Zöldségtermesztés szabadföldön

Zöldségtermesztés szabadföldön dr. Barnóczki , Attile dr. Csontos , Györgyi dr. Deme , Pál Fehér Béláné dr. , dr. Glits , Márton dr. Gólya , Elek dr. Gyúrós , János dr. Hájos , Mária dr. Hodossi , Sándor Hraskó Istvánné dr. , dr. Inczédy , Péter dr. Kapitány , József dr. Kovács , András Nagy Győzőné , dr. Nagy , József Némethy Zoltánné dr. , dr. Ombódi , Attila dr. Pénzes , Béla dr. Slezák , Katalin dr. Terbe , István Tóthné Taskovics , Zsuzsanna Created by XMLmind XSL-FO Converter.

dr. Zatykó , Ferenc

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Zöldségtermesztés szabadföldön dr. Barnóczki , Attile dr. Csontos , Györgyi dr. Deme , Pál Fehér Béláné dr. , dr. Glits , Márton dr. Gólya , Elek dr. Gyúrós , János dr. Hájos , Mária dr. Hodossi , Sándor Hraskó Istvánné dr. , dr. Inczédy , Péter dr. Kapitány , József dr. Kovács , András Nagy Győzőné , dr. Nagy , József Némethy Zoltánné dr. , dr. Ombódi , Attila dr. Pénzes , Béla dr. Slezák , Katalin dr. Terbe , István Tóthné Taskovics , Zsuzsanna dr. Zatykó , Ferenc Publication date 2010 Szerzői jog © 2010 dr. Hodossi Sándor, dr. Kovács András, dr. Terbe István


Tartalom Előszó .............................................................................................................................................. xiv 1. Általános ismeretek ........................................................................................................................ 1 1. A zöldségfélék gazdasági és táplálkozási jelentősége ........................................................... 1 1.1. A zöldségtermesztés gazdasági jelentősége .............................................................. 1 1.2. A zöldségfélék táplálkozási jelentősége ................................................................... 3 2. A zöldségtermesztés ökológiai igénye ............................................................................................ 7 1. Hőigény ................................................................................................................................. 7 2. Fényigény .............................................................................................................................. 9 3. Tápanyagigény .................................................................................................................... 13 3.1. A nitrogénhiány és -túladagolás jellegzetes tünetei ................................................ 18 3.2. A foszforhiány tünetei és a hiányából adódó fejlődési rendellenességek ............... 19 3.3. A káliumhiány és -túltrágyázás tünetei és az ebből adódó fejlődési rendellenességek 20 3.4. A kénhiány tünetei és a kénhiányból adódó fejlődési rendellenességek ................. 20 3.5. A kalciumhiány tünetei és az abból adódó fejlődési rendellenességek ................... 21 3.6. A magnéziumhiány tünetei és fejlődési rendellenességek ...................................... 21 3.7. A vashiányból eredő fejlődési rendellenességek és hiánytünetek ........................... 22 3.8. A bór hiányának tünetei .......................................................................................... 22 3.9. A rézhiány tünetei ................................................................................................... 23 3.10. A mangánhiány tünete .......................................................................................... 23 3.11. A cinkhiány tünete ................................................................................................ 23 3.12. A molibdénhiány tünete ........................................................................................ 23 4. Talajigény ........................................................................................................................... 24 5. Vízigény .............................................................................................................................. 27 3. Szaporítás ..................................................................................................................................... 31 1. Állandó helyre vetés ............................................................................................................ 32 2. Palántanevelés ..................................................................................................................... 33 4. Öko- és fitotechnikai munkák ....................................................................................................... 36 1. Ökotechnikai munkák ......................................................................................................... 36 1.1. Talajművelés ........................................................................................................... 36 1.2. Öntözés ................................................................................................................... 40 1.3. Trágyázás ................................................................................................................ 41 2. Fitotechnikai munkák .......................................................................................................... 48 5. Vetésforgó .................................................................................................................................... 49 1. A vetésforgó típusai ............................................................................................................ 49 1.1. A zöldségtermesztés vetésforgói ............................................................................ 50 2. A vetésforgók kialakítása .................................................................................................... 50 2.1. A növényi összetételt és arányt befolyásoló alapelvek ........................................... 50 2.2. A növényi sorrendet befolyásoló alapelvek ............................................................ 51 2.3. A jobb terület-kihasználás lehetősége a szabadföldi zöldségtermesztésben ........... 52 2.4. A vetésforgó körforgása ......................................................................................... 54 2.5. A vetésforgó szerkesztése ....................................................................................... 54 6. Takarásos korai termesztés ........................................................................................................... 56 1. Talajtakarás ......................................................................................................................... 56 2. Átmeneti növénytakarás ...................................................................................................... 58 2.1. Váz nélküli fóliatakarás .......................................................................................... 58 2.2. Síkfóliás takarás ...................................................................................................... 59 3. A takarófólia perforálása ..................................................................................................... 61 4. Fajtaválasztás és palántanevelés .......................................................................................... 62 5. Vegyszeres gyomirtás ......................................................................................................... 62 6. Ápolási munkák az átmeneti takarás idején ........................................................................ 63 7. A fólia leszedése ................................................................................................................. 63 7. Szedés, áru-előkészítés és tárolás ................................................................................................. 64 1. A zöldségnövények szedése, betakarítása ........................................................................... 64 2. Az áru előkészítése .............................................................................................................. 65 3. A zöldségfélék tárolása ....................................................................................................... 65 8. Vegyszeres gyomirtás, gyomszabályozás ..................................................................................... 68

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Zöldségtermesztés szabadföldön

9. Növényvédelem ............................................................................................................................ 82 1. Betegségek .......................................................................................................................... 82 1.1. Nem fertőző betegségek ......................................................................................... 82 1.2. Vírusos betegségek ................................................................................................. 82 1.3. Fitoplazmás betegség .............................................................................................. 83 1.4. Baktériumos betegségek ......................................................................................... 83 1.5. Gombás betegségek ................................................................................................ 83 1.5.1. Palántadőlés ............................................................................................... 84 1.5.2. Albúgós betegség ....................................................................................... 84 1.5.3. Peronoszpórák ............................................................................................ 84 1.5.4. Lisztharmatok ............................................................................................. 84 1.5.5. Gombás foltbetegségek .............................................................................. 85 1.5.6. Botrítiszes betegségek ................................................................................ 86 1.5.7. Fuzáriumos betegségek .............................................................................. 86 1.5.8. Rozsdák ...................................................................................................... 87 2. Kártevők .............................................................................................................................. 87 2.1. A gyökér- és a föld alatti szár kártevői ................................................................... 87 2.1.1. Talajlakó kártevő rovarok .......................................................................... 87 2.1.2. Gyökérgubacs fonálférgek ......................................................................... 88 2.1.3. Gyökereken, földbeli száron károsító nyüvek ............................................ 88 2.2. A föld feletti növényrészek kártevői ....................................................................... 89 2.2.1. Meztelencsigák (Limacidae, Agriolimacidae, Milacidae, Arionidae) ........ 89 2.2.2. Szárfonalféreg (Ditylenchus dipsaci) ......................................................... 90 2.2.3. Levéltetvek (Aphididae) ............................................................................. 90 2.2.4. Tripszek (Thripidae) ................................................................................... 91 2.2.5. Poloskák (Heteroptera) ............................................................................... 92 2.2.6. Zöldségkártevő hernyók ............................................................................. 92 2.2.7. Közönséges takácsatka ............................................................................... 94 2.2.8. Levélbogarak (Chrysomelidae) .................................................................. 95 10. A szántóföldi zöldségtermesztés üzemgazdaságossági sajátosságai ........................................... 96 1. A zöldségtermesztési technológiák kialakításának műszaki, ökonómiai szempontjai ........ 98 11. Részletes termesztési ismeretek ................................................................................................ 100 1. Burgonyafélék (Solanaceae) ............................................................................................. 100 1.1. Paradicsom (Lycopersicon lycopersicum (L.) Karsten) ....................................... 100 1.1.1. Általános tudnivalók ................................................................................ 100 1.1.2. Ökológiai igények .................................................................................... 103 1.1.3. A fajtaválasztás szempontjai .................................................................... 104 1.1.4. Termesztés ............................................................................................... 104 1.2. Étkezési paprika(Capsicum annuum L.) ............................................................... 109 1.2.1. Általános tudnivalók ................................................................................ 109 1.2.2. Ökológiai igények .................................................................................... 111 1.2.3. A fajtaválasztás szempontjai .................................................................... 113 1.2.4. Termesztés ............................................................................................... 113 1.3. Fűszerpaprika (Capsicum annuum L. var. longum) .............................................. 117 1.3.1. Általános tudnivalók ................................................................................ 117 1.3.2. Ökológiai igények .................................................................................... 117 1.3.3. A fajtaválasztás szempontjai .................................................................... 118 1.3.4. Termesztés ............................................................................................... 120 1.4. Korai burgonya (Solanum tuberosum L.) ............................................................. 124 1.4.1. Általános tudnivalók ................................................................................ 124 1.4.2. Ökológiai igények .................................................................................... 125 1.4.3. A fajtaválasztás szempontjai .................................................................... 125 1.4.4. Termesztés ............................................................................................... 126 12. Kabakosok (Cucurbitaceae) ...................................................................................................... 131 1. Uborka (Cucumis sativus L.) ............................................................................................. 131 1.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 131 1.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 132 1.3. A fajtaválasztás általános szempontjai ................................................................. 132 1.4. Termesztés ............................................................................................................ 133 1.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 136 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 136 2. Görögdinnye (Citrullus lanatus [Thumb] Mansfeeld) ...................................................... 137 2.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 137 2.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 138 2.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 139 2.4. Termesztéstechnológia ......................................................................................... 139 2.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 142 2.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 142 3. Sárgadinnye (Cucumis melo L.) ........................................................................................ 142 3.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 143 3.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 144 3.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 145 3.4. Termesztés ............................................................................................................ 145 3.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 148 3.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 148 4. Spárgatök (Cucurbita pepo L. convar. pepo provar. oblonga Willd.), cukkini (Cucurbita pepo L. convar. giromontiina Duch), csillagtök (Cucurbita pepo L. convar. patissoniana Greb) ..... 148 4.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 148 4.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 149 4.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 149 4.4. Termesztés ............................................................................................................ 149 4.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 150 4.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 150 13. Hüvelyesek (Fabaceae) ............................................................................................................. 152 1. Zöldborsó (Pisum sativum L.) ........................................................................................... 152 1.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 152 1.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 155 1.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 156 1.4. Termesztés ............................................................................................................ 157 1.4.1. Növényvédelemi problémák .................................................................... 159 1.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 160 2. Zöldbab (Phaseolus vulgaris L.) ....................................................................................... 160 2.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 160 2.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 163 2.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 163 2.4. Termesztés ............................................................................................................ 164 2.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 166 2.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 166 14. Hagymafélék (Liliaceae) .......................................................................................................... 168 1. Vöröshagyma (Allium cepa L.) ......................................................................................... 168 1.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 168 1.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 169 1.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 170 1.4. Termesztés ............................................................................................................ 171 1.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 173 1.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 173 2. Fokhagyma (Allium sativum L.) ........................................................................................ 174 2.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 174 2.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 176 2.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 176 2.4. Termesztés ............................................................................................................ 179 2.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 180 2.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 180 3. Póréhagyma (Allium ampeloprasum L. var. porrum) ....................................................... 181 3.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 181 3.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 181 3.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 182 3.4. Termesztés ............................................................................................................ 183 3.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 185 3.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 185 vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.


15. Gyökérzöldségfélék .................................................................................................................. 1. Sárgarépa (Daucus carota L. ssp. sativus) ......................................................................... 1.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 1.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 1.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 1.4. Termesztés ............................................................................................................ 1.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 1.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 2. Petrezselyem (Petroselinum crispum L.) ........................................................................... 2.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 2.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 2.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 2.4. Termesztés ............................................................................................................ 2.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 2.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 3. Zeller (Apium graveolens L.) ............................................................................................ 3.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 3.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 3.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 3.4. Termesztése .......................................................................................................... 3.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 3.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 4. Pasztinák (Pastinaca sativa L.) .......................................................................................... 4.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 4.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 4.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 4.4. Termesztés ............................................................................................................ 4.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 4.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 5. Retek (Raphanus sativus L.) ............................................................................................. 5.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 5.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 5.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 5.4. Termesztés ............................................................................................................ 5.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 5.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 6. Cékla (Beta vulgaris L. ssp. esculenta Gurke var. rubra L.) .............................................. 6.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 6.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 6.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 6.4. Termesztés ............................................................................................................ 6.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 6.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 7. Torma (Armoracia lapathifolia Gilib.) .............................................................................. 7.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 7.2. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 7.3. Ökológiai igények ................................................................................................. 7.4. Termesztés ............................................................................................................ 7.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 7.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 16. Levélzöldségfélék ..................................................................................................................... 1. Fejes saláta (Lactuca sativa L. var. capitata L.) ................................................................ 1.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 1.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 1.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 1.4. Termesztés ............................................................................................................ 1.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 1.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 2. Sóska (Rumex acetosa L. var. hortensis Dierb.) ............................................................... 2.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

186 186 186 191 192 196 200 201 201 201 203 203 206 208 209 209 209 212 212 212 213 214 214 214 216 217 217 218 219 219 219 221 221 221 223 223 224 224 227 227 227 228 228 229 229 229 230 230 232 232 233 234 234 234 236 238 246 247 247 247


2.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 2.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 2.4. Termesztés ............................................................................................................ 2.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 2.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 3. Spenót (Spinacia oleracea L.) ............................................................................................ 3.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 3.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 3.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 3.4. Termesztés ............................................................................................................ 3.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 3.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 17. Káposztafélék (Brassicaceae) ................................................................................................... 1. Fejes káposzta (Brassica oleracea L. convar. capitata provar. capitata Duch.) ............... 1.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 1.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 1.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 1.4. Termesztés ............................................................................................................ 1.4.1. Növényvédelemi problémák .................................................................... 1.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 2. Kelkáposzta (Brassica oleraceaL. convar. bullata Duch.) ................................................ 2.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 2.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 2.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 2.4. Termesztés ............................................................................................................ 2.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 2.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 3. Karfiol (Brassica cretica convar. botrytis Duch.) .............................................................. 3.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 3.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 3.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 3.4. Termesztés ............................................................................................................ 3.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 3.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 4. Brokkoli (Brassica oleracea L. var. italica Plenk) ............................................................. 4.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 4.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 4.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 4.4. Termesztés ............................................................................................................ 4.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 4.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 5. Karalábé (Brassica rupestris convar. gongyloides Duch.) ................................................. 5.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 5.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 5.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 5.4. Termesztés ............................................................................................................ 5.4.1. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 5.4.2. Összefoglalás ........................................................................................... 6. Kínai kel (Brassica pekinensis [Lour] Rupr.) .................................................................... 6.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 6.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 6.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. 6.4. Termesztés ............................................................................................................ 6.4.1. Termesztéstechnológiai változatai ........................................................... 6.4.2. Növényvédelmi problémák ...................................................................... 6.4.3. Összefoglalás ........................................................................................... 7. Bimbós kel (Brassica oleracea L. convar. gemmifera Zenk) ............................................ 7.1. Általános tudnivalók ............................................................................................. 7.2. Ökológiai igények ................................................................................................. 7.3. A fajtaválasztás szempontjai ................................................................................. viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

247 248 248 249 249 249 249 250 250 252 255 255 256 256 256 257 258 259 263 263 263 263 264 264 264 265 265 266 266 266 267 267 270 270 271 271 273 273 273 275 275 276 276 276 277 277 278 278 279 279 279 279 280 280 281 281 282 282 285 285


7.4. Termesztés ............................................................................................................ 7.4.1. Őszi betakarításra történő termesztés ....................................................... 7.4.2. Téli szedésre történő termesztés ............................................................... 18. Csemegekukorica (Zea mays L. convar. saccharata Koern.) .................................................... 1. Általános tudnivalók ......................................................................................................... 2. Ökológiai igények ............................................................................................................. 3. A fajtaválasztás szempontjai ............................................................................................. 4. Termesztés ........................................................................................................................ 4.1. Növényvédelmi problémák ................................................................................... 4.2. Összefoglalás ........................................................................................................ 19. Spárga (Asparagus officinalis L.) ............................................................................................. 1. Általános tudnivalók ......................................................................................................... 2. Ökológiai igények ............................................................................................................. 3. A fajtaválasztás szempontjai ............................................................................................. 4. Termesztés ........................................................................................................................ 4.1. A zöldspárga-termesztés sajátosságai ................................................................... 4.2. Növényvédelmi problémák ................................................................................... 4.3. Összefoglalás ........................................................................................................ 20. Irodalom ...................................................................................................................................

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

286 286 286 289 289 290 291 291 294 295 296 296 298 298 298 301 302 302 304

Az ábrák listája 1. A paradicsom nagy hőingadozás hatására óriás fürtöket fejleszt (Fotó: dr. Terbe István) ............. 8 2. Napégés jelensége paprikabogyón (Fotó: dr. Terbe István) ......................................................... 10 3. A tápanyag-hiánybetegségek megjelenésének helye a növényen ................................................. 14 4. Alacsony páratartalom és rézhiány hatására a paradicsom levelei kanalasodnak (Fotó: dr. Terbe István) ........................................................................................................................................................... 16 5. A paradicsom jellegzetes kalciumhiány betegsége a termés csúcsi részén jelentkező foltosodás (Fotó: dr. Terbe István) ............................................................................................................................... 17 6. Tápanyaghiányban szenvedő és egészséges növény gyökérzete .................................................. 19 7. A káliumhiány következtében kialakuló színhiba (zöldtalpasság) a paradicsomtermésen (Fotó: dr. Terbe István) ..................................................................................................................................... 20 8. Kalciumhiány betegség paprikabogyón (Fotó: dr. Terbe István) ................................................. 21 9. A bórhiány jellegzetes betegsége a gyökérzöldségféléken a szívrothadás (Fotó: dr. Terbe István) 22 10. A művelhetőség és a talajnedvesség közötti összefüggés ........................................................... 24 11. Helyrevetett és palántázott növények gyökérzetének alakulása ................................................. 25 12. A közeg víztartalmának hatása a vízpotenciál változására ......................................................... 28 13. Túlöntözés következtében felrepedt paradicsombogyó (Fotó: dr. Terbe István) ....................... 29 14. Példa talajfedettségi diagramra ................................................................................................... 54 15. Váz nélküli fóliaágyás ................................................................................................................ 58 16. Javított váz nélküli fóliaágyás ..................................................................................................... 58 17. Barázdás váz nélküli fóliaágyás .................................................................................................. 59 18. Síkfóliás ágyás ............................................................................................................................ 59 19. A talaj és léghőmérséklet alakulása váz nélküli fóliatakarás esetén fagyos időben .................... 60 20. Különböző növekedési jellegű paradicsomtípusoka) determinált, b) „féldeterminált”, c) folytonos növekedésű ..................................................................................................................................... 101 21. Különböző paradicsombogyó-típusok ...................................................................................... 102 22. A paradicsombogyó hossz- és keresztmetszete ........................................................................ 103 23. Az étkezési paradicsom sövényes támrendszer melletti termesztése ........................................ 108 24. Fűszerpaprika-fajták növekedési típusai ................................................................................... 119 25. Sorközművelés és gyökérzónába történő folyékony tápanyag-adagolás tápkultivátorral (Fotó: dr. Kapitány József) ............................................................................................................................ 122 26. Előhajtatott vetőgumók (Fotó: Gólya Elek) ............................................................................. 126 27. Konzervuborka egysoros támrendszeres elrendezése ............................................................... 134 28. Konzervuborka ikersoros támrendszeres elrendezése ............................................................... 134 29. A gyakorlatban jelentős levélalakulások a) normál, b) félig levél nélküli, c) levél nélküli ...... 154 30. Az első fertilis nódusz és a tenyészidő közötti kapcsolat ......................................................... 154 31. Bab növekedési típusok a) bokor, b) ostoros, c) indás vagy csavarodó .................................... 161 32. Vöröshagymafej metszete a) nyak, b) buroklevél, c) húsos allevelek, d–e) főgyűrű, f) tönk ... 168 33. Kifejlett fokhagymanövény a) teljes növény, b) fokhagymafej keresztmetszete, c) fokhagymafej hosszmetszete ................................................................................................................................. 174 34. Őszi fokhagyma (Fotó: dr. Barnóczki Attila) ........................................................................... 176 35. Tavaszi fokhagyma (Fotó: dr. Barnóczki Attila) ...................................................................... 177 36. Póréhagyma-fajtatípusok .......................................................................................................... 182 37. Póréhagyma szárának etiolálása töltögetéssel .......................................................................... 184 38. A répatest szöveti felépítése a) kis szívrészű, b) nagy szívrészű répa ...................................... 187 39. Maghozó sárgarépanövény elsőrendű vagy főernyő (A), másodrendű ernyő (B), harmadrendű ernyő (C), negyedrendű ernyő (D) ............................................................................................................ 188 40. A sárgarépa összetett ernyős virágzata hímsteril virágzat (A), hímnős virágokból álló virágzat (B) 190 41. A sárgarépa virágtípusai és termése hímnős virág (A), brown típusú hímsteril virág (B), petaloid típusú hímsteril virág (C), ikerkaszat termés (D) ...................................................................................... 190 42. Termesztésben elterjedt sárgarépa-fajtatípusok Amszterdami (A), Chantenay (B), Nanti (C), Berlicum (D), Danvers (E), Flakker (F), Imperator (G) ................................................................................. 193 43. Sárgarépa magas bakhátas művelésben (Fotó: dr. Kovács András) ......................................... 198 44. Sárgarépa alacsony bakhátas művelésben (Fotó: dr. Kovács András) ..................................... 198 45. Petrezselyemvirág és -mag ....................................................................................................... 202 46. Gyökérpetrezselyem-típusok .................................................................................................... 204

x Created by XMLmind XSL-FO Converter.


47. Zellergumó hosszmetszete ep = epikotil táj, hi = hipokotil táj, gy = gyökérzóna .................... 210 48. Pasztinák maghozó állomány .................................................................................................... 215 49. A retek különböző típusainak kialakulása a szik alatti szárból és a főgyökérből (Chroboczek, 1960) 220 50. Cékla répatesttípusok: a) gömbölyű, b) lapos, c) hengeres ....................................................... 225 51. A cékla répatestének kialakulása vázlatosan a fiatal gyökér elsődleges szövetekkel (A), másodlagos vastagodás (B), új kambiumgyűrűk keletkezése (C–D), fanyaláb (f), háncsnyaláb (h), kambiumgyűrű (k), másodlagos fatest (mf), kambiumgyűrűk által lefűzött fa-háncs edénynyalábok (ny), raktározó parenchimaszövetek (pa) ................................................................................................................ 225 52. A fejes saláta élettani eredetű betegségei a) külső levélszél barnulása, b) belső levélszél barnulása 235 53. A hazai piac a kemény, zárt fejet képző, de vékony, világos levelű fejessaláta-fajtákat kedveli (Fotó: dr. Terbe István) ............................................................................................................................. 236 54. A jégsaláta levelei vastagabbak, rendszerint hullámosabbak, szeldeltebbek és a fej súlya lényegesen nagyobb, mint a közönséges fejes salátáé (Fotó: dr. Terbe István) ................................................ 237 55. Ültetésre kész, fűtött fóliasátorban nevelt fejessaláta-palánták (Fotó: dr. Terbe István) ......... 240 56. Nagyüzemben az ápolási és szedési munkák könnyebb elvégzése miatt az ágyásos művelést alkalmazzák (Fotó: dr. Terbe István) ............................................................................................. 242 57. A fejes saláta növénytáplálása szempontjából kritikus fejlődési szakasz a fejesedés kezdete (Fotó: dr. Terbe István) ................................................................................................................................... 242 58. Betakarításra kész fejes saláta tábla (Fotó: dr. Terbe István) ................................................... 243 59. A jégsaláta gépesített betakarítása (Fotó: dr. Terbe István) ..................................................... 244 60. A termést a kereskedő igényének megfelelően lehet műanyagládába, vagy vízhatlan papírral bélelt farekeszekbe, papírdobozokba csomagolni (Fotó: dr. Terbe István) .............................................. 244 61. Magszárképzésnek indult díszsaláta (tépősaláta) (Fotó: dr. Terbe István) ............................... 245 62. A sóska magja apró, fényes, magas olajtartalma miatt nehezen csírázik (Fotó: dr. Terbe István) 247 63. A termesztett spenót gyakoribb levélformái ............................................................................. 249 64. A spenót termése ...................................................................................................................... 250 65. Felmagzott spenótnövény (Fotó: dr. Terbe István) .................................................................. 251 66. Szedésre kész spenótállomány (Fotó: dr. Terbe István) ........................................................... 253 67. A kézi szedés előnye a gépi vágással szemben, hogy a növény szívlevelei épségben maradnak, ami lehetővé teszi az újrahajtását (Fotó: dr. Terbe István) .................................................................... 254 68. A brokkolirózsát körülvevő levelek .......................................................................................... 272 69. Piacra kerülő brokkoli ............................................................................................................... 275 70. A bimbós kel levelek hónaljában fejlődő oldalrügyek .............................................................. 282 71. A leszedett oldalrügyek, a „kelbimbók” ................................................................................... 283 72. Több éves spárgatő ................................................................................................................... 296 73. Értékesítésre előkészített, kötegelt fehérspárga- és zöldspárgasípok ........................................ 301

xi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája 1. A zöldségtermő felület és a termelés nagyságrendjének alakulása Magyarországon 1971–2002 között 2 2. Néhány fontosabb zöldségféle termőterületének alakulása Magyarországon 1986–2002 között (ezer ha) (ZGYTT adatai alapján) ..................................................................................................................... 2 3. Az éves fejenkénti zöldségfogyasztás alakulása különböző körülmények között .......................... 3 4. A Nap sugárzó energiájának felhasználódása ................................................................................. 9 5. A besugárzás havi összegei Budapesten ....................................................................................... 11 6. A növények által felvett elemek csoportosítása mennyiségük alapján ......................................... 13 7. A zöldségnövények felosztása sóérzékenységük alapján ............................................................. 25 8. Talajművelési eljárások és eszközök a zöldségtermesztésben ...................................................... 36 9. Fontosabb szerves trágyák tápanyag-összetétele (%) ................................................................... 42 10. A marhatrágya tápanyagtartalmának feltáródása az idő függvényében (%) ............................... 43 11. Egyedi vagy egy hatóanyagot tartalmazó műtrágyák (monoműtrágyák) .................................... 43 12. Komplex műtrágyák ................................................................................................................... 44 13. Hosszú tenyészidejű zöldségfajok százalékos tápanyagmegosztása ........................................... 46 14. Legnagyobb műtrágya adagok a sóra érzékeny és a sóra kevésbé érzékeny zöldségfajok estében 47 15. A zöldségnövények szervestrágya-igény szerinti csoportosítása ................................................ 50 16. Másodtermesztésre alkalmas zöldségfajok felhasználási lehetőségei szabadföldi zöldségtermesztésben ........................................................................................................................................................... 53 17. A fóliatekercs átmérőjének függvényében javasolt lyuksorok száma ........................................ 61 18. Borsó gyomirtására engedélyezett herbicidek ............................................................................ 69 19. Helyre vetett paprika gyomirtására engedélyezett herbicidek .................................................... 71 20. Palántázott paprika gyomirtására engedélyezett herbicidek ....................................................... 71 21. Paprikaállomány kezelésére engedélyezett herbicidek (POST) .................................................. 72 22. Helyre vetett paradicsom gyomirtására engedélyezett herbicidek .............................................. 72 23. Paradicsom állománykezelésére engedélyezett herbicidek ......................................................... 72 24. Uborka gyomirtására engedélyezett herbicidek .......................................................................... 73 25. Burgonya gyomirtására engedélyezett herbicidek ...................................................................... 73 26. Káposztafélék gyomirtására engedélyezett herbicidek ............................................................... 74 27. Kabakosok gyomirtására engedélyezett herbicidek .................................................................... 75 28. Vöröshagyma gyomirtására engedélyezett herbicidek ................................................................ 75 29. Bab gyomirtására engedélyezett herbicidek ............................................................................... 76 30. Sárgarépa gyomirtására engedélyezett készítmények ................................................................. 76 31. Petrezselyem gyomirtására engedélyezett herbicidek ................................................................. 77 32. Zeller gyomirtására engedélyezett herbicidek ............................................................................ 78 33. Fejes saláta gyomirtására engedélyezett herbicidek ................................................................... 78 34. Csemegekukorica gyomirtására engedélyezett herbicidek ......................................................... 78 35. Talajlakó rovarok ellen engedélyezett növényvédő szerek ......................................................... 87 36. Zöldségfélék légykártevői elleni növényvédő szerek ................................................................. 89 37. Meztelencsigák elleni növényvédő szerek .................................................................................. 90 38. A szárfonalféreg elleni növényvédő szerek ................................................................................ 90 39. Levéltetvek elleni növényvédő szerek ........................................................................................ 91 40. Bagolylepkelárvák elleni növényvédő szerek ............................................................................. 93 41. Takácsatkák ellen ajánlott növényvédő szerek ........................................................................... 94 42. A szántóföldi zöldség termőterülete és termésmennyisége ........................................................ 96 43. A szántóföldön termesztett zöldségfélék termésátlaga (t/ha) ...................................................... 97 44. A paprika fejlődését befolyásoló tényezők hatása .................................................................... 112 45. Meghatározott termésmennyiség eléréshez szükséges tápanyagok mennyisége étkezési paprikánál (hatóanyag, kg/ha) .......................................................................................................................... 114 46. A paprikapalánta-nevelés legfontosabb tudnivalói ................................................................... 114 47. Uborkaméretek ......................................................................................................................... 136 48. A dughagyma méret szerinti osztályozása, hőkezelése ............................................................ 172 49. A fokhagyma főbb alkotóelemei ............................................................................................... 174 50. Az őszi és tavaszi fokhagymafajták jellemzői .......................................................................... 178 51. Termesztésben elterjedt sárgarépa-fajtatípusok főbb jellemzői ................................................ 194 52. Sárgarépa vetési, betakarítási időszakok a fajták tenyészidejétől függően ............................... 197

xii Created by XMLmind XSL-FO Converter.


53. Petrezselyem vetési, szedési időpontjai a termesztési céltól függően ....................................... 206 54. Zellergumó táplálkozási értéke ................................................................................................. 210 55. A cékla különböző részeinek elemtartalma és eloszlása a répatestben (Csikkelné Szolnoki – Takácsné Hájos, 2001) ................................................................................................................................... 224 56. Levélzöldségfélék rendszertani csoportosítása ......................................................................... 233 57. A fejes saláta vízigényének változása a fényviszonyok függvényében (Geissler, 1991.) ......... 234 58. A fejes saláta által hasznosított tápanyagmennyiség különböző termésszintek esetén ............. 236 59. A fejes saláta tenyészterületének és tőszámának alakulása a sor- és a tőtávolság függvényében 239 60. A fejes saláta tenyészidejének és betakarításának alakulása a palántázás függvényében ......... 241 61. A fejes káposzta fajlagos műtrágyahatóanyag-igénye (kg/1 tonna termés) .............................. 257

xiii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Előszó Mindig változó világunk mai felgyorsuló átalakulása a mezőgazdaságot és ezen belül a kertészetet, a zöldségtermesztést is érinti. Erre a társadalmi, technikai, technológiai hatások mellett most különösen az EUhoz való csatlakozásunk van nagy hatással, és teremt új helyzetet a termesztők számára. A könyv ilyen körülmények között készült a hazai és a határon túli főiskolai és egyetemi hallgatóknak. Szemléletének középpontjában az új helyzethez, annak igényeihez és lehetőségeihez igazodó, piacorientált termesztéstechnológia áll, ehhez adja meg a szükséges alapokat. Munkájuk során a szerzők a technológia és a piac fejlődéséhez, valamint azok lehetőségeihez alkalmazkodva változtattak a tananyag megszokott szerkezetén, arányain és szemléletén. Gazdasági jelentőségük alapján súlyozták az egyes zöldségfajokat, esetenként a szokásosnál részletesebben, míg más fajoknál csökkentett terjedelemben tárgyalták botanikájukat, biológiai igényüket, termesztéstechnológiájukat, áruelőkészítésüket és termelésszervezésüket. A fajták gyors változása miatt elsősorban a fajtakörök és a fajtatulajdonságok ismertetésére törekedtek a szerzők, elhagyva a fajtaneveket kiemelték azokat a tulajdonságokat, amelyek alapján a fogyasztó, a kereskedelem, a feldolgozóipar és a termesztő a döntését meghozza. A könyv a növényvédelem és a vegyszeres gyomirtás területén az integrált és vegyszertakarékos termesztési technológiát ismerteti, és ahol lehetséges, kitér a biológiai növényvédelemre is. Nem a gyorsan változó márkanevekre helyezi a hangsúlyt, hanem hatóanyagokat ismertet elsősorban, ami bizonyos értelemben nehezíti, más vonatkozásban lényegesen megkönnyíti a tananyag megértését és elsajátítását. A könyv várhatóan ilyen formában jóval később veszíti el aktualitását, és kézikönyvként is sokáig lesz jól használható. A jobb áttekinthetőséget és megértést szolgálja a növényvédelem külön fejezetben történő tárgyalása, míg a jelentősebb kórokozókat és kártevőket az egyes növényfajoknál felsorolás jelleggel ismertetik a szerzők. A könyv átnézésében és bírálatában nemcsak a könyvírásban és a termesztésben is tapasztalt lektorok, hanem hallgatók is részt vettek. Ez utóbbiak nagyobbrészt az alap- és alapozó tantárgyakra épülő ismereteikkel, „diákszemmel” tekintették át az anyagot, észrevételeikkel megkönnyítve leendő diáktársaik tanulását, és elősegítve azt, hogy a könyv hasznos segédanyag legyen a meglehetősen szerteágazó zöldségtermesztéstan megismeréséhez és elsajátításához. Az egyes növények ismertetése végén található technológiai összefoglaló a könyv áttekinthetőségét fokozza, jelentősen megkönnyíti a tanulást, és gyakorlatias szemléletet ad a technológia megismeréséhez. A könyv határozottan termesztéstechnológiai szemlélettel íródott, a bonyolultabb biológiai, kémiai, fiziológiai, valamint technikai összefüggéseket mellőzi, rövid, lényegre törő, így tankönyvként jól áttekinthető és kezelhető. Emellett szerkezeti felépítése és gyakorlati szemlélete miatt a zöldségtermesztéssel foglalkozó gyakorló kertészek és növénytermesztő szakemberek számára is jól használható. A szöveget számos fénykép és ábra egészíti ki. A szerzők törekedtek arra, hogy minden szakkifejezést és fogalmat megmagyarázzanak, elősegítve ezzel azt, hogy a könyv a felsőfokú kertészeti képzésben ne csak Magyarországon, hanem a határon túli oktatásban is jól hasznosítható legyen. Egy sok szerzővel készült könyv mindig nehéz feladat elé állítja a szerkesztőket, ugyanakkor lehetővé teszi és garantálja, hogy az egyes fejezeteket a szakmához, az adott növény termesztéséhez legjobban értő szakemberek írják. Ennek eredményeként egy sokak által használható, hiánypótló szakkönyv és tankönyv született. A könyv olvasóinak sikeres tanulást és eredményes zöldségtermesztést kívánok! Dr. Cselőtei László akadémikus

xiv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Általános ismeretek 1. A zöldségfélék gazdasági és táplálkozási jelentősége A zöldségtermesztéstan a meghatározott kritériumok alapján zöldségféleként számon tartott növények termesztésével kapcsolatos komplex ismereteket összegezi. Korábban igyekeztek a zöldségnövény fogalmát botanikai és termesztési paraméterek alapján megfogalmazni. Ez azonban nem eredményezett egyértelmű és logikus rendszerezést. Újabban világviszonylatban konszenzus mutatkozik a tekintetben, hogy nem a zöldségnövény fogalmának körülírására, hanem inkább a zöldségféléknek mint termékcsoportnak a definíciójára van szükség. E meghatározás szerint a legtöbb zöldségféle lágy szárú (egyesek – mint például a kasszava vagy manióka – a trópusokon fás szárúak). Felhasználásra kerülő részük (a zöldségtermék) botanikai értelemben gyökér, hajtás, levél, éretlen (módosult) virág (rész), zsenge mag, érett vagy éretlen (ún. gazdasági érettségben lévő) termés. Az ehető rész nyersen vagy főzve fogyasztható. A zöldségek víztartalma igen nagy, ezért csak rövid ideig (legfeljebb 9 hónapig) tarthatók el.

1.1. A zöldségtermesztés gazdasági jelentősége A zöldségféleként hasznosuló növények számát világméretekben 1500 körülire becsülik (Rubatzky–Yamaguchi, 1997). Közülük azonban csak mintegy 250 játszik jelentősebb szerepet, melyek nagy része nem termesztett, hanem gyűjtögetésből kerül fogyasztásra. Ez utóbbiaknak természetesen fajtáik nincsenek. A világ fejlettebb országaiban kb. 50–60 zöldségnövényt termesztenek. Ezek közül 35-re tehető a magas színvonalú termesztési technológiával is rendelkező és elsősorban ilyen módszerek alkalmazásával előállítottak száma (ez a 35 növény adja a világ zöldségtermesztésének több mint 75%-át). Magyarországon – figyelemreméltó nagyságrendben – mintegy 25–35 zöldségfélét termesztenek. Ezek közül azonban 9–10 növény adja a termelés és a fogyasztás 90%-át. Ez nemzetközi összehasonlításban meglehetősen beszűkült termelési szerkezetnek minősíthető. A hozzánk hasonló éghajlati adottságú és gazdasági fejlettségű országokban legalább 35–45 zöldségfélét termesztenek, és közülük 20–25 a fogyasztásban is érdemi szerepet játszik. Világméretekben a zöldségfélék a szántóterület 2–3%-ából részesednek. Ugyanez a helyzet Magyarországon is. Ez számszerűen azt jelenti, hogy a 4 millió hektárt meghaladó szántóterületből a zöldségnövények 80–120 ezer ha területet foglalnak el. A mérsékelt övön zöldségtermesztés nemcsak a szántóföldön folyik. A friss fogyasztás lehetőségének időbeni kiterjesztése érdekében üvegházakban, fóliával borított termesztőberendezésekben, valamint szántóföldön átmeneti ideig tartó fóliatakarás mellett is állítanak elő zöldségféléket. Magyarországon mintegy 120 hektárnyi üvegházfelületet hasznosítanak zöldségfélékkel. Ez nemzetközi összehasonlításban meglehetősen szerény nagyságrend. A fóliával takart felület 6–8 ezer hektárra becsülhető. Ebből mintegy 4–5,5 ezer hektár a tartós használatra épült fóliaházak és -sátrak részesedése, és 2–2,5 ezer hektár az átmenetileg takart terület (síkfólia, illetve talajvázas fóliatakarás, fóliaalagút). Ez nemzetközi összehasonlításban egyértelműen jelentősnek minősül. Az üvegházakban nálunk – közel egyharmados arányban – étkezési paprikát, paradicsomot és uborkát termesztenek. A nagy légterű fóliás berendezéseket az üvegházakhoz hasonlóan hasznosítják. A kisebb légterű fóliás berendezésekben már jelentős szerephez jutnak a káposztafélék (elsősorban Szentes térségében), a korai burgonya (főleg a Duna–Tisza közén és a Nyírségben) valamint a görög- és a sárgadinnye (DélkeletMagyarország, Ormánság, Heves) is. A szántóföldi zöldségtermesztés 80–120 ezer hektáron belüli nagyságrendje, valamint növényi szerkezete – konjunkturális okok miatt – évenként mintegy 20–25%-os ingadozásokat mutat. Az esetek döntő többségében azonban az átlag (100 ezer ha) körül ingadozva a fenti határértéken belül marad. Ezen a területen – az évjáratok döntő többségében – 1,6–2 millió tonna zöldségfélét állítanak elő (szélső értékek 1,4–2,2 millió tonna). A hazai

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Általános ismeretek

zöldségtermő terület és az azon előállított termékek összes tömegének elmúlt évtizedek alatti alakulásáról az 1. táblázatban közölt adatok adnak tájékoztatást.

1. táblázat - A zöldségtermő felület és a termelés nagyságrendjének alakulása Magyarországon 1971–2002 között

Év

Termőfelület

Termelés

(ezer ha)

(millió tonna)

1971–75

117

1,7

1981–85

96

1,8

1991–95

99

1,4

1998

115

1,8

2002

109

1,9

A termelési szerkezet is folyamatosan változó. Az egyes zöldségnövények termőterülete évenként kisebbnagyobb mértékű változásokat mutat. A piaci viszonyokhoz igazodó ingadozások mellett tendenciák is megfigyelhetők. Ilyen volt pl. az elmúlt 10–15 évben a zöldborsó vetésterületének jelentős visszaesése, valamint a csemegekukorica termőterületének nagymértékű növekedése. Ez utóbbi jelenség azt eredményezte, hogy időközben Magyarország – Franciaországgal együtt – Európa legnagyobb csemegekukorica-termelő állama lett. A fontosabb zöldségfélék hazai termőterületének elmúlt évtizedek alatti változásait a 2. táblázatban közölt adatok mutatják be.

2. táblázat - Néhány fontosabb zöldségféle termőterületének alakulása Magyarországon 1986–2002 között (ezer ha) (ZGYTT adatai alapján) Évek Növények 1986–90 Csemegekukorica

1991–95

1998

2002

7,6

14,0

20,0

35,0

Zöldborsó

30,2

8,4

13,1

20,0

Paradicsom

11,3

6,2

10,0

5,2

Vöröshagyma

6,7

6,7

6,1

5,1

Sárgarépa

3,4

3,4

4,6

2,9

Fejes káposzta

3,7

4,9

6,5

1,5

Étkezési paprika

6,8

7,7

9,7

4,1

Uborka

2,8

3,6

5,1

3,8

Görögdinnye

6,8

4,4

6,7

9,1



A zöldségtermesztés a magyar mezőgazdaság fontos és nagy gazdasági értéket előállító ágazata. Felmérések szerint 70–80 ezer ember megélhetését biztosítja részben vagy teljes mértékben. Gazdasági jelentőségének szemléltetésére szolgáljanak a 2002. évi tényleges adatok. Ezek szerint 2002-ben 101 ezer hektáron 1,8 millió tonna zöldségféle termett, amelynek bruttó termelési értéke (indexált folyó áron) 105 milliárd forint volt. Ez azt jelenti, hogy 1 hektár zöldségtermő területen több mint 1 millió forint bruttó termelési érték előállítására került sor. Összehasonlításul és a fentiek reális értelmezését segítendő meg kell említeni, hogy 1 hektár búza, illetve 1 hektár takarmánykukorica bruttó termelési értéke 100 ezer forint körül alakult. Azaz a zöldségfélék bruttó termelési értéke tízszerese a búza vagy a takarmánykukorica bruttó termelési értékének. Ez az összehasonlítás egyszerre jelzi a zöldségágazat nagy foglalkoztató, eltartó és jövedelemszerző képességét, valamint kereskedelmi jelentőségét. Az összesen 105 milliárd forint értékű hazai bruttó zöldségtermék termelési értékből 20%-ot meghaladó hányad, számszerűen több mint 20 milliárd forint volt az export értéke. Ezzel szemben mindösszesen 2,8 milliárd forintot tett ki a zöldségimport értéke.

1.2. A zöldségfélék táplálkozási jelentősége A zöldségtermesztés témaköréhez szorosan kapcsolódik a fogyasztás kérdése, amelynek nagyságrendjét valamennyi társadalomban alapvetően a hazai termelés volumene determinálja. Ott, ahol a szabadföldi termesztés lehetséges tenyészideje viszonylag hosszú, a lakosság sok és sokféle zöldségfélét fogyaszt. A fogyasztás felmérésénél az egy főre jutó éves fogyasztás nagyságrendjét veszik figyelembe, amelyet kg/fő/év értékben fejeznek ki. Európában, a déli országokban a zöldségfogyasztás átlagos nagyságrendje 120–140 kg/fő/év. A középső régióban (45–53 szélességi fokok közötti övezet) – ahova Magyarország is tartozik – 80–90 kg/fő/év körüli, míg Észak-Európában mindössze 50–60 kg/fő/év. A zöldségfogyasztás mértékét a földrajzi fekvésen kívül az egyes országok gazdasági fejlettsége, a lakosság vásárlóereje is befolyásolja. A gazdagabb országokban általában több zöldségfélét fogyasztanak. A gazdaságilag fejlett országok zöldségfogyasztásának átlaga 75–85 kg/fő/év, míg a fejlődő országoké 35–45 kg/fő/év. Az éves fejenkénti zöldségfogyasztás nagyságrendjének alakulását szemléltető adatokat a 3. táblázatban mutatjuk be.

3. táblázat - Az éves fejenkénti zöldségfogyasztás alakulása különböző körülmények között Terület Európa déli része

Zöldségfogyasztás (kg/fő/év) 120–140

Európa középső része

80–90

Európa északi része

50–60

Fejlett országok átlaga

75–85

Fejlődő országok átlaga

35–45

A zöldségfogyasztás nagyságrendjét a gyümölcs (beleértve a csemegeszőlőt is) fogyasztási szokások is módosítják. Általában ott, ahol a gyümölcsfogyasztás dominál, kisebb mértékű a zöldségfogyasztás, s ez fordítva is igaz. A zöldségfogyasztás tömege mellett annak egyenletessége és szerkezete is fontos mutató. Az lenne az ideális, ha a zöldségfélékkel történő ellátottság/fogyasztás egész évben nagyjából egyenletes lenne. Erre azonban nálunk és a hozzánk hasonló éghajlati adottságú országokban, ahol a szabadföldi termesztés lehetősége az április és október közötti 7 hónapra korlátozódik, gyakorlatilag nincs mód. A mérsékelt égövön közel egyenletes ellátás csak akkor biztosítható, ha a fogyasztásban a tartósított zöldségfélék aránya eléri legalább a 30%-ot. Ez a szám



nálunk ma még alacsonyabb, így az éves fogyasztás erős szezonalitást mutat. Nagy része – közel fele – a nyár végi, ősz eleji 4–5 hónapra esik, míg a január és április közötti 4 hónapra mindössze egyötöde. A fogyasztást az abban érdemben megjelenő zöldségnövények száma is minősíti. Az egyes zöldségfélék ugyanis különböző tápanyagok forrásai. Az egészséges táplálkozás változatos, több zöldségféléből álló termesztési és fogyasztási szerkezetet feltételez. Ott, ahol a lakossági fogyasztásban legalább 35–45 zöldségféle érdemi szerepet játszik, a nagyobb felületen termesztettekből az éves fejenkénti fogyasztás 5–15 kg/fő/év érték körül alakul, a kisebb felületen termesztettekből pedig 0,20–0,80 kg/fő/év közötti. A hazai fogyasztás a 25–35 zöldségféléből álló termelési szerkezet mellett (ezekből is csak 9–10 faj játszik érdemi szerepet) kevésbé változatos. A nagyobb felületen termesztettekből az éves fejenkénti fogyasztás 3–10 kg körül alakul, de hiányoznak a fogyasztásban 0,20–0,30 kg/fő/év nagyságrendben megjelenő zöldségfélék. Valamennyi humán tápanyagot szükséges mennyiségben tartalmazó élelmiszerek nincsenek. Az egészséges táplálkozás ezért változatos étrendet feltételez. A cereáliák (gabonafélék) elsősorban kalória-, míg az állati termékek fehérjeforrások. A zöldségfélék (és a gyümölcsök) pedig a vitaminok és az ásványi sók elsődleges forrásai. Ezen kívül rostanyagokban gazdagok és hamumaradványuk lúgos kémhatású. A zöldségfélék igen fontos szerepet játszanak az egészséges táplálkozásban. Ezt markánsan fejezik ki Hessayon The Vegetable Expert c. (világszerte igen nagy példányszámban forgalmazott) könyvében megfogalmazott gondolatok, miszerint: „Igaza volt a nagymamának, amikor azt akarta, hogy sok zöldségfélét együnk. A bölcsesség szavai voltak ezek – még mielőtt felfedezték volna a vitaminok, ásványi sók, rostok fontos élettani szerepét.” Bizony a bölcsesség szavai voltak, hiszen az embernek is, mint az élővilág bármely tagjának, táplálkoznia kell – és egyáltalán nem mindegy, hogy mit eszik. A magához vett tápanyag mennyisége és összetétele alapvetően meghatározza életminőségét, sőt bizonyos mértékben az élettartamát is. A zöldségfélékben található vitaminok közül mindenekelőtt a vízben oldódók érdemelnek figyelmet. Közülük elsősorban a C- (aszkorbinsav), a B1- (thiamin), a B2- (riboflavin), valamint a B3- (niacin) vitamin, továbbá az Avitamin (retinol) elővitaminjainak nagyságrendjét szokták kiemelni. C-vitaminból a zöldségfélék 100 g-onként átlagosan 15–100 mg-ot tartalmaznak. A nagyságrend 30–40 mg/100 g értéktől jelentős, 80–90 mg/100 g felett pedig már kifejezetten magas. B1-, B2-, B3-vitaminból a zöldségfélékben átlagosan 0,05–1 mg/100 g található, amely 0,1 mg/100 g értéktől már figyelemre méltónak minősül. A zöldségfélékben A-vitamin (retinol) nem található, azonban elővitaminjai – a különböző karotinoidok – bőségesen. Ennek lehetséges nagyságrendjét nemzetközi egységben (international unit) fejezik ki és az angol megnevezés kezdőbetűivel I. U. egységként jelölik. Egy A-vitamin I. U. egység egyenlő 30 mikrogramm retinollal, amely megfelel 0,6 mikrogramm alfa-karotin, illetve 1,2 mikrogramm béta-karotin értéknek. A különböző zöldségfélékben az A-vitamin I. U. érték 60–80, illetve 8–10 000 között változik, és 1000 fölött jelentősnek, 5000 felett pedig már kifejezetten magasnak számít. A zöldségfélékben előforduló kémiai elemek közül a kálium-, kalcium-, foszfor-, magnézium-, nátrium- és vassók érdemelnek figyelmet. Az egyes zöldségtermékek összetételét ismertető táblázatokban is rendszerint ezeket tüntetik fel. Káliumból 150–600 mg/100 g, kalciumból 30–80 mg/100 g, foszforból 20–60 mg/100 g, magnéziumból 5–25 mg/100 g, nátriumból 3–15 mg/100 g, vasból 0,4–1,4 mg/100 g az átlagos nagyságrend. A zöldségfélék figyelemreméltó komponensei a különböző rostanyagok, amelyek fontos szerepet játszanak a béltraktus mozgatásában és a különböző mérgező anyagok lekötésében. A különböző zöldségfélékben jelentős nagyságrendű, 0,7–1,8 g/100 g emészthetetlen vagy diétás rost található. A zöldségfélék nem minősülnek fehérjeforrásnak, közülük egyesek fehérjetartalma azonban figyelmet érdemlő. A hagymaféléké 1,5–2,5 g/100 g, a káposztaféléké 2–4 g/100 g, a hüvelyeseké pedig 6–8 g/100 g.



Az a tény, hogy a zöldségfélék hamumaradványa lúgos kémhatású, az emésztés folyamatában játszik fontos szerepet. A naponta fogyasztott alapélelmiszerek – cereáliák, húsok, egyes tejtermékek – savas kémhatású hamumaradványt hagynak hátra. Ezek közömbösítését segítik az elfogyasztott zöldségfélék. A zöldségfélék táplálkozásban betöltött szerepének áttekintése kapcsán arról is szólni kell, hogy kivételes esetekben mérgező anyagok is előfordulhatnak bennük. Ezek lehetnek: •gyomirtó és növényvédő szer maradványok, •elsősorban nitrogénműtrágyából származó nitrátok és •növények által termelt oxálsav. A növényvédő és gyomirtó szerek maradványainak zöldségfélékbe kerülése az ajánlott dózisok használata mellett a humán egészségügyi várakozási idő betartásával lényegében kizárható. A nitrátfelhalmozódás már nem ilyen egyszerű kérdés. A nitrogén organogén (szerves vegyületekbe épülő) elem. Az asszimilációra kedvezőtlen körülmények (borult idő, alacsony hőmérséklet) között azonban nem képes a szerves vegyületekbe épülni és nitrát formájában felhalmozódik a növények vízszállító szöveteiben. Ez a jelenség elsősorban a levélzöldségféléknél és egyes gyökérzöldségféléknél (sárgarépa, cékla, retek stb.) fordul elő. Az emberi szervezetbe kerülő nitrát a fogyasztó testtömegétől függően fejt ki mérgező hatást, ezért elsősorban a csecsemők és a kisgyermekek a veszélyeztetettek. Felnőtt korban egy testsúly-kilogrammra számított fogyasztható napi nitrátmennyiség legfeljebb 5 mg. A probléma a növények tényleges igényeihez igazodó nitrogénműtrágyázással – valamint a szedés borult, hűvös időben történő kerülésével – mérsékelhető. Még bonyolultabb az oxálsavtartalom kérdésköre. Oxálsavat egyes zöldségfélék – mint pl. a rebarbara, a mángold, az új-zélandi spenót stb. – természetes körülmények között is termelnek, esetenként jelentős mennyiségben. Az emberi szervezetben az oxálsav kalcium-oxaláttá alakul, amely végtermék – és krónikus kalciumhiányhoz vezet. A vizelet magas oxálsavtartalma a legfontosabb vesekő-kiváltó tényező (a vesekövek döntő többsége kalcium-oxalát). A zöldségfélék gyógyító hatása régóta ismeretes. Számosat közülük korábban kifejezetten erre a célra gyűjtöttek, illetve termesztettek. Mindez hosszú ideig csak megfigyeléseken, tapasztalatokon alapuló felismerés volt. Majd a XX. század végén Japánban és az Egyesült Államokhoz tartozó Hawaii szigetén végzett orvosi vizsgálatok egyértelműen igazolták a zöldségfogyasztás és a jó egészségi állapot összefüggéseit. Feltárták továbbá az egyes zöldségfélék konkrét gyógyító hatását, és meghatározták azokat a vegyületeket, amelyekre ez visszavezethető. Megállapították, hogy az állati eredetű fehérjék szokásos háztartási sütésekor heterociklusos aromás aminok keletkeznek, amelyek megzavarják a sejtek közötti kommunikációt – ezáltal rákos sejtburjánzást okoz(hat)nak. Ezek szabad gyökeit megkötik – és ezzel rákkeltő hatásukat semlegesítik – a zöldségfélékben található színanyagok (karotin, likopin, lutein, betanin stb.), amelyek antioxidánsok. A színanyagokat tartalmazó zöldségfélék levének adagolására épülő kúrák jelentős javulásokat igazoltak rákos betegeknél. A rákos megbetegedések mellett a szív- és érrendszeri betegségek jelentik a legnagyobb gondot, ami elsősorban a vér magas összes- és kis sűrűségű koleszterintartalmára, valamint magas triglicerinszintjére vezethető vissza. Felmérések szerint 2020-ra az érelmeszesedés lesz az első számú idő előtti halálozási ok. E tekintetben a magas koleszterol (koleszterin) szint a legnagyobb rizikófaktor. Az eddigi vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy a zöldségfélék rostanyagai csökkentik a kis sűrűségű koleszterin (LDL) szintet. Az oldható rost rövid láncú zsírsavakat képez, amelyek gátolják a máj koleszterin-szintézisét. A főleg hüvelyes zöldségfélékben található szaponinok pedig növelik az LDL receptorok aktivitását, és ez elősegíti a koleszterin felszívódását. A rákos megbetegedések gyógyításával kapcsolatban már említett antioxidánsok egyben potenciális gátlói is az LDL oxidációjának – amely érelmeszesedést okozó rizikófaktor. 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A nagy rosttartalmú zöldségnövények kevés energiát és nagy tömeget adnak, elfogyasztásukhoz több idő kell, nagyobb tömegű és gyorsabban ürülő béltraktust képeznek, amely mérsékli számos betegség kialakulásának kockázatát. Egy 20 éves időszakot átfogó vizsgálat eredményei igazolták, hogy a napi háromszori zöldségfogyasztás csökkenti a stroke (agyvérzés) előfordulásának gyakoriságát. Egyben rámutattak arra is, hogy mindez az antioxidánsok, alfalinolensavak, folsavak és a nagy mennyiségű kálium védőhatására vezethető vissza.


2. fejezet - A zöldségtermesztés ökológiai igénye A zöldségnövények a Nap energiáját felhasználva a levegőből, illetve a víz segítségével a talajból felvett kémiai anyagokat az ember számára hasznos és nélkülözhetetlen vegyületekké alakítják át. Ezek a bonyolult biológiai, kémiai és fizikai folyamatok a természet és termesztést irányító ember, a kertész által meghatározott körülmények között játszódnak le. Ezért a termesztés sikere részben függ a környezeti adottságoktól, az időjárástól, de nagymértékben függ a kertész hozzáértésétől, szorgalmától és attól, hogy a kedvezőtlen környezeti feltételeket mennyire tudja a növények számára alkalmassá átalakítani. Ennek a rendszernek a működése akkor tekinthető ideálisnak, ha maximális a termesztés céljának megfelelő anyag- és energiafelhalmozás, és minimális az életfolyamatokkal kapcsolatos anyag- és energiaveszteség.

1. Hőigény A növényben lejátszódó biológiai, biokémiai és fizikai folyamatok hőfüggőek, ami azt jelenti, hogy létrejöttüket, sebességüket és irányukat a hőmérséklet nagymértékben befolyásolja. Földünk hőmérsékletét alapvetően a napsugárzás határozza meg. A növény a környezetével állandó hőcsere-kapcsolatot tart fenn, ami sugárzás, hőátadás, hővezetés és áramlás útján jön létre. A növények hőmérsékletét alapvetően a fénysugárzás, a környezet hőmérsékletének változása, a párologtatás, és a növényekben lejátszódó biológiai és kémiai folyamatok határozzák meg. A növényi hőháztartásban 95%-ot tesz ki a transzspirációra és a hőátadásra fordított energia. A transzspiráció hiányában a növény nagyon felmelegedne, mert a felesleges energiájától nem tudna megszabadulni. A levél és a levegő hőmérsékletének összehasonlítása jó információt ad a növény vízellátásáról – ezt az összefüggést az utóbbi időben a termesztési gyakorlatban az öntözés időpontjának meghatározására is felhasználják, ugyanis a levegőnél sokkal melegebb levél rossz vízellátottságra utal. Azok a fajok, amelyeknél a levelek tömegéhez viszonyított levélfelület kicsi (pl. pozsgások), nagyobb víztartalékkal rendelkeznek, és a besugárzás hatására kevésbé melegszenek fel, mint azok a növények, amelyeknek a levele vékony és a levélfelülete nagy. A növényi életfolyamatokban a hő hatására beálló változások 0 és 35 °C között 10 °C-ként megközelítően megkétszereződnek. Elegendő fény, szén-dioxid, víz és ásványi anyag esetén, a növény hőmérsékletének emelésével, az illető fajra (fajtára) jellemző értékig a fotoszintézis növekszik, ezt meghaladóan stagnál, majd csökken. Az egyes zöldségfajok hőigényének alsó értékét hőminimumnak, a felső határértékét hőmérsékleti maximumnak nevezzük. Az alsó és a felső határ közötti középértéket hőmérsékleti optimumnak mondjuk, ami a határértékekhez hasonlóan fajonként, esetleg fajtánként is nagymértékben változó. Ezeket az értékeket azonban nem szabad abszolút értékeknek tekinteni, mert a növény fejlettségi állapotától és a környezeti tényezőktől (pl. fényviszonyok) nagymértékben változhatnak. Egy adott növényfaj csak a két határ közötti értékek esetén képes megélni, azoknál alacsonyabb vagy magasabb hőmérséklet hatására elpusztul. A Markov–Haev-törvény értelmében a küszöbértékek (alsó és felső) az optimális hőmérsékleti értéktől (t) 14 °C-kal térnek el felfelé és lefelé. A t érték az adott faj esetében vegetatív és generatív fázisban, fényszegény időben az optimális hőmérséklet. Az optimumtól való káros következmény nélküli eltérés: t ± 7 °C. A szabály arra is kitér, hogy a növény hőoptimuma bizonyos fejlettségi fázisban eltérő, csírázás idején általában az optimumnál (t) 7 °C-kal magasabb (t + 7 °C), szikleveles korban 7 °C-kal alacsonyabb (t – 7 °C). A hőmérsékleti optimum 5–7 °C-kal a napszaktól függően is változik, de az is ismert, hogy a fiatalabb növények hőmérsékleti optimuma 1–2 °C-kal magasabb, mint az idősebbeké. A zöldségnövényeket a Markov–Haev-törvény hőmérsékleti optimumértékük alapján 5 csoportba sorolja: • 1. csoport (melegigényesek) – 25 °C optimális hőmérséklet: sárga- és görögdinnye, uborka, spárgatök, cukkini, patisszon, laskatök, paprika, új-zélandi spenót, okra, földimogyoró, porcsin; • 2. csoport (melegkedvelők) – 22 °C optimális hőmérséklet: tojásgyümölcs, paradicsom, sütőtök, bab, limabab, lóbab, csemegekukorica, kerti zsázsa; • 3. csoport – 19 °C optimális hőmérséklet: cékla, vöröshagyma, fokhagyma, póréhagyma, zeller, spárga, articsóka, mángold, gumóskömény;


A zöldségtermesztés ökológiai igénye • 4. csoport – 16 °C optimális hőmérséklet: sárgarépa, petrezselyem, paszternák, feketegyökér, cikóriasaláta, téli sarjadékhagyma, metélőhagyma, burgonya, borsó, fejes saláta, endíviasaláta, madársaláta, tépősaláta, kárdi, kerti laboda, kötözősaláta, spenót, rebarbara, sóska, csicsóka; • 5. csoport (hidegtűrők) – 13 °C optimális hőmérséklet: káposztafélék, retek, torma. (A paprikát a Markov és Haev a 22 °C-os csoportba sorolta, majd Somos A. sorolta át a 25 °C-os csoportba.) A növények hőigényét hőösszeg formájában is szokás jellemezni, ennek újabban a programozott termesztésben van jelentősége. Segítségével viszonylag nagy pontossággal kiszámítható az adott fajta érése és a betakarításának időpontja. A hőösszegszámítás a biológiai küszöbértékből indul ki, azaz abból az értékből, amikor az adott faj (fajta) biológiai tevékenysége (csírázása) megindul. Az ettől eltelt napok átlaghőmérsékletét egészen a betakarítás idejéig összeadjuk úgy, hogy levonjuk a mindennapi átlaghőmérsékletből a hőküszöb értéket, így megkapjuk a fajta hőösszegigényét. Ezt az értéket újabban megadják a fajtaleírásokban. A termesztő ismeri az adott körzetben a többéves napi átlaghőmérsékletet, a biológiai küszöbértéket a napi értékekből levonja, a vetés idejétől számítva a kettőt összeveti, és arra a napra lehet a betakarítást tervezni, amikor az így fennmaradó érték eléri a fajtára megadott hőösszeg értéket. Annak ellenére, hogy a kertésznek van lehetősége fűtéssel, szellőztetéssel, árnyékolással stb. a növény számára a kedvező hőmérsékleti értéket biztosítani, előfordulnak a termesztés során szélsőséges hőmérsékleti viszonyok, amelyek a növényekre nézve kedvezőtlenek, fejlődésüket hosszabb-rövidebb időre megzavarják, károsítják, esetleg el is pusztítják. Ezek a kedvezőtlen hőmérsékleti értékek, és a hatásukra kialakult fejlődési rendellenességek a következők lehetnek: • Az optimálisnál magasabb hőmérsékletből adódó kedvezőtlen hatások: • megnyúlás (különösen akkor, ha a meleg fényhiánnyal párosul); terméselrúgás; virágelrúgás (általában 30 °C felett); a termés és a lombozat perzselődése; belső, szemmel nem látható, minőségi változások (pl. pudvásodás, fásodás, a termésszövet gyors keményedése stb.); rossz színanyagképződés; kényszerérés; túl nagy lombtömeg képződése; későn megjelenő virágok. • Az optimálisnál alacsonyabb hőmérsékletből adódó fejlődési rendellenességek: terméselrúgás; virágelrúgás; rossz kötődés; elfagyás (amikor az egész növény elpusztul); lefagyás (amikor a növénynek csak az egyes szervei károsodnak); felfagyás (amikor a talaj teteje megfagy, megemelkedik, és a gyökerektől elszakítja a növényt); antociánosodás (lila elszíneződés a leveleken és a termésen); lassúbb érés; lassúbb színesedés; csokros termésképződés; termés- és levéldeformáció. • Nagy hőmérséklet-ingadozás következményei: terméselrúgás; virágok elrúgása; óriás fürtök képződése (1. ábra); termések felrepedése.

1. ábra - A paradicsom nagy hőingadozás hatására óriás fürtöket fejleszt (Fotó: dr. Terbe István)


A zöldségtermesztés ökológiai igénye

2. Fényigény A növény szervesanyag-építésében a fény, mint energiaforrás meghatározó szerepet játszik azáltal, hogy a legtöbb biokémiai és élettani folyamatra hatása van, így a növekedésre, a fejlődésre, a morfológiai és anatómiai változásokra, de meghatározó szerepet játszik a transzspirációban, valamint az ásványi táplálkozásban is. A mennyiségi változások mellett nagyon fontos minőségi változásokat is előidéz. A napsugárzás következtében a Kárpát-medence területén 1 m2 felületre megközelítőleg 1 millió kilokalória érkezik. Ennek a növények csak 1–5%-át hasznosítják a fotoszintézisük során (4. táblázat). A fény összetétele, intenzitása és a besugárzás időtartama alapján hat a növekedési és fejlődési folyamatokra.

4. táblázat - A Nap sugárzó energiájának felhasználódása 50% hősugár 50% fénysugár, ebből 20–40% reflexió 60–80% abszorpció, ebből 65% hőátadás 30% transzspiráció 4–5% fotoszintézis A sugárzás intenzitásának mérésére különböző mértékegységeket használnak, ezek közül a legismertebbek: W/m2; J/m2/nap; kJ/m2/hónap; cal/m2/nap; lux. A felsorolt értékek kisebb-nagyobb hibával egymásba át is számíthatók, ennek megfelelően 1 W/m2 megfelel 8,67 J/cm2/nap-nak, vagy 2 cal/m2/nap-nak, illetve ~150 luxnak. Legnagyobb pontatlanság a luxérték átszámítása esetén van, ugyanis ellentétben a többi dimenzióval, a


A zöldségtermesztés ökológiai igénye fényintenzitást csak egy adott pillanatban méri. Legáltalánosabb és a valóságot legjobban megközelítő mértékegység az 1 W/m2, ami megfelel 1 J/m2/sec-nek. A fény intenzitása az évszaktól, a napszaktól és az időjárástól függően nagymértékben változik, ami téli napokon sok esetben még a délelőtti órákban sem éri el a növények számára minimálisan szükséges 3000–5000 luxot (160–270 J/cm2/nap). Ugyanakkor a nyári hónapokban a napsugárzás intenzitása esetenként a 35 000– 40 000 luxot (2000–2300 J/cm2/nap) is jelentős mértékben meghaladja, ami azért káros, mert perzselést, ún. napégést okozhat (2. ábra). Az évszakok közötti nagy eltérést, a hónapok besugárzási összegét jól mutatja az 5. táblázat.

2. ábra - Napégés jelensége paprikabogyón (Fotó: dr. Terbe István)



5. táblázat - A besugárzás havi összegei Budapesten



Hónap

kcal/cm2

Január

3,1

Február

4,8

Március

7,9

Április

10,4

Május

14,2

Június

15,0

Július

16,1

Augusztus

14,0

Szeptember

9,4

Október

5,9

November

3,0

December

1,9

Összesen (év):

105,7

A zöldségfélék, de egyes zöldségfajok esetében a fajták (téli hajtató, illetve nyári fajták) fényerősség iránti igénye is jelentős mértékben eltér, vannak ún. fénykedvelő fajok (pl. paprika, paradicsom, csemegekukorica), amelyekre az jellemző, hogy fotoszintézisük a teljes megvilágításig fokozatosan növekszik. Ezzel szemben az árnyékkedvelő zöldségnövényeknek (pl. sóska) a fotoszintézise csak a fényerősség kisebb mértékű növeléséig emelkedik. Ezen kívül megkülönböztetünk egy harmadik, átmeneti csoportot is, az ún. árnyéktűrő fajokat (pl. rebarbara, torma), amelyek fotoszintézise a fény erősségével növekszik, ugyanakkor kisebb mértékű árnyék (félárnyék) hatására számottevő mértékben nem csökken. (A fényigényes fajokra szövettani szempontból jellemző a kisebb levélsejtméret, a vékonyabb kutikularéteg, a sűrűbb gázcserenyílás és a sűrűbb edénynyalábok.) A növénycsoportok nem határolhatók el mereven egymástól, nagyon sok az ún. átmenetet képező zöldségfaj. Míg a nyári hónapokban sok esetben a túl erős napsütéstől kell a növényeinket védeni (pl. árnyékolással), addig a téli hónapokban, a hajtató kertészetekben a különféle fényhiány okozta betegség megjelenésével kell számolni (rossz terméskötődés, terméselrúgás, fürtkocsánytörés, antociánosodás, a növény megnyúlása, gyenge termésszíneződés, fokozott mértékű érzékenység a betegségek iránt). A termesztési gyakorlatban a hiányzó fény pótlására, az adott fény minél jobb hasznosítására különböző módszereket, eljárásokat dolgoztak ki. Az egyik gyakran emlegetett, ugyanakkor ritkábban alkalmazott eljárás a pótmegvilágítás, amit a zöldségtermesztésben, a magas üzemeltetési költségek miatt, legfeljebb csak a palántanevelésnél használnak. A fényviszonyok jobb kihasználása érdekében alkalmazott technológiai és technikai megoldások közé tartozik a hajtatásban a rendszeres fóliacsere, az üvegfelület tisztán tartása, a fajták helyes megválasztása, bizonyos fitotechnikai munkák szakszerű elvégzése (pl. levelezés, metszés, hajtásigazítás stb.), a tenyészterület növelése, a talajok mulcsozása reflektív fóliákkal stb. A fény különböző hullámhosszú sugarak formájában érkezik a földre, ezek közül a növények elsősorban az ember által is érzékelhető fénytartományt, a 400–800 nm-t hasznosítják. A földre érkező napsugárzásnak is ez a legintenzívebb tartománya, a növények fejlődésük során úgy alakultak ki, hogy legjobban ezt a hullámhossztartományt használják ki, amelyet fotoszintetikusan aktív tartománynak nevezünk. A növény maximális fényhasznosítása 670–680 nm értéken van, itt eléri a 90–100%-ot, legrosszabbul a zöld 12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A zöldségtermesztés ökológiai igénye fénytartományt hasznosítja. A kék fény a növény megnyúlását gátolja, míg a vörös tartomány elősegíti. A látható fénytartományon kívüli sugarak is hatással vannak a növényre, az UV sugarak növelik a növények szárazanyag-tartalmát és ellenálló képességét, míg az infravörös tartomány megnyúlást, lazább szövetállomány kialakulását eredményezi. A fény összetétele, a fényerősséghez hasonlóan az évszakoktól függően változik. A megvilágítás időtartama ugyanolyan fontos növekedést és fejlődést meghatározó tényező, mint a fény erőssége. Régen megfigyelték, hogy egyes növényfajok gyorsabban kezdtek olyan esetben virágozni, amikor rövidebb nappalokat hosszabb éjszakák váltották, de találkoztak olyan esettel is, amikor ez fordítva volt, és a generatív szakaszt a hosszabb nappalok és a rövidebb éjszakák változása indukálta. A jelenséget fotoperiodizmusnak nevezzük, a növényeknek a ritmus iránt támasztott igényét fotoperiodikus igénynek mondjuk. Azokat a zöldségfajokat, amelyeknél a 12–14 óra vagy ennél hosszabb nappalok hatására alakul ki a generatív szakasz, hosszúnappalos növényeknek nevezzük, míg azokat, amelyek esetében a rövid nappalok (10– 12 óránál rövidebb megvilágítás) váltják ki a virágzást, rövidnappalos növényeknek nevezzük. Olyan esetben, ha a napszakok változása nincs hatással a növény egyes fejlődési szakaszainak változására, akkor naphosszúság iránt közömbös zöldségfélékről beszélünk. A nemesítés eredménye következtében vannak olyan növények, amelyek fajtái, fajtacsoportjai ilyen vonatkozásban a naphosszúságra eltérő módon reagálnak. A jelenleg termesztett és gyűjtött, közel 250 zöldségfaj esetében ilyen tekintetben meglehetősen nagy az eltérés, általában azok a fajok, amelyek északi géncentrumból származnak (pl. káposztafélék) hosszúnappalosak, az egyenlítő környékén őshonosok pedig rövidnappalos (pl. csemegekukorica) növényeknek tekinthetők. A nappalok hosszúsága, az egyes fejlődési szakaszok változásán kívül, nagymértékben kihat a tömeggyarapodásra és az érés ütemére is. A növényt érő fény részben közvetlen sugárzás formájában érkezik, részben a környező tárgyakról visszaverődve, vagy a felhőzeten keresztül szórt fény formájában kerül a növényre. A közvetlen és a szórt fény mértéke (aránya) függ az évszaktól – a nap magasságától és dőlésszögétől – a légkör páratartalmától, a levegő tisztaságától és a reflexió mértékétől. A szórt fényt a növények hatékonyabban hasznosítják, mint a sugárzó fényenergiát. A sugárzásnak – ha túl erős – lehet káros hatása, ugyanakkor a szórt fény esetében ez nem áll fenn.

3. Tápanyagigény A szervezetét felépítő közel negyven elemet a növény a levegőből, a vízből és döntő többségben a talajból veszi fel. Ennek megfelelően eredetük szerint megkülönböztetünk: • a vízből felvehető elemeket (oxigén, hidrogén), • a légkörből felvehető elemet (szén), • a talajból felvehető elemeket (nitrogén és hamuelemek*). [* Nevüket onnan kapták, hogy a növényi hamuban kimutathatók mint fémes, ún. kationok: kálium (K+), kalcium (Ca++), magnézium (Mg++), vas (Fe++, Fe+++), nátrium (Na+), mangán (Mn++), alumínium (Al+++), cink (Zn++), réz (Cu++) stb., valamint nem fémesanionok: szulfát (SO4– –), foszfát (PO4– – –), klorid (Cl–), szilikát (SiO3–), borát (BO4–) stb.] A növényi tápanyagok csoportosíthatók a növényben lévő mennyiségük alapján is (6. táblázat). Így megkülönböztetünk makroelemeket és mikroelemeket. Van olyan felosztás is, amely egy harmadik, ún. mezoelem csoportot is elkülönít, ide tartoznak a magnézium, a kén, a vas, a nátrium, a klór és az alumínium. A termesztési gyakorlatban, valamint az agrokémiában, a trágyaadagok számításakor és a műtrágyák csoportosításánál praktikussági okokból ezt a felosztást használjuk.

6. táblázat - A növények által felvett elemek csoportosítása mennyiségük alapján Nyers tömeg%-ban

Megnevezésük

Elemek

100–10

oxigén (O) és hidrogén (H)

Makroelemek

10–1

szén (C)

Makroelemek

1–0,1

foszfor (P), szilícium (Si), kálium (K),

Makroelemek



kalcium (Ca), nitrogén (N) kén (S), magnézium (Mg), vas (Fe), 0,1–0,01

nátrium (Na), klór (Cl), alumínium (Al)

Makroelemek

10–2–10–3

mangán (Mn), bór (B), stroncium (Sr)

10–3–10–4

réz (Cu), titán (Ti), cink (Zn), lítium (Li), Mikroelemek bárium (Ba), bróm (Br)

10–4–10–5

10–5–10–12

Mikroelemek

fluor (F), rubídium (Rb), nikkel (Ni), Mikroelemek

ón (Sn)

arzén (As), molibdén (Mo), kobalt (Co), jód (J), germánium (Ge), ólom (Pb), Ultra-mikroelemek higany (Hg), arany (Au), kadmium (Cd), rádium (Ra)

Azokat az elemeket, amelyek a növényen belül jól mozognak, hiány esetén átépülnek a fiatalabb részekbe, reutilizálható (újrahasznosítható) elemeknek nevezzük, azokat pedig amelyek a növénybejutás után beépülnek a szövetekbe, és ott fixálódnak, nem reutilizálódó elemeknek nevezzük. Jól mozog a növény szervezetén belül a nitrogén, a foszfor és a kálium, valamivel nehezebben a magnézium; erősen beépül, és ezért hiány esetén sem változtatja helyét a kalcium, a vas, a kén és a mikroelemek. Ebből adódóan a reutilizálható elemek hiánytünetei először mindig az alsó, idősebb leveleken jelennek meg (nitrogén, foszfor és kálium), a nem reutilizálódó elemeké (vas, kalcium, mikroelemek) pedig a fiatal növényi részeken, a hajtásokon vagy a terméseken mutatkoznak először (3. ábra).

3. ábra - A tápanyag-hiánybetegségek megjelenésének helye a növényen



Bár a termesztett zöldségnövények elemösszetétele nagyon hasonló – ugyanazokból az anyagokból tevődnek össze –, fajonként mégis kisebb mértékben eltérő. A kémiai elemek mennyisége és aránya egy fajon belül függ a fajtától, a növény korától, az egészségi állapotától és a környezeti tényezőktől. Egy határon belül, az utóbbi szabályozásával úgy tudjuk alakítani a növény elemösszetételét (tápanyag-összetételét), hogy azáltal a faj teljesítőképessége – termőképessége és a termés minősége – maximális, összetétele pedig az emberi fogyasztás szempontjából ideális legyen. Az egyes növényi tápelemek hiánya, vagy felvételi zavaruk különböző fokú fejlődési rendellenességeket idézhet elő, amely kihatással lehet a növény termőképességére, termésminőségére, koraiságra, de betegségellenálló, szárazságtűrő és hidegtűrő képességére is. Ugyanakkor többé-kevésbé jól megkülönböztethető, a tápelemre, esetleg a növényre is jellemző elváltozásokat okoz, ezek a következők: • a növekedés és a fejlődés lelassul vagy leáll,


A zöldségtermesztés ökológiai igénye • változások a növény habitusában [pl. hervadás, merevtartás, levelek pödrődése és kanalasodása (4. ábra) stb.], • hajtások, termések, szár, ág, levélnyél gátolt növekedése, rövidülése, • torzulások, deformálódások, • daganatok, sejtburjánzás, hólyagosodás, szöveti elhalások, • nekrózis, perzselés, elhalás, • színelváltozások és színhibák a leveleken, száron és a terméseken (klorózis, antociánosodás, sötétedés, levélbarnulás, foltosodás (5. ábra) stb.), • levélhullás, virág- és terméselrúgás, • hajtásvégpusztulás (gyökéren és föld felett), • beltartalmi tulajdonságok (íz, színanyagok, aromaanyagok stb.) változása, • betegségek iránti fogékonyság, • szárazságtűrő képesség csökkenése, • külső, kedvezőtlen környezeti hatásokkal szembeni ellenálló képesség (fagyérzékenység, szárazságtűrő képesség stb.) csökkenése.

4. ábra - Alacsony páratartalom és rézhiány hatására a paradicsom levelei kanalasodnak (Fotó: dr. Terbe István)



5. ábra - A paradicsom jellegzetes kalciumhiány betegsége a termés csúcsi részén jelentkező foltosodás (Fotó: dr. Terbe István)



3.1. A nitrogénhiány és -túladagolás jellegzetes tünetei A nitrogénhiány első jelei a növény alsó, idősebblevelein észlelhetők klorotikus tünetek formájában. A levelek előbb halványzöldek, majd sárgászöldek lesznek, idővel megsárgulnak. A hiánytünetek fokozatosan átterjednek


A zöldségtermesztés ökológiai igénye a középső, majd a fiatalabb levelekre is. A levélen a klorózis a csúcstól indul, és fokozatosan halad a levélnyél irányába. Idővel az erek között barna nekrotikus foltok, elhalások alakulnak ki, majd a levél lehullik. A növények növekedése fokozatosan leáll. Több zöldségfajon a szárhoz hajló, merev állású levelek figyelhetők meg (merevtartás). Az oldalhajtások képződése leáll. Néhány fajon (vörös káposzta, cékla, lila karalábé) a sárgulás helyett erőteljes antociánosodás, lilásvörös elszíneződés figyelhető meg. Ugyan sok esetben az enyhe nitrogénhiányban szenvedő növény jobban köt, de a termések apróbbak, deformáltak, a termésfal vékonyabb. A nitrogénhiányban szenvedő növény gyökérzete feltűnően hosszú, mélyre nyúlik, ugyanakkor vékony és kevésbé elágazó (6. ábra).

6. ábra - Tápanyaghiányban szenvedő és egészséges növény gyökérzete

A nitrogén túladagolása erős lombnövekedést, szárvastagodást eredményez. A levelek sötétzöldek, a normálisnál nagyobbak, vastagabbak, az erek besüppednek az érközötti szövetekbe. A növény szövetállománya laza, tapintása puha. Gyakori a termés- és virágelrúgás, a virágzás rendszerint késik. A növény fogékonyabb lesz a betegségekre, továbbá romlik a termés eltarthatósága és szállíthatósága.

3.2. A foszforhiány tünetei és a hiányából adódó fejlődési rendellenességek A foszforhiány viszonylag már korán, jól felismerhető, a többi tápelemek hiányától könnyen megkülönböztethető elváltozásokat okoz. Más makroelemekkel ellentétben az alsó leveleken nem klorózis látható, hanem előbb sötétzöld, majd kékesszürke elszíneződés. A levél fonákján a színelváltozás mindig erősebb és korábban megfigyelhető, mint a levél színén. Idővel a tünetek megjelennek a középső, majd a fiatal leveleken is. Néhány faj levele – a hiánytünetek előrehaladtával – vöröseszöldre, majd barnászöldre színeződik. A foszforhiány jellegzetes tünete a levélhullásból adódó erős felkopaszodás. A növény növekedése gyenge, szára vékony, a gyökérzete fejletlen lesz. A virágzás rendszerint késve kezdődik, a virágok csököttek, rosszul kötnek, a termésben apró, gyakran csíraképtelen magvak képződnek. A foszformérgezés vagy a foszfor-túladagolás tünetei a termesztési gyakorlatban nem ismertek.



3.3. A káliumhiány és -túltrágyázás tünetei és az ebből adódó fejlődési rendellenességek A kálium hiánya számos élettani zavart és fejlődési rendellenességet okozhat. A hiányt elsőként az idősebb levelek érközötti szöveteinek sárgulása jelzi, amely mindig a levél hegyénél kezdődik, és a levél széle mentén halad a levélnyél irányába. A tünetek a nitrogénhiánytól könnyen megkülönböztethetők azáltal, hogy a káliumhiányos növény levelein a főerek mentén a szövetek élénkzöldek maradnak még akkor is, amikor a levélen már nagyobb szövetelhalások láthatók. A kezdeti hiány csak a növekedést gátolja, de a súlyosabb hiány a növény vízgazdálkodásában is zavart okoz (hamarabb hervad a növény, a déli órákban jobban kókad). A termésen gyakran színhibák (foltok, pl. zöldtalpasság) figyelhetők meg (7. ábra), amelyek mentén súlyos esetben repedés is kialakulhat.

7. ábra - A káliumhiány következtében kialakuló színhiba (zöldtalpasság) a paradicsomtermésen (Fotó: dr. Terbe István)

A kálium-túladagolás elsősorban sókártétel formájában nyilvánul meg a hajtatott zöldségféléken, de előfordulhat, hogy a konkurens ionok – magnézium, kalcium, bór, cink, mangán – hiánytünetét váltja ki.

3.4. A kénhiány tünetei és a kénhiányból adódó fejlődési rendellenességek


A zöldségtermesztés ökológiai igénye Kénhiány hazai viszonyaink között csak elvétve figyelhető meg. A hiányban szenvedő növény fejlődése általában nem, vagy csak kissé marad el a jó tápanyag-ellátottságú növényekétől. A nitrogénhiányhoz nagyon hasonló klorózis nem az idősebb, alsó leveleken alakul ki először, hanem a csúcsi részén, a fiatal leveleken. A fiatal levelekre a merevtartás, a kanalasodás és a levélszélek pödrődése a jellemző. Súlyos kénhiány esetén a leveleken nagy, összefüggő, beszáradt foltok is keletkeznek.

3.5. A kalciumhiány tünetei és az abból adódó fejlődési rendellenességek A kalcium fontos növényi tápanyag, egyben a talaj termékenységének fenntartásában is jelentős szerepet játszik. Hatása nagyon sokoldalú, ennek tulajdonítható, hogy hiánya számos formában, a növény legkülönbözőbb részein jelentkezik. Tekintettel arra, hogy nem reutilizálható és a legnehezebben transzspirálható tápelem, a hiánytünetek a fiatal növényi részeken jelennek meg először. A fejletlen gyökérzet, és gyakran a gyökérrothadás (gyökér-tenyészőcsúcs barnulás) is az elégtelen kalciumellátás következménye. A gyökereken általában előbb jelennek meg a tünetek, mint a föld feletti szerveken. A hajtás-tenyészőcsúcs elhalása következtében a növény olyan benyomást kelt, mintha a tetejét (tenyészőcsúcsot) letördelték volna. A mészhiányt jelzi az is, amikor a fiatal levelek a fonák irányába kanalasodnak. Ezt rendszerint sötétzöld levélelszíneződés előzi meg. Jellegzetes kalciumhiány betegség a Solanaceae-családhoz tartozó fajok bogyótermésén kialakuló foltbetegség – csúcsrothadás (8. ábra) –, amely mindig a termés bibepont felőli részén, beszáradó folt formájában jelentkezik. A gyakorlatban tapasztalható kalciumhiány-tünetek okai a legritkább esetben vezethetők vissza a talaj alacsony mésztartalmára, rendszerint vízellátási, párologtatási zavarból adódnak (pl. magas sótartalom, alacsony vagy nagyon magas páratartalom stb.).

8. ábra - Kalciumhiány betegség paprikabogyón (Fotó: dr. Terbe István)

A kalcium túladagolási tünete ismeretlen, a talaj magas mésztartalma enyhébb esetben mikroelemhiány formájában (bór, mangán stb.), súlyosabb esetben kálium-, illetve magnéziumhiányként jelenik meg.

3.6. A magnéziumhiány tünetei és fejlődési rendellenességek Alapvetően két tünetcsoportja ismert a kétszikű növényeken: 21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A zöldségtermesztés ökológiai igénye • a levél széle irányából egyre nagyobb foltok alakulnak ki, amelyek a főér irányába húzódnak (a zöldségféléken ritka) és • belülről induló, legyező alakú sárgulás, amely először a levélnyél közelében, a főerek között alakul ki – a legtöbb zöldségnövényen ez a magnéziumhiány-tünet látható. Az egyszikű növényeken a levél szélével párhuzamos sárga csíkok jelennek meg. A jellegzetes klorotikus tünetek az idősebb leveleken alakulnak ki először, de eltérően a nitrogén- vagy a káliumhiánytól, sohasem a legalsó, hanem a középtáji vagy a szár alsó kétharmadának környékén. A sárgás elszíneződésre jellemző – ellentétben a káliumhiánnyal – az élénksárga, gyakran lilás, narancsvörös tónus. A szimptómák idővel a középső, majd a fiatal levelekre is áthúzódnak. Gyors növekedés esetén átmenetileg a fiatal leveleken is kialakulhatnak. Ez akkor fordul elő, ha a növekedés üteme gyors és a növény magnéziumigénye nagyobb, mint a gyökerek által felvett és az idős levelekből átépülő magnézium mennyisége együttvéve. A márványozottság (sárgulás) mértékéből következtetni lehet a betegség mértékére, de a tünetek színárnyalata függ a növény klorofill- és antociántartalmától is.

3.7. A vashiányból eredő fejlődési rendellenességek és hiánytünetek A vas, mint tápelem, átmenet a makro- és mikroelemek között, hatását tekintve inkább a mikroelemek csoportjába sorolható, viszont a növényben mérhető mennyisége alapján a makroelemekhez áll közelebb. A hiánytünetek a fiatal növényi részeken klorózis formájában jelennek meg. Először a levélerek közötti szövetrészek halványodnak el, majd az újból fejlődő hajtások egyre világosabbak és sárgábbak lesznek. A hiány súlyosbodásával nemcsak az érközötti mező, hanem lassan a vékony erek is kifakulnak, a tünetek fokozatosan áthúzódnak a középtáji levelekre is, a fiatal leveleken, a főerek mentén nagyobb nekrotikus foltok is megjelennek. Talajaink általában elegendő vasat tartalmaznak, ennek ellenére sokszor találkozhatunk a vashiány tünetével, ami azzal magyarázható, hogy kevés a könnyen felvehető vas a talajoldatban, illetve a felvétele különböző okok miatt gyakran akadályozva van.

3.8. A bór hiányának tünetei A bór az egyik legjelentősebb mikroelem. A hiánytünete mindig a legfiatalabb növényi részen alakul ki először. Hatására a levelek megvastagodnak, merevekké és törékenyekké válnak. Miután a növény csúcsa elhal, az újabb hajtások a levelek hónaljából törnek elő, és később, ha a bórt nem pótolják, ezek is elpusztulnak. Emiatt a növény nem képes a vegetatív szakaszból a generatívba jutni. A bór hiánya rossz termékenyülést okoz, mert a jelenléte kihatással van a bibére kerülő virágpollen csírázóképességére. Jellegzetes bórhiánybetegség a gyökérzöldségfélék esetében a szívrothadás, a termés belsejének üregesedése és megbarnulása (9. ábra).

9. ábra - A bórhiány jellegzetes betegsége a gyökérzöldségféléken a szívrothadás (Fotó: dr. Terbe István)



3.9. A rézhiány tünetei A termesztési gyakorlatban a réz hiányával alig lehet találkozni, ennek fő oka, hogy igen kis mennyiségben igénylik a növények a rezet, és ehhez a rendszeres szervestrágyázás, a réztartalmú növényvédő szerek és lombtrágyák használata elegendő forrás. Jellemző tünete a növény kókadtsága, hervadása, ami a fiatalabb leveleken tapasztalható először.

3.10. A mangánhiány tünete A mangán szerepe igen sokoldalú a növényben; szabályozza az enzimek működését, a szénhidrát- és fehérjeanyagcserét. Hiánya ennek megfelelően súlyos zavarokat idéz elő a növekedésben és a belső élettani folyamatokban. A hiánytünetek, a vashiányhoz hasonlóan, a fiatal leveleken jelennek meg először, klorózis formájában. Az ér közötti szövetek sárgulása, az apró nekrotikus foltok képződése hasonlít a vashiányhoz, ezzel gyakran összetéveszthető, különösen a kezdeti stádiumban. Amíg a vashiányt főleg a fiatal hajtásokon kialakuló klorózis jelzi, addig a mangáné idővel a középső, sőt az idősebb levelekre is áthúzódik. A két hiány tünetei között az is lényeges különbség, hogy a vashiány okozta klorózis mindig erőteljesebb, mint a mangánhiányé (a vashiánynál idővel az egész levél elsárgul).

3.11. A cinkhiány tünete A cink élettani hatása hasonlít a mangánéhoz. A zöldségnövények csak igen kis mennyiségben veszik fel a talajból, ám jelenléte a tökéletes élettevékenységhez nélkülözhetetlen. A cinkhiányra jellemző tünet a fiatal leveleken alakul ki először. A levelek aprók maradnak, a levélerek közötti szövetek fehéres zöld színűvé változnak. Számos növényfaj esetében a levelek deformálódnak is. Néhány fajon emellett apró, nekrotikus, barna foltok képződnek a levélen, a száron és a levélnyélen. Cinkhiány pusztán a sárgulás alapján nem állapítható meg egyértelműen. Maga a klorózis nem lokalizálódik az alsó vagy a fiatal levelekre, és az első tünetek megjelenési helye is növényfajonként változó. A cinkhiányt viszonylag egyértelművé teszi az aprólevelűség és a rozettás jelleg (az utóbbi inkább a gyümölcsfákra és nem a lágy szárú zöldségfélékre jellemző).

3.12. A molibdénhiány tünete 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A zöldségtermesztés ökológiai igénye A molibdénnek a fehérje-anyagcserén kívül az enzimek működésének irányításában van fontos szerepe. A hiány más mikroelemekkel ellentétben nem a meszes, lúgos, hanem a savanyú talajokon várható. A molibdén elsősorban a fehérjeszintézisben játszik fontos szerepet, a növények elégtelen ellátása ebből adódóan válthat ki fejlődési zavarokat és erre visszavezethető tüneteket. Általánosságban elmondható, hogy hiánya következtében inkább a fiatal növényi részek károsodnak, de a tünetek formája, helye növényfajonként eltérő.

4. Talajigény A kertészeti növények, így a zöldségfélék is, a talaj szerkezetével és tápanyagtartalmával szemben magasabb igényeket támasztanak, mint a szántóföldi növények. A közel 250 zöldségfaj származása nagyon eltérő, ennek ellenére a sok különbség mellett – talajigény tekintetében – sok azonosság is megfigyelhető. Szinte valamennyi zöldségnövény számára ideálisnak tekinthetők a középkötött, mélyrétegű, jó szerkezetű, jó vízgazdálkodású, morzsalékos, humuszban és könnyen felvehető tápanyagokban gazdag talajok. Attól függően, hogy az ettől eltérő talajtulajdonságokra hogyan és milyen mértékben reagálnak a termésmennyiség vagy a termésminőség változásával, megkülönböztetünk talaj és tápanyag-ellátottság iránt igényes és kevésbé igényes zöldségnövényeket. A talajok kötöttsége iránti igényt sokszor nem egy-egy növényfajhoz, hanem termesztéstechnológiához kötjük. Így korai termesztés vonatkozásában a lazább szerkezetű és gyorsabban melegedő talajoknak van nagyobb jelentősége (pl. dél-alföldi homoktalajok Kiskunfélegyháza és Szeged környékén). Ugyanakkor a kötöttebb, magasabb agyagtartalmú talajokon termesztett zöldségfélék tárolhatósága jobb. Általában a középkötött vályogtalajokon valamennyi zöldségféle jól fejlődik. Az erősen kötött, nehéz talajok nagy hátránya, hogy művelhetőségük nehezebb, körülményesebb, csak egy bizonyos (szűk) nedvességi állapotban szánthatók (10. ábra).

10. ábra - A művelhetőség és a talajnedvesség közötti összefüggés

A gyökeresedés mélysége a fajoktól és a termesztéstechnológiától függően igen változó. A gyökérzöldségfélék a mélyrétegű talajokon adnak jobb termésminőséget, ugyanakkor a hagymafélék az egészen sekély rétegű talajokon is jól fejlődnek. A zöldségfélék nagyobb része nem tűri az olyan talajokat, területeket, ahol magasan van a talajvíz (1 m vagy afelett), de ez alól is van kivétel, ugyanis néhány évelő faj esetében (pl. torma) ez kifejezett előnynek számít. A talaj humusztartalma a szerkezet, a tápanyag-szolgáltató képesség és a víztartó képesség szempontjából fontos talajtulajdonság, általában minél magasabb, annál kedvezőbb a termésmennyiség, a termésminőség és a termésbiztonság vonatkozásában. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy néhány zöldségfaj tárolhatóságát rontja, ha túl magas a szervesanyag-tartalom (pl. tőzegtalajok). Ezért nem javasoljuk a gyökérzöldségfélék és a hagymafélék szervestrágyázását, mert az ilyen talajon termesztett növények termése rosszabbul tárolható. A magasabb humusztartalmú talajokon a kedvezőbb szerkezeti tulajdonságok miatt kiegyenlítettebb a vízellátás, és jobb a tápanyagok érvényesülése. A zöldségfélék esetében 3–5%-os humusztartalom valamennyi faj számára


A zöldségtermesztés ökológiai igénye kedvezőnek tekinthető, 1% körüli értékek esetén – főleg homoktalajoknál – vízellátási nehézségek fordulnak elő, jelentősen megnő az ilyen talajon termesztett fajok öntözővízigénye. Valamennyi zöldségfaj a közel semleges, enyhén savanyú talajon fejlődik a legjobban, kémhatás tekintetében olyan nagy különbségek nincsenek, mint a dísznövények esetében. A zöldségfélék kalciumigényét 1–2%-os szénsavas talajmésztartalom fedezi, általában az 1%-nál több meszet tartalmazó talajok esetében kalciumhiány betegségekkel nem kell számolni. Ez alól kivételnek számítanak azok az esetek, amikor a kalcium felvételét valamilyen környezeti tényező gátolja. 5% feletti mésztartalom néhány növénycsoport esetén (pl. levélzöldségfélék) – azáltal, hogy néhány mikroelem felvételét gátolja – klorózist idézhet elő. Magas mésztartalomra érzékeny növény, mint ahogy az néhány dísznövény esetében ismert, a zöldségfélék körében nincs. A talajok sótartalmát az EC-értékkel (elektromos vezetőképesség; m. e..: mS/cm) jellemezzük. A szikes és szikesedésre hajlamos talajokat a zöldségnövények nem bírják, mint növények általában sóérzékenyeknek tekinthetők. Azonban a termőterület jobb megválasztása és termesztéstechnológiai okok miatt, ilyen vonatkozásban további három csoportot különböztetünk meg (7. táblázat).

7. táblázat - A zöldségnövények felosztása sóérzékenységük alapján Sóra nem érzékenyek („sótűrők”)

Sóra közepesen érzékenyek

Sóra nagyon érzékenyek

paradicsom

hegyes paprika

paprika (fehér termésű fajták)

karalábé

karfiol

levélzöldségek

fejes káposzta

kínai kel

uborka

kelkáposzta

sárgadinnye

sárgarépa

hónapos retek

palánták

petrezselyem

brokkoli

görögdinnye

bimbós kel

vöröshagyma borsó tojásgyümölcs tök

Vannak erős, fejlett, mélyre hatoló gyökérzettel rendelkező fajok, amelyek a talaj tápanyagkészletét jól hasznosítják, de vannak olyan zöldségfélék, amelyek fejletlen gyökérrendszerük miatt a talajból csak a könnyen oldódó, könnyen felvehető tápanyagokat képesek felvenni. Általában a helyrevetett növények mélyebbre hatoló, erősebb főgyökeret fejlesztenek, míg a palántázottak sekélyebbre nyúló, jobban elágazó, bojtos jellegű gyökeret képeznek (11. ábra). Ezt a talajok megválasztásakor, a talajművelésnél és a trágyázásnál messzemenően figyelembe kell venni.

11. ábra - Helyrevetett és palántázott növények gyökérzetének alakulása



A zöldségfélék termesztésére alkalmas talajokat a talajtermékenységet kialakító, a termesztést és a tápanyagérvényesülést befolyásoló tényezőket figyelembe véve, négy termőhelyi csoportba soroljuk. Az I-es csoportba a sík fekvésű vagy enyhén lejtős, legfeljebb kismértékben erodált csernozjom talajok tartoznak. Genetikus osztályozás szerint: csernozjom barna erdőtalaj, erdőmaradványos csernozjom, kilúgozott csernozjom, mészlepedékes csernozjom, csernozjom réti talaj, réti csernozjom, terasz csernozjom, humuszkarbonát talaj. Valamennyi típusra jellemző a jó szerkezet, a magas humusztartalom, a jó levegő-, víz- és hőgazdálkodás, a jó tápanyag-szolgáltató képesség és a könnyű művelhetőség. Ideális talajok a zöldségtermesztés számára, az olyan fajok is jó eredménnyel termeszthetők ezeken a talajokon, amelyek kifejezetten mély termőréteget igényelnek (pl. gyökérzöldségfélék). A fenti szerkezeti és kémiai tulajdonságokból adódóan a kijuttatott műtrágyák jó hatékonysággal érvényesülnek, viszonylag minimális a tápanyagveszteség. Korai termesztésre kevésbé, de kései friss fogyasztásra, tárolási, ipari célú zöldségtermesztésre kiválóak.


A zöldségtermesztés ökológiai igénye A II-es csoportba a barna erdőtalajokat (agyagbemosódásos barna erdőtalaj, Ramann-féle barna erdőtalaj, karbonátmaradványos barna erdőtalaj, lejtőhordalék talajok) soroljuk. Ezekre a jó tápanyag-, víz-, levegő- és hőgazdálkodás, a műtrágyák jó érvényesülése jellemző. Az esetleges eróziós károk jól megválasztott talajművelési módszerekkel elkerülhetők, vagyis az eredményes zöldségtermesztés feltétele a gazdaság talajművelő eszközökkel való jó felszereltsége és az ezzel kapcsolatos szakértelem. Ilyen feltételek esetén, ezeken a táblákon is, a talajokkal szemben a legmagasabb igényeket támasztó zöldségfajok is eredményesen megtermeszthetők. Külön csoportba (III. termőhely csoport) soroljuk azokat a talajokat, amelyek növényi tápanyagokban viszonylag jól ellátottak, de ezek a tápelemek különböző fizikai és kémiai okok miatt nem, vagy csak nehezen vehetők fel. Ezek a talajok az esőzések alkalmával gyorsan túltelítődnek, tavasszal gyakori rajtuk a tartós vízállás, ami miatt hasznosításuk rendszerint csak később lehetséges. Alkalmatlanok a hajtatásra és a korai szabadföldi zöldségtermesztésre, továbbá az olyan növényekkel történő hasznosításra, amelyek meleg, laza, levegős talajokat igényelnek (pl. paprika, uborka, tojásgyümölcs stb.). Ezeken a talajokon már a trágyázási terv készítésénél számolni kell a tápelemek nehezebb felvételéből adódó tartós vagy átmeneti táplálkozási zavarokkal (pl. vas, magnézium stb.), így a növényvédelmi permetezések alkalmával célszerű és indokolt lombtrágyák használatát is tervezni. Az ide tartozó talajok egy részének – különösen a felső rétegben – a mészellátása rossz, ebből adódóan az olyan nagy mészigényű zöldségfajok esetében, mint az ipari és tárolási fejes káposzta, kelkáposzta, karalábé, karfiol, amelyek egyébként alkalmasak ezeknek a területeknek a hasznosítására, ültetés előtt tanácsos mésztrágyázni, illetve olyan műtrágyákat választani, amelyek jelentős mennyiségben kalciumot is tartalmaznak (pl. a mészammon-salétrom tartalmú Pétisó). Ide soroljuk a kötött réti és öntés réti talajokat, szolonyeces réti talajokat, a lápos és homokos réti talajokat, valamint a pszeudoglejes barna erdőtalajokat. Nagyon eltérő a laza talajok (pl. futóhomoktalaj, humuszos homoktalaj, kovárványos barna erdőtalaj, nyers öntéshomok és a humuszos öntéstalaj – IV. termőhely csoport) termesztés szempontjából történő megítélése. Míg a szántóföldi növények esetében a rossz vízgazdálkodásuk, gyenge vízmegtartó képességük miatt az ide sorolt talajokon a termesztés biztonsága rossz, a termesztésre ajánlott növények száma kevés, addig az öntözött (intenzív) zöldségtermesztésben ezek a táblák – főleg friss fogyasztásra történő termesztésre – kiválóan hasznosíthatók. Tekintettel gyors felmelegedésükre, a legtöbb zöldséghajtató körzet, és a korai szabadföldi zöldségtermesztéssel foglalkozó gazdaságok ilyen talajokon, ilyen körzetekben alakultak ki. Ezeken a talajokon csak nagyon korlátozott mértékben lehet természetes tápanyag-feltáródással számolni, ebből adódóan a szerves és műtrágyákra alapozott tápanyagellátást gondosan meg kell tervezni. A szerves trágyák talajjavító hatása (tápanyagmegtartó képesség, vízgazdálkodás) – a szerves anyagok gyorsabb mineralizációja miatt – a második év után már nem érvényesül, ezért a rendszeres szervesanyag-ellátásra is nagyobb gondot kell fordítani. Ezeken a talajokon a tápanyagellátás területén, hasonlóan az öntözéshez, a folyamatosság elvének kell érvényesülni, a tartalékoló trágyázás helyett a gyakoribb, de kisebb adagú trágyázást (pl. tápoldatos termesztés) kell előnyben részesíteni. A trágyázási hibák, túladagolás, magas töménységű tápoldatok okozta gyökérperzselések, toxikus anyagok mérgezése (pl. klór) korábban és súlyosabb formában jelentkeznek, mint a kötöttebb talajokon. Ugyanakkor ezek megszüntetése is gyorsabban és hatékonyabban lehetséges. Míg a szántóföldi növények, és egyes kertészeti kultúrák esetében a szikes, és sekély rétegű, illetve erősen erodált talajok hasznosítását is elképzelhetőnek tartják (V. és VI. termőhely csoport), addig a zöldségfélék termesztésére ezeket nem javasoljuk.

5. Vízigény A víz szerepe a növény életében sokoldalú, jelenléte nélkülözhetetlen. Része a sejtnedvnek, a növényi tápanyagok oldó és szállító közege, fontos növényi tápanyag, meghatározó a növényben lévő turgor és ozmózis kialakításában, azok szabályozásában, valamint meghatározó szerepet tölt be a növény energiagazdálkodásában is. A zöldségfélék friss tömegének közel 90%-át a víz teszi ki. A növény a talajjal és a légtérrel együtt egy vízforgalmi rendszert alkot. A rendszeren belül a víz mozgását egy ún. vízpotenciál-lépcső okozza. A víz áramlásának feltétele a potenciálkülönbség. Vízpotenciálon azt a szívó értéket értjük, amellyel a víz a közeghez kötődik. Minél nagyobb két pólus között a vízpotenciál-különbség, annál nagyobb a vízáramlás intenzitása. Potenciálkülönbség nélkül nincs vízáramlás. A növények hervadáspontja mínusz 15 bar vízpotenciálon van, de az egyes életfolyamatok már az ennél alacsonyabb értéken is lelassulnak és leállnak. A zöldségfélék öntözését mínusz 0,05–0,1 bar talaj-vízpotenciál elérésekor kell elkezdeni. A talaj vízpotenciálja a víztartalomtól függően változik, és talajtípusonként is eltérő (12. ábra).



12. ábra - A közeg víztartalmának hatása a vízpotenciál változására

Vízigény tekintetben igen jelentős különbség van a termesztett zöldségfajok között. Egyesek a mi arid jellegű klímánkon öntözés nélkül is termeszthetők (pl. cikóriasaláta), míg mások folyamatos nagyadagú öntözést igényelnek (pl. étkezési paprika). A vízpazarló növények (hygrofita) olyan területről származnak, ahol bőségesen jutottak vízhez, egységnyi tömegű termés előállításához sok vizet használnak fel, szemben a szárazságtűrő (xerofita) fajokkal, amelyek „takarékosan” képesek bánni a vízzel, egységnyi tömegű termés kineveléséhez viszonylag kevés vizet használnak fel. Jól kifejezi a növény vízfelhasználásának hatékonyságát a transzspirációs együttható – tekintettel arra, hogy a legtöbb vizet a transzspirációs folyamatokhoz igényli – ami növényfajonként, de a növény korától függően is nagyon változó. Kifejezi, hogy egységnyi szárazanyag előállításához mennyi vizet használ fel a növény, ezért ezzel a számmal a növények vízfelhasználása jól jellemezhető. A fiatal növények esetében ez az érték 100–200 között van, a kifejlett zöldségnövényeknél 250–350, míg az idősebb, rossz körülmények között fejlődő növények esetében ez az érték akár a 700–800-at is meghaladja. A növény vízigényét szokás a vízfogyasztási együtthatóval is jellemezni, amely a felhasznált víz mennyiségét egységnyi nyers termésre vonatkoztatja. A növények vízfelhasználása nagymértékben függ a környezeti és más termesztéstechnológiai tényezőktől, mindenekelőtt a hőmérséklettől és a levegő páratartalmától, ezek közel 90%-ban határozzák meg a párologtatás mértékét. Befolyással vannak még a transzspirációra a fényviszonyok, a talaj tápanyag-ellátottsága, az EC értéke, a fitotechnikai munkák stb. A növényre nézve egyaránt káros az optimálisnál több, de a kevesebb víz is, és nem mellékes a vízkijuttatás üteme, módja, valamint az időpontja sem. Az optimálistól való kisebb eltérések még szemmel jól látható, biztosan felismerhető tüneteket nem okoznak a növényen, de a nagyobb eltérések jelentősebb terméskieséshez, minőségromláshoz vezetnek, általában jól felismerhetők jellegzetes tüneteik alapján. A vízhiány és a túlöntözés tüneteit a következők szerint lehet csoportosítani: • habitusváltozás,


A zöldségtermesztés ökológiai igénye • színelváltozás, • termés- és szárrepedés, • levélhólyagosodás, • elhalások. A habitusváltozás a vízhiány következtében fellépő turgornyomás változásával van összefüggésben. A csökkenő nyomás hatására kezdetben az alsó levelek – mivel a víz is reutilizálódik – majd idővel a középső és felső levelek is hervadni kezdenek, sőt egy idő után, ha nincs vízutánpótlás, a szár, de a termések is hervadásnak, fonnyadásnak indulnak, aminek következtében megváltozik a növény alakja. A vízhiány, illetve a túlöntözés jellegzetes színelváltozásokkal is jár. A hajtás színéből egészen pontosan lehet következtetni a növény pillanatnyi vízellátottságára. Túlöntözés esetén a hajtásvégek kivilágosodnak, világosabbak, mint a középső levelek. Ha a szükségesnél kevesebb vizet kap a növény, akkor a hajtásvégek sötétebbek, súlyos vízhiány esetén egészen feketék. De nemcsak a hajtásvég, az egész növény színe is sötétebb vízhiánykor. Néhány zöldségfaj esetében a túlöntözés és az egyenetlen vízadagolás hatására megfigyelhető a termések felrepedése (13. ábra). De nemcsak a termésen figyelhetők meg túlzott vízellátás hatására repedések, a száron vagy a levélen a vastagabb erek is szétnyílhatnak.

13. ábra - Túlöntözés következtében felrepedt paradicsombogyó (Fotó: dr. Terbe István)



A vízhiány következtében szövetelhalás, beszáradó foltok is kialakulhatnak a növény bármelyik szervén. Rendszerint ezek a tünetek csak nagyon súlyos esetben mutatkoznak, amikor már komoly terméskieséssel is számolni kell. A vízhiány kiválthat más fiziológiai betegséget is, például azáltal, hogy rosszabb a tápanyagok felvehetősége, néhány makro- és mikroelem felvételében is zavarok keletkeznek. Jellegzetes vízzel összefüggő betegség az ödéma vagy vízkórság, amelynek során a sok víz és a magas páratartalom hatására vízhólyagok alakulnak ki a termésen, levélen, ritkán a száron. Egyes zöldségfajok esetében a magas páratartalom és a sok víz a termések üvegesedését okozza.


3. fejezet - Szaporítás A termesztéstechnológia azon részét, amely a termesztett növények életfolyamatainak újrakezdésére irányul, szaporításnak nevezzük. A szaporítási módokat aszerint, hogy a növény mely részét használjuk fel hozzá, két nagy csoportra oszthatjuk. Az ivartalan szaporítás vegetatív, míg az ivaros szaporítás generatív szervekkel történik. A zöldségtermesztésben az ivaros szaporítás a jóval gyakrabban alkalmazott eljárás. Ivartalan szaporítást elsősorban akkor alkalmazunk, ha a generatív szervvel történő szaporítás nem megoldható, vagy ha magról szaporítva a fajtatulajdonságok nem őrződnek meg biztonsággal (pl. rebarbara – tőosztás). A szabadföldön számottevő mértékben termesztett zöldségnövények közül a korai burgonyát (szárgumóval), a fokhagymát (sarjhagymával) és a tormát (gyökérdugvánnyal) szaporítjuk vegetatív úton. Szintén ivartalan szaporításnak számítanak a vegetatív növényi részeket felhasználó mikroszaporítási eljárások, de mikroszaporítással előállított szaporítóanyag termesztésben való alkalmazására ma még kevés példa akad. Egy speciális ivartalan szaporítási mód még az oltás is, amit szabadföldi termesztésben jelenleg csak a dinnyefélék esetében alkalmaznak. A zöldségtermesztésben a magról történő, ivaros szaporítás a jóval elterjedtebben alkalmazott módszer. A mag ivaros úton létrejött növényi rész, mely önállóan képes új generáció létrehozására. A termesztésben szaporításra használt magot vetőmagnak nevezzük. A vetőmag gazdasági növények termesztése céljára különös gonddal megtermelt, faj- és fajtatiszta, minősített és vetésre előkészített mag. A vetőmagtételek minősítését az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) végzi meghatározott értékmérő tulajdonságok (faj- és fajtatisztaság, tisztasági százalék, idegenmag-tartalom, csírázási százalék, nedvességtartalom, egészségi állapot) alapján. A minősítés folyamata három fő részre osztható: a vetőmagtermesztő táblák szántóföldi szemléjére, a vetőmagtételek laboratóriumi vizsgálatára és a vetőmagtételek kitermesztésére. Értékmérő tulajdonságai alapvetően meghatározzák az adott vetőmag minőségét, felhasználhatóságát: • A faj- és fajtaazonosság talán a legfontosabb tulajdonság, vizsgálata a szántóföldi szemlék és a vetőmagkitermesztés során történik. • A tisztasági százalék az ép, fajazonos magvak tömegszázaléka. Vizsgálata során a tiszta frakción túl idegenmag- és hulladékfrakciót is elkülönítenek. • A csírázási százalék a tisztasági vizsgálat tiszta frakciójából szabványban meghatározott körülmények között és meghatározott időn belül kifejlődött normális, egészséges, ép csíranövények darabszázaléka. A szabvány által megadott körülmények azonban az optimumhoz közeliek, így a helyrevetett állományokhoz szükséges vetőmagmennyiség meghatározásakor ez az érték kevésbé használható. • A csírázási erély a csírázás gyorsaságának és egyöntetűségének mérőszáma, a csírázóképesség-vizsgálat első vizsgálati napjáig kicsírázott magvak darabszázalékát jelenti. A minősítéshez nem használt jellemző, de az egyöntetű növényállomány kialakulása szempontjából igen fontos értékmérő. • A használati érték azt mutatja meg, hogy egy adott vetőmagtétel mekkora tömegszázaléka az értékes rész. Értéke a tisztasági és a csírázási százalékból számítható ki: (tisztasági % × csírázási %)/100. • Az ezermagtömeg ezer mag grammban kifejezett tömege. Értékének ismerete a vetőmagmennyiség kiszámításához szükséges. • Az osztályozottság (kalibráltság) azt fejezi ki, hogy a vetőmagtétel mekkora része esik bizonyos mérethatárértékek közé. Szintén az egyöntetű, egyszerre betakarítható növényállományok megvalósítása szempontjából fontos tulajdonság. • A nedvességtartalom a vetőmagtétel tömegszázalékban kifejezett víztartalma, értéke a szabvány szerint fajtól függően általában maximum 12–14% lehet. • Az egészségi állapot a vetőmagvak kórokozókkal és kártevőkkel való fertőzöttségét, illetve azoktól való mentességét fejezi ki.


Szaporítás

A vetőmagokat különböző vetőmagkezelési eljárásokban részesíthetik a biztonságosabb és gyorsabb csírázás, az egyenletesebb vetés és kelés, valamint a jobb kezdeti fejlődés érdekében. Csávázás során a vetőmagvak felületére növényvédő szert visznek fel a talajlakó károsítók elleni védekezésül. Hasonló célt szolgál az inkrusztálás, melynek során egy növényvédő szerrel átitatott, rendkívül vékony, kopásálló, színes, filmszerű réteget képeznek a magvak felületén. Az eljárás előnye, hogy nem nő lényegesen az ezermagtömeg, nem gátolja a víz felvételét, a mag csírázóképességét, ugyanakkor a sima felület megkönnyíti a szemenkénti vetést. Drazsírozás, illetve annak modernebb változata, a pillírozás során az apróbb, szabálytalan méretű magvakat a jobb vethetőség érdekében szilárd burkolóanyagot képző réteggel vonják be. A bevonat növényvédő szereket és stimuláló anyagokat tartalmaz. A méret szerinti osztályozás (kalibrálás) esetében, a vetőmagvakat átmérőjük szerint elkülönítik, egy frakción belül 0,2–0,25 mm-es eltérést megengedve. A kalibrálást leginkább a káposztafélék, a retek, a salátafélék, a sárgarépa és a póréhagyma esetében alkalmazzák a minél egyöntetűbb növényállomány elérése érdekében. Palántanevelés esetén is előnyös használata, de igazán helyrevetésnél biztosít előnyöket a nem osztályozott vetőmaghoz képest. Az előcsíráztatás során a magokat közvetlenül a vetés előtt langyos vízben megduzzasztják, majd megfelelő körülmények között megvárják a gyököcske kibújását. Célja a tenyészidő lerövidítése, a csírázási százalék javítása és a csíraképtelen magvak kiszelektálása. Hőkezelés hatására javulhat a rosszul beérett magvak csírázóképessége, illetve kabakosok esetében a nővirágok aránya. Ide tartozó eljárás a dughagymák hőkezelése, mely eljárással a már fejlődésnek indult magszárkezdemények visszafejleszthetők. A magvak koptatásával a nem sima felületű magvak (pl. paradicsom, sárgarépa) precízebb szemenkénti helyrevetését segíthetik elő. Apró magvak keverése során az egyenletesebb vetés érdekében a magvakat azonos sűrűségű anyagokkal keverik össze. Ma már kevésbé alkalmazott eljárás. A gyakorlat szempontjából az ivaros szaporítási eljárások két nagy csoportra különíthetők el: állandó helyre vetésre és palántázásra. Aszerint, hogy a mai magyar szabadföldi zöldségtermesztésben melyiket milyen mértékben alkalmazzuk, a fajok különböző csoportokba oszthatók. • Kizárólag helyrevetéssel szaporítják: zöldborsó, zöldbab, sárgarépa, petrezselyem, cékla, retek, pasztinák, spenót. • Zömében helyrevetéssel szaporítják, de ritkán palántázzák is: vöröshagyma, póréhagyma, csemegekukorica, bimbóskel. • Helyrevetésük és palántázásuk is gyakori: ipari paradicsom, fűszerpaprika, konzervuborka, spárgatök, brokkoli. • Zömében palántázással szaporítják, de helyrevetése is előfordul: paprika, dinynyefélék, salátafélék, káposztafélék (kivéve a már említettek). • Kizárólag palántázással szaporítják: étkezési paradicsom, zeller, spárga.

1. Állandó helyre vetés Állandó helyre vetés során a vetőmagot egyből a termesztés végleges helyére, a szántóföldre vetik el. Előnye, hogy a palántázásnál olcsóbb és egyszerűbb eljárás, a helyrevetett növények gyökere mélyebbre hatoló lesz, javítva ezzel az állomány szárazságtűrését. Hátránya, hogy a palántázással összehasonlítva kevésbé kiszámítható eredményű, bizonytalanabb eljárás, így nagyobb a területegységre eső vetőmagigénye. A palántázással összevetve kevésbé kiegyenlített állományokat és hosszabb tenyészidőt eredményez. A kelés után egyes növények esetében (salátafélék, káposztafélék, kabakosok) plusz munkaműveletet jelentő tőszámbeállítás szükséges. A helyrevetés fő paraméterei a vetési idő, a vetési mélység, a vetés módja és a felhasznált vetőmag mennyisége. A vetési időt az adott növény hőigénye, a rendelkezésre álló terület időjárási és talajviszonyai, a piaci igények és az adott fajta tenyészideje határozzák meg. E tényezők figyelembevételével hazánkban a szabadföldi zöldségtermesztésben alkalmazott fontosabb vetési időpontok a következők: • Március elején, ahogy a talajra rá lehet menni, kezdődik a kifejtőborsó, a sárgarépa, a petrezselyem és a pasztinák vetése. • Március közepén, 5–8 °C-os talajhőmérséklet elérésétől vethetőek a velőborsó, a vöröshagyma, a póréhagyma, a hónapos retek, a levélzöldségek és a káposztafélék. 32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Szaporítás

• Áprilisban, a 10–12 °C-os talajhőmérséklet esetén vetik az ipari paradicsom, a fűszerpaprika, a kabakosok, a zöldbab, a nyári retek és a csemegekukorica magjait. • Június és július során vetik a szakaszos vetésű növények utolsó szakaszait és a másodnövényként termesztett állományokat, a konzervuborkát, a zöldbabot, a csemegekukoricát, illetve a sárgarépát, a céklát, a téli retket. • Augusztusban vetik az áttelelő vöröshagymafajták, a hónapos retek és az őszi termesztésű spenót magjait. • Szeptember és október során vetik egyes, ma már kisebb jelentőségű, áttelelő technológiák (spenót, saláta) számára a vetőmagot. A vetési mélységet alapvetően a vetőmag mérete határozza meg: minél nagyobb a mag, annál mélyebbre vetik. A vetési mélység helyes megállapításakor figyelembe kell még venni a csírázás időtartamát, valamint a talaj szerkezetét és nedvességtartalmát. A vetés módjait tekintve szabadföldi termesztésben ma már szinte kizárólag a gépi vetést alkalmazzák, a kézi vetés háttérbe szorult. A magvak elhelyezését illetően a leggyakoribb a soros (egyes, ikersoros, művelőutas) vetés, a fészkes vetést kabakosok esetében alkalmazzák néha, míg a szórt vetés a szabadföldi zöldségtermesztésben nem alkalmazott eljárás. A különleges vetési módokat ritkábban, általában egy-egy konkrét termesztéstechnológiai probléma megoldása érdekében alkalmazzák. Ilyen eljárások például a kevert vetés (egyidejűleg két növény magját vetik ugyanarra a területre), a kulisszás vetés (magas növésű növénysorokat vetnek a főnövény közé, pl. szélvédelem céljából), a sorjelző vetés (lassú csírázású magvak közé gyorsan kelő növények magjait keverik, abból a célból, hogy korán jelezze a sorok helyét) és a fluid vetés (oldattal együtt juttatják a magot a földbe). A szükséges vetőmag mennyiségét az adott vetőmag ezermagtömegének, használati értékének és az elvetendő csíraszám ismeretében számíthatjuk ki. Ez utóbbi a kívánatos tőszám gyakorlati tapasztalat alapján korrigált értéke.

2. Palántanevelés Palántanevelésnek nevezzük azt a termesztéstechnológiai műveletet, melynek során lágy szárú növények magjait nem a végleges helyükre és nem a végleges tenyészterületükre vetjük. A helyrevetéssel összevetve előnye, hogy biztonságosabb termesztést és kiegyenlítettebb növényállományt eredményez. Palántázott állományokkal koraibb szedéskezdetet és nagyobb termésátlagot érhetünk el, valamint a tenyészidő lerövidítésével több lehetőséget ad a kettős termesztés megvalósítására. Hátránya a helyrevetésnél jóval nagyobb költsége, ami elsősorban a nagyobb eszköz- és kézimunka-igényből, illetve az esetleges fűtési költségekből adódik. Palántanevelés esetén a növényvédelmi problémák hatványozottabban jelentkezhetnek. A palántanevelési technológia legfontosabbrészelemei a magvetés időpontja, módja, helye és sűrűsége, valamint a palántanevelés módja, az ápolási munkák, illetve a kiültetés helye, ideje és módja. A magvetés időpontját természetesen a kiültetés tervezett időpontja és a palántanevelés várható időtartama alapján határozzák meg. E két paramétert az ökológiai és ökonómiai tényezőkön kívül, természetesen az adott növény sajátosságai és igényei, illetve az alkalmazott palántanevelési mód is nagymértékben befolyásolják. A palántanevelés időtartama növényfajtól és a termesztéstechnológiától függően 4–12 hét között változik. A vetés módja alapján elkülöníthetünk kézi és gépi vetést. A kézi vetés is még gyakori, de nagy mennyiségű palánta előállítása esetén, főleg tálcás, illetve tápkockás palántanevelést alkalmazva célszerű gépi vetést használni. A vetés helye szerint a magvetés történhet a termesztőlétesítmény talajába (szálas palánták előállításakor), szaporítótálcába (általában tűzdeléses palántanevelés esetén), speciális palántanevelő tálcákba (tálcás palántanevelés), illetve tápkockába vagy cserépbe (tűzdelés nélküli földlabdás palántanevelés). A vetés sűrűsége szerint megkülönböztetünk ritka vetést (100–700 db/m2) tápkockákba, illetve nagyobb lyukméretű palántanevelő tálcákba vetéskor, közepes sűrűségű vetést (700–1500 db/m2) kisebb lyukméretű tálcákba, illetve a termesztőlétesítmény talajába történő vetéskor, valamint sűrű vetést (1500–3000 db/m2), amit általában tűzdelés céljára, szaporítóládába történő vetéskor alkalmazunk. A palántanevelési módok közül szabadföldi zöldségtermesztés céljára napjainkban a szálas, valamint a földlabdás palántanevelést alkalmazzuk. 33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Szaporítás

Szálas palántanevelés esetében a magokat a termesztőlétesítmény, esetleg a szabadföldi palántanevelő ágy talajába vetjük el, és a palántanevelés befejezésekor onnan szedjük fel a kész palántákat, szinte szabad gyökérrel. A palántanevelési módok közül ez a legegyszerűbb és legolcsóbb eljárás, de a koraiságot és a termesztésbiztonságot e módszerrel tudjuk a legkevésbé növelni. Ezért elsősorban a szabadföldi tömegtermesztésben alkalmazzák, tipikusan fűszerpaprika, illetve ipari paradicsom, káposztafélék, salátafélék, esetleg paprika esetében. Földlabdás palántanevelés során a palánták gyökere egy elkülönített, viszonylag kis méretű közegben fejlődik, és a palántát ezzel együtt ültetik ki. A földlabdás palántanevelés a szálas palántanevelésnél nagyobb eszköz- és helyigényű módszer, de mivel itt a gyökerek palántafölddel vannak körülvéve a kiültetéskor, ez a jobb eredést, és így nagyobb biztonságot nyújtó eljárás. A földlabdás palántanevelési módok közé tartozik a tálcás, illetve a tápkockás, a gyepkockás és a cserepes palántanevelés. A tálcás palántanevelés egyre elterjedtebben alkalmazott eljárás. Ennek során a magokat speciálisan palántanevelésre kifejlesztett, palántafölddel megtöltött műanyag (leggyakrabban polisztirol, illetve polipropilén) tálcákba vetik, és a kiültetésig abban nevelik. A tálcák általában 60×30, illetve 60×40 cm méretűek, lyukméretük rendkívül változatos lehet. A KITE-Plant rendszerben például a tálcánkénti lyukak száma 56-tól 276-ig terjedhet, a cellák pedig kör vagy négyzet alakúak lehetnek. A 96 lyukas tálca tulajdonképpen 4×4 cm-es, míg az 56 lyukas tálca 6×6 cm-es méretű tápkockának felel meg. Így a nagyobb lyukméretű tálcákban – a kisebb méretű tápkockás palánták szerepét egyre inkább átvéve – korai (káposztafélék, salátafélék), illetve intenzív (paprika, konzervuborka) termesztési célra nevelnek palántákat. A kisebb lyukméretű tálcákban felnevelt növényeket elsősorban tömegtermesztésre (káposztafélék, salátafélék, paprika) használják. A tápkockás és a cserepes (ma már inkább műanyagból vagy tőzegből készült edényeket használunk), valamint a napjainkban már ritkábban alkalmazott gyepkockás palántanevelési mód során a tálcás módszertől eltérően a növényeket egyesével helyezzük el és neveljük fel. A tápkockás módszer esetében az összepréselt palántaföld nem esik szét, míg a cserepes módszernél az alkalmazott edény tartja össze a palántaföldet. E módszerek a legköltségesebbek, ugyanakkor alkalmazásukkal lehet a legfejlettebb palántákat nevelni, melyek eredési százaléka és a kiültetést követő növekedési üteme is igen jó, ezért a legnagyobb koraiságot eredményezik. Ennek megfelelően a szabadföldi zöldségtermesztésben e módszereket elsősorban a nagy egyedi értékű növények (pl. dinnyefélék, paradicsom, uborka) kisalagutas, korai termesztési célú, illetve támrendszeres termesztéstechonológiája esetén használják. Káposztafélék, salátafélék és zeller szaporítására 4, esetleg 5, paprikához 5–6, paradicsomhoz 6–7, míg kabakosok esetében 6–8, esetleg 10 cm-es tápkockákat, illetve cserepeket használnak. A földlabdás palántanevelés történhet tűzdeléssel, illetve tűzdelés nélkül is. Tűzdelés – más néven pikírozás – alatt azt a műveletet értjük, melynek során a szaporítótálcákba nagy sűrűséggel elvetett növényeket – ideális esetben szikleveles, illetve 2 lombleveles korban – további palántanevelés céljára átültetjük. A tűzdelést nem minden faj tűri, kabakos növények és kínai kel esetében gyököcskéjük sérülékenysége miatt nem ajánlatos használni. Tűzdelést alkalmazva palántanevelő hely és így esetleg fűtőanyag takarítható meg, egyenletesebb és bojtosabb gyökérzetű növényállomány állítható elő. Ugyanakkor megnöveli a palántanevelés időtartamát és kézimunkaigényét, ezzel többletköltséget okozva. Ezért tűzdelést csak hosszabb időtartamú palántanevelés esetén éri meg alkalmazni, így szabadföldi célra elsősorban a zeller és a korai kiültetésű paprika és paradicsom esetében használják. A palántaneveléshez használt földet magas humusztartalmú, jó víztartó képességű, fertőzésmentes, tápanyagban gazdag anyagokból készítik (tőzeg, komposzt stb.). Tápanyag-kiegészítés céljából lassan ható műtrágyákat kevernek a földbe, vagy a palántákat folyamatosan tápoldatozzák. Egyre gyakrabban a tápkockaföldet nem a kertészetekben keverik össze, hanem erre specializálódott földkeverő üzemek gyártják. A palántanevelésben az ápolási munkák a környezeti tényezők szabályozását, a palánták szétrakását, illetve a növényvédelmet foglalják magukba. A hőszabályozás során fűtéssel (amennyiben lehetőség van rá) és szellőztetéssel próbáljuk meg biztosítani az adott fejlődési stádiumnak megfelelő optimális hőmérsékletet. A fény hiánya a kora tavaszi időszakban korlátozó tényező lehet, de mesterséges megvilágítás alkalmazása nem gazdaságos. Máskor viszont – pl. tűzdelés után, vagy nyári palántanevelés esetén – a túlzott mértékű besugárzás ellen árnyékolással védekezünk. Palántanevelés során kisebb adagú, de gyakori öntözésekkel biztosítjuk a megfelelő víz- és páratartalmat. A palántaföld kiszáradásának elkerülése érdekében különösen a kis lyukméretű tálcás palánták esetében kell figyelmet fordítani az öntözések egyenletességére és gyakoriságára.


Szaporítás

Amennyiben az alkalmazott palántaföld nem tartalmaz elegendő tápanyagot, azt a palántanevelés során tápoldatozással pótolhatjuk. Az edzés folyamán a kiültetést megelőzően olyan módon szabályozzuk a környezeti tényezőket, hogy a palántákat felkészítsük a szabadföldi kiültetés után rájuk váró körülményekre. A palánták szétrakását a palánták önárnyékolás okozta megnyúlásának elkerülése miatt végzik el, természetszerűleg csak a tápkockás jellegű, illetve a cserepes palántanevelés során van rá mód. A növényvédelemre különösen nagy hangsúlyt kell fektetni, hiszen a nagy növénysűrűség következtében a fertőzések gyorsan elterjedhetnek az egész állományban, amit a kiültetés után már csak sokkal nagyobb erőfeszítésekkel lehet megállítani. A palánták kiültetésének legfontosabb jellemzői az ültetési időpont, az ültetés módja és mélysége, valamint természetesen a területegységenként kiültetésre kerülő tőszám. A kiültetés időpontját alapvetően a helyrevetésnél már felsorolt tényezők határozzák meg. A hazai termesztési gyakorlatban a következő főbb ültetési időpontok honosodtak meg: • Március közepétől április elejéig ültetik a káposzta- és salátafélék első szakaszait. • Április végétől ültethető a paradicsom. • Május elején és közepén ültetik a paprika, a fűszerpaprika, a kabakosok és a csemegekukorica palántáit. • Május vége a zeller jellemző ültetési ideje. • Nyár folyamán ültetik a káposzta- és salátaféléket másodnövényként. • Ősszel a ma már kisebb jelentőségű áttelelő technológiák (fejes saláta, káposztafélék) palántáit ültetik. A legkorábbi kiültetés időpontja időleges takarással (fátyolfólia, síkfólia, kisalagút) 7–10 nappal korábbra hozható. Módja szerint megkülönböztetünk kézi és gépi palántázást. A kézi kiültetés is gyakori, de komolyabb árutermesztő üzemekben a különböző kézi kiszolgálású gépi megoldások dominálnak. A megfelelő ültetési mélység alkalmazása igen fontos. Általában a sziklevélnél mélyebbre nem ültetjük a palántákat. Földlabdás palánták ültetése esetén a földlabda teteje a talaj szintjén vagy kicsivel alatta legyen. A mély ültetésre különösen érzékeny a saláta, a karalábé, a zeller és a paprika. A fejes salátánál a gyökérnyakon át fertőző gombabetegségek megelőzése érdekében gyakori az úgynevezett magas ültetés. Ezzel szemben intenzív járulékos gyökérképzése miatt a paradicsom megnyúlt palántáit szükség esetén lehet a sziklevélnél jóval mélyebbre is ültetni. A szaporítás témaköréhez kapcsolódik még a tenyészterület fogalma is. Tenyészterületnek nevezzük az egyes növények rendelkezésére álló termesztőfelületet. Nagyságát a sor- és a tőtávolság szorzatával fejezzük ki. A tenyészterülettel matematikai összefüggésben van a tőszám (vagy állománysűrűség), ami az egységnyi területre jutó növények számát jelenti. A tenyészterülettel kapcsolatban érdemes ismerni három általános összefüggést. • A tenyészterület csökkentésével a termésátlag a fajra, fajtára és az alkalmazott termesztéstechnológiára jellemző módon egy bizonyos határig nő, a növények egyedi teljesítménye és a termés minősége viszont csökken. • A tenyészterület csökkentése fokozza a generatív részükért termesztett növények koraiságát, míg a vegetatív részükért termesztettekét csökkenti. • Adott tenyészterület mellett a sor- és tőtáv tág határok között változtatható, a termésminőség és mennyiség lényeges megváltoztatása nélkül. Ez alól a saláta- és a káposztafélék jelentenek kivételt, ahol a minőség megőrzése érdekében célszerű a négyzeteshez közelítő elrendezésnél maradni.


