra az esetre vonatkozik, ha – az elsőfokú bíróság a vádlottat (kóros elmeállapot miatt) felmenti, de kényszergyógykezelését nem rendeli el, a másodfokú bíróság pedig (a felmentés helybenhagyása mellett) elrendeli a vádlott kényszergyógykezelését, vagy – az első fokon elítélt vádlottat a másodfokú bíróság (kóros elmeállapot miatt) felmenti és kényszergyógykezelését akár elrendeli, akár nem rendeli el. Ilyenkor – a Be. 386. §-a (1) bekezdésének a) és c) pontja értelmében – helye van másodfellebbezésnek, miután az ítéleti rendelkezés eltérő. Ugyanakkor nincs helye másodfellebbezésnek, ha az elsőfokú bíróság a vádlottat (kóros elmeállapot miatt) felmenti és kényszergyógykezelését elrendeli, a másodfokú bíróság pedig a kényszergyógykezelés elrendelését mellőzi, miután ilyenkor az ítéleti rendelkezés nem eltérő. S értelemszerűen akkor sincs helye másodfellebbezésnek, ha az elsőfokú bíróság a vádlottat (kóros elmeállapota miatt) felmenti és kényszergyógykezelését elrendeli, a másodfokú bíróság pedig a vádlottat más okból menti fel. d) A Be. 332. §-ának (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy a bíróság az eljárást megszünteti az olyan bűncselekmény miatt, amelynek a vád tárgyává tett jelentősebb súlyú bűncselekmény miatt a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége. A (3) bekezdés szerint pedig a bíróság a (2) bekezdésben meghatározott ok észlelésekor az eljárást nyomban megszünteti. Ebből az okból tehát sor kerülhet az eljárás megszüntetésére a bizonyítás mellőzésével összefüggésben (Be. 306. §) a tárgyalás folyamán hozott végzésben vagy az ügy elbírálását lezáró ítéletben, de akár már a tárgyalás előkészítése során is (Be. 267. § (1) bek. g) pontja). Miután az eljárás megszüntetéséről rendelkező határozat ellen minden esetben rendes jogorvoslatnak van helye, a másodfokú eljárásban – a megfelelő eljárásjogi feltételek mellett – sor kerülhet a vádlott bűnösségének kimondására abban a bűncselekményben is, amely miatt az előbbi okból az elsőfokú bíróság ítélete az eljárást megszüntette. A Be. 345. §-ára tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatva, alkalmazhatja a Be. 332. § (2) bekezdése szerinti rendelkezést azzal a cselekménnyel kapcsolatban is, amelyre nézve az elsőfokú bíróság ítélete bűnösséget állapított meg. A Be. 386. § (1) bekezdés a) pontja az eljárás megszüntetésének eseteit nem differenciálja. E törvényhely alkalmazása szempontjából, a vádelejtés miatti megszüntetés [332. § (1) bek. e) pontja] nyilvánvaló kivételével, mindazokat az eseteket ide kell érteni, amelyeket a Be. 332. §-ának (1) bekezdése, illetőleg (2) bekezdése tartalmaz. Kétségtelen, a Be. 386. §-ának (1) bekezdésének „a büntetőjog szabályainak megsértésével” kitételéből következően a másodfellebbezés feltétele azt is, hogy az a) és c) pontban meghatározott okok a másodfokú bíróság jogszabálysértő döntésével kapcsolódjanak össze. A Büntető Kollégium korábbi jogértelmezései akként foglaltak állást, hogy „a büntetőjog szabályai” alatt a büntető anyagi jogot kell érteni. A vád tárgyává tett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett, a felelősségre vonás szempontjából

- 270 -

jelentéktelennek ítélt bűncselekmény miatt az eljárás megszüntetésére ugyan a büntetőeljárási törvény ad lehetőséget, de a perrendi szabályozás a döntés tartalmát tényleges anyagi jogi természetétől nem fosztja meg. A büntetőjogi felelősségre vonás (a bűnösség kimondása, vagy annak mellőzése) mindenképpen feltételezik a Btk. Általános Része III–VI. Fejezeteiben foglalt anyagi jogi rendelkezések (bűncselekmény, szándékosság, gondatlanság, kísérlet, előkészület, elkövetők, büntethetőséget kizáró okok, stb.) alkalmazását és az ezen alapuló bírói mérlegelést. A büntetéskiszabást vagy annak mellőzését eldönteni pedig a Btk. IX. Fejezet 79. §-ában meghatározott célok és 80. §-ában meghatározott elvek vizsgálatát jelenti. Az utóbbiak mind a büntető anyagi jog részei. A büntetőjogi felelősség tárgyában hozott döntés, valamely cselekmény súly szerinti értékelése, annak büntetést érdemlő természetének megítélése, tehát a büntetőjog szabályainak alkalmazásán alapul, amely lehet helyes vagy helytelen. Az e tárgyban történő döntés megfelelhet a büntetőjog szabályainak, de meg is sértheti azokat. Éppen ezért az ilyen döntés is osztozik mindazoknak a döntéseknek a jogi sorsában, amelyeket a Be. 386. §-ának (1) bekezdés a) vagy c) pontja megkíván, és amelyek a másodfellebbezés lehetőségét megnyithatják. A Be. 386. § (1) bekezdésének a) és c) pontja alkalmazásában „az eljárást megszüntette” fordulat tehát – eltérő törvényi szabályozás hiányában – magában foglalja az eljárás megszüntetésének a Be. 332. § (2) bekezdésében megállapított esetét is. Fellebbezésnek van helye ezért a másodfokú bíróság bűnösséget megállapító olyan rendelkezése ellen is, amely az elsőfokú bíróság e szakaszon alapuló eljárást megszüntető döntését változtatta meg, avagy – ellenkezőleg – az elsőfokú bíróság valamely bűnösséget kimondó rendelkezését e törvényhely alapján úgy változtatta meg, hogy az első fokon elítélt vádlottal szemben a büntetőeljárást valamely, a felelősségre vonás szempontjából jelentéktelennek ítélt cselekmény miatt megszüntette. Az eltérő rendelkezés sérelmezésének hiánya a fellebbezés joghatályosságát ebben az esetben sem érinti [BKv. 63.]. e) A járulékos kérdésekben történő eltérő döntés – Be. 387. §-ának (4) bekezdése szerint – ugyancsak nem teremt [a Be. 386. § (1) bekezdéséhez képest] önálló másodfellebbezésre lehetőséget. Csak akkor kerül sor e kérdések felülbírálatára, ha a Be. 386. §ának (1) bekezdése szerinti valamely okból joghatályos fellebbezéssel a másodfokú ítéletet megtámadták. Ha a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletnek kizárólag a járulékos kérdésekre vonatkozó részét bírálta felül, akkor határozata ellen nincs helye másodfellebbezésnek. 2. A (másod)fellebbezés joghatályossága a) Főszabályként a másodfokú bíróság ügydöntő határozata elleni (másod)fellebbezés akkor joghatályos, ha – az arra jogosult [Be. 367/A. § (1) bek.], – a számára biztosított irányban [Be. 367/A. § (2) bek.], illetve keretben [Be. 386. § (3) bek.] jelentette be, és a másodfokú rendelkezés alapján törvényi lehetőség nyílik harmadfokú eljárásra [Be. 386. § (1) bek.]. Célszerű e sorrendben vizsgálni a (másod)fellebbezés joghatályosságának kérdését, ami egy cselekményes ügyben gyakorlati problémát nem vet fel. b) Többcselekményes ügyben, csak azok egy részét illetően eltérő másodfokú rendelkezés esetében körültekintő vizsgálatot igényel, hogy a (másod)fellebbezés folytán helye van-e harmadfokú eljárásnak. A (másod)fellebbezés joghatályossága szempontjából közömbös, hogy nem sérelmezi az eltérő rendelkezést. A Be. helyes értelmében az ilyen (másod)fellebbezés az ügy harmadfokú eljárásra kerülését, illetve érdemi elbírálását nem akadályozza. Ha ugyanis a másodfokú bíróság ügydöntő határozata – valamely bűncselekmény kapcsán – a Be. 386. §-ának (1) bekezdése szerinti eltérő rendelkezést tartalmaz, akkor a harmadfokú eljárást a törvény (a fellebbezés tartalmától függetlenül) lehetővé teszi. Nyilvánvalóan nincs helye harmadfokú eljárásnak, ha a másodfokú bíróság ügydöntő határozata nem tartalmaz – a Be. 386. §ának (1) bekezdésében meghatározott – eltérő rendelkezést. 3. A felülbírálat terjedelme (Be. 387. §, 397. §) a) A Be. 387. §-ának (2) bekezdése alapján, ha a másodfokú bíróság ügydöntő határozata több bűncselekményről rendelkezett, akkor a fellebbezés folytán a harmadfokú bíróság – főszabályként – a határozat minden rendelkezését felülbírálja. Ennek értelmében a harmadfokú bíróság a vádlott valamennyi [nem csupán az eltérő – a Be. 386. §-ának (1) bekezdése szerinti – rendelkezéssel érintett] bűncselekményére vonatkozó másodfokú rendelkezést felülbírálja. Ennek megfelelően, ha a másodfokú bíróság – az elsőfokú bíróság határozatához képest – több bűncselekmény tekintetében felmentő rendelkezést hoz, de ezek közül az ügyész csupán egy miatt jelent be fellebbezést, a harmadfokú eljárás felülbírálati kereteire nem a Be. 348. §-a, hanem a Be. 387. §-a vonatkozik, ami szerint a harmadfokú eljárásban a bíróság a 387. § alapján jár el, és a másodfokú ítéletnek valamennyi bűncselekményre vonatkozó rendelkezését felül kell bírálni, így azokat a felmentéseket is, amelyeket az ügyész fellebbezése nem érintett. A Be. 385. §-a szerint ugyanis a harmadfokú eljárásra a Be. XV. Fejezetében adott, az előző fejezethez képest eltérő szabályozás kizárja a másodfokú eljárásra vonatkozó törvényhelyek alkalmazását. A másodfellebbezéssel nem támadott ez utóbbi felmentő rendelkezések felülbírálata azonban csak a Be. 397. §-ában felhívott súlyosítási tilalom korlátai között érvényesülhet, tehát e felmentő rendelkezések a terhelt terhére nem változtathatók meg. b) Kivételt képez a teljes körű felülbírálati kötelesség alól a másodfokú határozatnak az elsőfokú bíróság ítéletének felmentő, vagy eljárást megszüntető rendelkezését helybenhagyó része, melynek harmadfokú felülbírálata törvényben kizárt. Ilyenkor ugyanis az első- és másodfokú bíróság (az adott bűncselekmény vonatkozásában) egyaránt nem állapította meg a vádlott bűnösségét. c) Következésképpen, ha a másodfokú bíróság ítélete a vádlott több bűncselekményéről rendelkezett, akkor a harmadfokú felülbírálat a másodfokú ítélet – másodfellebbezésre okot adó rendelkezésén kívüli – olyan rendelkezésére terjed ki, amely a vádlott bűnösségét (valamely bűncselekmény miatt) megállapítja.

- 271 -

Ennek értelmében nem terjed ki a harmadfokú felülbírálat a másodfokú bíróság azon rendelkezésére, amellyel az elsőfokú bíróság felmentő rendelkezését hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette. d) Ha a másodfokú bíróság ítélete több vádlottról rendelkezett, akkor a fellebbezéssel nem érintett vádlottat illetően a Be. 349. §-ának (2) bekezdésében foglaltak – figyelemmel a Be. 385. §-ára, illetve a Be. 392. §-a (1) bekezdésének c) pontjára – a harmadfokú eljárásban is irányadóak. e) A Be. 386. §-a (1) és 387. §-a (2) bekezdésének összevetéséből az következik, hogy többcselekményes ügyben, csak azok egy részét érintő joghatályos (másod)fellebbezés alaptalansága nem akadálya a másodfokú határozat minden rendelkezése harmadfokú felülbírálatának és (esetleges) megváltoztatásának. Ennek értelmében, ha a másodfokú ítéleti rendelkezések – Be. 387. §-ának (2) bekezdésén alapuló – felülbírálata eredményeként azok megváltoztatásáról, hatályon kívül helyezéséről kell határozni, akkor a harmadfokú bíróság nem a Be. 397. §-a, hanem a 398. §, illetve a 399. §-a alkalmazásával jár el. 4. Kötöttség a felülbírált ítélet tényállásához (Be. 388. §) A Be. 386. §-ának (3) bekezdése szerint a másodfokú ítélet ellen bejelentett fellebbezésben bizonyítást indítványozni, új tényt állítani, vagy új bizonyítékra hivatkozni nem lehet. Ugyanakkor célszerűségi szempontból nem kifogásolható a vádlott személyi körülményeinek lényeges megváltozására vonatkozó iratok ismertetése és figyelembevétele a nyilvános ülésen. 5. A harmadfokú bíróság tanácsülése (Be. 392. §, illetve 399. §) a) A harmadfokú bíróság (tanácsülésen) a Be. 392. §-a (1) bekezdésének b) és e) pontja alapján is határozhat az eljárás megszüntetéséről. E rendelkezéseknek a Be. 332. §-ával, a Be. 398. §-ának (1), valamint 399. §-ának (1) bekezdésével való összevetéséből az következik, hogy a harmadfokú bíróság – a Be. 332. §-a (1) bekezdésének e)–g) pontja, illetve a 332. § (2) bekezdése szerinti okok esetén – a Be. 392. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint és a Be. 398. §-a alapján – a másodfokú ítélet megváltoztatásával szünteti meg az eljárást; – a Be. 373. §-a (1) bekezdésének I. pontja szerinti [a Be. 332. §-a (1) bekezdésének a)–d) pontjával egyező] okok esetén pedig – a Be. 392. §-a (1) bekezdésének e) pontja szerint és a Be. 399. §-ának (1) bekezdése alapján – a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezése mellett szünteti meg az eljárást. b) A kifejtettek értelemszerűen irányadók a másodfokú bíróságra vonatkozó rendelkezések tekintetében is [vö.: Be. 360. § (1) bek.]. 6. A harmadfokú bíróság nyilvános ülése (Be. 393–394. §) a) A Be. 393. §-ának (1) bekezdése alapján a harmadfokú bíróság nyilvános ülésére a másodfokú bíróság nyilvános ülésére vonatkozó rendelkezéseket (vö.: Be. 361–362. §) kell értelemszerűen alkalmazni. A Be. 393. §-ának (3) bekezdése alapján [a Be. 361. §-ának (3) bekezdésével egyezően] nyilvános ülésre a vádlottat idézni – fogva léte esetén előállítása iránt intézkedni – kell. b) Ugyanakkor a harmadfokú bíróság nyilvános ülése kapcsán a Be.-nek nincs a 362. § (3) bekezdése szerinti (illetve attól eltérő) rendelkezése; a 394. § (2) bekezdése pedig a másodfokú bíróság tárgyalására vonatkozó szabállyal [365. § (1) bek.] egyezően rendelkezik. Ehhez képest értelmezést igényel, hogy a vádlott – harmadfokú bíróság nyilvános ülésére történt – idézésének szabályszerűsége feltétele-e a nyilvános ülés megtartásának. c) A Be. 393. §-ának (1), 362. §-ának (3) bekezdése és 394. §-a – a Be. 385. §-ára figyelemmel való – összevetéséből egyrészt az következik, hogy a vádlott (harmadfokú bíróság nyilvános ülésére történt) idézésének szabályszerűsége a nyilvános ülés megtartásának előfeltétele [vö.: Be. 69. § (7) bek., 70. §]. d) A Be. 394. §-ának (2) bekezdése esetében az idézés szabályszerűségétől függetlenül joghatályos a vádlott olyan lemondó nyilatkozata is, melyből egyértelműen kiderül, hogy a nyilvános ülésről (tényéről és időpontjáról) pontos tudomása van. Ilyenkor – miután a Be. 394. §-ának (3) bekezdése a nyilvános ülés elmulasztása miatt az igazolás lehetőségét kizárja – a Be. 70/A. §-ának rendelkezései nem alkalmazhatók. Ez esetben ugyanis a vádlott ilyen nyilatkozata – egyfelől (értelemszerűen) azt jelenti, hogy a vádlott birtokában volt az idézésben foglalt ismereteknek; – másfelől (egyben) nem más, mint a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem jogáról való lemondás (Be. 70/A. §). e) Az ismeretlen, vagy (külföldön, a magyar joghatóság számára) elérhetetlen helyen tartózkodó vádlott esetében – a Be. 529. §ának (5), illetve 532. §-ának (4) bekezdése értelmében – a harmadfokú eljárásban is át lehet térni a Be. XXV. Fejezete szerinti eljárásra. 7. A harmadfokú bíróság határozatai (Be. 396. §) A Be. 396. §-ának (2) bekezdése szerint a harmadfokú bíróság csak a másodfokú ítélet megváltoztatása esetén hoz ítéletet, egyébként végzéssel határoz. A Be. 330. §-ának (1), illetve a 331. §-ának (1) bekezdése azonban – figyelemmel a Be. 385. és 345. §-ára – a harmadfokú eljárásban is irányadó. Ehhez képest a harmadfokú bíróság akkor is ítéletet hoz, ha nem ítéletet, hanem az eljárást megszüntető másodfokú végzést változtatja meg, és a vádlott bűnösségét megállapítja, vagy a vádlottat felmenti. 8. A másodfokú bíróság ítéletének helybenhagyása és megváltoztatása [Be. 397. §, 398. § (3) bek.] [A Be. 397. §-ának további értelmezését lásd a kollégiumi vélemény B/II/3/e) pontja alatt.]

- 272 -

a) A Be. 397. §-ának a súlyosítási tilalom akadályára vonatkozó fordulata kizárólag arra az esetre vonatkozik, ha a vádló (ügyész, pótmagánvádló, magánvádló) – az elsőfokú (bűnösséget megállapító) határozat ellen a vádlott terhére nem – majd a másodfokú bíróság felmentő ítélete vagy eljárást megszüntető határozata ellen – a bűnösség megállapítása végett – ő fellebbez, – és ezen (másod)fellebbezés nem alapos. b) A kollégiumi vélemény B/II/3/e) pontjában kifejtettek értelmében az ilyen (másod)fellebbezés alaptalansága sem akadálya a másodfokú határozat minden rendelkezése felülbírálatának, értelemszerűen a Be. 387. § szerinti terjedelem kereteinek betartásával. Arról van ugyanis szó, hogy a Be. 397. §-a nem a felülbírálat terjedelmét, hanem a bíróság döntési jogkörét korlátozza. c) Amennyiben a (másod)fellebbezés alapos, akkor a harmadfokú bíróságnak – a Be. 398. §-a szerinti – megváltoztató határozatot kell hoznia, azzal azonban, hogy döntési jogkörére – figyelemmel a Be. 385. §-ára – a Be. 354. §-ának (1) bekezdése (a súlyosítási tilalom) irányadó. Ha a harmadfokú eljárás lehetőségét a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróság felmentő (vagy eljárást megszüntető) rendelkezését megváltoztató és bűnösséget kimondó rendelkezése nyitotta meg, a teljes körű felülbírálat követelményére is tekintettel, a harmadfokú bíróság a bűnösség törvényes megállapítása esetén sincs elzárva attól, hogy a cselekmény jogi minősítése vagy a jogkövetkezmények alkalmazása körében észlelt anyagi jogszabálysértést a súlyosítási tilalom korlátai között a másodfokú határozat megváltoztatásával kiküszöbölje. Az elsőfokú ítélet ellen a vádlott terhére nem fellebbező vádló (másod)fellebbezése – tekintettel a Be. 386. §-ának (3) bekezdésére – értelemszerűen feloldja a Be. 354. §-a szerinti súlyosítási tilalmat az olyan vádlott bűnösségének megállapítása irányában, akit a másodfokú bíróság felmentett, vagy akivel szemben az eljárást megszüntette. Ugyanakkor – miután a vádló ilyen (másodfellebbezése) csak a bűnösség megállapítására irányulhat – a súlyosítás tilalomnak a súlyosabb büntetésre, illetve büntetés helyett alkalmazott intézkedésnél súlyosabb intézkedésre vonatkozó érvénye fennmarad. d) Ennek értelmében a harmadfokú bíróság a másodfokú határozatot a vádlott hátrányára megváltoztathatja, a vádlott bűnösségét megállapíthatja, de az elsőfokú ítélet rendelkezéséhez képest a büntetést, illetve a büntetés helyett alkalmazott intézkedést nem súlyosíthatja. (Ehhez képest például szigorúbb végrehajtási fokozatot kijelölhet, a feltételes szabadságra vonatkozóan hátrányosabban rendelkezhet, s járulékos kérdésekben is szabadon dönthet.) e) A Be. 398. §-a (3) bekezdésének megfogalmazásából, valamint a Be. 386. §-ának (1) bekezdésével és – figyelemmel a Be. 385. §-ára – a Be. 346. §-a (5) bekezdésének b) pontjával való összevetéséből az következik, hogy a harmadfokú bíróság érdemben nem bírálhatja el azt a polgári jogi igényt, vagy szülői felügyeleti jog megszüntetésére irányuló indítványt, melynek érvényesítését az első- vagy a másodfokú bíróság egyéb törvényes útra utasította. 9. A másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése [Be. 399. § (2) bek.] a) A Be. 399. §-a (1) bekezdése szerint a 373. § (1) bekezdésének I. pontjában felsorolt valamely ok törvénysértő megállapítása miatt kell hatályon kívül helyezni a másodfokú bíróság – értelemszerűen – nem „ítéletét”, hanem megszüntető végzését. b) A másodfokú bíróság megszüntető végzése ellen a Be. 386. §-a (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott okból van helye (másod)fellebbezésnek. Ha a tényállás megalapozott, vagy megalapozatlansága a harmadfokú eljárásban kiküszöbölhető, a harmadfokú bíróság érdemben bírálja el a fellebbezést, és ennek eredményeként vagy helybenhagyja a másodfokú bíróság végzését, vagy megváltoztatja és a törvénynek megfelelő határozatot hoz. A megváltoztatás indoka, hogy a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megsértésével helyezte hatályon kívül az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát, és szüntette meg az eljárást. Tehát a másodfokú határozat valójában nem eljárási szabálysértés, hanem a büntető anyagi jog szabályainak megsértése miatt törvénysértő (kivéve a törvényes vád hiánya esetét). Ha azonban a másodfokú bíróság megszüntető végzése megalapozatlan, és megalapozatlanságát a harmadfokú eljárásban nem lehet kiküszöbölni, a végzést emiatt kell hatályon kívül helyezni, és a Be. 399. §-a (2) bekezdésének a) pontja alapján a másodfokú bíróságot új eljárásra utasítani. Ebben az esetben a rendelkezést tehát a Be. 399. §-a (5) bekezdéséhez képest speciális rendelkezésként indokolt felfogni. c) A Be. 399. §-a (2) bekezdésének a) pontjában megjelölt – a Be. 373. §-a (1) bekezdésének II–III. pontja szerinti – feltétlen eljárási szabálysértéseket a másodfokú bíróság akkor is elköveti, ha az elsőfokú eljárásban felmerült ilyen eljárási szabálysértést nem észleli, és az elsőfokú ítéletet érdemben felülbírálja. Ezért a harmadfokú bíróság, ha a felülbírálat során valamely eljárási szabálysértést megállapítja, akkor – a Be. 399. §-ának (3) bekezdése alapján – mind az első-, mind a másodfokú ítéletet hatályon kívül helyezi. d) A Be. 399. § (2) bekezdésének c) pontja szerint a súlyosítási tilalom megsértése is feltétlen – hatályon kívül helyezést – eredményező eljárási szabálysértés. Szemben a Be. 427. §-a (1) bekezdésének b) pontjával, melynek értelmében felülvizsgálati eljárásban mód van arra, hogy a Kúria a súlyosítási tilalom megsértése esetén megváltoztassa, ne pedig hatályon kívül helyezze a megtámadott határozatot. Ekként tehát szűkebb a bíróság döntési jogköre a rendes jogorvoslati eljárásban, mint a rendkívüli jogorvoslati eljárásban. e) A Be. 549. § (4) bekezdése szerinti súlyosítási tilalmat – értelemszerűen – az elsőfokú bíróság sérti meg. Ha ezt a másodfokú bíróság nem észleli, mind az elsőfokú, mind a másodfokú eljárást meg kell ismételni.

- 273 -

f) A Be. 399. §-a (2) bekezdésének c) pontjában megjelölt további rendelkezéseket csak a másodfokú eljárásban lehet megsérteni, tehát emiatt csak a másodfokú bíróságot lehet új eljárásra utasítani. 10. A nem ügydöntő végzés elleni fellebbezés elbírálása (Be. 400. §) a) A Be. 400. §-ának (2) bekezdése arra az eljárásjogi helyzetre nézve rendelkezik, amikor a másodfokú bíróság nem az elsőfokú nem ügydöntő határozattal szembeni fellebbezést bírálja el, hanem (ilyen előzmény nélkül) első fokon hoz az előzetes letartóztatás elrendelése, megszüntetése, illetve felülvizsgálata tárgyában határozatot, valamint más nem ügydöntő végzést. b) A Be. 347. §-ának (1) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság nem ügydöntő végzése ellen fellebbezésnek van helye, de a másodfokú bíróság döntése ellen nincs – még annak az elsőfokú határozattól eltérő rendelkezése esetén sincs – további fellebbezésnek helye. A másodfokú bíróság ilyen határozata – a Be. 588. §-a (3) bekezdése értelmében – a meghozatala napján jogerőre emelkedik. A Be. 386. §-ának (1) bekezdése ugyanis – az egyéb törvényi feltételek megléte esetén – kizárólag a másodfokú bíróság ügydöntő határozata ellen biztosítja a harmadfokú elbírálás, illetve a (másod)fellebbezés lehetőségét. C. A Be. egyéb rendelkezéseihez fűzött jogértelmezés Be. 3. § (3)–(4) bek. A Be. 3. §-ának (3) bekezdése értelmében, a Be. 260. § (2) bekezdése alapján a határozati formát nem igénylő bírói intézkedés megtételével szemben jogorvoslatnak, a Be. 3. §-ának (4) bekezdése alapján a Kúria határozatával szemben pedig rendes jogorvoslatnak nincs helye. Be. 9. § 1. A Be. 9. §-ának (4) bekezdése szerinti „kifejezett lemondás” az érintett joga, mellyel felhívásra és anélkül egyaránt élhet. Célszerű, ha az eljáró hatóság az érintettet e jogáról – a fordítás szükségességének felmerülésével egyidejűleg – tájékoztatja, illetve nyilatkoztatja. Az érintett e jogával bármikor élhet, arról való lemondása nem végérvényes. 2. A nem magyar anyanyelvű terhelt részére történt tolmácsolás (fordítás) díját megállapító határozat az ilyen terheltre – a Be. 339. §-a (2) bekezdése értelmében – kötelezettséget nem ró, illetve jövőbeni kötelezettséget nem alapoz meg, ehhez képest ránézve rendelkezést nem tartalmaz. Az ilyen határozat címzettje egyfelől a fordítást végző, mint a díjra jogosult, másfelől pedig az állam, mint a költség (jövőbeni) viselésére kötelezett. Ehhez képest a Be. 195. §-a (1), 228. §-a (1) bekezdésének, s a 324. § (1) bekezdése a) pontjának összevetéséből az következik, hogy az ilyen határozat ellen a terhelt (és védője) nem fellebbezhet; részükre azt – a Be. 262. §-ának (1) bekezdése értelmében – közölni sem kell. A szakértő és a tolmács, illetve a fordító, valamint (általános szabályként) az ügyész – értelemszerűen – jogosult fellebbezésre. Be. 21. § (3) bek. d)-e) pontja, és (6) bek. A Be. 21. §-a (3) bekezdésének d) pontja értelmében a perújítás elrendelése folytán a (megismételt első- vagy másodfokú eljárást követő) harmadfokú eljárásból nincs kizárva az a bíró, aki a perújítást elrendelő határozat vagy a perújítással támadott határozat meghozatalában részt vett. A Be. 21. §-a (3) bekezdésének e) pontja viszont a rendkívüli jogorvoslati eljárásból (így a perújítási eljárásból) kizárja azt a bírót, aki a rendkívüli jogorvoslattal támadott határozat [vö.: Be. 21. § (6) bek.] meghozatalában részt vett. Következésképpen e bíró ki van zárva – a perújítás megengedhetősége tárgyában való döntéshozatalból; – a perújítás elrendelése folytán megismételt első- vagy másodfokú és azt követő harmadfokú eljárásból is. Be. 24. § (6) bek. Ha a kizárási ok az ítélőtáblára, mint harmadfokú bíróságra is vonatkozik, akkor a Kúria valamennyi kifogásolt bíróság tekintetében elbírálja a kizárás iránti bejelentést. Be. 43. § (3) bek. b) pont A kapcsolattartás tárgyában hozott – a Be. 260. §-ának (1) bekezdése értelmében pervezetőnek sem tekinthető – bírói rendelkezés eljárásjogi szempontból alakszerű határozatot nem igénylő bírói intézkedés. Ellene a Be. 3. §-ának (3) bekezdése értelmében, illetve a Be. 260. §-a (2) bekezdése alapján jogorvoslatnak nincs helye. Be. 82. § (2) bek., 85. § (3) bek., 117. § (2) bek. A Be. ezen rendelkezései alapján a figyelmeztetés – adott Be. rendelkezésben – előírt szövegét, valamint az arra adott választ a jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell.

- 274 -

A Be. 82. §-ának (2), illetve 85. §-ának (3) bekezdése értelmében a tanú jogaira történt figyelmeztetésen túlmenően, az adott tanú szempontjából releváns mentességi okokra történt figyelmeztetést kell a jegyzőkönyvben rögzíteni. A kifejtettek – értelemszerűen – irányadók a tanú és a terhelt kihallgatására vonatkozó más rendelkezések esetében is. Be. 138/A–B. § 1. A távoltartást elrendelő határozat rendelkező részében nem csupán a távoltartás elrendelésének tényét, hanem betartandó szabályait is meg kell állapítani. Ha a távoltartás elrendelésére irányuló indítvány nem tartalmazza a Be. 138/A. §-ának (1) bekezdésében foglaltaknak megfeleltethető konkrét adatokat, akkor az eljáró bíróságnak – a távoltartás elrendelését megelőzően – a Be. 211. §-a (1), illetve (3) bekezdése folytán van lehetősége az iratok, illetve a szóbeli előadás alapján tisztázni a betartandó szabályok konkrét tartalmát. 2. a) A Be. 138/B. §-a (2) bekezdésének d) pontja alapján a távoltartás elrendelésének indítványozására a sértett (önállóan) is jogosult. A Be. 211. §-ának (1) bekezdése értelmében, ha a távoltartást nem az ügyész indítványozta, akkor a bíróságnak kell gondoskodnia az indítványozó és a terhelt értesítéséről. A Be. 214. §-ának (1) bekezdése alapján – főszabályként – a nyomozási bíró az indítvány előterjesztésétől számított 3 napon belül [a Be. 210. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint ülésen] indokolt végzéssel határoz, amelyben az indítványnak helyt ad (részben ad helyt), vagy azt elutasítja. b) Ha a távoltartást kizárólag a sértett indítványozta és a terhelt értesítése, illetve a döntéshez szükséges iratok beszerzése a 3 napos határidőben nem lehetséges, akkor – miután a törvény az indítvány tartalma tekintetében az indítványozóra kötelezettséget nem ró, az ülés elhalasztására pedig lehetőséget nem ad – az indítvány elutasításának van helye. c) Az ezt követő esetleges újabb (sértetti) indítvány esetén körültekintően (a jogintézmény szándékolt célját szem előtt tartva, s az időközben hivatalból szerzett tudomást is alapul véve) kell vizsgálni, hogy a Be. 214. §-a (1) bekezdésének utolsó mondata értelmében fennáll-e az indítvány megismétlésére vonatkozó tilalom, avagy érdemben lehet határozni. Be. 239. § 1. A Be. 239. §-a (3) bekezdése nem jelenti, hogy a határozat kihirdetése során mellőzhető az indokolás azon részének szóbeli ismertetése, amely a zárt tárgyalás elrendelése iránti érdek sérelmét eredményezi. A Be. rendelkezése értelmében a hirdetésnek erre is ki kell terjednie (mert csak így biztosítható a jogosultak jogorvoslati jogának tartalmi alapja), viszont e rész tekintetében a hirdetésről a nyilvánosságot ki kell zárni. A rendelkezés előírásának betartása gyakorlati szempontból azt igényli, hogy a bíróság az indokolás ezen részét a nyilvánosan kihirdethető résztől elkülönülten, célszerűségből azt követően ismertesse. 2. A Be. 237. §-ának (1) bekezdése alapján a bíróság tárgyalása nyilvános. A tárgyalás a jogorvoslati nyilatkozatok megtétele és a Be. 327. §-a szerinti határozatok meghozatala után rekeszthető be (vö.: Be. 328. §). Következésképpen utóbbiak is osztják a tárgyalás nyilvánosságának sorsát. Miután azonban a Be. 239. §-ának (2)–(3) bekezdése csak a kihirdetés – a tárgyalás egy része – tekintetében rendelkezik speciálisan, így ha a bíróság zárt tárgyalást tartott, akkor annak érvénye a jogorvoslati nyilatkozatok és a Be. 327. §-a szerinti határozatok meghozatala tekintetében – minden esetben – fennáll. Be. 260. § a) Az ügyek egyesítése, elkülönítése tárgyában a tárgyalás megkezdése [Be. 284. § (1) bek.] után hozott határozat pervezető jellegű, amely ellen külön fellebbezésnek nincs helye. Az ilyen tárgyú határozat a per folyamatában felmerülő kifejezetten eljárási érdekeket érintő olyan kérdést rendez, amely a büntetőügy előbbre vitelét, zavartalan, megalapozott és gyors elbírálását hivatott elősegíteni. A tárgyalás megkezdése után hozott ügyeket egyesítő vagy elkülönítő határozatot [Be. 308. § (2) bek.] – a Be. 260. § (1) bekezdéséből kitűnően indokolni sem kell, – a Be. 308. § (4) bekezdése alapján nem lehet megfellebbezni, – a Be. 347. §-ának (2) bekezdése értelmében az ügydöntő határozat elleni fellebbezésben lehet sérelmezni. b) A tárgyalás megkezdését megelőzően ilyen tárgyban hozott határozat [Be. 265. §] nem pervezető, hanem indokolást igénylő határozat, amellyel szemben a Be. 347. §-ának (1) bekezdése értelmében fellebbezésnek van helye, mert azt – az eljárás e szakaszában a törvény nem – így a Be. 276. §-ának (1) bekezdése sem – zárja ki. Be. 262/A. és 262/B. § 1. a) A Be. 262/B. §-a (1)–(2) bekezdései alapján a kifogásolt bírónak, illetve bíróságnak két lehetősége van: – intézkedésével megszünteti a sérelmezett helyzetet; s – értelemszerűen – nincs helye a „kifogásnak helyt adó” alakszerű határozat meghozatalának; – vagy a kifogást – közvetlenül – alakszerű határozat meghozatala nélkül felterjeszti az elbírálásra hatáskörrel rendelkező bírósághoz. Ha a kifogásolt bíró, illetve bíróság a kifogásnak részben ad helyt, akkor is az egész kifogást kell felterjeszteni.

- 275 -

b) A felterjesztéshez elegendő résziratok csatolása. A felterjesztésben – a Be. 262/B. §-ának (1) bekezdése szerint – számot kell adni a kifogásolt helyzet megítéléséhez szükséges körülményekről (így pl.: az adott bíró, illetve bíróság munkaterhéről, a sérelmezett mulasztás eljárási szabályok betartására visszavezethető okáról). c) Miután a kifogás maga a jogorvoslat, így a Be. 262/B. § (1) bekezdése szerinti felterjesztéssel szemben – fogalmilag – nincs lehetőség jogorvoslatnak. 2. a) A Be. a kifogás előterjesztésének időpontjára nézve nem rendelkezik, azonban a Be. 262/A. §-a (1) bekezdésének [a 262/B. §-a (4) bekezdésében foglaltakkal összhangban álló] értelmében a Be. 262/A. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerinti okból kifogásnak nem önmagában a mulasztás megállapítása, hanem az elmulasztott intézkedés elvégzése céljából van helye. Következésképpen a kifogás előterjesztésekor nem csupán a kifogás okának (a mulasztás tényének), hanem céljának, az elmulasztott intézkedés megtételéhez szükséges eljárásjogi lehetőségnek is fenn kell állnia. A kifogás ezen – 262/A. § (1) bekezdése szerinti – előfeltételei konjunktívak, ezért ha valamelyik nem áll fenn, akkor a másik feltétel tartalmi vizsgálata is közömbös. Ilyen esetben kifogás lehetőségét a törvény valójában nem biztosítja. b) Tehát – a Be. 262/A. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerinti okból – nincs helye kifogásnak, ha annak előterjesztésekor mulasztás már nem áll fenn, mert a törvény által előírt határidőhöz kötött eljárási cselekménynek, illetve határozat meghozatalának a bíróság már eleget tett. 3. A Be. egyfelől nem rendelkezik a törvényben kizárt, ehhez képest törvényi előfeltételek hiányában vagy nem jogosult által benyújtott kifogás elutasításának lehetőségéről; másfelől nem ad lehetőséget arra, hogy a kifogásolt bíró, illetve bíróság a kifogásról (mint jogorvoslatról) alakszerű határozatban döntsön. Következésképpen a kifogásolt bíró, illetve bíróság a törvényben kizárt kifogást sem utasíthatja el, hanem azt fel kell terjesztenie. A Be. 262/B. §-ának (3)–(4) bekezdése alapján a kifogást elbíráló bíróságnak kell – az ilyen esetekben is – végzésben határoznia. 4. A kifogás jogintézményének bevezetéséről szóló 2006. évi XIX. törvény 3. §-a alapján a – 2006. április 1. napján hatályba lépett – törvény rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell. E rendelkezés alapján is azonban csak akkor van helye kifogásnak, ha a mulasztás állapota a kifogás előterjesztésekor még fennáll. 5. A Be. értelmében a kifogás – sem a kifogásolt bíró, illetve bíróság, sem pedig a kifogást elbíráló bíróság tekintetében – kizárási okot nem alapoz meg. Be. 330. § A Be. 330. §-a (2) bekezdésének b) pontja alapján a bíróság a vádlottat bűnösnek mondja ki, ha próbára bocsátja. Ehhez képest a próbára bocsátás megszüntetése esetén a vádlottat nem kell ismételten bűnösnek kimondani. Be. 353. §, 358. § (2) bek., 360–365. § 1. A Be. 358. §-ának (2) bekezdése értelmében a kitűző intézkedésnek kell az ügy érkezésétől számított 60 napon belül megtörténnie, ehhez képest a kitűzött határnap lehet ezen időtartamon belül és kívül is. E rendelkezés eljárási formákra való utalása nem ad alapot az ügyelintézés eljárási formája – belátás szerinti – megválasztására. 2. A Be. az eljárási forma megválasztásának – a bíróság belátásától függő – lehetőségét főszabályként [vö.: Be. 360. § (2) bek.] egy irányba, a magasabb garanciakészletű eljárási forma felé biztosítja. Következésképpen az eljáró bíróságnak nincs lehetősége, hogy – a tárgyalásra, vagy nyilvános ülésre tartozó ügyben tanácsülést tartson, illetve – tárgyalásból vagy nyilvános ülésből tanácsülésre visszatérjen. 3. A Be. 360. §-ának (1) és (4) bekezdése a tanácsülésen elintézendő, illetve elintézhető ügyek eseteit konkrétan és kimerítően felsorolja. Minden más – akár az elintézés tárgya, akár eredménye miatt tanácsülésre nem tartozó – esetben az érdemi elbírálás formája a nyilvános ülés, vagy a tárgyalás. 4. A Be. 363. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerint, ha az ügy tanácsülésen nem intézhető el, akkor a bíróság tárgyalást tart. Ez nem érinti (nem zárja ki) az ilyen ügy nyilvános ülésen történő elintézését, feltéve ha ennek egyéb törvényi feltételei fennállnak. 5. A Be. 347. §-ának (1) bekezdése alapján a (nem ügydöntő és az ügydöntő) végzés elleni fellebbezés elintézésére az ítélet elleni fellebbezés szabályai irányadók. Miután a Be. – fellebbezés elintézéséről szóló – XV. Fejezetének II. Címe az elintézés eljárási formáit illetően nem tesz különbséget a szerint, hogy a megtámadott határozat ügydöntő vagy nem ügydöntő, így nem ügydöntő végzés esetében értelmezést igényel a fellebbezés elintézésének előkészítésére vonatkozó rendelkezések alkalmazhatósága. A Be. 360. §-a (1) bekezdésében kimerítően szabályozott esetek kizárólag azok, amikor a fellebbezés az ügydöntő határozatot támadja, s ez tűnik ki a Be. 360. §-ának (4) bekezdéséből is. Ehhez képest – rendszertani szempontból is – nyilvánvaló, hogy a Be. 360. §-a (3) bekezdésének érvénye csak az ügydöntő határozat (ítélet vagy végzés) – tanácsülésen történő – felülbírálatának esetére korlátozott. Mindebből az következik, hogy a nem ügydöntő végzéssel szembeni fellebbezés elintézésére (illetve a nem ügydöntő végzés tanácsülésen történő felülbírálatára) főszabályként a Be. 360. §-ának (3) és (4) bekezdése nem vonatkozik. Nem ügydöntő végzés esetében a fellebbezés elintézése előkészítése tekintetében a Be. 358–359. §-ai szerinti rendelkezéseket kell – értelemszerűen – alkalmazni.

- 276 -

6. A nem ügydöntő végzések körében külön megítélést igényel a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésről rendelkező végzéssel szembeni fellebbezés elbírálásának előkészítése (ideértve az elrendeléssel, fenntartással, megszüntetéssel, illetve az időszakos felülvizsgálattal kapcsolatos döntéssel szembeni fellebbezést egyaránt). a) Az Emberi Jogok Európai Bíróságának Osváth kontra Magyarország ügyben hozott – bár még az 1973. évi I. törvény rendelkezéseinek alkalmazását illető – ítélete a terhelt előzetes letartóztatását fenntartó bírósági döntés kapcsán a kontradiktórius eljárás hiányát rótta fel, s az Egyezmény 5. Cikke 4. bekezdésének megsértése miatt marasztalta el Magyarországot. b) A Be. 358. §-a (1) bekezdésének d) pontja alapján – a fellebbezés elintézésének előkészítése keretében – a vádlottnak és a védőnek kézbesíteni kell a más által bejelentett fellebbezést és a másodfokú bíróság mellett működő ügyész indítványát. Erre tekintettel, ha a másodfokú bíróság mellett működő ügyész az elsőfokú határozathoz képest – a vádlott terhére – eltérő tartalmú döntés végett tesz indítványt, azt kézbesíteni kell a vádlottnak és a védőnek azzal, hogy arra a Be. 360. §-ának (3) bekezdése értelmében észrevételt tehetnek. Értelemszerű, hogy ilyen esetben – a másodfokú bíróság döntését megelőzően – be kell várni a határidőben tett észrevételt, illetve a határidő leteltét. c) Ez irányadó minden olyan esetben, ha az ügyész – az előzetes letartóztatás elsőfokú határozat szerinti okán túlmenő törvényi okra is indítványt tesz, – az elsőfokú határozattal megszüntetett előzetes letartóztatás elrendelésére tesz indítványt. 7. A Be. 360. §-ának (3) bekezdése szerinti értesítésben – a tanácsülés kitűzésének tényéről (megtörténtéről) és nem pedig időpontjáról, és – a 8 napon belüli kiegészítési, észrevételezési lehetőségről kell a fellebbezőket tájékoztatni. A kitűzés kapcsán szem előtt kell tartani a Be. 358. §-a (2) bekezdésében foglaltakat, figyelemmel a Be. 262/A. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerinti kifogás lehetőségére. 8. A Be. 360. §-ának (4) bekezdése szerinti, az eljáró tanács összetételéről szóló tájékoztatási kötelezettség kiterjed az időközben történt megváltozás esetére is. 9. a) A Be. 360. §-ának (4) bekezdése alapján a vádlott (védő, ügyész, illetve a fellebbező) nyilvános ülés vagy tárgyalás tartását kérheti. A rendelkezés értelmében az ilyen kérelem ténye tartalmilag azt jelenti, hogy benyújtója ellenzi az ügy tanácsülésen való elbírálását, ez pedig köti a bíróságot. Tehát ilyen kérelem esetén a bíróság – függetlenül attól, hogy a kérelem nyilvános ülés vagy tárgyalás tartására irányul-e – tanácsülést már nem tarthat. b) Ehhez képest – nyilvános ülés tartása iránti kérelem esetében a bíróságnak nyilvános ülést kell kitűznie; – tárgyalás tartása iránti kérelem esetében azonban a bíróság csak akkor köteles tárgyalást kitűzni, ha a tárgyalás törvényi feltételei (vö.: Be. 363. §) fennállnak. Ha a jogosult tárgyalás tartását kéri, ám annak törvényi feltételei nem állnak fenn, akkor a bíróságnak nyilvános ülést kell kitűznie (abban az esetben is, ha az ügy tanácsülésen való elintézésének – Be. 360. §-a (1) bekezdése szerinti – feltételei fennállnak). 10. a) A Be. 361. §-ának (3) bekezdése alapján nyilvános ülésre a vádlottat idézni – fogva léte esetén előállítása iránti intézkedni – kell. A Be. 362. §-ának (3) bekezdése alapján a vádlott idézésének szabályszerűségén [Be. 69. § (7) bek., 70. §] múlik, hogy távollétében a nyilvános ülés megtartható-e. b) A nyilvános ülés esetében (a tárgyalással ellentétben) a Be. nem rendelkezik arról, hogy az idézett (illetve előállított) vádlott előzetesen lemondhat-e a jelenlétéről, s ekkor távollétében a nyilvános ülés megtartható. A Be. 364. §-a (1) bekezdésének és 365. §-a (1) bekezdésének összevetéséből az következik, hogy a megidézett – illetve az előállítani rendelt fogva lévő – vádlottnak jogában áll előzetesen bejelenteni, hogy a tárgyaláson nem kíván jelen lenni, s ez esetben távollétében a tárgyalás megtartható. c) A fenti rendelkezések rendszertani összevetéséből az következik – figyelemmel a Be. 362. § (1) bekezdésében foglaltakra is – , hogy a nyilvános ülés és a tárgyalás esetében egyaránt – a vádlott idézésének szabályszerűségét vizsgálni kell; – a vádlott előzetesen bejelentheti, hogy nem kíván jelen lenni, ez esetben az eljárás távollétében lefolytatható. Ugyanakkor az idézés szabályszerűségétől függetlenül joghatályos a vádlott olyan lemondó nyilatkozata is, melyből egyértelműen kiderül, hogy a nyilvános ülésről, illetve a tárgyalásról (tényéről és időpontjáról) pontos tudomása van. Utóbbi kapcsán meg kell jegyezni, hogy ilyenkor – miután a Be. 362. §-ának (4) és a 365. §-ának (2) bekezdése a nyilvános ülés, illetve a tárgyalás elmulasztása miatt az igazolás lehetőségét kizárja – a Be. 70/A. §-ának rendelkezései nem alkalmazhatók. Ez esetben ugyanis a vádlott ilyen nyilatkozata – egyfelől (értelemszerűen) azt jelenti, hogy a vádlott birtokában volt az idézésben foglalt ismereteknek; – másfelől (egyben) nem más, mint a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem jogáról való lemondás (Be. 70/A. §). d) Az ismeretlen, vagy (külföldön, a magyar joghatóság számára) elérhetetlen helyen tartózkodó vádlott esetében – a Be. 529. §ának (5), illetve 532. §-ának (4) bekezdése értelmében – a másodfokú eljárásban is át lehet térni a Be. XXV. Fejezete szerinti eljárásra.

- 277 -

Be. 373. § (1) bek. II. pont f) alpont A nyilvánosság törvényes ok hiányában történt kizárása feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező ok. a) A nyilvánosság kizárása – Be. 237. §-a (3), valamint Be. 460. §-ának (1) bekezdése szerinti – törvényi okainak egy része valamely személy, vagy titok védelmét szolgálja. E körben eleget tesz a törvényességnek, ha a konkrét személy méltányolható védelmi igénye nyilvánvaló, illetve a minősített adat ténye kétségtelen. b) Az előbbi körhöz képest viszonylagosabb a nyilvánosság erkölcsi okból történő kizárásának alapja. Ezért mind a nyilvánosságot kizáró bíróságnak, mind pedig a felülbíráló bíróságnak körültekintően kell vizsgálnia, a kizárás ezen okának törvényes feltételeit. Irányadónak lehet tekinteni az eljárási cselekményekre és bizonyítás törvényességére vonatkozó általános érvényű előírásokat [vö.: Be. 60. § (1) bek. és 77. § (2) bek.]. Be. 373. § (1) bek. III. pont a) és b) alpont 1. Feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező ok, ha a bíróság a) indokolási kötelezettségének oly mértékben nem tett eleget, hogy emiatt az ítélet felülbírálatra alkalmatlan; vagy b) indokolása a rendelkező résszel teljes mértékben ellentétes. Ezen okok csak akkor vezetnek hatályon kívül helyezéshez, ha szoros összefüggésbe hozhatók a bűnösség megállapításával, a felmentéssel, az eljárás megszüntetésével, a jogi minősítéssel, vagy a büntetés kiszabásával, illetve intézkedés alkalmazásával. Ehhez képest – és a Be. megfogalmazásából is következően – a felülbíráló bíróság valójában mérlegelhet a tekintetben, hogy megállapítható-e az „oly mértékben”, illetve a „teljes mértékben” kitételekkel előírt törvényi feltétel büntetőjogi főkérdésekre konkretizált megléte. A kiindulópontot – értelemszerűen – a Be. 258. §-ában előírtak képezik. 2. Az indokolási kötelezettség megsértése fűződhet ténykérdésekhez és jogkérdésekhez. a) A ténykérdésekkel kapcsolatos indokolási kötelezettség megsértésétől a megalapozatlanság törvényi eseteit el kell határolni. A választóvonalat a felülbíráló bíróságnak a megtámadott határozat kiegészítésére, illetve megváltoztatására biztosított törvényi lehetőségei képezik. Először tehát abban kell állást foglalni, hogy a megtámadott határozat megalapozatlansága kiküszöbölhető-e, a törvényi keretek között megalapozottá tehető-e. A bíróság köteles az indokolásban számot adni döntéshozatali tevékenységéről, a felülbíráló bíróság pedig ezt jogosult és köteles ellenőrizni. Ha a megtámadott határozat indokolása olyan mértékben hiányos, hogy nem állapítható meg belőle, mire alapította a bíróság a döntését, akkor nyilvánvalóan meghiúsul az érdemi felülbírálat lehetősége, ami hatályon kívül helyezést eredményez. b) A jogi indokolási kötelezettség megsértése, illetve hiányossága – természetéből adódóan – általában nem feltétlenül képez hatályon kívül helyezési okot. Ha a jogi indokolás annyira hiányos, hogy nem állapítható meg belőle, még jogi következtetés útján sem, hogy milyen jogszabályon alapul valamely büntetőjogi főkérdésben hozott döntés, akkor feltétlen eljárási szabálysértés megállapítható. Ugyanez a helyzet, ha az elsőfokú ítélet rendelkező része és indokolása teljesen ellentétes. Irányadónak a kihirdetett ítélet rendelkező részét kell tekinteni. 3. Többcselekményes ügyben az egyes részcselekmények tekintetében fennálló hiányos indokolás, illetve hiányzó indokolás általában csupán relatív eljárási szabálysértés. Ha a megtámadott határozat több bűncselekményről rendelkezett, és a feltétlen eljárási szabálysértés csak olyan cselekmény tekintetében állapítható meg, amelynek a terhelt büntetőjogi felelősségre vonása szempontjából nincs jelentősége, a felülbíráló bíróság alkalmazhatja a Be. 377. §-át. Tehát a határozatot csak ebben a részében helyezi hatályon kívül, és az eljárást – e bűncselekmény miatt – megszünteti. Be. 471. § (3) bek. A rendelkezés értelmében a katonai bíró nincs kizárva a nem katonai büntetőeljárásra tartozó ügyek elbírálásából. Ránézve a bíró kizárásának általános szabályai irányadók. Be. 494. § 1. A Be. 494. §-ának (3) és (4) bekezdése egyaránt rendelkezik magánvádlói kijelölésről. a) E rendelkezéseknek a Be. 52. §-a (1) bekezdésével való összevetéséből az következik, hogy magánvádas ügyben a sértett az 52. § (1) bekezdése alapján magánvádlónak tekintendő, ha a vádat ő képviseli (magánindítványt terjesztett elő). Ehhez képest – gyakorlatilag – a Be. 494. §-a (3) bekezdése szerinti rendelkezésnek nincs önálló jelentősége. b) Ha több, magánvádlói minőséggel bíró személy van az ügyben, így többen gyakorolhatnák a vádképviseleti jogot – megegyezéses alapon, vagy bíróság által –, ki kell jelölni közülük a vezető magánvádlót [vö.: Be. 494. § (4) bek.]. Ezen kijelölés nem érinti a többi magánvádló – vádképviseletet meghaladó – eljárási jogát. Ezért rendelkezik úgy a törvény, hogy ezen kijelölés csak az ügydöntő határozat kihirdetéséig tart, vagyis a (rendes, illetve rendkívüli) jogorvoslati jogra már nem terjed ki.

- 278 -

Be. 574. § 1. a) A Be. 574. §-ának (3) bekezdése előírja, hogy a bíróság az összbüntetési ítélet meghozatala előtt a büntetés–végrehajtási intézet megkeresése útján tisztázza, mennyi időt töltött ki az elítélt a büntetéséből; s ha indokolt, függessze fel az alapítéletek szerinti szabadságvesztések végrehajtását. A rendelkezés az összbüntetésbe foglalás büntető anyagi jogi feltételeit nem módosítja. Célja, hogy ne érje hátrány az olyan elítéltet, aki a nem jogerős összbüntetési ítélettel kiszabott szabadságvesztést az ítélet jogerőre emelkedése előtt előreláthatóan kitöltené. b) A büntetés–végrehajtási adatokat minden összbüntetési ügyben tisztázni kell. A Be. 574. §-ának (3) bekezdése alapján csak akkor kell megkeresni a büntetés-végrehajtási intézetet, ha a rendelkezésre álló adatok hiányosak vagy nem egyértelműek. 2. a) A bíróság általában az összbüntetési ítéletben, vagy pedig az ítélet jogerőre emelkedése előtt hozott végzésben, akkor függesztheti fel az alapítéletek szerinti – a büntetés–végrehajtási adatok szerint még nem teljesen kitöltött – szabadságvesztések végrehajtását, ha az elítélt a kiszabott összbüntetésnek megfelelő tartamú szabadságvesztést már kitöltötte, vagy az összbüntetési ítélet jogerőre emelkedése előtt előreláthatóan kitölti. b) A végrehajtás akkor is felfüggeszthető, ha az elítélt feltételes szabadságra bocsátásának lehetősége (Btk. 38. §) már megnyílt, vagy az összbüntetési ítélet jogerőre emelkedése előtt megnyílik. c) Ha az összbüntetési ítélet ellen fellebbezést jelentenek be, és az elsőfokú bíróság nem függesztette fel az alapítéletek szerinti szabadságvesztések végrehajtását, erre a fellebbezés elbírálása előtt a másodfokú bíróság is jogosult. 2/2007. BK vélemény [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] 3. BK vélemény a 2012. évi C. törvény és az 1998. évi XIX. törvény közvetítői eljárásra vonatkozó egyes rendelkezései értelmezéséről A Kúria Büntető Kollégiuma a büntető ügyekben alkalmazható közvetítői tevékenységről szóló 2006. évi CXXIII. törvény (Bkt.), valamint a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) és 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) hozzákapcsolódó egyes rendelkezései alkalmazásával összefüggő jogértelmezési kérdések tárgyában a következő nyilvánítja.2

véleményt I. [3. BKv VI.]

A közvetítői eljárás általában nem indokolt, de nem is kizárt akkor, ha az elkövetővel szemben több (egyébként külön–külön közvetítői eljárás tárgyára alkalmas) bűncselekmény miatt folyik büntetőeljárás (tárgyi összefüggés). A közvetítői eljárás lehetősége mindig a konkrét, adott bűncselekmény kapcsán vizsgálandó. Abból kell kiindulni egyrészt, hogy értelemszerűen akkor van helye közvetítői eljárásnak, ha a bűncselekménynek van sértettje; másrészt a közvetítői eljárás célja a sértett és az elkövető közötti konfliktusrendezés. 1. Nyilvánvalóan nem jelent problémát, ha az elkövető több (s egyaránt a közvetítő eljárás tárgyát képezhető) bűncselekményének ugyanaz a sértettje. Ilyenkor, ha valamennyi bűncselekmény tekintetében megvan a terhelt és a sértett kölcsönös hozzájárulása a közvetítői eljáráshoz, akkor annak – az egyéb törvényi feltételek fennállása esetén – nincs akadálya. Ha azonban csak a bűncselekmények egy részét illetően van meg a kölcsönös hozzájárulás, akkor nyilvánvalóan nem remélhető, hogy az adott személyek között maradéktalan lesz a közvetítő eljárás által célzott konfliktusrendezés. Ezért ilyenkor az ügy közvetítői eljárásra kerülése sem célszerű. 2. Ha az elkövető több (s egyaránt a közvetítő eljárás tárgyát képezhető) bűncselekményének más–más a sértettje és minden sértett viszonyában fennáll a közvetítői eljárást célzó kölcsönös hozzájárulás, akkor nincs akadálya a közvetítői eljárásnak. Ha a kölcsönös hozzájárulás csak a sértettek egy részét illetően van meg, akkor a körben ugyancsak helye lehet közvetítői eljárásnak. Ez esetben ugyanis az adott sértett és az elkövető között a konfliktusrendezés – a közvetítői eljárás folytán – bekövetkezhet. 3. Ha az elkövető ellen több bűncselekmény miatt folyik eljárás, de a bűncselekmények csak egy része képezheti közvetítő eljárás tárgyát, akkor nyilvánvalóan nem remélhető, hogy a terhelt és az akár ugyanazon, akár más–más sértett között 2

A 3/2007. Bk vélemény, valamint a 67. BK vélemény egységes szerkezetbe foglalt szövege

- 279 -

maradéktalan lesz a közvetítői eljárás által célzott konfliktusrendezés, ezért ilyenkor az ügy közvetítői eljárásra kerülése általában nem célszerű. II. [3. BKv VII.] A közvetítői eljárás nem kizárt több (egymás cselekményei kapcsán társtettesi, részesi viszonyban álló) terhelt esetében csak egyikük, illetve közülük valamelyik tekintetében (alanyi összefüggés). Az alanyi bűnfelelősség, a büntetőjogi felelősség önálló elbírálásának elvéből, valamint a közvetítői eljárás konkrét elkövetőhöz kötött szabályozásából következően a közvetítői eljárás eredményessége mindig csak annak az elkövetőnek a tevékeny megbánásaként vehető számba, aki a közvetítői eljárás, illetve a sértettel kötött megállapodás alanya volt. Ha a közvetítői eljárás eredményeként a bűncselekmény egyik társtettese, illetve részese által a bűncselekménnyel okozott teljes kár megtérült, akkor is csak ezen elkövető esetében van lehetőség a Btk. 29. § (1)–(2) bekezdésének alkalmazására. A többi elkövető esetében az ilyen kármegtérülésnek a büntetőjogi felelősség megállapítása szempontjából nincs jelentősége, illetve esetükben ez okból a korlátlan enyhítésre nincs lehetőség; azonban a kármegtérülés a büntetéskiszabás során értékelést nyerhet. III. [3. BKv V.] A Be. 221/A. § (3) bekezdésének b) pontja szerint megkívánt beismerő vallomásnak a nyomozás során, legfeljebb a vádemelésig kell megtörténnie és a bűnösség elismerésére is ki kell terjednie. 1. A Be. 263. § (4) bekezdésében előírtak szerint eljárva a tanács elnökének a 221/A. §-ban megkívánt feltételeket kell vizsgálnia. A Be. 221/A. § (3) bekezdésének b) pontja szerint a megkívánt beismerő vallomásnak a nyomozás során kell megtörténnie. Tekintettel azonban arra, hogy a terhelt a nyomozást követő vádemelési szakban is még csak gyanúsított, így a Be. 221/A. § (3) bekezdésének b) pontja értelmében a vádemelési szakban tett beismerő vallomással is teljesül e törvényi feltétel. Az eljárás későbbi szakában tett beismerés azonban e törvényi feltételnek már nem tesz eleget. A gyanúsított beismerő vallomásának nyomozati szakban történt visszavonása (megváltoztatása) úgyszintén az említett törvényhely szerinti feltétel meghiúsulását eredményezi, tehát ez esetben sem lehet sikeresen indítványozni közvetítői eljárást. 2. a) A beismerő vallomásnak ténybelinek és a bűnösségre is kiterjedőnek kell lennie. A Bkt. 2. §-ának (2) bekezdése alapján a közvetítő eljárás azt célozza, hogy a sértett és a terhelt között – a terhelt tevékeny megbánását megalapozó – megállapodás jöjjön létre. Következésképpen a közvetítői eljárás (illetve az abban született megállapodás) büntetőjogi jelentősége, hogy a tevékeny megbánás – részint büntethetőséget megszüntető, részint a büntetés korlátlan enyhítésére lehetőséget adó okként – megállapítható legyen. A Btk. 29. § (1)–(2) bekezdésének és a Be. 221/A. § (2) bekezdésének, illetve (3) bekezdése b) pontjának, valamint a Bkt. 13. § (2) bekezdésének a) és 15. § (1) bekezdése a)–b) pontjainak összevetéséből az következik, hogy a tevékeny megbánás két együttes eleme – egyrészt a még közvetítői eljárást megelőző beismerő vallomás, és jóvátétel vállalása; – másrészt a közvetítői eljáráson belüli megállapodás, és a jóvátétel megtörténte. b) Ehhez képest büntetőjogi értelemben a tevékeny megbánás nem csupán a jóvátételi tevékenység, hanem a megbánás kifejtésével együtt merül ki. A csupán ténybeli beismerő vallomás és mellette a jóvátételi tevékenység (a jóvátételének vállalása és teljesítése) tartalmát tekintve valójában még nem megbánás, hanem csak egyszerű – megbánó szándék nélküli – jóvátétel. A megbánást – büntetőjogi értelemben – a bűnösség elismerésére is kiterjedő beismerő vallomás jelenti. IV. [67. BKv VI.] A tevékeny megbánás (Btk. 29. §) megállapításának nem feltétele a bűncselekménnyel okozott kár maradéktalan megtérítése. A bűncselekménnyel okozott sérelem jóvátétele a sértett által elfogadott módon és mértékben nem azonos a Btk. 459. § (1) bekezdésének 16. pontja szerinti kár megtérítésével. Ez az értelmezés az anyagi és eljárási rendelkezések valós tartalmát adja. E megállapítás elfogadása nem okoz fennakadást a gyakorlatban, mert erre nézve a Btk. és Be. szabályozása által „tudomásul vett” eltérés nem eredményezi a törvény sérelmét. Ebből az is következik, hogy a közvetítői eljárás eredményes lehet és a tevékeny megbánás sikeresen alkalmazható akkor is, ha az elfogadott, illetve a megtérített kártérítési összeg az elkövetési értéktől (okozott kártól, vagyoni hátránytól, stb.) eltér, attól akár alacsonyabb, akár magasabb.

- 280 -

V. [3. BKv X.] A közvetítői eljárásban született megállapodás szerinti kár összegének nincs jelentősége a bűncselekmény minősítése szempontjából. A Bkt. 13. §-ának (2) bekezdése alapján a közvetítői eljárás eredményeként az elkövető és a sértett között létrejött megállapodásnak tartalmaznia kell, hogy az elkövető a bűncselekménnyel okozott kárt megfizeti. Ennek összegében tehát az elkövetőnek és sértettnek meg kell állapodnia, amiből az is következik, hogy a megállapodás szerinti (megtérítendő) kár fogalma nem azonos a Btk. 459. § (1) bekezdésének 16. pontja szerinti törvényi kárfogalommal. Ez azt jelenti, hogy az elkövető cselekményének jogi minősítése szempontjából közömbös a megállapodás szerinti kárösszeg. VI. [67. BKv III.] Valamely terhelt ellen folyamatban levő ügy (egy vádiratban terhére rótt, bűnhalmazatban álló) egyes cselekményeinek elkülönítésére a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében nincs törvényes lehetőség. A Btk. 81. §-ának (1) bekezdése értelmében bűnhalmazat esetén egy büntetést kell kiszabni. Ebből az következik, hogy az egy vádiratban a terhelt terhére rótt bűncselekmények külön–külön elbírálására, eltérő büntetőjogi jogkövetkezmények alkalmazása céljából nem kerülhet sor. Ezt az álláspontot támasztják alá a Be. 72. §-ában foglalt rendelkezések is, amelyek értelmében az elkülönítés lehetősége az adott terhelt ügyére és nem pedig a terhelt ügyének egyes cselekményeire nézve áll fenn. VII. [3. BKv IV.] A közvetítői eljárás Be. 221/A. §-ának (3) bekezdése szerinti feltételei konjunktívak. A közvetítői eljárás anyagi jogi feltételeit a Btk. 29. §-a a tevékeny megbánás körében szabályozza, eljárási feltételeit pedig a Be. 221/A. § tartalmazza. A Be. 221/A. § (3) bekezdése szerinti eljárási feltételek konjunktív feltételek. Ezek között a 221/A. § (3) bekezdésének d) pontja szerinti feltétel megállapítása mérlegelést igényel. Tehát a 221/A. § (3) bekezdésének a)–c) pontja szerinti feltétel együttes jelenléte önmagában még nem eredményezi a közvetítői eljárás alkalmazását, hanem csak akkor, ha az ügyész, illetőleg a bíróság – a bűncselekmény jellegére, az elkövetés módjára és a gyanúsított személyére figyelemmel – ezt célszerűnek és megengedhetőnek tartja. A pozitív anyagi és eljárási feltételek mellett az is szükséges, hogy a Btk. 29. § (3) bekezdésének a)–d) pontjában felsorolt kizáró okok valamelyike ne legyen megállapítható, valamint a 221/A. § (2) bekezdésének harmadik mondatára figyelemmel ne újbóli közvetítői eljárásról legyen szó. A megismétlés tilalma akkor áll fenn, ha korábban az ügyész vagy bíróság a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében már határozott. VIII. [BKv 67. VII.] A terhelt jóvátételre való képességét nem lehet kizárólag a személyes képességei alapján megítélni [Be. 221/A. § (3) bek. b) pontja]. A Btk. 29. §-ának (1) bekezdése a tevékeny megbánás feltételeként azt rögzíti, hogy a terhelt „a sértett által elfogadott módon és mértékben a bűncselekménnyel okozott sérelmet jóvátette”. Annak eldöntése, hogy a jövendőbeli megállapodásból fakadó nem anyagi, hanem esetleg személyes természetű kötelem teljesítése mennyiben tapad a terhelt személyéhez, a közvetítői eljárásra utaláskor általában nem állapítható meg. A megállapodásban a sértett hozzájárulásával a terhelt azt is vállalhatja, hogy a nem közvetlenül a személyéhez tapadó kötelezettségek teljesítéséről, egyéb módon gondoskodik. Erre figyelemmel a terhelt jóvátételre való képességét komplex módon és a sértett érdekeinek a szem előtt tartásával kell mérlegelni a közvetítői eljárásra irányuló döntéshozatal során. Ha a megállapodás természete (pl. személyes gondozás) ezt nem zárja ki, akkor közömbös, hogy a jóvátételt ténylegesen ki teljesíti. A terhelt jóvátételre való képességét ezért nem lehet kizárólag a személyes képességei alapján megítélni. Elég a képességet valószínűsíteni, és az indítvány elutasításához egyedül a jóvátételi képesség nyilvánvaló hiánya vezethet. IX. [67. BKv VIII.] A tevékeny megbánást megalapozó közvetítői eljárás az elterelés (diverzió) egyik formája. A törvényhozó ennek megfelelően az intézmény érvényesülését biztosító legteljesebb eszközrendszert a vádelőkészítés szakaszában biztosította (lásd: pl. a nyomozás felfüggesztése mellett a vádelhalasztás lehetőségét).

- 281 -

A közvetítői eljárás lehetővé tétele a bírósági eljárásban csupán kiegészítő jellegű, elsősorban a sértett érdekeinek a hatékonyabb érvényesítése érdekében. 1. A Bkt. 15. §-a (1) bekezdésének 2013. július 1. napjától hatályos szövege szerint a közvetítői eljárás (egyéb esetek mellett) azon a napon fejeződik be, amikor a) a megállapodás alapján, vagy a közvetítői eljárás megindítását megelőzően, de a megállapodásban jóváhagyott módon a terhelt a bűncselekménnyel okozott kárt a sértettnek megtérítette vagy a bűncselekmény káros következményeit egyéb módon jóvátette, b) a terhelt a megállapodás alapján a kár megtérítését részletekben történő fizetéssel vagy egyéb módon nyújtandó jóvátétellel az első részlet tekintetében teljesítette, ha a megállapodás értelmében a teljesítés a felfüggesztés határidején belül nem fejeződhet be, c) a terhelt a megállapodás alapján a részletekben történő fizetés vagy más módon nyújtandó jóvátétel utolsó részletét a felfüggesztés határidején belül teljesítette, d) a sértett vagy a terhelt részére küldött idézés kézbesítésének abból eredő eredménytelenségéről szerez tudomást a közvetítő, hogy a címzett ismeretlen helyen tartózkodik, e) a sértett vagy a terhelt haláláról a közvetítő hivatalos tudomást szerez, f) a sértett vagy a terhelt kijelenti a közvetítő előtt, hogy kéri a közvetítői eljárás befejezését, g) a sértett vagy a terhelt a hozzájárulását visszavonta, vagy mulasztását e törvény értelmében a hozzájárulás visszavonásának kell tekinteni, h) a terhelt nyilatkozatából vagy magatartásából egyértelműen megállapítható, hogy a Be. 221/A. § (3) bekezdésének b) vagy c) pontjában írt feltételek nem állnak fenn, i) az első közvetítői megbeszéléstől számított három hónap eredménytelenül eltelt. A Bkt. 15. § (1) bekezdése b) pontjának megszövegezése folytán az eljárás bírósági szakaszában továbbra is problémát okoz a tevékeny megbánás feltételeinek a megállapítása, ha a megállapodásban foglalt kötelezettség teljesítése – az eljárás bírósági szakaszában – túlnyúlik a felfüggesztés (legfeljebb hat hónapos) időtartamán. 2. A vádelőkészítés szakaszában a Be. 221/A. §-ának (7) bekezdése úgy rendelkezik, hogy amennyiben a közvetítői eljárás eredményes, és a Btk. 29. § (1) bekezdése alkalmazásának van helye, az ügyész az eljárást megszünteti; ha a Btk. 29. § (2) bekezdése alkalmazásának lehet helye, vádat emel. Ha a gyanúsított a közvetítői eljárás eredményeként létrejött megállapodás teljesítését megkezdte, de a büntethetősége nem szűnt meg, az ügyész a három évet meg nem haladó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a vádemelést egy évtől két évig terjedő időre elhalaszthatja. Ez a rendelkezés biztosítja a megállapodás teljesítéséhez szükséges időt abban esetben is, ha a teljesítésre a nyomozás legfeljebb hat hónapig tartó felfüggesztésének időtartama alatt teljes körűen nem került sor. Ilyen lehetőség azonban az eljárás bírósági szakaszában nincs. 3. Az elsőfokú bíróság az eljárást a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében (a tárgyalás előkészítése keretében) legfeljebb hat hónapra függesztheti fel [Be. 266. § (3) bek. c) pont]. A felfüggesztés tartamának elteltével – amennyiben az eljárás tevékeny megbánásra alapított megszüntetésének [Be. 267. § (1) bek. l) pontja] nincs helye – a tárgyalás kitűzése iránt kell intézkedni. A Bkt. 6. §-a értelmében a közvetítői eljárás megindításának alapja a) az ügyésznek az ügy közvetítői eljárásra utalásáról hozott határozata [Be. 221/A. § (3) bek.], vagy b) a bíróságnak a büntetőeljárást – a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében hozott – felfüggesztő végzése [Be. 266. § (3) bek. c) pont]. Ebből következően közvetítői eljárásnak a büntetőeljárás azon szakaszában, illetve olyan büntetőeljárásban van helye, amelyben ilyen határozat hozatalát a Be. lehetővé teszi. A bíróság esetében ez alatt a vádemeléstől kezdődően az elsőfokú eljárás tartama értendő. A büntetőeljárás – a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében történő – bíróság általi felfüggesztését a Be. az elsőfokú eljárásban és a következő rendelkezések alapján teszi lehetővé: – a tárgyalás előkészítésének szakaszában [266. § (3) bek. c) pont]; – a tárgyalás előkészítésének befejezése, illetőleg a tárgyalás kitűzése után [275. § (1) bek.]; – a tárgyalás megkezdése után [307. §]; – a tárgyalás elnapolása után [309. § (1) bek.]. A bíróság – eltérően a 221/A. § (3) bekezdésétől – csak a terhelt, vagy a sértett, illetőleg a védő indítványára függesztheti fel a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében a büntetőeljárást, hivatalból nem. A Btk. 29. § (1)–(2) bekezdésének és a Be. 221/A. § (2) bekezdésének, illetve a (3) bekezdése b) pontjának, valamint a Bkt. 13. § (2) bekezdésének a) pontja és a 15. § (1) bekezdésének összevetéséből az következik, hogy a tevékeny megbánás két együttes eleme – egyrészt a még közvetítői eljárást megelőzően gyanúsítottként tett beismerő vallomás és a jóvátétel vállalása; – másrészt a közvetítői eljáráson belüli megállapodás és a jóvátétel megtörténte. A Be. 221/A. §-ának (7) bekezdésében foglalt rendelkezésből az következik, hogy a kár megtérítésének és/vagy a jóvátételnek nem feltétlenül a közvetítői eljárásban kell teljesülnie. A Bkt. 15. § (1) bekezdésének b) pontjában írt esetben a bíróságnak az eljárást folytatnia kell, de tekintettel arra, hogy a kár megtérítése, a jóvátétel még nem fejeződött be, a tevékeny megbánás anyagi jogi feltételei [Btk. 29. § (1) bekezdés] nem valósultak meg, a Be. 267. § (1) bekezdés l) pontja alkalmazásával nem szüntethető meg az eljárás.

- 282 -

Ilyen esetekben az eljárás folytatása a terhelt büntetőjogi elmarasztalásával járhat. 4. Az eljárás legfeljebb hat hónapos felfüggesztésének lejárta után már csak a tárgyalás – Be. 287. § (1) bekezdésén alapuló – elnapolásáról lehet szó, de a kár megtérítésére, a jóvátétel befejezésére a megállapodásban megjelölt hosszabb halasztás, vagy részletfizetés lejártának a bevárása a büntetőeljárás indokolatlan elhúzódását eredményezheti. Az eljárás bírósági szakaszában a Btk. 29. §-ában foglalt feltételek meglétét a bíróság az ügydöntő határozatának a meghozatalkor vizsgálja. Nincs akadálya a tevékeny megbánás megállapításának, ha a közvetítői eljárásban kötött megállapodásban foglalt kötelezettségek a közvetítői eljárás befejezését követően, a bíróság érdemi döntésének a meghozataláig eltelt időszakban teljesülnek. A tárgyalás elnapolására azonban a megállapodásban foglaltak teljesítése érdekében már nem kerülhet sor. A közvetítői eljárás az elterelés egyik formája, amelynek fő alkalmazási területe a büntetőeljárás vádelőkészítő szakasza, és érvényesítése a bírósági eljárásban csupán kisegítő jelleggel indokolt. X. [3. BKv I.] Közvetítői eljárás lefolytatása érdekében az elsőfokú bírósági eljárás függeszthető fel. E célból a büntetőeljárás hivatalból nem függeszthető fel. 1. A Bkt. 6. §-a alapján a közvetítői eljárás megindításának alapja: – az ügyésznek az ügy közvetítő eljárásra utalásáról hozott határozata [Be. 221/A. § (3) bek.], vagy – a bíróságnak a büntetőeljárást – a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében hozott – felfüggesztő végzése [Be. 266. § (3) bek. c) pont]. Ebből következően közvetítői eljárásnak a büntetőeljárás azon szakaszában, illetve olyan büntetőeljárásban van helye, amelyben ilyen határozat hozatalát a Be. lehetővé teszi. Az ügyész esetében ez alatt nyilvánvalóan a büntetőeljárás vádemelésig tartó szakasza, a bíróság esetében pedig a vádemeléstől kezdődően az elsőfokú eljárás tartama értendő. 2. A büntetőeljárás – a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében történő – bíróság általi felfüggesztését a Be. az elsőfokú eljárásban és a következő rendelkezések alapján teszi lehetővé: – a tárgyalás előkészítésének szakaszában [266. § (3) bek. c) pont], – a tárgyalás előkészítésének befejezése, illetőleg a tárgyalás kitűzése után [275. § (1) bek.], – a tárgyalás megkezdése után [307. §], – a tárgyalás elnapolása után [309. § (1) bek.]. Következésképpen a Be. az elsőfokú eljárás során végig, de értelemszerűen legfeljebb a határozathozatal végett tartott tanácsülésig [321. § (1) bek.] teszi lehetővé, hogy a bíróság – közvetítői eljárás lefolytatása érdekében – a büntetőeljárást felfüggessze. 3. A másod- és a harmadfokú eljárásban a bíróság a büntetőeljárást a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében nem függesztheti fel. Erre ugyanis a Be. 359. § (3), illetve 390. § (4) bekezdése nem ad lehetőséget. E tekintetben a Be. 345., illetve 385. §-a közömbös, mert az eljárás felfüggesztését a Be. XIV., illetve XV. Fejezete nem a XI– XIII. Fejezethez képest eltérően, hanem önállóan szabályozza. Ezért e körben, a másod- és a harmadfokú eljárás során, a XI–XIII. Fejezet rendelkezései alkalmazására sem kerülhet sor. 4. A Be. 221/A. § (1), 263. § (4) bekezdésének és 272. § (2) bekezdése b) pontjának összevetéséből az következik, hogy a bíróság – eltérően a 221/A. § (3) bekezdésétől – csak a terhelt, vagy a sértett, illetőleg a védő indítványára függesztheti fel közvetítői eljárás lefolytatása érdekében a büntetőeljárást, hivatalból nem. Ugyanakkor a bíróság – a közvetítői eljárás eredményes befejezése érdekében, értelemszerűen a már folyamatban lévő közvetítő eljárás esetén – hivatalból is elnapolhatja a tárgyalást [Be. 287. § (1) bek.]. XI. [67. BKv II.] A Btk. 29. §-a nem zárja ki, sőt kifejezetten megengedi a tevékeny megbánás alkalmazását – és ehhez igazodóan a közvetítői eljárást – valamennyi a Btk. XXII. Fejezetében (A közlekedési bűncselekmények) meghatározott vétség és háromévi, illetve ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett miatt indított eljárásban feltéve, hogy az nem okozott halált. Sajátos helyzetet teremt, hogy a Btk. 236. §-ának (1) bekezdésében, valamint a Btk. 237. §-ának (1) bekezdésében meghatározott járművezetés ittas állapotban vétsége és járművezetés bódult állapotban vétsége miatt indított büntetőeljárások többségében természetes (vagy jogi) személy sértett hiányában általában nem kerülhet sor a közvetítői eljárás lefolytatására, míg e §-ok (2) bekezdésének a) és b) pontja szerinti (súlyos testi sértést, maradandó fogyatékosságot, súlyos egészségromlást vagy tömegszerencsétlenséget okozó) fordulata esetén a Btk. 29. §-ának (1) bekezdése nem zárja ki a közvetítői eljárás lefolytatását. Ilyen ellentmondás a Btk. XXII. Fejezetében meghatározott más közlekedési bűncselekmények esetén is fennáll. A gyakorlat a jogalkotó kifejezett rendelkezésétől eltérően szűkítheti a jogszabály alkalmazási körét. Ugyanakkor a közvetítői eljárásra utalásra vonatkozó döntés meghozatalakor az ügyésznek, illetve a bíróságnak – a Be. 221/A. §-a (3) bekezdésének d) pontjában foglalt rendelkezésre figyelemmel – mindig mérlegelnie kell, hogy a bűncselekmény jellegére, az elkövetés módjára és a gyanúsított személyére tekintettel a bírósági eljárás lefolytatása mellőzhető-e, vagy megalapozottan feltehető, hogy a bíróság a tevékeny megbánást a büntetés kiszabása során értékelni fogja.

- 283 -

XII. [3. BKv III.] Ha a sértett állami szerv, vagy gazdálkodó szervezet (függetlenül attól, hogy jogi személy-e), akkor – az általános szabályok szerint – a Be. 56. § értelmében eljárni jogosult képviselőjét kell a Be. 272. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti előkészítő ülésre idézni. Ha a sértett nem természetes személy, de nem is állami szerv, vagy gazdálkodó szervezet, akkor az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 29. §, illetve a rá vonatkozó jogszabály, alapító határozat, vagy okirat alapján kell állást foglalni abban, hogy képviseletében ki jogosult a büntetőeljárásban eljárni, így a Be. 272. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti előkészítő ülésen részt venni. a) A Be. 51. §-a értelmében a sértett nemcsak természetes személy lehet; és a Bkt. sem zárja ki a nem természetes személy sértett esetében a közvetítő eljárás lehetőségét [Bkt. 11. § (5) bek.]. b) A Be. 56. §-ának (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy a sértett – ha személyes közreműködési kötelezettségét a törvény nem írja elő – jogait képviselő útján is gyakorolhatja. Ha a sértett nem természetes személy, akkor értelemszerűen személyes közreműködésről nem is lehet szó. Következésképpen az ilyen sértett az eljárási jogait képviselő útján gyakorolhatja, aki a Be. 56. §-ának (1) bekezdése értelmében meghatalmazás alapján ügyvéd, vagy külön törvényben erre feljogosított személy lehet. A Be. 56. §-ának (3) bekezdése alapján, ha a sértett állami szerv vagy gazdálkodó szervezet – függetlenül attól, hogy jogi személy-e –, akkor a képviseletre feljogosított dolgozója, illetőleg az ügyintézésre jogosult tagja, vagy alkalmazottja is képviselheti. Értelemszerűen ilyen sértett esetében is helye van – meghatalmazás alapján – ügyvéd általi képviseletnek, s a meghatalmazást a Be. 57. § (1) bekezdése szerinti jogosultak adhatják meg. Állami szerv alatt a költségvetési szervet, gazdálkodó szervezet alatt pedig a Ptk. 685. § c) pontjában felsoroltakat kell érteni [Be. 601. § (3) és (4) bek.]. c) Ha a sértett nem természetes személy és a Be. 601. § (3)–(4) bekezdése értelmében nem állami szerv, nem gazdálkodó szervezet, akkor az ilyen sértett képviseletét is elláthatja – meghatalmazás alapján – ügyvéd. Ezenkívül pedig a Ptk. 29. §, illetve az ilyen sértettre vonatkozó jogszabály, alapító határozat, vagy okirat alapján kell állást foglalni abban, hogy az ilyen sértett képviseletében ki jogosult a büntetőeljárásban eljárni. d) A Be. 57. §-ának (2) bekezdés értelmében a képviselőnek az első eljárási cselekménye előtt – de nyilvánvalóan legalább azzal egyidejűleg – be kell nyújtania azokat az iratokat, melyből a képviseleti jogosultsága megállapítható. XIII. [67. BKv I.] Ha a közvetítői eljárás eredményeként a tevékeny megbánásnak a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 29. §-ának (1) bekezdésében meghatározott feltételei teljesültek, a bíróság az eljárást ezen a címen megszünteti. Az ügyész e határozat ellen már csupán azon a jogcímen jelenthet be fellebbezést, hogy az eljárás megszüntetésének a Btk. 29. §ában írt feltételei nem teljesültek. Azt nem sérelmezheti, hogy álláspontja szerint a büntetés céljának megvalósítására ebben az esetben a tevékeny megbánás alkalmatlan, vagy azt, hogy a büntetés célját jobban szolgálná, ha a bíróság a vádlottat az eljárás megszüntetése helyett a járművezetéstől eltiltaná, illetőleg vele szemben más büntetést vagy intézkedést alkalmazna. A Be. 221/A. §-ának (3) bekezdésében meghatározott eljárási feltételek konjunktív feltételek. Ezek között a d) pont szerinti feltétel megállapítása mérlegelést igényel. A Be. 221/A. §-a (3) bekezdésének d) pontjában foglalt feltételt először az ügyészség mérlegeli, amikor a vádelőkészítés keretében dönt arról, hogy – kérelemre vagy hivatalból – közvetítői eljárásra utalja-e az ügyet. A közvetítői eljárás lefolytatására irányuló kérelem (és az annak elutasítására vonatkozó döntés) hiányában a vádemelés annak a kinyilvánítása, hogy az ügyész a közvetítői eljárás lefolytatását nem látta lehetségesnek vagy indokoltnak. A vádemelést követően a bíróság szabadon mérlegeli – de természetesen már csupán a jogosultaktól erre irányuló kérelem alapján – a közvetítői eljárás feltételeit. Amennyiben álláspontja szerint azok fennállnak, az eljárást felfüggeszti, és az ügyet közvetítői eljárásra utalja. Az ügyész ez ellen a végzése ellen fellebbezést jelenthet be azon az alapon (is), hogy a közvetítői eljárás elrendelésének a Be. 221/A. §-a (3) bekezdésének d) pontjában meghatározott feltételei hiányoznak. Ha a közvetítői eljárás eredményeként a tevékeny megbánásnak a Btk. 29. §-ának (1) bekezdésében meghatározott feltételei teljesültek, a bíróság az eljárást ezen a címen megszünteti. Az ügyész a megszüntető határozat ellen már csupán azon a jogcímen jelenthet be fellebbezést, hogy az eljárás megszüntetésének a Btk. 29. §-ában írt feltételei nem teljesültek. Azt nem sérelmezheti, hogy álláspontja szerint a büntetés céljának megvalósítására ebben az esetben a tevékeny megbánás alkalmatlan, vagy azt, hogy a büntetés célját jobban szolgálná, ha a bíróság a vádlottat az eljárás megszüntetése helyett a járművezetéstől eltiltaná, illetőleg vele szemben más büntetést vagy intézkedést alkalmazna. XIV. [3. BKv VIII.]

- 284 -

A közvetítői eljárás és a büntetőeljárást folytató bíróság tevékenységének viszonya. 1. A Be. 263. §-ának (4) bekezdése a tanács elnökének feladatául szabja a vádlott, a védő és a sértett tájékoztatását a közvetítői eljárás indítványozásának lehetőségéről, és következményéről, amennyiben ez okból a nyomozati szakban az ügyész az eljárást nem függesztette fel, noha annak helye lett volna. A tájékoztatási kötelezettség a kioktatásra, de nem a közvetítői eljárás elrendelésére vonatkozik. Erről dönteni ugyanis a bíróság mérlegelési jogkörébe tartozik. (Erre a célra az OIT Hivatala által rendszeresített 220/a–b–c–d. számú értesítő lapok használhatók fel.) A tájékoztatási kötelezettség csak akkor áll fenn, ha a közvetítői eljárás anyagi és eljárási feltételei hiánytalanul megállapíthatóak és kizárási ok nincs. A tanács elnökének az ügy érkezésétől számított harminc napon belül kell megvizsgálnia a közvetítői eljárás anyagi és eljárásjogi feltételeit [Be. 263. § (1) bek.]. A tanács elnöke a felek tájékoztatását a vádirat kézbesítésével egyidejűleg teszi meg, bár az sem kizárt, hogy a vádkézbesítés után kerüljön erre sor. 2. A közvetítői eljárásra a büntetőeljárás alatt csak egy alkalommal kerülhet sor [Be. 221/A. § (2) bek.]. Ebből következően az ügyésznek a vádiratban nyilatkoznia kell arról, hogy sor került-e közvetítői eljárás lefolytatására, s ha igen, az milyen eredménnyel zárult. A közvetítői eljárás bírói engedélyezésének nem akadálya, ha az ügyész a nyomozati szakban az arra tett indítványt elutasította, az viszont igen, ha az ügyész ez okból az eljárást felfüggesztette, de a közvetítői eljárás eredménytelennek bizonyult. 3. A Be. 263. § (4) bekezdése a 221/A. § (4) bekezdésére utal vissza, és a tanács elnökére akkor rója a kioktatás kötelezettségét, ha az ügyész az eljárást a X. Fejezet rendelkezései szerint nem rendelte el. Ebből az következik, hogy a tanács elnökének nincs olyan kötelezettsége, hogy a 2007. január 1. napja előtt érkezett és utána folyamatban maradt ügyeket abból a szempontból megvizsgálja, hogy helye lehet-e közvetítői eljárásnak, és ennek lehetőségére akkor is felhívja a jogosultakat, ha az erre vonatkozó rendelkezések az eljárás megelőző (nyomozási) szakaszában még nem voltak hatályban. A közvetítői eljárás lefolytatására vonatkozó rendelkezéseknek tehát nincs visszaható hatálya. Ez az értelmezés felel meg az intézmény rendeltetésének, amelynek alapvető célja az, hogy az arra alkalmas ügyeket a bírósági útról elterelje. 4. A közvetítői eljárás lefolytatására a vádlott, a védő és a sértett tehet indítványt. Az indítvány megtételére a vádirat közlésétől számított 15 nap áll rendelkezésre [Be. 272. § (2) bek. b) pont], azonban e határidő nem jogvesztő, tekintettel arra, hogy a Be. a tárgyalás előkészítése után is lehetőséget ad a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében az eljárás felfüggesztésére, sőt nem zárja ki ezt az elsőfokú tárgyalás szakában sem. 5. Közvetítői eljárás lefolytatására irányuló indítvány tárgyában, a tárgyalás előkészítésének szakában, előkészítő ülést kell tartani [272. § (2) bekezdés b) pontja]. Ebben az esetben a 272. § (3) bekezdése szerint kell eljárni, tehát a tanács elnöke az előkészítő ülés határnapjáról az ügyészt, a vádlottat és a védőt értesíti, a sértettet pedig megidézi. Az előkészítő ülésen történt meghallgatások eredményéhez képest dönt a bíróság az eljárásnak a Be. 266. § (3) bekezdés c) pontja alapján történő felfüggesztéséről. Az előkészítő ülést az ügy érkezésétől számított 90 napon belül kell megtartani, a büntetőeljárás pedig legfeljebb hat hónapra függeszthető fel. 6. A büntetőeljárásnak a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében történt felfüggesztését elrendelő, vagy az erre vonatkozó indítványt elutasító végzés ellen fellebbezésnek van helye, mert ezt a Be. 276. §-a nem zárja ki. Ennyiben tehát eltér a nyomozati szakra vonatkozó szabályozás, ahol az eljárást felfüggesztő és a közvetítői eljárást elrendelő határozat ellen kizárt a jogorvoslat. 7. A közvetítői eljárás lényeges feltétele a sértett és a terhelt önkéntes hozzájárulása. Ha a hozzájárulást bármelyikük visszavonja, akkor az eljárás felfüggesztésének oka megszűnik, ezért az elsőfokú bíróságnak a Be. 266. § (5) bekezdése szerint az eljárást folytatnia kell. 8. Ha a közvetítői eljárást lefolytatták, akkor az erről készült közvetítői jelentés megérkezése után a bíróság vagy megszünteti az eljárást vagy annak folytatása mellett dönt. Ha a közvetítői eljárás eredményes volt és a tevékeny megbánás megvalósult, a Btk. 29. §-ának (1) bekezdése esetén – 3 évi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetéssel büntetendő bűncselekménnyel okozott kár megtérítése vagy jóvátétele esetén – a bíróság az eljárást a Be. 267. § (1) bekezdésének l) pontja alapján megszünteti. Ha a közvetítői eljárás nem vezetett eredményre, mert a sértett és a vádlott között nem jött létre megállapodás, akkor az eljárást folytatni kell, és a tárgyalást ki kell tűzni. 9. Ha a közvetítői eljárás eredményes, akkor annak két következménye lehet. A vétség és a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetéssel fenyegetett bűntett esetén az eljárás megszüntetését, az ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetéssel fenyegetett bűntettek esetén pedig a büntetés korlátlan enyhítésének esélyét adja meg. Ez azt jelenti, hogy a közvetítői eljárás eredményessége esetén a tárgyalás előkészítésének szakában érdemi határozatként csak az eljárást megszüntető határozat hozható meg.

