XIII. évfolyam 4. szám. Kürtöljön az alvóknak! Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél? Shelley

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:08 AM

Page 1

XIII. évfolyam 4. szám

2011. tél

„Kürtöljön az alvóknak! Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”

Shelley

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:09 AM

Page 2

2011. tél

A Vágyról mondta nektek el ez ének, mit tartok én a végsô lényegének. Wagner: Tannhäuser

Tartalom




A legtöbb színpadi utasítás csak a partitúrában szerepel Liszt Ferenc Barcelonában Liszt Ferenc a Tannhäuser nyitányáról Daniel Barenboim Lisztrôl, Wagnerrôl Wagner est Debrecenben Motívumrendszer a Tannhäuserben Magyar mûvészek hangversenye Velencében Richard Wagner és Liszt Ferenc Itáliában Liszt hamvainak hazahozataláról Mozart: Don Giovanni Don Juan gyónása Közhasznú jelentés 2010 Bayreuthi aranykor Meixner Mihály szemével és fülével

3 4 5 10 12 13 15 16 18 23 24 27





28

A címlapon olvasható verssorok Shelley: Óda a nyugati szélhez c. költeményébôl valók Fordította: Tóth Árpád Borító fotók: Dr. Király Péter



A tartalomjegyzék képei: 3. Ismeretlen mûvész Tannhäuser szobra 4. Liszt grafika, Bayreuth 5. Hugo L. Braune: Tannhäuser 6. Debreceni nagytemplom 13. Operabélyeg-sorozat Tannhäuser 18. Liszt sírkápolnája Bayreuthban



Köszönetet mondunk Bajai Andrásnak, aki nagyvonalú segítségével hozzájárult Hírmondó újságunk téli számának megjelenéséhez. Egyben fogadják hálás köszönetünket mindazok, akik anyagi lehetôségük szerint segítik társaságunk mûködését, újságunk megjelenését. Kiadja a Richard Wagner Társaság Fôvédnök: MARTON ÉVA 1148 Budapest, Kerepesi út 76/E. Telefon: 383-0101 • 467-0611 Fax: 383-0101 E-mail: [email protected] Internet: www.wagnertarsasag.hu A Wagner Társaság adószáma: 19650892-1-42 Szerkesztôbizottság: Dr. Ádám András fôszerkesztô, Dr. Király László, Pallós Tamás, Vajai Balázs Megjelenik negyedévente, megvásárolható: a Társaság rendezvényein, a Magyar Állami Operaházban ISSN 1587-1525

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:09 AM

Page 3

2011. tél

„A legtöbb színpadi utasítás csak a partitúrában szerepel…” Richard Wagner 150 évvel ezelôtti gondolatai a „Tannhäuser” kapcsán, melyek ma idôszerûbbek mint valaha… Színházaink karmestereinek szinte általános gyakorlata, hogy a színpadot és az arra vonatkozó rendelkezéseket teljesen figyelmen kívül hagyják; ennek megfelelôen rendezôink figyelme csakis a színpadra korlátozódik, a zenekar teljes mellôzésével. Ezen visszás helyzetbôl operaelôadásaink belsô összefüggéstelensége és dramatikus hatástalansága adódik. Ezen felül az elôadómûvész következetesen elszokott attól, hogy bármilyen tekintettel is legyen a teljes mû összefüggéseire, és a publikummal szembeni elszigetelt magatartása ahhoz a torzuláshoz vezet, mintha most ôt tökéletes operaénekesnek tekintenénk. (…) Én viszont kijelenthetem, hogy az olyan drámai szerzeményt, mint amilyen az én „Tannhäuserem”, mely csupán a zene és a színpad közötti minden összefüggésében tud hatni, egyenesen megöli, ha ennek ábrázolásánál a zenei és színpadi rendezôk általam kifogásolt eljárását alkalmazzák. Éppen ezért olyan zenei vezetôket kérek fel, akiknek a hajlandósága és az elhivatottsága kijelöli nekik azt a feladatot, hogy színre vigyék mûvemet, mindenekelôtt úgy, hogy a partitúrát ne olvassák másként, mint végre a költôi szöveg és a színpadi ábrázolásra vonatkozó számos utasítás legpontosabb betartását. Aztán rajtuk áll, ha felismerik az adott jelenet gondos kezelésének szükségességét, hogy a rendezôvel tudassák feladatának teljes mértékét. Ez utóbbi csak könyvbôl csupán töredékesen foghatja fel feladatát, ez nem lenne más eset, mint ami így csak azt igazolná, hogy a zene ehhez szükségtelen és fölösleges dolog. A legtöbb színpadi utasítás csak a partitúrában szerepel, a vonatkozó zenei résznél, ezért ezeket a rendezônek a karmester segítségével kell a lehetô legpontosabban megismerni. (…) Ettôl kezdve az énekes lejjebb adja, hiszen a teljes megértésig magába fogadja az elôadásra vonatkozó intencióimat, természetes érzéseibe, hisz például felindult elôadásmódnál a lélegzés fizikai szükségét maga érzi, és éppenséggel azt, hogy szabad számára a pálya, s minél inkább teremtô erejû tud lenni, érzései szabadsága révén; annál nagyobb, örömtelibb hálára kötelez engem. Annak legbiztosabb jele, hogy a karmesternek sikerült ebben a vonatkozásban teljesen megoldani a feladatát, az lenne, ha az elôadás alatt végül szinte teljesen észrevétlen maradna a vezénylô tevékenysége. (…) Minden, ami az elôadásmódra vonatkozik, zenei oldalról csak akkor sikerül, ha a színpadi részletek legfinomabb véghezvitele egyáltalán lehetôvé teszi a dramatikus egész sikerét. (…) Mindaz, amit kérek az elôadómûvésztôl, mindazonáltal nem puszta rábeszéléssel, hogy a betanulásnál az egész általam megadott eljárásmód (…) éppen azt célozza meg, hogy az elôadót az elôadás együtt érzô és tudatos, valamint végre saját meggyôzôdésébôl együtt alkotó résztvevôjévé tegye: és az is bizonyos, hogy ez a siker, az uralkodó megszokások mellett, csak a rendezô legtevékenyebb együttmûködésével idézhetô elô. (…) és elôre is melegen szorítom meg azon bátor mûvészek kezét, akik nem utasították vissza azt, hogy velem közelebbrôl és bensôségesebben foglalkozzanak és barátkozzanak, mint ahogy ez megszokott „mostanság” mûvészvilágunk köreiben. Richard Wagner, a „Tannhäuser” elôadásáról (1852) Fordította: Rózsa Iván

3

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:09 AM

Page 4

2011. tél

Liszt Ferenc Barcelonában nagyvilágban megjelenô Wagner újságok között tartalom és kiállítás tekintetében az élvonalban áll a katalán, barcelonai Wagner Társaság WAGNERIANA címû kiadványa. Ezt az érdekes irodalmi-tudományos jellegû periodikát Maria Infiesta elnök, Jordi Mota és Eva Muns szerkesztik. Szívességükbôl társaságunk is rendszeresen megkapja az 50–80 oldalas újságot, melybôl cikkeket tagtársunk: Sánta Ágnes nyelvtanár spanyol nyelvrôl magyarra fordít. A napokban örömmel bontottuk fel a postát, és benne egy egész számot kitöltô ünnepi Liszt megemlékezést találtunk. A cikkek hosszú sora ismerteti Liszt életpályályát, személyiségét, korának Európáját, a kortársak emlékezéseit. Öntudata példakép volt, mérce, aki általános ismertségével, és elismertségével befolyásolta az európai gondolkodást. Mint zeneszerzô a klasszicizmus, a romantika és a modern zene összekötôje. A régi írások tükrében, kortársai szemében Liszt hatalmas mûveltségû, széles látókörû, tiszta gondolkodású, fennkölt egyéniség volt. Liszt, mint zongoramûvész ma már alig lenne ismert, de mint zeneszerzô, zenepedagógus, gondokodó, kultúrtörténeti kimagasló egyéniség örök mûvészi érték. Liszt jellemzôje a magas intelligencia, és mély érzelmi élet. Az újságban érdekes közlemény található: Wolfgang Golther rostocki professzor tollából, mely Liszt és Wagner barátságáról szól. Lisztet Wagner védôjének nevezi! 1840-ben, Wagner