4. fejezet - Öko- és fitotechnikai munkák 1. Ökotechnikai munkák Az ökotechnikai eljárásokkal a környezetet úgy szeretnénk alakítani, hogy az a növények igényeinek minél inkább megfeleljen. Szabadföldi körülmények között egyes klimatikus tényezők (fény, hőmérséklet, légmozgás, talaj) megváltoztatására csak korlátozott lehetőségünk van, míg például öntözéssel a csapadékot, a légköri párát pótolhatjuk. Emellett okszerű trágyázással és növényvédelemmel szintén megfelelően irányíthatjuk termesztésünket a nagy hozamok és a jó termésminőség, így a magas jövedelemszint felé. Legkisebb befolyásolási lehetőségünk a rendelkezésre álló fénymennyiség növelésével szemben van, ezt szabadföldön a tenyészterület helyes megválasztásával (ritkább térállás), magas növésű, nagy sortávolságú növények termesztésekor esetleg a sorok tájolásával (É–D) segíthetünk. A fény csökkentésére is kevesebb lehetőségünk van, mint pl. hajtatásban, de megfelelően nagy lombozatú (vegetatív habitusú) fajtákkal, talajjal történő etiolálással (spárga bakhát, póréhagyma, korai burgonya töltögetés), időszakos növénytakarással (pl. támrendszeres paradicsomtermesztésben raschelháló felszerelésével) szabályozhatjuk. A túl alacsony hőmérséklet káros hatásai (megfázás, megfagyás, felfagyás, kifagyás) ellen megfelelő vetési vagy kiültetési, illetve betakarítási időponttal, takarással védekezhetünk. A túl magas hőmérséklet és az erős napsugárzás hatására kialakuló napégést (paradicsom, paprika) nagy lombú, a termést takaró levélzetű fajtákkal csökkenthetjük. A légmozgás (szél) szárítja a talajfelszínt és a növényeket is intenzívebb párologtatásra készteti. Sokkal szembetűnőbb káros hatása homoktalajokon a homokverés, de kötöttebb talajokon is a vékony levelű növények leveleinek megsértése. Ez utóbbi ellen régen kulisszás vetést alkalmaztak, s a szélkárok elkerülését szolgálja a mezővédő erdősávok telepítése is. A homokverés veszélyét csökkentheti a talajtakarás, valamint az öntözés. A termesztés sikerességére az eddig felsoroltaknál jóval nagyobb hatással lehetünk megfelelő talajműveléssel, öntözéssel, trágyázással, valamint növényvédelemmel.

1.1. Talajművelés Talajművelésen a talaj munkaeszközökkel történő mechanikai megmunkálását, alakítását értjük. Célja a talaj víz-, levegő- és tápanyagforgalmának befolyásolása, valamint a gyomok irtása. A talajművelési rendszer egy területen, hosszabb időn át végzett talajművelési eljárások összessége. Talajművelési tervet egy gazdasági évre készítünk, a gazdaság valamennyi táblájára külön (táblaspecifikusan), megfontolt rendszerszemlélettel, az előző évek tapasztalatai (gyomosodás, talajvíz mozgása stb.) és a következő évek igényei (pl. művelt réteg vastagságának változtatása) szerint. A talajművelési tervben fel kell tüntetni a talajművelési eljárást, a művelőeszközt, a művelés időpontját, mélységét, valamint a művelések számát. A talajművelési eljárás megválasztásánál először azt kell meghatározni, hogy a talajra milyen mechanikai hatást kell gyakorolnunk. Ez lehet fordítás, porhanyítás (lazítással, keveréssel), tömörítés, egyengetés, vagy a talajfelszín alakítása (8. táblázat). A legtöbb eljárás e hatások közül többel is bír.

8. táblázat - Talajművelési eljárások és eszközök a zöldségtermesztésben Elsődleges mechanikai hatás

Talajművelési eljárás

Talajművelő eszköz

szántás

eke (ágyeke, váltóeke)

gépi ásás

ásógép

Fordítás


Öko- és fitotechnikai munkák

kézi ásás

ásó

mélyforgatás

rigoleke

tárcsázás

tárcsa (egyirányú, egysoros, kétsoros)

kultivátorozás, kapálás

kultivátor (szántóföldi, sorközművelő, egyetemes, kézi), kézi kapa (közönséges, vonó, toló), küllős kapa

boronálás

borona (fogas, tövis/seprű, lánc, forgó, körmös)

talajmarás

talajmaró (rotációs)

altalajlazítás

altalaj lazító/porhanyító

hengerezés

henger (sima, gyűrűs-, egy vagy kétsoros, rögtörő)

altalaj tömörítés

altalaj-tömörítő

simítózás

simító (léces, szöges), gerenda, deszka

Porhanyítás

Tömörítés

Egyengetés

barázda-behúzás barázdabehúzó talajgyaluzás

szkréper, dózer

bakhátkészítés

bakhátkihúzó és profilozó töltögető eke

ágyáskészítés

ágyás előhúzó, ágyás készítő

kombinátorozás

kombinátor

Felszínalakítás

Kombinált

A leggyakrabban használt fordítás a szántás (eszköze az eke), mely mélysége szerint lehet: • hántás (10 cm mélységig), • sekély szántás (11–15 cm), • középmély szántás (16–20 cm), • mélyszántás (21–40 cm). A megfelelő minőségű szántáshoz jól kell megválasztani a művelés időpontját (talaj nedvességi állapota), a barázdaszelet mélységének és szélességének arányát, a szántás sebességét, irányát. Az egyöntetű növényállomány és a megfelelő gyökérzet kialakítása érdekében kerülni kell a vak barázdák, valamint az eketalpbetegség kialakulását. Vak barázdáról akkor beszélünk, ha rossz ekebeállítás vagy túl széles fogás miatt szántatlan rész marad a táblán, ami vagy látható, vagy az eke ráfordít földet, s így rejtve marad. Ha mindig azonos mélységben szántunk, vagy az ekevas életlen, illetve kötöttebb talajon, ha szántáskor a talaj túl nedves, ún. káros barázdafenék keletkezik (eketalpbetegség), ami néhány cm mélységű, szerkezet nélküli, tömörödött réteg a talajban, mely a gyökerek és víz számára átjárhatatlan. A művelt réteg (a gyökérzóna) mélyítéséhez általában több évre előrelátó rendszerszemlélet szükséges. Egyszerre csak néhány (2–3) centiméter vastagságú réteget szabad hozzászántani az addig művelt réteghez. Rossz minőségű (köves, szikes) altalajon a mélyítés káros lehet, ezért itt ehelyett altalaj-porhanyítást végeznek. Egyszeri (mélyebb) hozzászántást csak mezőségi és homoktalajokon szabad végezni. 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Gépi ásást a mi éghajlatunk alatt ritkán alkalmazunk szabadföldön, inkább hajtatásban. Kézi ásó használata általában a házikertekre jellemző. Mélyforgatást a zöldségtermesztésben évelő növények (pl. spárga) termesztése előtt alkalmazunk. A mélyforgató (rigol-)eke 40–90 centiméteres talajréteget forgat át. Vonóerő-szükséglete igen nagy, és költséges eljárás. A porhanyítás során a talaj hézagtérfogata nő, levegőzöttsége javul. A felső talajréteg lazítása után az alsóbb rétegek nehezebben száradnak ki. Emellett a porhanyító eszközök a mechanikai gyomirtás eszközei is. A tárcsázás a porhanyítással együtt keveri is a talajt. A tárcsák az egyéves gyomokat jól irtják, ám a tarackos növényeket szaporítják (a tarackok darabolásával). Legnagyobb szerepük a tarlóhántásban, annak ápolásában, valamint a vetés előtti talaj-előkészítésben van. Kultivátorozást és kézi kapálást elsősorban gyomirtó céllal végzünk, de nem elhanyagolható szerepük a talaj levegő- és vízgazdálkodásának szabályozásában sem. A szántóföldi kultivátorok akkor használhatók, ha nincs kultúrnövény a területen. Művelési mélységük 8–20 cm lehet. A sorközművelő kultivátorok széles sorközű (kapás) növények sorközeinek ápolására szolgálnak, 5–10 cm mélységben művelik a talajt. A küllős kapát a talajfelszín cserepesedésének megszüntetésére használják. Fejlett, magas növényállományban – ha a vegyszeres gyomirtás nem elegendő, vagy a talajfelszín túlságosan cserepesedett – kézi kapálást lehet alkalmazni. A boronálásnak a vetés előtti talaj-előkészítésben, a magtakarásban és néhány növényfajnál az ápolásban van szerepe. A boronák a talaj felső 5–10 cm-es részét porhanyítják. A talajmaróknak erős keverő hatása van a talaj felső 10–12 cm-es rétegében, ezért műtrágyák és érett szerves trágya ilyen mélységű bedolgozására alkalmas, vetés, illetve ültetés előtt. Száraz, kötött talajon erős a porosító hatása, így a talaj fizikai szerkezetét rontja. Használata inkább a hajtatásban terjedt el. Altalaj-porhanyítást rossz minőségű altalaj esetén, vagy az eketalpbetegség megszüntetésére használják. Alkalmazásával a gyökérzóna mélysége növelhető, s a talaj vízelvezető képessége javul. Kivitelezése a rigolírozásnál jóval költségkímélőbb. A talaj levegőtartalmának csökkentését szolgálja a tömörítés. Ha a szántás után közvetlenül gyors vetőágykészítés szükséges, az ülepedést mesterségesen hengerezéssel segítik. Száraz rögök aprítására rögtörő hengereket használnak. Túl nedves talajon a hengerek munkája káros (a talajfelszín elkenődik). Apró magvak vetésekor, valamint palántázáskor a talajszemcséket a vetőmaghoz, illetve a palánták gyökeréhez szintén hengerrel tömörítik. Altalaj-tömörítésre akkor van szükség, ha nagy tömegű szerves trágyát dolgoznak a talajba, és annak gyors bomlására van szükség, vagy (másodvetések előtt) a szántás után gyorsan meg kell szüntetni a talaj üregesedését. A zöldségtermesztésben erre a célra gyűrűshengert használnak. A talajegyengetés hatására a talaj felszíne sima lesz, s a párologtató felület csökkenésével a talaj vízvesztése csökken. Simítóval, tömörödött talajon fogasboronával végzik ezt az eljárást. A mélyszántás osztóbarázdáját barázdabehúzóval lehet megszüntetni. Talajgyaluzást nagyobb tereprendezésekkor (pl. táblák tömbösítésénél) végeznek. Felszínalakításra bakhátas vagy ágyásos termesztéstechnológiáknál van szükség. Leggyakrabban töltögetőekét vagy speciális bakhát-, illetve ágyáskészítő gépeket használnak erre a célra. A kombinált talajműveléssorán egy menetben több munkaműveletet is elvégzünk, így a talaj taposását, valamint nem utolsó sorban a költségeket csökkenthetjük. A kombinátorok alkalmazásával tárcsázás, boronálás, hengerezés, trágyázás, növényvédelmi műveletek stb. összeköthetők. Leggyakrabban a magágy készítésekor alkalmazzák. A talajművelési rendszereket aszerint, hogy mi az elsődleges feladatuk, három részre oszthatjuk. Így megkülönböztetünk alap-talajművelést,vetés előtti talaj-előkészítést, valamint növényápoló talajművelést. Az alap-talajművelés során célunk a talaj termékenységének javítása, mély, termékeny művelt réteg kialakítása és fenntartása. Általában nem növényspecifikus, hanem a talaj állapotához kötődik.



• Nyári időszakban az előnövény lekerülése után közvetlenül tarlóhántást kell végezni (tárcsával vagy ekével), ami segíti a nyári és nyárvégi csapadék befogadását, tárolását, valamint a gyomok irtását. Száraz talajon hengerrel, nedves talajon fogassal a tarlóhántást le kell zárni. A tarlóhántást követően, ha a tábla kigyomosodik, még a gyommagvak beérése előtt tárcsával, kultivátorral, esetleg ásóboronával el kell végezni a tarlóhántás ápolását, amit szükség szerint később meg kell ismételni. • Ezt követően, az őszi időszakban – amikor a talaj nedvességi állapota megfelelő, s munkaszervezés szempontjából is alkalmas – elvégezhető a mélyművelés, mely a legtöbb esetben mélyszántás. Ekkor – a szántással – kerülhet sor a művelt réteg mélyítésére is. Az őszi szántást, a téli csapadék jobb befogadása érdekében, általában nem munkáljuk el. Ez alól kivétel, ha már szeptemberben megtörténik a forgatás, vagy kora tavasszal apró magvú növényt vetünk, esetleg már ősszel felszínalakítást kell végeznünk (ágyás- és bakhátkészítés). A szántás elmunkálásának eszköze a fogasborona (nedves talajon) vagy fogas és gyűrűs henger (száraz talajon). • Tavaszi szántásra ritkábban kerül sor, általában akkor, ha ősszel a szántást az időjárási viszonyok nem engedik, vagy ha az őszi vetés kifagy. Tavasszal szántunk az áttelelő, korán lekerülő zöldségnövények (pl. áttelelő spentót) után, illetve takarásos termesztés esetében is. Ekkor a vízvesztés csökkentésére csak középmély szántást szabad végezni, s azt azonnal fogas boronával le kell zárni (általában a kettőt egy menetben végzik). • Nyári szántásra kettős termesztésben van szükség, amikor a másodnövények alap-talajműveléseként középmély forgatást végzünk. A talaj nedvességtartalma a nyári szántás minőségét erősen befolyásolja. Száraz talajon a szántás rögös lesz, ezért célszerű előöntözést végezni. Ha ez nem megoldható, gyakran elhagyják a nyári szántást, s többször ismételt, különböző mélységű tárcsázást alkalmaznak helyette, esetleg ásóboronával művelik meg a területet. A tavaszi szántáshoz hasonlóan a szántást követően azonnal el kell munkálni a talajfelszínt. • Ugyancsak az alap-talajműveléshez tartozik a gyeptörés, amit leggyakrabban évelő pillangósok kiszántásakor végeznek. Eszköze általában előhántós eke, ami biztosítja, hogy a beforgatott növényzetet jobban takarja a föld. Legjobb az október elejei gyeptörés, mert így több idő van a beforgatott növénymaradványok bomlására. A gyeptörés elmunkálását tavasszal kell elvégezni. A vetés előtti talaj-előkészítés célja a csírázáshoz megfelelő vetőágy kialakítása. A jó vetőágy sima felszínű, aprómorzsás szerkezetű, ülepedett és gyommentes. Az előkészítő munka a magvak méretétől (aprómagvú vagy nagymagvú), valamint a vetés időpontjától (kora vagy késő tavasz, nyár, ősz) függ. Palántakiültetéshez a nagymagvú zöldségnövények magágykészítéséhez hasonlóan kell az ültetőágyat kialakítani. • Kora tavaszi magvetés esetén az előkészítő munka – az idő rövidsége miatt – a talaj elegyengetését vagy sekély porhanyítást jelenti. Az apró magvú növények sikeres keléséhez különösen fontos a jól tömörített, ülepedett magágy készítése, ezért legtöbbször indokolt még egyszer hengerezni is. • A késő tavaszi vetésű növények esetében a vetésig a terület általában még kigyomosodik, ezért 1–3 alkalommal fogasolást is végeznek. A tárcsával, boronával vagy kultivátorral végzett művelés mélységét úgy választják meg, hogy az első legyen a legmélyebb, s az utolsó csak a vetés mélységéig lazítson. • Nyári vetés esetén a vetőágy készítésére sokszor kevés idő áll rendelkezésre, így a nyári szántás elmunkálása és a vetés előtti talaj-előkészítés egybeesik. Kötöttebb, száraz talajon a szántáskor keletkezett rögök széttörése csak többszöri tárcsázással, hengerezéssel oldható meg. • Az őszi vetésű, áttelelő zöldségfélék alá nyári szántásból vagy többszöri tárcsázásból álló talajművelést követően a szántást a vetésig gyommentesen kell tartani, többszöri porhanyítással. Apró magok vetése előtt tömörítés végett sima hengerrel is megjárják a táblát. • Említést kell tenni a korszerű, elsősorban talajtakarásos termesztéshez használt ágyáskészítő gépek munkájáról, melyek megfelelő talajtípuson akár szántás nélkül is, egy menetben jó minőségű ültetőágyat készítenek. A növényápoló talajművelés célja a termesztett növényállomány mechanikai gyomtalanítása, a talajfelszín porhanyítása, esetenként tömörítése. Természetesen különös gondossággal kell eljárni annak érdekében, hogy a művelő eszköz a kultúrnövényeken ne okozzon sérüléseket. • A talaj lazítása és a gyomok irtása céljából legtöbbször növényápoló kultivátorokat használnak, kisebb felületen vagy nagyobb méretű növények esetén pedig kapálást. 39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• Viszonylag ritkán alkalmazott eljárás növényállományban a hengerezés, amit elsősorban a felfagyási károk csökkentésére alkalmaznak áttelelő növényeknél, tavasszal. • Azoknál a növényfajoknál, melyek bírják a boronálást (pl. borsó, csemegekukorica), kezdeti fejlődésükkor fogasboronát használnak az egy- és kétéves gyomnövények irtására, valamint lazításra. • Speciális növényápoló talajművelési munka a töltögetés, aminek célja, hogy a növények föld feletti részeit a fénytől elzárjuk, a föld alatt levő részeinek arányát megnöveljük. Ezt a módszert alkalmazzák a halványított spárga esetében, ahol bakhátat készítenek a még nyugalomban levő tövek fölé, továbbá a burgonya és a póréhagyma termesztésében.

1.2. Öntözés Az öntözés során a növények vízellátásának javítása céljából, általában valamilyen műszaki berendezés segítségével vizet juttatunk ki a termőterületre. Öntözési tervet egy gazdasági évre készítünk úgy, hogy a növények optimális vízellátását az öntözőberendezések gazdaságos kihasználása mellett tudjuk biztosítani. Ehhez meg kell határozni az öntözések célját, időpontját, az egy öntözés alkalmával kijuttatott öntözővíz mennyiségét (öntözési norma), valamint a tenyészidőszakban kijutatott összes mennyiséget (idénynorma). Tervkészítésnél figyelembe kell venni a növények vízigényét, a termőtalaj tulajdonságait, valamint a várható időjárást. A zöldségfélék vízigénye fajonként, fajtatípusonként, fenológiai fázisonként, s a termesztéstechnológia függvényében nagyon eltérő lehet (erről A zöldségtermesztés ökológiai igénye c. fejezetbenbővebben volt szó). A szabadföldi zöldségtermesztésben az idénynorma 20–300 mm között változik. A termőtalaj kötöttsége, vízelnyelő képessége, vízkapacitása az öntözések gyakoriságát, intenzitását alapvetően meghatározza. A befolyásoló tényezők közül az időjárás nem tervezhető pontosan, mert a természetes csapadék mennyiségét és eloszlását csak valószínűsíteni tudjuk a sokéves meteorológiai adatok alapján. A szántóföldi zöldségtermesztésben esőszerű, árasztó, barázdás, csepegtető, valamint szivárogtató öntözési módokat alkalmazhatunk. • Legnagyobb felületen alkalmazott az esőszerű öntözés, kis (5–7 mm/h) és közepes (12–15 mm/h) intenzitású szórófejekkel. Előnye, hogy nem igényel „asztallap simaságú” területet, s a gépi művelést nem akadályozza. A párolgási veszteség azonban igen nagy, akár 30–40% is lehet. Emellett a talajfelszínt tömöríti, ezért a cserepesedés elkerülésére öntözések után porhanyításra van szükség. Az esetleges átfedések miatt, valamint szélben a vízeloszlás nem egyenletes. Beruházási igénye elég magas, de hosszú ideig használható. • Régen elterjedten használt, ma már csak néhány kultúránál alkalmazott az árasztó és a barázdás öntözés. Előbbinél a talaj teljes felületét vízzel borítják. Mivel a levegő kiszorul a talaj felső rétegéből, erős tömörödéssel jár együtt. Emellett sima felületet igényel, aminek kialakítása munkaigényes. Barázdás öntözésnél a talaj kevésbé cserepesedik, s nem szükséges hozzá csőhálózat kiépítése, de nagyobb sortávolság (vagy ikersor) kialakítását igényli, s a kézimunka-igénye is nagy. • Az intenzív szabadföldi zöldségtermesztés terjedésével nő a jelentősége a csepegtető, valamint a szivárogtató öntözésnek is. Mivel célzottan a növényekhez juttatjuk ki az öntözővizet, igen víztakarékos megoldások. Ezzel együtt jár az, hogy nincs elpárolgás, azaz a levegőt nem párásítja. Hátránya, hogy könnyen eltömődik, ha az öntözővízben (elsősorban fizikai) szennyeződés van. Általában talajtakarással együtt alkalmazzák. Szabadföldi zöldségtermesztésben az öntözés célját tekintve megkülönböztetünk kelesztő, beiszapoló, vízpótló öntözést, valamint különleges öntözési célokat. Kelesztő öntözést a magok csírázásának elősegítésére alkalmazunk. A szokásos öntözési norma 5–10 mm. (1 mm = 1 m2 felületre 1 liter víz kijuttatását jelenti, ez kb. 1 cm-es rétegben nedvesíti át a talajt.) Cserepesedésre hajlamos talajokon és különösen apró magvaknál a vízmennyiség és az intenzitás helyes megválasztására fokozottan ügyelni kell. Palánták (különösen szabadgyökerű, ún. szálas palánták) ültetésekor a beiszapoló öntözés elsődleges szerepe a talajrészecskék gyökerekhez „tapasztása”, így a begyökeresedés segítése. Ilyenkor tövenként 3–5 dl vizet célszerű kijuttatni.



A vízpótló öntözés célja a természetes csapadék pótlása a tenyészidő során. Az egy alkalommal kijuttatott vízmennyiséggel szabályozható a gyökerekkel átszőtt talajréteg vastagsága. A gyakori kis vízadagok hátráltatják a gyökerek mélyre hatolását, mivel a növény a talaj felszínéhez közel megtalálja az optimális feltételeket. A talaj felszíne könnyebben kiszárad, mint a mélyebb rétegek, ezért ebben az esetben kicsit hosszabb száraz periódus jobban megviseli növényeinket. A ritkán kijuttatott, de túlságosan nagy vízadagok kötöttebb, rossz szerkezetű talajokon a gyökérzónában levegőtlenséget, laza homoktalajokon a tápanyagok gyors kimosódását okozhatják. Legjobb, ha a vízadagot úgy választjuk meg, hogy a gyökerek tömeges elhelyezkedésénél néhány centiméterrel mélyebben nedvesítsük át a talajt, így a vízpótló öntözési norma 15–40 mm-es tartományban változik, a tenyészidőszakban előrehaladva növekedve. Az öntözés időpontjának megválasztásakor figyelembe kell venni a víz hűtő hatását. Szabadföldön különösen nyár elején, május-júniusi öntözéseknél ez a hűtő hatás kedvezőtlen lehet a melegigényes növények esetében, mert annyira hűti a talajt, hogy a gyökeresedést – és ily módon a növekedést is – gátolja. Ezért alacsony hőmérsékleti értékek mellett csak végső esetben, a talaj káros kiszáradásakor szabad öntözni. A különleges öntözési célok esetében az öntözés társulhat más technológiai művelettel, például fejtrágyázással vagy segítheti a talajművelést (pl. másodvetések nyári talaj-előkészítésénél). Előbbi esetben trágyázó, utóbbi esetben talajművelést segítő öntözésről beszélünk. Az öntözési norma 20–30 mm a gyökeresedés, illetve a művelendő talajréteg függvényében. Tenyészidőszakon kívül lényegesen ritkábban, de nagyobb vízadagokkal történik a nedvességtároló öntözés (100–120 mm), valamint a talajátmosó öntözés (120–200 mm), mely a talajfelszín közelében elhelyezkedő káros sókat juttatja mélyebb rétegekbe. A főként a gyümölcstermesztésben használt fagyvédelmi öntözés a zöldségtermesztésben nem terjedt el. Az öntözésre használt víz minősége nagyon változó lehet, attól függően, hogy honnan nyerjük. Szabadföldi öntözésre fúrt kutak, folyók, patakok, valamint a tavak vizét használják. Különösen a felszíni vizek tisztasága nagyon változó lehet, ezért rendszeres ellenőrzésük szükséges. Az öntözés gyakoriságát a növények igényein kívül szervezési lehetőségek befolyásolják. Az öntözési forduló – ami alatt a két egymás követő öntözés közötti időtartamot értjük – hossza (általában 10–14 nap) az öntözőberendezés kapacitásától, valamint gazdaságossági tényezőktől függ.

1.3. Trágyázás Trágyázás vagy tápanyag-utánpótlás fogalmán olyan anyagoknak a talajba, a növény levelére és a termesztőberendezés légterébe történő kijuttatását értjük, amelyek közvetlenül vagy közvetve a növények táplálását, és a talaj termékenységének növelését szolgálják. Azt a rendszert, amelyben ezt a tevékenységét végzik, az üzem trágyázási rendszerének nevezünk. Sok hasonlóság van az üzemek trágyázási rendszere között, ugyanakkor az eltérő feltételekből jelentős különbségek is adódnak. A trágyázási rendszer kialakítására ható tényezők a következők: • az üzem területén lévő talajok tulajdonságai, • az üzem növénytermesztési rendszere, • a termesztett növényfajok igényei, • a trágyaellátás lehetőségei és • az üzem technikai színvonala. A tápanyag-utánpótlási rendszerben, a trágyázás megvalósítása a trágyázási elemek segítségével történik. Ezek a következők: • a trágyaanyagok megválasztása, • a trágyázás időpontja, • a szükséges tápanyagmennyiség meghatározása,



• a trágyaanyagok kijuttatásának és elosztásának a módja. A zöldségtermesztésben, a nagyobb bruttó termesztési értékből adódóan, lényegesen szélesebb lehetőség van a trágyaféleségek megválasztására, mint a szántóföldi növénytermesztésben. Így a szerves trágyákon kívül, az olcsó, egyedi műtrágyák mellett, a drágább, vízben tökéletesen oldódó, komplex csepegtető trágyák is számításba jöhetnek. A zöldségtermesztésben, hasonlóan a többi növénytermesztési ágazathoz, a növények tápanyagigényét és a talajok termékenységének fenntartását szerves trágyákkal és műtrágyákkal végezzük. A primőrtermesztésben a szerves trágyáknak – a talajszerkezet javításán és a tápanyagtartalom növelésén kívül – nagy jelentőségük van a koraiság fokozásában is. A szerves trágyák származásukat tekintve többnyire mezőgazdasági eredetűek, fontos növényi tápanyagokat tartalmaznak. Minőségüket, összetételüket és használhatóságukat meghatározza eredetük (milyen állat termelte), mivel takarmányoztak, milyen és mennyi almot használtak, és hogyan kezelték a trágyát. Eredetük alapján megkülönböztetünk: • istállótrágyákat (marha- és lótrágya), • baromfitrágyákat, • karámtrágyát (pl. juhtrágya), • sertéstrágyát, • komposztokat, • városi hulladékot, • zöldtrágyát, • fekáltrágyát és • egyéb talajszerkezet javítására és tápanyag utánpótlásra alkalmas növényi eredetű tápanyagokat. A szerves trágyák között legnagyobb jelentőséggel a zöldségtermesztésben a marhatrágya bír, ami a legrégebben használatos trágyaféleség. Gyorsan bomló, jó talajszerkezetet biztosító, nagy növényi táperővel rendelkezik. Sajnos egyre nehezebben szerezhető be. Valamennyi zöldségféle alá használható hajtatásban és szabadföldi körülmények között egyaránt. Bár minőségét tekintve semmivel nem rosszabb, ennek ellenére lényegesen kisebb jelentőségű a lótrágya, amely kertészeti célokra ugyan kiváló, de nehéz beszerezhetősége és magas ára miatt a zöldségtermesztő üzemek csak kis mennyiségben használják. Jelenleg a csiperkegombatermesztés nélkülözhetetlen alapanyaga. A juhtrágyának a magas szárazanyag-tartalma mellett magas a könnyen felvehető nitrogéntartalma. Gyorsan bomló és melegedő trágya. Hátránya, hogy erősen gyomosító hatású, ez felhasználhatóságát bizonyos mértékben korlátozza. A sertéstrágya jelenleg a kisgazdaságokban az egyik leggyakrabban használt trágyaféleség. Nitrogén- és káliumtartalma magas, ezért használata során gyakori a növényperzselés, és a magas sótartalomból adódó élettani rendellenességek. A baromfitrágyák tápértéke igen magas, azonban a talaj szerkezetére gyakorolt kedvező hatásuk gyengébb, mint általában a szerves trágyáknak (9. táblázat).

9. táblázat - Fontosabb szerves trágyák tápanyag-összetétele (%) Trágya megnevezése

Nitrogén (N)

Kálium (K2O)

Foszfor (P2O5)

Marhatrágya

0,40–0,5

0,15–0,4

0,2–0,3

Sertéstrágya

0,45–0,5

0,10–0,2

0,5–0,7

Juhtrágya

0,40–0,8

0,10–0,3

0,5–0,7



Lótrágya

0,50–0,6

0,10–0,3

0,2–0,6

Fekáltrágya

0,90–0,1

0,60–0,8

0,3–0,5

Baromfitrágya

0,40–0,1

0,25–1,25

0,3–1,5

A növényi komposztoknak többnyire saját célra, a család ellátására termelő gazdaságokban van nagy jelentősége. Talajszerkezet javító hatásuk kiváló, tápanyagtartalmuk közepes. Speciális trágyaféleségnek számítanak a tőzegek, a szalma, a lombföldek, a faforgácsok és a fűrészporok. Ugyan tápanyag-szolgáltató képességük minimális, de talajszerkezet-javító hatásuk kitűnő. Kémhatásuk nagyon különböző, ezt a kiválasztásuknál messzemenően figyelembe kell venni. Felhasználásuk elsősorban hajtató üzemekben és saját célra termelő gazdaságokban jelentős. A szerves trágyák felhasználhatóságát nagymértékben befolyásolja az érettség foka. Az éretlen trágya nem más, mint az alommal összekevert bélsár és trágyalé, ahol a biológiai folyamatok (erjedés) még nem indult meg. A növényre az ilyen trágya nagyon káros lehet, mert a nagy mennyiségű ammónia, amit az éretlen trágya kibocsát – különösen zárt térben – megperzseli a növények gyökerét, levelét, szárát és termését. Az éretlen trágya esetében jól megkülönböztethetők a trágyát alkotó egyes növényi részek, magának a trágyának kellemetlen szúrós szaga van. A félérett trágyában az egyes növényi részek még felismerhetők, de szúrós kellemetlen szagából már sokat veszített. A kötött talajok lazítására jobb, mint az érett trágya. Az érett trágya víztartalmából jelentősen veszített, kellemetlen szúrós szaga nincs, a trágyát alkotó anyagok már elbomlottak, nem ismerhetők fel. Maga az anyag tőzegszerű, homogén, a növények számára felvehető tápanyagokban gazdag. A talajba dolgozott istállótrágya tápanyagai fokozatosan válnak a növények számára felvehetővé. Ezt a folyamatot befolyásolja a hőmérséklet, a talajnedvesség, a csapadékviszonyok, és nem utolsósorban a talaj kötöttsége, valamint maga a szerves trágya minősége (érettség, alom mennyiség, milyen állattól származik stb.). A 10. táblázat a szerves trágya lebomlásának évi ütemét szemlélteti a talajkötöttség függvényében.

10. táblázat - A marhatrágya tápanyagtartalmának feltáródása az idő függvényében (%) 1

2

3

4

Talaj a talajba munkálástól eltelt idő években Kötött talaj

40

30

20

10

Vályogtalaj

50

30

15

5

Homoktalaj

60

30

10

–

A korszerű tápanyag-utánpótlás anyagai a műtrágyák. Alapvetően csak a talajok tápanyagtartalmát növelik (ellentétben a szerves trágyákkal), a talajok szerkezetére nincsenek javító hatással, sőt hosszabb idő és nagyobb mennyiség felhasználása esetén, károsítják azt. Csoportosításukat összetételük, halmazállapotuk és oldódásuk mértéke szerint szoktuk végezni. Összetételük alapján csoportosítva, attól függően, hogy hány növényi tápanyagot tartalmaznak, megkülönböztetünk egyedi, összetett és komplex műtrágyákat. Az egyedi trágyák, vagy ahogy még nevezni szokták, monoműtrágyák csak egy, esetleg két hatóanyagból állnak (11. táblázat). Az ún. összetett trágyák több hatóanyagot, általában a három fő tápelemet tartalmazzák. A komplex műtrágyákra az jellemző, hogy valamennyi, vagy majdnem mindegyik növényi tápanyaggal rendelkeznek (12. táblázat). Az összetett műtrágyák (tévesen komplexeknek is nevezik őket) több hatóanyagot tartalmazó trágyák, gyakran csak egyszerűen az egyedi műtrágyák keverékei.

11. táblázat - Egyedi vagy egy hatóanyagot tartalmazó műtrágyák (monoműtrágyák)



Műtrágya megnevezése

Hatóanyag-tartalom

Nitrogéntartalmú műtrágyák: Ammónium-nitrát ( ammonsalétrom )

34% N

Mészammon-salétrom

25–28% N

Ammónium-szulfát (kénsavas ammóniák)

20,5% N

Karbamid

46,3% N

Kardonit

28% N

Mikramid

45% N

Kalcium-nitrát

13–15% N

Foszfortartalmú műtrágyák: Szuperfoszfát

18–20% P2 O5

Koncentrált szuperfoszfát

36–48% P2O55

Ammonizált szuperfoszfát

17–18% P2O5 és 3–4% N

Magnéziumos szuperfoszfát

18% P2O5 és 2,5% MgO

Káliumtartalmú trágyák: Kálisó

40 és 60% K2O

Kénsavas káli

50% K2O

Patent káli

30% K2O és 10% MgO

Kálium-nitrát

46% K2O és 13% MgO

Magnéziumtartalmú műtrágyák: Kieserit

26% MgO

Magnézium-szulfát

16% MgO

Magnézium-nitrát

15% MgO és 11% N

12. táblázat - Komplex műtrágyák Hatóanyag-tartalom N

P2O5

Egyéb

K2O



Akrisal

18%

5%

21%

Buvifer

14%

7%

21%

Ferticare műtrágyacsalád

4–40% 4–45% 6–38%

Poly-feed műtrágyacsalád

MgO; Ca; S; Fe; Mn; Mo; B; Cu; Co

11–27% 5–44% 11–40% Fe; Mn; Mo; B; Zn; Cu.

Norsk Hydro Kristalon termékcsalád

8–25% 5–40% 6–36%

Peters professional termékcsalád

5–30% 0–52% 0–45% Mg; Fe; Mn; Mo; B; Zn; Cu

Agrosol’O termékcsalád

Mg; Ca; S; Fe; Mn; Mo; B; Zn; Cu

10–20% 8–50% 10–34% Ca; Mg; Fe; Mn; B

Universol termékcsalád

9–23% 6–30% 10–27%

Magmix folyékony műtrágya

5,6% N–NO3

Volldünger

14%

4,0% 2,5% Ca +1,8% MgO 7%

21%

Hátrányuk, hogy többnyire klórt tartalmaznak, ami használatukat a zöldségtermesztésben erősen korlátozza. A leggyakoribb összetételek: N P2O5 K2O 10 10 10 4 14 14 15 15 15 9 16 24 8 24 16 Halmazállapotot tekintve a kereskedelemben kapható műtrágyák döntő többsége szilárd (pl. szuperfoszfát, Buvifer stb.). A folyékony műtrágyák most kezdenek Európában elterjedni, nálunk főleg lombtrágyák tartoznak ebbe a csoportba. Ezen kívül léteznek gáz halmazállapotú trágyák is, pl. a szén-dioxid, amit a hajtatásban használnak. A műtrágyák jelentős része a növények számára gyorsan és könnyen felvehető, ezek jó fejtrágyák, de léteznek olyan műtrágya készítmények, amelyek hatását szándékosan „lelassították”, ezzel hatástartalmukat jelentős mértékben megnyújtották. Az ilyen műtrágyákat lassított hatású vagy retardált készítményeknek nevezzük. Ezeket a palántanevelésben, a faiskolai termesztésben vagy a cserepes dísznövénytermesztésben egyre szélesebb körben alkalmazzák. Ismertebb lassított hatású műtrágyák, amelyek a zöldségtermesztésben palántanevelésre használhatók: N

:

P2O5

:

K2O

Plantosan 4D 20

:

10

:

15



PG-Mix 14

:

16

:

18

Buviplant A 20

:

10

:

15

Peat-Mix 13

:

15

:

17

6

:

12

Osmocote Plus Mini 8 :

Újabban alaptrágyázáshoz is használnak lassított hatású műtrágyákat, ilyen pl. a hajtatásban és a szabadföldi termesztésben is ismert Cropcare műtrágya család (N 6–12%; P2O5 9–16%; K2O 17–50% + mikroelemek). A műtrágyák oldékonysága nagyon különböző, ezt megválasztásukkor messzemenően figyelembe kell venni. A gyorsan oldódó műtrágyákat általában könnyebben hasznosítják a növények, ezért ezek elsősorban fejtrágyázásra alkalmasak. Az oldékonyság mértéke meghatározza a kijuttatás számításba jöhető módozatait is. Az oldódás mértéke és az oldódás után visszamaradó üledék mennyisége alapján négy csoportot különböztetünk meg: • Vízben nehezen oldódó műtrágyák. Ide olyan műtrágyák, amelyeket a zöldségtermesztésben használunk, nem tartoznak. • Vízben jelentős mennyiségű üledékkel oldódó műtrágyák. A monoműtrágyák többsége ide tartozik, pl. kálisó, szuperfoszfát, összetett műtrágyák stb. • Vízben kevés maradékkal oldódók. Ezekből a műtrágyákból többnyire a gipsz válik ki oldhatatlan formában, esetleg egyéb kisebb szennyeződések pl. magnéziumsók. Ilyen készítmény a Volldünger és a Buvifer. Szűrés után tápoldatozásra is kiválóan alkalmasak. • Vízben maradék nélkül vagy tökéletesen oldódó műtrágyák. A termesztési gyakorlatban tápoldatozó műtrágyáknak is hívják őket. A tápoldatozásra javasolt komplexek tartoznak ide (pl. Ferticare, Peters professional, Poly-feed, Kristalon) továbbá több egy-, illetve kettő hatóanyagot tartalmazó műtrágya is (káliumnitrát, kalciumnitrát, keserűsó stb.). A kiegyenlített növénynövekedésnek és fejlődésnek az egyik feltétele az egyenletes tápanyagellátás, vagyis minél gyakrabban adunk trágyát, annál kiegyenlítettebb a fejlődés. A trágyamegosztás célja, hogy a tenyészidő folyamán ezt az egyenletességet biztosítsuk növényeinknek. A túl gyakori trágyázás ellen gazdaságossági érvek szólnak, és nem is indokolt minden esetben a gyakori fejtrágyázás (pl. szabadföldi termesztés), mert a talaj is képes bizonyos mennyiségű tápanyagot tartalékolni. Viszont minél kevesebb a gyökereket rögzítő közeg (talaj), minél gyengébb a közeg tápanyagmegtartó és -szolgáltató képessége, annál gyakrabban kell adni a trágyát, ez a tápoldatos termesztésnél akár napi fejtrágyázást is jelenthet. A trágyakijuttatás idejétől függően megkülönböztetünk alaptrágyázást, indítótrágyázást és fejtrágyázást. Az alaptrágyázás fő célja, a hosszú ideig tartó, sokoldalú tápanyagellátás megvalósítása. Időpontja egybeesik az őszi talajmunkák végzésével. Alaptrágya formájában adjuk a foszfor döntő többségét, a kálium egy részét, a szerves trágyákat, a meszező-anyagokat, és ritkán, csak bizonyos esetekben kevés nitrogént. Az indítótrágyázás célja a kikelt vagy kiültetett növények kezdeti tápanyagellátása. A mélyre leforgatott alaptrágyát a fiatal növények gyökerei nem érik el, ezért a kezdeti fejlődéshez szükséges tápanyagokat, mindenek előtt a nitrogént és a foszfort, a talaj felső néhány centiméteres rétegébe dolgozzuk. Az indítótrágyák jól oldódó és könnyen felvehető tápanyagformák legyenek, és nem lehetnek túl nagy adagok, mert a kikelt, érzékeny növényt kiperzselik, a palánta gyökereit megégetik. A fejtrágyázás célja a tenyészidő folyamán a növények által felvett, az öntözések alkalmával kimosódott, valamint a talaj által megkötött tápanyagoknak, azaz a veszteségeknek a pótlása. Különösen nagy jelentősége a hosszú tenyészidejű és nagy tápanyagigényű növények esetében van. Mindenekelőtt fejtrágyaként kell kijuttatni a nitrogént, de a káliumnak is egy jelentős része ilyen módon pótolható. Négy hónap, vagy annál is hosszabb tenyészidejű növények esetében a 13. táblázatban ismertetett tápanyagmegosztást javasoljuk, ami a termesztési technológiától függően kisebb mértékben változhat.

13. táblázat - Hosszú tenyészidejű zöldségfajok százalékos tápanyagmegosztása



Nitrogén Alaptrágyának

Kálium

Foszfor

–

Indítótrágyának

10–20%

Fejtrágyának

80–90%

80–90%

50–60%

10–20%

20–25%

–

20–25%

Rövidebb tenyészidejű növények esetében növelhetjük az indító és alaptrágyát, a fejtrágya mennyiségét csökkentjük vagy el is hagyjuk. A trágyamegosztást a talaj induló tápanyagtartalma is módosíthatja. Kötött talajon lehet ritkábban és egyszerre nagyobb fejtrágya mennyiséget adni, míg homokon kisebb adagot, de gyakrabban kiszórni. Homoktalajon indokolt a fejtrágya formájában kiadott tápanyagok arányát az alaptrágya rovására növelni. Sok esetben a fejtrágyázást nem naptári időponthoz, hanem a növény fejlődési fázisához kötik. Ilyen fenofázis lehet a terméskötődés kezdete, az érés kezdete, a fejesedés kezdete, a virágzás és a kaszahányás. Ezek minden esetben a növény fejlődése szempontjából fontos fordulópontok és a környezeti igény változása vonatkozásában is jelentősek. Sokkal pontosabb támpontot jelentenek a termesztéstechnológiában, mint a naptári dátumok. A zöldségtermesztésben, hasonlóan a szántóföldi növénytermesztéshez, a kijuttatandó tápanyagok mennyiségét a fajlagos tápanyagigény alapján, talajvizsgálatokra alapozva számítjuk ki. Fajlagos tápanyagigény alatt az egységnyi termés előállításához szükséges tápelemek mennyiségét értjük, vagyis azt a tápanyag tömeget, amelyet a növény az egységnyi termés előállításához a talajból kivon. Talajvizsgálatok nélkül arra vonatkozóan pontos adatot, értéket mondani, hogy mennyi műtrágyát kell adott talajon a kívánt termésszint eléréséhez kiszórni, nem lehet! A gyakran emlegetett levélanalízis-eredmények a termesztési gyakorlatban nem terjedtek el, az ilyen vizsgálatok eredményeit számos olyan környezeti tényező is befolyásolja, amelyet nehéz kiszűrni, ennek következtében az adatok megbízhatósága rosszabb, mint a talajvizsgálatok esetében. Egyéb praktikussági okok is inkább a talajvizsgálatok eredményeinek használata mellett szólnak. A tervezett termésmennyiség eléréséhez szükséges tápanyag-mennyiség vagy trágyaadag alacsony talajtápanyagszint esetén sem szórható ki egyszerre, mert a növény gyökérzetét megégetné. Az egyszerre kiadható trágyaadag mennyiségét meghatározza a trágya minősége és a növény sóérzékenysége, ugyanakkor a talaj tápanyagtartalmának ilyen vonatkozásban nagy jelentősége nincs. Külön értékek vonatkoznak az egyszerre kijuttatható adagok esetében a sóra különösen érzékeny és kevésbé érzékeny növényekre (14. táblázat).

14. táblázat - Legnagyobb műtrágya adagok a sóra érzékeny és a sóra kevésbé érzékeny zöldségfajok estében Alaptrágya N

Indítótrágya

Fejtrágya

50 kg/ha

50 kg/ha

50 kg/ha

200 kg/ha

100 kg/ha

100 kg/ha

80 kg/ha

50 kg/ha

50 kg/ha

300 kg/ha

50 kg/ha

150 kg/ha

Sóra érzékenyebbek K2O N Sóra kevésbé érzékenyek K2O

A zöldségtermesztésben a trágyaelosztásnak és bemunkálásnak számos változatát alkalmazzák. Legáltalánosabb a terítés, amely során a trágyát a terület felületére egyenletesen kiszórjuk. Így adjuk általában az alaptrágyát, vagy a gabonaféléknél a fejtrágyát. A módszer nagy előnye, hogy jól gépesíthető és az elosztás egyenletes. A sortrágyázás alkalmával, mint a nevében is van, csak a sorokba szórjuk a trágyát a takarékosság, és a jobb hatékonyság érdekében. Sortrágyázást alkalmazunk a fejtrágyázások alkalmával a szélesebb sortávolságú növényeknél. A fészektrágyázás az egyik legrégebbi trágyakijuttatási mód. Ezt a ritka állású növényeknél (például kabakosok) alkalmazzák, annak érdekében, hogy a műtrágya és szerves trágya hatékonyabban érvényesüljön, csak közvetlenül a növények helyére szórják. 47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A leghatékonyabb trágyázási mód a tápoldatozás, amely esetében a tápelemeket vízben oldott formában, megközelítőleg olyan koncentrációban és arányban adjuk, mint ahogy azokat a növények a gyökereiken keresztül leggyorsabban hasznosítani tudják. A tápanyagokat, folyamatosan, ha nem is állandóan, de nagy gyakorisággal juttatjuk ki. Így kialakítható a gyökértérben egy állandó és kiegyensúlyozott tápanyag-összetétel és koncentráció, nincsenek ingadozások, mint ahogy az a ritkán végzett fejtrágyázások esetében fennáll. Ha kedvezőbbek a növény növekedéséhez a környezeti feltételek, akkor több vizet és több tápanyagot vesz fel, és ha romlanak, akkor automatikusan mind a kettő felvétele csökken. A hatékony tápoldatozásnak három alapfeltétele van: • kiváló szerkezetű gyökérközeg (talaj), • jó minőségű öntözővíz és • vízben tökéletesen oldódó műtrágyák. A három feltétel közül a jó öntözővíz biztosítása bizonyul üzemi szinten a legnehezebb feltételnek. A rossz minőségű öntözővízben a tápanyagok nem, vagy rosszul oldódnak, a csepegtető testek eltömődnek, de súlyos esetben a szikesítő hatása miatt a növények pusztulását is okozhatja.

2. Fitotechnikai munkák Az ápolási munkákat aszerint, hogy a növény környezetét változtatjuk-e meg, vagy közvetlenül a növényre irányulnak, öko- és fitotechnikai munkákra oszthatjuk. A fitotechnikai munkák közvetlenül a növényekre irányulnak, s egy-egy növényrésszel, vagy a növény egészével végzünk különböző műveleteket. A szántóföldi zöldségtermesztést kevesebb közvetlen növényápolási munka jellemzi, mint a hajtatást, mert általában a nagyobb kézimunkaerő-ráfordítás a hajtatásban jobban kivitelezhető és jobban megtérül. Vannak műveletek, amelyek azonban – a termesztés sajátosságainak megfelelően – ennek ellenére szabadföldi körülmények között is szükségesek. Ilyenek: az egyelés, az idegenelés, egyes növényi részek eltávolítása, a szabadföldi támrendszeres uborka és paradicsomtermesztésben a hajtásrögzítés, esetleg a termésritkítás, az érésszabályozás, valamint a halványítás. Egyelésre helyrevetés esetén, sűrű kelésnél van szükség, általában akkor, ha a vetőmag használati értéke bizonytalan, vagy nincs lehetőség szemenkénti vetésre. Idegenelést leginkább a vetőmagtermesztésben alkalmaznak. Támrendszeres termesztésben (uborka, paradicsom, karós bab) szükséges a hajtások rögzítése, metszése, emellett paradicsomtermesztésben a hónaljhajtások eltávolítását, a levelezést – a hajtatáshoz hasonlóan – szabadföldön is elvégzik. Csemegekukorica-termesztésben néhány, fattyasodásra erősen hajlamos fajta esetében még ma is előfordul a fattyazás, bár egyre kisebb felületen alkalmazzák. Speciális ápolási munka tormánál a hajtásválogatás, valamint a bakhátak kibontásával végezhető oldalgyökerezés. Ezzel a művelettel biztosítják, hogy az árugyökér elágazásmentes, jól fejlett legyen. Azon növényeknél, melyek etiolált részét fogyasztjuk, elmaradhatatlan ápolási munka a halványítás. Ennek legegyszerűbb módja a földdel való takarás (lásd előrébb), vagy a fóliatakarás. Régebbi, nem takart rózsájú karfiolfajtáknál napégés (barnulás) ellen a leveleket rátörték a rózsára, vagy összekötözték felette (az újabb fajták levele a rózsát jobban takarja). A levelek összekötözésével etiolálják hagyományosan a kötözősalátafejeket is. Különösen az egymenetes gépi betakarítás jövedelmezőségének javítására elterjedt a vegyszeres érésszabályozás. A kereskedelmi forgalomban több érésgyorsító szer kapható, pl. Rol-Fruct, Ethrel. A beérést segíthetjük emellett a hajtáscsúcs visszacsípésével (pl. támrendszeres paradicsomtermesztés) vagy roncsolásával (pl. bimbóskeltermesztés) is.


5. fejezet - Vetésforgó A vetésforgó a termőterület növényekkel való olyan kihasználása, amelynél a növények előre megállapított összetételét, arányát, sorrendjét és körforgását megtartjuk. A hosszú távon sikeres termesztés alapvető feltétele az előrelátás, a növények és a környezet összehangolása, s a növények egymásra, s a környezetre gyakorolt hatásának megfelelő alakítása. Ennek érdekében szükséges minden növénytermesztésre használt területre a vetésforgó valamennyi alapelemének (a növényi összetétel, a növények aránya, sorrendje, valamint a körforgás) megtervezése és megvalósítása. A jó vetésforgó segíti a talaj termékenységének megőrzését, illetve javítását, a talaj vízgazdálkodásának szabályozását, befolyásolja a talajszerkezetet, hozzájárul az eredményes gyomirtáshoz és növényvédelemhez. A vetésforgó alapegysége a szakasz, amelyen a vetésforgóban szereplő növények egységnyi részét termesztjük. Ahhoz, hogy a vetésforgóban a forgás során minden évben azonos méretű területen tudjuk termeszteni adott növényt, a szakaszok területének azonosnak kell lenniük. Természetesen a gyakorlatban ez nem mindig ilyen egyszerű, néhány hektáros eltérések vannak a szakaszok területe között, így évente kismértékben változhat egyegy növény vetésterülete. Ha a vetésterv (növényi összetétel + arány) úgy kívánja, egy-egy szakaszban több növényt is termeszthetünk egymás mellett, a területet több részre osztva. Az ilyen szakaszokat osztott szakasznak nevezzük, ellentétben az egyszerű szakasszal, amelyben csak egy növényt termesztünk. Évelő növények – mivel több évig azonos területen maradnak, erre az időre kivonva a területet a forgóból – ún. forgón kívüli szakaszba kerülnek. A körforgási időt (mialatt a vetésforgó valamennyi növénye végighalad a vetésforgó minden egyes szakaszán, és visszatér eredeti helyére) tekintve ez utóbbi esetben rövidített vetésforgóról beszélünk, mert a szakaszok száma kevesebb, mint a körforgás ideje (az évelő növény minden szakaszban több, mint egy évet tölt el). Teljes vetésforgóról akkor beszélhetünk, ha a szakaszok száma és a körforgás ideje megegyezik.

1. A vetésforgó típusai A mai termesztési gyakorlatban a növényváltás alapján beszélhetünk • monokultúráról (ez gyakorlatilag nem növényváltás, hiszen egy fajt, vagy egy családon belüli fajokat termesztenek a területen), • monokultúrás jellegű termesztésről (ahol néhány évig egymás után ugyanazt a növényt termesztik – pl. rizst – általában termesztéstechnikai okokból, vagy két növényt termesztenek váltakozva – pl. kukoricát és őszi búzát, ha a piaci igények így határozzák meg), valamint • valódi növényváltásról (ahol az egymást követő években kettőnél több, különböző, egymással nem közvetlenül rokon fajt termesztenek felváltva). Ez utóbbi képes legjobban ellátni a vetésforgó fent említett funkcióit. Aszerint, hogy a növények tervezéskor megállapított összetétele, aránya, sorrendje és körforgása mennyire érvényesül, a vetésforgóknak az alábbi típusait különíthetjük el: • A szabad vetésforgókban akár mindegyik elem megváltoztatható, a rendszer így nem szigorúan meghatározott. Általában hiányzik az előrelátás, a körforgás lehetősége, s ezek a rendszerek így nem is tekinthetők igazán vetésforgónak. • A kötött vetésforgókban ezzel szemben mereven ragaszkodni kell a tervezéskor megszabottakhoz, így a változó körülményeket (időjárás, piaci igények stb.) a rendszer nem tudja követni. • A kettő közötti középutat jelenti a rugalmas vetésforgók alkalmazása, melyek megengedik 1–1 évben 1–1 szakaszon a változtatásokat. A tervezettől való eltérések természetesen csak olyan mértékűek lehetnek, melyek nem zavarják meg a többi szakaszt, s a következő évekre sincsenek erős változtató hatással. Ezért általában a növényeket rokon fajokkal (azonos családba tartozóak) lehet helyettesíteni, de minimális követelmény az, hogy a talajjal szemben (különösen trágyázás szempontjából) a növények azonos igényeket támasszanak, s a vetésforgóba hasonlóan illeszkedjenek be (elővetemény-hatás!). Főként ezen okok miatt kialakultak az ún. keret 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Vetésforgó

vetésforgók, melyek nem konkrét fajokat, hanem növénycsoportokat határoznak meg (trágyás kapások, évelő pillangósok, vagy burgonyafélék, hagymafélék stb.). A hosszú ideig jól működő vetésforgók általában a rugalmas vetésforgók közé tartoznak.

1.1. A zöldségtermesztés vetésforgói Zöldségnövényeket szántóföldön zöldséges és ún. kombinált zöldséges vetésforgóban termesztünk. Mindkét típusban megkülönböztethetünk öntözött, illetve öntözetlen forgókat. Sok zöldségfajt öntözéssel és öntözés nélkül is termeszthetünk, de számos technológiai elem a két esetben különböző (ennek talán leginkább szembetűnő példája az étkezési vöröshagyma termesztése, melyet öntözetlen forgóban dughagymáról, öntözött forgóban általában magról szaporítunk). A növényházi vetésforgók számos sajátosságuk miatt ezektől teljesen eltérnek. Zöldségnövények elhelyezése zöldséges vetésforgókban. A tisztán zöldséges vetésforgók nagyobb része öntözött. Itt elsősorban nagy vízigényű fajokat, illetve fajtákat érdemes termeszteni. Az öntözés megteremti a jobb terület-kihasználás lehetőségét, hiszen nyári szárazságban és nagy melegekben is megoldható a másodnövény termesztése. A növények igénye és a termesztett kultúrák értéke megköveteli, hogy gyakrabban alkalmazzunk szervestrágyázást, akár két-háromévente is, azaz egy körforgás alatt többször. Ha erre nincs lehetőség, talajjavítás céljából néha évelő pillangósokat is termesztenek a területen. Zöldségnövények elhelyezése kombinált zöldséges vetésforgókban. Kombinált zöldséges forgóról beszélünk, ha mezőgazdasági növények mellett zöldségnövényeket is termesztünk. Ezek tervezésekor is a fent említett szempontokat kell figyelembe venni. A vetésszerkezetből adódóan legtöbbször egy szakaszra kerül zöldségnövény, s mivel általában ennek a legmagasabb a jövedelmezősége, a forgó főnövényének tekinthető. Ha szerves trágyát igénylő fajról van szó, a frissen szervestrágyázott területre kerül akkor is, ha esetleg ez az egyetlen ilyen szakasz, s valamely mezőgazdasági szakaszban levő növény is igényelné a trágyát. A zöldségfélét legtöbbször gabona (őszi, esetleg tavaszi) után tervezzük, mert általában a gabonáknak legjobb ezekben a forgókban az elővetemény-értékük.

2. A vetésforgók kialakítása 2.1. A növényi összetételt és arányt befolyásoló alapelvek A termesztett növények összetételét elsősorban környezeti és közgazdasági tényezők határozzák meg. A környezeti tényezők megszabják, hogy adott területen egyáltalán milyen növények és milyen technológiával (pl. helyrevetett, palántázott, másodvetés) termeszthetők. Az éghajlati tényezők közül a vegetációs idő hossza, a fagyok várható időpontja, a csapadékeloszlás, a jégesők és záporok várható száma, a szeles napok száma, az uralkodó szélirány, áttelelő növényeknél a hótakaró vastagsága mind befolyásolhatja a növényválasztást. Emellett még a domborzati viszonyokkal (termőréteg vastagsága, északi vagy déli lejtő), a talaj tulajdonságaival (kötöttség, a talajvíz mélysége) is számolnunk kell. Számos környezeti tényező (vegetációs idő hossza, napfény mennyisége, öntözetlen forgókban a csapadékmennyiség stb.) egy-egy gazdaság egész területén általában megegyezik, de több tényező változhat. Ilyenek például a talajtulajdonságok (kötöttség, talajvíz mélysége), a domborzati viszonyok (termőréteg vastagsága, fekvés), a széljárás erőssége. Ha ezek olyan mértékű változatosságot mutatnak, hogy a termeszteni kívánt növények egy részének termesztéstechnológiájában, vagy várható hozamában túl nagy kompromisszumokat kellene kötnünk, érdemes az eltérő környezeti viszonyokra külön-külön vetésforgót szerkeszteni. A növényi összetétel és arány meghatározásakor lényeges a talajjavító növények, valamint a szerves trágyát igénylő és nem igénylő növények arányának átgondolása is. A zöldségnövények ilyen irányú besorolását a 15. táblázat tartalmazza. Zöldséges vetésforgókban is előfordul, hogy – amennyiben szükség van a talaj szervesanyag-tartalmát gyarapító növények nagyobb arányára – évelő

15. táblázat - A zöldségnövények szervestrágya-igény szerinti csoportosítása Szerves trágyát

Burgonyafélék, kabakosok, káposztafélék, 50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Vetésforgó

igényelnek

csemegekukorica, zeller, torma, évelő növények (rebarbara, sóska, spárga)

Tápanyagigényesek, de nem közvetlenül szervestrágyázás után ajánlottak

levélzöldségek, gyökérzöldségek (kivéve zeller és torma), hagymafélék

Talajjavító növények

egyéves pillangósok (bab, borsó)

A közgazdasági tényezők (a technológiai színvonal, a szakértelem, a rendelkezésre álló munkaerő, gépek, valamint a piaci lehetőségek) ismerete a növényi összetétel meghatározásakor természetesen szintén nélkülözhetetlen.

2.2. A növényi sorrendet befolyásoló alapelvek A növényi sorrend megválasztásának alapja az, hogy a vetésforgó zárt körnek tekinthető, amelyben valamennyi növény előveteménye egy másiknak, s vannak olyan fajok, melyek hátrahagyott maradványaikkal vagy termesztéstechnológiai sajátosságaik miatt akár több évre kiterjedő hatással bírnak. Nem minden növény igényes egyformán az előveteményére, de a sorrend megállapításánál általánosan megfogalmazható célunk az, hogy minden növény minél kedvezőbb állapotban adja át a talajt a következőnek. Ha egy növényfajt több éven át önmaga után termesztünk egy területen, talajuntság léphet fel. Így nevezik azt a jelenséget, melynek hatására a termésátlag, illetve a termésminőség az évek során csökken. Leggyakoribb előidézője a károsító szervezetek felszaporodása, az egyoldalú tápanyag-felhasználás, illetve toxikus anyagok felhalmozódása. Tulajdonképpen ez az oka a vetésváltás szükségességének, s a talajuntságra érzékeny fajokat (pl. hüvelyesek, zeller) 5–6 évig semmiképpen nem szabad ugyanazon a területen újra termeszteni. A kevésbé érzékeny fajok (pl. paprika, paradicsom) 3–4 év után kerülhetnek vissza ugyanazon területre, míg néhány faj (pl. a fejes káposzta meszes talajon, csemegekukorica) „nem érzékeny” a monokultúrára, ezért 2–3 évig önmaga után is vethető, ültethető. A sorrend megállapításakor a talaj termékenységére gyakorolt hatás kiemelkedően fontos. Azokat a növényeket, melyek kedvező hatásúak (szervestrágyázott növények, pillangósok, zöldtrágyanövények), egyenletesen kell elosztanunk a vetésforgóban. A tápanyagfeltáró képességre szintén figyelmet kell fordítanunk. A gyenge feltáró képességű növényeket (általában kis terjedelmű, gyenge gyökérzettel rendelkeznek) a trágyás szakaszba, vagy ahhoz közel kell elhelyezni. Feltáró képesség szerint a növényeket három csoportba sorolhatjuk: • talajzsarolók: sok tápanyagot kivesznek a talajból, s keveset adnak vissza (pl. káposztafélék, torma); • talajerőt kímélők: viszonylag kevés tápanyagot használnak fel, illetve a felvett tápanyag nagy részét visszajuttatják (pl. retek, saláta); • talajerőt fenntartók: a felvett tápanyag visszajuttatása mellett gyarapítják is a talaj tápanyag-készletét (pillangósok, pl. borsó, bab). A gyökeresedési mélység változtatásával (azaz évről évre különböző gyökeresedési mélységű növények termesztésével) segíthetjük a talajok szerkezetének javítását (a gyökérzet elpusztulása után a talaj „üregesedik”, azaz kisebb-nagyobb mértékben lazul), valamint a talaj tápanyag készletének egyenletes felhasználását és elosztását. A mélyebben gyökerező növények – pl. bimbóskel, görögdinnye – a mélyebb rétegekből veszik fel a tápanyagot, s így a lemosódott tápanyagokat a felszínre hozzák, míg a karalábé, az uborka, valamint más, sekélyen gyökerező növények a talaj legfelső rétegében található tápanyagokat használják csak fel. A talaj vízgazdálkodására gyakorolt hatás az öntözetlen forgók tervezésekor mindig nagy jelentőséggel bírt, de a környezet (vízkészletek) kímélése, valamint a gazdaságosság megkívánja, hogy öntözött körülmények között is foglalkozzunk a problémával. Talajárnyékoló növények termesztésekor a víz elpárolgása csökken, így kímélhetjük a talaj vízkészletét, könnyebbé tehetjük a talajművelést, és segíthetjük a következő növény kezdeti fejlődését is. 51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Vetésforgó

A talajárnyékoló növények a vízkészlet megőrzése mellett erózióveszélyes területeken a talaj megtartásában is nagyrészt vállalnak. Ha ritka térállású, kis lombú növényeket termesztünk lejtős területen, a talaj lemosódására számíthatunk. A nagy lomb ilyen területeken előnyös, s a talaj fedettségét minél hosszabb ideig fenn kell tartanunk. A jól megválasztott növényi sorrend segíti a gyomnövények elleni védekezést is. A zöldségnövények nagy része gyenge versenyzőképességgel rendelkezik, így a gyomosodásra erősen érzékenyek, a termőterület nagyfokú gyomosságára terméscsökkenéssel, szélsőséges esetben elpusztulással „válaszolnak”. Gyakorlati szempontból érdekes a növények alábbi csoportosítása: • gyomirtó növények a kapások (paprika, paradicsom, káposztafélék, zeller, csemegekukorica), melyek rendszeres ápolása során a gyomok száma jelentősen csökkenhet; • gyomfojtók a sűrű térállású növények (általában a gabonafélék) és a gyors talajborítású fajok (pl. káposztafélék közül a fejes és kelkáposzta, a karfiol stb.); • gyomnevelők a lassan csírázó, csekély talajtakarású növények (pl. hagyma), valamint általában az évelők; • gyomosítók a vissza maradt magjukkal, gyökerükkel a következő kultúrákban gyomként fellépő fajok (pl. torma, burgonya, napraforgó). A sorrend megválasztásakor akkor járunk el helyesen, ha gyomnevelő és gyomosító növények után gyomirtó, illetve gyomfojtó növényeket tervezünk. A betegségek, kártevők elleni eredményes küzdelemnek legtöbb esetben elengedhetetlen része a megfelelő vetésforgó kialakítása. Több, a talajban és a növénymaradványokon áttelelő, valamint talajlakó kártevő és kórokozó évről évre egye nagyobb számban szaporodik fel a területen, ha tápnövényét megtalálja. A helyzetet nehezíti, hogy e szervezetek közül több olyan van, mely sok tápnövényű (pl. Sclerotina sclerotiorum, Botrytis cynerea), sőt sokszor a gyomnövények között is vannak tápnövényeik. Ezek nagyarányú jelenlétekor gyakran az sem elég, ha egymást követő években különböző családba tartozó növényeket termesztünk, de a védekezést segíti, ha a növényváltással növényvédőszer-rotációt teszünk lehetővé. Figyelembe kell venni azt is, hogy a károsító szervezetek vándorolni is képesek, így a forgó megvalósítása során nem elegendő a szomszéd területre vinni következő évben a növényt, hanem térbeli izolációt is kell biztosítani. Technológiai szempontból a sorrendet meghatározó alapvető kérdés az elővetemény lekerülésének időpontja. Különösen fontos elő és utótermény (másodnövény) termesztésekor, valamint akkor, ha kora tavaszi vetést tervezünk (pl. sárgarépa, petrezselyem, zöldborsó termesztéskor), hiszen ebben az esetben a talaj előkészítésére tavasszal általában kevés idő áll rendelkezésre. Szabadföldi termesztés során az alap talajművelési munkák elvégzésére, a magágy, illetve ültetőágy készítésére és ülepedésére szánt időn kívül időtartalékkal kell számolnunk az esetleges kedvezőtlen időjárási körülmények miatt.

2.3. A jobb terület-kihasználás lehetősége a szabadföldi zöldségtermesztésben Ha egy vegetációs idő alatt a területen csak egy növényt termesztünk (egyes termesztés), a terület 100%-os kihasználását érjük el. Többes termesztés esetén, amikor egy vegetációs idő alatt a területen egymás mellett vagy egymás után több növényt termesztünk, 100%-nál nagyobb terület-kihasználás is lehetséges. Ebben az esetben a főtermény a nagyobb arányban, hosszabb ideig a területen levő, vagy nagyobb értéket adó kultúra. Egymás mellett, egy időben több növény termesztése üzemi körülmények között a zöldségtermesztésben nagy felületen nem elterjedt, főként azért, mert a növényápolást nehezíti. Házikerti vagy kisebb gazdaságokban előfordul a soron belüli köztes (pl. kukorica sorban bab, tök), a sorközi köztes (pl. salátasorok között retek), a kulisszás vetés (pl. néhány uborka sor után szélfogóként 3–4 sor kukorica) vagy az alávetés (sárgarépa és retek). A rövid tenyészidejű tavaszi zöldségek betakarítása után – különösen öntözött vetésforgókban – azonban semmiképpen nem érdemes üresen hagyni a területet. A zöldborsó, a fejes saláta, a hónapos retek, a korai karalábé, a korai burgonya után például már május-júniusban felszabadul a terület. Ilyenkor másodvetéssel jobb terület-kihasználást tudunk elérni. A 16. táblázat a lehetséges másodnövényekről ad áttekintést. Amennyiben nem áll rendelkezésünkre elegendő szerves trágya, kielégítő megoldás lehet, ha másodvetésben zöldtrágyanövényeket vetünk.


Vetésforgó

16. táblázat - Másodtermesztésre alkalmas zöldségfajok felhasználási lehetőségei szabadföldi zöldségtermesztésben Faj

Felhasználási lehetőség másodnövényként

Brokkoli

június végéig ültethető

Cékla

tárolásra a hosszú tenyészidejű fajtákat július közepén kell vetni, a rövid tenyészidejű fajták augusztus elejéig vethetők

Csemegekukorica június közepe után, csak rövid tenyészidejű fajtákkal Endívia (őszi)

július végén ültethető

Fejes káposzta

közepes tenyészidejű fajták június végéig, rövid tenyészidejű fajták július közepéig ültethetők

Fejes saláta (őszi) augusztus közepén ültethető Karalábé

hosszú tenyészidejű fajták július közepéig, rövid tenyészidejű fajták augusztus közepéig ültethetők

Karfiol

hosszú tenyészidejű fajták június végéig, közepes tenyészidejű fajták július elejéig, rövid tenyészidejű fajták július közepéig ültethetők

Kelkáposzta

hosszú tenyészidejű kései fajták július elejéig, rövid tenyészidejű fajták július végéig ültethetők

Kínai kel

augusztus elején vethető

Mezei saláta

augusztus végén vethető

Retek

őszi és téli retek augusztus közepén, őszi hónapos retek szeptember elején vethető

Spenót (őszi)

augusztus végétől szeptember közepéig vethető

Tépősaláta

július végéig érdemes vetni

Uborka

június második dekádjáig helyrevethető, július közepéig palántázható

Zöldbab

július elejéig vethető

Zöldborsó (őszi)

július végén vethető

A másodvetés tervezésekor figyelembe kell venni az alábbiakat: • Másodvetésben a legtöbb növény kevesebbet terem, mint fővetésben, de a jövedelmezőség vizsgálatakor érdemes szem előtt tartani azt, hogy a nélküle üresen maradó területnek is vannak (elsősorban talajművelési) költségei.


Vetésforgó

• Ha áttelelő (spenót, fejes saláta, kelkáposzta, fokhagyma, petrezselyem, zöldborsó stb.) vagy évelő (sóska, rebarbara, spárga) növényeket tervezünk ősszel a területre, figyelembe kell vennünk vetésük, kiültetésük időpontját. Ezek előtt sokszor már nincsen idő másodnövényt termeszteni. • A másodvetés a zöldségtermesztésben leginkább öntözött forgókban lehetséges. Öntözetlen területen, száraz fekvésű, kötött talajon kevesebb termésre számíthatunk, s előfordul, hogy a fokozottabb vízhasználás miatt az utána következő növény termésmennyisége csökken. Melegigényes növények kiültetése előtt a tavaszi időszakban előterménnyel szintén javítható a területkihasználás. Rövid tenyészidejű, hidegtűrő növények (hónapos retek, fejes saláta), valamint őszi vetésű, áttelelő fajok kerülnek ilyenkor szóba, alkalmazásuk azonban ritkább, mert a főnövény időbeni vetését, kiültetését, valamint a megfelelő talajművelést kockáztathatják. Jelentősége a zöldséghajtatásban nagyobb, időzítésénél azonban ott is a főnövény megfelelő kiültetési időpontját kell elsődlegesen szem előtt tartanunk.

2.4. A vetésforgó körforgása A vetésforgó körforgási idejét a benne termesztett növények száma és igényei határozzák meg. Hosszát a monokultúrára leginkább érzékeny növény igényeihez kell igazítani. A zöldségtermesztésben általában 5–6 év az ideális körforgási idő, ha évelő növény nincs a forgóban. Ennél rövidebb forgókban már kevés növény szerepel, s a talajuntság kiküszöbölésére sok fajnál ez az idő nem elegendő. A hosszabb vetésforgók a növények szempontjából jobbak, de túl „lassúak”, s általában a piaci igények gyors változása kevés ciklus végighaladását teszi lehetővé, így a tervezhetőség csökken.

2.5. A vetésforgó szerkesztése A vetésforgó szerkesztése során célunk, hogy a termést a piac igényeinek és a termesztési kapacitásnak megfelelő mennyiségben állítsuk elő. A szerkesztés megkezdésekor tehát tisztában kell lennünk a növényi összetétellel és aránnyal (azaz a vetéstervvel), s ekkor elsődleges feladatunk a növények sorrendjének meghatározása. A jó sorrend kialakításához – mint az eddig leírtak bizonyítják – jó rendszerszemlélet szükséges. Nagy gyakorlattal rendelkező szakemberek is több vetésforgó-változat közül tudják kiválasztani a megfelelőt, s a változatok összeállításához számos ismeretanyagra van szükség. Elsőként a termeszteni kívánt növényeket csoportokba kell rendezni termesztéstechnológiai igényeik szerint. Ezután a vetésterület és a növények száma és aránya alapján meg kell határozni a szakaszok számát, majd a vetésterv növényeit be kell osztani szakaszokba. A helyes sorrend megállapításához a főnövény igényeit kell elsősorban szem előtt tartanunk. Van ezenkívül néhány növénypáros, melyet – vagy az első kultúra lekerülési időpontja, vagy talajuntság veszélye, esetleg más tényező miatt – nem helyes egymás után ültetni. Ezek előzetes mérlegelése után lehet összeállítani vetésforgó-változatokat. Minden olyan variációt érdemes elkészíteni, mely első pillantásra nem elvetendő. A legjobb változat kiválasztása igényli a legátfogóbb ismereteket, hiszen a sorrendet befolyásoló tényezők mindegyikét át kell tekintenünk. Itt kell megjegyezni, hogy nagyon kevés, s szinte csak elméletben létező vetésforgó tudja maximálisan kielégíteni a fentebb taglalt tényezők mindegyikét, tehát általában kompromisszumokat kell kötnünk. Arra kell ügyelnünk, hogy ez a lehető legkisebb mértékben térjen el az optimálistól. A választás után érdemes a talajfedettséget (14. ábra) ábrázolni, ezzel ellenőrizhetjük döntésünk helyességét, s áttekinthetjük, hogy a jobb terület-kihasználás érdekében van-e lehetőségünk elő-, illetve másodnövény termesztésére.

14. ábra - Példa talajfedettségi diagramra


Vetésforgó

Mindezek után készíthetjük el a megvalósítási tervet, amellyel a területen lehetőleg zökkenőmentesen kell bevezetnünk az új vetésforgót. Ehhez ismernünk kell a terület közvetlen „előéletét”, a tervezésig és tervezéskor alkalmazott vetésforgót, s ennek ismeretében (ideértve az addig alkalmazott fontosabb technológiai elemeket, pl. a szervestrágyázást, a vegyszerterhelést) meg kell terveznünk az új vetésforgó gyors és zavarmentes megvalósítását. Ha a területen évelő növényeket termesztenek, vagy pl. vegyszer alkalmazása miatt egy-egy földterület nem alkalmas átmenetileg zöldségnövények termesztésére, a helyes eljárás az, ha a terméskiesés elkerülése érdekében az új forgót nem egy év alatt vezetjük be. Ilyenkor arra kell törekedni, hogy az új vetésforgó főnövénye már az első évben termeszthető legyen. Gyakran az új vetésforgó kialakításakor földrendezésre is szükség van. Táblákat kell összevonni (tömbösítés), vagy nagyobb táblát kisebbekre osztani (táblásítás), a szakaszok méretének megfelelően. Az a legjobb, ha a táblák mérete megegyezik a szakaszok méretével (zöldségnövényeknél 25–100 ha), alakja a gépi művelést lehetővé teszi, s a tábla adottságai (talaja, öntözhetősége, fekvése stb.) egységesek. A táblák megközelíthetőségére külön figyelmet kell fordítani, alapvető, hogy az utak lehetőleg mindig járhatóak legyenek. Végül, de nem utolsó sorban meg kell említeni a növényszakaszok elhelyezését is a területen. A károsítók elleni küzdelemnél már szó volt a térbeli izoláció szerepéről, amivel a növényvédelmet elősegíthetjük. A szakaszok vándorlása során tehát két egymást követő évben nem szabad szomszédos területen elhelyezni a növényeket, mert a talajban, a növénymaradványokon, a táblaszéli gyomnövényeken fennmaradó károsítók a szomszéd táblát is könnyen megtámadhatják.


6. fejezet - Takarásos korai termesztés A szántóföldi tömegzöldség-termesztés célja az ipari nyersanyag biztosítása. A fóliás hajtatott zöldség és a konzervipari szabadföldi tömegáru közötti időszak friss fogyasztásra alkalmas zöldségféléit biztosíthatjuk a korai szabadföldi termesztéssel. A takarásos szabadföldi termesztésnél fontos a terület gondos kiválasztása. Elsősorban a korán és gyorsan melegedő talaj, a tavaszi fagyoktól mentes, délies kitettségű területek alkalmasak ehhez a termesztési változathoz. Ilyenek Magyarországon elsősorban az ország déli és délkeleti részeiben találhatók (Csongrád, Békés, Bács-Kiskun és Baranya megyék). Tekintettel arra, hogy ennél a termesztési változatnál a cél a minél korábbi szedés, ezért minden agrotechnikai eszközt ki kell használni. A koraiságot több tényező is befolyásolja, ilyenek: • a területkiválasztás és a terület-előkészítés, • a fajtaválasztás, • a palántanevelési mód, • az ültetési idő, valamint • a takarási mód és időtartam. A terület kiválasztásánál előnyben részesítendők a laza szerkezetű, könnyen felmelegedő homoktalajok. Ezekre tavasszal sokkal hamarabb rá lehet menni és a szükséges talaj-előkészítést időben el lehet végezni. Érdemes az ilyen területen kora tavaszi szántást alkalmazni a talaj gyorsabb felmelegedése érdekében. A fajták megválasztásánál fontos szempont a minél rövidebb tenyészidő, hiszen ezen fajtáknál várhatunk leghamarabb szedésre kész termést. Nagyon fontos a palántanevelési mód megválasztása. Földlabdás palánták alkalmazása indokolt. A palántanevelés kezdetének megállapításához az ültetési idő meghatározása nagyon fontos. A takarásos termesztési módnak két fő változata ismert: a talajtakarás és a növénytakarás. Természetesen lehet a kettő kombinációját is alkalmazni.

1. Talajtakarás A talajtakarás előnyét a következőkben foglalhatjuk össze: • a talaj gyorsabban felmelegszik; • javul a talaj víz- és tápanyag-gazdálkodása; • nincs gyomosodás; • csökken a fertőző betegségek terjedése; • tisztábban tarthatók a termések; • javulnak a fényviszonyok (a fényvisszaverődés által). A talajtakaráshoz különféle összetételű, színű, vastagságú fóliákat használhatunk, amelyek eltérően változtatják meg a talaj hő-, víz-, tápanyag-gazdálkodását, és hatással vannak a talaj biológiai életére is. Leggyakrabban színtelen (natúr), fekete, füstszínű stb. fóliákat alkalmaznak.


Takarásos korai termesztés

A különféle színű fóliák talajhőmérsékletre gyakorolt hatása eltérő. A legmagasabb talajhőmérséklet a színtelen fólia alatt alakul ki, mivel ez átengedi a látható és az infravörös sugarakat is. A bepárásodó fólia üvegházhatás révén visszatartja a sugarak egy részét, amelynek eredményeképpen, akár 5–6 °C-kal is növekedhet a fólia alatt a talajhőmérséklet. A fekete fóliák elnyelik a sugarakat, keveset engednek át, ezért minimális a talajhőmérséklet emelkedése. Éjszaka is megakadályozzák a talaj kisugárzását, ezért a növények között hidegebb lehet, mint a fekete fóliás talajtakarás nélkül. A másik nagyon fontos hatása a talajtakarásnak a talajnedvesség megőrzése, mivel a talaj párologtatását megszünteti. Teljes mértékű takarásnál gyakorlatilag kiküszöbölhető a talajpárolgásból adódó vízvesztés. A harmadik előnye a talajtakarásnak a gyomnövényekre gyakorolt hatása. A fólia alatt a gyomosodás mértéke a fólia színének függvényében nagyon eltérő lehet. A fekete fólia alatt a gyomok gyorsan kikelnek, de fény hiányában elpusztulnak. A legerősebb gyomosodás a színtelen fólia alatt alakul ki. Midezek mellett azáltal, hogy a növények föld feletti része nem kerül közvetlen kapcsolatba a talajfelszínnel, valamint a növények felülete rövidebb ideig nedves, csökken a fertőző betegségek megjelenésének, terjedésének veszélye. A termések felületének tisztán tartása is egyrészt emiatt, másrészt a piacosság miatt igen előnyös. Ezen okokból a korai szabadföldi termesztést célszerű talajtakarással kombinálni. A talajtakarás módjai: • ültetés előtti takarás, • ültetés utáni takarás. Ültetés előtt célszerű a talajtakarást azoknál a növényeknél elvégezni, amelyeket viszonylag sűrű térállásban kell ültetni (pl. saláta, karalábé). Ilyenkor ültetés előtt az egész ágyás felületét egybefüggően be kell takarni. Fontos, hogy a fóliát lazán terítsük a talajra, és a földdel való rögzítéskor sem feszítsük meg. Ezután a sor- és tőtávolságnak megfelelően nyílásokat alakítanak ki a fólián. Ezek lehetnek hosszanti hasítékok vagy kereszt alakú bevágások. Ezekbe a nyílásokba ültetjük el a palántákat, esetleg vetjük el a magot. Fontos, hogy mielőtt a fóliát ráterítenénk a talajra, kultivátorral vagy egyszerű kézikapával tegyük egyenetlenné. Így az alkalmazott 0,03–0,04 mm vastag fólia követi a talaj egyenetlenségeit és a csapadékvíz ezekbe a mélyedésekbe gyűlik össze, nem folyik el a területről, így egyenletesebben szívódhat a talajba. Természetesen a víz beszivárgását biztosítani kell a fólia perforálásával. Ezt legkönnyebben a leterítés után vasvillával vagy botra szerelt szög segítségével lehet gyorsan elvégezni. Négyzetméterenként 15–20 lyuk elegendő. A talajtakarás másik módja, amikor viszonylag kevés növény található négyzetméterenként, azaz széles sorokba ültetjük a növényeket, hogy az ültetést követően takarjuk le a növénysorok között a talajt. A növénysoroknál minimum 10 cm-rel szélesebb fóliacsíkokat vágunk és a növénysorok közé terítjük, majd rögzítjük. Ennél a takarásnál gondosan ügyelni kell, hogy növénysor a tövek között ne maradjon fedetlen, mert ott gyomosodni fog a terület. A növények vízellátását az előzőekben leírt perforációs módon kívül másképp is meg lehet oldani. Legjobb, ha a talajtakarást csepegtető öntözéssel kombináljuk. Ilyen esetben a csepegtető öntözőcsövet minden második sorba lefektetjük a fólia alá. Ez a módszer ugyan drágább, mint a hagyományos szórófejes öntözés, de növényegészségügyi szempontból előnyösebb, mivel öntözéskor a növény száraz marad. Talajtakaráshoz használt anyagok: • polietilén fólia, • PVC fólia, • vlies (fátyolfólia), • egyéb anyagok (papír, szalma, faforgács, bitumen stb.). Ma még a polietilén fólia használata a legelterjedtebb. A talajtakarás a kultúra teljes ideje alatt ott marad, ezért legalább 6 hónapot ki kell bírnia anélkül, hogy mechanikai tulajdonságai jelentősen megváltoznának. A talajtakaráshoz elég a 0,03–0,04 mm vastagságú fólia.



Külföldön a PVC fólia alkalmazása terjedt el, Japánban ilyen célra akár 0,015–0,020 mm vastagságú fóliát is alkalmaznak. Újabban nagyon terjed a talajtakarásban a polipropilén vlies (agrofátyol fólia). Ennek nagy előnye, hogy a nedvességet az egész felületén képes átengedni, és ezért nem kell perforálni. A fátyolfóliákat is lehet színtelen és fekete színben kapni. Talajtakaráshoz a gyomosodás megakadályozása érdekében a fekete színű ajánlott, erre a célra a VV–50 jelű alkalmas, amely 50 g/m2 súlyú, és 0,8–1,6–3,2 méter széles tekercsekben kapható. A talajtakarás végezhető géppel is. Ilyenkor lehetőség van a takarással egy menetben speciális vetőgéppel a fóliát kilyukasztva vetni, sőt létezik palántaültető gép is, amely a fóliafektetéssel egy menetben ülteti el a palántát az általa vágott lyukba. Kisebb felület esetében azonban a gépi fektetés és kézi vetés vagy ültetés a legjellemzőbb. A fólia fektetésére alkalmas pl. az FF–2 fóliafektető gép.

2. Átmeneti növénytakarás E koraiságfokozó eljárásnak a legfontosabb ismérve, hogy a szántóföldi állomány-beállítást követően 2–6 hétig a növényeket átmenetileg takarjuk, és amikor a környezeti tényezők optimálisakká válnak számukra a szabadban is, akkor eltávolítjuk a takarót. A korai termesztésnek ez a változata átmenetet képez a szabadföldi termesztés és a hajtatás között. Az átmeneti ideig tartó takarásnak két fő változata terjed ma Magyarországon: • váz nélküli fóliatakarás; • síkfóliás takarás.

2.1. Váz nélküli fóliatakarás E módszer alapvető jellegzetessége, hogy a növény takarásához használt anyagot földből kialakított bakhátakra terítjük, azaz kezdetben a növények és a fólia között a légrés néhány centiméteres. Ennek a módszernek 3 fő változata van : • váz nélküli fóliaágyás (15. ábra); • javított váz nélküli fóliaágyás (16. ábra); • barázdás váz nélküli fóliaágyás (17. ábra).

15. ábra - Váz nélküli fóliaágyás

16. ábra - Javított váz nélküli fóliaágyás



17. ábra - Barázdás váz nélküli fóliaágyás

A három változat közül a legelterjedtebb a váz nélküli fóliás termesztés. Az ágyás hasznos szélessége 80–100 cm között változik 1800 mm-es fólia estén. Szoktak pl. dinnyénél ennél keskenyebb ágyásokat is kialakítani. Megfigyelések szerint a bakhát melletti növények hideg idő estén jobban fejlődnek, mint azok a növények, amelyek az ágyás közepén találhatók. Ezt a megfigyelést használja ki a javított váz nélküli fóliaágy, ahol a bakhát két oldalára ültetik a növényeket és így takarják. Ez csak kézi módszerrel alakítható ki, ezért nagyobb felületen nem használják. A barázdás váz nélküli fóliás termesztésnél először barázdát húznak, majd ebbe vetnek vagy ültetnek, és ezután takarják a növényeket. Ennek használata pl. csemegekukoricánál lehet előnyös, ahol a barázdát később feltöltik.

2.2. Síkfóliás takarás E módszer fő jellemzője, hogy a takaróanyagot közvetlenül a kiültetett növényekre terítik (18. ábra).

18. ábra - Síkfóliás ágyás

Az átmeneti takaráshoz használható anyagok sajátos tulajdonságúak, ezért alapvetően kétféle anyag jöhet számításba. A műanyag fólia, amelyek alapanyaga ma Magyarországon polietilén, de lehetséges PVC alapanyagú fólia is, bár ilyen ma hazánkban nem kapható. Más takaró anyagok a 100% polipropilénből készült textíliák, fátyolfóliák (vlies). Ezek szálas szerkezetűek, ezért folyadék-, lég-, hő- és fénysugár áteresztők. 59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Szakítószilárdságuk nagy, az időjárás viszontagságainak (pl. szél) jól ellenállnak. Ha a széle jól rögzített az erősebb szélhatás jellegzetes hullámmozgást idéz elő a fátyolfólián. Mivel a műanyag fólia vízhatlan, és a levegő sem tudja átjárni, felhasználás előtt perforálni kell. Ezeken a perforációkon keresztül jut be a nedvesség és bonyolódik le a levegő cseréje is, amelyek elengedhetetlenek a sikeres termesztés szempontjából. Az átmeneti növénytakarással a növények közvetlen közelében biztosítunk számukra kedvezőbb hőmérsékleti és páraviszonyokat. A takarás következtében nappal felmelegszik a talaj, a növény és a levegő, és az így akkumulált hő éjszakai kisugárzását a takaróanyag részben megakadályozza. Ezáltal megvédi a növényeket akár a kisebb (néhány °C-os) talaj menti fagyoktól is. A léghőmérséklet csökkenésével a fólia, illetve a fátyolfólia talaj felőli oldala párás lesz. A fátyolfólia a hőátbocsátás szempontjából üvegszerűen viselkedik. Ezért is nagyon fontos, hogy a takarás alatt a talaj mindig nedves legyen. A talaj és léghőmérséklet alakulását mutatja a 19. ábra váz nélküli fóliatakarás esetén, egy fagyos hajnali napon.

19. ábra - A talaj és léghőmérséklet alakulása váz nélküli fóliatakarás esetén fagyos időben

Fagyos éjszakán (mely késő tavasszal, hajnalban csak néhány óráig tart) előfordulhat, hogy a takaróanyag külső és belső oldalán a pára jéggé fagy. A fólián a lyukaknál ekkor is van minimális szellőzés, de ez csekély mértékű. Megfigyelések szerint a váz nélküli fóliás takarás kb. mínusz 4–5 °C hideg esetén még kellő védelmet nyújt a zöldségnövények számára a fagy ellen. Azok a növényi részek, amelyek a jeges takaróanyaghoz hozzáérnek, természetesen megfagynak, de a növény többi része nem károsodik, és így hamar kiheveri a növény ezeket a sérüléseket Mindezek ellenére több más tényező is befolyásolja, hogy a takarás alatt ilyen fagyos napon milyen károsodás érheti a növényeket. Befolyásoló tényező, hogy növényeink milyen fejlettségűek, hogy kellően begyökeresedtek-e már vagy sem, és a talaj rendelkezett-e kellő nedvességgel. Általában a még be nem gyökeresedett, fejletlen növények kevésbé élik túl az ilyen fagyos napokat. Természetesen több napos borult idő után egy ilyen fagyos éjszaka nagyobb kárt okozhat, mivel kevesebb tartalék energiát tudott raktározni a takart növény és talaj. Átlagban, hajnalban 2–3 °C-kal, napközben borús időben 4–6 °C-kal, napos időben 8–12 °C-kal is magasabb lehet az ágyásokban a léghőmérséklet a szabadföldhöz képest. Az eddigi tapasztalatok és mérések alapján az átlaghőmérséklet a takarás alatt 2–3 °C-kal magasabb, és tavasszal heti 1 °C-kal emelkedik. Ebből az következik, hogy a takarás hatására 2–3 hét koraiság érhető el a zöldségnövényeknél. A koraiság mellett még további előnyökkel is jár a takarás:



• megvédi a növényeket az erős tavaszi homokveréstől; • mérsékli a jég kártételét; • megakadályozza a madár- és nyúlkártételt; • a fóliatakarás alatt kevésbé szárad ki a talaj.

3. A takarófólia perforálása Fóliás növénytakaráshoz a fóliát perforálni kell. A lyukakon keresztül cserélődhet a levegő, bejuthat a csapadék vagy az esőszerű öntözéssel kijuttatott víz. A víz sokkal biztosabban és egyenletesebben eljut a növényekhez, ha csepegtető csöveket fektetnek az ágyásokba. A légcsere kettős célt szolgál, egyrészt az elhasznált CO2 pótlását, másrészt napközben a túlzott felmelegedés mérséklését. A perforáció lehet kerek lyuk vagy hasíték. Előbbi esetben a fólia perforálását tekercsben, lassú fordulatszámú (max. 600 fordulat/perc) elektromos fúróval végzik. A lyukak átmérője megközelítően általában 10 mm. A fúró hegyét a teljes tekercs átfúrása közben 2–3szor ki kell venni, és vízben lehűteni. Ellenkező esetben a felmelegedés következtében a lyukak mentén összeolvadhat a fólia, és így letekerésnél szétszakad. A tekercs átmérőjétől függően érdemes minden második lyuksort csak részben kifúrni, így az egész fólián egyenletesebb lesz a perforációk elhelyezkedése (17. táblázat).

17. táblázat - A fóliatekercs átmérőjének függvényében javasolt lyuksorok száma

Lyuksorok száma

Minden második lyuksor fúrási mélysége a felülettől számítva (cm)

20,0–23,9

12

–

24,0–27,9

14

7

28,0–31,9

16

6

32,0–35,9

18

7

36,0–39,9

20

10

22

9

Tekercs átmérője (cm)

40 fölött

Fontos kérdés, hogy milyen mértékű legyen a nyitottság (azaz hány százaléka legyen az összes felületnek perforálva). A lyuksűrűség függ az adott zöldségfajtól, az ültetés idejétől és a takarás tervezett időtartamától. A hidegtűrő zöldségfajok esetében (káposztafélék, fejes saláta, retek, hagyma, sóska, spenót stb.) 3–5 hetes takarási időt feltételezve a 300 lyuk/m2 perforáltságú fólia használata javasolt. A 180 cm szélességű síkfólián elegendő a középső 90 cm-es sávot perforálni. A soron belüli lyuktávolsággal tudjuk beállítani a lyuksűrűséget. Soron belüli 1 sorban lévő lyuktávolság lyukak száma 600 db/m2 3,9 31 400 db/m2 4,5 20 A melegigényes zöldségfajok esetében (paprika, paradicsom, dinnyefélék, tök, uborka stb.) 500 lyuk/m 2 nyitottságú fólia javasolható. 61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A hasítékokkal ellátott fóliát a külföldi irodalom „xiro” fólia néven említi. Ennél a fóliánál kb. 8 mm távolságra egymástól 8–10 mm hosszúságú, és a fólia hosszirányával megegyező irányú bevágásokat eszközölnek. Ezeket a vágásokat is általában leterítés előtt készítik a fólián. A hasítékok mértéke 1000–1200 db/m2 lehet. A hasítékolt fólia terítésénél vigyázni kell, hogy csak hosszirányban feszítsük a fóliát. A fólia felhúzása a vetést, vagy ültetést követően történik. Az ültetett vagy a vetett sorokat a rendelkezésre álló takaróanyag szélességével szinkronban kell kialakítani. Géppel elsősorban a váz nélküli fóliás, a javított váz nélküli fóliás termesztésnél teríthetjük le a perforált takarást. Erre a célra alkalmas az FF–2 fóliafektető gép. Ez a gép egy menetben készít bakhátat és fóliatakarást, hossz- és keresztirányban feszíti, majd rögzíti a fóliát. Fontos, hogy a kerék nyomtávolságát 1600–1700 mm-re lehessen állítani, valamint a gép „terep” sebességfokozattal rendelkezzen. A fóliafektető gép hasznos ágyás szélessége 800–1000 mm, a 10 órás teljesítménye 1,5 ha felület. A gép kiszolgálásához egy dolgozó szükséges, aki a traktorossal együtt el tudja végezni a fóliacserét, valamint az ágyások két végén rögzíti a fóliát.

4. Fajtaválasztás és palántanevelés Az átmeneti takarásos korai termesztéshez a legkorábbi, legrövidebb tenyészidejű fajtákat érdemes választani. A palántázással történő szaporításnál fejlett földlabdás palánták felhasználása indokolt. A földlabda mérete hidegtűrő zöldségfajok estében 4×4 vagy 5×5 cm-es legyen, de KITE-plant tálcás palánták is felhasználhatók ilyen célra. Az ilyen tálcás palántáról szaporított növények néhány nappal később hoznak termést az azonos ültetési idejű tápkockás palántákhoz képest. A melegigényes zöldségfajoknál 6×6, 7×7, vagy 10×10 cm-es tápkockaméretet használnak. Az átmeneti takarás alá a növényeket korábban kell kihelyezni, mint a korai szabadföldi termesztésnél, erre oda kell figyelni a palántanevelés kezdeti időpontjának meghatározásánál. A takarásos termesztésnél javasolható ültetési időpontok: • március 05–15. között ültethetők a káposztafélék (fejes- és kelkáposzta, karfiol, karalábé), fejes saláta, korai burgonya, zöldhagyma, • április 05–15. között a paradicsom, • április 20–25. között ültethető az uborka, a tök, a görög- és a sárgadinnye, • május 05–10. között a paprika és a tojásgyümölcs. Amennyiben állandó helyre vetést alkalmaznak, akkor a következő szaporítási időpontok javasolhatók: • március 05–10. között a hónapos retek és a spenót, • április 05–10. között az uborka, a tök, a görög- és a sárgadinnye, a csemegekukorica és a paprika.

5. Vegyszeres gyomirtás A korai szabadföldi takarásos termesztésnél nagyon fontos az ültetés előtti vegyszeres gyomirtás alkalmazása. A takarás hatására ugyanis a gyomok is gyorsabban fejlődnek. A káposztaféléknél ajánlatos az ültetést megelőzően preemergens gyomirtást alkalmazni. Ez a takarás idejére többé-kevésbé gyommentes állapotot biztosít. Erre alkalmas szerek az Olitref és a Devrinol. A kabakosok esetében (elsősorban sárga- és görögdinnye) ültetés előtt 4–5 nappal kell a talajba dolgozni a gyomirtó vegyszert (Flubalex, Balan és Benefex). A takaróanyag levétele után egyszikű gyomok ellen lehet Fusilade szerrel védekezni. A paprikánál és paradicsomnál is alkalmazható preemergens gyomirtás, valamint a kitakarás után posztemergens szer egyszikűek ellen. Valamennyi vegyszeres gyomirtás alkalmazása előtt mérlegelni kell, hogy a vegyszerek munkaegészségügyi és élelmezési várakozási ideje zavarja-e az ápolási és a szedési munkákat. 62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


6. Ápolási munkák az átmeneti takarás idején A hagyományos termesztéshez viszonyítva addig van eltérés, amíg 4–6, esetleg 8 hétig takarva van a növény. Sajnos a takarás koraiság fokozó hatását nemcsak a kultúrnövények esetében figyelhetjük meg, hanem a gyomnövényeken is. Ezért fokozottabban kell figyelni a gyommentességre. Ennél a termesztési módnál is feltétlenül indokolt az ültetés előtti vegyszeres gyomirtás elvégzése, és ha mégis gyomosodna a takart terület, akkor kitakarás után kézi erővel kell gyomtalanítani. Ilyenkor, ha szükséges, kórokozók és kártevők ellen permetezhetünk is. Az ápolási munkákat, ha lehet, délelőtt végezzük, hogy a visszatakart állomány a délutáni napsütésből kellő energiát tudjon tárolni. Fontos ápolási munka az öntözés. A takarás első felében, míg a növények nem emelik meg a fóliát, ha szükséges, akár esőztető öntözést is alkalmazhatunk. Ennél lényegesen jobb, ha kitakart állapotban öntözzük be a növényeket, majd ismét visszatakarjuk. A legkorszerűbb, ha a takarás előtt csepegtető öntöző csöveket fektetünk a növénysorok közé. Ez a módszer nemcsak tiszta víz kijuttatását teszi lehetővé, de lehetséges tápoldat adagolása is, ami feltétlen indokolt lehet ennél a korai termesztésnél is. Mindig annyi vizet célszerű egy öntözés alkalmával kiadni, hogy a gyökerekkel jól átszőtt felső 10–13 cm átnedvesedjen. Ez azt jelenti, hogy alkalmanként 10–15 mm öntözővíz kijuttatása indokolt.

7. A fólia leszedése Az átmeneti takarás időtartama több tényezőtől függ: • a takart zöldségfaj igényétől, • az időjárási viszonyoktól, • a takart növények fenológiai fejlettségétől. A kitakarás általában akkor időszerű, amikor az adott zöldségfaj fejlődéséhez a szabadföldi hőmérsékleti viszonyok is kielégítők. A túl hosszú idejű takarás következtében a magas hőmérséklet káros lehet egyes zöldségnövények minőségére, pl. ha a fejes káposzta fejesedése megindult és nem takarjuk ki az állományt, laza szerkezetű fejeket kapunk, ami nem eladható. A fólia leszedésnek van néhány általános szabálya. Lehetőség szerint úgy kell a kitakarást végezni, hogy a növényt minél kisebb stressz érje. Ezért ha lehet, a késő délutáni vagy az esti órákban végezzük el. Jó, ha borús és enyhén csapadékos napon történik a fólia leszedése. Feltétlenül kerüljük a szeles időt, hiszen a fólia alatt a párásabb mikroklímához szokott növényeket nagyon megviseli kitakaráskor a szél. Jó megoldás, ha a leszedés előtt néhány nappal késsel nagyobb hasítékokat nyitunk a fólián, ezzel fokozatosabban szoktatjuk a zöldségnövényeket a külső körülményekhez. A kitakarás szempontjából ideálisnak mondhatók a fényre bomló fóliák. Ezeknél a sugárzás következtében 4–6 hét után fokozatosan kezd a fólia szakadozni és kb. 7–10 nap alatt teljesen szétesik azaz „kitakarja” a növényeket. Környezetvédelmi szempontból is nagyon előnyösek ezek a fóliák. Magyarországon is folytak kísérleti gyártások és technológiai kísérletek, amelyek jó eredményt adtak. Elterjedésük magasabb áruk és egyszeri felhasználhatóságuk miatt eddig nem következett be. Várhatóan a környezetvédelem fokozottabb előtérbe kerülésekor megnő a jelentőségük, erre jó példa Svájc, ahol széles körben alkalmazzák.


7. fejezet - Szedés, áru-előkészítés és tárolás A szedés, a betakarítás, az értékesítésre való előkészítés a zöldségnövények termelésének befejező szakasza. A termelés célja a piac igényeinek mennyiségi, minőségi és időbeni kielégítése. A zöldségnövények termésének minőségét nagymértékben befolyásolhatjuk a betakarítás módjának és idejének megválasztásával, a tárolás előtti műveletekkel és a tárolási körülményekkel.

1. A zöldségnövények szedése, betakarítása A zöldségnövények betakarításánál a zöldségfélék alábbi jellemzőire kell tekintettel lennünk: • többségük frissen fogyasztható, azonnal felhasználásra kerülnek; • gyorsan romlanak, könnyen veszítenek beltartalmi értékükből; • nem érnek egyszerre, így szedésük ismétlődik, esetleg folyamatos; • sérülékenyek, ezért szedésük mindig nagyobb figyelmet érdemel; • szedésük nagyrészt kézzel történik; • a gépi betakarítás különleges eszközöket és nagy pontosságot igényel. A leszedett termések külső- és belső minőségének megőrzése érdekében: • meg kell határoznunk az optimális betakarítási időt az érettségi állapottól, napszaktól függően; • kímélő betakarítási eljárásokat kell alkalmazni; • a betakarított termést széltől és naptól védeni kell; • a frissesség megőrzése érdekében gyors szállítást, növényfajtól függően előhűtést és környezetbarát csomagolást kell alkalmazni. A zöldségféléknél gazdasági és biológiai érettségi állapotról beszélünk. A gazdasági (felhasználási) vagy szedési érettség azt jelenti, hogy a termék elérte azt az állapotot, színt, méretet, amelyet a fogyasztó igényel és a szabvány a különböző zöldségnövények áruértékeként előír. Például a vöröshagyma akkor is értékes áru, ha zsenge zöldhagymaként szedjük fel, vagy ha száraz, színes buroklevelű hagymát takarítunk be téli tárolásra. A biológiai érettségi állapot azt jelenti, hogy a zöldségfajok magja érett és továbbszaporításra alkalmas. Ez az érettségi állapot egyes zöldségnövényeknél egybeesik a gazdasági érettséggel. Ilyen pl. a paradicsom alakú és fűszerpaprika, a paradicsom, a sütőtök és a görögdinnye. A zöldségnövények betakarítási időpontját meghatározó tényezők: • a termesztés módja, • a termés érettségi állapota, • a termés felhasználási célja, helye, a szállítási távolság, • az időjárás, • a betakarítás módja. A termesztés módja. Korai termesztésnél gyakran előfordul, hogy a terméket már a biológiai érettség állapota előtt szedjük. Őszi betakarításnál gyakran az időjárás is befolyásolja a szedés időpontját (paprika, paradicsom,


Szedés, áru-előkészítés és tárolás

uborka stb. betakarításakor az első őszi fagy a meghatározó, vagy a gyökérzöldségek betakarítását a talaj állapota, nedvessége, fagyása határozza meg). A termés érettségi állapota. A zöldségféléket akkor szedjük, amikor a termés elérte a felhasználás céljának megfelelő érettségi fokot. Ebben, az ún. szedésre érett állapotban többnyire már megközelíti vagy eléri a teljes nagyságát, de még zsenge állományú. A szedés ideje némelykor a termés teljes kifejlődése előtt van. A termés felhasználási célja, helye, a szállítási távolság. A zöldségfélék két alapvető felhasználási célja a friss fogyasztás és a konzervipari felhasználás, ennek megfelelően a szedés időpontja változhat. Jelentősége van a felhasználás helyének is, mert a szállítási távolságtól is függ a szedési állapot. Erre jó példa a paradicsom, amelynél nemzetközi színskála van érvényben és az szinte kilométerre és pontos szállítási hőmérsékletre meghatározza a szedési érettséget. Az időjárás. A szabadföldi termesztés során jelentős módosító tényező a betakarítási módok és célok megvalósításában. A magas hőmérséklet sietteti az érést, ez kritikus lehet, pl. a zöldborsó zsengeségének megőrzésében. Ezenkívül azt is figyelembe kell venni, hogy a nagy melegben leszedett termény gyorsan fonnyad. Szedésre a reggeli és a délutáni órák a legalkalmasabbak. A korai fagy, a hideg szintén meghatározó tényező. Megsemmisítheti a paprika, paradicsom termésének nagy részét. A tartós esőzés akadályozza a gépi betakarítást, de a kézi szedést is lassítja. Fokozza a zöldségfélék szennyeződését és károsodását. A betakarítási mód. A zöldségfélék betakarításában különbség van az egy menetben vagy ismétlődő szedésekkel történő betakarítás között. Egyszerre takarítjuk be a zöldborsót, a zöldbabot, a gyökérzöldségeket, két lépcsőben a vöröshagymát; folyamatosan, több szakaszban szedjük az uborkát, a paprikát, a dinnyét. Valamennyi betakarítási, szedési módnál fontos szempont, hogy e művelet alatt a termés ne sérüljön. Beteg termést sose rakjunk az egészségesek közé. A túl korai és a túl késői szedés is káros, ezért a betakarítás ütemezése igen fontos, mert szoros összefüggésben van a termés mennyiségével és minőségével. A szedés történhet kézzel és géppel: • a kézi szedés előnye a jobb minőség, hátránya a nagy munkaigény; • a gépi betakarítás a nagyüzemben használatos. Ehhez ilyen célra alkalmas fajták, egyszerű, olcsó, embert és növényt kímélő gépek és termesztéstechnológiák szükségesek. A csemegekukorica, a zöldborsó, a zöldbab, a vöröshagyma, a gyökérzöldségek, a paradicsom, valamint a fűszerpaprika gépi betakarítása megoldott.

2. Az áru előkészítése Az áru előkészítése a betakarítás része. A jól előkészített termény hosszabb ideig tárolható és használható fel. Az előkészítés folyamata a tisztítás, osztályozás, csomagolás, szállítás. A tisztítás zöldségfajonként változik. Lehet a teljes lombozat vagy a levelek egy részének eltávolítása (pl. a sárgarépa, petrezselyem, zeller téli tárolása és feldolgozása esetében, illetve a csomózott reteknél és sárgarépánál stb. csak a fölösleges, elszáradt, sárguló, beteg leveleket távolítjuk el). Több termény talajjal szennyeződik, ezeknél tisztításkor mosásra is szükség lehet. Alkalmazásakor azonban vigyázni kell, mert a vizes termény könnyen befülledhet, tönkremehet. Az osztályozás a tisztítás után vagy azzal egy időben is történhet. Osztályozáskor elsősorban a fajta jellegét meghatározó tulajdonságokat kell figyelembe venni (a szín, a forma, a méret stb.), valamint az érettséget, egészségi állapotot. Az osztályozás történhet nagyság és minőség alapján. A csomagolás védi a termény minőségét, akadályozza a párologtatást és sok esetben fagyvédelmet is nyújt. A csomagolóanyag formája és színe figyelemfelkeltő. A szállítással kerül az áru az előkészítőbe, a tárolóba vagy a felhasználóhelyre. Ez lehet hosszabb, rövidebb út, de fontos, hogy ez minden esetben kíméletesen történjen.

3. A zöldségfélék tárolása 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A betakarítás és a termények felhasználása között hosszabb-rövidebb idő telik el. A cél az, hogy megőrizzük az áru frissességét a szedéstől a fogyasztásig, felhasználásig. Ennek módja a tárolás. Időtartam szerint a tárolásnak két nagy csoportját különböztetjük meg: • átmeneti (időleges) tárolás, • tartós tárolás. Az átmeneti tárolás néhány napig tart, amíg az áru eljut a fogyasztóhoz vagy feldolgozásra kerül. A tartós tárolás arra szolgál, hogy a fogyasztó igényét folyamatosan elégítsük ki. Időtartama hosszabb, akár 2–8 hónap is lehet. A zöldségfajok tárolhatósága nagyon eltérő, vannak olyan zöldségek (gomba, spenót), amelyek csak néhány napig, vannak azonban olyanok (vöröshagyma, sárgarépa), amelyek hónapokig tárolhatóak veszteség nélkül. A rövid tenyészidejű, ún. korai fajták csak átmeneti tárolásra, míg a középhosszú, hosszú tenyészidejűek tartós tárolásra is alkalmasak. A tárolás eredményessége függ a tárolásra kerülő termény minőségétől. A sérült, beteg, éretlenül vagy túléretten szedett termény tárolásra alkalmatlan. A tárolásra kerülő terményt tisztítani, válogatni, osztályozni és szikkasztani kell. A tárolás módja. Igen sokféleképpen lehet tárolni a terményeket. Csoportosításuk egyik lehetséges módozata: • tárolás szabadföldön, • egyszerű létesítményekben, • korszerű létesítményekben. Tárolás szabadföldön. Nem vagy alig igényelnek tartósabb beruházást vagy építményt. Egyszerű, olcsó, de nem szabályozható, és nagy veszteséggel kell számolnunk. Általában a tábla szélén vagy lakott területhez közel jelölik ki a helyet erre a célra. Ide tartozik: • az árkos, barázdás tárolás, • a prizmás tárolás, • a gúlás, szalmabálás tárolás, • az önszellőzéses tárolás, • a kishalmos tárolási mód, • a nagyhalmos tárolási mód. Az árkos, barázdás és a prizmás tárolás hátránya, hogy csak a téli hideg ellen véd, tavasszal, a felmelegedéssel egy időben a tárolást be kell fejezni. Előnye, hogy nagyobb beruházást nem igényel. A gúlás, szalmabálás tárolásnál a termény ládákba, konténerekbe kerül, amit raklapokra helyeznek el, és ezt rakják különböző magasságúra. A takaróanyag szalmabála, amelyre télen fólia vagy ponyva kerül. A tárolótéren belül ellenőrző, szellőztető és közlekedőutakat alakítanak ki, így a termény bármikor ellenőrizhető. Az önszellőzéses tárolás hasonló az előzőhöz, de itt az alsó és a felső bálasor közepén egy szellőző csatornát képeznek ki. A kishalmos és a nagyhalmos tárolási mód a prizmás tárolás továbbfejlesztése. A szellőzőrácson kívül már oldalfalak is vannak. Szigetelhető műanyaghabbal és szalmabálákkal. Tárolás egyszerű létesítményekben. Általában stabil építmények, az előzőeknél költségesebbek. Ide sorolhatók:



• a vermek, • a padlások, • a pincék, • a raktárak. Ezek az egyszerű, zárt téri tárolók megvédik a termékeket az időjárási hatásoktól, fagytól, csapadéktól. Ideális körülmények nem teremthetőek meg ezekben a tárolókban sem. Tárolás korszerű létesítményekben. Ezek a létesítmények már tárolási célra épültek. Ide tartoznak: • a tárolók, • a hűtőtárolók, valamint • a szabályozott légterű tárolók. Ezek közül a legegyszerűbbek a tárolók, melyek már szellőztető-, fűtő- és párásító-berendezésekkel ellátottak. A hűtőtárolók az előzőekhez hasonló létesítmények, de tökéletesebben szigeteltek és már hűtőberendezéssel is el vannak látva. A szabályozott légterű tárolók a legkorszerűbbek. Ezekben a klímaszabályozás mellett a levegő összetétele is változtatható. A korszerű létesítményekben a tárolt zöldségek minősége hosszabb ideig megőrizhető. A termék elhelyezése szerint lehet: • halmos tárolás, • tartályládás tárolás, • boksz-palettás tárolás. A halmos tárolás a zöldségfélék, elsősorban a vöröshagyma egyik leggyakrabban alkalmazott tárolási módja. A betárolt termény szellőzését a padozatban kialakított légcsatorna-rendszerrel valósítja meg. Általános tapasztalat, hogy a légcsatorna közelében az átszellőzés jobb, míg távolabb rosszabb. Tartályládás tárolás. Egyre inkább elterjedőben lévő tárolási mód. A módszer lényege, hogy a tárolóban nincsenek kialakítva külön légcsatornák, azokat az egymás mellé helyezett tartályláda-rakatok képezik. A tartályláda készülhet fából, fémből és műanyagból. Elengedhetetlenül fontos, hogy a ládák oldallapjai ne alkossanak zárt falat (pl. a deszkák között legyen rés, vagy rácsozott legyen). Előnye, hogy nagyfokú elkülönítési lehetőséget biztosít a fajták és a betakarítási időpontok szerint. A tárolt termék ellenőrizhető. Hátránya a rosszabb térkihasználás, valamint az, hogy a ki- és betárolás speciális eszközöket igényel. A boksz-palettás tárolás a tartályládás tárolás egy továbbfejlesztett változata, amely kiküszöböli a tartályládás tárolás rossz térkihasználását. A bokszok oldalfalát teljesen zártra, fenekét pedig rácsosra alakítják ki. A rakatképzés után a boksz alatt elhelyezkedő nyílást lezárják, biztosítva, hogy a ventilátor nyomása a bokszban elhelyezkedő termékhalmon keresztül mozgassa a levegőt. Hátránya a halmos tárolást meghaladó térigény, valamint a bokszok beszerzéséből származó többletköltség. Magyarországon ma még viszonylag kevés a korszerű tárolólétesítmény. A közel 140 000 tonna tárolókapacitásnak csak mintegy 10–15%-a mondható megfelelőnek. A tárolási módszerek közül úgy kell kiválasztani a legmegfelelőbbet, hogy a termelés és a tárolás is gazdaságos legyen. Fontos szempont még a megfelelő, tárolásra alkalmas fajta kiválasztása is.


8. fejezet - Vegyszeres gyomirtás, gyomszabályozás A gondos kertész termesztett növényeinek zavartalan fejlődése érdekében igyekszik megszabadítani azokat versenytársaiktól, a gyomnövényektől is. Ennek a fontos feladatnak a megoldására az egyik lehetőség a gyomirtó szerek – herbicidek – használata. Ilyen szempontból megközelítve tehát valamennyi növény gyomnak minősül, amely a haszonnövény rovására vizet, tápanyagot, esetleg fényt von el a termőhelyen. Ezért a gyakorlatban, különösen a szántóföldi növényápolás gyakorlatában találkozhatunk olyan esetekkel is, amikor egyébként kultúrnövényként ismert növényeket kell kigyomlálnunk haszonnövényeink közül, mint például az őszi búza árvakelést a borsó- vagy a hagymaföldről. A kémiai növényvédelem legfiatalabb fejezete a vegyszeres gyomirtás. A gyomirtó szer hatóanyagának ugyanis növények közül kell szintén növényeket elpusztítani, kiválogatva azokat valamilyen megkülönböztető tulajdonság szerint. A kívánt eredmény érdekében tehát igen körültekintően kell kiválasztani a haszonnövényünk megkímélése és a gyomnövények elpusztítására alkalmas készítményt, valamint felhasználásukat is mindenkor az alkalmazástechnológiai javaslat előírásai szerint kell végrehajtani. Milyen ismeretekre lehet szükségünk a megfelelő gyomirtó szer kiválasztásánál? Mindenekelőtt a gyomirtásra kijelölt terület talajadottságainak ismeretére, úgymint • humusztartalom (mert sokszor ez az érték befolyásolja az adagolást), • talajszerkezet, talajkötöttség (ezt számmal és KA betűkkel jelzik és szintén meghatározó lehet a dózis megállapításánál), • csapadékmegtartó képesség (mert legtöbb gyomirtó szernek vízre van szüksége a hatáskifejtéséhez). Fontos a területen várható gyomnövények összetételének felmérése is (fajok és előfordulási sűrűségük, azaz borítottságuk szerint), valamint természetesen az is elsőrendű kérdés, hogy milyen haszonnövény gyomirtását akarjuk kémiai úton megoldani. A gyomirtó szerek kijuttatási technológiája szerint a kezelés időpontja alapján megkülönböztetünk vetés, illetve palántázás előtti, vagy kelés, illetve palántázás utáni időszakokat, amelyeket általában a pre (előtt) és a poszt (után) szóelőtag jelez az alkalmazástechnológiai javaslatban. • PP (preplant) a palántázás vagy vetés előtti kijuttatást jelenti. • PPI (preplant incorporated) a palántázás vagy vetés előtti kijuttatást követő talajba forgatás rövidítése, amely többletmunkának célja általában a gyomirtó hatóanyag fény, esetleg hő hatására beinduló elbomlásának megakadályozása, vagy a talajnedvesség hatékonyságfokozó hatásának elősegítése. • PRE (preemergens) ezzel a leggyakrabban használt jellel azoknál a gyomirtó szereknél találkozhatunk, amelyeket vetés után, de még kelés előtt kell kipermetezni, azaz amikor a csírák még a talajfelszín alatt vannak. • POST (postemergens) a haszonnövény palántázása vagy kelése utáni időpontban alkalmazott kezelés jele, amely általában a kikelt gyomok lepermetezését is jelenti. • PRE/POST jelet pedig akkor alkalmazzák, amikor a haszonnövény csírái még nem jutottak a talaj felszínére, de a gyomok már megjelentek a területen. A gyomirtó szerek szelektivitása lehet • helyzeti (erre példa a mélyen gyökerező, több éves növények szelektivitása, a talaj felső rétegéből ki nem mosódó, el nem mozduló herbicid hatóanyagokra), • morfológiai (általában a levél alakja szerint különböző a permetlécseppek megtapadása a felületen) és • kémiai (amikor a hatóanyag a növényeket fajok szerint különbözteti meg, vagy éppen az egyszikű, fűféle gyomokat pusztítja ki a kétszikűek közül). 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Vegyszeres gyomirtás, gyomszabályozás A gyomirtó szer kiválasztásakor szempont még a hatástartam hossza, amely általában az alkalmazott adag nagyságától is függ és a hatóanyag lebomlásának időtartama (perzisztenciája), amely viszont sokszor meghatározza az utóveteményt és többnyire a hatóanyag vízoldhatóságával függ össze. Milyen kultúrákban, milyen gyomirtó szerek felhasználása engedélyezett és melyek azok a fontosabb gyakorlati tudnivalók, amelyek eredményes alkalmazásukhoz szükségesek? Elsőként tekintsük át a borsó vegyszeres gyomirtásának lehetőségeit, mert mint a 18. táblázat is tanúsítja, a gyomirtó szerek kijuttatási időpontjának valamennyi lehetőségét felöleli, és a táblázatban szereplő engedélyezett készítmények alkalmazástechnológiára vonatkozó ismeretei más kultúrákban is érvényesek. Néhány fontosabb zöldségféle vegyszeres gyomirtására engedélyezett herbicideket a 19–34. táblázatok tartalmazzák.

18. táblázat - Borsó gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Vetés előtt a talajba kevert gyomirtó szerek (PPI) Magról kelő egyszikűek és néhány kétszikű gyomnövény ellen Flubalex

20% benfluralin

6,0–9,0

III.

Benefex

20% benfluralin

6,0–9,0

III.

Vetés után és kelés előtt a talaj felszínére kijuttatható gyomirtó szerek (PRE) Magról kelő egyszikű és néhány kétszikű gyomnövény ellen Dual Gold 960 EC

960 g/l S-metolaklór

1,4–1,6

III.

Panida 330 EC

33% pendimetalin

3,5–5,0

III.

Proponit 720 EC

720 g/l propizoklór

2,5–3,0

II.

Proponit 840 EC


1,5–2,5

II.

Stomp 330 EC

330 g/l pendimetalin

3,5–5,0

III.

Stomp 400 EC


3,5–4,0

III.

Vetés után és kelés előtt a talaj felszínére kijuttatható gyomirtó szerek (PRE) Magról kelő kétszikű gyomnövények ellen Adol 80 WP

80% lenacil

0,8–1,2

III.

Afalon Dispersion

450 g/l linuron

1,5–2,0

II.

Gesagard 500 FW

500 g/l prometrin

1,5–2,5

III.

Igran 500 FW

500 g/l terbutrin

2,0–3,0

I.

Metripaz 70 WG

70% metribuzin

0,3–0,35

II.


Vegyszeres gyomirtás, gyomszabályozás

Prometrex 500 SC

500 g/l prometrin

1,5–2,5

III.

Sencor 70 WG

70% metribuzin

0,3–0,35

II.

0,15–0,2

I.

5,0–7,0

II.

Magról kelő egy- és kétszikű gyomok ellen Command 48 EC

480 g/l clomazon

Igran Combi Gold 450 EC

200 g/l terbutrin + 250 g/l S-metolaklór

Kelés után, állománykezelésre alkalmas gyomirtó szerek (POST) Magról kelő és évelő egyszikű gyomnövények ellen Agil 100 EC

100 g/l propaquizafop

0,6–1,5

III.

Focus Ultra

100 g/l cikloxidim

0,5–2,0

II.

Fusilade Forte

15% fluazifop-P-butil

0,8–2,8

III.

Pantera 40 EC

40 g/l quizalofop-P-tefuril

0,6–3,8

II.

Targa Super

5% quizalofop-P-etil

0,7–3,5

III.

Select Super

13% kletodim

0,6–2,4

II.

0,15–0,2

I.

5,0–7,0

II.

0,8–1,0

I.

Magról kelő egy- és kétszikű gyomok ellen Command 48 EC Igran Combi Gold 450 EC Pivot 100 LC

480 g/l clomazon 200 g/l terbutrin + 250 g/l S-metolaklór 100 g/l imazetapir

Kelés után, állománykezelésre alkalmas gyomirtó szerek (POST) Magról kelő és évelő egyszikű gyomnövények ellen Agil 100 EC


0,6–1,5

III.

Focus Ultra

100 g/l cikloxidim

0,5–2,0

II.

Fusilade Forte


0,8–2,8

III.

Pantera 40 EC


0,6–3,8

II.

Targa Super


0,7–3,5

III.

Select Super

13% kletodim

0,6–2,4

II.



Magról kelő és évelő kétszikű gyomnövények ellen Butoxone

400 g/l MCPB

2,0–4,0

I.

Tropotox

400 g/l MCPB

2,0–4,0

I.

1,5

II.

Magról kelő kétszikű gyomnövények ellen Basagran 600 SL

600 g/l bentazon

Magról kelő egyszikű és kétszikű gyomnövények ellen Pulsar 120 SL

120 g/l imazamox

0,3–0,4

I.

Bolero

40 g/l imazamox

1,0

I.

3,0–3,6

I.

12,5 g/l imazamox Master + 250 g/l pendimetalin

19. táblázat - Helyre vetett paprika gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Vetés előtt talajba kevert gyomirtó szerek (PPI) Devrinol 45 F

450 g/l napropamid

3,3–5,5

III.

Vetés után, kelés előtt a talaj felszínére kipermetezhető készítmények (PRE) Dual Gold 960 EC

960 g/l S metolaklór

1,4–1,6

III.

Devrinol 45 F

450 g/l napropamid

3,3–5,5

III.

Finale 14 SL

150 g/l glufozinát-ammónium

1,0–1,5

III.

20. táblázat - Palántázott paprika gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Kiültetés előtt a talajba dolgozandó készítmények (PPI) Devrinol 45 F

450 g/l napropamid

3,3–5,5

III.

Olitref 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

III.

Treflan 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

III.



Triflurex 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

III.

Ipifluor 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

III.

Kiültetés előtt a talaj felszínére kipermetezhető (preplanting) készítmények (PRE) Dual Gold 960 EC


1,4–1,6

III.

Stomp 400 EC


3,5–4,0

III.

21. táblázat - Paprikaállomány kezelésére engedélyezett herbicidek (POST)

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

0,1–1,0 Agil 100 EC


III. 1,0–2,0 0,8–1,2

Fusilade Forte


III. 2,6–2,8 0,4–0,8

Perenal

108 g/l haloxifop-R-metilészter

III. 1,0–2,0 0,8–1,5

Pantera 40 EC


III. 2,0–2,5

22. táblázat - Helyre vetett paradicsom gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Vetés előtt a talajba kevert gyomirtó szerek (PPI) Devrinol 45 F

450 g/l napropamid

3,3–5,5

III.

Vetés után, kelés előtt a talaj felszínére kipermetezhető készítmények (PRE) Dual Gold 960 EC


1,4–1,6

III.

Devrinol 45 F

450 g/l napropamid

3,3–5,5

III.

Finale 14 SL


1,0–1,5

III.

Sencor 70 WG

70% metribuzin

0,2–0,3

II.

23. táblázat - Paradicsom állománykezelésére engedélyezett herbicidek 72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

0,1–1,0 Agil 100 EC


III. 1,0–2,0 0,8–1,2

Fusilade Forte


III. 2,6–2,8 0,4–0,8

Perenal


III. 1,0–2,0

Sencor 70 WG

70% metribuzin

0,3–0,5

II.

24. táblázat - Uborka gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Kiültetés elõtt alkalmazható gyomirtó szerek (PPI) Balan

20% benefin

6,5–9,5

III.

Benefex

20% benefin

6,5–9,5

III.

Flubalex

20% benefin

6,5–9,5

III.

25. táblázat - Burgonya gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Acenit 50 EC

50% acetoklór

3,0–4,0

II.

Command 48 EC

480 g/l klomazon

0,2–0,6

I.

Dual Gold 960 EC

960 g/l metolaklór

1,4–1,6

III.

Gesagard 500 FW

500 g/l prometrin

1,5–2,5

III.

5,0 –7,0

II.

200 g/l terbutrin Igran Combi Gold + 250g/l S mkl Linurex 50 WP

50% linuron

1,5–3,0

III.

Medallon Premium

360 g/l glifozat

3,0–5,0

III.



Merkazin 50 WP

50% prometrin

1,75–2,6

III.

Panida 330 EC


4,0–5,0

III.

Plateen 41,5 WG

24% flufenacet + 17,5% metribuzin

2,0–2,5

II.

Prometrex 50 WP

50% prometrin

2,0–3,0

III.

Prometrex 500SC

500 g/l prometrin

1,5–2,25

III.

Proponit 720 EC


2,0–3,0

II.

Proponit 840 EC


1,5–2,5

II.

Racer

25% fluorkloridon

2,0–2,2

I.

Stomp 330 EC

33% pendimetalin

4,0–6,0

III.

Stomp 400 SC


3,5–4,0

III.

Titus 25 DF

25% rimszulfuron

0,04–0,06

I.

Egynyári kétszikű gyomok ellen állományban (POST) alkalmazható készítmény Sencor 70 WG

70% metribuzin

0,8–1,2

II.

Egyszikű gyomok ellen állományban (POST) alkalmazható készítmények Focus Ultra

100 g/l cikloxidim

1,0–4,0

II.

Fusilade Forte


0,8–2,8

III.

Pantera 40 EC


0,8–2,5

II.

Perenal

108 g/lhaloxifop-R-metilészter

0,4–2,0

II.

Select Super

13% kletodim

0,6–2,0

II.

A továbbiakban a táblázatokban felsorolt készítményeket nem csoportosítjuk alkalmazástechnológiájuk szerint (ppi, pre vagy post) az ismétlések elkerülése érdekében.

26. táblázat - Káposztafélék gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Fusilade Forte


0,8–1,2

III.

Devrinol 45 F

450 g/l napropamid

3,3–5,5

III.

Stomp 400 EC


3,5–4,0

III.



Olitref 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

III.

Treflan 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

III.

Triflurex 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

III.

Ipifluor 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

III.

27. táblázat - Kabakosok gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Fusilade Forte


0,8–2,2

III.

Benefex

20% benefin

6,5–9,5

III.

Flubalex

20% benefin

6,5–9,5

III.

Dual Gold 960 EC


1,4–1,6

III.

28. táblázat - Vöröshagyma gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Fusilade Forte


0,8–2,8

III.

Finale 14 SL


1,0–1,5

III.

Perenal


0,4–2,0

III.

Agil 100 EC


0,6–1,5

III.

Pantera 40 EC


0,8–2,5

III.

Nabu S

12,5% szetoxidim

1,0–6,0

III.

Aurora WG

50% karfentrazon

0,04–0,06

I.

Buvirex 240 EC

240 g/l etoxifen

0,08–0,10

II.

Cliophar 300 SL

300 g/l klopiralid

0,25–0,40

I.

Lontrel 300

300 g/l klopiralid

0,25–0,40

I.

Afalon Dispersion

450 g/l linuron

1,5–2,0

II.

Galigan 240 EC

240 g/l oxifluorfen

0,8–1,0

II.



Goal 2 E

240 g/l oxifluorfen

0,8–1,0

II.

Stomp 400 EC


2,5–3,0

III.

Dual Gold 960 EC


1,4–1,6

III.

Megjegyzés: A magról vetett és dughagymatermesztés gyomirtására engedélyezett készítmények alkalmazástechnológiája azonos, az állománykezelések feltétele azonban – a borsó gyomirtásánál is említett – a levél viaszrétegének sértetlensége. A táblázat első öt sorában szereplő egyszikű gyomirtó szereket és a hatodik sorban szereplő kétszikű gyomok ellen alkalmas herbicidet állománykezeléses technológiával (POST) kell kijuttatni. A fokhagyma gyomirtására csupán a pendimetalin hatóanyagú herbicid használható a növény fokozott érzékenysége miatt. A póréhagyma gyomirtására alkalmas készítmények megegyeznek a duggatott vöröshagymáéval.

29. táblázat - Bab gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Afalon Dispersion

450 g/l linuron

1,5–2,0

II.

Basagran WSC

480 g/l bentazon

2,0

I.

Dual Gold 960 EC

960 g/l metolaklór

1,4–1,6

III.

Ipifluor

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

II.

Leopard 5 EC


0,7–1,0

III.

Olitref 480 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

II.

Proponit 840 EC


2,0–3,0

II.

Targa Super


0,7–1,0

III.

Treflán 48 EC

480 g/l trtifluralin

1,6–1,9

II.

Triflurex 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

II.

Megjegyzés: Szárazbab gyomirtására engedélyezett még a Fusilade Forte márkanevű készítmény. Homoktalajon és 2%-nál alacsonyabb humusztartalom esetén linuron hatóanyagú készítményt ne használjunk, de valamennyi herbicid alkalmazása ilyen esetben különös óvatosságot igényel.

30. táblázat - Sárgarépa gyomirtására engedélyezett készítmények

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha


Forg. kategóri a


Afalon Dispersion

450 g/l linuron

1,5–2,0

II.

Dual Gold 960 EC

960 g/l metolaklór

1,4–1,6

III.

Gesagard

50% prometrin

1,5–3,5

III.

Gesagard 500 FW

500 g/l prometrin

1,5–2,5

III.

Ipifluor 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

II.

Merkazin 50 WP

50% prometrin

2,2–3,5

III.

Panida 330 EC


4,0–5,0

III.

Prometrex 500 SC

500 g/l prometrin

1,5–2,0

III.

Prometrex 50 WP

50% prometrin

2,0–3,0

III.

Racer

25% fluorkloridon

2,0

Stomp 330 EC

33% pendimetalin

4,0–6,0

III.

Stomp 400 EC


3,5–4,0

III.

Triflurex 48 EC

480 g/l trifluralin

1,6–1,9

II.

I.

31. táblázat - Petrezselyem gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Afalon Dispersion

450 g/l linuron

1,5–2,0

II.

Dual Gold 960 EC

960 g/l metolaklór

1,4–1,6

III.

Gesagard 500 FW

500 g/l prometrin

1,5–2,25

III.

Gesagard

50% prometrin

1,75–2,25

III.

Linurex 50WP

50% linuron

1,7–2,0

III.

Merkazin 50 WP

50% prometrin

1,75–2,20

III.

Panida 330 EC


4,0–5,0

III.

Prometrex 50 WP

50% prometrin

2,0–2,5

III.

Prometrex 500SC

500 g/l prometrin

1,5–2,25

III.

Racer

25% fluorkloridon

2,0

Stomp 330 EC

33% pendimetalin

4,0–6,0 77


I. III.


Stomp 400 EC


3,5–4,0

III.

32. táblázat - Zeller gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Dual Gold 960 EC

960 g/l metolaklór

1,4–1,6

III.

Gesagard 500 FW

500 g/l prometrin

1,5–2,25

III.

Merkazin 50 WP

50% prometrin

1,75–2,20

III.

Prometrex 50 WP

50% prometrin

2,0–2,5

III.

Prometrex 500SC

500 g/l prometrin

1,5–2,25

III.

