Zsigó Jenő Nem vagyok cigány! Egy olvasat a sok közül…1 Miért, kérdezhetnénk, ha romaügyi államtitkára, (volt) első számú roma pártpolitikusai, romaügyi főosztálya, cigány biztosok, referensek, cigány önkormányzatok, Országos Cigány Önkormányzata van az országnak. Nem beszélve a Roma Integráció Évtizede programról (a parlament előtt van…), a kisebbségi törvényről, és még vagy száz, romákkal foglalkozó hazai és nemzetközi javallat, állásfoglalás, egyezmény, charta, norma és egyéb történésről. Miért érzik úgy a cigányok, hogy ez az ország mégsem akarja, hogy ők cigányok legyenek? Miért ajánlja fel ismét az elmúlt 250 évben már sokadszor és kérlelhetetlen következetességgel azt a romáknak, válasszák inkább azt, hogy ők nem romák? Sőt, ezt el is döntik helyettük. Vajon erről szól a „hátrányos helyzetű” karámba terelés? Hogy kerülhet egy kategóriába a cigányság a női emancipáció, a fogyatékossággal élők, és egyéb szereplőkkel? A cigányokat egyedül övező fajgyűlölet ezt megengedhetetlenné és lehetetlenné teszi. Egy nőtől és egy fogyatékossággal élőtől sem követeli a rájuk vonatkozó program, hogy „ne legyél nő”, „ne legyél fogyatékossággal élő”, legyél olyan, mint mi. Magyar! – mintha ez bármire is elég lenne. Ugye abszurd? A női esélytelenség egyedi jellemzője, hogy az esélytelen nő. A cigányok esélytelenségének egyedi meghatározója, hogy az esélytelenek cigányok. Bármilyen logikus ez, a cigányok estében mégsem érvényesül. A kormány sok-sok milliárd forintot költ évente arra, hogy a Romániában élő magyarok inkább magyarok legyenek, ne pedig románok, holott ezért a románok bozgornak, idegennek, hazaárulónak – az anyaország ezzel szemben hősöknek – nézik őket, csak úgy, mint teszik ezt a magyarokkal Szlovákiában, Ukrajnában. Pedig ott még rasszjegyek sincsenek örök elválasztóként jelen, mint itthon a fehér bőrűek és barna bőrűek között. A szerző az IDEA etnikai adatok nyilvántartása kapcsán kezdeményezett vitájához az alábbi, korábban az Amaro Drom 2007. júniusi, illetve júliusi számában megjelent szerkesztői jegyzeteivel kíván csatlakozni. 1
Magyarországon viszont a kormány ugyanarra tesz erőfeszítéseket, amelyeket elítél a román, szlovák gyakorlatban és szándékban, és cseppet sem tekint hősöknek senkit a cigányok közül. Nem vádaskodni szeretnék, de érdekel: vajon milyen ország lehetnénk mi – jobb, szebb, otthonosabb, barátságosabb, szeretettelibb, egészségesebb, kiegyensúlyozottabb, becsületesebb, szavatartóbb –, ha azt mondanánk: szeretjük a cigányokat, szeretjük, hogy Magyarországnak ilyen rendes, hazaszerető cigánymagyarjai vannak, szeretjük, ahogyan megélik a cigányságukat. Ez nekünk jó, érték, gazdagság, és mi szebb és jobb magyarok vagyunk ez által. Röviden: cigányoknak akarjuk, merjük, tudjuk látni és nevezni a cigányokat, annak, amik. Előítélet és stigma nélkül. Letagadni, átnevezni, eltüntetni egy emberi fajtát, sehogyan sem tekinthető humánus cselekedetnek, bármennyire is igyekeznek ezt úgy beállítani, mintha mindez a sok jó kifejezetten a cigányok érdekében történne. De hát mi is történik? Félelemkeltés. Hisz(s)terizálás. Mintha azért kellene különösen védett adatként kezelni, hogy valaki cigány, mert a jegyzékek, nyilvántartások létezése fenyegetné további hátrányos helyzetbe kényszerítéssel, rezervátummal, munkatáborral, kipusztítással a cigányokat. De nem ez fenyegeti őket, hanem a rasszjegyek megléte, a társadalmi tudat arról, hogy ki a cigány, „a szem igazsága”. A cigányok félelme reális, ha azért lázadnak ez ellen a szabályozás ellen, mert a védelemnek álcázott „különlegesen érzékeny személyi adatvédelem” is az elnyomás része, amely passzívvá, magatehetetlenné teszi a romákat ezzel a jól hangzó, ám a valóságos életben nem működő, diszfunkcionális jogalkotással. Ahogyan a diszkók igazsága, az iskolák és munkafelvételi irodák igazsága működik: „nem mondom ki, hogy azért nem, mert cigány vagy, de sajnos nincs klubtagságid egy zártkörű klubba”. Ez a demokrácia népi igazsága, technikája, joga, az előbbi meg az államé. A „népi” és az „állami demokrácia” kettős ölelésében a cigányság kollektív jogokkal bíró kisebbség és egyén, mint politikum és társadalmi lény megsemmisül.