A

hallva a virtuóz, Lisztet így vélekedik: „abszolút ellentéte saját személyiségének és adottságainak” mivel „egy üres és frivol világban él”. Így indul ez a barátság, majd néhány év múltán Liszt maga is felismeri, hogy méltatlan közönségnek játszik, és a zeneszerzés felé fordul. Megismeri Wagner elsô mûveit, a drezdai forradalomban megmenti Wagner életét. Liszt, Mária Pavlovna nagyhercegnônek írt levelében így fogalmaz: „Korunk mûvészi világában feltûnt egy név: Richard Wagner, aki már most hírnévre tett szert és késôbb még híresebbé fog válni! Zsenialitásának fénye elkápráztat, a vele való barátság fenntartása nemes szenvedélyemmé vált”. Késôbb Wagner így mondja: „Az elsô voltál, aki a szereteted által felemeltél oly magasságba, melyet nélküled soha el nem érhettem volna!” A barcelónai újságban Lisztrôl és Wagnerrôl történetek, majd egy nagyszabású Liszt tanulmány található a Tannhäuserrôl, közel 30 oldalon át. A jegyzetekben a spanyol nyelvû Liszt irodalom is fellelhetô, közöttük Harsányi Zsolt 1941-ben Rappsodia Hungara címmel Buenos Aires-ben megjelent Liszt élettörténetével és kevésbé romantikus halálával. Köszönjük Maria Infiestának és Jordi Motának, a barcelónai wagneriánusoknak, hogy egy szép Liszt újsággal megajándékoztak bennünket.

Quisieramos agradecerle a los wagnerianos de Barcelona, a Maria Infiesta y a Jordi Mota que nos regalaran esta edición tan rica de su revista sobre Liszt. Király Éva

4

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:09 AM

Page 5

2011. tél

Liszt Ferenc a Tannhäuser nyitányáról Liszt 1852-ben Wagner három romantikus operájáról franciául közölt zenekritikai írásaiban található a Tannhäuserrôl szóló nagylélegzetû tanulmány. Ebbôl idézzük – majdnem teljes terjedelmében – az opera nyitányának analízisét, melyben Liszt elsônek bizonyítja, hogy ez a nyitány lényegében egy szimfonikus költemény! A bolygó hollandival ellentétben – ahol a nyitány elénk vetíti a cselekmény gyors zenei pillanatképeit – itt a Tannhäuserben csupán nagy eszmék, erkölcsi tendenciák zenei tablóit villantja fel. A hit, a kegyelem (a zarándokok dallama), majd Vénusz barlangjának ködös-kéjes világa sejlik, tobzódik az istennô harsány dicséretével. Végül a dallamok összemosódnak, ismét a „vallásos” záró hang zendül fel. (A Lohengrin elôjátéka még „egyszerûbb”, mely csupán egy költôi gondolaton nyugszik, és ez: a Grál a kékesezüstös égbôl való alászállása.) Liszt gyönyörû stílusú írását olvassuk lassan, élvezettel, hogy észrevehessük a piciny fûszálon ülô harmatcseppek hajnali napfény-csillogását, melyet a költô-fordító Rózsa Iván varázsolt magyarra.

zen rendkívüli opera nyitánya önmagában és önmagáért sem kevésbé csodálatos, mint maga a zenedráma. Röviden összefoglalja a dráma gondolatait. Ennek zarándok- és szirénkórusa olyan, mint két tétel, melyek végül megtalálják kiegyenlítôdésüket. Mint legszebb és legnagyobb érzéseink természetes hangja, olyannak tûnik a vallásos motívum – elôször lassan, mélyen, lassú érveréssel. Ám aztán apránként túláradnak a szirénkórus hangjainak behízelgô modulációi – teli enervált sóvárgással, jóllehet lázas és izgatott, mégis bódító érzéseket is közvetítenek. Mindez összességében az érzéki levegô és a nyugtalanság csábító keveréke! Ezen a sistergô, tajtékzó, fokozatosan emelkedô hullámzáson emelkednek túl Tannhäuser és Vénusz hangjai. A szirének és a bacchánsok hívogatása egyre hangosabb és parancsolóbb. Az izgalom eléri a csúcspontját, és nem maradnak érintetlenek létezésünk finom húrjai, finom rostjai sem. Hamarosan rezegnek és megrándulnak a hangok, majd nyögnek és szabálytalan váltakozással követik egymást addig, amíg a Végtelen utáni ellenállhatatlan vágyakozás – a vallásos téma – lassanként újra be nem lép és hatalmába nem keríti az összhangzást, fenséges harmóniába olvad össze és gyôzelmi himnuszban bontakozik ki minden! Ez a nagy nyitány szimfonikus egészet képez, mint egyike a majd felcsendülô operának, mely ön-

E

álló zenemûnek tekinthetô. A két fô gondolat, mielôtt még a hatalmas zárásban össze nem olvad, itt kifejlôdik és kinyilvánítja teljes karakterét: az egyik dühösen, a másik olyan ellenállhatatlan erôvel, hogy legyôzhetetlen hatalma alá hajt mindent. Ezek a motívumok annyira jellegzetesek, hogy az opera, zeneileg csupán a hangszerekre bízott, összes megragadott értelmét magukba ültetik. Olyan életszerûen festik le az általuk bemutatott izgalmakat, hogy magyarázó szöveg szükségtelenné válik természetük megismeréséhez, hiszen még csak nem is kell ismerni a késôbb hozzájuk kapcsolódó szavakat. Kijelenthetné valaki, hogy ezen szimfónia megértéséhez azon példát kellene követni, melybôl Shakespeare szavai csengenek ki: „A liliomok fakulnak, az ibolyák feslenek és az aranyat akarják aranyozni”, vagy legalább azon kínai írókhoz kéne hasonlítani, akik azért, hogy olvasóiknak megmagyarázzák stílusuk intencióit, szükségesnek tartják könyveik oldalainak szélére írni: mély gondolat…metafora…célzás…és így tovább, az ember rögtön így értékeli ezeket. Európában az íróknak és zeneszerzôknek többet szabad feltételezniük publikumuk felfogóképességérôl, mûvészetük beszédességérôl és dikcióik világosságáról. És ha az embert – a mennyei birodalom tudósaihoz méltóan – aggályai gyötörnék, ha nem akarná néha a „Tannhäuser" nyitányát elválasztani az operától, attól félve,