33. táblázat - Fejes saláta gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Benefex

18% benefin

6,0–9,0

III.

Flubalex

20% benefin

6,0–9,0

III.

34. táblázat - Csemegekukorica gyomirtására engedélyezett herbicidek

Termék neve

Hatóanyaga

Adagja l, kg/ha

Forg. kategóri a

Gesaprim 500 FW

500 g/l atrazin

1,4–2,8

I.

Gesaprim 90 WG

90% atrazin

0,8–1,5

I.

Aktikon 80 WP

80% atrazin

1,0–1,8

I.

Hungazin PK 50WP

50% atrazin

1,4–2,8

I.

Atrazin 500 FW

480 g/l atrazin

1,4–2,8

I.

Atranex 50 SC

500 g/l atrazin

1,4–2,8

I.

Callistro 4 SC

480 g/l mezotrion

0,25–0,35

II.

Dual Gold 960 SC

960 g/l S-metolaklór

1,4–1,6

III.

Cliophar 300 SL

300 g/l klopiralid

0,25–0,4

I.



Lontrel 300

300 g/l klopiralid

0,25–0,4

I.

Basagran 600 SL

600 g/l bentazon

2,0

II.

Ring 80 WG

30% piriminszulfuron + 50% proszulfuron

0,020–0,025

I.

3,0–4,0

II.

Primextra Gold 720 SC

400 g/l S-metolaklór + 320 g/l atrazin

Megjegyzés: A kukorica gyomirtására engedélyezett számos készítmény közül a fenti táblázatban felsorolt herbicidek szűkebb köre alkalmas a különböző vonalak eltérő érzékenysége miatt a csemegekukorica kezelésére. A biztonságos kezelés érdekében, előzetes fajtaérzékenységi próbával ajánlatos meggyőződni. Megjegyzés: A táblázatokban a hatóanyagon és késztermékadagokon kívül csupán a forgalmazási kategóriák szerepelnek, amelyek a készítmények vásárlásához és felhasználásukhoz szükséges növényvédelmi szakismeretet tanúsító igazolványok szükségességéről adnak tájékoztatást. A szakkönyvekben esetenként találkozhatunk az integrált növényvédelemben használatos zöld, sárga, piros besorolással is, amely azonban mindenkor a kezelt növényekhez igazodik, azaz növényenként változik. Szinte valamennyi szántóföldi zöldségnövény gyomirtására engedélyezett készítmény között találunk olyan herbicidet, amelyet a vetés előtt kell a talajba keverni (PPI). A borsó gyomirtására ilyen alkalmazástechnológiát igényelnek a benfluralin hatóanyagú herbicidek, míg más kultúrákban például a trifluralin hatóanyagúaknak hasonló a felhasználási engedélye (lásd 20. és 26. táblázatokat). Ezeknél a készítményeknél az eredményes hatáskifejtés érdekében mindenkor arra kell törekedni, hogy a kipermetezés és a talajba forgatás között eltelt idő minél rövidebb legyen. Általános tapasztalat, hogy ha a permetezést több mint egy óra múlva követi a bedolgozás, akkor már érzékelhető hatáscsökkenésre kell számítani. Ennek oka az említett hatóanyagok fényérzékenysége és viszonylag magas gőztenziója, ami azt jelenti, hogy fény hatására hamar elbomlanak és a talajfelszínről gyorsan elpárolognak. Az előírt adagokban bedolgozva 2–4 hónapig biztosítanak gyommentes felületet, amely időtartam sok esetben elegendő arra, hogy a haszonnövény árnyékoló hatása már ne engedje a később kelő gyomok felnövekedését. A magas gőznyomásnak köszönhető, hogy a talajba forgatva a hatóanyag mintegy átgőzöli a felső talajréteget és elpusztítja a benne csírázó gyomokat. Az ilyen gyomirtó szerek használata után azonban a palántázásig, illetve a vetésig legalább három-négy napnak kell eltelnie, mert a fiatal növények általában fokozottan érzékenyek a különböző kemikáliákra. A borsó táblázat (18. táblázat) fejléce is jelzi, hogy ezek a hatóanyagok elsősorban a magról kelő egyszikű (fűféle) gyomok ellen hatékonyak, de néhány kétszikű gyomot is elpusztítanak. Hatásspektrumukból kimaradnak a keresztes virágú gyomok, mint például a repcsényretek, de ugyanakkor éppen ezért alkalmasak a káposztafélék gyomirtására is. A vetés után és kelés előtt a talaj felszínére kijuttatható (PRE) gyomirtó szerek a leggyakoribbak a herbicidek választékában. A megfelelő herbicid kiválasztásához és sikeres alkalmazásához azonban szükség van a gyomirtandó területen várható gyomfajok összetételének és gyommennyiségének ismeretére, hiszen ilyenkor még gyommentes a felület, ezért „látatlanban” végezzük el a kezelést. A kijuttatott adag megválasztását pedig elsősorban a gyomösszetétel és a talaj szervesanyag-tartalma, illetve kötöttsége határozza meg. Legtöbb herbicid hatáskifejtéséhez kevés csapadékra is szükség van, míg a bedolgozást igénylő készítményeknél ezt a talajnedvesség biztosítja. A vetés után és kelés előtt (PRE) kijuttatható készítmények között találjuk a pendimetalin hatóanyagú Stomp, illetve Panida márkanevű termékeket is, amelyek a borsón kívül más zöldségnövények gyomirtására is engedélyezettek. Vörös-, póré- és fokhagyma – kivéve az étkezésre termesztett zöldhagymát –, valamint petrezselyem, sárgarépa, zeller, paprika, paradicsom, káposzta, kelkáposzta, bimbóskel, karfiol és karalábé gyomirtására van felhasználási engedélye még további sok más kultúra mellett (26. táblázat). Hatássávja hasonló a vetés előtt talajba kevert (PPI) készítményeknél megismert gyomirtó szerekéhez, de a hatóanyaga nem olyan fényérzékeny, ezért bedolgozást sem igényel. Vetés után, kelés előtt (PRE), vagy palántázást megelőzően (PPI) is alkalmazható, természetesen ebben az esetben is betartva a kívánatos várakozási időket, a kezelés és a palántázás között. Az egyébként is érzékeny káposztaféléken kívül különös figyelmet érdemel a karfiol, amelynél valamennyi számításba jöhető gyomirtó szer alkalmazása fokozott körültekintést igényel.


Vegyszeres gyomirtás, gyomszabályozás A preemergensen (PRE) alkalmazható készítmények esetében különösen fontos, hogy a kezelt terület apró morzsás, jól elmunkált felületű legyen, részben az egyenletes permetléterítés érdekében (mert a rögárnyékokból mindig megindulhat a gyomkelés), de a gyomok egy időben történő csírázásának elősegítése céljából is. Fontos feltétel, hogy elősegítsük a gyomok egyszerre csírázását az állománykezelések (POST) esetében is, hiszen az elhúzódó gyomkelés túlélési esélyt adhat a később megjelenő gyomoknak. Ezért a gyakorlati növényvédős szakemberek sokszor a sikeres kezelések előfeltételeként „gyommag-vetőágy” készítéséről beszélnek, amely valójában az apró magvaknak készített finommorzsás, de megfelelően tömörített talajt jelenti. Rátérve a kelés után, állománykezelésre alkalmas gyomirtó (POST) szerekre, a 18. táblázatból megismerhetjük a magról kelő és évelő egyszikű gyomnövények ellen alkalmazható készítményeket is. A fűféle gyomok kiirtására speciális egyszikű gyomirtó szerek széles választéka áll rendelkezésünkre. Ezek szelektívek valamennyi kétszikű növényre, köztük a termesztett növényeinkre, de hasonlóan megkímélik a kétszikű gyomokat is. Ebből a szuperszelektív egyszikű gyomirtó tulajdonságukból következik, hogy ezeket a szereket különösebb kockázat nélkül lehet állományban is használni, többnyire a fűféle gyomok fejlődési stádiumától függetlenül. Ezt csupán azért érdemes megjegyezni, mert sok más típusú állománykezelésre alkalmas készítménynél a gyomok fejlettsége jelentősen befolyásolhatja a gyomirtás eredményességét, míg ezeknél a szereknél van lehetőségünk az elhúzódó egyszikű gyomkelést is összevárni. Sokszor felmerülő kérdés viszont, hogy az egyszikű gyomirtó hatást hogyan terjeszthetnénk ki a kétszikű gyomokra is, esetleg más kétszikű gyomok ellen alkalmas készítmények hozzáadásával. Általános gyakorlati tapasztalat azonban, hogy nem tanácsos más készítményekkel összekeverve tankkombinációkat készíteni, mert a szuperszelektív egyszikű gyomirtó szerek hatóanyagának felszívódását elősegítő adalékanyagok sokszor a kombinációs partner hatóanyagának a hatását is oly mértékben felfokozzák, hogy esetenként fitotoxikus tüneteket, azaz részleges növényelhalást idézhetnek elő a termesztett növényeinken is. Ugyanakkor ezeknek a felszívódást elősegítő adalékanyagoknak köszönhető, hogy a kezeléseket harminc-hatvan perccel követő esők már nem képesek lemosni a hatóanyagot a levelekről és így nem rontják le azok hatását. A szuperszelektív egyszikű gyomirtók felsorolása alatt a táblázatban találunk néhány olyan készítményt, amelyek a kétszikű gyomok ellen is hatékonyak. A borsóállomány kezelése esetén azonban gyakran a gyomirtó szer szelektivitását a borsó levelén 10–12 cm-es fejlettségnél kialakuló viaszréteg biztosítja, ezért amikor nagyobb esők vagy homokverés ezt a védőréteget esetleg megbontja, fellazítja, ne permetezzünk az állományban. Általában néhány nap alatt ez a védő viaszréteg újra kialakul, helyreáll és a kezelés ekkor már elvégezhető. Említést érdemelnek még a MCPB hatóanyagú – hormonhatású – herbicidek, amelyeket csak akkor indokolt alkalmazni, ha évelő és egyébként is nehezen irtható kétszikű gyomokkal kell megbirkóznunk, mint például az acat. Ilyen esetben a viaszréteg épsége különösen fontos feltétele a kezelésnek. Csak szárazborsó kezelésére engedélyezett az imazamox hatóanyagú Bolero valamint az imazamox és pendimetalin hatóanyagok kombinációjából készített Master, továbbá a szuperszelektív egyszikű gyomirtó szerek közül a Fusilade Forte márkanevű készítmény. A paradicsom állománykezelésére engedélyezett herbicidek között is van olyan termék, amely a kétszikű gyomok irtására is alkalmas. Ennek metribuzin a hatóanyaga és a borsó gyomirtó szerei között is szerepel. A borsó gyomirtására azonban csak vetés után, kelés előtti (PRE) kijuttatása engedélyezett, és még ilyen alkalmazástechnológia mellett is fokozott figyelmet kíván az adag pontos betartása, a talaj humusztartalma és a fajtaérzékenység terén. Ez a gyomirtó szer a burgonyafélék családjába tartozó növényekre szelektív, ezért az uborka, vagy más zöldségnövények gyomirtására nem használható. Ebből a tulajdonságából adódik viszont, hogy néhány burgonyafélékhez tartozó gyomot is megkímél, mint például a feketecsucsort, vagy ismertebb nevén az ebszőlőt. Szuperszelektív egyszikű gyomirtókkal a már ismertetett okok miatt nem célszerű kombinálni. A borsóban is alkalmazható herbicidek felsorolása után említést érdemel a napropamid hatóanyag, amely sok más zöldségkultúrában engedélyezett Devrinol márkanéven. Palántázott és helyre vetett paprika, paradicsom, káposzta, karfiol és bimbóskel gyomirtására rendelkezik felhasználási engedéllyel. Alkalmazásakor a vetés, illetve az ültetés előtt célszerű a kijuttatást követően 2–4 centiméterre bedolgozni (PPI), de arra is mindig fordítsunk figyelmet, hogy a vetéshez, illetve palántázáshoz csak a kezelések után legalább 5–7 nap elteltével kezdjünk hozzá. Ugyanakkor arra is gondoljunk a vetésterv elkészítésénél, hogy a felsorolt – számos zöldségnövény gyomirtására alkalmas – készítményekre a saláta különösen érzékeny, ezért a kezelt területen egy évig nem célszerű salátát vetni, termeszteni az esetleges utóhatások elkerülése érdekében. Külön figyelmet érdemel a csemegekukorica gyomirtása. A 34. táblázatból tájékozódhatunk, hogy a herbicidek milyen szűk köre kapott engedélyt a csemegekukorica gyomirtására, amelynek fő oka egyrészt a kukoricahibridek eltérő herbicidérzékenysége, másrészt a rövidebb tenyészidő és a gyomirtó szerek hosszabb élelmezés-egészségügyi várakozási idejének összeegyeztethetetlensége. A csemegekukorica-hibridek herbicidérzékenységének 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Vegyszeres gyomirtás, gyomszabályozás megbízható felmérése céljából sokszor érdemes kisebb területen kezelési próbákat végezni, mielőtt nagyobb területen a nagyértékű növényeink termését kockáztatnánk. A kukorica gyomirtására engedélyezett termékekben szereplő atrazin hatóanyag alkalmazhatóságának viszont meg vannak számlálva a napjai, hiszen ezt a perzisztens – lassan lebomló – hatóanyagot az évtized végéig a hazai felhasználásból is ki fogják vonni az uniós előírásokkal egyezően. A kukorica gyomirtását pedig távlatilag az új, génmódosítással herbicidrezisztenssé tett hibridek elterjedése fogja felváltani, amely biotechnika az árukukorica termesztésének gyakorlatában már Európában is engedélyt kapott. Összefoglalva, a vegyszeres gyomirtás egy olyan lehetőség a termesztők kezében, amely a szántóföldi termelésben kiválthatja a mechanikai gyomirtást, de sikeres alkalmazása sokkal körültekintőbb szakmai munkát kíván. Ezért mindig gondosan tanulmányozzuk át az engedélyokiratban leírtakat és felhasználásukról csak azok részletes ismeretének birtokában döntsünk. A címben olvasható gyomszabályozás szó pedig mindig emlékeztessen minket arra, hogy nem kell utolsó szálig minden növényt kiirtani magunk körül.


9. fejezet - Növényvédelem 1. Betegségek 1.1. Nem fertőző betegségek A zöldségtermesztésben a kóresetek jelentős hányada élettelen, nem fertőző okokra vezethető vissza, és főleg termesztéstechnológiai hibákból ered.

1.2. Vírusos betegségek Szinte nincs olyan zöldségfaj, amelyen vírusos betegségek ne fordulnának elő. Példaként szolgáljanak ezért a jelentősebb zöldségfajokon károsítók. A paprikán a paprikamozaik (tobacco mosaic tobamovirus – TMV, alfalfa mosaic alfamovirus – AMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV) a legjelentősebb. Előfordulhat még a paprika bokrosodása (cucumber mosaic cucumovirus – CMV), valamint a paprikalevél érszalagosodása (potato Y potyvirus – PVY) is. A paradicsomon a paradicsommozaik (tobacco mosaic tobamovirus – TMV, tomato mosaic tobamovirus – ToMV), a paradicsom páfránylevelűsége (cucumber mosaic cucumovirus – CMV, tomato mosaic tobamovirus – ToMV), valamint a paradicsom nekrotikus elhalása (cucumber mosaic cucumovirus – CMV, potato × potexvirus – PVX, tobacco mosaic tobamovirus – TMV) jelentősek. A korai burgonyána burgonya levélsodródása (potato leaf roll luteovirus – PLRV), valamint a burgonyamozaik (potato aucuba mosaic potexvirus – PAMV, potato × potexvirus – PVX, potato Y potyvirus – PVYstb.) jelentős vírusos betegségek. Az uborkán az uborkamozaik (cucumber mosaic cucumovirus – CMV) gyakori és jelentős betegség, mivel a beteg tövek gyengén fejlettek, termést alig hoznak. A dinnyén a dinnyemozaik (watermelon mosaic potyvirus – WMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV) a sárga- és görögdinnyén egyaránt előfordul. A spárgatökön a tökmozaik (watermelon mosaic potyvirus – WMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV), valamint a tök sárga mozaikja (zucchini yellow mosaic potyvirus – ZYMV) egyre jelentősebb. A babon a babmozaik (bean common mosaic potyvirus – BCMV, bean yellow mosaic potyvirus – BYMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV), valamint a bab levélsodródása (bean leaf roll luteovirus – BLRV) fordul elő. A borsón a borsómozaik (pea mosaic potyvirus – PMV) és a borsó enációs mozaikja (pea enation mosaic enamovirus – PEMV) jelentkezik. A vöröshagymán a hagyma törpülése és sárga-levélcsíkossága (onion yellow dwarf potyvirus – OYDV) jelentős vírusos betegség. A gyökérzöldségeken a sárgarépa és a petrezselyem tarkalevelűsége (carrot mottle umbravirus) és a sárgarépa vöröslevelűsége (carrot red leaf luteovirus – CRLV) a legjelentősebbek. A zellermozaik (celery mosaic potyvirus, cucumber mosaic cucumovirus – CMV) előfordulása is gyakori. A pasztinákmozaik (parsnip mosaic potyvirus – PMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV), továbbá a pasztinák sárgafoltossága (parsnip yellow fleck sequivirus – PYFV) is gyakran előfordul. A tormamozaik (cauliflower mosaic caulimovirus – CaMV, turnip mosaic potyvirus – TuMV) a gyökérhozamot jelentősen csökkenti. A céklán a céklamozaik (beet mosaic potyvirus – BMV), a cékla sárgasága (beet yellows closterovirus – BYV) jelentős. Szórványosan a cékla szőrösgyökerűsége (beet necrotic yellow vein furovirus – BNYV) is előfordul, amely a cukorrépán korábban rizománia néven vált ismertté.


Növényvédelem

A spenóton aspenót sárgafoltossága (cucumber mosaic cucumovirus – CMV), a spenót sárgasága (beet yellows closterovirus – BYV), valamint a spenótmozaik (beet mosaic potyvirus – BMV) jelentős vírusos betegségek. A retken a retekmozaik (radish mosaic comovirus – RMV) a vetőmagtermesztés jelentős betegsége. A salátamozaik (lettuce mosaic potyvirus – LMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV) a fejes saláta legjelentősebb betegsége. Jelenleg azonban a salátafajták többsége e betegséggel szemben ellenálló. A káposztaféléken a káposztafélék mozaikja (cauliflower mosaic potyvirus – CaMV, turnip mosaic potyvirus – TuMV) elterjedt és jelentős betegség. Védekezés. A zöldségfajok egyes fajtái az egyes vírusokra ellenállóak. Ezt a fajtaleírások közlik. A fajtaválasztásnak és -használatnak ezért fontos szerepe van. Az ellenállósággal nem rendelkező fajták esetében a vírusok elleni védekezés korlátozott, főként terjedésük megakadályozását tűzhetjük ki célul. A vetőmagcsávázás főleg a TMV és AMV ellen hatékony. A nedves csávázást a vetőmag-előállítók nátrium-hidroxid vagy trinátrium-foszfát hatóanyaggal végzik. A vírusgyanús tövek eltávolítása főleg a vetőmagtermesztéskor elengedhetetlen. A levéltetvek jelentős vírusátvivők. Ellenük ezért rendszeresen védekezzünk.

1.3. Fitoplazmás betegség A sztolburt előidéző stolbur phytoplasma szabadföldön a paprikán, a paradicsomon és a burgonyán fordul elő. Fellépésére meleg nyarakon számíthatunk. A kórokozót kabócák terjesztik, amelyek az apró szulák gyöktörzsében is fennmaradnak. Védekezés. A betegség leküzdése a kabócák elleni védekezéssel és az apró szulák irtásával eredményes.

1.4. Baktériumos betegségek A pszeudomonászos betegségek főleg hűvös, csapadékos időjárás esetén válnak jelentőssé. Elsősorban szabadföldön jelentkeznek. A paprika pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. syringae) főleg a fűszerpaprikán, de az étkezési paprikán is súlyos levélfoltosságot és hajtáscsúcselhalást okoz. Akkor jelentkezik, ha a május végi meleg időjárást június elején hűvös, csapadékos időjárás követi. Az uborka pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. lachrymans) hűvös, csapadékos időjárás esetén, főleg a sík művelésű termesztésben jelentős. A dinnye pszeudomonászos betegségére (Pseudomonas syringae pv. syringae) főleg fóliaalagutas termesztéskor kell számítani. Akkor jelentkezik, ha a szokatlanul meleg május végi időjárást lehűlés követi. A bab pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. phaseolicola) főleg hűvös, csapadékos nyarakon jelentkezik. A borsó pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. pisi) csak a kelés utáni hűvös, csapadékos időjárás esetén szokott jelentkezni. A xantomonászos betegségek elsősorban szabadföldön meleg, csapadékos időjáráskor vagy öntözött növényállományban jelentkeznek. A paprika és a paradicsom xantomonászos betegsége (Xanthomonas vesicatoria) rendszeresen előforduló betegség, amely a levelet, a szárat és a termést is károsítja. A bab xantomonászos betegsége (Xanthomonas campestris pv. phaseoli) magas hőigénye miatt a bab legjelentősebb betegsége. A káposztafélék xantomonászos feketeerűsége (Xanthomonas campestris pv. campestris) az öntözetlen, ún. „száraz” termesztésben nem jelentős, ugyanakkor az öntözött növényállományban a legjelentősebb betegségek közé tartozik. A paradicsom klavibakteres betegsége (Clavibacter michiganensis subsp. michiganensis) a fogékony fajtákon jelentkezik. E fajtákat a termesztésből ki kell zárni. A gyökérzöldségek ervíniás lágyrothadása (Erwinia carotovora subsp. carotovora) a rosszul szellőző, magas hőmérsékletű tárolóban jelentkezik, és a tárolás technológiai hiányosságai következtében válik jelentőssé. Védekezés. A pszeudomonászos és xantomonászos betegségek ellen növényállományban megelőzésképpen kell védekezni. Védekezésre a kasugamicin (pl. Kasumin 2 L) vagy a réz-szulfát (pl. Bordói por), a rézoxi-klorid (pl.: Rézoxiklorid 50 WP) és a réz-hidroxid (pl. Champion 50 WP) használható. Szabadföldön, nagy felületen a réztartalmú szerek gazdaságosak.

1.5. Gombás betegségek 83 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Növényvédelem

1.5.1. Palántadőlés A zöldségfajok palántanevelése során rendszeresen fellépő betegség. A csíranövények nem kelnek ki, a kelés hiányos lesz. A palánták gyökérnyaki része üvegessé válik, majd elbarnul, befűződik, a palánták pedig kidőlnek. A betegség kórokozója a Rhizoctonia solani talajlakó gomba. Fertőzési forrás a talaj, ahol a kórokozó a kedvezőtlen körülményeket hosszú ideig elviseli. Védekezés. Magvetés után és kelés után kaptán (pl. Orthocid 50 WP), benomil (pl. Fundazol 50 WP, Benlate 50 WP) vagy tiofanát-metil (pl. Topsin-M 70 WP) hatóanyagú szerrel a talajt be kell öntözni.

1.5.2. Albúgós betegség Az albúgós betegséget fehér sömörnek is nevezik, mivel a kórokozó (Albugo candida) csoportosan elhelyezkedő, kissé kiemelkedő, hófehér sporangiumtelepei jellegzetesek. A betegség a keresztesvirágú növényeken fordul elő, a gyomnövények közül a pásztortáskán gyakori. A zöldségnövények közül a hónapos retek és a torma levelén hűvös, csapadékos időjárás esetén tavasszal és ősszel jelentkezik. Védekezés. Tavasszal, a lomblevelek fejlődésekor vagy ősszel, a betegség újabb észlelésekor 1–2 alkalommal a peronoszpóráknál javasolt szisztémikus vagy kontakt szert kell használni.

1.5.3. Peronoszpórák A peronoszpórákhoz soroljuk a fitoftórás betegséget is. Egyes zöldségfajokon ezeknek nagy jelentőségük van. A paradicsom és a burgonya fitoftórás betegsége(Phytophthora infestans) alacsony hőmérsékletet és hosszan tartó növényfelület-nedvességet (harmat, csapadék) igénylő kórokozó, ezért szabadföldön tavasszal és nyár végén jelentkezik. Ugyanezek a feltételek kedvezőek a hagymaperonoszpóra(Peronospora destructor) és a céklaperonoszpóra(Peronospora schachtii) számára is. Az uborkaperonoszpóra(Pseudoperonospora cubensis) a hűvösebb és melegebb időjárást egyaránt kedveli. A hosszú növényfelület-nedvesség a kórokozó számára elengedhetetlen. A borsóperonoszpóra (Peronospora pisi) csak a kelés után veszélyeztet. A káposztafélék és a retek peronoszpórája(Peronospora brassicae) 3–4 lombleveles korig jelentős. A salátaperonoszpóra(Bremia lactucae) és a spenótperonoszpóra(Peronospora spinaciae) kisebb veszélyt jelent, mivel a növényfajok e kórokozók rasszainak zömével szemben ellenállóak. Védekezés. A peronoszpórák ellen szisztémikus és kontakt szerek egyaránt használhatók. A szisztémikus hatóanyagot gyakran kontakt hatóanyaggal kombinálják. A szisztémikus szereket célszerű megelőzésképpen használni, ilyenkor a védekezési időköz akár 14–16 nap is lehet. Főleg az intenzív növénynövekedés időszakában tervezzük kijuttatásukat. Ha viszont a betegség már megjelent, mert annak tüneteit is látjuk, akkor a szisztémikus szereket legalább 5 napos időközzel használjuk. Védekezésre a dimetomorf (pl. Acrobat 50 WP), a benalaxil (pl. Galben R), az efozit-Al (pl. Mikal C 64 WP), a propamokarb (pl. Previcur 607 SL) vagy a fozetil-Al (pl. Aliette 80 WP) használható. A kontakt szereket főleg az ún. karbantartó kezelésekre használjuk. Ez elsősorban a hajtatott zöldségnövényeknél kívánatos. Szabadföldön pl. a konzervipari paradicsom vagy vöröshagyma esetében gazdaságossági okok miatt kontakt szerekre is alapozhatunk. Támrendszeres paradicsom és uborka esetében azonban a szisztémikus szerek használatát nem mellőzhetjük. Védekezésre ajánlhatók a propineb (pl. Antracol WP), a mankoceb (pl. Dithane M 45), a kaptán (pl. Orthocid 50 WP), a folpet (pl. Folpan 50 WP), a metirám (pl. Polikarbacin 80 WP), a klórtalonil (pl. Bravo 500), a réz-szulfát (pl. Bordói por), a réz-oxiklorid (pl. Rézoxiklorid 50 WP) vagy a réz-hidroxid (pl. Champion 50 WP).

1.5.4. Lisztharmatok A lisztharmatok zöme a növény felületén található. A lisztes, fehér bevonat (epifita micélium a konídiumláncokkal) szembetűnővé teszi. E bevonatban gyakran apró, fekete gömböket, ún. kleisztotéciumokat is láthatunk. A szabadföldi zöldségnövényeken a lisztharmatok főleg száraz, meleg nyarakon jelentkeznek, magtermesztéskor pedig a betakarítás előtt válnak jelentőssé. Lisztharmat-ellenálló fajtákkal a kabakosoknál (uborka, dinnye, tök) találkozunk. Az uborka-, a dinnye- és a töklisztharmat(Erysiphe cichoracearum, Sphaerotheca fuliginea) esetenként súlyos lombszáradást eredményez. A gyökérzöldségek lisztharmata(Erysiphe heraclei) súlyos lombkárosítást okoz, ezáltal a nyűvő rendszerű betakarítást hiúsítja 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Növényvédelem

meg. A borsólisztharmat(Erysiphe pisi) megjelenésére nyáron magtermesztéskor számíthatunk. A sóska idősebb levelein a sóskalisztharmat(Erysiphe polygoni) lép fel. A beteg levelek eltávolítása a vegyi védekezést helyettesítheti. A tormalisztharmat(Erysiphe polygoni) szórványosan fordul elő. Védekezés. A szisztémikus szereket célszerű megelőzésképpen az intenzív hajtásnövekedés időszakában használni. Védekezésre javasolható a hexakonazol (pl. Anvil SC), a penkonazol (pl.: Topas 100 EC), a miklobutanil (pl. Systhane 12 E), a benomil (pl. Fundazol 50 WP) vagy a tiofanát-metil (pl. Topsin–M 70 WP). E hatóanyagok és szerek nemcsak a lisztharmatokra hatásosak, hanem a gombás foltbetegségekre is. A kontakt szereket az ún. karbantartó kezelésekre ajánljuk. Hatóanyag- és szerválasztáskor vegyük figyelembe, hogy az elemi kén hatóanyagú szerek 28 °C fölött a növényt perzselhetik. Védekezésre javasolható az elemi kén (pl. Thiovit) vagy a dinokap (pl. Karathane LC).

1.5.5. Gombás foltbetegségek Gyakorlati szempontból ide soroljuk azokat a betegségeket, amelyek a levélen, a száron vagy a termésen foltosságot mutatnak. Maggal is számos gombás foltbetegség terjed, ezért már korai csírapusztulás jelentkezhet. A paradicsom, a paprika, az uborka, a dinnye és a spárgatök, a bab, a borsó, a vöröshagyma, a sárgarépa, a petrezselyem, a cékla és a káposztafélék magvaival számos betegség vihető át. E betegségek kórokozói a mag felületén és/vagy a mag belsejében helyezkednek el. Védekezés. A magvak porcsávázására a kaptán (pl. Buvicid K), a benomil (pl. Agrocit) alkalmas. Gombaölő hatásukon túlmenően kelésvédő hatással is rendelkeznek. A növényállományban a gombás foltbetegségek súlyos károkat okoznak. A paradicsomon a paradicsom szeptóriás levélfoltossága(Septoria lycopersici) lombpusztulást, a paradicsom alternáriás betegsége (Alternaria porri f. sp. solani) lombpusztulást és bogyórothadást okoz. A paprikán a paprika makrofominás szárkorhadása és tőhervadása(Macrophomina phaseolina) az utóbbi években aszályos nyarakon jelentős tőpusztulást idézett elő. Kártétele csak vetésforgóval mérsékelhető. Az uborka, a dinnye és a tök kolletotrihumos betegsége(Colletotrichum orbiculare) régóta ismert. Csapadékos időjárás esetén a levélen és a termésen súlyos károkat okoz. Újabban az öntözött állományban a dinnye didimellás betegsége(Didymella bryoniae) az indák elhalását idézi elő. A babon a bab kolletotrihumos betegsége(Colletotrichum lindemuthianum) levélérelhalást, a hüvelyen pedig kráterszerű foltokat okoz. Régóta ismert betegség, főleg csapadékos években jelentkezik. A borsó aszkohitás betegsége(Ascochyta pisi, A. pinodes, A. pinodella) közismert és gyakran fordul elő. Főleg a hüvely- és magfoltosság miatt veszélyes. A póréhagyma alternáriás levélfoltossága (Alternaria porri f. sp. porri) csapadékos, meleg nyarakon gyakori. A sárgarépa alternáriás levélfoltossága (Alternaria porri f. sp. dauci) rendszeres, súlyos lombpusztulást okozó betegség. Fellépésére a lomböregedés időszakában lehet számítani. Kártétele miatt a nyűvő rendszerű betakarítás meghiúsulhat. A sárgarépa sztemfíliumos betegsége(Stemphylium radicinum) jelentős betegség, mivel lombpusztulást és a gyökértestek feketefoltosságát idézi elő. A magcsávázás következetes végrehajtásának bevezetésével kártétele mérséklődött. A petrezselyem szeptóriás levélfoltossága(Septoria petroselini) jelentős lombpusztulást okoz. A zeller szeptóriás levélfoltossága(Septoria apii, S. apii graveolentis) rendszeresen előfordul, a lombot súlyosan károsítja. A cékla pleospórás betegsége(Pleospora betae) főleg csíranövény-pusztulást idéz elő. A cékla cerkospórás levélfoltossága(Cercospora beticola) lombpusztulást, ezáltal pedig termésmennyiség-csökkenést okoz. A torma cerkospórás levélfoltossága (Cercospora armoraciae) a kifejlett leveleket száraz nyarakon károsítja. A saláta marsszoninás levélfoltossága(Marssonina panattoniana) elsősorban a jégsalátánál jelentős.


Növényvédelem

A sóska ovuláriás levélfoltossága(Ovularia obliqua) már a kihajtás után, kora tavasszal jelentkezik, majd teljes levélpusztulást idéz elő. A káposzta alternáriás betegsége(Alternaria brassicae, A. brassicicola) az étkezésre és feldolgozásra termesztett káposztafélék közül elsősorban a bimbóskelen, a fejes káposztán és a karfiolon jelentős. A karfiolon főleg a karfiolrózsák feketedése okoz gondot. Védekezés. Állományvédelemre a szisztémikus és kontakt növényvédő szerek egyaránt alkalmasak. A szisztémikus szerek közül védekezésre ajánlhatók a hexakonazol (pl. Anvil SC), a penkonazol (pl. Topas 100 EC), a miklobutanil (pl. Systhane 12 E), a benomil (pl. Fundazol 50 WP) vagy a tiofanát-metil (pl. Topsin–M 70 WP). E hatóanyagok és szerek nemcsak a lisztharmatokra hatásosak, hanem a gombás foltbetegségekre is. A kontakt szerek közül védekezésre javasolható a propineb (pl. Antracol WP), a mankoceb (pl. Dithane M 45), a kaptán (pl. Orthocid 50 WP), a folpet (pl. Folpan 50 WP), a metirám (pl. Polikarbacin 80 WP), a klórtalonil (pl. Bravo 500), a réz-szulfát (pl. Bordói por), a réz-oxiklorid (pl. Rézoxiklorid 50 WP) vagy a réz-hidroxid (pl. Champion 50 WP).

1.5.6. Botrítiszes betegségek A növények levelén, szárán és termésén elhalást és/vagy rothadást okoznak. Jellemzőjük, hogy a növény felületén szürke, ún. kivirágzás, azaz konídiumtartó gyep fejlődik. Később fekete kitartóképletek, azaz szkleróciumok is képződnek. Szabadföldön a hagyma botrítiszes betegsége (Botrytis aclada) akkor válik jelentőssé, ha a hagymaéréskor, illetve –betakarításkor az időjárás csapadékos. A saláta botrítiszes betegsége(Botrytis cinerea) rendszeresen jelentkezik, és a salátatövek pusztulását okozza. E kórokozó a gyökérnyakat betegíti meg, ezért ellene a megelőző védekezés feltétlenül indokolt. Védekezés. A botrítiszes betegségek ellen szisztémikus, mélyhatású és kontakt szerek alkalmazhatók. A szisztémikus szerek, mint a benomil (pl. Fundazol 50 WP) és a tiofanát-metil (pl. Topsin–M 70 WP) széles hatásspektrumúak, nemcsak a botrítiszes betegségek ellen hatásosak, hanem a foltbetegségek és a lisztharmatok ellen is. A mélyhatású szerek, mint az iprodion (pl. Rovral 50 WP), a procimidon (pl. Sumilex 50 WP) és a vinklozolin (pl. Ronilan DF) a botrítiszes betegségek ellen kiválóak. Az egyes növényfajokra előírt töménységet pontosan tartsuk be, mert a töménység növelése törpülést okoz. A kontakt készítmények közül a Trichoderma harzianum T–39 törzset tartalmazó biológiai növényvédő szer (pl. Trichodex WP), a polioxin B (pl. Polyoxin Al) csak a botrítiszes betegség ellen hatásos. A klórtalonil (pl. Bravo 500) a paradicsom foltbetegsége, fitoftórás betegsége és botrítiszes betegsége ellen is hatásos.

1.5.7. Fuzáriumos betegségek A hagyma fuzáriumos betegsége (Fusarium oxysporum f. sp. cepae) a kelő növény gyökérnyaki pusztulását és a hagymafej tönkrothadását idézi elő. Védekezés. A magvak és a dughagymák porcsávázása benomil (pl. Agrocit) hatóanyagú szerrel. Vetésforgó betartása. A káposzta fuzáriumos sárgasága (Fusarium oxysporum f. conglutinans) jelentősége a korábbi évekhez viszonyítva kisebb lett, mivel a káposztafélék (főleg a fejes káposzták) e betegséggel szemben ellenállók. A betegség előfordulására egyes káposztatermesztő körzetekben kell számítani, ahol évtizedek óta fuzáriumos betegségre fogékony fajtákat termesztenek. Védekezés. Fusarium-ellenálló káposztafajták termesztése. A dinnye fuzáriumos hervadása (görögdinnyén: Fusarium oxysporum f. sp. niveum; sárgadinnyén: F. oxysporum f. sp. melonis) a dinnyetermesztés kulcskérdése. Fogékony fajták esetében ezért sok, főleg hagyományos dinnyetermesztő körzetben a termesztést meghiúsíthatja.


Növényvédelem

Védekezés. Vegyi védekezések eredményre nem vezetnek. Ellenálló fajták termesztése vagy a fogékony fajták Fusarium-ellenálló alanyra oltása a legmegbízhatóbb növényvédelmi eljárás.

1.5.8. Rozsdák Elsősorban a szabadföldön termesztett zöldségfajokon fordulnak elő. A babrozsda(Uromyces appendiculatus) főként a szárazbabtermesztés és magtermesztés során károsít. A céklarozsda(Uromyces betae) szórványosan fordul elő. A sárgaréparozsda(Uromyces lineolatus) akkor lép fel, ha a tábla közelében szikes, tocsogós területek találhatók, ahol a sziki káka gyakori. A borsórozsda(Uromyces pisi) a magtermesztésben fertőz. A spárgarozsda(Puccinia asparagi) a spárga veszélyes betegsége. A hagymarozsda(Puccinia porri) a metélő- és póréhagymán válhat esetenként jelentőssé. A sóskarozsda(Puccinia acetosae) az idősebb leveleken nyáron jelentkezik. Védekezés. A kontakt szerek közül védekezésre javasolható a propineb (pl. Antracol WP), a mankoceb (pl. Dithane M 45), a kaptán (pl. Orthocid 50 WP), a folpet (pl. Folpan 50 WP), és a metirám (pl. Polikarbacin 80 WP).

2. Kártevők A szabadföldön termesztett zöldségfélék kártevői növényfajonként változnak. A kártevőcsoportok közül a talajlakó, gyökeret károsító fajok, illetve a növények levelén szívogató levéltetű- és a tripszfajok, továbbá a lombrágó kártevők a legjelentősebbek.

2.1. A gyökér- és a föld alatti szár kártevői 2.1.1. Talajlakó kártevő rovarok A talajlakó kártevők közül a leggyakrabban a cserebogarak pajorjai és a pattanóbogarak drótférgei károsítanak. A gyökérzet felületén, kisebb-nagyobb, szabálytalan alakú mélyedéseket rágnak, olykor a gyökereket átrágják. A fiatal növények a károsítás következtében elpusztulnak. A legjobban veszélyeztetett növények a gyökérzöldségfélék és a nagy tenyészterületen termesztett növények, mint a paprika, dinnye. Az említett talajlakó rovarokon túl a frissen palántázott zöldségfélék gyökérzetét gyakran a lótücsök is károsítja. Károsításának tipikus jele, hogy a kiültetést követően a növények hamarosan elhervadnak. Védekezés. A talajlakó kártevők lárváinak fejlődése több évig tart, így az esetleg szükséges védekezésre időben fel tudunk készülni. A kártétel megelőzése érdekében a termesztésre kijelölt területen indokolt annak megállapítása, hogy a talajlakó kártevők lárvái mekkora egyedszámmal fordulnak elő, milyen korúak, esetleg melyik kártevő fajhoz tartoznak. Ennek ismeretében dönthetünk a védekezés szükségességéről és módjáról. A védekezés hatékonyságát több tényező együttesen befolyásolja. A kezelés időpontjának meghatározásánál vegyük figyelembe, hogy a talajlakó kártevők a talaj hőmérsékletének csökkenésével a talaj mélyebb rétegeibe húzódnak, így egy késő őszi, vagy egy kora tavaszi rovarölő szeres talajkezelés, különösen rövid hatástartalmú készítményekkel nem vezet eredményre. A zöldségfélék talajának talajlakó kártevők elleni védelmére (35. táblázat)a diazinon, fenitrotion + malation, terbufosz, teflutrin hatóanyagú növényvédő szerek, a csomagoláson feltüntetett útmutató szerint használhatók. Tekintettel arra, hogy az egyes növények eltérő mértékben kötik meg a növényvédő szerek hatóanyagait, ezért a növényvédő szerek használhatósága növényenként eltér. A granulátum formulázású rovarölő szereket általában az ültetést megelőzően lehet kijuttatni és a talajba bedolgozni. A kiültetést követően jelentkező lótücsökkártétel megakadályozására a már említett fenitrotion + malation hatóanyagú granulátum kiszórásával és a kezelt terület beöntözésével is védekezhetünk.

35. táblázat - Talajlakó rovarok ellen engedélyezett növényvédő szerek Hatóanyag

Készítmény

Növény paradicsom, paprika, káposztafélék

Fenitrotion + malation

Buvatox 5G, Galition (kivéve: korai karalábé) kabakosok, 5G gyökér és gumós zöldségek (kivéve: 87 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Növényvédelem

retek, korai sárgarépa és petrezselyem) hüvelyesek (kivéve: korai zöldborsó)

Diazinon

Basudin 5G, Diazinon 5G,

burgonya, zöldségfélék

Diazol 5G Terbufosz

Counter 5G

uborka, paprika, káposzta, sárgarépa, burgonya

Teflutrin

Force 5EC

paprika, paradicsom, káposzta, dinnye

Az előzőekben tárgyalt talajlakó kártevőkkel közel azonos kártételt okoz a gyökérzöldségféléken, paprikán, cukorrépán, gabonaféléken, hagymán, kukoricán a vetési bagolylepke (Scotia segetum) lárvája, a mocskospajor. Életmódja és a védekezés lehetősége eltér a tipikus talajlakó kártevőtől, ezért részben elkülönítetten tárgyaljuk. A fiatal lárva levélkártevő, a levelek fonákán alig észlelhető apró lyukakat rág. Ez a kártételi forma jelentéktelen. Az idősebb lárva (a népnyelv mocskospajornak is nevezi), lehúzódik a talajba és ott a növény szárát, gyökerét szabálytalan rágással körberágja, odvasítja. A kipalántázott fiatal növények gyökérnyaki részének, föld alatti szárának elrágásával a növények pusztulását is okozhatja. Védekezés. A vetési bagolylepke imágói rendszerint a táblán kívüli területekről telepednek be a növényállományba, ezért a vetés előtti talajfertőtlenítés ellenük teljesen hatástalan. A kártétel a tenyészidő során végzett lárva elleni növényvédelmi kezelésekkel akadályozható meg. A védekezés időzítése a fénycsapdák és szexferomoncsapdák adatai, továbbá a növényállományban végzett megfigyelések alapján történhet. A termesztett növény, illetve a növényállományban lévő gyomok alsó leveleire rakott tojásokból kikelő, leveleken táplálkozó lárvák ellen – mielőtt a talajba húzódnának – eredményesen védekezhetünk rovarölő szeres permetezéssel. A védekezés deltametrin, permetrin + tetrametrin, aszimetrin, cipermetrin hatóanyagok valamelyikével, állománypermetezés formájában végezhető el. A talajba behúzódott lárvák ellen, nagy kártételi veszély esetén rovarölő granulátumok kiszórásával védekezhetünk. Ilyen védekezési eljárás jelenleg a fűszerpaprikánál engedélyezett. A fenitrotion + malation hatóanyagú granulátum kiszórását követően a hatóanyag talajba mosódását öntözéssel segíthetjük elő.

2.1.2. Gyökérgubacs fonálférgek Szabadföldön jelentős kárt ritkán okoznak. A Meloidogyne-fajok közül a szabadföldi gubacs-fonálféreg (M. hapla) Magyarországon szabadföldön is áttelel, így kártételével főleg a homoktalajú területeken, szántóföldön is számolni kell. A melegigényes, hazai teleinket csak növényházakban átvészelő kertészeti gubacs-fonálféreg (M. incognita), a növényházi gubacs-fonálféreg (M. arenaria) és a melegövi gubacs-fonálféreg (M. javanica) szabadföldi kártétele csak abban az esetben következik be, ha a palánta már a palántanevelés során fertőződött. Gyökérgubacs fonálféreg kártétellel szabadföldön palántázott paprikán és paradicsomon, továbbá sárgarépán találkozhatunk. A homoktalajú területeken termesztett sárgarépán egyre gyakrabban jelentkezik a gyökérgubacs fonálféreg kártétele. Különösen akkor jelentős a kártétel, ha a területen egymást követő években fontosabb tápnövényeit termesztjük. Egyedüli védekezési lehetőség a fertőzött területen 4–5 évig gabonatermesztés, és ez idő alatt a kétszikű gyomnövények következetes irtása.

2.1.3. Gyökereken, földbeli száron károsító nyüvek A zöldségfélék gyökereit károsító, rizsszemnyi nyüvek gyakran a növény növekedésének megtorpanását, esetenként a növény pusztulását okozzák. Leggyakrabban a káposztaféléken és a vöröshagymán károsítanak. A káposztaféléken a tavaszi káposztalégy (Phorbia brassicae) a leggyakoribb, egyben a legveszélyesebb kártevő faj. Valamennyi keresztesvirágú növényt károsítja, kártétele a fejes káposztán és a karfiolon a legjelentősebb. Kártétele tavasztól őszig megfigyelhető. A súlyos kártétel mindig a fiatal növényeken 88 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Növényvédelem

jelentkezik. A tavaszi káposztalégy házi légyre emlékeztető egyedei a fiatal, 2–4 leveles növények tövéhez a talajra rakják a tojásaikat és a kikelő lárvák a gyökérre vándorolnak. Kezdetben a fiatal gyökereket élik fel, majd gyakran a vastagabb gyökérben és a föld alatti szárban készítenek odvakat és járatokat. A gyökerétől megfosztott növény a növekedésben megáll, gyakran elpusztul. Védekezés. A táblán rajzó legyek elleni kémiai védelem a kipalántázott, fiatal növények védelmét szolgálja. A védekezés kritikus időszaka a palántanevelés vége, illetve a kiültetést követő 5–6 hét. Az ajánlott permetezés formájában kijuttatható készítmények piretroid hatóanyagok (permetrin + tetrametrin, deltametrin, cipermetrin) közül kerülnek ki. A vöröshagyma károsítói közül a föld alatti száron és a hagymatesten legjelentősebb károkat a hagymalégy (Phorbia antiqua) lárvái okozzák. A csontszínű nyüvek vagy a szárból haladnak a hagymatest irányába, vagy a szomszédos, már elpusztult növényből a gyökérkoszorú tájékán behatolva élik fel a hagymatestet. A hagymalégy kártételéhez részben hasonló károkat okoz a fiatal vöröshagymán a póréhagymafejaknázólégy(Napomyza gymnostoma) is. Védekezés. A vetésforgó következetes betartása mindenképpen csökkenti a kártétel tömeges előfordulásának valószínűségét. Kémiai védekezés – elsősorban az imágók ellen –, metil-paration, klórpirifosz-metil és piretroid hatóanyagú rovarölő szerekkel lehetséges. Az imágók rajzását a táblára kihelyezett fehér, vizes tálcsapdákkal követhetjük nyomon. Az előző fajokon túl előforduló kártevő légyfaj a spárgalégy (Platyparea poeciloptera), a spárgaültetvények egyik legjelentősebb kártevője. A kártétel a földből kibúvó spárgahajtásokon kezdődik. A hajtáscsúcs bőrszövete alá rakott tojásokból kikelő lárvák a fejlődő spárgaszárban járatokat készítenek, és a spárgahajtás meggörbül, gyakran elszárad. A kifejlett lárvák a talajban bábozódnak, majd az imágók rajzása a következő tavasszal indul meg. Védekezés. A védekezés egyedüli módja az imágók elleni védelem, így a tojások lerakása megelőzhető (36. táblázat).

36. táblázat - Zöldségfélék légykártevői elleni növényvédő szerek Hatóanyag

Készítmény

Növény

Metil-paration

Danatox 50 EC

vöröshagyma

Klórpirifosz-metil

Reldan 50 EC

káposzta, vöröshagyma

Deltametrin

Decis 2,5 EC

zöldségfélék

Permetrin+terametrin

Chinetrin 25 EC

zöldségfélék

Cipermetrin

Ripcord 20 EC

zöldségfélék

2.2. A föld feletti növényrészek kártevői 2.2.1. Meztelencsigák (Limacidae, Agriolimacidae, Milacidae, Arionidae) A meztelencsigák nedves környezetet kedvelő, fénykerülő állatok. Megjelenésükre a gyomos, elhanyagolt környezetű szabadföldi állományokban számolni kell. A meztelencsigák sok tápnövényű állatok. Elsősorban a fiatal növények leveleinek megrágásával okoznak károkat. Elsőrendű tápnövényeik a saláta, a sóska, a spenót, a retek és a paprika. A károsított növényeken visszamaradó csillogó nyálka egyértelműen utal a jelenlétükre. Védekezés. A meztelencsigák számát a talaj felületére kiszórt nedvszívó anyagok, pl. porított műtrágyák csökkentik. A kémiai védekezés céljából a metaldehid és a merkaptodimetur hatóanyagok, mint csalogató és egyben csigaölő hatású anyagok használatosak (37. táblázat). A csigaölő szerek levélzölségeknél (saláta, spenót,


Növényvédelem

sóska, rebarbara, zöldhagyma) nem használhatók, csigaölő hatásuk elsősorban a növénymentes talajon érvényesül.

37. táblázat - Meztelencsigák elleni növényvédő szerek Hatóanyag

Készítmény

Növény

Metaldehid

zöldségfélék (kivéve: levélzöldségek, Delicia csigaölő szer ahol a granulátum a levelek között fennakadhat)

Merkaptodimetur

Mesurol csigaölő szer

zöldségfélék (kivéve: levélzöldségek, ahol a granulátum a levelek között fennakadhat)

2.2.2. Szárfonalféreg (Ditylenchus dipsaci) Kártétele a zöldségfélék közül elsősorban a vöröshagyma és a fokhagyma szárán, levelén, és a hagymatesten egyaránt jelentkezik. A vöröshagyma levelei rendellenesen növekednek, a hengeres levél helyenként behorpad, a hagymatestet borító pikkelylevelek felrepednek, ami főleg betakarításkor szembetűnő. A károsított növények a növekedésben visszamaradnak. Elsősorban az öntözött területeken termesztett vöröshagymát veszélyezteti. A fokhagyma legveszélyesebb kártevője. A fokhagymán a fiatal levelek elkeskenyednek, fűszerűek lesznek, a száron torzulásokat, felrepedéseket találunk. A károsított hagymán felszedéskor olykor alig találunk tünetet, de később a tárolás során a hagymagerezdek megbarnulnak, elpusztulnak. A szárfonalféreg sok tápnövényű, belső élősködő fonálféregfaj. Évente számos nemzedéke kifejlődik. A dughagymában, fokhagymagerezdben, illetve talajban növénymaradványokkal telel át. Védekezés. A szárfonalféreg elleni védekezés alapja az egészséges szaporítóanyag használata és a legalább öt éves vetésforgó következetes betartása. Vegyszeres védekezés lehetősége a vetéssel, ültetéssel egyidőben oxamil hatóanyagú készítmény granulátumszóró adapterrel történő kiszórása (38. táblázat).

38. táblázat - A szárfonalféreg elleni növényvédő szerek Hatóanyag Oxamil

Készítmény

Növény fokhagyma, vöröshagyma

Vydate 10 G

2.2.3. Levéltetvek (Aphididae) A zöldségféléken több levéltetűfaj is károsít. Közülük a leggyakoribb fajok a zöldőszibarack-levéltetű(Myzus persicae), az uborka-levéltetű(Aphis gossypii), a zöldfoltos burgonya-levéltetű (Aulacorthum solani) és a fekete répa-levéltetű(Aphis fabae). A felsorolt fajok növényházban és szabadföldön egyaránt károsítanak. Ezen felül jelentős kártevő a káposztaféléken károsító káposzta-levéltetű(Brevicorine brassicae). Kártételük kétféle, részben közvetlen kártétel, ami a növények szívogatásából, másrészt a vírusos betegségek terjesztéséből adódik. A levéltetvek elsősorban a növény fiatal, még növekvő hajtását szívogatják. Szívogatásuk nyomán a növény hajtása rendellenesen növekszik, a levelek torzulnak. A levéltetvek a növénytől felvett tápanyag egy részét ragadós anyag, ún. mézharmat formájában ürítik a növény felületére. A levéltetvek gyorsan szaporodó állatok. Szabadföldön a telet tojás alakban vészelik át és tavasszal kialakuló szárnyas egyedek jelennek meg a zöldségféléken. Fejlődésük rendkívül gyors. Egy-két hét alatt a fiatal lárvából szaporodóképes egyed fejlődik. Védekezés. A kártétel elkerülése végett, a növényállományban megjelenő levéltetvek ellen haladéktalanul indokolt a védekezés. A besodródott levelek közé behúzódó levéltetvek elleni védekezés hatékonysága általában 90 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Növényvédelem

gyenge. A levéltetvek megjelenésekor pirimikarb, deltametrin, lambda-cihalotrin készítményekkel védekezhetünk. Ha levéltetvek a már besodródott levelek fonákján szívogatnak, akkor a pimetrozin, az acetamiprid, a dimetoát vagy a metomil hatóanyagú készítmények használhatók eredményesen (39. táblázat).

39. táblázat - Levéltetvek elleni növényvédő szerek Hatóanyag

Készítmény

Növény

Pirimikarb

Pirimor 50 DP

zöldségfélék

Deltametrin

Decis 2,5 EC

zöldségfélék

Lambda-cihalotrin

Karate 5 EC

Bifentrin

Talstar 10 EC

Pimetrozin

Chess 25 WP

paradicsom, burgonya, paprika, uborka, káposztafélék paradicsom, burgonya, paprika, uborka paradicsom (hajtatott), burgonya, paprika (hajtatott) Acetamiprid

Mospilan 20SP

paradicsom (hajtatott), uborka (hajtatott), paprika (hajtatott)

Acetamiprid

Mospilan 3 EC

paradicsom

Dimetoát

Bi 58 EC

Metomil

Lannate 20 L

paprika, paradicsom, uborka, káposztafélék, bab, borsó zöldségfélék, paradicsom (hajtatott), uborka (hajtatott), paprika (hajtatott)

Metilparation

Danatox 50 EC

fűszerpaprika

Fyfanon 50 EC

kabakosok, hagymafélék, paradicsom, káposztafélék, zöldborsó, paprika

Malation Fyfanon EW Lambda-cihalotrin + Judo

paprika, paradicsom, uborka

pirimikarb

2.2.4. Tripszek (Thripidae) A tripszek 1–2 mm testméretű, szúró-szívó szájszervű rovarok. A leveleken a tripszek szívogatása nyomán megjelenő ezüstös elszíneződés a legjellemzőbb kártételük. Kártételük alapján a fajok nem különíthetők el egymástól. A szántóföldi zöldségféléken károsító tripszfajok közül a dohánytripsz a legjelentősebb. Az dohánytripsz mellett olykor a borsótripsz okozhat helyenként számottevő károkat. Kártétele kizárólag a borsón jelentkezik. A tripszek soknemzedékű, gyorsan szaporodó állatok. Fejlődési módjuk tekintetében az egyes fajok között lényeges eltérés nincs. A tojásaikat a növény bőrszövete alá süllyesztik, s a néhány nap múlva kikelő lárvák a kelést követően megkezdik a táplálkozást. Két, többnyire csak méretben eltérő lárvastádiumuk van, amelynek 91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Növényvédelem

során a növény felületén táplálkoznak, majd a második lárvastádium végén a talajba húzódnak. Egy nemzedék kifejlődéséhez szükséges idő a hőmérséklettől függően változik, általában három hét. A dohánytripsz (Thrips tabaci) a termesztett zöldségnövények közül a vöröshagymát, a káposztát és az uborkát károsítja. Sok tápnövénye van, a gyomnövényeken is népes populációi tenyésznek. A vöröshagymán és a fejes káposztán okozott tüneteik lényegesen eltérnek. Vöröshagymán a leveleken ezüstös elszíneződés alakul ki, míg a fejes káposztánál a fejet alkotó leveleken barna, parás szemölcsszerű kiemelkedések kísérik a kártételt. Különösen a júliusban és augusztusban fejesedő káposzták szenvednek a dohánytripsz kártételétől. Védekezés. A dohánytripsz elleni védekezés káposztaállományban kizárólag a toleráns fajták termesztésével lehetséges. A vöröshagymán, a dohánytripsz elleni kémiai védekezés a hagymalégy elleni kezeléssel összevonható. Mindkét kártevő ellen hatásos a metilparation hatóanyagú készítmények permetezés formájában történő kijuttatása. A vöröshagyma kártevői elleni védekezés hatékonyságát nagyban fokozza a rovarölő szerek nedvesítő szerrel történő kijuttatása. Ez eddig tárgyalt dohánytripsz sok növényfajon él, ezzel szemben a borsótripsz (Kakothrips pisivorus) a termesztett növények közül kizárólag a borsón károsít. A tripszek a borsóhajtás fiatal levelei között a bimbóban, a virágban védett helyen szívogatnak. Az így bekövetkezett kártétel nem szembetűnő. Sokkal látványosabb a fiatal kötődött hüvelyeken okozott ezüstös szívásnyomok formájában jelentkező kártétel. A károsított hüvelyrészekben a magvak rendellenesen fejlődnek, kényszerérettek lesznek, a hüvely torzul. A házikerti továbbá a vetésforgót nélkülöző üzemi termesztés mellett a borsó gyakori kártevője. Védekezés. A vetésforgó betartása jelentős mértékben mérsékli a borsótripsz kártételét.

2.2.5. Poloskák (Heteroptera) A poloskák hát-has irányban lapított, szúró-szívó szájszervű rovarok. A zöldségféléken jelentős károkat ritkán okoznak. Közülük a káposztapoloska (Eurydema ventrale) a leggyakrabban előforduló faj. Tápnövényei közé tartoznak a termesztett és a vadon élő keresztesvirágú növények. A károsított növények levelén a növénybe juttatott nyál hatására csillag alakú, kivilágosodó foltok láthatók. A káposztafélék gyakori, de kevésbé jelentős kártevője. A levelek szívogatásával a fiatal növények növekedését, fejlődését zavarja. Tömeges megjelenése esetén hátráltatja a fejesedés folyamatát. Védekezés. A káposztapoloska ellen külön védekezésre általában nincsen szükség, mivel a jelentősebb kártevők elleni rovarölő szeres permetezések a káposztapoloska ellen is hatásosak. A káposztapoloska mellett a mezei poloskák (Miridae) okozhatnak károkat a zöldségféléken. A legjelentősebb kártételével a szabadföldi támrendszeres uborkán rendszeresen találkozhatunk. A mezei poloska imágói a hajtáscsúcsot és a fiatal növekvő leveleket szívogatják. A szívogatás következtében a hajtáscsúcs a növekedésben leáll, rövid ízközök és apró levelek képződnek. A károsított hajtásvég merev, rugalmatlan. A támrendszeres termesztésnél a hajtás felvezetésekor a károsított merev hajtás gyakran letörik. A mezei poloskák rendszerint sok tápnövényű kártevők, így életmódjuk nem kapcsolódik szorosan az uborkához. Tavasszal gyomnövényeken, lágy szárú termesztett növényeken élnek. Egyes termesztett növények, mint pl. a lucerna kaszálását, gabonafélék érését követően tömegesen telepednek be az uborkaállományba, ahol az intenzív hajtásnövekedés időszakában jó táplálkozási lehetőséget találnak. A tenyészidő későbbi szakaszában is megtalálhatók kisebb számban az uborkán, de ekkor már károsításuk kisebb jelentőségű. Védekezés. A mezei poloskák ellen rendszeres, rovarölő szeres kezelés szükségtelen. Megjelenésükre általában június hónapban kell elsősorban számítani. Amennyiben tömegesen jelentkeznek, a kémiai védekezés nem halasztható. A mezei poloskák ellen a deltametrin és a lambda-cihalotrin hatóanyagú készítmények eredményesen használhatók. A betelepedés ütemétől függően a permetezést 1–2 alkalommal szükséges megismételni.

2.2.6. Zöldségkártevő hernyók A legveszélyesebb kártevő hernyók a bagolylepkék lárvái, mindegyik fajuk több zöldségfélén károsít. A családhoz tartozó lepkefajok közül a vetési bagolylepke lárváját, mint jelentős kártevőt a talajszintben élő állatok között tárgyaltuk. A többi, súlyos károkat okozó bagolylepkelárvák egy része a növények levelét (káposzta-bagolylepke, gamma-bagolylepke), míg más része a növények termését (gyapottok bagolylepke)


Növényvédelem

károsítja. Ott, ahol tömegesen megjelennek, rendszerint súlyos károk okozói lehetnek. A bagolylepkék mellett a fehérlepkék közé tartozó káposztalepke (Pieris brassicae) lárvái a káposztafélék levelének megrágásával számottevő károk okozói. A káposzta-bagolylepke(Mamestra brassicae) sok tápnövényű, általánosan elterjedt kártevő. A káposztaféléken kívül számos lágy szárú zöldségfélén is károsít, de vitathatatlanul a legjelentősebb tápnövényei a káposztafélék. A fiatal növényeken a levelek lyuggatásával, megrágással azok fejlődését akadályozza. Az idősebb lárvák fénykerülővé válnak, és amennyiben a káposzta fejet képez, behúzódnak a fej belsejébe. A lárvák által megrágott káposztafej gyakran rothadásnak indul. Évente két nemzedéke fejlődik. Az első nemzedék imágói május második felében, illetve június elején, majd a második nemzedék imágói július végén augusztusban rajzanak. A levélre lerakott tojásokból kikelt lárvák kezdetben a külső leveleken károsítanak, majd miután fénykerülővé váltak a fejbe, vagy nappal a talajrögök közé húzódnak. A kifejlődött lárvák a talajban bábozódnak. Védekezés. Az imágók rajzása fénycsapdákkal és szexferomoncsapdákkal figyelhető meg, és csapdák adatai alapján előre jelezhető a lárvák várható kelése. A kémiai védekezés a tojásból kikelt, fiatal lárvák ellen kontakt vagy mélyhatású rovarölő szerekkel hatásos (40. táblázat).

40. táblázat - Bagolylepkelárvák elleni növényvédő szerek Hatóanyag

Készítmény

Növény

Foszfamidon

Dimecron 50

zöldségfélék: paradicsom, saláta, uborka

Acefát

Orthene

borsó, káposzta

Klórpirifosz-metil

Reldan 500 EC

káposzta

Diklórfosz

Unifosz 50 EC

zöldségfélék: paradicsom, saláta, uborka, bab, borsó

Permetrin + tetrametrin

Chinetrin 25 EC

zöldségfélék: káposzta, paprika

Cymbush 10 EC Cipermetrin

zöldségfélék: paprika, paradicsom

Ripcord 20 EC, Sherpa Deltametrin

zöldségfélék

Decis 2.5 EC Fendona 10 EC,

Alfametrin

káposztafélék, paprika, borsó

Fendona 2 EC Lambda-cihalotrin

Karate 5 EC Karate 2,5 EC

káposztafélék, paprika

Benszultap

Bancol 50 WP

káposzta

Kartap

Padan 50 SP

káposzta, karfiol

A gyapottok-bagolylepke (Helicoverpa armigera) sok tápnövényű kártevő. Legkedveltebb tápnövényei a kukorica, a zöldbab, a szegfű, a gerbera, a krizantém, a paradicsom és a paprika. A növények generatív részét károsítják. Paprikánál és paradicsomnál a bogyóba lyukat rágnak, a károsított termés gyakran elrothad. A másodvetésű zöldbabon a hüvelyen okozott kár szintén jelentős. Az utóbbi esztendőkben a mediterrán


Növényvédelem

területekről felhúzódva, Magyarországon takarmány- és csemegekukoricán, zöldbabon, paradicsomon, paprikán augusztus és szeptember hónapokban okozott károkat. Védekezés. Az imágók rajzása, a táblára, növényházba történő betelepedése fénycsapdával és szexferomoncsapdákkal nyomon követhető. A fénycsapdára repülő nőstények ivarszervei általában fejletlenek, tehát előre figyelmeztetik a termesztőt a kártevő várható megjelenéséről. A lepkék repülését követően néhány nap elteltével történik meg a tojások lerakása, majd egy hét elteltével a lárvák kelése. A növényállomány tüzetes átnézésével a kikelt lárvák jelenléte megfigyelhető. Áttelelése növényházi körülmények között és szabadföldön is lehetséges. Táblaszintű előrejelzés nélkül a gyapottok-bagolylepke ellen hatékony védelem nem valósítható meg. A védekezést nehezíti az a körülmény, hogy a károsítási időszak jórészt a zöldségfélék termésérésének időszakára esik, így az élelmezés-egészségügyi várakozási idő betartására is figyelemmel kell lenni. A védekezés hatásosságát alapvetően meghatározza a kezelések időben történő elvégzése. Ehhez ismernünk kell a lárvák tömeges megjelenésének idejét. A fiatal lárvák ellen a piretroid hatóanyagú (deltametrin, cipermetrin, permetrin + terametrin) készítmények (40. táblázat) akkor hatásosak, ha a növényvédő szerrel még a növénybehatolás előtt találkoznak. Azoknál a növényeknél, ahol a károsított növényrészt a lombozat takarja (pl. zöldbab) a kijuttatás eszközének helyes megválasztásával a hatékonyság számottevő növekedése érhető el. Nagy táblákon a helikopter mint kijuttatási eszköz alkalmazása is számításba jön. A káposztalepke (Pieris brassicae) a káposztaféléken károsít. A fiatal és az idősebb lárvák egyaránt a leveleket károsítják. Gyakran nagy kiterjedésű lyukakat rágnak a levélen és nem ritka, hogy csak a vastagabb levélerek maradnak meg. Mivel a káposztalepke hernyói idősebb korban sem fénykerülők, így észlelésük és a védekezés könnyebb, mint a káposzta-bagolylepke esetében. Védekezés. A fiatal lárvák ellen a káposzta-bagolylepkénél ajánlott készítmények eredményesen használhatók.

2.2.7. Közönséges takácsatka A közönséges takácsatka (Tetranychus urticae) sok tápnövényű, szúró-szívó szájszervű, gyorsan fejlődő kártevő. A levélzet fonákján a takácsatkák számára rendkívül kedvező feltételek alakulnak ki. Különösen aszályos esztendőkben, a tenyészidő második felében szembetűnő a kártételük. A levelek fonákján pókhálóra emlékeztető, de attól finomabb szövedéket képeznek, miközben szívogatják a leveleket. A károsított növény párologtatása a szívogatáskor ejtett sebek nyomán ugrásszerűen megnövekszik, a növény teljesítőképessége csökken. A károsított levelek sárgulnak, barnulnak, esetleg elszáradnak. Szabadföldön elsősorban támrendszeres uborkán, dinnyén, babon okoznak károkat. A közönséges takácsatka szárazság és melegkedvelő állat. Az áttelelt nőstények tavasszal április közepétől kezdik meg a tojásaik lerakását. Tojásaikat, gyakran szövedék védelmében, a levél fonákjára rakják. A közönséges takácsatka a fejlődése során többször vedlik, majd kifejlett egyeddé alakul át. Minél fiatalabb növényen jelenik meg a közönséges takácsatka, annál nagyobb a kártétel kialakulásának lehetősége. A növény termesztési módja is befolyásolja a takácsatka-kártétel várható mértékét. A sík művelésben és a támrendszer mellett termesztett uborkát a takácsatka egyaránt károsítja. Ennek ellenére a támrendszer nélküli uborkánál a talaj közelében elhelyezkedő, párásabb mikroklímájú környezetben fejlődő leveleken lényegesen kisebb kártétel várható, mint a támrendszeres uborkánál. Védekezés. A közönséges takácsatka elleni kémiai védekezésre zöldségféléken elsősorban a termésszedés megkezdéséig tartó időszakban van lehetőség. A takácsatkák megjelenését követően a védekezés nem tűr halasztást. A kémiai védekezésre a speciális atkaölők (amitráz, fenbutatinoxid, hexitiazox) és atkaölő mellékhatású rovarölők (fenpropatrin, abamectin) használhatók (41. táblázat).

41. táblázat - Takácsatkák ellen ajánlott növényvédő szerek Hatóanyag

Készítmény

Növény

Amitráz

Mitac 20 EC

paprika, bab, uborka

Fenbutatin-oxid

Torque 50 WP


Bifentrin

Talstar 10 EC

paradicsom, paprika, uborka


Növényvédelem

Hexitiazox

Nissorun 10 WP

bab, uborka (szabadföldi és hajtatott)

Piridaben

Sanmite 20


2.2.8. Levélbogarak (Chrysomelidae) A levélbogarak közül a zöldségféléken a keresztesvirágúak földibolhái, a burgonyabogár, a spárgabogarak és a sóska levélbogár okoz károkat. A felsorolt fajok tápnövényköre, kártétele és életmódja is jelentősen eltér. Közös vonásuk, hogy valamennyi faj levélkártevő, a burgonyabogár kivételével rovarölő szerekre érzékenyek. A keresztesvirágúak földibolhái (Phyllotreta spp.)termesztett és vadon élő keresztesvirágú növényeken egyaránt előfordulnak. Általánosan elterjedt kártevők. Károsításuk elsősorban a fiatal növényeket érinti. Gyakran már a csírázó, kelő növényeket is megtámadják. Rendszerint a levél fonákján apró, kerek lyukakat rágnak. A kártétel következtében a növény párologtatása megnövekszik, szabályozhatatlanná válik, és a többnyire még hideg talajból, a fejletlen gyökérzet képtelen a károsított levélzeten keresztül elpárolgó vízveszteséget pótolni. Így a növény növekedésben, fejlődésben visszamarad, esetleg szélsőségesen erős kártételnél elpusztul. Különösen aszályos tavaszon a helyrevetett káposztafélék szenvednek a földibolhák imágóinak kártételétől. Védekezés. A káposztatáblákra betelepedő imágók megjelenése a növények kelésétől növényvizsgálattal vagy a növényállományba kihelyezett ragadós lapok segítségével állapítható meg. Az imágók ellen még a kártétel létrejötte előtt szükséges a védekezés. A kontakt hatású rovarölő szerek közül az alacsony hőmérsékleten is hatásosaktól várhatunk jó eredményt. Így elsősorban a piretroid hatóanyagcsoportba tartozó hatóanyagok, nevezetesen a deltametrin,permetrin + tetrametrin,cipermetrin, alfametrin hatásosak. A burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata) a burgonyán kívül a tojásgyümölcsön és a paradicsomon is okozhat károkat. A kártételt a bogarak és a lárváik együttesen okozzák. A levelétől megfosztott növények a növekedésben visszamaradnak, a termésmennyiség valamennyi károsított növényen jelentősen csökken. Védekezés. A burgonyabogár kétnemzedékű faj. A talajban áttelelt bogarak tavasszal felkeresik tápnövényeiket, tojást raknak és a kikelő lárvák tovább fokozzák az imágók okozta kártételt. A burgonyabogár elleni védekezést nehezíti, hogy olyan hazai természetes ellensége nincs, amelyik hatékonyan csökkenthetné a burgonyabogár populációját. Egy-egy hatóanyag huzamosabb idejű használata esetén gyakori a kártevő ellenálló képességének kifejlődése. A jelenleg engedélyezett hatóanyagok közül kizárólag a lárvák elleni védelemre az lufenuron, hexaflumuron, teflubenzuron,Bacillus thuringiensis var. tenebrionis az imágók és a lárvák elleni védelemre deltametrin, cipermetrin, benszultap, kartap, etofenprox hatásos. Aspárgán több, azonos kártételt okozó spárgabogárfaj károsít. Közülük a közönséges spárgabogár (Crioceris asparagi) a leggyakoribb, ezért ennek a fajnak kártételét ismertetjük. A kártételt a bogarak és a lárváik a levelek és a szár megrágásával okozzák. A tenyészidő során több nemzedékük is kifejlődik, így a kártétel jelentős asszimilációsfelület-veszteséget is eredményez. Védekezés. A spárgabogarak elleni védelem a bogarak megjelenésekor, a kártétel kialakulása előtt indokolt. A piretroid hatóanyagú rovarölő szerek az imágók és lárvák ellen is hatásosak.


10. fejezet - A szántóföldi zöldségtermesztés üzemgazdaságossági sajátosságai Az emberiség történelmi fejlődése során szaporodott a termesztésbe vont növényfajok száma. Világviszonylatban mintegy 1500 fogyasztott zöldségfajt tartunk számon, ebből táplálkozásunkban 250 játszik jelentősebb szerepet. A zöldségtermés mennyisége éves szinten 654 millió tonna körüli, amelyet kb. 22 millió hektár felületen termelnek meg. Magyarországon mintegy 25–35 zöldségfaj termesztésével foglalkozunk kisebb-nagyobb mértékben. A hazai zöldségtermesztés bruttó termelési értéke mintegy 105 milliárd forint, amely a mezőgazdaság termelési értékének 9,4 százaléka, a kertészet termelési értékének több mint a fele. A zöldségtermesztési ágazaton belül napjainkban már külön beszélünk: • szabadföldi zöldségtermesztésről, • zöldséghajtatásról, • zöldségvetőmag-termelésről. A hazai zöldségtermesztésre az alábbi feladatok hárulnak: • a belföldi friss piaci ellátás, • a feldolgozóipar nyersanyag-szükségletének biztosítása, • a friss és feldolgozott zöldség exportfeladatainak teljesítése. A mezőgazdasági átszervezések időszakát követően (1960-tól) az állami gazdaságok, később a mezőgazdasági termelőszövetkezetek megkísérelték a zöldségfélék korszerű nagyüzemi termesztésének a bevezetését. Gyors volt a szektorális átrendeződés, a nagyüzemekre alapozott zöldségtermesztés a nyolcvanas évek közepétől 75– 80 százalékban az integrált háztáji, vállalkozási és magánszférákba terelődött át. A szántóföldi zöldségtermés 74,07%-át az egyéni gazdálkodók termelték 2001-ben. A nagyobb gazdaságok, társas vállalkozások (szövetkezetek, részvénytársaságok, kft.-k) elsősorban azon zöldségnövényeket termesztik (zöldborsó, csemegekukorica, zöldbab), amelyek gépi betakarítása megoldott. A jövőt illetően gondot jelent, hogy elaprózódott a termelés, jelenleg a zöldségtermesztők 72,1 százaléka gazdálkodik egy hektárnál kisebb területen, 1–5 hektár között 20,6%, 5–10 hektár között már csak 5,5%, 10–50 hektár között 1,5% és 50 hektár fölött 0,3%. A jelenlegi időszakban szántóföldön 1,0–1,5 millió tonna zöldséget termelünk, a termőterület 98–116 ezer hektár között alakult az elmúlt években (42. táblázat).

42. táblázat - A szántóföldi zöldség termőterülete és termésmennyisége Megnevezés

1999

2000

2001

2002

2003

Zöldségterület (1000 ha)

116,3

95,6

107,5

108,6

107,1

Zöldségtermés (1000 t)

1589

1126

1534

1951

2002

A zöldséghajtatás árumennyisége megközelíti az évi 400 ezer tonnát. Az összes zöldségtermés 2001-ben 2 millió tonna. Az Európai Unióban termelt zöldség mennyisége 45–54 millió tonna évente, a magyarországi zöldségtermés az EU-hoz viszonyítva nem jelentős, annak csupán 2,5–3,9 százaléka. A szántóföldi


A szántóföldi zöldségtermesztés üzemgazdaságossági sajátosságai zöldségnövények termésátlaga az európai országokéval összehasonlítva a középmezőnyben helyezkedik el (43. táblázat).

43. táblázat - A szántóföldön termesztett zöldségfélék termésátlaga (t/ha) Megnevezés

1999

2000

2001

2002

2003

Fejes káposzta

20,7

20,0

25,1

34,0

32,8

Karfiol

12,6

11,5

12,0

15,0

17,6

Sárgarépa

18,6

20,3

23,3

31,0

21,0

Petrezselyem

11,2

9,8

10,6

27,3

15,2

Vöröshagyma

17,8

18,6

24,7

21,7

21,8

5,6

5,6

6,1

4,0

3,8

14,4

16,9

19,7

15,8

12,3

Sárgadinnye

8,7

8,5

9,3

8,8

8,7

Görögdinnye

16,0

15,9

14,9

20,3

24,8

Zöldbab

5,7

5,4

5,9

6,7

7,3

Zöldborsó

3,8

3,2

5,2

3,6

3,4

Paradicsom

22,0

23,3

29,5

28,6

37,5

Zöldpaprika

14,2

12,3

12,1

16,6

14,1

Paradicsompaprika

9,8

12,4

12,6

12,9

12,4

Csemegekukorica

12,5

12,2

14,9

15,9

16,3

6,3

6,8

9,0

10,1

7,0

Fokhagyma Uborka

Fűszerpaprika

Forrás: KSH és MZGyTT adatai A táblázatból is érzékelhető a termésátlagok évenkénti hullámzása, amely nemcsak az időjárási tényezőkre vezethető vissza, hanem a korlátozott öntözési lehetőségekre (a szabadföldi terület 30 százalékát öntözzük jelenleg), a ráfordításokkal való túlzott takarékoskodásra, az egyéb agrotechnikai és növényvédelmi hiányosságokra. A termésátlag alakulását befolyásolják: • az ökológiai tényezők (hőmérséklet, hőmérsékleti összeg, csapadék stb.), • a termelési tényezők (fajta, tápanyag-ellátottság, növényvédelem, műszaki-technikai háttér, szakértelem), • a közgazdasági viszonyok (értékesítési lehetőségek, árak), • a vállalkozási formák és azok változásai.


A szántóföldi zöldségtermesztés üzemgazdaságossági sajátosságai Az összes termésből a friss zöldség fogyasztása körülbelül 50, az export 10, a feldolgozóipar 35–40 százalékkal részesedik. Ebből a szerkezetből adódik, hogy a zöldségtermesztésünk alapvető feladata a belföldi igény biztosítása mind frisspiaci, mind feldolgozóipari áruval. A mennyiségi gondok mellett gyakran kifogásolható a minőség és a választék is. A piaci lehetőségek sokfélék, de szervezés hiányában nagy a bizonytalanság, hiányzik az új típusú termelés korszerű piaci háttere. Magyarországon az egy főre jutó frisszöldség-fogyasztás éves szinten 80–90 kg, a tartósított termékekkel együtt 90–95 kg, kb. annyi, mint a hozzánk hasonló éghajlati adottságú és gazdasági fejlettségű államokban. Ez azonban elmarad a dél-európai országokban kialakult 120–160 kg/év/fő fogyasztástól. Az éves fogyasztáson belül a friss zöldség aránya 80–85, a tartósított termékeké 10–15, a mélyhűtött termékeké pedig 3–5 százalék. Befolyásoló tényező az életszínvonal, a táplálkozási igény, az étkezési szokások és a propaganda. Az ágazat összes export-árbevételéből 27 százalékkal részesednek a friss termékek, 59 százalékkal a tartósított zöldségek és 14 százalékkal a fagyasztott zöldségek. A friss zöldség főleg Európa nyugati és északi államaiba kerül, a zöldpaprika, a görögdinnye, a konzervuborka, a vöröshagyma és a gomba exportkilátásai kedvezőek. A feldolgozott zöldségtermékek (konzervek, savanyúságok, szárítmányok, gyorsfagyasztott áruk) kivitele mérsékelten növekszik. Ebben a termékkörben fontosabb exportcikkeink: zöldborsókonzerv, savanyúságok, paradicsomkonzervek, gyorsfagyasztott zöldségek, gomba- és kukoricakonzerv, aszeptikus ivólevek, fűszerpaprika-őrlemény.

1. A zöldségtermesztési technológiák kialakításának műszaki, ökonómiai szempontjai Világszerte növekszik az igény az egészséges táplálkozást segítő, káros anyagoktól mentes, a termőtájhoz és a különleges termesztési módhoz kötött kertészeti termékek iránt. A fogyasztók igényelni és követelni fogják a környezetkímélő technológiával előállított és védjeggyel ellátott, integrált termesztés révén előállított zöldségnövényeket. Az integrált termesztés célja, hogy a termesztés ökológiai és ökonómiai szempontjait figyelembe véve, a fogyasztók számára jó minőségű terméket állítson elő, az egészséges táplálkozás és a környezetvédelem figyelembevételével. Felértékelődika vetésforgó szerepe, előtérbe kerül a talaj és a talajvíz minőségét megőrző termesztési gyakorlat, nagyobb szerephez jut az istálló- és zöldtrágyázás, a biológiai növényvédelem és a mechanikai gyomirtás. Az integrált termesztés figyelembe veszi: • a termőhely adottságait (éghajlati- és talajviszonyait, fekvését, vízellátottságát), • a termesztéstechnológia egyes elemeinek egymásra épülését (pl. vetésforgó, talajművelés, tápanyag-utánpótlás, öntözés és növényvédelem), • a talaj termékenységének fenntartását, javítását, • a vizek és a környezet szennyezésének mérséklését, • a nem mezőgazdasági eredetű anyagok felhasználásának csökkentését (műtrágya, növényvédő szer stb.), • a minőség és a beltartalmi érték javítását, • a termesztés gazdaságosságát. Az integrált zöldségtermesztés bevezetése egyre sürgetőbb. Kétségtelen, hogy az EU csatlakozást követően is jók az ágazat esélyei, azonban a szabad piacon nagyon erős a verseny, s döntő szerepet kap a termék minősége. A továbblépés érdekében szemléletet kell váltani, el kell sajátítani az integrált termesztés gyakorlatát. A fajtaváltás üteme felgyorsul, hazánk EU-tagságával a Közösségi Fajtalista nálunk is érvényes. Amely azt is jelenti, hogy a jelenlegi 1600-ról, mintegy 16 ezerre növekszik a zöldségfajták száma. A jelenlegi vegyes fajtahasználatból nem biztosítható olyan egységes árualap, amely alkalmas a nagy felvásárlók (áruházláncok, feldolgozóipar) igényeinek kielégítésére.


A szántóföldi zöldségtermesztés üzemgazdaságossági sajátosságai Ösztönöznünk kell a biotermesztési módszerek elterjedését. Ellenőrző vizsgálatok biztosítják, hogy a biotermékek kevesebb káros anyagot tartalmaznak, mint a hagyományos termesztésből származók. A biotermékek 92–97 százaléka mentes a növényvédőszer-maradványoktól, a hagyományos termékek 49–60 százalékáról mondható el ugyanez a megállapítás. Az ágazat a műszaki fejlesztés terén a többi kertészeti (gyümölcs, szőlő, dísznövény), valamint mezőgazdasági ágazatokhoz viszonyítva jelentősen lemaradt. Az intenzív termesztéstechnológia a talaj-előkészítés, a vetés, a palántázás, az öntözés, a növényápolás gépei mellett igényli a kis veszteséggel dolgozó betakarító-, előfeldolgozó gépeket. A fejlesztést illetően további korlátozó tényező, hogy a termesztéshez nélkülözhetetlen anyagok és eszközök árai dinamikusan emelkednek, ezzel szemben a hazai fizetőképes kereslet alapján kialakult értékesítési átlagár stagnál vagy kismértékben növekszik (folyamatosan nyíló agrárolló). A jövedelmezőség a termésátlagok növelésével, a termésbiztonság fokozásával és a minőségi áru előállításával biztosítható. Versenyképességünk javításához nélkülözhetetlen a fajtaváltás, a korszerű intenzív termesztéstechnológia alkalmazása, a műszaki-technikai színvonal emelése, a növekvő feldolgozottsági fok, illetve a termékben megtestesülő többletszolgáltatások. A középtávú tervek szerint 100–110 ezer hektár szántóföldi területen mintegy 1,8–2,0 millió tonna zöldségterméssel számolhatunk. A következő időszak feladatai az áru minőségének javítása, az üzemi méretek fokozatos és folyamatos növelése, az integrációs és termelői értékesítő szervezetek (TÉSZ) kialakítása, a szaktanácsadás és az információs rendszer kiépítése. A termesztési célok megvalósítását a korábbinál áttekinthetőbb és ellenőrizhetőbb támogatási rendszer alapozhatja meg, amely szerkezetében is közelít az uniós rendszerhez.


11. fejezet - Részletes termesztési ismeretek 1. Burgonyafélék (Solanaceae) A burgonyafélék családjába (Solanaceae) több, Magyarországon is termesztett zöldségféle tartozik, ezek a következők: • paradicsom (Lycopersicon lycopersicum (L.) Karsten), • étkezési vagy csemegepaprika (Capsicum annuum L.), • fűszerpaprika (Capsicum annuum L. var. longum), • tojásgyümölcs (Solanum melongena L.) és • korai burgonya (újburgonya) (Solanum tuberosum L.). Könyvünkben ezek közül a paradicsom, az étkezési és fűszerpaprika, valamint a korai burgonya termesztésével foglalkozunk.

1.1. Paradicsom (Lycopersicon lycopersicum (L.) Karsten) 1.1.1. Általános tudnivalók A paradicsom a világ legnagyobb felületen termesztett, legnagyobb gazdasági jelentőségű zöldségnövényeinek egyike. Vetésterülete napjainkig dinamikus növekedést mutat. Az 1960-as években 1–1,4 millió hektáron, az 1980-as évek elején pedig már 2,2–2,3 millió hektáron termesztették. Jelenleg több mint 3,5 millió hektáron foglalkoznak vele, és erről a területről – 28–30 t/ha-os átlagtermés mellett – közel 100 millió tonna termést takarítanak be. Az Egyesült Államokban a zöldségnövények között a lakossági ellátásban betöltött szerepe alapján az 1., a táplálkozási értéke tekintetében pedig a 14. helyet foglalja el. Jellegzetesen mérsékeltövi növény, főbb termesztési körzetei a mérsékelt öv délebbi, valamint a térítőkhöz közelebb eső, ún. szubtrópusi övezetei, a világtermelés több mint 80%-a ebből a régióból származik. Világméretű térhódítása elsősorban arra vezethető vissza, hogy mind a nyersanyagtermelés, mind az arra szerveződő feldolgozóipar viszonylag sok ember foglalkoztatását, megélhetését képes biztosítani. Elsősorban sűrítményt (püré), fűszeres mártást (ketchup) és ivólevet készítenek belőle, de számos termék (lecsó, paradicsomos hal stb.) nélkülözhetetlen alkotóeleme is. Friss fogyasztása is dinamikusan növekszik, ma már mindenütt egész évben folyamatosan van rá igény. Magyarországon egészen a 20. század elejéig csak kis felületen termesztették és kevesen fogyasztották. Az első világháborút követően az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után a korábbi piacait elvesztett magyar szeszipar áttért a paradicsom feldolgozására. Ez a tény ugrásszerűen megnövelte az iránta megnyilvánuló keresletet. A korábbi mindössze 100–200 hektáros hazai vetésterület az 1920-as évek végére már elérte a 6000– 7000 hektárt. Az 1950-es és az 1980-as évek között pedig már minden évben 10 000 hektárt meghaladó volt. A termőfelület az 1990-es évek elején – a piacvesztések következtében – átmenetileg 3000–4000 hektárra esett vissza, majd az 1990-es évek végétől ismét növekedni kezdett és 2000 után elérte az 5000 hektáros nagyságrendet. A paradicsom az amerikai kontinensről származó lágy szárú, egyéves, öntermékenyülő növény. Géncentruma a mai Észak-Chile, Peru, Mexikó és Ecuador területe. Termesztésbe vétele vélhetően Mexikóban, Vera Cruz és Puebla térségében kezdődött. Valószínű, hogy innen (s nem az Andok vidékéről) került Európába is, nem sokkal Amerika felfedezése után. 100 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Részletes termesztési ismeretek

Kezdetben sokan mérgezőnek gondolták, vagy dísznövényt láttak benne. Jelenlegi olasz neve – pomodoro – eredetileg pomi di oro, azaz aranyalma volt, amelyből arra lehet következtetni, hogy elsőként a sárga színű változata kerülhetett oda. Több nyelvben a megnevezésére szolgáló tomato szó, a mexikói nahuate nyelvből származik. A Solanaceae (burgonyafélék) családba tartozik. Az elmúlt száz évben latin neve többször változott. Először Solanum lycopersicum, majd Lycopersicon esculentum botanikai nevet használták, jelenleg pedig a Lycopersicon lycopersicum (L.) Karsten megnevezést alkalmazzák. A növény kezdetben erőteljes karógyökeret nevel, később azonban az oldalgyökerek fejlődnek erőteljesebben. A gyökérrendszer jellegét a termesztésben alapvetően a szaporítás módja határozza meg. A helybevetett paradicsom mélyre hatoló karógyökeret nevel, kevés oldalelágazással. Palántanevelés esetén a karógyökér növekedési dominanciája az ültetéskor megszűnik, és az egész művelt talajréteget dúsan átszövő, nagyszámú oldalgyökér képződik. A szár kezdetben hengeres, később bordázott. Jellegzetes tulajdonsága, hogy mélyebbre ültetett szárrészein, a nóduszokból kiindulva, járulékos gyökereket képes fejleszteni. A növekedés jellege a főhajtás lezártsága tekintetében lehet: • determinált és • folytonos növekedésű. Determinált növekedési jelleg esetében a főhajtás csúcsát virágzat zárja le. A determinált hajtástípuson belül 2 altípus különböztethető meg: • valódi determinált • féldeterminált. A valódi determinált típusnál a főhajtás növekedését a 4–6. virágzat zárja és a virágzatok között 1, esetleg 2 levél található. A gyakorlatban féldetermináltnak nevezett típus növekedését a 8. vagy a 9. virágzat zárja le. Két virágzat között 2–3 levél van. A felső helyzetű oldalhajtások erős tendenciát mutatnak a főhajtás szerepének átvételére. A folytonos növekedési típus főhajtásának növekedése korlátlan. Két virágzat között legtöbbször 3, néha (kedvezőtlen körülmények között) 4–5 levél is kifejlődik (20. ábra).

20. ábra - Különböző növekedési jellegű paradicsomtípusoka) determinált, b) „féldeterminált”, c) folytonos növekedésű



A levél szórt állású, összetett. A szár és a levél ízesülésénél oldalhajtások ún. „hónaljhajtások” törnek elő, amelyektől a növények elsűrűsödnek. A sárga színű virágok bogas virágzatba rendeződnek, amely botanikai szempontból álfürt, de a szakzsargon fürtnek nevezi. A virágokra jellemző, hogy a portokok csövet képeznek a bibe körül. A bibe rövidebb, mint a portokok. Ez teszi lehetővé az önbeporzást, illetve az öntermékenyülést, amelynek aránya viszonyaink között (és általában a mérsékelt övön) 98–99%-os. A termés 30–130 g átlagtömegű – igen nagy alakgazdagságot mutató – bogyó (21. ábra). Kereszt és hosszirányú metszetét a 22. ábra szemlélteti. A bogyók külső színét a bennük képződő színanyag és a héj színe együttesen határozza meg. A piros paradicsomban elsősorban vörös színanyag (likopin) képződik és a héj sárga színű. A lila paradicsomban is domináns a likopin, de a héj fehér (színtelen). A paradicsom akkor sárga, ha a bogyóban sárga színanyagok (karotin, xantofil stb.) képződése a meghatározó – függetlenül attól, hogy a héj fehér vagy sárga színű. Ezermagtömege 2,5–3,5 g, 1 g-ban 300–350 db mag található. A magvak molyhos szőrös felületűek (ez összetapadásukat eredményezi, amely az egyenletes gépi vetést szinte lehetetlenné teszi). Csírázóképességüket 4–6 évig őrzik meg.

21. ábra - Különböző paradicsombogyó-típusok



22. ábra - A paradicsombogyó hossz- és keresztmetszete

Az emberi táplálkozás szempontjából a paradicsom fontos komponensei a különböző vitaminok és ásványi sók. A bogyó 93–96% vizet és 4–7% szárazanyagot tartalmaz. Cukortartalma 2–4% (csaknem egyenlő részben glükóz és fruktóz), savtartalma 0,3–0,7% (főleg citromsav és almasav). Íze akkor kellemes, harmonikus, ha a bogyóban a cukor/sav hányados értéke 10 körüli. Piros színanyaga – a likopin – (amely az A-vitamin elővitaminja) antioxidáns hatású. Megköti a szervezetben a rákkeltő szabad gyököket. A paradicsomban jelentős nagyságrendben kálium, közepes mennyiségben magnézium, foszfor és kalcium található. C-, B1-, B2- és B3-vitamin tartalma, valamint a likopin által képviselt A-vitamin I.U. (nemzetközi egység) szintén közepes nagyságrendű. Említést érdemlő továbbá 1%-ot meghaladó fehérjetartalma. Rendszeres fogyasztásával – klinikai vizsgálatok eredményei szerint – a prosztatabetegségek megelőzhetők. A fogyasztás nagyságrendje nálunk 10 kg/fő/év körüli, míg másutt ennek fele vagy kétszerese is lehet.

1.1.2. Ökológiai igények Hőigény. A paradicsom mérsékelten melegigényes növény. A nálunk elterjedt Markov–Haev-féle hőigény szerinti kategorizálásban a 22±7 °C-os csoportban szerepel. Hőigény tekintetében a 10 °C és a 32 °C jelenti a határértéket. A csírázás 10 °C-on indul meg, de az egyenletes, gyors keléshez legalább 18–22° C szükséges. A magvak 5 °C alatt nem kelnek ki, vagy ha igen, a kelés rendkívül hiányos és időben nagyon elhúzódó. Vetés után a kelés 10 °C-on 43 nap, 15 °C-on 15 nap, 20 °C-on 9 nap, 30 °C-on 6 nap múlva következik be. Túl magas hőmérsékleten a kelés ismét rosszabb lesz, 35 °C-on 9 nap alatt kel ki, 40 °C felett pedig ugyanúgy nincs csírázás, mint 5 °C alatt. A terméskötés 18 °C és 24 °C között optimális, de 13–30 °C között zavartalan. 10 °C alatt növekedése leáll, 0 °C-on pedig fagykárt szenved. Ha a hőmérséklet tartósan 32 °C fölé emelkedik, a paradicsom jellegzetes piros színanyagának a likopinnak a képződésében zavarok keletkeznek és 34 °C felett már megnő a sárgás színanyagok (karotin, xantofil stb.) szintézise. Ez az oka annak, hogy nagy melegben a lombbal nem takart bogyók soha sem pirosodnak be tökéletesen. Összességében a paradicsom növekedésére és termésképzésére a 25–30 °C-os nappali, és a 16–20 °C-os éjszakai hőmérséklet tekinthető ideálisnak. Fényigény. Fényigényes növény, normális fejlődéséhez legalább 5000 lux erősségű megvilágítás szükséges. A megvilágítás időtartama tekintetében hosszúnappalos, legalább 12 órás megvilágításra van szüksége. Egyes kereskedelmi fajták azonban a megvilágítás időtartamával szemben toleránsak. Vízigény. Vízigénye összességében közepes. Az öntözést azonban – különösen a vízigénye szempontjából kritikus időszakban– jelentős terméstöbblettel hálálja meg. A vízfelhasználás szempontjából a tömeges virágzás,



a terméskötés, és a termésfejlődés időszaka számít kritikusnak. Ekkor használja fel összes vízszükségletének 35–40%-át. Magyarországon sokéves átlagban ez az állapot a június 20-július 31. közötti időszakra esik. Talajigény. Termesztésére legkedvezőbbek az 5,6–8,2 pH értékű, legalább 1,2–1,4% humuszt tartalmazó középkötött, homokos vályog-, vályog- vagy agyagos vályogtalajok. A monokultúrás termesztést nem bírja. Ugyanazon a területen termesztve a második évben még alig, de a harmadik évtől már jelentős mértékben csökken a termése. Önmaga és más burgonyaféle után csak legalább 3–4 év kihagyással termeszthető. Tápanyagigény. A paradicsom a nitrogént, foszfort és a káliumot közel azonos mennyiségben, de az egyes fejlődési szakaszokban eltérő arányban igényli. Nitrogénigénye a lombozat gyarapodásával arányban nő, és a tömeges bogyófejlődés idején (az első szedés előtt) hirtelen megugorva éri el a maximumát. A foszforigény tekintetében két kritikus fázis van: a növekedés kezdeti időszaka (az első 40–50 nap) és a tömeges virágzás, terméskötés ideje. Káliumigénye az egész tenyészidőszakban közel egyenletes. Ezeken kívül még kalciumra és magnéziumra van nagyobb mennyiségben szüksége.

1.1.3. A fajtaválasztás szempontjai A paradicsom a fajtagazdag zöldségnövények közé tartozik. Az elmúlt száz évben a világ számos országában igen sok fajtát állítottak elő. Az első ismert, leírt kereskedelmi fajta szelekció eredménye. Európából származó alapanyagból állították elő 1860 körül az Egyesült Államokban. Itt alkalmaztak először keresztezéses nemesítést is, amelynek eredményeként 1870-ben jött létre az első fajta. A hazai nemesítés az 1900-as évek elején kezdődött. Ez kezdetben főleg szelekciós tevékenység volt, később a keresztezéses nemesítés is kibontakozott. Az 1900-as évek közepe körül már több kutatóhelyen, többen is foglalkoztak paradicsomnemesítéssel. Közülük a nagyszámú nemesített fajta és a külföldi elismertség okán a kecskeméti műhely és Mészöly Gyula neve érdemel kiemelést. A fajták a növekedés jellegében, a bogyók külső megjelenésében és tömegében minőségi tulajdonságaikban, termőhelyi alkalmazkodó képességükben és betegségekkel szembeni ellenállásukban különböznek egymástól. A választás szempontjai alapvetően a termesztés céljától és körülményeitől függőek. Konzervipari nyersanyagtermelésre elsősorban a nagyobb lombú, ún. féldeterminált hajtásnövekedésű, 120–160 g átlagtömegű bogyókat nevelő fajták alkalmasak. Pürégyártás esetén a minőségi tulajdonságok közül a szárazanyag- és a színanyagtartalom élvez prioritást. A géppel is betakarítható konzervipari fajták bogyói keményebbek, rosttartalmuk nagyobb (ezért feldolgozásnál gyakran eltömik a passzírozó lemezeket). Alakjuk kissé megnyúlt, átlagtömegük 80–120 g, és kívánatos, hogy a fürtről kocsánymentesen váljanak le („Jointless” jelleg). Nálunk a hosszú tenyészidejű, kései fajták beérése már kockázatos. Az étkezési paradicsomtermesztés jelenleg a 100–120 g átlag bogyótömegű, RIN gént tartalmazó, ezért hosszú ideig pulton tartható (long shelf life), LSL-jelű – féldeterminált és folytonos növekedésű – fajták használatára alapozott. Ezen fajták bogyói bepirosodva még nem érik el az érett állapotot, kemények, fogyasztásra alkalmatlanok. Még további 7–12 nap szükséges a fogyaszthatóság eléréséhez. Ez meglehetősen nagy szabadságot ad a termelőnek az értékesítésben és nagy biztonságot a kereskedőnek az áruterítésben. Az LSL fajtákról hamar kiderült, hogy ízük messze elmarad a hagyományos fajtákétól. A kedvező vizuális megjelenés kedvezőtlen organoleptikus tulajdonságokkal párosul. A nemesítők ezért újabban ún. féltartós fajtákat állítanak elő, amelyek rövidebb ideig tárolhatók ugyan, de ízük közelebb áll a hagyományos fajtákéhoz. A konzervipari nyersanyagtermelésben nálunk általános a szabad beporzású (konstans) fajták használata, de a hibridek jelentősége folyamatosan növekszik. Az étkezési paradicsom termesztésében a hibridek jelenléte a meghatározó. Az öntermékenyülő paradicsom esetében olyan mértékű hibridhatás, mint az idegen termékenyülő növényeknél, nem érhető el. A paradicsomhibridek nem termőképességükkel, hanem koraiságukkal és több betegség elleni rezisztenciát, illetve toleranciát összegező jellegükkel tűnnek ki.

1.1.4. Termesztés



Talaj-előkészítés. A paradicsom termesztéséhez a talaj-előkészítés az őszi mélyszántás kora tavaszi lezárásával kezdődik. Ezt követően a kiültetésig (vagy a helyrevetésig) biztosítani kell a gyommentes, porhanyós talajállapotot. Trágyázás. A hektáronkénti 40–45 tonnás termés eléréséhez 240–260 kg/ha tiszta hatóanyagot kell kijuttatni. A nitrogént, foszfort és a káliumot közel azonos nagyságrendben igényli a növény. A pontos arányok kialakításához azonban talajvizsgálat szükséges. A gyakorlatban a foszfor- és a kálium-műtrágya háromnegyedét az őszi mélyszántással, egyharmadát a teljes nitrogénműtrágya-szükséglettel együtt a tavaszi kultivátorozással juttatják ki. A foszfor- és a kálium-műtrágya különböző talajmélységbe történő kijuttatása azért célszerű, mert így a gyökerek – növekedésükkel párhuzamosan – minden rétegben elegendő tápanyaghoz jutnak. Indítótrágyaként foszforban gazdag műtrágyát adunk állomány-beállításkor, melyet beiszapoló öntözéskor 1– 2%-os tápoldat alkalmazásával vagy helyre vetéskor szemcsés állapotban a vetési mélység alá juttatunk ki. Szaporítás. A paradicsom szaporítására sor kerülhet palántaneveléssel és helyrevetéssel. Magyarországon a palántaneveléssel történő szaporítás a meghatározó jelentőségű, amely a termőterület több mint 90%-án alkalmazott. A kiültetésre április vége és május vége között kerül sor. A palántanevelés időtartama április végi, május eleji kiültetéshez 6–8 hét, a május közepe utánihoz pedig 4–6 hét. A hektáronkénti növényszám 35 000–50 000. Szántóföldi tömegtermesztésre 1 m2-en 700–900 db palánta nevelhető fel elfogadható minőségben. Így 1 hektár paradicsom termőterület beültetéséhez 45–62 m2 palántanevelő felület szükséges. A vetőmagigény palántaneveléssel történő szaporítás esetén 0,25 kg/ha. Az április végén kiültetett palánták helyén még nevelhetők fel palánták május végi kiültetésre. A magvetéseket fűthető berendezésekben (elsősorban nagy légterű fóliasátrakban) végzik el, ahol a növények 20–22 °C hőmérsékleten 6–8 nap alatt kikelnek. Az egyöntetű kelés biztosítása érdekében fontos az egyenletes vetési mélység. A kikelt szikleveles növényeket 15–16 °C hőmérsékleten kell tartani, de a lomblevelek megjelenésétől már 18–20 °C-ot kell biztosítani. A tervezett kiültetés előtt 5–7 nappal meg kell kezdeni a palánták edzését, fokozatos hozzászoktatásukat a szántóföldi körülményekhez. Ez intenzív szellőztetést, egyre alacsonyabb hőmérsékleten tartást és egyre ritkább öntözést jelent. Ezt követően csak a kiültetés előtti napon van szükség a palántanevelő ágyak bőséges beöntözésére, hogy minél több földdel legyenek felszedhetők a növények. A kiültetés előtt – az öntözővíz felszáradása után – egy megelőző, fungicid + inszekticid permetezést is kapnak a palánták. Amennyiben a kiültetés idején forró, száraz, szeles az időjárás, a gyorsabb és tökéletesebb szántóföldi megeredés elősegítése érdekében párologtatást csökkentő vegyszerrel is lekezelik a teljes turgeszcens állapotban lévő palántákat. A paradicsomot nálunk általában 120+35 cm-es, illetve 140+35 cm-es ikersoros elrendezésben termesztik, 35– 40 cm-es tőtávolság mellett (32–37 ezer tő/ha). A kiültetést nagyobb területen 4, illetve 6 ültetőelemes palántázógépekkel végzik, ezek 10 órás műszak teljesítménye 2–2,5 hektár, azaz 1 hektár 4–5 óra alatt ültethető be. A kiültetett palánták kb. 1 hét múlva gyökeresednek be, és ezt követően indulnak növekedésnek, fejlődésnek. A helyrevetés olcsóbb, jobban gépesíthető, de – körülményeink között – nem kevés kockázatot is magában foglaló állomány-beállítási lehetőség. A kockázat elsősorban az állomány-beállítás, valamint a szántóföldön kikelt fiatal növények megvédésének nehézségeire vonatkozik, de magában foglalja a termés fagyokig történő



beérésének bizonytalanságát is. Ezt az állomány-beállítási módot nálunk elsősorban a gépi betakarításra tervezett technológiában alkalmazzák. Az állandó helyre vetés akkor kezdhető, amikor a vetési mélységben (2–5 cm) a talaj hőmérséklete a déli órákban tartósan eléri a 12–14 °C értéket. Ez nálunk április 10–20. között várható. A helyrevetés legkésőbbi lehetséges időpontja nálunk május eleje. Állandó helyre vetni csak rövid tenyészidejű, gyors fejlődésű, korán érő fajtákat érdemes. Az állandó helyre vetés esetén a vetőmagszükséglet – a vetőgép precizitásától függően – 0,6–1,2 kg/ha. A vetés ikersorosan történik. A tőszámbeállításra 2–4 lombleveles állapotban kerül sor, folyóméterenként 4–5 fészek (csokor) kialakításával – fészkenként 2–3 növénnyel. A helybevetett paradicsom hektáronkénti növényszáma 70 000–150 000. Ilyen nagy tőszám mellett kevesebb ugyan a növényenkénti bogyószám és az átlagos bogyótömeg, de ezt a nagymértékben megnövelt növényszám bőségesen kompenzálja. Az április 10–20. között helybevetett paradicsom a vetés után mintegy 10–15 nap múlva kel ki, és a kelés után kb. 20 nap múlva éri el a tőszámbeállítást esedékessé tevő 2–4 lombleveles állapotot. Ápolási munkák. A paradicsom legfontosabb tenyészidőszak alatti ápolási munkái: • a talaj jó szerkezetének és gyommentes állapotának folyamatos biztosítása, • az öntözés és • a fejtrágyázás. A gyomirtás herbicidek kijuttatásával és mechanikai eszközökkel történik. A talajművelésre nemcsak a gyomirtás miatt, de a talajfelszín lazítása és a nedvesség megőrzése érdekében is szükség van. Különösen fontos a mechanikai eszközökkel elvégzett gyomirtás a tenyészidőszak második felében. Eszköze a sorközművelő kultivátor, amelyet 4–5 cm mélyen célszerű járatni. A tenyészidőszakban általában 3–4 kultivátorozással és 1–2 kézi gazoló kapálással gyommentesen tartható az állomány. Körülményeink között az évek döntő többségében szükséges az öntözés. Az összes terméstömeg a kritikus időszakban elvégzett egyszeri öntözéssel 10–15%-kal, rendszeresen öntözve 40–45%-kal növelhető. Ennél azonban sokkal nagyobb jelentőségű, hogy egyszer öntözve 16–37%-kal, rendszeresen öntözve pedig akár 115%-kal is nő az összes termésen belül az I. osztályú termés részaránya. Az öntözés kedvező hatása ezen kívül a bogyók nagyobb átlagtömegében, valamint a tenyészidőszak végére be nem érő termés kisebb részarányában is kifejezésre jut. A fejtrágyázást célszerű összekapcsolni az öntözéssel, vagy az öntözést megelőzően végrehajtani. Ez annál is inkább kézenfekvő lehetőség, mert a vízigény szempontjából kritikus időszak (tömeges bogyófejlődés az első szedés előtt) egybeesik a maximális nitrogénfelvétel idejével. A június közepén kijuttatott 50 kg/ha körüli nitrogén tiszta hatóanyag elősegíti a bogyók növekedését, és jelentős mértékben növeli a termésátlagot. A nitrogénműtrágyát 8–10 cm mélyen, a növénysoroktól 10–20 cm-es távolságra kell kijuttatni. A foszforfejtrágyázást a tömeges virágzást és terméskötést közvetlenül megelőző időszakban, június első felében célszerű elvégezni. Betakarítás. A paradicsom betakarítása nálunk és az egész világon kézzel és géppel történik. A kézi betakarítást akkor érdemes megkezdeni, amikor az összes termésnek már legalább 50%-a érett. Magyarországon a konzervipar a paradicsom feldolgozását augusztus elseje körül kezdi meg. Az első szedést ennek megfelelően ehhez az időponthoz kell igazítani. A teljes termés általában 2–3 szedéssel takarítható be. Amennyiben az első szedés során a lehetséges termés 60%-a, a második szedéssel pedig további 20–25%-a begyűjtésre került, azaz a termés 80–85%-a az első két szedéssel betakarítható volt – a harmadik szedésre esetleg már gazdaságossági megfontolásból nem is kerül sor. A termés begyűjtése jelentős kárt okoz a növényállományban. A szedők a földön fekvő hajtásokat átforgatják, így a korábban lombbal takart bogyók fedetlenek maradnak, és a napsugárzás hatásának kitéve felmelegszenek. Így csökken bennük a vörös színanyag, a likopin aránya, ezért jobb esetben sárgás színűek maradnak, rosszabb esetben pedig napégést szenvednek. A széles sorokban elhelyezett gyűjtőládák is jelentős taposási károkat okoznak.



A palántázott paradicsom nálunk július közepétől, a helybevetett augusztus közepétől szedhető. A konzervipari paradicsomot általában vödrökbe szedik, és azokat ládákba ürítik. Két ikersor szedése esetén 2–3 méterenként telnek meg a ládák. A megtelt ládákat a sorok irányára merőlegesen 50 méterenként kialakított utakra hordják ki. Újabban terjed a szedőedények nagyobb gyűjtőkonténerekbe történő ürítése is. Az átlagtermés nálunk 30 t/ha körüli, a gazdaságos termeléshez azonban legalább 40–50 t/ha termést kellene elérni. A paradicsom gépi szedésére irányuló törekvések időnkénti felerősödése indokolttá teszi, hogy a korábban nálunk és a világ számos pontján szerzett tapasztalatok is röviden áttekintésre kerüljenek. A gépi szedés lehet: • egymenetes, • kétmenetes. Az egymenetes gépi szedés azt jelenti, hogy a növények felszedése, a termések növényről történő leválasztása, az érett és az éretlen termés elkülönítése a szedőgépen történik. Ezt az utóbbi munkaműveletet az azon helyet foglaló válogató munkások végzik. A kétmenetes gépi szedés abban különbözik az egymenetestől, hogy az érett és éretlen bogyók szétválasztása nem a szedőgépen, hanem stabil válogató színekben történik. A paradicsom egymenetes gépi betakarítása mindez ideig a világ egyetlen területén (Kaliforniában) vált csak általános gyakorlattá, de számos országban, így Magyarországon is egyre nagyobb területen folyik a szedés géppel. Kaliforniában ugyanis gyakorlatilag nincs eső, a vízellátás öntözésre alapozott. Ennek megszüntetése a kényszerérés következtében viszonylag magas fokú egyszerre érést eredményez. A száraz klímában elenyésző nagyságrendű a bogyórothasztó kórokozók fertőzése is. Így a tervezett kombájn betakarítás idejére 75–85%-os egyszerre érés érhető el. Ez az állapot azonban nem azt jelenti, hogy a bogyók ilyen arányban lennének optimális érettségűek. A vizuálisan piros termés egy része (6–8%-a) már túlérett, más része (mintegy 8–10%-a) pedig még nem teljesen érett. A 75–85%-os egyszerre érés tehát azt jelenti, hogy a pirosnak látszó bogyóknak csak 57–61%-a a valóban érett. Ahhoz, hogy géppel ténylegesen betakarított termés 40–50 t/ha legyen, legalább 50–60 tonnát kell hektáronként megtermelni. Ezen kívül arról sem szabad megfeledkezni, hogy a géppel szedett paradicsom a kézi szedésűnél gyengébb minőségű. A géppel betakarított paradicsom egyszerre nagy tömegben jelentkező nyersanyagot jelent a konzerviparnak, amely fogadásának megszervezése nagy körültekintést igényel. A legújabb hazai próbálkozások olyan gépekkel történtek, amelyek a talaj felszíne alatt vágják el a növényeket és viszik fel a kombájnra. A gépen történik a bogyók növényekről való leválasztása. Az érett és az éretlen bogyók elkülönítése azonban nem a szedőgépen, hanem stabil színekben, kézzel történik. Pontos felmérések szerint a paradicsom nálunk kombájnnal mintegy 30%-os veszteséggel takarítható be. Az étkezési (frisspiaci) paradicsomtermesztés alapvető technológiai sajátossága a támrendszerhasználat és ennek segítségével a termésekkel berakódott hajtások légtérbe emelése azért, hogy a bogyók ne szennyeződjenek. Ez a művelet azonban az érésdinamikára is hatással van. Tóthfalusi 1847-ben megjelent „Magyar gazda, mint kertész” c. munkájában már – francia kertészek tapasztalataira hivatkozva – utalt arra, hogy a rácsozatra feszítés által „a gyümölcsöknek korábbani és tökélyesb megérése eszközöltetvén”. A bogyók méretbeli gyarapodását pedig nagymértékben elősegíti a fürt hegyének visszacsípése akkor, amikor a fejlődő termések dió nagyságúak. Ennek a kezelésnek a támrendszeres termesztésben van jelentősége. A szabadföldi támrendszeres termesztésben mindazon fitotechnikai műveletek (hónaljhajtások eltávolítása; az idős, már nem asszimiláló alsó levelek eltávolítása; a hajtások támrendszer feletti visszacsípése) elvégzésére szükség van, amelyeket a termesztő berendezésekben is elvégeznek. A támrendszer lehet függőlegesen kifeszített zsinór, amelyhez a hónaljhajtásokat folyamatosan eltávolítva, egyszálasra nevelve rögzítik a növényeket. Ezt a megoldást elsősorban a folytonos növekedési típusú fajták esetében alkalmazzák. A növekedésüket a 8.–9. fürtnél lezáró, ún. féldeterminált fajtákat célszerűbb vízszintesen kifeszített huzalos támrendszer mellett 2–3 szálas növényként sövényes támrendszer mellett nevelni.



A sövény a talajszinttől (és a továbbiakban egymástól) 30–40 cm távolságra elhelyezett, 5–6 db vízszintesen kifeszített 150–160 cm összmagasságú dróthuzalú vázrendszer (23. ábra). A hajtásokat – amint növekedve elérik a huzalokat – hozzáerősítik azokhoz. Természetesen ebben az esetben is szükséges a hónaljhajtások, valamint a már elszáradt, nem asszimiláló, elöregedett alsó levelek folyamatos eltávolítása. Szükséges továbbá a hajtások legfelső huzal feletti visszacsípése is úgy, hogy a legfelső fürt felett maradjon 1–2 árnyékoló levél.

23. ábra - Az étkezési paradicsom sövényes támrendszer melletti termesztése

A várható termésmennyiség eléri a fűtés nélküli fóliák alatt termelt mennyiséget, a 10–15 kg/m2-t. 1.1.4.1. Növényvédelemi problémák • Betegségek: paradicsommozaik (tobacco mosaic tobamovirus, tomato mosaictobamovirus), paradicsom páfránylevelűsége (cucumber mosaic cucumovirus, tomato mosaic tobamovirus), paradicsom nekrotikus elhalása (cucumber mosaic cucumovirus,potato × potexvirus, tobacco mosaic tobamovirus), paradicsom sztolburja (stolburphytoplasma), paradicsom klavibakteres betegsége (Clavibacter michiganensis subsp. michiganensis), paradicsom xantomonászos betegsége (Xanthomonas vesicatoria), palántadőlés (Rhizoctonia solani), paradicsom fitoftórás betegsége (Phytophthorainfestans), paradicsom szeptóriás betegsége (Septoria lycopersici), paradicsom alternáriás betegsége (Alternaria porri f. sp. solani); • Kártevő állatok: szabadföldi gubacs-fonálféreg (Meloidogyne hapla), vetési bagolylepke (Scotia segetum), cserebogarak lárvái (Melolonthidae), pattanóbogarak lárvái (Elateridae), kabócák (Empoasca spp.), levéltetvek (Aphididae), burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata), gyapottok-bagolylepke (Helicoverpa armigera). 1.1.4.2. Összefoglalás • Magyarországon a palántaneveléssel történő szaporítási mód meghatározó jelentőségű, a termőfelület mintegy 90%-ára kiterjedő. A kiültetésre április vége és május vége között kerül sor. • A palánták 4–8 hét alatt állíthatók elő. Az 1 hektárra szükséges palánta mennyisége (35 000–50 000 db) – 0,25 kg vetőmag felhasználásával – 45–62 m2-en nevelhető fel. Jó minőségben 1 m2-en 700–900 db palánta állítható elő. • A magvak 20–22 °C-on 6–8 nap alatt kelnek ki. A szikleveles növényeket 15–16 °C-on kell tartani, majd a lomblevelek megjelenésétől a hőmérsékletet 18–20 °C-ra kell növelni. • A tervezett kiültetési időpont előtt 5–7 nappal kell megkezdeni az edzést, a palánták fokozatos hozzászoktatását a szántóföldi körülményekhez. Ez fokozott szellőztetést, alacsonyabb hőmérsékleten tartást és kevesebb öntözést jelent.



• A kiültetés előtti napon a palántanevelő ágyásokat bőségesen be kell öntözni, majd a lomb felszáradása után fungicid + inszekticid permetezésben kell a palántákat részesíteni. Forró, szeles időjárásban – közvetlenül a palánták felszedése előtt – párologtatást csökkentő vegyszereket is célszerű alkalmazni. • Géppel 1 hektár paradicsom 4–5 óra alatt ültethető be. A 4 ültetőelemes gépek 10 órás műszakteljesítménye 2 ha, a 6 ültetőelemeseké 2,5 ha. A kiültetett palánták 1 hét alatt gyökeresednek meg. • A helyrevetés április 10–20. között történik, a vetőmag szükséglet 0,6–1,2 kg/ha. A magvak a vetés után 10–15 nap múlva kelnek ki, és a fiatal növények a kelés után 20 nap múlva érik el a tőszámbeállításhoz szükséges 2–4 lombleveles állapotot. A tőszámbeállítás csokrosan történik, folyóméterenként 4–5 fészek (csokor) kialakításával, fészkenként 2–3 növényt meghagyva. Így 70 000–150 000 lesz a hektáronkénti növényszám. • A kiültetett, illetve helybevetett paradicsomot mindaddig, amíg gyomfojtó állományt nem képez, állandóan gyommentesen kell tartani. A lombozat maximális növekedésekor nitrogénnel, a tömeges virágzást, terméskötést közvetlenül megelőzően pedig foszforral célszerű fejtrágyázni. • Vízigény szempontjából kritikus a tömeges virágzás-terméskötéstől az első szedésig tartó időszak. Az ekkor adott egyszeri öntözésnek is jelentős termésnövelő és minőségjavító hatása van. • A szántóföldi paradicsom növényvédelme nálunk 14–16 preventív permetezést foglal magában. • A palántázott paradicsom július közepétől, a helybevetett augusztus közepétől szedhető. A konzervipar a feldolgozást augusztus elseje körül kezdi. A szedést ehhez igazítva 50%-os érettségben célszerű megkezdeni. A teljes termés kézzel 2–3 szedéssel takarítható be. • A paradicsom szedőgéppel jelentős – mintegy 30%-os – termésveszteséggel és rosszabb minőségben takarítható be. A gépi szedésre alkalmas fajták kemény bogyójúak, kissé megnyúlt alakúak és kocsánymentesen válnak le a növényekről. • Az étkezési (friss piaci) termesztés sajátossága a támrendszer használata, ennek segítségével a termésekkel berakódott hajtások légtérbe emelése. Az étkezési fajták 100–120 g átlagtömegű, gömbölyű bogyójú, hosszabb ideig pulton tartható (LSL) hibridek.

1.2. Étkezési paprika(Capsicum annuum L.) 1.2.1. Általános tudnivalók Az étkezési paprika nem tartozik a világ élelmezésében jelentős szerepet játszó zöldségnövények közé. Magyarországon és a szomszédos országok magyarlakta területein azonban fontos jelentőséggel bír. E megállapítást a 10 kg feletti egy főre jutó éves fogyasztás bizonyítja leginkább. További jellegzetesség a nyers paprika fogyasztása és a Kárpát-medencére jellemző fehér termésű, más fajtatípusokkal összehasonlítva igen gyors fejlődési sebességű fajták döntő jelenléte. A szabadföldön termesztett fajták – egy-két jelentéktelen kivételtől eltekintve – hazai nemesítésűek, az itteni környezeti feltételek között jöttek létre. A nemesítésével és vetőmag-kereskedelmével foglalkozó szakemberek előrejelzése szerint a paprika a jövő sláger-zöldségnövénye lehet. Kereskedelmi célokra 1,3–1,5 millió hektáron termesztenek paprikát a világon, de a saját fogyasztásra termesztett mennyiséget is beleszámítva az összes termőterület ennél lényegesen nagyobb. FAO adatok szerint a világ termelése az 1990-es évek végén meghaladta a 16 millió tonnát, ebből Európában az összes mennyiség hatodrésze (2,63 millió t) termett. Hazánk világviszonylatban az első tíz legnagyobb paprikatermelő ország közé tartozik, Európában ugyancsak nagyobb termesztőnek számítunk. Termékeink jelentős előnye azok kedvező beltartalmi értéke és jó íze. A megtermelt mennyiség (szabadföldön és hajtatásban együttvéve) gyakorlatilag hosszú évek óta változatlan, 230– 250 ezer tonna körül ingadozik. Az összes termés 50%-a a belföldi friss fogyasztást fedezi, a fennmaradó mennyiség kb. 70%-a tartósításra, 30%-a pedig kivitelre kerül. A gazdasági jelentőségét elemezve megállapítható, hogy a paprika termesztése – beleértve a hajtatást is – 30 000–40 000 család megélhetését biztosítja.



A paprika őshazája Közép- és Dél-Amerika, innen terjedt el az egész világon. Hazánkban a nagyobb arányú szántóföldi termesztésének kezdete a 19. század első felére tehető, előbb Szeged, majd Kalocsa környéki központokkal. A fűszerpaprika és az étkezési paprika termesztésének erőteljes fejlődése a II. világháború után kezdődött. A paprika gazdasági jelentőségét tekintve egyik legértékesebb zöldségnövényünk. Feldolgozási lehetősége igen sokoldalú: savanyítva, sütve, lecsónak, töltve, salátának és egyéb formában fogyasztható, konzerv- és hűtőipari feldolgozása lehetővé teszi az egész évi fogyasztást. Az évente megtermelt mennyiség a termőterület és a termésátlagok függvénye. Az étkezési paprika termésátlaga – összehasonlítva más jelentősebb paprikatermesztő országok adataival – alacsony. Ez elsősorban közgazdasági, illetve üzemgazdasági okokkal magyarázható. A biológiai és táplálkozási értékét tekintve is a paprika az egyik legértékesebb zöldségnövényünk. C-vitamintartalma évjárattól, fajtától és termőhelytől függően tág határok között változik (50–300 mg/100 g), számottevő az A-vitamin hatású anyagok (α- és β-karotin, kriptoxantin), valamint a B1-, B2- és B6-vitaminok mennyisége is. A csípős paprika alkotórészei között – az előzőeken kívül – jelentős helyet foglal el a kapszaicin, a paprika csípős hatóanyaga is. A piros szín kialakításában többféle karotinoid vesz részt. A paprikamagvakban jelentős mennyiségben zsíros olajok találhatók. A Solanaceae-család tagja, a hazánkban termesztett összes paprikafajta a Capsicum annuum fajhoz tartozik. A Capsicum-nemzetségben 20–30 paprikafaj található, melyek zömében vad típusok, melyekből a rezisztencianemesítők génforrást merítve főleg a vírusbetegségek ellen küzdenek sikeresen. A dohány mozaik vírus eddig leírt négy allélját négy különböző faj adta, az L1-et a C. annuum, az L2-t a C. frutescens, az L3-at a C. chinense, az L4-et a C. chacoense. Nálunk a paprikát egyéves növényként termesztik, őshazájában találkozhatunk több éves, fásodó szárú félcserjékkel is. Főgyökerének tengelye fejlett orsógyökér, ezen helyezkednek el az oldalgyökerek. A fiatal főgyökér tűzdelés, átültetés után sok oldalgyökeret fejleszt, sűrű „bojt”-hoz hasonlít. A gyökerek nagy többsége a talajfelszín közelében helyezkedik el. A fajták a hajtásrendszer alapján két típusra oszthatók, megkülönböztetünk folytonos növekedésű és csokros fajtákat. Mindkét típusra jellemző, hogy azok fiatalkori növekedése során általában a 9–10, levélnódusz kifejlesztéséig elágazás nélküliek, majd megjelenik rajtuk az első virág- vagy bimbókezdemény és ezzel együtt két ágat fejlesztenek tovább. A folytonos növekedésű fajták kétszer két elágazásig fürtös jellegűek, az így kialakult négy hajtáson pedig bogos jelleggel növekednek tovább, tehát minden nóduszon egy (ritkán két) virágot, egy tovább növő és egy tovább nem növő ágat fejlesztenek ki. A determinált (csokros) fajták egy nóduszon több virágot is tudnak fejleszteni, és ezzel egy időben a fürtös és bogas hajtásrendszer további növekedését leállítani. Ezt követően a már kialakult ágrendszer részei fejlesztenek újabb, korlátozott növekedésű elágazásokat, illetve többesével álló virágokat (csokrokat). A paprika levele kerekded vagy ovális alakú, hegyesedő, ép szélű, hosszú levélnyelű. A folytonnövő fajták levél- és szártömege megközelítően megegyezik a termések tömegével, a csokros fajták esetében az csak mintegy negyed része a bogyótömegnek. Virágai kétivarúak, a C. annuum esetében fehér színűek, egyesével (ritkán többszörösével) fejlődnek. A paprika virágai önbeporzóak, de előfordulhat a rovarok által közvetített (fakultatív) idegen megporzás is. A paprikának húsos falú toktermése van, melyet a termesztési gyakorlat bogyónak nevez. Alkotórészei: a termésfal, a központi oszlop a magokkal, a rekeszfalak (erek), a csésze és a kocsány. A felsoroltak közül fogyasztási szempontból legértékesebb a termésfal, amelynek egyik alkotóeleme az 1–5 sejtsor rétegben lerakódó kutin is, melynek fogyasztása bizonyos betegségek (epe) esetében nem ajánlott.



A mag kifejlett állapotban lapított vese alakú, sárga színű. Ezermagtömege 5–7 g, csírázóképességét 3–4 évig tartja meg.

1.2.2. Ökológiai igények Hőigény. A paprika a sok meleget kívánó zöldségnövények közé tartozik, hazánk a szabadföldi paprikatermesztés északi határán fekszik. Hőmérsékleti optimuma 25 ± 7 °C. A magvak csírázásának optimuma 30–32 °C. A paprikanövények a fagypont alatti hőmérsékletet még rövidebb ideig sem bírják el, fejlődésükhöz a 25–30 °C körüli nappali, valamint a 18 °C körüli éjszakai hőmérséklet a legkedvezőbb. Más környezeti tényezők is befolyásolják a hőigényt. Borús, párás időszakban a légzés lelassítására alacsonyabb hőmérsékletre van szükség. Kritikus hőmérsékleti értékek a paprikánál: 10 °C alatt nem fejlődik, 35 °C fölött a virágok nem kötnek. A fagypont alatti hőmérsékleti értékeket rövid ideig sem viseli el. A szabadföldi paprikának Magyarországon e kulcsfontosságú biológiai igénye a tenyészidő nagy részében kielégítetlen, ezért a többi élettényezőt is ennek figyelembevételével kell biztosítani. Nagyon fontos elsősorban az öntözések időpontjának a megválasztása. Fényigény. Fényigényének kielégítése viszonyaink között a szabadföldön nem okoz nehézséget, a fényerősség és a megvilágítás időtartama is megfelelő a virágok kötődéséhez. A paprika terméskötődéséhez fajtánként változó küszöbérték, 5000 lux körüli fényerősség és minimálisan 12–14 óra megvilágítási időtartam szükséges. Egy adott fajta fényigényét a rá jellemző fényerő-küszöbérték alatt semmilyen hosszú megvilágítási idővel sem tudjuk kielégíteni, azaz a küszöbérték alatt terméskötés nem következik be! Vízigény. Vízigényeközismerten nagy. A paprikasejtek több mint 80 tömegszázaléka víz, a vízfogyasztás a transzspirációs együtthatóval jellemezhető, amelynek átlagos értéke 330. Ugyancsak jól használható termesztési szempontból a vízfogyasztási együttható is, ez a paprika esetében 100 körüli. Az előzőekben is utaltunk arra, hogy a vízigény és a hőigény egymást befolyásoló környezeti tényezők. A paprika vízigényéről csak a hőigénnyel összefüggésben szabad beszélni. Megfigyelték, hogy átlagosan 6 °C hőösszeg vált ki 1 mm evapotranszspirációs vízfogyasztást a szabadföldi paprikaállományában. A paprika számára a vegetációs időszakban 3000 °C hőösszegre van szükség, ez az előbbi érték ismeretében 500 mm vízutánpótlást indokolhat. Hasonló eredményt kapunk, ha a vízfogyasztási együttható (100) segítségével számítjuk ki egy 5 kg/m2 hozamú paprika vízigényét. Mivel a tenyészidőszakban hozzávetőleg a számított mennyiség felét kaphatjuk természetes csapadék formájában, a második felét öntözővíz formájában, 30–40 mm-es öntözési norma kijuttatásával biztosítsuk. A vízigény a tápanyag-ellátottsággal, a hőmérséklettel és a fényerősséggel pozitív összefüggést mutat, míg a magasabb páratartalom csökkenti a vízszükségletet. Általánosságban elmondható, hogy a paprika termése a kötődésétől számítva egyre több vizet igényel, a bogyótömeg növekedése maga után vonja a felhasznált víz mennyiségének növekedését. Tápanyagigény. A paprika tápanyagigényét vizsgálva megállapítható, hogy egy tonna paprikatermés 2,4 kg nitrogént (N), 0,9 kg foszfort (P2O5) és 3,4 kg káliumot (K2O) von ki a talajból. A nitrogén mennyisége döntően befolyásolja a fejlődést. Hiánya lassúbb fejlődést, klorotikus sárgulást eredményez, kedvezőtlenül befolyásolja a virágok kötődését, meghosszabbítja a tenyészidőt, késlelteti a termésérést. Túladagolása nagyméretű, haragoszöld levelek képződéséhez vezet, gyakori a terméselrúgás, a kötődött termések pedig kicsik maradnak. Gyakorlati tapasztalatok szerint a palántázás után enyhe N-hiány előidézése kívánatos, ezzel biztonságosabbá tehetjük a termések kötődését. Foszforból kevesebbet igényel a paprika, de a generatív szervek kialakulásában, illetve a biztonságos, gyors begyökeresedéshez nélkülözhetetlen. Műtrágyázáskor, a P-utánpótlásánál figyelembe kell venni, hogy ennek a makroelemnek a hasznosulása kedvezőtlen, így a konkrét igény többszörösét kell kijuttatni. Hiánya elégtelen kötődéshez vezet, ennek egyenes következménye a bogyóban lévő kevés mag, ez a tény pedig a bogyók deformációjához vezet. Súlyosabb esetben a levelek, virágok, sőt esetleg a hajtásokon lévő nóduszok is vöröses111 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


barnára, majd lilás színűre váltanak. Túladagolása a generatív-vegetatív aránynak az előbbi javára történő eltolódásához vezet, ez megint csak a termések elaprósodásával jár. A káliumnak főleg a növényi életfolyamatok szabályozásában van szerepe. Túlzott jelenléte gátolja a P és a Ca felvételét, csökkenti a paprika ellenálló képességét a betegségekkel szemben. A káliumhiány a foszfor- és nitrogénhiányhoz hasonlóan először az idősebb leveleken mutatkozik, általános leromláshoz, a levelek bronzos elszíneződéséhez, majd lehullásához vezet. Az elégtelen káliumellátásnak további tünete a levelek fonák irányú pödrődése, az erek közötti levéllemez kisárgulása. A káliummal rosszul ellátott paprika fogékonyabb a betegségekre, terméshozama nagymértékben csökken. A kalciumellátás hiányossága erősen rontja a paprika minőségét, eladhatóságát. A jellegzetes, csúcs közelében képződő szürkésbarna, később beszáradó foltok biztonsággal a mészhiányra utalnak. Megszüntetését mindig az okok kiderítésével kezdjük, gyakran előfordul ugyanis, hogy a talajban a paprika számára elegendő kalcium található, a zavartalan felvételt azonban valamelyik környezeti tényező akadályozza. A magnézium hiánya gyakran az ionantagonizmus következménye, erősen meszes vagy káliummal túltrágyázott talajokon fordul elő, de természetesen előfordulnak magnéziumhiányos területek is. Következménye a klorózisos levelek kialakulása, ez esetben azonban narancssárga árnyalat figyelhető meg a levélerek között. A vashiány ritka jelenség a paprikán. Magas mésztartalmú, levegőtlen, túlöntözött talajokon fordul elő. Hatására a fiatal levelek, hajtásvégek kisárgulnak, esetleg el is száradnak. Hasonlóan ritka jelenség a bór hiánya is, ilyenkor a hajtásvégek elpusztulnak, a növény növekedése leáll. A jelenség főleg nagyon meszes talajokon fordul elő. Talajigény. A paprika sóérzékeny zöldségfaj, ezért túlműtrágyázott, szikesedésre hajlamos területekre ne ültessük. A magas mésztartalmú talajokat nem tűri, a semleges, de inkább enyhén savanyú kémhatású talajokat kedveli. A pangó víz, a magas talajvízszint iránt érzékeny kultúra. A paprika termesztésére ugyancsak alkalmatlanok a hideg, mély talajok, de kerüljük azokat a területeket is, amelyeken már augusztus hónapban előfordulhatnak a ködös reggelek. Az eddigiekben az egyes környezeti tényezők egyenkénti hatását mutattuk be. Közismert azonban az a tény, hogy a felsorolt tényezők mindig egymással kölcsönhatásban érvényesülnek, s a paprikaállomány ápolási munkái során minden beavatkozással vagy vegetatív vagy generatív irányba módosítjuk az éppen jellemző állapotot. A 44. táblázatban a környezeti tényezők módosító hatását foglaltuk össze.