- 285 -

A közvetítői eljárás tehát valójában csak ebben az esetkörben érvényesül a maga teljességében, mert a bíróságnak ez esetben nincs más kötelezettsége, mint megállapítani a büntethetőségi akadály hatályosulását, levonni ennek következményeit, azaz meg kell szüntetnie a büntetőeljárást. 10. Ha a korlátlan enyhítésre okot adó esetnek a feltételei valósulnak meg, akkor az eljárást folytatni kell, és tárgyalást kell kitűzni. A Btk. 29. §-ának (2) bekezdése szerinti esetben a büntetés korlátlan enyhítése csupán lehetőség. Ennek alkalmazására – és mértékére – bírói döntés eredményeképpen az ügyet lezáró érdemi határozatban kerül sor. Ebben az esetben tehát az ügy visszatér a büntetőeljárás rendes menetébe, és a XIII. Fejezet rendelkezései szerint folytatódik. Ha a terhelt a közvetítői eljárás eredményeként létrejött megállapodás teljesítését megkezdte, de nem fejezte be, és erről a Bkt. 15. §-ának (2) bekezdése alapján a pártfogó felügyeleti szolgálat tájékoztatja a bíróságot, akkor ugyancsak tárgyalást kell kitűzni. 11. A tárgyalási szakban a bíróság a közvetítői eljárás eredményes befejezése érdekében a tárgyalást a Be. 287. §-ának (1) bekezdése szerint elnapolhatja, de az eljárás felfüggesztésére irányuló indítványt már nem lehet előterjeszteni. XV. [67. BKv X.] A bíróság az eljárást felfüggesztő végzés kézbesítésével egyidejűleg – a Bkt. 3. §-a (4) bekezdésének megfelelően – azokat az iratokat bocsátja a közvetítő rendelkezésére, amelyek a közvetítői eljárás lefolytatásához szükségesek. Többvádlottas ügyekben, nagy terjedelmű ügyiratoknál elegendő lehet a vádirat, a gyanúsítotti vallomás, a sértetti tanúvallomás, a kárra, sérülésre vonatkozó szakvélemény vagy okirat. stb. eredetben vagy fénymásolatban történő megküldése is. A zárt adatkezelésű iratok – a közvetítői eljárást indítványozó vagy ahhoz hozzájáruló sértettre vonatkozó név és lakcím kivételével – nem küldhetők el. A Bkt. 3. §-ának (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a közvetítő jogosult és köteles mindazokat az adatokat megismerni, amelyek a feladatának ellátásához szükségesek. Az ügyész a közvetítői eljárásra utalásról szóló határozat, illetve a bíróság az eljárást felfüggesztő végzés kézbesítésével egyidejűleg a közvetítő rendelkezésére bocsátja – az e törvényben meghatározott feladatai ellátásához szükséges mértékben és időtartamban – az iratokat. E rendelkezésnek megfelelően a bíróságnak nem kell feltétlenül a büntetőügy iratait eredetben és a maga egészében a közvetítő rendelkezésére bocsátania. A Be. 96. §-ának (2) bekezdése szerint kezelt azon adatok pedig, amelyek nem a tanúként kihallgatott sértettre vonatkoznak, nem is bocsáthatók a közvetítő rendelkezésére. XVI. [67. BKv IX.] A közvetítői eljárás esetén a bíróságoknak a felfüggesztés idejét a legfeljebb hat hónapos határidő keretei között az adott ügy körülményeihez igazodva kell megállapítania. Az eljárás felfüggesztésének határidejét az ügy egyedi körülményeihez igazodóan és arra is figyelemmel indokolt megállapítani, hogy a közvetítői eljárás céljának a megvalósítását előmozdítsa. A közvetítői eljárás célja a törvényekben meghatározott megállapodás létrehozatala. Ehhez a Bkt.-ben megszabott – szoros – határidőkre figyelemmel, meghatározott eljárás lefolytatásához szükséges időt garantálni kell. A bíróságok rendszerint azért függesztik fel az eljárást a lehetséges hat hónapnál lényegesen rövidebb időszakra, hogy a következő tárgyalás megtartására a felfüggesztést lejárta után, lehetőleg a korábbi tárgyalást követő hat hónapon belül sor kerüljön. Ezzel ugyanis elkerülhető a tárgyalás megismétlése [Be. 287. § (3) bek.]. A határidő meghatározása során azonban figyelemmel kell lenni arra is, hogy a büntetőeljárás a közvetítői eljárás céljából csak egy alkalommal függeszthető fel. XVII. [67. BKv IV.] Az eljárás tárgyalási szakaszában a közvetítői eljárás lefolytatására irányuló indítvány, ülésen nem bírálható el, mivel a Be. ennek eseteiről a 210. §-ának (1) bekezdésében taxaív felsorolást ad. E rendelkezés megszegése azonban nem feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező (ún. abszolút) eljárási szabálysértés, mert annak eseteiről a Be. 373. §-a taxaív felsorolást ad, amelyek köre nem tágítható. A Be. 272. § (2) bekezdésének b) pontja szerint előkészítő ülés tartása kötelező, ha a vádirat közlésétől számított tizenöt napon belül a vádlott, a védő vagy a sértett közvetítői eljárás lefolytatását indítványozta. Nem tekinthető eljárási szabálysértésnek, ha a bíróság az indítványt a törvényben kizárt esetekben [pl. a vád tárgya nem a Btk. 29. §-ának (1) vagy (2) bekezdésében írt bűncselekmény, ha a (3) bekezdésben felsorolt kizáró okok fennállnak vagy az indítvány nem jogosulttól származik] az előkészítő ülés megtartása nélkül hozott végzésben utasítja el. Más esetekben az előkészítő ülés megtartása kötelező, de elmaradása csak relatív eljárási szabálysértés. Ugyancsak relatív eljárási szabálysértésnek minősül, ha a bíró egyszerű átiratban tájékoztatja az indítványozót – fellebbezéssel támadható elutasító határozat helyett – arról, hogy nincs helye közvetítői eljárásnak.

- 286 -

Ha a közvetítői eljárást a közvetítői eljárás lefolytatásának indítványozására nyitva álló 15 napos határidő lejártát követően kezdeményezik, akkor az előkészítő ülés megtartása már nem kötelező, de lehetséges, mert a törvény nem zárja ki. A közvetítői eljárás lefolytatására irányuló indítvány ülés keretében sem a tárgyalás előkészítése során, sem pedig az eljárás tárgyalási szakaszában nem bírálható el. Az ülés tartásának eseteit ugyanis a Be. a 210. §-ának az (1) bekezdésében taxaív felsorolásban határozza meg. A tárgyalás kitűzése után – a törvényben kizárt esetek kivételével – a közvetítői eljárás lefolytatására irányuló indítvány tárgyában a felek meghallgatását követően csak tárgyaláson lehet dönteni. A fent részletezett esetekben a Be. 375. §-a szerinti relatív eljárási szabálysértés megállapítását az alapozza meg, hogy az eljárásban részt vevő személyek a törvényes jogaikat nem gyakorolhatták, vagy azok gyakorlását korlátozták. XVIII. [3. BKv IX.] Közvetítői eljárás fiatalkorú terhelt esetében. 1. A tevékeny megbánás büntető anyagi jogi szabályait fiatalkorúra a Btk. 107/A. §-ában meghatározott eltérésekkel kell alkalmazni. A Btk. 107. §-a szerint a fiatalkorú nem büntethető, ha vétséget vagy ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntettet követett el, és a tevékeny megbánás feltételei egyébként megvannak. Ez eltérés a Btk. 29. §-a (2) bekezdésének általános rendelkezésétől, amely csak a büntetés korlátlan enyhítését engedi meg, ha az elkövetőt háromévi szabadságvesztésnél súlyosabban, de ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett miatt vonják felelősségre. 2. A fiatalkorúak elleni büntetőeljárásban lefolytatandó közvetítői eljárást érintő szabályokat a Be. 459. §-ának (3) és (4) bekezdése állapítja meg. A Be. 446. §-a alapján azonban vizsgálni kell, hogy ezeket a rendelkezéseket, valamint az eltérő anyagi jogi szabályokat figyelembe véve, alkalmazhatók-e ebben a külön eljárásban a közvetítői eljárásra vonatkozó általános rendelkezések. A Be. 459. §-a (4) bekezdésének rendelkezései, amelyek szerint az ügyész az eljárást megszünteti, illetve a vádemelést elhalasztja, megfelelnek a rendes eljárás szabályainak: 221/A. §, 224. § (4) bek., 227. § (1) bek. d) pont; de az ügyésznek a fiatalkorú elkövetőre vonatkozó, részben eltérő anyagi jogi szabályokat figyelembe kell vennie. A fiatalkorúak elleni eljárás bírósági szakaszát illetően is alkalmazni kell a rendes eljárásnak a tevékeny megbánásra vonatkozó rendelkezéseit: 266. § (3) bek. c) pont, 267. § (1) bek. l) pont, 272. § (2) bek. b) pont, (5) bek., 287. § (1) bek., 307. §, 332. § (1) bek. f) pont. 3. A Be. 459. §-ának (3) bekezdése szerint a közvetítői eljárásban a fiatalkorú törvényes képviselőjének részvétele kötelező. A büntetőeljárásban a törvényes képviselő jogaira általában a védő jogai irányadók (Be. 451. §). A Bkt. 7. §-ának (2) bekezdése szerint a terhelt védője jogi képviselőként eljárhat, a terhelt törvényes képviselőjét azonban a törvény nem említi. Rendelkezik viszont arról, hogy a korlátozottan cselekvőképes sértett törvényes képviselőjének részvétele a közvetítői eljárásban kötelező [Bkt. 8. § (1) bek.]. Ezeket a szabályokat figyelembe véve okszerű a következtetés, hogy a fiatalkorú terhelt törvényes képviselője nem pusztán „jogi képviselője” a terheltnek, hanem a korlátozottan cselekvőképes sértett törvényes képviselőjének jogaihoz hasonló jogok illetik meg. Így pl. a sértett és a terhelt között létrejött megállapodásról kiállított okiratot neki is alá kell írnia, amint ezt a Bkt. 13. § (4) bekezdése a sértett törvényes képviselőjére előírja. XIX. [3. BKv II.] Nincs helye a közvetítői eljárásra vonatkozó rendelkezések alkalmazásának a magánvádas, a pótmagánvád alapján folyó, a bíróság elé állításos, a távol lévő terhelttel szembeni, és a tárgyalásmellőzéses eljárásban. 1. a) A magánvádas [Be. XXIII. Fejezet] és a pótmagánvád alapján folyó eljárásban a büntetőeljárás – közvetítői eljárás lefolytatása érdekében – nem függeszthető fel. A Bkt. 2. § (1) bekezdése szerint a közvetítői eljárás célja, hogy a bíróságtól és az ügyésztől független harmadik személy bevonásával – a sértett és a terhelt közötti konfliktust rendezésének megoldását tartalmazó, a bűncselekmény következményeinek jóvátételét és a terhelt jövőbeni jogkövető magatartását elősegítő – írásbeli megállapodás jöjjön létre. Ennek értelmében az ügyész (illetve a bíróság) nem vesz részt a sértett és a terhelt közötti konfliktus – közvetítő eljárással történő – rendezésében. Az kizárólag a sértett és terhelt, illetőleg a közvetítő személyére tartozik. Ebből következően, ha a sértett a büntetőeljárásban egyben vádlói jogokat is gyakorol [Be. 52. § (1) bek., 494. § (2) bek., és 53. § (1) bek., 236. §], akkor értelemszerűen egyidejűleg közvetítői eljárás alanya nem lehet. A magánvád és a pótmagánvád esetén a sértett kétség kívül eldöntötte, hogy a büntetőeljárásban – vádlói pozícióban – fellép. Szándéka arra irányul, hogy az ügyben a bíróság hozzon érdemi, a terhelt bűnösségét megállapító döntést. A magánvádas eljárásban pedig – ezen túlmenően – a Be. kifejezetten szabályoz kibékítést célzó eljárást [Be. 502. § (4) bek.].

- 287 -

b) Bíróság elé állítás esetén [Be. XXIV. Fejezet] a XII. Fejezet rendelkezései nem – így a Be. 266. § (3) bekezdésének c) pontja sem – alkalmazható (521. §); így közvetítői eljárás lefolytatása érdekében a büntetőeljárás nem függeszthető fel. A bíróság elé állítás esetében a közvetítő eljárás lefolytatásához szükséges idő [Bkt. 9. § (1) és (4) bek.] egyébként sem áll rendelkezésre. A bíróság elé állítás lényege az eljárás gyorsítása, a tárgyalást a bíróság elé állítás napján be kell fejezni, és legfeljebb egy alkalommal, 8 napra lehet elnapolni [Be. 523. § (2) bek.]. Ha a tárgyalás 8 napon belül nem folytatható, mert további bizonyítási eszköz felkutatása érdekében az ügyész megkeresése, illetőleg újabb elnapolás szükséges, akkor a bíróság az iratokat visszaküldi az ügyésznek. Ehhez képest arra sincs törvényi lehetőség, hogy bíróság a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében küldje vissza az iratokat. c) Ha a bíróság az eljárást a Be. XXV. fejezetének alkalmazásával távol lévő terhelttel szemben folytatja, akkor a büntetőeljárás – közvetítői eljárás lefolytatása érdekében – nem függeszthető fel. A Bkt. 11. § (1) és (5) bekezdése értelmében ugyanis a közvetítői eljárásban a terheltnek személyesen kell részt vennie, annak helye rendszerint a pártfogó felügyelői szolgálat hivatali helyisége [Bkt. 9. § (2) bek.], de értelemszerűen mindenképpen Magyarország területe. A távol lévő terhelt esetében pedig nyilvánvaló, hogy e feltételek megléte nem – s ezáltal a közvetítői eljárás lehetősége sem – biztosított. A kifejtettek értelemszerűen irányadók a biztosíték letétele mellett a terhelt távollétében lefolytatható eljárás esetében is (Be. 586–587. §). d) Ha a bíróság tárgyalás mellőzéssel hoz határozatot [Be. XXVII. Fejezet], akkor általában nincs helye annak, hogy a büntetőeljárást – a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében – felfüggessze. Ennek oka, hogy ilyenkor értelemszerűen nincs helye a Be. 263. § (4) bekezdése és a 272. § (2) bekezdésének b) pontja, illetve a 266. § (3) bekezdésének c) pontja, 275. § (1) bekezdése, 307. §-a és a 309. § (1) bekezdése alkalmazásának. Emellett – amint a bíróság elé állítás esetében – a közvetítő eljárás lefolytatásához szükséges idő [Bkt. 9. § (1) és (4) bek.] itt sem áll rendelkezésre [Be. 545. § (1) bek.]. Ha azonban a tárgyalás mellőzéses határozat meghozatala előtt, vagy a Be. 548. § (5) bekezdése szerinti esetben a bírósághoz beérkezik valamely jogosultnak a közvetítői eljárásra vonatkozó indítványa, akkor vizsgálni kell a közvetítői eljárás lehetőségét. Ha feltételei fennállnak, akkor a bíróságnak már nem a XXVII. Fejezet, hanem az általános szabályok szerint kell eljárnia. Ennek következtében a tárgyalás mellőzésével indult eljárás ügyviteli befejezést nyer, majd pedig a bíróság az új számra lajstromozott ügyben a vádiratot kézbesíti a Be. 263. § (4) bekezdése szerinti felhívással a vádlottnak, az esetleges védőjének, és a sértettnek. A közvetítői eljárás lefolytatására vonatkozó indítvány „jogorvoslati” eszközként nem alkalmazható, ezért a Be. XXVII. Fejezete szerinti eljárásban a tárgyalás mellőzésével hozott végzés ellen nem lehet tárgyalás tartását kérni a közvetítői eljárás indítványozásának oka miatt. 2. A fiatalkorúak elleni büntetőeljárásban [Be. XXI. Fejezet; 446. §; 459. §] és korlátozott körben a katonai büntetőeljárásban [Be. XXII. Fejezet; 469. §; 485/C. § (3) bek.] helye van közvetítői eljárásnak. 3. A tárgyalásról lemondás [Be. XXVI. Fejezet] esetében sem a Be., sem a Bkt. nem zárja ki, hogy a bíróság az eljárást azért függessze fel, hogy az ügyet közvetítői eljárásra utalja. A Be. 266. § (3) bekezdésének c) pontja értelmében a bíróság – a közvetítői eljárás lefolytatása érdekében – akkor függesztheti fel az eljárást, ha a közvetítői eljárás, illetve a tevékeny megbánás valamennyi anyagi és eljárási jogi feltétele fennáll. Ha az ügyész a Be. 538. § (1) bekezdése szerinti esetben indítványozza a XXVI. Fejezet szerinti eljárást – és a közvetítői eljárás egyéb törvényi feltételei is fennállnak – akkor nincs akadálya annak, hogy a bíróság a tárgyalás előkészítésének szabályait alkalmazza [541. § (3) bek.].

4. BK vélemény I. A Btk. egyes rendelkezéseinek értelmezése Btk. 28. § A vádemelés elhalasztása (Be. 222. §) a cselekmény büntethetőségének elévülését [Btk. 28. § (1) bek.] nem szakítja félbe, de az elhalasztás tartama az elévülés határidejébe nem számít be. Nem számít be az elévülés idejébe a próbára bocsátás próbaidejének tartama, továbbá a jóvátételi munka tartama sem [Btk. 28. § (4) bek.]. Az elévülést csak a vádemelés [Be. 227. § (1) bek.] szakítja félbe. A Be. 263. §-ának rendelkezései szerint a tanács elnöke az ügy iratainak a bírósághoz érkezését követően legkésőbb a tárgyalás előkészítésére nyitva álló 30 nap letelte után a vádiratot haladéktalanul megküldi a vádlottnak és a védőnek, azzal, hogy 15 napon belül tegyék meg bizonyítási indítványaikat.

- 288 -

A vádirat kézbesítése nem az eljárást előre vivő „érdemi” intézkedés, önmagában tehát az elévülés félbeszakadását nem eredményezheti. Ha az eljárás felfüggesztésének a vádlott ismeretlen helyen tartózkodása volt az oka, és a bíróság elévülés miatt a büntetőeljárást megszünteti, a megszüntető végzést a vádlottnak hirdetményi úton kell kézbesíteni [Be. 70. § (5) bek.]. Btk. 38. § (3) bek. a) Ha a bíróság az ítéletben úgy rendelkezett, hogy az elítélt a büntetés fele részének letöltése után feltételes szabadságra bocsátható, de a bv. bíró a büntetés fele részének tényleges letöltése után nem részesíti őt ebben a kedvezményben, az elítélt nem veszti el véglegesen a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, mert ez esetben a Btk. 38. §-ának (2) bekezdése szerint kell eljárni. Ez esetben tehát a bv. bírónak le kell folytatnia az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (Bv. tvr.) 8. §-a szerinti eljárást, és az elítélt feltételes szabadságra bocsátásának lehetőségét az általános szabályok szerint, a végrehajtási fokozathoz igazodóan kell vizsgálnia. b) Nem sérti meg a másodfokú bíróság a súlyosítási tilalmat, ha a vádlott terhére szóló fellebbezés hiányában a Btk. 38. §-ának (3) bekezdése szerinti elsőfokú ítéleti rendelkezést mellőzi. Btk. 47. § a) Az ítélet rendelkező részében a közérdekű munka természetét olyan általánossággal kell meghatározni, amely annak tényleges végrehajthatóságát biztosítja. Ehhez képest az elkövető személyi adottságaihoz mérten kell megjelölni a betöltendő munkakört vagy elvégzendő feladatot („pl. köteles könnyű fizikai munkát végezni vagy hivatalsegédként dolgozni, betegápolást végezni stb.”). b) A Btk. 47. §-ának (2) bekezdése szerint a közérdekű munkát – ha törvény eltérően nem rendelkezik –, az elítélt hetente legalább egy napon, a „heti pihenőnapon” vagy „szabadidejében”, díjazás nélkül végzi. Szabadidő a szabadságon töltött idő is, ezért az elítélt a közérdekű munkát a szabadsága terhére is teljesítheti. c) A Btk. 48. §-ának (1) bekezdése szerint a közérdekű munkát szabadságvesztésre kell átváltoztatni abban az esetben, ha a közérdekű munka büntetést az elítélt önhibájából nem teljesíti. A szabadságvesztésre történő átváltoztatás részletszabályait, így az átváltoztatási kulcsot és a töredéknapok számítását a Bv. tvr. 67/D. § (1) bekezdése határozza meg. Eszerint négy óra közérdekű munkának egy napi szabadságvesztés felel meg. Az átváltoztatás után fennmaradó közérdekű munkának egynapi szabadságvesztés felel meg. Előfeltétel ezért, hogy a közérdekű munkát óránként tartsák nyilván. d) A Btk. 49. §-a szerint átváltoztatásra kerül akkor is sor, ha az elítéltet a közérdekű munkára ítélés után elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, és a közérdekű munka büntetést még nem hajtották végre. A szabadságvesztésre történő átváltoztatás esetén a törvény az átváltás arányát és a végrehajtási fokozatot is meghatározza. e) Ha közérdekű munkát változtatnak át szabadságvesztésre, a büntetés a jogkövetkezmények szempontjából nem minősül eleve szabadságvesztésnek, tehát pl. a visszaesést az ilyen átváltoztatott büntetés nem alapozza meg, és összbüntetésbe sem foglalható. Btk. 106. § a) A Btk. a fiatalkorúak fogalmát a korábbi Btk.-tól eltérően határozza meg [Btk. 105. § (1) bekezdés). A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések összességét tekintve főszabály szerint fiatalkorú az a személy, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét már betöltötte (tizennegyedik születésnapot követő nap), míg kivételes esetekben (ld. Btk. 16. §), aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét már betöltötte (tizenkettedik születésnapot követő nap), a fiatalkor felső határa pedig a tizennyolcadik életév (e napon az elkövető még fiatalkorú). A büntetőjogi értelemben vett fiatalkorúságnak a bűncselekmény elkövetése időpontjában kell fennállnia. b) A Btk. 106. §-ának (2) bekezdése és (3) bekezdése értelmében a fiatalkorú terhelttel szemben a szankció kiválasztását illetően a követendő sorrend a következő: 1. Szabadságelvonással nem járó intézkedés (megrovás – Btk. 64. §; próbára bocsátás – Btk. 65-66. §, 116. §; jóvátételi munka – Btk. 67–68. §, 117. §). 2. Szabadságelvonással nem járó büntetés (közérdekű munka – Btk. 47–49. §, 112. §; pénzbüntetés – Btk. 50–51. §, 113. §; foglalkozástól eltiltás – Btk. 52–54. §; járművezetéstől eltiltás – Btk. 55–56. §; kitiltás – Btk. 57. §, 118.; sportrendezvények látogatásától való eltiltás – Btk. 58. §; kiutasítás – Btk. 59–60. §, 114. §). 3. Szabadságelvonással járó intézkedés (javítóintézeti nevelés – Btk. 108. §, 120–122. §). 4. Szabadságelvonással járó büntetés (szabadságvesztés – Btk. 36. §, 109. §, 85–88. §, 37. §, 110. §, 38–40. §; elzárás – Btk. 46. §, 111. §). A fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárás során tehát elsődlegesen azt kell vizsgálni, hogy van-e helye szabadságelvonással nem járó intézkedés – azaz megrovás, próbára bocsátás, vagy jóvátételi munka – alkalmazásának. Ha a bíróság szerint a fiatalkorú helyes irányú fejlődése érdekében büntetés kiszabása szükséges, ez esetben azt kell vizsgálnia, hogy van-e helye szabadságelvonással nem járó büntetés kiszabásának. Ha a vizsgálódás nemleges megállapításra jut, akkor kerülhet sor szabadságelvonó intézkedésként

- 289 -

javítóintézeti nevelés elrendelésére. Ha pedig ez nem elegendő, vagy pedig nem lehetséges (pl. a terhelt az elbíráláskor betöltötte a 20. életévét), akkor alkalmazandó a szabadságelvonással járó büntetés, ez esetben azonban mérlegelendő, hogy a kívánt cél a büntetés végrehajtásának felfüggesztésével elérhető-e. Az első fokon alkalmazott javító-intézeti nevelés helyett másodfokon felfüggesztett szabadságvesztésre ítélés – ilyen irányú ügyészi fellebbezés hiányában – a súlyosítási tilalomba ütközik. Btk. 112. § Ha a fiatalkorú az elsőfokú ítélet meghozatala után tölti be a tizenhatodik életévét, vele szemben másodfokon közérdekű munka kiszabható, feltéve, hogy ez nem ütközik a súlyosítási tilalomba. Btk. 121. § (2) bek. Az ideiglenes elbocsátás legkorábbi időpontjának (az egy évnek) a megállapításánál figyelembe kell venni az előzetes fogva tartás idejét is, amelyet a bíróság a javítóintézeti nevelésbe beszámított (Btk. 125. §). Ebből a szempontból közömbös az előzetes letartóztatás végrehajtásának helye: javítóintézetben vagy büntetés-végrehajtási intézetben hajtották-e végre, illetve a fiatalkorút ideiglenesen rendőrségi fogdában helyezték-e el [Be. 454. § (2) bek.]. A beszámítás folytán ugyanis bármely intézményben eltöltött idő „javítóintézetben eltöltött időnek” tekintendő. Btk. 123. § a) A Btk. 93. §-ának (1) bekezdése szerint, ha az elkövetőt több, határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélik, és az elkövető valamennyi bűncselekményt a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedését megelőzően követte el, a jogerősen kiszabott büntetéseket összbüntetésbe kell foglalni. Ez a rendelkezés általános érvényű szabály, ezért a fiatalkorúval szemben kiszabott szabadságvesztések is csak kvázi halmazatos elítélések esetén foglalhatók összbüntetésbe. Az összbüntetés végrehajtási fokozatának meghatározására nem alkalmazható a Btk. 95. §-a (1) bekezdésének második mondata, a fiatalkorúval szemben kiszabott szabadságvesztés végrehajtási fokozatára vonatkozó szabályokat a Btk. 110. §-a tartalmazza. Ha valamennyi alapítélet szerint a fiatalkorúak fogházában kell végrehajtani a szabadságvesztést, az összbüntetés végrehajtási fokozata – az összbüntetés tartamától függetlenül – a fiatalkorúak fogháza. b) A Btk. 123. §-ának (3) bekezdése az összbüntetés speciális esetét szabályozza, amikor végrehajtandó szabadságvesztés és javítóintézeti nevelés találkozik. A Btk. 122. §-ára figyelemmel összbüntetésnek csak akkor van helye, ha a javítóintézeti nevelés (jogerős) elrendelését megelőzően elkövetett bűncselekmény miatt a javítóintézeti nevelés vagy az ideiglenes elbocsátás tartama alatt kerül sor végrehajtandó szabadságvesztésre ítélésre. Az összbüntetés tartamát (amely az alapítéletben kiszabott szabadságvesztéssel megegyező vagy annál hosszabb is lehet) elsősorban a fiatalkorú személyiségének és nevelhetőségének [Btk. 106. § (1) bekezdés] a figyelembevételével kell megállapítani. Ha a javítóintézeti nevelés több olyan szabadságvesztéssel találkozik, amelyek egymással nem foglalhatók összbüntetésbe, és a végrehajtási fokozatuk eltérő, a javítóintézeti nevelést azzal a szabadságvesztéssel indokolt összbüntetésbe foglalni, amelynek a végrehajtása enyhébb (a fiatalkorúak fogháza). Ha a szabadságvesztések végrehajtási fokozata azonos, a javítóintézeti nevelést a korábban jogerőre emelkedett ítélettel kiszabott szabadságvesztéssel indokolt összbüntetésbe foglalni. c) A nem kvázi halmazatos alapítéletekben elrendelt javítóintézeti nevelés és kiszabott végrehajtandó szabadságvesztés találkozásakor a Btk. 122. §-a értelmében a javítóintézeti nevelés nem hajtható végre, a hátralévő részét két naponként egy napi szabadságvesztésre kell átváltoztatni. Btk. 459. § (1) bekezdés 1. pont A bűnszervezet nem hoz létre törvényi egységet, ahogyan a bűnszövetség sem. A bűnszervezetben való elkövetés esetén a tettesség és a részesség alakzatait az általános szabályok szerint kell megállapítani. (A bűnszervezetben közreműködő személy akár tettes, akár részes lehet.) Ha ennek feltételei fennállnak, a folytatólagosságot is meg kell állapítani [Btk. 6. § (2) bek.]. Btk. 380. § A jármű önkényes elvételének 1997. szeptember 15. napjától hatályos (ld. 1997. évi LXXIII. törvény 55. §-a) szabályozásából a „helyiségbe vagy ehhez tartozó bekerített helyre jogtalanul behatolva” minősítő körülmény elmaradt. Ebből következően – a novella hatálybalépése után történt elkövetésnél – a jármű önkényes elvételével bűnhalmazatban valósul meg a magánlaksértés, ha az elkövető olyan garázsba behatolva veszi el a járművet, amely a lakáshoz tartozó helyiségnek tekinthető. A Btk. 380. § (2) bekezdésének a) pontja szerinti minősített eset alkalmazásában az „erőszakkal” fogalmán továbbra is kizárólag személy elleni erőszakot kell érteni, a dolog elleni erőszak nem vonható e körbe.

- 290 -

II. A Be. egyes rendelkezéseinek értelmezése Be. 9. § (3) bek. 1. Ha a nyomozási bíró a jelenlevőkkel szóban közli a határozatát [Be. 262. § (2) bek.], annak lényegét tolmácsolni kell. A határozat lefordítása a Be. 9. § (3) bekezdése értelmében csak akkor kötelező, ha kézbesítés útján közlik. Tehát a kihirdetés útján közölt, később írásba foglalt nem ügydöntő határozat lefordítását a törvény nem írja elő. A Be. 262. §-ának (6) bekezdése a kihirdetés útján közölt ügydöntő határozat lefordításáról és kézbesítéséről rendelkezik. 2. A bírósági eljárásban is az ügyész feladata, hogy az általa kibocsátott hivatalos iratokat, amelyeket a Be. szerint az eljárás más részvevőjének kézbesíteni kell, lefordítva küldje meg a bíróságnak. 3. A biztosíték letételét követően a terheltnek szóló iratokat a kézbesítési megbízott részére kell kézbesíteni [Be. 586. § (4) bek.]. A kézbesítési megbízott feladata, hogy annak tartalmáról a terheltet tájékoztassa. Be. 14. § (7) bek., 17. § (5) és (6) bek. A Be. 17. §-ának (5) és (6) bekezdésében felsorolt bűncselekmények esetén első fokon akkor jár el kijelölt bíró, ha az ügy iratai 2003. július 1-je után érkeztek meg a bírósághoz. Ha az ilyen bűncselekmény miatt indult ügyben 2003. július 1-jén nem a megyei bíróság székhelyén levő bíróság előtt folyik az eljárás, azt ez a bíróság folytatja, és nem teszi át a törvényszék székhelyén levő bírósághoz [Be. 605. § (3) bek.]. Ha az ügyész a tárgyaláson úgy módosítja a vádat, hogy a bűncselekmény elbírálására a Be. 17. § (5) vagy (6) bekezdése szerint más bíróság lesz illetékes, a bíróság a Be. 310. § (4) bekezdésének megfelelően jár el, vagyis a módosított vád szerint illetékes bírósághoz teszi át az iratokat. Be. 16. § (1) bek. n), q), r), s) pontok A 2003. évi II. törvénnyel módosított Be. rendelkezés 2005. január 1-jei hatállyal a megyei bíróság (törvényszék) hatáskörébe utalt egyes ügyeket, amelyek korábban a helyi bíróság hatáskörébe tartoztak. A novella átmeneti rendelkezéseket nem tartalmaz, ezért a Be. 605. §-ának rendelkezéseit kell irányadónak tekinteni. Eszerint az eljárást a korábbi jogszabály szerint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság folytatja le, ha az ügy iratai 2005. január 1-je előtt hozzá érkeztek [Be. 605. § (3) bek. első mondat]. Ha az elsőfokú bíróság határozatát 2005. január 1-je után hatályon kívül helyezik, a Be. 605. § (4) bekezdését kell alkalmazni, vagyis a megismételt eljárást már a módosított szabályok szerint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság folytatja le. Be. 21. § (3) bek. a) pont, 24. § (6) bek. 1. A nyomozási bíró nincs kizárva a további bírósági eljárásból, ha csak ügyviteli jellegű rendelkezést tett az ügyben. 2. Ha a vádirat benyújtása előtt a helyi bíróság valamennyi büntető bírája eljárt nyomozási bíróként, a további eljárásból való kizártságuk azt eredményezi, hogy a vádirat benyújtása utáni elsőfokú eljárás lefolytatására másik helyi bíróságot kell kijelölni [Be. 21. § (3) bek. a) pont; Be. 24. § (6) bek.]. Be. 24. § (7) bek. A kizárás szabályai között nincs olyan, amely tiltaná, hogy a katonai bíró kizárása iránti bejelentést elbíráló „másik tanács” tagja olyan bíró is lehessen, aki nem katonai bíró. A kizárási eljárás még nem az érdemi külön eljárás része, hanem csupán annak tisztázására irányul, hogy az érintett bíró belebocsátkozhat-e az adott ügyben a külön eljárásba (attól függően, van-e vele szemben kizárási ok vagy nincs). Ezt pedig olyan bírák is elbírálhatják, akik személy szerint nem jogosultak a külön eljárás lefolytatására. Be. 24. § (6) bek. Szabálysértési ügyben a kizárásról és más helyi bíróság kijelöléséről az Sztv. 47. §-ának (2) és (5) bekezdése alapján a törvényszék határoz. Ha azonban a törvényszék bíráival szemben kizárási ok áll fenn, az említett eljárást az ítélőtáblának kell lefolytatnia, annak ellenére, hogy szabálysértési ügyben egyébként nincs hatásköre. Be. 44. §

- 291 -

1. Az Európai Unió valamely tagállamában ügyvédi tevékenység folytatására jogosult, névjegyzékbe felvett európai közösségi jogászt a 2010. évi CXXXVI. törvénnyel módosított 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ügytv.) 89/F. §-a szerint kérelmére a kamarába ügyvédként fel kell venni, ha „a) megfelel az említett törvény 13. § (3) bekezdésének e)–g) pontjában foglalt feltételeknek, b) az általa ellátott ügyek számára és jellegére vonatkozó iratokkal, illetve a kamara külön felhívására személyes meghallgatáson hitelt érdemlően igazolja, hogy Magyarország területén megszakítás nélkül három éven át folytatott ügyvédi tevékenységet a magyar joggal kapcsolatban (ideértve az Európai Unió jogának magyarországi alkalmazásával kapcsolatos tevékenységet is), és c) a személyes meghallgatáson bizonyítja, hogy rendelkezik az ügyvédi tevékenység gyakorlásához szükséges szintű magyar nyelvtudással.” Ezért egy folyamatban lévő ügyben már nem kell külön vizsgálni, hogy az európai közösségi jogász megfelel-e ezeknek a feltételeknek, hanem csupán azt, hogy ügyvédként felvették-e a kamarába. 2. Ha a vádlott védelméről meghatalmazott védő gondoskodik, a meghatalmazás igen gyakran tartalmazza a helyettesítésére jogosult ügyvédnek vagy ügyvédjelöltnek a nevét. Ha az első helyen megnevezett ügyvéd nem tud a tárgyaláson megjelenni, akkor az erre jogosultak valamelyike köteles helyette eljárni. A helyettes megjelenéséről és megfelelő felkészüléséről a meghatalmazott védőnek kell gondoskodnia. A helyettesítés lehetőségére tekintettel nem tekinthető elfogadható kimentési oknak pl. az, hogy a védő azért nem tud megjelenni a tárgyaláson, mert ugyanarra az időpontra több idézést kapott. Ha a védő előzetesen nem menti ki elmaradását, és helyettesről sem gondoskodik, a Be. 69. § (1) bekezdés c) pontja alapján rendbírsággal sújtható. Nem tekinthető elfogadható kimentési oknak egymagában az, hogy a vádlott az ügyvédi megbízás megadásakor kikötötte, hogy a védő csak személyesen járhat el az érdekében. Be. 45. § Az Ügytv. 7. §-a szerint az ügyvéd két évig nem járhat el annál a bíróságnál, ügyészségnél vagy nyomozó hatóságnál, amelynél az ügyvédi kamarai tagsága előtt bíró, ügyész vagy a nyomozó hatóság tagja volt. Ez a határidő tehát a korábbi szolgálati viszonyának megszűnésétől, és nem az ügyvédi kamarai tagságának keletkezésétől számít. A volt ügyész nemcsak a korábbi ügyészségénél, hanem a korábbi ügyészsége által felügyelt nyomozó hatóság előtt sem járhat el két évig védőként. A korábbi főügyészségi (nyomozó hivatali) ügyész csak akkor zárandó ki a főügyészséghez tartozó városi ügyészség, valamint az ez által felügyelt nyomozó szerv előtti eljárásból, ha az adott ügyben korábban ügyészként ténylegesen eljárt. Be. 53. § Nincs törvényes akadálya annak, hogy a pótmagánvádlóként fellépő sértettet a büntetőeljárásban tanúként hallgassák ki. A Be. 494. §-ának (5) bekezdése rendelkezik arról, hogy a magánvádlót, aki ugyancsak vádlóként jár el, ki lehet hallgatni tanúként. Be. 56. § (4) bek. A pótmagánvádló ügyvédi képviselete, a törvényben meghatározott kivétellel, kötelező, tehát a jogait a képviselője útján gyakorolja. Ennélfogva a pótmagánvádló képviselője joghatályosan ejti el a tárgyaláson a vádat, illetve jelent be fellebbezést a bíróság határozata ellen. A pótmagánvád érvényesítésével együtt járó jogok azonban a pótmagánvádlót illetik meg. Ha tehát jelen van a tárgyaláson, és a képviselőjétől eltérő indítványt tesz, az ő indítványa irányadó. Így pl. megváltoztathatja vagy elejtheti a vádat [vö. a Be. 343. §ának (5) bekezdésével]. Be. 70/B. § A büntetőeljárásban részt vevő személyeknek – kérelmükre – a Be. 70/B. §-ában meghatározott feltételekkel másolatot kell kiadni azokról az iratokról, illetve műszaki, vegyi vagy más eljárással adatokat rögzítő tárgyakról, amelyeket az eljárás adott szakaszában megtekinthetnek. A másolat kiadása iránti kérelem teljesítésekor indokolt figyelembe venni a Be. 60. § (1) bekezdésében előírt elveket az emberi méltóság, a személyiségi jogok és a kegyeleti jog tiszteletben tartásáról. Be. 70/C. § (1) bek. A Be. 70/C. § (1) bekezdésében felsoroltak nem jogosultak megismerni a minősített adatot tartalmazó határozatot, amelyben a bíróság (nyomozási bíró) vagy külön törvényben erre feljogosított más szerv engedélyezte a titkos információgyűjtést. Egyébként az ilyen határozat általában nem is tartalmaz a büntetőeljárás szempontjából lényeges adatokat. Ha a titkos információgyűjtés eredményét bizonyítékként használják fel (Be. 206/A. §), a megismerési jogosultság az általános szabályok szerint alakul.

- 292 -

Be. 71. § (6) bek. Ha a megkeresett szerv a megállapított határidőn belül nem teljesíti a bírósági megkeresést, vagy annak teljesítését jogosulatlanul megtagadja, rendbírsággal sújtható. Nincs törvényi akadálya annak, hogy a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság nem természetes személlyel szemben alkalmazza ezt a kényszerintézkedést. Be. 73. § A körözés és az elfogatóparancs kibocsátása a büntetőeljárásban intézkedés, ezért nem végzés formájában kell elrendelni, és ellene fellebbezésnek nincs helye. Ha a terheltet megtalálják, őrizetbe veszik, és a bíróság elé állítják, a bíróság (a tanács elnöke vagy az egyesbíró) meghallgatja, majd a bíróság tanácsülésen, illetve az egyesbíró határoz az előzetes letartóztatása tárgyában. A kényszerintézkedésről hozott határozat ellen a vádlott az általános szabályok szerint fellebbezést jelenthet be. A bíróság a tárgyalás előkészítése során előkészítő ülésen határoz az előzetes letartóztatás elrendeléséről. Be. 74. § A vádlottat az elfogatóparancs alapján „rendőri kíséréssel” állítják a bíróság elő. Az ezzel kapcsolatban okozott költség a Be. 74. §-ának (5) bekezdése értelmében nem számolható el bűnügyi költségként, hanem az elővezetés és a rendőri kísérés végrehajtásáról szóló 35/2008. (XII. 31.) IRM–PM együttes rendelet 1. §-a b) pontjának hatálya alá esik. Be. 83. § (1) bek., 296. § (3) bek. A Be. 83. §-ának (1) bekezdése általános szabályként kimondja: ha a tanút korábban gyanúsítottként hallgatták ki, a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontja alapján a tanúvallomást megtagadhatja. De ez nem akadálya annak, hogy a terheltként történő kihallgatásáról készült jegyzőkönyvet a bírósági eljárásban felolvassák. A Be. 296. §-ának (3) bekezdése szerint azonban a tanú hozzájárulása nélkül nem olvasható fel a vallomásának az a része, amelyre a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontja vonatkozik. Vallomásának egyéb részeit fel lehet olvasni. Be. 96. § (1) bek. 1. A tanú az eljárás bármelyik szakaszában kérheti adatainak titkosítását, még akkor is, ha korábban nem élt ezzel a lehetőséggel. Az adatok zártan kezelése kérelemre, vagy hivatalból történhet. A tanú zártan kezelt adatait tartalmazó borítékot csak a hatóságnak az ügyben eljáró tagja (a nyomozás során a nyomozó hatóság tagja, illetve az ügyész, a bírósági eljárásban a bíró) bonthatja fel. Jogosult a boríték felbontására az adott ügyben eljáró ügyviteli alkalmazott (pl. a jegyzőkönyvvezető) is, aki ugyancsak a hatóság tagja. Erre az ítélet jogerőre emelkedése után is sor kerülhet (a perújítási eljárásban). A hatóság olyan tagját, aki nem az adott ügyben jár el (pl. a bíróság egy másik bíróját vagy akár a bíróság elnökét), ez a jog nem illeti meg. 2. Ha a sértett magánfélként lép fel, ezzel kifejezésre juttatja, hogy legalábbis a bizonyítási eljárás befejezése után (tanúként eddig szerepelhet az ügyben) már nem tart igényt a Be. 96. §-ának (1) bekezdése alapján a 85. § (2) bekezdése szerinti összes személyi adatainak titkos kezelésére. Emellett szól az is, hogy ha polgári peres úton érvényesítené a követelését, a keresetlevelében mindenképpen fel kellene tüntetnie a személyi adatait. A polgári jogi igényt elbíráló ügydöntő határozatban kikerülhetetlenül fel kell tüntetni legalább a magánfél nevét, a lakcímét, egyéb adatait azonban már nem feltétlenül (a vádlottat olyan módon is lehet teljesítésre kötelezni, amely kizárja, hogy a sértett nevén kívül annak egyéb személyi adatait is megismerje, pl. arra lehet kötelezni, hogy egy bizonyos bankszámlára fizesse be a kártérítésként megállapított összeget). Be. 117. § 1. A terheltet a személyazonosságára vonatkozó adatok [Be. 117. § (1) bek.] tisztázása után, a személyi körülményeire való kihallgatásának megkezdése előtt kell figyelmeztetni arra, hogy nem köteles vallomást tenni. Ha a vallomástételt megtagadja, a (3) bekezdésben írt személyi körülményeire sem hallgatható ki. A személyi körülményeit azonban, amelyek a bizonyítás tárgyához tartoznak, és különösen a büntetés kiszabása szempontjából jelentőségük lehet, – más bizonyítási eszközök felhasználásával – tisztázni kell. 2. Az eljárás különböző szakaszaiban (így a rendőrségi, az ügyészségi eljárásban, valamint az elsőfokú és a másodfokú bírósági eljárásban, továbbá a megismételt eljárásban) a terheltet csak egy-egy ízben kell a jogaira figyelmeztetni, mégpedig a kihallgatásának megkezdésekor. 3. A terhelt vallomása bizonyítási eszköz, és ha a bizonyítási eljárás keretében vallomást kíván tenni, ennek lehetőségét a Be. 117. § (5) bekezdése alapján biztosítani kell.

- 293 -

Ha a vádlott a bizonyítási eljárás befejezése után (Be. 313. §) jelenti be, hogy vallomást kíván tenni, illetve ki akarja egészíteni a korábbi vallomását, a bíróság jogosult eldönteni, hogy újra megnyitja-e a bizonyítási eljárást (Be. 320. §), és elrendeli-e a vádlott újabb kihallgatását. Ugyanígy kell eljárni a másodfokú tárgyaláson is. Ha a vádlott a másodfokú eljárásban tanácsülés vagy a nyilvános ülés megtartása előtt vagy a nyilvános ülésen jelenti be, hogy vallomást kíván tenni, illetve a vallomását ki akarja egészíteni, a bíróság a másodfokú eljárás általános szabályai szerint bírálja el az indítványt. A vádlott kihallgatását elrendeli, és tárgyalást tűz ki, ha az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, és a megalapozatlanság kiküszöbölése végett a vádlott tárgyaláson történő kihallgatása szükséges. Ha az elsőfokú bíróság ítélete megalapozott, a vádlott kihallgatását nem lehet elrendelni, de észrevételeit vagy indítványait, akár szóban, akár írásban előterjesztheti. Be. 131–132. § a) Be. 131. § (1) bek. A törvényszék egyesbíróként eljárva „a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint” hosszabbítja meg az előzetes letartóztatást. Ebből következik, hogy ülést kell tartania, miként a Be. 210. § (1) bekezdésének c) pontja szerint a nyomozási bíró is ülést tart az előzetes letartóztatásnak az elrendelésétől számított hat hónapot meghaladó meghosszabbításáról. b) Be. 131. § (3) bek. A törvényszék egyesbíróként hozott határozata elleni fellebbezést 2003. július 1-je után az ítélőtábla tanácsa bírálja el. c) Be. 132. § (1) bek. A vádirat benyújtása után az elsőfokú bíróságnak a Be. 131. §-ában meghatározott határidő tartamának lejárta előtt döntenie kell az előzetes letartóztatás kérdésében [Be. 272. § (2) bek.]. A másodfokú eljárásban a felülvizsgálat az elsőfokú bíróságnak a vádlott előzetes letartóztatását fenntartó végzése ellen bejelentett fellebbezést elbíráló végzésben is történhet. A vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás tartamát a Be. 131. §-ának (4) bekezdése határozza meg. A Be. 132. §-a előírja, hogy az előzetes letartóztatás indokoltságát rendszeresen felül kell vizsgálni, és erre a törvény határidőket állapít meg. A Be. 132. §-a (1) bekezdésének helyes értelme szerint a rendelkezés a) és b) pontjában meghatározott határidőket az előzetes letartóztatást a vádirat benyújtása után elrendelő vagy fenntartó bírósági határozat meghozatalának időpontjától kell számítani. Nem kell figyelembe venni, hogy a vádirat benyújtása előtt a terhelt mennyi ideig volt előzetes letartóztatásban. Ha az elsőfokú bíróság az előkészítő ülésen elrendelte vagy fenntartotta a vádlott előzetes letartóztatását, majd indítványra vagy hivatalból későbbi időpontban ismét érdemben döntött az előzetes letartóztatásról, de a vádlottat nem helyezte szabadlábra, a Be. 132. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti felülvizsgálati határidőt változatlanul az előzetes letartóztatás elrendeléséről vagy fenntartásáról szóló korábbi határozatnak a meghozatalától kell számítani. A Be. 132. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerinti egyéves határidőt ebben az esetben is az előkészítő ülésen hozott határozat időpontjától kell számítani, és ennek megfelelően kell megállapítani, hogy a másodfokú bíróságnak mikor kell felülvizsgálnia az előzetes letartóztatás indokoltságát. Ha a felülvizsgálat eredményeként az elsőfokú, illetve a másodfokú bíróság nem szünteti meg a vádlott előzetes letartóztatását, úgy rendelkezik, hogy „a vádlott előzetes letartóztatását továbbra is fenntartja”. d) Be. 132. §-a (3) bek. A rendelkezés alkalmazásában az előzetes letartóztatás teljes tartamát figyelembe kell venni, tehát a vádirat benyújtása előtti elrendelésének időpontjától kell számítani, hogy az elérte-e az egy, kettő, három, vagy négy évet. Ennek megfelelően kell eljárni akkor is, ha az előzetes letartóztatás foganatosítása nem volt folyamatos, mert a terheltet szabadlábra helyezték, majd ugyanabban az ügyben ismét elrendelték az előzetes letartóztatását, vagy az előzetes letartóztatás megszakításával a jogerősen kiszabott szabadságvesztését vették foganatba. Ezekben az esetekben az egy, kettő, három, vagy négy éves időtartamot az előzetes letartóztatásban töltött időtartamok összeadásával kell kiszámítani. A kifejtettek akkor is irányadók, ha a terhelt előzetes letartóztatását ugyanabban az ügyben más okból tartják fenn vagy rendelik el. Ha a bíróság a vádlottat olyan cselekmény miatt ítéli el, amely miatt vele szemben külföldön fogva tartást alkalmaztak, a kiszabott büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés tartamába a külföldön végrehajtott előzetes fogva tartást be kell számítani. Ennek megfelelően rendelkezik – a büntetőeljárás átvételével kapcsolatban – a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. tv. 44. §-ának (3) bekezdése. Be. 133. § (1) és (2) bek. Az (1) bekezdés első mondata a vádirat benyújtása után is alkalmazható általános rendelkezés. A bíróság az előzetes letartóztatás megszüntetése iránti indítványt érdemben megvizsgálja, és indokolt határozattal bírálja el. A továbbiakban az (1) bekezdés második mondata irányadó: az előzetes letartóztatás fenntartását vagy felülvizsgálatát követően három hónapon belül benyújtott, új körülményre nem hivatkozó indítványt a bíróság érdemi indokolás nélkül elutasíthatja. A Be. 133. § (2) bekezdése az előzetes letartóztatás elrendelése, meghosszabbítása, illetőleg fenntartása esetére írja azt elő, hogy három hónap eltelte után a szabadlábra helyezés iránti indítvány érdemi indokolás nélkül nem utasítható el. A rendelkezés általános érvényű, ezért az eljárás tárgyalási szakaszában is irányadó.

- 294 -

A határozat alakszerű végzés, s ellene fellebbezésnek van helye. Be. 135. § Az előzetesen letartóztatottak kérelmeivel kapcsolatos, a 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 237. §-ának (1) bekezdésében felsorolt döntések a büntetőeljárás szabályai szerint intézkedésnek tekintendők. Ezek alkalmazásáról vagy az erre irányuló kérelem elutasításáról a bíróság, közelebbről a tanács elnöke nem határozatban dönt, hanem a döntést a bírói értesítésen [az idézett rendelet Be. 237. §-ának (2) bekezdése] tünteti fel, illetve erről értesíti az érintett személyt és a bv. intézetet. Az intézkedéssel szemben fellebbezésnek nincs helye [Be. 260. § (2) bek.]. Be. 137. § (5) bek. A lakhelyelhagyási tilalom a Be. 137. §-ának (8) bekezdése szerint az eljárás jogerős befejezésével a törvény erejénél fogva megszűnik. Ezért erről sem a jogerős elsőfokú, sem a másodfokú határozatban nem kell külön rendelkezni, de egyébként a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 148. §-ának (4) bekezdése szerint kell eljárni. A miniszteri rendelet „megszüntető határozatot” említ, de a törvényből nem következik, hogy az említett kényszerintézkedést határozatban kell megszüntetni. Be. 137. § (7) bek. A lakhelyelhagyási tilalom részleges feloldására irányuló kérelem elbírálása a vádirat benyújtása előtt a Be. 137. §-ának (7) bekezdése alapján kizárólag az ügyész hatáskörébe tartozik. Az erre irányuló kérelmet a nyomozási bíró az ügyésznek küldi meg, az ügyész határozata ellen bejelentett „jogorvoslatot” pedig nem bírálja el. Be. 138. § Házi őrizetet akkor lehet elrendelni, ha az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok ezzel is biztosíthatók. Tehát a Be. 137. § (2) bekezdése a Be. 138. § alkalmazásában is „értelemszerűen” irányadó. Be. 147–148. § a) A bíróságnak akkor is határoznia kell a szabadlábon vagy őrizetben levő terhelt előzetes letartóztatásának elrendeléséről, ha az óvadék összegét megállapítja, de annak tényleges letétele még nem történt meg. Csak az óvadék jogerős megállapítása és tényleges letétele, illetve a letétel külön jogszabályban meghatározott módon történő igazolása eredményezheti az előzetes letartóztatás megszüntetését és a vádlott haladéktalan szabadlábra helyezését [Be. 147. § (6) bek.]. b) Az óvadék összegét a bíróság a Be. 147. §-ának (4) bekezdése alapján – a terhelt személyi körülményeire és vagyoni helyzetére is figyelemmel – határozza meg akkor is, ha a terhelt annak összegére nem tesz javaslatot. Kiemelt jelentőségű ügyben a bíróság az óvadék összegét ugyancsak a terhelt személyi körülményeire és vagyoni helyzetére is figyelemmel állapítja meg, ez azonban nem lehet kevesebb hárommillió forintnál [Be. 554/H. §]. c) Az óvadék megállapítására irányuló indítványt a bíróság az iratok alapján (ülés tartása, illetve az érintettek meghallgatása nélkül) elutasíthatja, ha a terhelt előzetes letartóztatását nemcsak a Be. 129. §-a (2) bekezdésének b) pontja, hanem a (2) bekezdés más pontja alapján is elrendelte vagy fenntartotta. Figyelembe kell venni, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésének (fenntartásának) feltételeit a bíróság már korábban vizsgálta és állást foglalt abban, hogy azt milyen okból rendeli el vagy tartja fenn. Ezért az óvadék megállapítására irányuló indítványt nem kell érdemben elbírálni, ha nem hivatkozik olyan új körülményre, amelyre tekintettel a Be. 129. §-a (2) bekezdésének b) pontján kívüli letartóztatási ok megállapítása mellőzhető. d) A terhelt előzetes letartóztatásának óvadék ellenében történő megszüntetése ellen a Be. 147. §-ának (5) bekezdése kizárólag az ügyész és a pótmagánvádló élhet fellebbezéssel. Az óvadék összegének csökkentése végett, továbbá a lakhelyelhagyási tilalom, a házi őrizet, valamint a távoltartás elrendelése ellen a vádlott és a védő is fellebbezhet. e) Ha a nyomozási bíró a Be. 210. §-a (1) bekezdésének d) pontja alapján tartott ülésen, illetve az elsőfokú bíróság az óvadékot megállapítja, a végzés jogerőre emelkedése és az óvadék tényleges letétele esetére a terhelt szabadlábra helyezését rendeli el [Be. 147. § (6) bek.]. A nyomozási bíró végzése ellen bejelentett ügyészi fellebbezésnek a Be. 215. § (5) bekezdése nem tulajdonít halasztó hatályt, és a bírósági eljárásban sem szabályozza a Be. kifejezetten a vádlott szabadlábra helyezését elrendelő végzés elleni fellebbezés ilyen hatályát. A Be. 147. §-a (6) bekezdésének már említett rendelkezése folytán az ügyész fellebbezésének elbírálásáig az óvadék megállapításáról szóló rendelkezés nem emelkedik jogerőre, ezért a vádlottat még nem lehet szabadlábra helyezni. Tehát gyakorlatilag az ügyészi fellebbezésnek halasztó hatálya van. Ha a másodfokú bíróság az ügyészi fellebbezésnek helyt ad, megváltoztatja az elsőfokú bíróság végzését: a terhelt előzetes letartóztatását nem szünteti meg, és mellőzi az elsőfokú végzésnek az óvadék megállapításáról és a vádlott szabadlábra

- 295 -

helyezéséről szóló rendelkezését. Ha viszont nem ad helyt az ügyészi fellebbezésnek, az elsőfokú bíróság végzése jogerőre emelkedik, és a vádlott az óvadék tényleges letétele, illetve ennek megfelelő igazolása után szabadlábra kerülhet. f) Az óvadék megállapítása tárgyában hozott határozat elleni fellebbezést a másodfokú bíróság nem a Be. 147. §-ának (3) bekezdése szerinti ülésen, hanem a másodfokú eljárás szabályai szerint általában tanácsülésen, bizonyítás felvétele esetén tárgyaláson intézi el [Be. 347. § (4) bek.]. g) A másodfokú bíróság vizsgálja, hogy a Be. 129. §-a (2) bekezdésének a) vagy d) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási ok fennáll-e, illetve a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel a vádlott szökésétől vagy elrejtőzésétől kell-e tartani [Be. 327. § (2) bek.]. Ez nemcsak akkor lehetséges és szükséges, ha az elsőfokú bíróság az ítélet kihirdetése után a vádlott előzetes letartóztatását elrendelte, hanem akkor is, ha azt fenntartotta. Ha az említett letartóztatási okok fennállnak, az óvadék megállapítása a másodfokú eljárásban a törvénynél fogva kizárt. h) A másodfokú eljárásban a Be. 129. §-a (2) bekezdésének b) pontja alapján akkor lehet elrendelni vagy fenntartani a vádlott előzetes letartóztatását, ha a vádlott távollétében a nyilvános ülést vagy a tárgyalást a törvény rendelkezéseinél fogva nem lehet megtartani (Be. 362. §, 365. §), és a jelenlétét óvadék megállapításával nem lehet biztosítani [Be. 147. § (1) bek.]. i) A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság nem jogerős ítéletének kihirdetése után az előzetes letartóztatás elrendeléséről vagy fenntartásáról szóló végzés elleni fellebbezésben, illetve a végzés elleni fellebbezés elbírálása előtt bejelentett, óvadék ellenében szabadlábra helyezésre irányuló indítványt az előzetes letartóztatás elleni fellebbezést elbíráló végzésében bírálja el, s ha az óvadék megállapítását a törvény kizárja, az indítványt elutasítja. E – másodfokon hozott – végzés ellen fellebbezésnek helye nincs. Ha az óvadék megállapítását a törvény nem zárja ki, a másodfokú bíróság az eljárása során bejelentett indítványt ülésen bírálja el [Be. 147. § (3) bek.], és végzése ellen a Be. 382. § alapján fellebbezésnek van helye. Be. 161. § (5) és (7) bek. A rendbírságot kiszabó határozat rendelkező részében a megbírságolt személyt figyelmeztetni kell arra, hogy a rendbírságot – meg nem fizetése esetén – a bíróság elzárásra változtatja át. A határozatban azt is meg kell állapítani, hogy ebben az esetben milyen összeg helyett kell egy-egy napi elzárást számítani. Be. 182. § (2) bek. A bizonyítás eszközeinek felsorolásában [Be. 76. § (1) bek.] szaktanácsadó közreműködése és poligráf alkalmazása nem szerepel. A nyomozás során szaktanácsadót lehet igénybe venni, ha pedig a terhelt vallomását poligráf alkalmazásával vizsgálják, szaktanácsadó igénybevétele kötelező. Ebből a szabályozásból következik, hogy a bírósági eljárásban poligráf nem alkalmazható. A szaktanácsadó közreműködéséről készült jegyzőkönyvet azonban a tárgyalás anyagává lehet tenni. A poligráf alkalmazásában közreműködő szaktanácsadó „felvilágosítása” a tárgyaláson szükség esetén felolvasható (Be. 301. §). Be. 191. § (3) bek. Ha a nyomozás folytatásának elrendelése nem tartozik a nyomozási bíró hatáskörébe, mert nem meghatározott személlyel szemben szüntették meg a nyomozást, a nyomozás folytatására irányuló indítványt elutasítja. Be. 191. § A nyomozás megszüntetése, majd folytatásának elrendelése esetén a Be. 176. §-ának (2) bekezdése szerinti kétéves határidőbe a nyomozás megszüntetése és folytatásának elrendelése között eltelt idő nem számít be. A nyomozás felfüggesztésére vonatkozó szabályt [Be. 188. § (7) bek.] kell értelemszerűen irányadónak tekinteni. Be. 203. § (2) bek. b) pont A Be. 203. §-a (2) bekezdésének b) pontja szerint telefonlehallgatás esetén az ügyészi indítványnak a kapcsolási számot is tartalmaznia kell, s ha a bíróság az indítványnak helyt ad, a kapcsolási számot a titkos adatszerzést engedélyező határozatában is feltünteti. Az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. tv. 157. §-a (2) bekezdésének f) pontja szerint az elektronikus hírközlési szolgáltató – egyebek között – a szolgáltatás igénybevételekor használt készülék egyedi azonosítóját (IMEI) is kezeli. Az egyedi azonosítóval ellátott készülékhez több kapcsolási szám is tartozhat, ezért a Be. 203. §-ának alkalmazásában az ügyészi indítvány és a bírói engedély a készülék egyedi azonosítójára (IMEI) is kiterjedhet. Be. 215. § (2) bek.

- 296 -

A nyomozási bíró a határozata elleni fellebbezést közvetlenül küldi meg az elbírálására illetékes törvényszéknek. A Be. 341. § (2) bekezdése, amely szerint a fellebbezési határidő lejárta után a másodfokú bíróság mellett működő ügyész útján kell felterjeszteni az iratokat a másodfokú bírósághoz, csak az eljárás bírósági szakaszában (a vádirat benyújtása után) hozott határozat elleni fellebbezés esetén alkalmazható. Be. 217. § (1) bek. A vádemelés időpontjának a vádirat bírósághoz való érkezésének időpontja tekintendő. Ezáltal jut az ügy az eljárás bírósági szakaszába. Be. 217. § (3) bek. i) pont A bizonyítási eszközök puszta felsorolása a vádiratban akkor nem elégséges, ha az ügyész több bűncselekményt tesz vád tárgyává, vagy az egyes részcselekmények (pl. folytatólagosság esetén) elkülönülnek egymástól. Ilyenkor egyértelműen ki kell tűnnie a vádiratból, hogy az egyes cselekmények vagy részcselekmények bizonyítására mely bizonyítási eszközök szolgálnak. Ha a bizonyítási eszközök felsorolása nem teljes, vagy nem állapítható meg, hogy mely cselekmény vagy részcselekmény elkövetését bizonyíthatják, a bíróság megkeresheti az ügyészt a hiányosságok pótlása érdekében [Be. 268. § (1) bek.]. Be. 218. § (2) bek. A Be. 218. §-ának (2) bekezdése szerint az ügyész a vádiratban indítványozhatja, hogy a bíróság a vádlott szülői felügyeleti jogát szüntesse meg. Nincs törvényes akadálya annak, hogy az erre irányuló indítványát az elsőfokú bírósági eljárás során később terjessze elő. Be. 229. § 1. Ha a nyomozás megszüntetése ellen nem éltek panasszal, illetve az ügyész vagy a felettes ügyész nem rendelte el a nyomozás folytatását, ezt utóbb csak a bíróság rendelheti el az ellen, akivel szemben a nyomozást korábban megszüntették [Be. 191. § (3) bek.]. A nyomozás megszüntetését követően a nyomozás folytatásának elrendeléséről a nyomozási bíró dönt [Be. 207. § (2) bek. c) pont]. A sértett választhat, hogy evégett a nyomozási bíróhoz fordul, vagy hatvan napon belül pótmagánvádlóként lép fel [Be. 229. § (1) bek. második mondat], és vádindítványt nyújt be [Be. 230. § (1) bek. első mondat]. 2. Ha az eljárást megszüntető határozat elleni panaszt elutasító felettes ügyészi határozat nem utal a pótmagánvádlói fellépés lehetőségére, illetőleg arra, hogy a vádindítványt hatvan napon belül kell benyújtani, a vádindítvány elkésettség címén nem utasítható el. A törvény – a Be. 312. § (1) bekezdésétől eltérően – itt nem zárja ki az igazolást sem. Be. 231. § 1. A bíróság a vádindítványt a Be. 231. §-ának (1) bekezdése alapján alakszerű határozat nélkül fogadja el. Ugyanis a tárgyalás előkészítésének szabályai sem írják elő a vádirat elfogadását, vagyis a vádlott „vád alá helyezését”. 2. A Be. 231. §-a (2) bekezdésének b) pontja szerint a bíróság a vádindítványt elutasítja, ha a pótmagánvádlónak (a rendelkezésben megjelölt kivétellel) nincs jogi képviselője. A 230. § (1) bekezdésének második mondata, amely lehetővé teszi, hogy a magánvádló személyesen nyújthassa be a vádindítványt, ha nyilatkozik arról, hogy kérelmet terjesztett elő a személyes költségmentesség és a pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezése iránt, csak 2008. január 1-jén lép hatályba. A Be. 343. §-ának (3) bekezdése az eljárásnak ebben a szakaszában nem alkalmazható, vagyis a bíróság nem alkalmazhat személyes költségmentességet. 3. Ha a sértett pótmagánvádlóként lép fel, a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a vád törvényes-e, illetve a vádindítvány nem kellékhiányos-e [Be. 231. § (2) bek. d) pont]. Ha a vád nem törvényes, illetve a vádindítvány kellékhiányos, a vádindítványt elutasítja. Ha úgy találja, hogy további nyomozati cselekményekre kerülhet sor, akkor a végzésben törvényesen utalhat arra, hogy a vádindítvány elutasítása nem akadályozza a nyomozás folytatásának elrendelését [Be. 191. §, 233. § (4) bek.]. Be. 240. § (3) bek. A tárgyalás jegyzőkönyvvezető nélkül akkor sem tartható meg, ha a bíróság az eljárás egészének vagy egy részének gyorsírással, kép- vagy hangfelvevő eszközzel vagy más berendezéssel történő rögzítését rendeli el [Be. 252. § (2) bek.]. A jegyzőkönyvet jegyzőkönyvvezető készíti [Be. 250. § (1) bek.], és nincs olyan törvényi rendelkezés, amely lehetővé tenné, hogy a bíróság a Be. 240. §-ának (3) bekezdésében adott lehetőséggel élve a jegyzőkönyvvezető alkalmazását mellőzze. A Be. 252. §-ának (3) bekezdése szerint a gyorsírói feljegyzés, illetőleg a rögzítés más módja a jegyzőkönyvet nem pótolja. A bírósági eljárásban az eljárási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítéséről szóló 14/2003. (VI. 19.) IM rendelet szabályait a Be. rendelkezéseivel összhangban kell értelmezni. Ennek megfelelően, ha a jegyzőkönyv nem a tárgyalással egyidejűleg készül, a jegyzőkönyvben – amelynek elkészítése a Be. 250. §-ának (1) bekezdése szerint a jegyzőkönyvvezető

- 297 -

feladata –, fel kell tüntetni, hogy a jegyzőkönyv gyorsírással készített feljegyzés, illetőleg felvétel alapján készült [az említett rendelet 4. §-ának (1) bekezdése]. A leírást végző bírósági alkalmazott – ha nem azonos a jegyzőkönyvvezetővel – az ilyen jegyzőkönyvet aláírásával ellátva igazolja, hogy a leírást a feljegyzésnek, illetőleg a felvételnek megfelelően készítette el, és feltünteti a leírás időpontját is [az idézett rendelet 4. §-ának (3) bekezdése]. A gyorsírói feljegyzésről, illetőleg a Be. 252. §-ának (2) bekezdése szerint rögzített felvételről a Be. 70/B. §-ának (6) bekezdésében felsoroltak másolatot kaphatnak, ha a törvény eltérően nem rendelkezik. A kivételeket a büntetőeljárás során keletkezett iratokból másolat adásáról szóló 10/2003. (V. 6.) IM–BM–PM együttes rendelet 3. §-a sorolja fel. A másolat kiadásának megtagadása miatt a Be. 70/B. §-ának (8) bekezdése szerint külön fellebbezésnek van helye. Be. 242. § A Be. 242. §-a (2) bekezdésének második mondata szerint, ha az ügyész részt vesz a tárgyaláson, és a vádlott védő kirendelését kéri, a védő részvétele a tárgyaláson (de csak a tárgyaláson) a törvénynél fogva kötelezővé válik, és a kötelező védelem egyéb eseteivel azonos szabályok vonatkoznak rá. Be. 245. § (4) bek. 1. Ez a törvényi rendelkezés a terheltet nem emeli ki a rendbírsággal sújthatók köréből. Ennélfogva a rendzavaró terhelttel szemben is alkalmazható rendbírság. 2. Ha a rendzavarót a bíróság a tárgyaláson őrizetbe veszi, az őrizet csak a tárgyalás befejezéséig tart, és a fogva tartottak előállítására szolgáló helyiségben vagy a helyi bv. intézetben is foganatosítható. Be. 246. § (2) és (3) bek. A Be. 246. §-nak (2) és (3) bekezdése rendelkezik arról, hogy a védővel és a pótmagánvádló képviselőjével szemben milyen eltérő szabályok szerint lehet rendbírságot és egyéb intézkedéseket alkalmazni. A Be. 245. §-ának (4) bekezdése a rendbírsággal sújtható személyek körét a „rendzavaró”, illetve az „aki” általános alannyal nevezi meg. Ebből a törvényi szabályozásból az vezethető le, hogy a védő és a pótmagánvádló képviselőjének rendzavarása miatt kiszabott rendbírság is átváltoztatható elzárásra, annak ellenére, hogy a Be. 161. § (5) bekezdése, amely a rendbírság átváltoztatásának eseteit felsorolja, a Be. 246. § (2) és (3) bekezdésére nem utal. Be. 247. § A Be. 247. § (1) bekezdése alapján a bíróság akkor is folytathatja a kiutasított vagy kivezetett vádlott távollétében a tárgyalást, ha a vádlottnak nincs védője. A bizonyítási eljárás befejezése előtt azonban ismét a bíróság elé szólítja, és ismerteti a távollétében történteket. Ha a bíróság elé szólított vádlott a rendzavarással nem hagy fel, és ezzel lehetetlenné teszi, hogy a jelenlétében folytassák a tárgyalást, a Be. 247. § (2) bekezdése szerint a tárgyalás védő részvételével folytatható. Ha a vádlottnak nincs védője, a bíróság védőt rendel ki, és a kirendelt védő jelenlétében folytatja a tárgyalást. A kirendelt védő kérelmére a bíróság – a védelem előkészítése érdekében – a tárgyalást elnapolja. Az ezzel kapcsolatos költség megtérítésére a vádlottat akkor is kötelezni kell, ha a bíróság felmenti, vagy az eljárást megszünteti. A bíróság az ügydöntő határozatát a vádlott távollétében és a kirendelt védő jelenlétében kihirdetheti. Az indokolást is tartalmazó határozatot a vádlottal kézbesítés útján kell közölni. Be. 252. § (2) bek. A bírósági eljárásban az eljárási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítéséről szóló 14/2003. (VI. 19.) IM rendelet 2. §-ának (4) bekezdése intézkedik arról, hogyan kell eljárni, ha a bíróság az eljárási cselekmény rögzítéséhez a megfelelő berendezést biztosítani nem tudja. Ennél részletesebb iránymutatást csak kellő gyakorlati tapasztalatok birtokában lehet majd adni. Be. 254. § (1) bek. A jegyzőkönyv kiegészítésére vagy kijavítására irányuló indítványt elutasító végzés ellen fellebbezésnek van helye. A fellebbezés elintézésének előkészítése során a másodfokú bíróság felvilágosítást kérhet az elsőfokú bíróságtól [Be. 358. § (1) bek. a) pont], beszerezheti az eljárási cselekményről készült gyorsírói feljegyzést vagy hangfelvételt, valamint az eljárási cselekményen jelen voltak nyilatkozatát. Be. 262. § (1) bek.

- 298 -

1. A rendelkezés alapján a sértettel a teljes határozatot kell közölni akkor is, ha a határozat olyan vádlott személyi adatait is tartalmazza, akinek a cselekménye nem függ össze a sértett sérelmére elkövetett cselekménnyel. 2. A sértett akkor fellebbezhet az ügy áttételével kapcsolatos határozat ellen, ha a bíróság az ő indítványa alapján döntött. A bíróság kijelöléséről és az eljárás felfüggesztéséről szóló határozatot csak tájékoztatás céljából kell vele közölni. Figyelembe kell venni a Be. 283. §-a (1) bekezdésének rendelkezéseit is. Eszerint a sértett a tárgyalás megkezdése előtt az ügy áttételét, egyesítését vagy elkülönítését indítványozhatja, de ebből nem következik, hogy a bíróság ilyen tárgyú határozata ellen fellebbezési joga lenne. Nem élhet fellebbezéssel a kizárási indítványát megtagadó végzés ellen sem, mert azt csak az ügydöntő határozat elleni jogorvoslatban lehet sérelmezni. Márpedig az ügydöntő határozat ellen a sértett nem jelenthet be fellebbezést. Be. 263. § (2) bek. A tanács elnöke a Be. 263. §-ának (1) bekezdésében meghatározott határidőn belül tanulmányozza az ügy iratait, és kialakítja előzetes álláspontját arról, hogy a tárgyalás előkészítése keretében milyen rendelkezések alkalmazásának (Be. 264–271. §) lehet helye, illetve a tárgyalás kitűzésével kapcsolatban milyen – a vádiratban indítványozott vagy nem indítványozott – intézkedések válhatnak szükségessé. Az iratok ismeretében küldi meg a vádiratot a vádlottnak és védőnek, és felhívja őket, hogy tizenöt napon belül jelöljék meg bizonyítási eszközeiket. Ha az ügyész különösen védett tanú vallomását kívánja bizonyítási eszközként felhasználni, a vádlottat és a védőt a Be. 263. §ának (3) bekezdésében foglaltakra is figyelmeztetni kell. A vádlott figyelmét indokolt felhívni a Be. 43. §-ának (5) bekezdésében foglaltakra is (a lakcímváltozás bejelentésének kötelezettségére és elmulasztásának jogkövetkezményeire). Ha a vádlottnak van védője, a vádirat közlésével egyidejűleg az említetteken és a közvetítői eljárás iránti indítvány megtételének lehetőségére vonatkozó tájékoztatáson kívül [Be. 263. § (4) bek.] semmilyen más eljárási jogára vagy kötelezettségére nem kell figyelmeztetni. A védő kötelessége, hogy a vádlottat a jogairól tájékoztassa, illetőleg a terhelt védelme érdekében ő maga minden törvényes védekezési eszközt és módot kellő időben felhasználjon (lásd a Be. 50. §-ának rendelkezéseit). Ha a vádlottnak nincs védője, csak olyan jogára kell a vádirat közlésével egyidejűleg felhívni, amelynek gyakorlására az adott ügyben és eljárási szakaszban ténylegesen lehetőség nyílhat. Ha közvetítői eljárás lefolytatásának lehet helye, a közvetítői indítvány megtételének lehetőségéről és a közvetítői eljárás következményeiről a vádlottat, a védőt és a sértettet tájékoztatni kell [Be. 263. § (4) bek.]. A tárgyalás kitűzése esetén a büntetőeljárásban részt vevő személyeket az idézésben vagy az értesítésben figyelmeztetni kell a Be. 279. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra, ideértve a vádlottat és a védőt is, akik már a vádirat közlésével egyidejűleg is felhívást kaptak bizonyítási eszközeik megjelölésére. Egyébként a figyelmeztetés csak olyan jogra vonatkozzék, amelynek gyakorlására az adott ügyben ismert körülmények alapján valóban szóba kerülhet. Pl. a személyes költségmentesség engedélyezése iránti kérelem előterjesztésének lehetőségére csak annak a figyelmét kell felhívni, aki a rendelkezésre álló adatok szerint megállapítható jövedelmi és vagyoni viszonyai folytán erre jogosult lehet. Be. 265. § (2) bek. A rendelkezés értelmében, ha a próbára bocsátott ellen újabb eljárás indul, az újabb ügy elbírálására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság jogosult és köteles az ügyek egyesítésére. Ebből következik, hogy a járásbíróság akkor is egyesítheti az ügyeket, ha a vádlottat a törvényszék, illetve a törvényszék székhelyén levő járásbíróság bocsátotta próbára. Ha azonban a vádlottat katonai büntetőeljárásban bocsátották próbára, a Be. 265. § (2) bekezdésének utolsó mondata irányadó. Be. 266. § (3) bek. A felfüggesztéssel érintett vádlott a felfüggesztés tartama alatt vádlottként nem hallgatható ki, mert a felfüggesztés miatt vele szemben az eljárás nem folyhat. A felfüggesztési időtartam elteltét követően az eljárás megszüntetése esetén tanúként, az eljárás folytatása esetén vádlottként hallgatandó ki. A felfüggesztéssel érintett vádlott a felfüggesztés tartama alatt az ügy elkülönítése után hallgatható ki tanúként. Ennek során érvényesül a Be. 296. §-ának (3) bekezdése, azaz a hozzájárulása nélkül a korábbi vallomása vagy vallomásának csak az a része olvasható fel, amelyre nem vonatkozik a Be. 82. § (1) bekezdésében biztosított mentességi joga. A (felfüggesztéssel érintett) vádlott korábbi vallomása a vádlottkénti vagy tanúkénti kihallgatása nélkül nem olvasható fel. Be. 267. § (6) bekezdés A vádelejtést tartalmazó ügyészi nyilatkozatnak a sértett ismert lakcímeire történő kézbesítésén kívül a bíróságnak más teendője nincs. Ha a küldemény „ismeretlen” vagy „ismeretlen helyen tartózkodik” jelzéssel érkezik vissza, nem köteles a sértett lakóhelyének, illetőleg tartózkodási helyének megállapítása iránt intézkedni. Be. 281. § (5) bek.

- 299 -

Ha a vádlott szabályszerű idézés ellenére nem jelenik meg, de távolmaradását előzetesen alapos okkal kimenti, a bíróság – mérlegelése szerint – elhalaszthatja a tárgyalást, amennyiben az előzetes kimentés indokait elfogadja. Ha ezeket az indokokat nem fogadja el, a szabályszerűen idézett vádlott távollétében a tárgyalást megtarthatja. Be. 281. § (6) bek. A rendelkezés az elfogatóparancs kibocsátásának általános feltételeit nem módosítja. A rendelkezésre álló adatok, különösen az elővezetés eredménytelenségének okairól adott rendőri jelentés alapján állapítható meg, hogy a vádlott ismeretlen helyen tartózkodik-e, illetve a tartózkodási helye ismert, de kivonja magát az eljárás alól. Ettől függően kerülhet sor elfogatóparancs kibocsátására. A vádlott részére csak akkor kell védőt kirendelni, ha a kézre kerülése után a bíróság elrendeli az előzetes letartóztatását. Be. 281. § (7) bek. A Be. 281. § (7) bekezdésének alkalmazhatóságához nem kell bevárni a következő tárgyalást. Ha kiderül, hogy a vádlott tartózkodási helye ismeretlenné vált, és ezért az elővezetése nem lehetséges, elfogatóparancsot kell kibocsátani. Ha az elfogatóparancs kibocsátása tizenöt napon belül nem vezet eredményre, a bíróság erről tájékoztatja az ügyészt [Be. 529. § (2) bek.]. Az ügyészi indítvány alapján át kell térni a Be. XXV. Fejezete szerinti eljárásra. Az ügyészi indítvány beszerzése előtt az újabb tárgyalási határnap nem tűzhető ki, már csak azért sem, mert a távollétében tartandó tárgyalásra a vádlottat hirdetményi úton kell idézni és azt a védőnek is kézbesíteni kell [Be. 530. § (2) bek.]. Be. 287. § (3) bek. 1. A rendelkezés alkalmazásában a bizonyítás tekinthető „érdemi tárgyalásnak”, beleértve a vádlott személyi körülményeire lefolytatott bizonyítást is. A korábbi tárgyalásról készült jegyzőkönyv ismertetése még nem érdemi tárgyalás, és a hat hónapos határidő számítása szempontjából sem tekinthető annak. 2. Ha a tárgyalást a Be. 287. § (3) bekezdésének rendelkezése folytán elölről kell kezdeni, a korábbi tárgyaláson elvégzett összes eljárási cselekményt meg kell ismételni. Alkalmazható azonban a Be. 251. § (2) bekezdése, amely lehetővé teszi, hogy a bíróság a korábban készült jegyzőkönyv tartalmával megegyező vallomást vagy szakvéleményt ne vegye jegyzőkönyvbe, hanem a korábbi jegyzőkönyvre utaljon. A Be. 296. § (1) bekezdésének c) pontja, valamint a Be. 299. § (3) bekezdése továbbá módot ad a tárgyaláson már kihallgatott tanú vallomásának, illetve a tárgyaláson meghallgatott szakértő véleményének felolvasására. A tárgyalást hat hónapon belül ismétlés nélkül lehet folytatni, ha a tanács összetételében nem történt változás; egyébként a tárgyalást elölről kell kezdeni. A 287. § (3) bekezdése (változatlanul) azt jelenti, hogy elölről kell kezdeni („nem lehet ismétlés nélkül folytatni”) a tárgyalást – hat hónapon túl, függetlenül a tanács összetételétől, illetve annak megváltozásától (időtúllépés), – hat hónapon belül, ha a tanács összetétele megváltozott (időtúllépés nélküli tanácsváltozás). A 287. § (4) bekezdése általános érvénnyel – mindkét megismétlési (illetve elölről kezdési) követelményre nézve – könnyítésként lehetővé teszi, hogy a megismétlés (elölről kezdés) a tárgyalás anyagának ismertetésével is megtörténhessen [97. BK. vélemény]. Be. 291. § A rendelkezés részletesen szabályozza, hogy a vádlott vagy a tanú vallomását milyen feltételekkel lehet a tárgyaláson felolvasni. Ha a vádlott vallomása a korábbi vallomásától eltér, a korábbi, gyanúsítottként vagy vádlottként tett vallomását a Be. 291. § (4) bekezdése szerint ismertetni lehet. De az ismertetés nemcsak lehetőség, hanem a törvénynél fogva egyben kötelező is. Ugyanis a korábbi és az újabb vallomás közötti eltérés okát a bíróság köteles tisztázni; ennek elmulasztása az ítéleti tényállás megalapozatlanságát eredményezheti. A Be. 291. § (5) bekezdéséből kitűnően azonban csak akkor megengedett a korábbi vallomás részeinek ismertetése, ha az ismertetésben foglalt tények és körülmények „a tárgyalás anyagává” váltak (azokra a vádlott vallomást tett, vagy legalább kérdést intéztek hozzá). Be. 295. §, 298. § Ha a tanú kihallgatására, illetve a szakértő meghallgatására nem az ügyész, a vádlott vagy a védő tett indítványt, a tanács elnökének nincs indoka arra, hogy „a felek általi kihallgatásra” engedélyt adjon, még kevésbé tudná ésszerűen megindokolni, hogy – ha vád és a védelem is engedélyt kér – melyiket teljesítse.

- 300 -

Be. 325. § (3) bek. A nem a kihirdetéskor bejelentett fellebbezést az elsőfokú bíróságnál írásban, vagy telefax, illetve számítógép útján is be lehet joghatályosan nyújtani, illetőleg jegyzőkönyvbe mondani. Be. 328. §, 341. § (2) bek. A tárgyalás berekesztése (Be. 328. §) és az iratok felterjesztése [Be. 341. § (2) bek.] közötti időszakban szükség lehet olyan nem érdemi intézkedésekre vagy határozatokra, amelyek összefüggnek az eljárás korábbi szakaszában végzett eljárási cselekményekkel (pl. szakértői díj kiutalása). Az ilyen jellegű cselekmények még az elsőfokú eljárásba tartoznak, és ezeket az elsőfokú bíróság akár az iratok felterjesztése után is foganatosíthatja. Az elsőfokú bíróság az iratok felterjesztése előtt a kényszerintézkedésekről is határozhat, feltéve, hogy az ügydöntő határozat kihirdetése után erről nem döntött. Ha a kényszerintézkedésről szóló határozata ellen fellebbezést jelentettek be, e tárgyban a bíróság az iratok felterjesztése előtt már nem határozhat. Az iratok felterjesztése után ebben a kérdésben már minden esetben a másodfokú bíróság rendelkezik, mégpedig akkor is, ha a másodfokú bíróság mellett működő ügyész még nem küldte meg az iratokat indítványával együtt a másodfokú bíróságnak. Ilyenkor a másodfokú bíróság mellett működő ügyész feladata, hogy a kényszerintézkedés tárgyában soron kívül indítványt tegyen. Be. 330–332. § 1. A Be. 330. §-a (1) bekezdésének megfelelően a bíróság akkor mondja ki bűnösnek a vádlottat, ha a büntető anyagi jogi értelemben vett bűnösségét megállapítja. A vádlott „büntethetősége” egyértelmű azzal, hogy nem állapítható meg a javára a büntethetőséget kizáró ok, vagyis büntetőjogi felelősségre vonható, és a Be. 330. § (2) bekezdése szerint büntetés szabható ki vagy intézkedés alkalmazható vele szemben, illetve a bíróság a büntetés kiszabását mellőzi. 2. Továbbra is helyes az a gyakorlat, hogy pártfogó felügyelet alkalmazása esetén a határozat rendelkező részében csak a Btk. 82. §-ának (5) bekezdése szerinti külön magatartási szabályokat kell feltüntetni. 3. A felmentő ítélet indokolásában meg kell jelölni, hogy a bíróság a Be. 6. § (3) bekezdésének melyik pontjában megjelölt okból menti fel a vádlottat. 4. Ha a bíróság a próbára bocsátás ideje alatt vagy a próbára bocsátás előtt elkövetett újabb bűncselekményt bírál el, a próbára bocsátást kimondó rendelkezés hatályon kívül helyezése mellett általában büntetés kiszabása indokolt. Ha azonban a bíróság – kivételesen – úgy találja, hogy a megrovás alkalmazásának feltételei fennállnak, a Be. 330. §-ának (4) bekezdése ezt nem zárja ki. Ezt a rendelkezést akkor kell alkalmazni, ha (halmazati) büntetés kiszabása indokolt. Ha viszont a vádlottat csupán megrovásban részesítik, ezt értelemszerűen „egységes intézkedésnek” kell tekinteni. A próbaidő előtt elkövetett bűncselekmény miatt – a Btk. 73. §-ának (2) bekezdése szerint – csak a próbaidő alatt lehet a vádlott bűnösségét megállapítani, és a próbára bocsátást kimondó rendelkezést hatályon kívül helyezni. Be. 339. § (3) bek. 1. A rendelkezés alkalmazásáról, ha ennek feltételei fennállnak, a felmentő ítéletben hivatalból is dönteni kell. A Be. 74. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint a terhelt készkiadása is bűnügyi költség, és ha a vádlott kérelmet terjeszt elő annak megtérítésére, fel kell hívni arra, hogy készkiadásának összegét jelölje meg, és szükség esetén megfelelően igazolja. Emiatt azonban a tárgyalás elnapolására nem kerülhet sor. 2. A meghatalmazott védő díját a 26/2003. (VII. 1.) IM-BM-PM együttes rendelet 3. §-ának alapulvételével kell megállapítani. A védő díjának és költségének a terhelt által megelőlegezett és számlával vagy egyéb bizonylattal igazolt részét a terhelt részére kell megtéríteni [az említett rendelet 4. §-ának (4) bekezdése]. 3. A bíróság utólag, különleges eljárásban határoz a vádlott költségének és a védőjét megillető, az eljárás során nem előlegezett díj és költség megtérítéséről, ha erről az ügydöntő határozat meghozatalakor nem volt lehetősége rendelkezni [Be. 578. § (2) bek.]. 4. Ha kizárólag a megtérítés kérdésében jelentenek be fellebbezést, az ítélet felülbírálatának terjedelmére a Be. 348. §-ának (3) bekezdése irányadó (a bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezés). 5. Ha a vádlottat a másodfokú bíróság menti fel, és a megtérítés összege megállapítható, a megtérítésről ugyancsak a felmentő ítéletben dönt. Ha a megtérítés összegét tisztázni kell, a különleges eljárás lefolytatására az elsőfokú bíróságot hívja fel. 6. A Be. 339. §-ának (3) bekezdésében megjelölt harminc napos határidőt, ha különleges eljárás szükséges, nem minden esetben lehet megtartani. A jogerős döntés meghozatala után a megfelelő összeget haladéktalanul ki kell utalni. Be. 343. § (6) bekezdés

- 301 -

A rendelkezés szerint a pótmagánvádló a vádat nem terjesztheti ki. A vád megváltoztatására azonban joga van, azaz indítványozhatja, hogy a bíróság a vád tárgyává tett cselekményt az addigi vádtól eltérően minősítse. Be. 341. § (1) bek., 359. § (1) bek., 383. § Ha az elsőfokú bíróság a Be. 341. §-a (1) bekezdésének rendelkezése ellenére elmulasztja a törvényben kizárt, az arra nem jogosulttól származó vagy az elkésett fellebbezés elutasítását, ezt a mulasztást a másodfokú bíróságnak a Be. 359. §-ának (1) bekezdése alapján hozott végzésben pótolnia kell. A végzés annak megállapítását jelenti, hogy az első fokon hozott ügydöntő határozat elleni fellebbezés érdemben nem bírálható el, ezért az jogerőre emelkedik. A másodfokú bíróság végzése a másodfokú eljárásban első fokon hozott olyan nem ügydöntő végzés, amely ellen az elsőfokú eljárásban is fellebbezésnek lenne helye. Ezért fellebbezéssel támadható (Be. 382. §). A törvényszék, mint másodfokú bíróság első fokon hozott végzése elleni fellebbezést az ítélőtábla, az ítélőtábla mint másodfokú bíróság első fokon hozott végzése elleni fellebbezést a Kúria bírálja el (Be. 383. §). Be. 358. § A fellebbezés elintézésének előkészítése során a másodfokú bíróság „értelemszerűen” alkalmazza a XII. Fejezet egyes rendelkezéseit. Így pl. a másodfokú tanács elnöke a nyilvános ülést vagy a tárgyalást fontos okból elhalaszthatja [vö. a Be. 275. § (2) bekezdésével]. A másodfokú bíróság az ebben az eljárási szakaszban irányadó szabályok szerint „első fokon” is tanácsülésen dönt az előzetes letartóztatás elrendeléséről. Az előkészítő ülés olyan, kizárólag az elsőfokú tárgyalás előkészítésére szolgáló eljárási cselekmény, amely a másodfokú eljárásban már nem lehetséges. A másodfokú bíróság azonban ülésen meghallgathatja a vádlottat és a védőt, mielőtt dönt az előzetes letartóztatás elrendeléséről. A Be. 382-383. § rendelkezéseiből, illetve a Be. 347. § (1) bekezdéséből következik, hogy nyilvános ülést nem tűzhet ki, ülés kitűzése azonban kifejezett törvényi rendelkezés hiányában is lehetséges. Ha az óvadék engedélyezését a törvény nem zárja ki, a másodfokú bíróság az eljárása során bejelentett indítványt ugyancsak ülésen bírálja el [Be. 147. § (3) bek.], és végzése ellen a Be. 382. § alapján fellebbezésnek van helye. Be. 360. § A másodfokú bíróság a tanácsülésen hozott végzésében a nyilvánvaló név- és számelírásokat és más hasonló hibákat helyesbítheti, lényegében a Be. 261. § (1) bekezdésének megfelelő keretek között. Egyébként megalapozatlanság esetén csak nyilvános ülésen, illetve tárgyaláson lehet a tényállást kiegészíteni, illetve helyesbíteni. A Be. 258. §-a (3) bekezdésének b) és c) pontjából nem vezethető le, hogy csak a c) pontban írt „történeti tényállás” tekinthető a 360. § alkalmazása szempontjából tényállásnak. A vádlott személyi körülményeire vonatkozó tények is a tényálláshoz tartoznak és az iratok tartalma alapján vagy ténybeli következtetés útján csak nyilvános ülésen, illetve tárgyaláson helyesbíthetők. Be. 362. § (2) bek. A nyilvános ülésről az ügyészt értesíteni kell, akár bejelentette a részvételi szándékát, akár nem. Az értesítés történhet minden egyes ügyben külön, vagy az egy napra kitűzött ügyeket feltüntető tárgyalási jegyzékkel is. Célszerű azonban, ha a bíróság az ügyésznek megküldi az ülés kitűzéséről szóló végzést. A nyilvános ülés az ügyész távollétében akkor is megtartható, ha részvételi szándékát bejelentette, de szabályszerű értesítés ellenére nem jelent meg. Be. 365. § (1) bek. Ha a vádlott előzetesen bejelenti, hogy nem kíván részt venni a tárgyaláson, a tárgyalás akkor is megtartható a távollétében, ha a terhére fellebbezést jelentettek be. A Be. 365. § (1) bekezdésének II. fordulata akkor zárja ki a tárgyalás megtartását a vádlott távollétében, ha a terhére fellebbezést jelentettek be, és nem jelentette be előzetesen, hogy azon nem kíván részt venni. Be. 381. § Az elsőfokú ügydöntő határozatban csak az addig felmerült bűnügyi költségről kell rendelkezni. A másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költséget a másodfokú bíróság állapítja meg, és „szükség esetén” rendelkezik annak viseléséről. Be. 383. § (1) bek. a) Ha az elsőfokú bíróság ítélete a kihirdetéskor nem emelkedik jogerőre, és az elsőfokú bíróság a vádlott előzetes letartóztatását fenntartja, majd az erről szóló végzést a másodfokú bíróság helybenhagyja vagy a vádlott előzetes letartóztatását megszünteti: a másodfokú bíróság végzése ellen a Be. 383. §-ának (1) bekezdése alapján fellebbezésnek helye nincs.