5

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:09 AM

Page 6

2011. tél hogy ez érthetetlen és érdektelen maradna: koloritjának heve annyira érthetôen ecseteli a szenvedélyeket, hogy ehhez hasonló aggodalom fel sem merülhet. Szenvedélyek és hatások milyen gazdagon és újdonságszerûen kerülnek elibénk! Itt (átható helyeken és több, elkülönült szinten), brácsákon, hegedûkön és fúvós hangszereken (pianissimo) felosztva ritmikus és harmonikus alakok szerepelnek, szelíd üstdobpergések gyorsítása révén; elválasztva szaggatott periódusokban és gyors, spirálszerûen növekvô, kibogozhatatlan lezárásokban magukat hol elvesztô, hol újra megtaláló hangjegycsoportokban, melyek gyakran és elevenen modulált tremolók és trillák csaknem szakadatlan szövetében végül feloldódnak – : a szirének szemfényvesztésének szelíden sóvárgó, dallamos új hatása révén úgy véljük, hogy ezen zenei mûfaj gazdag repertoárja ellenére, szédítôen izgató lelkesültség és prizmatikus káprázat, érzékiség ilyen izgalmas vonzóerejét, megkapó visszaverôdését, merész lenyomatát még soha nem hallottuk. Hangok suhannak el fülünk mellett, mintha bizonyos fantomok csillámlanának a szemünk elôtt… – huzamosan, áthatóan, lefegyverzôen – hitszegôen! Mûvészi szelídségének bársonya alatt az ember despotikus intonációkat vesz észre, a harag fenségességét érzi. Itt-ott hegedûhangok csendülnek fel, nyalkán szikráznak, mint foszfor-parázsok. Az üstdobok felhangzása, mint az ôrjöngésbe fajult orgia távoli visszhangja, megremegtet bennünket. Közben a tomboló mámor akkordjai szólnak, arra emlékeztetve minket, hogy a kleopátrák a kegyetlenséggel nem tartották lealacsonyítónak ünnepélyeiket, szerelmi rohamaikkal összeegyeztethetônek vélték a legvéresebb színjátékokat, a kellemetlen izgalmakkal járó barbár szórakozásukat szépségük megôrzéséhez hasz-nosnak tekintették. A menádok jelenléte és féktelen körtánca a Vénusz-barlangban hamarosan igazolja ezt a benyomást. Éspedig azáltal, hogy ugyanezt a hatást keltik: az érzéki levegôt a legnagyobb erôvel fokozzák, minden zenei kompozíció közül a legeredetibb módon, ahogy ezt már ecsetelni próbáltuk. És egyszer csak az ember, ezen varázslatos, vadul izgató hatásoktól elragadottan, túllépi a kísértések megszokott szféráját. Wagner semmiképpen sem elégszik meg a könynyû és szabad motívumokkal, mint a legtöbben,

6

akiknek ízlésbeli érdessége azokat a táncokat követi, melyek Rubens és Teniers jeleneteiben szerepelnek, mikor is ôk ábrázolni akarják a szerelem királynôjének és anyjának uralkodó és zsarnoki csábításait. Wagner megértette, hogyan kell ellesni a kecses tónusok leírhatatlan kifinomultságát, mely a hetérák udvarában uralkodik, és melynek a gráciáknak szánt ifjak közül csak kevesen tudnak megfelelni, olyan következménnyel kísérve, hogy az öröm kupáját felkínálva, ebben bár különös, végzetes, de finoman durva mámort leljenek. Egy német származású zseni ennek az univerzális szemléletnek valamelyest a szükségét érezte, ahogy kipróbálta Shakespeare is azt, hogy az ókor vérmérsékletén áthatoljon, és az észak komor erjedtségéhez oly idegen izgalomért lelkesítsen. Az érzéki szenvedélyt itt féktelen örömmel és kifinomult gyönyörérzettel ábrázolják, ennek tompa, hideg és nehézkes mivoltát még bemutatni sem érdemes, annál inkább energikus, a mindennapi benyomásoknál többet követelô természetérôl álmodnak, ezt keresik és kergetik emelkedett és finom szervezetek, melyek a buzgó életerô túláradó bôségét és fölöslegét feláldozzák a véletlennek, anélkül, hogy megzaboláznák viharos szenvedélyüket, addig is, amíg nem találnak egy folyómedret, elég széleset és mélyet ahhoz, hogy ennek viharos, morajló és soha nem csillapuló hullámait meglovagolják. Wagner ezen alkotásánál nem elég azon csodálkoznunk, hogy az erôszak kezelésénél sohasem semmisíti meg annak érzékenységét. Nem volt könnyû feladat mindkét momentumot megôriznie. Ám mégis a kapcsolatuk módjával lehet kifejezni az egyszerre vad és epedô elragadtatást, pedig ennek titkaként az ember elôszeretettel kiragadja a gyengédség nélküli vágyat. Oly harmónia ez, mely a hangok tömegével elkábít; finomak, gyengédek, megtartók, izzók ezek a hangok, mint a tiltott levegô fonalai és indái – oly harmónia, mely árad és szikrázik és egyidejûleg fokozatosan egyre kápráztatóbb tükrözôdéssé válik, hirtelen érzéseinkbôl fakadó, drámai érdeklôdést vált ki belôlünk, mely határozatlanul, (amilyen is volt), két zenei tételben ölt testet, ezek közül az egyik az önkívület és a gyôzelem kiáltása, keveredve a dacos provokálással, miközben a másik álomba ringat bennünket, mint a néma ölelésre csábító hang kifej-

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:09 AM

Page 7

2011. tél lôdése. Hogy a levegôben és az örömben oly ragyogónak bizonyult mélységek fenséges voltát kiemelje, a zeneszerzônek a megszokottnál nagyobb magasságokba kell emelkednie. A vallási téma, mely egyszer már zümmögött is, izzó fuvallatokkal érintve a fülünket, csiklandozva ujjhegyünket, összekuszálva agyunkat és idegeinket, nagyszerû ígéretként és megmagyarázhatatlan varázslatként ingerelve, áldozatul esik. Most ezt a témát, újra az érzéki képzelgések delíriuma elôtt állva, még több veszély fenyegeti: most hideg, komor, rideg és száraz, hiszen üresnek tûnik, mint az élô boldogság tagadása, üres, jelentéktelen, mint egy elnyûtt hajtórugó, mint egy közönséges antagonizmus, nagy ellentét, korántsem, mint egy logikus zárás. Ilyennek akar látszani, de nem ilyen. A szent téma nem emelkedik a kemény mesterek szintjére azonnal, akik a roppant örömök barlangját megremegtetô pajkos suttogással szemben szigorú hallgatást kínálnak. Ezt tekintve nem marad sem komor, sem izolált. Emiatt világosan és szelíden hömpölyög, hogy minden húrt, melyek rezonanciája olyan elbûvölôen csábító volt, hatalmába kerítsen, kétségbeesett védekezésük ellenére egymás után megszerezzen. De folyvást nyugodtan és zavartalanul terjeszkedik tovább és tovább, minden ellenállást legyûrve, minden egymással ellentétes elemet átalakítva és összeolvasztva. A r agyogó hangok tömegei összeomlanak, egyre kínosabbá válnak a disszonanciáik, hiszen eltaszítottak, mint felbomló esszenciák. Ám végül – mint megszabadulva a legmélyebb kíntól – feloldódni látjuk ôket a szent fogság fennkölt nagyszerûségében. Ez fényének pompájával elönti az egész elôzô varázslatot, és folyékony napsugárrá bontakozik ki, ragyogva, mint egy hatalmas áramlat, és egész lelkünket, egész létünket magához vonja – a glória óceánja! Nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy bizonyos mûvészeti alkotások keltette benyomásainkról van szó, ebbôl következôen ezek kritikája nem elégséges. A legkevésbé sem akarjuk megítélni, besorolni, osztályozni ôket. Nagyon távol áll tôlünk, hogy ezeket a követelményeket igazságtalannak tartanánk, hiszen ismerjük annak a hátrányait, amikor mûvészeti alkotásokat inkább az általuk életre hívott eszmék, mintsem az alapján ítélik meg, amit valójában kifejeznek. A képzett publikum egy része ritkán kerüli el ezt az akadályt, amibôl megmagyarázható, miért fogadnak be