44. táblázat - A paprika fejlődését befolyásoló tényezők hatása Generatív hatás

Fejlődést befolyásoló tényezők

Vegetatív hatás

Sok fény

fényintenzitás

kevés fény

Hosszú

fénytartam

rövid

Kék, ibolya

fényspektrum

sárga, vörös

Alacsony

hő

magas

Kevés

nitrogén

sok

Sok

foszfor

kevés

Kevés

víz

sok

Alacsony

páratartalom

magas

Megszakított

gyökérnövekedés

folyamatos



Nagy

terhelés (kötésekkel)

kicsi

Determinált

növekedéstípus

folytonnövő

Ritka

térállás

sűrű

Idős

növény kora

fiatal

Területi elhelyezkedés. Magas hőigénye miatt az étkezési paprikát elsősorban az ország déli és középső részén termesztik, de az étkezési paprika termesztése elterjedt az egész országban, az északabbra fekvő konzervgyárak körzetében is, így ma már nem beszélhetünk a korábban klasszikusként ismert paprikatermesztő körzetekről. A Balaton–Budapest–Nyíregyháza vonaltól északra nem várhatunk kimagaslóan jó eredményeket a paprika szabadföldi termesztése során.

1.2.3. A fajtaválasztás szempontjai Magyarországon szabadföldön – néhány elhanyagolható kivételtől eltekintve – döntően hazai nemesítésű étkezési paprikafajtát termesztenek. (A kivételnek számító blocky és lamuyo-típusok termesztése az utóbbi néhány évben növekedett, de így is csak az összetermés alig 1–2%-át teszi ki.) Elsődleges szempont az exportképesség növelése, ez fajtatípusonként más és más tulajdonság(ok) kihangsúlyozását jelenti. Fehérhúsú, töltenivaló típusoknál korábban a méret növelése volt az elsőrendű feladat, napjainkban inkább a közepes méret, illetve a kiegyenlített bogyóforma (árukészlet) a kívánatos. A paradicsom alakú (pritamin) paprikafajták esetében elsősorban a magház penészesedés megszüntetése, valamint a mélyvörös szín elérése a cél. Az ipari feldolgozásra (pl.: savanyításra) szánt fajtáknak (almapaprika) vastaghúsúaknak, kemény konzisztenciájúaknak kell lenniük. Esetenként keresik a csípős ízűeket is. Speciális fajtakör az úgynevezett spiráltípus, egészben, üvegekben eltéve kiváló exportcikk. Újabban terjed az ipar és a frisspiac által egyaránt keresett úgynevezett kápia paprikák termesztése is, fontos jellemzője a fajtakörnek a lapított, általában kéterű bogyó. Komoly kívánalom a nagy teljesítőképességű, baktérium- és vírusrezisztenciával rendelkező fajták használata is. A termésbiztonság fokozása az előzőekből következik. Népszerűek azok a fajták, amelyek a legkülönbözőbb technológiai változatok mellett is megbízhatóan teremnek, kiegyenlített áruminőséget adnak. Előnyös tulajdonság, ha a fajta jól tűri a szállítást, továbbá a pulton tarthatósága is kimagasló.

1.2.4. Termesztés Vetésforgó, terület-kiválasztás. A paprika az istállótrágyázott vetésforgó első szakaszába kerül. Lehetőség szerint minden évben változtatni kell a termőterületet, mert monokultúrás termesztés esetén a 2.–3. évtől kezdve a termésátlagok rohamosan csökkennek. Kerülni kell a rokon növények utáni termesztését is. Fontos, hogy a paprika mindig öntözhető területre kerüljön. Talaj-előkészítés. A folyamat már az előnövény lekerülése utáni tarlóhántással, illetve tarlóápolással megkezdődik. E műveletek célja a talaj nedvességének megőrzése, illetve a kikelt gyomok elpusztítása. Alapvetően fontos az őszi szántás jó minőségű elvégzése, melynek során a növényi maradványokat, szerves- és műtrágyákat forgatjuk be megfelelő mélységbe. Tavasszal a talajmunkákat csak akkor szabad megkezdeni, ha a nedvességi állapot a gépek mozgását nagyobb taposási kár nélkül biztosítja. A paprika későn kerül ki szabadföldre, addig a területet gyommentesen kell tartani, a felső réteg porhanyóssá tételével pedig a jó mag-, illetve palántaágy előkészítésére kell törekedni.



Tápanyag-utánpótlás. A nagy termések eléréséhez szükség van a nagy adagú szerves trágya biztosítására. A tápanyag utánpótlása azonban elsősorban műtrágyák formájában történik, a szerves trágyák tápanyagtartalma minimális. Általános elvként elfogadható, hogy szerves trágyából kisebb mennyiség is elegendő (10–15 t/ha), ha ezt műtrágyákkal egészítjük ki. Fontos, hogy a nehezen feltáródó foszforműtrágya teljes mennyisége, a káliumműtrágya fele-kétharmada az őszi mélyszántáskor kerüljön a talajba. A nitrogéntrágyát és a kálium fennmaradó mennyiségét tavasszal, illetve fejtrágya formájában juttatjuk ki a növények számára. A kijuttatandó tápanyagok mennyiségét, arányát talajvizsgálat alapján ajánlott megállapítani. A különböző terméshozamok eléréséhez szükséges tápanyag mennyiségét a 45. táblázat szemlélteti.

45. táblázat - Meghatározott termésmennyiség eléréshez szükséges tápanyagok mennyisége étkezési paprikánál (hatóanyag, kg/ha) N

Tervezett

P2O5

K2O

terméshoza 60–80%-os 20–40%-os 40–60%-os átlag átlag átlag m t/ha hasznosulással hasznosulással hasznosulással 15

60–45

53

68–34

51

128–85

106

20

80–60

70

90–45

67

170–114

142

25

100–75

87

113–56

85

213–143

178

30

120–90

105

135–68

102

255–170

213

Szaporítás. Hazánkban az étkezési paprikát palántázva termesztik. A helyrevetés lényegében egy elvi lehetőség, elsősorban a tenyészidőszak erős megnyújtása miatt az első próbálkozások után nem terjedt el. Palántázással történő szaporítás. A szabadföldi paprika palántázása történhet tápkockás, szálas, illetve tálcás palántáról.A palántanevelés első művelete a magvetés, amelyet fűtött fóliasátrakban, államilag ellenőrzött vetőmag felhasználásával végeznek. A magkezelési eljárások közül a csávázás és az előcsíráztatás a legelterjedtebb. A vetés időpontjának meghatározásában irányadó a palánták 6–8 hetes fejlődési ideje. Általános vetésidő március közepe, a déli országrészekben március eleje. Jó minőségű, magas biológiai értékű palánta sűrű állományban nem nevelhető, ezért a magmennyiséget úgy kell meghatározni, hogy 1 m2-en 800 palántánál több ne fejlődjön. A palántanevelés ideje alatt legfontosabb a hőmérséklet megfelelő szabályozása, amelyet a fényviszonyok és a vízellátás figyelembevételével kell elvégezni. A tálcás palánta átmenetet képez a szálas és a tápkockás palánta között, egyaránt használható korai és tömegtermesztésben. A 46. táblázatban a szabadföldi paprikatermesztés különböző technológiai változatainak legfontosabb szaporítási ismereteit közöljük.

46. táblázat - A paprikapalánta-nevelés legfontosabb tudnivalói Technológia

Váz nélküli

Korai szabadföldi

Tömegtermesztés (pal.)

Szaporítási mód

tápkockás palánta

tápkockás vagy tálcás palánta

sima vagy tálcás palánta

Vetésidő

II. 25.–III. 5.

III. 10.

III. 20.–30.

Vetésmélység

1–1,5 cm

1–1,5 cm

1–1,5 cm

Tűzdelés

4. héten!

4. héten!

–



Palántanevelés

8–10 hét

8–10 hét

6–8 hét

Ültetés

(IV. 20.)–V. 15.

V. 10.–15.

V. 10.–25.

20–30 g/m2

20–30 g/m2

Magszükséglet

6–10 g/m2 max. 1,0 kg/ha

max. 1,0 kg/ha

Nev. palánta tűzdelésig

2–3 ezer/m2

2–3 ezer/m2

–

Nev. palánta kiültetésig

200–275 db/m2

200–275 db/2

600–900 db/m2

Növényszám kiültetésnél

1 szál

1 szál

1 szál

A kiültetés előtti edzés idején törekednünk kell arra, hogy a palánták fejlődésükben ne álljanak meg, így az eredés biztonságosabb, a későbbi fejlődés pedig dinamikusabb lesz. A paprika szaporítása a kiültetéssel fejeződik be. Ez a művelet a tavaszi fagyok elmúlása után történik a tartósítóipari termesztésben, frisspiaci ellátásra bizonyos kockázat vállalása indokolt az április végi, május elejei kiültetéseknél. Üzemeinkben a palántázást TP–4 és az UPK–6 jelű rugalmas tárcsás palántázógépekkel végzik. A gépek haladási sebessége, valamint az ültetést végző dolgozók munkaminősége határozza meg, hogy az előírt tőszám a területre kerüljön. A kisebb bokorméretű fajták esetében legfeljebb 100 000–120 000 növényt ajánlatos kiültetni hektáronként. A szabadföldi paprikatermesztésben a folytonos növekedésű fajták (ma már zömében ezeket termesztik) maximális tőszáma hektáronként 80 000 tő, azonban a korszerű technológiáknál ez 50–60 ezer db/ha-ra is lecsökkenthető. Ebben az esetben elsősorban az ágyásos művelést célszerű alkalmazni. A leggyakrabban alkalmazott sor- és tőtávolság soros elrendezés esetén 50–60×20–25 cm, ikersoros kiültetésnél 80+50×25, illetve 80+50×30 cm. Az ültetéssel egy menetben kijuttathatók az ún. starter műtrágyák, a beiszapoló öntözés pedig elengedhetetlen. Ápolási munkák. A nagy termések eléréséhez feltétlenül szükséges az öntözés, amely az ültetéskori beiszapoló öntözésen kívül az esetenkénti frissítő öntözésből és a rendszeres, vízpótló öntözésből áll. Az egyenletes fejlődéshez szükséges, hogy a talaj nedvességtartalma a szántóföldi vízkapacitásnak 65–70%-át érje el. A vegetációs időszakban szükséges kb. 350 mm-es vízmennyiséget 5–8-szor, alkalmanként 30–40 mm-es vízadaggal kell kijuttatni. Fontos szabály, hogy öntözéskor a levegő hőmérséklete meghaladja a 20 °C-ot, ellenkező esetben az erős lehűlés káros az állomány fejlődése szempontjából. Nagy melegben az öntözések közötti időtartam elsősorban a természetes csapadéktól függ. Tartós, nagy melegben hetenként kell öntözni, egyébként általában elegendő a kéthetenkénti vízutánpótlás. Az öntözés hatására nagyobb, darabosabb, vastagabb húsú termés képződik, a szövetek szerkezete viszont lazább lesz. Nagyüzemi termesztésben elsősorban az esőztető öntözési mód jöhet számításba, de az intenzív paprikatermesztés ma már elképzelhetetlen csepegtető öntözés (egyben tápoldatozás) nélkül. Az ápolási munkák között jelentős helyet foglal el a gyomirtás. A mechanikai gyomirtáson kívül – amely gépi kultivátorozásból és 1–2 kézi kapálásból áll – ma már a vegyszeres gyomirtás technológiája is kidolgozott. Betakarítás. Az étkezési fajták legtöbbjét gazdasági érettség állapotában szedik, tehát amikor a bogyók elérték a fajtára jellemző alakot és nagyságot. Jelentős a húsfal vastagságának kifejlődése. Ilyenkor a héj felülete fényes, a bogyók kemény tapintásúak. Bizonyos konzervipari készítményekhez biológiailag érett állapotban kell a paprikát leszedni. E célra elsősorban a paradicsom alakú fajtákat termesztik. Az elmúlt időszakban lett népszerű a kapiatípusok termesztése is, a fajták a friss fogyasztásban és a tartósítóiparban egyaránt keresettek. A virágzástól a gazdasági érettségi állapotig 30–35 nap telik el, a teljes bepirosodásihoz kb. újabb 25 nap szükséges. Az egyes fajták között e tekintetben nincs jelentős különbség. A szabadföldi (tartósítóipari) paprika szedése Magyarországon július második felében kezdődik, s egészen az őszi fagyokig tart. Különböző, koraiságot fokozó eljárásokkal a szedés kezdete 2–3- héttel is előre hozható. 115 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az étkezési paprika betakarítása döntő mértékben kézzel történik, s ez a tény egymagában is magyarázatot ad az igen magas termesztési költségekre. A táblán belüli anyagmozgatás gépesítése hozzájárul a költségek csökkentéséhez. Az utóbbi évek statisztikái szerint a szabadföldi paprika országos termésátlaga 15–18 t/ha között ingadozik. Kisebb területeken azonban már egyes termelők elérték vagy meghaladták az 50 t/ha-os termésátlagot is, ennek alapvetően több oka van: • előtérbe került a nagyobb teljesítményű – főleg hibrid fajták – használata, • egyes termesztéstechnológiai elemek bevezetése nem csak a koraiságot, hanem a termés mennyiségét is fokozzák (tápoldatozó öntözés, talajtakarás stb.), • a termesztők a magasabb költségek miatt a technológiai fegyelmet jobban betartják. 1.2.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: paprikamozaik (tobacco mosaic tobamovirus – TMV, alfalfa mosaicalfamovirus – AMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV), a paprika bokrosodása (cucumber mosaic cucumovirus – CMV), a paprikalevél érszalagosodása (potato Ypotyvirus – PVY), a paprika foltossága és tőhervadása (tomato spotted wilt tospovirus – TSWV), a paprika sztolburja (stolbur phytoplasma), a paprika pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. syringae), a paprika xantomonászos betegsége (Xanthomonas vesicatoria), palántadőlés (Rhizoctonia solani), a paprika makrofominás szárazkorhadása és tőhervadása (Macrophomina phaseolina); • Kártevő állatok: szabadföldi gubacs-fonálféreg (Meloidogyne hapla), vetési bagolylepke (Scotia segetum), cserebogarak (Melolonthidae), pattanóbogarak (Elateridae), kabócák (Empoasca spp.), levéltetvek (Aphididae), gyapottok-bagolylepke (Helicoverpa armigera). 1.2.4.2. Összefoglalás • Magyarországon a palántaneveléssel történő szaporítási mód gyakorlatilag kizárólagos, a kiültetést a májusi fagyok után, május 10. és 25. között kell elvégezni. • A palánták 6–7-(8) hét alatt állíthatók elő. Az egy hektárra szükséges palánta mennyisége (50–80 000 db) 40– 70 dkg vetőmag felhasználásával állítható elő. Jó minőségben 1 m2-en legfeljebb 800 palánta nevelhető fel. • A magvak 30 °C körüli hőmérsékleten 7–10 nap alatt kelnek ki. A szikleveles növényeket 18–20 °C-on kell tartani, majd a lomblevelek megjelenésétől a hőmérsékletet 22–25 °C-ra kell növelni. • A tervezett kiültetési időpont előtt egy héttel kell megkezdeni az edzést, ami a palánták hozzászoktatását jelenti a szántóföldi körülményekhez. Ez fokozott szellőztetést, alacsonyabb hőmérsékleten való tartást és kevesebb öntözést jelent. Ügyeljünk arra, hogy az edzés következményeként a palánták növekedése, fejlődése ne álljon le. • A kiültetés előtti napon a palántanevelő ágyásokat alaposan be kell öntözni, majd a lomb felszáradása után fungicid és inszekticid kezeléseket alkalmazzunk. • Forró, szeles időjárásban közvetlenül a palánták felszedése előtt párolgást csökkentő anyagot (pl. FOLICOTE) is célszerű alkalmazni. • Géppel 1 ha paprika 5–6 óra alatt ültethető be. A rugalmas tárcsás ültetőgépek műszakteljesítménye 1,7–2 ha. • A kiültetés után a gyökeresedés elősegítése érdekében foszfordomináns (pl. TOMASOL) műtrágyaoldattal javasolt beöntözni. A lombozat növekedésekor a nitrogén-, tömeges virágzás és terméskötődés idején a foszfor-, éréskor pedig a káliumadagot célszerű emelni. • A paprika vízfogyasztása szoros összefüggést mutat a hőmérséklettel (6 °C hőösszeg = 1 mm evapotranszspirációs vízfogyasztás). Általánosságban elmondható, hogy vízigénye a bogyótömeg növekedésével egyenesen arányos. Tapasztalatok szerint hozzávetőleg 300 mm vízpótlást igényel. Júniusban 10–14 naponként, július és augusztus hónapokban 5–7 naponkénti öntözés szükséges az esőmentes periódusokban. Az egyszeri öntözési norma 30–40 mm.



• A paprika – a korai technológiákat is figyelembe véve – június végétől, július elejétől szedhető. A pirosan szedett fajták betakarításhoz a gazdasági érettségtől számítva még 25–28 napra van szükség. Általában három menetben történik a betakarítás, az első szedéskor hozzávetőleg az össztermés 30%-át, a másodiknál az 50– 60%-át, a fennmaradó terméshányadot pedig az utolsó szedés alkalmával takarítják be. • A fajtatípustól és technológiai változatoktól függően az 1 hektárról várható termésátlag 20–40–(60) tonna.

1.3. Fűszerpaprika (Capsicum annuum L. var. longum) 1.3.1. Általános tudnivalók A fűszerpaprika-termesztés kialakulása és hagyománya hosszú időszakra tekint vissza. Az emberek régóta felfigyeltek a fűszerpaprika íz-, zamat- és színezőanyagára, illetve kiváló fűszerező hatására, azóta világszerte elterjedt és kedvelt fűszerré vált. A fűszerpaprikát jellegzetesen magyar növénynek mondjuk, bár őshazája Közép-Amerika, innen terjedt DélAmerikába, s ma már a világ számos országban termesztik. Magyarországon a fűszerpaprikát az 1500-as évektől ismerik. Egyik régi neve, a „törökbors” utal arra, hogy törökök útján került az országba. Termesztése lassan terjedt el, kezdetben házi fűszerezés céljára használták. Nagyobb mértékű termesztése a 18. század végén, illetve a 19. században terjedt el, kereskedelmi forgalomba is került, és exportja is megkezdődött. Az ökológiai adottságok, a magyar gazda szakértelme és szorgalma, táplálkozásban egyre inkább betöltött szerepe miatt jelentős mértékben hozzájárult a magyar konyha hírnevének megalapozásához. A magyar fűszerpaprika a világ sok országában ismert és elismert, keresett exportcikk, speciális magyar termék. Felhasználása a legkülönbözőbb formában, csípős és csípősségmentes változatban őrlemény, fűszerpor, levespor, mártás, krém, pulp, oleorezin (paprikaolaj) megjelenítésben történik. Konyhai felhasználásán túl, jelentős szerepet tölt be a gyógyászatban és a kozmetikai iparban egyaránt. Termőterülete az utóbbi években 6500–7000 hektár körül alakult, melyen közel 60 ezer tonna nyerstermésből 8– 9 ezer tonna őrleményt állítottak elő. A megtermelt őrleményből mintegy 4 ezer tonna hazai felhasználásra, 4–5 ezer tonna exportra kerül. Az export nemzetgazdasági szinten évente 10–12 millió dollár árbevételt jelent. Magyarország a fűszerpaprikavilágtermelés és export 8–10%-át adja. Az exportpiac célországai elsősorban európai országok, de jelentős a tengerentúli országokba történő szállítás is. A magyarországi fűszerpaprika-termesztés elsősorban Kalocsa és Szeged környékére koncentrálódik, de termesztenek fűszerpaprikát Tolna és Szolnok megyében is, valamint kiskertekben az ország egész területén. A tájkörzetek kialakulásában jelentős szerepet játszottak az ökológiai viszonyok, a hagyomány, a termesztési, feldolgozási és infrastrukturális háttér. A Kalocsa és Szeged környéki fűszerpaprika kiváló ízét, zamatát és színezéktartalmát főként a kedvező klimatikus viszonyoknak (meleg, napfényben gazdag nyár) és a gyorsan felmelegedő tápanyagokban gazdag talajnak köszönheti. Jelenleg a korszerű fajtaválaszték felhasználásával kisüzemi és integrált nagyüzemi termesztésben termelnek és dolgoznak fel korszerű, világszínvonalú technológiával fűszerpaprikát a tájkörzetekben.

1.3.2. Ökológiai igények A fűszerpaprika termesztésének eredményessége, sikere jelentős mértékben függ az ökológiai tényezőktől, az élettényezők ismeretétől, azok összefüggéseinek és kölcsönhatásainak vizsgálatától. Fontos az igények és feltételek ismerete, melyeket a termesztés során messzemenően figyelembe kell venni, mert az egyes tényezők sokszor egyidejűleg és együttesen jelentkeznek. Hőigény. A fűszerpaprika melegigényes növény, a hőmérsékletre, annak változására érzékenyen reagál. A növények zavartalan fejlődése ott biztosított, kiváló íze, zamata, színanyagai ott alakulnak ki, ahol az optimális hőmérséklet és napfény a tenyészidőszak folyamán rendelkezésre áll.



Azokon a termőhelyeken terem biztonságosan, ahol a tenyészidőszak átlagos napi középhőmérséklete legalább 17–18 °C. Optimális hőigénye 25 °C körül alakul. A hőigény az egyes fejlődési fázisokban ±5–7 °C-kal változik. Csírázáskor magasabb hőmérséklet (30–32 °C) szükséges, kelés után szikleveles állapotban hőigénye csökken. A lomb- és gyökérképződés, a termésképzés idején egyenletesen 22–25 °C a hőmérsékleti igénye. A fűszerpaprika tenyészideje alatt legalább 3000 °C körüli hőösszeget igényel. A fűszerpaprika hőigénye határozza meg a palántázás és helyrevetés időpontját. Fényigény. A fűszerpaprika fényigényes növény. A fény erőssége és a megvilágítás hossza befolyásolja a fejlődés és növekedés intenzitását, a tenyészidőt, az érés koraiságát. Termesztése ott eredményes, ahol a tenyészidőszak alatt 12–14 órás napi megvilágítás mellett a napfényes órák száma eléri vagy meghaladja az 1500 órát, és az 5–10 ezer lux közötti megvilágítás erősséget. Fényszegény időszakban a fűszerpaprika fejlődése, virágzása, terméskötése gyenge. Napfényben gazdag nyáron és őszön a termés minősége rendszerint kiváló. Vízigény. A fűszerpaprika nem kifejezetten vízigényes növény, de folyamatos fejlődéséhez elengedhetetlen az egyenletes vízellátás. A vízfogyasztást befolyásolja a fajta, a talajszerkezet, a talaj hőmérséklete, a tápanyagellátottság, valamint az állománysűrűség. A fűszerpaprika életében a víz tápanyagszállító és hőmérséklet-szabályozó funkciója a legfontosabb. A fűszerpaprika vízigényének meghatározásánál nagyobbrészt a tenyészidőszak alatt felhasznált vízmennyiséget vesszük alapul. Vízigényét a tenyészidőszak alatt 180–200 mm egyenletes eloszlásban lehullott csapadék kielégíti. Intenzív termesztés esetén biztonságos és nagy termést csak öntözéssel várhatunk. Az öntözés időpontját a talaj nedvességi fokából (a vízkapacitás 60–70%-a), vagy a növény vízhiányra utaló jeleiből állapíthatjuk meg. A fűszerpaprika transzspirációs együtthatója fajtáktól, talajszerkezettől és évjárattól függően 300–350 körül alakul. Tápanyagigény. A fűszerpaprika tápanyagigényes növény. Nagy terméshozam és jó minőség csak okszerű, a növény igényének megfelelő folyamatos tápanyagellátás esetén biztosítható. A különböző fejlődési fázisokban eltérően igényli a tápanyagokat. A fűszerpaprika-gyökér tápanyagfeltáró képessége a többi növényhez képest gyengébb, sejtszerkezete sókártételre érzékenyebb, ezért folyamatos és egyenletes tápanyagellátásra, valamint könnyen felvehető tápanyagokra van szüksége. A nitrogén a fűszerpaprika fejlődésére jelentős mértékben hat. A nitrogénfelvétel maximuma a virágzás kezdetén van, majd lassú csökkenés következik be a tenyészidőszak végére. A foszforfelvétel mértéke a virágzáskor a legnagyobb, majd csökken, de nem jelentős mértékben. A káliumfelvétel maximuma is virágzáskor tapasztalható, míg a magnéziumszint az érési szakaszban mutatja a legnagyobb értéket. A mikroelemeket a talaj természetes készletéből, a szerves trágyából, a komplex fejtrágyákból veszi fel.

1.3.3. A fajtaválasztás szempontjai A fajta genetikailag meghatározott értéke, minőségi és gazdasági tulajdonságai, környezeti tényezőkkel és betegségekkel szembeni tűrőképessége miatt a termesztés egyik meghatározó, fontos tényezője. Fűszerpaprikából jelenleg 26 államilag minősített fajta szerepel a hivatalos nemzeti fajtajegyzékben, melyek a fűszerpaprika termesztés biológiai hátterét képezik. A fűszerpaprika egyedüli növényfaj melynek termesztése kizárólag hazai nemesítésű fajtákkal történik. A széles fajtaválasztékból a termelők 14–16 fajtát termelnek nagyobb területen, folytonos növekedésű, féldeterminált és determinált fajtatípusban, csípősségmentes és csípős változatban, palántázott és helyrevetett termesztésben. A fajtákkal szemben elvárt főbb igények: Fogyasztói igények: • magas színezőképesség, kellemes íz és aroma; • jó fűszerező hatás;



• élénk, tüzes piros szín; • nagyfokú színezékstabilitás; • mikrobiológiai tisztaság. Termelői igények: • nagy termőképesség és termésbiztonság; • korai érés; • könnyű szedhetőség; • nagyfokú klíma- és betegségrezisztencia. Feldolgozóipari igények: • jó tárolhatóság; • magas szárazanyag-tartalom; • magas színezőképesség. A termesztendő fajta típusát a termőhelyi körülmények, az alkalmazott termesztési mód, valamint technikai, infrastrukturális háttér határozzák meg. A jelenleg rendelkezésre álló fajtasor a legkülönbözőbb termőhelyi körülmények között is biztosítja a jó minőségű fűszerpaprika-alapanyag termelését. A termesztési igények figyelembevételével megválasztható fajtaösszetétel lehetővé teszi a különböző évjáratok, szélsőséges hatások kivédését, a viszonylag egyenletes termésmennyiség és jó minőség előállítását. A folytonos növekedésű fajták nagy habitusú és térigényű, nagy egyedi termőképességű, a féldeterminált fajtáknál hosszabb tenyészidejű, középkorai érésű, felálló és csüngő termésállású, elsősorban palántázott termesztésre javasolt fajták (Kalocsai 50, Szegedi 20, Szegedi 80, Csárdás, Folklór, Kalocsai 90, Kármin, Kalocsai V–2, Szegedi 178). A gyakorlatban „féldeterminált” típusként ismert csoportba tartozó fajták kisebb habitusú és egyedi termőképességű, rövidebb tenyészidejű, korai érésű, csüngő és felálló termésállású, magas festéktartalmú, palántázott és helyrevetett termesztésre egyaránt javasolt fajták (Kalocsai m. 622, Kalocsai 801, Rubin). Determinált és csokros fajták kis habitusú és térigényű, rövid tenyészidejű, igen korai, magas festék- és szárazanyag tartalmú, elsősorban helyrevetéses termesztésre javasolt fajták (Kalocsai D. 601). E növekedési típusokat vázlatosan a 24. ábra szemlélteti.

24. ábra - Fűszerpaprika-fajták növekedési típusai

A Kárpát-medence klimatikus viszonyai között a fűszerpaprika legjelentősebb betegségeivel – a Xanthomonas campestris pv. vesicatoria és tobacco mosaic tobamovirus (TMV) – szembeni ellenálló fajták (Kaldóm, Kalorez, 119 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Kalóz) termesztése környezetbarát technológiával, kevesebb növényvédő szer felhasználásával, nagyobb termésbiztonsággal, gazdaságosabban valósítható meg. Ezek a fajták az ökotermesztés és ökotermék előállítás biológiai alapjait is megteremtik.

1.3.4. Termesztés Talajigény, területkiválasztás. A fűszerpaprikát elsősorban Kalocsa és Szeged környékén termelik, de megterem az ország más részein is, mint pl.: Tolna-Bogyiszló, Szolnok környéke mikrokörzetekben, valamint Békés és Csongrád megye egyes területein. Legeredményesebben könnyen melegedő, kevésbé cserepesedő, jó levegő- és vízgazdálkodású, megfelelő táperőben lévő, barna homok- vagy középkötött vályogtalajokon termeszthető sikeresen. Jól terem a dunai meszes, valamint a tiszai öntéstalajokon. Palántázott termesztés elsősorban a barna homok- vagy középkötött vályogtalajon lehet sikeres. Helyrevetést elsősorban nem cserepesedő barna homokon, jó táperőben levő könnyű öntéstalajokon végezzünk. Vetésforgó. A vetésforgó megválasztásánál fontos figyelembe venni a fűszerpaprika biológiai és agrotechnikai igényeit. A fűszerpaprika nem szereti a monokultúrát, nem javasolt a burgonya, a paradicsom és a dohány utáni termesztése sem. Rossz előveteménye a kukorica, a cukorrépa és a napraforgó. Legjobb előveteménye az őszi gabona, jó elővetemény a borsó, a bab és a szója. Ezeket a növényeket korán takarítják be, megkímélik a talaj szerkezetét, jó kultúrállapotban, gyommentesen hagyják vissza a talajt, esetenként gazdagítják a talaj szerves- és tápanyagtartalmát. Talajművelés. A talajművelés sokoldalúan hat a talajra, jó minőségben és kellő időben elvégezve közvetetten befolyásolja a fűszerpaprika fejlődését, a talaj víz-, levegő-, hő- és tápanyag-gazdálkodás szabályozásával. Olyan mélységű talajművelést szükséges végezni, hogy a fűszerpaprika gyökerei megfelelően tudjanak fejlődni, és a tápanyagot viszonylag rövid idő alatt fel tudják venni. A művelt réteg vastagsága 25–30 cm legyen. Kötött, valamint több éve intenzíven öntözött talajok esetében időnkénti altalajlazítás is indokolt 45–50 cm mélyen. A talajművelés nagyon fontos eleme a kellő időben, 25–30 cm mélyen végzett őszi mélyszántás. Ezen kívül nagyon fontos a tenyészidőszakban az egyenletes talajfelszín, melynek kialakítását az egyes talajmunkák végzésénél különösen fontos szempontnak tekintsünk. A sima talajfelszín lehetővé teszi az egyenletes vetést, pangó vizes talajfoltok elkerülését, a talajművelő gépek pontos vonalvezetését. Talaj-előkészítés palántázáshoz. Palántázáshoz történő talaj-előkészítésnél fontos figyelembe venni, hogy szakszerű talajmunkával a felső 15–20 cm-es rétegben laza, de kellően ülepedett, elegendő nedvességtartalmú „ültetőágyat” készítsünk elő, mely lehetővé teszi a palánták 8–10 cm mélységbe történő ültetését. A tavasszal lezárt talajra április elején vagy közepén az ősszel kiadagolt 120 kg kálium- és 120 kg foszforhatóanyag mellé hektáronként 120 kg hatóanyag nitrogénműtrágyát, vagy annak megfelelő komplexet használjunk. Ekkor juttatjuk ki a talajfertőtlenítő szert is, melyet egy menetben, kombinátorral vagy kultivátorral dolgozzunk be. Május elején a talajt kultivátorral kereszt- és hosszirányban fellazítjuk, majd kombinátorral aprómorzsás talajszerkezetre elmunkáljuk. A talajfelszínre az ültetés előtt legalább 8 nappal szórjuk ki a gyomirtó szert (Olitref 1,8–2,0 l/ha), és azonnal dolgozzuk be a talaj felső 4–5 cm-es rétegébe kombinátorral, majd ültetési irányra keresztbe simahengerezzünk. A jó szerkezetű, ülepedett, megfelelő nedvességtartalmú, tömörített talaj felszíne nem lesz barázdált a keréknyomok és palántázóelemek után. Ha a talaj felső rétege megfelelően tömörített, a palántázógép elemei jobban szorítják a talajt a palánta gyökeréhez, így az eredés biztonsága nagyobb lesz. Talaj-előkészítés helyrevetéshez. Helyrevetéshez történő talaj-előkészítésnél fontos célkitűzés, hogy aprómorzsás talajszerkezettel, sík talajfelszínű, egyenletesen tömörödött magágyat készítsünk elő, a talajnedvességet megtartva. Ilyen szerkezetű talajban a kapillaritás következtében a kelés időszakában a vetőmag csírázásához – átlagos időjárási viszonyok között – általában elegendő nedvesség áll rendelkezésre. E célhoz kell megválasztani a legalkalmasabb talajművelő eszközt és a munkavégzés idejét. A tápanyagutánpótlás a palántázásnál leírtakkal azonos. Trágyázás. Alaptrágyaként szükséges az istállótrágya (50–60 tonna/hektár), mely mellett kiegészítő tápanyagként különböző jól oldódó műtrágyák használhatók N : P : K, 120 : 120 : 120 kg/ha hatóanyag dózisban.



Fontos a talaj felső 20 cm-es szintjének tápanyaggal történő feltöltése különösen helyrevetéses termesztés esetén, mert a fiatalkorú növények gyökér-elhelyezkedése sekély. Szaporítás. A termesztési mód helyes megválasztása és alkalmazása jelentősen hozzájárul a terméshozam és a termésminőség alakulásához. A fűszerpaprika-termesztésben két jól bevált szaporítási mód ismert, a palántáról történő szaporítás és az állandó helyre vetés. Jelenleg a helyrevetés aránya a kalocsai termőtájon 70% körüli, Szegeden a 60%-ot közelíti. Kívánatos lenne a két termesztési mód legalább 50–50%-os arányának elérése a jobb minőségű termés biztosításához. A palántázott termesztési mód terjedése azonban – annak ellenére, hogy jobb minőségű termésalapanyagot biztosít – az eszközigényesség és a nagyobb munkaerőigény következtében csak lassú ütemben várható. Az utóbbi években a minőség és termésbiztonság növelése érdekében a palántázott terület mérsékelt növekedése tapasztalható. A szaporítási mód megválasztásában jelentős szerepet játszanak az üzem talajadottságai, a fajta (fémzárolt fajtatiszta vetőmag), az öntözési lehetőség, a tápanyag-ellátottság, a vegyszeres gyomirtás, a gépesítettségi színvonal, a kézimunkaerő, a szakmai ismeretek, valamint a feldolgozáshoz, tároláshoz szükséges műszakitechnikai háttér. A palántázott termesztés sikerét a jó talaj-előkészítésen túl döntően a palánta fejlettsége, minősége és az ültetés időpontja határozza meg. A március 25–30. között, 15–20 g/m2 vetéssűrűséggel történő fóliaházi szórt vetéssel vagy tálcás szivarpalánta neveléssel 6 hét alatt 6–8 lombleveles fejlettségű, ültetésre alkalmas, edzett palántát állíthatunk elő. Az ültetés optimális időpontja május 15–25. között van. Palántázógéppel, 8–10 cm mélyre ültetünk. Az egy hektárra szükséges palántamennyiség, 1500–1700 db/m2 palántasűrűséggel számolva 110–120 m2 palántanevelő felületet igényel. Az ültetés során ügyeljünk arra, hogy a palánta gyökere nyirkos talajba kerüljön, kellő tömörítéssel, így az eredés biztonságosabb lesz. Palántázott termesztésnél ajánlott optimális növényszám és növényelrendezés az alábbi: • folytonos növekedésű fajták: 180–200 ezer növény/hektár, ami 50–60 cm sortávolság mellett 20 cm-es tőtávolságot jelent, bokronként (tövenként) 2–3 növénnyel, • féldeterminált növekedésű fajták: 200–220 ezer növény/hektár, ami 50 cm sortávolság mellett 20 cm-es tőtávolságot jelent, bokronként (tövenként) 2–3 növénnyel. Helyrevetéssel is eredményesen termeszthető a fűszerpaprika, ha a termesztési mód alábbi alapfeltételei biztosítottak: • könnyen felmelegedő, cserepesedésre kevésbé hajlamos talaj; • korai érésű fajta; • magas vigorértékű, fémzárolt vetőmag; • precíziós vetőgép; • a fajta igényeinek megfelelő állománysűrűség; • öntözési lehetőség és okszerű tápanyagellátás; • vegyszeres gyomirtás. A vetést tömörödött, aprómorzsás szerkezetű, egyenletes felszínű talajba április első dekádjában szükséges végezni 3 cm mélyen, egyenletes vetőmageloszlással (50–60 db/fm), 6–7 kg/ha vetőmaggal. Nagyon fontos szempontnak tekintsük az egyenletes vetésmélységet, mert a mélyebben vetett vetőmag csírázása, kelése vontatott, sekély vetés esetén a kiszáradás veszélye nagyobb. Az egyenetlen vetés egyenetlen, fejlettségében eltérő növényállományt eredményez a tenyészidőszak során. A jó talajműveléssel biztosított magágy természetes nedvességtartalma általában elegendő a csírázáshoz, keléshez, azonban tartósan aszályos időszakban esetenként szükségessé válhat kis intenzitású kelesztő öntözés.



Helyrevetett termesztésnél ajánlott optimális növényszám és növényelrendezés az alábbi: • folytonos növekedésű fajták: 300–350 ezer növény/hektár, ami 50–60 cm sortávolság mellett folyóméterenként 15–20 növényt jelent 5–7 cm távolsággal; • féldeterminált növekedésű fajták: 400–500 ezer növény/hektár, ami 50 cm sortávolság mellett folyóméterenként 20–25 növényt jelent 4–5 cm távolsággal; • determinált és csokros növekedésű fajták: 600–700 ezer növény/hektár, ami 40–50 cm sortávolság mellett folyóméterenként 25–30 növényt jelent egyenletes elrendezésben. Az optimális állománysűrűség mellett is törekedni kell az egyszálas, közel egyenletes növényelrendezésre, mellyel kiegyensúlyozott növényfejlődés, korábbi virágzás, érés, nagyobb növényenkénti terméshozam és jobb minőség érhető el. Ápolási munkák. Az ültetéskor összetaposott, helyrevetésnél cserepesedett, tömörödött talajt lassú járatú sorközművelő kultivátorral lazítsuk, porhanyítsuk, ügyelve a növényekre. A sorközművelés hatására a talajszerkezet lazább lesz, könnyebben melegszik fel, mely a növények kezdeti fejlődését előnyösen befolyásolja. Az első kapálást nagy körültekintéssel kell végezni, helyrevetett állományban egy időben az optimális tőszámot is szükséges beállítani. Mindenkor fontos szempont legyen a tenyészidőszak során, hogy a talaj laza, porhanyós és gyommentes legyen. Ezt a lombozat záródásáig kultivátorozással és kézi kapálással, míg a lombozat záródása után gazoló kapálással tudjuk elérni. A tenyészidőszak alatt a tápanyag-felhasználásnak megfelelően adagolhatunk könnyen oldódó fejtrágyát a növény igénye szerint levéltrágyaként vagy tápkultivátorral gyökérzónába adagolva (25. ábra).

25. ábra - Sorközművelés és gyökérzónába történő folyékony tápanyag-adagolás tápkultivátorral (Fotó: dr. Kapitány József)

Az okszerű tápanyagellátás hatékonysága csak öntözéses termesztésben jelentkezik. Ezért intenzív tápanyagellátás csak öntözéses termesztési feltételek mellett javasolt. Öntözés, vízellátás. A fűszerpaprika – bár az étkezési paprikához viszonyítva kevesebb vizet igényel – folyamatos fejlődéséhez kiegyenlített vízellátásra van szükség.



A gondos talajművelés hatásaként a talajban megőrzött természetes csapadék több év átlagában június közepéigvégéig kielégíti a növények vízigényét. Amikor a levegő hőmérséklete június végén, július elején 20–25 °C-ra felmelegszik és a talaj nedvességtartalma csökken, megkezdhető az öntözés. A fűszerpaprika vízigénye a virágképződéstől a terméskötésig a legnagyobb, de intenzív a vízfelvétel a termésfejlődésekor és az érés kezdetén is. Áltagos évjáratban a fűszerpaprika vízigénye 2–3 öntözéssel kielégíthető. Az öntözést mindenkor talajlazító kultivátorozás vagy kapálás kövesse. A túlöntözésre és pangó vízre a fűszerpaprika érzékeny, ezért lehetőleg kerüljük. A vegetatív növekedés csökkentése és az érés elősegítése érdekében általában augusztus 15–20. után már nem ajánlott az öntözés, de aszályos időszakban, főleg helyrevetett állományban még az augusztus végi öntözés is szükséges lehet. Az indokolt és jól végzett esőszerű öntözés a terméshozamra és minőségre kedvező hatással van. Öntözés nélkül biztonságos és hatékony fűszerpaprika-termesztés nem valósítható meg. Betakarítás. A fűszerpaprika termésérése augusztus végén, szeptember elején kezdődik. A teljes érés szeptember közepén, illetve végén következik be. Ebben a szakaszban alakulnak ki a fűszerpaprika minőségét meghatározó festékanyagok, illóolajok, cukrok, vitaminok. A termésérés látható jele a termések piros színeződése. A termésfalban levő legfontosabb paprikafestékek: kapszanthin, kapszorubin, zeaxanthin, lutein, kriptoxanthin, béta- és alfakarotin. Az érés kezdetén a sárga színanyagok aránya magasabb, utóérlelés után a pirosak kerülnek túlsúlyba. A szedés a fűszerpaprika termesztés legmunkaigényesebb fázisa. A fajtától és érett termések arányától függően 2–3 alkalommal lehet szedni. A szedések száma determinált és féldeterminált fajtáknál a koncentrált érés következtében egy vagy kettő, a folytonos növekedésű fajtáknál kettő vagy három. Az első szedést ültetett állományban szeptember elején, helyrevetett termesztési módnál szeptember végén, október elején kezdhetjük meg. Szedéskor kizárólag a teljesen bepirosodott, ép, egészséges terméseket szedjük le. A csüngő termésállású fajták szedése könnyebb (0,2–0,25 t/nap/fő), a felálló termésállású fajták szedése nehezebb (0,15–0,20 t/nap/fő) a termések erősebb ízesülése miatt. A termésátlag termelési színvonaltól függően 10–20 tonna/hektár között ingadozik. A pirosra érett termésben a szedés után csak részben alakulnak ki a minőségi értékmérő tulajdonságok. A tárolás, utóérlelés során a termések festék-, és szárazanyag tartalma nő, a cukortartalma csökken. A tárolást, utóérlelést füzéreken, raschelhálóban, ládában végezhetjük fedett szellős helyen, minél kisebb romlási veszteséggel a termésfeldolgozásig. 1.3.4.1. Növényvédelemi problémák • Betegségek: paprikamozaik (tobacco mosaic tobamovirus – TMV, alfalfa mosaicalfamovirus – AMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV), a paprika bokrosodása (cucumber mosaic cucumovirus – CMV), a paprikalevél érszalagosodása (potato Ypotyvirus – PVY), a paprika foltossága és tőhervadása (tomato spotted wilt tospovirus – TSWV), a paprika sztolburja (stolbur phytoplasma), a paprika pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. syringae), a paprika xantomonászos betegsége (Xanthomonasvesicatoria), palántadőlés (Rhizoctonia solani), a paprika makrofominás szárazkorhadása és tőhervadása (Macrophomina phaseolina); • Kártevő állatok: szabadföldi gubacs-fonálféreg (Meloidogyne hapla), vetési bagolylepke (Scotia segetum), cserebogarak (Melolonthidae), pattanóbogarak (Elateridae), kabócák (Empoasca spp.), levéltetvek (Aphididae), gyapottok-bagolylepke (Helicoverpa armigera). 1.3.4.2. Összefoglalás • A hazai fűszerpaprika-termesztésben meghatározó helyrevetéses szaporítási mód 80%-ot, a palántázott 20%-ot képvisel. • A fűszerpaprika jól terem az öntés-, a csernozjom-, valamint a barna homoktalajokon. Sík, egyenletes talajfelszínen, kellően tömörödött, aprómorzsás talajszerkezetet készítsünk elő, vetés, illetve ültetési mélységben. Jó elővetemény az őszi búza és a hüvelyesek.



• Jó tápanyag-ellátottságot biztosítsunk; igényli az istállótrágyát, ezen kívül műtrágya 120 : 120 : 120 kg N : P : K hektáronkénti hatóanyag mellett fejtrágya-adagolás (30–50 kg komplex hatóanyag hektáronként) is szükséges. • Vetés és palántázás előtti talaj-előkészítéssel talajfertőtlenítés is szükséges. • A helyrevetés ideje április 5–10. között, szemenkénti vetőgéppel, egyenletes mageloszlással 3 cm mélységben, 60–65 db folyóméterenkénti magszámmal történik. A vetőmagigény: 6–7 kg/ha. Kelés előtt totális gyomirtószer-kezelés szükséges, a kelés időpontja május 1–5. Szikleveles, illetve 2 pár lombleveles állapottól folyamatos kultivátorozás, talajlazítás, kapálás szükséges. Az optimális tőszám: folytonos növekedésű fajtáknál: 300 ezer növény/ha, féldeterminált fajtáknál: 300–400 ezer növény/ha, determinált fajtáknál: 600–800 ezer növény/ha. • A palántázás ideje május 15–25., 6–8 lombleveles, edzett palántával 8–10 cm mélyen, 4–6 ültetőelemes palántázógéppel. A palántákat fóliaházban neveljük fel március 25–30-i vetéssel, 15–20 g/m2-enkénti vetéssűrűséggel, a vetést 2 cm-es komposztfölddel vagy 50%–50% tőzeg-homok keverékével takarva. Négyzetméterenként 1500–1700 db palánta nevelhető fel, így egy hektárra vetítve 100–110 m2 palántanevelő felület szükséges. Fóliaházi gondos kezeléssel (öntözés, tápanyag-ellátás, növényvédelem) 6–8 hét alatt nevelhető fel a palánta. Ültetés előtt egy héttel a palántákat edzeni szükséges. A palántázógép napi teljesítménye 1,5–2 ha. Az optimális növényszám folytonos növekedésű fajták esetében 180–200 ezer növény/hektár, féldeterminált növekedésű fajták esetében 200–220 ezer növény/hektár. Ültetés után folyamatos kultivátorozás, kézi kapálás szükséges. • Nitrogéntartalmú fejtrágyázást 6–8 lombleveles fejlettségtől kezdődően alkalmazunk, a tömeges virágzást, terméskötést megelőzően foszfortúlsúlyos komplex műtrágyát (szilárd vagy folyékony) a sorok mellé legalább 5–10 cm-re. Legjobb, ha talajba, gyökérzónába juttatjuk. • Az öntözést, ha nincs aszályos időszak, csak júniusban kezdjük meg, amikor a talaj és léghőmérséklet nem veti vissza a növények fejlődését. Ezen időszakig a jól előkészített talajban elegendő talajnedvesség áll rendelkezésre a növények kezdeti fejlődéséhez. A fűszerpaprika vízigényét átlagos évjáratban 2–3 öntözéssel biztosítani tudjuk. Az öntözés kritikus időszaka a tömeges virágzás, terméskötés és termésfejlődés időszaka. Helyrevetésnél, aszályos időszakban, ha szükséges, augusztus közepén-végén is, esetleg az érés kezdetén is öntözzünk, hogy a termések kellően kifejlődjenek. • A tenyészidőszakban fokozott figyelmet fordítsunk a növényvédelemre, elsősorban a baktériumos levélfoltosság, valamint levéltetű- vagy gyapottok-bagolylepke-kártétel esetén. • A termésérés palántázott állományban augusztus közepén kezdődik, teljes érés szeptember közepén van. Helyrevetett állományban szeptember elején kezdődik, a teljes érés szeptember végén következik be. A teljesen pirosra érett, egészséges terméseket szedjük le, majd zsákhálóban, raschelzsákban, ládában tároljuk, utóérleljük. Kézi szedés teljesítménye napi 200–300 kg/fő fajtától függően. A korai érésű, determinált-féldeterminált fajták 90%-os érettségi szintben géppel is betakaríthatók, ez esetben azonnali szárítás, feldolgozás szükséges. A szedőgép napi teljesítménye 2–2,5 ha.

1.4. Korai burgonya (Solanum tuberosum L.) 1.4.1. Általános tudnivalók Hazánkban jelentős hagyományai vannak a korai burgonya termesztésének. Kiemelkedő körzet a Csongrád megyei Balástya és környéke. Korai burgonya termőtájnak tekinthető még Bács-Kiskun megye déli térsége, Paks és Dunaföldvár környéke, valamint a Mohácsi-sziget homokosabb területei és a Budapesthez közeli Alsónémedi. A betárolt őszi burgonya tavaszra veszít minőségéből, ízletességéből, egyre romlik piacossága, ezért májustól kezdve mintegy két hónapon át az újburgonyából jelentős a piaci kereslet. A burgonya géncentrumai Mexikó, Peru, Chile. A hegyvidékeken a kukorica helyett az indiánok fő tápláléka volt. Európába legvalószínűbb, hogy az 1560-as években került, először Spanyolországba. Hazánkba német egyetemeken tanuló diákok hozták be 1650. körül.



A gumó a nyugalmi időszak végén a rügyekből hajtásokat fejleszt. A hajtások alapi részén az ott sűrűn elhelyezkedő nóduszoknál először dudorok jelennek meg, amelyek gyökérré, illetve sztólóvá fejlődnek, ezeken képződnek a gumók. Botanikailag a gumó erősen megvastagodott rövid szártagú hajtásképlet. Virágzata bogernyős fürt. A virágzás ideje és a tenyészidő hossza, továbbá a gumók érése közötti összefüggés nem szoros. A korai fajtáknál a gumóképződés a bimbózás előtt megkezdődhet. Termése bogyó, apró magvakkal.

1.4.2. Ökológiai igények Hőigény. A burgonya géncentrumából adódóan a mérsékelt meleget kedvelő növény, a Markov–Haev szerinti kategorizálásban a 16 °C-os csoportban szerepel. Kedvező a lombozat növekedésére az éjszakai és nappali hőmérséklet közötti eltérés, nappal az optimális hőmérséklet 20–22 °C, éjszaka 12–14 °C. A gumó képződéséhez a 17 °C az optimális. A föld feletti hajtások –1 °C-nál megfagynak, ennek a kivédésére a korai burgonya-termesztésben sikeresen alkalmazható a fóliatakarásos eljárás. A szélsőséges hőmérsékleti értékek egyaránt lassítják a burgonya növekedését. Fényigény. Fotoperiodikus igényét a termesztés vonatkozásában a gumóképzés alapján célszerű értékelni. A fajták egy része rövidnappalos, másik hosszúnappalos körülményeknél fejlesztik a legtöbb gumót. Hazánkban általában a gumóképződésnek a rövidnappalos körülmények a jobbak. A rövid nappalok kedvezően hatnak az előhajtatott hajtások növekedésére, megrövidítik a vegetációs időszakot. Vízigény. Vízigénye a gumókötés idején a legnagyobb, a vegetáció elején és végén szerényebb. A talajnedvesség iránti igény változik a fajtától, növekedési szakasztól, tápanyag-ellátottságtól a léghőmérséklettől és a szélerősségtől. A korai burgonya számára kedvező barna homoktalajon az optimális talajnedvesség-tartalom a szántóföldi vízkapacitás 70%-ánál van. A folyamatos, egyenletes vízellátás jelentősen növeli a terméshozamot, valamint a gumók darabosabbak a szedéskor. Tápanyagigény. A burgonya tenyészideje jelentősen hat a tápanyagigényre. A korai burgonyánál nagyobb mennyiségben kell kijuttatni a tápanyagokat, és döntően a vegetáció első felében. A fontosabb makroelemek közül igen jelentős a burgonya káliumigénye. Az optimális káliumellátás javítja a burgonya vízgazdálkodását, fokozza a növények hidegtűrését, növekszik a darabosabb gumók száma, valamint a betegség-ellenállóság. A kedvező káliumellátás mellett a magnézium szerepe is fontos, mert növeli a gumó keményítő-, szárazanyag- és fehérjetartalmát. Az optimális magnézium-ellátottság segíti a nagy adagú káliumműtrágya hasznosulását. Talajigény. Korai termesztésre elsősorban a könnyen felmelegedő, humuszos barna homoktalajok alkalmasak. A homoktalajokban ugyanakkor szép, piacos, a fajtára jellemző szabályos gumók fejlődnek. A talaj kémhatása gyengén savanyú legyen, 5,8–6,5 pH között.

1.4.3. A fajtaválasztás szempontjai A világon a burgonyafajták száma a becslések szerint mintegy 3000. Hazánkban a 2001-ben az államilag elismert fajták száma 43 volt. A korai termesztésben a termesztők gyakorlatilag 8–9 fajtát használnak. Hazánkban a gyakorlati fajtaválasztékot szűkíti az a körülmény, hogy a magyar piacokon idegenkednek a sárgahéjú fajtáktól. Pedig a nemesítők eredményes munkájának köszönhetően a sárga és piros héjú fajták között egyaránt szerepelnek korai termesztésre kifejezetten alkalmas, jó étkezési tulajdonságokkal rendelkező fajták. A fajtaválasztás főbb elvárásai: • igen rövid tenyészidő; • tetszetős gumóforma; • hazai piacokra elsősorban piros héjszín; • jó termőképesség;



• kedvező étkezési tulajdonságok; • betegség-ellenállóság. A piros héjú fajták közül elsősorban a Cleopatra, Amorosa, Rosara ismertek a termesztésben. A sárga héjúak között a rövid tenyészidejű Impala, Ukama, Viktória fajták érdemelnek figyelmet.

1.4.4. Termesztés Az őszi betakarítású burgonya technológiájától két alapvető különbség állapítható meg: • a korai termesztésben előhajtatott gumókat használnak ültetéskor; • a korai burgonyánál a gumók ún. foszlós héjú állapotban kerülnek felszedésre, tárolásra nem alkalmasak. Növényváltás. Jó előveteménynek minősíthetők elsősorban az őszi kalászosok, kedvezőek még a hüvelyesek és a kabakosok. A Solanaceae-család tagjait előveteményként kerüljük. A korai burgonya után másodnövényként igen sikeresen termeszthetők az őszi káposztafélék. Tápanyag-ellátás. A korai burgonya meghálálja az istállótrágyázást. Ősszel a mélyszántás előtt minél érettebb istállótrágyát dolgozzunk a talajba, hektáronként 35–45 tonnát. A legfontosabb makroelemekből közepes termésre tervezve az alábbi mennyiség kijuttatása indokolt: N 100–150 kg/ha, P2O5 90–120 kg/ha, K2O 240–300 kg/ha MgO 60–70 kg/ha. A foszforműtrágya 80%-át, a káliumnak az 50%-át az őszi mélyszántás előtt kell kijuttatni. Indító trágyaként adjuk a foszforműtrágya 20%-át, káliumnak a 25%-át, nitrogénnek az 50%-át. Talajművelés, talaj-előkészítés. Az alapvető talajművelési munka az őszi mélyszántás. Amennyiben lehetséges, a tarlóhántás irányára merőlegesen végezzük, 28–35 cm-es mélységgel. Az őszi mélyszántás előtt kijuttatjuk a foszfor- és káliumműtrágyát, valamint az istállótrágyát. Tavasszal az ültetéshez jó talaj-előkészítő munkát lehet végezni a kombinátorral. Szaporítás. A burgonyát ivartalan, vegetatív módon gumóval szaporítjuk, csak a nemesítői tevékenységben használják a generatív szaporítási módot. Vetőgumójának minősége, vagyis a szaporulati foka, fiziológiai- és egészségi állapota döntően meghatározza a termés mennyiségét és minőségét. Ezért évről évre újítsuk fel a szaporítóanyagot, és csak fémzárolt vetőgumót használjunk. A korai termesztés egyik alapvető tényezője, hogy a fémzárolt vetőgumót az ültetés idejére előhajtassuk. Az előhajtatás (előcsíráztatás) a vetőgumó tudatos, irányított fiziológiai öregítése, amellyel a termesztési ciklus szántóföldi fázisát rövidítjük le. A koraiságnövelő hatás mellett, a gyakorlatban az előcsíráztatott gumók terméséből mintegy 15%-os terméstöbblet várható. Előhajtatásra a 60–70 g-os gumókat célszerű felhasználni (26. ábra).

26. ábra - Előhajtatott vetőgumók (Fotó: Gólya Elek)



Amennyiben igen nagyok a gumók, úgy azokat érdemes felezni. A darabolást úgy kell végezni, hogy mindkét félre hasonló számú rügy jusson. A félbevágott gumókat a ládába rakás előtt gombaölő szerrel kezeljük. Előhajtatásra a lapos rekeszek (M–10-es) a megfelelőek. Az előcsíráztatást szórt fény mellett 14–16 °C-on végezzük, 25–30 napig időtartama. Az időzítésnél azzal számoljunk, hogy sok éves átlag alapján szabadföldön az ültetés ideje március 15–20. közötti időszakra tervezhető. Amennyiben megkéstünk az előhajtatás elkezdésével, úgy a hőmérsékletet 18–19 °C-ra felemelhetjük, ez esetben elegendő a háromhetes időtartam is.



A gumók csíráztatását mesterséges fénnyel is végezhetjük. A csíráztató helyiségben a sorok közé 40–65 Wattos világító testeket kell elhelyezni. Minden 4–5 m2-re egy lámpatest kihelyezése szükséges; legjobbak a 33-as, vagy 57-es faktorú fénycsövek. Az előcsíráztatási időszak közepén ajánlatos a ládákat, rekeszeket megforgatni a helyiségben. Technológiai változatok. A korai burgonyatermesztésnek a szántóföldön két változata ismert: 1.

hagyományos korai termesztés

2.

takarásos eljárás

1.

a)

váz nélküli fóliaágyakban,

1.

b)

műanyagfátylas takarás.

A takarásos eljárás technológiai sajátosságait a hagyományos korai termesztést követően ismertetjük. Ültetés. Az előhajtatott, zömök csírájú gumókat akkor ültetjük, ha a talaj felső rétege a 6–7 °C-ot elérte, ez rendszerint a március 15–20. közötti időszakra tehető. Tenyészterülete 70×25 cm, a gumók felső részét 5–6 cm-es talajréteg takarja. Az ültetés kisebb területen kézi kapával végezhető; a kultivátorral történő barázda kihúzása komoly teljesítménynövekedést jelent. Nagyobb területen eredményesen használható a palántázógép; a legnagyobb teljesítményt a speciális ültetőgépekkel érhetjük el, amelyeknél különösen fontos, hogy a gumók rövid, zömök csírájúak legyenek. Az ültetőgépek használata esetén az ültetéssel egy menetben az elsődleges bakhát is elkészíthető, majd ezt követő 10–14. napon alakítható ki a végleges (szekunder) bakhát. Ápolási munkák. Talajápolás. A hajtások 10 cm-es magasságánál elvégezzük a talajporhanyítást. Amennyiben az ültetést követően a bakhátak nem lettek kialakítva, úgy a hajtások 20–25 cm-es állapotában töltögessük fel a bokrokat. Öntözés. Kontinentális éghajlatunkon a burgonya a természetes csapadékból nem tudja fedezni a vízigényét, ezért öntözhető területet válasszunk. Az öntözés szükséges, ha a talaj nedvességtartalma a szántóföldi vízkapacitása 65%-a alá esik. A vízhiányt jól jelzi a burgonyaszár sötétzöld színe is. Az öntözési norma úgy alakuljon, hogy a talaj felső 35 cm-nyi rétegében elegendő nedvesség legyen a növény számára, amely rendszerint 25–35 mm közötti mennyiséget jelent. Az első öntözésre általában a gumókötés kezdetén kerül sor, átlagos évjárat esetén 2–3 öntözéssel pótolhatjuk a burgonya hiányzó vízigényét. Fejtrágyázás a gumóképzés megindulásakor indokolt, ekkor juttatjuk ki a káliumnak a fennmaradó 25%-át, valamint a nitrogén 30–50%-át. A nitrogénfejtrágya második részét célszerű az elsőt követően 2–3 hét múlva kijuttatni. Magnézium pótlására alkalmas lehet az egy-két alkalommal elvégezhető lombtrágyázás. A takarásos termesztési mód technológiai sajátosságai. A szabadföldi burgonya koraiságának fokozására egyszerűen és gazdaságosan kivitelezhető eljárás az úgynevezett takarásos termesztés; amelynek két változata ismert: • váz nélküli fóliás termesztés • műanyagfátylas takarás. A váz nélküli fóliás termesztésnél ágyásokba ültetjük a gumókat. Egy ágyásba két sor, 70 cm sortávolságra és 25–30 cm tőtávolságra. Az ágyásokat két oldalt 20 cm magas földbakhát fogja közre. A bakhátra kézzel terítjük a fóliát, majd földdel takarjuk a széleket. A kézzel végzett ágyáskészítés és fóliaterítés mellett nagyobb területen indokolt az úgynevezett FF–2 fóliafektető gép használata, amely egy menetben ágyást készít, és a bakhátakra teríti a perforált fóliát. A polietilén fólia általában 180 cm széles 0,04 mm vastag. A szellőztetés és a csapadék beengedése miatt perforálni kell. A fólián a lyukak átmérője 1 cm, a korai burgonyánál m 2-enként 600 lyuk bizonyult megfelelőnek. E fólia használata esetén a talaj gyorsabban felmelegszik, melynek következtében a burgonya hamarabb „kikel”, gyorsabb a növekedése, általában 10–12 napos előnyt tapasztalhatunk a takaratlanhoz



viszonyítva. A mintegy kéthetes előny a szedésnél is érvényesül. A takarásnak köszönhetően a növények –4 °Cos talaj menti fagy esetén sem károsodnak. A PE fólia leszedését a hosszú távú meteorológiai prognózis figyelembe vételével rendszerint április 20. körül végezzük a késő délutáni órákban. Ezt követően a bakhátak földjét a burgonyabokrok töltögetéséhez használjuk fel. Műanyagfátylas takaráshoz Magyarországon elsősorban az Agryl P–17-et, illetve egyre nagyobb mértékben a Novagryl-t használják. Ez a műszálakból kialakított fátyol hidegben a hőt visszatartja, melegben viszont jól átszellőzik. A műanyag fátyol is jól megvédi a hajtásokat a –4 °C-os talaj menti fagyokig. Az Agryl-nál nem kell bakhátakat készíteni, így nincs területkiesés. Rögzítése gyorsan és könnyen elvégezhető; a terítésnél keresztirányban megfelelően lazára kell hagyni. A széleket körben rögzíteni kell, a beszántás nem előnyös, mert az anyag felszedéskor könnyen szakad és piszkolódik. Ajánlatos az ágyás uralkodó szélirány felőli hosszú oldalát stabilan beásni, míg a másik három oldalt elegendő méterenként egy-egy lapát földdel rögzíteni. Jelentős előnye az Agryl-nak, hogy nem kell perforálni, ugyanakkor jobb a vízáteresztő képessége, mint a perforált PE fóliának, további előnye még, hogy gondos kezelés, tárolás esetén 2–3 éven keresztül felhasználható takarásra. A műanyag fátylat is átlagos időjárásnál április 20. körül szedjük le, de az esetleg később jelentkező talaj menti fagyok miatt hagyjuk az ágyások mellett. Az Agryl leszedése után a töltögetést azonnal el kell végezni. A műanyagfátylas takarásnál is 10–12 napos koraiságfokozó hatás érvényesül. Betakarítás, áru-előkészítés. Átlagos időjárás esetén a hagyományos korai termesztésnél a szedés kezdete június 10–15., a takarásos eljárásnál május legvége, június első napjai. A szedés kezdetén egy tő alól 250–350 gramm gumó szedhető fel. A kiszedést úgy kell tervezni, hogy a mosott újburgonya két napon belül kerüljön a fogyasztó asztalára. A gondosan átválogatott, megmosott gumókat a foszlós héj megőrzése végett lehetőleg M–10-es rekeszekben szállítsuk, ha ez gondot jelent, úgy raschelzsákokban. 1.4.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: a burgonya levélsodródása (potato leaf roll luteovirus), burgonyamozaik (potato aucuba mosaic potexvirus, potato × potexvirus, potato Y potyvirus stb.), a burgonya sztreptomiceszes varasodása (Streptomyces scabies), a burgonya fitoftórás betegsége (Phytophthora infestans), a burgonya fuzáriumos gumórothadása (Fusariumavenaceum és más Fusarium fajok); • Kártevő állatok: cserebogarak pajorjai (Melolonthidae), pattanóbogarak (Elateridae), levéltetvek (Aphididae). 1.4.4.2. Összefoglalás • A korai burgonya az őszi betakarítású burgonyától két alapvető dologban különbözik: előhajtatott gumókat használnak az ültetéskor, valamint a gumók úgynevezett „foszlós” héjú állapotban kerülnek felszedésre, így csak igen rövid átmeneti tárolást viselnek el. • Hazánkban a korai szabadföldi burgonya termesztésének két változata ismert, a hagyományos korai termesztés és a takarásos eljárás. • A korai burgonya könnyen felmelegedő, humuszban gazdag talajon ad gazdag termést, amelynek pH-ja 5,8– 6,5 között legyen. A területen biztosítsuk az öntözési lehetőséget. • A hazai piacra elsősorban piros héjú, rövid tenyészidejű fajtákat válasszunk. • A gondosan tárolt gumók előhajtatásának kezdete a kiültetés előtt 4 héttel, amelyet szórt fénynél 14–16 oC-on végezzünk. Előcsíráztatásra egészséges 60 g-os gumók a megfelelők; az 1 hektárra szükséges vetőgumó ebből a frakcióból kb. 3,4 tonna.



• A korai burgonya meghálálja az őszi mélyszántás előtti istállótrágyázást, valamint a makroelemekből az optimális tápanyag-ellátást, különös tekintettel a kedvező N- és K-ellátottságra. Káliumból a szulfátformát használjuk. • Az ültetés előtti talaj-előkészítésre lehetőleg kombinátort használjunk; a talajmunka előtt ki kell juttatni az indító műtrágyákat, és ha indokolt a talaj-fertőtlenítőt. • Az ültetés ideje március 15–20. közötti időszak, amikor a talaj felső rétegének hőmérséklete elérte a +6 °C-ot. • A szokásos tenyészterület 70×25 cm, az 1 hektárral kiültetendő tőszám 57 000. • Házi kertekben az ültetést kapával végzik, nagyobb területen jól felhasználható a PL II. két ültetőelemes palántázógép, amelynek 10 órás teljesítménye 0,6 ha. Nagyobb teljesítményre képes a B6–2 kétsoros ültetőgép, amely az ültetéssel egy menetben bakhátat is készít, ennek 10 órás teljesítménye 1 ha. Az ültetőgépek használatánál alapvető követelmény a zömök csírájú vetőgumó. • A gyomirtás házi kertekben kapával, nagyobb területen herbicidekkel lehetséges. • A hajtások 10 cm-es magasságánál talajporhanyítást végzünk. Ahol az ültetést követően nem lettek kialakítva a bakhátak, a hajtások 25 cm-es nagyságánál a burgonya „bokrok” töltögetése időszerű munka. • Átlagos időjárás esetén 2–3 alkalommal öntözzük meg a területet; vízigény vonatkozásában kritikus időszak a gumókötődési fenofázis. A szükséges víznorma 25–35 mm. • A korai burgonyát legtöbb esetben csak a gombabetegségek miatt szükséges permetezni 1–2 alkalommal. A burgonyabogár a korai termesztésnél csak ritkán szokott komolyabb mértékben fellépni. • Az első fejtrágyázás ideje a gumóképződés kezdetén, majd a második fejtrágyázást 2–3 hét múlva végezzük el. • A hagyományosnak tekinthető korai termesztésnél a szedésre június közepén kerül sor, míg a takarásos eljárásnál 10–12 nappal korábban. Házi kertben kapával, nagyobb területen horonylemez nélküli ekével kiszántjuk a gumót, majd kézzel összeszedjük. A legkorábbi időszakban tövenként 250–350 g „újburgonya” várható. • A váz nélküli fóliás termesztésnél a bakháttal szegélyezett ágyásokba ültetjük a gumókat, egy ágyásba két sort. A bakhátakra kézzel terítjük a perforált 0,04 mm vastag 180 cm széles PE fóliát. A hektáronkénti fóliaigény kb. 300 kg. Nagyobb területen jól fel lehet használni az FF–2 fóliafektető gépet, amely egy menetben ágyást készít, és a bakhátra teríti a perforált fóliát. A fóliafektető gép 10 órás teljesítménye 1,5–2 ha. A fólialevétel április 20. körül időszerű, az esetleg hirtelen bekövetkező talaj menti fagy miatt a fóliát hagyjuk az ágyások mellett és ha szükséges húzzuk vissza a bakhátakra. • Műanyag fátylas takarás esetén a fátyol terítése és földdel történő rögzítése kézzel jól és gyorsan végezhető, gondos tárolás esetén három évig is használhatjuk takarásra. • Mindkét takaróanyag (PE fólia, műanyag fátyol) 10–12 napos koraiságot eredményez.


12. fejezet - Kabakosok (Cucurbitaceae) A kabakosok családjába tartozó zöldségfélék száma a világon igen nagy. Hazánkban szabadföldön az alábbiak termesztésével foglalkoznak: • uborka (Cucumis sativus L.); • görögdinnye (Citrullus lanatus [Thumb]Mandfeeld); • sárgadinnye (Cucumis melo L.); • spárgatök (Cucurbita pepo L. convar. pepo provar. oblonga Willd.); • cukkini (Cucurbita pepo L. convar. giromontiina Duch); • patisszon (Cucurbita pepo L. convar. patissoniana Greb); • laskatök (istengyalulta tök) (Cucurbita ficifolia Bouché); • sütőtök (Cucurbita maxima Duch.); • pézsmatök (Cucurbita moschata); • szivacstök (Luffa aegyptica). Jelentőségük miatt könyvünkben az uborka, a görög- és sárgadinnye, valamint a főzőtökök (spárgatök, cukkini, patisszon) termesztéséről írunk.

1. Uborka (Cucumis sativus L.) 1.1. Általános tudnivalók Az uborka régóta termesztett zöldségféle. Vélhetően a mai India területéről származik.Lippay (1664) Posoni kert c. könyvében már, mint jól ismert zöldségfajt említi. Hazánkban az uborkatermesztés az utóbbi években 3000 ha körül stabilizálódott. Ennek döntő hányadát a tartósítóipar dolgozza fel, másik részét viszont friss áruként exportálják. Két fő termesztő körzete alakult ki az utóbbi években, Győr-Moson-Sopron megye és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye térségben. Emellett kisebb körzetek találhatók Szolnok megyében és Bács-Kiskun megyében is. Ezek zöme konzervgyárak vonzáskörzeteként alakult ki. Az uborkatermesztésnek fontos szerepe van a kézi munkaerő kihasználásában. Az összes szabadföldi felület 80%-a intenzív támrendszeres termesztés. A jellegzetes üzemi méret az egy-kétezer négyzetméteres családi művelésű területek. Az így előállított kiváló minőségű uborka jól megállja a helyét az EU piacain is. Táplálkozási értékét tekintve nem tartozik a legjelentősebb növények közé, étrendi hatása azonban figyelemre méltó. Magas káliumtartalma kedvező hatást gyakorol a veseműködésre. Egyes régebbi uborkafajták keserű ízét a cucurbitacin nevű keserű ízű glükozid adja. A korszerű fajták genetikailag keseredésmentesek. Számottevő mennyiséget használ fel a kozmetikai ipar, elsősorban bőrápoló és regeneráló készítmények előállításához. Botanikai tulajdonságai közül a termesztés szempontjából kiemelt fontosságú a nőtípusú és hímtípusú virágok aránya. Ezek alapján 3 fő virágzási típust különböztetünk meg: • A kevert virágú; monoikus virágzású fajtatípus növényein többségében hím virágok fejlődnek, legtöbbször 4– 5 hímvirágot fejlesztő ízköz után következik egy-egy nővirágú ízköz. Természetesen a környezeti hatások eredményeként ez a törvényszerűség kis mértékben változhat, de optimális körülmények között a 4 : 1 arány a leggyakoribb. A monoikus fajtákra jellemző az erőteljes növekedés (nagy lombfelület, viszonylag kevés


Kabakosok (Cucurbitaceae)

terméssel), és az extenzív körülményekhez való nagyfokú alkalmazkodó képesség. Ezért elsősorban a konstans fajták között fordul elő ez a virágzási típus, az intenzív technológiák elterjedésével ez a típus háttérbe szorult. • Nővirágú; gynoikus fajtatípus:mind a főszáron, mind az oldalhajtásokon minden levél hónaljban egyesével, vagy csoportosan nővirágot képez. Hímvirág nem vagy csak nagyon ritkán képződik rajta. A sok nővirág eredményeként nagy terméshozamokra alkalmasak az ilyen fajták, azonban ezt a potenciális nagy termőképességet csak optimális termesztési feltételek esetén lehet realizálni. A nővirágok megtermékenyítéséhez ennél a típusnál gondoskodni kell hímvirágú (porzó) egyedek ültetéséről is. • Túlnyomórészt nővirágú (gynomonoikus)fajtatípusba tartozó növények a hajtás elején, a 4–10. nóduszig csak hímvirágokat fejlesztenek, majd ezután mind a főszáron, mind az oldalhajtáson csak nővirágokat képeznek. Az ún. hímvirágképző szakasz hosszát a környezeti tényezők erősen befolyásolják. A legtöbb nagy termőképességű fajta ebbe a csoportba tartozik. Ezermagtömege: 23–26 g között ingadozik, csíraképességét 2–5 évig megőrzi. A termés külső megjelenése alapján két fő csoportba sorolható: szemölcsös vagy amerikai, illetve aprótüskés vagy holland típus.

1.2. Ökológiai igények Hőigény. Az uborka származásából következően melegigényes növény. Hőmérsékleti optimuma 25±7 °C a fejlődési stádiumtól és a többi környezeti tényezőtől függően. Általában azokon a területeken lehet sikeresen termeszteni, ahol a vegetációs időszak hőösszege 1500–2500 °C közé esik. 10 °C alatti talajhőmérsékletnél leáll a vízfelvétel, és hervadni kezd a növény. Már –0,5 °C -nál megfagy és elpusztul a növény. A csírázás 12 °C-on indul meg, optimuma 30 °C körül van. Ha a talaj hőmérséklete 16–18 °C körüli, akkor a kelés 8–12 nap alatt megtörténik. A palántanevelésnél nappal 22 °C-ot, éjjel minimálisan 17 °C hőmérsékletet célszerű tartani. Az ennél tartósan alacsonyabb éjszakai hőmérséklet esetén elrúgja a virágait az uborka. Fényigény. Az uborka közepes fényigényű növény, ezért Magyarországon szántóföldi körülmények között a fényintenzitás mindig biztosítja a növény ideális fejlődését. A szántóföldi termesztéshez használt fajták túlnyomó része hosszúnappalos. Vízigény. Az uborka a nagy lombfelületéből következően tipikusan vízpazarló növény. A gyökerek zöme a felső 20–30 cm-es talajrétegben helyezkedik el, és általában a könnyen felvehető vizet (70% VK felett) tudja csak hasznosítani. A vízfelvétel mennyisége arányosan függ a növény-hőmérsékletétől, a levegő relatív páratartalmától, valamint a levélborítottság mértékétől. A napi vízfelvétel 0,5 l/m2-től indulva a termésképzés időszakában egészen 3–4 l/m2-ig is emelkedhet. A megfelelő vízigény kielégítését nehezíti az a tényező, hogy az uborka gyökérzete rendkívül levegőigényes. Ezért kerülni kell a talaj tömörödését és teljes telítődését vízzel, mert ez a gyökerek pusztulásához vezethet. 70–90% relatív páratartalomnál fejlődik legjobban, ami szántóföldi körülmények között nehezen biztosítható. Tápanyagigény. 100 kg termés nitrogénből 0,2 kg-ot, foszforból (P2O5) 0,15 kg-ot és káliumból (K2O) 0,4 kg-ot vesz fel a talajból. A nitrogén felvétele a termésképzés kezdetétől egyenletesen magas, hiánya esetén a növekedés lelassul, a termésképzés jelentősen visszaesik. A foszfort a tenyészidő elején igényli nagyobb mennyiségben, hiánya az alsó levelek sötét elszíneződését, barnulását okozza. A termesztési gyakorlatban ritkán fordul elő, főként savanyú talajokon (6 pH alatt) jelentkezik. Káliumigénye jelentős, elsősorban a hajtásnövekedésre és a termés konzisztenciájára van hatással a kálium. A kalcium felvétele az uborkánál jelentős, hiánya csak savanyú talajon fordul elő. Hiánytünete mind a fiatal leveleken, mind a hajtáscsúcson a szövetek elhalásában nyilvánulhat meg. Tekintettel arra, hogy a szerves trágyát meghálálja, a vetésforgóban mindig a frissen trágyázott szakaszba ültetjük. Talajigénye. A gyorsan melegedő, jó szerkezetű, szerves anyagban gazdag, közel semleges kémhatású talajokat igényli (vályogos homok és homokos vályog).

1.3. A fajtaválasztás általános szempontjai 132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az értékesítés szempontjából három alapvető igény merül fel: a minőség, a mennyiség, valamint a az időbeni lefutás. A konzervuborka minőségét külső morfológia és belső tulajdonságai együttesen határozzák meg. • A beporzás történhet rovarok útján, de vannak beporzást nem igénylő, ún. partenokarp fajták. • A termés felülete lehet aprótüskés vagy szemölcsös, a tüskék színe fekete vagy fehér. Az ipar a fehér tüskés fajtákat részesíti előnyben. A termés alakját a hosszúság és az átmérő aránya szabja meg. Lehet keskeny (hosszúság: átmérő aránya 3,4:1), normál (hosszúság: átmérő 3:1), zömök (hosszúság:átmérő 2,8:1). A termés vége hegyesedő vagy tompa. A héj színe a sötétzöld és világoszöld árnyalatok között változik. • A belső tulajdonságok közül ki kell emelni a hús konzisztenciáját, ami a termés ropogósságát adja. Az íze lehet keseredésre hajlamos vagy keseredésmentes. Egyes fajták hajlamosak az üregesedésre, amelyet az alkalmazott termesztéstechnológia jelentős mértékben befolyásol. • Tenyészidő tekintetében megkülönböztetünk korai, középkorai és kései fajtákat. • Hajtásnövekedés szerint erős, középerős és gyenge növekedésű fajtákat különítünk el. A támrendszeres termesztéshez az erős növekedésű, jó megújuló képességű fajtákat célszerű választani. A korai fajták általában gyengébb növekedésűek, és rossz megújuló képességgel rendelkeznek. • Betegség-ellenállóságvonatkozásában vannakuborka mozaikvírusra, kladosporiumos mézgás varasodásra, peronoszpórára és lisztharmatra rezisztens fajták. A hazai konzervgyárak elsősorban az aprótüskés, túlnyomóan nővirágú és a partenokarp fajtákat keresik.

1.4. Termesztés Növényváltás. Jelenleg az uborkatermesztés túlnyomórészt családi művelésben, támrendszeres termesztésben történik. Ennél a technológiánál nem oldható meg a vetésváltás. Az eddigi tapasztalatok arra utalnak, hogy a talajuntság hatásosan kezelhető. Okszerű tápanyag-utánpótlás, nagyadagú szervestrágyázás, rendszeres öntözés és gondos növényvédelem mellett akár 10 évig is sikeresen folytatható egy helyen az uborka termesztése. Termesztéstechnológiai változatok. Ma három fő technológiai változatot különíthetünk el attól függően, milyen belterjesen folyik a termesztés. Extenzív síkművelést azokon a helyeken alkalmaznak, ahol nem lehet megoldani a folyamatos és rendszeres öntözést, valamint csak heti 2–3 szedésre van munkaerő. Természetesen a vízhiányból adódóan a termésátlagok alacsonyak és a minőség változó lesz. Ehhez a technológiához elsősorban monoikus fajták használata ajánlott. Ezt a technológiát egyre csökkenő mértékben használják a termesztésben, mivel jövedelmezősége nagyon bizonytalan. Az intenzív síkműveléses termesztés során rendszeresen öntözik és szedik az uborkát. Vagy nincs elég tőke, hogy támrendszert építsen a termesztő, vagy a terület adottsága (széljárásos) nem teszi ezt lehetővé. Ennél a termesztési módnál a túlnyomóan nővirágú és a partenokarp fajták használatát javasolják. Betakarítása történhet szedőkocsikkal (frieger), amelyek jelentős mértékben meggyorsítják a szedést. A támrendszeres termesztési mód számít ma a legintenzívebb technológiai változatnak a konzervuborka termesztésénél. A módszer előnyeit a következőkben foglalhatjuk össze: • a növények több fényt és levegőt kapnak, • a termés nem szennyeződik a talajtól, • a növényvédelmi és ápolási munkák könnyebben és hatékonyabban végezhetők, • a kézi szedés könnyebb és gyorsabb, • nagy hozamok érhetők el.



A módszer hátránya, hogy a támrendszer megépítésének nagy a beruházási költsége (1,5–2 millió forint/ha a kivitelezés módjától és a felhasznált anyagoktól függően). A támrendszer létesítésénél figyelemmel kell lenni a szélviszonyokra, fontos, hogy csak szélvédett területen alkalmazzuk ezt a termesztési módot. Az oszlopokat, huzalt és a tartózsinórokat, valamint a hálót úgy kell méretezni, hogy a nagy tömegű növényzetet még esős és szeles időben is biztosan megtartsa. A támrendszeres termesztés 2 fő változatát a 27–28. ábrák mutatják. Az egysoros támrendszer építéséhez valamivel vékonyabb oszlopok is elegendőek, bár ezekből 1 ha-ra több kell, mint az ikersoros támrendszernél. Ennél a módszernél az oszlopok távolsága 3–4 m, ezekre történik általában 3 sor dróthuzal kifeszítése. Az oszlopok magassága 150– 170 cm között változik. A sorok távolsága 120–140 cm közötti, a magasságtól függően. Előnye, hogy a szedés és növényvédelem könnyebben végezhető (a sor mindkét oldaláról). Hátránya, hogy nagyobb a támrendszer költsége, valamint a növények között kevésbé alakul ki a kedvezőbb, párásabb mikroklíma.

27. ábra - Konzervuborka egysoros támrendszeres elrendezése

28. ábra - Konzervuborka ikersoros támrendszeres elrendezése



Az ikersoros támrendszernél 4 m-re esik a tartóoszlop sora, amelynek tetején általában 60 cm-es kereszttartókat szerelnek fel, ezek a két növénysor tartását biztosítják. Az oszlopok föld feletti magassága 2 m, soron belüli távolsága 4 m. Természetesen az oszlopokat ez esetben sokkal erősebb anyagból kell készíteni a nagyobb teher biztonságos elviselése érdekében, de hektáronként kevesebb kell belőlük, mint az egysorosnál. Szaporítás. Palántaneveléses termesztésnél a koraiság csak a salátauborka-előállítás esetén lehet fontos szempont. A támrendszeres termesztésnél a szedési idény meghosszabbítása céljából alkalmazható a palántázott szaporítás, ha ezt a piaci lehetőségek indokolják. A palántázás ideje május második dekádjától biztonságos, mivel igen érzékeny a hidegre. Az ültetéshez földlabdás palántanevelési módot kell alkalmazni, mivel az uborka nehezen tűri a tűzdelést. A palántanevelés időtartama általában 4 hét. A palántákat fűtött berendezésben kell megnevelni. Jó, edzett palánta fóliás berendezésben könnyebben előállítható, mint üvegházban, ezért inkább ez a berendezés javasolható. Palántázott szaporítási módot elsősorban a támrendszeres termesztésnél, és kisebb mértékben az intenzív síkműveléshez javasoljuk. Állandó helyre vetés. Ez a szaporítási mód olcsóbb, mint a palántáról történő szaporítás. A vetés tavasszal akkor kezdhető, ha a talaj 10 cm-es mélységben legalább 3 egymás utáni napon, a déli órákban eléri a 12 °C-ot. Az ideális vetésidő május közepe, ilyenkor gyors és egyenletes a kelés. A másodvetés legkésőbbi időpontja július közepe. Az ideális vetésmélység 3–4 cm, lazább talajon inkább mélyebbre, kötöttebb talajon sekélyebben lehet vetni. Tenyészterület. A vetés történhet sima soros elrendezésben, az extenzív síkművelésű technológia esetén 80–100 cm-es sortávra és 15–30 cm-es tőtávra. Intenzív síkművelésnél a sortávolságot 120–150 cm-re kell növelni, a tőtávolság 15–30 cm. A támrendszeres termesztés esetén egysoros elrendezésnél 120–140 sortáv és a tőtávolság 25–40 cm. Ikersoros elrendezésnél 150+50×25–40 cm-es növényelrendezés javasolható. Ápolási munkák. Gyomirtás. Az uborka érzékeny a vegyszerekre, ezért amennyiben vegyszeres gyomirtást alkalmazunk, különös gonddal kell eljárni. Lehetőség szerint mechanikai gyomirtást tervezzünk, amely 1–2 alkalommal végezhető, amíg a növénysorok nem záródnak. Mivel az uborka sekélyen gyökeresedik, a művelés mélységére fokozottan ügyeljünk, mély kapálásnál a gyökerek megsérülhetnek. Sok helyen alkalmazzák a talajtakarást, ami a gyomosodás megakadályozása mellett a talaj hő- és vízgazdálkodását is pozitívan befolyásolja. Ilyenkor, ha fóliával takarjuk a talajt, vagy a takaró alá kell elhelyezni a csepegtető öntöző csöveket, vagy ki kell lyukasztani a fóliát, hogy az öntözővíz képes legyen beszivárogni a talajba. Zöldmunkák. A síkművelésű termesztésnél csak hajtásigazítást végeznek. A támrendszeres termesztésnél cél a minél hamarabb kifejlődő nagy vegetatív felület. Fontos a növények hálóhoz, illetve a zsineghez történő igazítása azért, hogy minél egyenletesebben és gyorsabban nőjön az uborka. Fontos az alsó 30–50 cm-es szakaszon a nővirágokat leszedni, és az oldalhajtásokat is el kell távolítani. Az ilyen metszésnek a célja, hogy terméskötődés csak a megfelelő vegetatív növényfelület kialakulása után történjen. A vegetációs időben néhányszor, ha elsűrűsödni látszik az állomány, ritkítani kell, néhány oldalhajtás teljes, vagy részbeni eltávolításával. Öntözés, fejtrágyázás. Az extenzív síkművelésnél vagy teljesen elmarad, vagy összesen 2–3 alkalommal történik öntözés, esetleg némi tápanyag-utánpótlással. Az intenzív síkművelésnél rendszeres öntözés és tápanyagutánpótlás történik. Fontos, hogy az alkalmazott öntözővíz vezetőképessége ne legyen nagyobb, mint 1 mS/cm. Különösen oda kell figyelni a víz minőségére, ha csepegtető öntözést alkalmazunk. A csepegtető ugyanis könnyen eltömődik, ha rossz minőségű az öntözővíz (vasas, magas sótartalmú stb.). Az uborka napi vízfogyasztását két tényező befolyásolja döntően, a nappali hőmérséklet és a növény nagysága. Ennek mértéke 0,5–1,8 l/nap/növény érték között mozoghat. A fejtrágyázást végezhetjük oldat formájában az öntözéssel összekapcsolva. Ehhez használhatók egy hatóanyagot tartalmazó hagyományos, vagy vízben tökéletesen oldódó komplex műtrágyák is. Az uborka számára ideális, ha gyakrabban, de kisebb adagok formájában adjuk a tápanyagot. A tápoldat töménysége 0,1– 0,34% között javasolt. Általánosan elfogadott, hogy hetente 1–2 dkg/m2 komplex műtrágya adagolható az uborkának. Betakarítás, áru-előkészítés. Mivel az uborkát nagyon sokféle méretben lehet szedni, a szedés gyakoriságát a piac igényeihez kell igazítani. Konzervuborka esetében a 47. táblázatban szereplő méretosztályokat alkalmazzák.



47. táblázat - Uborkaméretek Hosszméret

Átmérő/tömeg

Kívánatos db min. 1 kg-ban

1–3 cm

6,5 g/db

2–5 cm

17 mm

legalább 140 db

3–6 cm

17–19 mm

100 db

5–8 cm

24 mm

50–60 db

6–9 cm

27 mm

36–40 db

9–12 cm

30–34 mm

12 db

A leszedett uborkákat hosszméret alapján a kisebb termesztők kézzel osztályozzák, de a gépi osztályozás sokkal pontosabb. A szedés kezdete salátauborkánál a vetést követő 60–70. napon, berakóméret esetén már az 50–60. napon lehetséges. A teljes tenyészidő 100–140 nap. A szedés gyakorisága salátauborka esetében 2–3 nap, ilyen gyakran kell szedni az extenzív síkművelésű uborkát is. Az intenzív síkművelésű uborkát, ha konzerv méretben szeretnék értékesíteni, akkor 1–2 naponként szedjük. A támrendszeres termesztésnél pedig naponta szükséges a szedés. Az elérhető termésátlagok • extenzív síkművelésnél 6–10 t/ha; • intenzív síkművelésnél 20–40 t/ha; • támrendszeres termesztésnél 80–100 t/ha. A szedéseket mindaddig kell végezni, amíg a növény-egészségügyi gondok vagy a fagyok tönkre nem teszik a növényt. A leszedett árut 10 cm-es rekeszekbe, a fentiekben leírt méret szerint válogatva lehet értékesíteni. Természetesen a síkművelésű uborkát a talajszennyeződéstől meg kell tisztítani. A kisméretű, zsenge uborkák könnyen befüllednek helytelen, illetve hosszabb idejű tárolás esetén. Lehetőséghez képest legkésőbb a szedést követő napon értékesíteni kell az árut.

1.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: uborkamozaik (cucumber mosaic cucumovirus), az uborka pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. lachrymans), uborkaperonoszpóra (Pseudoperonospora cubensis), uborkalisztharmat (Erysiphe cichoracearum, Sphaerotheca fuliginea), az uborka kolletotrihumos betegsége (Colletotrichum orbiculare), az uborka kladospóriumos betegsége (Cladosporium cucumerinum); • Kártevő állatok: cserebogarak (Melolonthidae), pattanóbogarak (Elateridae), vetési bagolylepke (Scotia segetum), uborka-levéltetű (Aphis gossypii), dohánytripsz (Thripstabaci), közönséges takácsatka (Tetranychus urticae), mezei poloskák (Lygus spp.).

1.4.2. Összefoglalás • Magyarországon a konzervuborka termesztésénél három technológiai változat ismert, az extenzív sík (max. 10%), az intenzív sík (20%), valamint a támrendszeres (70%). Megkülönböztetünk fő- és másodtermesztést. • Szaporítása történhet állandó helyre vetéssel, amelyet mindhárom technológia változatban, valamint fő- és másodnövényként történő termesztésnél is alkalmazhatunk. Az állandó helyre vetés ideje fővetésű uborkánál április 20-tól május 20-ig; másodvetésű uborkánál legkésőbb július közepéig terjed.



• Palántázva is szaporítható mindhárom technológiai változat esetén és a fő növényként történő termesztésnél. Az ültetés május második felében történik. • Az alkalmazott tenyészterület extenzív síkművelésnél 80–100 × 15–30 cm, intenzív síkművelésnél 120–150 × 145–30 cm, támrendszeres termesztésnél 120–140 × 25–40 cm vagy 150+50 × 25–40 cm. • Az ültetésnél csak földlabdás palánta használható, az ültetés történhet géppel és kézzel. Az állandó helyre vetés géppel történik. • Gyomirtás történhet vegyszeresen ültetés és vetés előtt, valamint a lomb záródásáig mechanikai után. • Alkalmazható talajtakarás is, amelyet ültetés és vetés előtt kell leteríteni. • Extenzív síkművelésnél csak alkalomszerűen (2–3-szor) öntözünk, intenzív síkművelésnél rendszeresen alkalmazunk esőszerű öntözést, támrendszeres termesztésnél csepegtető öntözéssel, rendszeresen (napi 0,5 – 1,8 l/növény) történik a vízpótlás. • Fitotechnikai munkái közé tartozik síkművelésnél a hajtás 70–100 cm-es hosszáig hajtásigazítás, támrendszeres termesztésnél pedig emellett még 50–60 cm növénymagasságig metszés, amelyet kézzel kell elvégezni. • A fejtrágyázás az öntözéssel összekapcsolva történik. • A szedés kezdetéig rendszeres megelőző növényvédelemre van szükség, később fontos a szedés sűrűségéhez igazodó védelem, az élelmezés-egészségügyi várakozási idő betartásával. • Extenzív síkművelésnél hetente kétszer történik betakarítás, ekkor minden 3–12 cm méretű termést le kell szedni. Intenzív síkművelésnél 1–2 naponta, támrendszeres termesztésnél naponta kell szedni az uborkát. • A szedés salátauborkánál vetést követően a 60–70. naptól, berakható uborka esetén az 50–60. naptól kezdhető. • Tervezhető termésátlag extenzív síkművelésnél 6–10 t/ha, intenzív síkművelésnél 20–40 t/ha, támrendszeres termesztésnél 80–100 t/ha.

2. Görögdinnye (Citrullus lanatus [Thumb] Mansfeeld) 2.1. Általános tudnivalók A görögdinnye fontos zöldségnövény, széles körben fogyasztják nálunk és külföldön is. Az iránta megnyilvánuló igény növekvő. Termőterülete 10 ezer ha körül változik. Termésátlaga 15–16 tonna hektáronként, de egyes gazdaságokban, ahol intenzív körülmények között termesztik, elérheti a 100–120 tonnát is. Kb. 130 ezer tonna árut állítunk elő évente. Ebből közel 100 ezer tonna az export. Jelentős, 6–12% cukrot tartalmazó gyümölcspótló zöldségféle. A kémiai elemek közül elsősorban kálium, nátrium, kalcium, vas, kén és foszfor található benne. Táplálkozási értéke könnyű emészthetőségében, a gyomor- és bélműködést serkentő, valamint vízhajtó hatásában rejlik. Ugyanakkor nem elhanyagolható a benne lévő víztartalom sem. Napjainkban a biológiailag tiszta víz egyre fontosabb az emberi szervezet számára. Fontos a dinnyék nyersrost-tartalma is, mely elősegíti a vastagbél működését, javítja az emberek közérzetét. A görögdinnye (Citrullus lanatus [Thumb] Mansfeeld) a tökfélék (Cucurbitaceae) családjába, a Citrullus nemzetségbe tartozik. Az adott fajta növekedési erélyének megfelelő gyökérzetet fejleszt. A termesztők úgy tudják, hogy a görögdinnye élelmes növény, „beszerzi” magának, amire szüksége van. A hatalmas gyökérzet kifejlesztése jelentős energiát igényel. A tápanyaggal és vízzel jól ellátott talajban a gyökérzet nem fejlődik nagyra, zöme a talaj felső 20–25 cm-es rétegében helyezkedik el. Hajtásrendszere a fajta növekedési típusától függ. Megkülönböztetünk hosszú, közepes, rövid hajtásokat fejlesztő csoportokat. Egy-egy növényen, a gyökérnyakból kiindulva, 3–7 db főhajtás is kifejlődhet, majd ezek újra elágazódnak.



A szár keresztmetszete lehet kerek, illetve enyhén vagy erősen szögletes. Ez utóbbi forma főleg a takarmány görögdinnye jellemzője. A hajtás ritka vagy sűrű szőrözöttségű. Az étkezési fajták hajtáscsúcsa kevésbé, a takarmánydinnyéké erősen szőrözött, ami alapján jól megkülönböztethetők. A kacsok – fajtától függően – lehetnek elágazás nélküliek vagy 2–3 irányba elágazók. A levelek 5–10 cm-es levélnyélen ülnek. A levéllemez gyengén vagy erősebben szeldelt, többszörösen tagolt. Színük lehet zöld, sötétzöld, ezüstös zöld. A lemez felületét viaszréteg borítja. A virágok kicsik, zöldessárgák. A három virágtípus: hím, hímnős és nő itt is megtalálható, lehet egylaki vagy kétlaki. A termesztett fajták zöme monoikus (hím és nővirágokkal) vagy andromonoikus (hím és hímnős virágokkal) virágzáshabitusú. A megtermékenyítést rovarok végzik. A termés alakja igen változatos. A gömbtől a lapított gömbön át a megnyúlt gömbig, sőt a megnyúlt hengeres formáig változhat. A termés mérete és tömege a következőképpen osztályozható: kicsi 15 cm-nél kisebb (tömege 2,5 kg-ig terjed), közepes 15–25 cm között (tömege 2,5–5,0 kg), nagy 25 cm felett (tömege 5 kg-tól). A termesztési feltételek a termés tömegét lényegesen megváltoztathatják. Kívánatos a gömbformájú, kisebbközepes méret. Különösen a ládás csomagolás és a válogatógépek működése miatt, az exportpiac igénye diktálja ezt. A hazai piacon tovább tart a nagyméretű dinnyék kereslete. A héj színe lehet fehéres, világoszöld, középzöld, kékeszöld vagy feketés zöld. A felülete lehet sima vagy enyhén barázdált, csíkozott, márványozott rajzolattal. A héja 1–2 cm vastag. A hús színe lehet fehér, sárga, citromsárga, világos rózsaszín, piros, vérvörös. A fehér és a sárga húsúak elsősorban takarmánydinnyék. A belső húsos rész a placentából fejlődik, eltérően a sárgadinnyétől, amelynél a perikarpium alkotja a termés húsát. Itt kell megjegyeznünk, hogy világszerte terjed a magszegény görögdinnye (magnélküli, triploid) iránti igény. Ezeknél a típusoknál mag az első kötésekben fejlődhet, a továbbiakban csupán fehér, fejletlen magkezdemények alakulnak ki. A magvak a perikarpiumban helyezkednek el. A mag mérete fajtánként 0,5–2,0 cm között változik. Újabban megjelentek az igen apró magvú (szőlőmag nagyságú) dinnyefajták is. A mag színe lehet fehér, krémszínű, barnás, szürke, fekete stb. Egy-egy termésben 300–600 db mag található. Csírázóképességét 6–8 évig is megtartja. Ezermagtömege 20–150 gramm között változik.

2.2. Ökológiai igények Fényigény. A legnagyobb fényigényű zöldségfajok csoportjába tartozik. A virágzás 5–7 ezer lux fényerősség mellett már zavartalan. A termesztésben akkor járunk el helyesen, ha a fényt, mint meghatározó tényezőt vesszük számításba, és a többi élettényezőt ehhez igazítjuk. Hőigény. Hőigényea Markov-Haev féle hőmérsékleti kategorizálásban (a sárgadinnyével megegyezően) 25±7 °C. A hőigény fejlődési szakaszonként változik a következő hőoptimumértékekkel: • nyugalmi szakaszban: 11 °C, • csírázás idején: 32 °C, • szikleveles szakaszban: 18 °C, • szár- és levélképzés idején: 25 °C. A növény jelzi hőigényét, ezért könnyen nyomon követhető. Ha fázik, a dinnye a hajtásvégét felemeli a talajról, támadó kígyófejhez hasonlít. Ha jól érzi magát, a hajtáscsúcsot lehajtja, szinte a talajba fúrja. Vízigény. Vízigényenagy. Megfelelő átlagtermés eléréséhez nálunk öntözni kell. A hatalmas gyökérzet kevés. Az optimális vízellátás segíti a magas termésátlag, a kiváló minőség, és a fajtára jellemző gyümölcsnagyság elérését. A buja fejlődés nem kívánatos, mert késleltetheti az érést, terméselrúgás léphet fel, s megjelenhetnek a különféle kórokozók és a kártevők.



Tápanyagigény. Tápanyagigényenagy. A görögdinnye 10 tonna termésre számítva 12,3 kg nitrogént, 3 kg foszfort és 17,9 kg kálium hatóanyagot használ fel. Eddig a 10–15 t/ha-os termésátlagok is megmutatták, hogy több vízre és több tápanyagra van szüksége. Sokan elérték, sőt meghaladták a nemzetközi kiemelkedő termésátlagokat (100–150 t/ha), amely eredmények eléréséhez folyamatosan táplálni kell a dinnyét. Légmozgás. A görög- és sárgadinnye termesztésekor a szelet is figyelembe kell venni. A közismerten nagy hajtásrendszert fejlesztő növényekben a szél különösen nagy kárt tud tenni. Ezért viszonylag szélvédett, szélcsendes helyeken, aránylag sűrű térállásban termesszük.

2.3. A fajtaválasztás szempontjai Magyarországon a fajtamegválasztás mindig a technológia fontos része volt. Évszázadokkal ezelőtt kialakult a sajátos magyar igény a kiváló minőségű, vékony héjú, vérvörös hússzínű, apró magvú fajták iránt. Sokat vitatott kérdés volt a fajták termésmérete. Magyarországon korábban a fekete héjszínű nagyméretű görögdinnyét részesítették előnyben a fogyasztók. Ezzel a fajtakörrel szép sikereket értünk el Európában is. A globalizáció kisöpörte Magyarországról a fekete héjú, kiváló minőségű, de nagy gyümölcsű fajtákat. Bekerültek helyettük a csíkos, vastag héjú, rózsaszín-piros húsú, nagymagvú fajták. Ebben az alakkörben is fontos a gömbölyű termés (válogatás, csomagolás, ládázás miatt), kicsi vagy közepes termésmérettel. Ezek a fajták jobban elviselik a kedvezőtlen viszonyokat, mint a régiek. Sokat teremnek, jobb a megújuló képességük, mint a korábban termesztett fajtáknak, s jól szállíthatóak. A kereslet a magszegény (magnélküli) görögdinnyék iránt megnövekedett. Ezek a fajták triploidok, fokozott az igényük a kedvező termesztési feltételek iránt. Jó ízűek, tömör húsúak, tovább eltarthatóak, de termesztési költségük kb. 30%-al magasabb. Külső formából (a fajták többségére) rá lehet ismerni. Ezek is csíkosak, de a csíkozottságuk világosabb alapszínnel társul.

2.4. Termesztéstechnológia Területkiválasztás. Az éghajlat, a talajadottságok, valamint a gazda szakmai felkészültsége közösen határozzák meg a dinnyetermesztés eredményességét. Fontos a dinnye termőterületének kijelölése, hosszú évszázadok óta a dinnyetermesztők ezt tartják az egyik legfontosabb szakmai feladatnak. A dinnye szereti a sík, napsütött, szélvédett helyeket. A termesztők megfigyelése szerint olyan területre érdemes ültetni, ahol napfelkeltétől napnyugtáig éri a táblát a nap. Termesztéstechnológiai változatok. Magyarországon különböző tőkeerősségű, különböző szakmai ismeretekkel és technikai felszereléssel rendelkező termesztők foglalkoznak kisebb-nagyobb területen dinnyetermesztéssel. Ennek megfelelően igen sokféle az alkalmazott termesztéstechnológia változat is: • szabadföldi tömegtermesztés, helyrevetéssel (április 10–20.), • szabadföldi tömegtermesztés, palántázott (május 15–25.), • szabadföldi korai termesztés, palántázott (május 1–25.), • fekete fóliás talajtakarás (sor) (az előző időpontokban), • ágyásos termesztés, színes vékonyfóliás talajtakarás (május 1–15.), • váz nélküli fóliás takarás és kisalagutas termesztés (április 25-május 2-ig). Növényi sorrend. Négy-öt évig ne kerüljön a dinnye kabakos növény után. A görögdinnye sikeresen termeszthető öntözött, zöldséges és kombinált szántóföldi vetésforgóban. Ez utóbbi esetben búza vagy hüvelyes növények után fejlődik legjobban. Talaj-előkészítés. A változatos termesztéstechnológia változatos talaj-előkészítést igényel. Az alaptalajművelés más szántóföldi és zöldségkultúrákhoz hasonlóan történik (tarlóhántás, tarlóápolás, őszi mélyszántás). Első tavaszi munka a simítózás. Ezt követően – a vetésig, illetve ültetésig – a felső talajréteg fogas boronával, tárcsával, kultivátorral, kombinátorral művelhető, igény szerint. A talaj-előkészítésbe új eljárásként robbant be, és azonnal óriási sikert aratott az ágyásos technológiában az ágyáskészítő gép munkája, ami külföldön már széles körben elterjedt. A dinnye kiültetése előtt egy-két héttel



elkészítik az ágyást (de lehet az ültetéssel egy időben is), Herkules stb. ágyáskészítő gépekkel. Az ágyás szélessége 120 cm, mélysége 25–32 cm. Az ágyáskészítő forradalmasító hatása abban áll, hogy kiültetés előtt fellazítja, levegőssé teszi a talajt, ezzel megteremti az optimális magágyat. Ezt követi a fóliafektető gép munkája, amely az ágyásra ráteríti a 20–50 mikron vastag, 140 cm széles, „színes” fóliát. 100 cm széles tiszta, fóliával takart felület marad a sorok elrendezésére, azaz az ültetésre. A fóliafektetés előtt helyezzük ki a csepegtető öntözés csöveit. Ennél a technológiai változatnál a talaj az egész tenyészidőben megtartja jó szerkezetét, biztosítja a gyökérzet zavartalan működését és hozzájárul a termésátlagok jelentős növeléséhez. Tápanyag-ellátás. A dinnye tápanyagigénye nagy, és a szerves trágyát különösen meghálálja. Termesztésében a nagy előrelépést a fejtrágyázás és tápoldatozás technológiájának kidolgozása jelenti. Szaporítás. A dinnyetermesztésben megkülönböztetünk makro- és mikroszaporítási módokat. A makroszaporításon belül szaporíthatjuk ivaros (generatív) és ivartalan (vegetatív) szervekkel, az ivaros szaporításon belül megkülönböztetjük az állandó helyre vetést és a palántanevelést. Régi gyakorlat volt nálunk a dinnyemagvak előáztatása és előcsíráztatása. Ezek az eljárások gyorsítják a növény fejlődését, ami bizonyos esetekben célszerű lehet. Az előáztatás a görögdinnyénél a csírázás feltételének gyorsítását jelenti. 30 °C-os vízben 4 óra alatt, 20 °C-os vízben 16 óra alatt duzzad meg a görögdinnye magja. (Tapintásra ezt a termesztő ellenőrizni tudja.) Az előcsíráztatást akkor kell befejezni, amikor a gyököcske hossza 3–5 mm. Ennél hosszabb csíra már gátolja a vetést, ezért nem kívánatos. Addig vethető, amíg a csíra hófehér színű. Amennyiben az idő nem sürget, palántanevelésnél is vethető a földlabdába száraz mag (állandó helyre vetésnél csak ez), de ha a koraiságot fokozni akarjuk, akkor vethetünk előáztatott, duzzadt magot, és vethetünk előcsíráztatottat is. A munkavégzést tekintve legnagyobb figyelmet az előcsíráztatott mag vetése jelenti. Sokan úgy vélik, hogy a csávázott mag előáztatása esetleg káros lehet, tekintettel arra, hogy a csávázószer az előáztatás során kioldódik. A szükséges vetőmagmennyiség a növényelrendezés függvényében változik. A szükséges csíraszámnak megfelelő vetőmagmennyiséget (minimális rátartással) darabra vásároljuk meg. A magas vetőmagárak ma már nem teszik lehetővé a korábbi, jelentős rátartással számolt vetőmagnormák alkalmazását. A görögdinnyénél hektáronként hat-tízezer darabos állománysűrűséggel számolhatunk. A palántanevelés ideje 4–6 hét. Míg korábban a dinnyetermesztők a gyepkockát előszeretettel alkalmazták, ma már ez történelmi kategóriának számít. Napjainkban jobb a tápkocka használata, igazodva a többi zöldségfajnál kialakult gyakorlathoz. A tápkocka mérete 6–10 cm között változik. A tálcás palántanevelésnél ennél kisebb méretet használunk, ami egyben a palántanevelés idejének a csökkenését is jelenti. Az egész világon rohamosan terjed az oltott dinnyepalánták használata, ami a különböző betegségek miatt nálunk sem kerülhető el. Az oltás időszerűségét, a monokultúrás termesztés eredményeként fellépő betegségek, a csökkenő termésátlagok jelentik. Alanyként olyan növényfajt alkalmazzunk (tökök, vad dinnyék stb.), amelyek a talajban élő károsítóknak ellenállnak. Az ilyen növények vegetatív, és ebből adódó generatív teljesítménye lényegesen nagyobb. A legutóbbi években fellépett hervadásos betegség az oltott dinnyében nem okozott kárt. A szabadföldi termesztésre jól fejlett, egészséges, edzett palántát ültessünk ki. Oltott palánták esetében fokozottan ügyeljünk a mélyültetés elkerülésére (hogy a nemes ne gyökerezzen le). A helyesen megválasztott sor- és tőtávolság hatása a dinnye termésmennyiségére nagy. Gyakorlati termesztésünk nagy hibája a ritka térállásra ültetett állomány. A görögdinnyét a szabadföldi tömegtermesztésben 100 × 100 cm = 10 000 db/ha, 110 × 120 cm = 7575 db/ha,



110 × 140 cm = 6493 db/ha, 115 × 115 cm = 7561 db/ha, 115 × 125 cm = 6956 db/ha, 120 × 120 cm = 6944 db/ha elrendezésben termeszthetjük. Fóliás takarási technológiáknál a görögdinnyét 180 cm, illetve 140 cm széles fóliánál 150+40×100; 150+50×100; 160+40×100; 180+50×87; 200+60×75 cm növényelrendezéssel javasoljuk termeszteni, messzemenően figyelembe véve a technikai adottságokat. A palánták ültetését végezhetjük kézzel és géppel. Ápolási munkák. A „fészek” porhanyítására az állandó helyre vetésnél kerül sor. Óvatosan végezzük, hogy a csírában lévő magot ne mozdítsuk ki a helyéről, leginkább csak a felső kérget lazítsuk, aprítsuk. A növényápoló talajművelés a mechanikai gyomirtásból, kapálásból és a kultivátorozásból áll. A palánták kiültetése után kb. az 5–7. napon kapáljuk át a táblát. Addig végezzük a növényápoló talajművelést géppel vagy kézzel, amíg a növényállomány ritka, s közé lehet menni. A fóliatakarásos technológiáknál a takaratlan területet szintén műveljük, ápoljuk szükség szerint. Ritkítással és tőszámbeállítással történik a kívánt növényállomány beállítása, ami precíziós vetőgépek használatakor elmaradhat. 2–3 lombleveles fejlettségénél a sűrűbben kelt növényeket kapálással kivágjuk, és csak a kívánt állománysűrűségnek megfelelő növényszámot hagyunk meg. A korai szabadföldi, illetve az ágyásos technológiáknál sor kerülhet a késői fagyok elleni védelemre is (fagyvédő öntözés, füstölés stb.). A fóliás takarás nélküli eljárásoknál fokozott szerepe van a fagyvédelemnek. Az ápolási munkák közé soroljuk a váz nélküli fóliás és a fóliaalagutas termesztésnél az időjárás függvényében végzett fólia-felület megnyitását és a takarófóliák eltávolítását. Erre májusban akkor kerülhet sor, amikor megjelentek a termős virágok a növényeken, illetve ha kellő mértékben megemelkedett a külső levegő hőmérséklete. Lehetőleg borús időben, eső után, vagy az esti órákban végezzük el ezeket a munkákat. A fólia eltávolítása után a bakhátakat elműveljük, a tartóbordákat (vesszők stb.) eltávolítjuk és a hagyományos, takaratlan technológiával folytatjuk a művelést. A hagyományos technológia eleme a hajtások földelése (szélvédelem). Csak ritka állományban alkalmazzák, megfelelő állománysűrűség és elrendezés esetén ez a munka elmaradhat. Öntözés. Magyarországon a dinnyét többnyire öntözés nélkül termesztették. A többi zöldségfajhoz hasonlóan a görögdinnye állandó helyre vetésekor kelesztő öntözést (5–10 mm), palántázáskor beiszapoló öntözést (10 mm) igényel. A tenyészidő folyamán vízpótló öntözés többször szükséges, ami a talaj kötöttségétől és a gyökeresedés mélységétől függően, 30–40 mm-es vízadag. Fejtrágyázás. A tenyészidő alatt, az okszerű tápanyag-visszapótlásnak a dinnyetermesztésben rendkívül nagy szerepe van. A jellegzetes „egyterméses” technológia kialakítása és az ezzel járó alacsony termésátlag a fejtrágyázás elhagyásának is következménye. Tápanyag-visszapótlás nélkül nincs nagy terméstömeg. A vetőmagforgalmazó cégek a saját fajtáikra részletes trágyázási technológiát dolgoztak ki. A talaj tápanyagkoncentrációjának (EC) növelésével vagy csökkentésével szabályozhatjuk a növény élettevékenységét a környezeti tényezők, és a növekedés függvényében, hogy az a termés szempontjából a legkedvezőbb legyen. A dinnye számára optimális talaj-EC érték homoktalajon 0,6–0,8 mS/cm, míg kötött talajon 0,9–1,4. Alacsony EC érték esetén hetente gyakrabban kell fejtrágyázni. Ha tápoldatozunk, akkor a tápoldat EC-je érje el a 2,5–3,0 mS/cm-t. A fejtrágyázás, illetve tápoldatozás gyakorisága 5–21 nap között változik. Alacsonyabb talaj EC-szint mellett gyakrabban, magasabb szint esetén ritkábban kell tápoldatozni. Metszés. A görögdinnyét a szabadföldi termesztésben nem kell metszeni! Betakarítás, áru-előkészítés. A görögdinnye Magyarországon a virágok megtermékenyítésétől számítva 30–35 napra érik meg. Szabadföldi termesztésben július elejétől szeptember végéig tart a szezonja. A görögdinnye termesztésében a legnagyobb gyakorlatot az érés jeleinek nagy biztonsággal való felismerése, az érettség megállapítása jelenti. Nehezíti a döntést, hogy a görögdinnye érésjelei nem egyértelműek, ráadásul nincs utóérés! Az idő előtt leszedett görögdinnye színtelen, íztelen marad, a túlérett viszont veszít ízéből, zamatából, romlik húskonzisztenciája. Helytelen az az igény, amely az exportra szánt terméknél 70%-os érettséget ír elő. Az íz- és aromaanyagok az érés utolsó napjaiban alakulnak ki. 141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A termesztők különböző jelek alapján döntenek az érettségről, ezek a következők: • kopogtatásra mély kongó hangot ad; • héjszíne sötétebb, a csíkosoknál „érettebb”, fényesebb lesz; • a hasi, talajjal érintkező rész sárgás színt vesz fel; • az érett dinnyén a hajnali harmatlecsapódás erősebb; • a termés melletti kacs elszárad és a • a termős virág termékenyülésétől eltelt 30–35 nap. Az érés jeleként említik a már levágott termés kocsányán megjelenő vörösesbarna nedvet is, erről azonban csak utólag győződhetünk meg. A szedést célszerű a reggeli órákban elvégezni. A kocsányt késsel elvágjuk, a leszedett terméseket kupacokba rakjuk, majd fogyasztásig hűvös helyen tároljuk. A fölmelegedett dinnye ugyanis szállítás, tárolás közben gyorsan romlik. A szedés gyakorisága az érés kezdetén 3–4 nap, később 6–8 nap. Az elérhető termésátlag 15–150 tonna hektáronként. A nagy eltérés a különböző termesztéstechnológiai megoldásokkal és az eltérő felkészültségű termesztőkkel magyarázható. A görögdinnye csomagolása történhet ládába, kis és nagy konténerekbe, de szállíthatjuk ömlesztve is.

2.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: dinnyemozaik (watermelon mosaic potyvirus – WMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV), a dinnye pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. syringae), a dinnye kolletotrihumos betegsége (Colletotrichum orbiculare), a dinnye didimellás betegsége (Didymella bryoniae), dinnyelisztharmat (Erysiphe cichoracearum, Sphaerotheca fuliginea), a dinnye fuzáriumos hervadása (görögdinnyén: Fusarium oxysporum f. sp. niveum); • Kártevő állatok: cserebogarak (Melolonthidae), pattanóbogarak (Elateridae), gyepi hangya (Tetramorium caspitum), vetési bagolylepke (Scotia segetum), uborka-levéltetű (Aphis gossypii), dohánytripsz (Thrips tabaci), közönséges takácsatka (Tetranychusurticae), mezei nyúl (Lepus europaeus).

2.4.2. Összefoglalás • A termesztői tevékenység megszervezésénél szükséges, hogy a termelő felmérje lehetőségeit, milyen területen, melyik technológiai változatot alkalmazza, kinek értékesíti áruját, mikor, milyen átlagárral, s milyen árbevételt tervez. • Fel kell mérni a gazdaság talajtani, időjárási, értékesítési stb. adottságait. Céltudatosan ki kell jelölni a területet. Meg kell tervezni a vetésforgót. • Meg kell tervezni az alaptalaj-művelési, vetés-előkészítő és növényápolási talajművelési eljárásokat. • Tudatosan ki kell választani a termesztendő fajtákat, több szempont figyelembevételével (konstans fajta, hibrid fajta, magnélküli stb.). • Meg kell szervezni tavasszal a szaporítás időzítését, hozzá a szükséges kézi munkaerő mennyiségét és a palántanevelést. • Az ápolási munkák sok kézi munkaerőt igényelnek, ennek megfelelően gondoskodni kell a szakképzett munkaerőről. • Az értékesítésnél a ládás áru mennyiségét célszerű növelni, mert ez jelenti a legnagyobb árbevételt.

3. Sárgadinnye (Cucumis melo L.) 142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


3.1. Általános tudnivalók A sárgadinnye fontos, értékes, csemegéje a magyar embernek, őseink már vándorlásaik során megismerték. Napjainkra a termőterülete 1000 ha alá esett, és a termésátlag is alacsony, 8–10 t/ha között ingadozik. Jelenleg többet importálunk belőle, mint amennyit exportra szállítunk, holott adottságaink kiválóak a sárgadinnye termesztéséhez. Táplálkozási értéke és élettani hatása a görögdinnyéével megegyező, azzal az eltéréssel, hogy C-vitamintartalma is figyelmet érdemlő, továbbá a sárgahúsú fajták karotinoid-tartalma sem elhanyagolható. A sárgadinnye a Cucurbitaceae (tökfélék) családjába tartozik. A fajnak több alfaja ismert: • Cucumis melo ssp. agrestis – vadon termő sárgadinnye; • Cucumis melo ssp. melo – valódi, termesztett sárgadinnye; • convar. cassaba – kaszábai dinnyék: sima vagy ráncozott héjúak, zöldesfehér hússzínűek, nagy magvúak, késői érésűek, december-márciusig is tárolhatók; • convar. adana – adanai dinnyék: hosszúkás termésformájúak, terméshéjuk finoman hálózott, középhosszú tenyészidejűek, igen mutatósak. Termőképességük kiváló, cukortartalmuk magas, rosszul tárolhatók; • convar. cantalup – kantalup dinnyék: gömbölyded termésűek, gyengén vagy erősen barázdáltak (gerezdesek), intenzív illatúak, viszonylag korai érésűek, általában narancssárga hússzínűek (pl. Bellegardi kantalup). A dinnyések körében jól ismert ez az alakkör. Újabban olasz-amerikai típusnak nevezik az erősen paralécezett, gerezdelt, tojásdad formájú fajtákat, melyek erőteljes fejlődésűek, nagyfokú ellenállósággal, sok esetben pulton tarthatósággal, jó szállíthatósággal, megújuló képességgel és termőképességgel rendelkeznek; • convar. chandalak (ejtsd: handaljak) – gömbölyű termésű, hálómintázatú, recézett termésfelületű, a legrövidebb tenyészidejű fajtacsoport, amely korábban Magyaroroszágon igen elterjedt volt. Ezek az ún. Turkesztán-típusok, amelyeket mások Galia-típusnak neveznek. Termőképességük közepes. (Pl. Magyar kincs, Lav Gal stb.); • convar. ameri: termésük nagy, ovális, tojásdad alakú, nagyon édes, középhosszú, hosszú tenyészidejűek. 3 hónapig is pulton tarthatók. A feldolgozóipar által igényelt fajtakör, amely nálunk kevésbé elterjedt; • convar. zard – téli dinnyék: kiváló ízűek, erőteljes növekedésűek, nagy terméstömeget adóak, májusig is eltarthatók. Ezek külsőleg kevésbé tetszetős fajták, de ízük nagyon jó; • Cucumis melo ssp. fleuosus – kígyódinnye: kiskertekben néha látható, termése hosszúkás, uborkára emlékeztető. Gyökérzete. Főgyökere vastag karógyökér, amelyből számtalan vékonyabb gyökér fejlődik. A karógyökér állandó helyre vetéskor mélyre hatol, zavartalanul fejlődik. Palántaneveléskor csak a földlabda méretéig nő. A főgyökér, illetve az ebből fejlődő mellékgyökérzet 80–100 cm-ig is lehatolhat a talajba, az elágazó gyökérzet zöme azonban csak a talaj felső 20–30 cm-es rétegét szövi át. Jó tápanyag- és vízellátottságú talajon a gyökérzet kisebb területet hálóz be, száraz talajban viszont messzebbre hatol a szükséges vízért és tápanyagért. Hajtásrendszere az uborkáéhoz hasonló felépítésű, erősen bordázott, serteszőrökkel borított. A kelést követő 4– 6 napon kezd fejlődni az első lomblevél. Ezzel egy időben a szik alatti rész megvastagszik, és a csúcsból megjelenik a főhajtás, amely 25–30 cm-ig mereven a fény irányába növekszik, majd ezt követően elterül a talajon. A főhajtáson, különösen a hagyományos fajtákon, az alsó 4–5 lomblevél hónaljából fejlődnek ki az elsődleges oldalhajtások, majd ezek ismét elágazódnak, másodlagos hajtásokat fejlesztenek. Az újabb fajták főhajtása erőteljes növekedésű, és rajta teljes hosszban kifejlődhetnek az oldalhajtások. A főhajtás és az egész növény növekedési erélyét figyelembe véve a sárgadinnyénél is megkülönböztetjük a bokornövekedésű (általában rövid ízközű, guggon ülő), és az erőteljes növekedésű (hatalmas vegetatív tömeget fejlesztő) fajtacsoportokat.



A sárgadinnye tenyészideje három, jól elkülöníthető szakaszra bontható. Első a gyenge vagy lassú növekedés szakasza (általában az első termős virágok megjelenéséig tart). Második az 5–6 hetes, gyors vegetatív növekedési időszak. A harmadik szakaszra ismét a lassú vegetatív növekedés (lényegében a termések fejlődése) a jellemző. Levelei hosszú nyelűek. A levéllemez alakja lehet kerek, vese, szív alakú, és 3, vagy 5 szögű. Tagoltság szerint lehet ép élű, öblös, karéjos, a széle fogazott, vagy sima. A termésképzés szempontjából döntő tényező a megfelelő levélfelület, tekintettel arra, hogy a növények fényhasznosításának legfontosabb szerve a levél. Dinnyetermesztésben a 2–2,5 szeres levélborítottság (LAI érték) kialakítása is indokolt lenne. Virágok. A növényen három virágtípus található: hím, nő és hímnős virág. A virágtípusok növényenkénti elrendeződése meghatározza az adott fajta ivartípusát, virágzás habitusát. A sárgadinnye lehet egylaki és kétlaki növény. Egylaki, amikor egy növényen találjuk a hím és termős virágokat. Kétlakiság esetén külön hím, illetve nőivarú egyedek vannak. Termesztési szempontból a monoikus (hím és nővirágokkal), andromonoikus (hím és hímnős virágokkal), a gynoikus (nővirágokkal) és a hermafrodita (hímnős virágokkal) virágzási habitusú csoportoknak van jelentősége. Termesztett dinnyéink zöme az első kettőbe tartozik. Egy-egy növényen fejlődhet 40–60 db hímvirág és 5–20 db termős virág. A virágok állhatnak egyesével vagy csoportosan. A sárgadinnye virágai sárga színűek, elsőként a hímvirágok nyílnak. Idegenbeporzók. Termés. Alsóállású magházból sokmagvú kabaktermés fejlődik. Egy-egy termés tömege 0,5–20,0 kg között változhat. Nálunk 0,5–5,0 kg közötti nagysággal számolhatunk. Alakja lehet: gömb, lapított gömb, ovális, tojásdad, megnyúlt tojás, hengerded, csavarodó stb. A termés fala a vastagabb epikarpiumból, a termés húsa a mezo- és endokarpiumból épül fel. A kocsánnyal ellentétes oldalon, a bibe helyén eltérő nagyságú, parás bibepont található, mérete a fajtára jellemző. A termés felülete lehet sima, barázdált (sekélyen, illetve mélyen), ráncos, recézett stb. A sárgadinnye héja fokozatosan megy át a húsrészbe, közöttük nincs éles határ. Állománya lehet kemény, rostos vagy olvadékony. A magok a termésüregben helyezkednek el, termésenként 300–600 db. Alakjuk lapos, alul hegyesedő, felső részük lekerekített. Színük fehér, sárgásfehér vagy barnás. Ezermagtömegük 25–35 g, csírázóképességüket 6–8 évig is képesek megtartani.

3.2. Ökológiai igények Fényigény. Etekintetben a sárgadinnye a legigényesebb csoporthoz tartozik. A Magyarországon termesztett fajták hosszúnappalosak. Csírázáskor a magvak érzékenyek a fényre, ezért sötétben csíráztatva javul a csírázási százalék. Csírázást követően, a nem kielégítő fényviszonyok hatására a szik alatti szára gyorsan megnyúlik. A vegetatív szakaszban gyenge fényintenzitás hatására levelei aprók lesznek. Különösen a virágzás, termésérés idején kíván sok fényt, a virágok már 5000–7000 lux fényerőn megtermékenyülnek. Borús, hűvös időben a fejlődés lelassul, az érés késik, a minőség romlik, a termés héja vastag, a hús színe pedig kevésbé intenzív lesz. A kutatók megállapították, hogy a fényerősség, valamint a hím- és nőivarú virágok aránya szorosan összefügg egymással, csökkenése növeli a nővirágok és csökkenti a hímvirágok számát. Hőigény. A sárgadinnye Markov–Haev szerint a legtöbb meleget igénylő 25 ± 7 °C-os zöldségfajok csoportjába tartozik. A dinnye magja 15 °C-on már csírázni kezd, a csírázás optimuma 30–32 °C. Hideg, nedves talajban a mag gyorsan elpusztul. Szikleveles állapotban hőigénye kisebb, mindössze 18 °C körül van. A magas hőmérséklet, különösen kevés fénnyel párosulva, nemkívánatos megnyúlást idéz elő. A vegetatív növekedési szakaszban 25 °C-os hőmérsékletet igényel. A virágok megtermékenyülése 16–36 °C között lehetséges. A jelzett hőmérsékleti határok között összhangban van a növény termékenyülő képessége és a megporzást végző rovarok tevékenysége.



Vízigény. A dinnyék testét 87,0–91,5%-ban víz alkotja, ebből adódóan sok vizet igényelnek. Vízigénye az egyes fejlődési szakaszokban jelentős mértékben változik. Csírázáskor, valamint a hajtás- és termésfejlődés idején sok vízre van szüksége. Tápanyagigény. Nagy tápanyagigényű. A tápelemek közül káliumból veszi fel a legtöbbet, ezt követi a nitrogén-, a kalcium-, a foszfor- és a magnézium. A tápelemarányok a tenyészidő folyamán állandóan változnak. A sárgadinnye szabadföldi, öntözetlen termesztésben 10 t/ha termésre számítva nitrogénből 20 kg-ot, P2O5-ből 9 kg-ot, K2O-ból 46 kg-ot von ki a talajból. Talajigény. Megegyezik a görögdinnyéjével, vagyis humuszban gazdag, gyorsan melegedő, mélyrétegű, közel semleges kémhatású talajokat igényli. A sárgadinnye az I–IV. termőhelyi csoportokba sorolt talajokon Magyarországon sikerrel termeszthető.

3.3. A fajtaválasztás szempontjai A termesztés sikerének az alapja maga a fajta. Hosszú időn keresztül olyan szemlélet uralkodott a termesztők körében, amely csak a koraiságot tartotta fontosnak, egyéb fajtatulajdonságokat figyelmen kívül hagyva. Ilyen tekintetben korszakváltozáshoz érkeztünk. A rövid tenyészidejű, gyenge termőképességű, rossz áruminőségű fajták mellett előnyben kell részesíteni a hosszabb tenyészidejű, kiváló termőképességű, jó minőségű és rövidebb-hosszabb ideig pulton tartható fajtákat. A koraiság mellett a kései érésű fajtákkal a fogyasztási idő széthúzása is cél lesz. Előtérbe fog kerülni, mint fajtatulajdonság, a betegség-ellenállóság és a jó szállíthatóság. (Az idegentermékenyülő sárgadinnye alfajai és convarietasai könnyen termékenyítik egymást. Ebből rendkívüli formagazdagság, rengeteg fajta származik.)

3.4. Termesztés Éghajlatunk az ország egész területén megfelel a sárgadinnye-termesztés feltételeinek, bár a termeszthetőség északi határán vagyunk. A termesztéstechnológiai változatok – a téli sárgadinnye kivételével – megegyeznek a görögdinnyénél leírtakkal. Növényi sorrend. Régen felismerték a dinnyések a vetésforgó jelentőségét. Már a XVIII. században pereskedtek a megvalósításáért, ugyanis „szűzföldeken”, erdőkivágásokon, gyeptörésekben termesztették a legnagyobb sikerrel a dinnyét. Ügyeltek arra, hogy négy-öt évig ne kerüljön vissza a régi helyére. Egyes helyeken még hosszabb (11 év) forgót tartottak szükségesnek. A monokultúra hatása gyorsan jelentkezik a sárgadinnyénél. Kisméretű, ízetlen és vastag héjú termések érnek ezeken a területeken. A sárgadinnyét elsősorban az öntözött zöldséges, és az öntözött kombinált szántóföldi vetésforgóban célszerű termeszteni. Ennek ellenére kényszerűségből, vállalva a nagy kockázatot, sokan termesztik az öntözetlen kombinált szántóföldi vetésforgóban is. Talajművelés. A talajművelés feladata a sárgadinnye termesztésénél is a talaj víz-, levegő-, hő- és tápanyagforgalmának szabályozása a növény optimális biológiai igényeinek jobb kielégítése céljából. A sárgadinnye talajművelését a késő tavaszi vetésű, nagy magvú zöldségnövények talajművelési rendszere alapján tervezzük. A nagyobb gazdaságokban alkalmazott talajművelési eljárások megegyeznek a görögdinnyénél ismertetekkel. A hagyományos technológia sajátos munkája a fészekkészítés. Alkalmazása a ritka térállásra ültetett növényeknél terjedt el, főleg a kisüzemi, a kisgazdasági termesztésben. A fészekkészítés a sorok és fészkek kijelölésével kezdődik. A szabályos elrendezés a növény biológiai igényeinek jobb kielégítését, a gazdaságosabb anyagfelhasználást, és az esztétikai elvárásokat egyaránt szolgálja. A fészket legegyszerűbben kapával vagy ásóval készíthetjük. A négyzetesen, 30–40 cm szélességben és mélységben kiemelt föld helyére a gödörbe érett trágyát, komposztot teszünk. Ezután visszahúzzuk a földet, összekeverjük a trágyával, végül a fészek helyén felkupacoljuk. A fészek készíthető ősszel és tavasszal, de a tavaszi esetében, 2–3 héttel az ültetés előtt kell elvégezni. Trágyázás. A sárgadinnye üzemi termesztésében is meghatározó az őszi alaptrágyázás. Meghálálja a szerves trágyát, ezért a vetésforgóban közvetlenül a szerves trágyázott szakaszban célszerű elhelyezni. A fészektrágya ősszel és tavasszal is bedolgozható. Az indító trágyát vetéskor, illetve ültetéskor adjuk a kezdeti fejlődés meggyorsítására. A tenyészidőben kijuttatott fejtrágya lehetővé teszi a folyamatos, zavartalan tápanyagellátást. Sajnos az indító (starter) és a fejtrágya használatának előnyeivel a dinnyekertészek kevesen élnek.