- 302 -

b) Ha a másodfokú bíróság az eljárás későbbi szakaszában rendeli el vagy szünteti meg a vádlott előzetes letartóztatását, „első fokon” hozott végzése ellen az említett rendelkezés alapján fellebbezésnek van helye. c) Ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, a hatályon kívül helyező végzésben a kényszerintézkedésekről is határoznia kell (Be. 368. §). d) A hatályon kívül helyező végzésnek az előzetes letartóztatás elrendeléséről, fenntartásáról vagy megszüntetéséről szóló rendelkezése ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz (Be. 400. §). Be. 407. § (3) bek. Ha a próbára bocsátás próbaideje előtt vagy a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt a próbára bocsátott ellen újabb eljárás indult, de az ügyeket nem egyesítették, a bíróság a Be. 568. §-ának (3) bekezdése, valamint a 407. § (1) bekezdése alapján – az ügyész indítványára vagy hivatalból – az ügyeket utólag egyesíti és tárgyalást tűz ki. A tárgyalás alapján a 407. § (3) bekezdésének megfelelően határoz: a próbára bocsátást kimondó rendelkezést, valamint a próbára bocsátás előtt, illetőleg alatt elkövetett bűncselekményt elbíráló határozat büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezi, és valamennyi cselekményért halmazati büntetést szab ki. A próbára bocsátás kimondó rendelkezés, illetve a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezés hatályon kívül helyezésére azonban a próbára bocsátás a próbaidejének lejárta után már csak a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt kerülhet sor. Be. 413. § (2) bek. Ha a perújítási indítványt nem az ügyész terjesztette elő, az indítvány elutasításáról szóló végzés ellen nem élhet fellebbezéssel. Be. 414. § A Be. 414. §-ának (1) bekezdése csak a perújítás elrendelése ellen zárja ki a fellebbezést, a Be. 413. § (1) bekezdése szerinti rendelkezések (az alapügyben hozott bármely rendelkezés végrehajtásának felfüggesztése, félbeszakítása vagy a szükséges kényszerintézkedés elrendelése) ellen azonban nem. Az említett rendelkezések elleni fellebbezést a Be. 414. § (2) bekezdése alapján eljáró bíróság bírálja el. Be. 519. § (2) bek. Az iratoknak az ügyészhez való visszaküldése esetén a bíróság úgy rendelkezik, hogy az előzetes letartóztatás a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig tart [Be. 131. § (1) bek.]. Az előzetes letartóztatást egy hónap elteltével a nyomozási bíró hosszabbítja meg. Be. 522. § (3) bek. A bíróság nem küldheti vissza az iratokat az ügyésznek abból az okból, hogy álláspontja szerint a bíróság elé állítás feltételei közül a Be. 517. §-ának (1) bekezdés b) és d) pontjában felsoroltak nincsenek meg. Be. 523. § A tárgyalást a XXIV. Fejezet szerinti eljárásban az általános szabályoknak megfelelően lehet elnapolni. Ha további bizonyítási eszközök felkutatása szükséges, a bíróság elé állítás feltételei nem állnak fenn, ezért a bíróság visszaküldi az iratokat az ügyésznek. Az iratok visszaküldése miatt fellebbezésnek nincs helye (525. §). Be. XXV. Fejezet Ha a vádlott (ismert címen) huzamosabb ideig külföldön tartózkodik, a bíróság az eljárást felfüggesztheti [Be. 266. § (3) bek. a) pont], vagy ha ezt nem tartja indokoltnak, és a vádlott külföldi tartózkodási helye ismert, a 266. § (4) bekezdése szerint járhat el. A XXV. Fejezet szerinti eljárást csak az 532. §-ban meghatározott feltételekkel lehet lefolytatni. Be. 529. § (1) bek. Ha a vádlott tartózkodási helye a vádemelést követően válik ismeretlenné, a bíróság a Be. 73. §-ának általános érvényű rendelkezései szerint jár el. Az elfogatóparancs kibocsátásának feltételei a bírósági eljárásban ugyanazok, mint az eljárás korábbi szakaszában. Be. 529. § (2) bek.

- 303 -

Ha az ügyész indítványt tesz arra, hogy a tárgyalást a vádlott távollétében tartsák meg, illetve folytassák, a bíróság e szerint jár el. Ez azonban nem akadálya annak, hogy ha ennek törvényes feltételei fennállnak – az eljárást felfüggessze (Be. 266. §, 307. §). De nem függesztheti fel az eljárást abból az okból, hogy a vádlott ismeretlen helyen vagy külföldön tartózkodik [Be. 188. § (1) bek. a) pont, amelyre a 266. § (1) bekezdésének a) pontja visszautal]. Ugyanis a törvény az ügyészt jogosítja fel annak elbírálására, indokolt-e az ismeretlen helyen vagy külföldön tartózkodó terhelttel szemben az eljárás folytatása. Be. 531. § (2) bek. Ha az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát hirdetményi úton kézbesítik a vádlottnak, és a fellebbezésre nyitva álló határidőn belül tudomást szerez a határozatról, a Be. 531. §-ának (2) bekezdése alapján – választása szerint – indítványozhatja a tárgyalás megismétlését, illetve fellebbezést jelenthet be a távollétében hozott határozat ellen. Be. 531. § (5) bek. Ha a vádlott felkutatására tett intézkedések a másodfokú bírósági eljárásban vezetnek eredményre, tárgyalást kell tartani. Ez nem áll ellentétben a Be. 363. §-ának rendelkezéseivel, mivel a vádlott vallomásának tartalma ebben az esetben mindig bizonyítási eszköz (szükségképpen tartalmaz új tényeket, legalábbis az ismeretlen helyre távozásának okaival és az azóta folytatott életvitelének körülményeivel kapcsolatban, aminek eljárási jelentősége lehet). Ezért nem mellőzhető a kihallgatása a másodfokú tárgyaláson akkor sem, ha az elsőfokú bíróság már kihallgatta, és ezután távozott ismeretlen helyre. Be. 544. § A Be. XXVII. Fejezete szerinti külön eljárást (a tárgyalás mellőzése) a törvényszék is lefolytathatja, ha a Be. 16. §-ának (1) bekezdése szerint hatáskörébe tartozó bűncselekmény ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő. Be. 547. § (5) bek. A bírósági titkár e rendelkezés alapján nem hozhat végzést a tárgyalás mellőzésével olyan ügyben, amelyben kizárólag az Országos Bírósági Hivatal által kijelölt bíró jogosult eljárni [Be. 14. § (7) bek., 448. § (2) bek.]. A Be. XXVII. Fejezete szerinti külön eljárásban a bíróság – a törvényben meghatározott feltételekkel – a tárgyalás mellőzésével alkalmazhat egyes büntetéseket és intézkedéseket. A Be. 544. §-ában meghatározott végzés meghozatalára, a törvényi szabályozásnak megfelelően, egyesbíró jogosult. A bírósági eljárás általános szabályai azonban ebben a külön eljárásban is irányadók: a Be. 17. §-ának (5) és (6) bekezdésében felsorolt bűncselekmények esetén a 14. § (7) bekezdése értelmében, a fiatalkorúak elleni büntetőeljárásban pedig a 448. § (2) bekezdése értelmében kizárólag az Országos Bírósági Hivatal által kijelölt bíró hozhatja meg tárgyalás mellőzésével az 544. § szerinti végzést. A Be. 547. §-ának (5) bekezdése, amelyet a 2002. évi I. törvény iktatott be a törvénybe, a bírósági titkárt is feljogosítja arra, hogy tárgyalás mellőzésével végzést hozzon, és a bírói gyakorlatban van olyan álláspont, hogy ezt az újabb törvényi rendelkezést a Be. 17. § (5) és (6) bekezdésében felsorolt bűncselekmények esetén, valamint a fiatalkorúak elleni eljárásban is alkalmazni lehet. Ez az álláspont nem fogadható el. A Be. ismertetett rendelkezéseiből egyértelműen következik, hogy a bíróság titkár csak a külön eljárás lefolytatására az általános szabályok szerint feljogosított hivatásos bíró helyett járhat el, de nincs joga erre olyan esetekben, amikor a törvény különös rendelkezései szerint nem bármely hivatásos bíró, hanem kizárólag az Országos Bírósági Hivatal által kijelölt bíró jogosult a Be. XXVII. Fejezete szerint eljárásra. Be. 549. § Ha a tárgyalás mellőzésével hozott végzéssel kapcsolatban az arra jogosultak tárgyalás tartását kérik, de a tárgyalás nem tartható meg, mert a vádlott tartózkodási helye ismeretlenné válik, és megalapozottan feltehető, hogy megszökött vagy elrejtőzött, a bíróság a Be. 529. §-ának (1) bekezdése szerint jár el, és szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén elfogatóparancsot bocsát ki. Be. 569. § (1) bek. Az elkobzásról, illetve a vagyonelkobzásról különleges eljárásban akkor is határozni lehet, ha az elkövető kiléte nem volt megállapítható, és ezért a nyomozást a Be. 188. § (1) bekezdés c) pontja alapján felfüggesztették. Az Be. 569. § (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az ismeretlen terhelt szükségképpen ismeretlen helyen tartózkodik. Be. 585. §

- 304 -

A visszatérítési kötelezettséget megalapozó, rendkívüli jogorvoslat folytán hozott határozat a visszatérítésről rendelkezhet, ha az ehhez szükséges adatok rendelkezésre állnak. Egyébként az elsőfokú bíróság jár el. Be. 591. § (3)–(4) bek. A tanács elnöke igazságügyi orvosszakértői szakvélemény alapján állapítja meg a halasztás egészségügyi feltételeinek fennállását. El kell halasztani – kérelem nélkül, hivatalból is – a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdését annak a nőnek az esetében, aki a negyedik hónapot meghaladó terhes, legfeljebb a szülés várható idejét követő hatodik hónap végéig. Az igazságügyi orvosszakértő kizárólag arról nyilatkozik, hogy ez a feltétel fennáll-e. Ha az elítélt betegsége az életét veszélyezteti, a bíróság – a szakvéleményen kívül – a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága egészségügyi szolgálata vezetőjének – az elítélt egészségügyi állapotának büntetés-végrehajtás keretei között való kezelhetőségére vonatkozó – nyilatkozatát is figyelembe véve határoz a halasztási kérelemről. 5/2007. BK vélemény [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] BKv 6. [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] BKv 7. Ha a magánindítványra jogosult sértett helyett annak nagykorú hozzátartozója tesz magánindítványt, őt – megfelelő határidő kitűzése mellett – meghatalmazás csatolására kell felhívni. Ez a határidő a magánindítványi határidő lejártát követő időre is átnyúlhat. A Be. 173. §-ának (1) bekezdése szerint magánindítványra üldözendő bűncselekmény miatt a jogosult feljelentése alapján indítható büntetőeljárás. A Be. 51. §-ának (3) bekezdése illetőleg az 52. §-ának (2) bekezdése szerint az itt felsorolt hozzátartozók csak a magánindítványra jogosult sértett halála esetén léphetnek a sértett helyébe s terjeszthetnek elő (a sértett jogán) magánindítványt. Ettől az esettől eltekintve a magánindítványra jogosult sértett képviselete a Be. 56. §-ának (1) bekezdése szerint történhet. Eszerint képviselőként a nagykorú hozzátartozó – amint az ügyvéd vagy külön törvényben erre feljogosított más személy is – meghatalmazás alapján járhat el, s ha a törvény személyes közreműködést nem ír elő, gyakorolhatja a magánindítványra jogosult sértett jogait. Ennek körében a nagykorú hozzátartozó a magánindítványra jogosult képviseletében magánindítványt is előterjeszthet. A képviselő Be. 173. §-ának (1) bekezdésének megfelelő tartalommal tett nyilatkozata joghatályossága a Be. 173. §-ának (3) bekezdésében írt határidő megtartásától függ. A joghatályosság értelemszerű feltétele a képviseleti jogosultságot igazoló meghatalmazás. Amennyiben a képviselő a törvényi határidőn belül a magánindítványnak megfelelő nyilatkozatot megteszi, ám ahhoz a magánindítvány jogosultjától származó meghatalmazást nem csatol, a nyilatkozata ez okból nem értékelhető úgy, hogy a magánindítvány nem joghatályos, a képviselőt ilyenkor a meghatalmazás csatolására fel kell hívni. A meghatalmazás utólagos csatolása visszamenő hatállyal igazolja a képviseleti jogosultságot, s teszi joghatályossá a magánindítványt. Ehhez képest, – ha a magánindítvány kellő időben lett előterjesztve – közömbös az, hogy a meghatalmazás csatolása olyan időpontban történik meg, amikor a magánindítvány előterjesztésének a törvényi határideje már eltelt. 8. BK vélemény Több hivatalos személyt érintő erőszak minősítéséről Ha a hivatalos személy elleni erőszakot (2012. évi C. törvény 310. §) több hivatalos vagy külföldi hivatalos személy ellen, azoknak egységes eljárása keretében követik el, a cselekmény nem válik több bűncselekménnyé. A konkrét hatósági eljárás egysége a bűnhalmazat megállapítását ilyen esetben kizárja. BKv 9.

- 305 -

Az a tanú, aki a feltett kérdésre adandó válasszal önmagát bűncselekménnyel vádolná: a Be 82. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján, a 82. § (4) bekezdésének esetét kivéve, az ilyen kérdésre akkor is megtagadhatja a tanúvallomást, ha a kérdéses bűncselekmény miatt már jogerősen elítélték. Tekintettel a perújítás és a felülvizsgálati eljárás lehetőségére, az elítéltet az üggyel kapcsolatban, annak jogerős befejezése után is jellemzi a terhelti helyzete. Ezért a hamis tanúzásra megállapított büntetőjogi következmények terhére nem kényszeríthető arra, hogy mint tanú eltérjen a büntetőjogi következmények nélkül tett eredeti terhelti vallomásától. 10. BK vélemény A terhes állapotban lévő nő sérelmére elkövetett testi sértésről Ha a terhes állapotban levő nő a rajta elkövetett testi sértés következtében méhmagzatát elvesztette, a cselekmény a 2012. évi C. törvény 164. §-ának (6) bekezdés d) pontjának 2. fordulata szerint minősül. A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 164. § (6) bekezdés d) pontja a bűncselekmény tárgyi oldalán jelentkező minősítő körülményeket a maradandó fogyatékosság vagy súlyos egészségromlás általános meghatározásában foglalja össze. Amennyiben a terhes állapotban levő nővel szemben követtek el testi sértést és annak folytán a méhmagzatát elvesztette, ez a következmény önmagában – egyéb kihatások mérlegelésétől függetlenül – a sértett súlyos egészségromlását idézi elő; így az ilyen testi sértés a Btk. 164. § (6) bekezdésének d) pontjának 2. fordulata szerint minősül. Ugyanakkor azonban alanyi vonatkozásban érvényesül a Btk. 9. §-a, mely szerint az eredményhez – mint a bűncselekmény minősítő körülményéhez – a törvény által fűzött súlyosabb jogkövetkezmények akkor alkalmazhatók, ha az elkövetőt az eredmény tekintetében legalább gondatlanság terheli. Következésképpen, ha az elkövető nem tudta és a tőle elvárható figyelem vagy körültekintés mellett a körülményekből nem ismerhette fel, hogy a bántalmazott nő terhes állapotban van: cselekménye nem minősíthető a Btk. 164. § (6) bekezdés d) pontjának 2. fordulata szerint. 11. BK vélemény a lopás kísérletének minősítéséről Ha a lopási cselekmény csak a kísérletig jutott el, a tulajdon elleni szabálysértés [a 2012. évi II. törvény 177. §-a] szempontjából – miként a lopásnál egyébként is – vizsgálni kell, hogy az elkövető szándéka milyen érték ellopására irányult. Erre az eset összes körülményeiből kell következtetést levonni. BKv 12. [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] BKv 13. [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] BKv 14. A magánvádas eljárásban a személyes meghallgatás határnapjáról a védőt és a feljelentő képviselőjét értesíteni kell. Ha az idézésre a személyes meghallgatáson a feljelentő helyett csak jogi képviselője jelent meg, az eljárást meg kell szüntetni. A Be. 502. §-ának (1) bekezdése szerint a magánvádas eljárásban, ha a 498. §-ban, illetőleg az 501. §-ban felsorolt intézkedéseknek nincs helye, a bíróság a feljelentettet és a feljelentőt személyes meghallgatásra idézi meg. A védőt és a feljelentő képviselőjét erről értesíti. E törvényi rendelkezés célja az, hogy már a tárgyalás előtt rendelkezésre álljanak az üggyel kapcsolatos adatok és ezek bizonyítékai, s így azokat ne a tárgyaláson legyen kénytelen a bíróság megállapítani és beszerezni. Az ügyre vonatkozó adatokat és bizonyítékokat a feljelentő és a feljelentett ismeri a legjobban, éppen ezért van szükség személyes meghallgatásukra is. A Be. 56. §-ának (1) bekezdése alapján a feljelentő a jogait képviselője útján is gyakorolhatja. A védő a Be. 50. §-a (1) bekezdésének d) pontja értelmében az eljárás minden szakaszában köteles a terheltet mentő, illetőeg a felelősségét enyhítő tények felderítését szorgalmazni. A feljelentő jogi képviselőjének és a védőnek a jelenléte ezért az ügy felderítését előmozdíthatja, jelenlétük azonban a feljelentő és a feljelentett személyes meghallgatásának mellőzésére nem vezethet.

- 306 -

A Be. 504. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a bíróság az eljárás megszünteti, ha a feljelentő a személyes meghallgatáson nem jelent meg és magát előzetesen, alapos okkal, haladéktalanul nem mentette ki, vagy azért nem volt idézhető, mert lakcímének megváltozását nem jelentette be. A személyes meghallgatáson tehát a feljelentőnek személyesen kell megjelennie, amit nem pótol a jogi képviselőjének egyedüli jelenléte. Amennyiben a feljelentő a személyes meghallatásról elmarad, az eljárást akkor is meg kell szüntetni, ha jogi képviselője azon megjelenik. Ha azonban a feljelentő vagy a jogi képviselője a meghallgatásról elmaradó feljelentőt kellően kimenti, úgy az eljárást nem lehet megszüntetni. BKv 15. [E kollégiumi véleményt a BKv 101. sz. vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] BKv 16. A másodfokú bíróság – feltéve, hogy a tényállás kiegészítésére, illetve helyesbítésére nem került sor – tartózkodik az elsőfokú bíróság ítéletében a törvényi büntetési keretek között kiszabott büntetés jelentéktelen megváltoztatásától. Annak eldöntésénél, hogy mi tekintendő a büntetés jelentéktelen megváltoztatásának az elsőfokú bíróság által kiszabott büntetésből kell kiindulni. 1. A Be. 372. §-ának (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatja, és a törvénynek megfelelő határozatot hoz, ha az elsőfokú bíróság jogszabályt helytelenül alkalmazott. A 2002. évi I. törvénnyel módosított eljárásjogi törvény a korábban kialakult ítélkezési gyakorlatot kodifikálva leszögezi: ha a tényállás kiegészítésére, illetve helyesbítésére nem kerül sor, az elsőfokú bíróság ítéletében a törvényi büntetési tételkeretek között kiszabott büntetés kisebb megváltoztatásának nincs helye [Be. 371. §-a (2) bekezdése]. A büntetés enyhítésére vagy súlyosítására a büntetés kiszabására vonatkozó anyagi büntetőjogi szabályok sérelme esetén kerülhet sor. Nem tekinthető az anyagi büntetőjogi szabályok megszegésével kiszabott büntetésnek az, amelyet a másodfokú bíróság csupán a kelleténél némileg enyhébbnek vagy csekélyebb mértékben szigorúbbnak talál, és amelynek csak viszonylag jelentéktelen súlyosítása vagy enyhítése lenne indokolt. A büntetés kiszabásának alapvető elveivel nem egyeztethető össze az elsőfokú bíróság által kiszabott büntetés viszonylag jelentéktelen megváltoztatása a másodfokú bíróság részéről. 2. Annál a kérdésnél, hogy mi tekinthető a büntetés jelentéktelen megváltoztatásának, az elsőfokú bíróság által kiszabott büntetés mértékéből kell kiindulni, és ahhoz kell viszonyítani. Néhány hónapos tartamú szabadságvesztés esetén akár egy-két hónapos változtatás sem jelentéktelen, viszont magas törvényi büntetési tétel keretei között kiszabott több évi szabadságvesztés egyévi időtartamú megváltoztatása sem mutatkozhat helyesnek. A jelentéktelen változtatást kellően megindokolni sem lehet, s az ilyen rendelkezést már ez okból is tévesnek kell tekinteni. Természetesen, ha az elsőfokú bíróság a büntetést a törvényi büntetési keretek túllépésével vagy egyéb törvénysértéssel szabta ki; hasonlóképpen, ha a tényállást a másodfokú bíróság a Be. 352. §-a (1) bekezdése a) pontjának alkalmazásával kiegészítette, illetve helyesbítette: indokolt és törvényes lehet a büntetés mértékének nem jelentős megváltoztatása is. BKv 17. Az ítélet jogerőre emelkedésekor az előzetes letartóztatásban levő terheltnek a büntetés végrehajtására nem lehet halasztást adni. A Be. 131. §-ának (4) bekezdése szerint az előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig; az azt követően elrendelt vagy fenntartott kényszerintézkedés a másodfokú eljárás befejezéséig; illetve az ezt követően elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás a harmadfokú eljárás befejezéséig tart. A Be. 588. §-ának (1) bekezdése szerint az ítélet a jogerőre emelkedése után hajtható végre, e rendelkezés (2)–(4) bekezdése pedig részletesen szabályozza azt, hogy az első-, a másod- illetve a harmadfokú bíróság ítélete mikor emelkedik jogerőre. Ezekből a szabályokból következően a terhelt az ítélet jogerőre emelkedésének időpontjától kezdve már nincs előzetes letartóztatásban. Az előzetes letartóztatásban lévő terheltnek tehát az ítélet jogerőre emelkedésekor a bíróság a büntetés végrehajtására halasztást nem adhat; ez a szabadságvesztés félbeszakítását jelentené, amit a Bv. tvr. 22. §-ának (1) bekezdése szerint a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka, a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka vagy az igazságügyért felelős miniszter engedélyezhet. 18. BK vélemény A foglalkozástól eltiltás alkalmazásáról

- 307 -

a) A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 52. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt rendelkezés a szakképzettséget igénylő foglalkozása szabályainak megszegésével bűncselekményt elkövetővel szemben nyújt lehetőséget a foglalkozás gyakorlásától eltiltáshoz. E rendelkezés azzal szemben is alkalmazható, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tevékenységet nem a foglalkozásaként gyakorolta, de rendelkezik annak a foglalkozásnak a gyakorlásához szükséges szakképesítéssel, amely szabályainak megszegésével a bűncselekményt elkövette [52. § (2) bekezdés]. b) A „foglalkozásának felhasználásával” kitételen azt az esetet kell érteni, amikor a foglalkozás nyújtotta lehetőség közvetlen kihasználásával kerül sor a szándékos bűncselekmény elkövetésére. a) A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 52. §-a (1) bekezdésének b) pontja azokról az esetekről rendelkezik, amikor a foglalkozás tulajdonképpen eszköze a bűncselekmény elkövetésének. Ilyen esetben a szakképzettséget nem kívánó foglalkozás is számításba jöhet. A foglalkozástól eltiltás előfeltétele ebben az esetben az, hogy a foglalkozás felhasználásával kövessék el a szándékos bűncselekményt. Tisztázni kell ilyenkor, hogy az elkövető mennyiben használta fel a foglalkozását a bűncselekmény megvalósításánál. Ez mellőzhetetlenné teszi, hogy az elkövető munkaköre tüzetes megállapítást nyerjen. A foglalkozási ágon belül a ténylegesen betöltött munkakört, annak adottságait, az azáltal nyújtott lehetőségeket lehet csak felhasználni, így az említett büntetés alkalmazásának alapjául is ez szolgálhat. Ebből következik, hogy nem lehet általánosságban egyes szakképzettséghez nem kötött, illetve hatósági engedély nélkül gyakorolható foglalkozási ágaktól (pl. gyári munkás, vállalati alkalmazott stb.) minden megszorítás nélkül az elkövetőt eltiltani, hanem ennek csupán az említett foglalkozási ágakon belül egyes szabatosan meghatározott munkaköröktől (pl. pénzbeszedő, pénztáros, raktáros stb.) lehet helye. Amennyiben ilyen munkaköre nincsen, a foglalkozástól való eltiltásra nem kerülhet sor. A szakképzettséghez vagy hatósági engedélyhez nem kötött foglalkozáson tehát a Btk. 52. §-a (1) bekezdésének b) pontja vonatkozásában a munkakört kell érteni. b) A „foglalkozásának felhasználásával” kitétel lényegileg arra utal, hogy az elkövető a szándékos bűncselekmény véghezvitele során foglalkozását mintegy eszközül használta fel, más szóval a foglalkozás által adott lehetőséget vagy alkalmat közvetlenül kihasználta. Ennek nem mint lehetőségnek, hanem ténylegesen kell fennállnia. Meg kell tehát állapítani, hogy az elkövető ténylegesen milyen módon használta fel a foglalkozása nyújtotta lehetőséget a bűncselekmény véghezvitelénél. Ez az adott esetben az elkövetés módjából, az elkövetési körülményekből stb. állapítható meg. Amennyiben a bűncselekmény elkövetéséhez a foglalkozás felhasználására szükség nem volt, illetve arra ténylegesen nem került sor, a Btk. 52. §-a (1) bekezdésének b) pontja alkalmazására nincs alap. 19. BK vélemény A kölcsönösen elkövetett hivatalos személy elleni erőszakról Az elkövetővel ugyanazon szerven belül működő hivatalos személy sérelmére a kölcsönös vagy együttes hivatali eljárásuk alatt vagy ahhoz kapcsolódva is elkövethető a 2012. évi C. törvény 310. §-ában meghatározott hivatalos személy elleni erőszak. A 2012. évi C. törvény 310. §-ában foglalt törvényi rendelkezés által védett jogi tárgy a hivatalos személy cselekvési szabadságához és tiszteletéhez fűződő büntetőjogi védelmet igénylő közérdek. A törvény az elkövető személye vonatkozásában annyiban különböztet, hogy a bűncselekmény elkövetője lehet egyes személy vagy pedig – csoportosan elkövetés esetén – a csoport szervezőjeként, vezetőjeként vagy tagjaként fellépő személy. Nem tesz azonban különbséget abban a vonatkozásban, hogy az elkövető hivatalos személy vagy pedig a Btk. 459. § (1) bekezdésének 11., 13. pontjában nem említett személy. Ebből következik, hogy nem zárhatja ki az említett bűncselekmény megállapítását az, hogy az elkövető maga is hivatalos személy, akár ugyanazon szerven belül működik a sértettel, akár a Btk. 459. § (1) bekezdésének 11. pontja más alpontja alapján minősül hivatalos személynek, és a cselekményt kölcsönös vagy együttes hivatali eljárásuk során, vagy ahhoz kapcsolódva követte el. 20. BK vélemény a büntetőjogi felelőssége önálló elbírálásáról a költségvetési csalás körében

- 308 -

A költségvetési csalás (2012. évi C. törvény 396. §) bűncselekményének az elbírálása során a büntetőbíróság az ügy eldöntése szempontjából lényeges tényeket az 1998. évi XIX. törvény szabályai szerint önállóan állapítja meg, az adóhatóság, illetve a társadalombiztosítási szerv jogerős határozatához nincs kötve. A büntetőbíróság a büntetőjogi felelősséget érintő lényeges tényeket – a bizonyítékok szabad értékelése alapján [1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 78. §] – a Be. 10. §-ával összhangban önállóan állapítja meg. A büntetőeljárás szempontjából az a kérdés, hogy a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 396. §-ában megjelölt befizetési kötelezettséget megsértették-e és a bevétel csökkentésével okozott vagyoni hátrány összege mennyit tesz ki, olyan előzetes kérdés, amelyet az ügyész, illetve a bíróság – szükség esetén szakértői vélemény beszerzése mellett – rendszerint maga bírál el [Be. 188. § (1) bek. d) pont, 266. § (1) bek. a) pont]. Ebből következik, hogy a Btk. 396. §-ában foglalt bűncselekmény elbírálása során nincs kötve a közigazgatási szerveknek a bevételcsökkenés összegét megállapító határozatához, hanem azt a büntetőeljárás szabályai szerint, az irányadó igazgatási jogi szabályok előírásainak figyelembevételével önállóan állapítja meg. BKv 21. Amennyiben a terheltnek – bár az adott büntetőügyben a védelem nem kötelező – meghatalmazott védője van, a védőnek a tárgyalásról való eltávozása esetén a tárgyalást folytatni, a terheltnek a védelem jogára való megfelelő figyelmeztetése nélkül: eljárási szabályt sért. A Magyar Köztársaság Alkotmánya 57. §-ának (3) bekezdése szerint a büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A Be. 5. §-ának (1) bekezdése ugyancsak megismétli az alapelvek közt, hogy a terheltet megilleti a védelem joga. A (3) bekezdés szerint a terhelt védelmét az eljárás bármely szakaszában védő is elláthatja. A terhelt az eljárás megindításától kezdve védőt választhat. A védő jogait a Be. egyes rendelkezései szabályozzák. A terheltnek a védelemhez való joga alapvető fontosságú: a törvényesség szempontjából garanciális jelentősége van. Amennyiben a terhelt a védőnek meghatalmazást adott, ezzel kifejezésre juttatta, hogy védő közreműködésére igényt tart, a védelemhez való jogát ily módon gyakorolni kívánja. Ha a védő a tárgyalásról – anélkül, hogy a terhelt a védelemről lemondhatott volna – eltávozik, illetve az ítélethirdetésről távol marad: ez korlátozza az említett alapvetően garanciális jelentőségű jog gyakorlásának lehetőségét. Ezért ha a védő a terhelt hozzájárulása nélkül eltávozik – a Be. 244. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra tekintettel –, a bíróság köteles a terhelt figyelmét a védelemnek a törvényben biztosított jogára felhívni. Ilyen figyelmeztetés nélkül a tárgyalás nem folytatható, annak elmulasztása eljárási szabályt [Be. 375. § (1) bek.] sért. Ha azonban a bíróság a határozat meghozatalára és kihirdetésére a tárgyalást elnapolja [322. § (1) bek.], és az ennek alapján kitűzött tárgyaláson a védő szabályszerű idézés ellenére nem jelenik meg, a határozat a távollétében is kihirdethető [322. § (2) bek.].

22. BK vélemény Kiskorú veszélyeztetésének megvalósítása a tankötelezett gyermek iskola látogatásától történő visszatartásával A Btk. 208. §-ának (1) bekezdésében meghatározott kiskorú veszélyeztetése megvalósulásának alapjául szolgálhat a tankötelezett gyermek huzamos időn keresztül való visszatartása az iskola látogatásától, ha ez a kiskorú értelmi vagy erkölcsi fejlődését veszélyezteti. 1. A Btk. 208. §-ának (1) bekezdése nem sorolja fel a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy ama kötelességeit, amelyek nem teljesítése a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését veszélyezteti. A nevelésre köteles személy kötelességeinek egyike: biztosítani a tanköteles gyermeknek az iskolába járását. A szülők alkotmányos kötelessége a kiskorú gyermekükről történő gondoskodás, és e kötelezettség magában foglalja gyermekük taníttatását [Magyarország Alaptörvénye XVI. Cikk (3) bekezdés]. Ezzel összhangban a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény 72. § (1) bekezdés b) pontjának rendelkezése szerint a szülő kötelezettsége biztosítani gyermeke tankötelezettségének teljesítését. A hivatkozott törvény 45. § (2) és (3) bekezdése szerint a gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a hatodik életévét betölti, legkésőbb az azt követő évben tankötelessé válik. Az a gyermek, akinek esetében azt a szakértői bizottság javasolja, további egy nevelési évig az óvodában részesül ellátásban, és ezt követően válik tankötelessé. A tankötelezettség teljesítése a tanév első tanítási napján kezdődik. Ha a gyermek az iskolába lépéshez szükséges fejlettséget korábban eléri, a kormányhivatal a szülő kérelmére szakértői bizottság véleménye alapján engedélyezheti, hogy a gyermek hatéves kor előtt megkezdje tankötelezettségének teljesítését. A tankötelezettség a tanuló tizenhatodik életévének betöltéséig tart. A sajátos

- 309 -

nevelési igényű tanuló tankötelezettsége meghosszabbítható annak a tanítási évnek a végéig, amelyben a huszonharmadik életévét betölti. A tankötelezettség meghosszabbításáról a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján az iskola igazgatója dönt. Ha a szülő – valamint a Btk. 208. § (1) bekezdésében írtak szerint a gyermek nevelésére köteles személy – kötelességét nem teljesíti, a gyermeket az iskola látogatásától huzamosabb időn keresztül visszatartja: ez a nevelési, felügyeleti vagy gondozási kötelezettség olyan súlyos megszegése, amely a gyermek értelmi fejlődését veszélyeztetheti, és így a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapítására alapul szolgálhat. A gyermek értelmi fejlődése veszélyeztetésének megállapítása tényekből levont következtetés. Nemcsak akkor áll fenn, ha a gyermek írástudatlan marad, hanem ha az iskolalátogatástól való huzamos visszatartása következtében nincsenek meg azok az alapvető ismeretei sem, amelyek hiánya folytán az életviteléhez szükséges további ismereteket sem képes megszerezni. 2. A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény 247. §-a szabályozza a nemzeti köznevelésről szóló törvényben meghatározott kötelezettségek megszegésének szabálysértését. Eszerint az a szülő vagy törvényes képviselő a) aki a szülői felügyelete vagy gyámsága alatt álló gyermeket kellő időben az óvodába, illetve az iskolába nem íratja be, b) aki nem biztosítja, hogy súlyos és halmozottan fogyatékos gyermeke a fejlődését biztosító nevelésben, nevelés-oktatásban vegyen részt, c) akinek a szülői felügyelete vagy gyámsága alatt álló gyermeke ugyanabban az óvodai nevelési évben az iskolai életmódra felkészítő foglalkozásokról, illetőleg ugyanabban a tanévben az iskolai kötelező tanórai foglalkozásokról igazolatlanul a jogszabályban meghatározott mértékűnél többet mulaszt, szabálysértést követ el. E rendelkezések egybevetéséből kitűnik, hogy az ismertetett szabálysértéstől a kiskorú veszélyeztetésének bűntette alapvetően különbözik. Ez utóbbi megvalósulásának ugyanis törvényi előfeltétele, hogy az említett súlyos kötelességmulasztás azzal a következménnyel járjon, hogy a gyermek szellemi fejlődését veszélyeztesse. Ezt a nyilván inkább kivételesen előforduló következményt esetleg szakértő bevonásával, a tárgyaláson felmerült egyéb bizonyítékok alapján lehet megállapítani. Ennek hiányában azonban a szülő mulasztása csupán az említett szabálysértést valósítja meg.

BKv 23. A büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igény tekintetében az állam javára marasztalásnak – a Ptk. 237., illetve 361. §-ában foglalt rendelkezések alkalmazásának – nincsen helye. Amennyiben a Be. 54. §-a alapján érvényesített polgári jogi igény tekintetében az állam javára marasztalás lehetősége felmerül, a büntetőbíróság az említett igény tekintetében az érdemi döntést mellőzi és az igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja. A Ptk. 237. §-ának (4) bekezdésében, valamint 361. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezések alapján a polgári bíróság a perben valamely olyan szolgáltatást, illetőleg vagyoni előnyt, amely jogszabály szerint az egyik peres féltől a másiknak járna, a törvényben foglalt feltételek esetén nem a félnek, hanem – az ügyész indítványára – az állam javára ítélheti meg [illetve a Ptk. 202. §-a szerinti uzsorás szerződés esetén a Ptk. 237. §-a (4) bekezdésének második fordulatára figyelemmel az állam javára megítélni köteles]. A Be. 54. §-ának (2) bekezdése értelmében a vád tárgyává tett cselekmény folytán keletkezett polgári jogi igényt a büntetőeljárásban a sértett mint magánfél érvényesítheti. A (6) bekezdés szerint a sértett halála esetén örököse magánfélként felléphet, és a sértetti jogokat a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatban gyakorolhatja. A (4) bekezdés értelmében a polgári jogi igényt – a Polgári perrendtartásban meghatározott feltételek esetén – az ügyész is érvényesítheti. A büntetőeljárásban tehát más igény, mint a sértettet megillető polgári jogi igény nem érvényesíthető. Az állam javára a Ptk. fent hivatkozott rendelkezései alapján történő marasztalás alapvetően különbözik a polgári jogi igénynek a büntetőeljárásban a sértett mint magánfél javára való megítélésétől, tehát a Be. 54. §-ában foglalt alanyi és tárgyi kereteken kívül esik. Ehhez képest a Ptk. említett §-aiban foglalt rendelkezések alkalmazására a büntetőeljárásban nem kerülhet sor. Amennyiben a büntetőperben a bíróság akár hivatalból, akár az ügyész indítványára az állam javára marasztalásra, a hivatkozott rendelkezések valamelyikének alkalmazására alapot lát, a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja. 24. BK vélemény A felfegyverkezve elkövetett hivatalos személy elleni erőszakról A hivatalos személy elleni erőszak akkor minősül felfegyverkezve elkövetettként, ha az elkövető az élet kioltására alkalmas eszközt a bűncselekmény elkövetésekor magánál tartja annak érdekében, hogy azt szükség esetén felhasználja,

- 310 -

függetlenül attól, hogy a hivatalos vagy a külföldi hivatalos személynek az elkövető felfegyverkezett voltáról tudomása vane vagy sem. 1. A hivatalos személy elleni erőszak a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 310. §-ának (2) bekezdése szerint súlyosabban, két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, ha felfegyverkezve követik el. A Btk. 459. § (1) bekezdésének 6. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint felfegyverkezve az követi el a bűncselekményt, aki az ellenállás leküzdése vagy megakadályozása érdekében az élet kioltására alkalmas eszközt tart magánál. Ez a rendelkezés tehát a felfegyverkezve elkövetést nem korlátozza arra az esetre, ha az elkövető a fegyvert használja is; elég, ha azt magánál tartja. Az élet kioltására alkalmas eszköz használata tehát a súlyosabb minősítésnek nem előfeltétele. 2. A Btk. 459. § (1) bekezdésének 6. pontjában foglalt meghatározás szerint az elkövető a fegyvert az ellenállás leküzdése vagy megakadályozása érdekében tartja magánál. Az „érdekében” kitétel tartalmilag céltudatosságra utal, aminek megállapításánál az elkövető szándékára is figyelemmel kell lenni. (Ha pl. az elkövető állandóan hord magánál zsebkést, és azt a cselekmény elkövetésénél is a zsebében tartja, de azt a körülményekből következtethetően a hivatalos személy ellenállásának leküzdésére felhasználni nem kívánja, és nem is használja fel: a zsebkés magánál tartásának a cselekmény elkövetésével semmiféle összefüggése nincs, a minősített eset megállapítására alapul nem szolgálhat.) Ki kell zárni a minősített eset köréből azt, amikor az élet kioltására alkalmas eszközt az elkövető nem a cselekménnyel összefüggésben, tehát nem a hivatalos személy ellenállásának leküzdése érdekében tartja magánál. Ezt az álláspontot támasztja alá az is, hogy a felfegyverkezve elkövetés társadalomra veszélyessége azért magasabb fokú, mert az egyfelől az elkövetőnek az eszközzel kapcsolatos szándéka folytán fokozottabb elszántságára utal, másfelől a fegyver eshetőleges használata a hivatalos személy amúgy is veszélyes helyzetét objektíve súlyosítja. Amennyiben azonban a fegyverként használható eszközzel az elkövetőnek semmiféle ilyen szándéka nincsen, úgy az elkövető és a cselekmény fokozottabb társadalomra veszélyességéről nem lehet szó. Minthogy az elkövető szándéka és a cselekmény társadalomra veszélyessége szolgál a súlyosabb minősítés alapjául, közömbös az a körülmény, hogy az elkövető felfegyverkezett voltáról a hivatalos személynek tudomása volt-e vagy sem. A kifejtettek értelemszerűen irányadók a közfeladatot ellátó személy elleni erőszakra és a hivatalos személy vagy a közfeladatot ellátó személy támogatója elleni, felfegyverkezve elkövetett erőszakra is (Btk. 311-312. §). 25. BK vélemény A haszonszerzés céljából elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés mellett alkalmazandó pénzbüntetésnél a megfelelő kereset, illetve jövedelem értelmezése Akit haszonszerzés céljából elkövetett bűncselekmény miatt határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélnek, ha megfelelő jövedelme, vagyona van, pénzbüntetésre kell ítélni [2012. évi C. törvény 50. § (2) bek.]. A törvény célját figyelembe véve – a pénzbüntetés szempontjából – akkor megfelelő a kereset, illetve a jövedelem, ha az elkövető a pénzbüntetést, akár részletekben is, de képes megfizetni. Az a kérdés, hogy a vádlott keresete mikor tekinthető megfelelőnek, csak a konkrét ügyben az adott körülmények részletes vizsgálata alapján dönthető el. Általánosságban annyi emelhető ki, hogy a kereset, illetve a jövedelem megfelelő összeget elérő volta mellett minden esetben figyelemmel kell lenni a vádlott keresetét, illetve jövedelmét terhelő törvényes tartási kötelezettségeire (gyermektartás, szülőtartás, testvértartás stb.) továbbá a maga és a tartásra szoruló családtagok minimális létfenntartását biztosító kiadásokra. A pénzbüntetés kiszabásának alapjául csupán az említett kiadások fedezetét meghaladó kereset, illetve jövedelem szolgálhat. A pénzbüntetés alkalmazása szabadságvesztés mellett tehát akkor felel meg céljának, ha alappal lehet következtetni arra, hogy a vádlott a pénzbüntetést törvényes tartási kötelezettségeinek teljesítése mellett, a maga és tartásra szoruló családja minimális megélhetésének veszélyeztetése nélkül saját keresetéből, jövedelméből – akár részletekben is, de – képes megfizetni. Annak megállapítása szempontjából, hogy a vádlott keresete, illetve jövedelme a pénzbüntetés vonatkozásában megfelelő-e, a családtagok közül csak a vádlottal egy háztartásban élő annak a családtagnak a keresete, illetve jövedelme vehető figyelembe, aki a vádlottat terhelő tartási kötelezettség tekintetében vele egy sorban ugyancsak tartásra kötelezett. De ez a kereset, illetve jövedelem is csupán abból a szempontból jön tekintetbe, hogy a tartásra szoruló családtagok eltartása nem kizárólag a vádlott keresetét, illetve jövedelmét terheli, hanem ez a kiadás megoszlik közte és a vele egy sorban ugyancsak tartásra kötelezett családtagok között; ennyivel tehát a vádlott keresete, jövedelme e kiadások alól mentesül. Az olyan családtagok keresete, illetve jövedelme azonban, akik a családjogi törvény szerint a vádlottat terhelő tartási kötelezettség tekintetében vele egy sorban tartásra nem kötelezettek, nem vehető figyelembe. Pénzbüntetésnek az ilyen keresetre, illetve jövedelemre figyelemmel történő kiszabása ugyanis azt eredményezné, hogy annak megfizetése az említett személyekre hárulna át, amire pedig törvényes alap nincsen; azáltal egyben a büntetéssel elérni kívánt cél is meghiúsulna. A fentiekből folyik, hogy a házastársa háztartásában élő vagyontalan, keresettel, illetve jövedelemmel nem rendelkező vádlottal szemben szabadságvesztés mellett pénzbüntetés kiszabásának nincs helye.

- 311 -

A törvény ugyanis a megfelelő keresetet, illetve jövedelmet személyhez, éspedig a vádlott személyéhez köti. Nincsen tehát törvényes lehetőség arra, hogy a vádlottal egy háztartásban élő házastárs keresete, illetve jövedelme szolgáljon alapul a pénzbüntetés kiszabásánál. Ez esetben ugyanis a pénzbüntetés végeredményben a bűncselekményt el nem követett házastársat sújtaná. Olyan esetben azonban, amikor a megfelelő keresettel, illetve jövedelemmel rendelkező férj vagy feleség – vádlottként szereplő – házastársa nem dolgozik, önálló keresete, jövedelme nincsen: a bíróságnak gondosan vizsgálni kell, nincs-e olyan közös vagyona, amely a pénzbüntetés alkalmazásának alapjául szolgálhatna. 26. BK vélemény A bűncselekmény felfegyverkezve elkövetettként minősítéséről Ha az elkövető a sértettet az attól elvett vagy annak kezéből kiejtett – az élet kioltására alkalmas – eszközzel nyomban bántalmazza: a cselekmény felfegyverkezve elkövetettként minősül. A 2012. évi C. törvény (Btk.) 459. § (1) bekezdésének 6. pontja szerint felfegyverkezve követi el a bűncselekményt az, aki az ellenállás leküzdése vagy megakadályozása érdekében az élet kioltására alkalmas eszközt tart magánál. A törvény helyes értelmezése szerint a súlyosabban minősülő, felfegyverkezve elkövetett cselekmény megvalósul már akkor, ha az elkövető a sértett ellenállásának leküzdése vagy megakadályozása érdekében az élet kioltására alkalmas eszközt magánál tartja anélkül, hogy azt használná. A súlyosabb minősítéshez tehát nem szükséges a megjelölt eszköznek a használata is. Ha az elkövető a cselekmény véghezvitelének megkezdése előtt az emberi élet kioltására alkalmas eszközt (pl. baltát, fejszét, gumibotot stb.) a meghatározott cél érdekében ugyan nem tartotta magánál, hanem azt a cselekmény véghezvitele közben a sértettől elveszi, vagy egyébként megszerzi, és azt a sértett ellenállásának leküzdése vagy megakadályozása érdekében ténylegesen fel is használja: ez olyan többletmagatartást jelent, amely magában foglalja a kevesebbet, vagyis az eszköznek a törvényben meghatározott cél érdekében csupán magánál tartását. A használat a „magánál tartást” nyilvánvalóan felöleli. De egyébként is ilyen esetben az elkövető a sértettől elvett vagy az általa elejtett eszköz felvételével azt a sértett ellenállásának leküzdése vagy annak megakadályozása érdekében – habár rövid ideig is – „magánál tartja”. Eszerint ha az elkövető a cselekmény véghezvitelének megkezdése előtt a törvényben meghatározott cél érdekében magánál még nem tartott, de a véghezvitel során a sértettől megszerzett – az élet kioltására alkalmas – eszközt az említett célból felhasználja: a felfegyverkezve elkövetett, súlyosabban minősülő bűncselekményt megvalósítja. 27. BK vélemény A többek által elkövetett szexuális erőszakról A többek által elkövetett szexuális erőszak bűntette [2012. évi. C. törvény 197. § (3) bek. c) pont] megállapításának nem akadálya az, hogy a bűncselekmény elkövetési magatartását megvalósító két személy egyikének büntethetőségét a kóros elmeállapot kizárja. Az ítélkezési gyakorlatban felmerült az a kérdés, hogy ha a szexuális erőszakot két személy valósítja meg, s ezek egyike kóros elmeállapota folytán nem büntethető, lehet-e a büntetőjogi felelősséggel tartozó elkövető cselekményét a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 197. § (3) bekezdés c) pontja szerint minősíteni. A Btk.-nak a büntethetőséget kizáró okokat meghatározó rendelkezései ebben a körben csupán annyit tartalmaznak, hogy nem büntethető az a személy, akinél ez okok valamelyike felmerült. De nem tartalmaz a Btk. olyan rendelkezést, amely szerint a büntethetőségi akadály ezt meghaladó körben, nevezetesen más elkövető cselekményének elbírálása során is figyelembe vehető lenne. Így olyan magatartást, amelyet valamely bűncselekményt meghatározó törvényi tényállás is tartalmaz, a nem büntethető személy is megvalósíthat, csupán a bűncselekmény elkövetése nem állapítható meg terhére, mert ezt a tételes jogi rendelkezés – a büntethetőséget kizáró ok – megakadályozza. A cselekmény tehát – adott esetben a több személy közreműködését igénylő szexuális erőszak elkövetési magatartása – végbemegy abban az esetben is, ha a szükséges számú közreműködő között nem büntethető személy is van. Ettől függetlenül az a törvényi megoldás, hogy az így megvalósult elkövetési magatartás csak a büntethető elkövetők vonatkozásában értékelhető bűncselekményként. A büntethető elkövetők büntetőjogilag releváns magatartását úgy kell tehát elbírálni, mintha valamennyi elkövető büntetőjogi felelőssége fennállna. Ugyanerre az eredményre vezet az a logikai megfontolás is, amely szerint az együttesen vagy egymás cselekményéről tudva, de azonos alkalommal és azonos sértett sérelmére elkövetett bűncselekmény tárgyi súlyát, büntetőjogi rosszallást érdemlőségének fokát egyáltalán nem csökkenti az a körülmény, hogy azt az elkövető nem büntethető személlyel együttműködve, illetve ketten vagy többen valósították meg.

- 312 -

A büntethetőséget kizáró ok tehát csupán azt akadályozza meg, hogy az a személy bűncselekmény alanya legyen, akinél ez az ok fennáll, de ilyen személynek a – büntethető elkövető bűncselekményt megvalósító magatartásában való – közreműködése esetén az elkövető büntetőjogi felelősségét ugyanúgy kell megítélni, mintha a másik közreműködő is büntethető lett volna. 28. BK vélemény Tartási kötelezettség elmulasztása kóros elmeállapotban A tartási kötelezettségnek a beszámítási képességet kizáró kóros elmeállapotban levő személy által való elmulasztása esetén hiányzik a Btk. 212. §-ában meghatározott bűncselekmény egyik törvényi tényállási eleme, az önhiba. Ezért a vádlott felmentését bűncselekmény hiányára, és nem büntethetőséget kizáró okra kell alapozni. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 212. §-ában meghatározott tartási kötelezettség elmulasztását követi el, aki jogszabályon alapuló és végrehajtható hatósági határozatban előírt tartási kötelezettségét önhibájából nem teljesíti. A Btk. tehát az önhibát törvényi tényállási elemként szabályozza. Az önhiba az elkövetőnek felróható tényező, amelyért ekként felelőssé tehető. A vád tárgyává tett cselekmény [a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 2. § (3) bekezdés, 217. § (3) bekezdés b) pont] kapcsán elsődlegesen abban a kérdésben kell a bíróságnak állást foglalnia, hogy az adott cselekmény bűncselekmény-e [Btk. 4. § (1) bekezdés]. Amennyiben a cselekmény nem bűncselekmény, a büntetőeljárás akadályba ütközik [Be. 6. § (3) bekezdés]. Bűncselekmény hiányában van helye felmentésnek mindazokban az esetekben, amelyekben a vádlott nem valósította meg maradéktalanul valamely bűncselekmény törvényi tényállását. Ebből a szempontból közömbös, hogy az önhiba, mint törvényi tényállási elem mely okból hiányzik. Ha a Btk. 212. §-ában meghatározott tartási kötelezettség elmulasztásának a törvényi tényállása az önhiba hiánya folytán nem valósult meg maradéktalanul, a felmentő ítélet rendelkezését bűncselekmény hiányára kell alapítani. A Be. 331. §-ának (1) bekezdés szerint a bíróság a vádlottat a vád alól felmenti, ha a vádlott bűnössége nem állapítható meg, és az eljárást nem szünteti meg. A határozat indokolásában jelöli meg, hogy a felmentést a Be. 6. §-a (3) bekezdésében felsorolt okok közül melyik okra alapítja [Be. 331. § (2) bekezdés]. A beszámítási képességet kizáró kóros elmeállapot a Btk. 17. §-ának (1) bekezdése szerint büntethetőséget kizáró ok, ezért az ilyen állapotban levő személy bűncselekményt nem követhet el, büntetőjogi felelősségre nem vonható. Az ilyen személy – önhiba mint törvényi tényállási elem hiányában – a tartási kötelezettség elmulasztásának bűncselekményét eleve nem valósíthatja meg. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy ha a Btk. 212. §-ában meghatározott tartási kötelezettség elmulasztásának a törvényi tényállása az önhiba folytán nem valósult meg maradéktalanul, a felmentő ítéleti rendelkezést bűncselekmény hiányára, és nem büntethetőséget kizáró okra kell alapítani. 29. BK vélemény Idegen vagyon kezelésével megbízott személy esetében a csalás megállapíthatósága I. Az idegen vagyon kezelésével megbízott személy azzal, hogy a sikkasztás, hűtlen kezelés vagy a szándékos rongálás által okozott hiányt (kárt, vagyoni hátrányt) a sértett megtévesztésével utóbb eltünteti vagy csökkenti, a sikkasztás, hűtlen kezelés vagy szándékos rongálás mellett a csalást nem követi el. II. Ha viszont a kezelésére bízott vagyonban gondatlan bűncselekménnyel, hanyag kezeléssel okoz hiányt (vagyoni hátrányt), és ezt utóbb a sértett megtévesztésével eltünteti vagy csökkenti azért, hogy a kártérítési, illetve a megtérítési kötelezettsége alól egészben vagy részben mentesüljön, a hanyag kezelés vétsége és a csalás bűncselekménye bűnhalmazatban megállapítható. III. Abban az esetben, ha az idegen vagyon kezelésével megbízott személy a reá bízott vagyonban gondatlanul – de bűncselekményt meg nem valósító módon – okoz hiányt (kárt, vagyoni hátrányt), vagy ilyen hiány (kár, vagyoni hátrány) a vagyonban neki fel nem róható okból keletkezik, és ennek megtérítésére – a jogszabály rendelkezése vagy szerződésben vállalt kötelezettség alapján – köteles, amennyiben e hiányt (kárt, vagyoni hátrányt) utóbb a sértett megtévesztésével eltünteti vagy csökkenti azért, hogy a kártérítési, illetve megtérítési kötelezettsége alól egészben vagy részben mentesüljön, a csalás bűncselekményét valósítja meg. IV. A II. és III. pont esetében a csalással okozott kár azzal az összeggel azonos, amelynek erejéig az elkövetőt a leplezett hiány (kár, vagyoni hátrány) tekintetében a jogszabályok szerint anyagi felelősség terheli. Ez az összeg azonban nem haladhatja meg a leplező magatartás folytán a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés mértékét. I. A csalás bűncselekményének egyik törvényi tényállási eleme a károkozás; a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 459. §-ának 16. pontja értelmében kár a bűncselekménnyel a vagyonban okozott értékcsökkenés.

- 313 -

Az idegen vagyon kezelésével megbízott személy, ha a rá bízott vagyonban szándékos vagyon elleni bűncselekménnyel (sikkasztással, hűtlen kezeléssel, szándékos rongálással) okozott hiányt (kárt, vagyoni hátrányt) a sértett megtévesztésével utóbb eltünteti vagy csökkenti azért, hogy a kártérítési, illetve a megtérítési kötelezettsége alól egészben vagy részben mentesüljön, ezzel a magatartásával a rábízott vagyonban további hiányt (kárt, vagyoni hátrányt) nem okoz. Az elkövetési érték és a kár nagysága ugyanis az esetek döntő többségében azonos. A Btk. 459. §-ának 16. pontjában írtakat szem előtt tartva pedig a vagyoni hátrány magában foglalja a kárt, a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés mértékét. Ebből következően a hiány (kár, vagyoni hátrány) már a korábbi bűncselekmény folytán bekövetkezett. Az utóbb, az annak palástolása céljából megvalósított magatartásból tehát hiányzik a csalás bűncselekményének egyik tényállási eleme, a károkozás. Így pedig a hiánynak (kárnak, vagyoni hátránynak) a sértett megtévesztésével való eltüntetése vagy csökkentése azért, hogy az elkövető a kártérítési (megtérítési) kötelezettsége alól egészben vagy részben mentesüljön, illetve ennek megkísérlése a csalásnak a megállapítására (a sikkasztás, a hűtlen kezelés vagy a szándékos rongálás mellett) – ugyanazon tény, körülmény kétszeres értékelésének tilalma folytán – alapul nem szolgálhat. II. A Btk. 377. §-ában meghatározott hanyag kezelés vétségét az követi el, akit olyan idegen vagyon kezelésével vagy felügyeletével bízták meg, amelynek kezelése vagy felügyelete törvényen alapul, és az ebből folyó kötelességének megszegésével vagy elhanyagolásával gondatlanságból vagyoni hátrányt okoz. [lásd 4/2003. Büntető jogegységi határozat] E bűncselekmény – a törvényi szabályozásból következően – akkor valósul meg, ha a vagyoni hátrány a vagyonban ténylegesen bekövetkezik. Az elkövető vagyonkezelése, vagyonfelügyelete különböző jogviszonyok (polgári jogi, családjogi, munkajogi stb.) keretében történhet. A különböző jogágak szabályai a vagyonkezelői kötelezettség vétkes megszegéséhez különböző jogkövetkezményeket fűznek. Egységesek azonban abban, hogy a vagyonban vétkes – tehát akár gondatlan – magatartással okozott hiány (kár, vagyoni hátrány) esetén a károkozó kártérítési, megtérítési kötelezettséggel tartozik. Az idegen vagyon kezelésével megbízott személy tehát – a vagyonkezelői jogviszonytól függően, különböző felelősségi rendszerek szerint – anyagilag akkor is felelős a kezelésére, felügyeletére bízott vagyonban bekövetkezett hiányért (kárért, vagyoni hátrányért), ha azt gondatlan bűncselekménnyel, hanyag kezeléssel okozta. Ha a hanyag kezelés vétségének elkövetője a magatartása folytán a vagyonban bekövetkezett hiányt (kárt, vagyoni hátrányt) azért, hogy a különböző anyagi felelősségi rendszerek szerinti kártérítési, megtérítési kötelezettsége alól egészben vagy részben mentesüljön, a sértett megtévesztésével utóbb eltünteti vagy csökkenti, ezzel a fennálló hiány (vagyoni hátrány) felderítését meghiúsítja. Megakadályozza azt, hogy a jogosult vele szemben kártérítési, megtérítési igényét érvényesítse. Ilyen esetekben a vagyonkezelő a hanyag kezelés vétségét meghaladóan a csalás bűncselekményét is megvalósítja. Vitathatatlan ugyanis, hogy az elkövető két vagy több magatartása két vagy több törvényi tényállás keretei közé illeszkedik. A magatartások alapvetően eltérő jellegűek (gondatlanok, illetve szándékosak), időben is egymást követőek. Attól függően, hogy a vagyonkezelés, vagyonfelügyelet milyen jogviszony keretében történik, az anyagi felelősség mértéke, a vagyon tulajdonosa, a kártérítés jogosultja, a sértett személye is eltérő lehet. Ebből következően a hanyag kezelés vétsége és a csalás bűncselekménye valóságos anyagi halmazatba kerül [Btk. 6. § (1) bekezdés]. III. Amint arról a II. pontban már említés történt, az idegen vagyon kezelésével megbízott személy a vagyonban vétkesen – tehát akár gondatlanul – okozott hiányért (kárért, vagyoni hátrányért), attól függően, hogy a vagyonkezelés milyen jogviszonyon alapul, a különböző felelősségi rendszerek szerint anyagi felelősséggel tartozik. A felelősség akkor is fennáll, ha a vétkes magatartás, amely a hiány (kár, vagyoni hátrány) bekövetkezésére vezetett, bűncselekményt nem valósít meg. Sőt a vagyonkezelő anyagi felelőssége fennállhat vétkességére tekintet nélkül akkor is, ha részéről felróható magatartás sem állapítható meg (pl. a veszélyes üzem működéséből eredő kárért való felelősség; a pénztáros, a pénz- vagy értékkezelő anyagi felelőssége, a leltárhiányért való felelősség stb.). Ilyen esetekben, ha a vagyonkezelő a vagyonban bekövetkezett hiányt (kárt, vagyoni hátrányt) utóbb azért, hogy anyagi felelőssége alól egészben vagy részben mentesüljön, a sértett megtévesztésével eltünteti vagy csökkenti, a hiány (kár, vagyoni hátrány) felderítését meghiúsítja. Ezzel a leleplező, megtévesztő magatartásával – a II. pontban írtakkal egyezően – megakadályozza a sértettet abban, hogy vele szemben – a különböző felelősségi rendszerek szerinti – kártérítési, megtérítési igényét érvényesítse. A vagyonkezelő tehát a reá bízott vagyonban bekövetkezett, a kártérítési, megtérítési kötelezettség folytán esetleg csupán átmenetileg fennálló hiányt (kárt, vagyoni hátrányt) véglegessé teszi. Ily módon a vagyonban valóságos kárt okoz, és e magatartásával megvalósítja a csalás bűncselekményének törvényi tényállását. E bűncselekményben a büntetőjogi felelősségét meg kell állapítani. IV. A II. és a III. pontban kifejtettek szerint az idegen vagyon kezelésével megbízott személy, ha a rábízott vagyonban gondatlan bűncselekménnyel vagy egyébként bűncselekményt meg nem valósító módon gondatlanul hiányt (kárt, vagyoni hátrányt) okoz, illetve a vagyonban neki fel nem róható okból keletkezik hiány (kár, vagyoni hátrány), azért – attól függően, hogy a vagyonkezelés milyen jogviszonyon alapul –, a különböző felelősségi rendszerek szerint anyagi felelősséggel, kártérítési, megtérítési kötelezettséggel tartozik. Az anyagi felelősség mértéke a különböző jogágak szabályai szerint eltérő lehet. Ha az elkövető a II. és a III. pontban is említett utóbbi leplező, a sértettet megtévesztő magatartásával a csalás bűncselekményét megvalósítja, a csalással okozott, a büntetőjogilag értékelhető kár azzal az összeggel azonos, amelynek erejéig a vagyonkezelőt –

- 314 -

a vagyonkezelés alapját képező jogviszonytól függően, a különböző felelősségi rendszerek szerint – kártérítési, megtérítési kötelezettség terheli. Ha azonban ez az összeg meghaladja a leplező magatartás folytán a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés mértékét, a csalással okozott, a büntetőjogilag értékelhető kár nagysága a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenés mértékével azonos. Ha viszont a különböző felelősségi rendszerek szerinti kártérítési, megtérítési kötelezettség mértéke alatt marad a vagyonban ténylegesen bekövetkezett hiány (kár, vagyoni hátrány) nagyságának – s így ez az összeg a csalás bűncselekménye tekintetében kárként nem értékelhető –, a büntetés kiszabása körében súlyosító körülményként vehető figyelembe. 30. BK vélemény a kényszergyógykezelés felülvizsgálatáról I. Az 1998. évi XIX. törvény 566. §-ának (2) bekezdése szerinti eljárásban a bíróságnak állást kell foglalnia abban a kérdésben, hogy a kényszergyógykezelés törvényi okai [2012. évi C. törvény 78. §] közül az alanyi jellegű feltételek továbbra is fennállnak-e. II. Ebben az esetben az elsőfokú eljárás során tárgyalást kell tartani, és azon alakszerű határozatot kell hozni. I. Kényszergyógykezelés esetén az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 566. §-ának (2) bekezdése értelmében az ügyben eljárt elsőfokú bíróság a kényszergyógykezelés megkezdésétől számított hat hónap eltelte előtt az ügyet újból megvizsgálja, és ha azt állapítja meg, hogy a kényszergyógykezelés szükségessége már nem áll fenn, a kényszergyógykezelést megszünteti. Ebben az eljárásban a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a törvényben írt (2012. évi C. törvény 78. §) azok az alanyi jellegű feltételek, amelyek a kényszergyógykezelés elrendelését megalapozták, továbbra is fennállnak-e. A Be. 566. §-ának (2) bekezdése szerinti eljárásban a szükségesség körében tehát a tárgyi jellegű feltételek már nem vizsgálhatóak. Így nem lehet újból értékelni, hogy a kényszergyógykezelés alatt álló személy elbírált cselekménye büntethetőséget kizáró ok hiányában bűncselekmény tényállását valósítja-e meg, s utóbbi esetben milyen annak a súlya, jellege, s milyenek a személyi körülmények. Mindezeknek az eldöntése az ítélethozó bíróság hatáskörébe tartozott. A Be. 566. §-ának (2) bekezdése szerinti – a kényszergyógykezelés felülvizsgálata iránti – eljárásban a szükségesség keretében azt kell vizsgálni, hogy a beteg meggyógyult-e, illetve a bűnismétlés veszélye fennáll-e, valamint hogy a kényszergyógykezelés – a beteg esetleg változott egészségi állapotára is figyelemmel – a társadalom védelme szempontjából a továbbiakban nem szükségtelen-e. Ha az említett körben való vizsgálat eredményeként a bíróság azt állapítja meg, hogy a kényszergyógykezelés szükségessége már nem áll fenn, a kényszergyógykezelést a Be. 566. §-ának (2) bekezdése értelmében megszünteti. II. A Be. 566. §-ának (1) bekezdése értelmében a kényszergyógykezelés felülvizsgálata során az elsőfokú bíróság tanácsban, végzéssel tárgyaláson határoz. A tárgyaláson meg kell hallgatni az ügyészt, a védőt és – feltéve, hogy állapota miatt megjelenhet, és a jogainak gyakorlására képes – a kényszergyógykezelés alatt álló személyt. A Be. 101. § (2) bekezdése értelmében ebben az eljárásban két orvosszakértőt kell alkalmazni. Ellentétes tartalmú bizonyítékok a tárgyalás során is felmerülhetnek. Érdemi döntést igényel annak megállapítása, hogy a kényszergyógykezelés megszüntetésére nincs alap. Éppen ezért a bíróság nem csak akkor határoz a „megszüntetés felől”, amikor a kényszergyógykezelés szükségessége nem szűnt meg. Ezek a körülmények nyilvánvalóvá teszik, hogy az elsőfokú eljárásban minden esetben tárgyalást kell tartani. A bíróság a kényszergyógykezelés indítványra történő felülvizsgálatát kizárólag akkor mellőzheti, ha erre már három hónapon belül sor került. Tanácsülésre nem kerülhet sor még akkor sem, ha a tárgyalás kitűzése előtt a kényszergyógykezelés szükségességét igazoló egybehangzó adatok állnak rendelkezésre. Még kevésbé felelne meg a jogszabály helyes értelmének az az álláspont, hogy ilyen esetekben határozathozatalra nincs is szükség. Ezért a felülvizsgálati eljárásban az újbóli megvizsgálás eredményét minden esetben alakszerű határozatba kell foglalni. 31. BK vélemény Folytatólagos bűncselekmény elévüléséről A folytatólagosan elkövetett bűncselekmény egyes részcselekményei büntethetőségének önálló elévülése kizárt. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 6. §-ának (2) bekezdése szerint „nem bűnhalmazat, hanem folytatólagosan elkövetett bűncselekmény az, ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményt, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközökben többször követ el”.

- 315 -

A Btk. 27. §-ának a) és b) pontjában foglalt rendelkezés szerint az elévülés határidejének kezdőnapja befejezett bűncselekmény esetén az a nap, amikor a törvényi tényállás megvalósul, kísérlet és előkészület esetén pedig az a nap, amikor az ezeket megvalósító cselekmény véget ér. A folytatólagosan elkövetett bűncselekmény egység, amelynél a törvényi tényállást külön-külön is megvalósító részcselekmények együttesen alkotnak egyetlen bűncselekményt. Ebből következik, hogy a büntethetőség elévülése szempontjából nem külön-külön az egyes részcselekmények elkövetésének, hanem a bűncselekmény törvényi tényállásához tartozó legutolsó részcselekmény befejezésének, illetőleg – kísérlet esetén – a véghezvitelre irányuló utolsó tevékenység megvalósításának az időpontja az irányadó, s ettől kell számítani a folytatólagosan elkövetett bűncselekmény törvényi büntetési tételéhez igazodó elévülési időt. 32. BK vélemény Súlyosítási tilalom a járművezetéstől eltiltás esetében A járművezetéstől eltiltás körének kiterjesztésénél érvényesül a súlyosítási tilalom. A Btk. 55. §-ának (3) bekezdése szerint a járművezetéstől eltiltás meghatározott fajtájú járműre is vonatkozhat. Ebből következően a törvényben meghatározott esetekben a büntetéskiszabási célok elérése végett szükséges bírói elemző tevékenységnek mind a járművezetéstől eltiltás alkalmazhatóságának, mind az érvényesülési körének a megállapítására ki kell terjednie. Az 1998. évi XIX. törvény 354. §-ának (1) bekezdése szerint a vádlott terhére szóló fellebbezés hiányában büntetését nem lehet súlyosítani. A (2) bekezdés értelmében a vádlott terhére szóló fellebbezés a bűnösség megállapítására, a súlyosabb minősítésre, a büntetés súlyosítására, a büntetés helyett alkalmazott intézkedésnél súlyosabb intézkedés megállapítására, vagy az ilyen intézkedés helyett büntetés megállapítására irányuló fellebbezés. Amennyiben tehát az ügyész az elsőfokú ítélet ellen a vádlott terhére fellebbezést nem jelent be, a másodfokú bíróság a járművezetéstől eltiltás időtartamának, illetve érvényesülési körének a vádlott terhére való megváltoztatására nem jogosult. BKv 33. Perújítás elrendelésének akkor van helye, ha a cselekménnyel kapcsolatos bűnösség körének vagy a cselekmény jogi minősítésének változtatására utaló új bizonyítékok lényegesen enyhébb, illetőleg lényegesen súlyosabb büntetés kiszabását valószínűsítik. A Be. 408. §-a (1) bekezdése a) pontjának 1., illetve 2. alpontja szerint perújítási ok, ha az alapügyben akár felmerült, akár fel nem merült tényre vonatkozóan olyan új bizonyítékot hoznak fel, amely valószínűvé teszi, hogy – a terheltet fel kell menteni, lényegesen enyhébb büntetést kell kiszabni, vagy büntetés helyett intézkedést kell alkalmazni, illetve a büntetőeljárást meg kell szüntetni, illetőleg – a terhelt bűnösségét meg kell állapítani, vagy lényegesen súlyosabb büntetést, intézkedés helyett büntetést kell kiszabni, vagy büntetés helyett alkalmazott intézkedésnél lényegesen súlyosabb intézkedést kell alkalmazni. A törvényhez fűzött miniszteri indokolás szerint ez a rendelkezés lehetővé teszi, hogy a perújítás a bűncselekmény minősítésének megváltoztatása nélkül is lényegesen enyhébb, illetőleg súlyosabb büntetés kiszabására irányuljon. A Be. 408. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt perújítási ok megvalósulása szempontjából az alapügyben hozott jogerős határozatban kiszabott büntetés, illetve intézkedés mértéke az alapvető jelentőségű, és ehhez való viszonyítás alapján kell eldönteni, hogy az új bizonyíték előreláthatóan lényegesen súlyosabb, illetőleg enyhébb büntetés kiszabását eredményezi-e. Mindezekből következik, hogy olyan esetekben, amikor az alapügyben megállapított tényekhez képest a perújítási indítványban előadott új bizonyítékok arra utalnak, hogy a bűnösség köre változna, avagy a cselekmény jogi minősítése lenne eltérő: ez a körülmény kizárólag akkor lehet alapja a perújítás elrendelésének, ha ez a változás egyben valószínűvé teszi a terhelttel szemben lényegesen súlyosabb (vagy enyhébb) büntetés kiszabását, illetve büntetés helyett intézkedés vagy lényegesen súlyosabb intézkedés alkalmazását. Ez a bűncselekményegység valamennyi esetére vonatkozik. A törvényi egységbe tartozó (pl. összefoglalt) bűncselekmény esetében az egyik cselekménynek a megállapítása avagy ennek hiánya nem a bűnösséget, hanem a minősítést érintő kérdés. Ugyanazon bűncselekmény bűnösségi körének szélesebbé vagy szűkebbé válása, illetőleg az alapügyben alkalmazott jogi minősítés változásának a szükségessége csupán olyan esetben perújítási ok, ha ez valószínűsíti a büntetéskiszabás lényeges változását. 34. BK vélemény a garázdaság halmazati kérdéseiről

- 316 -

Bűnhalmazat létesül, ha az elkövető egy cselekménnyel a garázdaság, valamint a testi sértés vagy a rongálás törvényi tényállását is megvalósítja, feltéve, hogy a testi sértés vagy a rongálás törvényi büntetési tétele nem súlyosabb, mint a garázdaságé. I. A bűnhalmazatnak a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) Általános Részében (6. §) elhelyezett és ezért a Különös Rész valamennyi tényállására alkalmazandó szabálya szerint: bűnhalmazat az elkövetőnek egy vagy több cselekmény által megvalósított és egy eljárásban elbírált több bűncselekménye (nem bűnhalmazat a folytatólagosan elkövetett bűncselekmény). Ennél fogva a Btk. 339. §-ának (1) bekezdésében meghatározott garázda, erőszakos magatartás tanúsításával is elkövethető egy vagy több más bűncselekmény. Ugyanakkor lehetséges a garázdaság olyan elkövetése is, hogy azzal egyidejűleg más bűncselekmény nem valósul meg. Amikor az elkövető a garázda, erőszakos magatartás tanúsításától függetlenül vagy azzal bizonyos időbeli és térbeli összefüggésben ugyan, de mégis elkülönülten valósít meg más bűncselekményt, így pl. rongálást vagy testi sértést: az ún. anyagi halmazat szabályai az irányadók. Ha azonban a garázdaságtól nem elkülönülten, hanem azzal egybeesve, magával az erőszakos magatartás tanúsításával követnek el rongálást, testi sértést: az ún. alaki halmazat esetéről van szó. II. A garázdasággal kapcsolatban az egység, illetőleg a bűnhalmazat helyes megítélésénél a garázdaság elkövetési magatartásából kell kiindulni. A tanúsított magatartás erőszakos volta két irányban nyilvánulhat meg: személy avagy dolog ellen. A személy elleni erőszakos magatartás megvalósulhat már a sértett testének egyszerű érintésével is, ha ez a magatartás támadó jellegű. Így lökdösődéssel, rángatással, ütlegeléssel, arculütéssel stb. Ha az ilyen elkövetési módokkal magvalósított garázda magatartás egyéb bűncselekmény törvényi tényállását önállóan nem meríti ki, a garázdaságnak természetes egységben megvalósuló esetéről van szó, akkor is, ha a garázda magatartás több mozzanatból áll. A személy elleni erőszakkal megvalósított garázdasághoz – a garázda magatartás fogalmához – tehát nem tartozik hozzá szükségszerűen a megtámadott személynek bármilyen súlyú testi sértés okozása. Ha viszont az elkövetési mód olyan, hogy a garázda, erőszakos fellépés a sértettnek testi sértést okoz, bűnhalmazat megállapításának lehet helye. A dolog elleni erőszakkal elkövetett garázdaságnál az egység, illetőleg a bűnhalmazat értékelése részben hasonló, részben eltérő az előbbiektől. A dolog egyszerű érintése, megfogása, erőszakos magatartás tanúsításának még nem minősül. Dolog elleni erőszakos magatartás tanúsítható egyrészt dolgok, tárgyak helyének rendeltetésellenes megváltoztatásával (dobálással stb.), másrészt úgy is, hogy a dologban csak jelentéktelen állagsérelem, rongálódás keletkezik. Minthogy az utóbbiak a dolog elleni erőszakkal elkövetett garázdaság fogalmához – a mindennapi értékítélet szerint – szükségszerűen hozzátartoznak, a bűnhalmazat kérdése a garázdasággal elkövetett rongálásnak ezekben az eseteiben nem, hanem csak akkor kerülhet szóba, ha a rongálás önállóan is megvalósít bűncselekményt. III. 1. A II. alatt kifejtettek értelmében a személy elleni erőszakos magatartással elkövetett garázdaság a könnyű testi sértés okozását nem szükségszerűen foglalja magában. Garázdaság ugyanis elkövethető olyan erőszakos, támadó fellépéssel, amely még könnyű testi sértéssel sem jár. Viszont ebből következik, hogy ha a garázdaságnak ilyen eredménye van, a könnyű testi sértés és a garázdaság vétségét halmazatban kell megállapítani. Természetesen figyelemmel kell lenni arra, hogy a Btk. 164. §-ának (2) bekezdésében meghatározott könnyű testi sértés elkövetője csak magánindítványra büntethető [Btk. 164. § (10) bek. 1998. évi XIX. törvény 52. § (1) bek.]. Garázdaságot is megvalósító súlyos testi sértés esetén halmazatról nem lehet szó, mert az utóbbi súlyosabban büntetendő, mint a garázdaság vétsége, és így csakis a súlyos testi sértés bűntette állapítható meg. Ez azonban nem vonatkozik a garázdaság minősített eseteire. A minősített garázdasággal [Btk. 339. § (2) bek.] halmazatban a nem súlyosabban büntetendő súlyos testi sértést [Btk. 164. § (3) bek.] meg kell állapítani. Nem lehet szó garázdaság és a tettleges becsületsértés Btk. 227. § (2) bek. halmazatáról sem. A tettleges becsületsértés elkövetési változatait (pl. arculütés, lökdösődés, fellökés stb.) ugyanis a garázda, erőszakos magatartás szükségszerűen magában foglalja. Míg a garázdaságnál megkívánt erőszakos magatartás tanúsítása nem szükségképpen feltételezi könnyű testi sértés okozását, addig vannak olyan bűncselekmények, amelyeknél nem erőszakos magatartás tanúsításáról, hanem erőszakkal való elkövetésről van szó. Az ezek törvényi tényállásában szereplő erőszak, valamely személyre közvetlenül ható olyan fizikai erő kifejtése, amely az ellenállást megtöri. Ehhez képest e bűncselekmények elkövetésénél kifejtett erőszak – szemben a garázda magatartás tanúsításával, amely ugyancsak támadó jellegű, de enyhébb fellépést jelent – a közönséges életfelfogás szerint is legtöbbször együtt jár a sértettnek könnyű testi sértés okozásával. Ilyen pl. a szexuális kényszerítés [Btk. 196. §], a szexuális erőszak [Btk. 197. §], a rablás [Btk. 365. §]. Ezért ezekkel a bűncselekményekkel halmazatban – az elkövetésük során alkalmazott erőszakkal megvalósított – könnyű testi sértés általában nem állapítható meg. III. 2. Ha a garázdaságot dolog elleni erőszakos magatartással követik el, és ez utóbbi csupán szabálysértést valósít meg, a garázdaság mellett a rongálás szabálysértésének a megállapítására nem kerülhet sor. A dolog elleni erőszakos magatartás fogalmába ugyanis a – csak szabálysértést megvalósító – csekélyebb károkozás, jelentéktelen állagsérelem beletartozik. Ha azonban a rongálásban megnyilvánuló garázda, erőszakos magatartás – a nagyobb kárt el nem érően – kisebb kárt okoz [ötvenezer-egy és ötszázezer forint között van, Btk. 459. § (6) bek. a) pont], továbbá ha a szabálysértési értékhatárt meg nem

- 317 -

haladó kárt okozó rongálást a garázdaság elkövetője bűnszövetségben valósítja meg [Btk. 371. § (2) bek. bb) pont], vagyis ha a rongálás bűncselekmény: a garázdasággal halmazatban a rongálás vétségét meg kell állapítani. Az ilyen mérvű, illetőleg jellegű rongálás ugyanis már nem szükségszerű velejárója a garázdaságnak, ugyanakkor a garázdasággal megvalósult rongálás vétségének büntetése [Btk. 371. § (2) bek.] nem súlyosabb a garázdaság vétségének a büntetésénél [Btk. 339. § (1) bekezdés]. Amennyiben a garázdaság alapesetét megvalósító dolog elleni erőszakos magatartás nagyobb stb. kárt okoz – a törvény rendelkezésénél fogva, a bűnhalmazat mellőzésével – csak a súlyosabb bűncselekmény, azaz a súlyosabb rongálás megállapításának van helye. A garázdaság minősített esetei (bűntette) mellett azonban sor kerülhet a nagyobb kárt okozó, illetőleg a védett kulturális javak körébe tartozó tárgy, műemlék, régészeti lelőhely vagy régészeti lelet; vallási tisztelet tárgya vagy vallási szertartás végzésére szolgáló épület; temetési hely, temetkezési emlékhely, illetve temetőben vagy temetkezési emlékhelyen a halott emlékére rendelt tárgy tekintetében elkövetett rongálás bűntettének [Btk. 371. § (3) bek.] halmazatban való megállapítására. IV. Az a jogértelmezés, amely szerint a garázdasággal egyidejűleg megvalósított rongálás vagy könnyű testi sértés vétsége bűnhalmazatban áll a garázdaság vétségével (illetőleg a minősített garázdaság bűntette a megvalósult és nem súlyosabban büntetendő testi sértés vagy rongálás bűntettével): összhangban van a bűnhalmazatnak a Btk. 6. § (1) bekezdésében foglalt azon szabályával, hogy több bűncselekmény egy cselekménnyel is megvalósítható. Ugyanakkor lehetővé teszi az életben előforduló erőszakos garázda magatartások tényleges társadalomra veszélyességének enyhébb, illetőleg súlyosabb elkövetési változatainak igazságos értékelését. Egyúttal ez a jogmagyarázat biztosítja a Btk. visszaesésre vonatkozó rendelkezésének maradéktalan hatályosulását is. 35. BK vélemény A hűtlen kezelés megállapíthatóságáról Aki a kezelésére bízott idegen gépi meghajtású járművet a használatra vonatkozó rendelkezésektől eltérő módon veszi igénybe, hűtlen kezelést valósíthat meg. Az 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) XXXVI. Fejezetében szabályozott hűtlen kezelés, valamint a jármű önkényes elvétele több vonatkozásban mutatkozó hasonlósága ellenére egymástól lényegesen eltér. A jogi tárgy szempontjából vizsgálva a Btk. 376. § (1) bekezdésében szabályozott hűtlen kezelés a vagyonkezelési megbízásból folyó kötelességszegéssel összefüggő vagyoni hátrány okozását jelenti. A Btk. 380. § (1) bekezdésében meghatározott jármű önkényes elvétele folytán pedig a gépi meghajtású jármű tulajdonosa vagy jogos használója a használati jogának gyakorlásában van időlegesen akadályozva. Ezt nyomatékosan kifejezésre juttatja az e törvényhelyhez fűzött miniszteri indokolás is. A hűtlen kezelés esetében az idegen vagyon kezelésére vonatkozó kötelezettség terheli az elkövetőt. A kezelés magában foglalja a rábízást is, de ennél szélesebb kört ölel fel; tartalmazza az idegen vagyontárgy üzemeltetését, működtetését és általában olyan huzamosan tartó vagy folyamatos tevékenységet, amelyet az elkövető a tulajdonos, illetőleg a megbízó érdekében végez. A Btk. 380. §-ának (1) bekezdése büntetni rendeli azt az esetet is, amikor az elkövető a rá bízott idegen gépi meghajtású járművet jogtalanul használja. Ennek az elkövetési fordulatnak az esetében a rábízás általában időleges jellegű és olyan birtokba adást jelent, amely a jármű használatától eltérő egyéb célból (javítás, szerelés, megőrzés stb.) történik. Lényegesen eltér a tárgyalt két bűncselekmény elkövetési magatartása is. A hűtlen kezelés azáltal valósul meg, hogy az elkövető nem kötelességszerűen, vagyis a tulajdonos érdekében, hanem éppen annak vagyoni hátrányt okozva tevékenykedik. Ezzel szemben a jármű önkényes elvételének azokban az eseteiben, amikor az elkövető a rá bízott idegen gépi meghajtású járművet jogtalanul használja, maga a használat a bűncselekmény véghezviteli magatartása. Ebben az esetben tehát a használat nem a vagyonkezelési megbízáson alapul. A Btk. 380. §-ának (1) bekezdésében a hűtlen kezelésnek megfelelő elkövetési magatartás nincs szabályozva. A hűtlen kezelés eredmény-bűncselekmény. A vagyonkezelési megbízásból folyó kötelesség szándékos megszegésével okozati összefüggésben áll a vagyoni hátrány bekövetkezése, amely – a Btk. 459. §-ának 17. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint – a vagyonban okozott kár mellett magában foglalja az elmaradt vagyoni előnyt is. Mindazokban az esetekben tehát, amikor pl. a gépkocsivezető a kezelésére bízott gépjárművet a reá vonatkozó rendelkezések megszegésével magáncélra veszi igénybe, ez a vagyonkezelési megbízatással járó kötelesség olyan szándékos megszegése, amely a megbízó érdekkörében vagyoni hátrányt eredményezhet, és ezáltal a Btk. 376. §-ának (1) bekezdésében foglalt hűtlen kezelés valósulhat meg. A törvénynek ez a szabályozása teszi lehetővé a szóban forgó cselekményekkel kapcsolatosan a vagyoni hátrány összegéhez igazodó differenciált felelősségre vonást. 36. BK vélemény a hamis magánokirat felhasználásának folytatólagos elkövetéséről

- 318 -

A hamis magánokirat felhasználása folytatólagosan elkövetett, ha a hamis, hamisított vagy valótlan tartalmú – ugyanazon vagy több – magánokiratot, ugyanazon jogviszonyból származó jog vagy kötelezettség létezésének, megváltoztatásának vagy megszűnésének bizonyítására többször használják fel, és a folytatólagosság egyéb törvényi feltételei is fennállnak. A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 6. §-a határozza meg a bűnhalmazat és a folytatólagosan elkövetett bűncselekmény fogalmát. A folytatólagosan elkövetett bűncselekmény kizárja a bűnhalmazatot. Akkor állapítható meg, ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményt, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközönként többször követ el. E törvényi feltételek fennállása esetén valamennyi bűncselekmény kapcsán lehetséges a folytatólagos elkövetés megállapítása, kivéve a folytatólagosság fogalmilag kizárt, illetőleg egyes törvényi tényállások jellege folytán ide nem vonható eseteit. A hamis magánokirat felhasználása gyakran járulékos cselekménye a vagyon elleni bűncselekményeknek, rendszerint azok eszköz-, elő-, vagy a leplezését szolgáló utócselekményeként követik el. A folytatólagosan elkövetett bűncselekmény törvényi feltételei közül az egységes elhatározás és a rövid időközönként való többszöri elkövetés olyan ismérvek, amelyeket bármely bűncselekménynél, így a hamis magánokirat felhasználásánál is azonos szempontok szerint kell vizsgálni és megállapítani. Az „ugyanolyan bűncselekmény” fogalmának megítélésénél hasonlóképpen ugyanazok a megfontolások érvényesülnek a hamis magánokirat felhasználásának gyakorlatában, mint más bűncselekmények folytatólagos elkövetésének a megítélésében. A Btk. Különös Részének azonos törvényi tényállásában meghatározott cselekmények minősülhetnek ugyanolyan bűncselekménynek. A folytatólagosság megállapításához azonban nem kell az egyes cselekmények jogi minősítésének is teljesen azonosnak lennie. Nem kizárt a folytatólagos elkövetés megállapítása, ha egyes cselekmények a törvényi tényállás alapesetét, míg mások annak minősített esetét valósítják meg. A hamis magánokirat felhasználása kapcsán azonban értelemszerűen csak a Btk. 345. §-ában foglalt törvényi tényállás tartozhat a többször megvalósított ugyanolyan bűncselekmény keretébe, minthogy e bűncselekménynek minősített vagy privilegizált esete nincs. A folytatólagos bűncselekmény megállapításának az a feltétele azonban, hogy a bűncselekményeket azonos sértett sérelmére kell elkövetni, a hamis magánokirat felhasználása kapcsán sajátos formában jelentkezik. A hamis magánokirat felhasználása esetében közvetlen értelemben vett sértettről nem lehet beszélni. E bűncselekmény védett jogi tárgya a közbizalom, legszorosabb értelemben a magánokiratok bizonyító erejébe vetett bizalom. A gazdasági élet egyensúlya és a polgárok ügyleti biztonsága a magánokiratok valóságába vetett bizalomra támaszkodik, ezért a hamis magánokirat felhasználása az ügyleti forgalomnak, a magánokiratok bizonyító erejére támaszkodó biztonságához fűződő társadalmi érdeket védi. Miután a hamis magánokirat felhasználása azzal valósul meg, ha valaki jog vagy kötelezettség létezésének, megváltozásának vagy megszűnésének bizonyítására hamis, hamisított vagy valótlan tartalmú magánokiratot felhasznál, a folytatólagosság megítélése során elengedhetetlen annak vizsgálata, hogy a hamis stb. magánokiratot milyen jogok és/vagy kötelezettségek, azaz milyen jogviszonnyal kapcsolatos jogok és kötelezettségek bizonyításra használták fel többször; tehát a megsértett jogviszony mibenlétének a tisztázása. Ha a megsértett jogviszony, illetőleg az abban megtestesülő érdek ugyanazon elkövető több hamis magánokirat felhasználásával elkövetett cselekményénél azonos, akkor az azonos sértett sérelmére elkövetést, mint a folytatólagosság egyik feltételét meg lehet állapítani. Ha például az elkövető a fiktív számlák tartalmát lekönyveli és a könyvelés ekként valótlan adatai alapján jogosulatlanul számolja el az általános forgalmi adót az adóbevallásában, akkor egyetlen jogviszonyban, éspedig az elkövető és az adóhatóság között fennálló adójogviszonyban valósultak meg a hamis magánokirat felhasználásának elkövetési magatartásai. Ugyanez a helyzet akkor is, ha pl. a pénztáros ugyanannál a gazdálkodó szervezetnél sikkasztja el folyamatosan a kezelésére bízott pénzeket, és ezt a tevékenységsorozatát – egyetlen vagy több – hamis magánokirat többszöri felhasználásával leplezi. Ugyanakkor a sértett jogviszony különbözősége folytán már nem folytatólagosan elkövetett, hanem több rendbeli a hamis magánokirat felhasználása akkor, ha az elkövető egyetlen hamis magánokirat többszöri megtévesztő felhasználásával több személyt vagy gazdálkodó szervezetet károsít meg. Ilyenkor a kapcsolódó vagyon elleni bűncselekmény, a csalás is több rendbeli. 37. BK vélemény Az üzletszerűen elkövetett bűncselekményekről Az üzletszerűen elkövetett – ugyanolyan vagy hasonló – cselekmények egy eljárásban elbírálása esetében bűnhalmazatot kell megállapítani, ha az üzletszerűség a bűncselekmény minősítő körülménye, vagy ha a szabálysértési értékre elkövetett cselekmény az üzletszerűség folytán bűncselekmény. Nincs helye viszont bűnhalmazat megállapításának, ha a) a cselekmények a folytatólagosság egységébe tartoznak, b) az üzletszerűség az alaptényállás eleme, vagy c) a cselekmények elkövetési magatartása folyamatos jellegű. Az üzletszerű elkövetés a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) Különös Részében alaptényállási elem, vagy minősítő körülmény.