az emberek középszerû mûveket oly könnyen, és igazán értékes mûveket, melyek inkább a mélységet, mintsem a felszínt érintik, és hogy megértsék ôket, alapos ismereteket és a mûvészi formákba való mélyebb behatolást követelnek, jelentéktelennek kezelnek. Napjainkban a nézôk jelentôs része képzettebb annál, hogy beérje azzal, hogy kétes szórakozásban lelje örömét, és csupán kellemes borzongásnak adja át magát, hanem inkább minden zene értelmét hasonló gondolatok és képek révén akarja megfejteni. Szent meggyôzôdésünk, hogy ez a mû az életképesség princípiuma és sikert rejt magában, és ezt majdan általánosan is elismerik. A mûben rejlô újdonságokat a mûvészete eredeti erejébôl alkotta a szerzô, és ez igazolja a zseni minden vívmányát. Ám még egyszer beszéljünk a nyitányról! Felhívjuk arra a figyelmet, hogy a klasszikus külsôk szabályainak inkább megfelelô módon írta a mester a szimfóniáját, és a bevezetésben, a kifejlesztésben és az arányos megoldásban semmi sem rendelkezik ilyen tökéletes logikával, mint ez. Felépítése bár gazdag, de éppen így világos, éppen olyan precíz, mint mûfajának legjobb elôképei. A vallásos téma elsô fele – tizenhat taktus – Edúrban íródott, klarinétok, kürtök és fagottok alsó hangfekvéseire, és a domináns elemek kadenciája a következô:

Ugyanennek a csodálatraméltó modulációkat tartalmazó második részét, csellók vezetik tovább, a kilencedik ütemnél csatlakoznak hozzájuk a hegedûk. Erre az egész témát fortisszimóban, ugyanazon hangnemben, de már a nyolcad-triolák sokkal mozgalmasabb ritmusában a rézfúvósok ismétlik meg, és tizenhatod-triolák elôre igyekvô diatonikus alakja kíséri ezt állandóan. A következô tizenhat ütem alatt a fúvóhangszerek ugyanazon triola-ritmusban, – mezzoforte, diminuendo és piano hangerôvel – , befejezik a téma második részét. Itt a triola-alak csak minden második ütemben ismétlôdik, ez egyszerre a ritmus elerôtlenedését okozza, s ez az erô és a teljesség fogyásának felel meg. A teljes ismétlés – az elsô tizenhat taktusban csupán mérsékelten – a szûkített szeptima-akkordok visszafordításával a bevezetés végét képezi.

7

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:09 AM

Page 8

2011. tél Az allegro a csábítás és a gyönyör motívumainak sejtetésével kezdôdik, ezt egy ritmikus frázis egyik része, mintegy toldásaként rögtön befedi, – ez a következô kottapélda motívuma –, aztán a nyitányban teljesen kifejlôdik, és csak a fináléként újra felvett vallási témánál tûnik el. A kezdetekkor csak sejtetett hívogató motívum csupán mintegy harminc taktus után bontakozik ki a maga teljességében, egyszerre olyan alakokkal, melyekrôl már gondoltuk, mikor karakterekrôl beszéltünk, hogy ez Wagnernél a szirének jelenete:

Ez a motívum, a hegedûk tremolója alatt, mélyhegedûkre és klarinétokra osztódik, – majd miután teljesen kibontakozik –, elhajlik egy átmeneti tételben, ennek crescendója egy merészen határozott melódia, mely dominánssá (H-dúr) fejlôdik, s az egész zenekar fortisszimóban kíséri, így egyszerre mintegy elektromos vezetôként szolgál: A dallam több, mint húsz ütemig tart – Ta n nhäuser az elsô felvonásban énekli ezt Vénusz dicsôítésére – és három állandóan emelkedô akkord kitörése révén emelkedett pótfrázisban koronázódik meg, melynek bacchusi hangzavara megsüketíti a fület és elbódítja az értelmet:

Az elôzô alakok ismét pianisszimóban lépnek fel, egy G-dúrban íródott melódiapoézis megjelenéséig, ez késôbb Vénusznak tulajdonítható:

Elôször a klarinétnak átengedve, ezt a melódiapoézist a magasabb madársíp-hangfekvések regiszterében a hegedûk folytatják, aztán a mélyhegedû által kivitelezett gyönyörmotívum fantasztikus arabeszkje következik, ezt ezzel egy idôben a hegedûk tremolója félárnyékba burkolja, Fisz hangon elhalva. Majd egy átmeneti frázisnak ad helyet, amely a H-ban íródott dallamot vezette be, – egy jajkiáltásnak, amely a Fisz alaphangról való kromatikus továbbhaladással s ugyanezen melódia visszatérésével a tonikán végzôdik. A nyitány kódája újra felveszi az allegro fô vonalait, és a H alaphangon felcsendülô kromatikus véggel eléri a száguldás legmagasabb fokát, egyidejûleg a pótfrázis ismétlésére operálva. Ebben a pillanatban disszonáns akkord lép be, ezt a négynegyed üte-

8

mû, élénk tempók megszólalásakor így jegyezhetjük le: E, G, Áisz, Cisz, de most a H alaphangján. Ezzel a vallásos téma tizenhatodjaiban már hallott alak újra belép. És ez a téma ezen akkord különbözô visszatéréseivel egyre erôsebb gyorsulást ér el, emelkedik és bár minden változás és szünet nélkül, de az ereszkedô, kromatikus hanglétra révén visszatér a decrescendo világába, és a kadencia E hangon szólal meg. Ezután a vallásos téma újra a maga teljességében csendül fel, de egyben egy toldással gyarapodik is (két négynegyed ütemmel szemben egy háromnegyed). És az egészen különlegesen szenvedélyes tizenhatod alak hanghullámain, mint egy tûzfolyam, tovaszáguld. Ezen ritmus hatvan taktusa után újból kezdôdik a téma, újfent gyarapodva (három négynegyed ütemmel szemben egy háromnegyed). És minden réz- és fafúvóhangszer fortisszimóban kerül bevetésre. Tehát a zárás a bevezetéssel teljesen szimmetrikus kapcsolatban áll. De miközben a téma gyarapodása olyan gigantikus méretekben körvonalazódik, hogy még egyetlen hasonló mûben sem volt rá példa, a zárást kísérô ritmus szokatlan gyorsulását összehasonlítva a kezdet hatásával, ez most százszoros erejû. A mûvészet erejének és a gondolati magasságnak olyan impozáns megnyilvánulását éri el a zárótétel, mely évszázadokra biztosítja a remekmû csodálatát. Észrevettük már, hogy a „Tannhäuser” szerzôje mûvében a „Venus” név alatt ábrázolt szenvedélyeknek olyan jelleget adott, mely egybevág a szép Görögországban oly becses alakkal, így csak azt ismételhetjük, hogy sem magának az operának, sem Tannhäuser lovag kalandjainak, sem a bizarr módon a középkorba ültetett „Frau Venus” mítoszának ismerete nem szükséges ahhoz, hogy a nyitányában rejlô zenei drámát átélhessük. Ez semmiképpen sem az elkövetkezô drámát elôkészítô elôjáték izgalmainak csak egy módon történô ábrázolására terjed ki, nem csak szükséges bevezetô, ez nem csupán ünnepélyes prológus, mely az elôadóterem szellemét az érzések régiójára korlátozná. Semmi közös nincs benne olyan zenekari darabokkal, melyek a meghirdetett opera egyetlen motívumát sem tartalmazzák, vagy néhányat bevesznek ide, de mindig is csupán integráns részei maradnak az egésznek, és a hallgató figyelmét hamarosan a jelenet kellôs közepébe, a hegyekbe és ezek vallásos kisugárzásaiba, alpesi tájba, melynek gyógynövény-illatát az ember szinte belélegezheti, helyezi; majd homályos fény következik, ami nélkül a kép a teljes valóságot nélkülözné, rögvest prófétai nyögés hallható, mely a lelket aggodalomban tartja. Nem, Wagner nem ilyen