Szervestrágyázásra legjobb a három évig érlelt marhatrágya, fészektrágyának is ez a legmegfelelőbb. A ló-, a sertés-, a juh-, sőt a baromfitrágya is jól hasznosítható a dinnye alá. A trágyaféleség megválasztását befolyásolja a talaj típusa és kötöttsége is. Minél kötöttebb a talaj, annál mérsékeltebben bomló, almosabb trágyát használjunk. A szerves trágyát igény szerint kiegészítjük műtrágyákkal. A trágyamennyiségeket laboratóriumi vizsgálatok alapján célszerű meghatározni (fajlagos tápanyagkivonás, tervezett termésátlag). A trágyaelosztás módja lehet terítés (az egész területre), sortrágyázás vagy fészektrágyázás. A fejtrágyázást igény szerint adjuk, ami technológiánként változik. A fóliás takarásos technológiákban célszerű közvetlenül a fólia levételekor fejtrágyázni. Ilyenkor a lazább szövetű növényállományt átsegítjük a kedvezőtlenebb külső körülmények elviselésére. Másik fontos időpont az első terméskötések megjelenésének ideje, amikor a dinnye tápanyagigénye jelenős mértékben megnövekszik. A fejtrágyát leghatékonyabban oldott formában, az öntözővízzel juttathatjuk ki. A tápelemeket mennyiség tekintetében a következő sorrendben veszi fel a dinnye: K, N, Ca, P, Mg. Szaporítás. A sárgadinnye esetében is minél frissebb vetőmagot használjunk. A mag korának előre haladtával csökken a csírázási százaléka és a csírázási energiája. Magját szokás előáztatni, 20 °C-os vízben 8 óráig, 30 °Cos vízben 2 óráig. Az előáztatás hatására jelentősen nő a csírázási százalék, jobb lesz a kelés. Az előáztatást követi az előcsíráztatás. A megduzzadt magvakat kivesszük a vízből, lecsöpögtetjük, majd csíráztatás céljából 30 °C-ra beállított termosztátba helyezzük. Az előáztatott magvak a termosztátban 6–9 óra alatt 3–5 mm hosszú csírát fejlesztenek. Ennél nagyobb csíra nem szükséges, mert akadályozza a vetést – vetés közben könnyen megsérül. Az előáztatás és csíráztatás idején az oxigénellátás levegőztetéssel tovább javítható, ami kedvezően hat a csírázásra. Az előáztatás előcsíráztatás hatékonysága különböző kémiai anyagokkal tovább javítható. Előáztatott, előcsíráztatott magot csak nedves talajba vessünk. Nyári friss fogyasztásra a palántanevelés a legelterjedtebb szaporítási mód. Valamennyi termesztőberendezéstípusban nevelhető sárgadinnye-palánta. Magyar gyakorlat volt a gyepkockás palántanevelés, a dinnyetermesztők az 1890-es évektől kezdve alkalmazták. A gyepkockát korán tavasszal vágták, jó szerkezetű, tápanyaggal kellően feltöltött, finom gyökérzetű fűvel benőtt területen. Ebbe vetették a magot, és ezzel ültették ki a palántát a végleges helyére, ami hatékony lépésnek bizonyult a koraiság fokozására. Ma már a gyepkockát a tápkocka helyettesíti. A többi zöldségfajtól eltérően a dinnyének lazább, levegősebb tápkockát kell készíteni. A kívánt méret 6×6 cm-től 10×10 cm-ig terjed (technológiánként változó). A felnevelendő palánta mennyiségét, illetve a szükséges vetőmag-mennyiséget, a tervezett sor- és tőtávolság, az állománysűrűség függvényében tervezzük meg. A ma termesztett fajták nagyobb része hibrid, ennek megfelelően a vetőmagköltségek igen tetemesek. Fontos teendőnk a sárgadinnye palántanevelésben is a palánták edzése és átrakása. Kívánatos lenne egy bizonyos fejlettségi szinten – amikor a levelek összeérnek – a szétrakás, ez azonban a palántanevelési költségeket jelentős mértékben megnöveli. A palántanevelés 4–6 lombleveles fejlettségig tart. Külön kell szólnunk a téli dinnye termesztéséről, ami ha létjogosultságot nyerne nálunk is, a fogyasztási időt több hónappal szét lehetne húzni. Május végén állandó helyre vetjük, de ezek a típusok palántáról is termeszthetők, szinte mindegyik technológiai változatban. A teljesen beérett, igen jó minőségű terméseket a nyári időszakban fogyasztjuk el, a maradék, későbbi terméseket tároljuk téli fogyasztásra. Ültetés, állománysűrűség. A beöntözött, jól fejlett palántákat a technológiai változat szerinti időben ültetjük végleges helyükre, ami történhet kézzel és géppel. A gyakorlatban jelenleg használatos állománysűrűség (7–10 ezer tő/ha) az alapvető oka a rendkívül alacsony termésátlagnak. Kísérleti eredmények igazolják, hogy elfogadható terméseredmény eléréséhez legalább 10–20 ezer tő/ha állománysűrűség kell. A korszerű termesztést a 100×100, 100×75, 100×50 cm-es egysoros, illetve a 160+40×50, 180+50×44, a 200+60×35 cm-es (kétsoros, ikersoros) elrendezés jelenti. A 180 cm széles fóliás takarásnál, váz nélküli fóliás takarás, kisalagutas takarásnál a 150+40×35, 150+50×50, 160+40×50, 180+50×44, 200+60×35 cm-es elrendezést tartjuk jónak. A 90 vagy 120 cm-es fóliaszélességhez a 146 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


160×31, 170×29, 180×28 cm-es elrendezést javasoljuk. Az állomány besűrítésével a fóliás takarás hatása jobban érvényesül, a termésátlag növekszik, a termesztés jövedelmezőbb lesz. Ápolási munkák. Ezek nagyrészt megegyeznek a görögdinnyénél leírtakkal. Állandó helyre vetéskor az első munka a talaj lazítása, porhanyítás, ugyanis a palántázott termesztésben ültetés után már 5–7 nappal esedékes a kapálás. A sorközkapálás végezhető géppel vagy kézzel. A tenyészidőben három-négy alkalommal – nagyobb csapadék vagy öntözés után, gyomosodáskor – kapáljuk át a területet. Külön figyelmet érdemel a támrendszer melletti termesztés, ami több vonatkozásban is hasonlít az uborkánál alkalmazott technológiához. A termesztés hatékonyságát fokozhatjuk ezzel az eljárással, ha az egységnyi területre ültetett növények termőfelületét és termését függőleges irányban, a légtérben helyezzük el. A sorok elrendezése lehet egysoros, ikersoros, a fent ismertetett sor- és tőtávolságokkal. A támrendszer lehet fa- vagy fémszerkezet. Az egysoros elrendezésnél használhatjuk a szegfűhálót tartóanyagként, az ikersoros elrendezésnél a zsineg alkalmazása a célszerűbb. Ezt a termesztési módot csak szélvédett, jó mikroklímájú helyen használjuk. A sárgadinnye szabadföldi termesztéstechnológiájának sokat vitatott kérdése a metszés. Lippay J. 1664-ben az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyvben már részletesen leírta a metszés menetét a sárgadinnyénél: „Amikor a dinnye 5–6 lombleveles fejlettségben van, a hegyét gyengén ki kell venni. Nem körömmel lecsípni, hanem újjal kitolni. Ezt követően gyorsabban kinő az oldalhajtás, s ezen előbb látszanak a kis dinnyék”. Szontágh 1854-ben viszont már arról írt, hogy szabadföldi termesztésnél felesleges a metszés. A technológiák zömében nem kell metszeni a sárgadinnyét. Egyetlen esetben lehet létjogosultsága, ez a támrendszeres termesztés, ahol főhajtásról, alulról kezdve kb. 50–60 cm-ig eltávolítjuk az oldalhajtásokat és a terméskezdeményeket, csak e felett képezzük ki a termőfelületet. Ne feledjük, hogy a növénynek elsőként vegetatív tömegre van szüksége, hogy a generatív terhelést elbírja. Ha meghagyjuk az első termést, lelassul a növekedés, „ülve marad” a növény, ha túl korán eltávolítjuk, későn érik és kevés lesz a termés. Öntözés. A sárgadinnye vízigénye a vegetációs időben 3500 m3/ha, azaz 350 mm. Ennek egy részét a nyári csapadék biztosítja, de a hiányzó vízmennyiséget öntözéssel kell pótolni. Ez általában két-három vízpótló öntözést jelent, egy-egy alkalommal 30–50 mm közötti vízmennyiséggel. A téli dinnyék vetése a száraz, csapadékszegény időszakra esik, ezért gondoskodni kell a kelesztő öntözésről is. Betakarítás, áru-előkészítés. Az optimális szedési időpont eldöntése, meghatározása a sárgadinnyénél is nagyon fontos. A sárgadinnye szedése már 80–85%-os érettségnél – a szállítási távolságtól függően – elkezdhető. A sárgadinnye utóérik. Az eddig termesztett fajták érettsége könnyen, egyértelműen megállapítható. Miszerint: • a héj világosabb; • a bibepont felőli vége megpuhul; • kellemes sárgadinnyeillata van; • a termés a kocsányról leválik. A várható fajtaválaszték-bővülés, az érésjelek tekintetében is változatosabb lesz. (A Honey dew típusú sárgadinnye héjszíne az érés folyamán zöldesfehérből sárgásfehér lesz, és a héján tapintással érzékelhető viaszos bevonat képződik. Illatos, de nem válik le a kocsányról. Ugyanez figyelhető meg a Hógolyó és az Amarilló típusokhoz tartozó fajtáknál is. A közép-ázsiai sárgadinnyék között vannak olyan típusok, ahol a bibepont nem puhul, illata sincs. Itt az érettség megállapítása már a görögdinnyéhez hasonlóan bonyolult.) A sárgadinnye érett terméseit késsel levágjuk, óvatosan kartondobozba vagy farekeszbe csomagoljuk és szállítjuk. Szabadföldi termesztésű sárgadinnyét július, augusztus, szeptember hónapokban fogyasztunk. A szedés gyakorisága 3–5 nap. A téli dinnyéket az első őszi fagyok előtt kell leszedni, mert már a legkisebb fagy is megszünteti a tárolhatóságot. A biológiai érést a termések színváltozása (zöldesfehérből sárgás-, vagy narancssárgás), az illatés cukortartalom kialakulása, valamint a lomb pusztulása jelzi. Ilyen érettségi fokú termések csak közvetlen piaci értékesítésre, friss fogyasztásra alkalmasak. Tárolásra az éretlen színű, teljesen kifejlődött méretű és alakú, alig édes és nem illatos, egészséges termések a jók. A terméseket 10–15 cm-es szárrésszel szedjük, szedéskor és szállításkor a sérülésektől, ütődéstől védeni 147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kell a termést. Tárolásra az 50–60% relatív páratartalmú, 5–10 °C hőmérsékletű helyiségek alkalmasak. A szalmára, papírra vagy deszkára, egy rétegben rakott termések októbertől-márciusig tárolhatók. A várható termésátlag a jelenlegi technológiai színvonalon kicsi, 8–10 t/ha. Korszerű technológiával ez az átlag lényegesen növelhető, akár a 20–50 t/ha is elérhető, ami hatására a jövedelmezőség is jelentős mértékben javul.

3.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: dinnyemozaik (watermelon mosaic potyvirus – WMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV), a dinnye pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. syringae), a dinnye kolletotrihumos betegsége (Colletotrichum orbiculare), a dinnye didimellás betegsége (Didymella bryoniae), dinnyelisztharmat (Erysiphe cichoracearum, Sphaerotheca fuliginea), a dinnye fuzáriumos hervadása (sárgadinnyén: F. oxysporum f. sp. melonis); • Kártevő állatok: cserebogarak (Melolonthidae), pattanóbogarak (Elateridae), gyepi hangya (Tetramorium caspitum), vetési bagolylepke (Scotia segetum), uborka-levéltetű (Aphis gossypii), dohánytripsz (Thrips tabaci), közönséges takácsatka (Tetranychus urticae), mezei nyúl (Lepus europaeus).

3.4.2. Összefoglalás • Első teendőnk a terület kiválasztása, az alaptrágya bedolgozása, valamint az alap-talajművelési eljárások elvégzése. • Jó, ha a vetőmagot időben beszerezzük, s utánajárunk, hogy kinek is fogjuk értékesíteni az árut. • Időben gondoskodjunk a palántanevelő telep rendbetételéről, teremtsük meg a feltételeket. A kiválasztott technológiai változat időzítését figyelembe véve végezzük a szaporítási munkákat. • Amint a talajra rá lehet menni, simítózzuk el a területet. A vetésig, illetve ültetésig tartsuk gyommentes állapotban. Az ágyáskészítést (ágyásos technológia) a tervezett ültetés előtt végezzük, helyezzük le az öntözőcsöveket, terítsük rá a fóliát, majd ültessük ki a palántákat. • A fóliatakarásos technológiákban (fekete fóliás takarás, váz nélküli takarás, fóliaalagút) felkészülünk az ültetésre és még aznap le is takarjuk a talajt, illetve a növényeket. Itt időszakos takarásról van szó (kb. 1 hónap), az időjárás jobbra fordultával fokozatosan megnyitjuk a fólia felületét, majd eltávolítjuk azt. • A növényápolási munkákat igény szerint elvégezzük, a növényvédelemmel egyetemben. • A sárgadinnye érése könnyen nyomon követhető. A sárgadinnye érzékenyebb áru, mint a görögdinnye, ezért úgy is bánjunk vele. Ládázva legcélszerűbb forgalmazni, szállítani. • A téli dinnyét csak a fagyok előtt szedjük le, szárrésszel. Tároljuk, majd utóérlelés után fogyasztjuk.

4. Spárgatök (Cucurbita pepo L. convar. pepo provar. oblonga Willd.), cukkini (Cucurbita pepo L. convar. giromontiina Duch), csillagtök (Cucurbita pepo L. convar. patissoniana Greb) 4.1. Általános tudnivalók A Cucurbitaceae (tökfélék) családjába tartozó Amerikában őshonos Cucurbita-nemzetség öt termesztésbe vont fajának egyike a Cucurbita pepo L. A hazánkban is számottevőbb mértékben termesztett zöldségnövények közül három tartozik e botanikai fajhoz: • spárgatök (Cucurbita pepo L. convar. pepo provar. oblonga Willd.), • cukkini (Cucurbita pepo L. convar. giromontiina Duch), • csillagtök (patisszon) (Cucurbita pepo L. convar. patissoniana Greb). 148 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Gyökérzetük igen nagy kiterjedésű, horizontálisan messze elhatol, de palántázással szaporítva sekélyen helyezkedik el. Száruk kúszó, szegletes vagy barázdált. A szárhossz fajtatípusfüggő; míg a „guggon ülő” (bokor) fajták szára rövid (50–80 cm) és nem elágazó, addig az „indás” fajtáké hosszú (akár 3–4 m) és elágazódó. Leveleik nagyok, egyszerűek, tenyeresen karéjosak, serteszőrösek. Narancssárga színű virágaik nagyok,egylaki váltivarúak, rovarbeporzásúak. Termésük tipikus kabaktermés. A spárgatök termése megnyúlt hengeres alakú, színe fehéres vagy zöldes árnyalatú. A cukkini termése szintén megnyúlt hengeres, de a spárgatöknél keskenyebb, színe változatos. A csillagtök termése lapított félgömb alakú, tompán fogazott peremmel. Színe kezdetben világoszöld, később fehér vagy fehéres árnyalatú. Magvaik tojás alakúak, laposak, jellemzően fehér vagy krémszínűek. Ezermagtömegük 60–80 g (csillagtök), illetve 150–200 g (spárgatök, cukkini). Csírázóképességüket 6–8 évig tartják meg. Mindhárom faj választékbővítő zöldségnek számít. A spárgatököt hazánkban régóta termesztik. A cukkini termesztése az utóbbi években lendült fel, jelenleg perspektivikus növénynek számít. A csillagtököt mintegy 30 éve termesztik hazánkban. Mindhárom növényt frisspiaci és feldolgozóipari célra is termesztik. Termőfelületük nagyságáról jelenleg nem vezetnek statisztikát. Táplálkozástani szempontból rost- és a biológiailag tiszta víztartalmuk emelhető ki. Szénhidrát-, fehérje-, vitamin- és ásványi anyag tartalmuk alacsonynak mondható.

4.2. Ökológiai igények Fényigényük nagy, csak teljes napfényben fejlődnek jól. Nappalközömbösek. Hőigényük is nagy, hőoptimumuk a Markov–Haev-féle besorolás szerint 25 ± 7 °C. Fagy- és hidegérzékenyek. Csírázásukhoz minimum 12 °C szükséges, 25–30 °C-on tartva magvaik egy héten belül kikelnek. Vízigényük nagy, sikeres termesztésükhöz hazánkban öntözés szükséges, mintegy 120–200 mm 2–3 alkalommal kijuttatva. Talaj iránt nem kifejezetten igényesek, de legjobban könnyen melegedő, humuszban gazdag, középkötött és jó levegőzöttségű, 6,5–7,5-es pH-jú talajokon fejlődnek. Tápanyagigényük nagyok, fajlagos tápanyagigényük nitrogénből 6,5 kg/t, foszforból (P 2O5) 3,2 kg/t, káliumból (K2O) 12,4 kg/t, kalciumból (CaO) 7,9 kg/t, míg magnéziumból (MgO) 0,8 kg/t. A nitrogén túlzott adagolása a minőség romlásával járhat. A szervestrágyázást meghálálják.

4.3. A fajtaválasztás szempontjai Spárgatökből és csillagtökből a minősített fajták száma igen csekély, cukkiniből jóval szélesebb a választék. A hajtásrendszer vonatkozásában ma már szinte csak a kisebb tenyészterület igényű és rövidebb tenyészidejű guggon ülő típusokat termesztik. A tenyészidőben jelentős különbség lehet a fajták között. A korai technológiák céljára a rövid tenyészidejű fajták (vetéstől az első termésszedésig 45–70 nap) választása ajánlatos. Termésalak szerint adott fajon belül a fajták között nincs lényegi különbség. Termésszín szempontjából a cukkini esetében van választási lehetőség, amit a piac igényeihez igazodva kell megtenni. Megkülönböztethetők világoszöld, sötétzöld, feketészöld, sárga pettyes, krém és sárga héjszínű fajtacsoportok. Spárgatök esetében újabban a fiatal korban világoszöld színű típusok is piacosak. Rezisztencia és tolerancia terén a cukkinit kell megemlíteni, ahol egyes fajták akár három vírusbetegséggel (CMV, WMV, ZYMV) szemben is ellenállóak.

4.4. Termesztés Vetésforgó. A zöldséges vetésforgóelső, szervestrágyázott szakaszába helyezzük. Önmaguk és más kabakosok után legalább 4–5 évig nem termeszthetők. Főnövényként is termeszthetők, de a guggon ülő fajtákat inkább előnövényként, ritkábban utónövényként alkalmazzák. Tápanyag-ellátás. Ez a munkaaz őszi szervestrágyázással kezdődik. A nagy tenyészterület miatt a mintegy 20– 40 t/ha-nyi mennyiséget sávos vagy fészkes elrendezésben juttassuk ki. Ősszel foszfor- és káli műtrágyát is kaphat még, az indítóműtrágyázás a talajvizsgálat eredményeinek megfelelően történjen. Hagyományos rendszerű tápanyag-utánpótlás esetén a tenyészidő alatt 2–3 alkalommal fejtrágyáznak. Az intenzív termesztéstechnológia részeként alkalmazott tápoldatozás esetén a kiültetett növények megerősödése idején 1 : 1 : 1 N-P-K arány mellett napi 0,5–1 kg N/ha tápanyagdózis adagolható. Az intenzív vegetatív növekedés idején 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


ez 1 : 0,5 : 1 arányra és 1,5–2 kg N/ha/nap adagra, míg a termésnövekedés és a szedés időszakában 1 : 0,5 : 2 és 1,5 kg értékekre módosul. Talajművelés. Ennek rendszere a dinnyefélékével megegyezik. Az őszi tarlóhántást és mélyszántást követően, tavasszal a terület gyommentesen tartása és a jó vetőágy készítése az elsődleges szempont. Porhanyítási és gyomirtási céllal a kezdeti időszakban 2–3 alkalommal növényápoló talajművelést is végeznek. Szaporítás. Állandó helyre vetéssel és palántázással is történhet. A szaporítás ideje és módja szerint a következő technológiai változatokat szokták elkülöníteni: • kisalagutas fóliatakarás, április 15–30-i palántázással; • korai termesztés, április végi-május eleji palántázással; • állandó helyre vetés, április 10–20. között; • késői állandó helyre vetés, május 10–30. között. Helyrevetés esetén hektáronként 3–7 kg magot vetnek el 2–5 cm mélyre, sorosan vagy fészkesen (3–5 mag/fészek). A helyrevetést 2–3 lombleveles korban követi a tőszámbeállítás. Palántanevelésük alapjaiban megegyezik a dinnyeféléknél alkalmazottal. A magvakat a 6×6 – 10×10 cm méretű tápkockákba vetik, amelyekben 30–40 nap alatt nevelhetők meg a palánták. Kiültetésre 3–4 lombleveles állapotban alkalmasak. Palántaneveléséhez 1,5–3 kg/ha vetőmagra van szükség. E fajoknál oltás alkalmazása még nem gyakorlat. Az alkalmazott tőszám indás fajtákkal hektáronként 2500–4500, guggon ülő fajták esetén 8–12 ezer. Egyes (pl. 100×100 cm) vagy ikersoros (pl. 150+50×100) elrendezést alkalmaznak. Ápolás. Növényápolási munkáik alapvetően a már említett öntözést, növényápoló talajművelést és tőszámbeállítást, illetve kisalagutas termesztéskor a szellőztetést és később a fólia eltávolítását foglalják magukba. A kisalagutas technológia általában műanyag fóliás talajtakarással is kiegészül. Betakarítás, áru-előkészítés, tárolás, értékesítés. Mindhárom faj terméseit gazdasági érettségben takarítjuk be. Betakarítása kizárólag kézzel történik, éles késsel választjuk le a terméseket a tőről. A betakarított termés fejlettsége és így mérete tág határok között változhat, a termős virág megtermékenyülésétől egészen a biológiai érettség kezdetéig. Hazánkban a tavaszi és kora nyári időszakban frisspiaci fogyasztásra a 15–20 cm-es hosszúságú spárgatök és cukkini értékesíthető kellő biztonsággal. Olaszországban sokszor a virággal együtt takarítják be a cukkini terméseit, de előfordul, hogy csak külön a virágot értékesítik. A spárgatök későbbi időszakban, alacsonyabb árfekvéssel, nagyobb terméstömeg mellett is értékesíthető. A spárgatök feldolgozóipari célú értékesítésénél a minél nagyobb tömeg elérése érdekében célszerű megvárni szinte a biológiai érettséget. A savanyításra szánt csillagtököt viszont közvetlenül a megtermékenyülés után, kis méretben szokták betakarítani. A termések rendkívül gyorsan fejlődnek. A legjobb áron értékesíthető, kisméretű termések eléréséhez ezért akár 2 naponta is szedni kell az állományt. A fóliaalagutas állományok már május elejétől betakaríthatók, időleges takarás nélkül május végétől kezdődhet a betakarítás, míg a helyrevetett állományok június közepétől szedhetők. Az egységnyi területről betakarítható termés darabszáma és tömege a szedési méret függvényében változik. A 20–25 t/ha-os termésátlag jellemzőnek tekinthető, de ennek két-háromszorosa is elérhető. A kis méretben betakarított termések 7–10 napig tárolhatóak, 7–10 °C-on és 85–95%-os páratartalom mellett.

4.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: tökmozaik (watermelon mosaic potyvirus – WMV, cucumber mosaic cucumovirus – CMV), a tök sárga mozaikja (zucchini yellow mosaic potyvirus – ZYMV), a tök kolletotrihumos betegsége (Colletotrichum orbiculare), a tök kladospóriumos betegsége (Cladosporium cucumerinum), töklisztharmat (Erysiphe cichoracearum, Sphaerotheca fuliginea); • Kártevő állatok: cserebogarak (Melolonthidae), pattanóbogarak (Elateridae), levéltetvek (Aphididae).

4.4.2. Összefoglalás • A tökfélék a monokultúrát nem tűrő, az esetek többségében elő-, ritkábban utóterményként termesztett, rövid (45–70 nap) tenyészidejű növények.



• Szaporításuk helybevetéssel és palántaneveléssel egyaránt lehetséges. Az állandó helyre vetés főbb időpontjai: április 10–20., ill. május 10–30. A vetőmagszükséglet 3–7 kg/ha, 2–5 cm mélyen sorba- vagy fészekbe (3–5 mag/fészek). A tőszámbeállításra 2–3 lombleveles korban kerül sor. Palántanevelés esetén a magot 6×6 cm, ill. 10×10 cm-es tápkockába vetik. A palántanevelés időtartama 30–40 nap. A kiültetésre 3–4 lombleveles állapotban kerül sor, április utolsó, ill. május első napjaiban. A hektáronkénti vetőmagszükséglet ebben az esetben 1,5–3 kg. • A növényszám: indás fajtáknál 2500–4500 tő/ha, guggon ülő fajták esetében 8000–12000 tő/ha. A szokásos sor- és tőtávolság 100×100 cm, ill. 150+50×100 cm • A legfontosabb tenyészidőszak alatti növényápolási munkák: öntözés (2–3 alkalommal), talajművelés (gyomirtás), fejtrágyázás. • A betakarításra gazdasági érettségben kerül sor, a szedés kézzel történik, a terméseket éles késsel vágják le a növényekről. A palántázott állomány május végétől, a helyrevetett június közepétől már szedhető. A minél kisebb méretben történő betakarítás érdekében 2–3 naponta kell szedni. Az elérhető átlagtermés 20–25 t/ha, ill. 40–60 t/ha között változó. • A kis méretben leszedett termések 7–10 oC hőmérsékleten, 85–95%-os relatív páratartalom mellett 7–10 napig tarthatók el.


13. fejezet - Hüvelyesek (Fabaceae) A hüvelyesek családjába a zöldségnövények közül • a zöldborsó (Pisum sativum L.), • a bokor- és karósbab (zöldbab vagy kifejtő babok) (Phaseolus vulgaris L.), • a tűzbab (Phaseolus coccineus L.) • az étkezési lóbab (Vicia faba L.), valamint • a földimogyoró (Arachis hypogaea L.) tartozik. Könyvünkben ezek közül a két legjelentősebb faj, a zöldborsó és a zöldbab termesztését tárgyaljuk.

1. Zöldborsó (Pisum sativum L.) 1.1. Általános tudnivalók A borsó vad őse ismeretlen. Legfontosabb primitív kultúralakkörei különböző ökotípusokból jöttek létre. Valószínűsíthető géncentrumai a Közel-Kelet, a Mediterráneum – azaz a Földközi-tenger medencéje –, illetve Abesszínia (az Etióp-fennsík) területe. A borsók a legrégebben termesztésbe vont növények körébe tartoznak a 7000–9000 éves elszenesedett borsómagok azonosítása alapján. A borsó (Pisum satium L.) a Fabales (= Leguminosae: hüvelyesek) rendjébe és a Fabaceae (= Papilionaceae: pillangós virágúak) családjába tartozó faj. A legfontosabb fajtakörei, illetve alfajai a következők: • P. sativum L. ssp. elatius (Stev. [A. et G.] = P. elatius Stev.) – sudár borsó, magas borsó, vad borsó; • P. sativum L. ssp. arvense (L.) A. et G. – takarmányborsó, mezei borsó; • P. sativum L. ssp. sativum convar. sativum (= convar. vulgare Schübl. et Mart) – közönséges kifejtőborsó; • P. sativum L. ssp. sativum convar. glaucospermum Alef. – zöld kifejtőborsó; • P. sativum L. ssp. sativum convar. medullare Alef. – velőborsó; • P. sativum L. ssp. sativum convar. saccharatum Ser. vagyconvar. axiphium Alef. (= ssp. hortense [Neilr.] A. et G.) – cukorborsó. A domesztikáció során kialakult szegregáció következményeként jöttek létre az étkezési, takarmány- és zöldborsótípusok. A cukorborsó forma később alakult ki. Az ehető hüvelyű borsók cukor vagy kínai borsóként ismertek. A cukorborsók egy újabb változata a „snap” típus amelyet P. sativum var. macrocarpon néven írtak le. A zöldborsó fontos zöldségnövény. A világon összesen 870–880 ezer hektár a vetésterülete, melynek közel fele Ázsiában, főként Kínában és Indiában található. A legmagasabb átlagterméseket az USA-ban érték el, ezt követi Európa, ahol – mind a termőterületet, mind a termésátlagokat tekintve – a legnagyobb termelő Franciaország. Magyarországon a zöldborsót 1977-ben termesztették a legnagyobb területen, ami meghaladta a 30 ezer hektárt. Erőteljes visszaesés után 1983-tól egy újabb fellendülés kezdődött, amely az előzőektől már minőségileg különbözött. A termésátlagok ugrásszerű növekedésével a termés mennyiség 1985-re az 1977 évinek az 1,7szeresére nőtt. A jó minőségi színvonal és a magas terméshozamok elérésében – az új fajták és a korszerű termesztési technológia bevezetésén keresztül – jelentős szerepük volt a termelési rendszereknek. A politikai és gazdasági átalakulás következtében a keleti piac összeomlott, vásárlása drasztikusan lecsökkent. Ezért 1993-ban a vetésterület 8 ezer hektár alá esett vissza. Az utóbbi években újra növekszik a termelés nagyságrendje és 2002ben a betakarított terület már meghaladta a 20 ezer hektárt. A zöldborsótermelés fellendülésének okai több tényezőre vezethetők vissza. • A zöldborsó a levélzöldségek után a legkorábban nagyobb mennyiségben a friss piacra kerülő zöldségféle, amely tartósított formában akár egész éven át fogyasztható. 152 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Hüvelyesek (Fabaceae)

• Kedvező étrendi hatása, jó emészthetősége miatt jól beilleszthető a korszerű táplálkozási rendszerbe. • A legtöbb fehérjét tartalmazó zöldségnövényünk, amely e mellett cukorban, C-vitaminban és ásványi anyagokban is gazdag. A szántóföldön megtermelt zöldborsó 80–90%-a ipari feldolgozásra kerül. A feldolgozóipar több mint 100 ezer tonna zöld szemet vásárol fel évente, amelyet közel azonos arányban dolgoz fel a konzerv- és a hűtőipar. A késztermék exportjából jelentős bevételhez jut az ország. Az ipari méretekben történő zöldborsótermesztés mellett napjainkban egyre növekszik a jelentősége a hüvelyes árut előállító kerti termesztésnek. Ennek nagyságrendje 2000–5000 hektár körül alakul. A megtermelt hüvelyes zöldborsó egy része – amely viszonylag nagyobb felületen történő termelésből származik – kereskedelmi forgalomba kerül a friss piac kedvelt zöldségféléjeként, míg másik része a saját fogyasztást szolgálja. Ennél a termelési módnál az áru korai megjelenése is fontos. A mezőgazdasági üzemek szempontjából a zöldborsótermesztés előnyei az alábbiakban foglalhatók össze: • a legkorábban betakarítható növények egyike, amely után másodvetés kerülhet; • a talajt jelentős mennyiségű nitrogénnel gazdagítja, kiváló elővetemény; • kétmenetes betakarítás esetén mellékterméke takarmányként hasznosítható; • teljes termesztési folyamata gépesíthető; • munkálatai jól szervezhetők, mert megelőzik a nagy munkacsúcsokat; • korán, már az év első felében jövedelemhez juttatja a termelőket. A borsó föld alatti része az allorhizás gyökérzet, amelynek fő gyökere a talajállapottól függően 80–140 cm mélyre hatol. Az oldalgyökerek sekélyen, de síkban kiterjedten hálózzák be a talajt. A teljes gyökérfelületen megtalálhatók az általában 2–6 mm nagyságú, főként a Rhizobium leguminosarum faj által fejlesztett tömlő alakú baktériumgümők. A növény szimbionta társulása a Rhizobium-fajokkal nagyon hasznos mind a borsó tápanyagellátását, mind a talaj nitrogénben történő gazdagítását tekintve. A faj növekedési típusa a folytonos (indeterminált) növekedésű fejlett kacsrendszerű futó típustól a determinált, bokor, illetve törpe típusig terjed. A borsó hajtásrendszere általában kapaszkodó, elheverő dudvaszár. A szár magassága fajtától függően 20–200 cm között változik. Az alacsony (20–40 cm) fajták szára rendszerint felálló, a középmagasaké (40–80 cm) hajló, a magas növésűeké (80 cm felett) elheverő. A szár eredendően elágazó, ami azonban az intenzív termesztésben alkalmazott új fajtákra már nem jellemző. A szár felszíne a viaszrétegtől hamvas, enyhén szögletes, esetenként szalagosodott, az alapi részekhez közeli területek kivételével üreges. A szár színe sárgás vagy kékeszöld. Egyes típusokra az antocián-tartalomnak köszönhetően lilás árnyalat jellemző, amely a nóduszok táján intenzívebb. A borsó lombozata nagy változatosságot mutat. A levéltípus genetikai szabályozása jól meghatározott. A normál levéltípus párosan szárnyalt, összetett lomblevelekből áll. A kacsban végződő levélgerincen a levélke párok száma 1 és 3 között változik, a csúcs felé eső többi levélke pedig levélkaccsá alakult. A főtengely nóduszából a levélalap lemezszerű módosulataként viszonylag nagyméretű szárölelő pálhalevél pár fejlődik, amely a lomblevelekhez és kacsokhoz hasonlóan szintén asszimilál. A legtöbb borsófajta teljes lombfelülete szemmel látható viaszbevonatot tartalmaz. A normál típustól eltérő jelentősebb változatok: • A félig levél nélküli típusnál a lomblevelek mindegyike kaccsá alakul, a pálhalevelek viszont megmaradnak. • A levél nélküli változatoknál mind a lomblevelek mind a pálhalevelek kaccsá alakulnak. • Az akáclevelű borsók viszont a kacsok helyett is levélkéket fejlesztenek. A különböző levélalakulásokat a 29. ábra szemlélteti.



29. ábra - A gyakorlatban jelentős levélalakulások a) normál, b) félig levél nélküli, c) levél nélküli

A fejlettebb (több és erősebb) kacsrendszerrel rendelkező, illetve a kisebb levélméretű úgynevezett „nyugati” típusú borsófajták jobb állóképességűek, amely a termesztés folyamán előnyös tulajdonság. A zöldborsó lombszíne és színintenzitása a világos sárgászöldtől a sötét kékeszöldig változik. A borsó hermafrodita, hímnős virágai a pálhalevelek levélhónaljából erednek egyesével vagy 2–5 virágból álló laza fürtvirágzatot alkotva. Esetenként előfordul, hogy a többször szalagosodott – széles, lapos – száron a virágok összetorlódva csoportosan, örvösen jelennek meg. Ezt a formát „ernyős” borsónak nevezik. A virágkocsány eredésénél néha murvalevelek is fejlődnek. A jellegzetes pillangós virág színe a termesztett fajták zöménél fehér (zöldes fehér), az antociános „vad” típusoknál lilás árnyalatú. Termékenyülési viszonyait tekintve a borsónövény öntermékenyülő. Jellemzően már a virág teljes kinyílása előtt megtörténik a beporzás. Viszonyaink között maximum 0,1–3,0% idegen megporzás fordulhat elő a termelés körülményeitől függően. A virágzás folyamatos, a legalsó fertilis nódusztól halad, a növény fejlődési ütemét követve a felső nóduszok felé. Lineáris összefüggés van a fajták tenyészideje és az első virágzó nódusz elhelyezkedése között. A 30. ábrán látható, hogy a legkorábbi borsók az 5. és 6., a legkésőbbiek pedig a 15. vagy e feletti nóduszon hozzák az első virágot. A nem termő nóduszok száma tehát fajtabélyegnek tekinthető. Egy virág nyílása 3–5 napig tart. Egy növény a klimatikus viszonyoktól, az állomány zártságától és fajtától függően 10–30 napig virágzik.

30. ábra - Az első fertilis nódusz és a tenyészidő közötti kapcsolat



A hüvely egy éretten felnyíló termés, ami a háti és hasi varrat mentén reped fel. A hüvelyben a magkezdemények a hasi varrat mentén a termőlevél két szélének megfelelően váltakozva helyezkednek el. A zöldhüvely 5–15 cm hosszú, és 1–4 cm széles is lehet. Színe világostól sötétzöldig változik. A hüvely alakja egyenes vagy hajlott, hegyes, illetve tompa véggel. Ezek a tulajdonságok a cséplést befolyásolhatják. A nóduszonkénti hüvelyszám genetikailag determinált, de erősen függ a környezettől, tehát a növényt ért stresszhatások jelentősen redukálhatják. A hüvelyszám a virágzatban lévő virágok számához képest is jelentősen kevesebb lehet kedvezőtlen termesztési körülmények között. Az extenzív fajtákra az egyes és páros hüvelyalakulás jellemző, míg a koncentrált érésű fajták háromnál több hüvelyt érlelnek be nóduszonként. A kifejtő és velőborsók hüvelyfala elfásodott sejtek több rétegének következtében kemény, összefüggő parenchimaréteget tartalmaz. A hüvelyesen fogyasztható cukortípusoknál a pergamenréteg hiányzik, az endokarpium csak egy vékony falú epidermiszből áll. A hüvelyben a magok száma 4–12 között változik. A zöld mag alakja gömbölyű vagy enyhén lapított lehet. A biológiai érettség állapotában a kifejtő típusok magja sima és gömbölyű, míg a velőtípusok érett magjára a ráncos szem és a kissé lapított, szögletes vagy pogácsa alak jellemző. A magban az embrió két nagy sziklevél között helyezkedik el, melyet a maghéj vesz körül. A mag színét a maghéjon átütő sziklevelek színe adja. Ez a sárgásfehértől a sötétzöldig változhat. A zöldborsó ezermagtömege függ a fajtától, a zsenge kifejtett mag esetén 200–700 g, szárazon 80–300 g közötti tartományban helyezkedik el.

1.2. Ökológiai igények A fajták eltérő módon, különböző tűrőképességgel reagálnak a környezeti tényezőkre. Hőigény. A borsó alacsony hőmérséklet igényű növény, a Markov–Haev-osztályozás szerint a 16 °C hőoptimumú csoportba tartozik. A mag csírázása már 2–3 °C-nál megindul, de az optimális talajhőmérséklet 8– 12 °C. A vegetatív fejlődés optimális hőmérsékletigénye 13–18 °C. Hőmérsékleti küszöbértéke 4,4 °C, ennél alacsonyabb hőmérsékleten a növény fejlődése leáll. A borsó hidegtűrő zöldségféle, de fagyérzékeny. Minél fejlettebb állapotban éri a növényt a fagy, annál nagyobb az okozott kár. A zöldborsó a meleg tavasz, és a hűvös nyár növénye. A virágzás, illetve érés idején gyakran előforduló 25 °C feletti hőmérséklet a virágok egy részének elrúgásához, a magkezdemény abortációjához, illetve kényszeréréshez vezethet. A növekedés 29 °C hőmérséklet felett is megáll. Megállapítható tehát, hogy mivel a növekedés 4,4 °C alatti és 29 °C feletti hőmérsékleten elhanyagolható, az ezen értékhatárokon kívül mért értékeknek csekély a befolyása a hőegység felhalmozásra. A mérsékelt napi hőingadozás általában fokozza a növekedést. Fényigény. A borsó hosszúnappalos növény, de a termesztésben a nappalhosszúságra közömbös fajták használata jellemző. Késői fajtáknál hosszúnappalos körülmények között a virágzás felgyorsul.



Vízigény. A borsóvízigénye közepes, de rendkívül érzékeny a csapadék vegetációs időn belüli eloszlására. A keléshez és kezdeti fejlődéshez – a jól megválasztott termőhelyen, nedvesség-megőrző agrotechnika alkalmazásával és korai vetéssel – a téli csapadék általában elegendő. Az utóbbi évek aszályos időjárása bebizonyította, hogy megfelelő termésátlagokat, ezáltal jó jövedelmet a termelők csak öntözött körülmények között tudtak realizálni. Főként a virágzás és a szemtelítődés időszakában van szükség vízpótlásra. Talajigény. A terület kiválasztásánál lényeges szempont, hogy a korai vetést a késői kitavaszodás ne akadályozza. A borsó a szélsőséges talajokat kivéve minden talajtípuson termeszthető, a laza homokos vályogtalajoktól a közepesen kötött agyag talajokig. A termesztés számára legkedvezőbb a mészlepedékes csernozjom, illetve a nagyobb humusztartalommal bíró barna homoktalajok. A borsó – viszonylag kis gyökérzetével – csak mélyrétegű, jó kapilláris vízemelő képességű talajokon képes rövid tenyészideje alatt a nagy mennyiségű (közel 15 tonna/hektár) zöldtömeg felépítéséhez szükséges vizet és tápanyagot felvenni. A savanyú talajokra ne vessük, termesztése csak semleges vagy enyhén lúgos kémhatású területen sikeres. A rossz talajvíz-elvezetés és a talaj tömörödöttsége is erősen csökkentheti a termőképességet, növelve a gyökérbetegségekkel szembeni fogékonyságot. A zöldborsótermesztés során magas pH-jú talajokon alkalmanként mangánhiány figyelhető meg. Tápanyagigény. A zöldborsó tápanyagigénye közepes. A nitrogén a növény kezdeti vegetatív fejlődését és a szemtelítődést segíti, a foszfor a szemképződésben, míg a kálium a megfelelő szárszilárdság kialakításában játszik jelentős szerepet.

1.3. A fajtaválasztás szempontjai A zöldborsó termelés felfutásában döntő szerepe van a biológiai tényezőnek, a fajtának, illetve ezen keresztül a fajtahasználatnak. A zöldborsótermesztésben a kifejtő-, a velő- és a cukorborsó típusok különböztethetők meg. A sima magvú kifejtő borsó jobb hidegtűrése miatt a legkorábban vethető (sőt, áttelelő termesztésre is alkalmas). Minősége az egyszerű cukrok gyors keményítővé alakulása miatt gyengébb. Az alapanyag lisztes állaga a magas összetett szénhidrát tartalomnak köszönhető. Korai friss piaci áru előállítására javasolt, ipari feldolgozásra esetleg a konzervvonal beindításakor alkalmas. A velőborsó igényesebb a kifejtő típusnál. Kedvezőbb érésdinamikát mutat, zsengeségét tovább megőrzi, mivel a cukortartalma magasabb és a cukor polimerizációja lassúbb. Ez a típus szántóföldi termesztésben kifejtett formában konzerv- és hűtőipari alapanyag előállítására kiválóan alkalmas. A házikerti termesztésben a konzervatív fogyasztói ízlés miatt elsősorban a már régóta ismert és bevált, főként hazai nemesítésű fajtákat használják. A kifejtő típusba tartozó zöldborsófajták jelennek meg legkorábban a piacon. A piac későbbi folyamatos ellátását a jobb minőségű velőtípusú zöldborsófajtákkal lehet biztosítani. Fontos kritérium, hogy nagy hüvelyű, viszonylag nagy ezermagtömeggel rendelkező, könnyen fejthető legyen a használt fajta. A kifejtő és velő típusok között átmeneti alakokat is találunk. A cukorborsóknak két típusát ismerjük. Az egyik az elsősorban indeterminált növekedésű, lapos vékony hüvelyű, „sugar” változat, a másik ehető hüvelyű forma a húsos, telt, lédús hüvelyfalú, bokornövekedésű, a zöldbabhoz hasonló, lassú magfejlődésű „snap” típus. Magyarországon több mint 100 államilag elismert és forgalmazásra engedélyezett zöldborsófajta van, ami a folyamatos nemesítői munka eredményeként tovább növekszik. Ilyen fajtagazdagság mellett nehéz a termelési céloknak leginkább megfelelő fajták kiválasztása. A fajták érésidőben, szemszínben, méretkategóriában és termőképességben minden felmerülő piaci igényt kielégítenek. A fajtahasználatra a külföldi fajták túlsúlya jellemző. A zöldborsófajták különböző tenyészidejűek. A három alapkategórián – korai, középérésű és késői éréscsoport – belül két-két (esetleg három-három) érési alcsoportot különböztetnek meg, az éréshez szükséges hőmennyiség alapján. A legkorábbi fajta 600 °C, a legkésőbbi 900 °C hőegységet igényel vetésétől a 45–55 finométer fokos zsengeségben, azaz jó minőségben történő betakarításáig. A fajtasor és a 6–8 fajtából összeállított szakaszos vetésen alapuló zöldborsótermelés a feldolgozóipar 30–35 napos folyamatos alapanyagigényét képes kielégíteni.



A korai fajták potenciális termőképessége alacsonyabb, mint a késői éréscsoportba tartozóké. Hazai körülményeink között a legkésőbbi érési alcsoport fajtái öntözés nélkül már nem termeszthetők biztonságosan. A termést a növényenkénti hüvelyszám, a hüvelyenkénti magszám és a szemtömeg határozza meg. A termelés technológiai színvonalához alkalmazkodva kell megválasztani a termesztendő fajtát. Az intenzív, koncentrált érésű, azaz egy nóduszon háromnál több virágot, illetve hüvelyt hozó és az extra finom szemméretű fajtákat csak intenzív körülmények között érdemes termeszteni, hiszen ezek potenciális termőképessége csak így használható ki. A hazai konzervipar a sötétzöld szemszínű, közepes szemméretű, velőtípusú fajtákat igényli legnagyobb mennyiségben. Az extra korai éréscsoportban a feldolgozási idény indításkor a gyár a nagyobb szemméretű fajtákat is fogadja. A hűtőipar finomabb osztályozottságú, zsengébb, sötétzöld szemszínű alapanyagot dolgoz fel. Visszatérő igényként jelentkezik az extra finom (kisebb, mint 8 mm) szemméretű, azonos fajtából készített termék, amelynek előállítása azonban még ma sem megoldott.

1.4. Termesztés Növényi sorrend. A talajt jó táperőben, megfelelő vízkészlettel, gyommagoktól, kórokozóktól és kártevőktől mentesen hagyó növények a borsó jó előveteményei. A zöldborsót legcélszerűbb a kombinált vetésforgókban két kalászos közé beilleszteni, zöldséges vetésforgókban a szervestrágyázott szakasztól legtávolabb helyezzük el. Pillangósok, szántóföldi zöldségfélék és későn lekerülő elővetemények után ne kerüljön. Rossz előveteménynek számítanak azok a növények, amelyek a kora tavaszi talajmunkákat nagy mennyiségű szár- és gyökérmaradványukkal gátolják. Önmaga után legkorábban 4 év múlva vethető. A vetésváltás a növényvédelemnek is fontos eszköze. A zöldborsó után termesztett növények (pl. őszi búza) magasabb terméseredménnyel hálálják meg a zöldborsó nitrogéngyűjtő baktériumainak (Rhizobium leguminusarum) tevékenységéből adódó nitrogén felhalmozódást. Talajművelés. A zöldborsó talajművelése az előveteménytől függően nehéztárcsával vagy nehéz kultivátorral végzett tarlóhántás után forgatásos vagy forgatás nélküli, azaz ekével vagy nehéz kultivátorral végzett alapműveléssel történik 25–32 cm mélységben, mivel a borsó gyökérzetének több mint 80%-a ebben a művelt rétegben helyezkedik el. A talaj azonnali lezárása a nedvesség megőrzés szempontjából nagyon fontos. Az egyenletes talajfelszín biztosítása érdekében még az őszi alapművelés után célszerű (pl. simító használatával) a talajegyengetést is elvégezni. E munkafolyamatokkal biztosíthatjuk, hogy tavasszal kombinátor használatával, lehetőleg egy munkaművelettel a zöldborsó számára jó minőségű magágyat készíthessünk. A tavaszi kombinátorozás idejét a vetésidőhöz és a vegyszer bedolgozás igényéhez kell igazítani. Tápanyagellátás. 100 kg borsószem képzéséhez a II. termőhelyi kategóriában közepes kultúrállapot és tápanyag-szolgáltató képesség mellett 2,3 kg N, 1,9 kg P 2O5 és 2,4 kg K2O szükséges. A növény nitrogénigényének egy részét a levegő nitrogénjéből fedezi. A túlzott mértékű nitrogéntrágyázás egyrészt csökkenti a baktérium tevékenységet, másrészt a növény egyensúlyát a vegetatív fejlődés irányába tolja el. A makroelemeket tartalmazó műtrágyát a korai vetési szakaszok esetében ősszel adjuk ki. Későbbi vetésidő esetén a nitrogén egyharmadát-felét tavasszal, gyorsan ható, könnyen felvehető formában juttatjuk a növénynek. A makroelemek mellett a borsó nagy kalciumigényével is számolni kell, melyet célszerű az elővetemény meszezésével megoldani. Magas talaj pH-nál alkalmanként mangánhiány léphet fel. Istállótrágyát közvetlenül a borsó alá nem adunk, célszerű a területen a szervestrágyázást követő 3–4. évben borsót termeszteni. A lombtrágyázás hatásos, de költséges, így általában csak növényvédelmi munkákkal összekapcsolva oldható meg. Szaporítás. Ahogy a talajra rá lehet menni, megkezdődhet a zöldborsó vetése. Ez általában február vége. A fő vetésidő február végétől április közepéig (20.) tart. Mind szántóföldi, mind kerti termesztésben lehet a borsót másodvetésként, más rövid tenyészidejű kultúra után is termeszteni. A vetés időpontja ekkor július. A zöldborsó vetését alapvetően meghatározza az, hogy a feldolgozóipar számára mintegy egy hónapon keresztül folyamatosan kell alapanyagot biztosítani. Ezt egyrészt különböző érésidejű zöldborsófajták azonos időben történő elvetésével és a vetés szakaszolásával tudjuk biztosítani. Ez utóbbi esetben nagyobb a fajták egymásra érésének az esélye. Szakaszos vetésnél a fajták termőképességét figyelembe véve üzemenként általában 6–8 fajta használata ajánlott. Fajtánként egy-egy szakaszban 2–3 napi betakarítási kapacitásnak megfelelő területet kell elvetni. Egyazon fajtából a következő szakasz vetése 30 °C hőösszeg felhalmozódás után következhet. A tenyészidő megállapításához és a vetésszakaszoláshoz elengedhetetlen a hőegységszámítás ismerete, amikor a napi átlaghőmérsékletek hőmérsékleti küszöbértékkel csökkentett értékét összegezzük az előző szakasz vetésétől kezdve:



ahol: H = aktív hőösszeg, Tmax = napi maximum hőmérséklet, Tmin = napi minimum hőmérséklet. Ezek a számítások biztosítják a vetés és betakarítás ütemezésének lehetőségét. Ha nincs elegendő hőegységszaporulat a vetést követően, a vetést akkor folytathatjuk, ha a talajba lévő magon megindult a csírafejlődés. A termesztés sikerességét alapvetően meghatározza a jó minőségű csávázott vetőmag. Különösen hideg talajban történő vetésnél jelentkeznek a gyengébb vetőmag használatából származó károk, mint az egyenetlen, elhúzódó kelés, hiányos növényállomány. A magminőség a csírázóképességen kívül az elektromos vezetőképesség mérésével még pontosabban értékelhető. A mag beáztatása után a vizes oldat vezetőképessége attól függően nő, hogy mennyi vegyület, illetve elem jut ki a maghéjon keresztül a magból a vizes oldatba. Ezt a maghéj állapota (mikrorepedések stb.) és a mag kora befolyásolja. A robbanásszerű kelés, dinamikus fejlődés és egyöntetű érés alapfeltétele az egyenletes mélységbe történő vetés, amelyet megbízható precíziós vetőgép használatával biztosíthatunk. A vetés gabona sortávolságra (10–14 cm) történik. A vetésmélység 5–8 cm, amely a talajminőségtől, vetésidőtől és a fajta ezermagtömegétől függ. Korai vetésnél kötött, hideg, illetve nedves talajon kis ezermagtömegű fajta használata esetén sekélyebb vetés ajánlott. A termőhelyi adottságoknak, illetve a termelés technikai feltételeinek legjobban megfelelő fajta és a hozzá tartozó optimális tőszám pontos megválasztása a nagy termés feltétele. A javasolt tőszám fajtatípusonként, fajtánként, illetve éréscsoportonként 1–1,4 millió csíra/hektár. Legnagyobb tőállomány az alacsony növekedésű, korai fajtáknál alkalmazható. A kerti termesztésre a szélesebb sortávolság (dupla vagy háromszoros gabona sortávolság), a termesztés és betakarítás során felhasznált nagy kézi munkaerő és a kevesebb vegyszerfelhasználás, esetenként a biogazdálkodás jellemző. Ápolási munkák. Öntözés. A borsó mérsékelt vízigényét a természetes csapadék mennyiségét tekintve általában kielégíti, de kedvezőtlen eloszlása miatt ma már az intenzív termesztésnél elengedhetetlen az öntözés. Az állomány vízigénye virágzás és termésérés idején éri el a maximumát, az átlagos igényhez képest ötszörösére – esetenként hatszorosára – nő. A talaj nedvességtartalma a növekedést, a tenyészidőszak csapadék- vagy öntözővíz-ellátása a termésmennyiséget határozza meg. A borsó élettani sajátosságai miatt a többszöri kisadagú öntözést igényelné, ami azonban nem gazdaságos. A kiadott víznorma általában 30 mm öntözésenként. A zöldbimbós állapot kezdetén és a hüvelyképzés és szemfejlődés idején szükséges öntözni. A késői szakaszokban fontos lehet a kelesztő öntözés, amelynek vízadagja 15–20 mm. Lineár öntözőberendezés alatt a borsó öntözésére általában akkor kerül sor, ha utána szintén öntözött körülmények között termesztett növény, pl. csemegekukorica kerül másodterményként. A borsó a kelés után – 8–12 cm magasság eléréséig – fogasolható. Így lehetőség nyílik a területen a kelőfélben levő gyomok irtására. Betakarítás. A zöldborsó aratása gondos munkaszervezést, pontos időzítést igényel, amely a betakarítási veszteségek minimalizálásával a feldolgozó számára megfelelő minőségű alapanyag biztosításával alapvetően meghatározza a zöldborsótermesztés eredményességét. Már az első szakasz betakarítása előtt fel kell mérni a szakaszok egymáshoz viszonyított állapotát az optimális ütemezés érdekében. A betakarítás megkezdését a borsó érettsége mellett a feldolgozóipar fogadóképessége és az időjárási körülmények határozzák meg. A betakarítási időszak általában május végétől, június elejétől július közepéig tart. A betakarítás idejének meghatározása fontos gazdasági kérdés. A konzerv- és hűtőipar számára a legfontosabb minőségi követelmény a zsengeség, ami a zöldborsó állományának meghatározott állapota, amely az érés során az időjárástól függő ütemben folyamatosan változik. Mérésére a finométer használható, amely a kifejtett zöldborsó állományszilárdságát finométer fokban (F°) fejezi ki. A hűtőipar inkább a tenderométer fokot (T°) használja. A két érték közötti átszámításra az alábbi képletek alkalmasak:



A hűtőipar finom, 40 finométer fok körüli, a konzervipar fejlettebb, 45–55 finométer fok közötti zsengeségű alapanyagot igényel. Ez az előfeltétele a jó minőségű késztermék előállításának. A betakarító gépek 35 finométer fok alatti zsengeségű anyagot nem tudnak betakarítani, mivel ekkor a magok állománya még kenődik, nagy veszteséget okozva a termelőnek. Az optimális betakarítási idő fajtánként eltérő. Általánosságban megállapítható, hogy az apró szemméretű borsók az érés előrehaladtával már nem gyarapodnak tömegükben olyan mértékben, mint a nagy szemű fajták, ahol a túl korai betakarítás nagyon jelentős terméstömeg veszteséggel jár. Ennek az átvételi árban is tükröződnie kellene. Sok fajtát vizsgálva megállapítható, hogy a betakarítás optimuma átlagosan 50 finométer fok körüli értékben határozható meg. A betakarítást mobil gépekre alapozzák. A gyakorlatban egyre ritkábban, de még előfordul a kétmenetes betakarítás, ahol először le kell kaszálni a borsót, majd vontatott VNBC cséplővel elvégezhető a rendfelszedés és cséplés művelete. Ma már az egymenetes betakarítás a legelterjedtebb FMC, illetve PLOEGER gépekre alapozva. A jó minőségű gépi betakarításhoz alapvető feltétel az egyenletes talajfelszín. A kerti termesztést a kézi betakarítás jellemzi. Az átlagos termésmennyiség 6–10 t/ha hüvely, melyből 3–5 t/ha szem csépelhető ki. Tárolás. A betakarított zsenge zöldborsó szem rendkívül érzékeny ezért minél hamarabb fel kell dolgozni, ami órákat, maximum 1 napot jelent. A tábláról lekerült borsó a tárolás során tovább öregszik, minősége rohamosan romlik. Kevesebb mint 3 órás periódus a környezeti hőmérsékleten igazolt minőségromlást eredményezhet. Gyors lehetőség a minőség megőrzésére a vizes hűtés. A hőmérsékletet gyorsan 0 °C-ra kell levinni a cukorátalakulás korlátozása és a rostfejlődés megakadályozása érdekében. A hüvelyes zöldborsó minőségét hosszabb ideig megőrzi, mivel a hüvely megóvja az alapanyag nedvességtartalmát. A magas szén-dioxidkoncentráció a hüvely belsejében kontrollált atmoszférát jelent. A friss kerti- és cukorborsó (hüvelyes) 1–2 hétig jó kondícióban eltartható 0 °C-on 90% relatív páratartalomnál. Az előző évek megosztották a zöldborsótermesztőket. A jó műszaki-technikai feltételekkel, nagyobb tőkeerővel, öntözési lehetőséggel rendelkező intenzíven gazdálkodó üzemek nagy jövedelmeket voltak képesek realizálni, míg az extenzív termesztést folytatók komoly veszteségeket könyvelhettek el. A termelés technológiai színvonalához alkalmazkodva kell megválasztani a termesztendő fajtát. Az intenzív, koncentrált érésű, azaz egy nóduszon háromnál több virágot, illetve hüvelyt hozó, és az extra finom szemméretű fajtákat csak intenzív körülmények között érdemes termeszteni, hiszen ezek potenciális termőképessége csak így használható ki. Az öntözött körülmények között termesztett zöldborsó kiegészítve intenzív körülmények között termesztett csemegekukoricával kiemelkedő jövedelmet képes biztosítani a termesztők számára. A hüvelyes kerti termesztésű zöldborsó területéhez viszonyítva negyed akkora nagyságú területen tél alá vetés történik. Speciális termesztési mód az áttelelő borsó. A primőr áru megjelenésének időpontja alapvetően meghatározza a termék árát, ebből következően az őszi borsótermesztés jelentős gazdasági hasznot hozhat, mivel a kora tavaszi vetésű borsónál is minimum 1 héttel hamarabb jelenik meg a piacon. Ez a termesztési mód csak az ország legdélibb szubmediterrán területein sikeres. Hagyományos termelői körzetei a Mecsek déli része, főként a Villányi hegység, a Tenkes és a Csukma-hegy. Ezen a területen magasabb a hőmérséklet, később kezdődik és kevesebb a fagyos napok száma, magas a napsütéses órák száma, és a déli lejtőkön a sík felszínhez viszonyítva nagy szoláris energiatöbblet mérhető. Kiegyenlítettebb a napi hőmérséklet-ingadozás. A vetés november 20–25. között, esetleg fagymentes decemberi napokon történhet. A mag megduzzad, de nem csírázik ki, rövidebb ideig –7 – –8 °C hideget is kibír. A vetés 70 cm-es sortávolságra és 2 cm-es tőtávolságra történik. A tájra jellemzők a szőlőültetvények, így sok esetben a 3 méter sortávra telepített szőlő között köztesként termelik. Kb. 5 cm-es talajtakarás alkalmazása célszerű a zöldborsó sorokban. Áttelelő borsó termesztésére kizárólag kifejtőborsó-fajtákat lehet használni. Kifejezetten áttelelő zöldborsófajta nincs a fajtaválasztékban. Elsősorban jó alkalmazkodó képességű, magyar nemesítésű kifejtőborsó-fajtákat használnak. A növényápolás és betakarítás kézi erőre alapozott, a növényvédelem a szokásos technológiával történik. A betakarítás évjáratoktól, vagyis az ökológiai körülményektől függően kivételes esetben április végén, általánosságban május közepe körül jellemző. Napjainkban ennek a termesztési módnak a problémáját az értékesítés szervezetlensége jelenti. Megszűnt a korábban általános integráció, és a termelők nem alakítottak új típusú szövetkezeteket, amely mind a belföldi, mind az export lehetőségeket korlátozza.

1.4.1. Növényvédelemi problémák • Betegségek: borsómozaik (pea mosaic potyvirus), a borsó enációs mozaikja (pea enation mosaic enamovirus), a borsó pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. pisi), borsóperonoszpóra (Peronospora pisi), a borsó aszkohitás betegsége (Ascochyta pisi, A. pinodes, A. pinodella), borsórozsda (Uromyces pisi), borsólisztharmat (Erysiphe pisi);



• Kártevő állatok: csipkézőbarkók (Sitona spp.), borsózsizsik (Bruchus pisorum), borsóormányos (Auromius quinquepunctatus), borsótripsz (Kakothrips pisorum), bagolylepkék (Noctuidae).

1.4.2. Összefoglalás • A zöldborsót célszerű két kalászos közé vetni. • Érdemes nagy hangsúlyt fektetni az őszi talajművelésre, hogy kora tavasszal lehetőleg egy munkaművelettel kerti minőségű magágyat lehessen készíteni. • A túlzott nitrogénadagolás csökkenti a Rhizobium-baktériumok nitrogénmegkötő tevékenységét és kitolja az érést. Fajlagos tápanyagigénye 18,9 kg nitrogén, 5,6 kg P 2O5 és 15,2 kg K2O tonnánként. A zöldborsó mészigényes növény, szükség esetén kalciumpótlásról kell gondoskodni. • A házikerti termesztésben őszi vetésre csak kifejtőborsók használhatóak. A szántóföldi termesztésre – a legkorábbi vetések kivételével – elsősorban az intenzív velő típusú fajtákat használják. Üzemi termesztésben intenzív körülmények között nagy termőképességű, koncentrált érésű fajtákkal lehet jelentős gazdasági eredményeket elérni. • A fő vetési időszaka február végétől április közepéig tart. A feldolgozóipar folyamatos alapanyagigénye a fajtasor használata mellett szakaszos vetéssel elégíthető ki. A szakaszolás hőegységszámításon alapul. A következő szakasz 30 °C aktív hőösszeg-szaporulat elérésekor vethető. Fajtánként 2–3 napi betakarítási időszakot számítva 6–8 fajta használata indokolt. • A korai szakaszok gyomirtását elsősorban vetés után kelés előtt, a vetési időszak végéhez közeledve viszont inkább preemergensen végezzük. • Az öntözés különösen későbbi vetésű szakaszoknál és hosszabb tenyészidejű fajták termesztésekor elengedhetetlen. A vízigény elsősorban a virágzás és a terméskötés időszakában jelentkezik. A használt víznorma általában 30 mm. • A növényvédelem a zöldborsónál elsősorban a gombabetegségek és a károsítók megfékezésére irányul. • A betakarítás a borsó 45–55 Fº zsengeségi állapotánál történik. A zsengeség és a termésmennyiség között szoros összefüggés van, de fajtánként nagy eltérés tapasztalható. A betakarítás elsősorban egymenetes kombájnokra alapozott. A házikerti termesztésben a nagy munkaerőigényt jelentő kézi szedés a meghatározó. • A várható termésmennyiség 6–10 t/ha hüvely, illetve 3–5 t/ha szem. • A kifejtett zsenge zöldborsó rendkívül türelmetlen alapanyag, órákon (maximum 1 napon) belül fel kell dolgozni. Hüvelyes formában minőségét hosszabb ideig megőrzi.

2. Zöldbab (Phaseolus vulgaris L.) 2.1. Általános tudnivalók A bab elnevezés az ókorban a ma Vigna- és Vicia-nemzetségbe tartozó növények elnevezése volt (azaz tehénborsót, illetve lóbabot jelentett), amely nemzetségek több pillangósfajjal együtt akkor még a Phaseolusnemzetségbe tartoztak. A bab származási helye az Amerikai kontinens. A mai Phaseolus vulgaris a 16. században került Európába, neve ekkor nálunk paszuly volt. A legfontosabb Phaseolus-fajok domesztikációjának területei Mexikó és Guatemala meleg tájai, illetve az Andok vidéke, elsősorban Argentína, Peru mellett Bolívia és Ecuador. Ezen területek felfoghatók elsődleges és másodlagos géncentrumokként. A legnagyobb formagazdagság Közép-Amerikában található. A hazánkban termesztett babfajták nagy része a Fabaceae-családba tartozó Phaseolus vulgaris fajba sorolható, amely növekedési habitusa alapján két csoportot képez: • Phaseolus vulgaris var. nanus – bokor, guggon ülő vagy gyalogbabok és 160 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• Phaseolus vulgaris var. communis – karós, illetve futó babok. A Phaseolus coccineus L. – tűzbabfajba tartoznak az indeterminált növekedésű, nagy szemű, színes virágú és magvú salátababok. A Phaseolus lunatus – a hold- vagy limabab – és a Phaseolus acutifolius – keskeny levelű bab termesztése trópusi, illetve szubtrópusi területeken jellemző. A bab felhasználását tekintve lehet étkezési szárazbab és zöldbab, illetve kettős hasznosítású, mint a magyar tájfajták zöme. A bab zöldbabkénti fogyasztása valószínűleg az 1800-as években kezdődött. Termesztési területe és fogyasztásának volumene a szárazbabéhoz képest jóval kisebb. A zöldségfélék között viszont vetésterülete világviszonylatban számottevő, 630–680 ezer hektárra tehető, melynek közel 2/3-a az ázsiai kontinensen található, mintegy 20%-a pedig Európában van. A legnagyobb európai termelő Törökország, a legnagyobb exportőr pedig kontinensünkön Spanyolország. Magyarországon a zöldbabtermesztés nagyságrendje az 1980-as években érte el a maximumát, megközelítve a 10 000 hektárt. Azóta folyamatos visszaesés a jellemző. Napjainkban a vetésterület 2500 és 3500 hektár között ingadozik. Míg Nyugat-Európában a zöldbabfogyasztás mennyiségében közelít a zöldborsóéhoz, Kelet-Európában és Magyarországon ez a szint elég alacsony. A magyar termésátlagok jóval meghaladják mind az előző évtizedek átlagterméseit, mind a világátlagot. Jelenleg 10–12 tonna/hektáros hozamok is elérhetőek, bár az átlagtermés az utóbbi 5 év eredménye alapján 6–8 tonna/hektár között alakult. A nagy termés alapja egyik oldalról a jó potenciális termőképességű, azaz kitűnő genetikai alapokkal rendelkező fajtaszortiment és a folyamatosan korszerűsödő termesztéstechnológia. Másfelől a termőterület lecsökkenése a zöldbabtermesztést olyan üzemekbe koncentrálta, ahol a kedvező ökológiai körülmények, a szakismeret és a speciális technikai feltételek rendelkezésre állnak. A zöldbab piaca szűk, és a termékkel szemben magas minőségi követelményeket támaszt. A Magyarországon megtermelt zöldbab kb. 75%-a kerül felvásárlásra, illetve a feldolgozóiparba alapanyagként, a többi a friss piacokon keresztül értékesül. A zöldbab az étkezési babhoz viszonyítva kevesebb fehérjét és energiát tartalmaz, de a zöldségfélék között táplálkozás-élettani szempontból kedvező összetételű, és viszonylag magas fehérje- (2,5%) és diétás rosttartalma, illetve figyelmet érdemlő B1-, B2-, B3-, C-vitamin és karotintartalma miatt jelentős. Fontos ásványianyag-forrás is. A zöldbaboknak elsősorban a zsenge hüvelye fogyasztható. (Egyes afrikai és latinamerikai országokban a hajtást, illetve levélzetet is általánosan felhasználják.) A kifejtett, de még éretlen bab (fejtett bab) étkezési célra történő használata is terjed. Néhány zöldbab érett állapotú száraz magja is fogyasztható. Rövid tenyészidejű, a termőterületet kevés ideig foglalja el. A talajt nitrogénben dúsítja, mivel gyökérgümőiben a Rhizobium phaseoli baktériumok képesek megkötni a levegő nitrogénjét, ezáltal jó előveteménynek tekinthető. A bab gyökérzetének növekedési ereje a többi pillangóshoz viszonyítva gyengébb, kb. 1 méter mélyre hatol a talajba. Az orsó alakú főgyökér nyaki tájékán és az erőteljes, akár a főgyökér méreteit meghaladó oldalgyökerek felületén találhatók elszórtan a 2–4 mm nagyságú baktériumgümők. Az erőteljes, a növényt szilárdan a talajhoz rögzítő gyökérzet fontos feltétele a gépi betakarításnak. Hajtásrendszerében az eltérő csúcsdominancia alapján három növekedési típust különíthetünk el: • bokor típus (determinált): a szár magassága kisebb, mint 60 cm; • ostoros típus: 10–40 cm hosszú hajtásokat fejleszt; • „indás” típus (indeterminált): hajtásai 1–4 m hosszúságúak. Az egyes növekedési habitusokat a 31. ábra mutatja. A hajtások balról jobbra csavarodva kapaszkodnak.

31. ábra - Bab növekedési típusok a) bokor, b) ostoros, c) indás vagy csavarodó



Primer lomblevelei egyszerűek, lándzsa, szív, vagy tojás alakúak. Valódi lomblevelei 3 levélkéből szárnyasan összetettek. Napjaink fajtáira jellemző a kisebb levélméret, amely lehetővé teszi a fény könnyebb behatolását a lombozat közé amely főleg nagy tőállomány esetén a fotoszintetikus aktivitás növelése révén nagyobb termést eredményezhet. A bab pillangós virágai levélhónalji fürtvirágzatot képeznek, amely fajtától függően elhelyezkedhet a levélzet között, azzal egy szintben, vagy a lombozatból kiemelkedve. Egy virágzatban 2–10 virág is képződhet. A virágzat színe lehet fehér (zöldesfehér), illetve a rózsaszíntől, a piroson át akár lila színig változhat. A virágzó nóduszok száma a növekedési típustól függ, futóbabok esetén ez akár 25 is lehet. Az önbeporzó virágoknál előforduló idegenbeporzás mértéke elsősorban a klimatikus viszonyoktól függ, aránya a déli melegebb országokban nagyobb. A Phaseolus vulgaris faj körülményeink között többnyire öntermékenyülőnek tekinthető, a Phaseolus coccineus viszont idegentermékenyülő. A különböző fajkeresztezéseknél a termékenyülési viszonyok is változnak. A hüvelytermés alakja és mérete fajtára jellemző tulajdonság. A hüvely alakja lehet egyenes, hajlott vagy görbe. Mérete is igen különböző, hossza 6–20 cm, átmérője 0,5–2,5 cm között változhat. Keresztmetszete kerek, ovális,



szív alakú vagy lapos. A hüvely színe sárga vagy zöld, ritkán antociános (lila vagy a lilás bemosódás miatt tarka). A hüvely vége tompa vagy hegyes. A rostok mennyisége és fejlődése a hüvelyekben eltérő. A mag alakja és színe is nagy variabilitást mutat. Gyakori forma a gömb, ovális, hengeres, lapos és vese alak. A mag lehet egyszínű és mintázott. A hüvelyenkénti magszám fajtatulajdonság. A termesztett zöldbabok általában fehér vagy világos magszínűek. Ezermagtömege 100 és 600 g között változik, a tűzbabé akár 1200–2000 g is lehet.

2.2. Ökológiai igények Hőigény. A zöldbab melegigényes növény. Hőmérsékleti optimuma a Markov–Haev-skála szerint 22 °C, a 22– 25 °C átlaghőmérséklet kedvezően hat a növekedésre és jó terméshozam elérését teszi lehetővé. A bab csírázási és fejlődési küszöbértéke 10 °C. A fagyokat nem tűri. 35 °C felett pedig terméselrúgás következik be. A nagy hőingadozás is terméskieséssel járhat. A karós zöldbab növekedése némiképp alacsonyabb hőmérsékleten intenzívebb, virágzáskor érzékenyebb a magasabb hőmérsékletre, mint a bokorbabok. A hőstressz negatív hatással van a hüvelyképződésre. A fajták e tekintetben eltérő toleranciával rendelkeznek. Fényigény. Közepes fényigényű, akár köztesként is termeszthető, mivel a félárnyékot jól tűri. (A túlzott fényintenzitás károsíthatja.) Ez lehetővé teszi a bab tavaszi és őszi hajtatását is, bár az infravörös sugarak ebben az időszakban növelhetik az indásodási hajlamot. A megvilágítás időtartamát tekintve a világ babfajtái között a rövid- és hosszúnappalos típus is előfordul. Az ősi alaptípusnak a rövidnappalos forma tekinthető. Ha a genetikailag maghatározott igényétől eltérő napfénytartamú tájban termesztjük, az a vegetatív fejlődés túlsúlyát, azaz a generatív fejlődés károsodását okozza. Ezért a nagy területeken termesztett fajták előállításánál a nappalközömbös változatok kialakítása és használata jellemző. A babnövény a levéllemezre jutó fényenergia mennyiségét szabályozni képes. Kevesebb fény esetén a napra merőleges levélállással növeli a fotoszintetikus aktivitást, míg a túl forró periódusban – főként alacsony talajnedvességnél – a levelek a napsugárzással párhuzamos elhelyezkedéssel csökkentik a lombhőmérsékletet. Vízigény. A termesztés folyamán a növény vízigénye nem egyenletes. A zöldbab transzspirációs együtthatója nagy szórást mutat (250–500). Keléstől virágzásig közepes vízmennyiséget használ fel. Csírázáskor, valamint virágzás és terméskötés idején azonban vízigénye ugrásszerűen megnő, ilyenkor az a megfelelő, ha a talaj nedvességtartalmát a szántóföldi vízkapacitás 70%-a körül tartjuk. Csírázáskor a nagy fehérjetartalmú mag saját tömegének közel kétszeresét kitevő vízmennyiséget is felvehet. A kritikus szakaszokban közel 100%-ot is emelkedhet a vízigény. A zöldbab érzékeny a szárazságra, amit erőteljes gyökérzetű, jobb szárazságtűrő képességgel rendelkező fajták használatával, illetve öntözéssel oldhatunk meg. Generatív fázisban a száraz szél virághullást okozhat. A bab a vízborítást, a túlzott nedvességet sem tolerálja. Pangó vizes területeken az oxigénhiány és a gyökérrothadás károsítja. Talajigény. Nem különösen igényes. A bokortípus termesztésére, illetve a korai termesztésben a lazább szerkezetű – barna homok-, homokos vályog-, humuszos öntéstalaj –, mészben gazdag talajok alkalmasak, amelyeken kisebb vegetatív tömeget képez a növény, viszont korábban betakarítható. Fontos a jó talajszerkezet és vízgazdálkodás. A zöldbab közömbös vagy enyhén savanyú kémhatású talajon termeszthető (homoktalajokon minimum 5,5, kötött talajon minimum 6,6 pH-t igényel). Kötött talajon való termesztésekor egyrészt nehéz biztosítani a gyökerek viszonylag nagy levegőigényét, másrészt gondok adódhatnak a betakarítás során. A talaj tömörödöttsége erősen csökkenti a növekedést. Tápanyagigény. A zöldbab a tápanyag ellátásra gyors fejlődése miatt rendkívül érzékeny és igényes. A zöldbabfajták nagy részének viszonylag gyenge gyökérrendszere miatt korlátozott az adszorpciós képessége, a növény számára tehát szükséges a pótlólagos műtrágya-kijuttatás. A makroelemek közül a nitrogénellátás a legfontosabb a bab számára. A nitrogénfixálás beindulásáig teljes mértékben, azután részlegesen kell nitrogént biztosítani a kultúra fejlődéséhez. A nitrogénnel közel azonos káliumadagot igényel. Ezen mennyiségek 1/4-e elegendő foszforból. Ez az elem különösen a fiatal növény növekedése idején szükséges. A legtöbb tápanyagra virágzás és terméskötődés idején van szüksége a növénynek. A kijuttatott tápanyagdózis nagysága függ a termőterület tápanyag-ellátottságától, a növény igényétől, a tervezett terméshozamtól és a tőszámtól. A mikroelemek közül elsősorban mangánt, cinket és kisebb mennyiségben molibdént igényel.

2.3. A fajtaválasztás szempontjai 163 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Ma Magyarországon a zöldbabtermesztés biológiai alapjai biztosítottak. A fajtaválasztást egyrészt meghatározza a termesztés módja, nagyságrendje és intenzitása, másrészt a felhasználók köre és igénye. Mindkét oldalról felmerül a gazdaságosság kérdése is. Alapvető elvárás a jó termőképesség és a termésbiztonság az abiotikus és biotikus stresszfaktorokkal szembeni rezisztencia és a jó minőség. A bokorbabfajtákat általában szántóföldi kultúraként termesztik. A végterméket elsősorban a feldolgozóipar hasznosítja, konzervet, mélyhűtött árut és szárítmányt állít elő belőle. Napjainkban a feldolgozott terméken belül nő a mélyhűtött áru aránya. A lakosság friss zöldbabbal történő ellátása ebből a típusból kisebb volumenű, illetve jelentőségű. A karós babokat csak friss piacra értékesítik. Mind az indeterminált, mind a determinált növekedési típusban megtalálhatók a zöld és a sárga hüvelyű zöldbabok is. Jelenleg közel 90 fajta áll a termesztők rendelkezésére, ennek zöme, 2/3-a zöldhüvelyű, egyharmada pedig sárga hüvelyű fajta. Ez az arány exportlehetőségeinket is tükrözte, hiszen az európai piac elsősorban a zöld hüvelyű fajtákat igényli, míg a viszonylag konzervatív magyar fogyasztók elsősorban a sárga hüvelyű fajtákat keresik. Napjainkban sajnos nagyobb igény a zöldhüvelyű zöldbabból is csak akkor merül fel, ha a Nyugat-Európában előállított termés mennyisége nem elegendő. Az utóbbi években az export szűkülése miatt a fajtahasználat is változott. 2000-től már a terület közel 50%-án sárga hüvelyű fajtákat termesztenek, melyek iránt külső piacokon is nőtt a kereslet. A hüvelykeresztmetszet is megszabja a felhasználás irányát. A feldolgozóipar igénye ma hüvely színtől függetlenül a „finomabb” minőség felé tolódik. A zöld, kerekded keresztmetszetű, hosszú, keskeny hüvelyű típusok keresettek elsősorban, melyből mérettől függően konzerv vagy hűtött áruként elsősorban vágott babot készítenek. Napjaink speciális terméke a 10 cm magasságú konzervüvegbe egészben eltett, maximum 7–8 mm átmérőjű és 10 cm alatti hüvelyhosszúságú ceruzabab. A termés kiváló minőségét a feszes (turgescens), nagyon zsenge, mag és szálka nélküli, alacsony hüvelyfal-rosttartalommal rendelkező, hibátlan hüvelyű alapanyag biztosítja. Az ovális, és még inkább a lapos keresztmetszetű, főként sárga színű zöldbabfajták inkább friss piacra, vagy házi tartósításra kerülnek. A lapos, zöld hüvelyű ROMA típusba tartozó fajták vágott babja néhány országban keresett exportcikk. A feldolgozóknak a minőséggel kapcsolatosan fontos kikötése a világos maghéjszín, ami biztosítja, hogy konzerv készítésénél a felöntőlé ne színeződjön el. A tartósítóipar az élénk sárga vagy zöld, színüket a tartósítási folyamat során is megőrző fajtákat részesíti előnyben. A szántóföldi termesztésre a gépesítés igényeit kielégítő intenzív fajták használhatók. Kerti termesztésre elfogadottak az extenzívebb típusú, elhúzódó érésű főként indeterminált növekedési típusok is. A futóbabok felhasználási köre sokoldalú. Zöldbabként széles lapos hüvelyű és kerek keresztmetszetű fajtákat is termelnek. Zsenge, még éretlen állapotban kifejtve fejtett babként és szárazbabként egyaránt fogyaszthatók. A választékot bővíti a speciálisan kifejtő babnak nemesített „flageolet” típusú babok szortimentje. A zsenge kifejtett bab színe a futóbabok változatos magszínétől eltérően fehér, illetve zöldesfehér. Elsősorban a hűtőipar dolgozza fel. A magyar termesztési gyakorlatban ezen típusok használata még nem terjedt el.

2.4. Termesztés Növényi sorrend. A zöldbab számára jó előveteménynek számítanak a trágyázott kapásnövények, a paradicsom, és az uborka, valamint a gabonafélék, kedvezőtlenek a cukorrépa és a kukorica. A terület kiválasztásakor a faj, illetve fajták herbicid-érzékenységét is figyelembe kell venni. Növény-egészségügyi okokból pillangósok után ne kerüljön. Önmaga után minimum 4 évig ne vessük. Jó kultúrállapotú terület szükséges a termesztéséhez (pl. Datura stramonium előfordulása kizáró ok). Talajművelés.Ősszel az elővetemény lekerülése után tarlóhántást végzünk. A tarló ápolása a terület gyommentesen tartását jelenti. A tárcsázás után a talajt mindig le kell zárni a talajnedvesség megőrzése érdekében. Az őszi szántás 25–30 cm mélyen történik. Tavasszal simító, fogas és több irányban járatott kombinátor használatával jó minőségű, porhanyós, aprómorzsás, ülepedett, nem túl laza magágyat készítünk. Másodvetésként történő termesztéskor a tárcsa és a gyűrűshenger használata általános.



Trágyázás. A tápanyag-ellátásnál figyelnünk kell arra, hogy a zöldbab táplálékfelvétele a bab rövid tenyészidejéből adódóan igen intenzív. A zöldbab nagy nitrogénigényű növény, azonban ennek egy részét saját maga fedezi baktériumtevékenysége során. A folyamat beindításához az összes nitrogén kb. 30%-át starter trágyaként kell a növény számára kijuttatni. Figyelemmel kell lenni arra is, hogy a túl nagy adagú nitrogén csírázási rendellenességet okozhat. A második adag kijuttatása virágzás előtt esedékes. A foszfor virágzáskor és magkötéskor nélkülözhetetlen, előnyösen befolyásolja a koraiságot, a növekedést, a gyökérfejlődést, és javítja a vízgazdálkodást. A kijuttatás általában ősszel történik, de a foszformennyiség egy részét esetleg a vetéssel egy időben is kiadhatjuk. A kálium mint regulátor, illetve katalizátor játszik szerepet például a szénhidrátanyagcserében. Kijuttatható ősszel vagy megosztva, de tavaszi műtrágyázás esetén a bab fokozott klórérzékenysége miatt csak kálium-szulfát használható, klórtartalmú műtrágya alkalmazása tilos. Savanyúbb talajokon csak kalciumpótlással biztonságos a termesztés. Magnéziumhiány esetén ezt az elemet is pótolni szükséges. A bab igényli a szervestrágyázást. Szántóföldi termesztésben az istállótrágyát általában a kapás elővetemény kapja. Kerti termesztésben a szervestrágyázás általános és könnyebben megoldható. Szaporítás. A babtermesztés sikerét alapvetően befolyásolja a vetőmag minősége. Első osztályú, fémzárolt, csávázott, ép, jó csírázó képességű, vigorózus mag használata egyöntetű kelést, megfelelő növénysűrűséget és jól fejlődő állományt eredményez. A csírázáshoz minimum 10 °C talajhőmérséklet szükséges, így a vetés is április közepén kezdhető. A fővetés időszaka május közepéig tart. A bokorbabok vetése szemenkénti vetőgéppel 40–45 cm-es sortávolságra történik. Korai termesztésnél a sortávolság 50 cm-ig növelhető. A növénysűrűség 30–45 tő/m2 a vetésidőtől, növénytípustól, talajtól, és a betakarítás módjától függően. Jó, ha a lomb gyorsan záródik, mert a zöldbab az erős szelet nehezen tűri. Fontos az egyenletes vetésmélység, ami talajtípustól függően 2–5 cm lehet. A vetőmagszükséglet ezermagtömegtől függően 80–150 kg/hektár. A zöldbab csírázása epigénikus, azaz a sziklevelek a talajfelszín fölé emelkednek. A kelés a külső körülményektől függően 7–12 nap alatt következik be. A folyamatos alapanyag-ellátás biztosítására különböző tenyészidejű fajták használata mellett szakaszos vetés is beiktatható. Az egymás utáni szakaszok vetése 7–14 nap különbséggel vagy 40–50 °C hasznos hőegység felhalmozása után javasolható. A hőösszeg kiszámításához a borsónál használt képlet alkalmazható azzal a változtatással, hogy a napi átlaghőmérsékleti értékeket a babra jellemző 10 °C hőmérsékleti küszöbértékkel kell csökkenteni. Számolnunk kell azzal, hogy ugyanazon fajtát később vetve annak tenyészideje lerövidül. Napjainkban terjed a zöldbab másodvetésként történő termesztése is. A nyári vetés júniustól július közepéig végezhető. A magágy előkészítése ekkor már nehezebb, a talajmunka előtt általában szükség van egy kisebb adagú öntözésre. A futóbabok termesztése karó mellett, vagy kordonon történhet, mivel az elfekvő súlyos szárnak támasztékra van szüksége. A támrendszer kialakítása jelentős költséget jelent. Legelterjedtebb a gúla alakú, 3–4 karóból álló váz, ahol a karót 60×60 vagy 70×70 cm-es fészektávolságra kötik össze. Karónként háromszor 3–4 szem mag kerül elvetésre. Kordonon történő termesztésénél a sortávolság 120–150 cm, a tőtávolság pedig 7–10 cm között változhat. Támrendszer mellett termeszthetjük a kifejtve vagy szárazon fogyasztható tűzbabokat is. A vetés legkorábbi időpontja április 20., általánosságban május 10. A növény érzékeny a gyomosodásra. Ápolási munkák. Zöldbabtermesztésnél általában a vegyszeres és mechanikai gyomirtás kombinációja lehet sikeres. Szántóföldi termesztésben a vegyszeres gyomirtás történhet a vetés előtt a kijutatással egy menetben bedolgozva, kelés előtt, illetve kelés után a 3 lombleveles állapot elérése előtt vagy másként fogalmazva 15 cm állomány magasság elérése után a levél alá permetezéssel. Érdemes tájékozódni a fajták gyomirtószerkombinációkra való érzékenységéről. A kerti termesztésben a mechanikai gyomirtás jellemző. A felszínhez közel, óvatosan végezzük, mert a növény sekélyen gyökerezik, és ha a gyökeret megsértjük fejlődése – főleg száraz időjárási körülmények között – leblokkolhat. Öntözés. Zöldbabot csak öntözött körülmények között érdemes termelni. A zöldbab vízigénye a két kritikus időszakban – keléskor és virágzáskor – nagy. A fővetés későbbi időpontjaiban, illetve a másodvetések idején szükség lehet a talajművelést elősegítő előöntözésre (amely 20–40 mm-es vízadag kijuttatásával oldható meg), vagy 10–20 mm-es normával végzett kelesztő öntözésre a vetés után. A virágzást megelőzően általában kisadagú (10 mm) öntözés is indokolt, amelynek célja nem a vízpótlás, hanem a mikroklíma szabályozása, a páratartalom növelése és a növényállomány hűtése. A virágzás és terméskötődés idején a vízpótlás 30 mm-es



vízadaggal oldható meg. Átlagos évjáratokban a zöldbimbós állapottól a hüvelyek teljes kifejlődéséig 3–4 alkalommal érdemes a zöldbabot megöntözni. Az öntözési forgó 4–5 napos. Öntözött körülmények között főként a napjainkban terjedő lineár típusú öntözőberendezés használatával kialakított párásabb körülmények között a növényvédelemre még nagyobb gondot kell fordítani. A zöldbab fürtvirágzatának virágai nagyon törékenyek. Mivel színük nem feltűnő, nehéz észrevenni a megjelenésüket. A virágzási időpont megállapítása azért fontos a termelő számára, mert ebben az időszakban a virágok megóvása érdekében minden agrotechnikai beavatkozást kerülni kell. A virágelrúgások megakadályozása érdekében fontos az optimális tápanyag- és vízellátás biztosítása a növény számára. Az indeterminált növekedésű zöldbabok magasabb páratartalmat igényelnek. Termesztésük többszöri öntözéssel nagyobb terméseredmények elérését teszi lehetővé. Az indeterminált növekedésű zöldbabok az elhúzódó virágzás és termésfejlődés miatt folyamatos tápanyag ellátást, két-három nitrogén-fejtrágyázást igényelnek. Betakarítás. A betakarítás a nagy területen ipari felhasználásra történő termesztésnél géppel történik. Ehhez egyrészt koncentráltan érő, magasan elhelyezkedő hüvelyekkel rendelkező, erős gyökérzetű, szilárd szárú, 40– 60 cm magasságú, viszonylag kisebb lombozatú, a szárról könnyen leválasztható hüvelyű jó termőképességű indeterminált növekedésű fajták alkalmasak, másrészt egyenletes talajfelszín gyommentes, tőhiánytól mentes állomány szükséges. A veszteségek elkerülése érdekében fontos a gép pontos beállítása: szedési magasság, haladási sebesség, fordulatszám stb. A zöldbab betakarítására lefésülő rendszerű, egy menetben dolgozó betakarítógépek használatosak. A régi konstrukciók közül az FZB, a maiak közül például a PIXALL. A betakarítás időpontjának helyes megválasztása gazdasági és egyben minőségi kérdés is. Maximális mennyiségű piacos termés a hüvely teljes méretének fejlődésekor, a hüvelyfal lédús állapotánál a fejlődés kezdetén betakarított alapanyagnál kapható. A hűtőipar zsengébb állapotú babot igényel, mint a konzervipar. A betakarítás általában 10–12% szárazanyag-tartalomnál történik, amikor a magkezdemények közötti zseléállomány nagyobb a magkezdeményeknél, illetve a hüvelyt feldarabolva a mag nem fordulhat ki a hüvelyből a főzés során. Az érettség megállapítható a legfejlettebb hüvelyek középső magjainak vizsgálatával is. Régebben a ceruzababot csak kisebb területen, nagyobb kézimunka-ráfordítással lehetett előállítani. Intenzív művelés, öntözés, folyamatos érés, többszöri szedés volt jellemző a termesztésére. Napjainkban a ceruzababok gépi betakarítása is megoldható. A „flageolet” babok betakarítása a zöldborsó-betakarítógépekre alapozott. A kerti termesztésű zöldbabok betakarítása kézi szedéssel – bokor típusúaknál 1 vagy két alkalommal, futó típusúaknál többször – folyamatosan történik. Betakarítás utáni feladatok. A zöldbabhüvelyek magas respirációja miatt célszerű az alapanyagot 5 °C körüli hőmérsékletre hűteni és 95% relatív páratartalmú helyiségben tartani. A vízzel történő hűtés részesíthető előnyben, ami egyben a hüvely turgorát is megőrzi. Néhány napon át 3 °C alatti hőmérsékleten tartva a leszedett zöldbab fagyási károkat szenved. A hüvelyek polcon tarthatósága elfogadható minőségben 2–3 hétig lehetséges 5–10 °C közötti hőmérsékleten 95% relatív páratartalom mellett. A várható termésmennyiség hektáronként 5–7 t hüvely.

2.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: babmozaik (bean common mosaic potyvirus, bean yellow mosaic potyvirus, cucumber mosaic cucumovirus), a bab levélsodródása (bean leaf roll luteovirus), a bab xantomonászos betegsége (Xanthomonas campestris pv. phaseoli), a bab pszeudomonászos betegsége (Pseudomonas syringae pv. phaseolicola), a bab kolletotrihumos betegsége (Colletotrichum lindemuthianum), babrozsda (Uromycesappendiculatus); • Kártevő állatok: fésűslábú viráglégy (Phorbia platura), fekete-répalevéltetű (Aphisfabae), gyapottokbagolylepke (Helicoverpa armigera), közönséges takácsatka (Tetranychus urticae), babzsizsik (Acanthoscelides obtectus).

2.4.2. Összefoglalás • Az elővetemény értékelésekor a növény-egészségügyi szempontok elsődlegesek. • A talajművelés során jó minőségű, aprómorzsás, ülepedett, nem túl laza magágy készítésére kell törekedni.



• A tápanyagellátásnál fontos szempont a nitrogéngyűjtő baktériumok tevékenységének elősegítése. A teljes nitrogénmennyiségnek minimum 1/3-át startertrágyaként adagoljuk. Mennyiségét tavasszal is célszerű megosztani, két alkalommal, vetés előtt és virágzás kezdetén adjuk ki. Adagja 60–120 kg nitrogén, 150–200 kg P2O5, és 180–200 kg K2O hatóanyag hektáronként a termőhelyi körülményektől, és a tervezett termésmennyiségtől függően. • A fajtahasználat két fő kritériuma a termésbiztonság és a felhasználói igények kielégítése. • A vegyszeres gyomirtás csak a fajták eltérő herbicid-érzékenységének figyelembevétele esetén lehet hatékony. Mechanikai gyomirtásnál figyelni kell a gyökérzet és a lomb megsértésének elkerülésére. • A zöldbab szaporítása helyrevetéssel történik. A szántóföldi bokorbabok esetén a szemenkénti gépi vetés általános. A sortávolság 40–50 cm, a tőtávolság 5–8 cm, a vetés mélysége 2–5 cm. A futóbabokat kézzel elsősorban fészkes elrendezésben vetjük. A szántóföldi zöldbabok fő vetési ideje talajhőmérséklettől függően április 20. és május 15. közé esik. A vetési szakaszok 40–50 °C hőegység felhalmozás után, általában 7–14 nap múlva követhetik egymást. Másodvetésre június végétől július végéig kerülhet sor. • A zöldbab eredményesen csak öntözött körülmények között termeszthető. Leggyakoribb az esőztető öntözési mód, terjed a Linear típusú berendezések használata. Az egyöntetűbb érésű bokorbabok keléskor és virágzáskor igényelnek nagyobb vízmennyiséget, míg a futóbabok folyamatos virágzásukból adódóan nagyobb adagú, több alkalommal kijutatott öntözővizet igényelnek. • Virágzás idején ne végezzünk mechanikai károsítással járó munkafolyamatokat. • A növényvédelmet a megelőzésre, illetve az integrált védekezésre alapozzuk. • A betakarítás 10–12% szárazanyag-tartalomnál történik, általában a virágzás utáni 20±3. napon. Az optimális időpont függ a fajtától, a zöldbab magméretétől és alapvetően meghatározza a hüvelytermés mennyiségét. A szántóföldi bokortípusok betakarítása lefésülő rendszerű gépekkel történik. A házikerti termesztést a kézi betakarítás jellemzi. A leválasztott hüvelyek minél előbb kerüljenek feldolgozásra. • A várható termésmennyiség hektáronként 5–7 t hüvely. • Tárolásuk alacsony (5 °C) hőmérsékleten, magas (95%) relatív páratartalom mellett maximum 3 hétig lehetséges.


14. fejezet - Hagymafélék (Liliaceae) A hazánkban termesztett hagymafélék az Allium-nemzetség fajai. Ezek a következők: • vöröshagyma (Allium cepa L.), • salottahagyma (mogyoróhagyma) (Allium ascalonicum L.), • téli sarjadékhagyma (Allium fistulosum L.), • metélőhagyma (Allium schoenoprasum L.), • fokhagyma (Allium sativum L.), • póréhagyma (Allium porum L.). Közülük jelentősebb üzemi termesztésben a vöröshagyma, a fokhagyma, valamint a póréhagyma fordul elő. A többi faj termesztése elenyésző méretű területen folyik, vagy csak házikertekben fordul elő, ezért ezeket könyvünkben nem tárgyaljuk.

1. Vöröshagyma (Allium cepa L.) 1.1. Általános tudnivalók A vöröshagyma az emberiség egyik legősibb kultúrnövénye. Egyiptomban az első dinasztia idején már néptápláléknak számított. A közép-ázsiai népek emlékeiben mindenütt szerepel a hagyma. A kínaiak és indiaiak történeti hagyományai arról tanúskodnak, hogy a hagyma nemcsak fűszer és gyógyszer gyanánt használható, hanem mint táplálék is fontos növény. Közép-Európába az V–VI. században jutott el. Magyarországi megjelenéséről először Lippay Posoni kert című könyvéből (1664) olvashatunk. Az 1900-as évek elején Makóról már évente 30–35 ezer tonna került kivitelre. Az utóbbi évtizedekben újabb termőtájak alakultak ki Békés megyében, a Jászságban és Győr környékén. A hagymafogyasztás napjainkban is népszerű, mindennapi táplálkozásunkban egyre nagyobb teret hódít. A vöröshagyma jelentős vitaminforrás (A, B 1, B2, B6, C,), ásványisó-tartalma közepes. Sok káliumot, kevesebb kalciumot, foszfort és nátriumot, valamint kevés vasat és magnéziumot tartalmaz. Baktericidhatású anyagok is vannak benne, valamint jelentős még a cukortartalma is. Csípősségét az allilszulfid-tartalma okozza. Az Allium-nemzetség legismertebb és legelterjedtebb képviselője, amely ma már számtalan fajtával és változattal elégíti ki szerteágazó igényeinket. Az országos vetésterület 5000–7000 ha között ingadozik, amelynek egyharmadán dughagymás eljárással folyik a termesztés. A Magyarországon előállított vöröshagyma a világtermelés közel 1%-a. A hazai évi felhasználás 7–12 kg/fő. A fogyasztás egész évben folyamatos és egyenletes. Az érett páncéllevelű hagymát télen, a zöldhagymát tavasszal, a főzőhagymát májustól – amely lehet áttelelő fajtákból is –, majd nyáron és ősszel újra az érett hagymát használjuk fel. A vöröshagyma növénytani szempontból lágy szárú évelő növény. A termesztésben a magtól magig terjedő fejlődése kettő vagy három év alatt mehet végbe. Az egyszikűekre jellemző bojtos gyökérzete 60 cm mélységig is lehatol, de a legtöbb a 10–30 cm-es talajrétegben található. A nyár folyamán a fejesedés végén, a szárazság, a meleg, a hosszú nappalok és az érés együttes hatására a gyökerek leszáradnak. A talajból fel nem szedett hagyma az őszi csapadékos időszakban újra gyökeresedik és kihajt. Csöves levelei tőállóak, felületük – fajtától függően – különböző mértékben viaszréteggel fedett. Ez a réteg az idősebb leveleken és szárazság hatására megvastagodik. A levelek alsó része meghúsosodik, tápanyag-raktározó szervvé, hagymává alakul. A hagymafej(32. ábra) felső része a nyak, amely száradt, összehúzódott levelek tömege. Alsó részén elhelyezkedő rövid szártagú hajtás a hagymatönk. Ez a növény fejlődése során folyamatosan növekszik, csúcsi részén leveleket, alsó kerületén pedig gyökereket fejleszt, de innen indul el a magszár képzése is, a húsos levelek hónaljában fejlődő rügyekből.

32. ábra - Vöröshagymafej metszete a) nyak, b) buroklevél, c) húsos allevelek, d–e) főgyűrű, f) tönk


Hagymafélék (Liliaceae)

A buroklevelet páncéllevélnek is nevezik, ez elvékonyodott és fajtára jellemző színű. A magszár belül üres, alsó harmadában kidudorodó (felfújt) tőkocsány, amelyet a gyakorlatban hagymabördőnek is neveznek. Virágzata a magszár végén sok apró, kétivarú virágból álló, gömb alakú (fejecskeszerű) ernyővirágzat. Idegenbeporzók, a beporzást rovarok végzik, önbeporzás ritkán fordul elő. A virágzat 5–8 cm átmérőjű, 200– 500 virággal. Hagymánként – fajtától és fejmérettől függően – 1–6 magszár képződhet. A virágok egy virágzatban folyamatosan, két hét alatt nyílnak ki. A virágzatot fiatal állapotban, hegyben végződő, világoszöld színű virágzati fellevél borítja, amely virágzás előtt 10–12 nappal felreped. A magszár mellett 1–2 sarjhagymát is fejleszt, ez biztosítja az évelő jelleget. Termése háromrekeszű tok. A termésben rekeszenként egy vagy két, fekete színű, három élű, zsugorodott felületű mag található. Ezermagtömege 2,8–4,3 g. Csírázóképességét átlagos körülmények között 3–4 évig megtartja.

1.2. Ökológiai igények A vöröshagyma ökológiai igényei az őshazájában a faj természetes szelekciója során alakultak ki. A változatos termesztési feltételek hatására és a nemesítői munka eredményeként a biológiai igények tekintetében különböző fajták jöttek létre. Hőigény. A vöröshagyma a hidegtűrő növények közé sorolható. A növekedéséhez az optimális hőmérséklet 19 °C. A ±7 °C-os eltérés még jó növekedési feltételeket biztosít. A csírázás 4–5 °C-on, míg a tömeggyarapodás 10–15 °C-on indul meg. A lomb alacsonyabb hőmérsékleten, a hagymafej nagyobb melegben nő gyorsabban. Fagytűrő képessége jó. Az ősszel ültetett, vetett vöröshagyma – ha jól begyökeresedett –, károsodás nélkül a mínusz 20 °C fagyot is kibírja. A gyenge, sekélyen ültetett növények, különösen hótakaró nélkül, a kemény teleken kipusztulnak. A hagyományos Makói dughagymás fajtánál a dughagyma tárolás alatti „hőkezelése” fontos technológiai eljárás. A felmagzás elkerülése a nagyobb méretű frakcióknál csak így lehetséges. A hőkezelt dughagyma korai kiültetését kerülni kell, mert a hőkezelés felmagzást gátló hatása csökken (a dughagyma megfázik). A magszárkezdemény kifejlődéséhez az optimális hőmérséklet 10–12 °C. Amíg a dughagyma esetében ez a hőmérséklet nemkívánatos fejlődési folyamatot indít el, addig a dugványok tárolásához ideális. Erős magszárak fejlődnek, a nagy maghozam így biztosítható. Fényigény. A vöröshagyma az árnyékot nem tűrő, fényigényes növény. Fejlődését és növekedését a megvilágítás hossza és erőssége befolyásolja. Hosszúnappalos, a nappalhosszúság növekedése elősegíti a fejesedést és a tömeggyarapodást. Az északi származású fajták 14–16 órás megvilágítást igényelnek. Magyarországon ezek a típusok hosszabb tenyészidejűek, a fejképződésük később indul, megnő az úgynevezett 169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


nyakas, zölden maradt hagymák aránya. A rövidnappalos déli típusú fajták 12–13 órás megvilágítás mellett is képeznek fejet, ezek rövid tenyészidejűek, de termőképességük is kisebb. Dughagymáról a téli, fényszegény hónapokban is lehet zöldhagymát termeszteni, mivel levélzete a dughagymában tárolt tápanyagok felhasználásával képződik. A fény intenzitásával szemben kevésbé érzékeny. Vízigény. A vöröshagymát a mérsékelten vízigényes növények közé sorolhatjuk. Viszonylag kis lombozata viaszos bevonatú, ami csökkenti a párologtatást. Dús bojtos gyökérzete a kevés vizet is felveszi. Transzspirációs együtthatója 240–270. A dughagymáról való termesztés esetén – rendkívül aszályos éveket kivéve – öntözés nélkül is jó termést ad. A vöröshagymatermesztés egyéves, magról kiinduló termesztéstechnológiája öntözés nélkül elképzelhetetlen, a termesztése biztonságosan csak öntözött területen lehetséges. A túlzottan nedves talajon termelt hagyma azonban laza szövetű, betegségekre fogékony, nyakas és rosszul tárolható lesz. Kerülni kell az erdősávokat, mély fekvésű, vízállásos helyek közelségét, ahol a hagymalevelek felülete a reggeli órákban sokáig nedves marad. A peronoszpóra fertőzés veszélye ezzel csökkenthető. Tápanyagigény. Jó tápanyag- és vízellátás esetén várhatunk csak kiemelkedő terméshozamokat. A tápanyagellátást, -visszapótlást a talajvizsgálat eredménye, valamint a tervezett elérhető hozamok alapján célszerű elvégezni. A gyakorlatban hektáronként hatóanyagban N-ből 100 kg-ot, P2O5-ből 100 kg-ot, K2O-ból 220 kg-ot adnak átlagosan. Irodalmi adatok szerint 100 kg vöröshagyma 0,35 kg nitrogént, 0,45 kg foszfort és 0,55 kg káliumot von ki a talajból. A makrotápanyagok között a nitrogén hiánya vagy túladagolása a legszembetűnőbb. Ha kevés van belőle a talajban, a növények növekedése, fejlődése lassú. Az intenzív fotoszintézishez a klorofillképződés gyenge, a növények sárgulnak. Túlzott nitrogén-műtrágyázás hatására pedig a lombozat erőteljes lesz, a nagyobb hagymafej viszont laza szerkezetű, kisebb szárazanyag-tartalmú, gyengébben tárolhatóvá válik. A talajban található és a növény számára felvehető formában rendelkezésre álló foszfor mennyisége különösen a magtermesztés esetében fontos. Az étkezési hagyma érés előtti felkészülésében vesz részt a foszfor. A foszforral jól ellátott hagyma borító buroklevelei zártak, többrétegűek, egészségesek és védelmet nyújtanak a külső sérülések ellen. A káliumból jelentős mennyiséget vesz fel a növény, mely a szénhidrátok felépítésében, szállításában játszik szerepet. Az utóbbi évek gyakorlati tapasztalatai alapján a hagyma tárolhatóságát befolyásoló hatását is fontosnak tartják. Néhány kopaszosodásra hajlamos fajta héjasságát, piacosságát sikerült emelt adagú káliumműtrágyával javítani. A mikrotápelemek (mangán, molibdén, réz, bór, vas, cink) a létfontosságú életfolyamatokat vezérlő, katalizáló szervezetek felépítésében vesznek részt. A növények a hiány tüneteit üzemi táblákon ritkán mutatják. A hiánybetegségek megszüntetésére, megelőzésére csávázószereket és lombtrágyákat lehet felhasználni. Talajigény. A humuszban gazdag, sík fekvésű, középkötött, morzsalékos, jó levegő- és vízgazdálkodású, nem cserepesedő talajokat kedveli. A talaj kémhatása 6–7,6 pH-értékek között legyen, mert a tápelemek felvehetőségét ez is befolyásolja.

1.3. A fajtaválasztás szempontjai A hagymafélék közül a vöröshagymának, mint az egyik legkiterjedtebben termesztett fajnak nagyon sok fajtáját ismerjük. Ma már számtalan fajta, fajtaváltozat, hibrid elégíti ki a szerteágazó termesztői és fogyasztói igényeket. A hagyma nem kizárólag fűszernövény. Felhasználják nyersen, salátaként, szárítva, pirítva, fagyasztva és pépesített formában. Különböző felhasználási célra, piacorientáltan más-más fajtát kell választani. A termelő számára rendelkezésre álló termesztési feltételek (pl. öntözési lehetőség) korlátozzák a ténylegesen választható fajták körét. Ismerve az agrotechnikai lehetőségeket és a felhasználói igényeket a fajtamegválasztáshoz Magyarországon 50–60 bel- és külföldi vöröshagymafajta áll rendelkezésre, amelyek az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet szaporításra engedélyezett növényfajták listáján szerepelnek. Friss fogyasztásra, salátának a kevésbé csípős fehér vagy lila húsú, piacos küllemű, jól szeletelhető fajták alkalmasak. Szárított hagyma előállítására kizárólag magas (16–18%) szárazanyag- és ízanyag-tartalmú fajtákat célszerű termeszteni. Erre a dughagymáról termesztett fajták a legalkalmasabbak.



A hűtőipar alacsonyabb (10–12%) szárazanyag-tartalmú fajtákat dolgoz fel, ahol fontos, hogy a kockára szeletelt hagyma a gyorshűtésnél ne tömbösödjön. Az egyéves, magról termesztett fajták nagy része erre alkalmas. A folyamatos, friss hagymaellátás biztosítása érdekében különböző tenyészidejű fajtákat lehet vetni, így a betakarítási időszak elnyújtható, a tárolás pedig lerövidíthető. Őszi, augusztus 10–20. közötti magvetéssel korai hagyma takarítható be május végén, június elején. Ez a termesztési mód nagyobb ráfordítással, és – a téli kifagyás veszélye miatt – kockázattal jár. Főleg külföldi, rövidnappalos hibridek alkalmasak erre a célra. A fajták kiválasztásakor meghatározó az értékesíthető hozam, a felmagzási hajlam, az egyöntetűség, az ellenállóság, a héjasság, a gépesíthetőség, tárolhatóság, a tenyészidő hossza, a szárazanyag-tartalom, az ízanyagok mennyisége, a hús- és héjszín, valamint a piacos küllem.

1.4. Termesztés A vöröshagyma termesztéstechnológiája függ a szaporítás módjától és a termesztési céltól. Növényi sorrend, vetésforgó. A hagymafélék legjobb előveteménye a búza. Ugyanarra a területre csak 4–5 évente kerülhet vissza. A dughagyma és a dughagymáról termesztett étkezési hagyma az öntözés nélküli, míg a magról vetett, egyéves hagyma az öntözött szántóföldi vetésforgóban kapjon helyet. Az áttelelő hagyma korán lekerülő borsó, fejes saláta, korai káposztafélék stb. vagy kalászos után következhet. Talaj-előkészítés. A búza aratása után azonnal el kell végezni a tarlóhántást. A kijuttatott alapműtrágyát őszi mélyszántással a talajba forgatjuk. Ezután a téli csapadék és fagy a talajt morzsalékossá teszi. A tavaszi talajelőkészítést minél kisebb taposással és a talaj kiszáradását előidéző mozgatással kell elvégezni. A jól ülepedett magágy és a sima felszín az egyenletes kelés és a sikeres gyomirtás előfeltétele. Dughagymatermesztés. A fémzárolt, jó minőségű vetőmagból március végén hektáronként 100–120 kg-ot kell elvetni. A 24+(4×4) cm-es 5 ikersoros, ágyrendszerű vetés jól bevált a gyakorlatban. Az egyenletes, legalább 5 cm-es vetésmélységet be kell tartani. A vetés utáni hengerezés nem maradhat el. A vegyszeres gyomirtás alapkezelésből és állománykezelésből áll. Az évelő és ellenálló gyomokat kézzel lehet eltávolítani. Ha az előveteményt tisztán tartották, a hagyma gyomirtása könnyebben megoldható. Gomba- és rovarölő szerekkel szükség esetén védekezni kell. Augusztusban a szár megdőlése, a levelek száradása jelzi az érés kezdetét. A tápanyagfelvétel megszűnik, a gyökérzet sorvadása elkezdődik. Az elszáradt leveleket gépi sepréssel távolítják el az ágyak felületéről. Ezután a betakarítás kézzel vagy géppel történhet. Étkezési hagymatermesztés dughagymáról. Az osztályozott, hőkezelt és kiszelelt dughagymát március végén, április elején géppel lehet szórni vagy kézzel „duggatni”, ültetni 5–7 cm mélységre. A vetés utáni hengerezés biztosítja az egyenletes kelést. Az ágyas rendszerben 5–6 sor helyezhető el, 25–30 cm-es sortávolságra. A folyóméterenkénti tőszám a dughagyma méretétől függően 12–20 db lehet. Egy hektár szaporítóanyag igénye 0,9–2,2 tonna dughagyma. A hektáronkénti tőszám 360–600 ezer között lehetséges. A fejesedés kezdetén, május második felében 30 kg/ha N hatóanyagot kell adni fejtrágyaként. A gyomirtó és gombaölő permetezéseket az előírt technológia szerint kell végezni. A betakarítás augusztusban, a szárdőlés után végezhető. Étkezési hagymatermesztés magról, tavaszi vetéssel. Amikor a talajállapot arra megfelelő, el kell kezdeni a vetést. A vetés optimális időpontja március 5–15. A vetőmagszükséglet 4,5–6 kg/ha. Ez hektáronként 0,9–1,1 millió db magot jelent. A vetést szemenkénti vetőgéppel, szimpla vagy ikersorba (5+25–30 cm) végezhetjük, 3– 5 cm-es egyenletes mélységre. A vetés utáni hengerezést gyomirtó alapkezelés követi. A fejesedés időszakában 1–2 alkalommal, öntözés előtt, 25–30 kg/ha N hatóanyaggal fejtrágyázni kell. Az időjárástól függően 2–4 alkalommal vízpótló öntözésre is szükség van, esetenként 30–40 mm víznormával. Augusztusban már nem kell öntözni, mert a kései öntözés megnyújtja a vegetációt és rontja a tárolhatóságot. A termesztéstechnológiában engedélyezett vegyszerekkel lehet védekezni a gyomok, a gombabetegségek és rovarkártevők ellen. Augusztus végén, szeptember elején a szárdőlés kezdete, a színes buroklevelek kialakulása a beérés közelségének biztos jele. Amikor az állomány 60–80%-a megdőlt, a gépi lombtalanítás elvégezhető. Beszáradás után a hagymát a talajból ki kell emelni, és rendre rakni. 4–5 napi utóérlelés után a termés a tábláról jól szellőztethető tárolóba szállítható. Gyöngyhagyma-termesztés. Hasonló módon történik, azzal a különbséggel, hogy a felhasznált vetőmag mennyisége fajtától függően 70–80 kg/ha lehet. A fehér héjú fajták napfény hatására bezöldülnek, ezért felszedéskor ezeket nem szabad napon szárítani.



Étkezési hagymatermesztés magról, őszi vetéssel. Az augusztusi talaj-előkészítés száraz nyáron több gépi munkával oldható meg. A vetést augusztus 5–25. között lehet végezni az ismertetett módon. Indokolt esetben kelesztő öntözést kell alkalmazni, hogy a növényállomány fel tudjon készülni az áttelelésre. A legjobb, amikor a tél beköszöntére a növények nagy része ceruzavastagságú lesz. A kifagyás veszélye így kisebb. A folyamatos víz- és tápanyagellátás a jó minőségű termés alapja. A növényvédelem fokozott fegyelmet követel. A termés június végén, július elején betakarítható. Betakarítás, áru-előkészítés, tárolás, értékesítés. Korai értékesítésre zöld levéllel, csomózva vagy vágottan, később teljes érésben, tárolásra takarítjuk be a hagymát. A betakarítást a vegyszeres kezeléseknél használt szerek várakozási idejének letelte után lehet elkezdeni. A hagymát óvni kell a sérülésektől, ütődésektől. Kerülni kell a túl korai vagy túl kései felszedést, mert ez rontja a tárolhatóságot. A beérett hagymát nem szabad sokáig a földben hagyni, vagy felszedés után hosszabb ideig renden szárítani. Az ilyen hagyma újra gyökeresedhet, kizöldülhet, betegségekkel fertőződhet, ami tárolásra, értékesítésre alkalmatlanná teszi. A betakarítást ezért időben, gyorsan kell elvégezni. A dughagymatermés hektáronként 15–25 tonna. A géppel vagy kézzel betakarított dughagymát néhány napos szárítás után (tárolóban, aktív ventillációval) osztályozógéppel méret szerint szét kell válogatni (48. táblázat). Az osztályozott dughagymát szellőző padozatú tárolóban a december végén induló hőkezelés kezdetéig ládákban, zsákokban vagy ömlesztett állapotban tároljuk.

48. táblázat - A dughagyma méret szerinti osztályozása, hőkezelése

Osztály

Átmérő (mm)

Tömeg (g/db)

Hőn tartás időtartama (nap)

Hőkezelés kezdete

Piklesz

23–26

5–8

–

–

I.

20–23

4–5

55–60

XII. 25.

II.

17–20

3–4

30–35

I. 20

III.

14–17

2–3

20–25

I. 25

IV.

10–14

1–2

10–15

II. 01

Zsika

5–10

0,5–1,0

–

–

Az új, energiatakarékos hőkezelési technológia szerint a hőkezelő teremben az előírt 25 °C hőmérsékletet és 70– 80% relatív páratartalmat kell tartani az adott időintervallumban. A csúcshőkezelés február közepén 35 °C-on, 10 napig folyik (a kórokozók szaporítóképletei – spórák, micéliumok – ezalatt az idő alatt elpusztulnak). A dughagyma visszahűtését (15 °C-ra) március 10-ig kell befejezni. Szelelés után a szaporítóanyag vetésre, kiszerelve értékesítésre felhasználható. Étkezési vöröshagyma: A dughagymás fajták várható hozama 20–30 t/ha, a magról vetett, egyéves fajták a 40– 50 tonnát is elérik hazai viszonyok között. A szántóföldön, renden 4–5 napig utóérlelt, napon szárított hagymát szellőztethető tároló helyre kell beszállítani. A felhasználási célnak megfelelően további válogatásokra van szükség. Belföldre, exportra, feldolgozásra, nyersfogyasztásra, konzerv-, hűtőipar számára más-más előkészítés indokolt a vevő, a forgalmazó vagy a fogyasztó igényei szerint. A folyamatos hagymaellátás csak úgy biztosítható, ha a megtermelt vöröshagyma nagyobb részét raktárakban betárolják. A jól tárolható hagyma érett, ép, egészséges, többrétegű zárt buroklevéllel védett a külső sérülésektől. A tárolási veszteség (apadás, kihajtás, romlás) jól tárolható fajták esetén 10–15% lehet. A tárolás történhet halmokban ömlesztve, zsákokban vagy konténerládákban. Tartós tároláshoz megfelelő légcserére, szabályozható páratartalomra és hőmérsékletre van szükség. Télen a 0 °C lenne az optimális hőfok, de elfogadható, ha –2 és +5 °C között tudjuk tárolni a hagymát. Az intenzív légcseréről gondoskodni kell, így biztosítható a megfelelő, 60–70% relatív páratartalom. 172 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Az értékesítést végezheti közvetlenül a termelő is, de alakultak értékesítő vállalkozások, amelyek elvégzik az összekapcsolást a termelő és felhasználó között. Az utóbbi években szerveződött „TÉSZ”-ek (termékértékesítő szövetkezetek) hosszú távon látják el az értékesítéssel járó feladatokat (termeltetés, felvásárlás, tárolás, piackutatás, reklám, az áru előkészítése, csomagolása, terítése). Az európai uniós piaci feltételeknek kell megfelelni, ahol az áru nagy része integrált termesztésből származik. Az értékesítésre előkészített hagyma legyen ép, egészséges, tiszta, mentes minden külső nedvességtől, idegen szagtól, íztől. Szállításra alkalmas legyen, megfelelő állapotban érkezzen a rendeltetési helyére. A méret meghatározása a legnagyobb fejátmérőben történik, az ún. egyenlítői metszeten. A csomagban azonos eredetű, fajtájú, minőségű és méretű hagyma legyen. A hagymát olyan módon kell csomagolni, hogy az megfelelően védje a terményt. A felhasznált anyagok a kereskedelmi előírásoknak feleljenek meg, toxikus anyagokat ne tartalmazzanak. A megjelölésre vonatkozó rendelkezéseket be kell tartani (csomagolás helye, a termény eredete, osztály, méret, tömeg feltüntetésével).

1.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: a hagyma törpülése és sárga-levélcsíkossága (onion yellow dwarf potyvirus), hagymaperonoszpóra (Peronospora destructor), a hagyma fuzáriumos betegsége (Fusarium oxysporum f. sp. cepae), a hagyma botrítiszes betegsége (Botrytis aclada, B. byssoidea, B. squamosa); • Kártevő állatok:

-

-

hagymaormányos (Ceutorrhynchus suturalis), szárfonalféreg (Ditylenchus dipsaci).

1.4.2. Összefoglalás • A vöröshagyma-termesztés előkészületeit már az előző évben el kell kezdeni. Mivel a búza a legjobb elővetemény, a terület kiválasztásánál ez fontos szempont. A hagyma gyomirtását az előveteményként használt búzában kell kezdeni. A nyár végi, őszi talaj-előkészítés, a talajerő-visszapótlás a következő évi termelésbiztonság alapja. A korai magvetéssel jobb lesz a téli csapadék hasznosulása, ugyanakkor értékes napokat nyerünk a növény fejlődése számára. A fejesedés kezdetére a hagyma csak így tud megfelelően felkészülni, dús gyökérzettel és nagy lombfelülettel. A növényállomány fejlettsége szerint és a károsító szervezetek megjelenésének függvényében a szükséges vegyszeres védekezések nem halaszthatóak, ugyanez érvényes az öntözésekre és a fejtrágyázásokra is. • A hagyma betakarításának időpontját a termesztési és felhasználási cél határozza meg. Minden esetben úgy kell megszervezni a munkát, hogy a felszedés, beszállítás, feldolgozás vagy betárolás minél rövidebb idő alatt történjen meg. • Dughagymatermesztés: Magvetés 100–120 kg/ha vetőmaggal, március 5–25. között. Gyomirtása vetés után vegyszeres alapkezeléssel, 3 leveles állapotban felülkezeléssel. A növényvédelmi permetezéseket előrejelzés alapján szükség szerint végezzük. Fejtrágyázás május 20–30. között történhet. A fejesedés végén a levelek leszáradása után augusztus 10–25. körül a száraz leveleket seprővel el kell távolítani. A betakarítás, osztályozás ideje augusztus 10. és szeptember 30. között van. A várható termés évjárattól függően 15–25 t/ha lehet. A dughagyma hőkezelése december 25-től a következő év március 10-ig tart. A hőkezelés végén az elszáradt mumifikálódott egyedeket szeleléssel lehet eltávolítani az egészséges szaporítóanyagból. • Dughagymáról étkezési hagymatermesztés: az ültetésre előkészített dughagymát március 15. és április 10. között 0,9–2,2 t/ha szaporítóanyag dózissal elszórjuk. Gyomirtása vetés, hengerezés után vegyszeres alapkezeléssel, 3–4 leveles állapotban felülkezeléssel. A növényvédelmi permetezéseket előrejelzés alapján szükség szerint végezzük. Fejtrágyázás május 25. és június 10. között történhet. Betakarítás a szárdőlés 60– 70%-os állapotában kezdhető július végén, augusztus elején. Hektáronként 20–30 tonna termésre számíthatunk. Néhány napos renden szárítás után a hagyma beszállítható további feldolgozásra, értékesítésre. • Magról étkezési hagymatermesztés: fontos a korai március eleji magvetés, 4,5–6,0 kg-os vetőmagadaggal. A gyomirtás, növényvédelem és a fejtrágyázás hasonlóan történik, mint a dughagymánál. Öntözni 3–4 alkalommal szükséges, a talajnedvességtől függően július végéig. A betakarítást augusztus végén a hosszú tenyészidejű fajtáknál szeptember elején célszerű elvégezni, amikor a hagyma szára 40–60%-ban már megdőlt. Az utóérlelés és szárítás után a renden szárított 30–50 t/ha-os termés hideglevegős szárítóba szállítható további feldolgozásra, értékesítésre. 173 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• Őszi vetésű, áttelelő hagymatermesztés: a magvetést augusztus 10–25. között 5,0–6,5 kg/ha vetőmag mennyiséggel kell végezni. A korai és későbbi vetés rontja az áttelelés sikerét. Vetés után száraz időjárás esetén fontos a kelesztő öntözés az egyenletes kelés érdekében. A víztároló és vízpótló öntözések gyakoriságát az időjárás befolyásolja. A gyomirtás, fejtrágyázás, növényvédelem fokozott figyelmet igényel. A betakarítás a rövid tenyészidejű fajtáknál már májusban elkezdhető. A hozamok 15–30 t/ha között lehetnek fajtától függően.

2. Fokhagyma (Allium sativum L.) 2.1. Általános tudnivalók A fokhagyma az emberiség egyik legrégebben termesztett kultúrnövénye. Őshazája Kazahsztán és Kirgízia déli területei. Már az ókorban az egyiptomiak, görögök, rómaiak állandóan termesztett és fogyasztott növénye volt. Táplálkozási jelentősége igen nagy, magas szárazanyag- és fehérjetartalommal rendelkezik. A szárazanyagtartalom magas inulintartalmával függ össze. Az inulin és a fruktóz mennyisége és aránya határozza meg részben a fokhagyma ízét, csípősségét. Kellemetlen szagát az allilszulfid vegyülettől kapja. Ásványi anyagok közül a foszfor- és káliumtartalma jelentős. Vitaminok közül a C-vitamin mennyisége kiemelkedő (49. táblázat).

49. táblázat - A fokhagyma főbb alkotóelemei g/100 g

Makro-, ill. mikroelemek

Víz

61,0

kalcium

Fehérje

6,4

vas

Zsír

0,5

Szénhidrát

26,3

mg/100 g 24,0

Vitaminok

mg/100 g

C-vitamin

15,00

1,7

B1

0,20

magnézium

32,0

B2

0,11

foszfor

195,0

niacin

0,70

kálium

380,0

Gyógyászati jelentőségét baktériumölő, értágító, emésztést elősegítő hatása adja. Fűszerező értéke miatt a magyar konyha elengedhetetlen alkotóeleme. Hazánkban lényegesen kisebb területen (900–1000 ha) termesztik, mint a vöröshagymát, főleg kisüzemi, illetve házikerti művelésben. Az országos termésmennyiség 6000–7000 tonna között mozog. Fő termesztési körzete Makó és környéke. A Liliaceae-családba, a hagymafélék nemzetségéhez tartozik. Tipikusan hagymás növény, mely bojtos gyökérzettel rendelkezik. Levelei két sorban rendezettek, laposak, élénk zöld vagy szürkéskék színűek, viaszos bevonatúak. A levelek tövénél „raktározó rügyek” vagy gerezdek fejlődnek, ezek alkotják a hagymafejet(33. ábra). Hazánkban általánosan ezeket használják fel szaporítóanyagként. A gerezdek mérete és hagymán belüli elhelyezkedése fajtánként különböző. A gerezd részei: kemény, védő héj, pikkelylevél, mely körülveszi a gerezdet; raktározó levél, hajtás néhány lomblevéllel. A nálunk tömegesen termesztett fokhagymának nincs virágzati szára, virága vagy sarjhagymája, de megtalálhatók a termesztésben a magszárat fejlesztő változatok is. Virágai aprók, virágzatban állnak össze. Egyes változatokban a virágzatban sarjhagymák képződnek. A magház háromrekeszes, termése tokocska. A magok feketék és aprók.

33. ábra - Kifejlett fokhagymanövény a) teljes növény, b) fokhagymafej keresztmetszete, c) fokhagymafej hosszmetszete





2.2. Ökológiai igények Hőigény. A fokhagyma a Markov–Haev-féle kategorizálás szerint a 19 °C-os hőoptimumú, közepesen hőigényes növények közé tartozik. Hőigénye fejlődési szakaszaitól függően változik. Tenyészideje első felében alacsony hőfokon fejlődik jól. Gyökérnövekedéshez 5–10 °C-ot igényel, 20 °C felett a gyökér növekedése korlátozott. A lombozat növekedéséhez 10–15 °C az optimális. A fejlődés második szakaszában, fejesedéshez 15–20 °C-ot igényel, a gerezdek beéréséhez 20–25 °C feletti hőmérséklet szükséges. Fényigény. Hazai fényviszonyaink (a megvilágítás hossza és a fény erőssége) őszi és tavaszi termesztésben egyaránt megfelelnek. Vízigény. Közepes vízigényű, a tenyészidőben 250–300 mm csapadékot igényel. Jól tűri a szárazságot, de öntözött körülmények között a termésátlagok növekednek. Fejesedés időszakában legnagyobb a vízigénye, 2–3 alkalommal 40–50 mm öntözés szükséges. Talajigény. A kötöttebb réti agyagtalajokat vagy a folyók melletti öntéstalajokat kedveli, a pH 6,5–8 között legyen. Tápanyagigény. Ez eltér a vöröshagymától, átlagon felüli. Gyakorlati tapasztalatok szerint a közvetlen szervestrágyázást kerülni kell. Hatékony tápanyag-utánpótlást lehet megvalósítani, ha figyelembe vesszük a növény igényét fejlődési stádiumonként. Az optimális N : P : K arány 150 : 10 : 80 kg/ha hatóanyag átlagosan, melyet a fejlődési fázisokhoz kell igazítani.

2.3. A fajtaválasztás szempontjai A termesztésben a „Makói őszi”, az őszi „B–15” államilag törzskönyvezett és a „Makói tavaszi” tájfajta van jelen (34–35. ábra).

34. ábra - Őszi fokhagyma (Fotó: dr. Barnóczki Attila)



35. ábra - Tavaszi fokhagyma (Fotó: dr. Barnóczki Attila)



A termeszteni kívánt fajtáknál a következő tulajdonságok a meghatározóak: • a tenyészidő hossza, • a lombozat erőssége, • a termésmennyiség, • a hagymafej nagysága, • a gerezdek száma, • a szárazanyagtartalom, valamint • a tárolhatóság. Az őszi és a tavaszi fajták jellemzőit a 50. táblázat foglalja össze.

50. táblázat - Az őszi és tavaszi fokhagymafajták jellemzői Őszi fokhagyma

Tavaszi fokhagyma



Két héttel korábbi érés a tavaszihoz képest

későbbi érés az őszihez képest

Lombozata 40–60 cm magas, levelei szélesek levelei keskenyek, felállóak, élénkzöldek szürkészöld színűek Magasabb átlagtermést ad, mint a tavaszi

termőképessége az őszi fajtákhoz viszonyítva 55–70%

3–7 cm átmérőjű hagymákat képez

2,5–5 cm átmérőjű hagymákat képez

A hagyma színe fehér, de hajlamos a lilás elszíneződésre

a hagyma színe fehér, erős héjazattal

A hagymafej 6–8 külső és 4–6 belső gerezdet a külső gerezdek száma 4–6, a tart. belsőké 3–5 Kevésbé tárolható

jól tárolható

2.4. Termesztés Növényi sorrend. Vetésforgója 4–5 év. Legjobb előveteménye a korán lekerülő őszi kalászosok. Kerülni kell a fonálféreg-fertőzést okozó gyökérzöldségféléket, valamint a közös kórokozókat és kártevőket terjesztő hagymaféléket. Talaj-előkészítés. Az elővetemény betakarítása után rögtön meg kell kezdeni a tarlóhántást, majd a folyamatos gyomirtás és a talaj nedvességtartalmának megőrzése céljából ezt a tarlóápolás követi. Az őszi mélyszántást legkésőbb szeptember közepéig el kell végezni, hogy őszi kiültetés esetén legyen idő a talaj megfelelő ülepedésére, a jó vetőágy kialakítására. Az őszi mélyszántással csak az alaptrágyaként kijuttatandó műtrágyákat dolgozzuk be, mert a fokhagyma szervestrágyát nem igényel. Szaporítás. A szaporítóanyag előkészítése a fokhagymatermesztés meghatározó mozzanata. A hazánkban termesztésben lévő fajták gerezdekről, vegetatív úton szaporíthatók. Ültetés előtt a szaporítóanyagot át kell válogatni és a tárolás során megtöppedt, sérült, beteg vagy kihajtott egyedeket el kell távolítani. Ezután következhet a fokhagyma gerezdekre bontása, amely két menetben végezhető el közvetlenül az ültetés előtt. Először a hagymák külső borítóleveleit kell eltávolítani (ez az ún. kaparás), majd következhet a gerezdekre való szétszedés. Ez a munkaművelet nagy figyelmet igényel, mert a sérült gerezdek a kiültetés után könnyen fertőződnek és elpusztulnak. A szétszedés során további szelekcióval külön kell választani a penészes, rothadt, sérült gerezdeket, valamint a külső gerezdeket. Ezek nagyobbak, mint a belső gerezdek és így a termőképességük is nagyobb. A belső gerezdek közül csak a legnagyobbakat használják fel szaporításra. Az előkészítés után a szaporítóanyagot – közvetlenül kiültetés előtt – gombaölőszeres oldattal csávázzák, majd szárítják. Kiültetés. A tavaszi fokhagyma ültetése február végén, március elején kezdhető, amint a talajra lehet menni. Az őszi fajtákat legkorábban szeptember végén ültethetjük, de érdemesebb az október közepét megvárni. A túl korai ültetésnél ugyanis a fagyokig nagy lombozatot fejleszt a növény, így a téli időszakban nagyobb fagykár érheti. A túl késői ültetésnél a gyenge gyökérképződés miatt télen felfagyhatnak a növények. Az ültetést általában kézzel végzik, a későbbi gépi munkák elvégzésének megkönnyítésére művelőutas rendszerben. A sortávolság 28–30 cm, a tőtávolság 8–10 cm, két művelőút között öt sor ültetésével. A gerezdeket 3–6 cm mélyen ültetik a talajba. Ősszel és lazább talajokon a mélyebb ültetés a célszerű, mert a fokhagyma nem tűri a sekély ültetést és a gerezdek könnyen a talajfelszín fölé tolják magukat. Ültetés után hengerrel tömörítik a talajt. A szaporítóanyag-szükséglet őszi fokhagymából 1000–1300 kg/ha, tavaszi fokhagymából 700–1000 kg/ha. Ápolási munkák. Gyomirtás. A fokhagyma a kézimunka-igényes növények közé tartozik. Kis lombfelülete miatt gyomnevelő növény, ezért nagy gondot kell fordítani az alapos és folyamatos gyomirtásra. Érzékeny a gyomirtó szerekre, állományban a vegyszeres gyomirtás nincs megoldva. Kelés előtt alkalmazható tavaszi fokhagymában vegyszeres gyomirtás, de a perzselés kiküszöbölése érdekében nagy vízadagokkal alacsony



üzemi nyomáson kell a műveletet elvégezni. Az elővetemény megfelelő gyomirtásával csökkenthető a fokhagyma-állományban megjelenő gyomok mennyisége. Tenyészidőben többszöri tolókapálással lehet irtani a gyomokat. A munkafolyamatnak a gyommentesítésen túl nagy szerepe van a talajlazításban, a cserepesedés megszüntetésében és a talajnedvesség megőrzésében. Öntözés. A fokhagyma vízigénye április közepétől június elejéig a legnagyobb. Ebben az időszakban 2–4 öntözés szükséges, egy-egy alkalommal 20 mm-es vízadaggal. Szedés előtt 2–3 héttel már ne öntözzük, mert a hagymák fölrepedhetnek, a gerezdek szétnyílnak. Tápanyag-utánpótlás. A fokhagyma szerves trágyát nem igényel, a műtrágyákat a tenyészidő során lehetőleg szakaszosan adagoljuk. Ültetés után 200 kg/ha komplex NPK műtrágya kiszórása szükséges, melynek összetétele az 1 : 0,8 : 1,4 arányt közelítse meg. A műtrágya a káliumot szulfát formában tartalmazza, mely a növény kénigénye miatt fontos. Emellett növeli a fokhagyma termésmennyiségét és eltarthatóságát, csökkenti az atkák tárolás alatti felszaporodásának lehetőségét. Fejtrágyázást a fejesedés kezdetén (5–7 leveles állapotban), hasonló összetétellel, 300 kg/ha műtrágyamennyiséggel végezzük. Betakarítás, áru-előkészítés. A betakarítás idejének helyes megválasztása nagyban befolyásolja a fokhagyma eltarthatóságát. A növények akkor érettek a szedésre, ha a lombozat 75–80%-a megbarnul és elszárad, a hagyma külső buroklevele papírszerűen elvékonyodik. Az őszi fokhagyma betakarításának ideje június vége, a tavaszié július első fele. Szedés előtt a sorokat L-késekkel fellazítják, majd a hagymát kihúzzák a talajból és rendre rakják. Néhány napig renden tartva szikkasztják, szárítják. Száradás után 1–2 kg-os ún. kertészcsomókba kötik és összegyűjtik a hagymákat. Ezután következik az utószárítás valamilyen fedett helyen, majd a betárolás. A hagymák eltarthatósága függ a fajtától, a szedés időpontjától és az utóérleléstől. A fajtatípusok közül a tavaszi fokhagyma tárolható jobban, közönséges raktárban jó körülmények között 5–6 hónapig is eláll. A tárolás során minden esetben gondoskodni kell arról, hogy a tárolóhelyiségben 5–10 °C között tartsuk a hőmérsékletet, a páratartalom alacsony legyen (70% alatt). Magasabb páratartalomnál bármilyen hőmérsékleten is tároljuk a fokhagymát, gyakran penészes lesz, begyökeresedik és kihajt. A várható termésátlag őszi fokhagymából 10–14 t/ha, tavaszi fokhagymából 5–10 t/ha.