- 319 -

A Btk. 6. §-ának (1) bekezdése szerint, ha az elkövető egy vagy több cselekménye több bűncselekményt valósít meg, és azokat egy eljárásban bírálják el, bűnhalmazatot kell megállapítani. A (2) bekezdés a bűnhalmazat alól egy kivételt szabályoz: a folytatólagosságot. A törvény tehát nem tartalmaz halmazatot kizáró rendelkezést az üzletszerű elkövetésre. Az üzletszerű elkövetésnél a rendszeres haszonszerzésre irányuló törekvés az elkövető olyan célja, amely vagy a büntetőjogi felelősségre vonás, vagy a megvalósult bűncselekmény súlyosabb minősítésének a feltétele. Ha a rendszeres haszonszerzésre irányuló törekvés – az üzletszerű elkövetés – az alaptényállás eleme, akkor a törvényi tényállás többszöri megvalósítása ellenére bűncselekményegység létesül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyszeri elkövetés esetén ne lehetne ezen bűncselekmény megvalósítását megállapítani, amennyiben fennáll a rendszeres haszonszerzésre törekvés. Amikor a törvény az üzletszerű elkövetést a bűncselekmény minősített eseteként szabályozza, a már megvalósult bűncselekmény elkövetéséhez többletként olyan alanyi ismérv is társul, amely súlyosabb megítélést von maga után. Az üzletszerű elkövetés tehát ezekben az esetekben a fokozott társadalomra veszélyességet fejezi ki, s hatásában ugyanolyan, mint az egyéb minősítő körülmények. Ezért akár ugyanolyan, akár hasonló jellegű több bűncselekmény üzletszerű megvalósítása esetén bűnhalmazatot kell megállapítani a következő bűncselekményeknél, illetve azok üzletszerűen elkövetésre vonatkozó további minősített eseteinél: – magzatelhajtás [Btk. 163. § (2) bek. a) pont], – emberi test tiltott felhasználása [Btk. 175. § (3) bek. b) pont], – kábítószer birtoklása [Btk. 178. § (2) bek. a) pont, aa) alpont; 179. § (3) bek. a) pont ab) alpont], – kábítószer készítésének elősegítése [Btk. 182. § (3) bek. b) pont], – teljesítményfokozó szerrel visszaélés [Btk. 185. § (2) bek.], – ártalmas közfogyasztási cikkel visszaélés [Btk. 189. § (3) bek. c) pont], – emberkereskedelem [Btk. 192. § (3) bek. i) pont], – kerítés [Btk. 200. § (3) bek.; (6) bek.], – kiszolgáltatott személy megalázása [Btk. 225. § (3) bek.], – vesztegetés [Btk. 290. § (3) bek.], – vesztegetés elfogadása [Btk. 291. § (2) bek. b) pont], – hivatali vesztegetés elfogadása [Btk. 294. § (3) bek. b) pont], – befolyással üzérkedése [Btk. 299. § (2) bek. c) pont], – robbanóanyaggal vagy robbantószerrel visszaélés [Btk. 324. § (2) bek.], – lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélés [Btk. 325. § (3) bek.], – nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel visszaélés [Btk. 326. § (4) bek. a) pont, (5) bek. a) pont, – haditechnikai termékkel vagy szolgáltatással visszaélés [Btk. 329. § (3) bek.], – egyedi azonosító jellel visszaélés [Btk. 347. § (2) bek.], – embercsempészés [Btk. 353. § (3) bek. d) pont], – lopás [Btk. 370. § (2) bek. b) pont bc) alpont], – sikkasztás [Btk. 372. § (2) bek. b) pont bc) alpont], – csalás [Btk. 373. § (2) bek. b) pont bc) alpont], – gazdasági csalás [Btk. 374 § (3) bek. b) pont bb) alpont], – információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás [Btk. 375. § (2) bek. b) pont, (3) bek. b) pont, (4) bek. b) pont], – orgazdaság [Btk. 379. § (2) bek. b) pont], – uzsora-bűncselekmény [Btk. 381. § (2) bek.], – védelmet biztosító műszaki intézkedés kijátszása [Btk. 386. § (3) bek.], – iparjogvédelmi jogok megsértése [Btk. 388. § (2) bek.], – pénzhamisítás elősegítése [Btk. 390. § (2) bek.], – készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés [Btk. 393. § (2) bek.], – készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisításának elősegítése [Btk. 394. § (2) bek.], – költségvetési csalás [Btk. 396. § (2) bek. b) pont], – jövedékkel visszaélés elősegítése [Btk. 398. § (2) bek. a) pont], – pénzhamisítás [Btk. 399. § (4) bek. a) pont], – rossz minőségű termékkel visszaélés [Btk. 415. § (2) bek. c) pont], – megfelelőség hamis tanúsítása [Btk. 416. § (2) bek. b) pont], – tiltott adatszerzés [Btk. 422. § (4) bek. b) pont]. a) Nem kerülhet sor bűnhalmazat megállapítására, ha a cselekmények a Btk. 6. §-ának (2) bekezdésében foglalt folytatólagosság egységébe tartoznak. Ha azonban a folytatólagosan elkövetett cselekmény egyúttal üzletszerűen megvalósítottként is minősül: a folytatólagosság mellett az üzletszerűséget is meg kell állapítani. b) Nincs helye a bűnhalmazat megállapításának, ha az üzletszerű elkövetés az alaptényállás eleme. Ebben az esetben bűncselekményegység valósul meg, mivel az üzletszerűség a büntetőjogi felelősségre vonás feltétele. Ilyen bűncselekmény a zugírászat (Btk. 286. §).

- 320 -

c) Ha a törvényi tényállás szerinti elkövetési magatartás folyamatos jellegű, akkor természetes egységbe olvad a törvényi tényállást kimerítő – fizikai értelemben vett – több cselekmény. Ilyenkor az üzletszerűen elkövetés minősítő körülményének fennállása sem változtat az elkövetési magatartás folyamatossága miatt létrejött egységen. 38. BK vélemény A járművezetéstől eltiltás alkalmazásának szempontjai I/A. A járművezetéstől eltiltás Btk. 55. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjára alapított alkalmazása a büntetéskiszabás céljának megvalósulása érdekében akkor indokolt, ha a közlekedési bűncselekmény elkövetési körülményeiből vagy az elkövető személyiségéből arra kell következtetni, hogy az elkövetőnek a közlekedésben járművezetőként való részvétele a közlekedés biztonságát, mások életét vagy testi épségét veszélyezteti, illetve ha bármely bűncselekmény elkövetésével kapcsolatban az ún. mozgó bűnözés hatásos megelőzésére e büntetés kiszabása szükségesnek mutatkozik. I/B. A járművezetéstől eltiltás alkalmazása ittas vagy bódult állapotban történt járművezetés esetén főszabályként kötelező, annak mellőzésére csak különös méltánylást érdemlő esetben kerülhet sor. II. Végleges hatállyal a járművezetéstől az a bűncselekményt elkövető tiltható el, aki arra személyi adottságai miatt – életkora, betegsége, a vezetésre kiható súlyos jellembeli fogyatékossága, a vezetési képesség hiánya folytán – alkalmatlan. A határozott időtartamra való eltiltás mértékének a megállapításánál a bűncselekmény jellegének, tárgyi súlyának, az elkövető közlekedési előéletének és a bűnösség fokának van meghatározó jelentősége. III. A járművezetéstől eltiltás érvényesülési körét a bíróság korlátozhatja a közlekedés egyes ágazataira, egyes járműkategóriákra, járműfajtákra. I/A. A járművezetéstől eltiltás alkalmazhatóságának körét és alanyait illetően sajátos büntetés. Ezért külön is szükséges meghatározni azokat a jelentősebb összefüggéseket, amelyek a törvényi meghatározások azonos értelmezését és az egységes, de mégis differenciált büntetéskiszabási gyakorlatot elősegítik. A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 55. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontja szerint a járművezetéstől azt lehet eltiltani, aki az engedélyhez kötött járművezetés szabályainak megszegésével követi el a bűncselekményt, vagy bűncselekmények elkövetéséhez járművet használ. a) A törvényi tényállás a) pontjában meghatározott alanyi kört illetően az ítélkezési gyakorlat nem egységes, a bíróságok a törvény szövegét szűkítően értelmezik. Ezért indokolt kiemelni, hogy a törvénynek az „engedélyhez kötött járművezetés szabályaira” utalása értelemszerűen kiterjed minden olyan közlekedési szabályra, amely a járművet vezető részére – e tevékenységével kapcsolatban – kötelezettségeket vagy tilalmakat ír elő. A segítségnyújtás elmulasztása bűntettének [Btk. 166. §] elkövetése magában foglalja a KRESZ 58. §-nak (1) bekezdésében meghatározott kötelezettségek nem teljesítését is, és ezért – ha közlekedési bűncselekmény esetleg nem is valósul meg – az engedélyhez kötött járművezetés szabályai mindenképpen sérelmet szenvednek, és a Btk. 55. §-a (1) bekezdésének [első fordulata] a) pontja szerinti tényállási elemek maradéktalanul megvalósulnak. b) A Btk. 55. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint a járművezetéstől eltiltható az is, aki bűncselekmények elkövetéséhez járművet használ. A „használ” fogalom alatt értendő minden olyan magatartás, amely valamely bűncselekmény elkövetését, annak leplezését, az elkövető menekülését, a bűncselekmény tárgyának őrzését, tárolását stb. felöleli. Lényegében idetartozik tehát minden olyan tevékenység, amelynél a jármű igénybevétele a bűnözéshez szorosan tapadó, egyben ismétlődő és tartós elemként jelentkezik. Nincs helye azonban a használat megállapításának akkor, ha a jármű csak tárgya a szándékosan elkövetett bűncselekménynek, pl. jármű önkényes elvétele esetén. „Használó”-nak kell tekinteni – amennyiben tettese vagy részese a bűncselekmény elkövetésének – a gépjármű üzembentartóját, annak vezetőjét, illetve rajtuk kívül azokat is, akik a járművet ismételten bűncselekmény céljára – akár utasként is – igénybe veszik. c) Nem járművezetéstől, hanem foglalkozástól eltiltás alkalmazásának van helye azonban azzal szemben, akinek tevékenysége a közlekedési bűncselekményt megvalósító járművezetéshez csak másodlagosan és áttételesen kapcsolódik, de magát a járművet ténylegesen nem vezeti. A Btk. 52. §-ában meghatározott foglalkozástól eltiltás ugyanis általánosabb jellegű jogintézmény, amely a foglalkozások széles körét öleli fel. E törvényhely alapján bármely szakképzettséget igénylő foglalkozástól el lehet tiltani az elkövetőt, kivéve azt, aki az engedélyhez kötött járművezetés szabályainak megszegésével követ el bűncselekményt, vagy bűncselekmények elkövetéséhez járművet használ. A Btk. 52. §-ához képest a Btk. 55. §-ának rendelkezései tehát lényegében különös rendelkezések, mert az utóbbi büntetés a más szakképzettséget igénylő foglalkozások széles köréből kiemelt és kifejezetten az engedélyhez kötött járművezetéssel megvalósított vagy jármű használatával elkövetett bűncselekmények esetében alkalmazható. Az a vonatvezető, pl. aki a járművezetéshez csak a biztonsági célokat szolgáló és kiegészítő jellegű tevékenységet folytat, de a vonatot ténylegesen nem vezeti, a foglalkozási szabályt sértő magatartása esetén a Btk. 55. §-ának (1) bekezdése szerinti járművezetéstől nem tiltható el. Viszont járművezetéstől eltiltással sújtható az a repülőgép-vezető, aki a légi jármű vezetésével kapcsolatos szabályok megszegésével követ el bűncselekményt.

- 321 -

Ugyancsak a foglalkozástól és nem a járművezetéstől kell eltiltani azt a járművezetőt, aki foglalkozása szabályainak megszegésével követ el bűncselekményt, vagy a foglalkozásából adódó lehetőséget használja fel bűncselekmény elkövetésére (aki pl. az általa vezetett jármű rakományát fosztogatja stb.). A járművezetéstől eltiltás a büntetés kiszabásának a Btk. 79. §-ában meghatározott általános célját akként szolgálja, hogy a közlekedési bűncselekmény elkövetőjét időlegesen vagy végleg megfosztja annak a törvényes lehetőségétől, hogy járművezetőként részt vegyen a közlekedésben. Az egyéni és az általános megelőzésnek tehát olyan eszköze, amely megfelelő érvényesülési keretben nemcsak az újabb közlekedési bűncselekmény, de bármilyen, a közlekedésre veszélyt jelentő járművezetői magatartás meggátolására is alkalmas. A büntetés kiszabásának a Btk. 80. §-ában felsorolt elvei a járművezetéstől eltiltás alkalmazásánál helyesen úgy érvényesülnek, ha a büntetésnek a közlekedés biztonsága védelmében kifejeződő sajátos célját akként szolgálják, hogy az az elkövetőkre nézve a büntetés célján túlmenő joghátrányt ne okozzon. A járművezetéstől eltiltás alkalmazását a törvény nem teszi kötelezővé, a bíróság értékelési körébe utalja az alkalmazás szükségességének az eldöntését. Ezen értékelő tevékenységnél – a taxatív felsorolás igénye nélkül – az alábbi szempontokat helyes figyelembe venni: a) Indokolt a járművezetéstől eltiltás, ha az elbírált közlekedési bűncselekmény elkövetési körülményeiből vagy az elkövető személyiségéből arra kell következtetni, hogy a közúti forgalomban való részvétele a közlekedés biztonságát, mások életét vagy testi épségét potenciálisan veszélyezteti. Az ilyen következtetésre alapul szolgáló elkövetési körülmények: a szándékos veszélyeztetés, az alapvető vagy nagyobb mérvű veszély elhárítását szolgáló közlekedési szabályok (elsőbbség megadása, előzés, kanyarodás stb.) semmibevételét jelző agresszív vezetés, vagy e szabályoknak tudatos és módjánál fogva durva megszegése. Az elkövető személyének káros vonásaira, az eltiltásra okul szolgáló morális fogyatékosságára kell általában következtetni, ha az elkövető egész életvitelét a fegyelmezetlenség, a megbízhatatlanság, felelőtlenség, erőszakosság vagy önzés jellemzi. E körben hangsúlyt kap a korábbi büntetettség, különösen a közlekedési bűncselekmények elkövetése miatti elítélések, közlekedési szabálysértés miatti többszöri felelősségre vonás, a korábbi szabályszegések természete, a cserbenhagyásban vagy a segítségnyújtás elmulasztásában jelentkező súlyos etikai fogyatékosság. A gondatlan jellegű közlekedési bűncselekmények [Btk. 233. § (3) bekezdése, 235. §] eseteiben a büntetés alkalmazását indokolhatja a járművezetés szabályainak tudatos megszegése, az elkövető vezetési tapasztalatlansága, járatlansága, vezetési képességének olyan hiánya, amely őt a biztonságos járművezetésben jelentősen korlátozza. b) Nem indokolt viszont a járművezetéstől eltiltás, ha a gondatlan jellegű vagy csekélyebb tárgyi súlyú bűncselekmény elkövetőjének előélete, közlekedési viselkedése egyébként kedvező. Általában nem indokolt az eltiltás alkalmazása akkor sem, ha a közlekedési bűncselekmény csak a KRESZ 3. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti előírások megszegésével valósul meg, és ha ez vagy az egyéb szabályszegés pillanatnyi figyelmetlenség, a közlekedési helyzet nem elég alapos értékelése folytán vagy olyan közlekedési helyzetben jön létre, amikor a veszélyhelyzet kialakulása kevéssé valószínű (gyér forgalom, lakott területen kívül, éjjel stb.). Hasonló megítélés indokolt, amikor a baleset előidézésében az elkövetőn kívül eső jelentős közreható tényezők is szerepeltek (a sértett vagy mások szabálytalan, figyelmetlen mozgása, félreérthető közúti jelzés, váratlan közlekedési nehézség, úttest-hiba, hirtelen vihar, eső stb.). Az elkövetett közlekedési bűncselekmény súlyosabb eredménye nem meghatározó tényező a járművezetéstől eltiltás szükségességének az eldöntésénél, az eredmény az elkövető bűnösségének mértékétől függetlenül nem értékelhető. I/B. Az ittas vagy bódult állapotban történő járművezetés súlyos következményeinél fogva a közlekedési bűncselekmények egyik legveszélyesebb formája, ezért az ilyen cselekmények elkövetőivel szemben a járművezetéstől eltiltás alkalmazása főszabályként kötelező annak mellőzésére csak különös méltánylást érdemlő esetben kerülhet sor [Btk. 55. § (2) bekezdés]. Mellőzhető az eltiltás az olyan élethelyzetek megállapítása esetén, amikor váratlan és méltányolható ok készteti az alkoholt fogyasztó személyt arra, hogy a törvényi tilalom ellenére járművet vezessen. (Pl. sürgős orvosi segítség kérése vagy nyújtása, egyéb szolgálati, esetleg családi kötelezettség teljesítésének kényszere.) II. A Btk. 56. §-ának (1) bekezdése szerint a járművezetéstől eltiltás végleges hatályú vagy határozott ideig tart. Végleges hatállyal az tiltható el, aki a járművezetésre alkalmatlan. Alkalmatlan az a közlekedési bűncselekményt elkövető, aki a jármű biztonságos vezetésére életkoránál, betegségénél vagy személyisége valamely tartós korlátozottságánál fogva képtelen. Alkalmatlannak tekinthető az az elkövető is, akinél súlyos fokú és állandósult jellemhiba, kifogásolható életvezetési stílus észlelhető (idült alkoholizmus, korábbi ittas járművezetés miatti többszörös elítélés stb.). A határozott tartamú eltiltás szükségessége esetén a törvényben meghatározott 1 hónap-10 éves keretben nyílik lehetőség annak vizsgálatára, hogy az adott bűncselekmény és annak elkövetője milyen mértékben veszélyes a közlekedés biztonságára, s ehhez képest az ő nevelése és másoknak a hasonló magatartástól való visszatartása érdekében milyen tartamú eltiltás látszik célravezetőnek. E körben is elsősorban a bűncselekmény szándékos vagy gondatlan jellege, a gondatlan cselekményeknél a szabályszegés tudatos elkövetése, illetve az eredményhez való pszichikus viszony és az elkövető általános közlekedési magatartása lesz az irányadó. Hosszabb időtartamú eltiltás szükséges annál az elkövetőnél, aki ittasan súlyos eredményű balesetet okoz, különösen ha egyébként is italozó természetű; aki a mások életét, testi épségét bármi okból, de szándékosan veszélyezteti; ha a tudatos közlekedési szabályszegés kirívóan durva módon valósul meg; ha a korábban közlekedési bűncselekmény miatt elítélt azonos vagy hasonló vonásokat mutató újabb bűncselekményt követ el; ha korábban már alkalmaztak vele szemben járművezetéstől

- 322 -

eltiltást; ha az eltiltás tartama alatt vezet járművet; ha az elkövető személyiségében különösen felelőtlen, pl. a közlekedési bűncselekményhez segítségnyújtás elmulasztása vagy cserbenhagyás is társul. Amennyiben a járművezetéstől eltiltás alkalmazásának az elkövetőre nézve egzisztenciális jellegű kihatása is van, annak alapvetően az eltiltás mértékének vagy körének a megállapításánál lehet jelentőséget tulajdonítani és csak kivételesen az eltiltás szükségességének az eldöntésénél. Ebben a körben a társadalmi érdekek feltárása és értékelése elengedhetetlenül szükséges. III. A büntetés további differenciálására ad módot a Btk. 55. §-a (3) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint a járművezetéstől eltiltás meghatározott fajtájú járműre is vonatkozhat. E rendelkezés alapvető célja, hogy ne tiltassék el mindennemű jármű vezetésétől az, aki csak bizonyos jármű vezetésével kapcsolatban jelent veszélyt a közlekedés biztonságára. Ehhez képest a bíróság az eltiltás érvényesülési körét korlátozhatja a közlekedés egyes ágazataira – vasúti, légi közúti, vízi járművekre – és ezeken belül az egyes járműkategóriákra és járműfajtákra. E törvényhely alkalmazása szempontjából két alapvető tényezőt kell figyelembe venni: 1. Az elkövetett bűncselekmény jellegét, tárgyi súlyát és az elkövető személyiségének feltárt jellemzőit együttesen értékelve először azt kell eldönteni, hogy az elkövető valóban csak meghatározott jármű vezetésével kapcsolatosan szegi-e meg a közlekedési előírásokat, és van-e alap annak megállapítására, hogy az esetleges egyéb jármű vezetése közben szabályosan közlekedik. A rendszeresen italozó vagy sorozatos, súlyos szabályszegő magatartást tanúsító elkövetőnél nyilvánvalóan irreális annak feltételezése, hogy csupán bizonyos járművek vezetése esetén jelent potenciális veszélyt a közlekedésre. Viszont indokolt lehet a járművezetéstől eltiltás hatókörének korlátozása azoknál a hivatásos gépkocsivezetőknél, akik szolgálatukat kifogástalanul látják el, és pihenőidejükben saját – más kategóriába tartozó – járművükkel követnek el közlekedési bűncselekményt. A gyakorlati tapasztalatok szerint ugyanis az esetek igen nagy számában a hivatásos járművezetőket munkájuk közben nemcsak a KRESZ előírásai, de a rájuk bízott feladat hibátlan ellátásának igénye, a munkahelyi kötöttségek betartása, a hivatásukból folyó felelősség is a közlekedési szabályok maradéktalan betartására készteti. Saját járműveik vezetése közben azonban e késztetések hiányoznak, és könnyebben válnak szabályszegővé. Helyes tehát a bírósági gyakorlatban egyre inkább érvényesülő azon szemlélet, amely a hivatásos gépkocsivezetők esetében különbséget tesz az eltiltás hatóköre tekintetében attól függően is, hogy a bűncselekmény milyen jármű vezetése közben valósult meg. Szükséges lehet a kategorizálás akkor is, ha a gépjárművel közlekedési bűncselekményt elkövető pl. mezőgazdasági foglalkozását lassú jármű vagy állati erővel vont jármű használatával képes ellátni. Ugyanígy indokoltnak kell tekinteni az eltiltás korlátozását olyan járművek vezetőivel kapcsolatban is, akik az egyes közlekedési ágazatokhoz, járműkategóriákhoz, illetve járműfajtákhoz tartozó jármű vezetésére vonatkozó speciális szabályokat megszegve követnek el bűncselekményt. Mindenkor indokolt az eltiltás körének vizsgálata a segédmotoros kerékpárral elkövetett bűncselekmény esetén. Ilyenkor azt kell meggondolni, hogy a tömegénél, sebességénél fogva viszonylag kisebb veszélyű gépi meghajtású járművel okozott bűncselekmény miatt – a vezetői jogosítvány terjedelmétől függetlenül – elégséges-e csupán a segédmotoros kerékpár vezetésétől való eltiltás. Amennyiben a bíróság e kérdést igenlően dönti el, úgy az eltiltást kizárólag erre a fajtájú járműre is korlátozhatja. 2. További általánosítható alapelv, hogy az eltiltott személy olyan járművet ne vezessen, amelyikkel a tilalmazott magatartást tanúsította és a bűncselekményt elkövette. Ellenkező esetben ugyanis a büntetés formális, az elítéltre tényleges hátrányt nem jelent, és ekként a büntetés céljának elérésére sem alkalmas. Aki tehergépkocsival vagy autóbusszal követ el olyan bűncselekményt, amely a büntetés kiszabását indokolja, azt úgy kell eltiltani, hogy e járműveket ne vezethesse, és méltányossági szempontból sem korlátozható az eltiltás más járműkategóriára. Aki segédmotoros kerékpárral súlyosabb megítélésű bűncselekményt követ el, azt – függetlenül attól, hogy a jogosítványa milyen járműkategóriára szól – „a járművezetéstől” vagy „a közúti járművezetéstől” kell eltiltani. Segédmotoros kerékpárt ugyanis bármely járműkategóriára érvényes vezetői engedéllyel vagy segédmotoros kerékpárra szóló vezetői igazolvánnyal szabad vezetni. Ugyanez a helyzet a lassú járművek vagy állati erővel vont járművek vezetésétől való eltiltás esetén is. 39. BK vélemény A hasonló jellegű bűncselekmények az üzletszerűség megállapításánál A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 459. § (1) bekezdés 28. pontja szerint üzletszerűen követi el a bűncselekményt, aki ugyanolyan vagy hasonló jellegű bűncselekmények elkövetése révén rendszeres haszonszerzésre törekszik. A törvény értelmező rendelkezése hiányában, az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében, iránymutatás szükséges abban a kérdésben, hogy az üzletszerűség megállapítása szempontjából melyek a hasonló jellegű bűncselekmények. I. Az üzletszerű elkövetés a zugírászatnál [Btk. 286. §] az alaptényállás eleme, más bűncselekményeknél pedig minősítő körülmény. A zugírászat esetében az üzletszerűség a büntetőjogi felelősségre vonás feltétele, egyébként pedig e bűncselekmény csak olyan hasonló jellegű bűncselekmények vonatkozásában vehető figyelembe, amelyeknél az üzletszerűség minősítő körülmény.

- 323 -

Azokban az esetekben, amikor az üzletszerű elkövetés minősítő körülmény, valamint amikor a szabálysértési értékre elkövetett lopást [Btk. 370. § (2) bek. b) pont bc) alpont], sikkasztást [372. § (2) bek. b) pont bc) alpont], csalást [373. § (2) bek. b) pont bc) alpont] és orgazdaságot [379. § (2) bek. b) pont] az üzletszerű elkövetés teszi bűncselekménnyé, fokozott gonddal kell vizsgálni, hogy a bűncselekmények jelleghasonlósága fennáll-e. A rendszeres haszonszerzésre törekvés megállapítása szempontjából a hasonló jellegű bűncselekményeket egymással összefüggésben kell értékelni, függetlenül attól, hogy az együttesen elbírált valamennyi bűncselekménynek minősített esete-e az üzletszerű elkövetés. Az együttesen elbírálásra kerülő bűncselekmények jelleghasonlóságának megállapítása szempontjából a rendszeres haszonszerzésre törekvés mellett figyelembe veendő a törvényi tényállások hasonlósága, mely rendszerint a jogvédte érdekek, az elkövetési magatartás és az elkövetési mód összevetése alapján állapítható meg. Ennél eligazító lehet a különböző bűncselekményeknek a Btk. Különös Részében való rendszertani elhelyezése, így az azonos fejezetben szabályozás, de a jelleghasonlóság megállapítása nem korlátozható kizárólag erre, mivel a törvény az azonos érdekeket eltérő módon és különböző célokból részesíti büntetőjogi védelemben. II. A Kúria az előbbiekben előrebocsátott általános elvek alapján az üzletszerű elkövetés megállapítása szempontjából a következő bűncselekményeket tekinti hasonló jellegűeknek: A) – – – – – – – – – –

a pénzhamisítást (Btk. 389. §), a pénzhamisítás elősegítését (Btk. 390. §), a bélyeghamisítást (Btk. 391. §), a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisítása (Btk. 392. §) a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélést (Btk. 393. §), készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisításának elősegítését (Btk. 394. §), a társadalombiztosítási, szociális vagy más jóléti juttatással visszaélés (Btk. 395. §) a költségvetési csalást (Btk. 396. §), a jövedékkel visszaélés elősegítését (Btk. 398. §), a pénzmosást (Btk. 399. §).

Ezek a bűncselekmények a pénzügyi érdekeket sértő magatartásokat foglalják magukban, amelyeknél az elkövetési magatartások egymáshoz közelállók, a cselekmény eszköze és célja pedig gyakran azonos. B) – – – – – – – – – – – – – – – –

a rablást (Btk. 365. §), a kifosztást (Btk. 366. §), a zsarolást (Btk. 367. § ), a lopást (Btk. 370. §), a sikkasztást (Btk. 372. §), a csalást (Btk. 373. §), a gazdasági csalást (Btk. 374. §), az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalást (Btk. 375. §), az orgazdaságot (Btk. 379. §), az uzsora-bűncselekményt (Btk. 381. §), a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését (Btk. 385. §), a védelmet biztosító műszaki intézkedés kijátszását (Btk. 386. §), az iparjogvédelmi jogok megsértését (Btk. 388. §), a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélést (Btk. 393. §), a rossz minőségű termék forgalomba hozatalát (Btk. 415. §), a megfelelőség hamis tanúsítását (Btk. 416. §).

Ezeknek a bűncselekményeknek a hasonló jellege abban áll, hogy a vagyoni viszonyokat haszonszerzési célból támadják. C) – – – – –

a szexuális visszaélést (Btk. 198. §), a kerítést (Btk. 200. §), a prostitúció elősegítését (Btk. 201. §) a kitartottságot (Btk. 202. §), a gyermekprostitúció kihasználását (Btk. 203. §),

- 324 -

– a gyermekpornográfiát (Btk. 204. §) – az emberkereskedelmet (Btk. 192. §). E bűncselekmények hasonlóságának megállapítását a prostitúcióhoz való szoros kötődésük – mint jellemző körülmény – indokolja. D) – a vesztegetést (Btk. 290. §), – a vesztegetés elfogadását (Btk. 291. §), – a hivatali vesztegetést (Btk. 293. §), – a hivatali vesztegetés elfogadását (Btk. 294. §), – a vesztegetést bírósági vagy hatósági eljárásban (Btk. 295. §), – a vesztegetés elfogadását bírósági vagy hatósági eljárásban (Btk. 296. §), – a befolyás vásárlását (Btk. 298.) – a befolyással üzérkedést (Btk. 299. §, 300. §). E bűncselekmények hasonlóságának a megállapítását az teszi indokolttá, hogy mindegyik a közélet tisztaságát sérti, illetőleg veszélyezteti. III. Az előbbieken túlmenően is vannak olyan bűncselekmények, amelyek hasonló jellegük miatt az együttes elbírálás során megalapozhatják az üzletszerű elkövetés megállapítását. Ezekről kimerítő felsorolás nem adható, hanem mindenkor az elkövetés konkrét körülményei alapján kell eldönteni, hogy az előzőekben kifejtett feltételek fennállnak-e. A bűncselekmények hasonló jellegének megállapítására sor kerülhet például a következő esetekben: – magzatelhajtás (Btk. 163. §) és kuruzslás (Btk. 187. §) és emberi test tiltott felhasználása (Btk. 175. §), – emberi test tiltott felhasználása (Btk. 175. §) és emberkereskedelem (Btk. 192. §), – zugírászat (Btk. 286. §) és befolyással üzérkedés (Btk. 299. §, 300. §), – befolyással üzérkedés (Btk. 299. §, 300. §) és csalás (Btk. 373. §), – csődbűncselekmény (Btk. 404. §) és csalás (Btk. 373. §), – csalás (Btk. 373. §), gazdasági csalás (Btk. 374. §), információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás (Btk. 375. §), társadalombiztosítási, szociális vagy más jóléti juttatással visszaélés (Btk. 395. §), költségvetési csalás (Btk. 396. §) egymás mellett, – robbanóanyaggal vagy robbantószerrel visszaélés (Btk. 324. §) és lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélés (Btk. 325. §) és nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel visszaélés (Btk. 326. §), és haditechnikai termékkel vagy szolgáltatással visszaélés (329. §) egymás mellett. IV. A bíróságnak az együttesen elbírált bűncselekmények viszonylatában az I., a II. és a III. részben megjelölt körön kívül is lehetősége van a hasonló jelleg megállapítására; viszont – indokolt esetekben – a jelleghasonlóság hiánya folytán a III. részben felsorolt bűncselekményeket illetően is mellőzheti az üzletszerű elkövetés megállapítását. 40. BK vélemény a lopás súlyosabban minősülő eseteinek értelmezéséről A kisebb értékre, a nagyobb értékre, a jelentős értékre vagy a különösen nagy értékre elkövetett lopás akkor minősül a 2012. évi C. törvény 370. §-a (2) bekezdés ba)–be) és (3) bekezdés c) pontjára tekintettel súlyosabban, ha annak legalább a szabálysértési értékhatárt meghaladó része az e rendelkezésekben meghatározott módon valósul meg. 1. A 2012. évi C. törvény (továbbiakban Btk.) 370. §-ának rendelkezései – (3) bekezdés b) pont, (4) bekezdés b) pont, (5) bekezdés b) pont, (6) bekezdés b) pont – szerint a kisebb értékre, a nagyobb értékre, a jelentős értékre és a különösen nagy értékre elkövetett lopás súlyosabban minősül, ha bűnszövetségben, üzletszerűen, dolog elleni erőszakkal – ide értve azt is, ha a dolog eltulajdonításának megakadályozására szolgáló eszközt állagsérelem okozása nélkül eltávolítják, vagy a dolog eltulajdonításának megakadályozására alkalmatlanná teszik –, zsebtolvajlás útján, egy vagy több közokirat, magánokirat, vagy készpénz-helyettesítő fizetési eszköz egyidejű elvételével követik el. A 370. § (3) bekezdés c) pontjára, (4) bekezdés b) pont II. fordulatára, az (5) bekezdés b) pont II. fordulatára és a (6) bekezdés b) pont II. fordulatára figyelemmel a lopás súlyosabban minősül akkor is, ha kisebb értékre, nagyobb értékre, jelentős értékre és különösen nagy értékre közveszély színhelyén követik el. Adott esetben azonban ezek a minősítő körülmények (lopásnál leggyakrabban a dolog elleni erőszak) nem az egész bűncselekményre, hanem annak csupán egy vagy több – a természetes vagy a folytatólagos egység keretébe tartozó – részcselekményére nézve állapíthatók meg. Felmerült a kérdés, hogy a részcselekmény súlyosabb jogi értékelésének milyen jelentőséget kell tulajdonítani az egész bűncselekmény minősítése szempontjából.

- 325 -

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, ha a természetes vagy a folytatólagos egység keretébe tartozó valamely részcselekményt jogilag súlyosabban kell értékelni, ez általában az egész bűncselekmény minősítésére kihat. Ennek az az indoka, hogy a bűncselekményi egységnek szükségszerűen magán kell viselnie alkotóelemeinek ismérveit. Ennél fogva a fenti esetben a lopási cselekményt általában ugyanúgy kell minősíteni, mintha a minősítő körülmény a teljes elkövetési értéke tekintetében megállapítható lenne. Így pl. a Btk. 370. § (3) bekezdés ba) pontja szerint minősül a kisebb értékre elkövetett lopás, ha csak az egyik részcselekményét követték el dolog elleni erőszakkal. Ennek azonban – a továbbiakban kifejtetteknek megfelelően – az az előfeltétele, hogy a súlyosabban minősülő részcselekmény a szabálysértési értékhatárt meghaladó értékre valósuljon meg. 2. A Btk. 370. §-ának (2) bekezdés ba)–be) pontjaiban, valamint a (3) bekezdés c) pontjának I. fordulatában felsorolt körülményeknek a minősítés szempontjából csak akkor van jelentőségük, ha a teljes elkövetési érték a szabálysértés értékhatárt nem haladja meg. Ilyenkor azt eredményezik, hogy a cselekmény szabálysértés helyett Btk. 370. §-ának (2) bekezdése szerint vétségnek minősült fel, illetve a (3) bekezdés c) pontja alapján bűntettnek minősül, ha a lopást szabálysértési vagy kisebb értékre közveszély színhelyén követik el. Ha viszont a szabálysértési értékre elkövetett cselekmény a természetes vagy folytatólagos egység keretén belül a bűncselekmény részcselekményévé válik, az említett körülmények elvesztik jelentőségüket és egyáltalán nem befolyásolják a bűncselekmény minősítését, amely az elkövetési értékhez igazodik. Ez teljesen egyértelmű a Btk. 370. § (2) bekezdés bf)–bi) pontjaiban felsorolt körülményeket illetően, amelyekre ugyanezen szakasz következő bekezdései nem utalnak vissza. Minthogy azonban a (2) bekezdésben és a (3) bekezdés c) pontjában felsorolt körülmények egyenértékűek, a minősítés szempontjából játszott szerepüket tekintve sem lehet közöttük különbséget tenni. A kifejtetteket támasztja alá a Btk. 370. §-ának (3) bekezdésének szövegezése. A b) pont szerint ugyanis a kisebb értékre elkövetett lopás akkor minősül súlyosabban, ha a (2) bekezdés ba)–be) pontjában, illetve a (3) bekezdés c) pontjának II. fordulatában meghatározott módon viszik véghez. Ebből is következik, hogy ha valamely részcselekményt (vagy több részcselekményt összegezve) szabálysértési értékre visznek véghez ily módon, a bűncselekmény a Btk. 370. § (2) bekezdése, illetve a (3) bekezdés c) pont I. fordulata szerint minősül. Ilyenkor a büntetés kiszabása során súlyosító körülményként értékelhető, hogy az elkövető valamely részcselekményt egyébként súlyosabb minősítést eredményező módon vitte véghez. Az elsősorban a lopás elbírálásánál gyakorlati jelentőségű iránymutatás megfelelően irányadó a sikkasztásra, a csalásra és az orgazdaságra vonatkozó, hasonló rendelkezések alkalmazása során. 41. BK vélemény A szándékos veszélyeztetési bűncselekményekről I. A szándékos veszélyeztetési bűncselekmények – így a 2012. évi C. törvény 234. §-a szerinti közúti veszélyeztetés – esetében az elkövetőnek a veszélyhelyzet előidézésén túlmenően – a minősített alakzatokba foglalt – bármely káros eredményre kizárólag csak a gondatlansága terjedhet ki. II. A szándékos veszélyeztetési bűncselekményekkel halmazatban a segítségnyújtás elmulasztása akkor állapítható meg, ha az elkövető által szándékolt veszélyhelyzeten túl a sérülés, mint eredmény is létrejön (2012. évi C. törvény 166. §). I. A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) XXII. Fejezetében foglalt közlekedési bűncselekmények közül a törvényhozó – a Btk. 232. §-ában megfogalmazott közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény; – a Btk. 233. §-ában meghatározott vasúti, légi vagy vízi közlekedés veszélyeztetése: – végül a Btk. 234. §-a szerinti közúti veszélyeztetés bűntette minősített eseteit – lényegében – azonos büntetési tételek alá vonta, függetlenül attól, hogy az elkövető szándéka más-más veszélyformára (konkrét, elvont, közvetlen) terjedt ki. Ugyanakkor a Btk. 165. §-ának (3) bekezdésében foglalt foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetés speciálisan megfogalmazott alapesetének és minősített eseteinek büntetési tételei a fentiekben tárgyalt közlekedési bűncselekményekkel azonosak. A foglalkozási szabályok megszegésével vagy más módon megvalósított szándékos veszélyeztetési bűncselekmények közös jellemzője: – egyfelől a szabályszegés szándékos volta; – másrészt az, hogy a további, akár egyenes, akár eshetőleges szándék csupán az eredményként megfogalmazott veszélyhelyzetet foghatja át (limitált veszélyeztetési szándék), ám az ezen túlmenően jelentkező, a veszélyhelyzettel okozati összefüggésben levő bármilyen káros eredmény tekintetében már csupán gondatlanság állapítható meg, akár annak tudatos, akár hanyag formájában. A Btk. rendszerében tehát a 234. §-ban foglalt közúti veszélyeztetés bűntette sem képez kivételt, annál kevésbé, mivel maga a törvény szövege semmiféle utalást nem tartalmaz arra vonatkozóan, miszerint a közúton megvalósított szándékos veszélyeztetés esetében a veszélyhelyzeten túli további káros eredményekre (súlyos testi sértés, annak minősített esetei, illetve tömegbaleset) az elkövető szándéka is kiterjedhetne.

- 326 -

Amennyiben tehát az elkövetőnek a veszélyhelyzet okozásán túlmenő káros eredményre is kiterjed a szándéka, úgy a ténylegesen létrejött eredményhez képest kell a cselekményét minősíteni, mert ilyen esetben már nem „veszélyeztető”, hanem materiális, „sértő” bűncselekmény valósul meg. Ezekben az esetekben az elkövetés motívumára, valamint a megvalósítás módjára, eszközére is figyelemmel – általában – a testi sértés minősített eseteinek megállapítása foghat helyt (aljas indok, különös kegyetlenség). II. A Btk. 166. §-a (1) bekezdésének rendelkezése értelmében segítséget annak a személynek kell nyújtani, aki megsérült, vagy élete, illetve testi épsége közvetlen veszélyben van. A korábban kifejtettek szerint a szándékos veszélyeztetési cselekmények elkövetőjének szándéka kizárólag az általa kívánt vagy felismert és elfogadott veszélyhelyzet okozására terjed ki. Nyilvánvaló, hogy amennyiben az ilyen cselekménnyel érintett személy a szándékos tevékenység következtében – sérülést nem szenvedve – kerül veszélyhelyzetbe, és e helyzetét előidéző a részére nem nyújt segítséget, az elkövető büntetőjogi felelőssége a segítségnyújtás elmulasztása miatt – az eredeti szándékra figyelemmel – nem állapítható meg. Természetesen más a helyzet, ha a szándékolt veszélyhelyzetből következően a sértett bármilyen sérülést szenved, vagy az elkövetői tevékenységgel összefüggően újabb további veszélyhelyzetbe kerül. Mivel az ilyen eredményre vonatkozóan az elkövetőt csupán gondatlanság terhelheti, ezért a Btk. 166. §-ának alapját képező humanitárius gyökerű, erkölcsi kötelesség teljesítése megköveteli a segítségnyújtást, és annak elmulasztása, a veszélyeztetési cselekménnyel bűnhalmazatban megállapítható. Ilyen esetben – az eddigi bírói gyakorlatnak megfelelően – a segítségnyújtás elmulasztása a Btk. 166. §-a (3) bekezdésének első tétele szerint minősül. Ez nem jelent kétszeres értékelést, mivel a közvetlen veszélyhelyzetre, illetve a segítségnyújtás elmulasztására vonatkozó szándék egyértelműen különbözik egymástól. 42. BK vélemény A lopás, a rongálás és a magánlaksértés bűncselekményét érintő egyes minősítési és halmazati kérdésekről A dolog elleni erőszakkal, továbbá a helyiségbe vagy az ehhez tartozó bekerített helyre megtévesztéssel vagy a jogosult (használó) tudta és beleegyezése nélkül bemenve, valamint a hamis vagy lopott kulcs használatával vagy erdőben jogellenes fakivágással elkövetett lopás esetében I. a keletkezett kár összege a lopás érték szerinti minősítése szempontjából nem vehető figyelembe; II. a rongálás vagy a magánlaksértés a törvényi egység folytán a lopással bűnhalmazatban csak akkor állapítható meg, ha a rongálásnak, illetve a magánlaksértésnek valamennyi tárgyi és alanyi ismérve a lopástól elkülönülten megvalósult; a) a tárgyi és alanyi ismérvek elkülönülésének hiányában is meg kell állapítani a lopás és a rongálás bűncselekményeinek bűnhalmazatát, ha a rongálásnak az 2012 évi C. törvény Különös Részében előírt büntetési tétele az adott esetben a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás büntetési tételénél súlyosabb; b) míg a magánlaksértésnek az 2012. évi C. törvény 221. § (4) bekezdése szerinti bűntetti alakzata kerül bűnhalmazatba a lopás vétségével. A bűnhalmazati minősítés említett eseteiben a lopás nem értékelhető dolog elleni erőszakkal elkövetettnek. I. A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban Btk.) 370. § (2) bekezdésének bc), bf), bg), bi) pontjai a dolog elleni erőszakkal, valamint a helyiségbe vagy ehhez tartozó bekerített helyre megtévesztéssel vagy a jogosult (használó) tudta és beleegyezése nélkül bemenve, továbbá a hamis vagy lopott kulcs használatával (vagy erdőben jogellenes fakivágással) szabálysértési értékre elkövetett lopást vétségként rendelik büntetni. Ugyanennek a törvényszakasznak a további rendelkezései – a (3) bek. b) pont bb) pontja a (4) bekezdés b) pont, az (5) bekezdés b) pontja, és a (6) bekezdés b) pontja – értelmében pedig, dolog elleni erőszakkal elkövetés esetén az érték szerinti minősítésre irányadó büntetési tételnél egy fokkal súlyosabb kerül alkalmazásra. A törvény tehát a lopásnak a fenti elkövetési módjait, noha azok az esetek jelentős hányadában a rongálás vagy a magánlaksértés törvényi tényállását is megvalósítják, a lopás minősítő körülményeiként szabályozza. Ezzel kifejezésre juttatja azt, hogy ilyenkor a rongálás, illetőleg a magánlaksértés önállóan nem jön létre, hanem az a lopás minősítő körülménye lesz. A törvény ugyanis az így minősülő lopás büntetési tételeinek meghatározásánál az említett cselekmények együttes megvalósulását figyelembe vette. Ez a jogértelmezés a vizsgált cselekmények tárgyi és alanyi összefüggéseinek az elemzéséből következik. Tárgyi oldalon a cselekmények időbeli és térbeli egybeesése, az eszköz-cél kapcsolata hoz létre jellegzetesen szoros belső kapcsolatot. De a lopás meghatározó jelentőségére utal az alanyi oldalon fennálló összefüggés is. Az elkövető egységes elhatározás eredményeként valósítja meg az egész magatartást, annak indítéka azonban kizárólag az idegen dolog eltulajdonítása. A rongálás, illetőleg a magánlaksértés képét mutató cselekményre kizárólag azért került sor, mert az adott körülmények között az idegen dolog elvétele csak így lehetséges. Mindezekből következik, hogy a Btk. 370. §-ának fenti rendelkezései szerint minősülő lopás törvényi egység. A dolog elleni erőszakkal, a helyiségbe vagy az ehhez tartozó bekerített helyre megtévesztéssel vagy a jogosult (használó) tudta és beleegyezése

- 327 -

nélkül bemenve, valamint a hamis vagy lopott kulcs használatával (vagy erdőben jogellenes fakivágással) elkövetett lopás esetében tehát a rongálás vagy a magánlaksértés a lopással bűnhalmazatban általában nem állapítható meg. Az iménti jogértelmezés alapján az is kézenfekvő, hogy a törvényi egység csak akkor jön létre, ha a lopás és az egyébként a rongálás vagy a magánlaksértés tényállását megvalósító magatartások között az összefüggés a vázoltaknak felel meg. Amennyiben a lopási szándék a dolog elleni erőszak, illetőleg a jogtalan bemenetel után keletkezik, a magatartások önálló jogi értékelése és a bűnhalmazat megállapítása szükséges. A lopás ilyen esetekben nem minősíthető a 2012. évi C. törvény 370. § (2) bek. bc), bf), bg), bi) pontjai szerint. II. Miként az eddigiekből is kiderül, a tárgyalt jogértelmezési kérdések szempontjából kiindulási alapként az olyan esetek szolgálnak, amelyekben a korábban vázolt alanyi és tárgyi tényezők nem különülnek el egymástól. A dolog elleni erőszak esetén tehát a rongálási kár éppen azáltal jön létre, hogy az elkövető a lopást dolog elleni erőszakkal valósítja meg. Főszabályként ilyenkor nem létesül bűnhalmazat a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás és a rongálás között. Kivételesen azonban mégis előfordulhat, hogy megdől az az általános rendezési elv, amely ezt a megoldást diktálja: nevezetesen hogy a törvény a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás büntetési tételének megállapításánál a rongálást már figyelembe vette. Ez pedig akkor következik be, amikor a rongálás törvényi büntetési tétele a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás büntetési tételénél súlyosabb. Ezt a súlyosabb büntetési tételt a törvényalkotó nyilvánvalóan nem vehette figyelembe a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás keretei között létrehozott törvényi egység – ennél enyhébb – büntetésében. Ilyenkor a törvényi egység felbomlik, a lopási és a rongálási cselekményt önállóan kell minősíteni, a szoros alanyi és tárgyi összefüggés ellenére is. A Btk. 370. §-ának, valamint a 371. §-ának büntetési tételeit egybevetve, tételesen felsorolhatók azok az esetek, amelyek a bűnhalmazati értékelést igénylik. Bűnhalmazat megállapításának van helye, ha: a) A szabálysértési értékre, dolog elleni erőszakkal elkövetett lopáshoz kapcsolódó rongálás ötszázezer Ft-ot meghaladó kárt okoz, illetőleg a kár a kulturális javak körébe tartozó tárgyban, régészeti lelőhelyben vagy műemlékben keletkezik. – Lopás: két évig terjedő szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés Btk. 370. § (2) bek. bc) pont. – Rongálás: három évig terjedő vagy ennél súlyosabb szabadságvesztés [Btk. 371. § (3) bek., (4) bek. b) pont, (5)–(6) bek.]. b) A kisebb értékre dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás ötmillió Ft-ot meghaladó károkozással jár, illetőleg az elkövető a kulturális javak körébe tartozó tárgyat, régészeti lelőhelyet vagy műemléket rongál meg. – Lopás: három évig terjedő szabadságvesztés [Btk. 370. § (3) bek. b pont, ba) pont]. – Rongálás: egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés [Btk. 371. § (4) bek.] vagy ennél súlyosabb [Btk. 371. § (5)–(6) bek.]. c) A nagyobb értékre, dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás mellett a rongálás különösen nagy kárt okoz. – Lopás: egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés [Btk. 370. § (4) bek. b) pont]. – Rongálás: két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés [Btk. 371. § (5) bek.]. d) A jelentős értékre dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás mellett a rongálás különösen jelentős kárt okoz. – Lopás: két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés [Btk. 370. § (5) bek. b) pont]. – Rongálás: öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés [Btk. 371 § (6) bek.]. Kiolvasható ebből, hogy olyan esetekben létesül bűnhalmazat, amikor a rongálás két érték- (kár-) fokozattal van a lopás felett (mivel a közöttük levő középső fokozatot a dolog elleni erőszak foglalja el). Ennek folytán a különösen nagy értékre, dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás bűntette esetén a rongálás halmazati megállapítása már nem jöhet szóba. A helyiségbe vagy az ehhez tartozó bekerített helyre megtévesztéssel vagy a jogosult (használó) tudta és beleegyezése nélkül bemenve, valamint a hamis vagy lopott kulcs használatával (vagy erdőben jogellenes fakivágással) elkövetés a lopást csak a szabálysértési érték esetén minősíti. Ennek következtében a magánlaksértés körében a bűnhalmazatnak egyetlen esete van: a 221. §-ának (4) bekezdése szerint minősülő magánlaksértés bűntette súlyosabban büntetendő, mint a lopás vétsége. A kétszeres értékelés tilalma mind a rongálás, mind a magánlaksértés körében érvényesül. Bűnhalmazat esetén a lopás ilyenkor sem minősíthető a Btk. 370. § (2) bekezdésének bc), bf), bg), bi) pontjai szerint (miután a törvényi egység felbomlott). A lopás egyéb – tényszerűen megvalósuló – minősített esetei azonban megállapíthatók. Ezek az egyéb minősítő körülmények nem érintik a korábban az a)–c) pontokban adott súlybeli arányokat, mivel dolog elleni erőszakkal egyenlő értékűek. 43. BK vélemény A vagyoni jogokat sértő bűncselekmények folytatólagosságáról I. A vagyoni jogokat sértő bűncselekmények – az egyéb alanyi és tárgyi feltételek fennállása esetén – általában akkor tartoznak a folytatólagosság törvényi egységébe, ha az elkövető a több cselekményt ugyanannak a természetes személynek a sérelmére vagy az önálló jogképességgel rendelkező azonos jogi személynek az ugyanazon vagy különböző gazdasági egységei sérelmére valósítja meg.

- 328 -

II. Az azonos vagy különböző sértettet érintő vagyoni jogokat sértő vagy veszélyeztető bűncselekmények esetében az elkövető tudatától független tárgyi tényezőknek van meghatározó jelentősége annak eldöntése szempontjából, hogy a folytatólagosság tárgyi feltétele megvalósult-e, vagy a bűnhalmazat megállapításának van-e helye. 1. A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 6. §-ának (2) bekezdése a folytatólagosság törvényi egységének a fogalmát a bűnhalmazattól elhatárolva határozza meg. Aszerint ugyanis „nem bűnhalmazat, hanem folytatólagosan elkövetett bűncselekmény az, ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményt, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközönként többször követ el”. A törvény a folytatólagosság tárgyi feltételeként határozza meg az „azonos sértett” sérelmére elkövetést, amely fogalom értelmezést igényel. A „sértett” nem a büntető anyagi jogban, hanem a büntető eljárásjogban meghatározott fogalom: az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 51. §-ának (1) bekezdése szerint „sértett az, akinek a jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette”. A büntető anyagi, eljárási és végrehajtási jog egységes rendszert alkot. E három jogág kölcsönösen egymás fogalomrendszerét használja. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a jogágak valamelyikében meghatározott jogi fogalom minden további szempont mellőzésével automatikusan átültethető a másik jogág fogalomrendszerébe. Vonatkozik ez a megállapítás a Btk. 6. §-ának (2) bekezdésében meghatározott folytatólagosan elkövetett bűncselekmény „sértett” fogalmára is, amelynek értelmezése során elsődlegesen annak anyagi jogi jelentéstartalmát kell alapul venni. 2. A bűncselekmények egy részénél – különösen a személyiségi és a vagyoni jogokat sértő cselekmények esetében – kiemelkedő jelentősége van a sértettek számának. A Btk. 6. §-ának (1) bekezdésében a bűnhalmazatra vonatkozóan adott fogalom-meghatározás és az ennek értelmezése nyomán kialakult ítélkezési gyakorlat általában azt az elvet követi, hogy a több sértett sérelmére ugyanazon vagy több elkövetési magatartással véghezvitt cselekmény annyi rendbeli bűncselekmény megállapításához vezet, ahány sértettet a cselekmény érintett. Azt az alapvető rendező elvet, amely szerint a sértettek különbözősége valódi halmazat megállapítását eredményezi, csak a természetes egység vagy a törvényi egység létrejötte töri át. Általánosságban nem lehet meghatározni, hogy a bűncselekmény kinek a jogát vagy jogos érdekét sérti, ezt mindenkor az adott történeti tényállás elemzése útján lehet eldönteni. A folytatólagosság törvényi egységének feltételeként megjelölt „azonos sértett” értelmezése során figyelemmel kell lenni arra, hogy sértettek nem csak természetes személyek, hanem jogi személyek is lehetnek. Az elkülönített vagyonnal rendelkező és különböző szervezeti formákban működő jogi személyek a sértettjei azoknak a bűncselekményeknek, amelyeket az önálló jogképességgel nem rendelkező egységeik, részlegeik, telephelyeik, raktáraik, üzleteik stb. sérelmére valósítanak meg. Ezekben az esetekben maga az önálló jogalanyisággal rendelkező gazdálkodó szervezet [Btk. 459. § (1) bekezdés 8. pontja] vagy más jogi személy a bűncselekmény sértettje. A sértett azonossága szempontjából tehát nincs meghatározó jelentősége annak, hogy a bűncselekménnyel érintett sértett természetes vagy jogi személy, és közömbös az is, hogy belföldi vagy külföldi e természetes vagy jogi személy. 3. A sértett azonossága vagy különbözősége a folytatólagosság törvényi egységének a meghatározása szempontjából az elkövető tudatától független tárgyi ismérv. A véghezviteli magatartás kifejtésének időpontjában az elkövető tudatának nem kell átfognia a sértett személyét vagy azt, hogy a cselekmény egy vagy több természetes vagy jogi személy jogait vagy érdekeit sértette. Annak sincs jelentősége, hogy az elkövető tudta-e, hogy a tulajdon, a birtok, a használat vagy egyéb jogosítvány tekintetében sérti vagy veszélyezteti a sértett(ek) vagyoni jogait. 44. BK vélemény A Kúria Büntető Kollégiuma a 44. számú Büntető Kollégiumi véleményt nem tartja fenn.

45. BK vélemény A fegyveres szervek által kiállított okiratok jellegéről A fegyveres szervek szolgálata körében közhatalmi jelleggel kiállított és jogilag jelentős tény igazolására alkalmas iratok: közokiratok. 1. A 2012. évi C. törvény a XXXIII. Fejezetében rendeli büntetni az okiratok meghamisítását, a hamis okiratok készítését, felhasználását, valamint az okirattal történő egyéb visszaéléseket. A köziratoknak az 1952. évi III. törvény (Pp.) 195. §-a (1) bekezdésében írt meghatározását kell a büntetőtörvény alkalmazásánál is irányadónak tekinteni. Az ott meghatározottak szerint pedig az olyan papír alapú vagy elektronikus okirat tekintendő közokiratnak, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörén belül, a megszabott

- 329 -

alakban állított ki, s erre tekintettel a benne foglalt intézkedést vagy határozatot, továbbá az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát, úgyszintén az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját bizonyítja. Ugyanilyen bizonyító ereje van az olyan okiratnak is, amelyet más jogszabály közokiratnak nyilvánít. 2. A Magyar Honvédség, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, a rendvédelmi szervek (a rendőrség, a büntetés-végrehajtási szervezet, a hivatásos katasztrófavédelmi szerv, a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok), továbbá a Nemzeti Adó- és Vámhivatal vámhatósági feladatokat ellátó szerve és bűnügyi főigazgatósága közhatalmi jogkört is gyakorolnak törvényben meghatározott – kívülálló személyek széles körének fontos jogait és kötelezettségeit érintő – feladataik ellátása során. A rendvédelmi szervek és a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (amely kormányhivatal) ily funkciót ellátó beosztottai a Btk. 459. § (1) bekezdésének 11. k) pontja értelmében hivatalos személyeknek is minősülnek, s az azok által e jogkör gyakorlása keretében, megszabott alakban kiállított olyan iratok, amelyek alkalmasak arra, hogy jogilag jelentős tényt a kiállító szerv körén kívül is igazoljanak, közokiratnak tekintendők. 3. A honvédelmi igazgatás a közigazgatás részterülete, s annak keretében történik a fegyveres szerveknél teljesített szolgálattal összefüggő kérdések szabályozása. Az e körben kiállított, s külső szerveknél közhatalmi tevékenységgel összefüggésben is felhasználható okmányok ezért közokiratok. Így annak tekinthetők az olyan okmányok (így különösen igazolványok, engedélyek és utasítások), amelyek a szolgálati viszonyból következő közhatalmi jogosultságok gyakorlásával és kötelezettségek teljesítésével kapcsolatosak. A Pp. 195. § (1) bekezdését módosító 1997. évi LXXII. törvény hatályba lépése óta közokiratnak minősül a közigazgatási szerv által nem hatósági ügykörben kiállított okirat is. Erre figyelemmel az olyan okiratok, amelyek – legalább részben – közhatalmi jogosultságok gyakorlásával, illetve kötelezettségek teljesítésével kapcsolatban keletkeznek (kerülnek kiállításra), függetlenül attól, hogy esetlegesen nem közhatalmi célokkal összefüggésben is felhasználhatók, szintén közokiratok. Közokiratnak kell tekinteni a fegyveres szervek által kiállított olyan parancsot, igazolást vagy egyéb iratot is, amely a kiállító fegyveres szerv körén kívül is felhasználható jogilag jelentős tény vagy adat igazolására. Ilyenek egyebek között a polgári hatóságoknál történő felhasználás végett kiadott igazolások, valamint a szolgálati feladatok ellátásával kapcsolatban a polgári hatóságokhoz és más szervekhez küldött nyilatkozatok. Ezzel azonos megítélés alá esnek az illetékes parancsnok nyomozati, fegyelmi (szabálysértési elbírálási), méltatlansági jogkörének gyakorlása körében készült jegyzőkönyvek és hozott érdemi határozatok, valamint a kártérítési igény megállapításával kapcsolatos határozatok és az olyan jognyilatkozat megtételét vagy munkáltatói jogkört gyakorló személy döntését igazoló okiratok is, amely jognyilatkozat vagy döntés ellen akár a fegyveres szerven belül, akár bírósági úton jogorvoslatnak van helye. Nem lehet ezzel szemben közokiratnak tekinteni a fegyveres szervek belső életére vonatkozó iratokat. Így többek között a szolgálati feladatok ellátásáról készített jelentéseket, szolgálatvezényléseket, szolgálati jegyeket, belső utasításokat, gépjárműigényléseket, amelyek nem alkalmasak arra, hogy a kiállító szerv körén kívül jogilag jelentős tényt igazoljanak. Épp így a pénz- és anyaggazdálkodás körében kiállított okiratokat sem (mint pl. az áruátvételi jegyek, számlák és pénztárbizonylatok) – tekintet nélkül arra, hogy a kiállító szerv körén kívül igazolásul felhasználhatók-e –, miután kiállításuk nem kapcsolódik a fegyveres szervek közhatalmi jellegéhez. 46. BK vélemény A Kúria Büntető Kollégiuma a 46. számú Büntető Kollégiumi véleményt nem tartja fenn. 47. BK vélemény A Kúria Büntető Kollégiuma a 47. számú Büntető Kollégiumi véleményt nem tartja fenn. 48. BK vélemény A Kúria Büntető Kollégiuma a 48. számú Büntető Kollégiumi véleményt nem tartja fenn.

49. BK vélemény A függelemsértő katonai bűncselekményekről I. Több elöljáró vagy szolgálati közeg sérelmére elkövetett erőszak, illetve szolgálati tekintély megsértése a sértettek számának megfelelően halmazatot valósít meg. II. Egyazon sértett sérelmére, azonos magatartással megvalósított különböző függelemsértési cselekmények egységet alkotnak, s csak a legsúlyosabbat kell közülük megállapítani.

- 330 -

I. A fegyveres szervek feladatai ellátására való alkalmasságnak alapvető feltétele a szilárd szolgálati rend, az egységes cselekvés, azaz a felsőbbség akaratának gyors és egyöntetű megvalósítása. E felismerésnek megfelelően a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) a katonai bűncselekményeket tartalmazó XLV. Fejezetében függelemsértésként rendeli büntetni az elöljáró és az alárendelt közötti függő viszonynak az alárendelt részéről történő megsértését. Ezen belül a törvény védelmet kíván biztosítani a szolgálati rend és fegyelem ellen irányuló csoportos, nyílt ellenszegüléssel szemben; a zendülés, az elöljárói akarattal való szembehelyezkedés és a parancs iránti engedetlenség ellen; valamint az elöljáró, a feljebbvaló, az őr és más szolgálati közeg személyének. Ezeknek a cselekményeknek katonai bűncselekményként részben eltérő külön szabályozását és súlyosabb büntetési tétellel fenyegetettségét éppen az indokolja, hogy a magatartás az élet, a testi épség, az egészség, illetve az emberi méltóság sérelme folytán a függelmet, tehát a fegyveres erők és a fegyveres szervek szolgálati rendjét és fegyelmét is támadja, miáltal nagyobb a társadalomra veszélyessége. A közvetlen elkövetési tárgy azonban az érintett elöljáró, a szolgálatban levő feljebbvaló, őr vagy más szolgálati közeg személye, illetve emberi méltósága, következésképp az érintett személyt a cselekmény sértettjének kell tekinteni. Ebből eredően viszont a cselekményt – a személy elleni bűncselekményekhez hasonlóan – annyi rendbelinek kell minősíteni, ahány sértett ellen irányult. II. Figyelemmel arra, hogy a Btk. XLV. Fejezetében írt különböző rendelkezések az elöljáró, a szolgálatot teljesítő feljebbvaló, az őr vagy más szolgálati közeg személye, illetve akaratának megvalósulása révén – a zendülés tényállásának meghatározásánál pedig közvetlenül – a szolgálati rendet és fegyelmet részesítik védelemben, az azonos magatartással ugyanazon elöljáró vagy más szolgálati közeg sérelmére megvalósított különböző függelemsértési cselekmények egymással nem alkotnak halmazatot. A Btk. 442. §-ában írt zendülés tényállása átfogó jellege folytán felölel ugyanis minden egyéb függelemsértő cselekményt. A csoportos és nyílt ellenszegülés közvetlenül a szolgálati rend és fegyelem ellen irányul, s így értelemszerűen magában foglalja a parancs iránti engedetlenséget is. Ugyanakkor a zendülésnek a (2) bekezdés b) pontjában írt minősített esete valósul meg, ha elkövetője az elöljáró vagy a zendüléssel szemben fellépő más személy ellen erőszakot alkalmaz, sőt a (4) bekezdés szerint a legsúlyosabb büntetés is kiszabható, ha a cselekmény bárkinek – tehát az elöljárónak vagy más szolgálati személynek – halálát okozza. Más oldalról viszont mind a zendülés, mind a parancs iránti engedetlenség, mind pedig az elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak mindegyike önmagában is sérti a szolgálati tekintélyt, s a többletcselekvőség folytán rendszerint súlyosabb megítélés alá esik. A parancs iránti engedetlenség és az elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak halmazatban való megállapítását pedig a Btk. 444. § (3) bekezdésének a) pontja zárja ki, amely komplex tényállása folytán mindkét cselekményt magában foglalja. Ettől eltérő helyzetet eredményez természetszerűleg, ha az elkövető a cselekményeket nem azonos magatartással, hanem térben és időben elhatárolhatóan valósítja meg, s ezáltal anyagi halmazat jön létre. Ilyenkor ugyanis a védett tárgy azonossága sem zárja ki a halmazat megállapíthatóságát. 50. BK vélemény A szökésről és az önkényes eltávozásról A szökés a szolgálati hely végleges kivonási szándékkal történő önkényes elhagyásával, illetőleg attól távolmaradással, az önkényes eltávozás pedig akkor válik befejezetté, amikor a jogellenes távollét a negyvennyolc órát, illetőleg a kilenc napot meghaladta. A bűncselekmény befejezettségéhez fűződő jogkövetkezmények szempontjából ezek az időpontok az irányadók. A 2012. évi C. törvény (továbbiakban Btk.) XLV. Fejezetében felvett katonai bűncselekmények közül a szökés, illetve az önkényes eltávozás megegyezik abban, hogy az elkövetési magatartás egyaránt a szolgálati hely önkényes elhagyása vagy attól önkényes távolmaradás. A szökés esetében ez azonban a katonai szolgálat alóli végleges kibúvásra irányuló célzattal történik. A bűncselekmény befejezettségéhez anyagi jogi és eljárásjogi következmények egyaránt kapcsolódnak. Így meghatározó jelentősége van pl. az elévülés határidejének kezdőnapja, illetőleg a bíróság elé állítás feltételeiben meghatározott tizenöt napos határidő kezdete szempontjából. A bűncselekmény akkor befejezett, ha az elkövető a törvényi tényállás valamennyi elemét megvalósította. Ehhez képest a szökés és az önkényes eltávozás bűncselekménye a szolgálati hely említett módon történő elhagyásával, illetőleg az attól távolmaradással már megvalósul. Nem tényállási eleme tehát ezeknek a bűncselekményeknek az elkövető által létrehozott jogellenes állapot fenntartása, vagyis azok nem tartós (állapot) bűncselekmények. Ennek megfelelően a szökés bűntette befejezett, ha az elkövető a szolgálati helyét a katonai szolgálat alóli végleges kibúvás céljából elhagyta, illetőleg amikor attól ilyen célból távol maradt. Az önkényes eltávozás vétsége befejezett, ha a jogellenes távollét a negyvennyolc órát, az önkényes eltávozás bűntette pedig, amikor az a kilenc napot meghaladta. Ezekben az esetekben ugyanis az elkövető a bűncselekmény tényállásának valamennyi elemét hiánytalanul megvalósította, tehát az minden további feltétel nélkül befejezett.

- 331 -

A bűncselekmények befejezettségéhez kapcsolódó határidők számításánál – így a bíróság elé állítás feltételeként meghatározott, a bűncselekmény elkövetésétől számított tizenöt nap kezdeteként is – ezek az időpontok az irányadók. Vonatkozik ez azokra az esetekre is, amikor az elkövető a bűncselekmény megvalósítása után esetleg hosszabb ideig jogellenesen még távol van. A bűncselekmény befejezettsége szempontjából közömbös ugyanis, hogy a tettes a szolgálati helyre önként visszatér-e vagy sem, de az is, hogy a jogellenes távollétet mikor szüntették meg. A szökés és az önkényes eltávozás kísérleténél az említett határidő kezdő időpontja az, amikor a megkezdett bűncselekmény félbeszakadt. 51. BK vélemény A személyi és tárgyi összefüggésről a katonai büntetőeljárásban I. A terhelt katonai büntetőeljárásra tartozó, és azzal együtt vád tárgyává tett más bűncselekmények elbírálását a katonai tanács akkor különíti el, ha az utóbbi tárgyi súlya, bonyolultsága, a bizonyítás terjedelme az eljárás gyors befejezését hátráltatná, vagy az elkülönítést más katonai érdek indokolja. II. Több terhelt esetében a katonai büntetőeljárás hatálya alá egyébként nem tartozó terhelt cselekményét a katonai tanács csak akkor bírálja el, ha a tényállás közvetlen és szoros összefüggése miatt az elkülönítés nem lehetséges. Az 1998. évi XIX. törvénynek (a továbbiakban: Be.) az ügyek egyesítéséről és elkülönítéséről rendelkező 72. §-ával kapcsolatban a Be. 265. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a különböző bíróságok előtt folyamatban levő ügyek egyesítése, illetve annak mellőzése kérdésében az együttes elbírálásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság dönt. Amennyiben az egyesítés, illetve az elkülönítés kérdése a katonai tanács és más bíróság előtt folyamatban levő ügyek kapcsán merül fel, a katonai tanács határoz. A katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó személyek körét viszont a Be. XXII. Fejezetének 470. §-a tartalmazza. I. A Be. 470. §-ának (2) bekezdése értelmében a katonai büntetőeljárás hatálya kiterjed a terhelt által elkövetett valamennyi bűncselekményre, ha ezek közül valamelyik miatt katonai büntetőeljárásnak van helye, és az elkülönítés nem lehetséges (személyi összefüggés). Az egyesítés, illetve elkülönítés eldöntésénél ezért a katonai tanácsnak azt kell vizsgálnia, célszerű-e az együttes elbírálás. Ennek körében figyelembe kell venni a katonai büntetőeljárásra egyébként nem tartozó bűncselekmény tárgyi súlyát. Általában indokolt elkülöníteni a katonai büntetőeljárásra tartozó kis súlyú cselekménytől a kiemelkedő jelentőségű, nagyobb társadalomra veszélyességet hordozó bűncselekményt. A kisebb tárgyi súlyú bűncselekményeknél az elkülönítést szükségessé teheti a katonai eljárásra egyébként nem tartozó cselekmény terjedelme vagy bonyolultsága. A nagy terjedelmű bizonyítást igénylő cselekmény katonai eljárásban történő elbírálása nem lehet célszerű, mert jelentősen késleltetheti a katonai eljárásra tartozó cselekmény elbírálását. Ilyen esetekben ezért az ügyeknek a katonai eljárásra tartozó üggyel történő egyesítését mellőzni kell, illetőleg ez ügytől el kell azt különíteni, és az eljárásra egyébként hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz kell áttenni. A katonai büntetőeljárásban ugyanis az ügyek gyors befejezése – az időszerűség általános követelménye mellett – katonai fegyelmi okok miatt is indokolt. Erre tekintettel a katonai büntetőeljárásra egyébként nem tartozó cselekményekkel kapcsolatos eljárás az ügy gyors befejezését hátráltatná, így az elkülönítés szükséges. Értelemszerűen nincs mód azonban az elkülönítésre olyan esetben, amikor az elkövetőnek a katonai büntetőeljárás hatálya alá eső cselekménye az oda egyébként nem tartozó bűncselekményekkel természetes vagy törvényi egységet képez. II. A Be. 470. §-ának (3) bekezdése szerint több terhelt esetében akkor van helye katonai büntetőeljárásnak, ha a terheltek valamelyikének bűncselekménye katonai büntetőeljárásra tartozik, és az eljárás elkülönítése – tekintettel a tényállás szoros összefüggésére – nem lehetséges (tárgyi összefüggés). E rendelkezés alapján az egyesítés, illetve az elkülönítés eldöntésénél a katonai tanácsnak azt kell vizsgálnia, hogy a terheltek cselekményei ténylegesen milyen mértékben függenek össze, a közvetlen és szoros kapcsolódás megállapítható-e. Biztosítani kell ugyanis, hogy – lehetőség szerint – minden elkövető az általános szabályoknak megfelelően vele szemben hatáskörrel rendelkező bíróság előtt feleljen tettéért. Polgári személy katonai büntetőeljárás alá vonására tehát csak akkor kerülhet sor, amikor a katonával közösen elkövetett cselekmény elbírálása ezt feltétlenül indokolja, pl. amikor az elkövetők társtettesek vagy egyébként közösen követték el a bűncselekményt. Indokolhatja az együttes elbírálást az is, hogy az elkülönítés folytán külön tárgyalandó ügyekben eltérő ténymegállapítás veszélye merül fel. Ha azonban a katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó terhelttel együtt bűncselekményt elkövetőhöz – tárgyi összefüggés folytán – további terheltek is kapcsolódnak, ezek cselekményének elbírálása céljából az elkülönítés rendszerint indokolt. Ennek megfelelően azoknak a terhelteknek az ügyét, akiknek cselekménye közvetlenül nem függ össze a katonai büntetőeljárásra tartozó terheltek által elkövetett bűncselekménnyel, el kell különíteni és az általános szabályok szerint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz kell áttenni, illetőleg az ilyen ügyek egyesítését mellőzni kell. BKv 52.

- 332 -

Ha a Be. 132. §-ának rendelkezései alapján eljáró bíróság a felülvizsgálat eredményeként az előzetes letartóztatást indokoltnak találja, azt továbbra is fenntartja. Az, hogy a bíróság valamely ügyben kizárólag megállapításra szorítkozzék, és semmilyen rendelkezést ne hozzon, csupán kivételesen fordul elő. Az előzetes letartóztatás kiemelkedő fontosságú jogintézmény, ezért a törvény úgy rendelkezik, hogy annak indokoltságát rendszeresen felül kell vizsgálni. Amikor az arra jogosult bíróság az előzetes letartóztatás indokoltságát a törvényben meghatározott tartam elteltével felülvizsgálja, annak eredményeként döntést is hoz arról, hogy a kényszerintézkedés a továbbiakban nem indokolt, vagy indokolt. Az előbbi esetben nyilvánvalóan szóba sem kerülhet az indokolatlanság puszta megállapítása, hanem ilyenkor a bíróság a vádlott előzetes letartóztatását megszünteti. Rendelkezik tehát az előzetes letartóztatásról. Semmi sem indokolja, hogy a második esetben a bíróság – puszta deklarálásra szorítva – mellőzze az előzetes letartóztatás fenntartására vonatkozó rendelkezést. Ehhez képest akkor, ha a felülvizsgálat eredményeképp a bíróság az előzetes letartóztatást indokoltnak találja, azt továbbra is fenntartja. 53. BK vélemény Előzetes letartóztatás és házi őrizet beszámításának értelmezése végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés és pénzbüntetés kiszabása esetén Végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés és pénzbüntetés kiszabása esetén az előzetes fogvatartásban és a házi őrizetben töltött időt elsősorban a szabadságvesztésbe kell beszámítani, e büntetés végrehajtásának esetére; a pénzbüntetésbe történő beszámításnak csak akkor van helye, ha az előzetes fogvatartás, a házi őrizet meghaladja a felfüggesztett szabadságvesztés tartamát. A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban Btk.) 92. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint az előzetes fogvatartás és a házi őrizet teljes idejét be kell számítani a kiszabott szabadságvesztésbe, elzárásba, közérdekű munkába és pénzbüntetésbe. Az ítélkezési gyakorlatban felmerült a kérdés: olyan esetben, amikor a bíróság a kiszabott szabadságvesztés végrehajtását felfüggeszti, és pénzbüntetést szab ki, az előzetes fogvatartásban és a házi őrizetben töltött időt az esetleg utóbb elrendelésre kerülő szabadságvesztésbe, avagy a ténylegesen végrehajtandó pénzbüntetésbe kell-e beszámítani. A Btk. 92. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés lényegében megfelel a korábban hatályban volt büntető törvény rendelkezéseinek azon kivétellel, hogy a törvény már nem ismeri a pénzmellékbüntetést, hanem a pénzbüntetés kiszabását teszi lehetővé más büntetés mellett. Erre figyelemmel a korábbi jogszabály alapján kialakult ítélkezési gyakorlat megváltoztatása nem indokolt. A Btk. 92. §-ának (1) bekezdése nem tesz különbséget végrehajtandó és felfüggesztett szabadságvesztés között, amiből következik, hogy az előzetes fogvatartást és a házi őrizetet – attól függetlenül, hogy alkalmazta-e a bíróság a Btk. 85. §-ában foglalt rendelkezést – elsősorban a szabadságvesztésbe kell beszámítani. A Btk. 92. § (1) bekezdésében felsorolt büntetési nemek egyben a beszámítás sorrendiségét is meghatározzák, vagyis az előzetes fogvatartást és a házi őrizetet mindenekelőtt a törvényben megjelölt legsúlyosabb büntetési nembe – a szabadságvesztésbe – kell beszámítani, akár felfüggesztették annak végrehajtását, akár nem. A felfüggesztett szabadságvesztés mellett kiszabott pénzbüntetést viszont akkor lehet az előzetes fogvatartás és a házi őrizet tartamával – egészben vagy részben – lerovottnak tekinteni, ha az előzetes fogvatartás és a házi őrizet időtartama meghaladja a kiszabott szabadságvesztés tartamát. Méltánytalan helyzetet eredményezne, ha a beszámítás nem a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztésbe, hanem a pénzbüntetésbe történne. Amennyiben ugyanis utóbb a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását elrendelik, figyelmen kívül maradna az előzetes fogvatartásban és a házi őrizetben töltött idő, mely korábban a pénzbüntetés összegének csökkentéseként került értékelésre. 54. BK vélemény A próbára bocsátás egyes kérdéseiről I. A próbára bocsátás próbaidejét a bíróság csak az eredeti próbaidő letelte előtt hosszabbíthatja meg. II. A próbára bocsátás megszüntetésére addig van lehetőség, ameddig annak a bűncselekménynek a büntethetősége, amely miatt a próbára bocsátást elrendelték, el nem évül.

- 333 -

III. Az 1998. évi XIX. törvény 265. §-ának (2) bekezdése alapján történt egyesítés esetén a bíróság valamennyi – a korábbi és az újabb – bűncselekményért halmazati büntetést szab ki, illetve valamennyi cselekményért intézkedést alkalmaz. I. A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 65. § (4) bekezdésének második mondata szerint a próbára bocsátás próbaideje egy ízben, legfeljebb egy évvel meghosszabbítható, ha a próbára bocsátott a pártfogó felügyelet magatartási szabályait megszegi. Az eljárási szabályokat az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 568. §-a tartalmazza. Ebben a kérdésben a bíróság csak az eredeti próbaidő letelte előtt határozhat. A próbaidő meghosszabbítása folyamatosságot feltételez az eredeti és a meghosszabbított próbaidő között, s ha ez nem lenne meg, a bíróság az eredeti próbaidő letelte után visszamenőleges hatállyal meghosszabbítaná a próbaidőt és a pártfogó felügyeletet. II. 1. A próbára bocsátást elrendelő bírósági határozat a bűncselekmény büntethetőségének elévülését félbeszakítja, a próbaidő tartama pedig a Btk. 28. §-ának (4) bekezdése szerint az elévülés határidejébe nem számít be. Ezért az elévülési határidő a próbaidő elteltével kezdődik újra. Figyelembe kell venni azt is, hogy a bíróság a próbaidőt meghosszabbíthatja, illetve az az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (Bv. tvr.) 82. §-ának (3) bekezdése szerint meghosszabbodhat. Minthogy a Btk. 65. §-ának (1) bekezdése szerint próbára bocsátásnak vétség, és háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett miatt van helye, az elévülési határidő felnőtt korúaknál – a Btk. 26. §-a (1) bekezdésének értelmében – legalább öt év; az ennél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett vétség esetén a büntetési tétel felső határának megfelelő idő. A fiatalkorúval szemben a Btk. 116. §-ának (1) bekezdése szerint bármely bűncselekmény esetében helye van próbára bocsátásnak és az elévülési határidők számításánál – a Btk. 109. §-ának (4) bekezdése értelmében – a 109. § (2)–(3) bekezdésében meghatározott tartamok az irányadók, amennyiben az általános szabályoktól eltérnek. 2. A próbára bocsátást elrendelő határozat, amely a büntetőjogi felelősség, a minősítés és a tényállás kérdésében jogerősen döntött, a különleges eljárásban nem bírálható felül és nem változtatható meg (pl. azon a címen, hogy az a bűncselekmény, amely miatt a vádlottat próbára bocsátották, az időközben hatályba lépett új törvény szerint már csak szabálysértés). 3. A próbára bocsátás megszüntetésével a pártfogó felügyelet hatályát veszti, de erről a határozatban nem kell rendelkezni. A bíróság azonban, ha ennek feltételei fennállnak, a felnőttkorú vádlott pártfogó felügyeletét ismételten elrendelheti (gyakorlatilag akkor, ha a kiszabott szabadságvesztés végrehajtását próbaidőre felfüggesztik). A felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú a Btk. 119. §-ának értelmében ilyen rendelkezés nélkül is pártfogó felügyelet alatt áll, miként – a Btk. 69 § (2) bekezdésének b) pontjából kitűnően – a felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt visszaeső is. III. 1. Be. 265. §-ának (2) bekezdése szerint, ha a próbára bocsátott ellen a próbaidő alatt újabb büntetőeljárás indul vagy van folyamatban, az ügyeket egyesíteni kell. Az egyesítés kötelező, akár a próbaidő alatt, akár a próbaidő előtt elkövetett bűncselekmény miatt indult, illetőleg folyik az újabb büntetőeljárás. A próbára bocsátással ugyanis a korábbi büntetőeljárás nem fejeződött be véglegesen, mivel a bíróság a büntetés kiszabását feltételesen elhalasztotta. Ezért a vádlott ellen egyidejűleg több büntetőügy van folyamatban. Az egyesítés nem kizárt akkor sem, ha az újabb bűncselekmény miatt a vádlottat bíróság elé állítás útján (Be. XXIV. Fejezet) vonják felelősségre. A Be. 265. §-ának (2) bekezdése értelmében az egyesítést követően az újabb ügy elbírálására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság jár el. Ha a vádlottat katonai büntetőeljárásban bocsátották próbára, a rendelkezés utolsó mondata irányadó: az ügyeket az a bíróság egyesíti, amely katonai büntetőeljárást lefolytatta, kivéve, ha a katonai büntetőeljárás hatályát a Be. 470. §ának (3) bekezdése alapozta meg. 2. A próbára bocsátást elrendelő ítélet a tényállás, a büntetőjogi felelősség és a jogi minősítés kérdésében – res iudicata-t képezve – köti az utóbb eljáró bíróságot, minthogy e vonatkozásban a vád tárgyává tett cselekményt a próbára bocsátást alkalmazó bíróság már jogerősen elbírálta. Az ügyek egyesítése folytán a bíróság határozatának tartalmaznia kell a próbára bocsátást elrendelő határozatban megállapított tényállást is, és valamennyi – a próbával érintett, valamint az újabb ügy tárgyát képező – bűncselekmény miatt általában halmazati büntetést kell kiszabni. Ha azonban a bíróság úgy találja, hogy büntetés helyett elégséges a Btk. 63. § (2) bekezdésében írt valamely intézkedés – a megrovás [Btk. 64. §], a próbára bocsátás [Btk. 65. §] vagy a jóvátételi munka [Btk. 67. §] – önálló alkalmazása, úgy ezt a Be. 330. § (4) bekezdése nem zárja ki. Fiatalkorúval szemben a Btk. 116. § (3) bekezdése szerint javítóintézeti nevelést is elrendelhet, amennyiben ennek törvényi feltételei fennállnak. 3. A próbára bocsátás megszüntetését a Btk. 66. § (1) bekezdésének a) pontja arra az esetre írja elő, amikor a próbára bocsátottat a próbára bocsátás próbaideje előtt elkövetett bűncselekmény miatt a próbaidő alatt ítélik el; míg a Btk. 66. § (1) bekezdés b) pontja esetén arra, amikor a próbára bocsátottat a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt elítélik. Az együttes elbírálás eredményeként a bíróság a próbára bocsátást kimondó rendelkezést hatályon kívül helyezi, és halmazati büntetést szab ki, megrovást, illetve javítóintézeti nevelést alkalmaz [Be. 330. § (4) bek., 465. §]. Próbára bocsátásra a bűnösség kimondásával ítéletben [Be. 330. § (1) és (2) bek. b) pont], illetve végzésben [Be. 544. § (1) bek.] van lehetőség. Ezért a próbára bocsátás megszüntetése esetén a bűnösség ismételt kimondásának nincs helye, csupán a büntetés kiszabására (intézkedés alkalmazására) vonatkozóan kell rendelkezni. 4. Ha a próbára bocsátás elrendelése előtt elkövetett bűncselekmény miatt indult a próbaidő eltelte után újabb büntetőeljárás, az ügyeket nem lehet egyesíteni. A próbaidő elteltével ugyanis az elkövető büntethetősége a Btk. 66. §-ának (2) bekezdése alapján megszűnik, és az újabb büntetőeljárás eredményeként a próbára bocsátás nem vesztheti hatályát, mivel a Btk. 66. § (1)

- 334 -

bekezdésének b) pontja szerint csak abban az esetben lehet és kell megszüntetni a próbára bocsátást, ha az elkövetőt a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt ítélik el. 5. Ha a bíróság a próbára bocsátást nem szünteti meg, illetve a próbára bocsátást kimondó rendelkezést nem helyezi hatályon kívül, az egyesített ügyeket ismét el kell különíteni. Eszerint jár el a bíróság, ha az újabb büntetőeljárásban a vádlottat felmentik, vagy vele szemben az eljárást megszüntetik [Be. 265. § (4) bek.] , illetőleg – a próbára bocsátás elrendelése előtt elkövetett bűncselekmény miatt indult eljárás esetén – akkor is, amennyiben a próbaidő eltelt, mielőtt még az együttes elbírálásra sor került volna. 6. A próbára bocsátott ügyeinek egyesítése a Be. 265. §-ának (2) bekezdése szerint kötelező, és ennek elmulasztása, illetve elmaradása az elsőfokú eljárásban eljárási szabálysértés, mely egyben megalapozatlanná is teszi az elsőfokú bíróság ítéletét, mivel a megállapított tényállás hiányos. Nem tartalmazza ugyanis a próbára bocsátást elrendelő határozatban megállapított tényállást. Nincs eljárásjogi akadálya annak, hogy a másodfokú bíróság a megalapozatlanság kiküszöbölése érdekében egyesítse az ügyeket, és azt meg is kell tennie. Az egyesítés lehetővé teszi, hogy az iratok alapján a tényállást a próbára bocsátást elrendelő határozatban megállapított tényállással kiegészítse [Be. 352. § (1) bek. a) pont]. A vádlott terhére bejelentett fellebbezés esetén a súlyosítási tilalom [Be. 354. §] nem érvényesül, így az elsőfokú bíróság által alkalmazott joghátrány súlyosításának nincs akadálya. A Be. 354. §-ának (2) bekezdése értelmében a vádlott terhére bejelentett fellebbezésnek kell tekintetni azt is, amely azt sérelmezi, hogy az elsőfokú eljárásban az ügyek egyesítését és a cselekmények együttes elbírálását elmulasztották. A vádlott terhére bejelentett fellebbezés hiányában súlyosításnak nincs helye; az alkalmazott joghátrány helybenhagyására vagy enyhítésére viszont sor kerülhet. Amennyiben a másodfokú bíróság úgy látja, hogy az ügyek egyesítésének elmaradása, annak folyományaként a tényállás megalapozatlansága lényeges hatással volt a büntetés kiszabására, intézkedés alkalmazására – súlyosabb joghátrány alkalmazásának volna ugyanis helye –, úgy a Be. 375. § (1) bekezdése, valamint a Be. 376. § (1) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi és az ügyek együttes elbírálására ad iránymutatást. 7. Nincs lehetőség az ügyek egyesítésére és a cselekmények együttes felülbírálására, ha a vádlottat közvádas ügyben bocsátották próbára, és az elsőfokú bíróság magánvádas ügyben mulasztotta el az ügyek egyesítését. A Be. 265. §-ának (3) bekezdése szerint az ügyek egyesítésének előfeltétele ebben az esetben az, hogy az ügyész átvegye a magánvádlótól a vád képviseletét. A másodfokú eljárásban azonban erre már lehetőség nincs. Minthogy az ügyésznek kötelező egyesítése miatt át kellett volna vennie a vád képviseletét a magánvádlótól, ezért a másodfokú bíróság ebben az esetben a Be. 375. §-ának (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét, és az iratokat az ügyésznek küldi meg a vádképviselet átvételének megfontolása végett. Ezt csak akkor mellőzheti, ha a magánvádló indítványára a Be. 512. §-ának (4) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az eljárást megszünteti. 8. Amennyiben a próbaidő előtt vagy a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt a próbára bocsátott ellen indult újabb eljárás jogerősen lezárult anélkül, hogy az ügyek Be. 265. § (2) és (3) bekezdése szerinti egyesítése megtörtént volna, úgy erről – feltéve, hogy a próba megszüntetésének lehetősége még fennáll – különleges eljárásban kell határozni a Be. 568. § (3) bekezdése alapján a Be. 407. § szerinti eljárásban.