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 9

2011. tél módon írta meg a nyitányát: ez ugyanarról a tárgyról, mint amirôl az operája is szól, írt pompás költemény, éppen olyan átfogó, mint amaz. Wagner egy és ugyanazon gondolattal két különbözô mûvet alkotott, mindkettô érthetô, mind a kettô olyan tökéletes, mint a másik: mindkettô független a másiktól. Ennek következtében egymástól külön elôadva semmiképpen sem merül fel annak veszélye, hogy valamit is veszítenének jelentôségükbôl. Érzéseik és ezek kifejezésének azonossága összeköti ôket, de éppen ezen azonosság miatt nincs szükségük és igényük kölcsönös magyarázatra. Citáljunk most ezen kijelentésünk megalapozásaként egy tényt és egy tapasztalatot, így azt mondanánk, hogy ezt a nyitányt úgy is bemutathatnánk és olyan csodálatos enthuziazmussal állíthatnánk össze akkor is, ha sem az elôadók, sem a dolgot tetszéssel fogadó publikum a legkevesebb ismerettel sem bírna a szüzsérôl, illetve az opera partitúrájáról. Az is szilárd meggyôzôdésünk, hogy ezt a nyitányt azon zenemûvek közé sorolhatjuk, melyek minden nagy zenei intézmény repertoárjába beépülnek; ehhez napjainkban korántsem kell olyan hosszú idô, mint amennyi kellett Mozart kvartettjeinek, amiket annak idején nem másnak, mint keresztülvihetetlennek tartottak, és Beethoven mestermûveit is csak barokk újdonságként kezelték.

Véleményünk igazolására megemlítjük, hogy Wagner minden saját teóriája ellenére inkább vonzódott egy szép szimfonikus mû komponálásához, mintsem hogy a drámájához illeszkedô prológról gondoskodott volna. Úgy véljük, ez látszik is a szokásjog megsértésében, ugyanis a motívum széles kibontakoztatását a függöny felgördülésekor nyomban újra meg kell ismételni, az úgynevezett „akusztikus perspektíva” – bocsánat ezért a kifejezésért – ezt tiltó szabályaival szemben. A fokozás színpadi hatásainak elkerülhetetlen törvényei ezáltal sérülnek – mert melyik rinforzando maradna még fenn a szirének énekénél, ha a crescendo már sokkal a bemutatkozásuk elôtt elérte a magasságát? – ha a nyílt színpad, a tánc és az emberi hang ezt a nehézséget nem fedné el, ha varázslatuk, együttmûködésük és mûvészetük nem keltene kíváncsiságot, ha a zenekar hullámzó féktelensége nem fokozódna, ha a publikum nem szabadulna a nyugalom szükségétôl, ha nem érezné ezt különösen a legtöbb izgalomnál, és ha kis híján kimerített érdeklôdése nem ébredne fel újra, ha – egyszóval – a még ábrázolandó tragédia végszavát oly hatásos módon már ki nem mondták volna. (Liszt, Gesammelte Schriften. III. 2., /II. fejezet) Fordította: Rózsa Iván

A Liszt képek a barcelonai Wagneriana folyóirat 2011. októberi számából valók

9

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 10

2011. tél

Daniel Barenboim Lisztrôl, Wagnerrôl és a zenérôl A Berliner Staatskapelle bécsi vendégszereplése a Hegedûkoncert, a Vonóskvintett címû mûvekre! alkalmával Pierre Boulez kollégáját és barátját, Da- Történelmileg nézve azonban nélkülük is ugyanúgy niel Barenboim zongoramûvészt kérte fel a Liszt- és fejlôdött volna a zenetörténet. - Liszt zeneszerzôként Wagner-mûvekbôl összeállított koncert szólistája- kevésbé volt tökéletes, mint Mendelssohn, ezt meg ként. A tematika és minôség szempontjából egyaránt kell adni. Mendelssohn minden egyes darabja perritkaságszámba menô koncertet Barenboim szóban fekt és jól proporcionált. Liszt azonban óriási volt az is szívesen kommentálta egy szûkebb újságíró kör- elôrelátásban. Nélküle nem lett volna Wagner, de ben, ahol egyikünk ezt, másikunk azt kérdezte a Liszt nélkül Ravel sem lett volna, vagy legalábbis mestertôl. zongoramûvei nem lettek volna oly híresek. Liszt Riporter: Liszt Ferenc és Richard Wagner, a ze- nélkül az ütôhangszerek sem nyertek volna olyan jenetörténet két közel egykorú újítója már életében is lentôséget, mint amit Bartók fejlesztett ki. Gondoljuk megkapta és élvezhette a zseninek csak meg például, milyen egyszerû kijáró tiszteletet, ünneplést. Wagner és milyen nagyszerûen szól a trianegy alkalommal mégis úgy nyilatkogulum Brahms IV. Szimfóniájának zott, hogy Mendelssohn összecsapscherzójában. Liszt ezzel szemben ta volna két kezét, ha látja, mennyimár harminc évvel korábban beépíre dilettáns zeneszerzô is ô valójátett egy triangulum-szólót egyik ban. Mendelssohn pedig Lisztrôl zongorakoncertjébe. Ô megérezte a állította, hogy valamennyi dilettáns jövô szavát! A kvintettbôl ô volt az között ô, mármint Liszt, a legdiletegyetlen páneurópai. Mendelstánsabb. Hogy is függenek össze, sohn, de fôleg Schumann és vagy hogy férnek meg egymással Brahms tipikusan németek voltak! ezek a kritikus állítások? Verdi száz százalékban olasz volt, Barenboim: Elôrebocsátanék aki politikailag is aktív szerepet válegy nem egészen figyelmen kívül lalt. Liszt magyar volt, Párizsban hagyható tényt. Micsoda nagyszerû élt, majd Weimarban és Romában – esztendôk voltak azok a zene törtémindez sok különbséget eredménetében! 1809-ben született Mennyezett! Mozart és Liszt nevezhetô delssohn, 1810-ben Schumann és az elsô két páneurópai mûvésznek. Daniel Barenboim Chopin, 1811-ben Liszt és 1813Riporter: Pierre Boulez Barenban Wagner. Nem fantasztikus?! boim közremûködésével mintegy Az évszázad talán öt legnagyobb zeneszerzôje mind- „ütközteti" egymással a Faust-elôjátékot és a Siegössze öt év távlatában látta meg a napvilágot! Egy- fried – idillt. formán nagyok és mégis mily különbözôk! A törtéBarenboim: Pontosan ezért találom a mûsor nelmi szempontokat figyelembe véve talán Liszt és összeállítását oly nagyszerûnek! Liszt zongorakonWagner volt a legfontosabb. A zene fejlôdése nélkü- certjeit sok esetben csak felületes virtuóz számoknak lük egészen más utat vett volna. Mendelssohn is tartják, melyekhez csupán ujjakra van szükség, észt nagy zeneszerzô volt, nélküle sokkal szegényebb azonban nem igényelnek. Ez persze messze nem igaz lenne ma a világ. Gondoljunk csak csodásnál cso- – hisz mindkét darab olyan, mintha valamelyik Wagdásabb szerzeményeire, mint például a Dalok sza- ner opera nagyjelenetébôl lenne. Az A-dur koncert vak nélkül, az Oktett, az Olasz és a Skót szimfónia, talán olaszosabb, az Esz-dur pedig inkább németes.