2.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: a fokhagyma törpülése és sárga-levélcsíkossága (onion yellow dwarf potyvirus), a fokhagyma fuzáriumos betegsége (Fusarium oxysporum f. sp. cepae); • Kártevő állatok: cserebogarak lárvái (Melolonthidae), vetési bagolylepke (Scotia segetum), hagymalégy (Phorbia antiqua), szárfonalféreg (Ditylenchus dipsaci), hagyma-levélatka (Eriopyies tulipae).

2.4.2. Összefoglalás • A fokhagymát Magyarországon lényegesen kisebb területen termesztik, mint a vöröshagymát (900–1000 ha). Főleg kisüzemi és házikerti termesztése terjedt el. Az országos termésmennyiség 6–7 ezer t között mozog. • A fokhagyma szaporítása ún. gerezdekről történik. A tavaszi fokhagyma ültetésére február végén, március elején, az őszi fokhagyma ültetésére szeptember végén, október közepén kerül sor. • Ültetés előtt közvetlenül kell a szaporítóanyagot előkészíteni. Ez a beteg egyedek kiválogatásából, a külső borítólevelek eltávolításából (kaparás) és a gerezdekre bontásból áll. • Az ültetés kézzel történik, a gépi munkák megkönnyítésére művelőutas rendszerben. A sortávolság 28–30 cm, a tőtávolság 8–10 cm, két művelőút között 5 sort ültetve. Szaporítóanyag szükséglet őszi fokhagymából 1000– 1300 kg/ha, tavaszi fokhagymából 700–1000 kg/ha. • Kis lombfelülete miatt gyomnevelő növény, alapos és folyamatos gyomirtásra van szükség a termesztés során. Vegyszeres gyomirtása nem megoldott, csak mechanikai úton lehet a gyommennyiséget csökkenteni.



• Szervestrágyázást nem igényel, az NPK műtrágyákat a tenyészidőben szakaszosan adagoljuk. Fejtrágyázni a fejesedés kezdetén (5–7 leveles állapotban) célszerű. • Vízigény szempontjából kritikus az április közepétől június elejéig tartó időszak. Ekkor 2–4 öntözés szükséges, alkalmanként 20 mm-es vízadaggal. Szedés előtt 2–3 héttel már nem szabad öntözni. • A növényvédelem egyik módja a helyes vetésforgó megválasztása, a másik a kémiai védekezés. Kórokozók közül a fuzáriumos rothadás és a hagymarozsda a jelentős. A károsítók közül a talajlakó kártevők elleni védekezést kell helyesen megválasztani. • A betakarítás akkor kezdhető el, ha a lombozat 75–80%-a megbarnul és elszárad, a hagyma külső buroklevele papírszerűen elvékonyodik. Az őszi fokhagymát június végén, a tavaszit július első felében takarítják be. Várható termésátlag őszi fokhagymából 10–14 t/ha, tavaszi fokhagymából 5–10 t/ha.

3. Póréhagyma (Allium ampeloprasum L. var. porrum) 3.1. Általános tudnivalók Lapos levelű, hagymatestet nem fejlesztő hagymaféle. Fénytől elzártan fejlődő, fehér színű szára kerül felhasználásra, amelynek íz- és illatanyagai kevésbé markánsak, mint a vöröshagymáé, illetve a fokhagymáé. Kellemes ízű, értékes zöldségféle. A friss fogyasztáson kívül ételkészítésre is alkalmas. Saláták, főzelékek és levesek alapanyaga. Régóta ismert és fogyasztott, de nem nagy felületen termesztett zöldségféle. Vetésterületi adatait, elenyésző nagyságrendje miatt – az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezete, a FAO nem tartja nyilván. Becslések szerint világszerte 50–60 ezer hektárt foglal el. Magyarországon is régóta ismert. Az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyv, az 1664-ben kiadott Lippay János „Posoni Kert” c. munkája már részletesen ismerteti – „paár” hagyma néven – a porrum szinonim megnevezést is használva. Tóthfalusi 1847-ben megjelent „Magyar gazda, mint kertész” c. munkájában viszont már póréhagymaként utalt rá, de az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején a szakirodalomban az esetek nagy részében ismét párhagymaként szerepelt. Jelenlegi árutermő felülete néhány száz hektárra tehető. Figyelemreméltó nagyságrendű azonban a külföldi megrendelésre történő vetőmag-előállítás. A korabeli szakirodalomban utalás található arra vonatkozóan, hogy Magyarország jelenlegi határain belül sohasem volt általánosan ismert, elterjedt zöldségféle, de Erdélyben és a Délvidéken régóta nagy népszerűségnek örvendett. Világviszonylatban legnagyobb termelői és fogyasztói az északnyugat-európai országok. Vad alakja nem ismeretes, feltételezik, hogy az Allium ampeloprasum egyik változatát domesztikálták a keletmediterrán térségben, ahol az ampeloprasum csoport más fajai is találhatók. Az Liliaceae (liliomfélék) családba tartozó, egyszikű, kétéves, egyesek szerint évelő növény. A levelek színe és mérete egyúttal fajta (típus) bélyeg. A nyári fajták lombozata halványabb zöld, és puhább szöveti szerkezetű. A téli pórék levelei sötétzöldek, kemények. Virágszárat a második évben fejleszt, amely 150–180 cm magasra is megnőhet. Virágzata, virágai minden tekintetben, magvai pedig a méret kivételével (valamivel apróbbak, mint a vöröshagymáé) a vöröshagymáéhoz hasonlóak. A magvak 3–4 mm hosszúak, 1–2 mm szélesek, 0,5–1 mm vastagok, ezermagtömegük 2,5–3,5 g, csíraképességüket 2–4 évig őrzik meg. A póréhagyma – mint humán táplálék – kevés kalóriát tartalmazó, összességében jó közepes vitamin- és ásványi só forrás. Értékét növeli, hogy olyan időszakokban fogyasztható frissen, amikor nagyon szegényes a frisszöldség-kínálat. Fehérje-, B3-vitamin-, valamint kálium- és vastartalma abszolút értelemben is magasnak számít.

3.2. Ökológiai igények



Hidegtűrő, fényigényes növény. Minden olyan talajon termeszthető, ahol a vöröshagyma megél. Összességében azonban a talajjal szemben a vöröshagymánál kevésbé igényes. Termesztésénél kerülni kell a tömörödött és rossz vízelvezető képességű talajokat. Előzetesen komposztot, illetve érett istállótrágyát érdemes kijuttatni, amennyiben az elővetemény nem kapott. Tápanyagban és humuszban szegény talajokon sem nagy tömegű, sem jó minőségű termés nem érhető el. Hőigény. A nálunk elterjedt Markov–Haev-féle hőigény szerinti kategorizálásban a 19±7 °C-os csoportban szerepel. Amerikai szerzők szerint azonban vegetatív növekedésére a 20–25 °C közötti hőmérséklet az ideális. A legtöbb termőhely klimatikus viszonyai között nem formálódik hagymatest. Hosszúnappalos körülmények között azonban – tápanyag-felhalmozódás következtében – bekövetkezhet a száralap bizonyos mértékű megvastagodása. Ez a jelenség 12–18 °C között fordul elő, ez alatti, illetve e fölötti hőmérsékleten nem. Hidegben, 15 °C-on vagy ennél alacsonyabb hőmérsékleten megfázik, vernalizálódik, már az első évben virágszárat fejleszt. Egyes fajták esetében ez a jelenség már 21 °C-on is bekövetkezhet. Amennyiben azonban a hőmérséklet később 18–21 °C fölé emelkedik, bekövetkezhet a devernalizáció, a megfázás hatásának megszűnése is. Ebben az esetben természetesen az első évben magszár képződésre nem kerül sor. Kielégítő mértékű csírázásra 11–27 °C között lehet számítani. A magvak ez alatti, illetve e fölötti hőmérsékleten rosszul kelnek. Fényigény. Árnyékban nem fejlődik rendesen, érdemes jól megvilágított, napos tájolásban termeszteni. Rövidnappalos körülmények között – különösen akkor, ha az alacsony hőmérséklettel is párosul – könnyen vernalizálódhat és magszárat fejleszt. Vernalizációs hatáson átesve a virágszár-képződési folyamatot a hosszúnappalos körülmények felgyorsítják. Vízigény. Nagyobb mint a többi hagymaféléé, csak öntözött körülmények között termeszthető. Tápanyagigény. Nagy tömegű, jó minőségű termésre csak megfelelő tápanyagellátás mellett lehet számítani.

3.3. A fajtaválasztás szempontjai A fajták a tenyészidő hosszában, a lombozat színében és szöveti szerkezetében, valamint hidegtűrésük tekintetében különböznek egymástól. Nagyon sok fajtája található a vetőmag-katalógusokban, ezek egy része azonban csak a névben jelent választékot. Előfordul, hogy ugyanazok a fajták egyes országokban más neveken ismeretesek. A különböző fajták tenyészideje a magvetéstől 120–150 nap, a palánta kiültetéstől pedig 80–100 nap. Ennyi idő múltán érik el a szedésre érettséget. A rövid tenyészidejű fajták általában hosszú, vékony szárúak, nyár végén, ősszel szedhetők, friss fogyasztásra valók. A közepes tenyészidejű fajták már nagyrészt télállóak, a száruk hossza és vastagsága fajtánként változó. Enyhébb telű termőhelyeken november-decemberben szedik fel őket. A hosszú tenyészidejű fajtákra a rövidebb, vastagabb szár a jellemző (36. ábra). Ezek képviselik a legnagyobb értéket, mert január és április között szedhetők – akkor, amikor alig van olcsó, friss zöldségkínálat.

36. ábra - Póréhagyma-fajtatípusok



3.4. Termesztés Talaj-előkészítés, trágyázás. A területet a termesztéshez mélyműveléssel kell előkészíteni. Ekkor kb. 80 kg/ha foszfor (P2O5), 120 kg/ha kálium (K2O) és 40 kg/ha nitrogén (N) tiszta hatóanyagot is bedolgoznak. További 40 kg/ha nitrogén tiszta hatóanyag kijuttatására fejtrágyázással kerül sor. Szaporítás. A póréhagyma helyrevetéssel és palántaneveléssel egyaránt szaporítható. A magvetéssel történő szaporítással kapcsolatban szem előtt kell tartani a növény lassú növekedését, hosszú tenyészidejét és lassú kelését. Ez utóbbi tulajdonsága miatt szokták a magvakat előzetesen kezelni, illetve előcsíráztatni. Nálunk 100– 120 évvel ezelőtt még általános gyakorlat volt a magvak vetés előtti, langyos vízben történő pár órás áztatása. Helyrevetés esetén a sortávolság 35–45 cm, a vetési mélység 1 cm. Folyóméterenként 20–25 db magot juttatnak ki, így a vetőmagszükséglet 2,5–3 kg/ha. Amennyiben a vetés mélységében a hőmérséklet meghaladja a csírázási küszöbértéknek számító 11 °C értéket – a vetés és a kelés között 14–18 nap telik el. A növényeket 1–2 lombleveles korukban 10–15 cm-es tőtávolságra egyelik. A palántanevelésiidő 1,5–2,5 hónap, de egyes esetekben akár 3 hónap is lehet. A palánták akkor alkalmasak kiültetésre, ha elérik a kb. 20 cm-es hosszúságot és száruk ceruzavastagságú (kb. 5–6 mm átmérőjű). Palántanevelés esetén négyzetméterenként 1–1,5 g magot vetnek és ebből kb. 500 db növényt nevelnek fel. Sűrűbben (8–10 g mag/m2) vetni nem érdemes, mert sokkal roszszabb minőségű lesz a kis tenyészterületen felnevelt palánta. A palántanevelő ágyak talaja legyen legalább 20 cm vastag, hogy a gyökerek is elérhessék ezt a hosszúságot. A palántanevelés ideje alatt rendszeres öntözésre és 18 °C körüli hőmérséklet biztosítására van szükség. A palántanevelő ágyakat a növények felszedése előtti napon bőségesen be kell öntözni. Amennyiben a kiültetés a szokásos 30 cm sor- és 15 cm tőtávolságra történik, 1 hektár terület beültetéséhez 230 000 palánta felnevelése szükséges. Több termesztő kettesével ülteti ki a palántákat, 30 cm sor- és 20 cm tőtávolságra. Ebben az esetben 400 000 db növény helyezhető el hektáronként. A tervezésnél úgy kell számolni, hogy 100 000 db palánta felneveléséhez 600 g mag és 50 m2 palántanevelő felület szükséges.



A hazai szakirodalomban 100–120 évvel ezelőtt még ajánlották a kiültetésre kerülő palánták gyökerének és a lombozata csúcsi részének visszakurtítását. Ugyan nálunk a mai gyakorlatban ez nem elterjedt, a nagy pórétermesztő országokban ma is alkalmazzák ezt a fitotechnikai munkát. A termesztés időbeni ütemezése a tervezett értékesítés időpontjától függő. Általában az alábbi technológiai változatokat alkalmazzák: • Július-augusztusban szedhető nyári póré előállítása. A palántaneveléshez a magvetést január végén, február elején végzik fűthető termesztőberendezésben, a növényeket április végén, május elején ültetik ki szabadföldre. • Október-novemberben betakarítható őszi póré termesztése. A palántaneveléshez a magot márciusban vetik fűtés nélküli termesztő berendezésben. A kiültetésre májusban kerül sor. • Január–április között szedhető téli (áttelelő) póré előállítása. A palántanevelés szabadföldi ágyásokban történik áprilisi, május eleji magvetéssel. A palántákat a termesztés helyére májusban, június elején ültetik ki. Tekintettel arra, hogy a halványított (fehér színű) fénytől elzártan fejlődő szárrész hossza alapvetően meghatározza a piacképességet, a termesztők igyekeznek annak arányát a lehető legnagyobb mértékben megnövelni. Ezt a célt szolgálja az árokba ültetés és a töltögetés. Ezért régebben 10 cm, újabban 15 cm mély, egymástól 30–40 cm távolságra kialakított barázdákba ültették, illetve ültetik ki a palántákat. Az árkokban a nyári pórét 7–10 cm, az őszit 12–15 cm, a télit (áttelelőt) 15–20 cm tőtávolságra helyezik el. Ápolási munkák. A kiültetés után 3–4 nap múlva a palánták begyökeresednek és növekedni kezdenek. Később, a növekedésükkel párhuzamosan földdel feltöltik az árkokat. A töltögetésnél ügyelni kell arra, hogy a földréteg magassága soha ne érje el a legalsó levél elágazást, mert ettől szennyeződnek a belső szár levelek. A töltögetés az ültető barázda betemetése után a talajszint felett is folytatódik (37. ábra).

37. ábra - Póréhagyma szárának etiolálása töltögetéssel

A halványítás során a növények köré mindig száraz földet kell helyezni és esetenként csak kismértékben szabad magasítani a töltést. A tenyészidőszak alatt rendszeres gyomirtásra és talajporhanyításra is szükség van. A talajporhanyítást célszerű összekapcsolni a töltögetéssel. Öntözésre a tenyészidőszak alatt 4–6 alkalommal van szükség, esetenként 30 mm víz kijuttatásával. A nitrogén-fejtrágyázástcélszerű az öntözések előtt elvégezni, hogy a víz feloldja és a gyökerekhez mossa a tápanyagot. A fejtrágyázás növeli a szárvastagságot. Fontos tudnivaló, hogy az áttelelő póré fejtrágyázását legkésőbb augusztusban be kell fejezni. Több országban – mint pl. Nagy-Britanniában és Franciaországban – a pórét nem árokba, hanem lyukakba ültetik. Az egymástól 30 cm távolságra kialakított sorokban kb. 15 cm-enként mintegy 15 cm mély lyukakat készítenek, belehelyezik a palántákat, majd annyi vizet öntenek a lyukakba, amennyi beléjük fér – így iszapolják be a növényeket. A lyukakat csak később töltik fel földdel. Betakarítás, áru-előkészítés. A szedés ütemezésénél nem szabad elfelejteni, hogy a méret növekedésével párhuzamosan romlik az íz. E tekintetben a szárátmérő lehet támpont. A szedés 2 cm-es szárátmérőnél már 184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


megkezdhető, de egyes vastag szárú fajták betakarítására 4–6 cm-es szárátmérő elérésekor is sor kerülhet. Nem érdemes túl vastag pórékat termeszteni, mert a póré „óriások” nem jó ízűek. A gépi szedés technikailag megoldott és egyes fajták kifejezetten alkalmasak is erre a célra. Kézi szedésnél nem szabad megkísérelni a növény „kicsavarását” a földből, kézi szerszámok (villa, ásó) alkalmazásával kell kiemelni azokat. A felszedett pórét gondosan meg kell mosni, a külső száraz vagy sérült leveleket el kell távolítani, és a lombozatot az értékesítéshez megkívánt hosszúságúra kell viszszavágni (általában 10 cm-esre). A fogyasztandó rész a növény összes tömegének mintegy 40%-a. Az elérhető termés 25–50 t/ha. A már betakarított termés 0 °C körüli hőmérsékleten, 95%-os relatív levegő páratartalom mellett kb. 2 hónapig tárolható, ellenőrzött összetételű légtérben (10% CO2, 1% O2) azonban ennél hosszabb ideig is.

3.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: a póréhagyma alternáriás levélfoltossága (Alternaria porri f. sp. porri), póréhagymarozsda (Puccinia porri); • Kártevő állatok: hagyma-aknázólégy

-aknázólégy (Neonapomyza

3.4.2. Összefoglalás • Termesztésére legmegfelelőbbek a laza szerkezetű, jó vízelvezetésű szerves anyagban gazdag talajok. • A helyrevetés – amely a lassú kezdeti fejlődés és a hosszú tenyészidő miatt nem ajánlható – 35–45 cm tőtávolságra, folyóméterenként 20–25 db mag kijuttatásával történik. A vetőmagszükséglet 2,5–3 kg/ha. A vetés és a kelés között 11 °C hőmérséklet felett 14–18 nap telik el. A kikelt növényeket 1–2 lombleveles korban 10– 15 cm tőtávolságra egyelik. • A palántanevelés széles körben elterjedt, általánosan alkalmazott szaporítási mód. Időtartama 1,5–2,5 hónap, 1 m2-en 1–1,5 g mag elvetésével 500 db növény nevelhető fel. A palántanevelő ágy talaja legalább 20 cm vastag legyen. A palántákat rendszeresen öntözni kell és 18 °C-ot kell biztosítani számukra. • A kb. 20 cm hosszú, ceruzavastagságú (5–6 mm) palánták alkalmasak kiültetésre. Úgy lehet tervezni, hogy 100 000 db palánta – 600 g mag elvetésével – 50 m2-en állítható elő. • Általánosan alkalmazott technológiai változatok: • Nyári póré. Szedés: július-augusztus. A palántanevelés fűtött berendezésben történik, magvetés január vége, február eleje, kiültetés: április vége, május eleje. • Őszi póré. Szedés: október-november. A palántanevelés fűtetlen berendezésben történik, magvetés: március, kiültetés: május. • Téli (áttelelő) póré. Szedés: január-április. A palántanevelés szabadföldi ágyásokban történik, magvetés: április, május eleje, kiültetés: május, június eleje. • A palántákat egymástól 30–40 cm távolságra kialakított, 15 cm mély barázdákba ültetik, 7–20 cm tőtávolságra. A növények a kiültetés után 3–4 nap múlva gyökeresednek be. A növények növekedésével párhuzamosan betemetik a barázdákat, majd a talaj felszíne felett is fokozatosan földet húznak a szár köré. Mindig száraz földet kell a növények köré juttatni, és ügyelni kell arra, hogy a földréteg ne érje el a legalsó levél elágazást. • A betakarítás 2 cm szárátmérő elérésekor kezdődik, de a vastag szárú fajtákat sem célszerű 5–6 cm-es szárméret felett szedni. • A pórét felszedés után gondosan meg kell mosni, el kell távolítani a sérült és a száraz leveleket, majd a lombozatot kb. 10 cm-es levélcsonkra kell visszavágni. • A póré 0 °C-os hőmérsékleten, 95%-os relatív levegő páratartalom mellett kb. 2 hónapig tárolható.


15. fejezet - Gyökérzöldségfélék Gyökérzöldségeknek nevezzük azokat a zöldségfajokat, melyeket elsősorban föld alatti részükért, gyökerükért, répatestükért, gyökgumójukért termesztünk. Növényrendszertanilag nem köthetők egy családhoz. Gyökérzöldségként az alábbi fajokat termesztjük: • sárgarépa (Daucus carota L. ssp. sativus), • petrezselyem (Petroselinum crispum L.), • zeller (Apium graveolens L.), • pasztinák (Pastinaca sativa L.), • retek (Raphanus sativus L.), • cékla (Beta vulgaris L. ssp. esculenta Gurke var. rubra L.), • torma (Armoracia lapathifolia Gilib.), • feketegyökér (Scorzonera hispanica L.), • turnip (Brassica napus var. rapifera), • rutabaga (Brassica campestris var. rapifera). Utóbbi háromnak nálunk nincs nagy termesztési jelentősége, ezét könyvünkben csak a többi felsorolt fajt tárgyaljuk.

1. Sárgarépa (Daucus carota L. ssp. sativus) 1.1. Általános tudnivalók Táplálkozási értékét és étkezési szokásainkat tekintve egyaránt fontos zöldségnövényünk a sárgarépa. Frissen vagy tárolást követően, továbbá feldolgozott formában egész éven át fogyasztjuk. A sárgarépában lévő vitaminok, ásványi anyagok, illóolaj-összetevők jelentős szerepet töltenek be az egészséges táplálkozásban. A kertészeti növények körében a sárgarépa kiemelkedő mennyiségben tartalmaz karotinoidokat, amely fajtától, termőhelytől és évjárattól függően 120–180 ppm körül alakul. A karotinoid-tartalom nagy részét, közel 90%-át, az A-provitaminok, a karotinok (α-, β-, γ-karotin) teszik ki; kis mennyiségben tartalmaz a sárgarépa likopint és xanthophylokat. A karotinok mellett a vitaminok közül a B1-, B2-, B6-, B3- (nikotinsav), és C-vitamin növeli még a táplálkozási értékét. Az ásványi anyagok közül kalcium-, vas- és foszfortartalmát emelhetjük ki. Mono- és diszacharidokból (glükóz, fruktóz, szacharóz) összesen 5–7%-nyi, illóolajból 100–200 ppm-nyi található benne, szárazanyag-tartalma 10–14%. Világviszonylatban évente mintegy 780–800 ezer hektáron termelnek sárgarépát, ebből Európában 270–280 ezer ha a termőterülete. Az európai országok közül legnagyobb mennyiségben Franciaországban, Olaszországban, Lengyelországban, valamint Nagy-Britanniában termesztik. Hazánkban a 2000–2002. években 2500–3000 ha között alakult a sárgarépa-termesztés területe. A termésátlag ugyanezen időszakban 23,7 és 35 t/ha közötti volt. Termesztésével országszerte foglakoznak a házikertekben, azonban nagy területen jövedelmező sárgarépa termesztést csak a növény számára kedvező környezeti feltételek mellett lehet megvalósítani. A sárgarépa fejlődéséhez jó ökológiai adottságokkal rendelkező tájakon alakultak ki a főbb termesztési körzetek: a Kisalföldön Dunakiliti, Rajka, Fertőd és Győr környékén; a Mezőföldön Székesfehérvár környékén; az Alföldön Tura-Galgahévíz, Budapest, Kecskemét, Békéscsaba, Csongrád, Debrecen és Nyíregyháza körzetében jelentős a termesztése. A narancsszínű sárgarépa meglehetősen fiatal kultúrnövényünk. Őse Délnyugat-Ázsiából a 13–14. században került Európába. Korabeli festményekre és leírásokra támaszkodó szakirodalmi források szerint, ez az arab országokból származó anyag két típusból állt: vörösből, amely antocianint tartalmazott, és sárgából. Kezdetben 186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gyökérzöldségfélék

a vörös színűt termesztették, a sárga csak a 16. században terjedt el, és fokozatosan szorította ki a vöröset. Feltételezések szerint az első narancsszínű sárgarépa a sárga színűből spontán mutáció révén keletkezett, és ez szolgált kiindulási alapként a későbbi nemesítéshez. Az első narancsszínű répákat Hollandiában állították elő a 17–18. században. A sárgarépa (Daucus carota L. ssp. sativus) az ernyősvirágúak (Apiaceae) családjába tartozó, kétéves növény. A teljes életciklusának első évében tőlevélrózsáját és répatestét fejleszti ki. A répatest a karógyökér és a szik alatti szár (hipokotil) megvastagodásával keletkezik. A répatest szöveti felépítésére (38. ábra) jellemző, hogy a megvastagodás egy kambiumgyűrű tevékenységén alapul, amely befelé faszöveti (xylem), kifelé pedig háncsszöveti (phloem) sejteket hoz létre. A répatestet bőrszövet védi. A gyakorlatban a faszövetet „szívrész”nek, a háncsszövetet pedig „kéreg”-nek nevezik. A faszövet beltartalmi értékei (színanyag-, szárazanyag-, cukortartalom) elmaradnak a kéregrész ezen tulajdonságaitól. A termésminőség szempontjából különösen kedvezőtlen, ha a szívrész a kisebb karotintartalom miatt sokkal világosabb színű, mint a háncsrész. Napjainkban az új fajták nemesítésénél nagy figyelmet fordítanak a háncs- és farész egyöntetű színeződésére.

38. ábra - A répatest szöveti felépítése a) kis szívrészű, b) nagy szívrészű répa

Kedvező körülmények között a fejlődő répa alakban, méretben, beltartalmi értékekben addig változik, amíg a fajtára jellemző tulajdonságokat el nem éri. A fajtajellegnek megfelelő méret és minőség kifejlődését a vetőmag biológiai értéke, a növénysűrűség, a talaj szerkezete és minősége, a hőmérséklet, továbbá a tápanyag és vízellátottság befolyásolja. A növények a vegetatív életszakaszból a generatívba hőmérsékleti hatásra lépnek át. A sárgarépa a második évben elágazó hajtásrendszert fejleszt (39. ábra); egy-egy növény egy vagy több magszárat nevel, rajtuk másod-, harmad-, negyedrendű elágazásokkal. A főszár és az oldalhajtások ernyős virágzatban végződnek. A főszár ernyőjét fő vagy elsőrendű ernyőnek, az oldalhajtások ernyőit másod-, harmad-, negyedrendű ernyőknek nevezzük az elágazódás szintjének megfelelően. A sárgarépa összetett ernyős virágzata több ernyőcskéből áll (40. ábra), amelyekben a szabadelvirágzású fajták esetén hímnős és kis százalékban hím virágok találhatók. A



sárgarépa hímnős virága protandrikus, a pollen korábban érik be, mint a bibe. A hibrid vetőmag előállításhoz kifejlesztett hímsteril vonalak ún. „brown” vagy „petaloid” virágtípusúak (41. ábra).

39. ábra - Maghozó sárgarépanövény elsőrendű vagy főernyő (A), másodrendű ernyő (B), harmadrendű ernyő (C), negyedrendű ernyő (D)





40. ábra - A sárgarépa összetett ernyős virágzata hímsteril virágzat (A), hímnős virágokból álló virágzat (B)

41. ábra - A sárgarépa virágtípusai és termése hímnős virág (A), brown típusú hímsteril virág (B), petaloid típusú hímsteril virág (C), ikerkaszat termés (D)



A sárgarépavirágokból ikerkaszat termés fejlődik, felületén kapaszkodószőrökkel. A sárgarépa idegentermékenyülő növény, megporzását rovarok végzik. A termésérés a többszörösen elágazó maghozó növényeken időben széthúzódik. A legértékesebb magok az elsőrendű ernyőkben fejlődnek. A mag endospermiuma illóolajban gazdag; az embrió nagyon kicsi. A sárgarépa ezermagtömege 2,0–2,4 g, koptatva 1,2–1,5 g; csírázóképességét 3–4 évig őrzi meg.

1.2. Ökológiai igények Hőigény. A sárgarépa az ún. mérsékelten hidegtűrő növények közé tartozik. Hőmérsékleti optimuma fejlődési fázistól függően – a Markov–Haev szerinti kategorizálás szerint – 16±7 °C. A mag csírázásához minimálisan +4 °C szükséges, gyors csírázást és kelést 20–23 °C biztosít. A répatest fejlődéséhez 16–20 °C a kedvező hőmérséklet. A répa fejlődésében a hőmérséklet – a vízellátással és növénysűrűséggel együtt – nagy hatással van a formára, színre és a méretre. Kísérletek igazolták, hogy alacsony (pl. 8 °C) hőmérsékleten, bőséges vízellátásban, és ritka térállásban a répatest méretben ugyan nagy lesz, de formában és színben éretlen marad. Magas hőmérséklet, gyenge vízellátás és nagy növénysűrűség esetén a répa vegetatív növekedése visszaszorul, és az érés kerül előtérbe, a termés gyorsan színesedik, de nem éri el a fajtára jellemző méretet. A kifejlett sárgarépa a –3 – –5 °C hideget rövid ideig elviseli, ha a lombja takarja. Azonban a fiatal növényeket ért hideghatás következtében az első évben magszár fejlődik, ami terméskiesést eredményez. A sárgarépa magszárképződéséhez 4–10 °C közötti hideghatás szükséges. Vernalizációra csak olyan növények képesek, melyek bizonyos fejlettséget elértek. Egyes fajtáknál a 8 hetes növények hidegkezelésével nem kezdődik meg a felmagzás, de a 12 hetes növények magszárképzéssel reagálnak.



Fényigény. A sárgarépa az ún. árnyékot tűrő növények közé tartozik, szórt fényben is jól fejlődik. Kevés fény hatására azonban a lombja gyengébb lesz, és szedésnél könnyen szakadhat. A répatest talajból kiálló válli része a fajták legtöbbjénél elszíneződik, elsősorban megzöldül, de előfordul, hogy vöröses-lilás színűvé válik. A répafej elszíneződése a termés értékét csökkenti, nem kívánatos a jelenléte sem a friss fogyasztásra, sem pedig a feldolgozásra termesztett répában. A répaváll külső és belső elszíneződése között szoros kapcsolat van. Különösen bakhátas művelési módnál okoz problémát a színanyagoknak klorofillá alakulása, mivel ott csapadék vagy öntözés hatására a talaj lemosódhat a répa válli részéről, és az szabadon maradva fény hatására elszíneződik. Vízigény. A sárgarépa a közepes vízigényű növények közé tartozik, a rendelkezésére álló vizet gazdaságosan használja fel. Illóolajat tartalmazó magja kezdetben nehezen veszi fel a vizet, ezért csírázás időszakában nagyon fontos a jó vízellátás. A sárgarépa a legtöbb vizet a termés kifejlesztésének időszakában igényli. Megfelelő, piacképes árut csak jó vízellátás mellett kaphatunk. Amennyiben a tenyészidőben a növény számára kevés a természetes csapadék, öntözéssel pótoljuk azt. A hazai csapadékviszonyok mellett 120–140 mm öntözővíz kijuttatásával számolhatunk. A sárgarépa a termésnövekedés időszakában érzékeny a vízellátás egyenletességére is. Ha száraz periódus után hirtelen nagy mennyiségű vízhez jut a növény, a külső kéregrész nem képes követni a szívrész hirtelen vastagodását, és felrepedhet. Talajigény. Az erősen kötött és túlzottan laza homoktalajok kivételével a sárgarépa minden talajon termeszthető. A mélyrétegű, középkötött homokos vályog és vályogos homok, valamint a humuszos barna homoktalajokon fejlődik legjobban. Jó terméseredmények érhetők el mészben gazdag öntéstalajokon, továbbá a nem túl kötött mezőségi talajokon is. A sárgarépa a semleges vagy ahhoz közeli kémhatású talajokat kedveli, legmegfelelőbb számára a 6–6,5 pH. A korai, rövid tenyészidejű fajták termesztéséhez a könnyű, laza homoktalajok a megfelelőek; a késői betakarítású tárolásra, ipari feldolgozásra termesztett fajtákat középkötött talajokon javasolt elhelyezni. Fontos, hogy a termesztéséhez kiválasztott terület talajlakó kártevőktől mentes legyen. Tápanyagigény. A sárgarépa közepes tápanyagigényű, az egyik legjobb tápanyag-hasznosítású zöldségfélénk. Jelentős mennyiségű kálium mellett közepes a nitrogénigénye, foszforból pedig más zöldségfajhoz képest alacsony a felvétele. Fajlagos műtrágyaigénye (1 tonna gyökértermésre számítva) a termőhelytől és a talaj tápanyag-ellátottsági szintjétől függően a következő határértékek között alakul: • nitrogén (N) 1,5–5,5 kg/t, • foszfor (P2O5) 0,5–3,7 kg/t, • kálium (K2O) 1,0–7,5 kg/t. Az alsó értékek az I. termőhelyi kategória igen jó tápanyag-ellátottsági szintjére, a felső értékek a IV. termőhelyi kategória igen gyenge tápanyag-ellátottsági szintjére vonatkoznak. A kálium-ellátottság hat a termés minőségére, színére, a tárolhatóságra, és a betegségekkel szembeni ellenállóság mértékére. A nitrogénellátás befolyásolja termésmennyiség alakulását, de a növény igényénél több nitrogén rontja tárolhatóságot, és humán-egészségügyi szempontból kedvezőtlen hatású. A nitrogéntrágyázásnál figyelembe kell venni, hogy a sárgarépa nitrátfelhalmozó növény. A répatestben felhalmozódó nitrát mennyisége külső és belső tényezőktől függ. A külső tényezők közül legfontosabb a nitrogéntrágyázás és a fényellátottság (különösen betakarításkor) szintje. A növény fejlettsége, a lomb erőssége, a répatest szöveti szerkezete belső, növényi tényezőként hatnak a nitrát felhalmozódására. A termés megengedett nitráttartalmát szabványok rögzítik.

1.3. A fajtaválasztás szempontjai Sárgarépából kilenc fajtatípus kategóriában a fajták széles választéka áll a termesztők rendelkezésére. A Nemzeti Fajtajegyzékben szereplő fajtáknak több, mint a fele hibrid, hozzávetőleg 40%-ot tesznek ki a szabadelvirágzású fajták. A termesztési és felhasználási célnak megfelelő fajtát az alábbi tulajdonságok figyelembe vételével választjuk ki: 192 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A fajták között vannak rövid (90–110 nap), középhosszú (110–140 nap), és hosszú (140–180 nap) tenyészidejűek. A rövid tenyészidejű fajtákat friss fogyasztásra, a közepes tenyészidejűeket friss fogyasztásra, esetleg feldolgozásra, a hosszú tenyészidejűeket téli tárolásra, feldolgozásra termesztjük. A sárgarépa fajták termőképessége függ a tenyészidőtől, a répatest formájától, hosszúságától és vállátmérőjétől, a lomb erősségétől és a betegség-ellenállóságtól. A fajták termőképességét meghatározó öröklött tulajdonságok kifejlődését a környezeti (ökológiai, termesztési) tényezők befolyásolják. A termőképességben elég nagy eltérések tapasztalhatók még az azonos érési csoporthoz tartozó fajták között is. A lomberősség termesztési és felhasználási szempontból egyaránt jelentős tulajdonság. Az erős lombú fajták a betegségekre általában kevésbé érzékenyek, mint a gyengébb lombúak. A nyűvő rendszerű betakarítógépekkel az erős lombú fajták kis veszteséggel takaríthatók be. Korai csomózott áru előállításhoz azok a rövid tenyészidejű fajták alkalmasak, amelyek lombja erősen illeszkedik a répatesthez, és elég erős a levélnyelük. A betegségekkel szembeni ellenálló képesség nagymértékben hat a terméshozamra. A súlyos károkat okozó Alternaria dauci-val és a Cercospora carotae-val szemben néhány újabb fajta toleranciával rendelkezik. A termés minőségét a beltartalmi tulajdonságok, valamint a külső megjelenés határozzák meg. Ezek közül a legfontosabbak: • Szín: szoros kapcsolatban áll a karotintartalommal. A nagy karotintartalmú (150 ppm felett) fajták intenzív narancsvörös színűek, míg a kevés karotint (120 ppm alatt) tartalmazók halványabb narancsszínnel jellemezhetőek. Fontos fajtabélyeg a kéreg és szívrész színbeli egyöntetűsége. • Íz: kialakulásában a cukrok és az illóolajok mennyisége és összetétele játszik fontos szerepet. A sárgarépában lévő mono- és diszacharidok mennyiségében és arányában különbség van a fajták között. A korai fajták glükózból és fruktózból tartalmaznak többet, a késői érésű fajtáknál a szacharóz van nagyobb mennyiségben a betakarított termésben. Szintén eltérés tapasztalható az illóolaj mennyiségében – amely fajtától függően 100– 200 ppm között alakul – és összetételében. Az illóolaj-komponensek közül a limonen, béta-pinen az édes íz, míg a terpinolene, szabinene, caryophyllen a kevésbé kellemes, érdes, kesernyés íz irányába hatnak. • Szárazanyag-tartalom: a fajták szöveti szerkezetétől, beltartalmi anyagaitól függően 10–14% körül alakul. A késői érésű fajták szárazanyag-tartalma nagyobb (általában 14% feletti), mint a korai és középérésűeké, emiatt tárolhatóságuk is jobb. • Szöveti szerkezet: a háncs- és faszöveti részek egymáshoz viszonyított aránya szintén minőséget befolyásoló tulajdonság, mivel a faszövetben általában kevesebb a színanyagok és a cukrok mennyisége, mint a háncsrészben. • Répaváll zöld elszíneződése: jelentősen csökkenti a termés minőségét, feldolgozásnál különösen hátrányos. A külső és belső zöld elszíneződés megjelenésében a környezeti tényezőknek erős szerepük van, de jelentős a fajták közötti különbség is e tulajdonságra való hajlamban. • Répatest felületének gyűrűzöttsége: rontja a termés külső megjelenését; kifejlődésére nagymértékben hat a talaj szerkezete. A sárgarépafajtákat a termés-tulajdonságok (főleg a forma és a méret), és a tenyészidő alapján ún. fajtatípusokba sorolják. A fajtatípusok elnevezése az adott típuson belül legrégebben előállított és termesztett fajta után történik (pl. a Flakker fajtatípus a Flakker nevű fajta után kapta az elnevezését; ezt a fajtát a 19. század végén nemesítették és 1900 óta termesztik). A sárgarépa fontosabb fajtatípusainak megjelenését a 42. ábra, jellemzőiket az 51. táblázat tartalmazza. Az ábrán és táblázatban nem szerepel a gömbölyű répatestet fejlesztő fajták csoportja, a Párizsi vásár típus, és a hosszú, hegyben végződő répatestű fajtákat magába foglaló Bauers Kieler Rote fajtatípus. Ezen típusokba tartozó fajták termesztése napjainkban visszaszorult.

42. ábra - Termesztésben elterjedt sárgarépa-fajtatípusok Amszterdami (A), Chantenay (B), Nanti (C), Berlicum (D), Danvers (E), Flakker (F), Imperator (G)



51. táblázat - Termesztésben elterjedt sárgarépa-fajtatípusok főbb jellemzői Répatest Fajtatípu Tenyész szöveti s idő jellemz ője

Lombbeltartalmi tulajdonságai

erősség

Termeszt Felhaszn ési mód álás

karotintartalom: közepes szabadföl di termeszté s

szín: közepes rövid

kicsi

Amszter (90–100 dami szívrész nap)

cukortartalom: közepes (sok monoszacharid)

gyengeközepes

íz: kellemes szárazanyag tartalom:

nyár elejiközepi betakarítá ssal

korai csomózo tt áru

alacsony (9–11%) karotintartalom: közepes/nagy rövidNanti

szín: közepes/jó

középho kicsi/kö cukortartalom: zepes sszú közepes/nagy szívrész (95–120 íz: kellemes nap)

közepes

szárazanyag tartalom:

szabadföl di termeszté s nyári, ősz eleji betakarítá ssal, áttelelteté ses termeszté s


korai csomózo tt áru friss fogyaszt ás


közepes (10–12%) karotintartalom: közepes szín: közepes/jó (szívrész gyakran világosabb)

középho sszú nagy/kö Chanten (120– zepes cukortartalom: ay közepes 140 szívrész nap) íz: közepes/jó

szabadföl di termeszté friss s fogyaszt közepes/er ős ás nyár végi, tárolás őszi betakarítá ssal

szárazanyag tartalom: közepes (10–11%) karotintartalom: nagy/közepes

középho sszúFlakker

szín: jó (intenzív)/közepes

cukortartalom: nagy közepes (sok szacharóz) hosszú /nagy (130– szívrész íz: közepesen 160 kellemes/érdes, nap) durva

erős

szabadföl di friss termeszté fogyaszt s ás tárolás őszi feldolgo betakarítá zás ssal

szárazanyag tartalom: nagy (12– 14%) karotintartalom: közepes/nagy szín: jó/közepes középho sszúBerlicu m

cukortartalom: közepes/nagy

közepes hosszú /nagy íz: közepesen (130– szívrész kellemes 150 nap) szárazanyag tartalom:

erős

szabadföl di termeszté friss s fogyaszt nyár végi, ás feldolgo őszi zás betakarítá ssal

közepes/nagy (11– 13%) karotintartalom: közepes/nagy

Danvers

hosszú nagy/kö (140– zepes szín: közepes/jó erős 160 szívrész nap) cukortartalom: nagy (sok szacharóz)

szabadföl di tárolás termeszté feldolgo s zás őszi



íz: közepesen kellemes/esetleg érdes

betakarítá ssal

szárazanyag tartalom: nagy (12– 14%) karotintartalom: nagy/közepes szín: jó középho (intenzív)/közepes sszúcukortartalom: nagy közepes íz: közepesen Imperato hosszú /nagy erős r kellemes (130– szívrész szárazanyag 150 tartalom: nap) közepes/nagy (11– 13%)

szabadföl di termeszté friss fogyaszt s ás feldolgo őszi zás betakarítá ssal

1.4. Termesztés Növényi sorrend. A sárgarépa a monokultúrát nem kedveli, ezért a vetésforgóban való elhelyezésénél ügyelni kell arra, hogy önmaga és más, az ernyősvirágúak családjába tartozó növény után 4 évig ne kerüljön vissza. A növényi sorrend meghatározásánál figyelembe kell venni, hogy olyan növény legyen a sárgarépa előveteménye, amely jó szerkezetű, nem kizsarolt talajt hagy maga után, továbbá a betakarításának ideje lehetővé teszi az őszi mélyszántás időben és jó minőségben való elvégzését. Jó előveteményei a sárgarépának az őszi búza, a zöldborsó, a zöldbab, a kabakosok, a káposztafélék. A sok szármaradványt hagyó növények után (kukorica, napraforgó) nem javasolt a termesztése. A sárgarépát a szervestrágyázást követő második évben, lehetőleg öntözhető területre helyezzük el a vetésforgóban. A rövid tenyészidejű fajtákat elő-, és másodnövényként, a közepes és hosszú tenyészidejű fajtákat csak főnövényként termeszthetjük. Talaj-előkészítés, tápanyagellátás. Az elővetemény lekerülése után tarlóhántást, tarlóápolást végzünk, a nyári csapadék megőrzése, a gyomosodás elkerülése és a kártevők elszaporodásának megakadályozása érdekében. Alaptrágyaként juttatjuk ki a foszfor-hatóanyagú műtrágya 80–90%-át, és a káliumtartalmú műtrágya 50%-át, melyek az őszi mélyszántással kerülnek bedolgozásra. Ősszel célszerű elvégezni a talajlakó kártevők (cserebogarak és pattanóbogarak lárvái, vetési bagolylepke lárvája, szántóföldi gyökérfonálféreg) elleni védekezést, különösen, ha hosszabb várakozási időtartamú növényvédő szerrel dolgozunk. A gyökérzöldségfélék, így a sárgarépa talaj-előkészítésénél két igen fontos dolgot kell szem előtt tartani: az egyik a jó őszi mélyszántás, a másik az egyenletes talajfelszín eldolgozás. Az őszi szántás 30 cm mélyen történjen. Másodvetésű sárgarépánál elegendő a sekélyebb szántás is (20–25 cm), főként ha az elővetemény előtt rendesen elvégeztük az őszi talajforgatást. Korai vetésekhez a mélyszántást lehetőleg még az ősz folyamán munkáljuk el. Későbbi vetésekhez a szántás elmunkálást elegendő tavasszal elvégezni. Indítótrágyaként adjuk ki a foszfortartalmú műtrágya megmaradt 10–20%-át és a káliumműtrágya 25%-át. A nitrogéntartalmú műtrágyából szaporítás előtt csak keveset, 10–20%-át szórjuk ki, a többi nitrogént és a káliumtrágya fennmaradt 25%-át a tenyészidő folyamán juttatjuk ki több részletben. A tavaszi talaj-előkészítésnél, különösen a laza, könnyű talajokon, ügyelni kell arra, hogy a magágy kellően tömött legyen, mert ellenkező esetben a vetésmélységet nem tudjuk betartani, és a vetés egyenlőtlen lesz. Vetés előtti hengerezéssel elkerülhetjük, hogy a mag túl mélyre kerüljön. A megfelelő csírázáshoz, a biztonságos és gyors keléshez kellően nedves, tömör alapú, aprómorzsás, egyenletes felszínű magágy szükséges. Szaporítás. A sárgarépát állandó helyre vetéssel szaporítjuk. Az egyenletes, szemenkénti vetés feltétele az egyöntetű, kalibrált, jó biológiai értékű vetőmag. A maggal terjedő betegségek (sztemfíliumos és alternáriás betegségek) elkerülésére csávázott vetőmagot használjunk. A vetés mélysége 2–3 cm legyen. Egyöntetű növényállomány elérése érdekében egyenletes vetésmélységet kell biztosítani.



A vetés időpontját a sárgarépa felhasználása és a fajta tenyészidejének figyelembevételével határozzuk meg. Felhasználás alapján a következő termesztési célok lehetségesek: • korai csomózott sárgarépa előállítás; • frisspiaci értékesítésű ún. kilós áru előállítás; • rövidebb-hosszabb ideig való tárolásra termesztés; • feldolgozó-ipari célra termesztés. Korai csomózott áru előállításhoz – amint a talaj állapota engedi – március közepétől vethetünk június második feléig. Tárolási célra történő termesztéshez elegendő április második felében vetni a hosszú tenyészidejű fajtákat. Az ún. átteleltetéses termesztés esetén a nyáron – július végén, augusztus elején – elvetett sárgarépát ősszel a talajban hagyják, szalmával takarják, és tavasszal, ahogy az idő engedi, szedik fel. Így a tárolt sárgarépánál jobb minőségű termés vihető piacra a csomózott sárgarépa megjelenése előtt. A rövid, közepes és hosszú tenyészidejű fajták helyes megválasztásával június második felétől október végéig húzhatjuk szét a szedési idényt. A fajták tenyészidejétől függően a vetési és betakarítási időszakokat, valamint a termesztés céljait, a felhasználási területeket tartalmazza az 52. táblázat.

52. táblázat - Sárgarépa vetési, betakarítási időszakok a fajták tenyészidejétől függően Hónap Fajta tenyészidej VII VII e II. III. IV. V. VI. IX. X. XI. . I.

Felhasználás

rövid

csomózott és kilós áruként friss fogyasztás

középhossz ú

csomózott és kilós áruként friss fogyasztás, feldolgozás; átteleltetéses termesztéssel friss fogyasztásra

hosszú

tárolás, feldolgozás

vetés betakar ítás A vetőmagszükségletet alapvetően a termesztés célja határozza meg: • csomózásra 1,5–2 millió csíra/ha; • 100–200 g-os répa előállításhoz (friss felhasználásra) 1,0–1,2 millió csíra/ha; • 200–400 g-os répa előállításhoz (tárolásra, feldolgozásra) 0,8–1,2 millió csíra/ha; • 400 g feletti répa előállításhoz (feldolgozásra) 0,8 millió csíra/ha. A fenti tőszámokat figyelembe véve a hektáronkénti vetőmagszükséglet 1,0–2,8 kg. A vetés módja lehet soros, pásztás (ikersoros vagy háromsoros), sávos.



A művelés módja legtöbbször síkművelés, amelynél a sortávolság 30–50 cm közötti. Több előnye miatt egyre inkább terjed hazákban is a bakhátas művelés (43–44. ábra).

43. ábra - Sárgarépa magas bakhátas művelésben (Fotó: dr. Kovács András)

44. ábra - Sárgarépa alacsony bakhátas művelésben (Fotó: dr. Kovács András) 198 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Bakhátas művelésben a bakhátak gerinctávolsága 70–75 cm, de alkalmazható az 50 cm is. A bakhát 20–25 cm, illetve 10–15 cm magas. A bakhátakon legtöbbször ikersoros elrendezésben történik a vetés, a sorok egymástól való távolsága 7–10 cm. A bakhátas művelés a répatest növekedéséhez, fejlődéséhez kedvező környezetet biztosít, melynek hatásai az alábbiakban foglalhatók össze: • nagyobb összes és értékesíthető termésmennyiség; • külső megjelenésre jobb minőségű és darabosabb árut lehet elérni; • biztosabb a kelés a könnyen cserepesedő talajokon; • könnyebb a betakarítás. A bakhátas művelési mód hátrányai a következők: • a bakhát gyorsabb kiszáradása miatt több öntözést szükséges biztosítani; • a csapadék és öntözés hatására lemosódhat a talaj a répavállról, és az bezöldül; • a kisebb lombborítottság miatt növekszik az elgyomosodás veszélye. Ápolási munkák. A tenyészidőszak folyamán gyomirtást, talajápolást, fejtrágyázást, öntözést, és növényvédelmet folytatunk. A sárgarépa kezdetben lassan fejlődik, ezért fontos, hogy megakadályozzuk az elgyomosodást. Ezt a talajlazítással egybekötöttmechanikai gyomirtással, továbbá gyomirtó vegyszerekkel érhetjük el. A sárgarépának jól kidolgozott a vegyszeres gyomirtása, amelynek alkalmazásával minimálisra csökkenthető a kézimunkaigény. A sárgarépa-termesztés teljes technológiai folyamatához biztosítottak a gyomirtó szerek: vetés előtt, vetés után kelés előtt, és növényállományban egyaránt lehetőség van a vegyszeres gyomirtásra. A rövid tenyészidejű sárgarépáknak egy alkalommal, a közép és hosszú tenyészidejűeknek pedig kettő-három alkalommal adjunk fejtrágyát. Márciusi vetéseknél ez májusi, valamint június-júliusi kijuttatást jelent, ami fejlettség szerint 6–8 cm-es, 12–15 cm-es, 20–25 cm-es növénymagasságot jelent. Fejtrágyaként kapja a növényállomány a nitrogéntartalmú műtrágya nagy részét, és a kálium negyed részét.



Öntözés. Kelesztő öntözésre csak a későbbi, április végi, május-júniusi vetéseknél van szükség, ennek öntözési normája 5–10 mm. Kelést elősegítő öntözést csak olyan talajokon alkalmazzunk, amelyek nem hajlamosak a cserepesedésre. Másodnövényként termesztett sárgarépa esetén, ha nem tudunk eső utáni időszakban vetni, jobb vetés előtt beöntözni a talajt. Időjárástól függően a tenyészidő folyamán többszöri öntözésre van szükség a megfelelő terméshozam elérése érdekében. A répák legnagyobb vízszükséglete a fő növekedési szakaszban van, amely a tenyészidőszak második felétől kezdődik. A tárolásra kerülő sárgarépa öntözését a betakarítás előtt 3–4 héttel fejezzük be, mert a tárolhatóságát ronthatja. Betakarítás, tárolás. A betakarítás idejét egyrészt a termesztés célja, a felhasználási terület, másrészt a fajta tenyészideje határozza meg. A korai, csomózott áruként értékesítésre kerülő sárgarépa szedése június első felében kezdődik szabadföldön. A lombbal piacra kerülő sárgarépát kézzel takarítják be, majd válogatás, osztályozás, mosás után magában, vagy petrezselyemmel együtt csomózzák. A csomózandó termés a méretre és minőségre vonatkozó előírások alapján extra, I. vagy II. osztályú besorolást kap. Frisspiacra, ún. kilós áruként, augusztus közepétől, végétől értékesítik. Erre a célra legtöbbször kézzel, vagy nyűvő rendszerű gépekkel – amelyek nem okoznak sérülést a répatesten – takarítják be a termést. A feldolgozóipari célra termesztett középhosszú és hosszú tenyészidejű fajták szedése szeptember közepétől kezdődik, és a hidegebb idő beálltáig kell azt elvégezni, hiszen fagyra érzékeny növényről van szó. A hűtő-, konzerv- és szárítóipari nyersanyagot általában ásó rendszerű gépekkel – ilyenek a CK és AMAC-D2 típusú cukorrépa- és burgonyakombájnok – takarítják be. Mivel ezek a gépek több-kevesebb sérülést okoznak a répán, a felszedett termés nem tárolható, az ősz folyamán, a tél elején fel kell dolgozni. A tárolásra kerülő sárgarépa betakarítása október közepe felé kezdődik. Törekedni kell arra, hogy szedés közben a lehető legkevesebb sérülés érje a termést, mivel az ún. tárolási betegségek a répán keletkezett sebzéseken, sérüléseken keresztül jutnak a növénybe és elindítják a kisebb-nagyobb veszteségekkel záródó kórtani folyamatokat. Téli tárolásra félig gépesített módon (az előzőleg lombtalanított sárgarépát erőgép vontatta kormánylemez nélküli ekével kilazítják, majd kézzel felszedik), vagy nyűvő rendszerű betakarítógépekkel (ASA-lift, FMC) történik a felszedés. Az elérhető termésátlag függ a fajta termőképességétől, a környezeti feltételektől és a termesztés színvonalától. Hazánkban 30–60 t/ha között alakul a termésátlag, de magas termesztési színvonal és jó természeti körülmények mellett 80–90 t/ha terméshozam is elérhető. A sárgarépa tárolása történhet hagyományos módon – pincében, veremben, prizmában, szalmával és fóliával takart ládákban a szabadban –, továbbá hűtőtárolóban. Törekedni kell arra, hogy a tárolóba egészséges sárgarépa kerüljön. Tároláskor több betegség megjelenésével számolhatunk; tárolási veszteséget okozhat az ervíniás lágyrothadás, a szklerotíniás és botritiszes rothadás, a sztemfíliumos és rizoktóniás betegség. A tárolás során fellépő betegségek többnyire termőhelyi eredetűek, ellenük agrotechnikai eljárásokkal (vetésforgó betartása, bakhátas művelési mód alkalmazása, megfelelő tápanyagellátás, kíméletes betakarítás), továbbá a megfelelő tárolási körülmények biztosításával tudunk védekezni. Fontos, hogy a tárolókba kerülő anyag ne legyen nedves, sáros. A sárgarépa tárolásához a +1 °C körüli hőmérséklet és a 95% feletti relatív páratartalom az optimális.

1.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: a sárgarépa tarkalevelűsége (carrot mottle umbravirus), a sárgarépa vöröslevelűsége (carrot red leaf luteovirus), a sárgarépa ervíniás lágyrothadása (Erwinia carotovora subsp. carotovora), a sárgarépa sztemfíliumos betegsége (Stemphylium radicinum), a sárgarépa alternáriás levélfoltossága (Alternaria porri f. sp. dauci), a sárgarépa lisztharmata (Erysiphe heraclei), sárgaréparozsda (Uromyces lineolatus), a sárgarépa rizoktóniás betegsége (Rhizoctonia crocorum), a sárgarépa szklerotíniás rothadása (Sclerotinia sclerotiorum), a sárgarépa botrítiszes rothadása (Botrytis cinerea); • Kártevő állatok: szabadföldi gubacs-fonálféreg (Meloidogyne hapla), cserebogarak (Melolonthidae) lárvái, pattanóbogarak (Elateridae) lárvái, vetési bagolylepke (Scotia segetum), sárgarépa-gyökértetű (Pemphigus dauci), zöld sárgarépa-levéltetű (Cavariella aegopodii), sárgarépa-fúrómoly (Aethes williana), sávosnyakú cincér (Phytoecia interica), mezei pocok (Microtus arvalis).



1.4.2. Összefoglalás • A sárgarépa termesztését az őszi talaj-előkészítés alapozza meg. Ekkor juttatjuk ki alaptrágyaként a foszfortartalmú műtrágya 80–90%-át, és a káliumtartalmú műtrágya 50%-át, melyeket az őszi mélyszántással dolgozunk be. Az őszi szántás legalább 30 cm mélyen történjen. Korai vetésekhez a mélyszántást lehetőleg még az ősz folyamán célszerű elmunkálni. Későbbi vetésekhez a szántás elmunkálást elegendő tavasszal elvégezni. • A tavaszi vetés előtti terület-előkészítés során indító trágyaként adjuk ki a foszfortartalmú műtrágya 10–20%át, a káliumműtrágya 25%-át és a nitrogén tartalmú műtrágyának legfeljebb 10–20%-át. A tavaszi területelőkészítések során kell gondoskodni a vetés előtt alkalmazható gyomirtó szerek, esetleg talajfertőtlenítő szerek kijuttatásáról is. • Fontos, hogy kellően nedves, ülepedett, aprómorzsás szerkezetű, egyenletes felszínű magágyat készítsünk. Csak így érhető el jó csírázás és gyors kelés. • Előzetes tájékozódás alapján választjuk ki a termesztési célra megfelelő fajtát. Korai betakarításra az Amsterdami és Nanti típusú fajták felelnek meg. Nyár végi betakarításra Nanti, Chantenay és Berlicum típusú fajták javasolhatók, míg feldolgozásra és tárolásra a Berlicum, Flakker, Danvers és Imperator típusúak jöhetnek számításba. • A sárgarépa szaporítása március elején kezdhető. A fajta tenyészidejétől, illetve a termesztés céljától függően a vetés legkésőbbi ideje a rövid tenyészidejű fajták esetén június közepe, a közepes tenyészidejű fajták esetén május vége, a hosszú tenyészidejű fajták esetén április vége. • A termesztés történhet sík- és bakhátas művelésben. A bakhátakat tavasszal, erre a célra kifejlesztett géppel készítik el. • A termesztés céljától függően a vetőmag-szükséglet 1,0–2,8 kg/ha (az alsó érték a feldolgozásra, tárolásra történő termesztéseknél, a felső a csomózott áru előállítására irányuló termesztések esetén biztosít megfelelő növényállományt). • A tenyészidőszak folyamán gondoskodni kell a terület gyommentesen tartásáról, amely mechanikai- és vegyszeres gyomirtással oldható meg. Kelést követően, amíg a lomb nem záródik kettő, esetleg három sorközlazítást és ezzel együtt a sorok gyomtalanítását célszerű elvégezni. A mechanikai gyomirtás mellett a sárgarépánál engedélyezett gyomirtó szerekkel megakadályozható a terület elgyomosodása. • Fejtrágyaként kapja a növényállomány a nitrogéntartalmú műtrágya nagy részét és a kálium negyedrészét. • A tenyészidő folyamán az időjárástól függően többszöri öntözésre van szükség. Átlagos évjáratban összesen 120–140 mm-nyi csapadékpótló öntözéssel lehet számolni. • Növényvédelmet kell folytatni a tenyészidőben fellépő kórokozók és kártevők ellen. Különösen fontos a lomb jó állapotban való megtartása a nyűvő rendszerű betakarító gépek használata esetén. • A betakarítási időszak a termesztés céljától függően alakul. A korai, csomózott áruként értékesítésre kerülő sárgarépa szedése június első felében kezdődik. Friss piacra, ún. kilós áruként, augusztus közepétől, végétől értékesítik a sárgarépát. A feldolgozóipari célra termesztett középhosszú és hosszú tenyészidejű fajták szedése szeptember közepétől, a tárolásra kerülő sárgarépa betakarítása október elején, közepén esedékes és a fagyok beálltáig kell befejezni. • Friss fogyasztásra kézzel, feldolgozásra ásó, vagy nyűvő rendszerű gépekkel történik a betakarítás. A terméshozam a termesztési változattól, a termesztési színvonaltól és a természeti körülményektől függően tág határok között mozog, hazánkban 30–60 t/ha között alakul.

2. Petrezselyem (Petroselinum crispum L.) 2.1. Általános tudnivalók A petrezselyem felhasználása szűkebb körű, mint a sárgarépáé, fűszerező értéke miatt ételízesítőként alkalmazzuk. Gyökerét és lombját egyaránt hasznosítják a háztartásokban, valamint a feldolgozóiparban.



Konzervált, fagyasztott és szárítmányként feldolgozott zöldségkeverékek készülnek, gyökerével, levelével levesporokat ízesítenek. A tavaszi hónapokban a petrezselyem lombja fontos vitaminforrást jelent táplálkozásunkban, C-vitaminban rendkívül gazdag (140–150 mg/100g). A gyökér beltartalmi értékei közül az ásványi anyagok (főleg a kalcium és foszfor) és a szénhidrátok a jelentősebbek. A növény jellegzetes ízét, illatát az illóolaj-tartalma adja, amely a gyökérben, levélben és magban egyaránt jelen van. Nálunk főleg a gyökérpetrezselyem (melynek gyökerét és levelét is fogyasztjuk) termesztése terjedt el. A kora tavaszi időszakban csomózott zöldségként – sárgarépával vagy magában –, később gyökérként értékesítik. Télen a tárolt gyökér biztosítja a háztartások és a feldolgozóipar igényét. Az ún. levélpetrezselyem – melynek gyökere nem hasznosítható – főleg Nyugat-Európában jelentős zöldségnövény. Hazánkban 2200–2500 ha között alakult a petrezselyem termőterülete a 2000–2003-as években. A megtermelt összes termésmennyiség pedig 38–60 ezer tonna közötti volt éves szinten. Házikerti termesztésével országszerte foglakoznak, de nagyobb, összefüggő termőterületeivel általában csak a sárgarépa-termesztési körzetekben találkozhatunk. A petrezselyem a XVI. század óta ismert és kedvelt zöldségnövény Európában. A Földközi-tenger mellékén Spanyolországtól Görögországig vadon előfordul, főleg források környékén, kavicsos, köves területeken. A petrezselyem (Petroselinum crispum L.)az ernyősvirágúak (Apiaceae) családjába tartozó kétéves növény. Két változata ismert: az egyik a gyökérpetrezselyem (Petroselinum crispum convar. tuberosum),a másik a levélpetrezselyem (Petroselinum crispum convar. foliosum), melyet nálunk metélőpetrezselyemnek is neveznek. A gyökérpetrezselyem első évben a tőleveleit és húsos karógyökerét fejleszti ki; a levélpetrezselyemnél szintén tőlevelek fejlődnek, de a főgyökér nem vastagodik meg, és rajta elég erős oldalgyökerek nőnek. A gyökérpetrezselyem húsos karógyökere kedvezőtlen körülmények között erősen elágazódhat. A megvastagodott karógyökér felszíne általában sárgásfehér, belső része fehér, húsos, benne tartaléktápanyagok raktározódnak. A gyökér keresztmetszetén belülről kifelé megkülönböztethető a vastag farész, a kambium és a vékony háncsrész, kívülről pedig a bőrszövet. A tőlevelek kettő-háromszorosan szárnyasak, hasogatott levélkékkel, levélnyelük hosszú. A metélőpetrezselyemnek hasonlóak a levelei a gyökérpetrezselyeméhez, de vannak fodros levelű típusai is. A petrezselyem a vegetatív életszakaszból a generatívba normális körülmények között a második évben lép át. Virágszára 100–150 cm magas, elágazó. Összetett ernyős virágzatában a sziromlevelek zöldesfehérek, virágszerkezetére az 5-ös szám jellemző. Idegentermékenyülő, rovarmegporzású növény. Termése ikerkaszat, amely kettő magból áll. A mag apró, 2–3 mm hosszú, 1 mm széles, illóolajokban gazdag. Csírázóképességét 2–3 évig őrzi meg, ezermagtömege 1,2–1,8 g (45. ábra).

45. ábra - Petrezselyemvirág és -mag



2.2. Ökológiai igények Hőigény. A Markov–Haev-féle besorolás szerint a petrezselyem növekedésének, fejlődésének hőmérsékleti optimuma 16±7 °C. A sárgarépával azonos hőigény-csoportba sorolás ellenére hőigénye kisebb a sárgarépáénál. Teljesen kifejlett állapotban mínusz 8–10 °C-ot is elvisel. Hidegtűrése lehetővé teszi a nyár végén történő vetését – amikor a megerősödött petrezselyemnövények telelnek át –, és késő őszi vetését, amely kora tavasszal csírázik ki. A petrezselyem csírázása 2–3 °C-on kezdődik, azonban alacsony hőmérsékleten a kelés nagyon vontatott; a csírázás optimális hőmérséklete 20 °C. Csírázási ideje megfelelő nedvesség mellett 20–30 nap, a hőmérséklettől függően. A sárgarépához hasonlóan a vegetatív szakaszból hideg hatásra lép át a generatív szakaszba. Fényigény. A petrezselyem az árnyékot tűrő zöldségnövények közé tartozik, gyengébb fényben is kielégítően fejlődik, amely lehetővé teszi a téli hónapokban történő hajtatását. Vízigény. A petrezselyem magja sok illóolajat tartalmaz, emiatt csírázáskor nagyon lassan veszi fel a vizet. Csírázás idején ügyelni kell arra, hogy a legfelső talajréteg ne száradjon ki, és ne cserepesedjen le. A fiatal növények érzékenyek a szárazságra, ezért ajánlott korán tavasszal vetni. A húsos karógyökér fejlődésének idején a hosszú típusú fajták kevésbé érzékenyek a vízellátásra, mint a rövid gyökerűek. Tápanyagigény. A petrezselyem tápanyagigényes növénynek mondható; nitrogénből és foszforból közepes, káliumból nagy mennyiséget igényel. Fajlagos műtrágyaigénye (1 tonna gyökérterméshez) nitrogénből (N) 1,5– 7 kg, foszforból (P2O5) 0,5–5 kg; káliumból (K2O) 2–14 kg hatóanyag. Az alsó határértékek az I. termőhelyi kategória igen jó, a felső értékek a IV. termőhelyi kategória igen gyenge tápanyag-ellátottsági szintjére vonatkoznak. Közepes tápanyag-ellátottságú talajokon a következő tápanyag mennyiségek ajánlhatók 20 t/ha termés eléréséhez: • nitrogén (N) 90 kg hatóanyag/ha, • foszfor (P2O5) 120 kg hatóanyag/ha, • kálium (K2O) 140 kg hatóanyag/ha. Talajigény. Petrezselyemtermesztésre a mélyrétegű, tápanyagban gazdag vályogtalajok felelnek meg leginkább. A talajjal szemben fő követelmény a mélyművelhetőség, a jó víz- és tápanyag gazdálkodás. A túlságosan kötött talajokon és laza homokon nem érhető el jó terméseredmény. Nagy terméshozamokat tesznek lehetővé a mészben gazdag öntéstalajok, és a jó tápanyag-ellátottságú kötöttebb mezőségi talajok.



Petrezselyemből a hagyományos szabadforgalmazású fajták mellett, főleg külföldi nemesítésből, elég gazdag fajtaválaszték áll a termesztők rendelkezésére. Fajtaválasztásnál a termesztési, felhasználási cél függvényében a következő tulajdonságokat vegyük figyelembe gyökérpetrezselyem esetén: • A tenyészidő hossza, amely rövid tenyészidejűeknél 130–140 nap, közepes tenyészidejűeknél 160–180 nap, hosszú tenyészidejű, tárolási fajtáknál 190–200 nap. • A termőképesség, amely a tenyészidő és a fajtatípus függvényében változik. • A karógyökér hosszúsága szerint 3 típus különböztetünk meg (46. ábra): rövid (a gyökér 12–15 cm hosszú, vállszélessége 5–6 cm), félhosszú (a gyökér 20–24 cm hosszú, vállszélessége 3–4 cm) és hosszú (a gyökér 30– 40 cm hosszú, vállszélessége 2–3 cm).

46. ábra - Gyökérpetrezselyem-típusok



• A gyökérminőség tekintetében a fajtákat értékelni kell az elágazásra való hajlamuk alapján. Tudni kell azonban, hogy a gyökér elágazódása nem csak fajtatulajdonság, hanem egyes környezeti tényezők is kiválthatják (fonálféreg-fertőzés, erősen kötött talaj). A jó minőségű petrezselyemgyökér lassan fásodik, pudvásodik, zsengeségét sokáig megtartja. Fontos tulajdonság a gyökér színe, amely esetében a fehér vagy egészen világos sárgásszürke szín a kívánatos. A termésfelület legyen sima, ami a tetszetősség mellett 205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


gazdaságosabb felhasználhatóságot tesz lehetővé. A korai fajták szárazanyag-tartalma alacsony, a hosszabb tenyészidejűeké magasabb, ami jobb tárolhatóságot és szállítást tesz lehetővé. • A lombozat az asszimilációs tevékenységen túl a gépi betakarítás lehetőségét is szolgálja, ilyen vonatkozásban az erős, vastag levélnyelű fajták előnyösebbek. • A fajták között jelentős eltérés tapasztalható lisztharmattal és szeptóriás levélfoltossággal szembeni ellenálló képességben. A levélpetrezselyem tenyészideje 110–130 nap. Fontos tulajdonság a lombhozam és a lombmegújuló képesség. Azok a fajták, amelyek jó lombmegújuló képességgel rendelkeznek, nagyobb termésre képesek. A levél zöld színintenzitását a fajtatulajdonság mellett egyes környezeti tényezők (pl. trágyázás, öntözés) és befolyásolják. Levélalak tekintetében vannak sima levelű fajták, illetve gyengébben és erősebben fodrozottak. A levélnyél hossza, erőssége, a lomb állása a betakarítás szempontjából fontos. A fajták között a betegségek iránti fogékonyság mértékében tapasztalható eltérés.

2.4. Termesztés Növényi sorrend. A petrezselyem a monokultúrára érzékeny növény; legjobb, ha önmaga és más gyökérzöldség után 5–7 éves vetésforgót tartunk be. Szervestrágyázást nem igényel; az előveteménye vagy az azt megelőző növény viszont jó, ha szervestrágyázott kultúra. Lehetőleg öntözhető területen termesszük. A petrezselyem előveteményei olyan növények legyenek, amelyek jó kultúrállapotban hagyják maguk után a talajt, és betakarításuk után elegendő idő áll rendelkezésre az őszi talajmunkák elvégzéséhez. Jó előveteményei a trágyázott kapásnövények, így a kabakosok, káposztafélék, burgonyafélék, valamint az egyéves pillangósok és a kalászosok. A nagy mennyiségű gyökér- és szármaradványt visszahagyó növények után nem biztosítható a petrezselyem apró magjának vetéséhez a jó vetőágy, így kerüljük ezen növények utáni termesztését. Talaj-előkészítés, tápanyagellátás. Talaj-előkészítése hasonló a sárgarépáéhoz; a petrezselyem számára is nagyon fontos a mélyművelés, amely jó, ha a 30 cm mélyen történő őszi szántáson túl az altalaj lazítására is kiterjed. A petrezselyem érzékeny a talajszerkezetre, ezért feltétlenül törekedni kell a növény jó fejlődése, az elágazódástól mentes gyökerek biztosítása érdekében a talajmunkák megfelelő minőségben való elvégzésére. Talaj-előkészítés során szükséges védekezni a talajlakó kártevők (cserebogarak és pattanóbogarak lárvái, vetési bagolylepke lárvája, szántóföldi gyökérfonálféreg) ellen, ha az egyedsűrűségük ezt indokolttá teszi. A szántás elmunkálást kötöttebb talajok esetén célszerű ősszel elvégezni, ha tavasszal nagyon korán történik a vetés. A foszfor- és káliumtartalmú műtrágyákat az őszi mélyszántással dolgozzuk a talajba. A nitrogéntartalmú műtrágyát fejtrágyaként, a tenyészidőszakban juttatjuk ki 2–3 alkalommal. A vetés előtti talaj-előkészítésnél ügyelni kell arra, hogy jól ülepedett, finom morzsás szerkezetű, gyommentes, egyenletes felszínű legyen a magágy. Szaporítás. A petrezselymet állandó helyre vetéssel szaporítjuk. A vetés időpontját a termesztés célja határozza meg. Korai csomózott áru előállításhoz vethetünk ősszel és korán tavasszal. A csak gyökeréért termesztett petrezselymet szintén tavasszal, minél korábban el kell vetni, mert magja lassan csírázik. Későbbi, másodterménykénti vetést gyökérpetrezselyemből csak öntözéses termesztésben végezhetünk, azonban a mag lassú csírázása és a nyári nagy meleg miatt ez az eljárás elég kockázatos. Levélzöld előállításhoz – tartósítóipari felhasználásra – a magot szintén korán tavasszal vetjük (53. táblázat).

53. táblázat - Petrezselyem vetési, szedési időpontjai a termesztési céltól függően Termesztés célja

Hónap

Fajtatípus

II III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. .



Csomózott áru előállítás rövid típusú gyökérpetrezselye m- fajták

tavaszi vetés nyár végi őszi vetés Gyökértermeszt és

félhosszú, hosszú típusú gyökérpetrezselye m- fajták rövid, félhosszú típusú gyökérpetrezselye m- fajták

tárolásra, feldolgoz ásra másodter m. friss fogyasztá s

levélpetrezselyem vagy nagy lombú gyökérpetrezselye m-fajták

Levélzöld termesztés

vetés betakarítás A vetés mélysége 2–3 cm. A könnyű talajok esetében vagy szárazabb tavaszokon, fontos a vetés előtti hengerezés a vetési mélység betartása érdekében. A maggal terjedő szeptóriás levélfoltosság és fuzikládiumos betegség elkerülésére fontos, hogy csávázott vetőmagot használjunk. Szemenkénti vetés esetén nincs szükség a nagyon kézimunka-igényes tőszámbeállításra. A művelési mód lehet sík és bakhátas. A vetési sortávolság síkművelés esetén 24–45 cm között változik a termesztés céljától és a betakarítás módjától függően. Kézi betakarítás esetén a sortávolság 24–36 cm, gépi esetén 40–45 cm. Bakhátas művelésben a bakhátak gerinctávolsága általában 70–75 cm, a bakhátakon legtöbbször ikersoros elrendezésben történik a vetés, a sorok egymástól való távolsága 7–10 cm. A bakhátas művelés előnyei és hátrányai a sárgarépánál leírtakhoz hasonlóan jelentkeznek. A termesztés céljától, a fajtatípustól és a növényelrendezéstől függően a következő növénysűrűségeket biztosítsuk: • csomózott áru előállításnál (rövid és félhosszú típusú fajták, 24–30 cm sortávolság) 100–120 növény/m2; • gyökértermesztésnél (24–32 cm-es sortávolságnál) rövid, széles vállú fajtákból 18–20 db/fm, 700–800 ezer növény/ha; félhosszú és hosszú típusú fajtákból 30 db/fm, 850 ezer–1 millió növény/ha; • gyökértermesztésnél (40–45 cm-es sortávolság, félhosszú és hosszú típusú fajták) 680–750 ezer növény/ha. • levélpetrezselyem termesztéséhez (ipari felhasználásra) 1,6–1,8 millió növény/ha. A vetőmagszükséglet a fentiek alapján 2–6 kg/ha közötti.



Ápolási munkák. A tenyészidőszak folyamán gyomirtást, talajápolást, ha szükséges tőszámbeállítást, öntözést, fejtrágyázást és kórokozók, kártevők elleni növényvédelmet végzünk. A petrezselyem vegyszeres gyomirtására használható kemikáliák köre lényegében megegyezik a sárgarépában használatos szerekkel. Azonban a petrezselyemnek a gyomirtó szerekkel szemben nagyobb az érzékenysége, amit feltétlen vegyünk figyelembe. Amint a sorok látszanak, el kell végezni az első kézi vagy gépi sorközkapálást. A sorközlazítást még egy vagy két alkalommal ismételjük meg – amíg a lomb nem záródik -, mert a petrezselyem nem szereti a levegőtlen letömörödött talajt. Tőszámbeállításra szemenkénti vetés esetén nincs szükség; ha a vetést nem tudták precíziós vetőgéppel végezni, 2–4 lombleveles korban esedékes a ritkítás. Az időjárástól függően, június-július hónapokban 2–3 alkalommal adott öntözés jól segíti a gyökér fejlődését, növeli a terméshozamot. A tenyészidőszak folyamán juttatjuk ki a nitrogén hatóanyag-tartalmú műtrágyát, felét kelés után az első kapáláskor, a másik felét pedig másfél-két hónap múlva. Kora tavaszi vetésű növényállományban erre június folyamán kerül sor. Betakarítás, tárolás. A gyökérpetrezselyem betakarításának ideje függ a termesztés céljától és a fajtától. Korai, csomózott áru értékesítésre az őszi vetésű növényállományok szedése május 20–25. körül kezdhető. Február végi, március eleji szabadföldi vetésekből június második felére fejlődik ki a csomózásra megfelelő méretű termés. Csomózott árukénti – sárgarépával vagy önállóan – értékesítésre augusztus előtt akkor alkalmas a petrezselyem, ha a gyökér vállátmérője elérte a 10, illetve 15 mm-t (II., illetve I. oszt.). A nyár második felében (augusztus 1-től) a csomózott petrezselyemre a szabvány előírás 20 (II. oszt.), illetve 25 (I. oszt.) mm vállátmérőt határoz meg. A csomózott, friss árukénti értékesítéshez a szedés legtöbbször kézzel történik. A felszedett terményt válogatás, osztályozás után mossák, majd csomókba kötik. Csomózva szeptember közepéig forgalmazzák. Várható termés csomózott petrezselyemből 10–12 csomó/m2. A tárolásra, feldolgozásra termesztett félhosszú, hosszú típusú petrezselymet lomb nélkül takarítjuk be; a szedésük szeptember végétől a fagyok beálltáig tart. A felszedés kis területen általában kézzel, vagy félig gépesített módon (erőgép vontatta kormánylemez nélküli ekével) történik. Nagy területek betakarítását nyűvő vagy ásó rendszerű betakarítógépekkel oldják meg a félhosszú típusú fajták esetén. A nyűvő rendszerű gépek alkalmazásának feltétele, hogy a lomb egészséges maradjon a tenyészidő végéig. A hosszú típusú fajták szedése a nagyon mélyre lehúzódó gyökér miatt csak kézzel oldható meg. Várható termés – öntözött körülmények között – félhosszú, hosszú típusú petrezselyemből 20–30 t/ha. A tartósítóipari feldolgozásra termesztett levélpetrezselyem betakarításának időpontja a lomb fejlettségétől függ. A fajtára jellemző lombtömeg elérését követően a vágást az alsó levelek sárgulása előtt kell elkezdeni. A lomb vágására 2–4-szer kerül sor a tenyészidőben, az egyes vágások között egy hónap időtartam telik el. A vágás kézi úton, kaszával történik, gépi betakarításához fűkaszát használnak. Elérhető termés a lombból 20–30 t/ha. A gyökérpetrezselyem téli tárolására a félhosszú típusú fajták a legalkalmasabbak, ugyanis a hosszú típusúak, ha nem elég vastag a gyökerük, gyorsan fonnyadnak. A rövid gyökerű fajták általában érzékenyebbek a betegségekkel szemben, könnyebben fertőződnek, ami a szántóföld után a tárolóban is jelentkezik. A petrezselyemgyökér tárolására az 1 °C körüli hőmérséklet és 95%-os relatív páratartalom az optimális. Ha lehetőség van rá, tároljuk a petrezselymet hűtőtárolóban; ha ez nem áll rendelkezésre, a régi eljárásokkal tudjuk a téli petrezselyem-szükségletet biztosítani. Hagyományos tárolása pincében, veremben, prizmában, valamint védett szabad területen szalmával, fóliával takart ládákban történhet. A tárolási veszteségek minimális szintre szorítása érdekében nagyon fontos, hogy a tárolóba egészséges növényanyag kerüljön, amit a szántóföldön alapozunk meg, mivel a tárolási betegségek termőhelyi eredetűek.

2.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: a petrezselyem tarkalevelűsége (carrot mottle umbravirus), a petrezselyem ervíniás lágyrothadása (Erwinia carotovora subsp. carotovora), a petrezselyem szeptóriás levélfoltossága (Septoria petroselini), petrezselyem-lisztharmat (Erysiphe heraclei), a petrezselyem rizoktóniás betegsége (Rhizoctonia crocorum), a



petrezselyem szklerotíniás rothadása (Sclerotinia sclerotiorum), a petrezselyem botrítiszes rothadása (Botrytis cinerea); • Kártevő állatok: szabadföldi gubacs-fonálféreg (Meloidogyne hapla), cserebogarak (Melolonthidae) lárvái, pattanóbogarak (Elateridae) lárvái, vetési bagolylepke (Scotia segetum), sávosnyakú cincér (Phytoecia interica), mezei pocok (Microtus arvalis).

2.4.2. Összefoglalás • A petrezselyemnek két változata ismert: gyökérpetrezselyem és levélpetrezselyem. Nálunk főleg az előbbi termesztése terjedt el. • A petrezselyem érzékeny a talajszerkezetre, ezért nagyon fontos a talajmunkák megfelelő mélységben és minőségben való elvégzése. Az őszi mélyszántás 30 cm mélyen történjen és jó, ha az altalaj lazítását is elvégezzük. Az őszi mélyszántással dolgozzuk a talajba a foszfor- és káliumtartalmú műtrágyákat. A szántás elmunkálást kötöttebb talajok esetén célszerű ősszel elvégezni, ha tavasszal nagyon korán történik a vetés. • A vetés előtti talaj-előkészítés során juttatjuk ki a szaporítás előtt alkalmazható gyomirtó szereket és ha szükséges, a talajlakó kártevők ellen is ekkor védekezünk. Vetéshez ülepedett, finom morzsás szerkezetű, gyommentes, egyenletes felszínű magágyat kell készíteni. • A petrezselyem szaporításának idejét a termesztés célja határozza meg. Korai, csomózott áru előállításhoz vethetünk ősszel (augusztus második felétől október közepéig) és kora tavasszal (március eleje). A gyökeréért termesztett petrezselymet korán tavasszal, március első felében kell vetni. Levélzöld előállításához szintén március első felében történik a szaporítás. • A művelés módja lehet sík és bakhátas. A növénysűrűség a termesztés céljától, a fajtatípustól és a növényelrendezéstől függően alakul. A vetőmag-szükséglet 2–6 kg/ha közötti. • Kelést követően a lomb záródásáig két vagy három alkalommal sorközlazítást szükséges végezni, a talaj letömörödésének elkerülésére. A sorközlazítással egybekötött mechanikai gyomirtás mellett a petrezselyemnél engedélyezett herbicidekkel megakadályozható a terület gyomosodása. • A tenyészidő folyamán a nyári hónapokban csapadékpótló öntözésekre és fejtrágyázásra (nitrogén hatóanyag tartalmú műtrágyával) két-három alkalommal van szükség. • Növényvédelmet kell folytatni a lombot károsító betegségek és kártevők ellen. • A gyökérpetrezselyem betakarításának ideje a termesztés céljából függően alakul. Korai, csomózott áru értékesítésére az őszi vetésű növényállomány szedése május 20–25. körül kezdhető. Március eleji vetésekből június második felére fejlődik ki a csomózásra megfelelő méretű termés. Csomózásra kézzel történik a szedés. • A tárolásra, feldolgozásra termesztett petrezselymet szeptember végétől takarítjuk be, nyűvő vagy ásó rendszerű betakarító gépekkel. A várható termés 30 t/ha körüli. • A tartósítóipari feldolgozásra termesztett levélpetrezselyem esetén a lomb vágására 2–3-szor kerül sor a tenyészidőben, az egyes vágások között egy hónap időtartam telik el. A lombból elérhető termés 20–30 t/ha.

3. Zeller (Apium graveolens L.) 3.1. Általános tudnivalók Az ernyősvirágzatúak családjába (Apiaceae) tartozik. A termesztett zeller ősalakja az Apium graveolens var. sylvestris, amely Európa tengerpartjainak sós talajain él. Igen régi kultúrnövény, már az egyiptomiak és a görögök is fogyasztották. A termesztésben három típusa ismert: • a gumós zeller (Apium graveolens L.),



• a halványító zeller (Apium graveolens var. dulce L.) és • a levél- vagy metélő zeller (Apium graveolens var. sylvestris f. secalinum L.). A hazai termesztésben jórészt csak a gumós zellert ismerik, míg számos európai ország téli friss zöldségellátásban a halványító zellernek van jelentősége. Széles, halványított levélnyeleit fogyasztják, melynek fő szezonja októbertől márciusig tart. Az öregebb levélnyeleket párolva, míg a zsengébbeket nyersen adják a salátákhoz. Ez a ballaszt és ásványi anyagban gazdag zöldségféle jelentősen hozzájárul a vér salaktalanításához, valamint ismert vizelethajtó hatása is. A metélő zellernek nincs gyakorlati jelentősége, mivel csak a leveléért termesztik, amely a gumós zeller lombozatával is pótolható. A zöld leveleket levesek ízesítésére, szárítmányát pedig leves porok komponenseként hasznosítják. Ásványianyag- (főként K, Ca, Mg) és vitamintartalma nagyobb, mint a gumóé. A gumó táplálkozási értékét a 54. táblázat mutatja.

54. táblázat - Zellergumó táplálkozási értéke Ásványi anyagok (mg/100 g) Kalcium Vas

67,2

Egyéb szerves anyagok (g)

Vitaminok Karotin (mg/100g)

1,8 B1 (µg/100 g)

Foszfor

60,0 B2 (µg/100 g)

Kálium

323,0 C (µg/100 g)

-

Fehérje

1,4

50 Zsír

0,3

90 Szénhidrát

5,0

8 Rost

1,0

Hazánkban a gumós zellert kis területen termesztik, vetésterülete néhány száz hektárra korlátozódik. Táplálkozási jelentősége nem túl nagy, viszonylag kis mennyiséget fogyasztunk belőle. Feldolgozásra főként szárítóüzemek használják fel. A különböző zelleralfajok morfológiájukban is eltérnek egymástól, de ezúttal a nálunk nagyobb gazdasági jelentőségű gumós zellert ismertetjük. A zeller kétéves, lágy szárú növény, amely az első évben gumót és tőlevélrózsát fejleszt, a második évben pedig magszárat és termést hoz. Karógyökere csak fiatalabb korban különböztethető meg a gyökérágaktól. A gumó botanikailag szárgumó, amelynek kialakulásában az epikotil, a hipokotil és a gyökérzóna vesz részt. A megvastagodott epikotil az orsógyökérben folytatódik (47. ábra).

47. ábra - Zellergumó hosszmetszete ep = epikotil táj, hi = hipokotil táj, gy = gyökérzóna



A gumó alakja lehet gömbölyű, alul kiszélesedő és kissé megnyúlt. Az orsógyökerek tömege és elhelyezkedése fontos fajtatulajdonság. A feldolgozóipar a gömb alakú, kisebb gyökértömegű fajtákat kedveli. Kedvezőtlen tulajdonság, ha nagy felületen, vagy a gumó oldalán képződnek a gyökerek, mert ezáltal jelentősen nő a tisztítási veszteség.



A zeller tőlevelei felállóak, de lehetnek szétterülőek is, amelyet részben a fajta öröklött tulajdonsága, részben a termesztési mód határoz meg. A levélnyele fajtától függően rövid, félhosszú vagy hosszú. Levéllemeze többékevésbé fogazott és fénylően zöld színű. Levelei páratlanul szárnyaltak és összetettek. Virágszára bordázott, virágzata összetett ernyő. Termése ikerkaszat, színe szürke vagy szürkésbarna. Az egyik legapróbb magvú zöldségnövény, ezermagtömege 0,4–0,5 g. A sárgarépához és a petrezselyemhez hasonlóan a magok háti és hasi oldalának bordáiban endogén illóolajtartók vannak. A benne lévő éterikus olaj okozza a mag jellegzetes illatát, valamint a nehezebb duzzadását, ami miatt hosszabb csírázási időt (14 nap) igényel. Csíraképességét 4–5 évig tartja meg.

3.2. Ökológiai igények A zeller a hűvösebb, párásabb klíma növénye, ezért sikerrel csak azokon a tájakon termeszthető, ahol a megfelelő talajadottságok mellett ez is kielégítést nyer. Hőigény. Hőmérsékleti optimuma – a Markov–Haev szerinti kategorizálásban – 19 °C, de egyes fejlődési fázisokban ettől eltérő. Kezdeti fejlődése igen lassú, ekkor kiegyenlített hőmérsékleti viszonyokat igényel. Csírázási hőoptimuma 25–26 °C, majd szikleveles állapotban 12–13 °C. Ezt csak termesztőberendezésben előállított palántaneveléssel lehet biztosítani. Kiültetést követően a begyökeresedés szakaszában 14 °C az optimális számára. Tudni kell azonban, hogy ha a hőmérséklet a kora tavaszi időszakban 10 °C alá csökken, jelentősen megnő a felmagzás veszélye. A gumó vastagodása augusztus-szeptember hónapokra esik, amikor a nagyobb természetes csapadék ellátás és lehűlés kedvez a nagyobb hozam kialakulásának. Ennek az időszaknak az optimális hőmérsékleti intervalluma 7–24 °C. Fényigény. Fokozott fényigényű, amelynek biztosítása főként a palántanevelés idején kiemelt jelentőségű. Fényszegény körülmények között a palánták megnyúlnak és gyökerük is gyenge lesz, ezáltal kiültetést követően csökken az eredési százalék. Vízigény. Vízigényeis fokozott, a gyökérzöldségfélék közül a zelleré a legnagyobb. A csírázáshoz állandó nedvességre van szüksége, ugyanígy a gumóképződés idején is. Öntözés nélkül nem termeszthető. Különös figyelmet kell fordítani a gumó vastagodásának időszakára (augusztus-szeptember), amikor a vízellátás a talaj vízkapacitásának kb. 70%-a kell, hogy legyen. A magas talajvízszintű területeket nem kedveli. Tápanyagigény. Tápanyagigénye nagy, ezen belül is legnagyobb mennyiségben káliumot igényel. Tápanyagfelvételére jellemző, hogy az összes nitrogén felét, míg foszforból és káliumból a 25–30%-át a gumó fejlődés utolsó hónapjában veszi fel. A zeller humuszos, jó szerkezetű talajt igényel.

3.3. A fajtaválasztás szempontjai A termés gépi tisztításához elsősorban a gumó alakjának van meghatározó szerepe. Ehhez leginkább kedvező a gömbölyű, sima felületű gumó. A nagyobb gyökértömegű, durvább gyökerű fajtákhoz általában rücskös, dudoros felület társul, amely a gumók sérülését és a szennyeződések megtapadását eredményezheti. A belső tulajdonságok közül az üregesedés és a taplósság igen gyakran fordul elő. A belső szövetek szétszakadását a gyors gumónövekedés okozza, ezért a kiegyenlített vízellátást kell biztosítani a tenyészidő folyamán. A gumó belső színe az egyik legfontosabb minőséget meghatározó paraméter. Leggyakrabban a rozsdafoltossággal lehet találkozni, amely a gumó illóolaj tartalmával van összefüggésben. Köztudott, hogy ezeknek az éterikus olajat tartalmazó vegyületeknek a szintézise a hőmérséklet emelkedésével fokozódik, ezért ez a minőségrontó tulajdonság főként szárazabb nyarakon fordul elő. Ennél sokkal komolyabb problémát okoz a gumók feketés szürke belső elszíneződése a főzést követően. Ennek élettani okát még nem tisztázták, de minden bizonnyal genetikailag is meghatározott tulajdonság, mivel már léteznek ellenálló fajták is.

3.4. Termesztése Termőterület. Kiválasztása igen nagy jelentőséggel bír, mivel a klimatikus és talajtani tényezőkre egyik legérzékenyebben reagáló növényfajról van szó. Termesztésénél a mélyebb fekvésű, mészben, valamint ásványi- és szerves anyagban gazdag területeket kell választani, ilyenek az öntés- és láptalajok. A túlzottan 212 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kötött, magas talajvízszinttel rendelkező talajtípusok nem megfelelőek, ugyanígy a gyenge víztartó képességű, tápanyagban szegény homok sem. Monokultúrában nem termeszthető, legalább 5–6 éves vetésforgót kell betartani. A kalászosok kiváló elővetemények, mert időben lekerülnek a talajról és lehetővé teszik a tápanyag bedolgozást és a mélyszántást. Talaj-előkészítés. Mélyszántás és szerves trágya bedolgozás szükséges. Ha közvetlen nem juttatunk ki a növény alá istállótrágyát, akkor az előveteménynek mindenképpen trágyázottnak kell lennie. Tápanyag-utánpótlás. Tápanyagigénnyel kapcsolatban fontos tudnivaló, hogy a tenyészidő során folyamatosan szüksége van nitrogénre és foszforra, a káliumnak pedig a legnagyobb részét a gumóvastagodás szakaszában veszi fel. Ennek megfelelően az összes nitrogén-hatóanyagot (150–180 kg/ha) 2–3 adagra szétosztva, fejtrágyaként juttatjuk ki. A szükséges káliummennyiség (250–300 kg/ha) kétharmadát pedig július közepétől augusztus elejéig dolgozzuk a talajba. Foszforból 60–80 kg-ot igényel a növény hektáronként, amelyet alaptrágyaként az őszi mélyszántással adunk ki. A tápanyaggal ellátott talajt tavasszal előkészítjük az ültetésre. Szaporítás. A zellert apró magja és vontatott kelése miatt palántáról szaporítjuk. A vetést február végén, március elején, fűtött termesztőberendezésben végezzük. A vetési mélység 0,2–0,5 cm. Alkalmazhatunk soros (5–6 cm-es sortávolság) és szórt vetést. Figyelni kell azonban arra, hogy a lomblevelek megjelenését követően az állományt ritkítani kell, ellenkező esetben a fényszegény viszonyok miatt felnyúlt, gyenge palántákat kapunk. 1 m2-en kb. 1500 db palántát nevelhetünk. A kiültetésre alkalmas palánta 4–5 lomblevéllel rendelkezik és 12–15 cm hosszú. A palántanevelésnél tűzdeléses technikát is alkalmazhatunk, ahol a kis növényeket KITE-PLANT tálcákba tűzdeljük és rendszeres tápoldatos öntözést végzünk. A palánták így erősebb gyökérzetet fejlesztenek, és kiültetést követően jobb lesz az eredés, mintha szálas palántát alkalmaznánk. A kiültetést a tavaszi fagyok elmúltával végezzük (május végéig), amikor a talaj hőmérséklete eléri a 10 °C-ot. Az ültetéshez palántázógépet használunk, amely a növények talajba helyezésével párhuzamosan az erőgép oldalára szerelt tartályból vizet juttat ki a növény gyökere alá. A palántákat nem lehet mélyre ültetni, mert a talajfelszín alá került szívrész a tő pusztulását okozza. Az ültetésnél általában ikersoros elrendezést alkalmaznak (40+30×15 cm), az optimális tőszám középnagy gumójú fajtáknál 80–100 ezer tő/ha. Ápolási munkák. Növényápolásnál elsősorban a gyomirtást, talajlazítást, a növényvédelmet és az öntözést kell elvégezni. A termőterület gyommentessége mellett fontos a talaj megfelelő szerkezete és levegőellátottsága a jobb káliumfelvétel és -hasznosulás miatt. Ehhez sorközlazítást végzünk. A zeller fokozott vízigénye miatt az ültetést követő beiszapoló öntözésen kívül még a tenyészidő folyamán legalább három alkalommal kell vizet kijuttatni 30–40 mm-es vízadagokkal. A hazai mérsékelt csapadékellátás miatt júniustól augusztus közepéig számolnunk kell az öntözés szükségességével. Betakarítás, tárolás. Időpontja általában őszre esik, a fajta tenyészidejétől függően szeptember közepétől október végéig. A zeller lombozatával együtt csak néhány fokos fagyot bír ki, ezért a betakarítást a nagyobb őszi lehűlések előtt kell elvégezni. Ez a folyamat már gépesített, de a zeller felhasználási módja meghatározza az alkalmazott gép típusát. Abban az esetben, ha a leveleket a konzerv-, hűtő- vagy a szárítóüzem használja fel, akkor a lombtömeget először lekaszálják, majd a gumókat burgonya- vagy cukorrépa-betakarító géppel felszedik. Amennyiben csak a gumó kerül értékesítésre, úgy a betakarításhoz nyűvő rendszerű gépeket alkalmazunk. Ennek feltétele a felálló és egészséges lomb. A beszállított anyagot ezt követően tisztítják. Nagyobb felületen történő termesztésnél ez a folyamat is gépesített. A zellertisztító gép teljesítménye kb. 1 tonna óránként. Házi kertben ezt a műveletet késsel végzik, a leveleket és a gyökérmaradványokat kézzel távolítják el. Tárolása 0–1 °C-on, 90–95%-os relatív páratartalom mellett az optimális.

3.4.1. Növényvédelmi problémák



• Betegségek: zellermozaik (celery mosaic potyvirus, cucumber mosaic cucumovirus), a zeller ervíniás lágyrothadása (Erwinia carotovora subsp. carotovora), a zeller fómás gumóvarasodása (Phoma apiicola), a zeller szeptóriás levélfoltossága (Septoria apii, S. apii graveolentis), a zeller szklerotíniás rothadása (Sclerotinia sclerotiorum), a zeller botrítiszes rothadása (Botrytis cinerea); • Kártevő állatok: szabadföldi gubacs-fonálféreg (Meloidogyne hapla), cserebogarak (Melolonthidae) lárvái, pattanóbogarak (Elateridae) lárvái, vetési bagolylepke (Scotia segetum), közönséges takácsatka (Tetranychus urticae).

3.4.2. Összefoglalás • 1 ha beültetéséhez szükséges vetőmag mennyiség 80–100 g. A palántákat fűtött termesztőberendezésben állítjuk elő. A vetésnél 5 cm-es sortávolságot biztosítunk, négyzetméterenként kb. 1500 darab jó minőségű palántát tudunk előállítani. A vetőmagszükséglet 1 négyzetméterre 0,5–1,0 g. A palántanevelés ideje kb. 10 hét. • Az ültetést 4–5 lombleveles korban, május végéig kell elvégezni. Az ültetésnél fokozott figyelmet kell fordítani az ültetési mélységre, mert ha a legfiatalabb levelek, ún. szívlevelek a talaj alá kerülnek, a növény elpusztulhat, vagy jelentősen késik a gumó fejlődése. • Ültetés előtt talaj-előkészítést és gyomirtást végzünk. • A növényeket 40+30×15 cm térállásra ültetjük ki, melyhez palántázógépet alkalmazunk. A négysoros ültetőgép teljesítménye 0,6 ha/10 óra. • Az ápolási munkáknál elsődleges az öntözés, melyhez esőztető vagy csepegtető öntözőberendezést alkalmazhatunk. Ez utóbbival jól biztosítható az egyenletes vízellátás. • Betakarításánál a felszedő gépek típusa határozza meg a teljesítményt. A teljesen gépesített szedést zellerszedő adapterrel ellátott cukorrépaszedő gép végzi, melynek teljesítménye kb. 1 ha/óra. Ezzel a nyűvő rendszerű géppel csak a felálló lombú fajták szedhetők. A holland VICON zellerszedő kombájn fejelő szerkezettel is működik, amely levágja a lombot, majd a talajból kiásott gumót a láncos felhordó szerkezet a pótkocsira rakja. Ezáltal a gép lombtalanít és szed is egy menetben. Teljesítménye 1,4–1,8 ha/10 óra.

4. Pasztinák (Pastinaca sativa L.) 4.1. Általános tudnivalók A pasztinákot elsősorban feldolgozóipari célra termesztjük, a hazai háztartások keveset használnak fel belőle. A nyugat-európai országokban, különösen Franciaországban és Angliában kedvelt zöldségféle, de elterjedt ÉszakAmerikában is. Táplálkozási szempontból a pasztináknak csak a megvastagodott karógyökere értékes, a levele ehetetlen. Hazánkban ételízesítőként hasznosítják; a petrezselyem helyettesítésére is szokták használni, pedig ízanyagaik némileg eltérnek. Tápanyagban gazdagabb, mint a petrezselyem: szárazanyag-tartalma 19%, szénhidrát-tartalma 11,6%. Sok B2- és B3-vitamint, továbbá ásványi anyagokat – magnéziumot, foszfort, kalciumot – tartalmaz. A pasztinák vetésterületének alakulása tükrözi a feldolgozóipar változó mennyiségű felhasználását: az 1999– 2001-es években 200 és 750 ha közötti volt a termőterülete. A pasztinák (Pastinaca sativa L.) az ernyősvirágúak (Apiaceae) családjába tartozó nagyon régi kultúrnövény, már az ókorban is ismerték, a középkorban pedig azonos jelentőséggel bírt, mint a sárgarépa. Vad alakja Európában, Dél-Szibériában és a Kaukázus vidékén főleg réteken fordul elő. A teljes életciklusát tekintve a pasztinák kétéves növény. Az első évben erőteljes, húsos karógyökerét és tőleveleit fejleszti ki. A gyökér felülete sárgásbarna vagy sárgás, kissé sötétebb gyűrűzöttséggel, belseje fehér és húsos. A gyökér enyhén édeskés ízű, fűszeres aromájú. A pasztinák levele nem használható fel; hangyasavtartalma miatt érintése kellemetlen bőrgyulladást okoz, ezért növényápolási munkák végzésekor fontos a megfelelő védőöltözet. Második évben fejleszti ki az 50–150 cm magas, elágazó virágszárát. A fő- és oldalhajtások végén hozza az összetett ernyős virágzatait(48. ábra). A pasztinák virágzása és magérése több hétig elhúzódik. A virágszerkezetére az 5-ös szám jellemző, a sziromlevelek sárgák. Idegentermékenyülő, rovarmegporzású növény. Termése ikerkaszat, amely erősen 214 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


lapított, és két magból áll. A magvakat hártyaszerű képződmény veszi körül, amely elősegíti azok terjedését. A magvak színe világosbarna. A két magrészből álló termés 5–8 mm hosszú, 4–6 mm széles és 0,5–0,6 mm vastag. Ezermagtömege 3–4 g. Csírázóképességét gyorsan (1–2 év alatt) elveszíti.

48. ábra - Pasztinák maghozó állomány



4.2. Ökológiai igények 216 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Hőigény. A pasztinák a hidegtűrő növények közé tartozik, gyökere károsodás nélkül telel át a talajban. Fejlődési fázistól függően a hőmérsékleti optimuma – Markov– Haev szerint – 16±7 °C. A mag csírázásához 20–25 °C az optimális hőmérséklet. A pasztinák a vegetatív életszakaszból a generatívba hideg hatásra (4–8 °C) lép át. Fényigény. A sárgarépáéhoz hasonló a fényigénye. A gyenge árnyékot tűri, kevés fény hatására azonban a lombja gyengébb lesz, ami kihat a terméshozamra. Vízigény. A pasztinák a csírázáshoz sok vizet kíván. Sekély vetése miatt nagy odafigyelést igényel, hogy a csírázás időszakában a magágy nedves legyen. A fejlődéséhez több vizet igényel, mint a sárgarépa vagy a petrezselyem. A pasztinák a vizet gazdaságosan felhasználó növények közé tartozik. Csapadékban szegény évjáratokban az öntözést meghálálja. Talaj- és tápanyagigény. A pasztinák a mélyrétegű, jó vízgazdálkodású talajokat kedveli. Termesztésére a tápanyagban gazdag, humuszos vályogtalajok az optimálisak. A könnyen kiszáradó, nagyon laza, humuszban szegény homoktalajok nem megfelelőek számára. A pasztinák a szervestrágyázást meghálálja, ha van rá lehetőség 25–30 t/ha mennyiségben juttassunk ki belőle alaptrágyaként. Közepes tápanyag-ellátottságú talajokon, istállótrágyázást feltételezve, műtrágyával a következő hatóanyag mennyiségeket pótoljuk: • nitrogén (N) 70–80 kg hatóanyag/ha; • foszfor (P2O5) 40–50 kg hatóanyag/ha; • kálium (K2O) 120–160 kg hatóanyag/ha. A pasztinákgyökér fejlődésének fő időszaka augusztus-szeptemberre esik. A műtrágyák kijuttatásánál gondolni kell arra, hogy ebben az időszakban is elegendő tápanyag álljon a növény rendelkezésére.

4.3. A fajtaválasztás szempontjai A pasztinák fajtaválasztéka meglehetősen kicsi, a Nemzeti Fajtajegyzékben javarészt külföldi származású, valamint szabadkereskedelmi fajták szerepelnek. A fajták tenyészidejében nincs nagy különbség, 150–180 nap között alakul. A hazánkban leginkább elterjedt félhosszú típusú fajták kb. 180 nap alatt fejlődnek ki. A fajták között a gyökértest alakját illetően három típust különböztetünk meg: • kerek típusú (a gazdaságilag hasznos gyökere kissé megnyúlt, gömb alakú, 10–15 cm hosszú, és 8–10 cm széles), • félhosszú típusú (középhosszú – 20–30 cm – gyökere széles, egyenes vállú, vége felé egyenletesen keskenyedő, hegyben végződő), • hosszú típusú (gyökere hosszú – 30–40 cm – egyenletesen vékonyodó, gyökérválla közepesen széles). Hazai termesztésben a félhosszú típusba tartozó fajták terjedtek el, amelyek egyaránt kielégítik a termesztők és felhasználók igényeit. A pasztinákfajták fontos minőségi tulajdonsága a hússzín, ami legtöbbször sárgásfehér; továbbá a pudvásodásra való hajlam. Szárítóipari célra a fehér szárítmányt adó, nem pudvásodó fajták alkalmasak.

4.4. Termesztés Vetésforgó. A pasztinák a többi gyökérzöldséghez hasonlóan a monokultúrára érzékeny, termesztésében 4 éves vetésforgó betartására kell törekedni. Jó előveteményei az egyéves pillangósok, a kabakosok, a burgonyafélék, a káposztafélék, az őszi gabonák. Fontos, hogy a pasztinák előtt olyan növénnyel hasznosítsuk a területet, amelynek betakarítása után még jó minőségben elvégezhető az őszi mélyszántás. Ne helyezzük el a pasztinákot az ernyősvirágúak családjába 217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


tartozó más gyökérzöldségféle után – az azonos kórokozók és kártevők elszaporodásának megakadályozása érdekében – szintén 4 évig. A pasztinák a szervestrágyázást meghálálja. A vetésforgóban való elhelyezésnél vegyük ezt figyelembe. Csapadékszegény évjáratokban egy-két öntözéssel a terméshozam lényegesen javítható, ezért ha van rá lehetőség, öntözhető helyre tegyük. A pasztinák hosszú tenyészidejű, ezért főterményként termesztjük. Talaj-előkészítés, tápanyagellátás. A pasztinák érzékeny az alap- és vetés előtti talajművelésre. Az elővetemény lekerülése után tarlóhántást, tarlóápolást végzünk a nyár végi csapadék megőrzése, a gyomosodás elkerülése és a kártevők elszaporodásának megakadályozása érdekében. Ősszel juttatjuk ki a 25–30 t/ha szerves trágyát, valamint a foszfortartalmú műtrágyát teljes egészében, és a káliumműtrágya 50%-át. A szerves és műtrágyákat az őszi mélyszántással dolgozzuk be a talajba. Az őszi talajforgatás 30 cm mély legyen, és lehetőleg kössük össze altalajlazítással. A pasztinák vetését kora tavasszal – amint a talajra rá lehet menni – végezzük, ezért a szántást jó még az ősz folyamán elmunkálni, ha az időjárás engedi. A tavaszi talaj-előkészítést egybekötjük az indítótrágyázással, kijuttatjuk a kálium 25%-át, a nitrogén 20–30%át, és bedolgozzuk. A kálium és a nitrogén fennmaradó részét a tenyészidőszakban két alkalommal, június és július végén adjuk ki. A tavaszi talaj-előkészítés során el kell végezni a vetés előtti vegyszeres gyomirtást, és ha szükséges, a talajlakó kártevők (cserebogarak és pattanóbogarak lárvái, vetési bagolylepke lárvája, gyökérfonálféreg) elleni védekezést. A magágy készítésénél ügyeljünk arra, hogy az kellően tömör alapú, morzsás szerkezetű, gyommentes, sima felszínű és nedves legyen. Csak így érhetünk el jó kelési arányt az egyébként nehezen csírázó pasztináknál. Szaporítás. A pasztinák szaporítását állandó helyre vetéssel végezzük. A vetés ideje korán tavasszal, március elején van, ekkor a talaj nedvességtartalma általában jó kelést tesz lehetővé. A vetési mélység 1–1,5 cm. Szemenkénti vetéssel megtakaríthatjuk a kézimunka-igényes tőszám-beállítást. A pasztináktermesztés általában 30–40 cm-es sortávolsággal történik. A vetőmagszükséglet 3–4 kg/ha, amely a kelési veszteségek miatti rátartást is tartalmazza. Ápolási munkák. Amint a sorok jól látszanak, végezzük az első sorközlazítást, amit később követhet még egy. A vetés után kelés előtt és a három-négy lombleveles fejlettségnél alkalmazott vegyszeres gyomirtással megakadályozható a terület elgyomosodása. A pasztinákot négy-öt lombleveles állapotban egyeljük ki, folyóméterenként 10–15 darab növényt hagyva. A tenyészidőszakban két alkalommal juttatjuk ki a nitrogén- és egyszer a káliumtartalmú fejtrágyát. Ennek ideje június-július hónapban van. A pasztinákot az időjárástól függően egyszer vagy kétszer öntözzük, amely öntözésenként 30 mm-es vízadaggal történjen. A növényápolási munkák között nagyon fontos a növényvédelem, amelyet a pasztinák lombját károsító betegségek ellen folytatunk. Betakarítás, tárolás. A pasztinák a hidegre, sőt a fagyra sem érzékeny, így betakarítását késő ősszel, október második felében végezzük, de akár a termőhelyén, a talajban is átteleltethetjük, ha nem sikerült a szedését befejezni. Kis területen kézzel, ásóval takarítjuk be a termést; üzemi termesztésben félig gépesített (a lomb letakarítását követően erőgép vontatta kormánylemez nélküli ekével), vagy teljesen gépesített módon, ásórendszerű betakarítógépekkel. A nyűvő rendszerű betakarítógépek a pasztinák szedésére nem alkalmasak, egyrészt a nagy lombtömeg, másrészt a nagy és erős gyökerek miatt. Átlagos termesztési körülmények között hektáronként 30 t körüli termés érhető el. Válogatását, osztályozását követően feldolgozzák vagy tárolják. A pasztinák tárolása általában hagyományos módon, pincében, veremben, prizmában, árkosan, vagy szalmával és fóliával takart ládákban történik. A tárolási veszteségek csökkentése érdekében ügyelni kell arra, hogy egészséges termés kerüljön betárolásra. A pasztinák számára megfelelő agrotechnikai eljárások (vetésforgó, jó tápanyagellátás, betakarítási sérülések minimális szintre szorítása) biztosításával elkerülhetjük, hogy a termőhelyi eredetű ún. tárolási betegségek (ervíniás és szklerotíniás rothadás, botritiszes és rizoktóniás betegségek) számottevő kiesést okozzanak a tárolás folyamán.

4.4.1. Növényvédelmi problémák 218 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• Betegségek: pasztinákmozaik (parsnip mosaic potyvirus, cucumber mosaic cucumovirus), a pasztinák sárgafoltossága (parsnip yellow fleck sequivirus), a pasztinák ervíniás lágyrothadása (Erwinia carotovora subsp. carotovora), pasztinákperonoszpóra (Plasmopara nivea), a pasztinák lisztharmata (Erysiphe heraclei), a pasztinák szklerotíniás rothadása (Sclerotinia sclerotiorum), a pasztinák botrítiszes rothadása (Botrytis cinerea); • Kártevő állatok: cserebogarak (Melolonthidae) lárvái, pattanóbogarak (Elateridae) lárvái, vetési bagolylepke (Scotia segetum).

4.4.2. Összefoglalás • A pasztinák termesztéséhez – hasonlóan a többi gyökérzöldséghez – fontos a talajmunkák időben, megfelelő mélységben és minőségben való elvégzése. • A legalább 30 cm mélyen történő őszi szántással dolgozzuk be a talajba a szerves trágyát (25–30 t/ha), valamint a foszfortartalmú műtrágyát teljes egészében és a káliumműtrágya 50%-át. Kötöttebb talajok esetén a szántás elmunkálást célszerű még az ősz folyamán elvégezni, ha az időjárás engedi. • A tavaszi talaj-előkészítést egybekötjük az indítótrágyázással, kijuttatjuk a kálium 25%-át és a nitrogén 20– 30%-át és bedolgozzuk. A tavaszi talaj-előkészítés során el kell végezni a vetés előtti vegyszeres gyomirtást, és ha szükséges a talajlakó kártevők elleni védekezést. • A pasztinák szaporításának ideje március elején van. Szemenkénti vetéssel megtakaríthatjuk a kézimunkaigényes tőszámbeállítást. A vetőmagszükséglet 3–4 kg/ha. • Kelés után amint a sorok jól látszanak sorközlazítást szükséges végezni, amit még egyszer ajánlott megismételni. • A preemergensen és a három-négy lombleveles fejlettségnél alkalmazott vegyszeres gyomirtással megakadályozhatjuk a terület elgyomosodását. • A tenyészidőben két alkalommal nitrogén és egyszer kálium hatóanyag-tartalmú fejtrágyát juttatunk ki, melynek ideje június-július hónapokban van. A pasztinákot az időjárástól függően egyszer vagy kétszer öntözzük. • A növényápolási munkák között fontos a kórokozók és kártevők elleni növényvédelem. • A pasztinák betakarítását késő ősszel, október második felében végezzük, de ha késünk a szedéssel, akár a termőhelyen, a talajban is átteleltethetjük. • Üzemi termesztésben félig gépesített módon, vagy ásórendszerű gépekkel történik a betakarítás. Átlagos termesztési körülmények között 30 t/ha körüli termés érhető el.

5. Retek (Raphanus sativus L.) 5.1. Általános tudnivalók A retek, mint kultúrnövény eredete vitatott. Kínában már 4000 éve termesztették, de az ókori Egyiptomban is nagy mennyiségben fogyasztott zöldségnövény volt. Már Dioszkoridész görög orvos (i. sz. 1. sz.), az ókor legjelesebb botanikusa és farmakológusa megállapította, hogy fogyasztása javítja az emésztést. A népi gyógyászat sokoldalúan használta, gumóját reszelten, annak levét, illetve a növény magját fogyasztva. Termesztése a 14. századi Európában már ismert volt, Franciaországból terjedt el, ahol üveg alatti hajtatása is kezdődött. Magyarországi termesztése is régi keletű, Lippai (1664) már hajtatását is ismerteti, nemcsak szabadföldi termesztését. Táplálkozási értékét évtizedek óta főként vitamintartalmában (C, B 1, B2 és P) láttuk. C-vitaminból 20–50 mg/100g található benne, és ez különösen fontos a téli és kora tavaszi vitaminellátásban. Csípős ízét a kéntartalmú allil- és butil- mustárolaj adja, mely gyógyászati értékét, antibakteriális hatását is okozza. A mustárolaj mennyisége fajtánként is változó, de a termesztéstechnológia is befolyásolja. A XX. sz. végi táplálkozástudomány „újra felfedezte” a retket, s rendszeres fogyasztását egészségvédőnek nyilvánította.



Két változata a hónapos retek (Raphanus sativus L. var.sativus) és a nyári, őszi-téli, japán retek (Raphanus sativus L. var. niger). Tél végén, tavasszal hajtatott áruként a hónapos retket fogyaszthatjuk, május elejétől a szabadföldi hónapos majd nyári retket, télen pedig a téli retek kerülhet asztalunkra. Az utóbbi évtizedekben a hónapos retek mellett egyre nagyobb volumenű a japánretek termesztés mind szabadföldi, mind pedig hajtatott termesztéstechnológia mellett. Fogyasztási, étrendi előnyei mellett szól a Magyarországon termesztett fajták lédússága, valamint csípősségre, fásodásra, pudvásodásra való kifejezetten csekély hajlama. A japánretkek mellett a belföldi fogyasztói és termesztői társadalom kezdi felfedezni a kínai retkeket is. Ezek forma-, szín- és ízvilágukban térnek el a már jól ismert hazai rokonaiktól. Az „új” típusú retkek megjelenése a piacokon lehetővé teszi a retek gasztronómiai felhasználhatóságának – ázsiai mintára történő – szélesebb körű elterjedését. A kínai retkek közül ez ideig Magyarországon a gömbölyű típusoknak folyik a termesztésbe vétele. A retkek a keresztesvirágúak családjába tartoznak. A hónapos reteknek gumóját fogyasztjuk, amely botanikailag megvastagodott szik alatti szár (hipokotil). A japán, a nyári és téli retkek répatestet fejlesztenek, ennek képződésében a hipokotil és a gyökér egyaránt részt vesz (49. ábra).

49. ábra - A retek különböző típusainak kialakulása a szik alatti szárból és a főgyökérből (Chroboczek, 1960)

A retkek alakja igen változó, a héj színe szintén különböző, fehér, sárga, rózsaszín, piros-fehér, zöld-fehér piros, lilás, barnássárga, fekete lehet. Hússzíne általában fehér, de lehet színes vagy cirmos is. A levelek a fejlődés első szakaszában tőlevelek, melyek szeldelten tagoltak, sima szélűek vagy fogazottak. Felületük általában serteszőrös, egyes fajtáknál azonban csupasz.



Szára a fejlődés második szakaszában képződik, az itteni levelek alakja a tőlevelekéhez hasonló, de kisebb. Magszárat a hónapos és a nyári retek már az első évben, a téli retek csak a második évben hoz. A virágzat levéltelen fürt, a sziromlevelek színe fehér, rózsaszín vagy ibolyaszín, a gumó színének megfelelően. A fajták zömmel idegenbeporzók, de vannak önbeporzók és teljesen önmeddők is. Termése fel nem nyíló becő, benne kerekded barnás magokkal, melyek 4–5 évig őrzik meg csírázóképességüket. Ezermagtömege 6–8 g.

5.2. Ökológiai igények Hőigény. Alacsony hőigényű (Markov–Haev szerinti optimuma 13 °C), már 2–3 °C-on csírázik, de keléséhez 20 °C az optimális. Sziklevelesen az 5–6°C, a gumóképződés megindulásáig 10–12 °C, a gumóképzés idején 15–20 °C az ideális számára. Hidegtűrése jó, csírázáskor a –3 °C-t is elviseli, növekedéskor pedig a –6 °C-ot. A hosszan tartó hideg azonban meggyorsítja a magszárba menetelt. Alacsony hőmérsékleten termesztve (8–10 °C) kifejlődnek a gumók, de az optimálisnál sokkal lassabban. Fényigény. Fényigényes, hosszúnappalos növény. A megvilágítás időtartamának csökkenése a magszárba indulást késlelteti, de a gumófejlődést is gátolja. A fény erősségének csökkenése a gumó-lomb arányt rontja. Vízigény. Csak eléggé nedves talajon termeszthető eredményesen. A hónapos retek vízigénye a gumófejlődés idején jelentős, ami a tenyészidőnek kb. az utolsó negyede. Egyenetlen vízellátás a gumók felrepedését és szőrősödését okozza, száraz talajon pedig pudvásodik, illetve hamar felmagzik. Talajigény. A jó minőségű, tápanyagban gazdag, jól átszellőző, enyhén lúgos a kedvező a retek termesztésére. Tápanyagigény. Közepes tápanyagigényű, de a rövid tenyészidő miatt a tápanyagoknak könnyen felvehető formában kell rendelkezésre állniuk. A túltrágyázás, illetve a talaj magas EC értéke lassítja a csírázást. Közvetlen istállótrágyát nem igényel, a túlzott nitrogénbőség fokozza a pudvásodási hajlamot és csípős ízt okoz. A japán reteknek nemcsak a tápanyagigénye, de a hő- és fényigénye is nagyobb a hónapos retekénél.

5.3. A fajtaválasztás szempontjai A fajtaválaszték a hónapos retkekből a legnagyobb. Tenyészidejük 30–50 nap, alakjuk gömb, lapított vagy megnyúlt gömb, esetleg hosszúkás („jégcsap”). A koncentrált érés, élénk piros szín, tömör gumó, repedés- és pudvásodásmentesség, kicsi gyökér, kicsi, de erős lomb – a jó csomózhatósághoz –, ezek a fajtákkal szemben támasztott igények. A hazai és külföldi szabvány szerint a hónapos retek átmérője min. 15 mm kell, hogy legyen, a piacon azonban az elfogadott minimum a 30–50 mm. A hazai elvárás eltér az EU-ban szokásostól, mert ott a kis gumó a kedvelt, míg nálunk a nagyobb gumót keresik inkább a fogyasztók. Korai és kései szabadföldi termesztésre és hajtatásra valók. A nyári retkek tenyészideje 50–70 nap, alakjuk répatest, hajtatásra nem valók, tárolhatóságuk gyenge. A téli retkek 100–120 nap tenyészidejűek. Tárolásra alkalmasak, hajtatásra nem. A japán retekek közül két típus honosodott meg hazánkban: a hegyes végű és a tompa végű típus. Mindkettőből azonban csak a fehérvállú fajták terjedtek el; a zöldvállúak nem. További jellemzőjük, hogy a retektest hossza 35–45 cm, tenyészidejük fajtától függően ideális körülmények között 45–80 nap. A kínai retkek nagy, gömbölyű retekteste akár 10–15 cm átmérőjű is lehet, tömegük elérheti a 0,3–0,5 kg-ot is. Nem fásodnak, csípmentesek, rendkívül jól tárolhatók. Csak ősszel termeszthetők. Tenyészidejük kb. 60 nap. Két típus említhető meg, egyik a hónapos retekhez hasonló héjszínű, hófehér hússal, míg a másik típus fehér gumójú, zöld vállú, bíbor, illetve bíbor cirmos hússzínű.

5.4. Termesztés Növényváltás. Hajlamos a talajuntságra, ezért monokultúrában még házikertben sem termeszthető. Fontos számára az őszi talajművelés megfelelő mélységben történő elvégzése, mert a pangó vízre érzékeny. A hónapos retket elő- vagy utóterményként termesztjük, a télit nyár elején lekerülő növények utóterményeként. Jó elővetemény számukra a burgonya, gabonafélék, egyéves pillangósok és a póréhagyma.



Talaj-előkészítés. E tekintetben a japán retek a legigényesebb: a talajlazítás mélysége a gyökértest várható hosszúságánál 5–10 cm-rel mélyebben kell, hogy legyen. A talaj állapotától függően esetenként altalajlazítót kell használni. Jól bevált a japán reteknél a bakhátas termesztés is. Tápanyag-utánpótlás. A talajvizsgálat adatai és a várható termés alapján számítjuk ki a kijuttatandó trágyamennyiséget. Hónapos retek esetében 5–8 t, nyári reteknél 10–15 t, téli típusnál 13–20 t/ha a tervezhető termés. A hónapos retek átlagos tápanyagfelvétele: 5 kg/t N, 2 kg/t P2O5, 5 kg/t K2O. A műtrágyák közül a foszfort és a káliumot általában alaptrágyaként adjuk ki, a nitrogént indító és fejtrágyaként, vagy csak fejtrágyaként. A fejtrágyázás ideje a gumóképződés, a répatest hízásának kezdete. Fejtrágyázásra a kálium-nitrát, kalcium-nitrát javasolt, 0,3%-os tápoldat formájában. Tápoldatozással is termeszthető a retek, ebben az esetben komplex műtrágyák 0,3%-os oldatával, 15–20 l/m2 -es adagokkal kezelik. Klórérzékenysége miatt a reteknél ne használjunk klórtartalmú műtrágyákat. Szaporítás. Helyrevetéssel történik. Apró magját sekélyen, 2–3 cm-re vetjük, így nagyon jól előkészített magágyat igényel. A vetés ideje hónapos reteknél tavasszal március eleje, nyár végén augusztus második fele, szeptember eleje. A nyári retek vetési ideje március-április, a télié július vége. Japán reteknél szabadföldön április vége-május elejétől javasolt vetési időpont. A tavaszi termesztés legnagyobb buktatója a magszárba indulás veszélye. A keléshez és utána legalább egy hónapig 15–30 °C szükséges. Ez idő alatt hidegsokk hatására a retek magszárba mehet. Legkevésbé rizikós a nyári termesztés. Ebben az időszakban az értékesítés a legnehezebb. Őszi termesztés esetén a következő szempontokat kell figyelembe venni: 10 °C alatt a gyökerek növekedése, fejlődése leáll. A lomb még mínusz 3–5°C-ot is kibír károsodás nélkül. Az őszi hidegben fátyolfóliával takarhatjuk. Kínai reteknél a vetés július-augusztusban van. A tőelrendezés hónapos reteknél négyzetes vagy soros, a többinél soros vagy szalagos, 30–40 cm sortávolsággal. A hónapos retek kézi vetésénél lyuggatóhenger vagy -deszka segítségével szemenként vetnek. Bevált a vetések fóliával történő takarása, mert javítja a hő- és vízgazdálkodást, ezzel gyorsítja és egyenletesebbé teszi a kelést. Kelés után a fóliát azonnal el kell távolítani. A hónapos reteknél vigyázni kell, hogy ne vessünk túl mélyen, mert ez a gumók deformálódását okozza. Szokásos tenyészterületek: • hónapos reteknél: 5×5 és 10×10 között (a fajta és a tervezett gumóméret szerint) vagy 10–15–20×5–8 cm; • nyári reteknél: 20–30×6–8 vagy 20+40×6–8 cm; • japán reteknél: 30–40×10–25 cm; • téli reteknél: 40×10–15 cm. Kínai reteknél a sor és tőtávolságot a retektest méretéhez kell igazítani: 40–70×15–20 cm. Ápolási munkák. Ápolása a rövid tenyészidő miatt főként a terület gyommentesen tartásából,talajporhanyításból, esetleg fejtrágyázásból és öntözésből áll. A várható gyökérzónában pangó víz nem keletkezhet. Gyakori termesztési hiba, hogy a felső talajréteg tápanyagban gazdag, míg az alsóbb réteg szegény. Ilyen esetben, valamint hideg vagy kemény alsó réteg esetén a fajtára jellemző méretűnél kisebb, rövidebb retektesteket kapunk. Az egyenetlen vízellátás a retek repedéséhez vezethet. Az első, kelesztő öntözésre a nyári vetéseknél van szükség, illetve ha tavasszal száraz a talajunk. Öntözési normája 5–10 mm. Csapadékpótló öntözésre mindegyik reteknél szükség van. Gumófejlődés idején rendszeres és kisebb adagú (20 mm) öntözés kell a hónapos reteknek, a nyári és téli retek répatesteinek hízásakor fontos az öntözés, a retekfajták gyökerezési mélységének megfelelően 30–40 mm öntözési normával és 2–4 öntözéssel. A japán reteknél a kelést követő időszakban a túl gyakori öntözés következménye, hogy a gyökérnövekedés lelassul, a



gyökér „nem kívánkozik” a mélybe. A vízadagot és az öntözés gyakoriságát fokozatosan kell a növény fejlettségi állapotához igazítani. Betakarítás. Gazdasági érettségnél történik, amikor a fajtára jellemző szabványméretet, illetve piaci méretet elérte. Gömbölyű hónapos reteknél az EU-szabvány és a piaci igény eltér a hazaitól. Az EU-ban 2–2,5 cm, a jégcsapnál 2 cm vállátmérő, nyári retkeknél 4 cm, télieknél 5cm feletti. A téli retkeket – különösen, ha tárolásra kerülnek – csak akkor szedjük fel, ha fajtára jellemző méretet már elérték, mert csak az ilyen retkek alkalmasak a tárolásra. A hónapos reteknél a hazai piac a 3–5 cm-es vagy nagyobb gumót keresi. A szedés hónapos retek esetében kézzel történik, és a felszedést azonnal válogatás, osztályozás, mosás és ötösével csomózás követi. Ennek kézimunka-igénye jelentős, 2400 óra/ha. A szedés 2–3 menetben történik a hónapos és a nyári retek esetében is, a téli retket vagy egy menetben takarítjuk be (tárolásra), vagy „színelő szedést” (előszedést) végeznek a piaci igények szerint. Ugyanez a gyakorlat a japán retkek esetében is. A retkek méretétől függően kézzel, illetve ásóval történik a felszedés, nagyobb területről a többsoros nyűvő rendszerű betakarító gépekkel szedhető fel a termés. A téli retek fagyérzékeny, betakarítását az őszi fagyok előtt be kell fejezni. A téli retek érétkesítése lomb nélkül, csak a szívlevelet meghagyva történik. Tárolásra is így kerül. A várható termés: • hónapos reteknél 20–50 csomó/m2; • nyári reteknél 4–5 csomó/m2; • téli reteknél 10–20 t/ha; • kínai reteknél 6–12 t/ha; • japán reteknél a felszedés idejétől és a típustól függően 10 t/ha, vagy a feletti. Tárolás. A téli retket ládában vagy prizmában, nedves pincében, 95–98%-os relatív páratartalom mellett, 1–4 °C-on optimális tárolni. A japán retkek 90%-os relatív páratartalom és 0–1 °C között jól és hosszú ideig tárolhatók. A gyakorlatban hatékony tárolási módnak bizonyult a vermelés is.

5.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: retekmozaik (radish mosaic comovirus), a retek albugós betegsége (Albugocandida), retekperonoszpóra (Peronospora brassicae); • Kártevő állatok: cserebogarak (Melolonthidae) lárvái, pattanóbogarak (Elateridae) lárvái, gyökérlégy (Phorbia radicum), keresztesvirágúak földibolhái (Phyllotreta spp.), repcedarázs (Athalia rosae).

5.4.2. Összefoglalás • Jó minőségű, levegős, tápanyaggal jól ellátott, de nem istállótrágyázott területen termesszük, elő- vagy utóterményként. Ennek megfelelően vagy kora tavaszi apró magvúként készítjük számára a magágyat vagy nyári vetésű apró magvúként. • Vetésforgó betartása és a gyommentes terület biztosítása fontos. • Vetésekézzel vagy nagyobb területen szemenkénti vetőgéppel történik, elrendezése a további talajművelésnek és a betakarításnak (gépi vagy kézi) a függvénye. • Vetési időpontok: hónapos reteknél tavasszal március eleje, nyár végén augusztus második fele, szeptember eleje; a nyári reteknél március–április, a télié július vége; japán reteknél április végétől javasolt; kínai reteknél július–augusztusban. • Ápolás: öntözés és gyomirtás.



• Betakarítás: a piaci igények és a fajtatípusok, illetve fajták szerint változó. • A várható termés: hónapos reteknél 20–50 csomó/m2, nyári reteknél 4–5 csomó/m2, téli reteknél 10–20 t/ha, japán reteknél a felszedés idejétől és a típustól függően 10 t/ha, vagy a feletti.

6. Cékla (Beta vulgaris L. ssp. esculenta Gurke var. rubra L.) 6.1. Általános tudnivalók Ezt a zöldségnövényt főként másodveteményként termesztik nálunk – a zöldségtermő területek kb. 0,3%-án. Önálló termesztő körzetek nem alakultak ki, általában a feldolgozóipar és a helyi igények kielégítésére állítják elő. Magyarországon a megtermelt céklamennyiség közel 100%-a feldolgozásra kerül. Külföldi megrendeléseknek megfelelően számos feldolgozóüzem állít elő céklaport és céklasűrítményt. A feldolgozóipar az intenzív vörös, egyöntetű belső színű alapanyagot részesíti előnyben, melynek előállításában meghatározó szerepe van a fajta öröklött tulajdonságainak, az optimális termesztési feltételeknek és a helyes agrotechnikának. A cékla a libatopfélék családjába (Chenopodiaceae), a Beta vulgaris L. fajhoz tartozik. Termesztett növényeink közül rokon a cukorrépával (Beta vulgaris L. provar. altissima), a takarmányrépával (Beta vulgaris L. convar. crassa provar. crassa) és a mángolddal (Beta vulgaris L. convar. cicla). Ezek az alfajok egymás között könnyen keresztezhetőek, ezért a vetőmagtermesztésnél erre fokozott figyelmet kell fordítani, mivel idegentermékenyülők és szélporozta növények. Ősalakjának a Beta vulgaris L. var. maritima vad alakját tekintik, amely a Földközi-tenger környékéről származik. Kedvező táplálkozás élettani hatását igazolja jelentős vörös színanyag- (betacianinok), ásványielem- és dietetikus rosttartalma (55. táblázat).