55. BK vélemény a felnőttkorúak próbára bocsátásáról és a büntetés végrehajtásának felfüggesztéséről A Büntető Törvénykönyv a feltételes elítélés két változatát szabályozza: a próbára bocsátást és a büntetés végrehajtásának felfüggesztését. A törvényesség érvényesülése szempontjából nagy jelentőségű, hogy a bíróságok helyesen és egységesen alkalmazzák az ezekkel a jogintézményekkel összefüggő jogszabályi rendelkezéseket. I. 1. A bíróság a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 65. §-ának (1) bekezdése szerint a vétség miatt, valamint a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett miatt a büntetés kiszabását próbaidőre elhalasztja, ha alaposan feltehető, hogy a büntetés célja így is elérhető. A próbára bocsátás lehetőségéből kizártak körét a Btk. 65. § (2) bekezdése határozza meg, melynek a) pontja szerint nem bocsátható próbára a visszaeső [Btk. 459. § (1) bekezdés 31. pont], s ebből következően a különös visszaeső, többszörös visszaeső, valamint az erőszakos többszörös visszaeső [Btk. 459. § (1) bekezdés 31. pont a), b) és c) pont] sem. A Btk. 65. § (2) bekezdés b) pontja alapján a bűncselekményt bűnszervezetben [Btk. 459. § (1) bekezdés 1. pont] elkövető; a c) pont szerint a szándékos bűncselekményt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése előtt; míg a d) pont alapján a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt elkövető sem bocsátható próbára. A próbaidő tartama egy évtől három évig terjedhet: a tartamot években, vagy években és hónapokban kell meghatározni [Btk. 65. § (3) bek.]. A próbára bocsátott pártfogó felügyelet alá helyezhető [Btk. 65. § (4) bek.]. A próbára bocsátás a feltételes elítélésnek az a változata, amikor a bíróság megállapítja az elkövető büntetőjogi felelősségét, de a büntetés kiszabását elhalasztja. Ez az intézkedés ugyanazt a célt szolgálja, mint a büntetés. Ezt azonban nem közvetlen hátránnyal, hanem annak kilátásba helyezésével, emellett adott esetben azzal is szolgálja, hogy a hátrány elmaradását magatartási szabályok megtartásától teszi függővé.

- 335 -

2. Minden esetben, amikor a törvény próbára bocsátás alkalmazását lehetővé teszi, a bíróság gondos vizsgálat alapján dönt arról, hogy az adott esetben a büntetés célja ezzel az intézkedéssel is elérhető-e. Ennek során egyenként és összességükben szükséges értékelni a súlyosító és enyhítő körülményeket [Btk. 80. § (1) bek.], továbbá, hogy a próbára bocsátás – az egyéni megelőzés, az elkövető társadalmi beilleszkedésének elsődleges biztosítása mellett – nem kerülne-e ellentétbe az általános megelőzés követelményével. Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek (büntetlen előéletű, korábban becsületes életmódot folytatott) és a társadalomra kisebb mértékben veszélyes bűncselekményt követett el, büntetés kiszabása helyett általában próbára bocsátást lehet elrendelni. Ilyen személyi körülmények mellett az elkövető próbára bocsátása akkor sem kizárt, ha jelentősebb társadalomra veszélyességű vagyon elleni, vagy jellegénél fogva súlyosabban megítélendő (pl. erőszakos, garázda jellegű) bűncselekményt követett ugyan el, de a bűnösségének foka csekélyebb (figyelembe véve a cselekmény alkalomszerűségét, menthető indítékát, a kár jóvátételét, a sértett kihívó magatartását stb.). 3. a) Az elkövető kifogásolható életvezetése (ismételten követett el bűncselekményt, korábban szabálysértésért már felelősségre vonták, túlzott mértékben, rendszeresen italozik, családi kötelezettségeit elhanyagolja stb.) önmagában nem zárja ki a próbára bocsátását, ha a társadalomra kisebb mértékben veszélyes bűncselekményt követett el, és a bűnösségének foka is kisebb. Ebben az elkövetői körben, ha próbára bocsátás elrendelésére kerül sor, szándékos bűncselekmény esetében a próbaidő eredményes elteltéhez többnyire szükséges az elkövető rendszeres figyelemmel kísérése. Ennek érdekében a próbára bocsátottat általában indokolt pártfogó felügyelet alá helyezni (Btk. 69. §) és ennek keretében külön magatartási szabályokat [Btk. 71. § (2)– (3) bek.] is elő lehet írni a számára, figyelembe véve a magatartási hibáit és az egyéni nevelés szempontjait, így különösen azt, hogy a társadalomba való beilleszkedés érdekében milyen irányú segítségre és ellenőrzésre szorul. Külön magatartási szabályként csak olyan konkrét kötelezettséget lehet megállapítani, amely teljesíthető és végrehajtása megfelelően ellenőrizhető. b) A próbára bocsátás büntetés helyett önállóan alkalmazható, büntetés mellett azonban nem [Btk. 63. § (2) bek.]. Ezért amennyiben valamely, a Btk. 33. § (1) bekezdésében írt büntetés (foglalkozástól, járművezetéstől, sportrendezvények látogatásától való eltiltás) kiszabása indokolt, úgy próbára bocsátásnak nincs helye. 4. A próbára bocsátás próbaidejének tartamát a bíróság a Btk. 65. § (3) bekezdése alapján egy évtől három évig terjedően években, illetőleg években és hónapokban határozhatja meg, és értékelő tevékenysége során általában ugyanazokat a körülményeket veszi figyelembe, amelyeknek már a próbára bocsátás elrendelésekor jelentőséget tulajdonított. Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek, és a bíróság nem helyezi pártfogó felügyelet alá, a próbaidő tartamának megállapítása szempontjából előtérbe kerül a bűncselekmény törvényi értékelése (bűntett vagy vétség, magasabb-e vagy alacsonyabb a büntetési tétel), illetve a konkrét bűncselekmény súlya és jellege. Pártfogó felügyelet elrendelése esetén – az egyéb körülmények szem előtt tartása mellett – elsősorban ahhoz mérten kell meghatározni a próbaidő tartamát, hogy az elkövető rendszeres figyelemmel kísérése, az egyéni megelőzés érdekében, előreláthatóan hosszabb vagy rövidebb időn át indokolt; milyen időtartam szükséges a próba eredményességének leméréséhez, illetve ahhoz, hogy az elkövető életvitelét kedvező irányban lehessen befolyásolni. Mindehhez a személyi körülményeit, jellembeli tulajdonságait értékelni kell (pl. könnyelműségét, fegyelmezetlenségét, befolyásolhatóságát stb.) Jelentősége van az elkövető környezetének is: a kedvező családi vagy munkahelyi körülmények rövidebb próbaidő megállapítását, az esetleges újabb bűnelkövetést elősegítő kedvezőtlen környezet viszont hosszabb próbaidőt tehet indokolttá. II. 1. A két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető, ha – különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel – alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető [Btk. 85. § (1) bek.]. Ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése lehetőségének a figyelmen kívül hagyásával állapítja meg [Btk. 80. § (4) bek.]. A Btk. 85. §-án alapuló ítéleti rendelkezés járulékos jellegű, és ezzel a törvényi szabályozással, amely a felfüggesztett szabadságvesztést nem tekinti önálló büntetési nemnek, nem egyeztethető össze olyan gyakorlat, amely a végrehajtás felfüggesztését a büntetés hosszabb tartamával mintegy „ellensúlyozza”. A Btk. 86. § (1) bekezdése határozza meg azt az elkövetői kört, akik esetében a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése törvényben kizárt. A Btk. 86. § (1) bekezdés a) pontja szerint szerint ez a többszörös visszaeső – és értelemszerűen az erőszakos többszörös visszaeső is – [Btk. 459. § (1) bekezdés 31. pont b) és c) pont]; a b) pontja alapján a bűncselekményt bűnszervezetben [Btk. 459. § (1) bekezdés 1. pont] elkövető; végül a c) pont szerint az, aki a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt, vagy felfüggesztésének próbaideje alatt követte el. 2. A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztéséről a bíróság a Btk. 85. §-ának rendelkezései alapján, a súlyosító és enyhítő körülményeket, valamint a Btk. 80. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, és e helyütt is érvényesülő büntetéskiszabási elveket figyelembe véve dönt. Az említett körülmények és a büntetési célok érvényesülése között szoros kölcsönhatás van. Következésképpen a bíróság szem előtt tartja, hogy a szabadságvesztés végrehajtásnak felfüggesztése nem kerülhet ellentétbe az általános megelőzés követelményével. Előtérbe kerül azonban az egyéni megelőzés: a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére – a Btk. 85. §-ának (1) bekezdése szerint – „különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel” kerülhet sor. a) Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek, a bíróság általában csak jelentős társadalomra veszélyességű bűncselekmény miatt szab ki szabadságvesztést, és a büntetés célja rendszerint a két évet meg nem haladó büntetés végrehajtásának felfüggesztésével is elérhető.

- 336 -

A társadalom értékítéletével összhangban azonban többnyire nem indokolt a büntetés végrehajtásának a felfüggesztése, ha az elkövető jellegénél fogva súlyosabban megítélendő (pl. erőszakos, garázda jellegű vagy a közélet tisztaságát veszélyeztető), nagyobb tárgyi súlyú bűncselekményt követett el; ha a gondatlansága nagyfokú és a bekövetkezett eredmény is súlyos; ha az elkövetők szervezetten követték el a bűncselekményt. b) Kifogásolható életvezetésű elkövetőkkel szemben – a Btk. 86. § (1) bekezdésében meghatározott ok hiányában – akkor kerülhet sor a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésére, ha az elkövető jelentősebb társadalomra veszélyességű bűncselekményt követett el, de a bűnösségének foka kisebb vagy a cselekmény kisebb mértékben veszélyes a társadalomra, de a bűnösség foka jelentősebb. Próbára bocsátás próbaideje alatt elkövetett bűncselekmény esetében azonban fokozott gonddal szükséges vizsgálni, hogy elérhető-e a büntetés célja a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével olyan elkövetővel szemben, akinél a feltételes felelősségre vonás másik változata már eredménytelennek bizonyult. A kifogásolható életvezetésű elkövetőt rendszerint indokolt pártfogó felügyelet alá helyezni, a visszaeső (és különös visszaeső) a törvény kötelező rendelkezése alapján pártfogó felügyelet alatt áll [Btk. 86. § (6) bek.]. Az I/3. pont iránymutatása megfelelően alkalmazható. Általában nem függeszthető fel a szabadságvesztés végrehajtása azokkal szemben, akik alkoholista életmódjukból vagy erkölcstelen szemléletükből fakadóan jelentősebb társadalomra veszélyességű bűncselekményt avagy bűncselekmények sorozatát követték el, illetve személyi társadalomra veszélyességük egyébként kiemelkedő. c) A felfüggesztett szabadságvesztés mellett alkalmazott valamely további büntetés azonnali joghátrányt jelent, annak nemét és mértékét úgy indokolt meghatározni (olyan esetben is, amikor a törvénynél fogva nem kötelező), hogy a felfüggesztett szabadságvesztéssel együttesen gyakorolt hatásával elősegítse a büntetés céljának az elérését. 3. A Btk. 85. §-ának (2) bekezdése szerint – feltéve, hogy a Btk. ettől eltérően nem rendelkezik – a próbaidő tartama egy évtől öt évig terjedhet, mely a próbaidőt években, illetőleg években és hónapokban kell meghatározni, és a kiszabott szabadságvesztésnél rövidebb nem lehet. A jelzett eltérő rendelkezéseket a Btk. 86. § (2), (3) és (4) bekezdése tartalmazza. Eszerint a próbaidő tartama az öt évet abban az esetben haladhatja meg, ha az elkövetőn olyan szabadságvesztést – ide értve a közérdekű munka és pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztést is – hajtanak végre, amely miatt a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását nem lehetett elrendelni. Ilyenkor a próbaidő ennek a szabadságvesztésnek a tartamával meghosszabbodik. Ehhez hasonló rendelkezést ír elő a 2012. évi CCXXIII. törvény (Btká.) 2. §-ának (2) és (3) bekezdése. Amennyiben az elkövetőn olyan szabadságvesztést (közérdekű munka, pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztést) hajtanak végre, amely miatt az 1978. évi IV. törvény 90. §-a szerinti részben felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását nem lehet elrendelni, akkor a próbaidő a szabadságvesztés tartamával ugyancsak meghosszabbodik, s ezáltal az öt évet ugyancsak meghaladhatja. A próbaidő tartamának meghatározásánál a bíróság általában ugyanazokat a körülményeket értékeli, amelyeket büntetés kiszabása során, illetve a Btk. 85. § (1) bekezdésének alkalmazásánál már figyelembe vett, de részben más szempontból. Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek, előtérbe kerülnek a bűncselekmény elkövetésének körülményei: a bűncselekmény jellege, a bűnösség foka, a bűncselekmény indítéka, az elkövetőnek a bűncselekmény elkövetése után tanúsított magatartása (megbánta a bűncselekményt, jóvátette az okozott kárt stb.). Mindezeket a körülményeket elsősorban az egyéni megelőzés szempontjából kell értékelni, és ennek megfelelően lehet a próbaidő tartamát egyéniesítve megállapítani. Ha az elkövető életvezetése kifogásolható, és különösen, ha a bíróság a pártfogó felügyeletét rendeli el, a próbaidőt általában hosszabb tartamban indokolt megállapítani. III. A törvényes és egyéniesített felelősségre vonás fontos követelménye, hogy a büntetőügyekben eljáró hatóságok a próbára bocsátás és a büntetés végrehajtásának felfüggesztése, a pártfogó felügyelet elrendelése, illetve külön magatartási szabályainak előírása szempontjából jelentős tényeket, így különösen az elkövető személyi körülményeit a büntetőeljárás során felderítsék, és azokat a bíróság az ügydöntő határozatában rögzítse és értékelje. Az értékelés keretében a bíróság számot ad arról, hogy a megállapított tények alapján miért és mennyiben találta indokoltnak az említett rendelkezések alkalmazását. Az érdemi értékelést nem pótolja a jogszabályi rendelkezések puszta felsorolása vagy szövegének idézése. Az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 259. §-ának (1) bekezdése alapján készült ügydöntő határozat rövid tényállása is tartalmazza – a bűncselekmény tényállásán kívül – az említett jogintézmények alkalmazása szempontjából jelentős körülményeket, így különösen az elkövető személyi körülményeit, valamint – jogi indokolás nélkül – az alkalmazott jogszabályok megjelölését. 56. BK vélemény a büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről A Kúria Büntető Kollégiuma szem előtt tartva az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (92) 17. számú, a büntetéskiszabás egyöntetűségéről szóló Ajánlását, s megőrizve a bírói gyakorlat több évtizedes tapasztalatát, a büntetéskiszabás aránytalanságainak megelőzése érdekében a súlyosító és enyhítő körülmények értékeléséről a következő véleményt alkotja. I. A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 80. §-ának (1) bekezdése szerint a büntetést a törvényben meghatározott keretek között, céljának (Btk. 79. §) szem előtt tartásával úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény tárgyi súlyához, a bűnösség fokához, az elkövető társadalmi veszélyességéhez, valamint az egyéb enyhítő és súlyosító körülményekhez.

- 337 -

A törvény idézett rendelkezése a bíróságok számára azt a kötelezettséget jelenti, hogy a büntetéskiszabás során figyelembe jövő valamennyi alanyi és tárgyi tényt felderítsék, és a jogkövetkezmények alkalmazásakor értékeljék. A büntetéskiszabási tényezőket nem lehet egyszer s mindenkorra meghatározni. Mégis szükséges olyan általános iránymutatás, mely – ha nem is véglegesen, de hosszabb távon – felsorakoztatja mindazt, aminek felderítését és értékelését a bíróságoktól indokoltnak tartja. A törvény előtti egyenlőség alapelvének Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdés az egységes ítélkezés felel meg, és ebbe az is beletartozik, hogy a büntetést befolyásoló körülmények értékelése ne mutasson feltűnő és indokolatlan eltéréseket. A bíróság által megállapított minősítéshez kapcsolódó büntetési keret – figyelembe véve a Btk. Általános Része rendelkezéseit is – büntetést meghatározó alapvető tényező. Ez jelöli ki azokat a határokat, amelyek között a súlyosító és enyhítő – összefoglalóan a büntetést befolyásoló – körülmények a büntetést alakíthatják. A büntetést befolyásoló körülményeket tehát nem elvont általánosságban, nem mechanikusan, hanem a konkrét ügy tényeire vonatkoztatva kell értékelni, és a határozatban megindokolni. Valamely, általában súlyosítónak vagy enyhítőnek tartott tényezőt akkor lehet a konkrét ügyben is ilyenként értékelni, ha az indok, amely miatt annak súlyosító vagy enyhítő hatása van, az adott ügyben is megállapítható. Ugyanazon tény más cselekmény vagy más elkövető vonatkozásában közömbös vagy ellenkező hatású is lehet. Általánosságban szólva: a büntetést befolyásoló tény nyomatéka annál nagyobb, minél nagyobb mértékben áll fenn az indok, amely miatt az adott körülménynek enyhítő vagy súlyosító hatása van. A bűnösségi körülményeket egymással egybevetve, összefüggésükben kell értékelni. Nem a számuk, hanem az adott esetben meglévő hatásuk a döntő a büntetés meghatározásánál. Azonos jelentőségű enyhítő és súlyosító körülmények egymás hatását semlegesíthetik. Lehetséges, hogy a súlyosító körülményeknek együttesen vagy közülük egynek olyan nagy nyomatéka van, hogy az a szemben álló körülmények hatását teljesen kioltja, és az enyhítő körülmények mellett is sor kerülhet a büntetési keret felső határának megfelelő büntetésre. A kétszeres értékelés tilalma a büntetést befolyásoló körülmények értékelésénél is érvényes. A törvényhozó által tényállási elemként szabályozott, avagy a súlyosabb vagy enyhébb minősítést megalapozó körülményt nem lehet külön enyhítőként vagy súlyosítóként is értékelni. Olyan esetben azonban, amikor a konkrét körülmény súlya a minősítéshez szükséges mértéket jelentősen meghaladja, nincs akadálya azt – a súlyosabb vagy a privilegizált minősítés mellett – súlyosító vagy enyhítő körülményként is értékelni. Az egyes bűncselekményeknél súlyosabban vagy enyhébben minősülő esetként szabályozott körülmény az ilyen minősített esetet nem tartalmazó más bűncselekmények elbírálásánál súlyosító vagy enyhítő lehet. A Btk. Általános Részében meghatározott egyes büntethetőségi akadályok – pl. a jogos védelem, az önkéntes elállás, az önkéntes eredményelhárítás stb. – megközelítésének büntetést enyhítő hatása van. A bűncselekmény tárgyi súlyát olyan körülmény is befolyásolhatja, amelyről az elkövetőnek a cselekmény véghezvitelekor nem volt tudomása, vagy az utóbb következett be, ezért a bűncselekménynek a törvényi tényálláson kívül eső következménye akkor is értékelésre kerülhet a büntetés kiszabásánál, ha arra az elkövető tudata nem terjedt ki. II. A büntetést befolyásoló alanyi tényezők: 1. A büntetlen előélet enyhítő körülmény, kivéve, ha az elkövető fiatalkorú vagy a fiatalkort néhány évvel meghaladott, ún. fiatal felnőtt. A hivatalos személy javára ez csak akkor értékelhető, ha e minőségével a bűncselekmény nincs összefüggésben. Nem értékelhető annak a javára, aki a bűncselekményt olyan beosztás felhasználásával követte el, amelyben a büntetlen előélet alkalmazási feltétel. Alig van jelentősége olyan esetben, amikor a büntetlen személy hosszabb időn át sorozatosan követett el bűncselekményeket. Ugyanez érvényesül a legsúlyosabb bűntettek elkövetőinek esetében, amikor a bűnre indító motívumok végletes túlsúlyára lehet következtetni. A büntetlen előélet általában nem enyhítő azok javára, akikkel szemben korábban a bíróság megrovást vagy próbára bocsátást alkalmazott. Ha ezeket ugyanolyan vagy hasonló cselekmény miatt alkalmazták, a korábbi megrovás vagy próbára bocsátás súlyosító körülmény lehet. 2. Ha az elkövetőt a bűncselekmény véghezvitele előtt jogerősen elítélték, a büntetőjog szempontjából büntetett előéletű akkor is, ha mentesült a büntetés hátrányos következményei alól. A büntetett előélet általában súlyosító körülmény. Ha az elkövetőt kisebb tárgyi súlyú bűncselekmény miatt ítélték el, és a büntetés kiállása óta már hosszabb idő eltelt, a korábbi elítélésnek súlyosító körülményként való értékelése általában nem indokolt. Növeli a büntetett előélet súlyosító hatását, ha a korábbi büntetés súlyosabb szabadságvesztés volt, ha az előző büntetés kiállásától az újabb bűncselekmény elkövetéséig rövid idő telt el, ha korábban is azonos vagy hasonló bűncselekmény miatt történt az elítélés. Ha a büntetett előéletű elkövető nem visszaeső, de többször volt büntetve, akkor ez utóbbi tény súlyosító körülmény lehet. Súlyosító körülmény, ha az elkövető visszaeső. Súlyosító körülmény, ha a többszörös (erőszakos többszörös) visszaeső egyben különös visszaeső is, és az is, ha az elkövető a visszaesést megalapozó büntetésen kívül is büntetve volt. Fokozott a büntetett előélet nyomatéka, ha a sorozatos elítélésekből, az elkövető életviteléből és az újabb bűnelkövetésből a bűnöző életmódra lehet következtetni. A gondatlanságból elkövetett bűncselekmény miatt történt korábbi elítélés akkor értékelhető súlyosító körülményként, ha az elkövető újból azonos vagy hasonló cselekményt követett el.

- 338 -

A külföldön történt elítélés is súlyosító körülmény lehet, feltéve, ha megfelel az 1996. évi XXXVIII. törvény 47. § (3) bekezdésében foglaltaknak. A közlekedési bűncselekmények elbírálásánál az elkövető korábbi közlekedési magatartását is értékelni kell. A közlekedési szabálysértés elkövetése súlyosító, a hosszabb ideig tanúsított kifogástalan közlekedési magatartás enyhítő körülmény lehet. Ittas járművezetés esetén az ittasság súlyos vagy igen súlyos foka súlyosító körülmény. Ha az elkövető az ellene folyamatban levő büntetőeljárás hatálya alatt, erről tudva követi el a bűncselekményt, és ebből az előző eljárás eredményétől függetlenül a személyének fokozott veszélyességére lehet következtetni, a büntetőeljárás hatálya alatt történt bűnelkövetés súlyosító körülmény. Súlyosító körülmény, ha az elkövető más ügyben alkalmazott felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt, a feltételes szabadság ideje alatt vagy a kegyelem véglegessé válása előtt követte el a bűncselekményt, mivel abból a tényből, hogy a többlethátránnyal való fenyegetettség sem tartotta vissza a bűnelkövetéstől, a személyének nagyobb veszélyességére lehet következtetni. Ez nem jelent kétszeres értékelést, mivel a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának esetleges elrendelése, a feltételes szabadság megszüntetése, a kegyelem hatályvesztése nem a bűncselekmény mikénti elkövetéséhez, hanem az ítéletben kiszabott büntetéshez fűződő jogkövetkezmény. 3. Ha az elkövetőnek a létfenntartást biztosító jövedelme nincs, és munkakerülő, csavargó életmódot folytat, fokozott a veszélye annak, hogy a szükségletét illegális módon, akár bűncselekmény útján elégíti ki, és a személyének a veszélyessége fokozott. 4. A fiatalkor nem enyhítő körülmény, ilyennek értékelhető azonban, ha az elkövető a büntethetőség határát jelentő tizennégy éves életkort nem sokkal haladta meg, vagy fiatal felnőtt volt, amikor a bűncselekményt elkövette. Az idős kor – a vele rendszerint együtt járó testi és szellemi hanyatlás, valamint tűrőképesség-csökkenés miatt – enyhítő körülmény; általában a nyugdíjkorhatárt meghaladó életkort lehet így értékelni. Enyhítő körülmény, ha az elkövetőnek tartásra, illetve nevelésre szoruló hozzátartozói vannak, ez azonban nem vehető figyelembe annak javára, aki gondoskodási kötelességét nem teljesíti. Az elkövető alacsony műveltsége, iskolázatlansága enyhítő körülmény, kivéve, ha olyan bűncselekményt követett el, amelynek súlyát és tilalmazottságát az értelmi színvonalától és iskolázottságától függetlenül mindenki belátja (emberölés, rablás, testi sértés stb.). Súlyosító körülmény viszont, ha az elkövető a felkészültségét vagy szakmai képzettségét bűncselekmény véghezvitelére használja fel. A beszámítási képesség korlátozottsága enyhítő körülmény akkor is, ha a Btk. 17. § (2) bekezdésének alkalmazására nincs alap. Az a körülmény, hogy az elkövető elmeműködésének valamely sajátossága a bűncselekmény elkövetését megkönnyíthette, a büntetés kiszabásánál általában enyhítő körülmény lehet. 5. Az elkövető tartósan és kiemelkedően végzett munkája enyhítő körülmény, ha abból arra lehet következtetni, hogy vele szemben a büntetés könnyebben célt érhet. A köz javára ellenszolgáltatás nélkül végzett tevékenység vagy szolgáltatás (jótékony célú munkavégzés, alapítvány létesítése, ajándék, adomány stb.) enyhítő körülmény lehet. 6. A katonai ítélkezésben enyhítőként vagy súlyosítóként egységesen kell értékelni az elkövetőnek a szolgálati idő alatt tanúsított magatartását; ezen belül az egyik oldalon a kitüntetések, dicséretek, jutalmak és elismerések, a másikon az érvényben levő fenyítések száma és súlya jön figyelembe. A katonai ítélkezésben enyhítőként értékelendő, ha az elkövető a cselekmény végrehajtása és elbírálása között kimagasló helytállást tanúsított. Ezzel szemben a terhére kell értékelni, ha ezen idő alatt fegyelemsértést valósított meg. 7. Súlyosító körülmény, ha az elkövető a bűncselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban követte el, és ennek az állapotnak szerepe volt a bűncselekmény elkövetésében; különös nyomatéka a gátlástalanul, a garázda módon végrehajtott – élet, testi épség vagy nemi erkölcs elleni – bűncselekmények esetében. Az iszákos életmód súlyosító körülmény, ha agresszivitással párosul és az együttélési szabályok sorozatos megszegését eredményezi. 8. A vezetői vagy kifejezetten bizalmi beosztás súlyosító körülmény, ha annak felhasználásával vagy azzal összefüggésben történt a bűncselekmény elkövetése. Vezetői beosztásban levőnek a ténylegesen irányító tevékenységet végző személyt kell tekinteni. Az elkövető kezdeményező, vezető, másokat bűnelkövetésbe vivő szerepe súlyosító körülmény. Büntetést enyhítő hatása van annak, ha valaki más személy ráhatására vagy befolyása alatt követte el a bűncselekményt. Különös nyomatéka lehet akkor, ha katona az elöljárója vagy a feljebbvalója ráhatására vagy parancsára cselekedett. Ha a bűncselekményt több személy együttesen követi el, akkor az elkövetők egymás szándékát és önbizalmát kölcsönösen erősíthetik, végre tudnak hajtani olyan cselekményt is, amelyre külön-külön nem lennének képesek, és több elkövetővel szemben védekezni is nehezebb. A társas elkövetés a bűnelkövetésnek általában veszélyesebb formája, ezért a társtettességben, a fizikai bűnsegédekkel együtt történő, és – ahol ez nem minősítő körülmény – a csoportos elkövetés általában súlyosító körülmény; különös a nyomatéka az erőszakos bűncselekmények esetében. Súlyosító körülmény, ha az elkövető olyan bűncselekményt vitt véghez, amit meg kellett volna akadályoznia. Különös nyomatéka van annak, ha a bűnüldöző hatóság tagja igazságszolgáltatás elleni, a közélet tisztaságát sértő vagy más korrupciós jellegű vagy olyan bűncselekményt követ el, amely a bűnüldöző szerv érdekeit is sérti. 9. A bűncselekmény méltányolható indítóoka enyhítő, az erkölcsileg különösen elítélendő oka súlyosító körülmény. Enyhítő hatású, ha a cselekmény motívuma a valóságos vagy vélt közérdek szolgálata.

- 339 -

A vagyon elleni bűncselekmények esetében enyhítő körülmény lehet az elkövető önhibáján kívül fennálló nehéz anyagi helyzete, különösen akkor, ha ez az elemi szükségletek kielégítetlenségében nyilvánul meg, és a bűncselekmény ennek kielégítési körében marad. 10. A szándék eshetőleges volta enyhítő körülmény, kivéve, ha az elkövető olyan bűncselekményt valósított meg, amelyet az eredmény tekintetében gondatlanul is el lehet követni; a cselekmény végrehajtásában megnyilvánuló kitartó szándék, az előre megfontolt szándék súlyosító körülmény. Minden olyan esetben, amikor az eredmény minősítő körülmény, és azt szándékosan és gondatlanul is elő lehet idézni, enyhítő körülmény, ha az eredmény tekintetében csak gondatlanság állapítható meg. A gondatlan bűnösség esetében általában enyhítő körülmény, ha az elkövetőt hanyag gondatlanság terheli; súlyosító körülmény viszont a gondatlanság súlyos foka, mely luxuria esetében akkor állapítható meg, ha nagymértékű volt az elkövető könnyelműsége, amikor bízott az eredmény elmaradásában; negligencia esetében pedig akkor, ha a súlyos következmény lehetősége a feltétlenül elvárható elemi figyelem mellett is észlelhető lett volna. 11. Az elkövető önfeljelentése enyhítő körülmény. Különös a nyomatéka, ha ennek folytán vált lehetővé a bűncselekmény felderítése, vagy azt jelentős mértékben elősegítette. Enyhítő hatású az is, ha az elkövető közreműködött a bűncselekmény felderítésében, és ennek szerepe volt a felderítés eredményességében. A bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás enyhítő körülmény, és a részbeni beismerés is az lehet. Nagyobb a nyomatéka, ha az felderítő jellegű; ilyen esetben a cselekmény egészére kiterjedő beismerésnek a bűnösség részbeni tagadása mellett is enyhítő hatása van. Tettenérés esetén csak a bűnösség elismerésének és a megbánásnak van jelentősége. Az elkövető megbánó magatartása, az eredmény elhárítására irányuló tevékenysége, a cselekmény megbánását kifejező komoly öngyilkossági kísérlete enyhítő; a cselekmény után tanúsított elvetemült magatartása súlyosító körülmény. 12. Az elkövető betegsége, jelentős mérvű rokkantsága vagy egyéb olyan körülmény, amely a büntetés elviselését megnehezíti, enyhítő hatású, és akkor is értékelendő, ha a bűncselekmény elkövetése után állott elő. III. A büntetést befolyásoló tárgyi körülmények: 1. Enyhítő körülmény, ha a cselekmény kísérleti szakban maradt. A nyomatéka annál nagyobb, minél távolabb van a cselekmény a befejezettségtől, illetve a cselekmény következményei a befejezettséghez megkívánt eredménytől. Az eredményt el nem érő sérelem, pl. emberölés kísérleténél a tényleges sérülés nem súlyosító, de csökkentheti a kísérlet enyhítő hatását. A bűnhalmazatban levő kísérlet enyhítő hatása elenyészhet, ha a halmazatban levő cselekmények jelentősebb része befejezett. Ha az elkövető mindent megtett a bűncselekmény befejezettsége érdekében, és a következmények is súlyosak, a kísérlet, mint enyhítő körülmény súlytalanná válhat. 2. Az az elkövetési mód, amit a törvény az egyes bűncselekményeknél minősítő körülményként értékel, más bűncselekményeknél általában súlyosító körülmény. A kitartó, a fondorlatos, a gátlástalan, a garázda, az orvul való vagy egyébként veszélyes elkövetési mód súlyosító körülmény, és ugyanígy értékelendő, ha az elkövető a bűncselekménnyel szükségszerűen együtt járó szenvedésnél nagyobb testi vagy lelki gyötrelmet okoz. Az élet és a testi épség elleni bűncselekményeknél az elkövetéshez használt eszköz különös veszélyessége súlyosító körülmény. Az eszköz általában akkor tekinthető különösen veszélyesnek, ha az adott módon használva, a szándékoltnál (rendszerint) súlyosabb eredmény előidézésére alkalmas. Az élet elleni cselekmények esetén pedig akkor is, ha az adott módon használva nagy biztonsággal, az elhárításra esélyt sem hagyva alkalmas a halálos eredmény előidézésére. Az eszköz különös veszélyessége nem értékelhető súlyosítóként, ha a bíróság erre is tekintettel minősítette súlyosabban a cselekményt. A közbiztonság veszélyeztetése, a köznyugalom tartós vagy súlyos megzavarása súlyosító körülmény. Egyes bűncselekményeknél így értékelhető a nagyobb nyilvánosság előtt való elkövetés, feltéve, hogy az az elkövető nagyobb elvetemültségére utal vagy többletsérelmet okoz. Eredmény-bűncselekmények esetében enyhítő körülmény, ha az okozati összefüggés közvetett volt, vagy ha az eredmény bekövetkezésében a cselekmény mellett együttható más okok is szerepet játszottak, pl. halálos eredményben az orvosi műhiba vagy diagnosztikai tévedés. 3. A bűncselekmény tárgyi súlyát nagymértékben a cselekmény káros következményei határozzák meg, ezért azokat a büntetés kiszabásánál mindig figyelembe kell venni. A káros következmény lehet pénzben kifejezhető kár, hátrány, gyógytartammal jellemezhető sérülés; ezek nagyságát mennyiségileg is meg lehet határozni. Van olyan káros következmény, amely nem mérhető, pl. a nemi erkölcs elleni bűncselekményeknél a pszichikai következmények; és jelentkezhet az veszély formájában, valamely hátrányos helyzet bekövetkezésének közvetlen lehetőségében. Ezek nagyságát mennyiségileg nem lehet ugyan meghatározni, de az általában megállapítható, hogy enyhe, közepes vagy súlyos fokúak. Ha a sérelemnek vagy veszélynek az adott minősítésen belül fokozatai lehetnek – pl. súlyos testi sértésnél a gyógytartamnak –, az átlagost lényegesen meghaladó sérelem vagy veszély általában súlyosító, az átlagosnál lényegesen kisebb, általában enyhítő körülmény. Ha a minősítés függ az értékhatártól, enyhítő körülmény, ha a kár, az érték vagy a vagyoni hátrány az alsó határ, súlyosító, ha a felső határ közelében van. Az elkövető terhére értékelendő, ha a cselekmény alapesetnek minősül ugyan, de közel áll valamely minősített esethez.

- 340 -

4. Súlyosító körülmény, ha a sértett védtelen, idős, beteg, védekezésre képtelen vagy oltalomra szoruló személy, terhes nő, amennyiben e körülmények valamelyike nem eredményez súlyosabb minősítést, vagy az elkövető közeli hozzátartozója; a vagyon elleni bűncselekményeknél ilyen hatású lehet a sértett nehéz anyagi helyzete. A sértett felróható közrehatása enyhítő körülmény. Ilyenként értékelhető a részéről tanúsított durva, erőszakos, kihívó vagy súlyosan sértő viselkedés, a jogtalan eljárás; a közlekedési bűncselekményeknél a sértett együtt ható okot jelentő szabályszegése; a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekményeknél a könnyelmű, kihívó magatartása. A sértett megbocsátását enyhítőként lehet értékelni, különösen akkor, ha annak folytán a bűncselekmény miatt megromlott viszonyok helyreálltak. 5. A bűnsegédnek általában kisebb a szerepe a bűncselekményben, mint a tettesnek, ezért a bűnsegédi minőség általában enyhítő körülmény. A bűncselekmény kétszeres vagy többszörös minősülése súlyosító körülmény. 6. A folytatólagosságnak büntetést súlyosító hatása van, s az annál nagyobb, minél több cselekményt foglal magában. A bűnhalmazatnak a büntetési tételkeret felső határát emelő hatása van [Btk. 81. § (3) bekezdés], ezért súlyosító körülményként nem értékelhető (kétszeres értékelés tilalma). A kettőnél több bűncselekmény halmazata azonban már értékelhető súlyosítóként. Az elkövető terhére értékelendő, ha az ugyanazon bűncselekmény több elkövetési magatartását is megvalósítja, ha a keretszabály (így például közlekedési bűncselekmény elkövetője a közlekedés) alapvető, vagy több rendelkezését megszegi, vagy szabályszegése durva. A bűnhalmazat mellőzése esetén az önálló megállapításra nem került cselekmény elkövetése súlyosító körülmény. Nem lehet azonban értékelni az olyan külön nem minősített cselekményt, amely magánindítvány hiányában jogilag tárgytalan. 7. Az alkalomszerű elkövetés az elkövető javára értékelhető, kivéve, ha az alkalom létrejöttét tudatosan elősegítette, vagy ha az alkalom előidézése maga is jogellenes. Az ellenőrzés lazasága, a katonai bűncselekményeknél az elöljáró mulasztása enyhítő körülmény, feltéve, hogy az elkövetésben szerepe volt. 8. Az egyébként nem korrupciós bűncselekménynek minősülő cselekmények korrupciós jellegű elkövetése súlyosító körülmény. 9. Az elkövető javára kell értékelni, ha az okozott kárt vagy annak egy részét megtérítette, és kisebb nyomatékkal azt, ha a kár tőle függetlenül megtérült. A tevékeny megbánás a büntethetőséget megszüntető ok [Btk. 29. § (1) bekezdés], illetve lehetővé teszi a büntetés korlátlan enyhítését [Btk. 29. § (2) bekezdés]. Egyébként is enyhítő körülmény, ha az elkövető a sértettnek elégtételt szolgáltatott, rendezte vele a közöttük keletkezett konfliktust, ennek során valamilyen szolgáltatást teljesített, vagy igényt kielégített. Az elkövetőt a bűncselekmény következtében a büntetőjogi hátrányokon kívül egyéb tényleges hátrányok is érhetik. Ha ezek a büntetés mellett külön is egyéni visszatartó hatást fejthetnek ki, indokolt azokat enyhítő körülményként értékelni. Ilyen többlethátrány lehet a bűncselekmény folytán elszenvedett sérülés, jelentős munkajogi, anyagi vagy egyéb hátrány, a bűncselekményből származó előnyt lényegesen meghaladó kártérítési kötelezettség, feltéve, hogy fedezete van stb. 10. Enyhítő körülmény, ha a bűncselekmény elkövetésétől hosszabb idő telt el; minél súlyosabb a bűncselekmény, annál hosszabb az az idő, amely enyhítőként értékelhető. Nagyobb a nyomatéka, ha megközelíti az elévülési időt; csökken a nyomatéka, vagy el is enyészhet, ha az időmúlást maga az elkövető idézte elő. Enyhítő körülmény, ha az elkövető hosszabb ideig állt a büntetőeljárás súlya alatt; nagyobb a nyomatéka, ha előzetes fogva tartásban volt, és ilyenkor az előzőnél rövidebb tartam is enyhítőként értékelhető. 11. A bűncselekmények elszaporodottsága súlyosító körülmény akkor, ha a köztudomás szerint az ügyben elbírált vagy az ahhoz hasonló bűncselekmények száma (az elkövetéskor) a korábbi időszakhoz képest lényeges emelkedést mutat, vagy ha a számuk az adott területen lényegesen magasabb volt az átlagosnál. Az erős felindulásban elkövetett emberölésnél és a jogos védelem túllépésénél ez a körülmény nem jön figyelembe. 12. Súlyosító körülmény, ha az elkövető a társas bűnelkövetés valamely formájában – társtettességben [Btk. 13. § (3) bekezdés], bűnszövetségben [Btk. 459. § (1) bekezdés 2. pont], vagy csoportosan [Btk. 459. § (1) bekezdés 3. pont] – követi el a bűncselekményt, kivéve, ha a az ilyen módon történő elkövetés a bűncselekmény minősített esete, mivel annak súlyosítóként való figyelembevétele kétszeres értékelés lenne. 13. Súlyosító körülmény, ha az elkövetett gazdasági vagy vagyon elleni bűncselekmény következtében nagy számú sértett anyagi helyzete, jövedelmi, illetve életviszonya, megélhetési és életkörülménye jelentősen megváltozik, rosszabbodik. 57. BK vélemény a kábítószer-kereskedelem és a kábítószer birtoklása miatti büntetőjogi felelősségről I. 1. A kábítószerek és kábító hatású anyagok fogyasztásából eredő bódult állapotok olyan, a szokványos részegséghez hasonló állapotok, amelyek a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 18. §-a értelmében nem zárják ki, illetve nem korlátozzák az elkövető büntetőjogi felelősségét. 2. A kábítószer sajátos hatása, az ún. kábítószer-függőség csak akkor vezethet az elkövető beszámítási képességének korlátozására vagy kizárására (Btk. 17. §), ha betegség szintjét elérő személyiségzavart, illetve elmebetegséget vagy szellemi leépülést okoz.

- 341 -

3. A kábítószerhez való hozzájutás hiányában jelentkező megvonásos tünetek, amennyiben elérik az elmebetegség szintjét, kizárhatják vagy korlátozhatják az elkövető beszámítási képességét. II. 1. A kábítószer fogyasztása alatt értendő az elkövető (a fogyasztó, kábítószer-használó) minden olyan magatartása, aminek közvetlen következménye, hogy a kábítószer a szervezetébe jut. A kábítószer fogyasztója a kábítószer birtoklásának bűncselekményét akkor is elköveti, ha nem maga termesztette, állította elő vagy tartotta a kábítószert, hanem mástól, a saját használatára szerezte meg. 2. A kábítószer „termesztése” olyan növény termesztését jelenti, amely, illetve amelynek a részei szerepelnek a kábítószerek jegyzékén, és jelentősebb feldolgozás nélkül kábítószerként felhasználhatók. 3. A kábítószer előállításának olyan műveletek tekinthetők, amelyek közvetlen eredménye a kábítószer. 4. Kábítószert kínál, aki mást kábítószer átvételére eredménytelenül felhív; kábítószert átad, aki azt más személy birtokába adja. 5. a) Kábítószert forgalomba hoz az, aki azt – akár ellenérték fejében, akár ingyenesen – több személy részére juttatja. b) Kábítószerrel kereskedik, aki haszonszerzésre törekedve közreműködik a kábítószer forgalmazásában. III. A Btk. 180. §-a szerinti büntethetőséget megszüntető ok nem alkalmazható annak a javára, aki a kábítószert más részére is termeszti stb., azt másnak kínálja vagy átadja, illetve azt forgalomba hozza, azzal kereskedik. I. 1. a) A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság, a III. számú Büntető Elvi Döntésében már korábban iránymutatást adott az önhibából eredő bódult állapotban elkövetett bűncselekményért való felelősségről. Ez az iránymutatás változatlanul irányadó, de a gyakorlati tapasztalatok alapján és az igazságügyi elmekórtan jelenlegi állásának megfelelően – a bódult állapot vonatkozásában – kiegészítésre szorul. A különféle kábítószerek és kábító hatású anyagok, biológiai értelemben véve, tudatzavart okoznak. Ennek a tudatzavarnak a jellege és foka nagymértékben függ a szer milyenségétől, mennyiségétől, de még ugyanazon szer és személy esetében is – különböző időpontokban – igen eltérően nyilvánulhat meg. Nincs tehát szokványos, kábítószertől való bódult állapot, hanem különböző bódult állapotok vannak, amelyek formája és mélysége igen változatos lehet, és sokkal inkább eltérnek egymástól, mint a szeszes ital fogyasztásából eredő szokványos részegségi állapotok. Közös vonásuk azonban, hogy nem tekinthetők a kóros részegséghez hasonló kivételes állapotnak, hanem – jellegüknél fogva – a szokványos részegséggel azonos elbírálás alá esnek. b) A kábítószerek vagy kábító hatású anyagok ismétlődő fogyasztásának hatására a kábítószer-fogyasztóknál kábítószerfüggőség alakulhat ki. Ez a fizikai és pszichikai függőség azonban, mindenekelőtt a kábítószer utáni vágy, az ún. kábítószeréhség, mint a függőség egyik tünete, általában nem tekinthető az elmeműködés olyan kóros állapotának, amely korlátozza az elkövetőt a cselekmény következményeinek felismerésében vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. Ha tehát a kábítószerfüggő személy kábítószerrel visszaélést vagy függőségével összefüggésben más bűncselekményt követ el, a Btk. 17. §-ának a büntetőjogi felelősséget kizáró vagy korlátozó rendelkezései nem alkalmazhatók a javára. Más a helyzet, ha a kábítószer-függőség már betegség szintű személyiségzavart okoz. Az ilyen személyiségzavar korlátozhatja vagy kizárhatja az elkövető beszámítási képességét, és erre tekintettel a Btk. 17. §-ának (1), illetve (2) bekezdése alkalmazható a javára. Ugyancsak korlátozhatja vagy kizárhatja az elkövető beszámítási képességét a kábítószer-fogyasztás folytán kialakuló elmebetegség vagy szellemi leépülés. c) A kábítószerhez való hozzájutás hiányában a fizikai és pszichikai függőségben szenvedő személynél ún. megvonási tünetek jelentkezhetnek. Ezek elérhetik az elmebetegség szintjét, s ez esetben a Btk. 17. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezések alkalmazására vezethetnek, azaz kizárhatják vagy korlátozhatják az elkövető beszámítási képességét arra a bűncselekményre nézve, amelyet ilyen állapotával összefüggésben követett el. II. 1. A kábítószerrel visszaélés elkövetési magatartásait a Btk. kimerítően felsorolja. A Btk. – korábbitól eltérő szerkezetű szabályozása – alapján változatlanul büntetendő, aki kábítószert kínál, átad, forgalomba hoz, azzal kereskedik [Btk. 176-177. §], kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, az ország területére behoz, onnan kivisz, vagy azon átszállít [Btk. 178. § (1)–(4) bek.]. Büntetendő továbbá az is, aki kábítószert fogyaszt [Btk. 178. § (6) bek.]. A kábítószer fogyasztása alatt értendő az elkövető (fogyasztó, kábítószer-használó) minden olyan magatartása, aminek közvetlen következménye, hogy a kábítószer a szervezetébe jut. Aki maga termesztette, állította elő vagy tartotta a csekély mennyiségű kábítószert, már ezzel megvalósította a kábítószer birtoklását, tekintet nélkül arra, hogy elfogyasztja-e a kábítószert vagy sem. Hasonlóképpen büntetendő a kábítószer mástól való megszerzése is, akár elfogyasztja azt a megszerző, akár nem. A kábítószer megszerzése történhet az azzal rendelkező személlyel való megegyezés útján (ingyenes vagy visszterhes ügylet alapján), de enélkül is. Az utóbbi esetben a cselekmény más bűncselekmény tényállását is megvalósíthatja. Ilyenkor bűnhalmazat létesül. 2. A bűncselekmény elkövetési magatartásai közül mindenekelőtt értelmezésre szorul a kábítószer termesztése. a) Vannak olyan növények, amelyek, illetve melyek részei (termése, levelei stb.) szerepelnek a kábítószerek jegyzékén, és jelentősebb feldolgozás nélkül felhasználhatók kábítószerként. Ez termesztésen befejezett bűncselekmény. Az ilyen növények „termesztése”, és ezzel a bűncselekmény megvalósulása attól az időponttól kezdve állapítható meg, amikor a növény – esetleg gondozás mellett – már önállóan fejlődik (a magvait elültették stb.). A termesztés feltételeinek előzetes biztosítása, pl. a vetőmagok beszerzése, a kábítószerrel visszaélés előkészületét valósíthatja meg. Kifejezett törvényi szabályozás

- 342 -

alapján csak a kábítószer birtoklása alap- vagy minősített esetének előkészülete büntetendő [Btk. 178. § (1)–(2) bek., illetve (4) bek.; 179. § (1)–(3) bek., illetve (5) bek.]. b) Ha a növényből csak további feldolgozás útján lehet a kábítószer hatóanyagát kivonni, a növény termesztését – feltéve, hogy kábítószer előállítása céljából történik – szintén a bűncselekmény előkészületének kell értékelni. A hatóanyag kivonása pedig kábítószer előállítása. 3. A kábítószer elkészítése több műveletet igényelhet, „előállításnak” azonban csak az olyan műveletek tekinthetők, amelyek közvetlen eredménye már maga a fogyasztható kábítószer. Az ezt megelőző műveletek (pl. a kábítószer előállításához szükséges eszközök és nyersanyag beszerzése) előkészületi jellegűek. 4. a) A kábítószer kínálása: más személy felhívása kábítószer átvételére. Akkor kell megállapítani, ha a felhívás eredménytelen marad, mert különben a bűncselekmény valamely más elkövetési magatartása valósul meg (a kábítószer átadása, forgalomba hozatala, a kábítószerrel kereskedés). b) A kábítószer-kereskedelem vagy kábítószer birtoklásának elkövetésére irányuló felhívás, ha nem tekinthető kábítószer kínálásának: előkészületet valósít meg [Btk. 11. § (1) bek.; 176. § (6) bek., 177. § (5) bek., 178. § (4) bek. 179. § (5) bek.] . c) Ha a kínálás nyomán a címzett átveszi, vagyis megszerzi a kábítószert, a kábítószert juttató személy a „kábítószert átad” elkövetési magatartást valósítja meg. A kábítószer átadása annak birtokba adását, a kábítószer megszerzése pedig birtokba vételét jelenti. Kábítószer átadásának akkor minősül az elkövetési magatartás, ha egy meghatározott személy részére történik. Aki a kábítószert több személynek juttatja, a kábítószer forgalomba hozatalát, illetve a kábítószerrel kereskedést valósítja meg. 5. a) Kábítószert hoz forgalomba, aki azt több, esetleg meg nem határozható számú személynek juttatja. A forgalomba hozatal úgy is történhet, hogy az elkövető csak egy személlyel áll közvetlen kapcsolatban (neki adja át a kábítószert), de nem kizárólag azzal a szándékkal, hogy azt a megszerző maga fogyassza el, hanem avégett, hogy másnak vagy másoknak továbbadja. Az elkövetőnek erre a szándékára – az eset egyéb körülményei mellett – az átadott kábítószer mennyiségéből is következtetni lehet. A forgalomba hozatal akár ellenérték fejében, akár ingyenesen történhet. (A forgalomba hozatal fogalmára vonatkozó ezen álláspontot fenntartva és továbbfejlesztve tartalmazza az 1/2007. BJE határozat.) b) A kábítószerrel kereskedés tágabb körű, mint a kábítószer forgalomba hozatala. Magában foglal bármilyen tevékenységet, amely elősegíti a kábítószer eljuttatását a viszonteladóhoz, illetve a fogyasztóhoz, így pl. a kábítószer csomagolását, tárolását, szállítását, elosztását. Az elkövető haszonszerzésre törekedve működik közre a kábítószer forgalmazásában, és cselekménye – a törvény rendelkezésénél fogva – mindig tettesi magatartás. (A kereskedés fogalmára vonatkozó ezen álláspontot fenntartva és továbbfejlesztve tartalmazza az 1/2007. BJE határozat.) c) A csekély és a jelentős kábítószer-mennyiség fogalmát a Btk. 461. §-a határozza meg. A kábítószer mennyiségének megállapításakor – a vegyész szakvélemény alapulvételével – annak tiszta hatóanyag-tartalma mérvadó. Ha a bűncselekményt többféle kábítószerre követték el, a különböző alapegységek alapján kiszámított mennyiségeket, arányosan átszámítva, összegezni kell, és így kell kiszámítani, hogy együttesen meghaladják-e a csekély mennyiség felső határát, illetve a jelentős mennyiség alsó határát. (Így pl. ha a bűncselekményt kétféle kábítószerre követték el, és – a rájuk vonatkozó alapegységek figyelembevételével – az egyik mennyisége a csekély mennyiség felső határának 50%-át, a másiké a 66%-át éri el, az összegzés folytán kapott 116% meghaladja a csekély mennyiség felső határát.) Annak megállapításához, hogy valamely anyag kábítószert tartalmaz-e, és ha igen – a tiszta hatóanyag-tartalmat alapul véve – milyen mennyiségben, különleges szakértelem szükséges. Ezért, ha ilyen kérdés felmerül, általában vegyész- és orvosszakértőt kell igénybe venni [1998. évi XIX. törvény (Be.) 99. § (1) bek.]. A meg nem lévő kábítószer mennyiségének megállapítása nem szakértői, hanem bizonyítási kérdés [vö.: 1/2007. BJE határozat II/4/c) pont]. Ezzel összefüggésben az sem szakértői, hanem bizonyítási kérdés, hogy a meg nem lévő kábítószer megállapított mennyiségének mekkora a tiszta hatóanyag-tartalma. III. a) A Btk. 180. § (1) bekezdése szerinti büntethetőséget megszüntető ok elengedhetetlen feltétele, hogy az elkövető saját használatra termesztette (stb.) a kábítószert. Az elkövető „saját használatára” történik a kábítószer termesztése (stb.), ha azt kizárólag maga kívánja elfogyasztani. E rendelkezések nem alkalmazhatóak annak a javára, aki a kábítószert más részére is termeszti stb., azt másnak kínálja vagy átadja, illetve azt forgalomba hozza, azzal kereskedik. b) További feltétel a cselekmény elkövetésének beismerése. A beismerő vallomásnak ténybelinek és a bűnösség elismerésére kiterjedőnek kell lennie. c) A büntethetőség megszűnésének további feltétele, hogy az elkövető az elsőfokú ítélet meghozataláig okirattal igazolja, hogy legalább hat hónapig folyamatos, kábítószer-függőséget gyógyító kezelésben részesült, illetve kábítószer-használatot kezelő más ellátásban részesült, vagy megelőző-felvilágosító szolgáltatáson vett részt. A büntethetőség megszűnését a nyomozás során is meg lehet állapítani (a nyomozás megszüntetése mellett). A kezelés megtörténtét és tartamát okirattal, hitelt érdemlően igazolni kell. Hitelt érdemlő igazolás mindenekelőtt az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat területileg illetékes hatósága által kiállított okirat. A büntetőügyekben eljáró hatóságok azonban a kábítószer-élvezők gyógykezelésére jogosult egészségügyi intézmény szakorvosa által kiállított igazolást is elfogadhatják.

- 343 -

BKv 58. Ha a bíróság elé állítás során a bíróság a tárgyaláson az iratokat az ügyésznek visszaküldi [Be. 522. § (3) bek., 523. § (2) bek., 524. §], az ügy a vádemelést megelőző szakba kerül vissza. A Be. 517. §-a bíróság elé állítás feltételeit sorolja fel. Eszerint a terhelt olyan bűncselekmény elkövetésétől számított tizenöt napon belül állítható a bíróság elé, amelyet a törvény nyolc évet meg nem haladó szabadságvesztéssel fenyeget; további feltétel, hogy az egyszerű megítélésű ügyben a bizonyítékok rendelkezésre állnak, és tettenérés történt, vagy a terhelt beismerte a bűncselekmény elkövetését. A Be. 522. §-ának (3) bekezdése, 523. §-ának (2) bekezdése és 524. §-a arról rendelkezik, hogy ebben a külön eljárásban mely esetekben küldi vissza a bíróság az iratokat az ügyésznek. A Be. 522. §-ának (3) bekezdése értelmében az elsőfokú bíróság a tárgyaláson hozott határozatában akkor rendelkezik az iratok visszaküldése iránt, ha a bűncselekmény elkövetésétől a bíróság elé állításig több mint tizenöt nap telt el, a bűncselekményre a törvény nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést rendel, vagy a bizonyítási eszközök nem állnak rendelkezésre. Az 523. § (2) bekezdése értelmében akkor is vissza kell küldeni az ügyésznek az iratokat, ha a tárgyaláson felvett bizonyítás eredményének megfelelően – további bizonyítási eszközök felkutatása érdekében – az ügyész megkeresése szükséges, és ezért a tárgyalás nyolc napon belül nem folytatható, illetőleg újabb elnapolás szükséges. Az 524. § szerint akkor kell az iratokat visszaküldeni, ha az ügyész vádat kiterjeszti, de a bíróság elé állítás feltételei a kiterjesztett vád szerinti bűncselekményre nem állnak fenn. Az említett okok részben formaiak, részben érdemiek, közös sajátosságuk azonban, hogy megvalósulásuk esetén a bíróság elé állításnak a Be. 517. §-ában felsorolt általános feltételei hiányoznak, illetőleg meghiúsultak. Ennek következménye, hogy az ügy külön eljárásként szabályozott bíróság elé állítás keretében nem bírálható el, és így az ügyész újból csak vádirat benyújtásával terjesztheti elő a vádat a bíróság előtt. Ha a tárgyaláson megállapítják, hogy a bíróság elé állítás szabályai szerint az ügy nem bírálható el, és az iratoknak az ügyészhez való visszaküldésére kerül sor, az ügy a bírósági szakból a vádemelést megelőző szakba kerül vissza, bírósági szakból kikerül. Ennek nemcsak az a következménye, hogy ügyvitelileg befejezetté válik, hanem az is, hogy az ügy további sorsát illetően az ügyész határoz; módja van tehát a Be. 188. §, 190. §, 220. §, 221/A. § és 222. §-a szerinti határozatok meghozatalára is. BKv 59. A magánvádló tárgyalás iránti kérelmére a Be. 548. §-ának 2) bekezdésében írt korlátozás nem vonatkozik. A Be. 548. §-ának (2) bekezdése értelmében az ügyész nem kérheti tárgyalás tartását azon a címen, hogy a bíróság a Be. 544. §ának (1) bekezdése alapján járt el. Felvetődik a kérdés, hogy ez a korlátozás a vádképviseleti jogosítványokat élvező magánvádlóra is kiterjed-e. Az ügyészi jognak ez a korlátozása azzal függ össze, hogy a közvádra üldözendő cselekmény esetében kizárólag az ügyész indítványára kerülhet sor a Be. 544. §-a (1) bekezdésének az alkalmazására, azaz a tárgyalás mellőzésére, ezért indokolatlan lenne olyan kérdésben a tárgyalás kérésére vonatkozó jogosultság biztosítása, amelyre nézve az ügyész korábban maga terjesztett elő indítványt. A magánvádló esetében azonban eltérő a helyzet, minthogy a bíróság a magánvádas ügyben a magánvádlónak erre irányuló indítványa nélkül is alkalmazhatja a Be. 544. §-ának (1) bekezdését. Ezért – a törvénnyel összhangban álló jogértelmezés szerint – a magánvádlóra a Be. 548. §-ának (2) bekezdésében foglalt korlátozás nem hat ki. Ezt a jogértelmezést támasztja alá az is, hogy a törvény – meghatározott kérdésekben – a magánfélnek és egyéb érdekeltnek, tehát olyan személyeknek is korlátozás nélkül biztosítja a tárgyalás kéréséhez való jogát, akiknek a büntetőeljárási jogosítványai nem érik el a magánvádlóét. 60. BK vélemény a felfüggesztett szabadságvesztés és a javítóintézeti nevelés együttes alkalmazásáról I. A javítóintézeti nevelés hatálya alatt álló fiatalkorúval szemben – akár az intézkedés hatálya alatt, akár azt megelőzően elkövetett bűncselekmény miatt – általában nem célravezető végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása. II. Ha a fiatalkorú a végrehajtásban felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt újabb bűncselekményt követ el, nincs akadálya annak, hogy a bíróság – az összes körülmény mérlegelése alapján – a fiatalkorú javítóintézeti nevelését rendelje el.

- 344 -

I. Ha a javítóintézeti nevelés alatt álló fiatalkorút az annak tartama alatt vagy azt megelőzően elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélik, a szabadságelvonással járó nevelő intézkedés és az ezzel nem járó büntetés találkozik. A végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés és a javítóintézeti nevelés időben egybeeső alkalmazását lehetőleg el kell kerülni. Azzal a fiatalkorúval szemben ugyanis, akivel szemben már szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaztak, és az újólag elkövetett bűncselekmény társadalomra veszélyességének a foka nem indokolja végrehajtandó szabadságvesztés alkalmazását, a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés alkalmazása általában nem alkalmas a Btk. 106. §-ának (1) bekezdésében meghatározott annak a célnak a szolgálatára, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődését előmozdítsa. A javítóintézeti nevelés alatt álló fiatalkorúval szemben tehát felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása általában nem célravezető. Helyette ismételt szabadságelvonással járó intézkedés (javítóintézeti nevelés) alkalmazása lehet indokolt. Mindamellett e két jogintézmény olyan ellentétben nem áll egymással, hogy az eset összes körülménye gondos értékelésének eredményeként az együttes alkalmazásuk kizárt vagy éppen törvénysértő lenne. Kivételes esetben – mint pl. amikor már csak rövid idő van hátra a javítóintézeti nevelésből – indokolt lehet felfüggesztett szabadságvesztés alkalmazása. A javítóintézeti nevelés hatálya alatt állásnak az esete az is, amikor a fiatalkorú ideiglenes elbocsátás hatálya alatt áll, ez is része a javítóintézeti nevelésnek, tartama alatt az végre nem hajtott intézkedés, de a fiatalkorú nincs az intézetben, így ténylegesen a szabadságában nincs korlátozva. A törvény rendelkezése folytán, ha az ideiglenes elbocsátás tartama alatt elkövetett bűncselekményért a fiatalkorút szabadságvesztésre vagy javítóintézeti nevelésre ítélik, az ideiglenes elbocsátást meg kell szüntetni [Btk. 121. § (3) bek.]. A törvény nem különböztet végrehajtandó és felfüggesztett szabadságvesztés között, tehát a felfüggesztett szabadságvesztésre ítélés is az ideiglenes elbocsátás megszüntetésével jár. A javítóintézeti nevelés elrendelése és a felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása tehát e tekintetben azonos joghatást eredményez. Felfüggesztett szabadságvesztés alkalmazásakor is egyidejűleg folyik javítóintézeti nevelés (annak még intézetben le nem töltött, de letöltendő része) és a felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje. Ez esetben is mérlegelendő tehát, hogy mennyi ideig fog a büntetés és az intézkedés időben egybeesni. A felfüggesztett szabadságvesztés alkalmazása kivételesen és abban az esetben lehet indokolt, ha az ennek folytán foganatosítandó és az intézetben töltendő javítóintézeti nevelés tartama rövid. II. Ha a korábban végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú a próbaidő alatt követ el újabb bűncselekményt, ez a körülmény általában arra utal, hogy a korábbi – szabadságelvonással nem járó – büntetés nem gyakorolt rá kellő nevelő hatást. Tipikus esetben felvetődik tehát szabadságelvonással járó intézkedés (javítóintézeti nevelés) vagy büntetés (végrehajtandó szabadságvesztés) alkalmazása. A bíróságnak – az újólag elkövetett bűncselekmény tárgyi súlyát is szem előtt tartva – gondosan és körültekintően kell vizsgálnia, hogy az adott esetben szabadságelvonással járó intézkedést vagy büntetést alkalmaz-e. Ha az a döntő, hogy a fiatalkorút kiemeljék kedvezőtlen környezetéből, többnyire elegendő a javítóintézeti nevelés alkalmazása. Az eset összes körülménye azonban arra is utalhat, hogy a végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása mellőzhetetlen. 61. BK vélemény a bűncselekmény bírósági határozatban történő megnevezéséről 1. A bűncselekményt a bíróság ügydöntő határozatának rendelkező részében a 2012. évi C. törvény Különös Része szerinti alcímével kell megnevezni. 2. A bűncselekmény megnevezése mellett a rendelkező részben – az 1998. évi XIX. törvény 258. §-a (2) bekezdése d) pontjának megfelelően – a 2012. évi C. törvény Általános Részének rendelkezésein alapuló egyes szöveges kiegészítéseket is fel kell tüntetni: meg kell jelölni, hogy a bűncselekmény bűntett vagy vétség, továbbá utalni kell a folytatólagos elkövetésére, valamint az elkövetői és az elkövetési alakzatra. 3. A bűncselekmény megnevezése után, zárójelben, fel kell tüntetni a bűncselekmény alapesetének – s ha megvalósult, minősített esetének – törvényi tényállását (diszpozícióját) és büntetési tételét meghatározó törvényi rendelkezéseket. 4. Bűnhalmazat esetén meg kell jelölni – számmal és a „rendbeli” jelzővel –, hogy azonos törvényhely szerint összesen hány bűntett, illetve vétség minősül. Azokat a törvényi rendelkezéseket, amelyek a többrendbeli bűntett, illetve vétség mindegyikét minősítik, csak egyszer kell feltüntetni, majd meg kell jelölni, hány bűntett, illetve vétség minősül eltérő rendelkezések szerint is, és melyek ezek a rendelkezések. 5. Az ügydöntő határozat kihirdetése során közérthetően meg kell magyarázni a minősítés lényegét, különös tekintettel a minősítő körülményekre és az irányadó büntetési tételekre. 6. Ha az ügydöntő határozat előzetesen írásba foglalt és kihirdetett rendelkező része, illetve az írásba foglalt határozat rendelkező része eltér egymástól, a kihirdetett rendelkező rész irányadó, és az írásba foglalt határozatot ennek megfelelően ki kell javítani. 7. A vádlott bűnösségét megállapító ítélet rendelkező részében fel kell tüntetni – a büntetés kiszabásáról szóló rendelkezések előtt – ha az elkövető mint visszaeső, különös visszaeső, többszörös visszaeső vagy erőszakos többszörös visszaeső, illetve bűnszervezetben követte el a bűncselekményt.

- 345 -

8. Ha a 2008. január 1-je előtt hozott ügydöntő határozatban a bűncselekmény minősítését a Kúria felülvizsgálati eljárásban vagy a törvényesség érdekében lefolytatott jogorvoslati eljárásban megváltoztatja, az új minősítést alapul véve a fentiek szerint nevezi meg a bűncselekményt, és az alkalmazott jogszabályi rendelkezéseket a határozat rendelkező részében tünteti fel. 1. A Be. 258. §-a (2) bekezdésének d) pontja szerint az ügydöntő határozat rendelkező részében kétféle módon kell minősíteni a bűncselekményt: szövegesen és a megfelelő jogszabályi rendelkezések feltüntetésével. a) A szöveges minősítés fő eleme a bűncselekmény megnevezése a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) Különös Része szerinti alcímének megfelelően: „Emberölés”, „Lopás” stb. A Btk. azonban nem minden bűncselekményi tényállást jelöl külön alcímmel, hanem számos esetben több bűncselekményi tényállást közös alcím alá sorol. Nincs külön alcíme az egyes bűncselekmények minősített eseteinek sem. Ez a kodifikációs-technikai megoldás a bűncselekmény megnevezését nem érinti: egy bűncselekményt akkor is csak az alcímével kell megjelölni, ha közös alcím alá több, külön §-ba, bekezdésbe vagy pontba foglalt törvényi tényállás tartozik. b) A bűncselekmény törvényi megnevezésétől csak akkor lehet eltérni, ha ez nyelvhelyességi, stiláris okból feltétlenül szükséges. Pl. bántalmazás hivatalos eljárásban helyett, a szórend megváltoztatásával, hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás írható. Emellett a törvényi alcím helyett, kivételesen, egyes bűncselekmények egyszerűbb, a bírói gyakorlatban általánosan elfogadott megnevezése is alkalmazható, pl. ittas járművezetés. 2. A határozat rendelkező részében a bűncselekmény megnevezéséhez a Btk. Általános Részének egyes, a Be.-ben felsorolt rendelkezései alapján szöveges kiegészítéseket kell vagy lehet fűzni. A szöveges minősítés ezzel válik teljessé. a) A Btk. 5. §-a szerint minden bűncselekmény vagy bűntett, vagy vétség. Ezért a bűncselekmény megnevezése után a bűntetti, illetve a vétségi megjelölését mindig fel kell tüntetni. b) A bűnösségi alakzatot, tehát azt, hogy a bűncselekmény szándékosan vagy gondatlanságból elkövetettnek minősül-e, általában nem kell feltüntetni. Ha egy bűncselekmény bűntett, egyértelmű, hogy csak szándékosan követhető el. Ha egy bűncselekmény vétség, de csak szándékos vétségi alakzata van, mint pl. a Btk. 164. § (2) bekezdése szerinti könnyű testi sértésnek (amelynek a gondatlanságból való elkövetését a törvény nem bünteti), az elkövetés szándékosságára szintén nem kell utalni. Hasonlóan kell eljárni, azaz nem kell utalni a bűnösségi alakzatra, ha valamely vétség kizárólag gondatlanságból követhető el, pl. a Btk. 377. §-a szerinti hanyag kezelés. Ugyanis a megfelelő szándékos alakzat már más bűncselekményt valósít meg, a Btk. 376. §-a szerinti hűtlen kezelést. Ha egy vétségnek szándékos és gondatlan alakzata is van, a szándékos elkövetési alakzatra szintén nem kell szövegesen utalni, de a gondatlanra igen: ártalmas közfogyasztási cikkel visszaélés vétsége, illetve gondatlanságból elkövetett ártalmas közfogyasztási cikkel visszaélés vétsége [Btk. 189. § (1) és (4) bek.]. c) A folytatólagos elkövetésre [Btk. 6. § (2) bek.] a bűncselekmény megnevezése előtt célszerű utalni: folytatólagosan elkövetett lopás vétsége. d) Elkövetők a tettes, a közvetett tettes és a társtettes, valamint a felbujtó és a bűnsegéd (Btk. 12. §). Elkövetési alakzatok a befejezett bűncselekmény, a kísérlet és az előkészület. A határozat rendelkező részében nem kell utalni arra, hogy az elkövető tettesként követte el a bűncselekményt, illetve befejezett bűncselekményt valósított meg. Ha a bűncselekmény kísérleti vagy előkészületi alakzata állapítandó meg, ezekre az elkövetési alakzatokra a bűntetti vagy vétségi megjelölés után célszerű utalni: lopás vétségének kísérlete; emberölés előkészületének bűntette. Az elkövetői alakzatra utalás megelőzi a bűncselekmény megnevezését: (N. N. vádlott bűnös) felbujtóként elkövetett emberölés bűntettében. 3. a) A szöveges minősítés után – zárójelek közé foglalva – fel kell tüntetni, hogy a bűncselekmény a Btk. Különös Része szerint hogyan minősül, azaz meg kell jelölni azokat a rendelkezéseket, amelyek az elkövető által megvalósított törvényi tényállást (diszpozíciót) és az ennek megfelelően irányadó büntetési tételt meghatározzák: magántitok megsértésének vétsége [Btk. 223. § (1) bek.]. Ha a törvényi tényállást és a büntetési tételt külön rendelkezés tartalmazza, mindkettőt fel kell hívni: lopás vétsége [Btk. 370. § (1) és (2) bek.]. Az elkövetési magatartás eltérő büntetési tétellel fenyegetett alakzataira 1. tétel, 2. tétel stb. megjelöléssel, az azonos büntetési tétellel fenyegetett alakzataira pedig 1. fordulat, 2. fordulat stb. megjelöléssel kell utalni: foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés bűntette [Btk. 165. § (3) bek. 1. tétel], öngyilkosságban közreműködés bűntette [Btk. 162. § (1) bek. 1. fordulat]. Nem kell feltüntetni a Btk. Általános Részének azokat a rendelkezéseit, amelyeket a szöveges minősítés tartalmaz, azaz a folytatólagosságot, az elkövetői vagy az elkövetési alakzatokat meghatározó törvényhelyeket [Btk. 6. § (2) bek., 12. §, 10. §]. b) Ha a bűncselekménynek több, külön §-ba, bekezdésbe vagy pontba foglalt alapesete van, meg kell jelölni, hogy az elkövető melyiket vagy melyeket valósította meg: természetkárosítás bűntette [Btk. 242. § (1) bek. a) pont] vagy [Btk. 243. § (1) bek.], rablás bűntette [Btk. 365. § (1) bek.] vagy [Btk. 365. § (2) bek.], hivatalos személy elleni erőszak bűntette [Btk. 310. § (1) bek. a) pont vagy b) pont, illetve [Btk. 310. § (1) bek. a) és c) pont]. Hasonló módon kell megjelölni – az alapeset diszpozíciójának felhívása mellett – a bűncselekmény minősített esetét tartalmazó rendelkezést is: emberölés bűntette [Btk. 160. § (1) bek., (2) bek. a) pont, illetve (2) bek. b) pont stb.]. Ha több minősítő körülmény is megvalósult, valamennyit fel kell tüntetni: emberölés bűntette [Btk. 160. § (1) bek., (2) bek. a) és d) pont]. 4. a) A bűnhalmazat a különböző (más-más alcímmel jelölt) bűncselekmények megnevezését és az alkalmazott törvényhelyek megjelölését nem érinti, de a Be. előírja annak megjelölését, hogy az elkövető az azonos alcím alá elhelyezett diszpozíciót vagy

- 346 -

diszpozíciókat hányszor valósította meg, azaz hány rendbeli bűncselekményt követett el. Egyébként, ha nincs bűnhalmazat, nem kell utalni arra, hogy a diszpozíció csak egyszer valósult meg, más szóval az „1 rendbeli” kifejezés használata fölösleges. b) Indokolt külön-külön megjelölni, hány rendbeli bűntett, illetve hány rendbeli vétség áll bűnhalmazatban, és ezen a két csoporton belül kell jelezni az egyes bűntettek, illetve vétségek megnevezésében és megjelölésében megállapított különbségeket. Példák a többrendbeli bűncselekmény megnevezésére: – 8 rendbeli – egy esetben folytatólagosan elkövetett – lopás vétsége. – 8 rendbeli – két esetben kísérletként elkövetett – lopás vétsége. – 8 rendbeli – egy esetben társtettesként elkövetett – lopás vétsége, – 8 rendbeli – egy esetben felbujtóként, két esetben bűnsegédként elkövetett – lopás vétsége. A csak szám szerint (az Általános Rész rendelkezésein alapuló szöveges kiegészítés nélkül) megjelölt többi bűncselekmény értelemszerűen tettesként, illetve nem folytatólagosan elkövetett befejezett bűncselekmény. A fenti példákban szereplő általános részi kiegészítések együtt is előfordulhatnak: 8 rendbeli – egy esetben folytatólagosan, egy esetben társtettesként, egy esetben felbujtóként, két esetben bűnsegédként, két esetben kísérletként – elkövetett lopás vétsége. c) A többrendbeli bűncselekmény szöveges minősítése után zárójelben először azt a törvényi rendelkezést kell feltüntetni, amely az összes bűncselekmény minősítésében közös. Ez a közös elem a bűncselekmény alapesetének diszpozíciója. Ezután fel kell tüntetni az eltérő rendelkezéseket, megjelölve, hogy az egyes eltérő rendelkezések szerint hány bűncselekmény minősül. Ennek megfelelően a b) pontban szereplő példában a teljes minősítés így alakulna: 8 rendbeli – egy esetben folytatólagosan, egy esetben társtettesként, egy esetben felbujtóként, két esetben bűnsegédként, két esetben kísérletként – elkövetett lopás vétsége [Btk. 370. § (1) bek. a) pont, továbbá egy esetben (2) bek. bd) pont, két esetben bf) pont, egy esetben bg) pont]. d) Kivételesen előfordulhat, hogy a többrendbeli bűncselekmény minősítésének nincs közös eleme, mivel a közös alcím alá több, külön szakaszban szabályozott diszpozíció tartozik. Ha ezeket a vádlott egyaránt megvalósította, és nem természetes egységet vagy folytatólagos elkövetést kell megállapítani, hanem bűnhalmazatot, külön-külön fel tüntetni az egyes bűncselekmények alapeseti diszpozícióját és minősítő körülményeit tartalmazó törvényi rendelkezéseket: 3 rendbeli kábítószer birtoklásának bűntette [Btk. 178. § (1) bek., (2) bek. b) pont, Btk. 179. § (1) bek. a) pont, és Btk. 179. § (2) bek., (3) bek. ab) pont]. 5. A határozat kihirdetése során fel kell olvasni a rendelkező részt, ismertetni kell az indokolás lényegét, és szükség szerint meg kell magyarázni [Be. 262. § (3) bek.]. A Be. 258. §-a (2) bekezdése d) pontja szerint a bűncselekmény megnevezése a rendelkező részben a Különös Rész szerinti alcímére, valamint az Általános Rész rendelkezésein alapuló egyes szöveges kiegészítésekre korlátozódik. A minősítő körülmények szöveges megjelölése teljesen elmarad. Az említett jogszabályi változások következtében a tárgyaláson jelen lévő személyek és különösen a fellebbezésre jogosultak számára nehézséget jelenthet a minősítés lényegének azonnali megértése. Ezért a határozat szóbeli indokolásában a tanács elnökének a minősítés közérthető és kellően részletes magyarázatát kell adnia. 6. a) A határozat rendelkező részét a kihirdetése előtt írásba kell foglalni, és a tanács minden tagja aláírja [Be. 257. § (4) bek.]. Ha a kihirdetés során felolvasott rendelkező rész, illetve az írásba foglalt határozat szerinti rendelkező rész eltér egymástól, a kihirdetett rendelkező rész irányadó, és az írásbeli határozatot ennek megfelelően ki kell javítani. A kihirdetett, illetve az írásba foglalt határozat rendelkező része közötti eltérések lehetőségét növeli, hogy a rendelkező részben a felhívott törvényhelyeket is fel kell tüntetni. Ha a minősítéskor alkalmazott jogszabályi rendelkezések téves feltüntetése nem tekinthető „nyilvánvaló számelírásnak”, a határozatot hozó bíróság a Be. 261. §-ának (1) bekezdése alapján nem javíthatja ki a hibát, mert ezzel érdemben módosítaná az ügydöntő határozat szerinti minősítést. A törvény szerint erre kizárólag a határozatot rendes vagy rendkívüli jogorvoslat alapján felülbíráló bíróság jogosult. b) A határozat jogi indokolásában, a Be. 258. §-a (3) bekezdésének e) pontjára figyelemmel, ki kell fejteni, hogy a bíróság az egyes minősítő rendelkezéseket milyen indokok alapján alkalmazta. Több cselekmény esetén egyértelműen meg kell jelölni, hogy az egyes cselekményekre melyik minősítő rendelkezés vonatkozik, melyiket követte el a vádlott folytatólagosan, társtettesként, felbujtóként vagy bűnsegédként, melyik maradt kísérleti szakban. 7. A Btk. Általános Részének rendelkezésein alapuló, a bűncselekmény minősítésével kapcsolatos szöveges kiegészítéseken kívül a rendelkező részben indokolt szövegesen utalni a büntetés kiszabása során a vádlott terhére értékelendő legfontosabb általános részi rendelkezésekre is. Ennek megfelelően a vádlott bűnösségét megállapító ítéletben – alapul véve a Be. 258. §-a (2) bekezdésének e) pontját, illetve 330. §-a (2) bekezdésének a) pontját – a bűnösség megállapítását és a bűncselekmény megjelölését követően, a büntetés kiszabásáról rendelkezések előtt, fel kell tüntetni, ha a vádlott mint visszaeső, különös visszaeső, többszörös visszaeső, vagy erőszakos többszörös visszaeső, illetve azt, hogy bűnszervezetben követte el a bűncselekményt: Ezért a bíróság a vádlottat – mint visszaesőt (különös visszaesőt, többszörös visszaesőt, erőszakos többszörös visszaesőt, mint bűnszervezetben elkövetőt) – … szabadságvesztésre ítéli, melynek végrehajtását fegyházban (börtönben) rendeli végrehajtani. Bűnhalmazat esetén, ha a vádlott egy vagy több bűncselekményt eltérő minőségben követett el, egyértelműen utalni kell arra is, hogy különös visszaesői vagy más minősége melyik bűncselekménnyel kapcsolatos: Pl.: Ezért a bíróság a vádlottat – a hivatalos személy elleni erőszak bűntettében mint visszaesőt, a lopás bűntettében mint különös visszaesőt –, halmazati büntetésül … szabadságvesztésre ítéli. A Btk. megfelelő rendelkezéseire: 459. § (1) bek. 31. pont, 89. §, 90. §, a határozat jogi indokolásában kell hivatkozni. 8. Ha a bűncselekmény minősítését a felülvizsgálati eljárásban vagy a törvényesség érdekében lefolytatott jogorvoslati eljárásban meg kell változtatni, a törvénynek megfelelő minősítő rendelkezést e szabályok szerint kell megszövegezni.

- 347 -

BKv 62. A harmadfokú bíróság ügydöntő határozatának jogerősítő záradéka a másodfokon eljárt bíróság megnevezésével és fellebbezéssel megtámadott határozata ügyszámának megjelölésével állapítja meg, hogy a harmadfokú döntéssel, annak meghozatala napján a másodfokú ítélet melyik – a neve és rendűsége szerint megjelölt – terhelt és az ítélet mely része (rendelkezése) tekintetében emelkedett jogerőre és vált végrehajthatóvá. A harmadfokú ítélet (ügydöntő végzés) záradékában az elsőfokú bíróság ítéletét, ügyszámát, annak rendelkezését külön megnevezni, megjelölni nem szükséges. BKv 63. [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] BKv 64. Nincs eljárási akadálya annak, hogy a bíróság az eljárás felfüggesztését, az ügy egyesítését, áttételét, elkülönítését megelőzően tartott tárgyalásra figyelemmel az elölről kezdett tárgyaláson a Be. 251. § (2) bekezdésének alkalmazásával a vádlott, illetve a tanú vallomásának, a szakértő véleményének rögzítését mellőzze, ha az a bírósági eljárásban korábban készült jegyzőkönyv tartalmával megegyezik. Ezen túl a 296. § (1) bekezdés c) pontjára, valamint a 299. § (3) bekezdésére figyelemmel felolvasható a bíróság által már korábban kihallgatott tanú vallomása, meghallgatott szakértő véleménye. A Be. 287. §-ának a tárgyalás folytonosságát biztosító rendelkezéseit a 4/2007. BK vélemény már értelmezte. Az ott kifejtetteket az eljárás felfüggesztése, az ügy egyesítése, áttétele, elkülönítése kapcsán a kollégium a következőkkel egészíti ki: 1. Amennyiben a bíróság a tárgyalás megkezdése után az eljárást felfüggeszti, majd a felfüggesztés okának megszűnését követően az eljárást folytatja, a tárgyalást csak abban az esetben kell elölről kezdeni, ha a korábbi tárgyalás óta hat hónap telt el, illetve a tanács összetételében változás történt. A 4/2007. számú kollégiumi véleményben a Be. 287. § (3) és (4) bekezdése kapcsán kifejtettek ebben az esetben is irányadóak. 2. Amikor a tárgyalás megkezdése után kerül sor az ügy egyesítésére, és a tanács elnökének személye mindkét ügyben azonos, az eljárást csak abban az esetben kell elölről kezdeni, ha a korábbi tárgyalás óta hat hónap eltelt, illetve akkor lehet a tárgyalás anyagának ismertetésével megismételni, ha csak az ülnökök személye változott meg. Abban az esetben azonban, ha az ügyet egy másik tanács által tárgyalandó ügyhöz egyesítik, az egyesített ügyben tartott tárgyalást – miután a tanács összetételében a hivatásos bíró személye megváltozott – elölről kell kezdeni. A Be. 287. § (3) bekezdéséhez fűzött 4/2007. BK vélemény 2. pontjában kifejtettek azonban ez esetben is irányadóak, függetlenül attól, hogy az ügyet ugyanazon bíróság másik tanácsa, vagy egy másik bíróság tanácsa előtt folyó ügyhöz egyesítik. Ennek megfelelően az egyesítést követően eljáró bíróság alkalmazhatja a Be. 251. § (2) bekezdését, a 296. § (1) bekezdés c) pontját, illetve a 299. § (3) bekezdését. Ugyanez irányadó az ügy áttételét követő eljárásra is. 3. Nincs eljárásjogi akadálya annak, hogy az érdemi határozat meghozatalát megelőzően a bíróság a tárgyalás megkezdése után elkülönített ügyet visszaegyesítse, ha az együttes elbírálás feltételei fennállnak. Ilyenkor a tárgyalás folytonossága kapcsán azt kell vizsgálni, hogy ez utóbbi vádlottat érintően nem telt-e el az elkülönítést megelőzően tartott tárgyalás óta hat hónap, illetve nem történt-e változás a tanács összetételében. Amennyiben igen, a tárgyalást elölről kell kezdeni, és ennek során a Be. 273. § (3) és (4) bekezdéséhez fűzött 4/2007. BK vélemény szerint kell eljárni. Abban az esetben azonban, ha az elkülönítést követően az alapügyben a bíróság ügydöntő határozatot hozott, és a Be. 328. §-a alapján a tárgyalást berekesztette, a tárgyalás folytonosságáról az elkülönített ügyben sem lehet szó. Ilyenkor a tárgyalást akkor is elölről kell kezdeni, ha az elkülönítés előtt tartott tárgyalás óta nem telt el hat hónap, illetve a tanács összetételében nem történt változás. Nincs azonban eljárási akadálya annak, hogy a bíróság a Be. 251. § (2) bekezdésének alkalmazásával a vádlott, illetve a tanú vallomásának, a szakértő véleményének rögzítését mellőzze, ha az a bírósági eljárásban korábban készült jegyzőkönyv tartalmával megegyezik. Ezen túl a 296. § (1) bekezdés c) pontjára, valamint a 299. § (3) bekezdésére figyelemmel felolvasható a bíróság által már korábban kihallgatott tanú vallomása, meghallgatott szakértő véleménye. BKv 65.