10

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 11

2011. tél Riporter: Vajon lehetséges a két Liszt-mûvet egymáshoz kapcsolódásában olybá tekinteni, mint például Beethoven Harmadik és Negyedik Szimfóniáját? Mint valami érem két oldalát, mint ellentéteket? Barenboim: Igen, valóban nagyon különböznek egymástól. Azaz nem is tudom igazán, hogy valóban oly különbözôk lennének-e?! Tudja, amikor gyerekkoromban játszani kezdtem, az embert vagy zongoristának tartották, mert úgy játszott, mint Arthur Schnabel, Mozart, Schubert, Beethoven, Brahms és egy kissé Schumann; vagy virtuóznak tartották, akkor pedig Csajkovszkijt, Chopint, Lisztet és Rachmaninowot kellett játszania. Valójában az elsô kortárs, aki a medál mindkét felére esô zeneszerzôket csodálatos bravúrral szólaltatta meg, Claudio Arrau volt. Abszolút otthon volt a Beethoven-repertoárban; Chilébôl származott, de ha az ember Beethoven mûvel hallotta, azt hihette, hogy Chile Németország egy része, csak éppen itt nem németül beszélnek. De éppúgy otthonos volt a spanyol zenében, vagy Chopin és Liszt muzsikájában. Igazi virtuóz volt… hála Istennek, hogy az ilyen és hasonló osztályozási kérdések ma már szóba sem jönnek. Riporter: Ismeretes a szemlélet, mely szerint Liszt csupán virtuóz, következésképpen zeneszerzôként értéktelenebb. Ma is sokan zongoráznak virtuóz módon, de kifejezés nélkül. Hogy látja Ön a kérdést? Barenboim: Na ja, sok ember képtelen együtt élni a virtuozitás eszméjével. A maga módján Mozart is virtuóz. Akinek nincs meg zongorakoncertjei tizenhatodos passzázsainak frissessége – melyek valóban explozívak, vagy, mint a Koronázási misében, ornamentálisak – és a mozarti kézügyesség az ujjában, az nem lehet igazi nagy Mozart-játékos. Liszt zenéjét –, úgy gondolom, alábecsülik, mert oly sok pianista játssza, akinek van hozzá technikája, csak éppen a kultúrája hiányzik. Riporter: A Mester most bizonyára Liszt zongoramûveirôl beszél. Vajon hogy ítéli meg azonban zenekari mûveit? Vajon itt másról van szó? Barenboim: Úgy gondolom, hogy Liszt vitathatatlanul legnagyobb mûve a Faust-Szimfónia. Nekem – személy szerint – a Dante-Szimfónia is gyengém, mert én ezt kicsit pandantként tekintem a másikhoz. Ez a 1

poétikus olaszos oldal, melynek eredete egészen máshol keresendô. Liszt mindkét világban otthonosan mozgott. Szimfonikus zenemûvei közül ugyancsak szép néhány mestermû, gondoljunk csak a Les Préludesre, melyet Németországban és Ausztriában a náci rezsim sajnos meglehetôsen lejáratott. Lamartine versérôl van itt szó, amely életünket a halálhoz vezetô útnak tekinti. Hogy mennyiben függ ez össze a nemzeti szocializmussal? Nem tudom. Politikailag terhelt, de mégis hatalmas mû. A többiek talán egy fokkal kevésbé azok. Riporter: Sommázhatjuk úgy a kérdést, hogy vannak perfekt zeneszerzôk és vannak olyanok, akik a jövôbelátás képességével rendelkeznek? Ez két különbözô kategória, melyek nem föltétlenül találkoznak össze, de az összeesés elôfordulhat, erre Bach jó példa… Barenboim: …aki csak iparosnak tekintette, illetve nevezte magát. A zseni fogalmát akkoriban még nem csépelték el! Wagner is hasonló eset! Van néhány zeneszerzô, akik a zene fejlôdését szerintem hihetetlen módon befolyásolják. Mozart nem tartozik közéjük. Azt hiszem, néhány kedvenc zeneszerzôm is akad, aztán Mozart következik külön kategóriaként. És mégis, meg kell adnom, hogy ô történelmileg talán nem is olyan fontos. De Bach, Beethoven, Wagner, Chopin bizonyos értelemben – a zongora szempontjából –, Debussy és Boulez – ezek azok a zeneszerzôk, akik valóban 300 év óta aktívan befolyásolják a zene fejlôdését. A Tristan után már nem lehetett úgy komponálni, mint korábban, például Boulez Le Marteau sans maitre-je után és Bach Wohltemperiertes Klavierja után sem, a mûvek és szerzôk száma azonban csak öt vagy hat. Riporter: Említette, hogy Liszt sütkérezett a Goethe és Dante közötti irodalmi világokban. Mindezt azonban viszonylag késôn ismerte meg, mert hogy csodagyerek lévén a szokásos mûveltségbôl keveset kapott.1 Gondolja, hogy ez a csodagyerekek általános problémája? Barenboim: Úgy gondolom, hogy ez a zenészek általános problémája! Arthur Rubinstein, a kedves, barátságos és nyílt lelkû mûvész gyakran mondta nekem, hogy „sok barátom van szerte a világon, de

A riporteri kérdés tájékozatlanságról tanúskodik. Liszt Ferenc igen magas szintû klasszikus mûveltséggel rendelkezett. Liszt Párizsban zsenge ifjú korában, már 14 évesen a legmûveltebb emberek,írók, mûvészek, gondolkodók társaságában nevelkedett, akiktôl nem keveset, hanem annyit kapott, hogy életében korának egyik legmûveltebb emberének tartották. Szerk.

11

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 12

2011. tél egyetlen zongorista sincs köztük! A zongoristák ugyanis csupán egyetlen könyvet olvasnak, a telefonkönyvet!" Szegény, napjainkban még szomorúbb lehetne, hiszen az internetnek köszönhetôen már telefonkönyv sincs! Az azonban kétségtelen, hogy ahhoz, hogy valaki vezetô zenész legyen, nagyon sok idôt kell gyakorlással töltenie. Ráadásul olyan életkorban, amikor még sok más dolgot kellene elsajátítania. – Két jelentôs kritikai megállapításnak igazat kell adnunk: nincs zenei nevelés. Manapság elképzelhetô, hogy valakit mûvelt embernek neveznek, lehet fizikus vagy író, anélkül, hogy a leghalványabb ismerettel is rendelkezne a zene létezését illetôen. Ez pedig nem jó. A másik kritika, hogy a fôiskolákon hiányzik a zene humanista aspektusa. Ez az elsô lépcsô a vonósok és zongoristák zenekari próbajátszásához úton a virtuozitás felé. Ez azonban nem lehet a dolog lényege. A zene nemcsak lehetôség egy karrierhez – még akkor sem, ha Mozart is csodálatos karriert futott be vele. Maga a karrier azonban semmiképp sem

lehet a motiváció. Ezzel szemben motiváció lehet a következô: Az embernek egyszerûen muzsikálnia kell, mert így jobban érzi magát és így kerekebb a világ! Ezt a gondolatot kell a zenei képzésnek sugároznia. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az oktatás szélesebb palettán mozog, vagyis a fiatal megtanulja, mi az irodalom, színház, politika – hiszen végül is a zenében mindez elôfordul, és mindenben elôfordul a zene is. A zene mindenhol és mindenben jelen van, ami csak érdekli, érinti és megmozgatja az embert. Nincs más olyan komplett dolog, mint a zene! A zeneszerzôk például, akiket az elôbbiekben említettem – Bach, Mozart, Beethoven, Chopin, Wagner, Debussy és Boulez – valamennyien egyetértenek abban, hogy a zenei kifejezésnek, megnyilvánulásnak köze van az emberi lélekhez. A zenélés pedig legalább annyira fizikai jelenség, mint minden más emberi aktivitás: az ember lelkébôl fakad és mégis testi munka. A zene ezért még az egészség számára is nélkülözhetetlen! Reviczky Katalin