55. táblázat - A cékla különböző részeinek elemtartalma és eloszlása a répatestben (Csikkelné Szolnoki – Takácsné Hájos, 2001) Mennyiség (mg/100g friss anyagban) Elemek levélben

Makroelemek

répatesthúsban répatesthéjban

Ca

156,00

10,04

21,19

Mg

170,30

22,23

44,33

K

687,70

296,40

375,70

Na

540,80

121,40

158,60

P

37,38

49,40

65,65

Zn

0,88

0,40

0,54

Fe

2,91

0,85

2,09

Cu

0,20

0,11

0,13

Mn

1,15

0,22

0,28

Mikroelemek



Al

5,68

0,50

0,58

A cékla ismert természetes ételszínezék-forrás is. Festékanyagait külföldön már széles körben alkalmazzák természetes ételszínezékként (jégkrémek, joghurtok, szójatermékek, kolbászok stb. színezésére, pácolt húsok fedőfestékeként), ezzel kiváltva a rákkeltő hatású E 123 jelű mesterséges színezéket. Hazai viszonyok között a cékla jórészt feldolgozóipari nyersanyag – tartósított savanyúságként, esetleg ivóléalapanyagaként vagy színezőanyag formájában hasznosítják. A gömbölyű répatestekből kockázott, míg a hengeresekből szeletelt készítményeket állítanak elő. A gömbölyű típusú 2–4 cm-es répatesteket egészben is konzerválják (bébi-cékla), illetve az ettől 1–2 cm-rel nagyobbakat folpack csomagolásban hűtő pultokon kínálják. Kétéves növény, amely az első évben répatestet és tőlevélrózsát, majd a második évben magszárat és virágot fejleszt. A répatest alakja szerint lehet lapos, gömbölyű és hengeres (50. ábra). Kialakulásában a gömbölyű fajtáknál a szik alatti szárrész (hipokotil) vesz részt, míg a hosszú típusoknál a karógyökérnek is szerepe van. Betakarításnál a gömbölyű fajtákat részesítik előnyben, mert ezeket csak vékony karógyökér rögzíti a talajhoz, így kevesebb talajszennyeződéssel, sérülésmentesen takarítható be.

50. ábra - Cékla répatesttípusok: a) gömbölyű, b) lapos, c) hengeres

A cékla répatestének felépítésére a másodlagos vastagodás jellemző, melynek eredményeként az idősebb gyökerek keresztmetszetén egy koncentrikusan elhelyezkedő fa- és háncselemeket tartalmazó gyűrűrendszer alakul ki, amelyek mindegyikében fa- és háncselemek, valamint a kettő között kambiumzóna található. A színanyag főként a háncsszövet sejtjeiben található, de kisebb-nagyobb mértékben a farészben is. Ez okozza a gyűrűk láthatóságát (51. ábra).

51. ábra - A cékla répatestének kialakulása vázlatosan a fiatal gyökér elsődleges szövetekkel (A), másodlagos vastagodás (B), új kambiumgyűrűk keletkezése (C–D), fanyaláb (f), háncsnyaláb (h), kambiumgyűrű (k), másodlagos fatest (mf), 225 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


kambiumgyűrűk által parenchimaszövetek (pa)

lefűzött

fa-háncs

edénynyalábok

(ny),

raktározó

A cékla színét a sejtvakuólumban található két fő színanyagcsoport, a narancssárga betaxantinok és a vörös betacianinok határozzák meg. A cékla lombozatának nagysága a gépi betakaríthatósággal is összefüggésben van. A hosszabb levélzet nyűvőgépi betakarításra ad lehetőséget. A fajták között jelentős különbségek vannak a levélnyél hosszában és színanyag-tartalmában is. A kisebb lombozatú fajtáknál a levélnyelek vékonyabbak és sötétlila színűek, míg a hosszabb levelű fajtáknál ez narancssárga, lilás csíkozással. Egyes kutatók összefüggést feltételeznek a levélnyél és a répatest színintenzitása között. A rövidebb tenyészidejű fajták lombozata alacsonyabb, és a répatest vastagodása is gyorsabb ütemű. Termése 2–3, esetenként 5 magot tartalmazó (poligerm) gomolyból álló csalmatok, amely egyben a szaporítóanyag is. Vetést követően egy gomolyból több növény fejlődik, ez okozza az egyelés (tőszámbeállítás) szükségességét. A nemesítői munka eredményeként ma már ismertek egymagvú (monogerm) fajták is, amelyeknél az egyelés fáradságos művelete elmaradhat. A monogerm fajtákra jellemző az egyenletes kelés és az állomány nagyobb egyöntetűsége. A poligerm magokat körbe vevő parás réteg felülete érdes és jelentős mennyiségű csírázást gátló anyagot tartalmaz. Ezért a gomolyokat koptatják, valamint az egyenletes kelés érdekében áztatják (duzzasztják), hogy gyorsabb és egyöntetűbb csírázást érjenek el. A cékla ezermagtömege fajtánként változó (13–22 g), csírázó képessége 3–4 év, de kedvező körülmények között akár 8–10 év is lehet.



6.2. Ökológiai igények Hőigény. A fejlődés során elég nagy ingadozást mutat. Általában a 19 °C optimális hőmérsékletű növények közé sorolják, de a tenyészidő folyamán ennél jóval alacsonyabb vagy magasabb hőmérsékleten is jól fejlődik. Hidegre fiatal korban érzékeny leginkább. Csírázása már 8–10 °C-on megkezdődik, azonban ha hosszabb ideig ezen a hőmérsékleten tartjuk, akkor már az első évben magszárat hoz, így a répatest kialakulása zavart szenved. Fényigény. Fényigényes növény. A szórt fény nem hátráltatja fejlődését, azonban a répatest színanyag- és cukor tartalma jelentősen csökken. Vízigény. Közepes vízigényű, de a csírázás és a kezdeti fejlődés időszakában fokozott talajnedvességet kíván, amely az egyenletes kelés és kezdeti fejlődés fontos feltétele. Ellenkező esetben az elfekvő magok szakaszosan kelnek, és heterogén állományt alkotnak. Tápanyagigény. A cékla tápanyagigényes növény, ezért nagy termést csak jó szerkezetű, tápanyagban gazdagabb talajon várhatunk. Ilyenek a vályog-, homokos vályog- és humuszos homoktalajok. Laza homoktalajoknál a gyakori öntözés okozta tápanyag-lemosódás miatt a répatestek talpgyökere megerősödik, amely jelentősen rontja a minőséget és a növeli a tisztítási veszteséget.

6.3. A fajtaválasztás szempontjai A fentiekben ismertetett kedvező étrendi hatásait csak akkor lehet igazán kiaknázni, ha a termesztésben gondos fajtaválasztást alkalmazunk. Elsősorban nagy színanyag-tartalmú fajtát részesítsünk előnyben, amely az adott feldolgozási módnak leginkább megfelel. Az olyan készítmények előállításánál, amelyek hőkezelést kapnak, célszerű azokat a fajtákat alkalmazni, amelyek színanyag-összetétele a legkevésbé hőérzékeny, azaz a színanyagok jelentős része betanin és csak kisebb arányban fordulnak elő más komponensek (izobetanin és prebetanin). A fajták között ebben a tekintetben jelentős különbségek vannak. A jelenlegi fajtaválaszték többnyire gömbölyű típusú fajtákból áll. Ezek között a hazaiak mellett számos külföldi is megtalálható.

6.4. Termesztés Növényi sorrend. Trágyázott kapás növények (paradicsom, dinnye, uborka), valamint hüvelyesek és gabonafélék után a legjobb termeszteni. Önmaga, valamint takarmány- és cukorrépa után nem vethető. Tápanyag-utánpótlás. Frissen istállótrágyázott területen rossz ízű, túlfejlett és deformált répatesteket kapunk. A tápelemek közül legnagyobb mennyiséget káliumból használ fel, ezért a nagyobb hozam eléréséhez ezt biztosítani kell. A káliumfelvételt fokozza a levegős, mélyen művelt talajszerkezet. Tápanyag-ellátásánál a 20 t/ha-os hozam eléréséhez az alábbi hatóanyag-mennyiségeket kell kijuttatni: nitrogénből (N) 60–80 kg/ha, foszforból (P2O5) 60–80 kg/ha, káliumból (K2O) 220–230 kg/ha. A cékla fejlődése folyamán nem igényel nagyobb mennyiségű nitrogént. Ezért ennek a tápelemnek az adagolása fokozott odafigyelést igényel, mert a répatest hajlamos a nitrát-felhalmozásra. A fejtrágyaadagok megállapításánál figyelembe kell venni a talaj nitrát-szolgáltató képességét. A nagyobb humusztartalmú talajok nitrogéntartalma többnyire elegendő a répatestek zavartalan fejlődéséhez, ezért nem szükséges nitrogénfejtrágyázást alkalmazni. A túlzott nitrogénadag nitrát-felhalmozódást, gyengébb tárolhatóságot, valamint alacsonyabb szín- és szárazanyag tartalmat eredményez. Szaporítás. Termesztése történhet elő-, fő- és másodveteményként. Hazánkban főként az utóbbi változatot alkalmazzák, amely a rövid tenyészidővel (100–110 nap) és az őszi feldolgozó-kapacitással magyarázható. Ehhez a vetési idő június vége, július eleje. A korai (április) vetésből származó termés már július végén betakarítható, ami kizárólag frisspiaci értékesítésre alkalmas. Őszre a répatestek túlnőnek, ezáltal jelentősen csökken a színanyagtartalmuk.



Ha a gépi betakarítás nem biztosított, a termesztésben többnyire egysoros síkművelést alkalmaznak, 40–45 cmes sortávolsággal. Ehhez a szükséges vetőmagmennyiség 12–16 kg/ha. A kereskedelmi forgalomban kapható vetőmag már koptatott és csávázott. Ellenkező esetben a vegyszeres kezelést pótolni kell, mellyel a kelés idején fellépő gyökérfekély ellen is hatékonyan védekezhetünk. Az optimális vetésmélység 2–3 cm. A keléshez 7–8 napra van szükség. Szárazabb talajnál kelesztő öntözést alkalmazhatunk, amelyet finom porlasztású vízzel végzünk (mikroszórófejjel), hogy elkerüljük a talaj cserepesedését. Ez kiemelt fontosságú a gyors kelés és az egyenletes állomány kialakításához. A hazai vetőmagválaszték többnyire poligerm típusú fajtákból áll, ezért 2–4 lombleveles állapotban tőszámbeállítást kell alkalmazni. A jó szöveti szerkezet, valamint a nagyobb színanyag-tartalom miatt a répatestek mérete ne haladja meg a 70 mm-es átmérőt. Ennek megfelelően az optimális növényszám 14–16 db/folyóméter. A bébicékla, valamint a csomózott friss piaci értékesítésű áru előállításához ágyásos vetést alkalmaznak, amelynél az állománysűrűség 200 növény/m2. A vetést kora tavasszal végzik, melyhez megfelelő hidegtűrésű, felmagzásra rezisztens, gyorsan vastagodó fajtát kell választani. A kisebb répatesttömeg miatt csak akkor lehet rentábilis a termesztés, ha a kívánt répaméret részaránya eléri az 55%-ot, és 45% az ennél nagyobbak aránya. Az eredményes munka alapvető feltétele a precíz vetéstechnika, a kiegyenlített csírázóképességű és monogerm vetőmag. Ápolási munkák. A talajlazítást, az igény szerinti öntözést és a tápanyag-utánpótlást kell kiemelni. A nyári hónapokban sikeres termesztést csak öntözéssel folytathatunk. Az egyenetlen vízellátás a répatestek fehérgyűrűsségét okozza, valamint a vastagabb talpgyökerek növelik a tisztítási veszteséget és csökkentik a termék minőségét. Gyomirtásához a cukorrépánál használatos szereket lehet alkalmazni. Betakarítás. A keléstől számított kb. 100–110. napra lehet tervezni a betakarítást. A répatestek fagyérzékenyek, ezért október közepéig, a fagyok előtt kell felszedni. Ezt a műveletet könnyen elvégezhetjük kézzel vagy géppel is, mivel a répatestek 1/3-része kiáll a talajból. A levelek eltávolításánál vigyázni kell a répatestek épségére (nem fejezhető le), másként a fokozott léveszteség és a sérülések miatt értékesítésre és tárolásra alkalmatlanok lesznek. Kötött talajnál fontos az optimális betakarítási idő kiválasztása, mert a fokozott talajszennyeződéssel betakarított répatesteknél jelentős tisztítási veszteséggel számolhatunk. A cékla betakarítását lehetőleg szárazabb talajállapot mellett végezzük, a terményt pedig 4 °C-on és 97%-os relatív páratartalom mellett tároljuk. A várható termésmennyiség 25–30 t/ha, amely hengeres fajtáknál, tápanyagban gazdagabb talajon elérheti a 40– 50 t/ha-t is.

6.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: céklamozaik (beet mosaic potyvirus), a cékla sárgasága (beet yellowsclosterovirus), a cékla szőrösgyökerűsége „rizománia” (beet necrotic yellow veinfurovirus), a cékla pleospórás betegsége (Pleospora betae), céklaperonoszpóra (Peronospora schachtii), a cékla cerkospórás levélfoltossága (Cercospora beticola), céklarozsda (Uromyces betae), céklalisztharmat (Erysiphe polygoni); • Kártevő állatok: cserebogarak (Melolonthidae) lárvái, pattanóbogarak (Elateridae) lárvái, vetési bagolylepke (Scotia segetum), fekete répa-levéltetű (Aphis fabae).

6.4.2. Összefoglalás • Hazánkban a céklát másodveteményként termesztik, június végi-július eleji vetéssel. Ehhez koptatott és csávázott vetőmagot használnak. • Vetőmagszükséglete poligerm magnál 9–12 kg/ha, egycsírás (monogerm) szaporítóanyagnál pedig 7–8 kg/ha. 228 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• Az alkalmazott sortávolság 40–45 cm, a vetési mélység 2–3 cm. • Kelést követően 2–4 lombleveles állapotban tőszámbeállítást kell végezni, amely monogerm fajtáknál elmaradhat. A folyóméterenkénti optimális növényszám 14–16 db. • A sortávolság megválasztását a betakarítási mód határozza meg. Nyűvő rendszerű gépek alkalmazásánál a kezelőutas vetési mód a megfelelő, amelynél a sorok elrendezése (35+35+35)+70 cm. Ásórendszerű gépi betakarításhoz legjobban bevált az ágyásos vetési mód (45+45+45)+60 cm. • Növényápolásnál sor- és sorközművelést kell alkalmazni, amelyet kézzel vagy géppel végeznek. • Vegyszeres gyomirtásnál figyelembe kell venni, hogy a cékla nem ugyanazon növénycsaládhoz tartozik, mint a többi gyökérzöldségféle, így az azoknál alkalmazott szerek nem használhatóak. Növényvédelménél a répabolha kártételét kell megelőzni, amely szikleveles állapotban jelentős károkat okozhat. • A csíranövény-pusztulást (gyökérfekély) talajlakó gombák okozzák. Ellenük vetőmagcsávázással, és a kelést elősegítő, megfelelő talaj-előkészítéssel védekezhetünk. • Más megbetegedések (pl. cerkospóra, lisztharmat stb.) ellen a tenyészidő folyamán 2–3 gombaölőszeres kezelést kell biztosítani. • Betakarítása a vetéstől számított 100. nap körül van, amikor a répatestek átmérője már elérte 7–8 cm-t. A várható hozam 25–30 t/ha. • A felszedésnél a levélrozettát levágják vagy lecsavarják, anélkül, hogy a répatest sérülne.

7. Torma (Armoracia lapathifolia Gilib.) 7.1. Általános tudnivalók A torma a 16. század óta a magyar konyha jellegzetes fűszere, melynek üzemszerű termesztése a 20. század első felében indult meg. Ma a magyar torma – különösen a híres debreceni torma – Európa más országaiban is ismert és keresett árucikk. A tormagyökér legfontosabb hazai felhasználója a konzervipar, de kedvező egészségügyi hatásai miatt a gyógyászatban is használják. Fő hatóanyagai a mustárolaj és mustárolaj-glikozidok, melyek nitrogén- és kéntartalmú vegyületek. Az allil-izotiocianátokat a mirozin enzim víz jelenlétében allil-mustárolajra és más vegyületekre bontja, ez okozza – a mustárhoz hasonlóan – a torma csípős ízét. C-vitamint (21–26 mg/100g) és aminosavakat is tartalmaz. A jó minőségű árugyökér szárazanyag-tartalma 30–32%. A keresztesvirágúak (Brassicaceae) családjába tartozó, évelő lágy szárú növény, nagyüzemi termesztéstechnológiája azonban egyéves. Kozmopolita, de általában Dél-Európából, a Fekete-tenger környékéről származtatjuk. Felhasznált része (a termés) a függőleges helyzetű gyöktörzs (rizóma), mely erősen megvastagszik. Gyöktörzse orsógyökérben folytatódik. A gyökérzet fő tömege a 40–60 cm mély talajrétegben helyezkedik el, de egyes mellékgyökerek 1 m mélyre is lehatolnak. A gyökerek bőrfelületén sarjrügyek vannak, így gyökérdugvánnyal is szaporítható. Tőlevelei hosszúak, épek vagy karéjosak, fogazott szélűek, hosszú, vályús levélnyéllel. Második évtől magszárat fejleszt, melyen rövid nyelű vagy ülő szárlevelek vannak. A családra jellemző sátorozó fürt virágzata összetett. Termése becőke, melyben – tekintettel arra, hogy a faj természetes hibrid – ritkán érik mag.

7.2. A fajtaválasztás szempontjai A tormatermesztésben a tájfajták, a hazai szelekciós nemesítésből származó és honosított fajták használata jellemző. Árutormának a hengeres, egyenletesen vastagodó, sima felületű rizómát nevelő fajták a megfelelőek. A fehér hússzínű, kevésbé fásodó, finom rostú gyökér a keresett. A fajták lombozatának erőssége változó. A gyökér minőségét javítja, és az ápolási munkákat megkönnyíti, ha a tőrózsa nem elágazó. 229 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A gyökér csípőssége (allilizotiocianát-tartalma) szintén fontos fajtabélyeg, melynél a felhasználói igényeket figyelembe kell venni. A betegségekre (különösen az albugós betegségre) való fogékonyság is fajtánként eltérő.

7.3. Ökológiai igények Fényigényes, a tenyészidőszakban legalább 1400 napfényes órára van szüksége. A nyílt fekvésű területek kedvezően hatnak a jobb íz kialakulására, míg félárnyékban – a gyengébb íz mellett – a főgyökér is vékonyabb marad. A főgyökér beérése a nappalok rövidülésével kezdődik. Fejlődési hőoptimuma a Markov–Haev-féle kategorizálás szerint 13 °C, biológiai minimum-értéke 8–10 °C. Levelei –4 – –5 °C-on elfagynak, de gyökerei télállóak. Vízigényes, de a levegőtlen talajt nehezen viseli el. (A számára optimális nedvességtartalom a szántóföldi vízkapacitás 70–75%-a.) Nedvesség szempontjából legkritikusabb időszak a gyökérfejlődés szakasza, azaz a július közepétől augusztus végéig terjedő időszak. Száraz talajon a gyöktörzs fásodik, gyűrűsödés (húsbarnulás) lép fel, gazdasági értéke jelentősen csökken. Ezért a jó minőségű gyökérterméshez átlagos évjáratban a természetes csapadékon kívül 50 l/tő vízpótlás szükséges. Talajigény. A melegebb fekvésű, jó vízellátottságú talajokat kedveli. A hazai árutermelés 70%-a homoktalajon folyik (a hajtásválogatás és az oldalgyökerezés könnyebb az ilyen talajokon). A terület további 30%-ára lápos és öntés réti talaj jellemző. Laza, sovány homoktalajokon azonban íztelen, fás termésre, alacsonyabb hozamra kell számítani, ezért a talaj akkor megfelelő, ha kötöttsége (KA) 30–38, humusztartalma pedig legalább 1,2–1,5%. Termesztésénél a mélyebb termőrétegű talajokat kell előnyben részesíteni (a művelt réteg vastagsága: 60–70 cm). Köves talajokon rizómája elágazó lesz, mely nem, vagy csak nehezen feldolgozható. A torma számára optimális talaj pH-érték 6,5–7,5, de Debrecen környékén 5,2–5,8 pH-jú talajokon is sikerrel termesztik. Tápanyagigény. A talaj tápanyagkészletét hatékonyan hasznosítja, jó termés eléréséhez azonban a vetésforgóban frissen trágyázott szakaszban vagy trágyás kapások után van a helye. Káliumigényén (min. 20–25 mg/100 g talaj) kívül a kén- és szilícium-felvétele a többi növényhez viszonyítva nagy.

7.4. Termesztés A terület kiválasztásánál a sekély termőrétegű, kötött talajokat kerülni kell. Előnyben kell részesíteni az öntözhető területeket. Növényváltás. A növény igényeit tekintve ugyanarra a területre minden 4. évben kerülhetne vissza, de a termesztés számos sajátossága miatt gyakorlatilag monokultúrában, illetve monokultúrás jellegű rendszerben termesztik. Meghálálja azonban, ha vetésforgóban helyezik el. Ez esetben jó előveteménye az uborka, a káposzta, a paradicsom, a burgonya, valamint az egyéves pillangósok. Mivel hátrahagyott gyökérdarabjairól kihajtva gyomosít, a következő szakaszba kapás növényeket célszerű vetni (pl. kukorica, napraforgó). Talaj-előkészítés. Ez az előveteménytől függ. Ha a területen előző évben is tormát termesztettek, általános a tavaszi mélyszántás alkalmazása. Más esetben az 50–60 cm mélységű forgatás ősszel történik. A tavaszi időpont sok esetben kedvezőbb, mert így a dugványok az előző évi tormatáblán telelnek. A talaj előkészítésének egyik legfontosabb mozzanata a bakhátkészítés. A bakhát mérete akkor megfelelő, ha alapja 40 cm, koronája 30 cm széles. A sortávolság 90–100(–120) cm. A bakhátakat az ülepedés miatt legkésőbb két-három héttel a telepítés előtt el kell készíteni. A trágyázás tervezésének alapja atalajvizsgálat. Alaptrágyaként 40–50 t/ha érett szarvasmarhatrágyát, a talajanalízis eredménye alapján számított foszforműtrágya teljes egészét, valamint a káliumszükséglet felét dolgozzuk be a talajba. Magas kénigénye miatt a szükséges káliummennyiségnek legalább a felét szulfát formában javasolt kijuttatni. A nitrogénműtrágyát fejtrágyaként adjuk, felét hajtásválogatáskor (május végejúnius eleje), felét 3–4 hét múlva. Meghálálja a káliumtúlsúlyos lombtrágyázást is. Szaporítás. A szaporítóanyag (gyökérdugványok) beszerzése kétféleképpen történhet. Vásárolhatunk kötegelt, akár előhajtatott dugványokat. A gyakorlatban ez a kevésbé elterjedt megoldás, a termesztés indításakor vagy fajtaváltáskor választják ezt a gazdák. Jóval nagyobb arányú a saját dugvány „előállítás”, amikor a termesztők az előző évi tormatábláról gyűjtik be a szaporítóanyagot. A begyűjtés ideje a mélyszántással van összefüggésben, mert az eke után lehet összeszedni a földből kiforgatott talpgyökereket (ezt a műveletet akkor is tanácsos elvégezni, ha szaporítóanyagra nincs szükség – így a torma gyomosító hatása jóval kisebb mértékű lesz). Az árutorma osztályozása során az eladási minőségnél gyengébb gyökerek szintén alkalmasak lehetnek 230 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


következő évi szaporítóanyagnak. Ekkor – s természetesen őszi szántás és begyűjtés esetén is – gondoskodni kell a dugványok téli tárolásáról, szabadban vagy pincében, homokba vermeléssel. Az előkészítés fontos mozzanata a csírátlanítás, azaz a sarjrügyek eltávolítása. Ez segíti az oldalgyökérképződés megakadályozását. Úgy kell elvégezni, hogy sarjrügyek csak a dugvány tetején és talpán, 2–3 cm-es részen maradjanak. Ezután következhet a kötegelés. Egy kötegbe általában 200 dugvány kerül, melyet összefogva alul-felül zsineggel átkötnek. Szükség esetén csávázásra is sor kerülhet. A szabvány szerint ültetésre alkalmas dugványok átmérője minimum 5 mm, hossza minimum 20 cm. A termesztési gyakorlat szerint előnyösebb a 8–10 mm átmérő és a 25–26 cm hossz. A dugványok előhajtatásának célja a növények gyorsabb kezdeti fejlődésének segítése. Az előhajtatás során megindul a dugványok hajtás- és gyökérfejlődése. Az előhajtatás szabadban vagy fóliasátorban, homokban rétegezve történik (8–10 cm homokrétegre helyezik a kötegeket, közéjük is homokot szórnak, s tetejüket is 3–4 cm homokréteggel fedik), időtartama kb. 2 hét. Közvetlenül ezután kerül sor az ültetésre. Az ültetés leggyakoribb időpontja április második fele-május eleje, előfordul azonban március végi-április eleji telepítés is, szélsőséges esetben pedig késő őszi ültetés is lehetséges. Legelterjedtebb változata az, amikor a kész bakhátba közvetlenül az ültetés előtt készített lyukakba helyezik a dugványokat, szimpla soros elrendezésben, úgy, hogy az előhajtatás során kihajtott korona 2–3 cm-re a felszín alá kerüljön. A dugványszükséglet 40 000– 50 000 db/ha. Abban az esetben, ha kevés szaporítóanyag áll rendelkezésre, néhány cm-es talpgyökér-darabokat (népi elnevezésük: petyek) szórnak barázdába, majd azt töltik fel. Ekkor azonban természetesen kevesebb, gyengébb minőségű termésre kell számítani. Ápolási munkák. A minőségi árutermelés fontos mozzanata a hajtásválogatás és oldalgyökerezés. Ideje akkor van, amikor a dugványok felső részéről előtörnek és megerősödnek a hajtások (kb. május vége-június eleje). 10– 15 cm mélyen kibontják a töveket (homokon kézzel), durva szövettel (pl. jutazsákdarabbal) ledörzsölik a rügyeket és a gyengébb oldalgyökereket. A hajtásválogatás során csak a legfejlettebb, középtájon álló hajtást hagyják meg. Végül a töveket visszatakarják. A műveletet július végén-augusztus elején meg kell ismételni, az előzőhöz hasonló módon. Ekkor azonban célszerű a talpgyökerekig kibontani a töveket. Az esetlegesen megerősödött gyökereket késsel kell eltávolítani, minél kisebb sebzési felülettel. Gyomirtó talajművelésre általában május végétől augusztus végéig van szükség. Gyomnak minősül az előző évről kihajtott torma is, mert használható minőségű termést nem ad, ugyanakkor a tápanyagot és vizet elvonja az árutorma tövektől. A bakhátak köze – amíg a torma lombját a munkaeszközök nem sértik – géppel művelhető, a gépi művelést azonban általában 1–2 kézi kapálással ki kell egészíteni. A bakhátak oldala speciális, traktorvontatású munkagépekkel művelhető, de gyakoribb, hogy a bakhát oldaláról kézzel húzzák ki a gyomokat. Hajtásválogatáskor mód nyílik rá, hogy a tövek közvetlen közeléből eltávolítsuk a gyomokat. Szükség lehet a bakhátak újraigazítására is (oldalgyökerezés után). A hazai tormatermesztésben előforduló öntözési módok: az árasztásos, az esőszerű és a csepegtető öntözés. Az első típusnál a bakhátak közét 3–4 (esetleg több) alkalommal 60–80 mm-nek megfelelő vízadaggal „töltik fel”. Az esőszerű öntözésnél általában 40 mm-es az öntözési norma. Kidolgozott technológiája van a csepegtető öntözés alkalmazásának is. Az öntözés fenológiai fázisokhoz köthető. Így kiültetéstől hajtásválogatásig 10%, a növekedés szakaszában (hajtásválogatástól az érésig) 70%, éréskor 20% a kijuttatandó mennyiség. Nagyobb szárazság után ügyelni kell a fokozatos nedvesítésre, mert hirtelen nagy vízadag hatására a gyökerek felrepedhetnek. A szükséges nitrogénműtrágyát fejtrágyaként juttatják ki, két egyenlő részletben, az első felét az első hajtásválogátáskor (május vége-június eleje), a második felét június harmadik dekádjában. Emellett 3–4 alkalommal lombtrágyázás is indokolt lehet, amit az esti órákban kell elvégezni, a lombtrágyát a levelek fonákjára juttatva. Betakarítás, áru-előkészítés, tárolás, értékesítés. A betakarításra optimális időszak általában október közepétől november közepéig tart. Előfordul néha kora tavaszi felszedés is (ha az időjárási viszonyok az őszi betakarítást nem engedik). Első lépésként mindig a torma lombtalanítására kerül sor, ezt a műveletet általában átalakított fűkaszával végzik. Nem árt, ha a kasza munkája után egy hétig a gyökerek még a helyükön maradnak, mert így a kasza által ejtett sebek beszáradhatnak. Egyenletes állomány és jól beállított vágásmagasság (4–6 cm levélcsonk) esetén a sérülések aránya egyébként alacsony. Növényvédelmi szempontból helyes lenne, de a gyakorlatban ritkán



gyűjtik össze a levágott lombot. A lombtalanítást követi a talpgyökér elvágása és megemelése „U” alakú ekével. Az eke csak 5–10 cm-t emel a gyökereken, így azok a talajban maradnak, s a tényleges kiemelés kézzel történik. A várható termésmennyiség 5–7 tonna/ha. Az I. osztályú árugyökér átmérője a legvastagabb részen legalább 25 mm, hossza minimum 20 cm, elágazásoktól és sérülésektől mentes. II. osztályba a legvastagabb részen minimum 20 mm átmérőjű, 20 cm hosszú, elágazásoktól mentes gyökerek sorolhatók, melyeken 5 mm-nél nem mélyebb, legfeljebb 6 cm2 összterületű, beparásodott sérülés található. A kiemelt és összegyűjtött rizómákat 2–3 m széles, 1 m magas szarvasokban tárolják válogatásig, a gazdaság udvarán, fedett színben, esetleg a tábla szélén. A tisztítássorán először késsel levágják az oldalgyökereket, a kés fonákával a földet eltávolítják róla, majd kézzel lecsavarják a koronán maradt levélcsonkokat. Ezután következik a „koronázás”, azaz a tőrózsa eltávolítása késsel, végül pedig kézzel eltávolítják a talpgyökereket. Tisztítás közben kerül sor a válogatásra, osztályozásra is. Ennek során a nem szabványos, vékony, rövid, valamint beteg rizómákat külön válogatják. A tormagyökerek tárolása általában 6 hónapig gazdaságos. Legegyszerűbb a tavaszi betakarítás, mert ekkor nincs tárolási költség, azonban télen az áru nem hozzáférhető. A begyűjtött és tisztított, válogatott gyökerek tárolása szabadban, szalmabálák között, prizmában is megoldható. A prizma aljára homokot terítenek, tetejére ömlesztett szalma, hidegben pedig még fólia is kerül. Korszerűbb és kisebb tárolási veszteséget okozó módszer a hűtőházi tárolás.

7.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: tormamozaik (cauliflower mosaic caulimovirus, turnip mosaic potyvirus), a torma albugós betegsége (Albugo candida), a torma cerkospórás levélfoltossága (Cercospora armoraciae), tormalisztharmat (Erysiphe polygoni); • Kártevő állatok: cserebogarak (Melolonthidae) lárvái, pattanóbogarak (Elateridae) lárvái, torma levélbogár (Phaedon cochleariae), keresztesvirágúak földibolhái (Phyllotreta spp.).

7.4.2. Összefoglalás • A kiültetésre általában április második felében – május elején kerül sor. • Közvetlenül az ültetés előtt kerül sor a dugványok előhajtatására, mely 2 hetet vesz igénybe. • A dugványszükséglet 40 000–50 000 db/ha. • A hajtásválogatás és oldalgyökerezés időpontjai: 1. május vége-június eleje, 2. július vége-augusztus eleje. • Az ültetés és a hajtásválogatás egyaránt megközelítőleg 200 munkaórát vesz igénybe hektáronként, ültetéskor 4 fős csapatokra van szükség, a hajtásválogatáskor a munkások általában egyesével dolgoznak. • Árasztásos öntözés esetén az öntözési norma 60–80 mm, általában 3–4 alkalommal; esőszerű és csepegtető öntözésnél az öntözési norma 40 mm, 6–8 alkalommal. • A betakarítás időszaka általában október közepétől november közepéig tart. • A várható termésmennyiség 5–7 tonna/ha.


16. fejezet - Levélzöldségfélék A levélzöldségfélék nem alkotnak botanikai értelemben egységes csoportot, rendszertanilag különböző családokhoz tartoznak, egyéves és évelő növények (56. táblázat). Hasonlóságuk abban van, hogy nagy leveleket, erős levélnyelet vagy levélrozettát fejlesztenek. Általában minimális előkészítéssel vagy nyersen fogyaszthatók.

56. táblázat - Levélzöldségfélék rendszertani csoportosítása Család

Faj fejes saláta (Lactuca sativa L. var. capitata L.) kötözősaláta (Lactuca sativa L. convar. longifolia) tépősaláta (Lactuca sativa L. convar. secalina Lam.)

Fészkesvirágúak (Asteraceae)

endíviasaláta (Cichorium endivia L.) cikóriasaláta (Cichorium intybus L. ssp. sativum convar. foliosum L.) keszegsaláta (Lactuca serriola L.) mezei saláta (Valerianella locusta L.) kárdi (Cynara cardunculus) rebarbara (Rheum rhabarbarum L.)

Keserűfűfélék (Poligonaceae)

sóska (Rumex acetosa L. var. hortensis Dierb.) spenót (Spinacia oleracea L.)

Libatopfélék (Chenopodiaceae) kerti laboda (Atriplex hortensis) mángold (Beta vulgaris) Kristályvirágfélék (Aizoaceae)

újzélandi spenót (Tetragonia tetragonoides Pall.)

Porcsinfélék (Portulacaceae)

portulaka (Portulaca oleracea)

A korszerű, energiaszegény, vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag táplálkozás kapcsán gazdasági és táplálkozási jelentőségük Nyugat-Európában nagymértékben megnövekedett. Ennek okai a következőkben foglalható össze: • koraiságukból és rövid tenyészidejükből adódóan alkalmasak a fogyasztási idény széthúzására, • nagy mennyiségben tartalmaznak olyan fontos ásványi anyagokat, mint a vas, a magnézium, amelyek az emberi táplálkozás szempontjából nélkülözhetetlenek, 233 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Levélzöldségfélék

• alacsony az energiatartalmuk, • kevés a kártevőjük és a betegségük, ezért viszonylag könnyen, kevés növényvédő szer felhasználásával megoldható a védelmük, • könnyen, egyszerű módszerekkel termeszthetőek és hajtathatóak, • kedvező étrendi hatással rendelkeznek, • igen dekoratívak, ezért tálak díszítésére különösen alkalmasak, • egyesek jelentős mennyiségben tartalmaznak fehérjét, • C-vitamin-tartalmuk közepes, • kisebb mennyiségben tartalmaznak karotint. Várhatóan az elkövetkező években Magyarországon is fellendül a fogyasztásuk, lényegesen nagyobb lesz irántuk a kereslet, ennek következtében a termőfelület is növekedni fog.

1. Fejes saláta (Lactuca sativa L. var. capitata L.) 1.1. Általános tudnivalók Az egész világon ismert és nagy mennyiségben fogyasztott zöldségnövény. Többnyire intenzív kertészeti gazdaságokban termesztik, ahol rövid tenyészidejénél fogva jól beilleszthető a vetésforgóba elő- és utónövényként. Főnövénynek ritkán vetik vagy ültetik, köztestermesztésre kevésbé alkalmas. A saláta gazdasági értelemben vett termését, a salátafejet az ún. tőlevelek alkotják, amelyek alakja, színe, nagysága, és vastagsága fajtától függően nagyon eltérő. A biológiai értelemben vett termése apró kaszat, alakja lapított, megnyúlt tojásszerű, színe lehet világos szürke vagy majdnem fekete. A mag ezermagtömege 0,8–1,2 gramm. Csírázóképességét ideális körülmények között 4–5 évig megtartja.

1.2. Ökológiai igények Hőigény. A fejes saláta a nem melegigényes zöldségfélék közé tartozik, fejképzés idején a 16 °C-ot tekintjük hőmérsékleti optimumának. Egyes fajtái kifejezetten hidegtűrők, az áttelelők –10 °C-ot is károsodás nélkül elviselik. Csírázása már 2–3 °C-on megindul, optimálisnak a 12–15 °C közötti hőmérséklet tekinthető. A nagy meleg kifejezetten hátráltatja a kelést, 30 °C feletti hőmérsékleten a csírázás vontatottá válik, esetenként a mag teljesen elfekszik. A hideget legjobban az egy-két leveles fejlettségű növény viseli el. Fejesedés idején érzékeny a hidegre. A tartósan alacsony, fagy körüli hőmérséklet több fajta esetében antociánosodást válthat ki. Fényigény. Nagy fényigényű, intenzív fényviszonyokat igényel, a félárnyékot, a köztes termesztést nem viseli el. A generatív szakaszban minden fajta esetében a zavartalan fejlődéshez intenzív megvilágításra van szükség, ugyanakkor a fejképzés időszakában ilyen vonatkozásban jelentős különbség van, a hajtatófajták gyengébb fényviszonyok között is jól fejesednek, a nyári szabadföldi fajták viszont intenzív fényviszonyokat igényelnek. Vízigény. A salátát nem soroljuk a nagy vízigényű növények közé. A fejképzéséhez felhasznált vízmennyiség jelentős mértékben változik az alkalmazott termesztési módtól (pl. helyre vetett vagy palántázott) és a termesztés időpontjától, ezen belül is a fényviszonyoktól (57. táblázat). A saláta számára a 70–75%-os relatív páratartalom mondható optimálisnak, ilyen telítettség mellett leggyorsabb a növekedés üteme. Ezektől az értékektől jelentősebb eltérés esetén számolni kell különböző élettani eredetű betegségek megjelenésével, pl. üvegesedés, külső levélszél barnulása, lágy levélszél-barnulás (52. ábra), illetve a gombás és baktériumos betegségek elszaporodásával.

57. táblázat - A fejes saláta vízigényének változása a fényviszonyok függvényében (Geissler, 1991.) Hónap

Felhasznált vízmennyiség



(l/m2/hónap) Január

19

Február

39

Március

43

Április

84

Május

84

Szeptember

42

Október

37

November

21

December

19

52. ábra - A fejes saláta élettani eredetű betegségei a) külső levélszél barnulása, b) belső levélszél barnulása

Talajigény. A fejes saláta nem támaszt olyan magas követelményeket a talaj szerkezetével szemben, mint a paprika, a paradicsom, vagy az uborka. Ezért a termesztési gyakorlatban csak kivételes esetben használnak az ültetése előtt szerves trágyát. Zöldséges vetésforgóban a szerves trágyázott szakasz után ültetik. A talaj kémhatása semleges, enyhén savanyú legyen, erősen meszes talajon gyakran előfordulnak klorotikus tünetek, és mikroelemhiány-betegségek. 235 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Tápanyagigény. Más zöldségnövényhez hasonlítva alacsonynak mondható a tápanyagigénye. A termésátlaggal (mekkora fejeket nevelünk) szoros összefüggésben van (58. táblázat).

58. táblázat - A fejes saláta által hasznosított tápanyagmennyiség különböző termésszintek esetén Tápanyagok TermésÖsszes mennyiség lombtömeg nitrogén (kg/m2) (kg/m2)

foszfor

kálium

kalcium

magnéziu m

(g/m2) 2,0

2,2

5,0

1,7

9,0

2,1

0,7

2,5

2,8

6,0

2,3

10,8

2,8

0,9

3,0

3,4

7,5

2,9

12,6

3,5

1,2

3,5

4,0

8,5

3,4

14,4

4,2

1,4

4,0

4,6

3,4

4,0

16,3

2,9

1,7

Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a viszonylag kevés tápanyagot meglehetősen rövid idő alatt veszi fel a talajból, amiből következik, hogy könnyen felvehető tápanyagokat igényel, s a tápanyagoknak viszonylag a sekélyen elhelyezkedő, 20 cm-es gyökérzónában kell lennie. Fontos azonban szem előtt tartani azt is, hogy sóérzékenysége miatt nem lehet magas a talaj tápanyagszintje.

1.3. A fajtaválasztás szempontjai Az eredményes salátatermesztés egyik feltétele a helyes fajtaválasztás. Termesztési időszakok szerint szabadföldön megkülönböztetünk tavaszi, nyári, őszi és átteleltetésre alkalmas technológiát. A fejes salátával kapcsolatban támasztott fogyasztói igények a következők: • sárgászöld, üde, „szőke” levélszín, • vékony levél, • nagy fej, • a fej takaróleveleinek jó átfedése, tömött fej (53. ábra), • erősen záródó, széles alap.

53. ábra - A hazai piac a kemény, zárt fejet képző, de vékony, világos levelű fejessalátafajtákat kedveli (Fotó: dr. Terbe István)



Fejnagyság tekintetében egyre inkább a nagyobb fejűeket keresi a piac, nemcsak ősszel, de a tél végi-tavaszi időszakban is (250–600 g között). A jégsaláták különösen nagy fejeket képesek képezni, levelük vastagabb, ebből adódóan jobban szállíthatóak, és a pulton tarthatóságuk is jobb, mint a közönséges fejes salátáknak (54. ábra).

54. ábra - A jégsaláta levelei vastagabbak, rendszerint hullámosabbak, szeldeltebbek és a fej súlya lényegesen nagyobb, mint a közönséges fejes salátáé (Fotó: dr. Terbe István)



A salátakülönlegességeknek, a színes levelű fajtáknak a friss fogyasztás esetén nincs nagy jelentősége. Ugyanakkor a csomagolt salátakeverékeknek a színes levelű fajták fontos alapanyagai.

1.4. Termesztés Termesztési módok. Az ültetés, illetve a vetés időpontjától függően a következő termesztési módokat különböztetjük meg: • síkfóliás (váz nélküli fóliás) termesztés, • korai termesztés, • nyári termesztés, • őszi termesztés, • áttelelő termesztés. Rossz és körülményes szállíthatósága miatt szabadföldi termesztése a piacok közelében, nagyvárosok környékén alakult ki. Növényi sorrend. A kifejezetten salátatermesztésre specializálódott üzemeket nem számítva a fejes salátát előnövényként vagy másodnövényként termesztik. Ezért a vetésforgókban mint főnövény általában nem szerepel. Előnövényként kora tavasszal ültetik, utána főnövényként a következő zöldségfélék termeszthetők: kései káposztafélék, paprika, paradicsom, csemegekukorica, tojásgyümölcs, másodvetésű gyökérzöldségfélék (pl. cékla, petrezselyem, sárgarépa, hónapos retek, őszi retek, téli retek), bab, főzőtök, sütőtök, patisszon, cukkini, sárgadinnye, görögdinnye, őszi fokhagyma, áttelelő hagyma, zeller, uborka. Másodnövényként valamennyi korán lekerülő növény után termeszthető, amelyet követően a talaj augusztus elejéig, legkésőbb augusztus közepéig elkészíthető pl. borsó, korai káposztafélék, korai gyökérzöldségfélék (hónapos retek, sárgarépa, petrezselyem, cékla), csemegekukorica, korai burgonya. Tápanyag-utánpótlás. A tavaszi vetésű, illetve ültetésű saláta alá a tápanyagok jelentős részét már ősszel a talajba dolgozzuk. Szervestrágyázásra rendszerint akkor kerül sor, ha azt a főnövény igényli, vagy valamilyen



súlyos talajhiba azt szükségessé teszi. Ilyen kivételes esetnek számít a rendkívül gyenge minőségű, humuszban szegény homoktalaj, vagy a nagyon kötött, cserepesedésre hajlamos terület. Az egyenletesebb tápanyagellátás érdekében a kiszórandó műtrágyamennyiséget célszerű megosztani, és több részletben kijuttatni (alap-, indító- és fejtrágya). Nitrogénből 5 g/m2 azaz 50 kg/ha hatóanyagnak megfelelő mennyiséget, káliumból (K2O)ültetés előtt 20 g/m2 azaz 200 kg/ha-t, illetve tenyészidőben 10 g/m2-t, azaz 100 kg/ha-t adjunk. A foszfort minden esetben alaptrágya vagy indító trágya formájában, egy adagban juttassuk ki. Szaporítás. Nálunk a fejes salátát állandó helyre vetéssel és palántáról történő szaporítással egyaránt termesztik. Tavaszi termesztés esetén a koraiság növelése, valamint a jobb terület kihasználás céljából palántázzák, ott ahol ezek a szempontok nem meghatározóak, állandó helyre vetik. Korán tavasszal, amint a talajra lehet menni, azonnal kezdhető az állandó helyre vetése. Apró magja miatt ez a művelet meglehetősen körülményes, normál vetőgéppel nehezen végezhető, a kívánt tőtávolság csak a kelés utáni egyeléssel állítható be. Precíziós vetőgép használatakor vagy drazsírozott vetőmag vetése során kialakítható úgy a kívánt tőtávolság, hogy nincs szükség egyelésre, azaz tőszámbeállításra. Kézi művelés esetén 25–35 cm-es sortávolságra és 20–35 cm-es tőtávolságra kell vetni, ami megfelel 71–200 ezer növénynek hektáronként (59. táblázat). Géppel végzett növényápoló talajművelés esetén ágyásos művelést alkalmazunk, és 3×30+60 cm-re vetünk, ami egyébként kézi kapálás esetén is, valamint a szedés szempontjából is előnyös növény-elhelyezési forma. A vetőgép típusától és a tenyészterülettől függően a vetőmagigény 1,5–3,5 kg/ha.

59. táblázat - A fejes saláta tenyészterületének és tőszámának alakulása a sor- és a tőtávolság függvényében Sortávolság

Tőtávolság

Tenyészterület

Tőszám

(cm)

(cm)

(cm2)

(db/m2)

25

20

500

20,0

30

25

750

13,3

30

30

900

11,1

35

30

1050

9,5

35

35

1225

8,2

3×30+60

30

1125

8,8

3×35+60

30

1237,5

8,4

3×30+60

35

1312,5

7,6

3×35+60

35

1443,7

6,9

3×30+55

35

1268,7

7,9

3×35+55

35

1400

7,1

3×30+55

30

1087,5

9,2

3×35+55

30

1200

8,3

A palántanevelés többnyire a hajtatásban, és az utóbbi években a szabadföldi termesztésben is széles körben alkalmazott szaporítási eljárás (55. ábra). A fejes saláta termesztésében több változatát is alkalmazzák: tápkockás palántanevelés tűzdeléssel, tápkockás palántanevelés tápkockába vetéssel, tálcás palántanevelés, 239 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


szálas palántanevelés. (A fejes saláta tűzdeléses palántanevelése a magas kézimunkaköltség miatt kiszorulóban van.)

55. ábra - Ültetésre kész, fűtött fóliasátorban nevelt fejessaláta-palánták (Fotó: dr. Terbe István)

A palántanevelés időbeosztása: • vetéstől kelésig: 3–6 nap, • (vetéstől tűzdelésig: 2–4 hét), • vetéstől ültetésig: 4–8 hét. Vetéstől tűzdelésig sűrű vetésben, szaporítóládában vagy a termesztő berendezés talajában neveljük, ilyenkor a négyzetméterenként növényszám elérheti a 2500–3000 db-ot. A tűzdelés kisebb méretű, 4×4-es vagy 5×5-ös tápkockába történik. A tűzdeléstől az ültetésig négyzetméterenként 400–600 növény nevelhető fel. Jobban gépesíthető a drazsírozott vetőmaggal történő palántanevelés, ilyenkor a tűzdelés elmarad, ugyanis a magot közvetlenül a tápkockába vetjük. A tálcás vagy szivaros palántanevelés a szabadföldi termesztésben terjedt el. A módszer jól gépesíthető, ebből kifolyólag meglehetősen nagy a beruházási költsége. A drazsírozott magot a tálcák sejtjeiben lévő, jó minőségű földbe vetik, és ezzel együtt történik 4–6 hét után a kiültetés. A tálca megkönnyíti a palánták mozgatását és szállítását, de kevesebb a növények sérülésből, a földlabda széthullásából adódó kiesés is. A legegyszerűbb palántanevelési mód a szálas palánták előállítása. Ilyen esetben ritkábban vetünk, az ültetésig négyzetméterenként mindössze 800–1000 palántát nevelünk fel. Ez a palántanevelési mód csak a szabadföldi termesztésnél jöhet számításba. Legkorábbi palántázás március közepén-végén lehetséges. A piac a jövőben egyre inkább a folyamatos ellátást fogja igényelni, ennek megfelelően az ültetést, illetve a vetést időzíteni kell (60. táblázat). A fej nagyságától (közönséges fejessaláta-típusok, jégsaláták), a termesztési módtól (gépi vagy kézi művelés) függően az 59. táblázat szerint ültetjük. A legutolsó kiültetési időpont október eleje, ilyenkor az áttelelőket rakjuk ki (25×15–20 cm-es tenyészterület). Ehhez a palántanevelést augusztus végi, szeptember elejei vetéssel kezdjük, a palántázást október első napjaiban szálas palántával végezzük, és ezt az állományt május elején takarítjuk be. 240 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


60. táblázat - A fejes saláta tenyészidejének és betakarításának alakulása a palántázás függvényében Magvetés

Ültetés

Szedés

Február 10.

Március 17.

Május 20–24.

Február 25.

Április 1.

Május 24–27.

Március 5.

Április 5.

Június 1–6.

Március 20.

Április 12.

Június 6–12.

Április 5.

Április 25.

Június 12–16.

Április 20.

Május 22.

Június 20–22.

Április 25.

Május 26.

Június 22–30.

Május 1.

Június 1.

Július 1–6.

Május 5.

Június 5.

Július 6–10.

Május 10.

Június 10.

Július 10–15.

Május 20.

Június 20.

Július 16–20.

Május 25.

Június 25.

Július 22–28.

Június 5.

Július 5.

Augusztus 1–3.

Június 10.

Július 10.

Augusztus 4–10.

Június 15.

Július 15.

Augusztus 10–13.

Június 20.

Július 20.

Augusztus 15–20.

Június 30.

Július 30.

Augusztus 20–25.

Július 5.

Augusztus 5.

Augusztus 25–szeptember 5.

Július10.

Augusztus 10.

Szeptember 5–10.

Július 15.

Augusztus 15.

Szeptember 10–20.

Július 20.

Augusztus 20.

Szeptember 20–30.

Július 25.

Augusztus 28.

Október 1–15.

Augusztus 5.

Szeptember 10.

Október 15–20.

Augusztus 10.

Szeptember 20.

Október 20–30.



Augusztus 20.

Október 1–5.

Május 1–10. (áttelelő)

Ápolási munkák. A palántáról szaporított fejes saláta ápolási munkái megegyeznek a helyrevetéssel termesztett saláta ápolási munkáival, kivétel csupán annyi, hogy míg a palántázott növényeket mindenképpen be kell öntözni az ültetést követően, a helyrevetést csak akkor, ha száraz a talaj. Növényvédelmi okok miatt a növényeket nem szabad túl mélyre ültetni. A kapálást és a gyomlálást csak addig tudjuk zavartalanul végezni, amíg a növények közé lehet menni, amíg a levelek nem érnek össze. Ágyásos művelés esetén, ahol a művelőutakon haladva nem okozunk taposási kárt, ott a kapálási munkákat fejlettebb növények esetében is elvégezhetjük (56. ábra). Jó kultúrállapotban lévő talajon elhagyható vagy elegendő csak egyszeri kapálással számolni.

56. ábra - Nagyüzemben az ápolási és szedési munkák könnyebb elvégzése miatt az ágyásos művelést alkalmazzák (Fotó: dr. Terbe István)

A saláta vízszükségletét, így az öntözését is jelentős mértékben befolyásolja, hogy termesztése az év melyik időszakára esik. Nyári és őszi termesztése csak öntözött körülmények között képzelhető el, tavasszal csapadékosabb évjárat esetén öntözés nélkül is megtermeszthető. Vízigénye a fejlettségétől függően is változik: • kelesztő, illetve beiszapoló öntözés: 5 mm; • nedvességpótló öntözés a fejesedésig: 10 mm; • nedvességpótló öntözés a fejképzés idején: 15–20 mm; • frissítő és párásító öntözés: 1–2 mm. Az öntözés és a fejtrágyázás vonatkozásában kritikus időszaknak számít a fejképzés megindulása, ekkor hirtelen megnő a növény víz- és tápanyagigénye (57. ábra). Amennyiben ilyenkor a saláta nem kapja meg a termésképzéshez szükséges vizet és tápanyagokat, a tenyészidő elnyúlik, a fejek aprók maradnak.

57. ábra - A fejes saláta növénytáplálása szempontjából kritikus fejlődési szakasz a fejesedés kezdete (Fotó: dr. Terbe István) 242 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Betakarítás, áru-előkészítés, tárolás, értékesítés. Nálunk a szabadföldi salátát akkor szedik, ha a fejek jól kitapinthatóak és kemények, súlyuk eléri a 400–600 grammot (58. ábra). Ez a termesztési időszaktól függően, a palántázást követően 5–6 hét. Külföldön vannak a szedési munkát megkönnyítő gépek (59. ábra), nálunk a kézi betakarítás az általános. Többnyire műanyag ládákba szedik, de külföldön van, ahol vízhatlan papírral bélelt papírdobozokba vagy farekeszekbe csomagolják. Fejnagyságtól és ládamérettől függően 36–45 darabot – soronként 12–15 fejet – tesznek egy ládába (60. ábra). Gyorsan fonnyadásnak indul, ezért vágást követően hűvös, árnyékos helyre szállítsuk.

58. ábra - Betakarításra kész fejes saláta tábla (Fotó: dr. Terbe István)



59. ábra - A jégsaláta gépesített betakarítása (Fotó: dr. Terbe István)

60. ábra - A termést a kereskedő igényének megfelelően lehet műanyagládába, vagy vízhatlan papírral bélelt farekeszekbe, papírdobozokba csomagolni (Fotó: dr. Terbe István)



A szabadföldi, különösen a nyári fajták kevésbé hajlamosak a hosszú nappalok hatására meginduló magszárképzésre, de ha a betakarítással kivárunk, bekövetkezhet, ilyen esetben a saláta eladhatatlan (61. ábra).

61. ábra - Magszárképzésnek indult díszsaláta (tépősaláta) (Fotó: dr. Terbe István)



1.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: salátamozaik (lettuce mosaic potyvirus, cucumber mosaic cucumovirus), salátaperonoszpóra (Bremia lactucae), a rizoktóniás palántadőlés (Rhizoctonia solani), a saláta botrítiszes betegsége (Botrytis cinerea), a saláta szklerotíniás betegsége (Sclerotinia sclerotiorum, S. minor), a saláta marsszoninás levélfoltossága (Marssonina panattoniana);



• Kártevő állatok: meztelencsigák (Limacidae, Arionidae), valódi levéltetvek (Aphididae), mezei nyúl (Lepus europaeus), saláta-bagolylepke (Mamestra oleracea).

1.4.2. Összefoglalás • Ősszel, illetve az ültetést és vetést megelőzően talaj-előkészítést végzünk. • A palántanevelés időtartama 6–8 hét, a palánta lehet tápkockás, tálcás vagy szálas. • A legelső ültetés időpontja március közepén-végén van, az utolsó kiültetési időpont október eleje (áttelelő). • Helyrevetés legkorábban március elején, kézi művelés esetén 25–35 cm-es sortávolságra és 20–35 cm-es tőtávolságra (71–200 ezer db/ha) ajánlott. Gépi művelés esetén a tenyészterület 3×30–35+55–60 cm. A vetőmagigény 1,5–3,5 kg/ha. • Ápolási munkái az öntözés, a kapálás, a fejtrágyázás és a növényvédelem. • Betakarításra akkor alkalmas, ha a fejek kemények, és elérték a 400–600 grammot. A jégsalátát 0,6–1 kg-os fejméretnél szedjük.

2. Sóska (Rumex acetosa L. var. hortensis Dierb.) 2.1. Általános tudnivalók A sóska Európában őshonos növény, a Kárpát-medencében vadon is előfordul, főleg mélyebb fekvésű, vizes területeken, réteken gyakori. Gazdasági jelentősége csekély, annak ellenére, hogy a sóska könnyen, egyszerű módszerekkel termeszthető, a környezettel szemben kevésbé igényes, kevés betegsége és kártevője van. Nálunk is, mint Európa más országaiban kisüzemekben, házikertekben, főleg saját felhasználás céljára termesztik. Táplálkozás szempontjából legnagyobb értéke, hogy igen korán ad fogyasztható termést. Viszonylag magas a Cvitamin-tartalma, és az emberi szervezet számára fontos ásványokból is sokat tartalmaz (foszfor, vas, kalcium). Évelő, lágy szárú növény. Mélyre nyúló, erős főgyökeret fejleszt. A levelei vastagok, lándzsa alakúak, szélük ép, enyhén a fonák irányába pödrődik. Botanikai értelemben vett termése nagyon apró, fényes, sötét színű, három élű, magas olajtartalmú makkocska (62. ábra). Ezermagtömege mindössze 0,7–1,2 g, csírázóképességét 3–4 évig megtartja. Nagyon nehezen csírázik.

62. ábra - A sóska magja apró, fényes, magas olajtartalma miatt nehezen csírázik (Fotó: dr. Terbe István)

2.2. Ökológiai igények A környezettel szemben kevésbé igényes zöldségfaj, hasonló igényeket támaszt, mint a többi levélzöldségféle.



Hőigény. Számára az optimális hőmérséklet 16 °C körül van, de a hideget is jól elviseli, mínusz 10–15 °C alatt fagy csak el. Csírázási optimuma 18–20 °C között van, de már 3–4 °C-on megindul a kelése. Fényigény. Jól tűri a félárnyékot, de nagy levélhozamra csak fényben gazdag helyen képes. Hosszú nappalok és a nagy meleg hatására hamar magszárba megy. Talaj- és tápanyagigény. Talajban nem válogat, vízigénye nagy, szereti a párás környezetet. Szinte minden talajtípuson eredményesen megtermeszthető. Tápanyagok közül a nitrogénből igényel többet, ami közvetlen hatással van a termőképességére.

2.3. A fajtaválasztás szempontjai Nemesítése napjainkban nem folyik, tájfajtákból szelektálták a jelenleg legnagyobb felületen termesztett, és a kereskedelemben beszerezhető fajtát, a Pallagi nagylevelűt. Nagy levélhozamú, erőteljes fejlődésű fajta. Levelei szélesek, világoszöld színűek és felállók, ezért géppel is jól aratható. Évelő, de a 2.–3. évtől kezdődően levélhozama csökken. Nagyobb mennyiségű levél főleg kora tavasszal szedhető. Mélyhűtésre, illetve friss fogyasztásra alkalmas. Kora tavaszi és őszi termesztésre ajánlott.

2.4. Termesztés Növényi sorrend. A sóska esetében vetésforgóról nem nagyon beszélhetünk, mert csak kis felületen, házikertekben, kisüzemekben vetik. Az őszi vetést lehet a lekerülő korai vetemények (pl. borsó, korai répa, káposztafélék, uborka, dughagyma) után végezni, amelyek július végéig-augusztus elejéig lekerülnek. Talaj-előkészítés. Apró magja miatt a talaj-előkészítése nagyon fontos, jól csak gondosan előkészített, sima, rögmentes, cserepesedésre nem hajlamos, nem túltrágyázott, ülepedett magágyba vethető. Nagyüzemekben nem termesztik, ezért az őszi talaj-előkészítés is kisüzemi módszerekkel, ásással, kisebb teljesítményű kerti traktorokkal vontatott rotációs kapával történik. Mint minden évelő zöldségféle, meghálálja az ősszel adott szerves trágyát, amelynek mennyisége akár az 4–8 kg/m2-t is elérheti. A tavaszi vetés esetén mindenképpen szükséges az őszi mélyszántást gondosan elvégezni és elművelni, hogy tavasszal időben lehessen vetni. Szaporítás. A sóskát általában magvetéssel szaporítjuk. Egészen kis felületen alkalmazható a tőosztás is, ennek a szaporítási eljárásnak a hátránya, hogy egy tőről legfeljebb 4–5 növényt tudunk nyerni, vagyis a szaporulat csekély. A tavaszi magvetések ideje március–április, rögtön azután, ahogy a talajra lehet menni, az őszié augusztus végeszeptember eleje. A tavaszi vetés már nyár elején termést ad, az őszi vetésekből csak a következő év tavaszán számíthatunk értékesíthető termésre. A magot lehet keskeny sávba szórva vetni (50–60 cm), de sorba vetés – azáltal, hogy könnyebben ápolható – lényegesen előnyösebb. Soros vetésnél bevált az ikersoros elrendezés, ahol 30–35 cm után egy keskenyebb 12–15 cm-es sort hagynak. A vetőmagigény 2 kg/ha. A sóska magja az egyik legnehezebben csírázó zöldségmag. Csírázása ideális körülmények között is két hétig tart, de gyakran előfordul, hogy csak a harmadik-negyedik héten bújnak elő a csíranövények. A jó magágy mellett fontos, hogy a vetésmélység ne legyen több, mint 2–3 cm. Nyár végi vetésnél vagy homoktalajon, ahol nagyobb a kiszáradás veszélye, valamivel mélyebbre, tavasszal és kötött talajon a jobb kelés érdekében sekélyebbre vessük. Még így is előfordul, hogy a lényegesen jobban csírázó gyomok előbb kibújnak és a lassúbb sóskát teljesen elnyomják. Ezért a vetést követően, de a csírázást megelőzően lehet olyan gyomirtó szert használni, ami a gyomnövényeket elpusztítja, ugyanakkor a sóska kelésére hatása elmúlik. Ápolási munkák. Különösebb ápolást az öntözésen, a kapáláson és a gyomláláson kívül nem igényel. Legfontosabb ápolási munka – főleg a nyárvégi vetésű sóskánál – a kelésig a rendszeres öntözés, amit csak finom porlasztású szórófejjel, vagy kisebb felületen öntözőkannával szabad elvégezni. Különösen a kezdeti időszakban kell gyakran, kis vízadagokkal öntözni, a kifejlett növények már jobban elviselik a szárazságot. Betakarítás, áru-előkészítés, tárolás. Szedését akkor kezdjük, amikor a lomblevelei a teljes nagyságot elérték és megvastagodtak. A betakarítás alkalmával ügyeljünk arra, hogy a fiatal leveleket, az ún. szívleveleket ne sértsük meg, mert azzal az újrahajtást megakadályozzuk, a későbbi termést csökkentjük. (Többek között ezért sem célszerű a sóskát kaszával vagy sarlóval vágni.) 248 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A leszedett termést azonnal hűvös, de levegős helyre tegyük, mert könnyen befülled, fogyaszthatatlanná válik. Hűtőszekrényben néhány napig minőségkárosodás nélkül is eltartható. Szabadföldi körülmények között, rendszeres ápolás és többszöri szedés esetén akár a 4–5 kg/m2 termés is elérhető.

2.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: a sóska ovuláriás levélfoltossága (Ovularia obliqua), sóskarozsda (Puccinia acetosae), sóskalisztharmat (Erysiphe polygoni); • Kártevő állatok: sóska-levélbogár (Gastroidea viridula), meztelencsigák (Limacidae, Arionidae).

2.4.2. Összefoglalás • A talaj-előkészítés az apró, nehezen csírázó vetőmag miatt különös gondosságot igényel. • Vetés kora tavasszal vagy ősz elején lehetséges. • Legcélszerűbb az ikersoros elrendezés, ahol 30–35 cm után egy keskenyebb 12–15 cm-es sort hagynak. A vetőmagigény 2 kg/ha. • Ápolási munkái a gyomlálás, kapálás, szárazság idején az öntözés. • A levelek kifejlődésétől folyamatosan szedhető, a szívlevelek meghagyása mellett. A várható termés 4–5 kg/m2.

3. Spenót (Spinacia oleracea L.) 3.1. Általános tudnivalók A spenót az egyik legrégebben termesztett zöldségnövény, hazánkba Szírián és Törökországon keresztül került a XVI–XVII. században. Táplálkozási értékét magas fehérje-, ásványianyag- és vitamintartalma adja. Ásványi anyagok közül különösen gazdag vasban, magnéziumban, káliumban és kalciumban. Vitaminok közül az A- és a C-vitaminból fordul elő benne jelentősebb mennyiség. Fontos ipari növény, a mélyhűtőipar, a konzervipar és a szárítóipar jelentős mennyiséget dolgoz fel belőle. Kisebb mértékű kereslet a spenót iránt gyakorlatilag egész évben van. Egyéves növény, kétféle levél figyelhető meg rajta. A tőlevelek – a gazdasági értelemben vett termés – kerekdedek vagy tojás alakúak, csúcsuk és válluk lekerekített, rendszerint nem karéjos, válluk leginkább nyílra hasonlít (63. ábra). Felülete legtöbbször sima, színe a világos zöld árnyalattól a haragos zöldig változik. A levélnyél hosszúsága nagyon változó, szedés szempontjából a hosszabb levélnyél az előnyösebb. A rövidebb nyelű szárlevelek, amelyek a magszáron képződnek, háromszög, dárda vagy ritkán egészen hosszúkás alakúak, felületük kisebb, erősen rostosak. Kétlaki növény, a nővirágú egyedek lényegesen hosszabb életűek, a hím virágúak az elvirágzás után nem sokkal elszáradnak. Termése makkocska (64. ábra), ezermagtömege 8–10 gramm, csírázóképességét 4–5 évig tartja meg.

63. ábra - A termesztett spenót gyakoribb levélformái



64. ábra - A spenót termése

3.2. Ökológiai igények Hőigény. Hidegtűrő növények közé soroljuk, növekedésére a 15–16 °C körüli hőmérséklet kedvező. Csírázása néhány fokkal a fagypont felett, már 3–4 °C-on megindul, kelése 18–20 °C-on néhány nap alatt lejátszódik. A nyári forróságot nem bírja, a hajtató és a korai fajták a nagy melegben alig fejlesztenek lombozatot, gyorsan magszárba mennek. Hidegtűrő képessége jó, de fajtától függően igen változó. Általában a mínusz 4–5 °C-ot károsodás nélkül elviseli, de az ún. áttelelő fajták a –15 °C-os hideg esetében sem károsodnak. A spenót hosszúnappalos növény, 15–16 órás megvilágítás hatására 15–21 °C-on már magszárat fejleszt. Vízigény. Nem nagy vízigényű, a többi levélzöldségféle vízfogyasztásához hasonlóan, transzspirációs együtthatója 385. A szárazság a magszár képződését sietteti. A kora tavaszi vetéseknél, továbbá a késő őszi, téli, kora tavaszi hónapokban, amikor nálunk hajtatják, vízellátási problémák nem szoktak előfordulni. A késői vetések csak öntözött körülmények között adnak elfogadható termést. Talajigény. A talaj szerkezeteiránt kevésbé igényes, szerves trágyát csak kivételes esetekben (pl. rossz minőségű homok, cserepesedésre hajlamos, erősen kötött talaj) adunk. Magas mésztartalmú talajok esetében gyakran jelentkezik a fiatalabb leveleken vasklorózis. Sótűrő képessége közepes. Tápanyag. A talaj nitrogén-ellátottsága nagymértékben meghatározza a termésmennyiséget, a kálium a betegség-ellenálló képességére és a hidegtűrésére van kedvező hatással. Más zöldségfélékhez képest vasból és a magnéziumból nagy mennyiséget vesz fel.

3.3. A fajtaválasztás szempontjai A spenótot a zöldségfélék többségéhez hasonlóan nemcsak frissen fogyasztjuk, hanem a feldolgozóiparnak is fontos alapanyagot szolgáltat.



Frisspiaci felhasználásnál a levél színe kevésbé meghatározó, közép és sötétzöld között változhat. Az ipar azonban kifejezetten a sötét színű ovális, illetve kerek hólyagos levelű fajtákat keresi, melyek színüket jól tartják. Mind a frisspiac, mind a feldolgozóipar számára alapvető követelmény az egészséges lombozat. Ebben a termesztéstechnológián és növényvédelmen kívül a fajták betegség-ellenállósága is fontos szerepet játszik. A peronoszpóra-rezisztens fajták mellett ma már vannak uborkamozaik vírus toleráns fajták is. A spenót levélállása a gépi betakarításnál fontos, mivel felálló levelű fajtákat könnyebb szedni és a szedési veszteség is kisebb. A fajtákat termesztési időszak alapján az alábbi csoportokra osztjuk: • tavaszi, őszi fajták (nyáron, a hosszú nappalok hatására gyorsan magszárat fejlesztenek (65. ábra), a szárazságot nem bírják, az átmeneti lehűléseket elviselik); • nyári termesztésre alkalmas fajták (nehezen mennek magszárba, a hideget nem bírják, magszárképződésre kevésbé hajlamosak, a szárazságot viszonylag jól tűrik); • átteleltetéses termesztésre alkalmas fajták (gyengébb fényviszonyok között is jól fejlődnek, hidegtűrők, magszárképzésre hosszúnappalos körülmények között nagyon hajlamosak); • hajtató fajták (gyenge fényviszonyok mellett is jól fejlődnek, közepesen hidegtűrők, magszárképzésre hosszúnappalos körülmények között nagyon hajlamosak).

65. ábra - Felmagzott spenótnövény (Fotó: dr. Terbe István)



3.4. Termesztés Növényi sorrend. A spenót rövid tenyészideje lehetőséget ad az elővetemények termesztésére és az utóhasznosításra is. A korán lekerülő spenót után vethetünk rövid tenyészidejű sárgarépát, ültethetünk kései



káposztaféléket, babot, őszi és téli retket, másodvetésű uborkát. Az őszi vetés előtt termeszthető borsó, korai burgonya, korai káposztafélék, rövid tenyészidejű sárgarépa és petrezselyem, hónapos retek, fejes saláta, uborka, cékla. Talaj-előkészítés. A talaj-előkészítési munkákat alapvetően meghatározza, hogy mikor szándékozzuk vetni a spenótot. Kora tavaszi vetések esetén a tarlóhántást követő őszi szántást ugyanúgy végezzük el, mint a fejes saláta esetében. A spenót rövid tenyészidejű növény, ezért a szükséges foszfor- és káliumműtrágyákat még ősszel a talajba forgatjuk. Szerves trágyát nem adunk, és nitrogént is csak akkor, ha sok volt a tarlómaradvány. Tavasszal, amint a talajra lehet menni, elvégezzük a magágy-előkészítést, a vetéssel megvárjuk a talaj ülepedését, ami a talaj kötöttségétől függően egy-két hét. Őszi vetések esetén a talaj-előkészítés júliusban, illetve augusztusban aktuális, miután az előnövény lekerült. A forgatást nem ekével, hanem tárcsával végezzük, sekélyebben, mint ősszel (20 cm), majd fogassal lezárjuk. Szükség esetén a talaj tápanyagszintjét műtrágyával beállítjuk, de sok esetben erre nincs szükség, mert az előnövény (pl. káposzta) tápanyagban gazdagon hagyta hátra a területet. Szaporítás. A spenótot kizárólag helyre vetéssel szaporítjuk. Három szaporítási időpontot különböztetünk meg: tavaszit, nyárit és őszit. A kora tavaszi vetést kora tavasszal, amint a talajra lehet menni, elkezdhetjük, és egészen április közepéig, egyes fajtákat április végéig szakaszosan vethetjük. A nyári vetések ideje július vége– augusztus vége, az ennél későbbi vetések már keveset teremnek. Ebben az időben viszonylag nagy annak a veszélye, hogy gyorsan magszárba megy, ezért a fajták helyes megválasztására különösen nagy figyelmet fordítsunk. Az őszi (szeptemberi) vetést átteleltetjük, és csak kora tavasszal szedjük. Nagyüzemben általános a gabona-sortávolságra, azaz 12 cm-re történő vetés, 10 sor után a gépi művelés miatt egy 50–60 cm-es sortávolságot, úgynevezett művelőutat hagyunk, ahol a gépek kerekei haladnak. Házikertben alkalmazható a 25–30 cm széles sortávolság is. A vetés mélysége a talaj kötöttségétől függően 2–3 cm, a tőtávolság 3–5 cm. 1 hektárra szükséges vetőmag mennyiség, az alkalmazott sortávolságtól függően 20–40 kg, 10 m2 felület bevetéséhez 3–4 dkg mag elegendő. A szórt vetést, az egyenlőtlen tenyészterület miatt, nem javasoljuk. Ápolási munkák. Kisüzemben, ha a növények a kívántnál sűrűbben vannak, szükséges lehet az egyelés, ezt a műveletet az első lomblevelek megjelenése idején végezhetjük el. Kora tavaszi vetések esetén van elegendő nedvesség a talajban, ezért biztosított a jó csírázás. A nyárvégi és őszi vetéseknél a jobb kelés érdekében célszerű a vetést egy-két alkalommal megöntözni. Ha nagy tápanyagigényű, szerves trágyával is ellátott növényt termesztettünk a spenót helyén, pl. paprika, paradicsom, uborka, korai káposztafélék, akkor általában nincs szükség a fejtrágyázásra, de ha nem, ha soványabb a talaj, akkor valamilyen vízben jól oldódó, a növény számára könnyen felvehető, nitrogéntúlsúlyos komplex műtrágyával szórjuk meg (1–2 dkg/m2). Más ápolási munkája az öntözésen és a gyomirtáson kívül a szabadföldi spenótnak nincs. A tavaszi vetéseknél a gyomosodás, a nyári vetéseknél az öntözés igényel nagyobb figyelmet. A nyári spenót esetében az öntözési idénynorma 40–60 mm (2–3 öntözés). Betakarítás, áru-előkészítés, tárolás. A szedést akkor lehet megkezdeni, ha a növénynek legalább 5–6 lomblevele van (66. ábra). Nagyüzemi termesztésben géppel, kaszával vágják, aminek kétségtelen előnye a jobb szedésteljesítmény, a kisebb kézimunkaerő-igény, hátránya viszont, hogy a gép a fiatal szívleveleket is kivágja, ami az újabb hajtások, levelek képződését megakadályozza. Kisüzemben mindenképpen célszerűbb a kézi szedés (67. ábra).

66. ábra - Szedésre kész spenótállomány (Fotó: dr. Terbe István)



67. ábra - A kézi szedés előnye a gépi vágással szemben, hogy a növény szívlevelei épségben maradnak, ami lehetővé teszi az újrahajtását (Fotó: dr. Terbe István)

A leszedett termést igyekezzünk minél előbb feldolgozni, vagy rakjuk hűvös helyre, hűtőszekrénybe, így az emberi egészségre káros nitritek nem alakulnak ki benne. Várható termés 7–20 t/ha. 254 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


3.4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: a spenót sárgafoltossága (cucumber mosaic cucumovirus), a spenót sárgasága (beet yellows closterovirus), spenótmozaik (beet mosaic potyvirus), spenótperonoszpóra (Peronospora spinaciae), a spenót heterospóriumos levélfoltossága (Heterosporiumvariabile). • Kártevő állatok: spenótlégy (Pegomya cunicularia), fekete-répalevéltetű (Aphis fabae), meztelencsigák (Limacidae, Arionidae).

3.4.2. Összefoglalás • A talaj-előkészítés a vetés idejétől függően ekével vagy tárcsával történik. • Vetési időpontok: március-április vagy július-augusztus, áttelelő termesztéshez pedig szeptember. • Nagyüzemben a vetés 12 cm-re történik, 10 sor után 50–60 cm-es művelőutat hagyunk. Házikertben alkalmazható a 25–30 cm széles sortávolság. A vetés mélysége a talaj kötöttségétől függően 2–3 cm, a tőtávolság 3–5 cm. 1 hektárra 20–40 kg vetőmag szükséges. • Ápolása gyomirtásból és öntözésből áll. • 5–6 leveles kortól szedhető, a várható termésmennyiség 7–20 t/ha.


17. fejezet - Káposztafélék (Brassicaceae) A kertészeti termesztésben a következő fajok, illetve alfajok fordulnak elő: • fejes káposzta (Brassica oleracea L. convar. capitata provar. capitata Duch.); • vörös káposzta (Brassica oleracea L. convar. capitata provar. capitata Duch. conc. rubra); • kelkáposzta (Brassica oleracea L. convar. bullata Duch.); • bimbóskel (Brassica oleracea L. convar. gemmifera Zenk); • leveleskel (Brassica oleracea L. convar. (ssp.) acephala); • brokkoli (Brassica oleracea L. var. italica Plenk); • karfiol (Brassica cretica convar. botrytis Duch.); • karalábé (Brassica rupestris convar. gongyloides Duch.); • kínai kel (Brassica pekinensis [Lour] Rupr.); • bordáskel (pakchoy) (Brassica chinensis [Lour] Rupr.). Könyvünkben a fejes káposzta, a kelkáposzta, a karfiol, a brokkoli, a karalábé, a kínai kel és a bimbóskel termesztésével foglalkozunk.

1. Fejes káposzta (Brassica oleracea L. convar. capitata provar. capitata Duch.) 1.1. Általános tudnivalók Az egyik legrégebben termesztett zöldségféle, hazánkban már a XVI. században kikerült a kertekből és azóta a szántóföldön termesztik. A világ zöldségtermésének mintegy 10%-a fejes káposzta, különösen fontos növény Ázsia országaiban. Magyarországon jelenleg 4000–5000 ha-on termesztik, de volt időszak, amikor vetésterülete ennek a kétszeresét is elérte. A hazai vetésterület 2/3-án fő- és másodterményként termelt fejes káposzta található, a korai szabadföldi, illetve a váz nélküli és síkfóliás takarású sokszor alig haladja meg az 1000 hektárt. Termésátlagaink 30 t/ha alatt alakulnak. Jó évjáratokban, a technológiai fegyelem betartásával a modern fajtákkal ennek akár a többszöröse is elérhető lenne. A hazai vetésterület úgy oszlik meg, hogy közel 50% a Duna–Tisza közére esik, s fontos termesztő körzetek találhatók még Szabolcs-Szatmár-Bereg, Csongrád és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben is. Táplálkozási jelentősége sokrétű, hiszen a jó emésztéshez elengedhetetlen növényi rost- és ballasztanyagtartalmán kívül fontos és olcsó C-, B1-, B2- és U-vitamin forrás, C-vitamin-tartalmát a savanyítás folyamán is megőrzi. A fejes káposzta egyszerű módszerekkel is jól tárolható, így fontos szerepet tölt be az egész évi folyamatos frisszöldség-ellátásban. Növényrendszertanilag a Brassica nemzetséghez tartozik, annak egyik kultúrrassza. Több fajtacsoportja ismeretes, a termesztésben különböző fejformájú és színű fajtacsoport különíthető el. A fejes káposzta kétéves növény, az első évben csak fejet képez, s a tél folyamán vernalizálódva hoz a következő tenyészidőben magot. Oldalgyökerei főleg a talaj felső 20–30 cm-es rétegét szövik át, de karógyökere akár 120–150 cm mélyre is lehatol. 256 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Káposztafélék (Brassicaceae)

Szára, melyet az első évben torzsának nevezünk, 20–25 cm hosszú, s csak a második év virágzati szára éri el a 100–150 cm-t. A torzsa két részre oszlik, a fejben lévő része a belső torzsa, míg a fejen kívüli szárrész a külső torzsa. A külső torzsa a tenyészidő alatti hosszabb száraz időszakok hatására megnyúlik az alsó levelek lehullása miatt, ilyenkor a növények a fejek kialakulása után a sorból jobbra-balra kidőlnek. Virágja keresztesvirág, virágzása gyengén hímelőző. Egy-egy virág három napig nyílik, míg a lentről felfelé nyíló fürtvirágzat nyílása 20–50 napig is elhúzódhat. Rovarporozta növény. Ezermagtömege 3–6 g, csírázóképességét 4–5 évig őrzi meg.

1.2. Ökológiai igények Fényigény. Közepes fényigényű, napi 10 órás megvilágítást igényel, 5–6000 lux fényerősség esetén már jó termés várható. Hőigény. A fejes káposzta hőoptimumaa Markov–Haev-féle besorolás szerint13±7 °C, ez azt jelenti, hogy 6–20 °C között fejlődik a legjobban, hőösszeg-igény számításánál az e két érték közé eső napi átlaghőmérsékletek összegét vesszük alapul. A rövid tenyészidejű fajták 700–800 °C hőösszeget igényelnek a fejesedésig, a hosszú tenyészidejűeknek 1000–1300 °C is szükséges. Hazai körülmények között a hőmérséklet áprilistól októberig optimális, de már márciustól kedvező lehet. Hőtűrése viszonylag jó, palántakorban mínusz 1–2 °C-t, ősszel befejesedve ennél nagyobb hideget is bír. A rövid ideig tartó mínusz 10–15 °C-on sem fagy el, de ha a tenyészőcsúcsa –6 °C-ra lehűl, az egész növény elpusztul, ezért szükséges a betakarítást november elejéig elvégezni. Az első évi felmagzást a palántakorúnál nagyobb növényeket érő 4–10 °C-os 3–4 hetes lehűlés váltja ki. Minél alacsonyabb a hőmérsékleti érték, annál rövidebb idő elég a magszárképződés kiváltásához. Vízigény. A fejes káposzta vízigényes növény, transzspirációs együtthatója 200–300 között van. Nagytömegű és jól időzíthető termést csak úgy érhetünk el, ha a talaj folyamatosan 70–80%-os vízkapacitásszintjén tartjuk. Az egyenletes vízellátás iránti igény elsősorban az új hibridekre érvényes, öntözés nélküli termesztésben a hazai tájfajták használata sokkal kisebb kockázatot jelent. Nagy vízigénye ellenére a ½–1 napos víznyomás már károsítja. Tápanyagigény. A fejes káposzta csak jó tápanyag-ellátottságú területeken termeszthető sikerrel, különösen nitrogénigénye nagy. A tápanyaghiány a koraiságot is hátrányosan befolyásolja, tenyészideje megnő. A 61. táblázatból megtudhatjuk, hogy a különböző talajtípusokon (I. csernozjom; II. barna erdőtalaj; III. réti talaj; IV. homoktalaj), a talajvizsgálat alapján megállapított tápanyag-ellátottság esetén, várható terméstonnánként mennyi műtrágya-hatóanyagra van szükség.

61. táblázat - A fejes káposzta fajlagos műtrágyahatóanyag-igénye (kg/1 tonna termés) A talaj tápanyag-ellátottsága Termőhely igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

Nitrogén I.

4,3

4,1

3,6

3,4

3,1

II.

5,2

4,6

4,1

3,9

3,6

III.

5,7

5,1

4,6

4,4

4,1

IV.

6,2

5,6

5,2

4,9

4,6

I.

2,2

1,7

1,2

1,1

0,5

Foszfor



II.

2,7

2,2

1,7

1,2

0,8

III.

3,2

2,7

2,2

1,7

1,3

IV.

3,7

3,2

2,7

2,2

1,7

I.

4,7

4,2

3,8

3,3

2,8

I.

5,2

4,8

4,3

3,8

3,3

III.

5,9

5,4

4,8

4,4

4,0

IV.

6,5

5,9

5,3

5,0

4,6

Kálium

A fejes káposzta általában frissen istállótrágyázott szakaszba kerül. A táblázat alapján kiszámított műtrágyahatóanyag szükségletből természetesen le kell vonni az istállótrágyával kijuttatott hatóanyag-mennyiségeket (10 tonna istállótrágyából a növény az első évben 15 kg N-t, 15 kg P205-t és 40 kg K2O-t kap, a második évben 10– 10–20 kg-ot). Talajigény. A fejes káposzta a talaj tekintetében nem válogat túlságosan, természetesen szélsőséges talajtípusokra ne kerüljön. Korai termesztés a lazább szerkezetű, könnyen melegedő területeken lehet sikeres. A gyökérgolyvával fertőzött területeket meszezni kell, és be kell tartani a vetésforgót.

1.3. A fajtaválasztás szempontjai A fajták megválasztásakor ismernünk kell a fejes káposztára jellemző fontosabb fajtatulajdonságokat, hogy el tudjunk igazodni az egyre növekvő kínálatban. Alaktanilag fontos fajtabélyeg a növekedés erőssége, mert ez hatással van a kiültetéskori tenyészterületre. A kistermetű fajtákat ültethetjük 1200–1600 cm2-re is, míg a nagyméretűek sokszor 2500–4000 cm2-t is igényelnek. A levelek száma, nagysága, alakja, közvetlenül hat a fej nagyságára és formájára. A fejes káposzta növényen megkülönböztetjük a külső, a fejet borító és a fejet alkotó leveleket, melyek egymástól színben, számban eltérőek, egymáshoz viszonyított arányuk fajtacsoportonként változó. Egyes fajták fejét két levél beborítja, másoknál egyszerre 3–4 is látszik. A tájfajtákra jellemző elsősorban a külső levelek nagy tömege. A levelek vastagsága, ezen belül az erezet finomabb vagy durvább megjelenése fontos tulajdonság a korai termesztésben, de különösen a savanyítási célú termesztésben. A levelek színe lehet különböző árnyalatú zöld vagy lila, ezt a viaszréteg vastagsága is befolyásolja. A korai fajtáknál gyakori, hogy a fejet borító levelek a fejesedés után sem világosodnak ki, sőt a belső levelek sem fehérek. Ezeket a fajtákat elsősorban salátakészítésre használják. A fej a legfontosabb fajtabélyeg-hordozó. Alakja, nagysága, tömöttsége, a belső torzsa hossza döntik el sok esetben a fajtaválasztást. A fej legtöbbször gömb vagy lapított gömb alakú, ritkán csúcsos. Tömege a hajtató fajtáknál 0,5–1,5 kg-os, a nyári és őszi friss fogyasztásra szánt fajtáknál 1,5–2,5 kg-os, míg az ipari fajtáknál 3– 5 kg-os, sőt még ennél is nagyobb. A fej tömegét a hosszú tenyészidejű fajtáknál a tenyészterület változtatásával módosíthatjuk. A fej tömöttsége fajtabélyeg is, de a környezeti tényezők is nagymértékben befolyásolják. Nagy melegben és szárazságban lazább fejek képződnek. Tárolásra csak a tömött fejek alkalmasak. A fajták beltartalmi tulajdonságai közül a vitamin-, a cukor- és a szárazanyag-tartalom érdemel említést. A cukortartalom 3% körüli érték, a savanyításra való fajtáknál jó, ha nagyobb, mert ez a tejsavas erjedés alapanyaga. Tároláskor előnyösebb a kis cukortartalom, az ilyen fajták kevésbé romlékonyak. A fejes káposzta fajtáinak biológiai tulajdonságai közül a hőtűrés, a szárazságtűrés, a betegség-ellenálló képesség, a savanyíthatóság, a tárolhatóság, az egyszerre érés és a repedési hajlam említendők.



A fajták hőtűrése nem egyforma, itt részben a tavaszi palántakori lehűléseket, az őszi fagyok tűrését és a növény viselkedését kell vizsgálni, esetleges átteleltetett termesztéskor. A melegtűrés a hajtató fajták fólia alatti fejesedő képességével és a nyári időszak tűrésével függ össze. A szárazságtűrés általában a tájfajták jellemzője. A betegség-ellenállóság a legfontosabb biológiai értékmérő tulajdonság, újabban egyre több ilyen fajta kerül forgalomba, így pl. a répa mozaik vírus, a karfiol mozaik vírus, az alternáriás, a xantomonaszos, a fuzáriumos betegségek ellen, de vannak lisztharmat, perenoszpóra, mikoszferellás foltosság ellenálló, sőt tripsztoleráns (tűrő) fajták is. Az egyszerre érés a gépi betakarítású fajtáknál fontos tulajdonság. A repedési hajlam egyenetlen vízellátás és túlérés esetén okoz nagy károkat, a felrepedt káposztafej már csak takarmány- vagy zöldtrágyaértékű, esetleg saját feldolgozásra alkalmas. A nem repedő fajták sokszor a szedési érettség elérése után 1 hónapig is lábon tarthatók. A fejes káposzta fajtákat tenyészidejük alapján három csoportra oszthatjuk az ültetéstől a szedésig eltelt napok száma szerint: • rövid tenyészidejűek: 60–90 nap; • közepes tenyészidejűek: 90–120 nap; • hosszú tenyészidejűek: 120–160 nap.

1.4. Termesztés Fontos cél, hogy a piacra minél hosszabb időn keresztül vihessünk friss, tehát nem tárolt fejes káposztát. A különböző időszakokban betakarítható termést többféle szaporítási időpont, illetve fajta megválasztásával érhetjük el. A fejes káposzta szabadföldi technológiai változatai és a hozzájuk tartozó ültetési időszak: • Váz nélküli fóliás termesztés: március első fele; • Korai szabadföldi termesztés: március vége, április eleje; • Szabadföldi termesztés nyári-őszi szedésre (friss piacra): április eleje, június vége; • Szabadföldi termesztés őszi szedésre (savanyításra): május vége, június eleje; • Szabadföldi termesztés késő őszi szedésre (tárolásra): május vége, június eleje. Az első két változatot kivéve palántaültetés helyett a helyrevetés is alkalmazható, ilyenkor az időpontok 3 héttel korábbiak. A vetőmagárak rohamos emelkedése óta és a terület jobb kihasználása miatt a helyrevetésre csak nagyon ritkán kerül sor. A váz nélküli fóliás termesztés átmenetet képez a hajtatás és a szabadföldi termesztés között. A palántákat tápkockában neveljük fel, sőt érdemes a szokásosnál kissé hosszabb ideig tartani a palántanevelő ágyban, hogy fejlettebb növényeket és ne palántákat ültessünk ki, ezzel is időt nyerve a koraiság számára. Ennek érdekében meggondolandó nem 5, hanem 6, esetleg 7 cm-es tápkockában nevelni a növényeket. A perforált fóliatakaró megvédi a növényeket a mínusz 3–4 °C-os fagytól, nappal pedig napos időben 8–10 °C-kal nagyobb meleget biztosít. A szellőzést és a túlmelegedés elkerülését a lyukak biztosítják, lehetővé teszik az eső és az öntözővíz bejutását, így elkerülhető a napi szellőztetés nagy munkája és gondja. Közel azonos, mintegy 7–8 napos koraiság érhető el az úgynevezett síkfólia használatával is, erre a célra legelőnyösebb a fátyolfólia, melyet közvetlenül a növényekkel beültetett táblára terítünk és a szélein földdel rögzítjük. A fóliatakaró április közepéig-végéig maradhat a növényeken az időjárástól függően. Az első fejek leszedésére május közepétől kerül sor. Korai szabadföldi fejes káposzta termesztéséhez a palántát legtöbbször földlabda nélkül neveljük fel (szálas palánta), a jól fejlett, egyenletes növényanyag érdekében ritka vetést alkalmazunk, m2-ként 400–600 palántát 259 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


nevelünk 2–6 g magból 4–6 hét alatt. Az ültetés március végén-április elején történik. A betakarításra június elejétől, néha május végétől kerül sor. Szabadföldi termesztés nyári-őszi szedésre. Ennél a technológiai változatnál még a korábbiaknál is nagyobb gondot kell fordítanunk a fajta helyes megválasztására, hiszen ennek a termése kerülhet friss piaci értékesítésre, de ipari feldolgozásra is. A palántákat 800–1000 db/m2-es sűrűségben neveljük fel 4–5 hét alatt 6–8 g vetőmagból. Májusi ültetésre már szabadföldi ágyban is nevelhetjük a palántákat, fele akkora növénysűrűséggel. A nyári folyamatos fejeskáposzta-ellátás biztosítása miatt az ültetési idő április elején kezdődik és június végéig tart, különböző tenyészidejű fajtákkal. A fejesedés a nagy melegek időszakára esik, ezért ennél a változatnál az öntözés elengedhetetlen, de rendszerint jó jövedelmet biztosít a viszonylagos piaci hiány miatt. Augusztusban már a konzervgyárak is igénylik a fejes káposztát a különböző vegyes készítményekhez, de ekkor már a savanyító üzemek is megkezdik a feldolgozást. Ennél a változatnál a betakarítás július elejétől a kései termesztés betakarítása kezdetéig, októberig tart. A fejes káposzta szabadföldi termesztése őszi szedésre (savanyításra) a hagyományos május végi, június elejei ültetéssel kezdődik. A termőtájak főnövényként termesztett növényállományának ültetési időszaka ez. A palántát már szabadföldi ágyban nevelhetjük meg, ezért nem kell takarékoskodni a hellyel, négyzetméterenként 400–500 növényt nevelünk fel 2–4 g magból, 4 hét alatt. A savanyításra alkalmas, nagy fejet fejlesztő fajtákból 23 000–28 000 palántát ültetünk hektáronként, a szedés október elején kezdődhet meg. Késő őszi szedésre (tárolásra) nevelt fejes káposzta palántáját ugyanakkor ültetjük, mint az előző technológiai változatét, de más fajtacsoportból választva ki a nekünk legmegfelelőbbet. Ennél az ültetésnél már 35 000–40 000 növénnyel dolgozunk hektáronként, hiszen nem jó, ha a fejek túlságosan nagyra nőnek. A betakarítást október második felére – november elejére tervezzük, s a termést tároljuk. Szaporítása az előző változatéval egyezik meg. Terület-kiválasztás. Korai termesztésre a lazább, gyorsan melegedő, a déli országrészben elhelyezkedő területek az alkalmasabbak. Nyári termesztésnél elengedhetetlen az öntözés, de a termőtájakban főnövényként termesztett fejes káposzta sokszor nem részesül öntözésben. Vetésforgó. A fejes káposzta meszes talajon tűri a monokultúrát is, savanyú talajokon a gyökérgolyva-fertőzés előbb-utóbb lehetetlenné teszi a termesztését. Az öntözött zöldséges vetésforgóban a frissen istállótrágyázott területre kerüljön, s különösen az ilyen forgótípusban szokás a fejes káposztát elő- és utóterményként is beiktatni. Jó gyomfojtó növény, hiszen ültetése után rövid időn belül a terület 70–80%-át beborítja, a gyomoknak nem hagy sok életteret. Öntözetlen, illetve öntözött zöldségnövénnyel kombinált forgóban termesztik a fejes káposztát a termőtájakban. Mindhárom forgótípusra érvényes, hogy jó előveteményei a hüvelyesek, a burgonya, az évelő pillangósok. A kombinált szántóföldi forgóban jó termést hoz őszi gabona után. Rossz előveteményei a kukorica, a cukorrépa és a zeller. Talaj-előkészítés. A korai szabadföldi, illetve májusi ültetésű technológiák esetében az alaptalajművelés az előző növény lekerülése utáni azonnali tarlóhántással kezdődik, melyet egyirányú tárcsával vagy kétsoros tárcsás boronával végzünk, mélysége 6–12 cm. A tarlóhántást azonnal lezárjuk gyűrűs hengerrel vagy fogasboronával. Korán lekerülő elővetemény esetén a tarlót a kigyomosodás elkerülésére szántóföldi kultivátorral ápoljuk, majd ismét lezárjuk. Az alaptrágyák talajba juttatására a középmély 16–20 cm nyári szántáskor, vagy a 21–30 cm mélyen végzett őszi mélyszántáskor kerül sor. A korai ültetésű (vetésű) fejes káposzta előtt fogassal lezárjuk a szántást, hogy tavasszal minél hamarabb jó vetőágyat, illetve ültetőágyat készíthessünk. A későn lekerülő elővetemény után azonnal az őszi mélyszántás következik. Tavasszal a korai fejes káposzta területét simítóval vagy fogas boronával egyengetjük el, s a vetést, illetve ültetést megelőzően végzett kombinátorozásig 3–4 hetenként szántóföldi kultivátorral járatjuk meg. A kettőstermesztésben másodnövényként termesztett rövid tenyészidejű fejes káposzta talaj-előkészítésére nagyon rövid idő áll rendelkezésre. Ilyenkor nehezebb és költségesebb az aprómorzsás, ülepedett palántaültető ágy előkészítése.



Tápanyag-ellátás. A fejes káposzta tápanyagigényét legegyszerűbben istállótrágya és műtrágya együttes adagolásával elégíthetjük ki, de különösen a laza talajokon a műtrágya önmagában is jó termést eredményezhet. A túlzott nitrogénadagolás – különösen a tenyészidő utolsó 1–2 hónapjában – rontja a tárolhatóságot, korai termesztésben azonban a számítottnál kissé nagyobb adag fokozza a koraiságot. A fejes káposztának a szerves trágyát, a foszfortartalmú műtrágyát és a káliumtartalmú műtrágya 70% (100%)át alaptrágyaként adjuk. Indító trágyaként a nitrogén 30%-át és a maradék káliumtrágyát szórjuk ki. Fejtrágyaként csak nitrogént adunk, rövid tenyészidejű fajtáknak egy, a többinek 2–3 alkalommal. A trágyaféleségek általában a gyökeresedés mélységéig kell, hogy lejussanak, ezért az istállótrágyát 15–30 cmre, az indító és fejtrágyákat a felső talajrétegbe munkáljuk be, illetve a fejtrágyát általában 15–30 mm öntözővízzel juttatjuk ki. Szaporítás. A fejes káposztát végleges helyrevetéssel és palántaneveléssel is szaporíthatjuk. A helyrevetés – a korai szabadföldi termesztést kivéve – nagyüzemi művelési formák között néhány évtizede kezdett általánossá válni, de újabban visszaszorulóban van. A szaporítás részletkérdéseinek tárgyalása előtt ismernünk kell a tenyészterület és növényelrendezéssel kapcsolatos tudnivalókat. Tenyészterület-igénye szabadföldön 1600–4200 (4900) cm2 között változik, technológiai változattól, fajtától és művelési módtól függően: • Váz nélküli fóliás termesztésnél 160+30+30×30–35 cm-es növényelrendezést alakítunk ki, s ezzel a háromsoros, ágyásos ültetéssel hektáronként 43 000–46 000 növényt helyezhetünk el. • Korai szabadföldi termesztéskor nagyüzemben szalagos elrendezéssel 80+40+40 × 35–50 cm-re 37 000–54 000 palánta/ha kerül, míg egyenletes sorelrendezéskor 40–50 × 35–40 cm sor és tőtávolságnál 50 000–70 000 növény kiültetésére nyílik lehetőség. • Nyári termesztéskor 50–70 cm sor és 40–50 cm-es tőtávolságot tartunk (30 000–50 000 növény/ha). • Őszi termesztéskor 60–70 cm sor és 50–60 cm tőtávolság a szokásos (24 000–33 000 növény/ha), de a téli tárolásra vagy friss fogyasztásra kerülő állomány legalább 30 000–33 000 növény/ha sűrűségű kell, hogy legyen, itt a 2–3 kg-osnál nagyobb fejek kifejlődésére nincs szükség. Helyrevetéskor a vetésidőt a technológiai változatok ismertetésekor meghatározott ültetési időből számíthatjuk ki úgy, hogy 20–25 napot visszaszámolunk. Helyrevetéskor a szemenkénti vetőgépet úgy állítsuk be, hogy a kívánt távolság felére vessen, s a végleges növénysűrűséget a tőszámbeállításkor alakítjuk ki. A vetőmagigény a tenyészterület, a vetőmag használati értéke és a vetőgéptípustól függően 25–70 dkg/ha között változó. A vetés mélysége 1,5–2 cm legyen, a kelésre 8–12. napon belül számíthatunk. Palántanevelés. A fejes káposzta palántanevelési ideje a palántanevelési módtól és a környezeti tényezők alakulásától függően 4–9 hét. Szabadföldi ágyban 4 hét, korai szabadföldi termesztés céljára – a vetés sűrűségétől függően – 5–6 hét, míg tápkockás előneveléskor 7–9 hét alatt nyerünk kiültetésre alkalmas növényeket. A fejes káposzta palántanevelési ideje nem hosszú, ezért tűzdelése nem kifizetődő, ha a palántáknak egyenletes térállást szeretnénk biztosítani, a magot közvetlenül a 4,5–5 cm-es tápkockába vessük. Tűzdelésre, ha mégis ezt a palántanevelési módot választjuk, a növény 2–3 hetes korában, a lomblevelek megjelenésekor kerül sor, 2000–2500 növényt nevelhetünk fel négyzetméterenként tűzdelésig, s ehhez 10–15 g vetőmag szükséges. A tűzdelési távolság 5–6 cm. Korai szabadföldi termesztés céljára tűzdeletlen és tápkocka nélküli, ún. „sima” palántát nevelünk, melynél a következő palántamennyiségek nevelhetők fel egy négyzetméteren: • 400–500 palánta 3–4 g magból, • 500–800 palánta 4–6 g magból, • 800–1000 palánta 6–8 g magból. A palántanevelés helyén február 10-ig 20–25°C-os fűtési szintet (Δt), majd március közepéig egyre csökkenő mértékű (15→5 °C Δt) fűtést kell biztosítanunk. A hektáronként szükséges vetőmagmennyiség általában 20–25 dkg. Ültetés előtt 7–10 nappal megkezdjük a növények szoktatását a külső környezethez, ezért már éjszaka is szellőztetünk, s különösen gyors növekedésük esetén a vizet is takarékosabban adagoljuk. Az ültetés előtti 261 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


napon 10 mm vízzel öntözzük be a palántanevelő ágyat, hogy a növények felszedése minél kisebb gyökérsérüléssel járjon. A fejes káposzta ültetésére március végétől július elejéig kerülhet sor a technológiai változatok ismertetésekor leírt időbeosztás szerint. Ültetés előtt, ha nagyon száraz a talaj, 5–10 mm vízzel megöntözzük, illetve „száraz” kézi ültetés esetén a növények tövénél lyukat hagyunk, melyen keresztül az öntözővíz könnyen beiszapolja a gyökereket. Az ültetés után adott öntözővíz 10–15 mm, illetve 0,5 l/növény legyen. Ápolási munkák. A kelés, illetve ültetés után 2–4 héttel esedékes az első talajporhanyítás, melyet a sorközökben géppel, a sorokban a tőszámbeállítás (egyelés) szükségessége esetén gyakran kézzel végzünk. A 4– 8 cm mélységű talajlazításra általában az öntözések után kerüljön sor mindaddig, míg a növényzet károsítása nélkül elvégezhető. Az ültetés után 1,5 hónappal a növényzet már a terület nagy részét borítja, ilyenkor – ha szükséges – kézi gyomlálás iktatható be. A fejes káposzta vegyszeres gyomirtása is megoldott. Öntözés. A fejes káposzta részére fontos az egyenletes vízellátás biztosítása. A vízhiányos időszakok részben a tenyészidő meghosszabbításához, részben terméscsökkenéshez vezetnek. Az egyenetlen vízadagolás a fejek felrepedését is elősegíti. A fejes káposztát akkor öntözzük, amikor a talaj víztartalma a vízkapacitása 70–75%ára süllyedt s ilyenkor a gyökeresedés mélységétől függően kezdetben 15–20 mm, majd egyre több, 20–40 mm vizet adjunk. A korai termesztésben, illetve általában a rövid tenyészidejű fajtákat 3–6 alkalommal öntözzük, így idénynormájuk 60–130 mm. A kései, hosszú tenyészidejű fejes káposzta fajtákat 7–9 alkalommal, 150–300 mm idénynormával öntözzük. A váz nélküli fóliás termesztésben a fejképződés kezdetén – április végén – a fóliát le kell venni, mert a túl nagy meleg és a párolgás akadályozása laza fejeket eredményezhet. Betakarítás, áru-előkészítés, tárolás, értékesítés. A fejes káposzta betakarítása akkor kezdhető, amikor a fejek elérték a fajtára jellemző alakot és tömöttségi állapotot. Ez alól a korai termesztésben lehet kivétel, amikor a piaci kereslet és az árak alakulásától függően kevésbé „érett” fejek is leszedésre kerülnek. A betakarítás ideje az ültetés után 55–150 nappal esedékes, így a váz nélküli fólia alól már május közepétől, a korai szabadföldi termesztésben pedig május végétől – június elejétől szedhetünk. A május végén ültetett, téli tárolásra, illetve ipari célra termesztett állományt október közepétől november elejéig szedjük. Korai termesztésben 2–3 szedéssel takarítható be az állomány. A késeieket általában két menetben, 10–20 napos időközzel takarítjuk be. A fejes káposztát általában kézzel szedjük, de az ipari feldolgozásra termelt termés géppel is betakarítható. A korai fajtáknál a külső zöld borítólevélből néhányat a fejen hagyunk. Az értékesítésre előkészített káposztafej külső torzsája nem lehet 2 cm-nél hosszabb. Gépi betakarításra kétféle géptípus áll rendelkezésre, az egyik a fejet úgy vágja le a torzsáról, hogy a növényt nem nyűvi ki, a másik típus előbb kinyűvi, s a fej leválasztása a gépen történik. A gépek meglehetősen költségesek, az árut törik, ezért a vetésterületnek csak néhány százalékán használatosak. A várható termés a váz nélküli fóliás termesztésben 15–25 t/ha, a korai szabadföldi termesztésben 25–30 t/ha, nyári termesztésben és az őszi, ipari célú technológiáknál 70–80 t/ha, s a téli tárolásra szánt áruból 55–60 t/ha. Öntözés nélkül a fenti mennyiségek mintegy kétharmada várható. A fejes káposzta osztályozása elsősorban nagyság szerinti szétválasztást jelent, melyre legtöbbször már a szedés közben sor kerül. Hazai piacra az 1,5–3,5 kg-os fejek a legmegfelelőbbek, a 4–5 kg-os, vagy még ennél is nagyobb tömegű fejek a savanyító üzembe kerülnek. A fejes káposzta nem igényel különleges csomagoló eszközöket. A frisspiacra legtöbbször ritka szövésű műanyag zsákba csomagoljuk, a tárolásra szánt fejes káposztát és az ipari feldolgozásra kerülőt konténerbe gyűjtjük, vagy ömlesztve szállítjuk. A hűtőtárolóba kerülő fejes káposzta a tartályládával együtt kerül betárolásra. Az üzemekben vagy a prizmás, kisebb mértékben a vermes tárolás terjedt el, vagy az úgynevezett beszántásos módszer. A beszántást a gazdaság télen is jól megközelíthető, lazább talajú és vízállásra nem hajlamos területén végzik. Az ekével egyenként nyitott barázdába szorosan egymás mellé rakják a fejes káposztát, s minden sort a következő barázdából kiemelt földdel takarnak be. A területre a nagy hidegek beálltakor 30–40 cm szalmatakaró is kerül. A fejes káposzta egyszerű üzemi tárolási módja a prizmás tárolás. A prizma szélessége 150–200 cm, hossza 15– 20 m között változó, magassága 130–150 cm. A prizmába halmozott káposztafejek szellőzését 1 db vízszintes szellőzőrács, valamint a szélesebb prizmákban 2–3 méterenként kialakított függőleges szellőzőkürtők 262 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


biztosítják. Az összerakott terményre néhány napi szikkasztás után 20 cm vastag szalmatakaró, majd újabb 4–5 nap múlva 5–10 cm vastag földréteg kerül. A gerincet a fagyok beálltáig csak szalma takarja.

1.4.1. Növényvédelemi problémák • Betegségek: a káposztafélék mozaikja (cauliflower mosaic potyvirus, turnip mosaic potyvirus), a káposztafélék xantomonászos feketeerűsége (Xanthomonas campestris pv. campestris), a káposztafélék rizoktóniás palántadőlése (Rhizoctonia solani), a káposztafélék peronoszpórája (Peronospora brassicae), a káposztafélék alternáriás betegsége (Alternaria brassicae, A. brassicicola), a káposztafélék fuzáriumos sárgasága (Fusarium oxysporum f. conglutinans); • Kártevő állatok: keresztesvirágúak földibolhái (Phyllotreta spp.),tavaszi káposztalégy (Phorbia brassicae), repceszár-ormányos (Ceutorrhynchus quadridens), káposzta-levéltetű (Brevicorine brassicae), káposztapoloska (Eurydema ventrale), káposzta-bagolylepke (Mamestra brassicae), káposztalepke (Pieris brassicae), dohánytripsz (Thrips tabaci).

1.4.2. Összefoglalás • A fejes káposzta meszes talajon nem nagyon érzékeny a monokultúrára, általában az öntözött kombinált szántóföldi zöldséges vetésforgóban termesztik, de gyakran kerül az öntözött zöldséges vetésforgóba is. A frissen istállótrágyázott szakaszba kerül, s tápanyag-utánpótlásának a nitrogén-hatóanyagú fejtrágyázás is elengedhetetlen része. • Magyarországon a fejes káposztát március első felétől június végéig ültethetjük szabadföldre. A váz nélküli fóliás termesztésben március első felében, a korai szabadföldi termesztésben március végétől április elejéig, a nyári-őszi termesztésben április elejétől június végéig ültethetünk. A savanyításra és téli tárolásra termesztett növények ültetési ideje május vége – június eleje. • A fejes káposztát általában palántáról szaporítjuk, az első időszakban tápkockás vagy tálcás, később szálas palántát állítunk elő. A szabadföldi helyrevetés az utóbbi időben visszaszorult. • Palántanevelése 4–6 hétig tart. Négyzetméterenként 400–1200 db szálas vagy 400–600 földlabdás (tálcás, tápkockás stb.) palántát állíthatunk elő. Egy hektárra 23 000–70 000 növény kerül, ehhez a vetőmagszükséglet 200–400 g, helyrevetésnél ennek a 2–2,5-szerese. A helyrevetés az ültetési időszak előtt 2–3 héttel kezdhető, szemenként vető géppel végezzük. A kikelt növényeket 2–3 lombleveles korban egyeljük. • Ápolási munkái közül kiemelhető az öntözés és a növényvédelem. Vízigényes növény, a tenyészidő hosszától függően 3–9-szer 30–40 mm-es vízpótlásra van szüksége. • Legfontosabb növényvédelmi munkái közé tartozik a gyökérgolyva, valamint a lótücsök, a káposztalégy, a káposztalepke, a bagolylepke, a földibolhák és a tripszek elleni védekezés. • Betakarítására az ültetés után 55–150 nap múlva kerülhet sor, május közepétől november elejéig a fajta tenyészideje és az ültetés időpontja függvényében. • A várható termés 15–80 t/ha. • Az üzemen belüli tárolásra legalkalmasabb a prizmás módszer, március-áprilisig tartható el, 10% körüli veszteséggel. A felvásárlók a tárolást hűtőházban oldják meg.

2. Kelkáposzta (Brassica oleraceaL. convar. bullata Duch.) 2.1. Általános tudnivalók A fejes káposztánál kisebb jelentőségű zöldségnövény, de termesztésük sok vonatkozásban megegyezik. Európában a 17. századtól ismerünk termesztésére vonatkozóan adatokat. Magyarországon vetésterülete erősen visszaesett a múlt század közepéhez viszonyítva, jelenleg mindössze 600–800 ha. Jellegzetes termesztési körzetei Kecskemét és Budapest környéke, valamint Csongrád megye, de meglehetősen egyenletes területi eloszlást mutat. Meg kell említenünk a Mohács környéki és a Szentesi átteleltetett termesztést, mely azonban az 263 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


utóbbi évtizedben visszaszorult a téli folyamatos friss áruimport és a tavaszi fűtés nélküli fólia alatti hajtatásnak köszönhetően. Táplálkozásunkban betöltött szerepét a fejes káposztáénál nagyobb C-vitamin-, karotin- és ásványisó-tartalma adja. Feldolgozási formái azonban nem olyan változatosak, pl. nem savanyítható. Növénytani leírása, illetve rendszertani besorolása majdnem teljesen megegyezik a fejes káposztáéval.

2.2. Ökológiai igények Nagy vonalakban megegyezik a fejes káposztáéval, van azonban néhány fontos eltérés is. Fényigény. Ebben atekintetben a fajták nem egyformák, a koraiaknál az erős fény gyengébb növekedést eredményez. Hőigény. A különbség a fejesedés időszakában (optimum 13–20 °C) és a téli hőtűrésében mutatkozik. Az áttelelő fajták levélrozetta korban sokszor a mínusz 18–20 °C-t is elviselik, de vannak kifejlett formában, hazai körülmények között némi takarással jól átteleltethető fajták is. Vízigény. Nagy vízigényű, különösen a fejképzés idején. Igaz, hogy a kései fajták tűrik, de nem szeretik a szárazságot. Tápanyagigénye. A kelkáposzta nagy tápanyagigényű faj, a fejes káposztánál közölt táblázat adataihoz képest a fajlagos műtrágya-hatóanyag igénye (kg/1 tonna termés) nitrogénből 20–25%-kal, foszforból 40–80%-kal nagyobb, míg káliumból egészen kimagaslóan több, 2–2,5-szeres. Mindezek figyelembevételével is ügyelni kell a túltrágyázás elkerülésére, mert növeli a fejek repedési hajlamát.

2.3. A fajtaválasztás szempontjai Fajtabélyegei nagyon hasonlítanak a fejes káposztánál leírtakra. Az alaktani jellemzők között csupán a levélfelület hólyagozottsága, a sokszor kékesszürkébe hajló színe, a fej nagysága (0,5–3 kg/db), tömöttsége, a külső levelekhez viszonyítva világosabb fejszíne mutat eltérést. Beltartalmi jellemzői nem sokban különböznek. Biológiai fajtatulajdonságai tekintetében a jobb fagy- és szárazságtűrés érdemel kiemelést. A fajtacsoportok tenyészideje ültetéstől a szedésig: • hajtatási fajták: 50–60 nap, • korai szabadföldi fajták: 60–70 nap, • középkorai szabadföldi fajták: 70–90 nap, • kései szabadföldi fajták: 100–160 nap, • áttelelő fajták: 180–220 nap.

2.4. Termesztés A kelkáposzta szabadföldi technológiai változatai és ültetési időpontjai: • Váz nélküli fóliás termesztés: március első fele; • Korai szabadföldi termesztés: március vége-április eleje; • Szabadföldi termesztés nyári és őszi szedésre (tárolásra is): április és június (július 15-ig); • Áttelelő termesztés: október közepe (ha a levélrozetta telel át), július–augusztus (ha kifejlett fej telel át; nálunk csak takarással). 264 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A fejes káposztához viszonyítva a legfeltűnőbb eltérés, hogy a kelkáposztát csak elvétve termesztik főnövényként. A júniusi ültetésű hosszabb tenyészidejű fajták adják a tömörebb, téli tárolásra alkalmas fejeket. Helyrevetésre még a fejes káposztánál is ritkábban kerül sor, hiszen a kettős területhasznosítás itt eléggé általános, azt pedig ez a szaporítási mód hátráltatná. Az átteleltetéses termesztés visszaszorulását elsősorban a tavaszi korai technológiák és a hideghajtatás elterjedése okozta. A területkiválasztás, a talajművelés és a tápanyagellátás a fejes káposztánál elmondottak szerint történik, természetesen figyelembe véve a kettős termesztésből adódó külön feladatokat. A fajlagos tápanyagigény a korábban elmondottak szerint változik, de a területre kijuttatandó hatóanyag mennyiségét jelentősen befolyásolja az a tény, hogy a várható termése a fejes káposztáénál kisebb. Szaporításában lényeges különbözőség nem állapítható meg, tenyészterület-igénye azonban a fejes káposztánál kisebb (1200–3000 cm2), korai termesztésben 40–50×30–35 cm-re, később 50–60×40–50 cm-re telepítsük. Ha mégis a helyrevetés mellett döntünk, akkor az az ültetési idő előtt 20–25 nappal esedékes, 1,5–2 cm mélyre, 35– 80 dkg/ha magmennyiséggel. A kelés 8–12 nap múlva várható. Ápolási munkái nem mutatnak lényeges eltérést, vegyszeres gyomirtásánál a rövidebb tenyészidő miatt igényel fokozottabb figyelmet, a betakarítás pontos időzítése csak rendszeres öntözés esetén lehetséges. Betakarítás, áru-előkészítés, tárolás, értékesítés. A korai fajták hajlamosabbak a repedésre, ezeket a tábla 10%-os érettségénél már célszerű szedni, a többi fajta esetében az állomány egyszerre is betakarítható. A hagyományos technológiával termesztett áttelelő fajtákat már egészen kicsi, még éretlen fejű állapotban is szedhetjük. Szedési időszakok: • télálló kelkáposzta: február végétől; • áttelelő kelkáposzta: április vége-május elejétől; • váz nélküli fóliás: május közepétől; • korai szabadföldi: június elejétől; • másodterményként: augusztus vége-november. A szedés főleg kézzel történik, hiszen a nagyrészt tárolásra kerülő áru nem sérülhet, a fejek tömege eleinte legalább 0,4–0,5 kg, később 0,6 kg legyen. A fejek tárolásakor a fejes káposztáénál több borítólevelet hagyunk meg, csomagolása is inkább ládába vagy dobozba, s nem zsákhálóba történik. A kelkáposztát 0–2 °C-on és 90–95%-os relatív páratartalmú környezetben májusig eltarthatjuk. Az üzemben itt is számításba jönnek az egyszerűbb eltartási lehetőségek, mint a prizmás vagy a vermes tárolás. Jó eredményt kapunk, ha a gyökeres fejeket szorosan egymás mellé ültetve vagy egyszerűen csak eredeti termőhelyén hagyva szalmával, és fóliával takarjuk.

2.4.1. Növényvédelmi problémák Azonosak a fejes káposztánál felsoroltakkal.

2.4.2. Összefoglalás • A kelkáposztát szabadföldön váz nélküli fólia alatt (ültetés március első felében), korai szabadföldi termesztésben (ültetés március végén, április elején) és szabadföldi nyári-őszi termesztésben (ültetés áprilistól július 15-ig) termesztik, szedésére ennek megfelelően május közepétől novemberig kerül sor. Kis területen szokásos az októberi ültetésű állomány átteleltetése is, ezeket a növényeket április végétől, május elejétől szedhetjük.



• Szaporítása nagy vonalakban megegyezik a fejes káposztáéval, de kiültetéskori tenyészterület-igénye kisebb. • Területkiválasztásakor és trágyázásakor is a fejes káposztánál leírtak a mérvadók. • Ápolási munkái során kisebb vízigénye és a betegségek iránti kisebb érzékenysége érdemel említést. • Várható termése 15–50 t/ha, savanyításra nem alkalmas, de májusig jól eltartható.

3. Karfiol (Brassica cretica convar. botrytis Duch.) 3.1. Általános tudnivalók A faj neve krétai eredetére utal. Mai termesztett formája a legkésőbb kialakult káposztafélék egyike. A karfiolt nagy felületen Eurázsiában termesztik. Európában Francia-, Olasz-, Lengyel- és Spanyolországban jelentős a karfioltermesztés. Hazánkban kb. 1500 ha a termőfelület. Legfontosabb termesztőkörzetei: • Csongrád és Békés megyei körzet (hajtatás és korai termesztés); • Pest megyei körzet (nyári és őszi termesztés); • Szabolcs megyei körzet (elsősorban hűtőipari célra termesztés). A három nagy termőtáj mellett még sok kisebb, de nem összefüggő területet találunk a Dunántúlon, Borsod megyében és a Hajdúságban. Jelentős a C-vitamin- (50–80 mg/100g), a B1- és B2-vitamin, valamint az ásványisó-tartalma. Jó étrendi hatású, különlegesek az íz- és zamatanyagai. A karfiol (Brassica cretica convar. botrytis Duch.), a keresztesvirágúak családjába (Brassicaceae), a káposztafélék nemzetségébe (Brassicae) tartozik. Egyéves növény. A torzsa csúcsán fejlődik ki a húsosan megvastagodott, félgömb alakú virágzatkezdemény, az ún. rózsa, amely a karfiol fogyasztható, gazdaságilag értékes része. Gyökérzete gazdagon elágazó, fő- és oldalgyökérzet. Zöme a talaj felső rétegében helyezkedik el. Levele jellegzetesen hosszú, lapátszerű, amely körülöleli a rózsát. Virágzatát a rózsa teljes kifejlődése után hozza. A keresztesvirágúakra jellemző lentről fölfelé nyíló fürtvirágzata van, 20–50 napig is elhúzódó virágzással. A virágokat rovarok porozzák be, de kis mértékben a szél is besegíthet. Termése becő, ebben helyezkedik el a gömbölyű sötétbarna vagy fekete mag, amely 4–5 évig megtartja csírázóképességét. Ezermagtömege 3–6 gramm.

3.2. Ökológiai igények Fényigény. Közepes, 5000–6000 lux feletti fényerősséget és legalább 10 órás napi megvilágítást igényel (hosszúnappalos). A túlságosan erős fény a rózsaképzés idején, különösen, ha nagy meleggel párosul, a rózsák barnulását idézheti elő (főként a kis lombú, korai fajtáknál). A kevés fény is káros lehet (sok borult, esős nap, főleg ősszel), mert késlelteti a rózsaképződést, ami akár el is maradhat, ezenkívül a tenyészidő is megnyúlhat. Hőigény. Markov–Haev hőigény szerinti csoportosítása szerint a 13±7 °C-os csoportba tartozik, de a fejlődés különböző szakaszaiban más és más hőigényű. A növény fejlődéséhez a 13–20 °C közötti hőmérséklet az optimális. 13 °C alatti hőmérsékletnél a kiültetett palánta nem fejlődik, szinte egy helyben áll és antociános elszíneződést mutat. A 20 °C feletti hőmérsékleten, fejlettségi állapottól függően, rendszerint hősokkot kap és kényszerérik, vagy hetekkel elnyúlik a rózsaképződése. A hidegre különösen rózsaképzés idején érzékeny, de az őszi fajták mínusz 4–6 °C-on még nem fagynak el. A karfiol hőre és fényre való érzékeny reagálása teszi igazán nehézzé a termesztését.



Vízigény. Nagy vízigényű, különösen a rózsaképződés idején. A növény folyamatos és megfelelő fejlődéséhez egyenletes vízellátást igényel. A talaj vízkapacitásának 70–80%-os telítettségűnek, a levegő páratartalmának pedig 80–85% körülinek kell lennie, főként a rózsaképződés idején. Ezt gyakori és kis vízadagú öntözéssel érhetjük el. Tápanyag- és talajigény. Tápanyagigénye kifejezetten nagy. Makroelemek közül a nitrogénből és káliumból igényel sokat. Mikroelemek közül kiemelkedően magas a molibdén- és bórigénye. Amennyiben a talaj molibdén-ellátottsága alacsonyabb, mint 0,5 ppm, illetve bórtartalma 30 ppm-nél kevesebb, a növényen hiánytünetek lépnek fel. A bór hiánya a rózsák barnulását, a molibdén hiánya a tenyészőcsúcs elhalását, az ún. „szívelhalást” okozza. A karfiolra jellemző, hogy a tápanyagigénye a tenyészidőszak első felében, a rózsaképződésig a legmagasabb. A jó szerkezetű, jó víztartó képességű talajtípuson termeszthető. Kémhatás tekintetében a semleges vagy enyhén savanyú talajokat kedveli. Tekintettel arra, hogy savanyú talajon a gyökérgolyva (Plasmodiophora brassicae) fellépésével kell számolni, a karfiol termesztését az enyhén lúgos talajokra javasoljuk. 7,8–8 pH-nál lúgosabb talajon azonban ne termesszük, mivel a mikroelemek (molibdén, bór stb.) felvétele erősen lúgos közegben akadályozott. A többi káposztafélékhez képest kissé érzékeny a talaj sótartalmára.

3.3. A fajtaválasztás szempontjai A termelés meghatározó eleme a megfelelő fajta kiválasztása. A karfiolfajtákat alaktani tulajdonságaik, biológiai és beltartalmi jellemzőik, valamint tenyészidejük alapján rendszerezzük. Alaktani tulajdonságaik közül a növekedési erély mellett a leveleknek és a rózsának van több, termesztési és piacossági szempontból fontos jellegzetessége. Ilyenek • a levél nagysága, alakja, a belső levelek rózsát védő borulási hajlama, a levél színe, valamint a levél állása, • a rózsa mérete, színe, tömöttsége, takartsága, illetve szemcsézettsége. Biológiai tulajdonságaik közül legfontosabb a fényérzékenység, a hideg- és melegtűrő képesség, valamint a betegségekkel szembeni ellenállósság. Tenyészidő alapján megkülönböztetünk rövid (45–70 nap), középhosszú (70–90 nap) és hosszú (90–130 nap) tenyészidejű fajtákat. A jó karfiolfajta tömör, erősen boltozatos, fehér (esetleg zöld vagy lila) színű, nagy rózsát fejlesztő, szemcsézettsége finom és jó öntakaró képességű. Az egyöntetű állomány, a jó minőség és a koncentráltabb érés csak a hibrid fajtákkal érhető el. A fajták kiválasztásánál tudnunk kell: • milyenek a termőhelyi adottságok (a talaj típusa, fekvése, vízellátottsága); • milyen módon fogunk termelni (hajtatás, korai szabadföldi takarásos termesztés, szabadföldi termesztés); • milyen a felvevőpiac minőségi és mennyiségi igénye.

3.4. Termesztés A karfiol termesztéstechnológiai változatai a következők: • váz nélküli fólia alatti termesztés – ültetés: március első dekádja; • szabadföldi korai termesztés – ültetés: március utolsó-április első dekádja; • szabadföldi nyári termesztés – ültetés: április utolsó-május második dekádja; • szabadföldi őszi termesztés – ültetés: június első–július második dekádja.



Vetésforgó. A számos fertőző betegség miatt lehetőleg kerüljük a monokultúrás termesztést. Hazánkban a karfiolt elsősorban elő- és utónövényként termesztjük. A nyári termesztés időjárásunk szélsőséges volta miatt (hőségnapok, aszály) lecsökkent. A termőhely kiválasztásánál figyelembe kell venni, hogy a karfiol a talaj víz- és tápanyag-gazdálkodásával, továbbá a talaj levegőzöttségével szemben a káposztafélék közül a legmagasabb igényeket támasztja. A kertészeti vetésforgók szervestrágyázott szakaszába helyezzük el. A kiegyenlített, folyamatos tápanyagellátásra, valamint a könnyen felvehető tápanyagokra szintén a karfiol a legigényesebb. Tápanyagellátás. Fajlagos tápanyagigénye a termőhelyek és a tápanyag-ellátottsági szintek függvényében hatóanyagban: nitrogénből (N) 4,9–8,2 kg/t, foszforból (P2O5) 0,9–4,4 kg/t, káliumból (K2O) 6–10 kg/t közötti. A szerves trágyát ősszel juttatjuk ki, míg a műtrágyákat alap-, indító- és fejtrágya formájában adjuk. A foszforműtrágya 80–90%-át, a káliumműtrágya 50%-át ősszel, a szervestrágyázással egy menetben adjuk ki. A nitrogénműtrágya 20%-át csak abban az esetben adjuk ősszel alaptrágyaként, ha a szerves trágyánk nagyon sok almot, szalmát tartalmaz vagy ha nagy tömegű kukoricaszárat szántunk be. A karfiol klórra érzékeny, ezért a káliumtrágyát ennek függvényében válasszuk meg. A nitrogént fejtrágyaként juttatjuk ki. Korai termesztésben 2–3 alkalommal, őszi termesztésben 3–4 alkalommal. A kálium fennmaradó 50%-át szintén fejtrágyaként, a foszfor 10–20%-át pedig indító vagy starter trágyaként adjuk ki. Talaj-előkészítés. Ez a különböző termesztési módoknál más és más. Az őszi talajmunkák a tarlóhántással kezdődnek. Az előző növény lekerülése után végezzük el egyirányú tárcsával vagy tárcsás boronával. Mélysége 6–12 cm. Ha a tarló nagyon kigyomosodik, meg kell ismételnünk. Az őszi mélyszántás előtt juttatjuk ki a szerves trágyát és a műtrágya egy részét. Az őszi mélyszántás mélysége 25–35 cm. Ha korai termesztést választunk, akkor fogassal lezárjuk a szántást, hogy tavasszal minél hamarabb jó ültetőágyat készíthessünk. Tavasszal, ha ősszel nem zártuk le a szántást, simítóval vagy fogas boronával egyengetjük el a területet, ültetésig kultivátorral tartjuk gyommentesen, illetve porhanyósan a talajt. Palántázás előtt talajlakó kártevők ellen fertőtlenítsük a talajt (pl. Counter 5G). A gyomirtást vegyszerrel is elvégezhetjük. A másodnövényként ültetett karfiol talaj-előkészítése szintén tarlóhántással kezdődik, ezt követi a középmély szántás (15–20 cm). Ha aszályos időjárás van, akkor szántás előtt előöntözést kell alkalmazni 25–30 mm adagban. A tápanyag-visszapótlás gyorsan felvehető műtrágyák formájában történik. Szaporítás. A karfiolt helyrevetéssel és palántaneveléssel is szaporíthatjuk. A helyrevetést egyre kevésbé alkalmazzák a rossz, vontatott kelés és a tenyészidő alatt uralkodó aszályos időjárás miatt. Ha mégis ezt a szaporítási módot választjuk, akkor a vetés ideje 20–25 nappal hamarabb történik, mint az adott technológiánál az ültetési idő. A vetés mélysége 1,5–2 cm, a kelés 8–12 nap múlva várható. A palántanevelés nagyon fontos technológiai elem. A gazdaságos termesztéshez kiváló minőségű palántákra van szükség. A palántanevelés nagy figyelmet és szakértelmet igényel. A palántanevelés történhet fóliaágyban, fóliasátorban vagy növényházban. A követelmény, hogy világos, jól szellőztethető legyen. A korai palántanevelés esetén a termesztőberendezésnek talajfűtéssel és olyan légtérfűtéssel kell rendelkeznie, hogy legalább 18–20 °C hőmérsékletet biztosítson. A palántanevelés lehet: • tápkockás vagy földlabdás, ezen belül tűzdelt és tűzdeletlen; • tálcás (ún. „szivaros”); • szálas. Tápkockás palántanevelés. A tűzdelt palántanevelés esetén a magvetés történhet szaporítóládába vagy a termesztőberendezés talajába. Ilyenkor sűrű vetést alkalmazunk: kb. 2000–3000 db magot vetünk négyzetméterenként. A karfiol magja 4,4 °C-on már csírázik, de az egyenletes és gyors kelés érdekében a



kelésig 18–22 °C-ot tartsunk, így a mag 5–6 nap alatt kikel. A tűzdelés 2–3 hetes korban esedékes, ekkor kezd a lomblevél megjelenni. A tűzdelés munkaigényes és költséges folyamat. A tűzdeletlen palántaneveléskor a magot közvetlenül a tápkockába vetjük. Ezt a módszert akkor érdemes választani, ha a vetőmag csírázóképessége jó. A bevetett tápkockákat tőzeggel vagy perlittel takarjuk, majd az egyenletes kelés érdekében fóliával vagy fátyolfóliával fedhetjük. A tápkockás palántáról történő szaporítást a korai szabadföldi termesztésben alkalmazzuk. A karfiol palántaneveléséhez az 5–7,5 cm nagyságú tápkockákat javasoljuk. A korai termesztésben a nagyobb tápkockaméretet válasszuk, mert ezzel a koraiságot fokozhatjuk. A tápkockás palántanevelés időtartama a tápkocka nagyságától és a kiültetés időpontjától függően változik: • 5×5 cm méretű tápkockában: 30–50 nap, • 6×6 cm méretű tápkockában: 35–60 nap, • 7,5×7,5 cm méretű tápkockában: 45–70 nap. A hosszabb palántanevelési idő a téli és a kora tavaszi időszakra jellemző. Tálcás vagy „szivaros” palánta. A karfiol palántanevelésében bevált módszer. 2 cm, illetve 2,5 cm lyukátmérőjű tálcák mellett megjelent a 4 cm átmérőjű is, amely még kedvezőbb feltételeket biztosít a fiatal növények számára. A tálcás palántanevelés időtartama kb. 40 nap. Ezt a palántanevelési módot leginkább a szabadföldi termesztésben alkalmazzák. Szálas palánta. Ez a legegyszerűbb és legolcsóbb palántanevelési mód. Általában a szántóföldi tömegtermesztéshez nevelünk ilyen módszerrel palántát. A felnevelhető palánta mennyisége 500 db négyzetméterenként. A szálas palántanevelés időtartama kb. 45 nap. A palántanevelés során fontos a hőmérséklet szabályozása: • vetéstől kelésig 18–22 °C, • keléstől tűzdelésig 10–12 °C, • tűzdeléskor 18–20 °C, • tűzdelés után 12–15 °C legyen a levegő hőmérséklete, de lényeges, hogy a palánta tápközegében is elérjük a karfiol számára optimális hőmérsékletet. A szellőztetés nagyon fontos a palántanevelés idején, a palánták minőségét, egészségi állapotát jelentősen befolyásolja. A szellőző felület akkora legyen, hogy a levegő rövid idő alatt ki tudjon cserélődni. A palántákat olykor a túlságosan erős, természetes fénytől és az ezzel járó túlzott felmelegedéstől is védeni kell. Ezt a termesztőberendezés külső felületének lefestésével vagy raschelháló alkalmazásával érhetjük el. Palántaneveléskor igen fontos a vízellátás szabályozása, amivel a növények növekedési ütemét befolyásolhatjuk. Szükség esetén párásító öntözést is kell alkalmazni. Tápanyag-utánpótlásra ritkán van szükség, hiszen a talajkeverékek annyi tápanyagot tartalmaznak, amennyi fedezi a növények igényét. Ennek ellenére a tőzegalapú földkeverékeknél előfordulhat foszforhiány, ezt a palántanevelés során tápoldatozással szüntethetjük meg. Fontos ápolási munka még a növényvédelem.