- 348 -

1. A Be. 373. § (1) bekezdés II/b. pontja szerinti – feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező – ok az, ha a tárgyalást az elsőfokú bíróság annak ellenére, hogy a tanács összetételében a hivatásos bíró személye megváltozott, nem kezdte elölről. 2. Nem feltétlen hatályon kívül helyezési ok, hanem relatív eljárási szabálysértés az, ha a bíróság a tárgyalást annak ellenére, hogy a korábbi tárgyalás óta hat hónap eltelt, nem kezdi elölről, illetve a hat hónapon belül megtartott tárgyalást a tárgyalás anyagának ismertetésével nem ismétli meg annak ellenére, hogy a tanács összetételében az ülnökök személye megváltozott. A Be. 373. § (1) bekezdés II/b. pontja szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha az ítélet meghozatalában olyan bíró vett részt, aki nem volt mindvégig jelen a tárgyaláson. Ilyennek kell tekinteni azt az esetet, amikor a tanács összetételében a hivatásos bíró személye változott meg, és a bíróság a tárgyalást ennek ellenére nem kezdte elölről. Azonban a 1/2002. Büntető jogegységi határozatnak megfelelően csak relatív eljárási szabálysértés – az ott kifejtett indokok alapján – az, ha a bíróság a hat hónapon belül megtartott tárgyalást nem ismétli meg annak ellenére, hogy a tanács összetételében az ülnökök személye megváltozott. Ugyanilyennek tekintendő az az eljárási szabálysértés is, amikor a hat hónap eltelte ellenére nem kezdi elölről a tárgyalást a bíróság, miután ilyen feltétlen hatályon kívül helyezési okot a Be. 373. §-a szerinti taxáció nem tartalmaz. Ez utóbbi esetekben a másodfokú bíróságnak a Be. 375. § (2) bekezdésére figyelemmel azt kell mérlegelnie, hogy a szabálysértésnek lényeges hatása volt-e az eljárás lefolytatására, a bűnösség megállapítására, a cselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, és ehhez képest kell állást foglalnia abban a kérdésben, hogy indokolt-e az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezése. 66. BK vélemény a vádlottnak a bűncselekmény elkövetése után bekövetkezett elmebetegségéről Az 1998. évi XIX. törvény 359. § (3) bekezdése alapján a vádlottnak a bűncselekmény elkövetése után bekövetkezett elmebetegségére tekintettel a másodfokú eljárás felfüggesztésének csak akkor van helye, ha a tárgyalás a vádlott távollétében nem tartható meg. Az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 365. § (1) bekezdése szerint a tárgyalás a vádlott távollétében megtartható, ha előzetesen bejelentette, hogy azon nem kíván részt venni, illetőleg a vádlott terhére nem jelentettek be fellebbezést. Ahogy azt a 4. BK véleménynek a Be. ezen rendelkezéséhez fűzött értelmezése is tartalmazza, a tárgyalás akkor is megtartható a vádlott távollétében, ha a terhére fellebbezést jelentettek be, azonban előzetesen bejelentette, hogy azon nem kíván részt venni. Amennyiben a tárgyalás megtartásának nincs akadálya, a másodfokú bíróság a vádlott távollétében a tárgyaláson bizonyítást is felvehet, és ügydöntő határozatot hozhat. Ilyenkor az eljárás felfüggesztésének a Be. 188. § (1) bekezdés b) pontjában megjelölt okból – azaz arra tekintettel, hogy a vádlott a cselekmény elkövetése után bekövetkezett elmebetegsége miatt az eljárásban nem vehet részt – nincs helye. Amennyiben azonban a vádlott terhére fellebbezést jelentettek be, és a vádlott előzetesen nem jelentette be, hogy a tárgyaláson nem kíván részt venni, távollétében a tárgyalás megtartásának nincs helye. Ilyenkor a másodfokú bíróság az eljárást a Be. 359. § (3) bekezdése alapján felfüggeszti. A 2012. évi C. törvény (Btk.) 28. § (2) bekezdése szerint az elévülés határidejébe a felfüggesztés tartama is beszámít, ha a büntetőeljárást azért függesztik fel, mert az elkövető kóros elmeállapotú lett. Ezért a másodfokú bíróságnak a felfüggesztés alatt hivatalból vizsgálnia kell, hogy a vád tárgyává tett bűncselekmény büntethetősége nem évült-e el. Amennyiben az eljárást a másodfokú bíróság a Be. 188. § (1) bekezdés b) pontjában megjelölt okból a 266. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel a 359. § (1) bekezdése alapján felfüggeszti, az ügyész indítványára helye van a Be. 569. § (1) bekezdése szerinti – az elkobzásra, a vagyonelkobzásra és a lefoglalt dologról történő rendelkezésre irányuló – különleges eljárás lefolytatásának. BKv 67. [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] BKv 68. A 14. életévét be nem töltött személy tanúkénti kihallgatásának törvényi lehetőségéről

- 349 -

I. 1. Tárgyalásra tanúként nem idézhető és a tárgyaláson nem hallgatható ki az annak időpontjában 14. életévét be nem töltött személy, függetlenül attól, hogy a nyomozási bíró kihallgatta-e vagy sem [Be. 280. § (1) bek. első mondat; 280. § (2) bek.]. Az ilyen személy kihallgatására – ha szükséges – a perbíróság által kiküldött vagy megkeresett bíró útján van törvényi lehetőség [Be. 304. §]; ezenkívül kihallgatása megtörténhet a perbíróság által zártcélú távközlő hálózat útján tartott tárgyaláson is [Be. 244/A-244/D. §]. 2. Tárgyalásra, az annak időpontjában 14. életévét már betöltő személy – ha a nyomozási bíró, mint 14. életévét be nem töltött személyt kihallgatta – akkor idézhető és a tárgyaláson akkor hallgatható ki, ha kihallgatása különösen indokolt. Ha a nyomozási bíró nem hallgatta ki, akkor az ilyen személy különös indokoltság hiányában is idézhető és a tárgyaláson kihallgatható. [Be. 280. § (1) bek. második mondata; 294. §]. II. A 14. életévét be nem töltött személyt a nyomozó hatóság akkor idézheti és hallgathatja ki, ha az ilyen személy vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható [Be. 86. § (1) bek.] és az ügyész a nyomozási bíró általi kihallgatásra még nem tett indítványt, vagy tett, de azt a nyomozási bíró elutasította. III. Ha a nyomozási bíró ülése időpontjában a tanúkénti kihallgatandó személy a 14. életévét még nem tölti be, akkor a nyomozási bíró az ilyen személy kihallgatása iránti ügyészi indítványt a Be. 86. § (1) és a 207. § (4) bekezdés szerinti feltételek hiányára hivatkozással nem utasíthatja el. IV. Ha a 14. életévét be nem töltött személy idézésének nincs törvényi akadálya, akkor idézésével együtt a gondozót és a törvényes képviselőt [illetve a Be. 86. § (2) bekezdése szerinti hozzájáruló nyilatkozat megtételére jogosultat] is egyidejűleg idézni kell. A 14. életévét be nem töltött (hagyományos szóhasználat szerint gyermekkorú) és tanúként kihallgatandó személy kapcsán a Be. ugyan kifejezetten, de több helyen rendelkezik: – a büntetőeljárásban részt vevő személyekről szóló V. Fejezetben a képviselőkre vonatkozó szabályoknál: 56. § (2) bekezdés; – az eljárási cselekményekről szóló VI. Fejezetben az idézésre, értesítésre vonatkozó szabályoknál: 68. § (2) bekezdés; – a bizonyításról szóló VII. Fejezetben a tanúvallomásra, valamint a szembesítésre vonatkozó szabályoknál: 86. § (1) és (3) bekezdés, 124. § (3) bekezdés; – a nyomozásról szóló IX. Fejezetben a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályoknál: 207. § (4) bekezdés, 210. § (1) bekezdés f) pontja, 213. § (3) bekezdés; – a tárgyalás előkészítéséről szóló XII. Fejezetben az idézésre és értesítésre vonatkozó szabályoknál: 280. § (1) és (2) bekezdés; – a bírósági eljárás általános szabályairól szóló XI. Fejezetben a zártcélú távközlő hálózat útján tartott tárgyalásra vonatkozó szabályoknál: 244/A-244/D. §; – az elsőfokú bírósági tárgyalásról szóló XIII. Fejezetben a tanúkihallgatásra, valamint a kiküldött vagy megkeresett bíró útján való bizonyítás felvételére vonatkozó szabályoknál: 294. §, 304. § (5) bekezdés. E rendelkezések alkalmazásával kapcsolatban felmerült egyes jogértelmezési kérdésekben irányadó álláspont a következő. I. A 14. életévét be nem töltött személy kihallgatásának lehetősége a bírósági szakban 1. a) Tárgyalásra az annak időpontjában 14. életévét még be nem töltött személy tanúként nem idézhető; ebből következően tárgyaláson nem hallgatható ki [Be. 280. § (1) bek. első mondat]. Ha az ilyen személyt a nyomozási bíró nem hallgatta ki, és kihallgatása szükségessé vált, akkor kiküldött vagy megkeresett bíróság útján kell kihallgatni [Be. 280. § (2) bek.]. b) A Be. kifejezetten nem rendelkezik arról, hogy amennyiben az ilyen személyt a nyomozási bíró kihallgatta, akkor bírósági szakban is van-e lehetőség a kihallgatására. A Be. 304. § (5) bekezdés második mondata, valamint a Be. 244/A. § (2) bekezdés a) pontja azonban számol ennek lehetőségével. c) Következésképpen a Be. – attól függetlenül, hogy történt-e nyomozási bíró általi kihallgatás vagy sem – biztosítja a 14. életévét be nem töltött személy bírósági szakban való kihallgatásának lehetőségét. Ez tárgyaláson nem lehetséges, viszont nemcsak kiküldött vagy megkeresett bíró, hanem zártcélú távközlő hálózat útján is megtörténhet. A törvény nem a perbíró személyével való közvetlen találkozástól zárja el a 14. életévét be nem töltött személyt, hanem a perbíró által tartott tárgyalás közvetlenségétől, illetően az azon részt vevő más személyekkel való közvetlen találkozástól. Ebből kiindulva írja elő a Be. a kiküldött [Be. 304. § (1) bek.], vagy megkeresett bíró útján való kihallgatást, illetve biztosítja a zártcélú távközlő hálózat útján való kihallgatás lehetőségét [Be. 244/C. § (4) bek. harmadik mondat]. d) Mindez – értelemszerűen – azt is jelenti, hogy ugyancsak nem lehet tárgyalásra idézni, s azon kihallgatni azt a 14. életévét be nem töltött személyt, akit a nyomozás során a nyomozási bíró nem, csupán a nyomozó hatóság hallgatott ki tanúként, illetve akinek kihallgatására egyáltalán nem került sor. Ilyenkor a kihallgatásra szintén kiküldött vagy megkeresett bíró, avagy zártcélú távközlő hálózat útján van törvényi lehetőség.

- 350 -

2. a) A Be. különösen indokolt esetben lehetővé teszi annak tárgyalásra idézését, és kihallgatását, akit a nyomozás során, mint 14. életévét be nem töltött személyt, a nyomozási bíró kihallgatott és a tárgyalás időpontjában a 14. életévét már betölti. [Be. 280. § (1) bek. második mondat és 294. §]. Az ilyen személy kapcsán a Be. kiküldött vagy megkeresett bíróság útján való kihallgatásról külön nem rendelkezik. b) A Be. helyes értelmében – e körben – valójában a „különös indokoltság” a tárgyalásra idézés, illetve kihallgatás feltétele. A törvény sem a 86. § (1) bekezdésében sem pedig más helyen nem tartalmaz kizáró rendelkezést a 14. életévét betöltött személy tanúkénti idézésére, kihallgatására nézve. Következésképpen általános érvénnyel leszögezhető, hogy a 14. életévét betöltött személy tanúkénti idézésének, kihallgatásának nincs akadálya. A Be. 280. § (1) bekezdés második mondata és 294. §-a szerinti rendelkezés csupán annak speciális helyzetére utal, akit a nyomozás során – mint 14. életévét be nem töltött személyt – a nyomozási bíró kihallgatott és a tárgyalás időpontjában a 14. életévét már betölti. Az ilyen személynek – miután van a Be. 207. § (4) bekezdése alkalmazásával felvett vallomása – a tárgyalásra idézése, újbóli kihallgatása nem szükségszerű. Ehhez képest a törvényi szándék nem a tárgyalásra idézés, azon való kihallgatás lehetőségének kizárása, hanem a kímélés. A Be. 280. § (1) bekezdés második mondata és 294. §-a szerinti rendelkezésből – szemben a Be. 280. § (2) bekezdés szerinti esettel – az következik, hogy ilyenkor a kihallgatás törvényi lehetősége nem csupán kiküldött vagy megkeresett bíró, illetve zártcélú távközlő hálózat útján, hanem bírósági tárgyaláson is adott. Ha a nyomozási bíró nem hallgatta ki, akkor kötöttség nélkül, ha pedig kihallgatta, akkor „különösen indokolt” esetben. II. A 14. életévét be nem töltött személy kihallgatásának lehetősége a nyomozási szakban A Be. 207. § (4) bekezdése alapján a nyomozási bíró a vádirat benyújtása előtt az ügyész indítványára kihallgatja a 14. életévét be nem töltött tanút. Ugyanakkor a Be. nem zárja ki, csupán korlátozza annak lehetőségét, hogy a 14. életévét be nem töltött személyt a nyomozó hatóság tanúkénti idézze, illetve kihallgassa. Akkor van rá törvényi lehetőség, ha az ilyen személy vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható [Be. 86. § (1) bek.] és az ügyész a nyomozási bíró általi kihallgatásra még nem tett indítványt, vagy tett, de azt a nyomozási bíró elutasította. Ha az ügyész a nyomozási bíró általi kihallgatásra indítványt tett, akkor annak elbírálásáig, illetve a kihallgatás megtörténtét követően a nyomozó hatóság az ilyen személyt már tanúként nem idézheti, nem hallgathatja ki. A Be. ugyanis nem önmagában a tanú életkorára tekintettel, hanem ügyészi indítványhoz kötötten biztosítja a nyomozási bíró általi kihallgatást [Be. 207. § (4) bek.]. A nyomozási bíró eljárásának törvényi szándékából pedig – értelemszerűen – az következik, hogy a nyomozási bírói kihallgatás iránti indítvány, valamint a kihallgatás ténye kizárja, hogy utóbb a nyomozó hatóság a 14. életévét be nem töltött személyt tanúként idézhesse, kihallgathassa. III. A nyomozási bíró döntési lehetősége a 14. életévét be nem töltött személy tanúkénti kihallgatására vonatkozó ügyészi indítvány esetében A Be. 207. § (4) bekezdése alapján a nyomozási bíró az ügyész indítványára, ülésen [Be. 210. § (1) bek. f) pont] hallgatja ki a 14. életévét be nem töltött személyt. A Be. szerint erre akkor kerülhet sor, ha megalapozottan feltehető, hogy a tárgyaláson történő kihallgatás az ilyen személy fejlődését károsan befolyásolná. Miután – a I. pontban kifejtettek értelmében – az annak időpontjában 14. életévét még be nem töltött személy tárgyaláson való kihallgatása kizárt, így valójában a nyomozási bírónak ezt a feltételt nem kell vizsgálnia. A Be. 86. § (1) bekezdése szerint a 14. életévét be nem töltött személyt akkor lehet tanúként kihallgatni, ha a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható. A nyomozási bíró (eljárásjogi helyzetéből adódóan) valójában ezt a feltételt sem vizsgálhatja, ellenkező esetben ugyanis óhatatlanul a (meglévő) bizonyítékok értékelésébe bocsátkozna, ami nem feladata. Mindebből következően az ügyész indítványa kapcsán a nyomozási bírónak (általános feltételként) azt kell vizsgálnia, hogy a tanúként kihallgatandó személy – az ülés időpontjában a 14. életévét betölti-e. Ha igen, akkor (nyomozási bíró általi – kihallgatására nincs lehetőség, s ez okból az ügyész indítvány elutasítható. Ha az ülés időpontjában a tanúként kihallgatandó személy a 14. életévét még nem tölti be, akkor a nyomozási bíró az ügyészi indítványt – bár annak elutasítását a Be. 214. § (1) bekezdése ilyenkor sem zárja ki – a Be. 86. § (1) és 207. § (4) bekezdés szerinti (különös) feltételek hiányára hivatkozással nem utasíthatja el. IV. A 14. életévét be nem töltött személy tanúkénti kihallgatásánál a törvényes képviselő jelenléte; és az ilyen személy tanúkénti kihallgatását megelőző figyelmeztetés tartalma 1. a) A már kifejtettek alapján a 14. életévét be nem töltött tanú kihallgatása megtörténhet – a nyomozási szakban nyomozó hatóság és nyomozási bíró által;

- 351 -

– a bírósági szakban kiküldött, vagy megkeresett bíró, valamint a perbíróság által zártcélú távközlő hálózat útján. A Be. 86. § (1) bekezdés második mondata alapján az ilyen személy kihallgatása esetén a hamis tanúzás következményeire [Be. 85. § (2) bek. második mondat] való figyelmeztetést mellőzni kell. A Be. 86. § (2) bekezdése szerint, aki szellemi vagy egyéb állapota miatt korlátozottan képes megítélni a tanúvallomás megtagadásának jelentőségét, tanúként csak akkor hallgatható ki, ha vallomást kíván tenni és a törvényes képviselője vagy a tanúként kihallgatandó által megjelölt hozzátartozó hozzájárult. E rendelkezés alatt a tanúk két csoportja értendő. Egyrészt – életkortól függetlenül – azok, akiket szellemi állapotuk (így például cselekvőképességük korlátozottsága vagy kizártsága) korlátoz a vallomás megtagadás jelentőségének megítélésében. Másrészt a 14. életévet be nem töltött személyek, akik – életkoruknál, mint „egyéb” állapotuknál fogva – cselekvőképtelenek [Ptk. 12/B. § (1) bek.]; és ezért nyilvánvalóan nem képesek megítélni a vallomás magtagadásának büntetőjogi jelentőségét. Megjegyzendő, hogy a 14. életévét be nem töltött személy – az életkora miatt – önmagában nem tekintendő a Be. 81. § (1) bekezdés c) pontja szerinti alanyi körbe. Utóbbi esetben ugyanis a Be. nem minden, hanem csupán a testi és szellemi állapotot tekinti akadálynak. b) Ehhez képest a 14. életévét be nem töltött tanú kihallgatása esetében követendő eljárás menete az alábbi: – a Be. 85. § (1) bekezdése szerinti előírás értelemszerűen betartandó; – a Be. 85. § (2) bekezdése szerinti kérdések feltehetők és azokra az ilyen tanú is köteles válaszolni; – a Be. 85. § (3) bekezdés első mondata alapján, a kihallgatás elején tisztázni kell a vallomás tétel Be. 81. és 82. § szerinti akadályainak kérdését; az ilyen tanú esetében ez – értelemszerűen – a Be. 81. § körében kizárólag a 81. § (1) bekezdés c) pontja szerinti, míg a 82. § körében a 82. § (1) bekezdés a) és b) pontja szerinti akadály tisztázását jelenti; – a Be. 82. § (2) bekezdése alapján figyelmeztetni kell a tanút a mentességi okokra és jogaira; a 14. életévét be nem töltött személy esetében ez a Be. 82. § (1) bekezdés a) és b) pontjai szerinti mentességi okok megjelölését és a megtagadási jogra való figyelmeztetést jelenti; – ha az ilyen tanú – ezt követően – megtagadja a vallomástételt, és annak jogossága kétségtelen, akkor a megtagadáshoz törvényes képviselőjének, illetve hozzátartozójának hozzájáruló nyilatkozata nem szükséges; célszerű azonban, ha a tanú velük való konzultációjának lehetőségét a bíróság előzetesen biztosítja; – ha az ilyen tanú [a Be. 82. § (2) bekezdése szerinti figyelmeztetést követően] vallomást kíván tenni, csak akkor lehet a kihallgatását megkezdeni, ha ahhoz – a Be. 86. § (2) bekezdése alapján – előzetesen a törvényes képviselője vagy az általa megjelölt hozzátartozó hozzájárult; ha a hozzájárulás nem történik meg, akkor a tanú nem hallgatható ki. – ha a tanú vallomást kíván tenni és a hozzájáruló nyilatkozat is megtörtént, akkor a Be. 85. § (3) bekezdés és 86. § (1) bekezdés második mondatai összevetéséből következően a tanút arra kell figyelmeztetni, hogy „köteles a legjobb tudomása és lelkiismerete szerint az igazat vallani”; a hamis tanúzás és a mentő körülmény elhallgatásának következményeire való figyelmeztetést mellőzni kell. Minderre tekintettel kell a jegyzőkönyvben a figyelmeztetést és az arra adott választ rögzíteni [Be. 82. § (2) bek., 85. § (3) bek.]. A kifejtettek értelemszerűen irányadók az írásbeli vallomás [Be. 85. § (5)–(6) bek.], valamint a kiküldött, vagy megkeresett bíró, továbbá a zártcélú távközlő hálózat útján való kihallgatás esetében is. 2. A Be. 86. § (3) bekezdésének általános érvényű előírása értelmében az egyéb állapota – ekként életkora folytán cselekvőképtelensége – miatt a vallomás megtagadás jelentőségének megítélésében korlátozott személy tanúkénti kihallgatásánál a törvényes képviselője és gondozója jelen lehet. A 14. életévét be nem töltött személy nyomozási bíró általi kihallgatása esetében a törvény ugyanígy rendelkezik [Be. 213. § (3) bek.]; míg a tárgyaláson való kihallgatása esetére ezt nem írja elő, nyilvánvalóan azért mert a 14. életévét be nem töltött személy tárgyaláson nem hallgatható ki. Ebből az következik, hogy a 14. életévét be nem töltött személy tanúkénti kihallgatásánál: – nyomozási szakban, ha azt a nyomozó hatóság, vagy a nyomozási bíró, – bírósági szakban, ha azt a perbíróság kiküldött vagy megkeresett bíró, illetve zártcélú távközlő hálózat útján foganatosítja, akkor a törvényes képviselő és gondozója jelen lehet. 3. a) Értelmezést az igényel, hogy a Be. szóhasználatából adódóan a jelenlét csak lehetőség, avagy kötelező. A kérdést – rendszertani alapon és a gyakorlati célszerűséget szem előtt tartva – az dönti el, hogy az ilyen személy, ha vallomást kívánna tenni, akkor kihallgatásához [a Be. 86. § (2) bekezdése alapján] a törvényes képviselője, vagy az általa megjelölt hozzátartozó előzetes hozzájárulása szükséges. Ha a hozzájárulás nem történik meg, akkor a tanú nem hallgatható ki. Ehhez képest gyakorlati szempontból is csak az lehet a követendő eljárás, ha az ilyen személy kihallgatásánál a hozzájáruló nyilatkozat megtételére jogosult [Be. 86. § (2) és (4) bek.] mindig jelen van. b) Ha a 14. életévét be nem töltött személy idézésének nincs törvényi akadálya, akkor a Be. 68. § (2) bekezdésének előírása alapján kell eljárni. Az ilyen személyt a gondozója útján kell idézni, egyben fel kell hívni a gondozót, hogy a 14. életévét be nem töltött személy megjelenéséről gondoskodjék; és az idézést egyidejűleg a törvényes képviselővel közölni kell. Ehhez képest – az idézés a 14. életévét be nem töltött személynek szól, de azt nem lehet közvetlenül neki küldeni; – az idézést a gondozónak kell küldeni;

- 352 -

– az idézést a törvényes képviselővel is közölni kell; – a gondozónak kell gondoskodni az ilyen személy megjelenéséről. Következésképpen – eltérően a Be. 68. § (1) bekezdésétől – a törvény helyes értelmében az ilyen tanú megjelenéséről való „gondoskodás” nyilvánvalóan nem merül ki abban hogy a gondozó az idézést átadja, figyelmeztet a megjelenésre, útba indít. Ha ugyanis a 14. életévét be nem töltött személyt (életkora miatt) olyannak kell tekinteni, aki nem képes a vallomás megtagadás jelentőségét megítélni, akkor nyilvánvalóan az sem bízható belátására, hogy a megjelenésnek eleget tesz-e. Ehhez képest a Be. rendelkezéseiből az következik, hogy a 14. életévét be nem töltött személy idézésével együtt a gondozót és a törvényes képviselőt (illetve a hozzájáruló nyilatkozat megtételére jogosultat) is egyidejűleg idézni kell. Miután pedig hozzájáruló nyilatkozat nélkül a kihallgatás nem történhet meg, így az annak megtételére jogosult – tanúval egyidejű – jelenléte a törvény értelmében kötelező, ami idézését lehetővé teszi [Be. 67. § (1) bek.]. A 14. életévét be nem töltött személy kihallgatásra idézésének tartalma kapcsán a Be. – az általánostól [Be. 67. § (2) és (4)–(5) bek.] – eltérően nem rendelkezik. Következésképpen a vallomástételhez való hozzájáruló nyilatkozat előzetes (írásbeli) megtételére valójában nincs lehetőség, az mindig csak személyesen és szóban, a kihallgatáson gyakorolható. (Értelemszerűen írásbeli vallomás esetében [Be. 85. § (6) bek.] a hozzájárulást is írásban kell megtenni és csatolni.) 69. BK vélemény a vagyonelkobzásról I. A vagyonelkobzás célja a bűnös úton elért vagyongyarapodás elvonása. II. Nem lehet vagyonelkobzást elrendelni arra a vagyonra (vagyontárgyra), amelyet a sértettnek kell kiadni vagy visszaadni, vagy amely a sértetthez már visszajutott. 1. Amennyiben a bűnös úton elért vagyongyarapodás a polgári jogi igény megítélésével kimerül, nincs helye vagyonelkobzásnak. Abban az esetben azonban, ha a megítélt polgári jogi igény a vagyongyarapodásnak csak egy részét meríti ki, a fennmaradó részre – az egyéb törvényi feltételek fennállása esetén – vagyonelkobzást kell elrendelni. 2. A polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása esetén a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 74. § (5) bekezdésének a) pontja szerinti rendelkezés nem akadálya a vagyonelkobzás elrendelésének, amennyiben annak egyéb törvényi feltételei fennállnak. III. Ha a bűncselekményt többen követték el, minden egyes elkövetőnél külön-külön kell vizsgálni, hogy a vagyonelkobzás elrendelésének feltételei fennállnak-e. Az intézkedés nem rendelhető el és nem hajtható végre egyetemlegesen. I.1. A Btk. szerint a vagyonelkobzás olyan intézkedés, amelynek célja a bűncselekmény elkövetéséből eredő, valamint a törvényesen szerzett, de bűncselekmény elkövetésére fordított vagy arra szánt vagyon elvonása az állam javára. 2. Nem felel meg a jogállami követelményeknek a vagyonelkobzás elrendelése olyan vagyonra (vagyontárgyra), amelyet az elkövető a bűncselekmény útján szerzett meg, és ezért – jogellenesen és átmenetileg – a vagyonához tartozik, de igazoltan a sértettet vagy más személyt illet. Amennyiben az ilyen vagyontárgyat a büntetőeljárás során lefoglalták, a lefoglalás megszüntetésekor az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 155. §-ának (2) bekezdése szerint annak kell kiadni, aki a bűncselekmény elkövetésekor a dolog tulajdonosa volt, és ezt kétséget kizáróan igazolni tudja. A le nem foglalt, de az elkövető birtokában lévő vagyontárgyat is az igazoltan arra jogosultnak kell visszaadni, és nem rendelhető el vagyonelkobzás olyan vagyontárgyra sem, amely a büntetőeljárástól függetlenül már visszakerült a sértett birtokába. II. 1. a) A vagyonelkobzás alkalmazása, illetve mértéke nem veszélyeztetheti vagy korlátozhatja a sértett vagyoni kárának gyors és – lehetőség szerinti – teljes megtérítését. A Btk. 74. § (5) bekezdésének a) pontjából, valamint a Be. rendelkezéseiből egyértelműen kitűnik, hogy a sértett kárának jóvátételéhez nagyobb érdek fűződik, mint a vagyonelkobzás elrendeléséhez. Ennek megfelelően a büntetőeljárás eredményeként – amennyire lehetséges – helyre kell állítani az elkövető és a sértett korábbi, a bűncselekmény elkövetése előtt vagyoni helyzetét. b) A sértett érdekeinek védelmét szolgálja, hogy a Btk. 74. § (5) bekezdésének a) pontja szerint nem rendelhető el vagyonelkobzás arra a vagyonra, amely a büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény fedezetéül szolgál. A polgári jogi igény biztosítására az ilyen vagyont a magánfél indítványára a Be. 159. §-ának (5) bekezdése szerint zár alá kell venni. Akár elrendelték az eljárás során a zár alá vételt, akár nem, a büntetőeljárásban tisztázni kell, hogy a vagyonelkobzás elrendelésének feltételei fennállnak-e, illetve akkor, ha polgári jogi igényt érvényesítettek, az érdemben elbírálható-e és miként. Evégett általában bizonyítást kell felvenni, és amennyiben a bíróság a tárgyalás eredményeként megállapítja, hogy a vagyonelkobzás elrendeléséről és a polgári jogi igényről is határoznia kell, döntése előtt vizsgálnia kell: mennyiben befolyásolja a vagyonelkobzás mértékét (összegét) a magánfél polgári jogi igényének mikénti elbírálása. Ennek eredményéhez képest

- 353 -

rendelkezik az ügydöntő határozatban – az ítéletben vagy az eljárást megszüntető végzésben – a vagyonelkobzásról és a polgári jogi igényről. Kivételesen bizonyítás felvétele nélkül, az iratok alapján határoz a vagyonelkobzás és a polgári jogi igény tárgyában a tárgyalás mellőzésével lefolytatott külön eljárásban [Be. 547. § (1) bekezdés c) pont]. c) Amennyiben a bíróság a polgári jogi igénynek helyt ad [Be. 335. § (1) bekezdés], annak összegével a vagyonelkobzás mértékét (összegét) megfelelően csökkenti, illetve mellőzi annak érdekében, hogy az intézkedés ne vonja el az elkövető olyan vagyonát, amelyből a polgári jogi igénynek helyt adó rendelkezés szerinti kártérítés kielégíthető. Amennyiben azonban a megítélt polgári jogi igény mértékét a vagyonelkobzás alá eső vagyon mértéke meghaladja, a különbözetre vagyonelkobzást kell elrendelni. d) Ha az elkövető a bűncselekménnyel okozott kárt közvetítői eljárás keretében megtérítette a sértettnek, és a bíróság a tevékeny megbánásra tekintettel [Btk. 29. § (1) bekezdés] a Be. 332. §-a (1) bekezdésének f) pontja alapján megszünteti az eljárást, a kárnak a közvetítői eljárás keretében való megtérítését a vagyonelkobzás mértékét (összegét) csökkentő, illetve annak alkalmazását kizáró tényezőként ugyanúgy figyelembe kell venni, mint a polgári jogi igénynek helyt adó rendelkezést. e) Ha a sértett kártérítési igényének a polgári bíróság jogerős határozattal már helyt adott, a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonnak csak a megítélt kártérítés mértékével (összegével) csökkentett részére (összegére) lehet vagyonelkobzást elrendelni. Egyáltalán nem alkalmazható az intézkedés, ha a megítélt kártérítés összege eléri vagy meghaladja az egyébként vagyonelkobzás alá vonható vagyon nagyságát. f) Ugyanilyen hatályú az, ha az elkövető igazolja, hogy a sértett kárát vagy annak egy részét peren kívül megtérítette. g) Amennyiben a törvényes feltételek fennállnak, a vagyonelkobzás alkalmazása kötelező, és erről a bíróságnak az ügydöntő határozatban késedelem nélkül döntenie kell, figyelembe véve azokat a bizonyított vagy egyébként megfelelően igazolt körülményeket, amelyek a sértett érdekében kizárhatják vagy korlátozhatják az intézkedés elrendelését vagy mértékét (I. és a II. pont). Ha a bíróság az ilyen korlátozásokat megsértve rendel el vagyonelkobzást, és a határozata jogerőre emelkedik, a törvénysértő intézkedés alkalmazása miatt felülvizsgálatnak van helye [Be. 416. § (1) bek. b) pont]. A Polgári Törvénykönyvben meghatározott feltételekkel az állam felel az elkövetőnek a sértettel szemben fennálló kártérítési kötelezettségéért, ha a bíróság a korlátozó rendelkezések ellenére rendelt el vagyonelkobzást. h) A sértett nem megfelelően bizonyított vagy igazolt, illetve egyértelműen alaptalan igénye (indítványa) nem befolyásolhatja a vagyonelkobzás elrendelését vagy mértékét, ezért ilyen igény vagy indítvány bejelentése nem is késleltetheti az intézkedés alkalmazását; lásd a következő pontokat. II. a) Amennyiben a bíróság a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja [Be. 335. § (1) bekezdés], nincs törvényi akadálya annak, hogy az ügydöntő határozatban az intézkedést elrendelje az elkövetőnek az általános szabályok szerint vagyonelkobzás alá vonható teljes vagyonára. Ennek nem akadálya az sem, ha a polgári jogi igény biztosítására szolgáló zár alá vétel adott esetben a Be. 159. §-a (6) bekezdésének e) pontja szerinti határidő elteltéig még fennáll. b) Nem értékelhető a vagyonelkobzás mértékét csökkentő vagy az intézkedés alkalmazását kizáró körülményként, ha a sértett a büntetőeljárásban igazolja, hogy kártérítési igényét polgári perben érvényesítette, de annak jogerős elbírálása még nem történt meg, ahogy az sem, ha az igény érvényesítésének szándékát bejelentette. Ezekben az esetekben ugyanis még kétséges, hogy az igény alapos-e, illetve milyen mértékben alapos. c) Amennyiben a bíróság a polgári jogi igényt elutasítja [Be. 335. § (1) bekezdés], azonban vagyonelkobzást alkalmaz, a polgári jogi igény biztosítására szolgáló zár alá vételt fel kell oldani, és a kényszerintézkedést a vagyonelkobzás biztosítása érdekében az elkövetőnek az általános szabályok szerint vagyonelkobzás alá vonható teljes vagyonára kell elrendelni [Be. 159. § (6) bekezdés c) pont]. d) A Btk. 74. § (1) bekezdés d) pontja szerint a vagyonelkobzást a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyon helyébe lépő vagyonra (vagyontárgyra), valamint a 76. §-ra figyelemmel az ilyen vagyonból szerzett haszonra is el kell rendelni. A 74. § (2) bekezdése szerint a vagyonelkobzást el kell rendelni akkor is, ha az ilyen vagyonnal nem az elkövető, hanem más gazdagodott Ilyenkor a vagyonelkobzás elrendelését a gazdagodó, mint egyéb érdekelt sérelmezheti. A sértett a gazdagodóval vagy jogutódjával szemben kizárólag polgári eljárásban érvényesítheti igényét, mivel a Be. 54. §-ának (2) bekezdése szerint a büntetőeljárásban csak a terhelttel szemben lehet polgári jogi igényt érvényesíteni. III. Ha a bűncselekményt többen követték el, külön kell vizsgálni minden egyes elkövetőnél, hogy vele szemben helye van-e vagyonelkobzás elrendelésének és milyen mértékben. A törvény nem teszi lehetővé, hogy ugyanarra a vagyonra (vagyonrészre, vagyontárgyra, pénzösszegre) több elkövetővel szemben egyetemlegesen rendeljenek el vagyonelkobzást, illetve az egyik elkövető egyetemlegesen feleljen a másik elkövető vagyonelkobzással elvont vagyonáért. BKv 70. [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] 71. BK vélemény

- 354 -

Garázdaság megállapítása más személynek nyilvános helyen történő megdobálása miatt 1. Más személynek sérülés okozására tipikusan nem alkalmas tárggyal (pl. tojással) megdobása tettleges becsületsértést [2012. évi C. törvény 227. § (2) bekezdés] valósíthat meg. 2. A nyilvános helyen elkövetett tettleges becsületsértés – ha az elkövetés módja folytán kihívóan közösségellenes – garázdaság [2012. évi C. törvény 339. §] megállapítására lehet alkalmas, ezért vizsgálni kell, hogy e bűncselekmény konjunktív feltételei (kihívóan közösségellenes, erőszakos, megbotránkoztatásra, illetve riadalomkeltésre alkalmas) hiánytalanul megvalósultak-e. 3. A garázdaság bűncselekményi alakzatához tényállási elemként megkívánt „erőszakos magatartást tanúsít” fordulata megvalósul a más személyre gyakorolt támadó jellegű fizikai ráhatással, abban az esetben is, ha az nem alkalmas testi sérülés okozására [2012. évi C. törvény 459. § (1) bekezdés 4. pont]. Az ítélkezési gyakorlat a tettleges becsületsértés [2012. évi C. törvény (Btk.) 227. § (2) bekezdés] vétségének elbírálása körében általában e bűncselekménynek minősíti másnak leöntését, leköpését, amely alkalmas lehet a becsület csorbítására. Ebbe a körbe vonható más személynek sérülés okozására tipikusan nem alkalmas dologgal (pl. tojással) megdobása is, az elkövetés körülményeitől függően. Az EBH 2007.1589. számon közzétett elvi határozat kimondotta: „Az »erőszak« és az »erőszakos magatartás« nem azonos fogalmak. Garázdaság megvalósításához az erőszakos magatartás tanúsítása is elégséges, ha a bűncselekmény megállapításának egyéb feltételei is megvalósultak.” A személy elleni erőszakos magatartás megvalósulhat már a sértett testének egyszerű érintésével is, ha ez a magatartás támadó jellegű. Így lökdösődéssel, rángatással, ütlegeléssel, arculütéssel stb. (BKv 34.) Ha a tettleges becsületsértés során alkalmazott erőszakos magatartás egyéb tényállási elemekkel párosul – kihívóan közösségellenesség, megbotránkoztatásra, illetve riadalomkeltésre alkalmasság – és súlyosabb bűncselekmény nem valósul, akkor a tettleges becsületsértés vétsége beolvad a garázdaság vétségébe [Btk. 339. § (1) bekezdés], így az utóbbi, közvádra üldözendő bűncselekmény valósul meg. Így a nyilvános helyen tettlegesen elkövetett becsületsértés esetén az iratokat az ügyész részére kell megküldeni, ha a cselekmény kirívóan közösségellenes volt [BH 1982.406.]. BKv 72. [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] BKv 73. [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] BKv 74. I. 2007. január 24. napját követően ennek az évnek az utolsó napjáig terjedő időszakban a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. Törvény [Rtv.] ekkor hatályban volt 69. §-ának (3) bekezdése alapján engedélyezett titkos információgyűjtés eredménye, illetőleg a Büntetőeljárási törvénynek az ugyanebben az időszakban hatályban volt 201. §-ának (1) bekezdés b), c), e) és f) pontjai alapján engedélyezett titkos adatszerzés eredménye – a végrehajtásról készült jelentés – a Büntetőeljárási törvényben szabályozott további feltételek mellett az engedélyben meghatározott körben a büntetőeljárásban bizonyítékként szabadon felhasználható. II. A titkos információgyűjtés illetőleg – a büntetőeljárás nyomozati szakaszában – a titkos adatszerzés a külön törvényekben, illetőleg a Büntetőeljárási törvényben megkívánt külső (bírói vagy igazságügyért felelős miniszteri) engedély alapján és az abban meghatározott szoros időbeli korlátok között végezhető, tekintettel az egyszeri meghosszabbítás lehetőségére is. Ez azt jelenti, hogy az írásbeli megkeresés alapján csak az engedély megadásával kezdheti meg a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat a megkeresés végrehajtását, a végrehajtáshoz szükséges eszközök telepítését. A külső engedély megadása előtt titkos információgyűjtő tevékenység csak kivételesen, sürgősségi elrendelés [Rtv. 71. §], illetőleg kivételes engedélyezés [1995. évi CXXV. törvény (Nbtv.) 59. § (1)–(3) bekezdés], titkos adatszerzés pedig ennek a halaszthatatlan elrendelése [Be. 203. § (6) bekezdés] esetében történhet. A külső engedély beszerzéséhez szükséges kérelem előkészítése érdekében engedélyhez nem kötött titkosszolgálati eszközök – pl. közüzemi alkalmazást igazoló fedőokirattal ellátott személynek a magánlakásba bemenetele a szükséges eszközök felmérése céljából – alkalmazása megengedett. III. A Be. 206/A. §-ának alkalmazási körében titkos információgyűjtést végző szerv az, amelynek az eljárása során az információgyűjtés szükségessége felmerült, s erre a tevékenységre külső engedélyt kér.

- 355 -

A titkos információgyűjtés eredményének büntetőeljárásban történő felhasználását illetően annak a feltételnek a teljesülése, hogy „a büntetőeljárásban felhasználni kívánt információ megszerzését követően a titkos információgyűjtést végző szerv feljelentési kötelezettségének haladéktalanul eleget tett” [206/A. §. (1) bekezdés b) pontja], a rendelkezésre álló adatok gondos mérlegelésével állapítható meg. A „haladéktalanság” az adott kérdésben nem azonosítható az „azonnal” fogalommal, tehát azzal az időponttal, amikor a titkos információgyűjtést végrehajtó Nemzetbiztonsági Szakszolgálat az információkat tartalmazó adatokat az információgyűjtést végző szerv rendelkezésére bocsátotta. A feljelentés megtétele azonban nem nyúlhat túl azon az időtartamon sem, ami – az adatmennyiség terjedelmét, az ügy jellegét, bonyolultságát, és személyi összefüggéseit is figyelembe véve – szükséges annak a bűnüldözői megfontolásnak a kialakításához, hogy a beszerzett információk az engedélyben megjelölt személy által elkövetett és a Be. 201. §-ban meghatározott bűncselekmények valamelyikének az elkövetésére utalnak, és azok bíróság elé tárása a bűncselekmény bizonyíthatósága érdekében kívánatos. 1. Az Alkotmánybíróság a 2/2007. (I. 24.) AB. számú határozatával az Rtv. titkos információgyűjtés feltételeit szabályozó 69. § (3) bekezdésének és a Be. titkos adatszerzés feltételeit rendező 201. § (1) bekezdésének b), c), e) és f) pontjainak az alkotmányellenességét megállapította, azonban e rendelkezéseket csak 2007. december 31. napjával semmisítette meg. A gyakorlatban felmerült, hogy a 2007. január 25. és 2008. január 1. napja közötti időszakban az alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezéseket alkalmazva titkos információgyűjtés illetőleg titkos adatszerzés engedélyezhető volt-e, továbbá engedélyezés esetén a titkos információgyűjtés vagy adatszerzés eredménye egyéb törvényi feltételek mellett bizonyítási eszközként felhasználható-e a büntetőeljárásban, avagy mint „más tiltott módon” beszerzett bizonyíték kirekesztendő a bizonyítékok sorából. Az Alkotmánybíróság határozata részletesen tartalmazza az alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezések pro futuro megsemmisítésének az indokait. Az alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezések megsemmisítésének az időpontjából nyilvánvalóan következik: a megsemmisített rendelkezések 2008. január 1. napjáig a jogrendszer részei voltak, tehát amennyiben az alkalmazásuk feltételei teljesültek, azokat alkalmazni kellett. A 2008. január 1. napja előtt az alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezések alapján engedélyezett és lefolytatott titkos információgyűjtés vagy titkos adatszerzés bíróság nyílt eljárásában felhasználni kívánt eredménye ezért ezen időpontot követően sem tekinthető „más tiltott módon” beszerzett bizonyítéknak, értékelése a Be. 78. § (4) bekezdése alapján – legalábbis ebből az okból – nem zárható ki. 2. A rendőrségről szóló törvény alapján a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés engedélyezése iránti kérelemnek tartalmaznia kell az alkalmazás tervezett kezdetét és végét, napokban és órában meghatározva [Rtv. 70. § (2) bekezdés c) pontja], a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény szerint pedig az engedély iránti előterjesztésnek a tevékenység kezdetét és végét napban meghatározva kell tartalmaznia [Nbtv. 57. § (2) bekezdés c) pontja]. A Be. 203. § (2) bekezdése d) pontja szerint a titkos adatszerzés engedélyezése érdekében benyújtott indítvány az alkalmazás tervezett tartamának kezdő és befejező időpontját naptári napban és órában meghatározva – az alkalmazás egyéb feltételeinek meglétére vonatkozó részletes leírással – tartalmazza. A bíróság az indítványról (előterjesztésről) annak előterjesztésétől számított 72 órán belül határoz: ha az indítványnak egészében vagy részben helyt ad, meghatározza egyebek mellett azt is, hogy a titkos adatszerzés mely eszköze, illetőleg módszere mely időponttól mely időpontig alkalmazható. A titkos adatszerzés legfeljebb 90 napra engedélyezhető, ez ismételt indítványra egy alkalommal legfeljebb 90 nappal hosszabbítható meg. Amennyiben a bíróság az indítványnak helyt ad, és az engedélyezés idején a titkos adatszerzés indítvány szerinti időpontja már elmúlt, az alkalmazás kezdő időpontja az engedélyezés napja [Be. 203. § (5) bekezdés]. A szigorú szabályozásból az következik, hogy az engedélyben meghatározott kezdő időpont előtt a titkos információgyűjtő vagy adatszerző tevékenység nem kezdhető meg. Az engedély előtt nincs törvényes lehetőség a tevékenységet ténylegesen végző Nemzetbiztonsági Szakszolgálat részére a megrendelés leadására, a teljesítéshez szükséges technikai eszközök elhelyezésére. A titkos információgyűjtés, titkos adatszerzés tehát csak az engedélyben (illetőleg a meghosszabbított engedélyben) megjelölt időbeli keretek között folytatható. Az engedélyben megjelölt időtartamot praktikus megfontolásból nem lehet kibővíteni, attól semmilyen okból nem lehet eltérni. Az időbeli korlátokon kívül eső információgyűjtés, adatszerzés eredménye un. „más tiltott módon szerzett bizonyíték”, bizonyítékként nem értékelhető [Be. 78. § (4) bek.]. A törvényben meghatározott feltételekkel – ha az engedély beszerzése olyan késedelemmel járna, amely a titkos információgyűjtés vagy adatszerzés sikerét veszélyeztetné -a jogszabályok lehetőséget adnak a titkos információgyűjtés Rtv. 72. § alapján történő „sürgősségi elrendelésére”, vagy az Nbtv. 59. §-a alapján történő „kivételes engedélyezésére”, illetőleg a Be. 203. § (6) bekezdése alapján a titkos adatszerzés „halaszthatatlan elrendelésére”. Az iménti jogintézmények közös lényege az, hogy az egyébként külső (bírói, illetőleg az igazságügyért felelős miniszteri) engedély megadásához kötött titkosszolgálati tevékenység ilyen engedély beszerzése nélkül, a törvényben pontosan meghatározott vezetői, illetőleg – a titkos adatszerzés esetén – ügyészi döntés alapján, és ideiglenes jelleggel, a törvényben meghatározott rövid időtartamban folytatható. Garanciális követelmény ezekben az esetekben is, hogy a vezetői/ügyészi döntéssel egyidejűleg a bírói illetőleg miniszteri engedély iránti kérelmet is elő kell terjeszteni, s amennyiben azt utóbb az arra feljogosított nem adja meg, a „sürgősségi alapon” folytatott titkos információgyűjtés vagy adatszerzés eredményét haladéktalanul meg kell semmisíteni [Be. 204. § (3) bek.], tehát bizonyítékként büntetőeljárásban az nem lesz felhasználható. Egyébként viszont a „sürgősségi elrendelés”, a „kivételes engedélyezés” avagy a „halaszthatatlan engedélyezés” alapján nyert bizonyítékok ugyanazokkal a feltételekkel használhatók fel a büntetőeljárásban, mintha a titkosszolgálati tevékenységet a külső engedély alapján végezték volna.

- 356 -

3. A büntetőeljárásban akár a bűnüldözési célból bírói engedéllyel folytatott, akár a nem bűnüldözési célból az igazságügyért felelős miniszter engedélyéhez kötött – egyébként minden szempontból törvényesen folytatott – titkos információgyűjtés eredménye akkor használható fel bizonyítékként, ha ennek a Be. 206/A. §-ának (1) és (4) bekezdéseiben szabályozott két feltétele együttesen teljesül, azaz: a) a titkos adatszerzés engedélyezésének Be. 201. §-ában meghatározott feltételei a bizonyítani kívánt bűncselekmény tekintetében fennállnak; továbbá b) a büntetőeljárásban felhasználni kívánt információ megszerzését követően a titkos információgyűjtést végző szerv a feljelentési kötelezettségének haladéktalanul eleget tett. Értelmezést igényel egyfelől az, hogy e törvényhelyek alkalmazása szempontjából mely szerv tekintendő a „titkos információgyűjtést végző”-nek, amelyre a feljelentési kötelezettség vonatkozik, másfelől mit kell érteni a feljelentés haladéktalanságán. Az Nbtv. 8. §-ának (1) bekezdés, és 61. §-ának (1) bekezdése értelmében a titkos információgyűjtést és a titkos adatszerzést (úgy, mint technikai feltételek alkalmazását igénylő konkrét tevékenységet) a megrendelő írásbeli megkeresésére és az általa beszerzett külső engedély alapján – a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat, mint szolgáltatást végzi. A Nemzetbiztonsági Szakszolgálat e szolgáltatói feladata ellátása során nyert valamennyi adatot a megrendelő szervezetnek továbbítja, a továbbított adatokat pedig a szakszolgálat nyilvántartásából törölni kell [Nbtv. 61. § (2) bekezdés]. A közölt adatok hitelességéért az adatszolgáltató, a felhasználásért, illetve az erre alapozott intézkedések megtételéért vagy elmulasztásáért a titkos információgyűjtést megrendelő szerv a felelős. Ebből a szabályozásból egyértelműen következik az, hogy a Be. 206/A. § (1) és (4) bekezdéseinek alkalmazási körében nem a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat a titkos információgyűjtést végző szerv, hanem az a szervezet, amelynek az írásbeli megkeresése alapján a szakszolgálat ezt a tevékenységet ténylegesen ellátja. A törvény pontosabban nem határozza meg, hogy mit, mely időtartamot kell a feljelentési kötelezettség teljesítésének „haladéktalanságán” érteni. Erre az ügyek eltérő jellege, bonyolultsága, az adatmennyiség változó terjedelme miatt minden esetre érvényes, egzakt meghatározás nem tehető, legfeljebb azok a szempontok rögzíthetők, amelyek figyelembe vételével a bíró – a bizonyítékként felhasználhatóság lehetőségéről elsőként dönteni hivatott nyomozási bíró [Be. 207. § (2) bek. b) pont], illetőleg majdan a perbíró – állást foglalhat a „haladéktalanság” követelményének megtartottsága kérdésében. A Nemzetbiztonsági Szakszolgálat rendszerint nagy mennyiségű információt tartalmazó anyagot ad át a titkos információgyűjtést végző szervnek, amely adathalmazban az információgyűjtés célja szempontjából érdektelen vagy az ügyben nem érintett személyre vonatkozó adatok is szerepelnek, amelyeket ki kell szűrni és meg kell semmisíteni. Ez nyilvánvalóan bizonyos időt vesz igénybe. A haladéktalanság tehát nem értelmezhető úgy, hogy a még szűretlen adatok átadásának napján eleget kell tenni a feljelentésnek. A titkos információgyűjtést szabályozó ágazati jogszabályok [Nbtv., Rtv. stb.] nem szabnak arra határidőt, hogy az érdektelen adatok kiszűrését mennyi idő alatt kell elvégezni. A Be. viszont, ugyan a titkos adatszerzés tekintetében, az érdektelen adatok kiszűrésére és megsemmisítésére nyolc napos határidőt enged [Be. 204. § (4) bek.]. Indokolt tehát a haladéktalanságnak olyan értelmet tulajdonítani, hogy a Be. 206/A. § (1) és (4) bekezdéseinek az alkalmazási körében ez a követelmény még nem sérül akkor, ha a feljelentési kötelezettségének az információgyűjtést végző szerv az adatok megszerzést követő 8 napon belül nem tesz eleget. A Be. 171. §-ának (2) bekezdése szerint a hatóság tagja és a hivatalos személy köteles a hatáskörében tudomására jutott bűncselekményt – ha az elkövető ismert, annak megjelölésével – feljelenteni. A feljelentéshez csatolni kell a bizonyítási eszközöket, ha ez nem lehetséges, a megőrzésükről kell gondoskodni. E rendelkezésből az következik, hogy az irreleváns információk kiszűrésének az időpontját követően a releváns adathalmaz további elemzése is szükséges ahhoz, hogy a feljelentés megtételéről történjen intézkedés. Így: – állást kell foglalni abban a kérdésben, hogy a releváns adathalmaz – a rendelkezésre álló engedélyhez nem kötött titkosszolgálati eszközökkel vagy egyébként beszerzett adatokkal is összevetve – elégséges-e a Be. 201. §-ában meghatározott és az engedélyben feltüntetett bűncselekmények valamelyikére vonatkozó gyanú megállapításához; továbbá abban is, hogy – a fenti bűncselekmény elkövetésére utaló adatok azzal a személlyel kapcsolatba hozhatók-e, akikre nézve az információgyűjtés engedélyezett volt; végül – a bűnüldözési célú titkos információgyűjtés esetén tisztázandó az is, hogy az adatok az engedélyben nem szereplő más személy bűncselekményének bizonyítására is felhasználhatók-e. Ennek az elemzésnek a birtokában kerülhet a titkos információgyűjtést végző szerv abba a helyzetbe, hogy állást foglaljon a feljelentés megtételének a szükségességéről. Az ehhez szükséges megfontolás időtartamát a haladéktalanság követelménye szempontjából értelemszerűen figyelembe kell venni. Természetesen a megfontolás szükséges idejét befolyásolja az ügy terjedelme, az elkövetőként szóba jöhető személyek száma, a nyílt eszközökkel beszerzett vagy beszerezhető bizonyítékok mennyisége stb. 4. A Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteményében 505. szám alatt közzétett elvi bírósági határozat tartalma – a törvény időközben történt többszöri módosítása folytán – ma már nem mindenben felel meg a hatályos jogi szabályozásnak. A Kollégium ezért javaslatot tesz a Jogegységi Tanácsnak annak kinyilvánítására, hogy ezt az elvi határozatot már nem tartja iránymutatónak. BKv 75. A tárgyalás megtartásának lehetősége meg nem jelent vádlott esetében

- 357 -

1. A Be. 281. § (4) bekezdésének II. fordulata arról az esetről rendelkezik, amikor pergazdaságossági szempontokra figyelemmel a bíróság lefolytathatja a tárgyalást azoknak a vádlottaknak a távollététben, akiket a meg nem jelent vádlott-társ cselekménye nem érint. Ez esetben a meg nem jelent vádlott védőjének távolléte sem akadály, az esetben sem, ha a védelem kötelező. E törvényhely tartalma azonban az (5) bekezdéssel nem téveszthető össze. Az (5) bekezdésben megkívánt előfeltételek megvalósulása esetén attól függetlenül lefolytatható a bizonyítási eljárás, hogy egy vádlott egy vagy több cselekményéről, avagy több vádlott ténybelileg összefüggő egyetlen cselekményéről van-e szó. 2. Továbbra is követendő a 4/2007. BKv. azon értelmezése, mely szerint, ha a vádlott szabályszerű idézés ellenére nem jelenik meg, de távolmaradását előzetesen alapos okkal kimenti, a bíróság – mérlegelése szerint – elhalaszthatja a tárgyalást, amennyiben az előzetes kimentés indokait elfogadja. Ha azonban ezeket az indokokat nem fogadja el, a szabályszerűen idézett szabadlábon levő vádlott távollétében a tárgyalást megtarthatja. Amennyiben a vád tárgya több vádlott közösen megvalósított egyetlen cselekménye és valamely vádlott-társ tárgyalásról távolmaradását a bíróság igazoltnak találta (a kimentést elfogadta), úgy nincs helye a távollevő vádlottra „az ügy ideiglenes elkülönítésének”. 76. BK vélemény a súlyosítási tilalom a hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárásban A megismételt eljárásban érvényesülő relatív súlyosítási tilalom szerint, ha a vádlott terhére az alapeljárásban nem jelentettek be fellebbezést, úgy a hatályon kívül helyezett ítéletben kiszabott büntetést a megismételt eljárásban nem lehet súlyosítani. A tilalom alóli kivételeket az 1998. évi XIX. törvény (Be.) 405. § (2) bekezdése állapítja meg. A (2) bekezdés b) pontja a megismételt eljárásban felmerült új bizonyítékon alapuló új tényre tekintettel oldja fel a súlyosítási tilalmat azzal a feltétellel, hogy súlyosabb büntetés kiszabására – az előbbiek megvalósulása mellett is – csak akkor van lehetőség, ha ezt az ügyész indítványozza. A súlyosítási tilalmat feloldó említett szabály helyes értelme az, hogy az ügyészi indítványnak határozottan tartalmaznia kell a szigorúbb joghátrány alkalmazására irányuló közvádlói akaratot. Ebből következően, ha a megismételt eljárásban felmerült új bizonyíték alapján az ügyész olyan új tény megállapítására tesz indítványt a bíróságnak, amely folytán súlyosabb büntetést kellene kiszabni (akár azért, mert a cselekmény a 2012. évi C. törvény (Btk.) Különös Része szerinti, vagy az Általános Rész valamely büntetésre kiható intézménye szerinti szigorúbb szankció alkalmazását rendeli) úgy e ténynek a súlyosabb büntetőjogi minősítést eredményező elbírálása is csak akkor vezethet – az alapeljárásban alkalmazott szankcióhoz képest – szigorúbb büntetés kiszabásához, ha az ügyész ez utóbbit kifejezetten indítványozta. A büntetőjogi minősítésre kiható új tény – szigorúbb büntetés, intézkedés alkalmazására irányuló kifejezett ügyészi indítvány hiányában – akkor sem teszi lehetővé a hatályon kívül helyezett ítéletben kiszabott (alkalmazott) joghátrány szigorítását, ha az a Btk. Különös Részében előírt törvényes minősítésnek megfelelő büntetési tételkeretnek egyébként nem felel meg. BKv 77. A védő perújítási vagy felülvizsgálati indítvány előterjesztésére való jogosultsága A védő a Be. 409. §-a (2) bekezdésének c) pontja alapján perújítási indítvány, 417. § (1) bekezdése II. pontjának c) alpontja alapján pedig felülvizsgálati indítvány előterjesztésére jogosult, kivéve ha a terhelt ezt megtiltotta. A „kivéve, ha a terhelt ezt megtiltotta” törvényi feltételből nem következik, hogy a bíróságnak hivatalból kötelessége annak tisztázása. Az esetleges tiltás a terhelt és az adott védő (kirendelés, vagy meghatalmazás alapján fennálló) viszonyára vonatkozik; címzettje nem a bíróság, hanem a védő. A kirendelés, vagy meghatalmazás hatályának van jelentősége [Be. 49. § (1) bek.]; a jogorvoslati szándék hivatalból való vizsgálatának viszont nincs helye. E rendelkezés kapcsán – külön vizsgálat nélkül – csupán arra kell figyelemmel lenni, ha az iratokból, az indítvány benyújtásakor egyértelműen és kifejezetten kitűnik, hogy a terhelt az adott védőnek az indítvány benyújtását megtiltotta. Ha ez megállapítható, akkor az egyben azt is jelenti, hogy a védő indítványa nem jogosulttól származó; egyébként pedig e törvényi feltétel tekintetében a védő jogosultságát hivatalból nem kell vizsgálni, a védő jogosultnak tekintendő. 78. BK vélemény a vagyonelkobzás elrendeléséről a korrupciós bűncselekmények kapcsán

- 358 -

I. Amennyiben a 2012. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.) XXVII. Fejezete szerinti korrupciós bűncselekmény valamelyikének elkövetése során a passzív vesztegető az aktív vesztegetőtől a vagyoni előnyt megszerzi, vele szemben arra, mint a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra a Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontja alapján vagyonelkobzást kell elrendelni. II. A Btk. 74. § (1) bekezdésének f) pontjára figyelemmel az ígért vagyoni előny tárgyára is vagyonelkobzást kell elrendelni. A passzív vesztegetővel szemben azonban nem lehet vagyonelkobzást elrendelni, ha a bűncselekmény elkövetése révén, vagy azzal összefüggésben nem szerezte meg a vagyoni előnyt; ilyenkor az intézkedést az ígért vagyoni előny tárgyára az aktív vesztegetővel szemben kell alkalmazni. Az ígért vagyoni előnyre a vagyonelkobzás elrendelésének azonban az aktív vesztegetővel szemben is csak akkor van helye, ha az ígért vagyoni előny tárgya az elkövetést megelőzően az elkövető rendelkezésére állt, és azt bizonyítottan arra szánta, hogy vagyoni előnyként a passzív vesztegetőnek juttassa. III. Amennyiben az aktív vesztegető birtokából már kikerült a vesztegetésre szánt vagyoni előny, de az még nem került a passzív vesztegető birtokába, a vagyonelkobzást a Btk. 74. § (1) bekezdésének f) pontja alapján az ígért vagyoni előny tárgyára az aktív vesztegetővel szemben kell elrendelni. IV. Nincs helye a Btk. 74. § (1) bekezdés f) pontja alapján az ígért vagyoni előny tárgyára vagyonelkobzás elrendelésének, ha annak tulajdonosa nem az elkövető, kivéve, ha a tulajdonos az elkövetésről előzetesen tudott. I. A vagyonelkobzás elrendelésére a korrupciós bűncselekmények kapcsán is a Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontja alapján kerül sor abban az esetben, ha a passzív vesztegető a vagyoni előnyt megszerzi. Az intézkedéssel a bíróság a bűncselekmény elkövetéséből eredő – a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett – vagyont vonja el, és miután a vagyongyarapodás a passzív vesztegetőnél következett be, a vagyonelkobzást vele szemben kell elrendelni. II. A Btk. 74. § (1) bekezdésének f) pontjára figyelemmel az ígért vagyoni előny tárgyára is vagyonelkobzást kell elrendelni. Miután azonban a passzív vesztegetővel szemben akkor, ha a bűncselekmény elkövetése révén vagy azzal összefüggésben nem szerezte meg a vagyoni előnyt, a Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontja alapján nem kerülhet sor vagyonelkobzás elrendelésére, az intézkedést az ígért vagyoni előny tárgyára az aktív vesztegetővel szemben kell alkalmazni. Azonban vagyonelkobzásnak az aktív vesztegetővel szemben is csak akkor van helye, ha az az ígért vagyoni előny tárgya felett az elkövetést megelőzően jogosult volt rendelkezni, és lehetősége is volt arra, hogy azt vagyoni előnyként a passzív vesztegetőnek juttassa. E feltételek hiányában ugyanis a passzív vesztegetőnek az ígéret ellenére nem lett volna módja a vagyoni előny tárgyát megszerezni. III. Amennyiben az aktív vesztegető birtokából már kikerült a vesztegetésre szánt vagyoni előny, de az még nem került a passzív vesztegető birtokába, a vagyonelkobzást a Btk. 74. § (1) bekezdésének f) pontja alapján az ígért vagyoni előny tárgyára az aktív vesztegetővel szemben kell elrendelni. Előfordulhat, hogy az ígért vagyoni előny már kikerült az aktív vesztegető birtokából, pl. postára adta, azonban azt még a passzív vesztegető nem vette át; ahogy az is, hogy a vagyoni előny tárgyának az átadása ugyan megtörtént, azonban a passzív vesztegető azt nem szerezte meg, mert pl. a bűncselekmény felderítésében közreműködve az asztalára letett vagyoni előny bűnjelkénti lefoglalásához nyújtott segítséget; avagy átvette ugyan a vagyoni előnyt, azonban azt a hatóságnak átadta. Ezekben az esetekben a vagyonelkobzás elrendelésének vele szemben a Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontja alapján nincs helye. Ilyenkor a Btk. 74. § (1) bekezdés f) pontja alapján az aktív vesztegetővel szemben kell az általa adott – de a passzív vesztegető által ténylegesen meg nem szerzett – vagyoni előnyre nézve a vagyonelkobzást elrendelni. IV. A közélet tisztasága elleni bűncselekmény elkövetésének következményeit vétlen személy nem viselheti; a vagyonelkobzásnak a bűnös úton szerzett vagyon elvonására vonatkozó céljával ez nem lenne összeegyeztethető. Ezért – bár a törvény ilyen rendelkezést a vagyonelkobzás kapcsán nem, csupán az elkobzás szabályai között tartalmaz [Btk. 72. § (3) bekezdése] – nincs helye vagyonelkobzásnak akkor sem, ha az ígért előny tárgyának az elkövető nem volt tulajdonosa, kivéve, ha a tulajdonos az elkövetésről előzetesen tudott. 79. BK vélemény a járművezetés ittas állapotban vétségével és a járművezetés bódult állapotban vétségével összefüggésben elkövetett szabálysértések értékelésének szempontjairól Az olyan, ittas járművezetéssel összefüggő szabálysértéseket, amelyek növelik az ittas járművezetés tárgyi súlyát – nyolc napon belül gyógyuló testi sérülést okoznak, illetve „forgalmi jellegű” közlekedési szabálysértések – az ittas járművezetés vétsége elnyeli, ezért az önálló szabálysértési felelősség megállapítása helyett ezek súlyosító körülményként való értékelése indokolt. Az ítélkezési gyakorlatban helyenként nem következetes az ittas járművezetéssel „összefüggésben” megvalósított szabálysértések értékelése. A gyakorlat ezeket általában súlyosítóként értékeli, ha nem indult külön szabálysértési eljárás. Van azonban olyan gyakorlat, amely ezeket mindenképpen figyelembe veszi, és olyan is mely csak akkor, ha az ítéletig nem született meg a szabálysértési hatóság döntése.

- 359 -

A helyes álláspont szerint súlyosítóként a valóban „összefüggő” szabálysértések értékelendők, függetlenül attól, hogy indult-e szabálysértési eljárás vagy sem. Az összefüggést önmagában az időbeli, személyi kapcsolat nem alapozza meg. Vannak ugyanis olyan szabályszegések, melyeknél a kapcsolódás csupán annyi, hogy az ittas járművezetés miatti intézkedés során derülnek ki. Ezek önmagukban nem fokozzák az ittas járművezetés tárgyi súlyát, legfeljebb alanyi jellegű büntetés kiszabási körülmények lehetnek. Ennél szorosabb a kapcsolat, ha az ittas járművezetés nyolc napon belül gyógyuló sérülést okoz, illetve a forgalmi jellegű szabálysértések esetén; ilyenkor már tartalmi az összefüggés. A Btk. a közlekedési bűncselekmények szabályozásánál a büntetőjogi felelősséget a bűncselekményből származó – az életet és testi épséget veszélyeztető, illetve sértő – következmények súlyossága fokához igazodóan differenciálja. A Btk. 236. §-ának (1) bekezdésében meghatározott alapeset tényállása nem utal eredményre, a (2) bekezdésben felsorolt minősített esetek büntetési tételei viszont az eredmény súlyosságához igazodnak olyképpen, hogy a legenyhébb minősített esethez súlyos testi sértés okozása szükséges. A jogalkotó tehát a könnyű testi sértést meg nem haladó súlyú következményt az alapeset büntetési tétele meghatározásánál már értékelte. Ez esetben az „eredmény” bár olyan jellegű, mint amilyet a minősített eset tartalmaz, azonban annak mértékét nem éri el. Ezért súlyosítóként való értékelése indokolt, mivel fokozza a bűncselekmény tárgyi súlyát. Súlyosítóként értékelendők a „forgalmi jellegű” szabálysértések is. Azok sorolandók ide, amelyek a minősített eset megvalósulása esetén „közvetítenék” az ittasságot. A minősített eset esetén az ittasság a közvetett ok, amely valamely KRESZ szabályszegés, mint közvetlen ok megvalósulásához vezet (így például tilos jelzésen való áthajtás, sebesség túllépés stb.); és közvetlenül ez okozza a minősített esetben írt eredményt. Mivel ez esetben az ittas vezetés folyománya a KRESZ szabályszegés, ezek is fokozzák az ittas járművezetés társadalomra veszélyességét, súlyosítóként való értékelésük tehát szintén indokolt. A bíróság mindazokban az esetekben értékelheti súlyosítóként ezeket a szabálysértéseket, amikor a szabálysértési hatóság nem hozott még ugyanezen magatartásra nézve szabálysértési felelősséget megállapító döntést (tehát függetlenül attól, hogy megindulte a szabálysértési eljárás vagy nem, van-e erre adat, vagy nem). Ha azonban megállapítható, hogy a szabálysértési hatóság az elkövetőt már szabálysértési szankcióval sújtotta, akkor ennek a szabálysértésnek a súlyosítóként való figyelembevétele már a „kétszeres értékelés” tilalmába ütközne. Nincs döntő jelentősége annak, hogy a vád utal-e a szabálysértés alapját képező cselekvőségre, sőt annak sem, hogy a vádban írt tényállás ezt tartalmazza-e. Az ítéleti tényállásnak azonban már tartalmaznia kell, ha a bíróság azt súlyosító körülményként értékeli. Ez a kérdés a vádirati és az ítéleti tényállás „tettazonossága” körében vizsgálandó. BKv 80. Az ügyész előlegezi az általa benyújtott felülvizsgálati indítvány lefordításának költségét. A Be. 9. §-ának (3) bekezdése szerint annak a határozatnak és hivatalos iratnak a lefordításáról, amelyet e törvény szerint kézbesíteni kell, az a bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság gondoskodik, amelyik a határozatot meghozta, illetőleg a hivatalos iratot kibocsátotta. A törvény szövegében a fordításról „gondoskodás” fogalmát nem lehet leszűkítve, csak a fordító kirendelésére szorítkozva értelmezni. A gondoskodás fogalma ennél tágabb, abba bele tartozik a fordítási díj kiegyenlítése is. A 21/2003.(VI. 24.) IM-PM-BM együttes rendelet a bűnügyi költségek előlegezésének a szabályait tartalmazza. A rendelet 1. §ának (1) bekezdése szerint: A bűnügyi költséget – ha jogszabály kivételt nem tesz – a rendelkezésére álló költségvetési fedezet terhére a) az eljárás nyomozási szakaszában a nyomozóhatóság, b) a nyomozási bíró és az ügyész eljárásában az ügyészség, c) a vádemelést (bíróság elé állítás esetében a vádismertetést), a pótmagánvádló fellépését követően, a magánvádas eljárásban – kivéve, ha az ügyben a nyomozóhatóság nyomozást végez –, valamint a büntetés-végrehajtási bíró eljárása során a bíróság előlegezi. A felülvizsgálati eljárás, mint a rendkívüli jogorvoslati eljárások egyik formája a felülvizsgálati indítványnak a bírósághoz történő benyújtásával veszi kezdetét. Az indítvány benyújtását megelőzően felülvizsgálati eljárásról fogalmilag nem beszélhetünk. Ezért az ügydöntő határozat jogerőre emelkedését követően, de még az ügyészi felülvizsgálati indítvány benyújtását megelőzően az ügyészség eljárásában esetlegesen felmerült költség – így az elkészült, de még be nem nyújtott felülvizsgálati indítvány lefordításának a költsége – az ügyész eljárásában felmerült bűnügyi költség, amelynek előlegezője – a Be. 9. §-ának (3) bekezdésére is figyelemmel a hivatkozott együttes rendelet 1. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint – az ügyészi szerv, amely a felülvizsgálati indítványt a bírósághoz előterjeszti. Nem helytálló az az álláspont, amely szerint az ügyészi felülvizsgálati indítvány lefordításának a költségét a hivatkozott együttes rendelet 1. § (1) bekezdésének c) pontját alkalmazva a bíróság köteles előlegezni, mert a költség a vádemelés után vetődött fel. A rendelet 1. § (1) bekezdésének c) pontja ugyanis kizárólag a büntetőeljárásnak a vádemeléstől az eljárás jogerős befejezéséig tartó szakaszára, valamint – az együttes rendelet kiterjesztő rendelkezése folytán – a büntetés-végrehajtási bíró eljárására, továbbá (a Be. 74. § (1) bekezdés a) pontja szerinti kiterjesztéssel) az alapeljárással összefüggő különleges eljárásokra

- 360 -

vonatkoztatható. A jogszabály – eltérően a büntetés-végrehajtási bírói eljárástól – a költség-előlegezést a felülvizsgálati eljárást megelőző ügyészi eljárásra nem terjesztette ki. A felülvizsgálati indítvány benyújtása önmagában a jogerőt nem oldja fel, így nem tekinthető az ügyben vádemeléssel megindult bírósági eljárás részének sem. Amikor a költség felmerül, a bíróság előtt eljárás még nincs. A fordítói díj számlája csak a megrendelő szerv nevére állítható ki. Ennek a számlának a más szerv (bíróság) általi kiegyenlítése a pénzügyi-számviteli szabályoknak sem felel meg. A kifejtettek értelemszerűen vonatkoznak az egyéb rendkívüli jogorvoslati eljárást kezdeményező ügyészi indítványok költségvonzatára is. BKv 81. 1. A Be. 335. §-ának (2) bekezdése azt a kötelezettséget írja elő a bíróság számára, hogy az ott meghatározott feltételek teljesülése mellett – az ítélet történeti tényállásában megállapított összeg mértékéig – az előterjesztett polgári jogi igényt érdemben bírálja el. Ha az ítéleti tényállásban megállapított összeg mértékéig – tehát a törvény által megkívánt előfeltételek megvalósulása ellenére – a bíróság az előterjesztett polgári jogi igényről (keresetszerű kérelemről) nem dönt, vagy annak érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja, megsérti a 335. § (2) bekezdésének kötelező rendelkezését. 2. A másodfokú bíróság a Be. 348. §-ának (1) bekezdése alapján hivatalból dönt a polgári jogi igényre vonatkozó ítéleti rendelkezésről, mint járulékos kérdésről. E jogkörében pótolja az elsőfokú bíróság Be. 335. § (2) bekezdésének megsértését megvalósító mulasztását és az előterjesztett polgári jogi igényt elbírálja, ha arról az elsőfokú bíróság nem rendelkezett. Ugyanígy jár el akkor is, ha az elsőfokú bíróság a Be. 335. § (2) bekezdésében előírtak ellenére – a történeti tényállásban megállapított összeg erejéig – az előterjesztett és kétséget kizáróan tisztázott mértékű polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasította. 3. Amennyiben a Be. 335. § (2) bekezdésében megkívánt feltételek teljesültek, de az előterjesztett keresetszerű kérelem összegszerűsége az ítéleti tényállásban megállapított összeg mértékét meghaladja, a bíróság a polgári jogi igényt az ítéleti tényállás szerinti elkövetési érték, bűncselekménnyel okozott kár stb. összegének mértékéig érdemben elbírálja, az ezt meghaladó összegre előterjesztett követelés érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása mellett. A Be. 335. § (2) bekezdésének a 2009. évi LXXXIII. tv. 38. §-ával 2009. augusztus 13-tól hatályba lépett módosított rendelkezésére figyelemmel, a 2. pontban kifejtettek kapcsán a Legfelsőbb Bíróság az 1/2007. Bkv. 8/e. pontjában kifejtetteket nem tekinti irányadónak. A kollégiumi vélemény meghozatalára törvényi változás adott okot. A 2009. évi LXXXIII. tv. 38. §-a módosította a Be. 335. §ának (2) bekezdését. A módosító rendelkezéshez fűzött miniszteri indokolás szerint erre azért volt szükség, mert a gyakorlatban sok esetben előfordul, hogy a büntetőügyekben eljáró bíróságok azokban az esetekben is a törvény egyéb útjára utasítják a polgári jogi igény érvényesítését, amikor a kereseti kérelemben való érdemi döntés nem okozhat nehézséget, mert a bíróság a bűncselekmény elbírálása során az elkövetési értéket, az okozott kárt stb. megállapította. A polgári jogi igény érvényesítése ilyen indokolatlan egyéb törvényes útra utasításának elkerülése érdekében a törvény egy olyan új bekezdést iktatott be, amelynek értelmében, ha a bíróság az ítéleti tényállásban megállapította a bűncselekménnyel okozott kár összegét, ennek az összegnek a mértékéig el kell bírálnia a magánfél által előterjesztett polgári jogi igényt. A szóban levő törvényhely új szövegezése erre az esetre kötelezővé teszi a polgári jogi igény érdemi elbírálását, tehát ha a bűnösséget megállapító ítéletben a történeti tényállásban a bíróság elkövetési értéket, az okozott kár összegét megállapította, úgy ennek az összegnek (értéknek) a mértékéig előterjesztett polgári jogi igényről nem dönteni, vagy annak érvényesítését egyéb törvényes útra utasítani a törvény megsértését valósítja meg. Természetesen a 335. § (1) bekezdése a továbbiakban is valós tartalommal bír, tehát előfordulhat olyan eset, amikor valamely körülmény a polgári jogi igény elbírálását mégis kizárja, de ez a (2) bekezdésre tekintettel csak igen ritkán fordulhat elő (ilyen eset lehet pl., ha a megállapított kár, érték stb. összeg erejéig sem lehet a polgári jogi igényről érdemben dönteni, mert az eljárás adataiból az állapítható meg, hogy az okozott kár megtérítése más módon folyamatban van és annak mértéke a büntetőeljárásban nem tisztázható). A Be. 346. §-ának (5) bekezdés b) pontja szerint a polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása ellen fellebbezésnek nincs helye. Ha az előterjesztett polgári jogi igényről a bíróság elmulasztott rendelkezni, akkor pedig nincs kimondott ítéleti rendelkezés, ami e tárgyban megfellebbezhető lenne. Az ítélet azonban bármely más okból fellebbezhető és a Be. 348. §-ának (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság – ha a törvény kivételt nem tesz – a fellebbezéssel megtámadott ítéletet az azt megelőző bírósági eljárással együtt felülbírálja. Az ítéleti tényállás megalapozottságára, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, valamint az intézkedés alkalmazására vonatkozó rendelkezéseket a másodfokú bíróság arra tekintet nélkül bírálja felül, hogy ki milyen okból fellebbezett. Hivatalból dönt az előbbiekhez kapcsolódó járulékos kérdésekben, így a polgári jogi igényre, a bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezésekről is. A járulékos kérdésekben – így a polgári jogi igény tárgyában – az officialitás erejével előírt döntési kényszer azt jelenti, hogy a másodfokú bíróság orvosolja az elsőfokú bíróság tévedését, ha kell, pótolja annak törvénysértő mulasztását. A 2009. évi LXXXIII. tv. módosító rendelkezése annak a 335. § (1) bekezdésében megfogalmazott törvényi akaratnak kívánt nyomatékkal érvényt szerezni, mely szerint a bíróságnak az ítéletben lehetőleg el kell bírálnia a magánfél által előterjesztett polgári jogi igényt.

- 361 -

Formális (kényelmi) szempontból nem lehet élni az egyéb törvényes útra utasítás törvényi felhatalmazásával akkor, ha a polgári jogi igény érdemi elbírálásának nincs akadálya. Az elsőfokú ítéletet felülbíráló másodfokú bíróság a 348. § (1) bekezdésében biztosított jogkörében szerez érvényt a 335. § (1) bekezdésében foglaltaknak, ha az elsőfokú bíróság az előterjesztett polgári jogi igényről annak ellenére nem határozott, hogy a keresetszerű kérelem jogalapját a bűnösség megállapításával eldöntötte, és az összegszerűséget is megállapította, amikor elkövetési értéket, vagy okozott kárt rögzített a történeti tényállásban. A Be. 348. §-ának (1) bekezdésében meghatározott felülbírálat terjedelméből és a már említett officialitásból következik az is, hogy a másodfokú bíróság akkor is érdemben kell, hogy rendelkezzen a 335. § (2) bekezdésében előírtak szerint az előterjesztett polgári jogi igényről, ha az elsőfokú bíróság annak érvényesítését – a törvényi előfeltételek és tisztázottság ellenére – egyéb törvényes útra utasította. Egy ilyen – a jogalkotói akarattal kifejezetten ellenkező – ítéleti rendelkezés ugyanis a törvény sérelmével jár és annak megváltoztatása a másodfokú bíróság feladata. A magánfél által előterjesztett polgári jogi igény összegszerűségében meghaladhatja annak a kárnak, értéknek a mértékét, amelyet bűnösséget megállapító ítéletében az elsőfokú bíróság rögzített. A megállapított és követelt összegek különbözősége sem ok az egész polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasítására, mert az ítéletben elfogadott összeg mértékéig azt a 335. § (2) bekezdése alapján meg kell ítélni azzal, hogy a követelés ezt meghaladó részének érvényesítését egyéb törvényes útra kell utasítani. A részbeni megítélés és részbeni egyéb törvényes útra utasítás az egész polgári jogi igény tekintetében ugyanis nem eredményez „ítélt dolgot”, csupán elbírált részében. Az 1/2007. Bkv. 8/e. pontja más jogi környezetben született. A hivatkozott jogmagyarázat a harmadfokú eljárásra vonatkozóan hívta fel a másodfokú eljárás szabályait. A Be. 335. § (2) bekezdésének előzőekben tárgyalt novelláris módosítása – a törvényi előfeltételek ellenére, tehát a polgári jogi igény érvényesítését törvénysértően egyéb törvényes útra utasító rendelkezés tekintetében – adott okot más (fent kifejtett) értelmezésre, ezért a kollégiumi vélemény hivatkozott pontja továbbiakban nem irányadó. Értelemszerűen nem csorbul a másodfokú bíróság Be. 380. §-ában biztosított döntési jogköre, mely a 385. § alapján a harmadfokú eljárásra is irányadó. 82. BK vélemény Szabadságvesztés letöltésének önhibából meg nem kezdése I. Az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 23/A. § (1) bekezdése csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor az elítélt szabadságvesztése letöltésére vonatkozó perbírósági határozat, a büntetés-végrehajtási bírói felhívás tartalmazza azt a figyelmeztetést, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg. II. Amennyiben az elítéltet a jogerős ítélettel kiszabott határozott ideig tartó szabadságvesztése esetében az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 23/A. § (1) bekezdése alapján kizárják a feltételes szabadság kedvezményéből, majd e büntetést összbüntetésbe foglalják, akkor önmagában ez az ok nem akadálya az összbüntetésből feltételes szabadságra bocsátásnak. I.A.1. A 2009. évi LXXX. törvény – 2009. augusztus 9. napján hatályba lépett – 9. § (2) bekezdése szerinti módosítás alapján nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg [a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1978. évi Btk.) 47. § (4) bekezdés e) pont]. A módosításhoz fűzött indokolás szerint „az új szabály azt juttatja kifejezésre, hogy a büntetés végrehajtása során tanúsított kifogástalan magatartás magában foglalja a szabadságvesztés önkéntes megkezdését is”. Egyidejűleg hatályba lépett a 2009. évi LXXX. törvény 53. §-a szerinti módosítás is, amely a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr.-t (a továbbiakban: Bv. tvr.) – a feltételes szabadságra bocsátás kizártságának megállapításáról szóló – új 17. §-sal egészítette ki. A 2009. évi LXXX. törvény átmeneti rendelkezéseket nem tartalmaz. 2. A 30/2009. (VIII. 7.) IRM rendelet 3. §-a – újfent 2009. augusztus 9. napjától hatályosan – módosította a büntető ügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2002. (IV. 9.) IM rendeletet, s annak 23. § (3) bekezdése szerint a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdésére való felhívásnak tartalmaznia kellett egy olyan tájékoztatást is, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibájából nem kezdte meg. B.1. A 2013. július 1. napjával hatályba lépő, a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (továbbiakban: 2012. évi Btk.) már nem tartalmazza az 1978. évi Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontjának megfelelő rendelkezést. Ugyanakkor a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről és egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXXIII. törvény – 2013. július 1. napjától hatályos – módosítása a Bv. tvr.-ben helyezte el a feltételes szabadságra bocsáthatóságból kizárás adott okával kapcsolatos szabályozás egészét. Ezzel felszámolásra került a korábbi három jogszabályban elhelyezett, széttagolt elrendezés. 2. A 2013. július 1. napjától hatályos helyzetben a Bv. tvr. alapján – az elítéltet a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből ki kell zárni, ha a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltését önhibájából határidőben nem kezdte meg [23/A. § (1) bekezdés], – az elítéltet erre a következményre a szabadságvesztés megkezdésére kiadott felhívásban, halasztás engedélyezése esetén a határozatban figyelmeztetni kell [23/A. § (2) bekezdés], – a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a 23/A. § (1) bekezdésében meghatározott feltételek alapján történő kizárására a büntetés-végrehajtási intézet tesz előterjesztést – a

- 362 -

szabadságvesztés foganatba vételekor – a büntetés-végrehajtási bíróhoz, aki az előterjesztés érkezésétől számított öt napon belül dönt [7/D. § (1)–(2) bekezdés]. 3. A 2013. július 1. napjától hatályos szabályozás kizárólag a határozott ideig tartó szabadságvesztés határidőben való megkezdésének hiányához köti a feltételes szabadságra bocsáthatóságból kizárást. A változtatás valójában nem érdemi, mert nyilvánvalóan azzal vet számot, hogy míg a végrehajtási jogra alapozott feltételes szabadságra bocsáthatóságból kizárás a határozott ideig tartó szabadságvesztés esetében végrehajtási kérdés, és ennek megfelelően büntetés-végrehajtási bírói kompetenciába tartozik, addig az életfogytig tartó szabadságvesztés esetében kizárólag büntetéskiszabási elem, és a perbíróság kompetenciájának a kérdése. 4. A 2013. július 1. naptól hatályos szabályozás abban a vonatkozásban is eltér a korábbitól, hogy a szabadságvesztés végrehajtásának elhalasztása esetén (Be. 591. §) a perbíróság [Be. 595. § (2)–(3) bekezdés] köteles az elítéltet figyelmeztetni a határozott ideig tartó szabadságvesztés letöltésének önhibából határidőben történő meg nem kezdése következményére. 5. Amennyiben a perbíróság a jogerős ítéletében a terheltet anyagi jogi okból [1978. évi Btk. 47. § (4) bekezdés a)–d) pont, 2013. évi Btk. 38. § (4) bekezdés a)–d) pont] már kizárta a feltételes szabadságra bocsáthatóságból, az nem teheti tárgytalanná sem a perbíróság, sem a büntetés-végrehajtási bíró végrehajtási jogi okból fakadó figyelmeztetési kötelezettségét. Az egyedüli helyes megoldás az, hogy a kötelezően előírt figyelmeztetés sohasem hagyható el. Ez persze maga után vonja, hogy a büntetésvégrehajtási bírónak a korábbihoz képest további újabb okból is ki kell zárnia az elítéltet a feltételes szabadságra bocsáthatóságból. A perbíróság a feltételes szabadságból kizárást az anyagi jogban meghatározott egy vagy több okra egyaránt alapozhatja, s ehhez képest is téves volna olyan végrehajtási gyakorlatot követni, miszerint ha az elítéltet a perbíróság már kizárta a feltételes szabadságra bocsáthatóságból, akkor a büntetés-végrehajtási bíró a felhívásból elhagyná a figyelmeztetést. A figyelmeztetés elmaradása nemcsak ellentmondana a végrehajtási jogban megkövetelt figyelmeztetési kötelezettségnek, hanem azzal a következménnyel is járna, hogy az az elítélt, aki köteles magát a büntetés végrehajtásának alávetni [Bv. tvr. 2. § (6) bekezdés], ám a végrehajtás alól önhibájából mégis kivonta magát, utóbb már nem lenne kizárható a feltételes szabadságra bocsáthatóságból, még akkor sem, ha az anyagi jogi kizárási ok a végrehajtás során elesne (pl. a Be. 560. §-a szerinti különleges eljárásban hozott döntés folytán). Az más kérdés, hogy a feltételes szabadságra bocsáthatóságból végrehajtási jogi okból (is) kizárt elítélt eleve [enyhébb végrehajtási szabályok – Bv. tvr. 28/B. § (2) bekezdés c) pont] vagy esetlegesen [jutalmazhatóság – Bv. tvr. 41. §, eggyel enyhébb végrehajtási fokozat – Bv. tvr. 28/A. § (1) bekezdés] nem részesülhet bizonyos végrehajtási kedvezményekben. Végrehajtási kedvezmény elveszíthetőségére irányuló figyelmeztetési kötelezettség azonban nincs. 6. A 2013. július 1. napjától hatályos módosítások sem tartalmaznak átmeneti rendelkezéseket. Kétségtelen, hogy a Bv. tvr. 23/A. § (1) bekezdése az elítéltre nézve továbbra is – az elkövetéskori büntető törvényhez képest – hátrányosabb rendelkezés; a Btk. 2. § alkalmazásának azonban nincs helye. A Bv. tvr. 23/A. § (1) bekezdésének alkalmazása – a 2009. augusztus 9-i korábbi módosításhoz fűzött indokolásból is kitűnően – a végrehajtási jog körébe tartozó, mérlegelendő kérdés, csakúgy mint a feltételes szabadságra bocsáthatóság törvényi lehetőségének kérdése. Mindkettő az elítéltnek a végrehajtás vonatkozásában tanúsított magatartásához kapcsolódik. A Bv. tvr. 23/A. § (1) bekezdése önmagában nem változtat az elítélt büntetőjogi helyzetén. Az utóbb hatályba lépett módosítás folytán nem a törvény erejénél fogva kizárt a feltételes kedvezmény, hanem csak akkor, ha erre az elítélt önhibája – mint vizsgálandó, ehhez képest mérlegelendő körülmény – alapot ad. Az elítélt önhibás magatartása az a többlet, ami a rendelkezést megalapozza. Az önhiba utólagos tanúsítása pedig nincs összefüggésben sem az elbírált bűncselekmény elkövetési magatartásával, sem a jogerős ítélettel alkalmazott jogkövetkezményekkel. Értelemszerű, hogy a perbíró ítéletében nem rendelkezhet a Bv. tvr. 23/A. § (1) bekezdése alapján a feltételes kedvezményből kizárásról, mivel azt kizárólag jövőbeni esemény – a jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának önhibából való meg nem kezdése – alapozhatja meg. A Bv. tvr. 23/A. § (1) bekezdése alapján az ilyen döntés a büntetés-végrehajtási bíró hatáskörébe tartozik. 7. A perbíróságot és a büntetés-végrehajtási bírót terhelő figyelmeztetési, kioktatási kötelezettség egyúttal az elítélt jogaként is jelentkezik, mert jogosult megismerni a jogaira és a kötelezettségeire vonatkozó rendelkezéseket [Bv. tvr. 2. § (2) bekezdés a) pont]. A végrehajtás ezen általános rendelkezése nem üresíthető ki, és különösen visszás volna ez olyan alapvető kérdésben, mint a feltételes szabadságra bocsáthatóság elveszíthetősége. Következésképpen a végrehajtási jogi okból eredő feltételes szabadságra bocsáthatóságból kizárás csak azokban az esetekben alkalmazható, amikor a szabadságvesztés letöltésére vonatkozó perbírósági határozat, büntetés-végrehajtási bírói felhívás az ez irányú kioktatási kötelezettséget tartalmazta. 8. A 2/2010. BJE határozat 1. pontja kimondta, hogy az 1978. évi „Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontja csak a hatálybalépésétől (2009. augusztus 9.) kezdődően alkalmazható azokban az esetekben, amelyekben a szabadságvesztés letöltésére vonatkozó bírósági felhívás tartalmazza azt a tájékoztatást, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a szabadságvesztés letöltését önhibából nem kezdte meg.” Ezt így indokolta: „A jogszabályok maguk állapítják meg hatálybalépésük időpontját. A Btk. 47. § (4) bekezdés e) pontját bevezető módosító rendelkezés a 2009. augusztus 9-i hatálybalépéstől eltérő időszakra vonatkozó alkalmazhatóságról (átmenetről) nem rendelkezett, ezért a 47. § (4) bekezdés e) pontját csak 2009. augusztus 9. napjától lehet törvényesen alkalmazni.” A 2013. július 1-i módosítás azonban nem új jogintézményt vezet be, hanem alakít a korábban bevezetetten, ezért fel sem merülhet, hogy az alkalmazhatósága 2013. július 1. napjához kötendő. II.1. Amennyiben az elítéltet a jogerős ítélettel kiszabott határozott ideig tartó szabadságvesztés esetében a Bv. tvr. 23/A. § (1) bekezdése alapján kizárják a feltételes szabadság kedvezményéből, majd e büntetést összbüntetésbe foglalják, akkor az összbüntetés vonatkozásában – ez okból – nem lesz kizárt a feltételes szabadságra bocsátás. Jelentősége van ugyanis annak, hogy a Bv. tvr. 23/A. § (1) bekezdése értelmében egy adott határozott ideig tartó szabadságvesztés végrehajtása megkezdésének önhibából elmaradása miatt történik a feltételes szabadság kedvezményéből kizárás. Ha az elítélt a feltételes szabadság

- 363 -

kedvezményében – a végrehajtás alatt tanúsított magatartása miatt – nem részesül, akkor ezáltal utóbb nem lesz kizárva az összbüntetés vonatkozásában a feltételes szabadság lehetőségéből. A Bv. tvr. 23/A. § (1) bekezdése szerinti önhiba tanúsítása pedig – a 2009. augusztus 9-i törvénymódosításhoz fűzött indokolásból kitűnően – éppúgy mérlegelendő a kedvezmény tekintetében, mint a végrehajtás alatti más magatartás. 2. a) A 3/2002. BJE határozat értelmezése alapján az összbüntetési ítélet rendelkező részében csak olyan rendelkezésnek van helye, amelyet az alapítélet is tartalmazott. A feltételes szabadságból – a Bv. tvr. 23/A. § (1) bekezdése alapján – történt kizárásról nem az összbüntetés alapítélete rendelkezik. Következésképpen az ilyen kizáró rendelkezés kívül esik az összbüntetésbe foglaláson. b) Ha mielőtt a perbíróság a szabadságvesztés letöltésére vonatkozó határozatát meghozta, illetőleg a büntetés-végrehajtási bíró a terheltet felhívta volna a határozott ideig tartó szabadságvesztés megkezdésére, e büntetést [így például a Be. 327. § (4) bekezdése szerint] összbüntetésbe foglalják, a terhelt pedig – önhibájából – az összbüntetés végrehajtása végett kibocsátott bírósági felhívásnak nem tesz eleget, akkor a feltételes szabadságból történt kizárása értelemszerűen az összbüntetésre vonatkozik. A feltételes szabadságból történt kizárásra vonatkozó rendelkezés azonban ilyenkor is a büntetés-végrehajtási bíró, s nem pedig az összbüntetési ítéletet meghozó bíró hatáskörébe tartozik, s ilyenkor sem az összbüntetési ítéletben kell róla rendelkezni. 83. BK vélemény az erőszakos többszörös visszaesőkről Az erőszakos többszörös visszaeső olyan többszörös visszaeső, aki mindhárom alkalommal személy elleni erőszakos bűncselekményt követett el. Az erőszakos többszörös visszaesőt tehát az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítését megelőzően már két alkalommal személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt ítélték végrehajtandó szabadságvesztésre. A személy elleni erőszakos bűncselekmények felsorolását a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 459. § (1) bek. 26. pontja tartalmazza. Az erőszakos többszörös visszaesőkénti elkövetés megállapítását csak a taxáció szerinti bűncselekmények miatti jogerős végrehajtandó szabadságvesztésre ítélés alapozza meg. A törvényi felsorolás értelmezéssel nem tágítható. Az erőszakos többszörös visszaesés a többszörös visszaesés speciális esete, úgy is felfogható, mint egy különös többszörös visszaesői kategória az erőszakos személy elleni bűncselekmények körén belül. A Btk. 459. § (1) bek. 31/c pontja szerinti meghatározás tehát szükségképpen magába foglalja a többszörös visszaesőkénti elítélés minden elemét azzal a többlettel, hogy már a visszaesést megalapozó egy korábbi elítélés is személy elleni bűncselekmény miatt történt. A lényeg a visszaesőkénti elkövetés ténye, amely feltételezi a törvény által megkívánt három éves időbeli kapcsolatot is. Nem állapítható meg az erőszakos többszörös visszaesőkénti elkövetés, ha az elkövetőt az elbírálás alapjául szolgáló személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetését megelőzően már visszaesőként, különös visszaesőként, vagy akár többszörös visszaesőként elítélték ugyan, de ezek nem személy elleni erőszakos cselekmények miatt történtek. Ilyen esetben az újabb – személy elleni erőszakos bűncselekmény miatti – elítélés is csak az „egyszerű” Btk. 459. § (1) bek. 31/b pontja szerinti többszörös visszaesői elkövetés megállapítását alapozhatja meg. Az erőszakos többszörös visszaesést az sem alapozza meg, ha a többszörös visszaesőnek minősülő elkövető nagyszámú – több évre visszamenő – elítélései között valamely három évnél korábban történt elítélés tartalmaz személy elleni bűncselekményt, de úgy, hogy az a büntetés kiállására vagy végrehajthatóságának megszűnésére figyelemmel visszaesést, többszörös visszaesést közvetlenül – az új elbírálandó cselekményhez viszonyítva – nem alapoz meg. Tehát a többszörös visszaeséshez vezető láncolatos elítélések – a személy elleni erőszakos bűncselekmények miatti elítélések egymáshoz viszonyított három évnél hosszabb ideje esetén – sem vezetnek a Btk. 459. § (1) bek. 31/c pontja szerinti elkövetői minőséghez. A személy elleni erőszakos bűncselekmények miatti alapelítélést, a visszaesőkénti elítélést, mint a többszörös visszaesőkénti elítélés feltételeit mindig egymáshoz képest kell vizsgálni. Ennek megfelelően a háromévi időtartamnak a személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés büntetés kitöltésétől, vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetéséig kell eltelnie ahhoz, hogy a Btk. 459. § (1) bek. 31/c pontjának előzményeképpen a visszaesőkénti elítélés jelentőséggel bírjon. Úgyszintén a személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt történt visszaesőkénti elítélés kitöltésétől vagy végrehajthatóságának megszűnésétől kell számítani az újabb három esztendőt, amelyen belül kell megvalósulnia annak az újabb (harmadik) személy elleni erőszakos bűncselekménynek, amely – a felsorolt előzményekre figyelemmel – a Btk. 459. § (1) bek. 31/c pontja szerinti erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozza. Az erőszakos többszörös visszaesői minősítést valamennyi, a Btk. 459. § (1) bekezdés 26. pontjában felsorolt személy elleni erőszakos cselekmény elkövetőjével szemben alkalmazni kell, ha annak feltételei fennállnak. Az erőszakos többszörös visszaesés megállapításához szükséges, de egyben elegendő, ha a Btk. 459. § (1) bek. 31/c pontjában a minősítéshez megkívánt „mindhárom” alkalom közül a harmadik személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése valósul meg úgy, hogy a korábbi két – alap, és visszaesőkénti elítélés – a 2009. évi LXXX. törvény hatályba lépése előtt történt, de a 2009. augusztus 9-e után megvalósítotthoz képest a második elítélésben kiszabott szabadságvesztés kiállásától, vagy végrehajthatóságának megszűnésétől a legújabb személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetéséig a három év még nem telt el.