Az állam azt erőlteti, hogy a cigány ne legyen cigány, akkor sem, ha a többség számára ez nyilvánvaló. Az állam és gépezete nem kényszerül így cigányokat látni az iskolákban, a munkahelyeken, a munkanélkülieket nyilvántartó állami statisztikában. Elnyomás nuku! Persze, mondhatná azt is, hogy legyél cigány. Az lesz a klubtagságid. Cigány olvasatban: például minden szülő bejelentené e szerint a felfogás szerint, hogy ő, s ennél fogva a gyermeke cigány, mert csak aktív eszközök birtokában védheti meg a gyermekét attól, hogy cigány származása szemrevételezése után az iskola, a nem cigány tanulótársak szülei kipasszírozzák a gyereket a normál képzésből az abnormálisba. Az állam a csalóka cigánytalanítás végigvitelével minden felelősséget levesz a maga válláról. A cigányok más lehetőség nélkül az önfeladást, a menekülést és a siker legcsekélyebb esélye nélküli asszimilációt választják. Az állam elkerüli a társadalmi válság megoldását. A romáknak nem ez az érdekük, de nem tudják a folyamatot befolyásolni. A romáknak az lenne az érdeke, hogy a roma-cigány szó az emberi fajták egyikének tiszteletét, méltóságát, megbecsülését jelentse. A romáknak az lenne az érdeke, hogy látassák magukat az oktatás, a munkanélküliség, a földrajzi és lakóhelyi szegregáció, az egészségügyi ellátatlanság, a jövedelemnélküliség területein, mert politikai akaratot, szakmai döntéseket csak így kényszeríthetnek ki közvetlenül a kormánytól, közvetve az Európai Uniótól. Magyarországon a faji előítéletességgel sújtott hátrányos helyzetű kisebbség a cigányság. Cigányok! Akkor is, ha ma még nem! Amikor cigányok lesznek, jogaik is lesznek.
Cigány vagyok Utolsó tanácstalan levél a tanácstalanokhoz2
Cigány vagyok, európai, magyar, szeretem a szabadságot és az embereket, a pipaccsal teli rétet. Tudjátok, integrálódnom kellene a magyar társadalomba, abba, ahová eleve beleszülettem. El sem lehet venni tőlem. Asszimilálódnom is kellene: a magyarokhoz, magyarnak, ami már születésemtől fogva vagyok. Oda, ahonnét a magyarok kitaszítanak. Csak azért, hogy a számomra külön jogként adományozott asszimilálódási kényszerrel legyen módom élni. Tehát nem elvették tőlem a magyarságomat, hanem adtak asszimilálódási kényszerlehetőséget. Hogy mennyire élek jól az asszimilálódási lehetőséggel, azt sosem én mondom meg. Mondjuk: kijelenthetem-e, hogy én már elértem azt az asszimilálódási szintet, amivel eleve születésem pillanatától rendelkezem. Ezt mindig a többséghez tartozók kisebbnagyobb csoportjai, egyéni hangadói, jobbos, balos ideológusai, rendőrei, hatóságai, szervezett és szervezetlen véleményformálói mondják meg rólam, magyarról – hogy ha cigánynak is kinézek – eléggé kinézek-e már magyarnak is az asszimilációs létrán állva. Integrálódni, asszimilálódni, magyarnak is lenni, cigánynak is lenni – aminek természetesen szintén születtem, akárcsak magyarnak – nem könnyű. Miként az sem, hogy hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű legyek-e a magyar és cigány helyett; vagy lehetek mindhárom: magyar, cigány, hátrányos helyzetű; vagy csak kettő: magyar hátrányos helyzetű.
2
Az Amaro Drom 2007. júliusi számában megjelent írás újraközlése.