Kiültetés előtt a palántákat edzeni kell. Ez idő alatt fokozatosan csökkentjük a hőmérsékletet és a víz mennyiségét. Az edzést kiültetés előtt 7–10 nappal kezdjük el. Fényre edzésre csak az üvegházakból szabadföldre kikerülő palánták esetében kerül sor. Ültetés. Az optimális tenyészterületet a termesztési cél, a termesztéstechnológiai és a termesztett fajta egyaránt befolyásolja, ez 35×35 cm és 70×70 cm között meglehetősen változó. Váz nélküli fólia alá 150+35+35×35–40 cm, szabadföldi korai termesztésben 40–50×30–40 cm, nyári-őszi termesztésben 60–70×50–65 cm sor- és tőtávolságra ültessük. Az ültetés végezhető kézzel és géppel. Ápolási munkák. Ültetés után 10–15 mm vízadaggal beiszapoló öntözést végzünk. A karfiol gyökereinek zöme 15–30 cm-es mélységben helyezkedik el, ezért az öntözések alkalmával ezt a részt kell vízzel feltölteni, kb. 30 mm-es vízadaggal. Ezenkívül igen fontos a gyakori, 5–10 mm-es párásító öntözés is. Sorközművelés. A sűrű öntözés miatt a talaj betömörödhet, ezért fontos a rendszeres talajporhanyítás. A fejtrágyázás végezhető az öntözéssel egy időben, a korábban tárgyaltak szerint. A rózsák takarására legtöbbször csak a korai szabadföldi termesztésű növényeknél van szükség. A rózsát takarhatjuk egy letört levél ráhelyezésével vagy a rózsa körüli levelek összekötözésével (gumigyűrűvel). Betakarítás, tárolás. A karfiol akkor szedhető, amikor a rózsák elérték a fajtára jellemző nagyságukat. A szedéssel ne késlekedjünk, mert a rózsák hamar kinyílnak vagy megbarnulnak. A korai karfiolt hetente kétszer, az őszi karfiolt egy menetben vagy 10–14 napos időközzel, két alkalommal szedjük. A leszedett rózsákat kíméletesen kezeljük. Amennyiben meleg időben szedjük (tavasszal vagy nyáron), azonnal óvjuk a közvetlen napsugárzástól, és mielőbb szállítsuk hűvös helyre. Piacra rendszerint ládába csomagoljuk, ilyenkor a leveleket vagy a rózsa magasságában, vagy 2 cm-rel magasabbra vágjuk vissza. A hűtő- és konzervipari célra termelt karfiolt a leveleitől teljesen megtisztítjuk. A várható termés korai termesztésben 7–12 t/ha, őszi termesztésben 12–25 t/ha. A leszedett áru hűtőházban, tárolókban, pincékben 0–2 °C-on és 90–95%-os relatív páratartalom mellett 2–3 hónapig is eltartható. Hűtés nélkül csak 1–2 hétig piacképes.


3.4.2. Összefoglalás • Hazánkban a karfiolt elsősorban elő- és utónövényként termesztik. Termesztése friss piaci, valamint feldolgozó- és hűtőipari igények kielégítésére történik. • Termesztés-technológiai változatai közül a váz nélküli fólia alatti termesztés, valamint szabadföldi korai termesztés frisspiaci igénye kielégítését szolgálja, míg a szabadföldi nyári termesztés és a szabadföldi őszi termesztés frisspiaci és feldolgozóipari igényeket egyaránt kielégít. • Szaporítása állandó helyre vetéssel és palántaneveléssel történhet. A helyrevetést kevésbé alkalmazzák, ha mégis, akkor a vetés ideje 20–25 nappal hamarabb történik, mint az adott technológiánál az ültetési idő. A palántanevelés lehet tápkockás, ezen belül tűzdelt és tűzdeletlen, tálcás („szivaros”) vagy szálas palánta. A palántanevelés időtartama a tápkocka nagyságától függően 40–70 nap. • Kiültetés a korai termesztésnél március első dekádja és április első dekádja közé esik. A nyári- és őszi termesztésnél április 3. dekádjától július 2. dekádjáig történhet. • Négyzetméterenként termesztéstechnológiától és fajtától függően 4–6 növényt ültetünk ki. Az ültetés történhet kézzel és géppel, kerülve a mélyültetést.



• Kiültetés után beiszapoló öntözést végzünk (10–15 mm). • A növény megfelelő és folyamatos fejlődéséhez egyenletes vízellátást igényel. Vízigénye a rózsa képződés idején a legnagyobb. • Tápanyag-utánpótlást a tenyészidőszak első felében, a rózsa képződésig kell elvégezni. • A kiültetett karfiolt – amíg gyomfojtó állományt nem képez – gyommentesen kell tartani. • A tenyészidőben a rendszeres növényvédelmet az öntözést követően el kell végezni. • Különleges ápolási munkája a rózsák takarása a kevésbé öntakaró fajták esetében. • A korai termesztésű karfiol betakarítása május közepétől kezdhető, az ősz termesztésűt októbertől, a nagyobb fagyok beálltáig kell elvégezni. • Várható termés korai termesztésben 7–12 t/ha, őszi termesztésen 12–25 t/ha.

4. Brokkoli (Brassica oleracea L. var. italica Plenk) 4.1. Általános tudnivalók A brokkoli a karfiol közeli rokona és körülményeink között nyári alternatívája. A nagy hőséget, az erős fényt, sőt az átmeneti vízhiányt a karfiolnál sokkal jobban elviseli. Vetésterületi adatait az ENSZ mezőgazdasági és élelmezésügyi szervezete, a FAO nem tartja nyilván. Becslések szerint a világon kb. 150 000 hektáron termesztik. Ebből közel 60%-os – mintegy 90 000 ha – az amerikai kontinens részesedése. Európában 35 000–38 000 hektáron termesztik. A legnagyobb európai termelő – 12 000–14 000 hektárral – Spanyolország, majd 7000–8000 hektárral Nagy-Britannia és 5000–6000 hektárral Olaszország következik. Az Egyesült Államokban – ahol nagyobb felületen termesztik, mint a karfiolt – a zöldségnövények között tápértéke alapján az 1., míg a lakossági ellátásban betöltött szerepe tekintetében a 11. helyet foglalja el. Érdekes, hogy már az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyvben Lippay: Posoni kert c. 1664-ben kiadott munkájában található utalás a brokkolira vonatkozóan. Tényleges hazai megjelenése azonban csak az 1700-as évek végére tehető. Tóthfalusi ugyanis 1847-ben publikált „Magyar gazda, mint kertész” c. szakkönyvében arról tudósít, hogy „mintegy 50 évvel ezelőtt hozatott be Olaszhonbul. A Kartifiolatul („karfiol”) leginkább annyiban különbözik, amennyiben szára magasabbra nő és összetorlódott virágai több fejecskékbe oszlanak.” Hazai megjelenése hosszú ideig nem járt együtt sem gyors terjedésével, sem általános ismertségével. Termőterülete csak a 21. század elejére érte el az 500–600 hektáros nagyságrendet. Fogyasztásra kerülő része a (bizonyos értelemben módosult) virágzat és a megvastagodott virágzati szár. A klasszikus fajták jellegzetessége, hogy a fő száron lévő módosult virágzat – amelyet a szakzsargon rózsának nevez – levágása után 1–3 hét múlva már szedhető (kisebb méretű) rózsák alakulnak ki a levelek hónaljából előtörő oldalhajtások végein. A gépi betakarításra is alkalmas korszerű fajták azonban csak a főszáron nevelnek rózsákat. Nálunk gyakorlatilag csak a zöld rózsákat fejlesztő ún. calabrese (ejtsd: kalabréze) típust ismerik. Léteznek azonban bíbor-, illetve fehér rózsákat fejlesztő változatok is. A brokkoli a különböző leveles káposzta típusokból jött létre, feltételezések szerint Dél-Európában. A legtöbben Ciprust vagy Krétát valószínűsítik kialakulási helyszínének. A Brassicaceae (káposztafélék) családba tartozó, egy, illetve kétéves, lágy szárú növény. Hosszú tenyészidejű és áttelelő fajtái kétévesek, csak akkor virágoznak, ha vernalizációs hideghatáson estek át. A rövid tenyészidejű, egyéves fajták esetében a virágzás kiváltásához hideghatás nem szükséges.



Helyre vetve mélyre hatoló, erős karógyökeret fejleszt, amelyen dúsan elágazó mellékgyökerek jönnek létre. Palánta kiültetéssel történő állománybeállítás esetén a főgyökér növekedése megszakad és a járulékos gyökérzet viszonylag sekélyen helyezkedik el. Szára 50–90 cm magas, a rajta lévő ízközök (nóduszok) közötti távolság sokkal hosszabb, mint a karfiol esetében. Hosszú, lapátszerű levelei hasonlóak a karfiol leveleihez (68. ábra), virágkezdeményei viszonylag hosszabb virágzati száron alakulnak ki.

68. ábra - A brokkolirózsát körülvevő levelek

Az elsődleges virágzati szár (főszár) megnyúlt, nem elágazó. A virágzat azonban mindig elágazó. A főszáron fejlődő rózsa átmérője 12–24 cm. A virágok fürtöt alkotnak. Idegentermékenyülő, a virágok beporzását elsősorban rovarok végzik. Termése becő, magja tojásdad vagy gömbölyű, ezermagtömege 3–6 g, azaz 100 g-ban kb. 24 000–26 000 db található. A magvak csírázóképességüket 3–4 évig őrzik meg.



A brokkoli kalóriában szegény, rendkívül értékes emberi táplálék. Elsősorban igen nagy A-vitamin I. U. (nemzetközi egység) értéke, magas C- és B3-vitamin-tartalma érdemel említést. Figyelemre méltó továbbá a benne található fehérje, kalcium és vas is. Amerikai kutatók rákellenes hatására is felfigyeltek.

4.2. Ökológiai igények Igényei a karfioléhoz nagyon hasonlóak ugyan, de olyan körülmények között is termeszthető, amely a karfiol számára már nem megfelelő. Az önmaga utáni monokultúrás termesztésre – különösen meszes talajon – kevésbé érzékeny. Elsősorban a mély termőrétegű, jó vízgazdálkodású talajokon érzi jól magát. Jól fejlődik hűvös, csapadékos időjárásban és kedveli a humid, párás levegőt. Hőigénye a többi káposztaféléével megegyező, a szélsőségeket azonban sokkal jobban elviseli. A karfiollal ellentétben a 25 °C feletti hőmérséklet sem károsítja és mínusz 3–5 °C-ot is kibír. Hőigénye a csírázás idején a legnagyobb, 18–22 °C. Később már 15–20 °C-on is jól fejlődik. Túlságosan magas, tartósan 30–32 °C feletti hőmérsékleten a rózsák lazább szerkezetűek lesznek, és levél átnövésre is számítani kell. A Markov–Haev hőigény szerinti kategorizálásában a 13±7 °C-os csoportban szerepel. Fényigénye a karfioléval lényegében megegyező. A karfiol rózsái azonban az erős fényben megbarnulnak – a brokkoli rózsái viszont nem károsodnak. Vízigény. Különösen palántáról szaporítva (a sekélyen elhelyezkedő gyökérzete miatt) jelentős vízigényű, kizárólag nagy vízadagokkal elvégzett öntözés mellett termeszthető. Az átmeneti vízhiányt azonban a karfiolnál jobban elviseli. Tápanyagigény. Nagy tápanyagigényű, elsősorban a tenyészidőszak vége felé van sok nitrogénre szüksége az oldalhajtásokon is rózsákat fejlesztő fajtáknak. Kifejezett a bór- és a molibdénigénye is. Hiányos bórellátottság mellett a rózsák elbarnulnak, a szárban pedig elszíneződés és üregesedés lép fel. Molibdénhiány esetén a levél – az erek között – kihalványodik, elsárgul.

4.3. A fajtaválasztás szempontjai A világkereskedelemben vöröses lila, fehér és zöld színű rózsákat fejlesztő fajták jelentik a választékot. A vöröses lila rózsájú fajták a legedzettebbek és világméretekben a házikerti termesztésben a legelterjedtebbek. Elsősorban hűvösebb termőhelyekre és kötöttebb talajokra valók. A rózsák főzéskor zöld színűvé válnak. Kisebb méretű karfiolra emlékeztető megjelenésűek a csak kevesek által kedvelt fehér rózsájú fajták. A legjobb ízűek, legértékesebbek a zöld rózsájú, ún. calabrese-típusú fajták. Egyetlen hátrányuk a vöröses lila és a fehér fajtákkal szemben – hogy csak a tél beálltáig szedhetők. A calabrese csoportban az 55–65 nap tenyészidejű fajták koraiak, a 65–75 nap tenyészidejűek középérésűek, a 75 napnál hosszabb tenyészidejűek késeiek. Ez utóbbi csoportban azonban még 135 nap tenyészidejű fajták is találhatók. A fajtákkal szembeni követelmények – előzetes felmérések eredményei szerint – a rózsát csak a főszáron fejlesztő fajták irányába fognak eltolódni (a vélhetően egyre jobban terjedő gépi betakarítás elvárásait kielégítve). A szabad beporzású fajtákat pedig ennek megfelelően egyre inkább a koncentrált érésű hibridek fogják felváltani.

4.4. Termesztés Szaporítás. A brokkoli szaporítása helyrevetéssel és palánta-kiültetéssel egyaránt lehetséges. A jobb terület kihasználás (az elő-, illetve utóterménykénti előállítás lehetősége), valamint a biztonságosabb és gyorsabb



állománybeállítás miatt azonban a palántaneveléssel és kiültetéssel történő szaporítás tekinthető csak biztonságosnak. Brokkoli előállítására nálunk korai, nyári és őszi termesztésben kerülhet sor. Korai szabadföldi termesztésre rövid, 55–65 napos tenyészidejű fajtákat érdemes csak választani. A palántanevelést március végi-április eleji kiültetésre kell időzíteni. A palánták erre az időpontra 5–6 hét alatt állíthatók elő. Ehhez a magvetést – fűtött fóliasátor talajába – február közepén, végén kell elvégezni. Jó minőségben négyzetméterenként – 1,5–2 g mag elvetésével – 500–600 db palánta nevelhető fel. Ennél sűrűbb térállás már minőségromlást eredményez. A tervezésnél úgy lehet számolni, hogy 1 g magból 250–300 db palánta nevelhető fel. Hektáronként 150–300 g a vetőmagszükséglet és 40 000–50 000 db a palánta igény. A palánták kiültetése 50 cm sor- és 40–50 cm tőtávolságra történik. A tenyészidőszak alatt a területet folyamatosan gyommentesen kell tartani és az igény szerinti vízellátásról is gondoskodni kell. A szedésre – ebben az esetben – május vége és június vége között kerül sor. A nyári termesztés júliusban, augusztus elején ad szedhető árut. Ennél a termesztési változatnál a szaporítás történhet palántáról, valamint helyrevetéssel. A palánta kiültetés ideje május, június eleje. A palánták ebben az esetben 4–5 hét alatt nevelhetők fel. Április első felében még fűtés nélküli fóliasátorba, majd április közepétől már szabadföldi ágyásokba történik a magvetés. A palántákat 60 cm-es sor- és 40–50 cm-es tőtávolságra ültetik ki, így hektáronként 39 000–41 000 növény helyezhető el. Nyári termesztésre elsősorban a középhosszú tenyészidejű fajták vehetők számításba. Helyrevetés esetén a vetési időpont kb. 3–4 héttel korábbi, mint a palánta kiültetési ideje. Ennek megfelelően április eleje és május eleje között történik a vetés. A hektáronkénti vetőmagszükséglet 0,3–0,7 kg. A vetés és a kelés között általában 1–2 hét telik el. A tőszámbeállításra, az egyelésre 2–3 lombleveles korban kerül sor. Törekedni kell az 50–60 cm-es sortávolság és a 40–50 cm-es tőtávolság betartására. Az őszi termesztés a klasszikus időzítés szerint a szeptember közepe és az október közepe között felmerülő igények kielégítését szolgálja. Az ekkor jelentkező árut mind a friss fogyasztás, mind a feldolgozóipar igényli és felhasználja. Fontos a megfelelő fajtaválasztás, hiszen egyes fajták elsősorban a friss fogyasztás, míg mások a konzervipar elvárásainak felelnek meg jobban. Az őszi termesztésű brokkoli főleg másodterményként kerül előállításra. Ezért, valamint a magas hőmérséklet mellett fellépő levélátnövés és rózsafellazulás elkerülése érdekében az őszi termesztés nálunk egyre későbbi időpontra tolódik. A betakarításra ebben az esetben – az alkalmazott fajta tenyészidejétől függően – október végén, november elején kerül sor. Őszi termesztésre a palántákat szabadföldi ágyásokban nevelik fel. Négyzetméterenként 1,5–1,8 g mag elvetésével, jó minőségben 400–450 db palánta állítható elő 4–4,5 hét alatt. A termesztés időzítésétől függően a magvetésre május vége és július vége között kerülhet sor. A kiültetés június végétől augusztus végéig lehetséges. A kiültetés 60–70 cm sor- és 40–50 cm tőtávolságra történik, így egy hektárra kb. 28 000–42 000 növény helyezhető el. Az őszi termesztésben helyre vetésre is sor kerülhet. Ezzel a módszerrel azonban csak legfeljebb 75–85 nap tenyészidejű fajtákat szabad termeszteni, s a vetés legkésőbbi időpontja július vége. Betakarítás. A brokkolit gazdasági érettségben szedik. Ezt az állapotot nehéz felismerni. A betakaríthatóság legfontosabb ismérvei: a rózsák elérték maximális méretüket, de még kemények, a virágok nyílása még nem kezdődött meg. További támpont lehet a rózsák fényessége és színe. A túlérett rózsák fellazulnak és a virágok kezdenek felnyílni. A későn szedett, fellazult rózsa, amelyen nyíló virágok találhatók, értékesíthetetlen. A rózsákat 15–25 cm-es szárral szedik. Tömegük ekkor 100–1000 g, átmérőjük 10–25 cm. Friss piacra gyakran a 2–4 „fejből” álló csokor (rózsa) kerül (69. ábra). A nemzetközi kereskedelemben a virágzat alatt közvetlenül viszszavágott szárral csomagolt rózsák neve „crowns”. A szétszedetten göngyölegbe helyezett brokkoli megnevezésére pedig a „florets” szó szolgál. 274 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


69. ábra - Piacra kerülő brokkoli


4.4.2. Összefoglalás • A brokkoli nálunk a karfiol – szélsőséges időjárást jobban tűrő – nyári alternatívája. • Termesztésére elsősorban a mély termőrétegű, jó vízgazdálkodású talajok alkalmasak. • Helyrevetéssel és palántaneveléssel egyaránt szaporítható. Az utóbbi azonban jobb terület kihasználást és biztonságosabb állomány-beállítást tesz lehetővé. • Fontosabb technológiai változatok: • Korai szabadföldi termesztés, május vége és június vége közötti szedésre. Magvetés ideje február közepe, fűtött fóliasátorba. Négyzetméterenként 1,5–2 g mag elvetésével 500–600 db palánta nevelhető fel, 5–6 hét alatt. A kiültetésre március végén, április elején kerül sor. Erre a célra rövid, 55–65 napos tenyészidejű fajtákat kell választani. • Nyári termesztés, júliusi, augusztus eleji szedésre. A palánták 4–5 hét alatt nevelhetők fel, májusban, június elején ültethetők ki. A palántanevelés helye április első felében történő magvetésnél fűtetlen fóliasátor, április közepétől szabadföldi ágyás. Nyári termesztésre középhosszú tenyészidejű fajták alkalmasak. Ebben az esetben helyrevetésre is sor kerülhet. A vetés ideje a palánta kiültetésnél 3–4 héttel korábbi időpont, általában az április eleje és a május eleje közötti időszak. A vetőmagszükséglet 0,3–0,7 kg/ha. A vetés és a kelés között általában 1– 2 hét telik el. A tőszámbeállítás 2–3 lombleveles állapotban történik. 275 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• Őszi termesztés, szeptember közepe és október közepe közötti szedésre. A palántákat (4–4,5 hét alatt) szabadföldi ágyásokban nevelik fel, négyzetméterenként 1,5–1,8 g elvetésével, amelyből 400–450 db növény lesz. A magvetés ideje május vége és július vége közötti időszak. A palánta kiültetésre június vége és augusztus közepe-vége között kerül sor. Őszi termesztésben a július végénél későbbi helyrevetés 75–85 napnál hosszabb tenyészidejű fajták esetében már kockázatos. Az őszi brokkoli friss fogyasztásra és ipari feldolgozásra egyaránt kerülhet, a fajtákat a konkrét igényeknek megfelelően kell megválasztani. • A brokkolit gazdasági érettségben szedik akkor, amikor a rózsák már elérték végleges méretüket (100–1000 g, 10–25 cm átmérő), de még kemények és a virágok nyílása nem kezdődött meg. Az értékesítés történhet közvetlenül a rózsa alatt levágott virágzati szárral (crowns) egyben, illetve a rózsák szétszedésével (florets).

5. Karalábé (Brassica rupestris convar. gongyloides Duch.) 5.1. Általános tudnivalók Már a rómaiak is ismerték. Hazánkban a 17. században kezdték termelni, s ekkor már a hajtatásáról is olvashatunk. Rövid tenyészidejű, kis hőigényű, jó tárolható zöldségnövény. A karalábé termőfelülete évek óta változatlan, mindössze 300 hektárt tart nyilván a statisztika. Termelőterületének nagyságát a mindenkori belföldi friss piaci kereslet, idényjellegét az étkezési szokásaink határozzák meg. Hajtatásban és szabadföldön egyaránt termeszthető. Konzervipari feldolgozása nem jelentős, a hűtőipar kis mennyiséget használ fel. C-vitamin-tartalma a gumóban és a levélben egyaránt jelentős, a gumóban 50–60 mg/100g, a levélben 150 mg/100g. Magas az ásványisó-tartalma is. A hajtatott és a hosszan tárolt áru a frissnél 50%-kal kevesebb vitamint tartalmaz. A karalábé (Brassica rupestris convar. gongyloides Duch.) a keresztesvirágúak családjába (Brassicacea), a káposztafélék nemzetségébe (Brassicae) tartozik. Kétéves növény. Első évben a földfelszín felett megvastagodott szára, a gumó (szárgumó) fejlődik ki, ez a fogyasztható része. A tél folyamán ért hideghatás után fejleszt virágszárat a következő tenyészidőben. Gyökérzete a talaj 5–10 cm-es rétegében helyezkedik el. Főgyökere rövid, kevés oldalgyökérrel. Levelei a gumó felületén helyezkednek el, hosszú nyelűek, számuk nem nagy. Virágzata a káposztafélékre jellemző fürtvirágzat, amely alulról felfelé nyílik, rovarmegporzást igényel. Termése becő. Magja sötétbarna vagy fekete, 4–5 évig megtartja csírázóképességét. Ezermagtömege 3–6 g.

5.2. Ökológiai igények Fényigény. Közepes, 3000–5000 lux fényerősséget igényel. Fényszegény időszakban megnyúlt gumót fejleszt, túlzott fényerősség esetén a gumó torzulhat. Hőigény. Markov–Haev szerint a 13±7 °C csoportba tartozik. A csírázás már 3–5 °C-on megindul, de az optimális igénye 13–20 °C között van. A huzamosabb ideig tartó hideghatás, a 8 °C alatti hőmérséklet a gumó fásodását, illetve magszárba indulását okozhatja. A palántakori hosszan tartó lehűlést is nehezen viseli el, főként, ha a palánták már nagyobbak (3–6 hetesek). Ilyenkor már az első évben megindul a magszárképződés. Fagytűrő képességűk a korai fajtáknak kisebb –4 – –6 °C, a késői fajták a –6 – –8 °C-ot is elviselik rövid ideig. Vízigény. Sekélyen gyökeresedik, ezért gyakran, de kevés vízzel kell öntözni. Egyenetlen vízellátás hatására a gumó felreped. Száraz körülmények között a karalábé tenyészideje meghosszabbodik, a zsengesége csökken, ún. „fás” lesz. A hosszabb tenyészidejű fajták a szárazabb körülményeket jobban tűrik. Tápanyagigény. Különösen nagy tápanyagigényű. Nitrogénből és káliumból igényel legtöbbet. Fajlagos tápanyagigénye a különböző tápanyagszintű talajtípusokat figyelembe véve: nitrogénből (N) 4,9–8 kg/t, foszforból (P2O5) 3,3–6,8 kg/t, káliumból (K2O) 7,9–11,7 kg/t. A nitrogén-túladagolás fokozza a magszárképződési hajlamot, míg a foszfor nagy adagban éppen ellentétes hatású.



Talajigény. A középkötött vályog és homokos vályogtalajokat kedveli. Kémhatás szempontjából a 6,5–7,5 pH közötti talajokon termesszük. Sótűrő képessége a káposztafélék között a legjobb.

5.3. A fajtaválasztás szempontjai A fajtákat morfológiai bélyegeik, biológiai tulajdonságaik és tenyészidejük alapján jellemezhetjük. A morfológiai fajtabélyegeik közül fontos a növekedés erőssége, a levélszám, a gumó alakja, a gumó színe (fehér, lila vagy kék), valamint a gumó mérete. Biológiai fajtatulajdonságaik közül a felmagzási hajlam, a repedési hajlam, a fásodási hajlam, a tárolhatóság és a betegség-ellenállóság szintén fontos fajtabélyeg. Tenyészidő alapján megkülönböztetünk rövid (40–50 nap), közepes (50–70 nap), és hosszú (70–90 nap) tenyészidejű fajtákat. A fajták kiválasztásánál a felvevőpiac igényét, a termesztési módot, valamint a termőhelyi adottságokat kell figyelembe venni.

5.4. Termesztés Termesztéstechnológiai változatai a következők: • váz nélküli fólia alatti termesztés – ültetés március első felében; • korai szabadföldi termesztés – ültetés március végén-április elején; • szabadföldi termesztés nyári-őszi friss fogyasztásra – ültetés április közepétől június közepéig; • szabadföldi termesztés téli tárolásra – ültetés június közepétől július végéig. Vetésforgó. Számos fertőző betegségük miatt lehetőleg kerüljük a monokultúrás termesztést. Ez alól kivételt képeznek a meszesebb talajok, ahol több éven keresztül önmaga után is eredményesen termeszthető. A karalábét főleg elő- és utónövényként termesztjük. A korai és a váz nélküli takarásos termesztésre a laza szerkezetű, gyorsan melegedő talajokat válasszuk. A terület lehetőleg gyommentes legyen, mert a gyakori kapálással a sekély gyökeresedés miatt a koraiságot veszélyeztetjük. Tápanyagellátás, talaj-előkészítés. A tápanyagellátáskor figyelembe kell venni, hogy a karalábé viszonylag rövid tenyészidejű, ezért a trágyaféléknek könnyen felvehetőknek kell lenniük. A fejtrágyázásra a dió nagyságú gumóméret eléréséig kerülhet sor, a később adott fejtrágya a gumó felrepedezéséhez, illetve a káros nitrátszint kialakulásához vezethet. A tarlóhántást követően az őszi szántás előtt juttatjuk ki a foszfor- és kálium-alapműtrágyákat és a szerves trágyát (25–35 t/ha). A karalábé alá nem szántunk mélyen (15–20 cm). Tavasszal ültetésig vagy vetésig kultivátorral tartjuk gyommentesen, illetve porhanyósan a talajt. Szükség esetén, ha talajlakó kártevőkkel fertőzött a területünk fertőtlenítsük a talajt. A gyomirtást vegyszerrel is elvégezhetjük. A karalábé gyomirtása csak olyan vegyszerrel végezhető, amelynek élelmezés-egészségügyi várakozási ideje rövid. Szaporítás. Történhet végleges helyrevetéssel és palántaneveléssel, a karfiolnál ismertetett módon. A karalábé hőmérsékletigénye a palántanevelés alatt: • vetéstől kelésig 16–20 °C, • keléstől tűzdelésig 14–18 °C, • nevelés idején 16–20 °C.



A palántanevelés során a hőmérséklet tartósan ne menjen 8 °C alá, még az edzés időszakában sem, mert a magszárképződés nagy valószínűséggel megindul. Ültetés. Tenyészterület-igénye a káposztafélék között a legkisebb. Korai fajtáit 25×25 vagy 30×30 cm távolságra ültetjük, a nyári és őszi ültetésben 35–40×35–40 cm is lehet a tenyészterület. A kék fajtákat ritkábban, a fehér fajtákat sűrűbben ültetjük. Az ápolási munkák könnyebbé tételére az ágyásos rendszerű növényelrendezés javasolható. A mély ültetést kerülni kell, a tápkocka teteje a talajjal egy szintbe kerüljön. Mély ültetésnél varas sérülések maradnak a gumón. Ápolási munkák. Öntözés. Ültetés után 8–10 mm-es vízadaggal beiszapoló öntözést végzünk. A rendszeres öntözés fontos, a tenyészidő elején 5–10 mm-es, később 30–40 mm-es vízadaggal, hetenként. Amikor a gumók elérték a diónagyságot, a talaj mindig egyenletesen nedves legyen, ellenkező esetben, változó nedvességtartalom hatására a gumók felrepedhetnek. Sorközművelés. Az ültetés után néhány héttel esedékessé válhat a talajporhanyítás, amelyet különös gonddal, nagyon sekélyen kell elvégezni, hiszen a mély kapálással a gumók kifejlődését gátoljuk. Ezért csak akkor kapáljunk, ha a terület kigyomosodott, vagy ha az öntözéstől tömődötté, levegőtlenné vált a talaj. A fejtrágyázást a korábban leírtak alapján végezzük a gumó dió nagyságú állapotáig. Betakarítás, tárolás. A korai karalábét akkor kezdjük el szedni, amikor az állomány 10%-a elérte a piaci igényeknek megfelelő átmérőt. Ez általában 7–8 cm, ilyenkor szedve a gumók még zsengék, jóízűek. A hibridek 12 cm, vagy annál nagyobb átmérővel is szedhetők, minőségi romlás nélkül. A kései karalábét teljesen kifejlődött állapotban szedjük, ezek a fajták repedésre is kevésbé hajlamosak. Rendszerint kézzel szedjük, úgy, hogy éles késsel vagy metszőollóval kis csonk meghagyásával levágjuk a gyökeréről. A korai árut lombjával együtt, darabonként vagy csomózva, a nyári és őszi szedésű karalábét lomb nélkül értékesítjük. Kis veszteséggel, fajtától függően 2–6 hónapig is tárolható. A prizmás, gúlás és szalmabálás tárolási eljárásokat egyaránt alkalmazhatjuk. A fedett létesítményekben kisebb veszteséggel lehet tárolni, ha mesterségesen tudjuk szabályozni a levegő hőmérsékletét és páratartalmát.


5.4.2. Összefoglalás • A karalábé hazánkban kis felületen termesztett zöldségnövény. • Ismert termesztéstechnológiai változatai: váz nélküli fólia alatti termesztés, korai szabadföldi termesztés, szabadföldi termesztés nyári-őszi friss fogyasztásra, valamint szabadföldi őszi termesztés téli tárolásra. • Szaporítása állandó helyre vetéssel és palántaneveléssel történhet. A helyrevetés egyre ritkábban alkalmazott módszer. Ha ezt alkalmazzuk, akkor a vetés 20–25 nappal hamarabb történik, mint az adott technológiánál az ültetési idő. • A palántanevelés lehet földlabdás, ezen belül tűzdelt és tűzdeletlen, tálcás („szivaros”) vagy szálas palánta. A földlabdás (tápkockás) palántanevelés időtartama 5–9 hét közötti, időszaktól és tápkocka mérettől függően. • A kiültetés történhet kézzel és géppel is. A mély ültetésre érzékeny. A korai fajtákat sűrűbben (25×25 cm, 30×30 cm), a nyári és őszi fajtákat ritkábban (35–40×35–40 cm) ültetjük. • A kiültetést követően beiszapoló öntözést végzünk. A rendszeres öntözés a gumónövekedés időszakában fontos. Az öntözéssel egy időben a fejtrágyázást is elvégezhetjük. • Sorközművelést csak gyomosodás esetén végezzünk. (A kapálás késlelteti a gumóképződést). • Kór- és kártevők elleni növényvédelmet a várakozási idők betartására vigyázva kell elvégezni.



• Betakarításra kézzel történik, a szabványban előírt gumóméret elérése után.

6. Kínai kel (Brassica pekinensis [Lour] Rupr.) 6.1. Általános tudnivalók Származása, táplálkozási, gazdasági jelentősége. Távol-Keletről terjedt el, ahol régóta termesztik, és ma is a fontosabb zöldségfélék közé tartozik. Vetésterülete Kínában 300 ezer ha, Koreában 50–60 ezer ha, Japánban 35–45 ezer ha között ingadozik. Európába Észak-Amerikából került át még az 1970-es években. Termesztése elsősorban Németországban, Hollandiában, Spanyolországban jelentős. Hazánkban az 1970-es évek végétől foglalkoznak a termesztésével. A belföldi értékesítés mellett jó exportlehetőség van ebből a növényből Németország és a Skandináv országok felé. Az export zöme április közepétől május végéig tart. Termeszthetőségére jellemző, hogy nagyon nagy termésre, 40–60-t/ha-ra képes rövid idő (45–60 nap) alatt. Tavasszal fóliás hajtatásban, korai szabadföldi takarásos termesztésben, ősszel szabadföldön termesztjük. Termőfelülete ingadozik (100–150 ha), a mindenkori exportlehetőség és a hazai fogyasztás befolyásolja. Táplálkozási értékét jelentős C-vitamin- (28 mg/100 g), karotin- és ásványisó-tartalma adja. Fehérjéből 2,5% körüli mennyiséget tartalmaz. Étvágyfokozó, könnyen emészthető. Nyersen, párolva, főzve egyaránt használható. A kínai kel (Brassica pekinensis [Lour] Rupr.) a keresztesvirágúak családjába (Brassicaceae), a káposztafélék nemzetségébe (Brassicae) tartozik. Egyéves növény. Tömör, hosszúkás vagy tömzsi, hordó alakú fejet képez. Sajátossága, hogy rövidnappalos körülmények között képez fejet, hosszúnappalos körülmények között, vagy túl alacsony hőmérsékleten magszárba megy. Gyökérzete sekélyen helyezkedik el a talajban. Megújuló képessége kevésbé jó, így csak állandó helyre vetéssel vagy földlabdás palántáról szaporítható. A tűzdelést nem jól tűri.

6.2. Ökológiai igények Fényigény. Közepes fényerősséget igényel. Hosszúnappalos növény, de a gazdaságilag értékes termés (fej) kifejlesztéséhez rövidnappalos megvilágításra van szüksége. A téli hónapokban kevés a fény a hajtatásához, nyáron viszont (május közepe és augusztus közepe között) a hosszú nappalok miatt gyorsan magszárba megy. A legnagyobb gondot ez okozza, ezért termesztését kora tavasszal és ősszel javasoljuk. Hőigény. Hidegtűrő, befejesedett állapotban a kisebb fagyokat is elviseli (mínusz 4–5 °C). Hőmérsékleti optimuma a Markov–Haev-féle besorolás alapján 16 °C körül van. Magszár képzési hajlamban lényegesen különbözik a többi káposztafélétől. Jarovizációs küszöbértéke 13–15 °C. Tavasszal, az állandó helyrevetett és a korán palántázott, vagy viszonylag hideg körülmények között felnevelt palántáról ültetett kínai kel mindig felmagzik. A felmagzást a fejlődés első 5–6 hetében gyakori 15 °C alatti hőmérséklet váltja ki. A kínai kelt a többi káposztafélétől eltérően a fejlődésének első felében kell melegen, átlagosan 15 °C felett tartani. Az őszi szabadföldi termesztésben a kívánt hőmérsékleti értékek adottak. Vízigény. A növény vízigénye nagy. Sekélyen gyökerezik, ezért rendszeres vízellátást kíván. A talaj 75–80%-os vízkapacitásánál már öntözni kell. Egyenetlen vízellátás esetén belső fejbarnulás lép fel, amit mészhiány okoz. Ezt fokozhatja még a magas sókoncentráció és a páratartalom gyors változása is. Vízigénye mellett a páratartalom-igénye is magas. Talajigény. Humuszban gazdag, jó szerkezetű talajt igényel. Korai termesztésük a homokos vályog- és vályogos homoktalajokon, a gyors felmelegedés és az ebből adódó koraiság miatt előnyösebb. Tápanyagigény. Tápanyagból, különösen nitrogénből és káliumból sokat igényel. Lehetőség szerint frissen trágyázott talajba ültessük. Viszonylag rövid idő alatt nagy zöldtömeget képez, amihez könnyen felvehető, sok nitrogénre van szüksége. Fajlagos tápanyagigénye 1 tonna terméshez hatóanyagban: nitrogénből (N) 3,7 kg, foszforból (P2O5) 1,1 kg, káliumból (K2O) 5,2 kg. A megfelelő mészellátottságot biztosítani kell a talaj meszezésével vagy levéltrágyázással kalcium-nitrát formájában.



Kétféle fejtípus található a fajták között: • gránáttípus (hosszúkás fejforma; a termelésből kiszorult), • henger vagy hordó alakú típus (cilindrikus fejforma). A szabadföldi fajtákkal szembeni követelmények: • zárt, rövid, hordó alakú fejforma, • 1,5–2,5 kg fej-átlagtömeg, • finom, vékony, kevésbé szőrös levélzet, • tömött levélszerkezet, • egyöntetű állomány, • belső fejbarnulásra és felmagzásra minél kisebb hajlam, • betegségekkel szembeni ellenállóság. A termesztésben ma már a fajták jórészt hibridek, amelyre az egyöntetű növényállomány, minőség, mérettartás, koncentráltabb érés jellemző.

6.4. Termesztés 6.4.1. Termesztéstechnológiai változatai • váz nélküli fóliatakarásos termesztés – ültetés: március 20–30. között, • őszi szabadföldi termesztés – vetés: július 25. és augusztus 10. között. Vetésforgó. A kínai kelt elő- és utónövényként termesztjük. Számos fertőző betegségük miatt lehetőleg kerüljük a monokultúrás termesztést. Jó előveteménynek számítanak a hüvelyesek, a rövid tenyészidejű zöldségfélék, valamint a korai burgonya. Öntözött vetésforgóban mindig frissen trágyázott szakaszba ültessük. Tápanyag-ellátás. A foszforműtrágya 80–90%-át ősszel, a szerves trágyával egy menetben adjuk, a maradék mennyiséget indítótrágya formájában palántázáskor. A káliumot, hasonlóan a foszforhoz, szintén megoszthatjuk, de egyszerre is adhatjuk. A nitrogént megosztva, indító- és fejtrágyaként adjuk. A későn adott, nagy mennyiségű nitrogénműtrágya késlelteti a koraiságot és a nitrátszint megemelkedését okozhatja. Klórérzékeny, ezért a káliumot szulfát vagy nitrát formájában adjuk. Talaj-előkészítés, trágyázás. A kínai kel számára nagyon fontos a jó talajállapot. A mélyen lazított, könnyű, jó szerkezetű talajon fejlődik kielégítően. Tarlóhántást követően, a szerves- és műtrágyák kiszórása után következik a mélyszántás 30–35 cm mélyen. Az őszi mélyszántást a korai ültetésű kínai kel előtt még ősszel, fogassal lezárjuk, hogy tavasszal minél hamarabb jó szerkezetű talajt készíthessünk. Tavasszal, kultivátorral végezzük el a gyomtalanítást és a felső talajréteg porhanyóssá tételét. A másodnövényként termesztett kínai kel talaj-előkészítési munkái az elővetemény lekerülése utáni tarlóhántással kezdődnek. A talajművelés megkezdése előtt a területet célszerű előöntözni. Ennek mennyisége talajnedvességtől függően kb. 20–40 mm. Szerves trágyát lehetőleg a főkultúra előtt adjunk, vagy közvetlenül a kínai kel előtt 20–40 t/ha mennyiségben kiszórva. Alaptrágyaként nitrogénből (N) 100–120 kg/ha, foszforból (P2O5) 80–120 kg/ha, káliumból (K2O) 180–250 kg/ha hatóanyagot kell kijuttatni. Az alapművelés 30–35 cm mélyen ekével vagy rögtörős ásógéppel történhet. Aprómorzsás, de nem porosított, jól ülepedett magágyat készítsünk. Szaporítás. A váz nélküli fóliatakarásos termesztés szaporítási módja a palántanevelés, míg őszi szabadföldi termesztésben az állandó helyre vetés az elterjedt. 280 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Palántanevelés. A váz nélküli fóliatakarásos technológiánál palántáról szaporítjuk a növényeket. A palántát jól fűthető termesztőberendezésben neveljük. A márciusi kiültetéshez 6×6 cm-es tápkockában 35–40 napos palántát használunk. Csírázáskori hőmérsékleti igénye 22–24 °C, a palántanevelés későbbi szakaszában 18–20 °C hőmérsékletet kell tartani. 18 °C alá ne csökkenjen a hőmérséklet huzamosabb ideig, mert a kínai kel a magszárképződést kiváltó hidegre a palántanevelés idején, a kelést követően a legérzékenyebb. A rendszeres, napi egy-két órás szellőztetés edzetté teszi a palántákat. Az ültetés 40×40 cm-re vagy 40×35 cm-re történjen. Kerüljük a mély ültetést. Állandó helyre vetés. A kínai kelt az őszi szántóföldi termesztésben állandó helyre vetéssel szaporítjuk. Vetés előtt a vetőmagot célszerű kalibrálni, hogy a kelés egyenletes legyen. A magot vethetjük hagyományos és precíziós vetőgéppel. Sortávolság 50 cm, a vetés mélysége 2 cm. Folyóméterenként 8 db magot vetünk. Vetőmagszükséglet hagyományos géppel 1 kg/ha, precíziós vetőgéppel 0,4–0,5 kg/ha. Ápolási munkák. Palántázott technológiában a kiültetés után beiszapoló öntözésre van szükség, 5–10 mm-es vízadaggal. Ha az ültetés idején, amely március 3. dekádjában történik, alacsony a hőmérséklet (10 °C alatti), egy második fóliaréteggel védjük a növényeket. Ezt a réteget április 10–20. között le kell venni, míg az elsőt csak május 2. hetében. A helyrevetett technológia esetén szükség szerint kelesztő öntözést (5–10 mm) alkalmazunk. A kínai kel gyorsan csírázik és kel, ezért ha már látszanak a sorok, az első sorköz kapálását el kell végezni. A növények 1–2 lombleveles állapotában kerül sor a tőszámbeállításra, amikor folyóméterenként 2,5–3 db növényt hagyunk meg. Ezzel egy menetben a sorközkapálást is el lehet végezni. Mechanikai gyomirtáson kívül vegyszeres gyomirtásra is lehetőség van. Ebben az esetben figyelembe kell venni, hogy a kínai kel rövid tenyészidejű, ezért a rövid várakozási idejű vegyszerek jöhetnek csak számításba. A növények 6–8 lombleveles állapotában kell elvégezni a fejtrágyázást, hektáronként 40 kg nitrogén hatóanyag kijuttatásával. Tenyészidőben gondoskodni kell a talaj 70–75%-os vízkapacitásáról. Szükség esetén a kelést követően 20 mm, a későbbiekben 30–40 mm-es vízadaggal öntözzünk. A fejesedés megindulása után csak száraz őszön van szükség öntözésre. Ebben az időszakban már csak 20 mm-es adagokat adjunk. Betakarítás, tárolás. A teljesen kifejlett fejeket lehet szedni. Mindig tőben, borítólevelekkel együtt vágjuk. A szedéshez meg kell várni, hogy a növények felszáradjanak. A leszedett árut óvni kell a közvetlen sugárzástól, széltől, sérülésektől; mielőbb szállítsuk hűvös helyre. Frisspiaci értékesítésre rövid hűtés után, tisztítva, egyenként fóliába csomagolva készítjük el. Tárolás esetén a fejeknek betegségektől és kártevőktől mentesnek kell lenniük. Vizes, sáros árut ne vigyünk a tárolóba, mindenképp szárítsuk meg intenzív szellőztetéssel. A tárolás minden esetben fedett létesítményekben, mesterségesen szabályozott körülmények között történik. A tárolóban 0–2 °C hőmérsékletet és 90–95%-os relatív páratartalmat kell biztosítani. Kitárolás után a fejekről a külső borítóleveleket leszedik, a vágási felületet megújítják és egyenként fóliába csomagolva értékesítik. Export szállítás esetén a csomagolást az export előírásai szerint végzik. A várható termés 40–60 t/ha.


6.4.3. Összefoglalás • A kínai kelt elő- és utónövényként termesztjük. • Termesztés-technológiai változatai a váz nélküli fóliatakarásos termesztés és az őszi szabadföldi termesztés. • Szaporítása állandó helyre vetéssel és palántaneveléssel történik.



• A váz nélküli fóliatakarásos technológiánál a növényeket palántáról szaporítjuk. A palántanevelés lehet földlabdás (tápkockás) tűzdeletlen vagy tálcás („szivaros”) palánta. Palántanevelési időtartam 35–40 nap, tápkocka mérettől függően. Kiültetése történhet kézzel és géppel, kerülve a mély ültetést. Négyzetméterenként 6–7 növényt ültetünk ki. Ültetés után beiszapoló öntözésre van szükség. Egyéb ápolási munkái megegyeznek a helybevetett technológiáéval. • Az őszi szabadföldi termesztés szaporítási módja az állandó helyre vetés. Szükség szerint kelesztő öntözést alkalmazunk. Helybevetett technológia esetében tőszám-beállításra is szükség van a növény 1–2 lombleveles állapotában. • A növény folyamatos és megfelelő fejlődéséhez egyenletes vízellátást igényel. Az öntözéssel egyidejűleg a fejtrágyázást is elvégezhetjük. • A kiültetett és helybevetett kínai kelt, amíg gyomfojtó állományt nem képez, gyommentesen kell tartani. • A tenyészidőben rendszeres növényvédelmet kell végezni, főként az öntözést követően. • Betakarítása kézzel történik. • A várható termésmennyiség 40–60 t/ha.

7. Bimbós kel (Brassica oleracea L. convar. gemmifera Zenk) 7.1. Általános tudnivalók Hidegtűrő, bizonyos mértékű fagyállósággal is rendelkező káposztaféle. A mintegy 50–90 cm magasra növő száron fejlődő levelek hónaljában alakulnak ki a fogyasztandó, dió nagyságú rügyek (70. ábra). Ezek az oldalrügyek, amelyeket „kelbimbó”-nak neveznek – a fejes káposzta fogyasztott részével megegyező szerkezetűek és külső megjelenésükben is ahhoz nagyon hasonlóak (71. ábra). Növényenként átlagosan 40–70 db rügy „kelbimbó” képződik – de nem ritkán akár 100 db is kifejlődhet.

70. ábra - A bimbós kel levelek hónaljában fejlődő oldalrügyek



71. ábra - A leszedett oldalrügyek, a „kelbimbók”



A rügyek átlagtömege 20–50 g közötti, átmérőjük pedig 20–60 mm körül alakul. A hűtőipar a 15–25 mm-es méretkategóriát preferálja. Egy növény összes tömegének mintegy egyharmada a fogyasztható rész. A növényenkénti átlagtermés 0,5–1 kg között alakul. Lassú fejlődésű, hosszú tenyészidejű növény. A szedhetőségig a magvetéstől 120–180 nap, a palánta kiültetéstől 80–100 nap is eltelik. A bimbós kel nálunk elsősorban késő ősztől keresett, jelentősége is elsősorban abban rejlik, hogy olyankor fogyasztható friss zöldségféle, amikor a legszegényesebb a választék. A növény őse vélhetően a Földközi-tenger térségében őshonos Brassica sylvestris. Mai formájának termesztésben történő megjelenéséről az első írásos megemlékezés 1587-ből származik. Valószínű, hogy a 16. században alakult ki Brüsszel környékén. Erre utal a legtöbb nyelvben használatos neve a „brüsszeli bimbó” (pl. angolul: Brussels sprouts) is. Termesztése ma is elsősorban kialakulásának térségére, Északnyugat-Európára koncentrálódik, de időközben jelentős zöldségnövénnyé vált az Egyesült Államokban is. Ottani gyors terjedése az 1800-as évek végére, illetve az 1900-as évek elejére tehető. Korabeli tudósítások szerint New York állam Long Island szigetén termőterülete akkortájt évente megduplázódott – és közben az ára sem csökkent. Ott, ahol a lakossági ellátásban is figyelemre méltó szerepet játszik 5000–15 000 hektáros nagyságrendben termesztik, és az éves fejenkénti fogyasztás 1,5–3 kg körül alakul belőle. Az Egyesült Államokban a zöldségfélék közül tápértéke alapján a 3., a lakossági ellátásban játszott szerepe tekintetében pedig a 15. helyre rangsorolt. Magyarországon fogyasztása, gazdasági jelentősége az elmúlt években növekedett meg. A magyar szakirodalomban csak a 19. század vége felé tűnt fel. Bemutatása kapcsán a szerzők elsősorban nagy tápértékét és téli fogyaszthatóságát hangsúlyozták. Hosszú ideig elsősorban az uradalmi kertészetek foglalkoztak vele, egészen kis felületen. Termesztésének nagyságrendje napjainkban sem haladja meg a néhány száz hektárt, pedig ipari feldolgozásra is kerül. A Brassicaceae (káposztafélék) családba tartozó hidegtűrő, lassú fejlődésű, kétéves növény. Az 50–90 cm magas száron a levelek hónaljában fejlődő rügyek, a fogyasztható „kelbimbók” tömöttsége, mérete, alakja, színe, betakaríthatóságának időbeni alakulása, a növényről történő leválaszthatósága fontos fajtabélyeg. A szármagasság ugyancsak fajtához (fajtatípushoz) kötődő tulajdonság. A rövid tenyészidejűek rövidebb szárat



fejlesztenek és azokon kevesebb rügy képződik. A hosszú tenyészidejűek magasabbra nőnek és rajtuk több rügy alakul ki. Helyrevetve mélyre (80–100 cm) hatoló főgyökeret fejleszt, oldalgyökerei azonban a talaj felső 20–30 cm-es rétegét szövik át. A második évben csak akkor virágzik, ha hideghatás éri (vernalizálódik). A virágszár 120–140 cm magas. A virágok májusban nyílnak és fürtvirágzatot alkotnak. Idegentermékenyülő, a virágok megporzását rovarok végzik. Termése becő, amely beérve könnyen felreped. A mag júliusban érik, gömbölyű, vagy tojásdad, 1–2 mm átmérőjű. Az ezermagtömege 3–4 g, 1 kg-ban kb. 26 000 db található. A magvak csírázóképességüket 3–4 évig őrzik meg. Viszonylag kevés kalóriát és vizet tartalmazó, rendkívül értékes zöldségféle. Kifejezetten sok A-vitamin I. U. (nemzetközi egység) és C-vitamin található benne. Viszonylag sok fehérjét, káliumot, vasat, foszfort, kalciumot, magnéziumot és B3-vitamint is tartalmaz. Sokan jellegzetes, erős „káposztaíze” miatt idegenkednek tőle. Számukra olyan „kelbimbó” fogyasztása ajánlható, amelyet már a fagy „megcsípett”. A hideghatás ugyanis olyan változásokat idéz elő a rügyekben, amely relatív cukortartalom-növekedést eredményez, és ez az erős káposztaíz csökkenését vagy teljes megszűnését vonja maga után.

7.2. Ökológiai igények A bimbós kel Magyarországon mindenhol termeszthető. Nagy és jó minőségű termésre azonban csak jól szellőző, jó vízgazdálkodású, mély termőrétegű, közömbös kémhatású – 6–8 pH értékű – talajokon lehet számítani, hűvösebb éghajlatú, párás termőhelyeken. A talaj sótartalmát mérsékelten tolerálja. Hőigény. Optimális növekedéséhez – mint a legtöbb káposztafélének – 15–20 °C hőmérséklet szükséges. A Markov–Haev-féle hőigény szerinti kategorizálásban – a többi káposztafélével együtt – a 13±7 °C-os csoportban szerepel. A rügyek minősége mérsékelten hűvös klímában a legjobb. A növekedése 30 °C körül gátolt, de 25 °C feletti hőmérsékleten is már lelassul. A növekedés 10 °C körül is gátolt, de egészen 5 °C-ig nem áll le. A fiatal növények jobban elviselik mind az alacsonyabb, mind a magasabb hőmérsékleti értékeket, mint az idősebbek. A csírázás 15–20 °C között a leggyorsabb. A mérsékelten meleg nyarú és nem túlságosan hideg telű északnyugat-európai országokban átteleltetik. A növények mínusz 5–10 °C-ot kibírnak, sőt egyes megfigyelések szerint akár mínusz 15–20 °C-os lehűléseket is elviselnek. Túlságosan magas (30 °C körüli) hőmérsékleten a szár alacsonyabbra nő, de a rügyek fejlődése felgyorsul, a minőség pedig romlik, a „kelbimbók” lazább szöveti szerkezetűek lesznek. Fényigény. Nem kifejezetten nagyigényű, de árnyékban nem termeszthető. Gyenge megvilágításban a bimbók apróbbak lesznek. Vízigény. Helyrevetve a mélyre hatoló gyökérzete könnyebben talál vizet, mint a palántázott állományban, a talaj felső 20–30 cm-es rétegét átszövő járulékos gyökérzet. Miután csak nedves környezetben fejlődik kielégítően – száraz időben rendszeres öntözést igényel. Ilyen körülmények között heti 25–30 mm víz kijuttatására van szükség. Tápanyagigény. A nitrogén és a kálium érdemel figyelmet. Ezen kívül bórigénye is viszonylag nagy. A növekedés megindulásakor célszerű nitrogénnel fejtrágyázni, elősegítendő a szárnövekedést, és a rügyek kialakulását.

7.3. A fajtaválasztás szempontjai A fajták tenyészideje nálunk 80–160 nap között változó. Rövid tenyészidejűek a 80–100 napos, középhosszú tenyészidejűek a 100–130 napos és hosszú tenyészidejűek a 130–160 napos fajták.



A tenyészidő a palánta kiültetéstől a szedésig értendő. A külföldi katalógusok genetikai státusz szerint is rendszerezik a fajtákat, standard (szabad beporzású, konstans) fajták és hibridek megkülönböztetésével. Ez utóbbiak egyre népszerűbbek. Nagy előnyük, hogy az egész száron egyszerre adnak azonos méretű „kelbimbókat”.

7.4. Termesztés A bimbóskel – hosszú tenyészideje miatt – nálunk csak főterményként termeszthető. Friss fogyasztásra elsősorban palántaneveléssel és kiültetéssel állítják elő. A hűtőipar nyersanyag-igényét azonban helyrevetéssel biztosítják, precíziós vetőgépek (szemenként vetők) alkalmazásával. Körülményeink között főleg hosszú tenyészidejű fajtákat használnak, elsősorban őszi betakarításra, illetve téli szedésre. Amennyiben igény van rá, rövid, illetve középhosszú tenyészidejű fajták alkalmazásával nyár végére, augusztusi szedésre is előállítható.

7.4.1. Őszi betakarításra történő termesztés Szaporítás. Az állomány beállítást palánták kiültetésével végzik, amelyek 4–5 hét alatt állíthatók elő. A magvetés ideje a palántanevelésben a március elejei és az április vége közötti időszak. A palánták előállítása során a vetés április közepéig fűtés nélküli fóliasátrakban, ettől kezdve szabadföldi ágyásokban történik. Négyzetméterenként 3 g magot vetnek, amelyből 500–600 db palánta nevelhető fel. Hektáronként 30 000–40 000 növényt ültetnek ki (3–4 db/m2). Ehhez a vetőmagszükséglet 180–240 g/ha. A palántákat április eleje és május vége között ültetik ki 70–75 cm sor- és 45–60 cm tőtávolságra. Ápolás. A tenyészidőszak alatti ápolási munkák gyomirtásból, fejtrágyázásból és öntözésből állnak. Ezen kívül különleges fitotechnikai munka az ún. „tetejezés” és az oldallevelek eltávolítása. A tenyészidőszak alatt folyamatosan biztosítani kell a terület gyommentességét.Fejtrágyázni nitrogén műtrágyával szükséges, főként a rügyek (kelbimbók) tömeges növekedésének idején. A nitrogén indító-, illetve fejtrágyaként történő kijuttatásának aránya a fajta tenyészidejétől függő. Rövid tenyészidejű fajtáknál 50–50%os, míg a hosszú tenyészidejűeknél 30% az indító és 70% a fejtrágya aránya, 2–3 alkalommal kijuttatva. Nagy termésre csak akkor lehet számítani, ha a talaj vízkapacitása 60–70%-os telítettségű. Ehhez nálunk 4–7 öntözésre van szükség, összesen 140–180 mm vízadag felhasználásával. Amennyiben folyamatos vízellátásra nincs lehetőség, az ültetés után és a rügyképződés idején mindenképpen öntözni kell. A „tetejezéssel” a tenyészőcsúcs növekedése szüntethető meg. Ezt a fitotechnikai műveletet (a szár felső részének visszavágásával, mechanikai roncsolásával) a palánta kiültetés után 8–10 hét múlva végzik el. Ennek a beavatkozásnak az a gyakorlati célja, hogy a száron lévő legfelsőbb helyzetű „kelbimbók” is elérjék a szabványban előírt méretet. Az oldallevelek eltávolításával (fellevelezés) pedig a rügyek növekedése gyorsítható meg. E munka végzésénél ügyelni kell arra, hogy a levelek „hónaljában” lévő rügyek ne sérüljenek és a szár felső részén mindig maradjon az asszimilációhoz elegendő lombozat. Betakarítás. A rügyek (kelbimbó) folyamatosan képződnek és fokozatosan – alulról felfelé haladva a száron – érik el a szedéshez szükséges fejlettséget. Az április eleje és május vége között kiültetett bimbós kel augusztus végétől, szeptember elejétől már szedhető. A fő betakarítási időszak azonban október hónap. A szedés kézzel történik, fagyos időben kesztyűvel. Erre azért van szükség, mert a kézzel megfogott fagyos „kelbimbó” foltos lesz. Ebben a technológiai változatban elsősorban hosszú tenyészidejű fajtákat alkalmaznak. Őszi betakarításra rövid-, illetve középhosszú tenyészidejű fajták május közepe és július közepe közötti kiültetésével is előállítható bimbóskel. Az elérhető átlagtermés tág határok – 6–20 t/ha – között mozog, azonban nálunk az esetek többségében 10–15 t/ha körüli.

7.4.2. Téli szedésre történő termesztés 286 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Szaporítás. A téli szedésre szánt bimbóskel palántáit május közepe és június közepe között ültetik ki. A palántanevelési idő 4–4,5 hét, így a magvetésre április közepe és május közepe között kerül sor szabadföldi ágyásokba. Négyzetméterenként kb. 3 g mag elvetésével 500–600 db palánta állítható elő. A kiültetés 70–75 cm sor- és 50–60 cm tőtávolságra történik, így hektáronként 22 000–30 000 növény helyezhető el. Téli szedésre a hosszú tenyészidejű, hidegtűrő fajták alkalmasak. Ezek egész télen folyamatosan adnak árut, vagy a szántóföldről, vagy előzetesen tövestől felszedve és világos tárolókban elvermelve. A hűtőipar számára a bimbóskelt helyrevetéssel állítják elő. A vetési idő 3–4 héttel korábbi, mint a palánta kiültetése. A hektáronkénti vetőmagszükséglet 0,4–0,8 kg. Az elvetett magvak 8–12 nap alatt kelnek ki. A tőszámbeállítás, az egyelés 1–2 lombleveles állapotban történik. Betakarítás. A bimbóskelt ez esetben is kézzel szedik. A szedés a szár alsó részén képződő rügyek betakarításával kezdődik – ezek a legjobb minőségűek – és a szár felsőbb részein lévőkkel folytatódik. A szedési időszak hosszú, hetekig, esetenként hónapokig tart. Amennyiben a szár csúcsi részének visszavágása a „tetejezés” megtörténik, a rügyek fejlődése koncentrált lesz és akár egyetlen szedéssel is betakaríthatókká válnak. Fagyos időben történő szedésnél – hogy ne maradjanak foltok a „kelbimbókon” – kesztyűben kell szedni. A leszedett termés igen nagy, 16% körüli szárazanyagtartalma miatt jól tárolható. Normál körülmények között is eltartható 3–4 hétig. 7.4.2.1. Növényvédelmi problémák Azonosak a fejes káposztánál felsoroltakkal. 7.4.2.2. Összefoglalás • A bimbóskel hidegtűrő – bizonyos fagyállósággal is rendelkező, hosszú tenyészidejű káposztaféle. Fogyasztandó részei a száron kifejlődő, kb. dió nagyságú rügyek a „kelbimbók”. • Nagy és jó minőségű termés csak jól szellőző, jó vízgazdálkodású közömbös kémhatású talajokon, hűvösebb éghajlatú, párás termőhelyeken érhető el. • Friss fogyasztásra palántaneveléssel és kiültetéssel, a hűtőipari célokra helyrevetéssel szaporítják. Hosszú tenyészideje miatt csak fő terményként vehető számításba. • Fontosabb technológiai változatai: • Őszi szedésre történő termesztés palántaneveléssel történik. A magvetés helye április közepéig fűtetlen fólia, ezután szabadföldi ágyás, időpontja: március eleje, április vége. Négyzetméterenként 3 g magot vetnek és 500– 600 db palántát állítanak elő. A palántanevelési idő 4–5 hét, a kiültetésre (30 000–40 000 növény/ha) április eleje és május vége között kerül sor. A szedés augusztus végétől szeptember elejétől már megkezdhető. A fő betakarítási időszak október. Elsősorban hosszú tenyészidejű fajtákat alkalmaznak. • Téli szedésre történő termesztésnél az állomány-beállítás palánta-kiültetéssel történik. A magvetés ideje április közepe, május közepe, helye: szabadföldi ágyás, négyzetméterenként kb. 3 g magot vetnek, ebből 500– 600 db palántát állítanak elő 4–4,5 hét alatt. A kiültetésre (22 000–30 000 növény/ha) május közepe, június közepe között kerül sor. Téli termesztésre csak a hosszú tenyészidejű, hidegtűrő fajták alkalmasak. Az állomány egész télen szedhető a szabadföldről, vagy gyökerestől felszedve és világos helyen elvermelve. • Helyre vetéssel a hűtőipari nyersanyagot állítják elő. A vetési idő 3–4 héttel korábbi, mint a palánta kiültetésé. A vetőmag szükséglet 0,4–0,8 kg/ha, a magvak 8–12 nap alatt kelnek ki, az egyelés 1–2 lombleveles állapotban történik. • Ápolási munkák: gyomirtás, öntözés (4–7 alkalommal), fejtrágyázás (nitrogénnel) a rügyek tömeges növekedése idején. Speciális fitotechnikai beavatkozás: a szár csúcsi részének eltávolítása, roncsolása (tetejezés) a kiültetés után 8–10 héttel, hogy a legfelsőbb helyzetű rügyek is kifejlődjenek és a levelezés (a levelek eltávolítása) a rügyek növekedésének felgyorsítása érdekében úgy, hogy a rügyek ne sérüljenek és maradjon elegendő asszimiláló levélfelület.



• A betakarítás (tetejezés nélkül) az alsóbb, legjobb minőségű rügyek szedésével kezdődik és felfelé haladva folytatódik. A szedési időszak hosszú, több hét, illetve hónap. A csúcsi rész visszavágása esetén akár egyszeri szedéssel is betakarítható a termés (10–15 t/ha). A leszedett „kelbimbók” 3–4 hétig eltarthatók.


18. fejezet - Csemegekukorica (Zea mays L. convar. saccharata Koern.) 1. Általános tudnivalók A csemegekukorica nagy gazdasági jelentőségű és termelési értékű, de nem nagy felületen termesztett növény. Egyike azon kevés zöldségféléknek, amelyeknek a termesztése a vetéstől a betakarításig – a minőségromlás minimális kockázata nélkül – tökéletesen gépesíthető. Vetésterületi adatait – csekély nagyságrendje miatt – az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezete, a FAO nem is tartja nyilván. Becslések szerint mintegy 400–450 ezer hektáron termesztik és ebből közel 300 ezer hektár az amerikai kontinens részesedése. A világ legnagyobb termelője az Egyesült Államok, ahol 240– 260 ezer hektáron foglalkoznak vele. Az Egyesült Államokban a zöldségfélék között termőterülete alapján a 2., termelési értéke tekintetében pedig a 4. helyet foglalja el. Termesztése az amerikai kontinensen kezdődött (a mai USA és Kanada területén) – pontos feljegyzések szerint – 1779-ben. Az ottani nagyobb arányú terjedése az 1850-es évekre tehető. Az első kereskedelmi fajtáját 1832ben állították elő. Európában csak az 1900-as évek elején jelent meg, de ismertsége, termesztésének nagyságrendje ekkor még messze nem volt számottevő. Magyarországon is ez idő tájt kezdtek ismerkedni vele. Szakmai körökben gyorsan felfigyeltek arra, hogy a „czukor tengeri” édesebb, magjának héja pedig éretten ráncos. Még az 1930-as években sem volt nálunk közismert. A korabeli szakcikkek arról tudósítottak, hogy a pesti vásárlóközönség a piacokon nem tudja megkülönböztetni a zsenge csemegekukorica-csöveket a takarmánykukoricáétól. Hazai vetésterülete egészen az 1970-es évekig nem volt számottevő. Ettől kezdve azonban – a konzervipar megnövekedett igényének kielégítése érdekében – a termőfelület folyamatosan növekedett, 2002-ben elérte a 35 ezer hektárt. Magyarország Franciaországgal együtt (ahol közel ugyanekkora területet foglal el) Európa legnagyobb csemegekukorica-termelőjévé vált. A kukorica az amerikai kontinens növénye, géncentruma Közép-, illetve Dél-Amerika. Mexikói leletek tanúsága szerint az alaptípus már legalább 7000 éve termesztett. Magának a csemege változatnak az ősi típusát mindezideig sehol sem találták meg. Feltételezik ezért, hogy az alaptípus mutációja, amely vélhetően a Chullpi rasszból a mai Peru területén jött létre. A csemegekukorica – éppúgy, mint a takarmánykukorica – a Poaceae-családba tartozó, egyszikű, egyéves, váltivarú, egylaki növény. Az alaptípustól (takarmánykukorica) egyetlen allélban különbözik. A takarmánykukoricánál a 4. számú kromoszómán az Su1 jelű domináns, míg a csemegekukoricánál az su1 jelű recesszív allél van jelen. Ez azt eredményezi, hogy a magban lévő cukor keményítővé történő átalakulása a takarmánykukoricánál zavartalan (ezért a zsenge magvak kevésbé édesek és rövid ideig maradnak meg ebben az állapotban is), míg a csemegekukoricánál gátolt (ezért édesebb a zsenge mag és hosszabb ideig meg is marad ebben az állapotban). A csemegekukorica mint humán táplálék elsősorban kalória-, szénhidrát- és fehérjeforrás, de jelentős mennyiségben növényi olajok és ásványi sók – főleg kálium, foszfor, kalcium, magnézium és vas – is találhatók benne. Ezen kívül említést érdemel B1-, B2-, B3-, valamint C-vitamin-tartalma. Az elsősorban a sárga magvú fajtákban lévő kryptoxantin pedig az A-vitamin elővitaminja. A csemegekukorica – a magvak magasabb cukortartalmán és a maghéj ráncosodó jellegén kívül – abban is különbözik a takarmánykukoricától, hogy gyengébb növekedésű (kisebb méretű) és fattyasodásra (oldalhajtás képződés) hajlamosabb. Kezdetben gyenge növekedésű főgyökeret fejleszt, majd később kialakul az egyszikűekre jellemző – a talajfelszínhez közel elhelyezkedő – dúsan elágazó gyökérzet. Szára erezett, 100–180 cm magas, a


Csemegekukorica (Zea mays L. convar. saccharata Koern.) bokorcsomókból mellékhajtások (fattyak) törnek elő. A harmat- vagy léggyökerek a szár talajszint feletti nóduszaiból (szártag) fejlődnek ki és a növény rögzítésében, valamint táplálásában játszanak fontos szerepet. A levelek a száron egymással átellenesen, egy síkban helyezkednek el. A hímvirágzat (címer) a hajtáscsúcson, a termős virágzat (torzsa) a fő-, illetve a mellékhajtások hónaljaiban található. A pollentermelés a hímvirágzat megjelenése után 3–12 nap múlva kezdődik. A termős virágzat kifejlődését a bibeszálak (bajusz) megjelenése jelzi. A megtermékenyülés után a bibe 1–2 nap múlva elszárad. Azonban ha a megtermékenyülés nem jön létre, 7–10 napig is zöld állapotban marad. A termős virágzaton (torzsa) szemtermés fejlődik. A zsenge állapotban sok cukrot tartalmazó magvak felülete a bennük lévő víz elpárolgása után ráncossá válik. A magvak 150–300 g ezermagtömegűek, csírázóképességüket 2–4 évig őrzik meg.

2. Ökológiai igények A csemegekukoricát a szakirodalom 18–30 °C között termeszthető fényigényes növényként tartja számon. A Magyarországon elterjedt Markov–Haev-féle hőigény szerinti kategorizálásban a 22±7 °C-os csoportban szerepel. A takarmánykukoricánál minden tekintetben igényesebb. Hőigény. Összességében közepes hőigényű. Alaptípusának (su1) csírázási küszöbértéke 10–12 °C – a magasabb cukortartalmú változatoké pedig 12–14 °C – körüli. Növekedésére, fejlődésére a 22–25 °C tekinthető ideálisnak. Csak ott termeszthető, ahol a legmelegebb hónap (Magyarországon július) középhőmérséklete meghaladja a 21 °C értéket, és az éjszakai hőmérséklet sem csökken 14–15 °C alá. Kritikus érték a 13 °C alatti, illetve a 35 °C feletti hőmérséklet. A megtermékenyülésre a 30 °C körüli érték a legkedvezőbb. Számos fajta 36 °C feletti hőmérsékleten – különösen akkor, ha forró, száraz, szeles az időjárás és a növények víz stresszes állapotban vannak – igen rosszul termékenyül. Nagy termés csak ott érhető el, ahol hőigénye biztosított. Magyarország termeszthetőségének északi határán fekszik. Fényigény. Nagy fényigényű, intenzív megvilágításban gyorsabban fejlődik. Rövidnappalos körülmények között (12 órás, vagy annál rövidebb ideig tartó megvilágítás mellett) a vegetatív növekedés lelassul, a generatív szervek képződése (virágzás) pedig felgyorsul. A fény – csemegekukorica termesztésben játszott – fontos szerepére utal, hogy a hiányzó hő fénnyel részben pótolható. Ez azt jelenti, hogy ott, ahol a hőmérséklet az igényeit nem elégíti ki, de jó a fényellátottság, még termeszthető. Vízigény. Nagy vízigényű, tenyészideje alatt legalább havi 100 mm csapadékra van szüksége. Vízigénye egyenletes, akkor fejlődik zavartalanul, ha a talaj – vízkapacitásának 70%-áig – állandóan telített vízzel. Vízigény szempontjából két kritikus fejlődési fázisa van: • amikor a növények elérik a 8–16 cm-es magasságot, valamint • a hímvirágzást (címerhányás) megelőző 8–10. naptól a betakarításig. A vízellátás biztosítása az első időpontban döntő fontosságú, később már nem pótolható. A második kritikus szakasz mintegy 30–35 napos időszakot jelent. Ott, ahol a vízellátás ekkor sem biztosítható, nem szabad termesztésére vállalkozni. Tápanyagigény. A nitrogénellátás a döntő fontosságú. Ebből a tápelemből az egész tenyészidőszakban egyenletes az igény. A nitrogénhiány elsősorban lazább talajokon és korai vetések esetén lehet probléma. A foszfor elsősorban a korai időszakban játszik fontos szerepet, ezért az összes szükséglet egyharmadát a vetéskor, startertrágyaként célszerű kijuttatni. Káliumigénye a nitrogénigényéhez hasonlítható. A mikroelemek közül a cink játszik fontos szerepet, hiánya terméstömeg-csökkenést és minőségromlást eredményez.


Csemegekukorica (Zea mays L. convar. saccharata Koern.) Talajigény. A talaj magas sótartalmát és lúgos kémhatását viszonylag jól tolerálja. Legmegfelelőbbek azonban számára a középkötött, mély termőrétegű, humuszban gazdag, semleges vagy gyengén savanyú kémhatású talajok.

3. A fajtaválasztás szempontjai A hagyományos („normálédes”) csemegekukorica-fajtákat csak az su1jelű recesszív allél jelenléte különbözteti meg a takarmánykukorica-fajtáktól. Ezek a fajták kevésbé édesek, minőségük is gyorsan romlik. A bennük lévő cukor viszonylag gyorsan – különösen magasabb hőmérsékleten – keményítővé alakul át. Az utóbbi egy-két évtizedben azonban már az alaptípusnál több cukrot tartalmazó, édesebb fajtatípusok is rendelkezésre állnak. Ilyen pl. az ún. nugát típus, amelyben az su1 allél mellett cukornövelő (sugary enhancer) se jelű gén is megtalálható. Ennél a fajtatípusnál a cukor keményítővé történő átalakulása még jobban gátolt, ezért az e csoportba tartozó fajták édesebbek és jó minőségben tovább eltarthatók. A nálunk desszertnek nevezett szuperédes (supersweet) fajtákban az sh2jelű kettes számú mazsolagén (shrunken two) van jelen. A szuperédes (desszert) fajták kb. kétszeres cukortartalmúak és jó minőségüket hosszabb ideig megőrzik, mint az előző két típus. A szuperédes fajták zsenge magjának szöveti szerkezete is eltér az su1 és az se típusétól. Kevésbé krémes, nem olvadó, hanem roppanó konzisztenciájú. A világon az első szuperédes fajta az „Illini Xtra sweet” volt, amelynek valamenynyi hibridjében megtalálható az sh2 gén. A különböző csemegekukorica fajtatípusokkal kapcsolatos legfontosabb tudnivalók az alábbiakban összegezhetők: • Alaptípus (normálédes) (su1) édes ízű, minőségét 1–2 napig őrzi meg, átlagos cukortartalma 8–16%, a zsenge mag krémes konzisztenciájú, a maghéj (pericarpium) zsenge. • Nugát (cukortartalom-növelt) (se) nagyon édes, eredeti minőségét kb. 4 napig megőrzi, átlagos cukortartalma 15–32%, a zsenge mag krémes szöveti szerkezetű, a maghéj nagyon zsenge. • Desszert (szuperédes) (sh2) különlegesen édes, jó minőségben mintegy 10 napig eltartható, átlagos cukortartalma 20–45%, a zsenge mag kevésbé krémes, a maghéj kevésbé zsenge, roppanó. A termesztésben megtalálható fajták tenyészidejének hosszát – a takarmánykukorica-fajtákhoz hasonlóan – az ún. FAO-számok jelzik. (A FAO-szám egy kiválasztott viszonyszám, amely sem hőösszeget, sem a tenyészidő napjait nem jelöli, de a fajták egymáshoz viszonyított tenyészidőhosszát – egy adott termőhely vonatkozásában – kifejezi.) E szerint igen koraiak a 200–299, koraiak a 300–399, középkoraiak a 400–499, középérésűek az 500–599, középkésőiek, illetve későiek a 600 feletti FAO-számú fajták. A korai fajták 85–91 nap, a középérésűek 92–104 nap, a késeiek 105 nap feletti tenyészidejűek. Magyarországon elsősorban a korai és a középérésű fajtákra célszerű alapozni, amelyek másodtermesztésre is alkalmasak. A nálunk termesztett fajták nagy része egyszeres keresztezésű (single cross, egyvonalas) hibrid. Az erre történő utalás gyakran a névben is megjelenik SC jelzéssel. A fajtákkal kapcsolatos elvárások a felhasználás jellegétől függőek. Friss fogyasztásra történő termesztés esetén előny az elhúzódó érés, a jó íz, a vékony maghéj. Szemes konzerv készítésére termesztett fajtáknál követelmény az egyöntetű érés, az azonos magasságban elhelyezkedő csövek (csőmagasság), a koncentrált érés, valamint a csutka/szem (mag) arány 30% körüli értéke.

4. Termesztés


Csemegekukorica (Zea mays L. convar. saccharata Koern.) Növényváltás. A csemegekukorica úgyszólván valamennyi talajtípuson – akár 3–4 éves monokultúrában is – termeszthető. Jó előveteményei a pillangós virágú növények és a gabonafélék. Cukorrépa és talajzsaroló növények után megfelelő tápanyag-utánpótlás hiányában hiánybetegségek léphetnek fel. Talaj-előkészítés. A talajt a vetéshez egyenletesen elmunkálttá, rög- és gyommentessé kell tenni. A vetőágyat 10–12 cm mélyen kombinátorral készítik elő. A terület kiválasztásnál az öntözhetőség a legfontosabb szempont. A magyar konzervipar nem öntözhető területekre nem is köt a termesztőkkel szerződést. Tápanyag-utánpótlás. Lehetőség szerint szervestrágyázott szakaszba helyezzük el. A tápanyagellátásnál úgy lehet kalkulálni, hogy a jelenleg nálunk országos átlagtermésnek számító 17–18 t/ha csuhélevéllel borított zsenge csőtermés (amely kb. 6,5–7 t/ha 72% nedvességtartalmú, vágott szemtermésnek felel meg) eléréséhez 120–125 kg/ha nitrogén (N), 50–60 kg/ha foszfor (P2O5) és 130–135 kg/ha kálium (K2O) hatóanyag kijuttatása szükséges. Erre sor kerülhet: • alaptrágyaként (az őszi mélyszántással kijuttatva); • startertrágyaként (a vetéssel egy időben, a mag alá kijuttatva); • fejtrágyaként. Általában az összes tápanyag kétharmadát alaptrágyaként, a fennmaradó egyharmadot pedig fele-fele arányban startertrágyaként, illetve fejtrágyaként juttatják ki. A nitrogénnek közel fele kerül felhasználásra starter, illetve fejtrágyaként, míg az összes foszfornak és káliumnak csak 8–10%-a. Szaporítás. A csemegekukorica szaporítása helyrevetéssel történik. A vetés akkor kezdhető, amikor a talaj hőmérséklete 5–7 cm-es mélységben eléri a 10–12 °C értéket. Ez az alaptípusba (su1) tartozó fajták biztonságos kelésének küszöbértéke. A magasabb cukortartalmú nugát (se) és a desszert (sh2) fajták vetőmagja ennél valamivel magasabb hőmérsékleten, 12–14 °C-on csírázik. A konzervipar nyersanyag-igényének folyamatos biztosítása érdekében április vége és június vége között többszöri (szakaszos) vetésre kerül sor. Ez lehet mechanikus, kéthetente megismételt és hőegységszámításon alapuló. Ez utóbbi úgy történik, hogy a vetést követő naptól mért napi középhőmérséklet (napi max. hőmérséklet és a napi min. hőmérséklet átlaga) értékekből levonjuk (ha levonható!) a csemegekukorica fejlődési küszöbértékét jelentő 10 °C-ot. A maradékokat a 40–50 °C-ot érték eléréséig kell összegezni. Amikor ez megtörténik – elérkezett a következő vetés ideje. A hektáronkénti vetőmagszükséglet korai vetéseknél 16–17 kg, későbbi vetéseknél 10–12 kg. Korábbi vetéseknél azért célszerű megemelt vetőmagadagot alkalmazni, mert 10 °C körüli talajhőmérséklet mellett számítani kell a csíranövények egy részének pusztulására. A kisebb vetőmagadag használata csak 15 °C feletti talajhőmérsékleten biztonságos. Vetés után azonnal tömöríteni kell a talajt. Magyarországon a hagyományos fajták (su1) vetése legkorábban április 15. után, a nugát (se) és desszert (sh2) fajtáké legkorábban április 20. után kezdhető. A másodvetések ideje június hónap. Ez a vetési idő egyre jobban terjed nálunk – ma már a termőterület 5–10%-át jelenti. A kelés gyorsasága – megfelelő talajnedvesség mellett – a hőmérséklet függvénye. Az elvetett magvak 10 °C-on 22 nap alatt, 15 °C-on 15 nap alatt, 20 °C-on 7 nap alatt kelnek ki. A vetés mélysége 3–5 cm. A konzervipari nyersanyag-termelésben az egyszerre érés és a jó minőségben történő gépi betakaríthatóság érdekében nagyon fontos az egyenletes vetési mélység. A sortávolság elsősorban az alkalmazott géprendszer függvénye. A nálunk jelenleg használatos vető- és betakarító gépek mellett 96 cm. A sorok elrendezésére is ügyelni kell. Kis területen folyó, illetve házikerti termesztésben – a tökéletes beporzás biztosítása érdekében – egyetlen hosszú sor helyett legalább 4 rövid sor kialakítására kell törekedni.


Csemegekukorica (Zea mays L. convar. saccharata Koern.) Az optimális hektáronkénti tőszámot a vízellátottság mértéke határozza meg. Ettől függően 40–70 ezer között változik. Öntözés nélkül termesztve 40 ezer, csak a kritikus időszakban öntözve 50–60 ezer, igény szerinti vízellátás mellett 70 ezer. A soron belül 13–16 cm az ideális növénytávolság, amely 6–8 növényt jelent folyóméterenként. A szuperédes (sh2) fajták csak térbeli vagy időbeli izoláció betartása mellett termeszthetők együtt emelt cukortartalmú (se) és normál cukortartalmú (su1) fajtákkal. Ugyanis amennyiben a szuperédes fajta bibéjére emelt cukortartalmú vagy normál cukortartalmú fajták pollenje kerül, elveszik a szuperédes jelleg. Az egyes táblák között a térbeli izoláció 50–200 m, az időbeni pedig 10 nap kell, hogy legyen eltérés a virágzás időpontjában. Ápolási munkák. A csemegekukorica legfontosabb tenyészidőszak alatti ápolási munkája a talajápolás, a fejtrágyázás és az öntözés. A talajápolás gyakran már a vetés és a kelés között fellépő cserepesedés megszüntetésével kezdődik. Eszköze a küllős kapa, amelyet a sor irányára merőlegesen, 3–10 cm mélyen kell járatni. A küllős kapa mindaddig alkalmas a gyomirtás végzésére, amíg a növények magassága nem haladja meg a 6–8 cm-t. Az állomány gyommentességét és a talaj porhanyós állapotát egészen a betakarításig fenn kell tartani. A nitrogén és a foszfor fejtrágyázás ideje akkor van, amikor a növények elérik a 10–16 cm-es magasságot. Ezt a műveletet – egybekötve a gyomirtással és a talajporhanyítással – 10 cm-es mélységben, a soroktól 15–17 cm távolságra kell végrehajtani. Az ekkor elvégzett fejtrágyázás meghatározó jelentőségű a termésátlag alakulása szempontjából, és később már nem pótolható. A tápanyagigény szempontjából a másik kritikus fejlődési fázis közvetlenül a virágzás előtti- és utáni állapot. A fejtrágyázást ekkor is az előbbiekben ismertetett módon kell elvégezni. Az öntözés a termésbiztonság alapvető tényezője. Ennek hiányában körülményeink között nagy hozam és jó minőségű termés nem érhető el. A zavartalan fejlődéshez szükséges, hogy a talajt folyamatosan 70%-os vízkapacitás telítettségen tartsuk, ami öntözés nélkül nem biztosítható. Az első – és a terméstömeg alakulása szempontjából döntő fontosságú – öntözés ideje akkor van, amikor a növények elérik a 8–16 cm-es magasságot. Ott, ahol az igény szerinti öntözésre nincs lehetőség, a vízellátást legalább a hímvirágzást (címerhányás) megelőző 8.–10. naptól a betakarításig biztosítani kell. Ez mintegy 30–35 napot átfogó kritikus időszak. Az öntözés kivitelezésével kapcsolatban nem szabad megfeledkezni arról, hogy az egyenetlen vízellátás (elsősorban a nagy szárazság utáni öntözés vagy nagyobb eső) a szemek felrepedését okozhatja. A növényápolási munkák között kell megemlíteni az oldalhajtások eltávolítását, a fattyazást is. A művelet eredményességét illetően erősen megoszlanak a vélemények. Egyes tapasztalatok szerint növeli a termés tömegét és a szemek méretét, míg mások semmilyen előnyét nem tapasztalták. A csövek jó berakódottságához, a szemek teljes kifejlődéséhez tökéletes beporzásra van szükség. A korai termesztés lehetőségei. Az utóbbi évtizedekben – elsősorban a magasabb cukortartalmú fajták megjelenésének hatására – világszerte kialakult a minél korábbi fogyaszthatóságra, a szezon előbbre hozatalára vonatkozó igény. Ez a tendencia Magyarországon is érvényesül. A vásárlók a korai árut jelentős primőr árakkal ismerik el. A budapesti nagybani piacon pl. 1997-ben a csemegekukorica csövenkénti éves átlagára 13 Ft volt – de júniusban egy csőért 48 Ft-ot fizettek. Korábbi szedéskezdet kétféle módon érhető el: • tálcás vagy tápkockás palánták felnevelésével és kiültetésével, illetve • a szabadföldi vetések átmeneti ideig tartó műanyag fóliás takarásával. A tápkockás palánták kb. 1 hónap alatt nevelhetők fel. A magvetés március közepén – a kiültetés április közepén – történik. A tálcás palánták felnevelési ideje – a kisebb földlabda méret miatt – 20–22 nap. A magvetésre ez esetben március végén – a kiültetésre pedig április közepén – kerül sor.


Csemegekukorica (Zea mays L. convar. saccharata Koern.) A gyökér körüli tápközeg használata alapvető követelmény, mert a csemegekukorica a földlabda nélküli kiültetést nem bírja. Tápkockás palánta használatával kb. 10–12 napos, tálcás palánta kiültetésével pedig 6–8 napos koraiság érhető el, de a növények és a csövek kisebbek lesznek. A szabadföldi vetés műanyag fóliás takarása egyesíti a helyrevetés – mint a növény számára optimális szaporítási mód –, valamint a fóliatakarással elérhető magasabb talajhőmérséklet előnyeit. Ebben az esetben a szokásos időpontnál néhány nappal korábban végezhető a vetés. A növénysorok csak a kelésig takarhatók, ezt követően el kell távolítani a fóliát. Ezen eljárás tovább fejlesztett változata a 16–18 cm mély vetőárokba vetés, amelyre azután perforált, műanyag fóliatakaró kerül. A takaró alatti magasabb hőmérsékleten egyenletesebb, gyorsabb a kelés és a fiatal növények kezdeti fejlődése. A növények általában a vetés után 20–21 nap múlva érik el a fóliát, de mielőtt ez megtörténne, el kell távolítani azt. A vetés műanyag fóliás takarásával 1–2 napos, a vetőárkos vetéssel 6–7 napos koraiság érhető el – normális növénymagasság és csőméret mellett. Betakarítás, áru-előkészítés. Az érés – a fajta tenyészidejétől és a termesztés körülményeitől függően – a nővirágok megjelenése után 17–24 nappal kezdődik. A folyamat jól látható jele a bibe barnulása, száradása. A csövek magvakkal történő berakódása a torzsa alapjánál kezdődik és a csúcsi résznél fejeződik be. A termesztés kritikus fázisa az optimális betakarítási (csőtörési) időpont meghatározása. Ennek során az a cél, hogy a lehető legnagyobb szemkinyerési százalék a lehető legjobb minőség mellett legyen elérhető. Ez akkor van, amikor a magvak (szemek) 65–70% vizet, 10–12% keményítőt, 5–6% cukrot és 3–4% vízoldható poliszacharidot tartalmaznak. Ez az állapot 2–4 napig tart, tényleges időtartama az időjárástól (elsősorban a hőmérséklet alakulásától) függ. A magvak a szántóföldön 15 °C-on 5 napig, 29 °C-on pedig csak 1–2 napig maradnak zsenge állapotban. A konzervipar által feldolgozott csemegekukorica szedésére nálunk július közepe, vége, esetleg augusztus eleje és szeptember vége között kerül sor. A gyakorlatban a csemegekukorica érettségét a maghéj (perikarpium) felsértése után kiszivárgó folyadék milyensége alapján állapítják meg. Ha magvakból kifolyó lé vizes, akkor még éretlen, ha tejes, akkor már betakarításra alkalmas. Ez utóbbi esetben megkülönböztetünk „híg tejes” érettséget (friss fogyasztásra ez a megfelelő szedési állapot), illetve „sűrű tejes” érettséget (konzervipari feldolgozásra alkalmas). Az ikrás lé túlérett állapotot jelent. A konzervipari nyersanyagot géppel takarítják be. A gép a zsenge csöveket csuhélevéllel borítottan töri le a növényről, s vontatott konténerekbe továbbítja. A nálunk dolgozó FMC gépek 10 órás műszakteljesítménye 2,5– 3 ha, de jobb szervezéssel a 4–5 ha is elérhető. Friss fogyasztásra, piaci forgalmazásra a betakarítás kézzel történik. A csöveket lefelé irányuló csavaró mozdulattal törik le, kisebb szedőedényekbe (vödör, zsák) helyezik, majd a sorok végén lévő nagyobb konténerekbe ürítik. A teljes termés 2–3 menetben gyűjthető be. A csemegekukorica magas hőmérsékleten gyorsan elveszíti zsengeségét, kellemes ízét. Ezért érdemes a szedést is a leghűvösebb hajnali órákra időzíteni. Betakarítás után célszerű azonnal lehűteni a csöveket, és a továbbiakban 0 °C körüli hőmérsékleten tartani. A cukorveszteség mértéke ugyanis a hőmérséklet alakulásától függő, nagyságrendje 10 °C-on egyszeres, 20 °C-on hatszoros, 30 °C-on tizenkétszeres. Az ipari feldolgozásra kerülő letört csöveket a lehető legrövidebb időn belül célszerű feldolgozni, hogy minimális legyen a minőségromlás. A friss fogyasztásra szánt csemegekukorica is akkor a legjobb ízű, ha a szedést követően gyorsan asztalra kerül. Erre utal az Amerikában közismert népi mondás, miszerint a csöveket „lassan sétálj ki letörni, de azután rohanj vissza a konyhába megfőzni”. A főzés technikája is fontos kérdés, előzetesen nem sózott, forrásban lévő vízben kell, max. 5–10 percig főzni a csöveket – akkor a legjobb ízűek.

4.1. Növényvédelmi problémák • Betegségek: a csemegekukorica csíkos mozaikja (maize dwarf mosaic potyvirus), a csemegekukorica fuzáriumos betegsége (Fusarium spp.), a csemegekukorica golyvás üszögje (Ustillago maydis); 294 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Csemegekukorica (Zea mays L. convar. saccharata Koern.) • Kártevő állatok: cserebogarak lárvái (Melolonthidae), pattanóbogarak lárvái (Elateridae), amerikai kukoricabogár (Diabrotica virginifera virginifera), kukoricamoly (Ostrinia nubilalis), gyapottok-bagolylepke (Helicoverpa armigera).

4.2. Összefoglalás • A csírázási küszöbérték normál cukortartalmú (su1) fajtáknál 10–12 °C, a nugát (se) és desszert (sh2) fajták esetében 12–14 °C. Ennek megfelelően az előbbi típus vetése legkorábban április 15. után, az utóbbiaké április 20. után kezdhető. A másodvetések ideje június. • A hektáronkénti növényszám – a vízellátástól függően – 40–70 ezer. A vetőmagszükséglet 10–17 kg/ha, a nagyobb mennyiséget korai vetéseknél alkalmazzák. • Biztonságos termesztés csak öntözés mellett folytatható. (A magyar konzervipar nem is köt szerződést nem öntözhető területekre.) Vízigény szempontjából kritikus állapot a 8–16 cm-es növénymagasság, valamint a a hímvirágzást (címerhányást) megelőző 8–10. naptól a betakarításig terjedő 30–35 napos időszak. • Szuperédes desszert fajták (sh2) normál (su1) és emelt cukortartalmú (se) fajtákkal csak 50–200 m-es térbeli, illetve a virágzási időben 10 napos eltérést biztosító izoláció mellett termeszthetők együtt. • A nálunk termesztett fajták tenyészideje 85–105 nap közötti, az esetek többségében azonban 85–92 nap. • A betakarítás július 20. körül kezdődik és – a másodvetésekkel is számolva – szeptember végéig tart. • A szedésre érettséget a perikarpium (maghéj) felsértése után kifolyó lé alapján állapítják meg. Ha magvakból kifolyó lé vizes, akkor még éretlen, ha tejes, akkor már betakarításra alkalmas. Friss fogyasztásra a „híg tejes” érettség, konzervipari feldolgozásra a „sűrű tejes” érettség a megfelelő, míg az ikrás lé túlérett állapotot jelent. • A leszedett csöveket azonnal hűteni kell, (illetve azonnal felhasználni), mert a magas hőmérsékleten igen gyors a minőségromlás. • A szedés időpontja tápkockás, modul tálcás palánták, illetve átmeneti műanyag fóliás takarás vagy vetőárkos vetés alkalmazásával legalább 1–2 nappal, legfeljebb 10–12 nappal előbbre hozható. • Rendszeres növényvédelemre most még nincs szükség, de az igen nagy károkat okozó gyapottok-bagolylepke és az amerikai kukoricabogár elleni védekezésre fel kell készülni.


19. fejezet - Spárga (Asparagus officinalis L.) 1. Általános tudnivalók A spárga igen régi, több mint 2000 éves kultúrnövény, kezdetben gyógynövényként hasznosították, később élelmiszer növénykénti felhasználására is sor került. A vetésterületével kapcsolatos adatokat – csekély nagyságrendje miatt – a FAO (az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezete) nem tartja nyilván. Termőterületét az 1990-es évek végén 200 000–250 000 hektárra becsülték. A világ legnagyobb termelője Kína, ahol mintegy 50 000 hektárt foglal el. Európában 50 000–55 000 hektáron termesztik. A legjelentősebb európai termelő államok Spanyolország, Olaszország, Franciaország, Hollandia, Görögország és Németország. Ez utóbbi egyúttal a kontinens egyik legnagyobb importőre is. Európában a 15. hosszúsági fok – mind termesztése, mind fogyasztása tekintetében – választóvonal. Attól nyugatra nagyobb felületen termesztett és széles körben fogyasztott, attól keletre kevésbé ismert, a termesztés volumene elenyésző és a helyi termelés nagy részét exportálják. A hazai termelés nagyságrendjét igen tág határok között becsülik meg, egyesek szerint csak néhány száz hektár, míg mások szerint ezer hektár feletti. A termelés 1500 t körüli, amelynek nagy része, mintegy 80–85%-a exportra megy. A spárga élelmezési jelentősége elsősorban abban áll, hogy a legkorábban fogyasztható, nagy tápértékű, kellemes ízű zöldségfélék egyike. Elsősorban a B-vitamin csoportba tartozó vitaminok és C-vitamin található benne. Említésre méltó cukor-, rost- és fehérjetartalma is. A tényleges tápérték a sípelőállítás körülményeitől függ. A zöldspárgában több a vitamin és az ásványi só. A spárga egyszikű, kétlaki, évelő növény (72. ábra). Korábban a Liliaceae (liliomfélék) családban tartották nyilván, újabban azonban az Asparagaceae (spárgafélék) családba sorolják.

72. ábra - Több éves spárgatő


Spárga (Asparagus officinalis L.)

Bojtos gyökérzete van, amely szívó-, és raktározó gyökerekből áll. Húsos, vastag rizómát (gyökértörzs) fejleszt, amely károsodás nélküli áttelelését biztosítja a talajban. Föld feletti részei ősszel elhalnak, de a gyökértörzsből a következő évben újra kihajt. Fogyasztható része botanikai értelemben hajtáskezdemény, amelyet a magyar nyelvben sípnak neveznek, más nyelveken azonban más megnevezéseket alkalmaznak. Az angol nyelvterületen pl. a hajtásokat lándzsának (spear) nevezik. A termesztésben a hajtások előállítására sor kerülhet: • fénytől elzárt körülmények között (így az előtörő hajtások etioláltak lesznek), ebben az esetben fehérspárgatermesztésről beszélünk; • normál megvilágítás mellett (így a hajtásokban klorofill képződik), ebben az esetben zöldspárga-előállításra kerül sor. A világtermelésben – a zöldspárga fokozatos térhódítása ellenére – a fehérspárga a meghatározó. Az árualapot szolgáltató hajtáskezdeményeket – a szedési időszak befejezése után – hagyják a felszínre törni és elágazni, hogy asszimiláló lombfelület jöjjön létre. A spárgának csak igen kevés és jelentéktelen valódi levele van. Az asszimilációt az apró, levélszerű szárképződmények – a kladofillumok – végzik. A virágok a levelek hónaljában képződnek. Egy növényen általában csak hím-, illetve csak nőivarú virágok fejlődnek. Hímnős virágzási habitus a növényállomány 1–2%-ában fordul elő. A termés barnásvörös, kisméretű (általában 1 cm-nél nem nagyobb átmérőjű) bogyó. A magvak gömbölyűek, feketék, ezermagtömegük 18–22 g, csírázóképességüket 3–4 évig őrzik meg. 297 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A hím egyedekben több, de vékonyabb, a nőivarúakon kevesebb, de vastagabb hajtás (síp) képződik. A hímivarú egyedek korábban kezdenek kihajtani, és hosszabb élettartamúak is.

2. Ökológiai igények A spárga nagy alkalmazkodóképességű, hidegtűrő, helioplyta (fénykedvelő) növény. Csak ott termeszthető sikerrel, ahol a talaj felső, 6–8 cm-es rétege télen átfagy. Ott, ahol ez nem következik be, nem halmozódik fel elegendő tápanyag a hajtások következő évi kifejlesztéséhez. Hőigénye. Mérsékelt hőigényű, a nálunk elterjedt Markov–Haev-féle hőigény szerinti rendszerezésben a 19±7 °C-os csoportban szerepel. A magvak 20 °C körül már csírázásnak indulnak, de az optimális érték 27–28 °C. A hajtások (a fogyasztásra kerülő sípok) 4–7 °C-on fejlődésnek indulnak, és 20–22 °C-on már hajlamossá válnak az elágazásra, amely egyértelműen minőségrontó tényező. A hajtások fagyérzékenyek, 0 °C alatt elfagynak. Fényigény. Nagy fényigényű, hosszúnappalos, intenzív megvilágításra van szüksége. Árnyékban rosszul fejlődik, keveset terem. A fénynek a hajtások szedése idején nincs szerepe, jelentősége, de ezután legalább 120– 130 napos, az igényeinek megfelelő megvilágításra van szüksége. Vízigény. Összességében közepes vízigényű, a szárazságot jól tűri, de a hajtások növekedése idején sok vízre van szüksége. A szabad elvirágzású fajták tenyészidő alatti vízigénye 400 mm, a hibrideké 600 mm körüli. A talajban lévő pangó víz károsítja, és fontos, hogy a talajvíz szintje 100 cm-nél mélyebben legyen. Öntözés hatására több és jobb minőségű lesz a termés. Talaj- és tápanyagigény. A spárga semleges vagy a gyengén lúgos talajokat (6,8–7,4 pH érték) kedveli, 4 pH érték alatti talajokon Ca-, P- és Mg-hiányra lehet számítani, telepítése 5 pH érték alatti talajokra nem javasolható. Fehérspárga-termesztésre a laza szerkezetű (KA 26–45), semleges kémhatású, humuszos talajok az ideálisak. Zöldspárga-termesztésére a jó szerkezetű vályogtalajok a megfelelőek. A spárga a nitrogén nagy részét június vége és augusztus közepe között veszi fel, a foszforfelvételre elsősorban a legerőteljesebb növekedés idején kerül sor. A kálium felvétele a tenyészidőszak kezdetén mérsékelt, később azonban nagyobb mértékű.

3. A fajtaválasztás szempontjai A termesztésben korábban általános volt az elsősorban fehérspárga-termesztésre alkalmas, hagyományos, szabad elvirágzású fajták használata. Ezeket napjainkban egyre jobban kiszorítják a hibridek és a klónok. A hibridek keresztezéses nemesítéssel kerülnek előállításra, a klónok pedig a szuperteljesítményt nyújtó növények vegetatív úton leszaporított – biotechnológiai módszerekkel előállított – utódai. Ez utóbbira az ad lehetőséget, hogy a kétlaki növények teljesítménykülönbsége akár tízszeres is lehet. A világ legnagyobb spárgafajta-előállítói az USA, Franciaország és Hollandia. A hazai termesztésben megtalálható fajták kivétel nélkül külföldiek, elsősorban a felsorolt országokból származnak. Halványított spárgatermesztésre gyakorlatilag minden fajta alkalmas, zöldspárga-termesztésre azonban csak azok, amelyeknél a síp felső része – az ún. fej – sokáig zárt állapotban marad.

4. Termesztés Szaporítás. A spárga szaporítására sor kerülhet: • tőosztással (1 növény 2–4 tőre osztható, házikerti módszer); • magoncneveléssel és -telepítéssel (elsősorban a szabad elvirágzású fajtákat és a hibrideket szaporítják így); • klónozással (biotechnológiai módszer, elsősorban a csak hím egyedekből álló fajtákat szaporítják így). A hagyományos magoncnevelésben márciusban vetik el a magvakat, 40–60 cm sortávolságra, 2–5 cm mélyen. Folyóméterenként 20 db magot helyeznek el, így hektáronként 200 000–260 000 magonc nevelhető fel. A spárga magja nehezen csírázik, ezért vetés előtt 1–2 napig 30–35 °C-os vízben szokták áztatni. Fontos a vetés



utáni magágytömörítés. A tenyészidőszak alatti ápolási munkák a gyommentesség folyamatos biztosításából és a júniustól megkezdett – összesen 2–3 alkalommal elvégzett – öntözésből állnak. A magoncok felszedésére ősszel, általában októberben kerül sor. Osztályozásuk az alábbiak szerint történik: • I. osztályú: 40–50 g átlagtömegű, min. 20 db húsos gyökérrel, nincs rajta túl sok finom rügy (ez ugyanis bokorszerű növekedést eredményez), 3 db ép, egészséges rügy van rajta, gyökere ép, tiszta (de nem mosott), egészséges 1 éves; • II. osztályú: mint az I. osztályú, de 2 éves is lehet. A gyorsított magoncnevelést elsősorban hibridek esetében alkalmazzák. A módszer előnye, hogy így minden csírázóképes magból szaporítóanyag nevelhető. A szaporítóanyag-előállításra a telepítés évében kerül sor, így a hagyományos magoncneveléshez képest 1 év megtakarítható. A telepítés a vegetációs időszakban (április közepe-szeptember közepe) bármikor elvégezhető. A magvetés február elejétől végezhető, termesztőberendezésekben. A vetés steril, semleges kémhatású tőzegből készített 4×5 cm-es cserepekbe történik. A tápkockákat 12 cm magas, papírral bélelt rekeszekbe helyezik, amelyek alá előzetesen 2 cm vastagságban földréteget helyeznek el. A vetést 2 cm-es tőzegréteggel takarják, lapogatják, és alaposan beöntözik, majd kelésig papír- vagy fóliatakarással védik a kiszáradástól. A ládákat 25 °C körüli hőmérsékletű termesztő berendezésekbe helyezik. A magoncok 7–8 hét alatt elérik a 25– 28 cm-es hosszúságot, 2–3 sarj fejlődik rajtuk és ilyen állapotban már telepíthetők. Talaj-előkészítés. A terület telepítésre történő előkészítése: • a terület kijelöléséből, a talaj szerves anyaggal és tápanyaggal történő feltöltéséből, • a terület elegyengetéséből és • az ültetőárok elkészítéséből áll. A spárgaültetvény területének kijelölésénél alapvető követelmény a gyökértarackos és szártarackos gyomoktól való mentesség. A tápanyagfeltöltést telepítés előtti talajvizsgálatnak kell megelőznie, és annak legalább 40 cm-es, de célszerűbb 60 cm-es talajmélységre vonatkoznia. Homoktalajokon 80–100 t/ha, vályogtalajokon 50–60 t/ha szerves trágyát érdemes kijuttatni. A foszforellátás alsó szintje 25 mg, a káliumé 35 mg tiszta hatóanyag, 100 g talajra vonatkoztatva. Telepítés. A telepítést megelőzően a szerves trágyát 30 cm-es keverőszántással dolgozzák be a talajba, majd néhány hét múlva 70–90 cm-es mélyforgatást (rigolírozást) végeznek. A talajforgatás után a felszínt el kell munkálni. Ezután kerül sor az ültetőbarázdák (ültetőárkok) elkészítésére. Fehérspárga esetében ezek 140–150 cm, zöldspárga esetében 120–140 cm-es sortávolságot jelölnek ki. Az ültetőbarázdák fehérspárga esetében 25– 30 cm mélyek és 30 cm szélesek, zöldspárgánál pedig 20–25 cm mélyek és 25–30 cm szélesek. A sorok az ültetőbarázdák középvonalára essenek. A sorokban a növényeket fehérspárga-ültetvény esetében 30–35 cm, zöldspárga-telepítésnél 20–25 cm tőtávolságra helyezik el. Így a növényszám fehérspárga esetében 18–22 ezer/ha, zöldspárga esetében 25–30 ezer/ha körül alakul. A barázdák aljára 2 kg/folyóméter istállótrágyát terítenek és azt 2 cm talajréteggel takarják. Erre kerül – ősszel vagy tavasszal (még a rügyfakadás előtt) – a szaporítóanyag. A hagyományos módszerrel felnevelt magoncokat 5 cm vastag talajréteggel takarják az ültetés után. A palántaként nevelt magoncot (amely ún. gyorsított magoncnevelési eljárással nevelnek fel) a már elkészített barázdába helyezik, 5 cm-es talajréteggel fedik és 0,5%-os ammónium-nitrát oldattal iszapolják be. A nyáron telepített spárgát – a gyors legyökeresedés érdekében – 2–3 alkalommal célszerű a barázdákban jól beöntözni. A telepítésre sor kerülhet ősszel és tavasszal. A gyakorlatban a tavaszi telepítés terjedt el, időpontja a március vége–április közepe közötti időszak.



A telepítés utáni első- és második évben még nem szedik a hajtásokat, hagyják megerősödni a növényeket. Ez a nem termő időszak. A spárgaültetvény élettartama – a napjainkban lezajló gyors fajtaváltás miatt – a lehetséges 15–16 évvel szemben nem igen haladja meg a 8–10 évet. A nem termő időszak munkálatai • 1. év: Amikor a hajtások 15–20 cm hosszúak, meg kell kezdeni az ültetőárok feltöltését. Ezt célszerű nitrogénfejtrágyázással összekapcsolni. Biztosítani kell a terület folyamatos gyommentességét és 1–3 alkalommal öntözésre is szükség lehet. Amennyiben indokolt, növényvédelemre is sor kerül (elsősorban a spárgalégy és a spárgarozsda ellen). Ősszel, az első komolyabb fagy után fel kell nyűni a lombot (könnyen leválik a rizómáról) és el kell égetni, hogy így az esetleges károsítók megsemmisüljenek. • 2. év: Mint az 1. évben, azzal az eltéréssel, hogy az esetleges tőhiányok pótlását is el kell végezni. Több helyen már egy részleges, 7–14 napos szedésre is sor kerül, amely egyértelműen kompromisszumos megoldás (csökkenti az ültetvény élettartamát és termőképességét, de a második évtől már bevételt ad). A termőre fordítás, a szedések megkezdése a 3. évtől általános gyakorlat. A termő időszak munkálatai. Amikor már néhány hajtás teteje megjelenik a talaj felszínén, meg kell kezdeni a sorok felett a sípok fénytől való elzárását biztosító földkupacok kialakítását. Ezt a munkát speciális gépekkel végzik, úgy, hogy a sorok fölött 25–35 cm magas, 35–40 cm széles, 25–30 cm oromszélességű bakhátak jöjjenek létre. E munka végzése során kerülni kell a föld tömörítését. A bakhátkészítés időpontja nálunk március vége. Betakarítás. A szedés akkor kezdődik, amikor a növekvő hajtások megemelik a földkupac tetejét. Ekkor ki kell takarni a hajtásokat, és tőből le kell vágni azokat. Ezután gondosan vissza kell takarni a növényeket és meg kell igazítani a földtakarót. A szedési időszak nálunk április végén kezdődik és június elejéig, közepéig tart. A legtöbb termést májusban takarítják be. Egy növényről évente 6–10 db, 30–50 g átlagtömegű hajtás (síp) szedhető. A szezon elején naponta egyszer, később – a hőmérséklet emelkedésével – kétszer szednek. Amennyiben az ültetvény hosszabb élettartamát is biztosítani akarják, a növényeket fokozatosan terhelik. A szedési időszak a 3. évben 4 hetes, a 4. évben 8 hetes és csak az 5. évtől 12 hetes. A szedési időszak befejezése után fokozatosan lebontják a bakhátakat, hagyják felnőni a hajtásokat, hogy az azokon lévő levelek, ill. a levélszerű hajtásképletek – a kladofillumok – asszimilálni tudjanak. Az asszimilátákra a növényeknek a következő évi kihajtáshoz elengedhetetlenül szükségük van. A vegetációs időszak végén a lombozatot el kell távolítani és lehetőleg meg is kell semmisíteni. Szedés, áru-előkészítés. A sípok 4–7 °C hőmérsékleten már fejlődésnek indulnak. Ennek üteme a talaj és a levegő hőmérsékletének függvénye. A hajtások napi átlagos növekedése 3,2–3,8 cm, de lehet akár 6,5–7 cm is. A sípokat tőből kell letörni, úgy hogy csonk ne maradjon a rizómán. A gyakorlatban kanálszerű eszközökkel választják le a hajtásokat a szedési teljesítmény növelése érdekében. A szedés után a sípokat nedves vászonnal bélelt kosarakba teszik, és azonnal betakarják, hogy ne színeződjenek el, és ne veszítsék el nedvességtartalmukat. A leszedett spárgát kúthideg (14 °C körüli) vízben rövid ideig tartó áztatással tisztára mossák. Ezután kerül sor a válogatásra, az osztályozásra és a méretre vágásra. Az értékesítésre előkészített sípokat 2 °C hőmérsékletű vízben 20 percig áztatják, és ezt követően hűtőházban tárolják. Magyarországon a spárgát az MSZ 632-66 szabvány szerint osztályozzák, amelynek előírásai az alábbiak: • Külalak: sima, egyenes, hibátlan, egészséges, tiszta, friss vágásfelületű, nem rovarrágott, rozsda- és egyéb folt nem található rajta, feje ép. • Szín: a sípoknak fehéreknek vagy csontszínűeknek kell lenniük, a fej a fajtajellegnek megfelelően fehér vagy világoslila. • Méret és jelölés: „Solo I.” 16 mm feletti sípátmérő, és 12–22 cm-es hosszúság, Solo II. 13–16 mm-es átmérő, 12–22 cm hosszúság, a „Lóze” méret 22 mm-nél vastagabb és 22 cm hosszú, nem kötegelik.



Az egyes minőségi kategóriákból 500 g-ot tartalmazó kötegeket készítenek (73. ábra). Egy rekeszbe 8–12 db köteget helyeznek el. A rekeszeket el kell látni az EU-szabványban előírt tulajdonságokat feltüntető címkékkel. Az EU tagállamaiba csak Solo I. minőségi kategória szállítható. A piacon előkészített, szabványelőírások szerint kiszerelt árut a hűtőházakban +2 °C-on, 92–94% relatív páratartalom mellett tárolják. Egy rekeszbe 4–6 kg spárga kerül.

73. ábra - Értékesítésre előkészített, kötegelt fehérspárga- és zöldspárgasípok

4.1. A zöldspárga-termesztés sajátosságai • A zöldspárga-telepítés során egymástól kisebb távolságra lévő és sekélyebb ültetőárkokat készítenek, amely nagyobb hektáronkénti tőszámot eredményez. • A zöldspárga-termesztésben a szedés már a második évben megkezdődik, bár ez részleges szedés, ekkor még csak tövenként 2–3 hajtást vágnak le. • A zöldspárga esetében nincs szükség sortakaró (az etiolációt biztosító) bakhátak készítésére. • A zöldspárga szedése kb. 1 héttel korábban kezdődik, mint a fehérspárgáé, de 1 héttel korábban be is fejeződik. • A zöldspárgát kétnaponként szedik, úgy, hogy a hajtásokat közvetlenül a talaj felszíne alatt vágják le. • A zöldspárga addig szedhető, amíg a sípok felső része, az ún. fej zárt. • A zöldspárga hajtásai általában rövidebbek, kisebb átlagtömegűek és kevésbé rostosak mint a fehérspárgáé. • A zöldspárgáról kevesebb hajtás szedhető le tövenként.



• A zöldspárga szedése egyszerűbb és olcsóbb, mint a fehérspárgáé: etiolált spárgából óránként 3–6 kg szedhető, míg zöldspárgából 34–45 kg. • Szeles termőhelyeken szélkár érheti a zöldspárgát, ezért az uralkodó szél irányára merőlegesen széltörő bakhátakat kell kialakítani.

4.2. Növényvédelmi problémák • Betegség: spárgarozsda (Puccinia asparagi); • Állati kártevők: spárgalégy (Platyparea poeciloptera), közönséges spárgabogár (Criocerisasparagi), tizenkétpontos spárgabogár (Crioceris duodecimpunctata).

4.3. Összefoglalás • A spárga egyszikű, kétlaki, évelő növény. Fénytől elzártan fejlődő etiolált, ill. normál megvilágítás mellett fejlődő zöld hajtáskezdeményeit fogyasztjuk. Nálunk – és az egész világon – a fehérspárga-termesztés a meghatározó. • A 8–10 évre tervezhető ültetvény telepítéséhez gyökér- és szártarackos gyomoktól mentes, semleges vagy enyhén lúgos talajokat kell választani. Fehérspárga-termeléshez a laza, zöldspárga-termeléshez a középkötött talajok a megfelelőek. A terület-előkészítés a terület elegyengetéséből, szerves és műtrágyákkal való feltöltésből és mélyforgatásból áll. • A telepítés ültetőárokba történik, fehérspárga esetében egymástól 140–150 cm, zöldspárga esetében 120–140 cm sortávolságra alakítják ki az ültető barázdákat. Ezek mérete fehérspárga esetében 25–30 cm mély és 30 cm széles, zöldspárga esetében 20–25 cm mély és 25–30 cm széles. A sorokban a növényeket a fehérspárga esetében 30–35 cm, a zöldspárga esetében 20–25 cm tőtávolságra helyezik el. Így a tőszám 18–22 ezer növény/ha, ill. 25–30 ezer növény/ha körül alakul. • Telepítésre hagyományos, egy év alatt felnevelt, ill. gyorsított eljárással előállított magoncokat használnak fel. Ez utóbbival (amely 2–3 hónap alatt felnevelhető) egy év megtakarítható. • Az ültetésre nálunk tavasszal, március végén, április elején kerül sor, úgy, hogy az előkészített barázdák aljára 2 kg/folyóméter istállótrágyát terítenek, ezt 2 cm földréteggel takarják, erre kerül a szaporítóanyag, amelyet 5 cm-es földréteggel takarnak. A gyorsított eljárással felnevelt magoncokat közvetlenül a barázdába helyezik és 5 cm-es talajréteggel takarják. • A telepítés utáni első és második évben még nem szedik a hajtásokat, hagyják megerősödni a növényeket. A nem termő időszak munkálatai: 1. év: Amikor a hajtások 15–20 cm hosszúak, megkezdik az ültetőárok feltöltését, a továbbiakban gyomirtásra, fejtrágyázásra és öntözésre kerül sor. Ősszel az első fagyok után a lombozatot felnyüvik és elégetik. 2. év: Mint az 1. év + hiánypótlás. • Termő időszakban (3. évtől) – amikor már a talaj felszínén néhány hajtás megjelenik – meg kell kezdeni a hajtások fénytől való elzárását biztosító földbakhátak kialakítását. A sorokat takaró földkupac 25–30 cm magas, 35–40 cm széles, 25–30 cm oromszélességű. Ennek elvégzése március végén esedékes. • A szedés akkor kezdődik, amikor a fejlődő hajtások megemelik a bakhát tetejét, ekkor ki kell bontani a hajtásokat, tőből ki kell törni azokat, majd vissza kell takarni a növényeket. A szedésre nálunk április eleje és június eleje, közepe között kerül sor. Kezdetben naponta egyszer kell szedni, később a hőmérséklet megemelkedése után naponta kétszer is. • Szedés után a sípokat mossák, osztályozzák, méretre vágják és kötegelik. • A zöldspárga-termesztésben nincs szükség a termő időszakban sortakaró bakhátak kialakítására, ezért hektáronként több növény helyezhető el és könnyebb a szedés. • A zöldspárga szedése kb. 1 héttel korábban kezdhető, mint a fehérspárgáé, de 1 héttel korábban is fejeződik be. • A zöldspárgát kétnaponta szedik, a növényről kevesebb síp takarítható be, mint a fehérspárga esetében. • A zöldspárgasípok rövidebbek, kisebb átlagtömegűek és kevésbé vastagok, mint a fehérspárga. 302 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


• A zöldspárgát szeles termőhelyeken – az uralkodó szél irányára merőlegesen kialakított – földbakhátakkal kell védeni a szél kártételétől.


20. fejezet - Irodalom Ángyán J.–Menyhért Z. (1988): Integrált alkalmazkodó növénytermesztés. GATE-KSZE, Gödöllő–Szekszárd. Balázs S. (szerk.) (1994): Zöldségtermesztők kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Balázs S.–Fílius I.–Hodossi S. (1987): Zöldségkülönlegességek. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Balogh J.–Gergely I. (1988): A csepegtető öntözés alapelvei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Banga, O. (1962): Möhre, Daucus carota L. In: Handbuch der Pflanzenzüchtung 6., Berlin, Parey, 1–22. Barnóczki A. (1992): Energiatakarékos dughagyma-hőkezelés az új makói klímarezisztens vöröshagymafajtánál. A Lippay János Tudományos Ülésszak előadásai. Budapest, 1992. november 4–5. Kertészet. 2. rész, 941–942. Barnóczki A. (1994): Fajtavizsgálatok, új dughagymás vöröshagyma-fajtaváltozatok előállítása. Kandidátusi értekezés. Makó. 1994. Bársony Cs. (2003): A japán retek termesztése. Farmer Kft. szaktanácsai. Benjamin, L. R. et al. (1997): The Root Vegetables: Beet, Carrot, Parsnip and Turnip. In: H. C. Wien: The Physiology of Vegetable Crops CAB INTERNATIONAL, 1997. Blondy és Társa Kft. (2003): 2003. évi paprika fajta- és termesztési ajánlat. Bocz E. (szerk). (1996): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Botos Gy.–Füstös Zs. (1987): Hagymafélék termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Budai Cs. (szerk.) (2002): Növényvédelem a zöldséghajtatásban. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Budai Cs.–Csölle I.–Terbe I. (1993): Primőrök védelmében. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Buzás I. (1983): A növénytáplálás zsebkönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Czimber Gy. (1982): A kerti zsázsa. Magyarország kultúrflórája.VI/VII. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest. Csikkelné Szolnoki A.–Takácsné Hájos M. (2001): Céklanövény különböző részeinek makro- és mikroelemtartalma a fajták függvényében. 44. Magyar Spektrokémiai Vándorgyűlés. Baja. 2001. jún. 25–27. 25–28. Csölle I.–Budai Cs.–Terbe I. (1997): A primőrök védelmében. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Danisska J.–Bagi J.–Antal J. (1965): Vetőmagismeret, vetőmagminősítés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Deme P. (2002): Integrált kertészet II. Zöldségtermesztés. SZIE Gyöngyös. Dessewffy I. (1959): A torma termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Dobos L. (1990): A fóliás termesztés egyszerű módszerei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Dobos L.–Kovács A. (1980): Technológiai útmutató a váz nélküli fóliás szántóföldi korai zöldségtermesztéshez. Szövetkezeti Zöldség-Gyümölcs Kereskedelmi Központ, Budapest. Dowker, B. D. (1976): Variation studies in carrots as an aid to breeding. III. Size and shape characters. Journal of Horticultural Science. Ashford. 51: 235–244. Fehér B.-né (1995.): Spárgát a piacra. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. Fehér B.-né (1998): Zöldségtermesztők zsebkönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Fekete Z.–Hargitai L.–Zsoldos I. (1967): Talajtan és agrokémia. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 304 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Filius I.–Dobos L.–Kovács A. (1980): A váz nélküli fóliaágyakkal javítható a napfény hasznosítása a korai zöldségtermesztésben. Nemzetközi Mezőgazdasági Szemle, 243. évf. 2. szám 71–77. Filius I.–Kovács A. (1979): A váz nélküli műanyag fólia-takarás a zöldségtermesztésben. Kertészeti Egyetem Közleményei, Budapest. XLIII. 21–27. Forró E. (1999): A termésminőség biztonságának lehetőségei fólia alatti termesztésben mesterséges talajokban és közegekben. Proc. XLI. Georgikon Napok, Keszthely. 419–422. Füleki L. (szerk.) (2000): Hagymafélék termesztése. Az integrált zöldségtermesztés irányelvei. Hagymafélék integrált növényvédelme. Hagyma Terméktanács, Makó, 25–33. Füleky Gy. (szerk.) (1999): Tápanyag-gazdálkodás. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Füstös Zs.–Fehér A.–Fehér M.–Kovács F.–Köck O.–Szani Sz.–Bánhidi I. (2002): A zöldségnövények betakarítása és tárolása. Gyakorlati Agrofórum, 13.11.51–59. Géczi L. (1998): A torma termesztése. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. Geissler, Th. (1984): Chicorée. Deutscher Landwirtschaftsverlag, Berlin. Geissler, Th. (1991): Gemüseproduktion unter Glas und Plasten. Deutscher Landwirtschaftsverlag, Berlin. Glits M. (szerk.) (1997): Növényvédelem. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Glits M.–Folk Gy. (2000): Kertészeti növénykórtan. Harmadik, átdolgozott és bővített kiadás. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Glits M.–Pénzes B. (1998): Növényvédelem. In: Mártonffy B.–Rimóczi I. (szerk.): Zöldségfélék palántanevelése. Vállalkozók könyve. Budapest, OLITOR Szaktanácsadó és Inf. Szolgálat kiadványa. Glits M.–Pénzes B.–Petrányi I. (1997): A bab, paradicsom, uborka, dinnye, sárgarépa, petrezselyem, zeller, káposztafélék, retek, saláta védelme. In: Glits, M.–Horváth J.–Kuroli G.–Petróczi I. (szerk.): Növényvédelem. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Gólya E. (2001): A koraiság fokozásának lehetőségei a szabadföldi újburgonya termesztésénél. Agrofórum 1. 11–13. Gray, D.–Benjamin, L. (1991): Reducing the ‘grade-out‘ pile. Grower 11th July, 26–28. Hájos M. (1976): Gyökérzöldségek termesztése. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Haraszty J.–Liptai T. (1996): A torma (Armoracia lapathifolia GILIB). Hajtatás, korai termesztés 27(4):23–24. Haraszty J.–Liptai T. (1997): A torma (Armoracia lapathifolia GILIB). Hajtatás, korai termesztés 28(1):26–27. Haraszty J.–Liptai T. (1997): A torma öntözése Lippay János – Vas Károly Nemzetközi Tudományos Ülésszak. 1998. szeptember 16–18. (külön kötve) Hessayon, D. G. (1993): The Vegetable Expert. Expert Books. London, New York. Hodossi S. (1980): Az uborka szabadföldi termesztése és hajtatása. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Hodossi S. (szerk.) (2001): Zöldségkülönlegességek termesztési és hasznosítási lehetőségei. PRIMOM, Nyíregyháza. Hodossi S. (1994): Uborka. In: Balázs, S. (szerk.): Zöldségtermesztők kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Horinka T. (1997): Tápoldatos termesztés. Kemira Agro Hungary. Hódmezővásárhely.


Irodalom

Hraskóné Medgyesi K. (1998): Nantes és Flakker tipusú sárarépák lombtulajdonsága és kapcsolatuk a termés mennyiségével és minőségével. Lipppay János – Vass Károly Tudományos Ülésszak. 1998. szeptember 16–18. Zöldségtermesztési Szekció 470. Hraskóné Medgyesi, K.–Fekete, G.-né (1994): Shoulder discolouration studies in carrots. ZKI Bull. 1994. vol. 26. 63–70. Hraskóné Medgyesi, K.–Fekete, G.-né (1995): Trends of sugar content development in carrot as affected by variety and year. ZKI. Bull. Vol. 27. 45–55. Hunyadi K. (szerk.) (2000): Gyomnövények, gyomirtás, gyombiológia. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Kádár A. (szerk.) (1983): Gyomirtás – Vegyszeres termésszabályozás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Kapitány J. (1999): Fűszerpaprika. In: Mártonffy B. (szerk.): PAPRIKA, hajtatott, szabadföldi és fűszerpaprika. Vállalkozók könyve 6. Második kiadás. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Knott J. E. (1973): Zöldségtermesztők zsebkönyve az USA-ból. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Komjáti I. (1975): Saláta, spenót. Vetőmagtermesztők kiskönyvtára. Vetőmagvállalat, Budapest. Kovács A. (2000): Egyszerű eszközök és módszerek a koraiság fokozására. In: Balázs (szerk): A zöldséghajtatás kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Könnecke G. (1969): Vetésforgók. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Kristóf L.-né (szerk.) (1999): Paradicsom. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Kruppa J. (szerk.) (1998): A burgonya termesztése I–IV. Agroinform, Budapest. Leíró Fajtajegyzék (2001): Sárgarépa, karfiol, vöröshagyma. OMMI, Budapest. Lőrincz J. (1979): A burgonya termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Magda S. (1998): Mezőgazdasági vállalkozások szervezése és ökonómiája. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. Magyar Zöldség: Gyümölcs Terméktanács tájékoztatója (2004) Budapest. Mándy Gy.–Szabó L.–Ács A. (1980): A borsó. Akadémiai Kiadó, Budapest. Márkus F.–Kapitány J. (2001): A fűszerpaprika termesztése és feldolgozása. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. Mártonffy B. (1999): Paprika. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Mártonffy B. (szerk.) (1995): Hagymafélék. OLITOR Kft., Budapest. Mártonffy B. (szerk.) (1999): Gyökérzöldségek. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Mártonffy B. (szerk.) (1999): Paprika. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Mártonffy B. (szerk.) (2001): Káposztafélék. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Mártonffy B.–Rimóczi I. (szerk.) (1998): Zöldségfélék palántanevelése. OLITOR, Budapest. Mártonffy B.–Rimóczi I. (szerk.) (2001): A zöldségfélék palántanevelése. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Nagy Gy. (1989): Különleges tökfélék termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Nagy J. (1994): Dinnye. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Nagy J. (1994): Sárgadinnye. Görögdinnye. Főzőtök. In: Balázs, S. (szerk.): Zöldségtermesztők kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 306 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Nagy J. (2000): A dinnye és termesztése. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. Nagy J. (2000): Zöldborsó. Dinasztia Kiadó, Budapest. Nahlik Gy. (szerk.) (1981): A szántóföldi zöldségnövények műtrágyázási irányelvei. MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Központ, Budapest. Németh I. (1996): Gyomnövényismeret. Regiocon Kiadó. Nemzeti Fajtajegyzék (2002). OMMI, Budapest. Nemzeti Fajtajegyzék (2002). OMMI, Budapest. Nyíri L. (1993): Földműveléstan. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Pénzes B. (1997): A bab, paradicsom, uborka, dinnye, sárgarépa, petrezselyem, zeller, káposztafélék, retek, saláta kártevői. In: Glits M.–Horváth J.–Kuroli G.–Petróczi I. (szerk.): Növényvédelem. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Pfau E.–Széles Gy. (2001): Mezőgazdasági üzemtan II. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. Prasad, A. (1980): Genetic variability and correlations in carrot. Indian J. Agric. Sci. 50(7): 555–557. Priszter Sz. (1962): A kerti laboda. A spenót. Magyarország kultúrflórája. VII/VII. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest. Priszter Sz. (1978): Az új-zélandi paraj. Magyarország kultúrflórája. VII/I. kötet. Akadémia Kiadó, Budapest. Proksza P. (2001): Burgonya leíró fajtajegyzék. OMMI kiadvány, Budapest. Regős A.-né (2001): A fokhagyma termesztése 1. Gyakorlati Agrofórum 12(2): 24–25. Regős A.-né (2001): A fokhagyma termesztése 2. Gyakorlati Agrofórum 12(3): 46–48. Rimóczi I.–Mártonffy B. (szerk.) (2000): Zöldségfélék tápanyag-utánpótlása és növényvédelme. Olitor szaktanácsadó és Inf. Szolgálat. Robinson, R. W.–Decker-Walters, D. S. (1997): Squash. In: Robinson, R. W. and Decker-Walters, D.S.: Cucurbits. CAB International, Wallingford, UK. Roorda van Eysinga, J. P.–Smilde, K. W. (1981): Nutritional disorders in glasshouse tomatoes, cucumbers and lettuce. Centre for Agricultural Publishing and Documentacion, Wageningen. Rubatzky, V. E.–Yamaguchi, M. (1997): World Vegetables. 2nd ed. ITP, New York, Albany. Rubatzky, V. E.–Yamaguchi, M. (1999): Pumpkins, squashes and gourds. In: Rubatzky, V. E. and M. Yamaguchi: World Vegetables. Chapman & Hall, New York. Salter, P. J. et al. (1981): Studies on some sources of variation in carrot root weight. The Journal of Agricultural Science. 96(3): 549–556. Somos A. (1955): Zöldségtermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. p. 385–390. Somos A. (1967): Zöldségtermesztés 2. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Somos A. (1983): Zöldségtermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Somos A.–Priszter Sz. (1982): A spenót. Magyarország kultúrflórája.VII/VI. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest. Somos A.–Tarjányi F. (1962): Földműveléstan. Kézirat. Kertészeti és Szőlészeti Főiskola, Budapest. Somos A.–Tarjányi F. (1976): Kertészeti földműveléstan. Egyetemi jegyzet. Kertészeti Egyetem, Budapest.


Irodalom

Soós P.–Szüle Zs. (1999): Vetőgépek. In: Láng Z. (szerk.): A zöldség-, dísznövény és szaporítóanyagtermesztés berendezései és gépei. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Splittstoesser, W. E (1990): Vegetable Growing Handbook. Organic and Traditional Methods. AVI Publ., New York. Szabadi G. (szerk.) (1997): Milyen szert használjunk? Mezőgazda Kiadó, Budapest. Szabadi G. (szerk.) (2003): Növényvédő szerek, termésnövelő anyagok. I–II. Szalva P. (1982): Káposztafélék termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Sztachó Pekáry I. (1999): Palántázó-, iskolázó- és ültetőgépek. In: Láng Z. (szerk.): A zöldség-, dísznövény és szaporítóanyag-termesztés berendezései és gépei. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Tailvalmaa, S. L.–Talvitie, H. (1997): The effects of ridging, row spacing and seeding rate on carrot yield. Agricultural and Food Science in Finland, Vol. 6., 363–369. Takácsné Hájos M. (1999): Colour components of different table beet varieties. International Journal of Horticulture Science. 5: 3/4: 36–39. Taylor, A. G. (1997): Seed storage, germination and quality. In: H. C. Wien (ed.) The physiology of vegetable crops. CAB International, Wallingford, UK. Terbe I. (1996): A faj, a fajta és a talajviszonyok kapcsolata. Kertgazdaság 4. 58–60. Terbe I. (1997): A fólia alatti zöldségtermesztés. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. Terbe I. (1998): A termőhely és a termőtalaj kiválasztásának jelentősége a konzerv paradicsomtermesztésben. Agrofórum 9. 64–66. Terbe I. (1999): Helyzetkép a zöldségtermesztő üzemeink talajműveléséről. Kertgazdaság. 4. 51–58. Terbe I. (1999): Helyzetkép a zöldségtermesztő üzemeink talajműveléséről. Kertgazdaság 4. 51–58. Terbe I. (2000): A hajtatott burgonya trágyázása. Burgonyatermesztés 4. 39–40. Terbe I.–Glits M.–Pénzes B. (2000): Zöldségfélék tápanyag-utánpótlása és növényvédelme. Vállalkozók Könyve. OLITOR Szaktanácsadó és Inf. Szolgálat, Budapest. Tóth Á. 2000. Tök (csillag- és spárgatök). In: Az öntözés és tápoldatozás technikája. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. Tóthfalusi M. (1847): Magyar gazda, mint kertész. Emich Gusztav, Pest. Ujvárosi M. (1973): Gyomirtás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Ujvárosi M. (1973): Gyomnövények. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Velich I.–Csizmadia L. (1985): Zöldbab- és zöldborsótermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Velich I.–Unk J. (1995): A bab. Akadémiai Kiadó, Budapest. Vogel, G. (1981): Gemüsebau unter Glas und Plasten. Berlin. Yamaguchi, M. (1983): World Vegetables. An AVI Book, New York. Zatykó F. (1994): A zöldségnövények szaporítása. In: Balázs S. (szerk.): Zöldségtermesztők kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Zatykó L. (1974): Az étkezési paprika termesztése. MÉM, Budapest. Zatykó L. (1993): Paprika. Mezőgazda Kiadó, Budapest.


Irodalom

Zöldség-Gyümölcs Jelentés (1999–2001), ZGYTT, Budapest. A zöldség-gyümölcs ágazat helyzete Magyarországon (2001). Magyar Zöldség-Gyümölcs Terméktanács 32–33.


Zöldségtermesztés szabadföldön

Recommend Documents