- 364 -

Az erőszakos többszörös visszaesőre a törvény általános része (Btk. 89. §, 90. §) szigorúbb jogkövetkezményeket rendel. A súlyosabb rendelkezések részben megegyeznek a többszörös és különös visszaesőkre előírtakkal, de a büntetés enyhítésének kizárása, csak ezzel az elkövetői kategóriával szemben hatályosul. 84. BK vélemény A pénzbüntetés ügydöntő határozatban engedélyezett részletekben történő megfizetéséről Ha a bíróság az ügydöntő határozatban a pénzbüntetés részletekben történő megfizetését engedélyezi [2012. évi C. törvény 50. § (4) bekezdés], az 1998. évi XIX. törvény 592. § alapján sem újabb részletfizetés, sem halasztás engedélyezésére nem kerülhet sor. A 2012. évi C. törvény 50. §-ának (4) bekezdése szerint a bíróság az ügydöntő határozatában – az elkövető vagyoni, jövedelmi viszonyaira tekintettel – rendelkezhet úgy, hogy az elkövető a pénzbüntetést legfeljebb két éven belül havi részletekben fizetheti meg. Ugyanakkor nem módosult a 9/2009. (IV.9.) IM rendelet 78. § (3) bekezdése és a pénzbüntetés végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 68. § (2) bekezdése. A 2013. július 1. napjától hatályos büntető anyagi jogi szabály az ügydöntő határozatot hozó bíróság számára változatlanul lehetővé teszi a pénzbüntetés részletekben történő megfizetéséről és a – legfeljebb két éves – törlesztő időről történő hivatalbóli döntést. Ez esetben a bíróság ügydöntő határozatában rögzíti a befizetés határidejéül megjelölt időpontokat és a havonta fizetendő összeget. A részletfizetés olyan, havonta fizetendő összegben engedélyezhető, amely osztható a pénzbüntetés ítéletben megállapított egynapi tétel összegével. Amennyiben a bíróság ügydöntő határozata a Btk. 50. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezést nem tartalmazza, az elítélt – annak valószínűsítése mellett, hogy a pénzbüntetés azonnali vagy egy összegben való megfizetése a büntetés célján túlmenő, magának vagy eltartásra szoruló hozzátartozóinak jelentős anyagi nehézséget okozna és megalapozottan feltehető, hogy az elítélt a meghosszabbított határidőben fizetési kötelezettségének pontosan eleget tesz – kérheti, hogy a pénzbüntetést részletekben, vagy későbbi időpontban fizesse meg. Ebben az esetben a bíróság az elítélt részére a pénzbüntetés megfizetésére legfeljebb három hónapi – egy esetben fontos okból legfeljebb további három hónappal meghosszabbítható – halasztást, illetve két éven belüli részletekben történő megfizetését engedélyezheti [1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 592. § (1), (2) bekezdés]. Ez utóbbi, az 1998. évi XIX. törvény (Be.) XXX. Fejezetében a határozatok végrehajtása során a bíróság feladatait szabályozó büntető eljárásjogi rendelkezés nem azonos a Btk. 50. § (4) bekezdésében meghatározott büntető anyagi jogi rendelkezéssel. Az anyagi jogi rendelkezés megváltoztatására – az ügydöntő határozatban a pénzbüntetés részletekben való megfizetésétől eltérő részletfizetés vagy a pénzbüntetés megfizetésére halasztás engedélyezésére – a büntetőeljárásról szóló törvény alapján nincs lehetőség. BKv 85. Döntési jogkör az előzetes letartóztatásban lévő vádlott nyilatkozattételi jogosultsága tárgyában 1. Az 1979. évi 11. tvr. (Bv. tvr.) 118/A. §-a szabályozza az előzetes letartóztatásban lévő gyanúsított és vádlott sajtótermékben, illetve elektronikus hírközlési hálózat útján történő közzététellel való nyilatkozattételének lehetőségét. A Bv. tvr. 118/A. §-át a 2008. évi XCII. törvény 9. §-a iktatta be, 2009. január 12. napjától hatályos. (Az elítéltre vonatkozó szabályozást a Bv. tvr. – egyidejűleg hatályba lépett – 36/C–36/E. §-ai tartalmazzák.) a) A 118/A. § (2) bekezdése szerint a nyilatkozattétel, illetve a közzététel engedélyezésére és megtagadására a 36/C–36/E. § rendelkezéseit a 118/A. §-ban foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. A 118/A. § (5) és (7) bekezdése azonban kifejezett szabályozást ad. Így e körben a 36/C-36/E. § közömbös. A 118/A. § (5) bekezdésének a) pontja alapján a kérelemről vádirat benyújtása előtt az ügyész határoz, a 118/A. § (7) bekezdésének I. fordulata alapján pedig a fellebbezést a nyomozási bíró bírálja el. A 118/A. § (5) bekezdésének b) pontja alapján a kérelemről vádirat benyújtása után a bíróság határoz, a 118/A. § (7) bekezdésének II. fordulata alapján pedig a fellebbezést a megyei (fővárosi) bíróság másodfokú tanácsa bírálja el. A 118/A. § (5) bekezdése – összevetve a (7) bekezdés tartalmával – a kérelem elsőfokú elbírálásáról rendelkezik, amely vádirat benyújtása után a bíróság hatáskörébe tartozik, alakszerű formája pedig végzés. A 118/A. § (5) bekezdése b) pontja szerinti bíróság értelemszerűen az a bíróság, mely előtt a vádlott vád szerinti ügyében (a hatásköri és illetékességi szabályok alapján) az eljárás folyamatban van.

- 365 -

b) Mindezen túlmenően kifejezett rendelkezést sem a Bv. tvr. 118/A. §-a, sem pedig 36/C–36/E. §-a nem tartalmaz a vádirat benyújtása utáni, valamint az olyan eljárási helyzetre nézve, amikor nem vádirat benyújtásával kezdődik a bírósági eljárás. A 118/A. § (9) bekezdése viszont akként rendelkezik, hogy az ügyész és a bíróság eljárására egyebekben a Be. szabályai irányadók. 2. Az előzetes letartóztatásban lévő vádlott nyilatkozattétele, illetve nyilatkozata közzététele iránti kérelem tárgyában hozott végzés kétség kívül nem ügydöntő, ellene a fellebbezés lehetőségét mind a Be., mind pedig a Bv. tvr. biztosítja (nem zárja ki). A Be. 347. § (1) bekezdése alapján, a 346. § (1) bekezdése értelmében az elsőfokú bíróság nem ügydöntő végzése ellen a másodfokú bírósághoz van helye fellebbezésnek. A Be. 383. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság első fokon hozott nem ügydöntő végzése ellen, ha a megyei bíróság hozta, akkor az ítélőtáblához, ha pedig az ítélőtábla hozta, akkor a Legfelsőbb Bírósághoz van helye fellebbezésnek. A Be. 401. §-a alapján, a 400. § (2) bekezdése értelmében a harmadfokú bíróságként eljáró ítélőtábla első fokon hozott nem ügydöntő végzése ellen fellebbezésnek van helye a Legfelsőbb Bírósághoz. A Be. 384. §-a és 400. § (3) bekezdése szerint az ítélőtábla és a Legfelsőbb Bíróság a fellebbezésről tanácsülésen határoz. 3. a) Ekként a vádirat benyújtásával kezdődő bírósági eljárásban a kérelem tárgyában első fokon mindig az a bíróság dönt, mely előtt a vádlott ügyében az eljárás folyamatban van. A fellebbezésről pedig – a megyei bíróság másodfokú tanácsa dönt, ha első fokon helyi bíróság határozott; – az ítélőtábla tanácsa dönt, ha első fokon a megyei bíróság elsőfokon eljáró tanácsa határozott; – az ítélőtábla tanácsa dönt, ha első fokon a megyei bíróság másodfokon eljáró tanácsa határozott; – a Legfelsőbb Bíróság tanácsa dönt, ha első fokon az ítélőtábla másodfokon eljáró tanácsa határozott; – a Legfelsőbb Bíróság tanácsa dönt, ha első fokon az ítélőtábla harmadfokon eljáró tanácsa határozott. A Be. 3. § (4) bekezdése szerint a Legfelsőbb Bíróság határozatai ellen fellebbezésnek nincs helye. b) A kifejtettek értelemszerűen irányadók az olyan eljárásban, mely nem tartozik a vádirat benyújtása előtti eljárás fogalmisága – így a Bv. tvr. 118/A. § (5) bekezdés a) pontja – alá, viszont nem is vádirat benyújtásával veszi kezdetét (és amelyben lehetőség van a terhelt előzetes letartóztatására). Ilyen a perújítási eljárás és a felülvizsgálati eljárás. BKv 86. A bíró kizárására vonatkozó rendelkezések egyes kérdései 1. a) A Be. 24. § (3) bekezdésének – 2009. évi LXXXIII. törvény 2. §-ával megállapított, 2009. augusztus 13. napjától hatályos – rendelkezése alapján az érintett bíró a nem általa, illetve nem az eljáró tanács elnöke által tett, és a Be. 21. § (1) bekezdés e) pontja szerinti, relatív kizárási okra alapított kizárás iránti bejelentés esetén az ügyben tovább eljárhat és az ügydöntő határozat meghozatalában is részt vehet. E rendelkezés feloldja a 24. § (1) bekezdéséhez kötődő, (2) bekezdés szerinti korlátozást. Ilyen esetben tehát az érintett bíró ügydöntő határozat meghozatalában való részvételének nem előfeltétele a kizárást megtagadó határozat, s így értelemszerűen az sem, hogy az ilyen kizárási okra alapított bejelentés ismételt legyen. b) A Be. 24. § (4) bekezdése az (1) bekezdéshez kötődő (2) bekezdés szerinti korlátozást akkor is feloldja, s ekként az érintett bíró a nem általa, illetve nem az eljáró tanács elnöke által tett bejelentés esetén az ügyben tovább eljárhat és az ügydöntő határozat meghozatalában is részt vehet, ha a bejelentést egyszer már elbírálták, a kizárást megtagadták, majd a bejelentő a Be. 21. § (1) és (3) bekezdésének ugyanazon pontjára alapítva (hivatkozva) tesz újabb kizárás iránti bejelentést. A kizárást megtagadó határozat tehát ebben az esetben sem előfeltétele annak, hogy az érintett bíró az ügydöntő határozat meghozatalában részt vegyen. 2. Amennyiben a kizárás iránti bejelentés a Be. 24. § (6) bekezdése szerinti módon (igazgatási úton) nem intézhető el, illetve a Be. 24. § (5) bekezdése alkalmazásának nincs helye, akkor arról az adott ügyben eljáró bíróság, Be. 24. § (7) bekezdése szerinti tanácsának kell döntenie. Ha a Be. 24. § (7) bekezdése szerinti tanács az ügydöntő határozat meghozatalát követően, de jogerőre emelkedését megelőzően akként dönt, hogy az ügyben eljárt és (ügydöntő határozat hozatalában részt vett) bíró kizárt, és van az ügydöntő határozat ellen fellebbezés, akkor az ilyen döntés eleve megalapozza a fellebbezés folytán eljáró bíróság hatályon kívül helyező döntését [Be. 373. § (1) bek. II. pont b) alpont]. Ha pedig az ügydöntő határozat jogerőre emelkedését követően dönt ekként, akkor az – felülvizsgálati kérelem esetében – szintén eleve hatályon kívül helyezést eredményez. Utóbbi esetben a Be. 24. § (7) bekezdése szerinti tanácsnak a Be. 417. § (3) bekezdése alapján kell eljárnia.

87. BK vélemény a szabálysértések érték-egybefoglalásáról

- 366 -

A 2012. évi II. törvény 177. § (6) bekezdése alapján az (1) bekezdés a)–c) pontjában megjelölt szabálysértések értékegybefoglalása folytán létrejött bűncselekmény törvényi egység, amely az egybefoglalt érték (kár, vagyoni hátrány) szerint minősül. Folytatólagos elkövetés megállapítására szabálysértések esetén nincs törvényes alap, ezért az azonos sértett sérelmére elkövetett szabálysértések is csak érték-egybefoglalás folytán alkothatnak bűncselekményt. A folytatólagosság [2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 6. § (2) bekezdése] törvényi fogalmából következően bűncselekmény és szabálysértés folytatólagos egységet nem alkothatnak. Érték-egybefoglalás tárgya csak szabálysértés lehet. 1. A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény (a továbbiakban: Szabs.tv.) 177. § (6) bekezdése szerint az elkövetési érték, kár, illetve okozott vagyoni hátrány összegének megállapítása céljából érték-egybefoglalásnak van helye, ha az eljárás alá vont személy az (1) bekezdés a)–c) pontjában meghatározott ugyanolyan cselekményt több alkalommal, legfeljebb egy éven belül követte el és ezeket együttesen bírálják el. Nincs helye érték-egybefoglalásnak, ha az üzletszerű elkövetés megállapítható. E rendelkezésekből az következik, hogy a bűncselekmény megállapítása végett a szabálysértések érték-egybefoglalása nemcsak lehetőség, hanem kivételt nem tűrő kötelező szabály, amennyiben tehát az érték-egybefoglalás anyagi jogi és eljárásjogi feltételei fennállnak: bűncselekmény megállapításának van helye. 2. A szabálysértések érték-egybefoglalása csak a jogszabályban meghatározott cselekményekre vonatkozik. További feltétel, hogy csak az ugyanolyan szabálysértések érték-egybefoglalására kerülhet sor, ilyennek pedig azok tekintendők, amelyek ugyanabban a törvényi tényállásban vannak meghatározva. A Szabs.tv. 177. § (1) bekezdésének a)–c) pontjaiban meghatározott tulajdon elleni szabálysértések körében kizárt tehát a lopásnak más törvényi tényállásban meghatározott cselekménnyel (pl. sikkasztással, csalással, hűtlen kezeléssel stb.) történő érték-egybefoglalása. Szabálysértésnek és bűncselekménynek az érték-egybefoglalására nincs törvényes lehetőség. A jogszabály kizárólag a szabálysértéseknek egymással történő érték-egybefoglalását írja elő, következésképpen ha a szabálysértési értékhatárt meg nem haladó értékre nézve elkövetett valamely cselekmény tekintetében a törvényben meghatározott olyan körülmény áll fenn, amely a cselekményt kiemeli a szabálysértés köréből és bűncselekményként értékeli: ennek érték-egybefoglalása kizárt, ugyanis nem kerülhet szóba szabálysértés és bűncselekmény egymással történő érték-egybefoglalása. 3. A jogszabály a szabálysértések bűncselekménnyé minősítése céljából történő érték-egybefoglalásra ad lehetőséget, ezért ebből a szempontból kizárólag olyan szabálysértések kerülhetnek szóba, amelyeknek – mint szabálysértéseknek – a büntethetősége elévülés folytán nem szűnt meg. Azokat a szabálysértéseket tehát, amelyek a Szabs.tv. 6. §-ában foglalt rendelkezések értelmében már elévültek, s ezért a felelősségre vonásnak nincs helye, az érték-egybefoglalás szempontjából figyelmen kívül kell hagyni. 4. A szabálysértések érték-egybefoglalásának célja és rendeltetése, hogy ezáltal az egybefoglalt érték (kár, vagyoni hátrány) alapján lehessen a cselekményt elbírálni. A törvény ugyanis az absztrakt társadalomra veszélyesség szempontjából azonosnak tekinti, ha az elkövető több, viszonylag kisebb érték (kár, vagyoni hátrány) tekintetében követ el tényállásszerű cselekményeket, vagy pedig egyetlen elkövetési magatartással okozza ugyanazt az eredményt. Érték-egybefoglalásra azonban sor kerülhet olyan esetekben is, ha a különböző cselekmények elkövetése folytán jelentkező összesített érték (kár, vagyoni hátrány) nem haladja meg a szabálysértés és a bűncselekmény elhatárolása szempontjából a Btk. 459. § (6) bekezdésének a) pontjában megjelölt értékhatárt. Ha az elkövető azonos tulajdon elleni szabálysértéseket rendszeres haszonszerzésre törekedve követ el és ezért az üzletszerűség megállapítható, úgy az üzletszerűség minősítő körülménye folytán a Btk. Különös Részében előírt tényállásoknak megfelelően az elkövetett szabálysértések számának megfelelő rendbeliségű vagyon elleni vétség megállapítása indokolt. Az üzletszerűség az érték-egybefoglalást megelőzi. A Szabs.tv a folytatólagosság intézményét nem ismeri, és mögöttes (értelemszerűen alkalmazandó) szabályként sem hívja fel a Btk. 6. §-ának (2) bekezdését [Szabs.tv. 29. § (1) bek.]. A Btk. 6. §-ának (2) bekezdése a folytatólagosság feltételeként azt kívánja meg, hogy az elkövető ugyanolyan bűncselekményt kövessen el egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközökben többször. A folytatólagosság egységének törvényi előfeltétele tehát az, hogy a részcselekmények önállóan is bűncselekményt valósítsanak meg. Nincs ezért törvényes alapja annak a gyakorlatnak, amely a Btk. 6. § (2) bekezdését alkalmazza szabálysértések elbírálásakor. Amennyiben több szabálysértés rövid időközökben azonos sértett sérelmére valósul meg, úgy a Szabs.tv. 177. § (6) bekezdése szerinti érték-egybefoglalás alapján minősülhetnek bűncselekménynek. Az előzőekből következik, hogy nem felel meg a törvénynek az sem, ha az azonos sértett sérelmére rövid időközökben elkövetett szabálysértéseket és bűncselekményeket a folytatólagosság egységébe vonnak, és azokat az egyes részcselekmények összesített értéke szerint bűncselekményként értékelik. Bűncselekmény és szabálysértés együttesen nem alkothatnak folytatólagosságot, mivel a Btk. 6. §-ának (2) bekezdése a részcselekmények önálló bűncselekményi természetét kívánja meg. Erre figyelemmel nem tartható fenn a BH 2002.210. számú eseti döntésben kifejtett álláspont. 5. Az érték-egybefoglalás eljárásjogi feltétele, hogy a bíróság az elkövető által megvalósított és az érték-egybefoglalás szempontjából figyelembe jövő szabálysértéseket egy eljárás keretében bírálja el.

- 367 -

6. Ha a bíróság az ugyanazon elkövető által véghezvitt több szabálysértés tekintetében a bűncselekmény megállapítása végett érték-egybefoglalást alkalmaz: a több, önállóan szabálysértést megvalósító cselekmény egy rendbeli bűncselekményt alkot. Az érték-egybefoglalás tehát a bűnhalmazat megállapítását kizáró törvényi egységet eredményez. A törvényi egységet alkotó érték-egybefoglalás következményeként olyan esetben, ha a bíróság az elkövető által megvalósított ugyanabban a törvényi tényállásban meghatározott szabálysértéseket a bűncselekmény megállapítása végett egybefoglalja, az így létrejött bűncselekmény minősítése az érték-egybefoglalás folytán összesített értékhez (kárhoz, vagyoni hátrányhoz, adóbevétel csökkenéshez) igazodik. A szándékosan elkövetett tulajdon elleni szabálysértések körében, ha az elkövető több, egyenként a szabálysértési értékhatárt meg nem haladó érték tekintetében (kárt, vagyoni hátrányt okozó) lopást, sikkasztást, csalást, hűtlen kezelést, szándékos rongálást, jogtalan elsajátítást vagy orgazdaságot valósít meg és az érték-egybefoglalás folytán jelentkező érték (kár, vagyoni hátrány) az 50 001 forintot meghaladja, de az 500 000 forintot nem haladja meg: (kisebb kárt, vagyoni hátrányt okozó) vétséget [Btk. 370. § (2) bek. a) pont, 371. § (2) bek. a) pont, 372. § (2) bek. a) pont, 373. § (2) bek. a) pont, 376. § (2) bek. a) pont, 378. § (1) bek., 379. § (1) bek. c) pont, (2) bek. a) pont] kell megállapítani. BKv 88. [E kollégiumi véleményt a 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény értelmében a Kúria Büntető Kollégiuma nem tartotta fenn.] BKv 89. A Be. 412. § (1) bekezdése alapján elrendelt nyomozás határideje – a Be. 176. § (1) bekezdésének első mondatában meghatározott – legfeljebb 2 hónap, amit a nyomozást elrendelő bíróság állapít meg. A határidő meghosszabbítására az ügyész tesz indítványt a bíróságnak. A határidő meghosszabbításáról a bíróság – ésszerű időtartam meghatározásával – dönt. A Be. 412. § (1) bekezdése szerint eljáró bíróság, ha a perújítás megengedhetőségében való döntéshez szükséges, az indítványozó által megjelölt bizonyítási eszközök felkutatása érdekében nyomozást rendel el, és az iratokat megküldi az ügyésznek. A nyomozásra a IX. Fejezet rendelkezései a perújítási eljárás jellegének megfelelően irányadók. A Be. kifejezetten nem rendelkezik arról, hogy a bíróságnak a nyomozás elvégzésére kell-e, és ha igen milyen tartamú határidőt tűzni. Szintén nem rendelkezik a határidő meghosszabbításáról, illetve annak jogosultjáról. A Be. 412. § (1) bekezdése szerinti nyomozás elrendelése a perújítás megengedhetősége kérdésében döntésre jogosult bíróság hatásköre. Eljárása tehát nem tartozik a nyomozásra és a nyomozási bíróra vonatkozó szabályozás alá. A nyomozást elrendelő döntés meghozatala, benne a határidőtűzés szükségességének, jogosultjának kérdése pedig nem tartozik a Be. VI. Fejezete (Az eljárási cselekményekre vonatkozó rendelkezések) és VII. Fejezete (A bizonyítás) szerinti szabályozás alá. A Be. 412. § (1) bekezdése alapján elrendelt nyomozás valójában nem a Be. IX. Fejezete szerinti eljárás, hanem csupán a IX. Fejezet szerinti egyes eljárási (nyomozási) cselekmények elvégzése. Rendeltetése nem az ügyész vádemelés tárgyában való, hanem a bíróság perújítás megengedhetősége tárgyában való döntésének előkészítése. Elrendelése és elvégzése nem a IX. Fejezet szabályozása mögött meghúzódó legalitás (minden bűncselekmény miatt eljárásnak kell indulnia), vagy officialitás (az eljárást az arra hivatott szervek hivatalból kötelesek megindítani és folytatni) elvén alapul, hanem a bíróság mérlegelésén. Nem nyomozást kell lefolytatni, tényállást felderíteni, hanem meghatározott körben és célból (bizonyítási eszközök felkutatása érdekében) nyomozási cselekményt elvégezni. Az ügy nem kerül nyomozás szakaszába, hanem marad perújítási, ekként bírósági szakaszban. A Be. 412. § (1) bekezdése – hasonlóan a 268. § (1) és 499. § (2) bekezdéséhez – azt biztosítja a bíróság számára, hogy saját döntése előkészítése érdekében nyomozási cselekményt is igénybe vegyen. A Be. alapján a bíróság rendeli el a nyomozást, erről tehát már dönteni nem kell. A Be. III. Fejezete (Az ügyész) és IV. Fejezete (A nyomozóhatóság) azonban nem szól a bíróság által elrendelt nyomozás esetéről. A Be. 28. § (3) bekezdése alapján az ügyész a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztet vagy nyomoz. A Be. 35. § (1) bekezdése szerint a nyomozóhatóság a nyomozást az ügyész rendelkezése alapján vagy önállóan végzi. A Be. 412. § (1) bekezdése minderre tekintettel szabályozza, hogy a nyomozást elrendelő bíróság egyben az iratokat megküldi az ügyésznek. Következésképpen az ügyész az, aki a bíróság határozata alapján közvetlenül rendelkezik a nyomozóhatóság felé a nyomozás, illetve nyomozási cselekmény elvégzéséről. Megjegyzendő, hogy ugyanez a helyzet akkor is, ha magánvádas, vagy pótmagánvádas alapügy vonatkozásában történik a Be. 412. § (2) bekezdése szerinti nyomozás elrendelése. Az iratok ügyésznek megküldését előíró rendelkezésből következően az iratokat az ügyész (és nem pedig a nyomozást ténylegesen elvégző hatóság) küldi vissza a bíróságnak. A Be. 64. § (1) bekezdése alapján az eljárási cselekmény teljesítésére nyitvaálló időtartamot (határidő) a törvény határozza meg, és a törvény alapján a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozóhatóság állapítja meg.

- 368 -

Értelemszerű, hogy a nyomozást elrendelő jogosultsága kell legyen a nyomozás határidejének megállapítása és annak meghosszabbítása. Határidő tűzéséről azonban – szemben a Be. 268. § (1) és 499. § (2) bekezdésével – a Be. 412. § (1) bekezdése nem rendelkezik. Ehhez képest – figyelemmel a Be. 412. § (1) bekezdés második mondatára és 64. § (1) bekezdésére – a Be. 176. § (1) bekezdésének első mondata alapul veendő. Tehát a Be. 412. § (1) bekezdése alapján elrendelt nyomozás teljesítésének határideje 2 hónap, amit az elrendelő határozatban meg kell állapítani. A meghosszabbításra szintén a bíróság jogosult. E körben azonban figyelemmel kell lenni arra, hogy ilyen nyomozás feladata nyilvánvalóan szűkebb terjedelmű, mint a Be. 164. § (2) bekezdése szerinti tevékenység. Ezért nem lehet általánosan irányadóként venni a Be. 176. § (1) bekezdésének további, s különösen nem a 176. § (2) bekezdésének rendelkezését. A bíróságnak joga és kötelessége is, hogy ésszerű határok között tartsa a határidő meghosszabbításának tartamát. A határidő meghosszabbítására – a Be. 412. § (1) bekezdésének az iratok ügyésznek megküldését előíró rendelkezéséből következően, illetve figyelemmel a 28. § (7) bekezdés zárófordulatára – az ügyész tesz indítványt a bíróságnak. 90. BK vélemény A pótmagánvádas eljárás gyakorlati tapasztalatai alapján felmerült egyes jogértelmezést igénylő kérdésekről A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma a 2010. október 25. napján megtartott kollégiumi ülésén a megyei bíróságok (a Fővárosi Bíróság) és ítélőtáblák által, a pótmagánvádas eljárások ítélkezési gyakorlatának 2009. évi országos vizsgálata során felmerült, az 1998. évi XIX. törvénynek (a továbbiakban: Be.) a pótmagánvádas eljárásra vonatkozó egyes rendelkezéseivel összefüggő jogértelmezést igénylő kérdésekben – az 1/2007. BK véleményében (BH 2007. 5. szám), a 3/2007. BK véleményében (BH 2007. 8. szám) és a 4/2007. BK véleményében (BH 2007. 8. szám) foglaltak fenntartása mellett – a következő véleményt nyilvánítja: I. A pótmagánvád benyújtására vonatkozó rendelkezések körében felmerült kérdések 1. Ha az eljárást megszüntető határozat elleni panaszt elutasító felettes ügyészi határozat nem utal a pótmagánvádlói fellépés lehetőségére, illetőleg arra, hogy a vádindítványt hatvan napon belül kell benyújtani, a vádindítvány az igazolásra nyitva álló objektív határidőn belül nyújtható be (a 4/2007. BK véleménynek a Be. 229. §-ához fűzött értelmezése). A Be. 2008. január 1. napjától hatályos 229. § (3) bekezdése a sértett felé tájékoztatási kötelezettséget ír elő: ha az ügyész vagy a felettes ügyész a sértettnek a feljelentést elutasító vagy a nyomozást megszüntető határozat elleni panaszát elutasította, a sértettet tájékoztatnia kell a pótmagánvádlóként történő fellépés feltételeiről, valamint arról, hogy ha jövedelmi és vagyoni viszonyai folytán nem tud jogi képviseletéről gondoskodni, személyes költségmentesség és pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezése iránt a jogi segítségnyújtó szolgálathoz fordulhat. Ezt a rendelkezést a 2008. január 1-je után indult ügyekben kell alkalmazni [2007. évi CLI. törvény 21. § (2) bekezdés]. Ha az ügyész a törvény e rendelkezése ellenére nem oktatja ki a sértettet a pótmagánvádlói fellépés lehetőségéről és annak mikéntjéről, emiatt a sértett e lehetőségről később szerez tudomást, és a pótmagánvádlókénti fellépéséhez biztosított lehetőségeket és cselekményeket (irattanulmányozás, képviselő meghatalmazása, vádindítvány megszerkesztése és annak az eljárt ügyészséghez történő benyújtása) a panaszt elutasító ügyészi határozat kézbesítésétől számított hatvan napon túl teljesíti: az általános szabályok szerint igazolásnak van helye. A sértett az ügyészi tájékoztatás hiányában általában nincs abban a helyzetben, hogy eldöntse: kíván-e pótmagánvádlóként fellépni. Ha emiatt a határidőt önhibáján kívül elmulasztja, ám igazolási kérelmet terjeszt elő, amely a Be. 65. §-ában foglaltaknak megfelel, a hat hónapos objektív (jogvesztő) határidőn belül benyújtott vádindítványt az igazolási kérelemre vonatkozó szabályok szerint kell megvizsgálni, és határozni arról, hogy az elkésett-e [Be. 231. § (2) bekezdés a) pont]. Hat hónapon túl azonban a vádindítvány benyújtásának még igazolási kérelemmel együtt sincs helye, mert e határidő objektív, a törvény ettől nem enged eltérést. Másrészt „a pótmagánvádló méltányos elbíráláshoz fűződő érdeke mellett és azzal szemben álló másik jogos érdek is érvényesül: a bűncselekmény elkövetésével vádolt személy érdeke ahhoz, hogy a törvényben meghatározott időn belül végérvényesen eldőljön, kell-e tartania az ellene indult büntetőeljárás további folytatásától” [BH 2004.457.]. A fentiekkel ellentétben azonban, ha az ügyészség a panaszt elutasító határozatában tévesen tájékoztatta a sértettet arról, hogy az ügyben pótmagánvádlóként léphet fel, a vádindítványt ez nem teszi törvényessé [BH 2007.221.]. 2. A Be. 229. §-ának (1) bekezdésében meghatározott hatvan napos határidő nem hosszabbítható meg. A vádindítvány benyújtására nyitva álló határidő nem hosszabbítható meg, mivel ilyen lehetőséget a törvény nem tartalmaz. Ha azonban a határidőn túli, késedelmes benyújtást a pótmagánvádló (jogi képviselője) az igazolásra vonatkozó általános szabályok szerint kimenti (önhiba hiánya), az igazolás elbírálásának szabályai alapján a bíróságnak nem kell feltétlenül elutasító határozatot hoznia. Az igazolásra nyitva álló – jogvesztő – hat hónapon túl azonban a vádindítványt el kell utasítani. 3. Ha a panaszt elkésettsége miatt utasítja el az ügyész, az ezt követően benyújtott vádindítvány nem jogosulttól származik.

- 369 -

A jogintézmény kizárólag a nyomozati szakban igénybe vehető jogorvoslati fórumrendszer teljes kihasználását követően alkalmazható. Amennyiben az ügyészség a panaszt elkésettség okán, érdemi vizsgálat nélkül utasította el [Be. 195. § (8) bekezdés], a sértett nem merítette ki a panasz jogintézményének lehetőségét, ugyanis a számára nyitva álló határidő alatt nem terjesztette azt elő, és így az ügyészség nem is kerülhetett abba a helyzetbe, hogy érdemi döntést hozzon. Helyes tehát a vádindítvány elutasítása a bíróság részéről, azonban annak jogcíme nem az elkésettség, hanem a Be. 231. § (1) bekezdés d) pontja alapján a legitimáció hiánya. Önmagában a pótmagánvád ugyanis nem elkésett, hanem nem jogosulttól származik, mivel a törvényben előírt jogorvoslati lehetőségek igénybevételének elmaradása miatt a vádindítvány benyújtására nem volt joga. 4. A pótmagánvádló indokolási kötelezettsége. A Be. 230. § (2) bekezdésének első mondata szerint a vádindítvány a 217. § (3) bekezdésének a)–c), g), h) pontjában felsoroltakat, továbbá azokat az indokokat tartalmazza, amelynek alapján a pótmagánvádló a feljelentés elutasítása, a nyomozás megszüntetése vagy a vádemelés részbeni mellőzése ellenére a bírósági eljárás lefolytatását indítványozza. Tekintettel arra, hogy a vádindítvány csak jogi képviselet mellett nyújtható be, a jogi szakvizsgával rendelkező ügyvédtől pedig elvárható, hogy ismerje és tartsa be a benyújtásra vonatkozó törvényi feltételeket, e feltétel hiánya is okot adhat az elutasításra, mivel a törvény a vádindítvány tartalmi kellékei között említi, ezért – hiánya esetén – a vádindítvány nem felel meg a törvényben előírt követelményeknek. E körben kell megjegyezni, hogy nem feltétele a pótmagánvádlókénti fellépésnek, hogy a nyomozást megszüntető határozat után felmerült új bizonyíték kerüljön elő. Az ilyen, újonnan előkerült bizonyíték a nyomozás folytatásának elrendelését eredményezheti. Ha azonban a vádindítvány ilyen bizonyítékra utal, az nem tehető át a Be. 191. § (3) bekezdésére alapítva. 5. Anyagi halmazat esetében nem felel meg a törvényes vád követelményének, ha a sértett olyan cselekmények miatt is vádindítványt nyújt be, amelyekkel kapcsolatban korábban nem született elutasító (megszüntető, részbeni mellőzésről szóló) határozat. Ha a feljelentés szerint alaki halmazatban álló több bűncselekményről van szó, nincs jelentősége annak, hogy a nyomozó hatóság (ügyész) csak egy bűncselekmény vonatkozásában hoz elutasító vagy megszüntető határozatot. Anyagi halmazatnál azonban, ha a megszüntetés csak egy bűncselekményre vonatkozik, pótmagánvád emelésére csak emiatt van lehetőség, míg a többi vonatozásában a nyomozó hatóságtól újabb határozat hozatalát kell kezdeményezni. Előfordulhat az is, hogy kimarad a teljes nyomozati szakasz, és a bíróságtól kérik az eljárás lefolytatását, akkor a válasz egyértelműen csak elutasítás lehet. Elfogadható megoldás az is, hogy a határozatban egyes cselekmények vonatkozásában, ahol a feltételek maradéktalanul fennállnak, sor kerül a vádindítvány elfogadására, egyéb cselekmények esetében pedig az elutasításra. 6. Nem akadálya a vádindítvány benyújtásának, hogy a vádlott a nyomozás során nem volt gyanúsított. A Be. 53. § (1) bekezdésének a) pontja szerint a sértett az e törvényben meghatározott esetekben pótmagánvádlóként léphet fel, ha az ügyész vagy a nyomozó hatóság a feljelentést elutasította, vagy a nyomozást megszüntette. A Be. 199. § (2) bekezdése rendelkezik részletesen a pótmagánvádat lehetővé tevő feltételekről. Eszerint a feljelentés elutasítását követően csak a Be. 174. § a) pontja (a feljelentés tárgyát képező cselekmény nem bűncselekmény) vagy a 174. § c) pontja (büntethetőséget kizáró ok, 2012. évi C. törvény 15. § kivéve a kényszergyógykezelés elrendelésének feltehető szükségességét) esetén van helye pótmagánvádnak. Ezekben az esetekben a feljelentett személy gyanúsítottként történt kihallgatására nem került sor, a feljelentett az eljárásról sem szerzett tudomást, és az is gyakori, hogy a feljelentés nem meghatározott személy ellen irányult. A nyomozás megszüntetése esetén a panasz elutasítását követően a sértett pótmagánvádlóként akkor léphet fel, ha a nyomozást a 190. § (1) bekezdésének a)–d) vagy f) pontja alapján szüntették meg. A Be. 190. § (1) bekezdésének hivatkozott pontjai: a) a cselekmény nem bűncselekmény (ez kiderülhet a nyomozati cselekmények alapján akkor is, ha a gyanúsított kihallgatására még nem került sor), b) a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény (ez is kiderülhet a gyanúsított kihallgatása nélkül, nyomozati cselekmények alapján. A megszüntetés előtt ilyenkor nem kell a gyanúsítottat kihallgatni), c) nem állapítható meg, hogy a bűncselekményt a gyanúsított követte el, illetve az állapítható meg, hogy nem a gyanúsított követte el (mindkét esetben van gyanúsított személy), d) büntethetőséget kizáró ok állapítható meg, kivéve, ha kényszergyógykezelés elrendelése látszik szükségesnek (a legtöbb esetben van gyanúsított, mert a büntethetőséget kizáró okot a személyére konkretizálva kell megállapítani), f) törvényben meghatározott egyéb büntethetőséget megszüntető ok esetén (általában van gyanúsított, mert az ok az ő személyéhez tapad). A pótmagánvád emelésének tehát – az adott törvényi szabályozás alapján – nem minden esetben előfeltétele az, hogy a megvádolt személy a nyomozás során gyanúsítottként szerepeljen. A feljelentés elutasítása esetén a feljelentett személy sohasem hallgatható ki, mert a gyanúsítottként történő kihallgatás feltétele a bűncselekmény megalapozott gyanúja [Be. 179. § (1) bekezdés], márpedig ez a feljelentés elutasítását alapvetően kizárja. A nyomozás megszüntetésének azon esetei, amelyek után pótmagánvád emelhető, részben ugyancsak a gyanúsított nyomozati kihallgatása nélkül történhetnek meg. Ha a nyomozás során beszerzett bizonyítékok alapján a feljelentettel vagy más személlyel

- 370 -

szemben megalapozottá válik a gyanú, gyanúsítottkénti kihallgatására kerül sor. Az elrendelt nyomozások egy részében azonban a beszerzett adatok a feljelentésben foglaltakat nem támasztják alá, vagy nem az abban megjelölt személy elkövetésére utalnak. Ezekben az esetekben a nyomozás megindul, az adatok összegyűjtésére sor kerül, ám konkrét személlyel szemben fennálló megalapozott gyanú hiánya miatt gyanúsított kihallgatása nélkül az eljárás megszüntetésére kerül sor. Az ilyen megszüntetések esetében a nyomozó hatóság (vagy az ügyész) mérlegeli, hogy a beszerzett adatok a megalapozott gyanúhoz, ekként a megjelölt személy gyanúsítottkénti kihallgatásához elégségesek-e és nemlegesen dönt. A sértett azonban – mint pótmagánvádló –, a számára sérelmes jogerős megszüntető határozat után pótmagánvádat nyújthat be a bíróságon a nyomozó hatóság által meg nem gyanúsított személlyel szemben. A Be. 2. § (2) bekezdése szerint törvényes a vád, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt, büntetőtörvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi. A törvényes vád e fogalma kizárólag a vádemelés szabályosságát rögzíti, nem érinti a vádemelés előtti eljárás törvényességét (pl. a nyomozási határidők be nem tartása vagy más eljárási szabálysértések). A nyomozás felfüggesztése esetén [Be. 188. § (1) bekezdés c) pont] nincs arra törvényi lehetőség, hogy a sértett pótmagánvádlóként lépjen fel. 7. A pótmagánvád elfogadása szempontjából közömbös, hogy a sértett kezdeményezte-e a nyomozási bírónál a nyomozást megszüntető határozat elleni panaszt elutasító ügyészi, illetve felettes ügyészi határozatot követően a nyomozás folytatásának elrendelését. A 4/2007. BK vélemény a Be. 229. §-ához fűzött értelmezése szerint: „Ha a nyomozás megszüntetése ellen nem éltek panasszal, vagy a felettes ügyész nem rendelte el a nyomozás folytatását, ezt utóbb csak a bíróság rendelheti el az ellen, akivel szemben a nyomozást korábban megszüntették [Be. 191. § (3) bekezdés]. A nyomozás megszüntetését követően a nyomozás folytatásának elrendeléséről a nyomozási bíró dönt [Be. 207. § (2) bekezdés c) pont]. A sértett választhat, hogy evégett a nyomozási bíróhoz fordul, vagy hatvan napon belül pótmagánvádlóként lép fel [Be. 229. § (1) bekezdés második mondat], és vádindítványt nyújt be [Be. 230. § (1) bekezdés első mondat].” A Be. 191. § (3) bekezdésében foglalt lehetőség azonban a pótmagánvádlókénti fellépés szempontjából közömbös: a törvény 229. §-ának (1) bekezdése nem ennek a lehetőségnek az igénybevételét, hanem azt írja elő, hogy a sértett a nyomozást megszüntető határozat ellen – az eljárás folytatásának elrendelése iránt – panasszal éljen, és azt az ügyész elutasítsa [Be. 198. § (2) bekezdés, 199. § (2) bekezdés]. 8. A vádindítványnak a Be. 231. § (2) bekezdés d) pont szerinti elutasítását követően nincs lehetőség ismételten a vád benyújtására. A törvényes vád hiánya okából történt elutasítás ellen az egyfokú fellebbezésen kívül más jogorvoslati lehetőséget nem ad a törvény. Ugyanakkor a Be. 233. § (4) bekezdése szerint a vádindítvány elutasítása nem akadálya annak, hogy a nyomozás folytatását rendeljék el. Ennek szabályai a Be. 191. § (3) és (4) bekezdésében, illetve a 207. § (2) bekezdésének c) pontjában találhatóak. A 191. § (3) bekezdése alapján, ha a nyomozás megszüntetése ellen nem éltek panasszal, illetve az ügyész, vagy a felettes ügyész nem rendelte el a nyomozás folytatását, utóbb azt csak a bíróság rendelheti el az ellen, akivel szemben a nyomozást korábban megszüntették. A (4) bekezdés szerint, ha a bíróság a nyomozás folytatásának elrendelése iránti indítványt elutasította, változatlan alapon a nyomozás folytatásának elrendelése iránti ismételt indítvány előterjesztésének nincs helye. A 207. § (2) bekezdésének c) pontja szerint pedig a nyomozási bíró dönt a nyomozás megszüntetését követően a nyomozás folytatásának elrendeléséről. II. A pótmagánvád elutasítása vagy elfogadása körében felmerült kérdések 1. A sértett – pótmagánvádlóként – büntetőjogi igényét általában akkor érvényesítheti, ha passzív alanya a közvádra üldözendő bűncselekménynek, vagy a tényállás eredményt tartalmaz. Általában kizárt a pótmagánvád, ha az adott bűncselekmény alapvetően az állami, társadalmi vagy gazdasági rendet sérti vagy veszélyezteti, s a természetes vagy jogi személyt érintő jogsérelem csupán áttételesen következik be. A Be. – eltérően a sértettnek biztosított magánvádlói (Be. 52. §) és magánféli (Be. 54. §) jogosultságra vonatkozó rendelkezésektől – nem határozza meg kifejezetten a sértett pótmagánvádlókénti igényérvényesítésének anyagi jogi kereteit [eltekintve a Be. 199. § (3) bekezdésétől, valamint egyes, külön eljárásokra vonatkozó rendelkezésektől]. Ez azonban nem jelenti, hogy e vonatkozásban nincsenek – a Be.-ből levezethető – további korlátok. A Be. 52. § és az 53. § összevetéséből következően magánindítványra büntethető és egyben magánvádra üldözendő (tehát magánvádas) bűncselekmények esetében nincs helye pótmagánvádnak. Ezért pótmagánvádnak csak a közvádra üldözendő bűncselekmények esetében van helye. Pótmagánvádlóként a sértett (értelemszerűen az adott bűncselekmény sértettje) jogosult fellépni. A Be. 51. § (1) bekezdése alapján sértett az, akinek a jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. Sértett, s ekként [a Be. 474. § (5) bekezdése szerinti esetet kivéve] pótmagánvádló természetes vagy jogi személy egyaránt lehet. A Btk. 4. § (2) bekezdés alapján a bűncselekmény fogalma önmagában is feltételez valamilyen jogsértést, illetve veszélyeztetést. Kétségtelen az is, hogy minden bűncselekménynek van valamilyen következménye akár a szűkebb, akár a tágabb

- 371 -

környezetre. Mindez azonban nem jelenti, hogy minden bűncselekménynek feltétlenül van eljárásjogi (természetes, illetve jogi személy, ekként pótmagánvádlókénti fellépésre jogosult) sértettje. Ha a törvényi tényállás sem passzív alanyt, sem eredményt nem tartalmaz, akkor az adott bűncselekmény az állami, társadalmi, vagy gazdasági rendet sérti vagy veszélyezteti, s esetleges következménye konkrét természetes, vagy jogi személyre nézve csupán áttételes. Ebben az esetben pótmagánvádnak általában nincs helye. Ha a törvényi tényállás passzív alanyt (aki szükségképpen természetes személy) tartalmaz, akkor az őt ért sérelem egyben az eljárásjogi sértetti jogosultságot is megalapozza. Ugyanígy, ha a törvényi tényállás eredményt tartalmaz; ez esetben is (akár passzív alanyiság nélkül is) fennállhat a sértetti jogosultság, illetve a pótmagánvádlókénti fellépés lehetősége. Körültekintően kell vizsgálni, különösen utóbbi esetben, hogy a sértetti igény alapja a személyében való érintettség nélkül csupán egyszerű károsulti, vagyonjogi érdek, avagy az adott, bűncselekménnyé nyilvánításban megtestesülő, büntetőjogi érdekhez szorosan kötődő, abban gyökerező olyan jog- vagy jogos érdekbeli sérelem, illetve veszélyeztetettség, amely az adott (természetes vagy jogi személy) sértettre konkretizált és közvetlen. Erre utal egyébként a Be. 229. § (2) bekezdése is, amikor a sértettnek „az ellene elkövetett bűncselekményre” vonatkozó iratok megismerésének lehetővé tételét írja elő. A kizárólag károsulti, vagyonjogi érdek, illetve igény érvényesítésének ugyanis nem feltétele a bűnösség megállapítása, a pótmagánvád pedig nem a polgári jogi igény érvényesítésének újabb útja, hanem a büntetőigény érvényesítésének korrekciós eszköze. Ezért a vádindítványban felrótt bűncselekmények esetében mindig külön-külön, konkrét törvényi tényállásonként vizsgálandó, hogy pótmagánvádnak, ekként a sértett általi büntetőigény érvényesítésének helye van-e. Ennek eredményeként dönthető el ugyanis, hogy az adott bűncselekmény esetében a vád jogosulttól származik-e. [Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteménye 1941. és 1942. szám, 2009/1] 2. Ha olyan bűncselekmény miatt nyújtottak be vádindítványt, amely miatt a pótmagánvád kizárt, a vádindítványt a Be. 231. § (2) bekezdésének c) pontjára alapítottan, mivel a vádindítványt nem az arra jogosult nyújtotta be, kell elutasítani. Az arra nem jogosulttól származó vád egyben nem törvényes is, de a Be. a 231. § (2) bekezdésében a vádlói jogosultság hiányát külön okként nevesíti. Az elsőfokú bíróságnak – ha ezt észleli – ez okból kell elutasítania a vádindítványt. Ha azonban a fellebbezési vagy a felülvizsgálati eljárásban észleli a bíróság, hogy a vádindítványt arra nem jogosult nyújtotta be, mivel a Be. 373. § (1) bekezdés I. c) pontja már csak a törvényes vád hiányában történő eljárást nevesíti eljárási szabálysértésként, emiatt kell az eljárást megszüntetnie. 3. Pótmagánvádas eljárásban a bíróságnak elsődlegesen abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy a bírósági eljárás lefolytatásának alaki (eljárásjogi) feltételei fennállnak-e. Eljárásjogi akadályok hiányában kerülhet sor a büntetőjogi felelősség anyagi jogi megalapozottságának vizsgálatára és a büntetőjogi felelősség tekintetében anyagi jogerőhatással bíró, érdemi határozat meghozatalára. Nem bűncselekmény hiánya miatt kell megszüntetni az eljárást, hanem törvényes vád hiánya okából a vádindítványt el kell utasítani, ha a vád az alaki vagy tartalmi követelményeknek nem felel meg. Utóbbiról akkor van szó, ha a cselekmény pontos körülírtsága hiányos, s ennek folytán anyagi jogi következtetés levonására alkalmatlan. Ha azonban a bíróság azt észleli, hogy a vád törvényes ugyan, de a vádindítványban szereplő történeti tényállás nem bűncselekmény, eljárást megszüntető határozatot kell hozni. Ha a bíróság azt észleli, hogy a büntethetőség elévült, az általános szabályok szerint ez megszüntető ok. Az elévülés megállapítása tartalmi vizsgálatot jelent. Feltételezve, hogy a vád alakilag törvényes, és ezért nincs ok az elutasításra, elévülés észlelése esetén a helyes döntés az eljárás megszüntetése a Be. 267. § (1) bekezdés c) pontja alapján. Ha a megszüntető okot a másodfokú bíróság észleli, az elsőfokú határozatot megváltoztatva, a Be. 372. §-a alapján az eljárást megszüntető határozatot maga hozza meg. 4. Ha az elsőfokú bíróság törvénysértően utasította el a vádindítványt, a végzését hatályon kívül kell helyezni, és az eljárás folytatására kell utasítani. A Be. 373. § (1) bekezdés II. e) pontja szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a bíróság az I. pontban meghatározott valamely ok törvénysértő megállapítása miatt az eljárást megszüntette. A törvényhely I. c) pontja szerint ilyen ok, ha a bíróság törvényes vád hiányában járt el. Ha tehát az elsőfokú bíróság törvénysértően állapította meg azt, hogy a törvényes vád hiányzik, ez a Be. 373. § (1) bekezdés II. e) pontja szerinti hatályon kívül helyezési ok. A másodfokú bíróság ebben az esetben sem veheti át az elsőfokú bíróság hatáskörét, és nem mondhatja ki – az elsőfokú végzés megváltoztatásával –, hogy a vádindítványt elfogadja. Ez utóbbiról egyébként sem kell alakszerű határozatot hozni, miként a más vádlóktól származó vádak „befogadásáról” sem. A pótmagánvádlót szükségtelen külön értesíteni arról, hogy a bíróság a vádindítványát elfogadta. Ha részére a bíróság nem kézbesíti az elutasításról szóló végzést, alappal bízhat abban, hogy a bíróság az eljárást megindította. Más a helyzet abban az esetben, amikor elutasításnak nincs helye, de a bíróság megszüntető okot észlel, és még az előkészítő szakaszban szünteti meg az eljárást. Ilyenkor az elfogadásról szóló megelőző tájékoztatás nem szükséges, hanem maga a megszüntető határozat utal arra, hogy a vádindítvány elfogadása megtörtént, és nem a vádindítvány elutasítása, hanem megszüntető ok fennállása miatt nem kerül sor az eljárás folytatására. Mindezt a megszüntető végzés indokolásában célszerű kifejteni, mert a fogalmak elkülönülése és a helyes sorrend betartása (külön határozat nélküli elfogadás, majd ezt követő megszüntetés) ezzel válik a felek számára is érthetővé és követhetővé.

- 372 -

Ugyanakkor, ha az elsőfokú bíróság az eljárás megszüntetéséről döntött, és a másodfokú bíróság azt állapítja meg, hogy a vádindítványt eleve el kellett volna utasítani, akkor megváltoztató határozatot hoz, és a pótmagánvádló vádindítványát elutasítja. A két jogintézmény sem az eljárási törvény eltérő rendelkezései, sem pedig az eltérő joghatásai miatt nem keverhető. A vádindítvány elutasítása még formailag sem eredményez kötőerőt, nem zárja ki a nyomozás későbbi elrendelését, és mivel nem a bűnösség kérdésében való érdemi döntés, felülvizsgálati eljárás tárgya sem lehet. Az eljárás megszüntetése bűncselekmény hiánya okából ellenben érdemi állásfoglalás, amely anyagi kötőerővel rendelkezik. Nem helyes az a másodfokú gyakorlat, amely az eljárást megszüntető határozatot azzal hagyja helyben, hogy egyébként elutasításnak lett volna helye. 5. A vádindítványt elutasító végzés nem ügydöntő, de alaki jogerőre képes határozat, amelyet jogerőre emelkedését követően záradékkal kell ellátni. Az 1/2007. BK vélemény II. 4. c) pontja közvádas ügyekben a törvényes vád hiánya miatti megszüntető végzés esetében megállapítja, hogy az ügydöntő határozat, bár a büntetőjogi felelősség tekintetében anyagi jogerőhatással nem rendelkezik. A pótmagánvádló vádindítványát elutasító végzés azonban nem ügydöntő határozat [HGY 1016., 2004/1.], de a törvényi kellékék hiánya miatt történt elutasítással a bíróság mégis a vádról határoz, mert azzal meggátolja a bírósági eljárást. A vádindítványt elutasító végzés, jogerejét tekintve hasonló az eljárást a törvényes vád hiánya miatt megszüntető végzéshez annyiban, hogy anyagi jogerőhatása nincs, csupán alaki jogerőre képes határozat. Az alaki jogerőt azonban meg kell állapítani, ez a vádindítványt elutasító határozat esetében sem mellőzhető. Ennek nem mondanak ellent a BH 2006.351. és a BH 2009.267. számon közzétett eseti döntések, amikor azt állapítják meg, hogy az elutasító végzés „a bíróság előzetes, nem érdemi jellegű döntése”, „ilyenkor a bíróságnak nincs lehetősége sem érdemi vizsgálatra (bizonyítás lefolytatására), sem pedig érdemi döntésre”. 6. Továbbra is az a helyes gyakorlat, ha az ún. kellékhiányos vádindítványt a bíróság elutasítja. Az 1/2007. BK vélemény II. 1. a) pontjában kifejtettek szerint a tárgyalás előkészítése során a bíróság vizsgálja, hogy a vád törvényes-e, illetve a vádirat megfelel-e a törvényes előírásoknak. A pótmagánvádló vádindítványát a bíróság a törvényes vád hiánya vagy az előírt alakszerűségek megsértése miatt a tárgyalás előkészítése során vagy – ha a pótmagánvádló az ügyészi vádelejtés után veszi át a vádat – a tárgyaláson utasítja el. A 4/2007. BK vélemény pedig, amely többek között a Be. 231. §-ához is fűzött megállapítást, azt tartalmazza: „Ha a sértett pótmagánvádlóként lép fel, a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a vád törvényes-e, illetve a vádindítvány nem kellékhiányos-e [Be. 231. § (2) bekezdés d) pont]. Ha a vád nem törvényes, illetve a vádindítvány kellékhiányos, a vádindítványt elutasítja. Ha úgy találja, hogy további nyomozati cselekményekre kerülhet sor, akkor a végzésben törvényesen utalhat arra, hogy a vádindítvány elutasítása nem akadályozza a nyomozás folytatásának elrendelését.” 7. Ha a pótmagánvádban leírt történeti tényállás nem merít ki bűncselekményt, nem a vád elutasításának, hanem az eljárás megszüntetésének van helye. Ha azonban a leírt tényállásból azért nem állapítható meg bűncselekmény, mert az hiányos, a vádindítványt el kell utasítani. A Be. 231. § (1) bekezdése szerint a vádindítványt a bíróság abban az esetben fogadja el, ha elutasításának nincs oka. Az elutasítás lehetséges okait a Be. 231. § (2) bekezdése tartalmazza. Ha a bíróság azt állapítja meg, hogy a vádindítvány nem késett el, a pótmagánvádlónak van jogi képviselője, rendelkezik perbeli legitimációval, a vád törvényes és nem kellékhiányos, ám észleli, hogy a vádindítvány történeti tényállásában leírt cselekmény nem bűncselekmény, ez okból a vádindítványt nem utasíthatja el, hanem a tárgyalás előkészítésének szakában a Be. 267. §-ának (1) bekezdés a) pontja alapján az eljárás megszüntetésének van helye. Ha azonban azért nem állapítható meg bűncselekmény, mert a leírt történeti tényállás nem tartalmazza a vád minősítése szerinti bűncselekmény törvényi tényállási elemeinek megfelelő konkrét tényeket, így a pontos elkövetési magatartást, a cselekmény elkövetésének helyét, idejét, elkövetőjét, akkor a vádindítványt, mivel tartalmi kellékei hiányoznak, el kell utasítania. III. A pótmagánvádas bírósági tárgyalás egyes kérdései 1. A vádindítvány elutasítása esetén a védő részvétele az eljárásban nem kötelező. A Be. 242. § (1) bekezdésének d) pontja szerint a tárgyaláson a védő részvétele kötelező, ha pótmagánvádló lép fel. Ebből következően, ha a vádindítványt a bíróság elutasítja, nem szükséges védő részvétele az eljárásban, mivel az nem jut el a tárgyalási szakaszig. 2. A pótmagánvádló személyes tárgyalási jelenléte nem kötelező. Ha a pótmagánvádló az idézésre nem jelent meg, vele szemben csak akkor van helye a mulasztás jogkövetkezményei alkalmazásának, ha a bíróság őt tanúként idézte. A Be. 236. §-a alapján a pótmagánvádló a bírósági eljárásban – ha törvény másképp nem rendelkezik – az ügyész jogait gyakorolja. A Be. 343. § (1) bekezdés alapján azonban a tárgyaláson nem a pótmagánvádlónak, hanem a jogi képviselőjének kell jelen lennie. Olyan előírás nincs a törvényben, hogy a pótmagánvádló a bírósági tárgyaláson személyesen köteles részt venni. Ehhez képest általában nincs jelentősége annak, ha a pótmagánvádló a bírósági eljárás során az addig ismert lakóhelyéről máshová

- 373 -

költözik, és ezt nem jelenti be; mindaddig, amíg a képviselője a tárgyaláson jelen van, a bíróság eljárása szempontjából közömbös, hogy a pótmagánvádló ténylegesen tud-e arról, hogy a bíróság tárgyalást tart. Más a helyzet akkor, amikor a pótmagánvádló, mint sértett tanúkénti kihallgatása válik szükségessé, és az idézésre a tanúként kihallgatandó pótmagánvádló nem jelenik meg. Ebben az esetben a Be. 69. § (1) bekezdésének b) pontja alapján elővezetése rendelhető el vagy rendbírsággal sújtható. Ha az elővezetés, avagy a rendbírságot kiszabó végzés kézbesítése sikertelen, a bíróságnak csupán arra van lehetősége, hogy a Be. 71. § (1) és (3) bekezdése, illetve a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény 24. § (1) bekezdése alapján a nyilvántartásba felvett adatok teljes köréből [a törvény 17. § (2) bekezdésének d) pontja] adatokat igényeljen. A Be. 73. §-a szerinti intézkedések sértetti és vádlói pozícióban lévő személy esetében nem alkalmazhatók. A Be. előírja, miszerint ha a pótmagánvádló jogi képviselete az eljárás alatt megszűnik, a bíróság az erről történt tudomásszerzést követő nyolc napon belül felhívja, hogy jogi képviseletéről tizenöt napon belül gondoskodjék, továbbá tájékoztatja arról, hogy ha jövedelmi és vagyoni viszonyai folytán nem tud jogi képviseletéről gondoskodni, személyes költségmentesség és pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezése iránt a jogi segítségnyújtó szolgálathoz fordulhat. Ha a pótmagánvádló a kitűzött határidő alatt jogi képviselő meghatalmazásáról nem gondoskodik, az eljárást meg kell szüntetni [Be. 343. § (2) bekezdés]. Nincs rendelkezés azonban arról, mi a teendő, ha e felhívás kézbesítése sikertelen. A Be. 333. §-a csak az ügyészi vádelejtés esetére rendelkezik úgy, miszerint az eljárás megszüntetésének nem akadálya, hogy a sértettnek azért nem lehetett az ügyész vádelejtését tartalmazó nyilatkozatát kézbesíteni, mert ismeretlen helyen tartózkodott. „A pótmagánvádló méltányos elbíráláshoz fűződő érdeke mellett és azzal szemben álló másik jogos érdek is érvényesül: a bűncselekmény elkövetésével vádolt személy érdeke ahhoz, hogy a törvényben meghatározott időn belül végérvényesen eldőljön, kell-e tartania az ellene indult büntetőeljárás további folytatásától” [BH 2004.457.]. Ezért a pótmagánvádló érdekkörében felmerült azon körülmény, hogy a képviselete megszűnt, ám a pótmagánvádló lakóhelye a bíróság által nem ismert: alapul szolgál arra, hogy a bíróság az eljárást megszüntesse. 3. Ha a pótmagánvádlót a bíróság tanúként hallgatja ki, hozzá e minőségében először a képviselője, ezt követően a vádlott védője intézhet kérdéseket. A Be. 236. §-a szerint a pótmagánvádló – ha a törvény másképp nem rendelkezik – az ügyész jogait gyakorolja. A pótmagánvádló jogi képviselete kötelező, kivéve, ha a pótmagánvádló jogi szakvizsgával rendelkezik [Be. 56. § (4) bekezdés]. A pótmagánvádló képviselője köteles a tárgyaláson részt venni [Be. 343. § (1) bekezdés]. Ha a pótmagánvádló tanúkénti kihallgatása válik szükségessé [5/2009. BJE határozat IV. 4. b) pont], a bíróság által feltett kérdések megválaszolását követően először a pótmagánvádló képviselőjének, és ezt követően a vádlott védőjének nyílik meg a kérdezési joga. A Be. XIII. Fejezetének V. Címe (A pótmagánvádlóra vonatkozó eltérő rendelkezések) a 286. § (3) bekezdéséhez képest eltérő rendelkezést nem tartalmaz. A pótmagánvádló a sértett érdekelt tanúként történő kihallgatása során a vádlói szerepkört értelemszerűen nem tudja ellátni, de a törvény éppen azért írja elő a pótmagánvádló számára a kötelező ügyvédi képviseletet, hogy a büntetőeljárás perrendszerű lefolytatásához szükséges jogi szakismeret biztosított legyen. Mivel a pótmagánvádló képviselőjének a tárgyaláson kötelező jelen lenni, a képviselő az, aki a tanúként kihallgatott pótmagánvádlóhoz vádlói oldalról kérdéseket tud intézni. 4. A tanúként kihallgatandó pótmagánvádló a vádlott kihallgatásakor a tárgyalóteremben nem lehet jelen. A jogi szakvizsgával rendelkező, és így személyesen eljáró pótmagánvádlónak, akit a bíróság tanúként fog kihallgatni, nem kell elhagynia a tárgyalótermet a vádlott kihallgatásának idejére. A Be. 509. §-ának (2) bekezdése szerint a tárgyaláson a bíróság hallgatja ki a vádlottat és a tanút, illetőleg hallgatja meg a szakértőt. A vádlottat a magánvádló távollétében kell kihallgatni. Ilyen rendelkezés a pótmagánvád alapján folytatott elsőfokú bírósági tárgyalásra vonatkozó eltérő rendelkezések között [XIII. Fejezet, V. Cím] nincs. A Be. 284. § (2) bekezdésének c) pontja szerint ugyanakkor a tárgyalás megkezdése előtt a tanúként kihallgatandó sértett a tárgyalótermet elhagyja. E rendelkezésre figyelemmel a tanúként kihallgatandó pótmagánvádló a vádlott kihallgatásakor a tárgyalóteremben nem lehet jelen, a vádlotthoz történő kérdések intézésének jogát a pótmagánvádló képviselője gyakorolja. Ha azonban a jogi szakvizsgával rendelkező pótmagánvádlót arra figyelemmel kellene kiküldeni a tárgyalóteremből, hogy a későbbiekben a tanúkénti kihallgatása válik szükségessé, a vádnak a vádlott kihallgatása alatt nem lenne a tárgyalóteremben képviselője. Egy ilyen helyzetben a sértett pótmagánvádlókénti funkciójának gyakorlása eleve kizárt lenne, ami szöges ellentétben áll a jogalkotói szándékkal. Ezért, ha a jogi szakvizsgával rendelkező pótmagánvádló tanúkénti kihallgatása szükséges, őt a tárgyalóteremből – mint később kihallgatandó sértettet – nem lehet kiküldeni. 5. A Be. 75. § (1) bekezdés II. fordulatában írt bizonyítási szabály a pótmagánvádas eljárásban is érvényesül. A közvádas eljárásokban is bizonytalanság van a tekintetben, hogy a bíróság az alapos, hiánytalan és valósághű tényállás megállapítása érdekében köteles-e a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, ha ezt az ügyész nem indítványozza. Pótmagánvád esetén ezt az indítványt a sértettnek kellene megtennie. Az nem kétséges, hogy a bíróság nincs elzárva a hivatalból történő bizonyítástól, de erre nem köteles ügyészi indítvány nélkül. A bíróság a sértett indítványára vagy hivatalból elrendelheti a bizonyítás kiegészítését a terhelő bizonyítékok vonatkozásában is [Be. 285. §, 268. § és 305. §]. Az 1/2007. BK vélemény III. fejezete tartalmazza azt, hogy a Be. 75. § (1) bekezdésével kapcsolatos állásfoglalás értelemszerűen vonatkozik a pótmagánvád, illetve a magánvád esetére is.

- 374 -

6. Ha a sértett a büntetőügy korábbi szakaszában a képviseletének ellátására ügyvédet hatalmazott meg, ez – ha a meghatalmazásból más nem tűnik ki – kiterjed a pótmagánvádlókénti fellépés esetére előírt kötelező jogi képviseletre is. Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 26. § (4) és (5) bekezdése szerint a meghatalmazás feljogosítja az ügyvédet minden olyan cselekményre, amely a rábízott ügy szabályszerű ellátásával jár, így okirat, pénz és más vagyontárgy átvételére is. Az ügyvéd képviseleti jogkörének korlátozása a hatóság vagy a harmadik személy irányában annyiban hatályos, amennyiben a korlátozás a meghatalmazásból kitűnik. Ezért ha a sértett a vádindítvány benyújtását megelőzően a büntetőügyben a képviseletére ügyvédnek meghatalmazást adott, ez a pótmagánvádlókénti fellépés esetére előírt kötelező jogi képviseletre is kiterjed, kivéve, ha a meghatalmazásból ennek az ellenkezője tűnik ki. 7. A pótmagánvádló jogi képviselőjének nincs önálló fellebbezési joga a pótmagánvádas eljárásban. A jogi képviselő arra jogosult, hogy a pótmagánvádlót megillető jogorvoslati nyilatkozatokat és indítványokat előterjessze akkor, ha a pótmagánvádló nincs jelen. A pótmagánvádló ügyvédi képviselete – a Be. 56. § (4) bekezdése alapján a törvényben meghatározott kivétellel – kötelező, tehát a pótmagánvádló a jogait képviselője útján gyakorolja. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen azonban a Be. 324. § (1) bekezdésének c) pontja a pótmagánvádlónak biztosít fellebbezési jogot, a pótmagánvádló jogi képviselőjét a fellebbezésre jogosultak között a Be. nem sorolja fel. A pótmagánvád érvényesítésével együttjáró jogok tehát a pótmagánvádlót illetik meg, ezért ha a pótmagánvádló jelen van a tárgyaláson, és a képviselőjétől eltérő indítványt tesz, a pótmagánvádló indítványa az irányadó (Legfelsőbb Bíróság 4/2007. BK véleménye). A Be. idézett rendelkezéseiből következően a pótmagánvádló képviselője az elsőfokú bíróság végzésével szemben csak a pótmagánvádló nevében eljárva terjeszthet elő fellebbezést, a pótmagánvádló jogi képviselőjét önálló, a pótmagánvádlótól független fellebbezési jog nem illeti meg. 8. A hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárásban a vádindítvány elutasításának nincs helye. A vádindítvány elutasításáról a bíróság annak beérkezését követően határoz. Ha azt nem utasította el, hanem ügydöntő határozatot hozott, amelyet azonban a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezett, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította: az elsőfokú bíróságnak az eljárást le kell folytatnia. A megismételt eljárásban a vádindítvány elutasítása fogalmilag kizárt. 9. Az anyagi halmazat körébe tartozó több bűncselekmény miatt külön-külön indult pótmagánvádas ügyek egyesítése nem célszerű. Amikor ugyanazon vádlott több sértett sérelmére követ el az anyagi halmazat körébe tartozó bűncselekményeket, akkor a sértettek külön-külön jogosultak pótmagánvád emelésére. Ilyenkor fordulhat elő, hogy a vádlott személyének azonossága és esetleg egyéb körülmények miatt felmerül az egyesítés lehetősége. Az egyesítés kérdéséről a pótmagánvád esetében a törvény nem szól, ez azt is jelentheti, hogy az nincs kizárva. Az egyesítés a közvád esetében természetes, hiszen annak semmi akadálya nincs, hogy a különböző ügyészségek által emelt vádat az egységes ügyészi szervezetet nevében eljáró egyetlen ügyész képviselje, ugyanakkor mindez a pótmagánvádlók egymás közötti viszonyában, a vád képviseletében, a vád feletti rendelkezés, a fellebbezési jog gyakorlása körében szinte feloldhatatlan helyzetet eredményezne. Amikor a törvény az 58. § (1) és (2) bekezdésében a pótmagánvádlók kijelöléséről rendelkezik, nyilvánvaló, hogy az egy bűncselekmény több sértettje közüli választást vette alapul, és nem azt, hogy egy vádlott ellen több pótmagánvádas eljárás van folyamatban.

BKv 91. I. 2011. március 1-jétől kezdődően a Be. 50. §-ának (1) bekezdés e) pontja szerint a védő kötelessége akadályoztatása esetén a helyettesítéséről gondoskodni. E törvényi rendelkezésre figyelemmel az ügyvédi meghatalmazásban esetleg előforduló olyan kikötés, mely szerint a terhelt ragaszkodik a meghatalmazott védő személyéhez és annak helyettesítéséhez nem járul hozzá, sérti a Be. 50. § (1) bekezdés e) pontjának kötelező tartalmát, ezért az ilyen feltételt a bíróság nem veheti figyelembe, s ez esetben a Be. 281. § (3) bekezdése szerint jár el. II. Ha a bíróság a Be. 50. §-ának (1) bekezdés f) pontja szerinti védői értesítésből arról szerez tudomást, hogy a védő előre nem ismert, elháríthatatlan akadály (vis maior) miatt a tárgyaláson nem tud megjelenni és ugyanebből az okból helyettesítéséről sem tud gondoskodni – feltéve, hogy a tárgyaláson a védő részvétele kötelező (Be. 242. §) – megállapíthatja a Be. 281. § (1) bekezdése alapján, hogy a tárgyalást nem lehet megtartani, és ezért a tárgyalást elhalasztja [Be. 282. § (4) bekezdés]. Ebben az esetben a védő a Be. 65. §-ának rendelkezései szerint igazolási kérelmet nyújthat be a tárgyalási határnap elmulasztása miatt. Az igazolási kérelemnek helyt adása esetén a védő nem kötelezhető az okozott költségek megtérítésére.

- 375 -

Ha az elháríthatatlan akadályról szóló értesítés olyan időpontban érkezik a bírósághoz, amikor a 281. § (3) bekezdése szerinti szabályozásnak megfelelően a bíróság helyettesítő védőről gondoskodott és a tárgyalást megkezdte, úgy az addig lezajlott eljárási cselekmények érvényesesek. A jelenlevő helyettes védő kérelmére azonban a bizonyítási eljárást nem lehet befejezni és a tárgyalást el kell napolni. I. A 2010. évi CLXXXIII. törvény 129. §-a módosította a Be. 50. §-át és azt új e) és f) pontokkal egészítette ki. Az e) pont a védő kötelességévé teszi, hogy akadályoztatása esetén – előre nem ismert, elháríthatatlan akadály felmerülése kivételével – helyettesítéséről gondoskodjon, amennyiben az eljárási cselekményen védő részvétele kötelező. A törvényhelyhez fűzött miniszteri indokolás szerint e módosítás „a védők eljárás elhúzó magatartásának megakadályozását célozza, amikor a védők kötelességévé teszi, akadályoztatásuk esetén a helyettesítésükről történő gondoskodást”. A Be. 6. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróságnak az a kötelessége, hogy a büntetőeljárási törvényben meghatározott feltételek alapján a büntetőeljárást lefolytassa. A bíróság eljárásának feltételeit tehát kizárólag a büntetőeljárási törvény állapítja meg. A Be. 47. §-ának (5) bekezdése szerint „ha a tárgyaláson védő részvétele kötelező, és a meghatalmazott védő a helyettesítésről nem gondoskodik, a bíróság helyettes védőt jelöl ki. A bíróság által helyettesként kijelölt védő a kirendelt védőre irányadóak szerint jogosult díjazásra, továbbá költségtérítésre. A költségek megtérítésére – az e törvényben meghatározott kivétellel – a meghatalmazott védőt kell kötelezni.” A meghatalmazott védőnek címzett törvényi parancs az, hogy helyettesítéséről gondoskodjék. Az a körülmény, hogy ennek a határozott törvényi rendelkezésnek megfelelő szabályozást az ügyvédekről szóló törvény (1998. évi XI. törvény) nem tartalmaz, nem érinti az eljárási törvény idézett szakaszának feltétlen érvényesülését. A büntetőeljárás feltételeit a Be. 6. §-ának (1) bekezdése alapján a büntetőeljárásra vonatkozó törvény rendelkezései szerint kell vizsgálni, és ha azok megállapíthatók, az eljárás folytatása (az eljárási cselekmény elvégzése) kötelező. A tárgyalási szakban a Be. 281. §-ának (1) bekezdése szerint a tanácselnök vizsgálja a tárgyalás megtarthatóságát. A Be. 50. §-ának (1) bekezdés e) pontjával ellenkező, a terhelt és ügyvéd közötti megállapodás törvénybe ütköző, és mint ilyen nem vehető figyelembe, és nyilvánvalóan a büntetőeljárás lefolytatásának (az eljárási cselekmény elvégzésének) akadályát sem képezheti. Ezért, amennyiben a védelem a terhelt – védő személyéhez ragaszkodó – kikötésére hivatkozik, illetőleg a helyettesítésről (kötelező védelem esetén) ezért nem gondoskodik, úgy azt figyelmen kívül kell hagyni, és a bíróság Be. 281. §ának (3) bekezdése szerint jár el. II. A 2010. évi CLXXXIII. törvény a Be. 50. § (1) bekezdésének e) pontját akként szabályozza, hogy az előre nem ismert, elháríthatatlan akadályt, a helyettesítésről gondoskodás kötelezettsége alóli kivételként állapítja meg. Az f) pont ugyanakkor az elháríthatatlan akadály miatti akadályoztatás tényéről is értesítési kötelezettséget ír elő. A Be. 281. §-ának (3) bekezdése nem rendelkezik a védő elháríthatatlan akadály miatti távolmaradásáról, és a tárgyalás elhalasztásának lehetőségét sem említi. A szóban levő (3) bekezdés kötelező védelem esetén a bíróság számára a helyettes védő kijelölését, illetve a meg nem jelent kirendelt védő helyett más védő kirendelését kötelezettségként állapítja meg. A Be. 275. §-ának (2) bekezdése a tárgyalás előkészítése után jogosítja fel a tanács elnökét a tárgyalás fontos okból történő elhalasztására. A bekezdés következő mondata azonban a védői helyettesítés elmulasztására itt is a helyettes védő bíróság általi kijelöléséről, illetve új védő kirendeléséről szól. A 47. § (5) bekezdését, az 50. § (1) bekezdésének e) és f) pontjait, a 275. § (2) bekezdését, továbbá a 281. § (1) és (3) bekezdéseit egymásra tekintettel vizsgálva és értelmezve az a következtetés vonható le, hogy a törvény a perelhúzás megakadályozása érdekében igen határozott szabályozást tartalmaz arra, hogy a védő helyettesítésének elmaradása tárgyalási akadályként ne fordulhasson elő, és a helyettes jelöléssel a tárgyalás megtartható legyen, az okozott költségeket pedig a mulasztó védő viselje. Ugyanakkor az 50. § (1) bekezdés e) pontjának gondolatjelbe tett kivételt megállapító szabálya és az elháríthatatlan akadály miatt a helyettesítés meghiúsulásáról értesítési kötelezettség megállapítása megengedik azt az értelmezést, hogy a védelemhez való jog (Be. 5. §) méltányos érvényesülése érdekében a törvény által többször említett „előre nem ismert, elháríthatatlan akadály” a Be. 281. §-ának (1) bekezdését teljesítve vizsgálat tárgyát képezze és olyan bírói döntéshez vezessen, hogy a „vis maior” által akadályozott védő távolléte miatt a tárgyalás nem tartható meg. A 281. § (1) bekezdésen alapuló bírói álláspont a tárgyalás fontos okból való elhalasztását eredményezheti, és megelőzheti a 281. § (3) bekezdésében foglaltakat. Amennyiben tehát a tanács elnöke azt állapítja meg, hogy a meghatalmazott védő vis maior miatt volt akadályoztatva és ezért nem jelent meg, illetve helyettesítésről ezért nem tudott gondoskodni, úgy a kitűzött tárgyalást fontos okból elhalaszthatja. Az előre nem ismert, elháríthatatlan akadály természete lehet olyan, hogy a védő a Be. 50. § (1) bekezdésének f) pontjában előírt értesítési kötelezettségének nem tud időben eleget tenni és ezért közben a bíróság a 281. § (3) bekezdése szerint jár el, és a tárgyalást megtartja. Természetesen ez azt feltételezi, hogy a bíróság a helyettes védő kijelölését eredményesen elvégezhette. Mivel eljárásának törvényességéhez ez esetben sem férhet kétség, úgy a helyettes védő részvételével történt eljárás nem tekinthető érvénytelennek. Amennyiben a jelenlevő védő vagy a vádlott kéri, a bizonyítást nem lehet befejezni és a tárgyalást el kell napolni. Ha az elháríthatatlan akadály a már megkezdett tárgyalás folyamatában jut a bíróság tudomására, akkor a tárgyalást elnapolja, de a már elvégzett bizonyítási eljárást nem kell megismételni. Az előre nem ismert, elháríthatatlan akadályra hivatkozó védőnek lehetővé kell tenni a Be. 65. §-a szerint igazolási kérelem előterjesztését. Az igazolási kérelem elfogadása esetén a tárgyalás elmaradásával felmerült költség viselésére nem kötelezhető. BKv 92.

- 376 -

I. A tanács elnöke [Be. 274. § (1) bekezdés; 273. § (3) bekezdés] a tárgyalás előkészítése során a Be. 263. § (1) bekezdésében megállapított kötelezettségeinek teljesítése és a tárgyalás kitűzésével (Be. 278. §) együttjáró feladatai elvégzése során, az ügy megismerése alapján ítéli meg, hogy a tárgyalás a vádlott távollététben megtartható-e. Amennyiben az ügyre felkészüléskor azt állapítja meg, hogy a Be. 75. § (1) bekezdésében foglaltak előreláthatólag akkor is teljesíthetők, ha a vádlott a tárgyalásról távol marad, akkor az idézés kézbesítésével egyidejűleg tájékoztatja, hogy a Be. 279. § (3) bekezdésében biztosított lehetőséggel élhet. II. A vádlottnak – a Be. 240. § (3) bekezdésére figyelemmel – nincs eljárási (alanyi) jogosultsága [Be. 43. § (2)–(4) bekezdés] arra, hogy a tárgyaláson személyes jelenlétéről lemondjon. Ennek lehetősége a tárgyaláson kötelező jelenlét főszabályához [Be. 240. § (3) bekezdés] képest kivételes, melynek megengedését a törvény a bíróságra (tanács elnökére) bízza. Az általános szabálytól eltérés megengedése az ügy adatainak bírói mérlegelésén múlik. Erre a tárgyalás folyamatában később is van lehetőség, nemcsak hivatalból, de indítványra is. III. A vádlott a távolmaradást bejelentő nyilatkozatát a tárgyalás határnapjáig – az idézésben foglalt tájékoztatásra – teheti meg attól függetlenül, hogy szabadlábon, vagy fogvatartásban van. A tanács elnöke a vádlott távollétében tárgyalhatónak ítélt ügyben az idézést és a tájékoztatást – a tárgyalási időközre is figyelemmel – úgy kell kézbesítse a vádlottnak, hogy ésszerű idő álljon rendelkezésére az előzetes bejelentés megtételére, a bíróság pedig a 279. § (4) bekezdése szerint védő kirendeléséről gondoskodhasson. IV. Ha a szabadlábon levő vádlott a tájékoztatásra nem nyilatkozik úgy, hogy a tárgyaláson nem kíván részt venni, ám a tárgyaláson nem jelenik meg, a tanács elnöke megteheti a Be. 281. § (2) bekezdése szerinti intézkedést, de a vádlott távollététben csak a Be. 281. § (9) bekezdése szerinti határozatokat hozhatja meg. A szabadlábon levő és tájékoztatás ellenére távolmaradást nem kérő, ám a tárgyaláson meg nem jelenő vádlottal szemben a Be. 281. § (6) bekezdése szerinti jogkövetkezmények alkalmazhatók. V. Ha a vádlott – a bíróság tájékoztatására tett – távolmaradást bejelentő nyilatkozata a tárgyalásnak a Be. 281. § (5) bekezdése szerinti megtartása alatt érkezik meg, vagy a tárgyalás elnapolása után, úgy a bíróság – a kötelező védelem biztosítása mellett – az ügyet érdemben befejezheti a vádlott távollétében. VI. Az idézéssel egyidejűleg történt tájékoztatásra a távolmaradást bejelentő vádlotti nyilatkozat a bíróságot nem köti. A bizonyítási eljárás alakulása szükségessé teheti, hogy a bíróság a vádlottat kihallgassa. Ebben az esetben az újabb tárgyalási határnapra idézéssel egyidejűleg félreérthetetlenül tájékoztatni kell a vádlottat arról, hogy a továbbiakban a jelenléte kötelező, és figyelmeztetni kell az idézéssel szembeni mulasztás következményeire (Be 69. §). A vádlott a bíróság felhívásából – a bíróság elhatározásából – keletkeztetett jogával élhet, tárgyaláson jelenlétéről lemondhat, de a távollétében történő tárgyalást nem kényszerítheti ki. Az üggyel a bíróság rendelkezik, ő az ügy ura és őt terheli a tényállás megállapításának, a megalapozott döntés meghozatalának kötelezettsége és felelőssége. VII. A tárgyalás egységes akkor is, ha eredendően több napra tűzték ki, vagy ha a bizonyítás kiegészítése miatt, illetve más okból elnapolták. A vádlott tárgyalásról távolmaradást kérő nyilatkozata az egész elsőfokú bírósági tárgyalásra vonatkozik, ezért a távollét lehetőségére tájékoztatásnak csak egy alkalommal kell megtörténnie, akkor is, ha az egyes tárgyalási határnapok között viszonylag hosszabb idő telik el. A bíróság felhívásából jogot szerzett vádlott önszántából dönt úgy, hogy a tárgyaláson nem kíván jelen lenni. A tájékoztatás azt is tartalmazza, hogy a bíróság a tárgyalást nem csak megtarthatja a vádlott távollétében, de az eljárást be is fejezheti. A vádlott ennek tudomásulvételével választott úgy, hogy a tárgyaláson nem kíván jelen lenni. E választását tiszteletben kell tartani, hacsak azt az igazságszolgáltatás működőképességének érdeke nem írja felül. Ezért a távolmaradást kérő vádlotti nyilatkozat annak a tudomásulvételét jelenti, hogy a tárgyalás minden eseményéről, történéséről távol kíván maradni, függetlenül azok eredményétől és kimenetelétől. Ezért indokolatlan – és a jogintézmény céljával, rendeltetésével ellentétes – minden olyan elvárás, mely szerint a vádlottnak a bizonyítási eljárás eredményéről, változásairól, az eredetileg vádban indítványozott tanúkhoz képest további tanúk kihallgatásáról értesíteni kellene. Ennek semmi törvényi alapja nincs. Kivételt képez ez alól az ügyészi vádmódosítás, illetőleg a vádtól eltérő minősítés lehetőségének bíróság általi megállapítása. Erről a vádlottat értesíteni kell. Amikor a vádlott – a bíróság Be. 279. § (3) bekezdése szerinti – tájékoztatását tudomásul véve a tárgyalásról távolmaradását kéri, majd a bíróság eszerint jár el, akkor a vádlott jogainak és érdekeinek védelméről a kötelező védelmet ellátó védő hivatott gondoskodni [Be. 279. § (4) bekezdés]. VIII. Ha a bíróság a tárgyalásról – felhívásra előzetesen távolmaradást kérő – vádlottal szemben hozza meg ügydöntő határozatát, úgy a vádlottnak a teljes indokolást tartalmazó ítéletet kell kézbesíteni. IX. Ha a vádlott az ügydöntő határozat meghozatala után ismeretlen helyre távozott, az ügydöntő határozatot részére a Be. 70. § (5) bekezdése alapján hirdetményi úton kell kézbesíteni.