Mert az etnikai hovatartozás az egy különösen védett adat. Amiről senki nem tudhat, még én sem hivatalosan. Csak nem hivatalosan tudja az egész ország, én is, hogy olyan cigány vagyok, aki hátrányos helyzetű, magyar és joga van nem cigánynak lenni, ha tud. Joga van arra is, hogy hátrányos helyzetűként kezeljék, támogassák, beillesszék, segítsék, ha tudják. Meglepett, hogy senki nem láthat engem cigánynak a rendszerváltás óta. Éreztem, hogy ez aztán már a demokrácia. A cigánnyal szemben lehetek például egy senki, de nem lehetek például magyar, mert a magyarok mást látnak bennem, melynek hangot is adnak. Én nem akarok bajt okozni, kellemetlenkedni sem szeretnék, és ezt senkiként egész jól meg tudom valósítani. Szinte nem is látnak. Nem kell velem törődni, csak az a bajom, hogy sokat beszélnek rólam. Minek, ha nem is látnak? Múltkor is értesítettek, hogy 120 milliárd forintot adtak fel nekem postán, de címzés híján a postás nem tudta kézbesíteni, ismeretlen felirattal visszaküldték a feladónak. Gondolkoztam ezen is, hogy a más címzetteket, őstermelőket, földtulajdonosokat, disznósokat, tyúkosokat, tojásosokat, gyümölcsösöket, zöldségeseket, búzásokat mindig megtalálják, esetükben a postás soha nem viszi vissza a pénzt a feladónak. Igaz, ők nem senkik. Pedig nekem is vannak problémáim a – politikai – időjárással, ha esik, ha fúj, az a baj, a körbetartozással, a munkahelyek- és a tudáselosztásával, éhezek, nyomorgok is, nem is kicsit, aztán mégse. Tenni kéne valamit, de elveszi az energiámat ez az integrációs-asszimilációs, meg a különösen védett személyesadat-történet. Minden erőm elmegy arra, hogy újra az legyek, aminek születtem: magyar és cigány. Gondolkoztam azon is, mi bajom lenne, vagy kinek mi baja lenne, ha annak neveznének, aminek születtem? Magyarnak és cigánynak. Nem vagy, hanem mindkettőnek. Nyíltan, egyenesen bele a képembe. Zokon venném én azt? Nem. A múltkor is az egyik cigány úgy köszönt a komájának, hogy „Szervusz, kisebbségi testvérem!”. A másik meg azt mondta: „Jól vagyok, drága hátrányos helyzetű testvérem! Kiintegráltak már magadból teljesen? Nem. Álmomban még cigánynak láttalak.”
Aztán hallottam, hogy ily módon az én emberi méltóságomat védik. Valami baromi piszkos dolog lehet ez a cigány-roma elnevezés a többiek fejében, ha ennyire tiltva van, hogy annak nevezzenek, aminek születtem. Gondolkoztam rajta: nem az lenne az én emberi méltóságom méltó védelme, ha cigánynak látnának, neveznének? Ha pedig cigányként elnyomnának – erre gondolni sem merek –, cigányként is védenének meg, és nem keresztvízzel, azaz átkereszteléssel. Szerintem mi már integráltuk magunkat jó néhány száz éve. Rendben van a magyarságtudatunk, a cigányt meg úgysem hagyják elveszni bennünk a fajgyűlölők, még ha szeretnénk is. Nem kéne most már más csoportokat bevonni ebbe a játszmába? Olyanokat például, akik fehérek, és ha jól teljesítenek, maradéktalanul sikerülni fog nekik az integráció, az asszimiláció. Célcsoport lehetne például a privatizáción meggazdagodott milliárdos újgazdag réteg. Hát úgy élnek ők, mint egy rendes magyar ember? Úgy barátkoznak, üdülnek, dolgoznak, építkeznek, úgy fektetnek be, mint a rendes, becsületes magyar átlag? A többség? Szerintem igencsak kilógnak, a kultúrájuk is megváltozott. Vissza kellene, hogy asszimilálódjanak a jachtjaikról, a tengerentúli birtokaikról a magyar valóságba. Ebben igazán ne a bőrszín számítson. Ugyanezt tudnám javasolni a politikai-, az értelmiségi-, az olajszőkítő- és a korrupt elitnek, ezeknek az elkóborolt nyájaknak – integrálódjanak és asszimilálódjanak vissza a „népbe”, ami nyilván van, a magyarok és cigányok többségi világába: a milliókat érintő nyomor, szegénység és esélytelenség magyar világába. Tőlük ezt nem elvették, mint a cigányoktól a született természetes jogaikat, hanem ők hagyták el, feladták, elszórakozták, elkótyavetyélték, elherdálták, kiélték magukból. Adjuk vissza nekik jótékonyan, ha tudjuk. Hirdessük meg a szabad identitásválasztást a milliárdosoknak, tőkebefektetőknek, a szürkeállománynak, a fehér galléros bűnözőknek, a fajgyűlölőknek – ha fehérként
fehért gyűlöl is –, nem beszélve a színeslátókról. Korrekt ajánlat, teljesíthető feltétel, nem úgy, mint az, amit a cigányoknak tettek. Persze a cigányok könnyedén átvághatják a gordiuszi csomót. Félelem nélküli világot, sokkal kevésbé elnyomó világot csak a félelmet leküzdeni képes emberek közössége teremthet. A lelki egészség, az önbecsülés és önértékelés legalább annyira függ a jellemtől, a személyes akarattól, mint a károsító környezet hatásától. Létezhet fejben megélt, végiggondolt roma rendszerváltás közel húsz évvel a többségi politikai-gazdasági rendszerváltás után? A választ mindenki magában hordozza.
A szerző szociológus, a Roma Parlament elnöke