- 377 -

X. A vádlott Be. 279. § (3) bekezdése szerinti nyilatkozata csak az elsőfokú tárgyalásra vonatkozik, azt nem lehet a másodfokú tárgyalásra előírt Be. 365. § (1) bekezdésének, illetve a harmadfokú eljárás szabályaihoz tartozó 394. § (2) bekezdése alkalmazásának alapjául tekinteni. A másod- és harmadfokú eljárásban a tárgyalás, illetve nyilvános ülés vádlott távollétében megtarthatóságának feltételeit önállóan kell vizsgálni, s a vádlott előzetes bejelentésének kifejezetten azokra kell vonatkozni. 93. BK vélemény A nyomozási bíró eljárásáról az előzetes letartóztatás elrendelése tárgyában 1. Az előzetes letartóztatás elrendelésére irányuló ügyészi indítványból és az ahhoz csatolt bizonyítékokból ki kell derülnie, hogy a bűncselekmény megalapozott gyanúja és a személyre szóló megalapozott gyanú fennáll, és ki kell tűnnie, hogy az ügyész a gyanúsított esetében az előzetes letartóztatás mely különös okát, milyen adatok alapján látja fennállni. 2. A nyomozási bíró ülése kontradiktórius eljárás. Az indítványt megalapozó bizonyítékokat a jelenlévők megismerhetik, azokkal kapcsolatban észrevételeket tehetnek, okiratokat, tárgyi bizonyítási eszközöket csatolhatnak be, azonban további bizonyításnak nincs helye. A nyomozási bíró a határozatát az ügyészi indítványra, az ügyész által szolgáltatott bizonyítékokra, az ülésen elhangzottakra, és az ülésen esetlegesen benyújtott egyéb bizonyítási eszközökre alapítja. 3. A határozat indokolásában a nyomozási bíró számot ad arról, hogy az előzetes letartóztatás általános feltételei fennállnak-e, és megindokolja, hogy az előzetes letartóztatás mely különös okát, milyen adatok alapján állapította meg. A határozat indokolásában ki kell térni a védői ténybeli és jogi érvelésre és a nyomozási bíró azzal kapcsolatos álláspontjára. 1. Az előzetes letartóztatás elrendeléséről – a vádirat benyújtásáig az ügyész indítványára a IX. Fejezet VI. Címe szerinti eljárásban – a bíróság határoz [1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 130. § (1) bekezdés]. A törvény az ügyészi indítvány tartalmi kellékeiről nem rendelkezik. A vádelőkészítéssel, a nyomozás törvényessége feletti felügyelettel és a vádemeléssel kapcsolatos ügyészi feladatokról szóló 11/2003. (ÜK 7.) LÜ utasítás 21. §-ának (4) bekezdése szerint az előzetes letartóztatás elrendelésére irányuló indítvány a bűncselekmény tényállását, minősítését, az előzetes letartóztatás törvényi okait, a gyanúsított Be. 117. §-ának (1) bekezdésében megjelölt személyes adatait – a határidő meghosszabbítására irányuló indítvány ezen túlmenően az időtartamot is – tartalmazza. A nyomozó hatóság ügyész számára írott előterjesztésének azonban tartalmaznia kell az eljáró nyomozó szerv megnevezését, az ügyirat számát, a bűncselekmény 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) szerinti megjelölését, a gyanúsítottnak a Be. 117. §a (1) bekezdésében megjelölt adatait, és az előéletére vonatkozó adatokat, őrizetben levő gyanúsított esetén az őrizet kezdő időpontját a nap, az óra és perc megjelölésével, a bűncselekmény történeti tényállását, a megalapozott gyanút, illetve az előzetes letartóztatás feltételeinek fennállását alátámasztó bizonyítékokat, javaslatot az előzetes letartóztatás indítványozására a Be. 129. §ának (2) bekezdésében megjelölt valamely okból, mindazon körülményeket, amelyek az indítványhoz szükségesek, így különösen azt, hogy a gyanúsítottnak meghatalmazott védője van, vagy a védelemről kirendelés útján gondoskodtak, a fogvatartás helyét, a védő értesítési helyét, illetőleg – magánindítványra üldözendő bűncselekmény esetén – a magánindítvány előterjesztésére utalást [a belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendelet 63. § (2) bekezdés, a pénzügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 17/2003. (VII. 1.) PM-IM együttes rendelet 64. § (2) bekezdés]. Ebből kitűnően azokat a bizonyítékokat, amelyek alapján az ügyész a kényszerintézkedés elrendelését szükségesnek tartja, az ügyészi indítványnak nem kell tartalmaznia, azokat azonban a Be. 211. § (3) bekezdése alapján az ülésen át kell adnia. Az ügyész döntési szabadsága annak eldöntése, hogy a nyomozás addig keletkezett iratai közül melyeket tart olyannak, amelyek az indítványát megalapozzák. Mindenképpen az indítványt megalapozó, ezért az ülésen írásban előterjesztendő vagy szóban előadandó bizonyítékok azok, amelyek a nyomozás elrendelésére és a gyanúsítottal a megalapozott gyanú közlésére alapot adtak, továbbá azok a tények, amelyek az előzetes letartóztatás valamely különös okának meglétét bizonyítják, avagy valószínűsítik. A különös okok – a Be. 129. § (1) bekezdésének a) pontja kivételével – valószínűségen alapulnak, a megalapozottságuk megállapításához az szükséges, hogy az ügyész annak a feltételezésnek a megalapozottságát igazolja, hogy például a terhelt a szabadlábon hagyása esetén újabb bűncselekményt követne el. 2. A nyomozási bíró ülésére a bírósági eljárás általános szabályait kell alkalmazni azokkal az eltérésekkel, amelyeket a IX. Fejezet VI. Címe tartalmaz. Ebből következően a nyomozási bíró ülése kontradiktórius bírósági eljárás, ahol az indítványt előterjesztő ügyész által becsatolt bizonyítékokat a gyanúsított és a védője megismerheti, és azokkal szemben – az ülés keretei között – védekezést terjeszthet elő. Így a Be. 211. § (1) bekezdése alapján minden esetben biztosítani kell, hogy a gyanúsított és a védője a más által előterjesztett indítványt írásban, az ülés előtt megkaphassa, hogy az érdemi védekezésre felkészülhessen. A törvény szerint ez az általa előterjesztett indítvány esetén az ügyész feladata. A Be. 211. § (3) bekezdése szerint a nyomozási bíró által tartott ülésen az indítványozó az indítványt megalapozó bizonyítékokat írásban előterjeszti vagy szóban előadja. A jelenlévőknek módot kell adni arra, hogy az indítványozó bizonyítékait

- 378 -

– a 186. § keretei között – megismerjék. A 186. § a nyomozás iratainak megismeréséről tartalmaz szabályokat. A nyomozás iratainak megismertetése azonban nem a nyomozási bíró feladata. Az előzetes letartóztatás elrendelésére irányuló indítvány tárgyában tartott ülésen a nyomozási bíró irat-ismerete is csak azokra az iratokra korlátozódik, amelyeket az ügyész az indítványához csatolt, vagy az ülésen előterjesztett. A bírósági eljárás kontradiktórius jellegéből következően tehát nem az ülésen, és nem a nyomozási bíró feladata az, hogy a nyomozás sikerének érdekében az ülésen részt vevők iratismereti jogát korlátozza. Az ügyésznek kell eldöntenie, milyen bizonyítékokat tart elégségesnek az indítványának megfelelő bírói döntéshez, amellett, hogy a nyomozás iratainak megismerését a nyomozás sikere érdekében korlátozza. Az eljárás kontradiktórius jellegéből következik az is, hogy a gyanúsított és a védője az ügyész által előterjesztett indítvánnyal kapcsolatban védekezést terjeszthet elő. A védekezés irányulhat az előzetes letartóztatás általános vagy különös okainak, ezeken keresztül a kényszerintézkedés szükségességének vitatására, illetve enyhébb kényszerintézkedés elégségességének állítására. Minden, az ügyészi indítványban állított letartóztatási ok tekintetében a bizonyítékokkal szemben a védekezés lehetőségét biztosítani kell. Az ülés keretei azonban mind az ügyész által előterjesztett bizonyítékok megvizsgálásának, mind a védelem védekezésének természetes gátját képezik: nem folyhat pl. tanú- vagy szakértői bizonyítás a nyomozási bíró ezen eljárásában. Annak azonban nincs akadálya, hogy a gyanúsított vagy a védője okiratokat vagy tárgyi bizonyítási eszközöket csatoljon be, amelyek adott esetben ésszerű kételyt tudnak támasztani a kényszerintézkedés elrendelése törvényi előfeltételeinek megléte vagy az elrendelés szükségessége felől. Ha a letartóztatás ügyész által hivatkozott oka fennállásának megalapozottságra vonatkozó kétely ésszerű, a nyomozási bíró nem rendelheti el az előzetes letartóztatást. A nyomozási bíró a gyanúsítottat a kényszerintézkedés alkalmazhatósága tekintetében hallgatja ki; ha azonban a gyanúsított magától nyilatkozik a bűncselekményre, vallomását a perbíróság felhasználhatja. Ebből az következik, hogy a kihallgatás elsődlegesen a kényszerintézkedés alkalmazhatósága feltételeinek tisztázására irányul, és biztosítani kell, hogy a bűncselekményről – igénye esetén – a gyanúsított vallomást tehessen [Be. 43. § (1) bekezdés d) pontja]. Az ülésen a nyomozási bírónak vizsgálnia kell az indítvány megtételéhez megkövetelt törvényi feltételek teljesülését: az előzetes letartóztatás általános és különös feltételeinek meglétét, továbbá – a Be. 209. §-ának (4) bekezdése alapján – azt is, hogy nincs-e akadálya a büntetőeljárás lefolytatásának. A személyes szabadságot érintő kényszerintézkedés elrendelése tárgyában tartott ülésen a nyomozási bíró vizsgálódásának ki kell terjednie a gyanúsított azon személyi körülményeire is, amelyek a döntést befolyásolják [Be. 211. § (4) bekezdés]. 3. A nyomozási bíró az indítványról indokolt végzéssel határoz, amelyben az indítványnak helyt ad, részben ad helyt, vagy azt elutasítja. Ez a törvény általános rendelkezése; az előzetes letartóztatás elrendelésére irányuló indítvány esetében ez azt jelenti, hogy a nyomozási bíró az előzetes letartóztatást az ülés eredményéhez képest elrendeli, enyhébb kényszerintézkedést rendel el, vagy az indítványt elutasítva, az előzetes letartóztatást nem rendeli el. A végzés indokolása tartalmazza az indítvány lényegét, az eljárás alapjául szolgáló bűncselekmény rövid leírását és minősítését, az indítvány törvényi feltételeinek fennállását vagy azok hiányára való utalást. Amikor a bíróság az előzetes letartóztatás különös feltételeit vizsgálja, rendkívüli gondossággal kell eljárnia. Figyelembe kell vennie, hogy olyan feltételezés, amely egy jövőbeni esemény bekövetkezésének a valószínűsítéséből áll, csak tényeken alapuló következtetések útján történhet. A megalapozottan feltehető kifejezés olyan jövőbeli történésre, eseményre utal, amelynek a bekövetkezése a rendelkezésre álló körülményekből, tényekből előrelátható, elképzelhető, várható, gyanítható, vagyis valószínűsíthető, valószínű. A bűncselekmény – büntetési tételben megnyilvánuló – tárgyi súlya csak a konkrét ügy speciális jellemzőivel együtt jut szerephez, illetve ad ilyen következtetésre alapot. A tárgyi súly kapcsán önmagában a (Btk. Általános és Különös Része szerinti) jogalkotói értékelés nem biztosít az előzetes letartóztatás indokoltságára önálló következtetési alapot [BH 2007.403.]. Ez egyértelműen kiderül a törvény indokolásából is: a tárgyi súly a Be. 129. § (2) bekezdésének b) pontja valószínűsítésére adhat alapot. Az indokolásnak nem elegendő az ügyészi indítványban foglaltakra utalnia, el kell számolnia arról, hogy a nyomozási bíró a gyanúsítottat terhelő megalapozott gyanút, illetve az előzetes letartóztatás mely különös okát (okait), és milyen tények alapján látja fennállni, avagy milyen ésszerű kétely merült fel az indítvány megalapozottságával szemben. E körben számot kell adni arról is, hogy a gyanúsított mely személyi körülményeit vizsgálta, és azokból milyen következtetésekre jutott. Az eljárás kontradiktórius jellegéből következően az indokolásban minden, a nyomozási bíró által megállapított letartóztatási okra vonatkozóan ki kell térni, hogy arra milyen adat van, ki kell térni az ügyészi indítvánnyal szembeni védői ténybeli és jogi érvelésre és a nyomozási bíró azzal kapcsolatos álláspontjára is. Ez áll összhangban a Be. 5. §-ában rögzített alkotmányos tétellel (védelemhez való jog), és így válhat a határozat teljes körűen megalapozottá, jogorvoslattal érdemben támadhatóvá és a másodfokú eljárásban érdemben felülbírálhatóvá. BKv 94. Ha a vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás megszüntetése miatt bejelentett ügyészi fellebbezés elbírálásának időpontjában a gyanúsított már nincs ténylegesen fogvatartásban – mert az elrendelt előzetes letartóztatás tartama meghosszabbítás nélkül lejárt vagy az elsőfokú bíróság döntése folytán enyhébb személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés hatálya alatt áll –, a végzés elleni fellebbezést a megyei bíróság másodfokú tanácsának el kell bírálnia.

- 379 -

Amennyiben a gyanúsított előzetes letartóztatása továbbra is indokolt, úgy a másodfokú bíróság végzésével az elsőfokú határozatot megváltoztatja, az előzetes letartóztatást meghosszabbítja és ismételt foganatba vételét rendeli el. (Be. 131. §; 136. § (2) bekezdés; 215. § (3) és (6) bekezdés; 347. § (1) bekezdés; 348. §; 370. §) A vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás meghosszabbításáról a nyomozási bíró vagy a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint a megyei bíróság egyesbírája dönt. A meghosszabbítás tárgyában hozott határozat ellen fellebbezésnek van helye. Az előzetes letartóztatás megszüntetése miatt bejelentett ügyészi fellebbezés halasztó hatályú. A halasztó hatály azonban kizárólag a kényszerintézkedést elrendelő korábbi határozatban megjelölt időtartam lejártáig áll fenn. Ha ez az időtartam letelt és az ügyészi fellebbezés másodfokú elbírálása még nem történt meg, úgy az előzetes letartóztatás a Be. 136. §-ának (2) bekezdésében foglalt törvényi rendelkezés alapján megszűnik és a gyanúsított szabadlábra – vagy enyhébb kényszerintézkedés hatálya alá – kerül. Ezekben az esetekben a másodfokú bíróságnak az ügyészi fellebbezésről annak a ténynek az ismeretében kell döntenie, hogy a gyanúsított már nincs fogvatartásban. A Be. 347. §-ának (1) bekezdése szerint a végzés elleni fellebbezés elintézésére az ítélet elleni fellebbezés szabályai az irányadók. A felülbírálat terjedelméről a Be. 348. §-a rendelkezik. A nem ügydöntő végzés felülbírálatára a törvény külön, eltérő szabályokat nem állapít meg. A végzés felülbírálatának eredményeképpen hozott másodfokú határozatokra is a Be. XIV. Fejezetének III. Címében foglalt rendelkezései az irányadók. A törvény azokra az esetekre sem állapít meg eltérő szabályozást, ha a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés tárgyában hozott határozat ellen bejelentett fellebbezést a folyamatban levő nyomozati szakban akkor kell elbírálni, amikor a gyanúsított fogvatartásának ténye megszűnt. Nincs tehát olyan büntetőeljárási rendelkezés, amely ezekben az esetekben mentesítené a másodfokú bíróságot a fellebbezés elbírálásának kötelezettsége alól. A joghatályos ügyészi fellebbezést tehát el kell bírálni. A másodfokú eljárásban tanácsülésen azt kell vizsgálni, hogy a kényszerintézkedés megszüntetéséről az elsőfokú bíróság a törvény rendelkezéseinek helyes alkalmazásával döntött-e avagy az ügyészi jogorvoslatban felhozottak a megtámadott végzés megváltoztatását indokolják. Amennyiben a tanácsülésen eljáró megyei bíróság másodfokú tanácsa úgy ítéli meg, hogy az elsőfokú bíróság jogszabályt helytelenül alkalmazott, amikor az előzetes letartóztatást megszüntette, akkor megváltoztatja az elsőfokú végzést, és maga hoz a törvénynek megfelelő határozatot (Be. 372. § (1) bekezdés). A megszüntetést kimondó végzés – törvénynek megfelelő – megváltoztatása pedig értelemszerűen szólhat az előzetes letartóztatás meghosszabbításáról és annak foganatba vételéről. E határozat meghozatalának nem akadálya az a tény, hogy a gyanúsított ténylegesen szabadlábon van vagy enyhébb kényszerintézkedés hatálya alatt áll. A fellebbezés elintézése során a másodfokú bíróság az elsőfokú határozatot bírálja felül és felülbírálatának terjedelmét a bejelentett (vissza nem vont) fellebbezés adja meg. A hibás elsőfokú döntés orvoslásának a másodfokú bíróság tehát csak a tényleges megváltoztatással, azaz a jogszabálynak megfelelő tartalmú döntéssel, adott esetben az előzetes letartóztatás meghosszabbításával tehet eleget. A ténybeli változás szükségszerű konzekvenciája pedig az, hogy a szabadlábon levő terhelttel szemben a letartóztatást ismét foganatba kell venni. A másodfokú bíróságnak tehát nem szűnik meg a kényszerintézkedés megszüntetése tárgyában bejelentett ügyészi fellebbezés elintézésének hatáskörébe tartozó – a jogorvoslattal vitássá tett elsőfokú döntés megváltoztatásának lehetőségét is magában foglaló – törvényes kötelezettsége annak a ténynek az alapján, hogy az elsőfokú bíróság – esetlegesen téves, jogszabályt helytelenül alkalmazó – rendelkezése alapján átmenetileg szabadlábra került a büntetőeljárás olyan terheltje, akinek egyébként fogvatartásban a helye. 95. BK vélemény a vagyonelkobzás egyetemleges alkalmazásának tilalmáról, illetve a részesekkel szembeni alkalmazásáról I. A 2012. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.) 74. § (1) bekezdés a) pontja szerinti vagyonelkobzás egyetemleges alkalmazásának nincs helye; azt a társtettesek mellett a részesekkel – a felbujtóval, a bűnsegéddel – szemben is külön-külön kell alkalmazni arra a vagyonra, amelyhez a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben jutottak. II. Az orgazdával szemben az általa a Btk. 379. §-ába ütköző módon megszerzett, a költségvetési csalásból származó, vámellenőrzés alól elvont nem közösségi árura, jövedéki adózás alól elvont termékre, valamint a lopás, sikkasztás, csalás, hűtlen kezelés, rablás, kifosztás, zsarolás, jogtalan elsajátítás, orgazdaság tárgyát képező vagyonra vagyonelkobzást kell elrendelni. Annak a költségvetést károsító, illetve vagyon elleni bűncselekménynek az elkövetőjével szemben pedig, akitől az orgazda az alapbűncselekmény tárgyát képező vagyont megszerezte, az általa az orgazdától szerzett vagyonra kell a vagyonelkobzást elrendelni [Btk. 74 § (1) bekezdés a) pontja]. III. A költségvetési csalás elkövetőjével szemben akkor, ha a bűncselekmény a költségvetésbe történő befizetési kötelezettséggel függ össze, a költségvetési bevétel csökkenésével azonos mértékű vagyonelkobzást kell elrendelni. Ugyanez irányadó akkor, ha az elkövető a költségvetésbe történő befizetési kötelezettséggel kapcsolatos kedvezményt veszi jogosulatlanul igénybe, azzal azonban, hogy ilyenkor a vagyonelkobzás mértékénél a jogosulatlanul igénybe vett kedvezmény az irányadó.

- 380 -

Amennyiben a költségvetési csalás azzal valósul meg, hogy a költségvetésből származó pénzeszközöket a jóváhagyott céltól eltérően használja fel az elkövető, a vagyonelkobzás mértékénél a jóváhagyott céltól eltérően felhasznált pénzeszközökre kell figyelemmel lenni. A kétszeres elvonás tilalmára tekintettel akkor, ha a kiesett bevétel megfizetésére, a jogosulatlanul igénybe vett kedvezmény, illetve a jóváhagyott céltól eltérően felhasznált pénzeszközök visszafizetésére az annak kapcsán eljárni jogosult hatóság az elkövetőt vagy azt a gazdálkodó szervezetet, amelyik azzal gazdagodott, már kötelezte, nincs helye vagyonelkobzás alkalmazásának. Amennyiben a kötelezés nem éri el a bíróság által megállapított bevételkiesés, jogosulatlanul igénybe vett kedvezmény, illetve a jóváhagyott céltól eltérő felhasználás mértékét, az intézkedést – az egyéb feltételek fennállása esetén – a fennmaradó részre kell alkalmazni. A vagyonelkobzást az elkövetővel szemben, illetve akkor, ha az ilyen vagyonnal nem az elkövető, hanem gazdálkodó szervezet gazdagodott, az utóbbival szemben kell elrendelni [Btk. 74 § (1) bekezdés a) pontja, (2) bekezdése, 76. §]. I. Vagyonelkobzás elrendelésének a Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel helye van mind az elkövető által a bűncselekmény elkövetése során, mind az azzal összefüggésben szerzett vagyonra. Ez a szabály valamennyi elkövetőre, azaz nem csupán a tettesre (közvetett tettesre) és társtettesekre, hanem a részesekre – a felbujtóra és a bűnsegédre – nézve is irányadó; ezért az intézkedést alkalmazni kell a részesekkel szemben is az általuk a bűncselekménnyel összefüggésben szerzett vagyonra. Az idézett rendelkezés alapján az intézkedés csak a ténylegesen bekövetkezett vagyongyarapodás kapcsán alkalmazható. Miután ez az elkövetőknél – így a részeseknél is – külön-külön következett be, a vagyonelkobzás is csak külön-külön alkalmazandó velük szemben. Ahogy azt a Kúria Büntető Kollégiuma a BKv 69. számú véleményének III. pontjában már kifejtette: amennyiben a bűncselekményt többen követték el, minden egyes elkövetőnél külön vizsgálandó, hogy a vagyonelkobzás alkalmazásának feltételei fennállnak-e; az intézkedés nem rendelhető el és nem hajtható végre egyetemlegesen. Abban az esetben, ha a felbujtó vagy a bűnsegéd a bűncselekmény elkövetése kapcsán nem tett szert vagyonra, velük szemben nincs helye vagyonelkobzásnak; az intézkedést ilyenkor kizárólag a tettessel (társtettessel, közvetett tettessel) szemben kell a teljes megszerzett vagyonra alkalmazni. Akkor azonban, ha a felbujtó vagy a bűnsegéd részesedett a tettes (társtettes, közvetett tettes) által megszerzett vagyonból, a vagyonelkobzást részesedésük mértékéig – mint a bűncselekmény elkövetésével összefüggésben szerzett vagyonra – velük szemben kell elrendelni; ilyenkor az intézkedés a kétszeres elvonás tilalmára tekintettel a tettessel (társtettessel, közvetett tettessel) szemben csak az általuk megszerzett vagyon ezt meghaladó részére alkalmazandó. II. Az orgazda a költségvetési csalással összefüggő nem közösségi árura, illetve jövedéki termékre elkövetett bűncselekményből, lopásból, sikkasztásból, csalásból, hűtlen kezelésből, rablásból, kifosztásból, zsarolásból, jogtalan elsajátításból, orgazdaságból származó vagyont az általa megvalósított, a Btk. 379. §-ába ütköző bűncselekmény elkövetése során szerezte meg. Ezért arra vele szemben a Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel vagyonelkobzást kell elrendelni. Ilyenkor – a kétszeres elvonást elkerülendő – az alapbűncselekmény elkövetőjével szemben ugyanezen vagyonra az intézkedés nem alkalmazható. Az alapbűncselekmény elkövetője, aki az abból (azaz a költségvetési csalásból, lopásból, sikkasztásból, csalásból, hűtlen kezelésből, rablásból, kifosztásból, jogtalan elsajátításból, orgazdaságból) származó vagyont az orgazdának átadta, az annak fejében az orgazdától kapott vagyonnal ugyancsak gazdagodott. Vele szemben erre, mint a bűncselekménnyel összefüggésben szerzett vagyonra kell vagyonelkobzást elrendelni akkor, ha az alapbűncselekmény tárgyát képező és az orgazda által megszerzett vagyonra az orgazdával szemben kerül sor vagyonelkobzás alkalmazására. Azonban a Kúria BKv 69. számú véleményében kifejtettek az e pontban rögzítettek kapcsán is irányadóak. III. Azt, hogy mit kell költségvetésen, illetve vagyoni hátrány alatt érteni, a Btk. 396. § (9) bekezdése határozza meg. Eszerint a költségvetési csalásról szóló 396. § alkalmazásában a) költségvetésen az államháztartás alrendszereinek költségvetését – ideértve a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak költségvetését és az elkülönített állami pénzalapokat –, a nemzetközi szervezet által vagy nevében kezelt költségvetést, valamint az Európai Unió által vagy nevében kezelt költségvetést, pénzalapokat kell érteni. Költségvetésből származó pénzeszköz vonatkozásában elkövetett bűncselekmény tekintetében a felsoroltakon kívül költségvetésen a külföldi állam által vagy nevében kezelt költségvetést, pénzalapokat is érteni kell; b) vagyoni hátrány alatt érteni kell a költségvetésbe történő befizetési kötelezettség nem teljesítése miatt bekövetkezett bevételkiesést, valamint a költségvetésből jogosulatlanul igénybe vett vagy céltól eltérően felhasznált pénzeszközt is. E rendelkezésekre is figyelemmel vagyonszerzésnek tekintendő az is, ha a költségvetési csalás a költségvetésbe történő befizetési kötelezettséggel függ össze; az elkövető vagyonának növekedését a bűncselekmény révén éri el, vagy annak csökkenését fizetési kötelezettségének bűnös kijátszásával kerüli el. A költségvetési csalás elkövetése révén az elkövető vagy más személy, illetve valamely gazdasági társaság a költségvetési bevétel csökkenésével azonos mértékű vagyont szerez akkor is, ha vagyona ténylegesen gyarapodik, és akkor is, ha a fizetési kötelezettség elkerülésére tekintettel az nem csökken. Ilyenkor a költségvetési bevétel csökkenésével azonos mértékű vagyonelkobzást kell elrendelni. Ugyanez irányadó akkor, ha az elkövető a költségvetésbe történő befizetési kötelezettséggel kapcsolatos kedvezményt veszi jogosulatlanul igénybe. Ilyenkor a vagyonelkobzás mértékének meghatározásánál a jogosulatlanul igénybe vett kedvezményre kell figyelemmel lenni.

- 381 -

Ugyancsak vagyonelkobzásnak van helye akkor, ha a költségvetési csalás azzal valósul meg, hogy a költségvetésből származó pénzeszközöket a jóváhagyott céltól eltérően használja fel az elkövető. Ebben az esetben a vagyonelkobzás mértékénél a jóváhagyott céltól eltérően felhasznált pénzeszközök az irányadóak. Költségvetési csalással összefüggő vagyonszerzést jelent az is, ha az elkövető a Btk. 396. § (6) bekezdésében meghatározott módon a jövedéki bevételt csökkenti. Az így szerzett vagyonra a Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontja alapján kell a vagyonelkobzást elrendelni. Az intézkedést az elkövetővel szemben, illetve akkor, ha az ilyen vagyonnal gazdálkodó szervezet gazdagodott, a 74. § (2) bekezdésére figyelemmel azzal szemben kell alkalmazni. Azonban a kétszeres elvonás tilalmára tekintettel akkor, ha a költségvetési bevétel kapcsán eljárni jogosult hatóság az elkövetőt vagy azt a gazdálkodó szervezetet, amelyik a vagyonnal gazdagodott, a kiesett bevétel megfizetésére, a jogosulatlanul igénybe vett kedvezmény visszafizetésére, illetve a jóváhagyott céltól eltérően felhasznált pénzeszközök visszafizetésére már kötelezte, vagyonelkobzás alkalmazásának nincs helye. Amennyiben a kötelezés nem éri el a bíróság által megállapított bevételkiesés, jogosulatlanul igénybe vett kedvezmény, illetve a jóváhagyott céltól eltérő felhasználás mértékét, az intézkedést – az egyéb feltételek fennállása esetén – a fennmaradó részre kell alkalmazni. Ez összhangban áll a Kúria Büntető Kollégiuma által a BKv 69. számú vélemény I. és II. pontjában kifejtettekkel. BKv 96. I. Házkutatás a pótmagánvádra indult bírósági eljárásban a pótmagánvádló indítványára vagy hivatalból elrendelhető (Be. 75. § (1) bekezdés, 258. § (3) bekezdés c) pont). II. A védett intézményekben (közjegyzői, ügyvédi iroda, egészségügyi intézmény) elrendelt házkutatás elvégzése során az ügyész jelenléte (Be. 149. § (6) bekezdés) akkor is kötelező, ha az eljárás pótmagánvádra indult. III. A házkutatás végrehajtására a bíróság a nyomozó hatóságot veheti igénybe (Be. 149. § (3) bekezdés). I. A házkutatás jellemzően az eljárás nyomozati szakaszához kötődik, de nem kizárt később sem, ha feltételei fennállnak. Ezért rendelkezik úgy a Be. 177. §-a, hogy azt a bíróság, az ügyész, és – ha az ügyész nem tiltja meg – a nyomozó hatóság is elrendelheti, utóbbiak akár halaszthatatlan nyomozati cselekményként is. Ha a bíróság a pótmagánvádló vádindítványát elfogadta – mert elutasításának a Be. 231. § (2) bekezdése alapján nem volt helye –, akkor a Be. XIII. Fejezetének V. Címében foglalt eltérésekkel az elsőfokú bíróság tárgyalására vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Tehát az V. Címben foglalt eltérésekkel a tárgyalás épp úgy zajlik, mint amikor a közvádló képviseli a vádat. Az eltérések nem érintik a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására törekedés Be. 75. §-ának (1) bekezdésében megállapított hatóságot terhelő kötelezettségét, és ebből a bíróságra a Be. 258. §-ának (3) bekezdés c) pontjában előírt tényállás megállapítási kötelezettségét. A befogadott pótmagánvád alapján lefolytatott bírósági eljárásban a Be. 236. §-a alapján a pótmagánvádló jogállása az ügyész jogállásával azonos, amennyiben a törvény másképp nem rendelkezik. A házkutatás elrendelését illetően az általánostól eltérő szabályt a törvény nem tartalmaz. A 236. § tartalmából az is következik, hogy a személyi szabadság elvonásával vagy korlátozásával járó kényszerintézkedés (előzetes letartóztatás, házi őrizet, lakhelyelhagyási tilalom, stb.) elrendelésének indítványozására vonatkozó jogosultság kiterjed (mint többen a kevesebb) az enyhébb – tulajdonjogot korlátozó – kényszerintézkedésekre is, és magában foglalja az ügyész általános indítványtételi és jogorvoslati jogát. (Kivétel csupán az, hogy a pótmagánvádló a terhelt javára nem fellebbezhet, és nem indítványozhatja a szülői felügyeleti jog megszüntetését.) A házkutatás elrendelésének pótmagánvádlói indítványozását tehát semmi nem zárja ki, sőt, törvény által biztosított, vádlói helyzethez kötött jogosultság. Az indítványról – mint minden más esetben – természetesen a bíróság dönt. Az előzőekben említett tényállás-megállapítási kötelezettség teljesítése érdekében a bíróság maga is elrendelheti pótmagánvádas eljárásban is a házkutatást. Értelemszerűen, a Be. 242. §-ának d) pontja alapján eljáró védő maga is indítványozhatja ezt a kényszerintézkedést, mert nem zárható ki, hogy ezt éppen a vádlott érdekében felhozható bizonyítási eszköz megtalálása miatt tartja indokoltnak. II. A házkutatás a privát szférát korlátozó kényszerintézkedés. Az egyén magánlakása sérthetetlenségéhez fűződő alkotmányos alapjogát törvényi engedély alapján sérti meg. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. Cikke külön szabályozza magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot. A házkutatás tehát a magánéletet, és – bizonyos esetekben – egyes hivatásbéli, illetve üzleti tevékenységet érintő kényszerintézkedés, amely a bűncselekmény megelőzése, illetve az eljárás sikere érdekében jogosítja fel a büntetőeljárás során működő hatóságokat az alapjogok jogszabályban körülírt megsértésére. Még szigorúbbak a házkutatás feltételei az egyes védett intézményekben. Ilyennek tekinti a törvény a közjegyzői vagy ügyvédi irodát, illetőleg az egészségügyi intézményt akkor, ha a házkutatás olyan irat felkutatását célozza, amely közjegyzői vagy ügyvédi tevékenységgel összefüggő hivatásbéli titkot, illetőleg egészségügyi adatot tartalmaz. Ebben az intézményi körben a házkutatás elrendelésére a vádirat benyújtását megelőzően is kizárólag a bíróság jogosult. Ez a jogosultsága nyilvánvalóan megmarad akkor is, amikor mint perbíróság az ügy érdemében jár el. A közjegyzői, az ügyvédi tevékenység és az egészségügyi intézmények rendeltetéséből következik, hogy a magánszférán belül is az érintettek (ügyfelek, betegek, gyógykezeltek stb.) legfontosabb személyes adatait és egészségi, személyi állapotukra,

- 382 -

személyiségükre vonatkozó legintimebb adatokat, joghatások előidézésére alkalmas tényeket rögzítő papíralapú vagy elektronikus adathordozókat őrizhetnek. Aki közjegyzőhöz vagy ügyvédhez fordul a magánszféráját érintő ügyeivel vagy egészségügyi intézmény szolgáltatásait kénytelen igénybe venni, az alappal bízhat abban, hogy személyes adatait és az említett magánszférához fűződő érdekeit megkülönböztetett védelemben részesítik és indokolatlan kiszolgáltatásukra, felhasználásukra nem kerülhet sor. A Be. 149. §-ának (6) bekezdés utolsó mondata ezért a védett intézményekben történő házkutatás elvégzésére ezeknek az alapjogoknak az oltalmát intézményesen biztosítani hivatott ügyészi jelenléttel kívánja garantálni. Az ügyész jelenlétének kötelezettsége itt nem a közvádlói jogállásából folyik, hanem a védett intézmények rendeltetéséhez és az éppen azok által fokozottan biztosított alapjogi védelemhez. Mivel a törvény eltérő rendelkezést ebben a körben nem tartalmaz a pótmagánvádra folyó bírósági eljárás tekintetében, hanem az ügyész jelenlétét a védett intézmények jelentőségéhez kapcsolja, nem engedhető meg olyan értelmezés, amely e kényszerintézkedés foganatosításánál az ügyész jelenlététől eltekint. Ez kimondottan sértené a törvény kötelezően előírt feltételét. A teljességre törekvés érdekében kell megjegyezni, hogy amennyiben a házkutatás célja nem a 149. § (6) bekezdésében meghatározottak megtalálására irányul, hanem bűncselekmény elkövetőjének kézre kerítése érdekében kell foganatosítani, akár halaszthatatlan cselekményként az általános szabályok szerint folyhat a házkutatás (erre azonban bírósági szakban aligha kerülhet sor). III. A Be. 149. §-ának (3) bekezdése a bíróság által elrendelt házkutatás végrehajtásához a nyomozó hatóság igénybevételét teszi lehetővé. A bíróság az említett kényszerintézkedés végrehajtásához alkalmas apparátussal nem rendelkezik, a bíróság maga nem indokolt, hogy ilyen cselekményt közvetlenül hajtson végre, ezért egyetlen lehetséges törvényes megoldás a nyomozó hatóság igénybevétele, akinek azt teljesítenie kell. BKv 98. A Be. 603. § (7) bekezdése nem új hatásköri szabály, hanem átmeneti rendelkezés; a 2012. január 1-jén folyamatban lévő büntetőügyeket az a bíróság tárgyalja le, amely előtt ezen időpontban az eljárás folyamatban van. I. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény és egyes törvények pénzügyi bűncselekményekkel összefüggő módosításáról rendelkező 2011. évi LXIII. törvény (a továbbiakban: Módtv.) a költségvetést sértő bűncselekményeket [adócsalás (Btk. 310. §), munkáltatással összefüggésben elkövetett adócsalás (Btk. 310/A. §), visszaélés jövedékkel (Btk. 311. §), a jövedéki orgazdaság (Btk. 311/A. §), a csempészet (Btk. 312. §), továbbá a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése (Btk. 288. §), az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése (Btk. 314. §), illetve áfára elkövetett csalás (Btk. 318. §)] újrakodifikálta. Ennek során – a jogosulatlan gazdasági előny megszerzése (Btk. 288. §) törvényi tényállását, az ahhoz kapcsolódó értelmező rendelkezést (Btk. 288/A. §), – a munkáltatással összefüggésben elkövetett adócsalás (Btk. 310/A. §), – a visszaélés jövedékkel (Btk. 311. §), – a jövedéki orgazdaság (Btk. 311/A. §), – a csempészet (Btk. 312. §) és – az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése (Btk. 314. §) önálló törvényi tényállását 2012. január 1. napjával hatályon kívül helyezte, – a Btk. 309. §-ába visszaélés társadalombiztosítási, szociális vagy más jóléti juttatással elnevezéssel, – az adócsalás (310. §) helyébe költségvetési csalás elnevezéssel, – a munkáltatással összefüggésben elkövetett adócsa-lás (Btk. 310/A. §) helyébe a költségvetési csaláshoz kapcsolódó felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettség elmulasztása néven új törvényi tényállást iktatott be (Módtv. 1-3. §). Ezen változásokhoz hozzáigazította a Btk. 313/E. §-a szerinti értelmező rendelkezéseket (Módtv. 4. §), módosította továbbá a Btk. 326. §-a szerinti orgazdaság törvényi tényállását (Módtv. 5. §), valamint a Be. 16. § (1) bekezdésének h) pontját és 36. § (2) bekezdésének c) pontját. Ez utóbbi – az eljárási törvényben – a törvényszék elsőfokú hatáskörét, illetve a Nemzeti Adó- és Vámhivatal nyomozó hatósági hatáskörébe tartozó bűncselekményeket megállapító rendelkezését hozzáigazította a 2012. január 1. napjától hatályos anyagi jogi szabályokhoz. II. Az egyes büntető tárgyú törvények módosításáról szóló 2011. évi CL. törvény (a továbbiakban: Novella) 79. §-ának (2) bekezdése a Be. 603. §-át a következő (7) bekezdéssel egészítette ki: „(7) A különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű bevételcsökkenést okozó adócsalás, a különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű bevételcsökkenést okozó munkáltatással összefüggésben elkövetett adócsalás, a különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű bevételcsökkenést okozó visszaélés jövedékkel, a különösen nagy, illetve a különösen jelentős értékű jövedéki termékre elkövetett jövedéki orgazdaság és a különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű vámbevétel-csökkenést okozó csempészet miatt

- 383 -

2011. december 31. napját követően induló vagy 2012. január 1. napján folyamatban lévő büntetőeljárás a megyei bíróság hatáskörébe tartozik.” A törvényhelyhez fűzött indokolás szerint a szabály „átmeneti rendelkezést tartalmaz”. A törvényhozó tehát az I. pontban bemutatott anyagi jogi változásokra figyelemmel szükségesnek tartott egy olyan átmeneti rendelkezést – bár nem a Módtv.-be, hanem a Novellával a Be. „átmeneti rendelkezések” alcímet viselő 602-603. §-aiba – beiktatni, amely a Btk. szerinti bűncselekmények elnevezésének megváltozására figyelemmel ad eligazítást a bíróság hatáskörére vonatkozóan. III. A Be. 605. § (3) bekezdésének első mondata szerint az eljárást a korábbi jogszabály szerint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság folytatja le, ha az ügy iratai e törvény hatálybalépése előtt a bírósághoz érkeztek. A töretlen bírói gyakorlat szerint a Be. hatálybalépésre vonatkozó szabályai abban az esetben is irányadók, ha a hatálybalépést követően bármikor sor kerül a Be. újabb módosítására, és a jogalkotó a módosítás kapcsán az eddigiektől eltérő hatályba léptető rendelkezés meghozatalát nem tartja szükségesnek (BH 2009/238.). Ez a rendelkezés arra az esetre alkalmazható, ha a Be.-nek a bírósági hatáskörre és illetékességre vonatkozó rendelkezései változnak. A Módtv. azonban a hatásköri és az illetékességi szabályokat nem érintette, csupán átvezette az anyagi jogi változásokat a Be. 16. §-a szerinti, a törvényszék elsőfokú hatáskörébe tartozó bűncselekmények listájában. A Be. 603. §-ának új (7) bekezdése tehát nem a Be. (Be. módosítás) hatályba lépésével, hanem azzal összefüggő szabály, hogy 2011. december 31-ig az eljárási törvény megyei bírósági elsőfokú hatáskört megalapozó rendelkezései a Btk. korábbi törvényi tényállásainak megnevezését tartalmazták, míg 2012. január 1-jétől – szükségképpen – már az új törvényi tényállásokat kell szerepeltetni a törvényszék elsőfokú hatáskörét meghatározó 16. §-ban (minthogy a Btk.-ban már nem szereplő törvényi tényállásokra hivatkozni a hatásköri szabályok között nem lehet). A Be. 16. § (1) bekezdésének 2011. december 31. napjáig hatályos h) pontja szerint a megyei bíróság hatáskörébe tartozott – többek között – a különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű bevételcsökkenést okozó adócsalás [Btk. 310. § (4) bek.], munkáltatással összefüggésben elkövetett adócsalás [Btk. 310/A. § (4) bek.], és visszaélés jövedékkel [Btk. 311. § (4) bek. a) pont és 311. § (5) bek.], a különösen nagy, illetőleg a különösen jelentős értékű jövedéki termékre elkövetett jövedéki orgazdaság [Btk. 311/A. § (3) bek. a) pont és 311/A. § (4) bek.], a különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű vámbevétel-csökkenést okozó csempészet [Btk. 312. § (4) bek. a) pont]. Erre figyelemmel a Be. 603. § (7) bekezdése akként rendelkezik, hogy a különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű bevételcsökkenést okozó adócsalás, a különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű bevételcsökkenést okozó munkáltatással összefüggésben elkövetett adócsalás, a különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű bevételcsökkenést okozó visszaélés jövedékkel, a különösen nagy, illetve a különösen jelentős értékű jövedéki termékre elkövetett jövedéki orgazdaság és a különösen nagy, vagy ezt meghaladó mértékű vámbevétel-csökkenést okozó csempészet – mely bűncselekmények e megnevezése 2011. december 31-én megszűnt – miatt a 2011. december 31. napját követően induló vagy 2012. január 1. napján folyamatban lévő büntetőeljárás a megyei bíróság hatáskörébe tartozik. 2011. december 31-ig elkövetett, a költségvetést károsító fenti cselekmények miatt a Btk. akkor hatályos szabályai szerint, mint adócsalás (munkáltatással összefüggő adócsalás), jövedékkel visszaélés, jövedéki orgazdaság vagy csempészet miatt lehet büntetőeljárást indítani, illetve folytatni. A 2012. január 1. napja előtt megindult, és így az ezen időpontban folyamatban lévő büntetőeljárás ezért még a Btk. régebbi rendelkezései szerinti bűncselekmény miatt van folyamatban. A törvény azonban arról is rendelkezik, hogy a 2011. december 31. napját követően a felsorolt cselekmények miatt induló büntetőeljárás is a megyei bíróság hatáskörébe tartozik. Ebből az következik, hogy – a törvény helyes értelmezése szerint – a 2011. december 31. napja előtt elkövetett, ám az ezen időpontot követően meginduló büntetőeljárások is a Btk. 2011. december 31. napjáig hatályos minősítéseinek megfelelő bűncselekmények miatt indulnak meg. A Be. 16. § (1) bekezdésének h) pontja 2005. január 1-jén lépett hatályba. Az azóta az e törvényhelyet érintő módosulások lényegében csak a Btk. szerinti bűncselekmények megnevezésével, törvényhelyeinek változásával függtek össze. Az e bűncselekmények miatti hatáskört tehát 2005. január 1. napjától a megyei bíróságra telepíti a törvény. A Be. 603. § új (7) bekezdése ezen nem változtatott, tehát nem új hatásköri szabály jelent meg, csupán a kérdéses bűncselekmények szabályozásában a Btk.-ban bekövetkezett változásokra kívánt átmeneti rendelkezést alkotni. Ennek értelmében a 2011. december 31-ig a megyei bíróságokra benyújtott vádiratok alapján január 1-jétől az adott megyei bíróság jogutódjaként [a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 189. § (2) bek.] a törvényszéknek kell eljárnia. Mivel a Be. 603. § (7) bekezdése nem hatásköri rendelkezés, ha a 2005. január 1-je előtt a helyi bíróságra érkezett ügy még 2012. január 1-jét követően is első fokon folyamatban van, a Be. 605. § (3) bekezdése alapján az ügyet a helyi bíróság fejezi be. BKv 99.

- 384 -

Ha a vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás meghosszabbítása helyett a bíróság házi őrizetet rendel el, e kényszerintézkedés tartama az előzetes letartóztatás meghosszabbításának tartamához igazodik. Ugyanez a jogi helyzet akkor is, ha a házi őrizetet váltja fel előzetes letartóztatás. A vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatást a bíróság (nyomozási bíró) az erre irányuló ügyészi indítvány esetén a törvényben írt időtartamokra meghosszabbíthatja [Be. 131. § (1) bek.]. A bíróságnak azonban vizsgálnia kell, hogy az előzetes letartóztatással elérni kívánt célok nem valósíthatók-e meg enyhébb kényszerintézkedéssel [Be. 60. § (2) bek.]. Ha a bíróság az előzetes letartóztatás meghosszabbítása helyett elegendőnek tartja a házi őrizet elrendelését, akkor e kényszerintézkedést alkalmazza. Ebben az esetben nem először rendel el a terhelttel szemben kényszerintézkedést, hanem a már korábban elrendelt súlyosabb helyett egy enyhébbre tér át. A Be. 138. §-ának (3) bekezdése a házi őrizetre az előzetes letartóztatás elrendelésére, meghosszabbítására, illetőleg fenntartására, valamint megszüntetésére vonatkozó rendelkezéseket rendeli alkalmazni, tételesen felsorolva azokat a törvényhelyeket, amelyek az előzetes letartóztatás szabályai közül a házi őrizet esetében is alkalmazandók [130. § (1) bek., 131. §, 132. § (1) és (2) bek., 136. § (2)–(4) bek.]. Amikor a bíróság az előzetes letartóztatás meghosszabbítása helyett a házi őrizet elrendeléséről határoz, az előzetes letartóztatás meghosszabbítására irányuló indítvány keretei között, az előzetes letartóztatás meghosszabbítására vonatkozó időtartamok az irányadók. Az enyhébb kényszerintézkedést tehát olyan időtartamra rendelheti el, mint amilyen időtartamra az előzetes letartóztatást meghosszabbíthatta volna. Ez vonatkozik arra az esetre is, amikor az előzetes letartóztatás tartama az egy évet eléri, és a meghosszabbítás a törvényszék egyesbírájának hatáskörébe kerül át. A házi őrizet ilyen elrendelésével továbbra is az előzetes letartóztatás meghosszabbítására vonatkozó határidők érvényesülnek. Ennek nem csak célszerűségi okai, hanem garanciális jelentősége is van: A Be. 138. § (3) bekezdése szerinti, a két kényszerintézkedés meghosszabbítására vonatkozó, azonos rendszert előíró rendelkezés, illetve az időmúláshoz tapadó további következmény (a hatásköri változás) biztosítja a terhelt jogát arra, hogy a vele szemben elrendelt kényszerintézkedést a törvényben meghatározottak szerint a bíróság időről időre felülvizsgálja. Ugyanez a helyzet a fordított esetben is, ha a terhelt házi őrizetből előzetes letartóztatásba kerül. A Be. 132. § (3) bekezdésének a)–d) pontjaiban foglalt időtartamok szempontjából azonban a házi őrizetben töltött idő közömbös, azok kizárólag az előzetes letartóztatásban töltött időtartamokra vonatkoznak. BKv 100. Ha a vádlott részére a tárgyalás mellőzésével hozott végzést azért nem lehetett kézbesíteni, mert ismeretlen helyen tartózkodik, a bíróság az ügyész indítványára áttérhet a Be. XXV. Fejezete szerinti külön eljárásra. A Be. 548. § (5) bekezdése szerint, ha a vádlott részére a tárgyalás mellőzésével hozott végzést nem lehetett kézbesíteni, a bíróság az ügy tárgyalásának kitűzése iránt intézkedik. A kézbesítés sikertelensége esetén – az általános szabályok szerint (Be. 73. §) – először azt kell tisztázni, hogy a vádlott ismert, avagy ismeretlen helyen tartózkodik. Ezzel szemben a tárgyalás mellőzéses eljárásra vonatkozó külön rendelkezés szerint az ügyet – a kézbesítés sikertelenségének okától függetlenül – tárgyalásra kell kitűzni. Ezzel a törvény által kínált egyszerűbb, tárgyalás mellőzéses eljárás lefolytatása meghiúsult, a továbbiakban a tárgyalás kitűzésére és a tárgyalásra idézendők, értesítendők körére az általános szabályok irányadók. Ha a tárgyalásra szóló idézés kézbesítése is sikertelen, a Be. általános rendelkezései szerint tisztázni kell a kézbesítés sikertelenségének okát. Ennek menetére a szabályokat a Be. 73. §-a, valamint az ismeretlen helyen tartózkodó terhelt, illetve a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható ismeretlen személy tartózkodási helye felkutatásának, lakóhelye, illetőleg személyazonossága megállapításának és körözése elrendelésének részletes szabályairól szóló 1/2003. (III. 7.) IM rendelet tartalmazza. Ha ezen intézkedések alapján megállapítható, hogy a vádlott ismeretlen helyen tartózkodik, nincs akadálya annak, hogy – az egyéb törvényi feltételek fennállása esetén – az eljárást a továbbiakban a Be. XXV. Fejezete szerinti, az ismeretlen helyen tartózkodó terhelttel szembeni külön eljárás szabályai szerint folytassák le. Ennek jogalapját a Be. 529. § (1) és (2) bekezdése teremti meg, mivel a vádemelés már megtörtént, és a vádlott tartózkodási helye ezt követően vált ismeretlenné. (Értelemszerűen, ha a terhelt már a vádemeléskor is ismeretlen helyen tartózkodik, a tárgyalás mellőzéses eljárás lehetősége fel sem merül.) 101. BK vélemény Tartási kötelezettség elmulasztásánál a vádhoz kötöttség A vád tárgyát a tartási kötelezettség elmulasztásának bűncselekménye (Btk. 212. §) miatt indított eljárásban is kizárólag az ügyész által vád tárgyává tett cselekmény képezi.

- 385 -

A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 212. §-ának (1) bekezdésében meghatározott tartási kötelezettség elmulasztásának vétségét az követi el, aki jogszabályon alapuló és végrehajtható hatósági határozatban előírt gyermektartási kötelezettségét önhibájából nem teljesíti. Az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekmény elkövetési magatartása a tartási kötelezettség „nem teljesítése”, a bűncselekmény alapesete tehát ún. tiszta mulasztásos bűncselekményt határoz meg. A Btk. 212. §-ának (2) bekezdésében meghatározott tartási kötelezettség elmulasztásának bűntettét az követi el, aki jogszabályon alapuló és végrehajtható hatósági határozatban előírt tartási kötelezettségét önhibájából nem teljesíti, és ezzel a jogosultat súlyos nélkülözésnek teszi ki. A (2) bekezdésben meghatározott bűncselekmény elkövetési magatartása a gyermek- és egyéb tartási kötelezettség „jogosultat súlyos nélkülözésnek kitevő nem teljesítése”. Ez a gyermektartási kötelezettség elmulasztása esetén a vétséghez képest minősített eset, míg az egyéb tartási kötelezettség elmulasztása esetén alapeset, és az eredményre tekintettel egyaránt ún. vegyes mulasztásos bűncselekmények. Mivel a tartásdíjat időszakonként (havonta előre) kell fizetni, az elkövetési magatartás rendszerint hosszabb időn át ismétlődő mulasztások sorozatából tevődik össze. A bíróság által elbírálandó cselekmény a vád tárgyává tett első mulasztással kezdődik. Az eljárási feladatok megoszlásának alapelvére [a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 1. §] figyelemmel és a törvényes vádra vonatkozó – 2006. július 1-jén hatályba lépett – szabályozás folytán az a gyakorlat nem volt fenntartható már a Büntető Törvénykönyvről szóló 1998. évi IV. törvény (korábbi Btk.) hatálya alatt sem, miszerint a korábbi Btk. 196. §-ában meghatározott tartás elmulasztása esetében a bíróságoknak nem csupán a vádiratban szereplő, hanem azt meghaladóan, az elsőfokú ítélet meghozatalának időpontjáig történt összes mulasztást el kellett bírálnia. A vád tárgya a Be. 2. §-ának (2) bekezdése szerint, meghatározott személynek a vádló indítványában pontosan körülírt, büntetőtörvénybe ütköző cselekménye. A Be. 2. §-ának (4) bekezdése – ehhez kapcsolódóan – alapelvi szinten mondja ki, hogy a bíróság köteles a vádat kimeríteni, de a vádon túl nem terjeszkedhet. Ez a vád szerinti és az ítélet szerinti tényállás „tettazonosságának” a követelményét jelenti. Ha a bíróság a vádon túlterjeszkedik, akkor az általa megállapított és a vád szerinti tényállás között a tettazonosság már nem állapítható meg. Márpedig a bíróság túlterjeszkedik a vádon, ha olyan cselekményt vagy részcselekményt is elbírál, amelyet a vádló nem tett vád tárgyává. Nincs törvényes akadálya annak, hogy a vádló a vádat a történeti tényállásban leírt tényállással összefüggő, de vád tárgyává nem tett cselekmény(ek)re is kiterjessze. A bíróságnak azonban még arra sincs módja, hogy a vádló figyelmét erre a lehetőségre felhívja, mert már ezzel vádlói funkciót gyakorolna és megsértené az eljárási feladatok megoszlásának alapelvét. Mivel pedig az Alkotmánybíróság a 72/2009. (VII. 10.) számú határozatával 2010. december 31-i hatállyal megsemmisítette a Be. 241. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjában foglalt rendelkezéseket, a fenti korábbi joggyakorlat jogpolitikai indoka is megszűnt, mert az ügyész (alügyész vagy ügyészségi fogalmazó) jelenléte mindig kötelező az elsőfokú bíróság tárgyalásán. A vád tárgyát ezért a tartási kötelezettség elmulasztásának vétsége (bűntette) miatt indított eljárásban is kizárólag az ügyész által – akár a vád kiterjesztése útján – vád tárgyává tett cselekmény képezi. 1/2013. (V. 8.) BK vélemény I. Magánvádas büntetőügyben önmagában a feljelentés bírósághoz érkezése miatt a feljelentett személy mentelmi jogának felfüggesztése iránt a Be. 552. § (1) bekezdése szerinti intézkedések megtételének nincs helye. II. Ha a feljelentésből megállapítható, hogy a cselekmény nem bűncselekmény (a cselekmény büntetendőségét, avagy az elkövető büntethetőségét kizáró ok áll fenn), a bűncselekmény gyanúja hiányzik, vagy más, az eljárás megszüntetésére okot adó körülmény esetén az eljárást személyes meghallgatás kitűzése és a Be. 552. § (1) bekezdése szerinti intézkedés megtétele nélkül meg kell szüntetni. III. Az I–II. pontok megfelelően irányadóak a pótmagánvád alapján indult bírósági eljárásban is. 1. A Be. 551. § (1) bekezdése szerint a külön törvényben meghatározott közjogi tisztséget betöltő személyek ellen e tisztségük fennállása alatt csak a mentelmi jog felfüggesztése után indítható büntetőeljárás. Az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 74. § (1) bekezdése szerint képviselő ellen csak az Országgyűlés előzetes hozzájárulásával lehet büntetőeljárást indítani. Ezzel megegyező szabályozást tartalmaz az alapvető jogok biztosáról szóló 2011. évi CXI. törvény 14. § (1)–(2) bekezdése, az Állami Számvevőszékről szóló 2011. évi LXVI. törvény 10. § (1)–(2) bekezdése, továbbá az Európai Parlament magyarországi képviselőinek jogállásáról szóló 2004. évi LVII. törvény 10. § (2) bekezdése (azzal, hogy a mentelmi jog felfüggesztéséről az Európai Parlament határoz), az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 14. § (3) bekezdése (a mentelmi jog felfüggesztéséről az Alkotmánybíróság teljes ülése dönt), a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. CLXII. törvény 2. § (1) bekezdése (a mentelmi jog felfüggesztéséről az Országos Bírósági Hivatal elnökének javaslatára a köztársasági elnök dönt), valamint az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény 3. § (5)–(7) bekezdése (a mentelmi jog felfüggesztéséről a legfőbb ügyész esetében az Országgyűlés, a többi ügyész esetében a legfőbb ügyész dönt). 2. A mentelmi jog – bár azt nem a Be. 6. § (3) bekezdése, hanem a Be. 551. § (1) bekezdése tartalmazza – a büntetőeljárás külső, közjogi jogviszonyon alapuló, ezért külön törvényekben szabályozott – akadálya, amely a büntetőügyben a bíróság, az

- 386 -

ügyész és a nyomozó hatóság elé állít eljárási akadályt. Nem tilalmazza azonban a mentelmi joggal védett személy elleni feljelentés megtételét. A mentelmi jog személyhez kötött, fennállása alatt a feljelentett, vagy a bűncselekmény gyanújával terhelt személy ellen nem folyhat büntetőeljárás. A mentelmi jog, mint a meghatározott személy ellen folytatható büntetőeljárás közjogi tilalma alapján a mentelmi joggal védett személlyel szemben a megalapozott gyanú nem közölhető, és az ilyen személyt közvetlenül érintő eljárási cselekmény nem végezhető. A mentelmi jog azonban csak az azzal védett személy elleni büntetőeljárás megindítását (folytatását) akadályozza. Nem lehet akadálya a bűncselekmény gyanúja miatt az eljárás megindításának, vagy olyan eljárási cselekmények elvégezésének (ekként a büntetőeljárás folytatásának), melyek nem irányulnak közvetlenül a mentelmi joggal védett személy ellen, azonban a gyanú megalapozását, személyre konkretizálását célozzák. 3. Bűncselekmény miatt bárki tehet feljelentést. A mentelmi jog nem képes meggátolni azt, hogy az azzal védett személy ellen feljelentést tegyenek. Ezért önmagában a feljelentés megtétele még nem jár a mentelmi jog megsértésével. A feljelentés alapján azonban a hatósági cselekményeknek az előzőekben írtak szerint akadályt állít. Gyakorlati szempontból azt kell vizsgálni, hogy tartalmilag milyen eljárási cselekmény végezhető a mentelmi jog felfüggesztése nélkül. Magánvádas ügyben nem jár a mentelmi jog megsértésével – a feljelentő bírósági felhívása arra nézve, hogy írásban pontosítsa a feljelentését, – a feljelentett személye kilétének kiderítése, illetve a kilétének ismerete nélkül a bizonyítási eszközök felkutatása érdekében elrendelt nyomozás; – a bíróság általi előkészítő ülés tartása, – a bíróság – Be. 501. § (2) bekezdésén alapuló – eljárást megszüntető határozatának meghozatala, – a bíróság áttételt elrendelő határozatának meghozatala, – a bíróság felfüggesztést elrendelő határozatának meghozatala. A mentelmi jog felfüggesztése előtt azonban nem rendelhető el a feljelentett személyének kiléte ismeretében nyomozás, és nem tűzhető ki személyes meghallgatás. Ezek ugyanis már olyan eljárási cselekmények, amelyek ténylegesen a mentelmi joggal védett személy ellen irányulnak. A mentelmi joghoz fűződő, így a büntetőeljáráson kívüli, közjogi követelmény, hogy a bűncselekmény gyanúját mentelmi joggal rendelkező személyre konkretizálják, ekként a gyanú a mentelmi joggal rendelkező személy felé „forduljon”, és érje el a szintet, amikor a megalapozott gyanú már közölhető lenne. Csakis ekkor kerülhet sor a mentelmi jog felfüggesztése, mint közjogi aktus megindítására. 4. A Be. 6. § (2) bekezdése szerint büntetőeljárás csak bűncselekmény gyanúja alapján, és csak az ellen indítható, akit bűncselekmény megalapozott gyanúja terhel. Be. 497. § (1) bekezdése szerint a magánvádas eljárás feljelentésre indul meg. A feljelentésben elő kell adni, hogy a feljelentő ki ellen, milyen cselekmény miatt és milyen bizonyítékok alapján kéri a büntetőeljárás lefolytatását. A feljelentést a bíróságon kell írásban vagy szóban megtenni, a szóbeli feljelentést jegyzőkönyvbe kell foglalni. Ha a feljelentésből nem derül ki, hogy azt ki ellen vagy milyen cselekmény miatt tette a feljelentő, a bíróság felhívhatja a feljelentőt, hogy írásban pontosítsa a feljelentést, előkészítő ülést tarthat, nyomozást rendelhet el (Be. 498. §). A feljelentésben, mint történést vagy eseményt, le kell írni azt a cselekményt, amelyet a sértett az eljárás alapjának tekint. Ennek büntető törvénybe ütköző cselekménynek kell lennie, mégpedig olyan bűncselekménynek, amely miatt a törvény szerint a vádat magánvádló is képviselheti (alaki legitimáció). Amennyiben a feljelentett cselekmény a feljelentésben foglalt adatok szerint nem bűncselekmény (hanem pl. csak szabálysértés) a bíróság személyes meghallgatás nélkül – az általános szabályok [267. § (1) bek.: a feljelentésben vád tárgyává tett cselekmény nem bűncselekmény, a terhelt gyermekkorú, a terhelt halála, elévülés, vagy kegyelem, ítélt dolog, illetőleg a magánindítvány, kívánat, feljelentés már pótolhatatlan hiánya] szerint – a büntetőeljárást megszünteti. A feljelentésnek tehát bűncselekményt kell tartalmaznia ahhoz, hogy az elkövető személye elleni eljárásnak jelentősége legyen. Ha azonban a feljelentés nem tartalmaz olyan cselekményt, ami a büntető törvénybe ütközik, vagy a feljelentésből egyértelműen megállapítható, hogy a cselekmény büntethetőségét vagy az elkövető büntetendőségét kizáró ok áll fenn, akkor nincs bűncselekmény, tehát nincs tárgya az eljárásnak. Ebben az esetben pedig nincs jelentősége a feljelentett személyének sem: esetleges mentelmi jogosulti mivoltával kapcsolatban nem kell intézkedni. Ugyanez a helyzet, ha a feljelentésből a bűncselekmény gyanúja – mint a büntetőeljárás megindításának általános feltétele [Be. 6. § (2) és (3) bek.] – nem állapítható meg. A gyanú és a megalapozott gyanú ugyanis nem a feljelentő, hanem a hatóságnak címzett törvényi fogalom, a gyanúra, megalapozott gyanúra vont következtetés a hatóság általi értékelés eredménye. Ezért, habár a feljelentésben a feljelentett személy megnevezetten, azonosíthatóan szerepel, de a hatóság a bűncselekményre nem lát gyanút, illetve a gyanút nem látja az elkövetőre konkretizáltnak, az eljárást személyes meghallgatás nélkül meg kell szüntetnie. 5. A leírtak irányadóak akkor is, ha a sértett pótmagánvádlóként nyújt be vádindítványt a bírósághoz mentelmi joggal védett személlyel szemben. A Be. 552. § (1) bekezdése szerinti, a mentelmi jog felfüggesztését a bíróságnak csak akkor kell indítványozni, ha a vádindítvány elutasításának vagy az eljárás bűncselekmény hiányában történő megszüntetésének nincs helye (BKv. 90. II. 1–3. és 6–7. pontok). Budapest, 2013. május 8.

- 387 -

Dr. Kónya István kollégiumvezető

Dr. Soós László a kollégium jegyzője 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény a büntetőjogi tárgyú büntető kollégiumi vélemények felülvizsgálatáról

A Kúria Büntető Kollégiuma a 2013. június hó 26. és július 8. napján tartott ülésén állást foglalt arról, hogy az eddig kibocsátott, büntetőjogi tárgyú kollégiumi véleményeket a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatályba lépésre figyelemmel felülvizsgálja, és a továbbra is fenntartott kollégiumi véleményeket a jogszabályi változásoknak és a bírói gyakorlat alakulásának megfelelő módosításokkal közzéteszi. A Kúria Büntető Kollégiuma nem tartja fenn a 2/2007., az 5., 6., 12., 13., 44., 46., 47., 48., 63., 67., 70., 72., 73. és 88. számú büntető kollégiumi véleményt. A 15. számú büntető kollégiumi véleményt a 101. BKv-val a Kúria korábban nem tartotta fenn. A fenntartott kollégiumi vélemények felülvizsgált szövegét a jelen kollégiumi vélemény melléklete tartalmazza. Budapest, 2013. július 8. Dr. Kónya István s.k. kollégiumvezető

Dr. Soós László s.k. a kollégium jegyzője A kiadmány hiteléül: tanácsjegyző N-né dr. TH 3/2013. (VII. 8.) BK vélemény Az ittas járművezetés megállapíthatóságáról

Az ittas járművezetés bűncselekménye (Btk. 236. §) – az egyéb feltételek mellett – akkor állapítható meg, ha az elkövető vérében levő véralkohol-, illetve levegőalkohol-koncentráció a vezetéskor meghaladja a törvényben írt mértéket. A 2012. évi C. törvény (Btk.) 236. §-ának (1) bekezdése az ittas állapotban történő járművezetést tekinti bűncselekménynek. Azt, hogy ki az, aki „ittas állapotban” van, a törvény a 240. § (3) bekezdésében levő értelmező rendelkezéssel határozza meg a következőkőképpen: „a 236. és a 238. § alkalmazásában ittas állapotban lévő személy az, akinek a szervezetében 0,50 gramm/liter ezrelék véralkohol-, illetve 0,25 milligramm/liter ezrelék levegőalkohol-koncentrációnál nagyobb értéket eredményező szeszes ital fogyasztásából származó alkohol van.” Értelmezési problémát vet fel az idézett jogszabályi szövegben az „eredményező” szó. Kérdés, hogy ezt a törvényszöveg milyen értelemben használja. Eredményezésen ugyanis értendő egyrészt az, hogy a szervezetbe bevitt alkohol bizonyos véralkoholszintet „eredményez”, okoz, hoz létre. Másrészt az eredményként létrejött alkoholszint „eredményezi” az egyén ittasságát, azaz befolyásoltságát. Az nem vitás az értelemező rendelkezésből, hogy a vezetéskor kell fennállnia az „ittas állapotnak”. A döntő kérdés az, hogy ez a vezetéskori állapot az, amikor a szervezetben meghatározott érték feletti alkoholszint (koncentráció) van, vagy az, amikor meghatározott mennyiségű alkohol van. Az „eredményező” szó mindkettőre utalhat. A Kúria véleménye szerint az az értelmezés a helyes, mely szerint ez a kifejezés azt jelenti, hogy az alkohol fogyasztás, a szervezetbe bevitt alkohol a vezetéskor már „eredményezte” a meghatározott alkoholszintet, és a „eredményező” szó használata csupán arra utal, hogy ez egy folyamat volt, egy folyamat, amely az alkohol bevitelétől a meghatározott alkoholszint eléréséig tartott. Az ittas járművezetés miatt indult büntetőeljárásokban tehát a továbbiakban sem mellőzhető a vezetéskori alkoholszint /koncentráció foka) meghatározása. Budapest, 2013. július 8. Dr. Kónya István s.k. kollégiumvezető

Dr. Soós László s.k. a kollégium jegyzője A kiadmány hiteléül:

- 388 -

tanácsjegyző N-né dr. TH

4/2013. (X. 14.) BK vélemény Határozott tartamú szabadságvesztés esetében a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéről. Határozott tartamú szabadságvesztés esetében a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének legkorábbi, törvény erejénél fogva kötelező időpontjára vonatkozó rendelkezés a 2012. évi C. törvény (Btk.) 2. § (1)-(2) bekezdése szerinti elbírálás fogalmába tartozik. Megváltozása alapot ad - enyhébb elbírálás címén - a módosító törvény alkalmazására. Budapest, 2013. október 14.

Dr. Kónya István s. k. kollégiumvezető

Dr. Soós László s. k. a kollégium jegyzője

5/2013. (XII. 11.) BK vélemény A Btk. 81. § (4) bekezdésének alkalmazásáról (halmazati büntetés kiszabása a bűnhalmazatban lévő személy elleni erőszakos bűncselekmények elkövetőjével szemben). I. A bűnhalmazatban lévő, legalább három személy elleni erőszakos bűncselekmény különböző időpontokban elkövetett akkor, ha azok egymással anyagi halmazatot alkotnak. II. Az ilyen, anyagi halmazatot alkotó, legalább három személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt a Btk. 81. §-a (4) bekezdésének rendelkezései kizárólag akkor alkalmazhatók, ha azok befejezett bűncselekmények. III. Életfogytig tartó szabadságvesztés a Btk. 41. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel csak azzal az elkövetővel szemben szabható ki, aki az elkövetéskor a huszadik életévét betöltötte; ezért a Btk. 81. §-ának (4) bekezdése alapján is csak akkor kell a három, egymással anyagi halmazatot alkotó személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetőjével szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kiszabni, ha mindhárom cselekmény elkövetésekor betöltötte a huszadik életévét. I. A Btk. 81. §-ának (4) bekezdése súlyosabban rendeli büntetni azt az elkövetőt, akinek a bűnhalmazatban lévő cselekményei közül legalább három különböző időpontokban elkövetett, befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmény. A Btk. 6. §-ának (1) bekezdése szerint bűnhalmazat akkor valósul meg, ha az elkövető egy vagy több cselekménye több bűncselekményt valósít meg, és azokat egy eljárásban bírálják el. Bűnhalmazatot ezért kizárólag az egy eljárásban elbírált bűncselekmények alkothatnak. A Btk. 81. §-ának (4) bekezdéséhez fűzött indokolás nem hagy kétséget afelől, hogy a jogalkotó a személy elleni erőszakos bűncselekményeket elkövető bűnismétlőket súlyosabban kívánja büntetni, azonban csak abban az esetben, ha a különböző időpontokban elkövetett, befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmények bűnhalmazatban történő elbírálására kerül sor. Ennek megfelelően a Btk. 81. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezések kizárólag a különböző időpontokban elkövetett, befejezett bűncselekmények esetén alkalmazhatók, amennyiben azok valódi anyagi halmazatot képeznek. Az anyagi halmazat feltétele, hogy az elkövető több - akár ugyanolyan, akár más-más bűncselekmény - törvényi tényállását több cselekményével valósítsa meg. Ebből logikailag az következik, hogy a több bűncselekményt megvalósító cselekmények

- 389 -

időbelileg elkülönülnek, egymást követik. Miután az anyagi halmazat szabályainak megfelelően három, egymással halmazatot alkotó bűncselekménynek minősül az a legalább három cselekmény is, amelyet viszonylag rövid időközökben - akár közvetlenül egymást követően - valósít meg az elkövető, ez irányadó annak eldöntésénél is, hogy a három személy elleni erőszakos bűncselekmény különböző időpontokban elkövetett-e. Ez az értelmezés felel meg az anyagi halmazatra vonatkozó bírói gyakorlatnak; amelyet a B. 6/2012. szám alatt közzétett elvi határozat is tükröz. A halmazati büntetésre vonatkozó súlyosabb rendelkezések nem alkalmazhatók abban az esetben, ha a terhelt cselekményei akár törvényi, akár természetes egységet alkotnak; így kizárt az alkalmazásuk a folytatólagosság egységébe tartozó cselekmények miatt, ahogy akkor is, ha azok több mozzanatú bűncselekményként minősülnek. A Btk. 81. §-ának (4) bekezdéséből egyértelműen következik, hogy a súlyosabb jogkövetkezmények alkalmazása kizárt az alaki halmazatban álló bűncselekmények miatt, azaz akkor, ha az elkövető egy cselekménye valósította meg a legalább három személy elleni erőszakos bűncselekményt; ilyenkor a törvényi feltételként rögzített különböző időpontokban történt elkövetés nem jöhet szóba. Kizárt a Btk. 81. §-a (4) bekezdésének alkalmazása abban az esetben is, ha egymással részben alaki, részben anyagi halmazatban lévő bűncselekményeket kell elbírálni, ám azok közül nem állapítható meg legalább három, egymással anyagi halmazatot alkotó, befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése. A halmazati büntetésre vonatkozó súlyosabb rendelkezések értelemszerűen csak akkor érvényesülhetnek, ha valamennyi bűncselekmény elbírálására egy bírósági eljárásban kerül sor. Amennyiben több eljárás indul, és a Btk. 81. §-ának (4) bekezdésében foglalt feltételek kizárólag egyesítés útján lennének megállapíthatóak, azonban az egyesítésre nem került sor, a súlyosabb rendelkezések alkalmazása kizárt, illetve a cselekmények jogerős elbírálása után sem a perújításnak, sem más rendkívüli jogorvoslati eljárásnak nincs helye, az egyesítés elmaradása miatt. Kizárt a fenti rendelkezések alkalmazása abban az esetben is, ha a három személy elleni erőszakos bűncselekmény egyike tekintetében a halmazati büntetés kiszabására próbára bocsátás megszüntetése folytán kerül sor. Ilyenkor a cselekmény érdemi elbírálása már megtörtént, és a próbára bocsátást kimondó jogerős határozat a tényállás, a bűnösség, valamint a jogi minősítés kérdésében köti a próbára bocsátást megszüntető bíróságot. II. A Btk. 81. §-ának (4) bekezdése a súlyosabb halmazati büntetés kiszabását kizárólag befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmények elkövetése esetére rendeli. Ezért akkor, ha a bűnhalmazatban lévő, egyébként különböző időpontokban elkövetett személy elleni erőszakos bűncselekmények közül nem állapítható meg három bűncselekmény esetében a befejezettség, a rendelkezés alkalmazása kizárt. Ez abban az esetben is irányadó, ha a három bűncselekmény közül a legmagasabb büntetési tétellel fenyegetett bűncselekmény kísérletnek minősül. Nem alkalmazható a Btk. 81. §-ának (4) bekezdése abban az esetben sem, ha a súlyosabb bűncselekmény kísérlete magában foglalja egy másik, önmagában is személy elleni erőszakos bűncselekmény minősített befejezett alakzatát. Abban az esetben azonban, ha a Btk. 10. §-ának (4) és (5) bekezdésére figyelemmel az önkéntes elállás, vagy az eredmény bekövetkezésének önkéntes elhárítása folytán az ún. „maradék-bűncselekmény” befejezett alakzatát kell megállapítani - az egyéb feltételek fennállta esetén - a halmazati büntetés súlyosabb szabályainak alkalmazása kötelező. III. A Btk. 81. §-ának (4) bekezdése alapján a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná, vagy a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények bármelyike életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. A Btk. 41. §-ának (1) bekezdése szerint életfogytig tartó szabadságvesztés csak azzal szemben szabható ki, aki a bűncselekmény elkövetésekor a huszadik életévét betöltötte. A törvényhely rendelkezik arról is, hogy szabályait a Btk. 81. § (4) bekezdése alapján kiszabandó életfogytig tartó szabadságvesztésre is alkalmazni kell. Tekintettel arra, hogy a Btk. 81. §-ának (4) bekezdése esetén életfogytig tartó szabadságvesztés - a halmazati büntetés felemelt mértékére figyelemmel - olyan bűncselekmények esetén is kiszabandó, amelyeket a Btk. Különös Része egyébként nem rendel életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetni, határozatlan idejű szabadságvesztés csak akkor szabható ki, ha a terhelt valamennyi személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetésekor betöltötte a huszadik életévét. Ilyen esetben ugyanis nem a Btk. Különös Részében foglalt büntetési tétel alapozza meg az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását, hanem a Btk. 81. §-ának (4) bekezdése. Erre figyelemmel pedig a huszadik életév elkövetéskori betöltése - mint a Btk. Általános Részében írt feltétel mindhárom személy elleni erőszakos bűncselekményre irányadó. Abban az esetben azonban, ha a bűnhalmazatban lévő, legalább három személy elleni erőszakos bűncselekmény közül legalább egyikre a törvény életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását is lehetővé teszi, a Btk. 41. §-ának (1) bekezdése alapján elegendő, ha a terhelt ezen bűncselekmény elkövetésekor betöltötte a huszadik életévét. Budapest, 2013. december 11. Dr. Kónya István s. k. kollégiumvezető

Dr. Soós László s. k. a kollégium jegyzője

- 390 -

1/2014. (I. 15.) BK vélemény A Btk. hatálybalépése előtt jogerőre emelkedett határozattal elrendelt javítóintézeti nevelést a jogerőre emelkedésekor hatályos törvényi rendelkezések alapján kell végrehajtani. 1. Az 1978. évi IV. törvény 118. §-ának (1) bekezdése szerint a javítóintézeti nevelés tartama egy évtől három évig terjedhet, míg (6) bekezdése szerint azt, aki a tizenkilencedik életévét betöltötte, a javítóintézetből el kell bocsátani. A 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 120. §-ának (2) bekezdése szerint a javítóintézeti nevelés egy évtől négy évig terjedhet. A Bv. tvr. - 2012. évi CCXXIII. törvény 88. § (1) bekezdésének t) pontjával módosított - 112. §-ának (3) bekezdése szerint, ha a fiatalkorú a huszonegyedik életévét betöltötte, az intézet igazgatója a javítóintézetből elbocsátja. 2. A javítóintézeti nevelés tartamának megállapítása a joghátrány bíróság általi meghatározásának része. Ha a fiatalkorúval szemben a bíróság az 1978. évi IV. törvény rendelkezéseit alkalmazza, e büntetőjogi intézkedés az 1978. évi IV. törvény 118. § (2) bekezdése értelmében egy évtől három évig terjedhet, a konkrét időtartamot a bíróság a büntetőjogi felelősséget megállapító határozata tartalmazza. Ebből következik, hogy az intézkedés tartama a jogerős ítéletben megállapított akkor is, ha a végrehajtás 2013. július 1-je utáni időre is átnyúlik. 3. A javítóintézeti nevelésből történő elbocsátás törvényben meghatározott életkor betöltése miatti kötelező eseténél az intézkedés elrendelésekor hatályos büntető anyagi jogi szabályok akkor is meghatározóak, ha időközben a törvény a javítóintézeti nevelésből történő elbocsátás életkor miatti kötelező esetének feltételét megváltoztatta. A Bv. tvr. 2. § (2) bekezdése szerint az elítélttel szemben csak az ítéletben és a törvényben meghatározott joghátrányok alkalmazhatók. A Bv. tvr. 126. §-ának (3) bekezdése alapján pedig elítélten azt is érteni kell, akivel szemben büntetőjogi intézkedést alkalmaztak. A Btk. hatályba lépésével kapcsolatos átmeneti rendelkezéseket tartalmazó 2012. évi CCXXIII. törvény a javítóintézeti nevelés kapcsán nem tartalmaz rendelkezést, ezért nincs törvényi alap arra, hogy a korábbi törvény szerint elrendelt intézkedés végrehajtására az elítélt számára hátrányosabb tartalmú rendelkezés szerint kerüljön sor. Ez azt jelenti, hogy ha a 2013. július 1. napját megelőzően jogerőre emelkedett ítélettel elrendelt javítóintézeti nevelés esetén a fiatalkorú a tizenkilencedik életévét 2013. július 1. napját megelőzően még nem töltötte be, és ez okból a végleges elbocsátására (ideiglenes elbocsátásának véglegessé válására) még nem került sor, annak időpontja a fiatalkorú tizenkilencedik életéve betöltésének - értelemszerűen 2013. július 1-je utáni nap. Budapest, 2014. január 15. Dr. Kónya István s. k. kollégiumvezető

Dr. Soós László s. k. a kollégium jegyzője

2/2014. (VII. 7.) BK vélemény 1. A Btk. 459. § (1) bekezdésének 12. n) pontja szerinti közösségi közlekedési eszközt működtető gazdálkodó szervezet fogalma alatt a személyszállítási szolgáltatásokról szóló 2012. évi XLI. törvény szerinti, közszolgáltatási szerződés alapján, menetrend szerint végzett vasúti, közúti és vízi személyszállítási közszolgáltatást végző gazdálkodó szervezetet kell érteni. 2. 2013. július 1-jétől a személytaxi-szolgáltatást végző csak akkor tekinthető közfeladatot ellátó személynek, ha tevékenysége igényvezérelt személyszállítási szolgáltatásként a személyszállítási közszolgáltatás részeként valósul meg. 1. A 2013. június 30-ig hatályban volt 1978. évi IV. törvény 137. § 2. a) pontja alapján a közforgalmú tömegközlekedési eszközt működtető gazdálkodó szervezetnél végrehajtó vagy biztonsági szolgálatot ellátó személy, továbbá a közúti személyszállítási szolgáltatást végző más személy a büntető törvény alkalmazásában közfeladatot ellátó személy volt. A 2013. július 1-jén hatályba lépett 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 459. § (1) bekezdésének 12. n) pontja szerint azonban a közösségi közlekedési eszközt működtető gazdálkodó szervezetnél végrehajtói feladatot ellátó személy, e tevékenysége során minősül közfeladatot ellátó személynek. a) A gazdálkodó szervezet fogalmát a Btk. nem határozza meg, hanem a 459. § (1) bekezdésének 8. pontjában a polgári perrendtartásra utal. 2014. március 15-étől a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 396. §-a szerint gazdálkodó szervezet a gazdasági társaság, az európai részvénytársaság, az egyesülés, az európai gazdasági egyesülés, az európai területi együttműködési csoportosulás, a szövetkezet, a lakásszövetkezet, az európai szövetkezet, a vízgazdálkodási társulat, az erdőbirtokossági társulat, az állami vállalat, az egyéb állami gazdálkodó szerv, az egyes jogi személyek vállalata, a közös vállalat, a végrehajtói iroda, a

- 391 -

közjegyzői iroda, az ügyvédi iroda, a szabadalmi ügyvivői iroda, az önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, a magánnyugdíjpénztár, az egyéni cég, továbbá az egyéni vállalkozó. Az állam, a helyi önkormányzat, a költségvetési szerv, az egyesület, a köztestület, valamint az alapítvány gazdálkodó tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolataira is a gazdálkodó szervezetre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. b) Bár a közösségi közlekedés fogalmát több mint harminc törvény és számos alacsonyabb szintű jogszabály használja, meghatározást mindössze a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (Kkt.) 47. §-ának 3. pontja tartalmaz. Eszerint közösségi közlekedés: menetrend alapján közlekedő gépjárművekkel végzett közforgalmú személyszállítás. E meghatározás azonban - minthogy a Kkt.-ben szerepel - a többi közlekedési ágazatra nem terjed ki. Ugyanakkor más, a közlekedéssel kapcsolatos jogszabályok által használt fogalom nem hagy kétséget afelől, hogy közösségi közlekedés nem csak a közutakon történik. c) A személyszállítási szolgáltatásokról szóló 2012. évi XLI. törvény (a továbbiakban: törvény) a preambulumában említi e fogalmat. A törvény 2. §-ának 29. pontja a személyszállítási közszolgáltatás tekintetében visszautal a vasúti és közúti személyszállítási közszolgáltatásokról szóló 1370/2007/EK rendelet 2. cikk a) pontjára, amely személyszállítási közszolgáltatásnak tekinti a nyilvánosság számára megkülönböztetés nélkül és folyamatosan nyújtott általános gazdasági érdekű személyszállítási szolgáltatásokat. A törvény 10. §-ának (6) bekezdése szerint személyszállítási közszolgáltatás személyszállítási közszolgáltatási szerződés alapján végezhető; míg a törvény 20. §-ának (6) bekezdése alapján a személyszállítási közszolgáltatást nyújtó szolgáltató köteles közforgalmú menetrendet készíteni és azt közzétenni, abban elkülönítetten megjeleníteni a személyszállítási közszolgáltatást. A törvény személyszállítási közszolgáltatásnak tekinti a vízi közlekedésről szóló 2000. évi XLII. törvény (Vkt.) 3. § (1) bekezdés a) pontjában és (2) bekezdésében foglalt személyszállítási közszolgáltatást is [törvény 1. § (1) bek. c) és d) pont, 20. § (3) és (4) bek.]. 2. A törvény 2. §-ának 9. pontja tartalmazza az igényvezérelt személyszállítási szolgáltatás fogalmát a következők szerint: a törvényben e szolgáltatásokra meghatározott engedéllyel rendelkező szolgáltató által közszolgáltatási szerződés vagy járati engedély alapján végzett, információs technológiai eszközök alkalmazásával szervezett, változó útvonalon vagy változó időrendben, vagy változó útvonalon és változó időrendben közlekedő személyszállítási szolgáltatás. A törvény 14. §-a szerint igényvezérelt személyszállítási szolgáltatás végzésére a szolgáltatás teljesítéséhez használt jármű jellegétől függően személytaxis, személygépkocsis személyszállítói vagy autóbuszos személyszállítói engedéllyel és - személytaxi-szolgáltatást végző vállalkozás esetében - a törvény 12. §-ában meghatározott feltételeket teljesítő gazdálkodó szervezet vagy természetes személy jogosult. Amennyiben az igényvezérelt személyszállítási szolgáltatás a személyszállítási közszolgáltatás részeként valósul meg, abban az esetben a szolgáltatásokra - a menetrendszerűségre vonatkozó szabályokat leszámítva - a közszolgáltatásra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni; a törvény 20. §-ának (2) bekezdése szerint pedig személyszállítási közszolgáltatás keretében igényvezérelt személyszállítási szolgáltatások is biztosíthatók, ez esetben e szolgáltatásokra a személyszállítási közszolgáltatásokra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Dr. Székely Ákos kollégiumvezető

Dr. Soós László a kollégium jegyzője

3/2014. (XI. 3.) BK vélemény a 2/2013. (VII. 8.) BK véleménnyel módosított, a 2007. február 8. napján meghozott 1. BK vélemény módosításáról A Kúria Büntető Kollégiuma a 2/2013. (VII. 8.) BK véleménnyel módosított, a 2007. február 8. napján meghozott 1. BK vélemény C) részének a Be. 360-365. §-ához kapcsolódó 10. pontját az alábbi szöveggel tartja fenn: 10. a) A Be. 361. §-ának (3) bekezdése, illetőleg a Be. 364. § (1) bekezdése alapján a másodfokú nyilvános ülésre vagy a tárgyalásra a vádlottat idézni - fogva léte esetén előállítása iránti intézkedni - kell. A Be. 362. §-ának (1) és (3) bekezdése, illetőleg 364. § (1) bekezdése szerint a vádlott szabályszerű idézése [Be. 69. § (7) bek., 70. §] nélkül a másodfokú nyilvános ülés vagy a tárgyalás - az alábbi kivételtől eltekintve - a távollétében nem tartható meg, ezért a nyilvános ülés és a tárgyalás esetében egyaránt a vádlott idézésének szabályszerűségét vizsgálni kell. b) A nyilvános ülés esetében (a tárgyalással ellentétben) a Be. nem rendelkezik arról, hogy az idézett (illetve előállított) vádlott előzetesen lemondhat-e a jelenlétéről, s ekkor távollétében a nyilvános ülés megtartható-e. A Be. 362. § (1) és (3) bekezdésének, valamint 364. §-a (1) bekezdésének és 365. §-a (1) bekezdésének összevetéséből az következik, hogy a megidézett - illetve az előállítani rendelt fogva lévő - vádlottnak jogában áll előzetesen bejelenteni, hogy a tárgyaláson vagy a nyilvános ülésen nem kíván jelen lenni. c) A másodfokú tárgyalásra szabályszerűen megidézett vádlott előzetesen bejelentheti, hogy a tárgyaláson nem kíván jelen lenni, ez esetben az eljárás távollétében lefolytatható. Előzetes bejelentés hiányában is megtartható a tárgyalás, ha a vádlott terhére nem jelentettek be fellebbezést.

- 392 -

A másodfokú nyilvános ülés - szemben a másodfokú tárgyalásra és harmadfokú nyilvános ülésre vonatkozó szigorúbb szabályozással [Be. 365. § (1) bek., 394. § (2) bek.] - a szabályszerűen megidézett szabadlábon levő vádlott távollétében is megtartható, függetlenül attól, hogy előzetesen bejelentette-e, hogy a nyilvános ülésen nem kíván részt venni, vagy jelentettek be a terhére fellebbezést. Ha a fogva levő és a szabályszerű idézéssel egyidejűleg előállítani rendelt vádlott előzetesen kéri a másodfokú nyilvános ülés távollétében megtartását, az távollétében is megtartható. Az idézés szabályszerűségétől függetlenül - tehát a nem szabályszerű idézése esetében is - joghatályos a vádlottnak az a nyilvános ülés vagy tárgyalás távollétében megtartására vonatkozó előzetes nyilatkozata, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a nyilvános ülésről, illetve a tárgyalásról (tényéről és időpontjáról) pontos tudomása van. d) Miután a Be. 362. §-ának (4) és a 365. §-ának (2) bekezdése a nyilvános ülés, illetve a tárgyalás elmulasztása miatt az igazolás lehetőségét kizárja, a Be. 70/A. §-ának rendelkezései nem alkalmazhatók. Ez esetben ugyanis a vádlott ilyen nyilatkozata - egyfelől (értelemszerűen) azt jelenti, hogy a vádlott birtokában volt az idézésben foglalt ismereteknek; - másfelől (egyben) nem más, mint a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem jogáról való lemondás (Be. 70/A. §). e) Az ismeretlen, vagy (külföldön, a magyar joghatóság számára) elérhetetlen helyen tartózkodó vádlott esetében - a Be. 529. §ának (5), illetve 532. §-ának (4) bekezdése értelmében - a másodfokú eljárásban is át lehet térni a Be. XXV. Fejezete szerinti eljárásra. Budapest, 2014. november 3. Dr. Székely Ákos kollégiumvezető

Dr. Soós László a kollégium jegyzője