Wagner est Debrecenben A civis város ha lehet még kedvesebben fogadta a Wagner Társaság tagjait, mint elôbbi két operakirándulásunk alkalmával, amikor a Lohengrint, illetve a „Bolygót” láthattuk. Marton Gyula hangversenyszervezônk immár harmadszor rendezett kulturális kirándulást Debrecenbe, – dicséretes sikerrel! – mely most karácsonyra várva feldíszítve, kivilágítva tán még vonzóbbnak, bensôségesebbnek tûnt. Itt nem óriás csillagos, globális villanyháló jelezte a lecsonkolt fák torzóit mint Budapesten, hanem kicsiny fák parányi éjjeli csillagai sejtették a télben a tavaszi virágok ígéretét. ABartók Teremben tartott Wagner hangverseny elsô meglepetése az volt, hogy a közönség többsége fiatalokból állt! Szívderítô érzés látni az egymás után érkezô diákokat, fiatal felnôtteket, akik mind Wagner zenéjéért jöttek. Megtudtuk, hogy sokan iskolájukkal Debrecen környékérôl autóbusszal érkeztek, a régi Erkel színházi esték, busz találkozók emléke idézôdött fel, némi kultúr-nosztalgiával.

12

A hangverseny már a mûsor ígérete szerint is grandiózus: Tannhäuser nyitány, Nagypénteki varázs, Walkürök lovaglása, Trisztán és Izolda elôjáték, Izolda szerelmi halála. Az istenek alkonyából Siegfried gyászzenéje és a híres Schlussgesang. A Debreceni Filharmonikusok ismét remekeltek, mint nemrég a Mûvészetek Palotájában, ahol szerintünk az év legjobb(!) Liszt: Christus oratóriumát hallhattuk Kocsár Balázs vezényletével. Ezen a Wagner esten Medveczky Ádám energikus, lelkes irányításával kitûnôen szerepelt az együttes. Mégis, az est csillaga: Sümegi Eszter operaénekes volt, aki Izolda szerelmi halálát csodálatos átéléssel, lelki finomsággal, igazi wagneri értelmezésben énekelte. A halálba induló istenlány, Brünnhilde életbúcsúját drámai hangsúllyal, megrendítôen tárta a közönség elé. Hangjának beérett szépsége joggal bûvölte el a közönséget. K. L.

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 13

2011. tél

Motívumrendszer Wagner korai operáiban

Tannhäuser motívumok visszatérô, felismerhetô dallamok. Elnevezésük pontatlan, mert ezek a hangsorok nemcsak meghatározott személyek, tárgyak jellemzései, hanem a hozzájuk fûzôdô fogalmakat, érzelmeket is kifejezhetik. Jelzik, ami a szövegben fontos, vagy éppen a nem kimondottakat tükrözik. Kiegészítik, értelmezik a szöveget, cselekvéseket, esetenként elôre is mutatnak. Elôfordul, hogy kismértékû ritmus-, vagy dallambeli (hangnembeli) eltérés mutatkozik a mondanivalónak megfelelôen. Lényeges az adott motívum zenekari környezete is. A vezérmotívum (Leitmotiv) valamilyen drámai helyzetet, személyt megjelenítô motívum, amely a mû folyamán vissza-visszatér. „A könnyen felismerhetô és érzelmi tartalmat kifejezô motívumok jól átgondolt, indokolt visszatérése olyan egységes mûvészi formához vezet, ami átszövi a dráma kisebb egységeit, ezeken keresztül az egész mûvet, és megteremti a jelenetek, helyzetek összefüggéseit.” (Kis Zenei Tükör) A bolygó hollandiban 24 általam ismert motívum szerepel, a Lohengrinben 22. Ezeken kívül úgynevezett jellegzetes dallamok is vannak mindkét mûben. A „Hollandiban 3, a Lohengrinben 5. A Tannhäuserben 25 motívumot és 5 jellegzetes részletet ismerek. Ezek a számszerûségek a különbözô forrásokban eltérôek. E jellegzetes részletek: a Csarnokária, Erzsébet imája, a pásztor dala, Dal az Esthajnalcsillaghoz, az üdvözlés és a vendégek bevonulása. Egyik legismertebb dallama az operának a zarándokok kórusa, amely három motívumból épül föl: Kegyelem, Megbánás és Vezeklés. Amíg a Lohengrin elôjátéka mindössze a 3 Grál motívumból épül föl, addig a „Bolygó és a Ta n nhäuser nyitánya önálló programzeneként is fölfogható. (Természetesen mindkettô szervesen kapcsolódik az operához.) A bolygó hollandi nyitánya felöleli a teljes tartalmat: a Hollandi motívumától, a Bolyongáson, a norvég hajósok dallamain keresztül a Megváltásig. ATannhäuser nyitányát keretbe foglalja az egész mû transzcendens eszmei mondanivalója: a Kegye-

A

lem. Ez a motívum szólal meg elôször méltóságteljesen a réz- és fafúvósokon. Ezt követi a vonósok közvetítésével a Megbánás. Ettôl kezdve egy izgatott dallam, az Elfojtott szenvedély kíséri a Kegyelem motívumát több alkalommal. Erre a késôbbiekben még visszatérek. A nyitány és az opera zárásaként a Kegyelem tisztán csak magában hangzik el. A nyitány gerince az I. felvonás elsô részét vetíti elénk, Vénusz barlangjának történéseit. Minden olyan motívum megtalálható benne, amely a bacchanáliában, illetve Vénusz és Tannhäuser jelenetében szerepel. (Szirének, Szirének éneke, Csábítás, Csalogatás, Kéj, Mámor, Vágy, Vénusz és a Vénusz himnusz.) Vénusz himnusz:

Az I. felvonás két nagy jelenetre tagolódik. Az elsô rész Vénusz honában játszódik. Tannhäuser Szûz Mária nevének felidézésével, mintegy varázsszóval, kiszabadul Vénusz ölelô karjaiból egy pillanat alatt. Önfeledten gyönyörködik a pompás tavaszi tájban és a pásztor dalában, majd a zarándokok bûnbánó énekét hallva térdre esve imádkozik. E helyzetben találja az ôrgróf és vadász kísérete. Tannhäuser szeretné régi dalnoktársait elkerülni, de ôk marasztalják. Végsô érvként Wolfram Erzsébetre hivatkozik. Tannhäuserben feltámad régi érzése, és boldogan megy velük, szerelmi motívumának diadalmas zenéje közben. Szerelem:

A II, felvonás az elsô folytatásaként a szerelem dallamával kezdôdik, amelyet átszô a Boldogság motívuma. Ez utóbbi a Csarnokáriát is kíséri. Tannhäuser és Erzsébet találkozása szerelmük ünneplése. Közösen éneklik: „Ez órát szívem áldja, oly szent erô hevít…”

13

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 14

2011. tél A dalnokversenyre készülôdve bevonulnak a vendégek. Ez a közismert rész négy jellegzetes dallamot tartalmaz, de ezek nem motívumok. A verseny résztvevôinek a szerelem mibenlétérôl kell énekelniük. A dalnokok az eszményi szerelem hívei. Ta n nhäuser egyre hevesebben vitatkozik kifejtve, hogy nincs szerelem érzékiség nélkül. Végül Vénuszt, a testi szerelem istenasszonyát élteti. Mindenki rátámad, de Erzsébet védelmére kel. Csodálatos motívum szövi át ezt a részt. Közbenjárás:

Erzsébet, a szûzi lány hatására Hermann ôrgróf vezeklô útra küldi Tannhäusert Rómába. A hosszú együttes alatt a Bûnhôdés motívumát halljuk: Bûnhôdés:

A III. felvonás elején a Vezeklés és Közbenjárás után a Megbánás, Megtörtség motívumai jellemzik Tannhäuser zarándokútját. Erzsébet várja vissza a zarándokokat. Amikor szerelme nem érkezik meg, ünnepélyes imában kéri Szûz Máriát, hogy halála után „angyali tisztán” érjen fel a fénybe, „áldó kegyelmed kérni ott néki, ki mélyen elbukott…” Erzsébet távozása után hallhatjuk a méltán népszerû dalt az Esthajnalcsillaghoz. Wolfram égre emelt tekintettel búcsúzik titkolt szerelmétôl, Erzsébettôl. Ezt a békés elrévülést zavarja meg az Átok motívumával érkezô Tannhäuser. A következô jelenetben, ami a római elbeszélést is tartalmazza, sûrûn hallhatjuk az Átkot, a Megtörtséget és a Búcsúünnep motívumokat: Átok:

Búcsúünnep:

14

Tannhäuser nem tud belenyugodni kiátkoztatásába, és Vénuszt hívja, aki meg is jelenik. Ezt a részletet a Vágy, a Csalogatás és a Mámor motívumai fûszerezik. Wolfram immár másodszor is megleli a varázsszót: „E földön érted angyal esdett s áldást hoz rád, hogy mennybe tér: Erzsébeted!” Vénusz végleg eltûnik, Tannhäuser Erzsébet koporsója elé omolva, halála percében kér bûnbocsánatot: „Járj te közben lelkemért, Erzsébetem!” Az elszáradt pásztorbot kivirágozva hirdeti a kegyelmet. Mielôtt komolyabban kezdtem foglalkozni Wagner zenéjével és a motívumokkal csak éreztem ezt az izgatott zenét, ami az Elfojtott szenvedély:

Az is természetes volt, hogy a nyitány elején és végén, valamint az opera záró hangjainál ez az „Izgatottság” nem jelentkezik. Nem lehet Wagnert eleget hallgatni és tanulmányozni. Az ember mindig rájön valami újra, amit addig nem vett észre, illetve nem tudatosított magában. Milyen természetes pedig ez is! Már a nyitányban, a Kegyelem motívum másodszori megszólalásánál kíséri az Elfojtott szenvedély, megelôlegezve, hogy Tannhäuser nem tud szabadulni Vénusz varázsától. Ahányszor Tannhäuserrel van kapcsolatban a Kegyelem, mindig kíséri ez az izgatott, szaggatott zene. Nem véletlen ez. Erzsébethez való visszatérését is a „vágyak istenének” köszöni. A dalnokversenyen társaival dalban vitatkozva is a testi szerelemrôl szól, majd a Vénusz himnusszal hívja ôket a szerelem istennôjéhez. Erzsébet érte való könyörgése után, úgy látszik megbánta tettét, így tör ki: „…Hogy vétkes lelkem üdvbe térjen, az Istentôl jött ô felém, de jaj, csak bûnre gerjedt vérem, kívántam szennyes vággyal én…” Rómába zarándokol. Hogy komolyan gondolja vezeklését, azt a „római elbeszélés” tanúsítja: „Egy angyal szállt le, ah, megtörni lelkem bûnös, fékevesztett dölyfét…”

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 15

2011. tél Róma felé, az úton kereste a testi-lelki szenvedéseket. Egy mûvész számára lehet-e nagyobb kín, mint így vezekelni: „Itália csodáit hogy ne lássam, Varázsos földjén szemlesütve jártam…” Hiába a nagy akarás. Amikor leborul a pápa elôtt, akkor is „tombolt a fájdalomnak árja”, és: „Kitörtem szörnyû vádban az átkos kéjre, mely feldúlta lelkem…” Ezért van, hogy az Elfojtott szenvedély végigkíséri egész életét, és így természetesen a Kegyelemre váró zenét is. Egyetlen hely van csupán, amikor nem közvetlenül Tannhäuserrel kapcsolatban kíséri ez a motívum a Kegyelmet. Amikor Erzsébet látja, hogy Tannhäuser nem tért vissza Rómából, a zarándokok egyre távolodó énekét hallgatva, magát is vétkes-

nek érzi. Bár elfojtotta magában szerelmét, a zene érzékelteti, hogy szívesen dalnokának szentelte volna életét és csak most, hogy ez lehetetlenné vált, választja a „másvilágot”. Hô imájából ez tisztán érezhetô. A záró zenénél is az Elfojtott szenvedély kíséri a kórust egészen a Hallelujáig. Innen Tannhäuser bûnbocsánatát hirdetve tisztán minden kíséret nélkül a teljes zenekar katartikus fortisszimóval zengi a KEGYELEM motívumát! Kegyelem:

Az idézeteket Jolsvai Nándor fordította. Molnár Róbertné

Magyar mûvészek hangversenye Velencében Ritka örömteli esemény, ha Velencében magyar mûvészek olyan nagysikerû hangversenyt adnak, mint Sôrés Ildikó és Felvégi Béla, akik mindketten a Wagner Társaság régi tagjai. A Liszt Ferenc emlékév részeként 2011. december 17.-én este Velencében, a Teatro La Fenice híres Apollinée termében hallhatta a lelkes közönség a szép hangversenyt, ott, ahol egykor Liszt Ferenc és Richard Wagner is hangversenyezett. Az eseményt a Teatro La Fenice Alapítványa, az Olasz-Magyar Kulturális Egyesület és a Magyar Köztársaság Tiszteletbeli Fôkonzulátusa rendezte.

Sôrés Ildikó

A koncert mûsorát Liszt Ferenc és Richard Wagner Itáliában született mûveibôl állította össze a mûvésznô. A mûsor bevezetéseként Felvégi Béla tanár zenetörténeti elôadást tartott olasz nyelven Liszt és Wagner olaszországi tartózkodásainak jelentôsebb helyszíneirôl és ott keletkezett remekmûveikrôl. A hangversenyen elhangzott, adatokban bôvelkedô értékes elôadás szövegét az alábbiakban közöljük. A kiváló koncerthez gratulálunk, büszkék vagyunk a magyar mûvészek, a magyar wagnerianusok sikerére. Felvégi Béla

Szerk.

15

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 16

2011. tél

Richard Wagner és Liszt Ferenc Itáliában két zeneszerzôt, Liszt Ferencet és Richard Wagnert egy életen át tartó barátság fûzte egymáshoz. Az idô folyása úgy alakította a két komponista életét befolyásoló események sorát, hogy a barátságból családi kapcsolat (após és vô) lett. A két zeneszerzô kötôdése 1841-ben Párizsban kezdôdött, amikor a 28 éves Richard Wagner meghallgatta Liszt Ferenc egyik hangversenyét. A koncert után Wagner elismerését fejezte ki a nagy zongoramûvésznek. Az újabb találkozásra 1848-ban Drezdában került sor. Wagner jelentôs szerepet vállalt a forradalmi megmozdulásokban, amiért számûzték ôt német földrôl. Életét Liszt Ferenc mentette meg. Álneves útlevelet szerzett Wagner számára és kijuttatta Svájcba, ahol 1849–1862-ig tartózkodott. 1849-ben Liszt Ferenc Weimarban bemutatta Wagner Tannhäuser címû operáját. A mû megismerése után Liszt a következôt írta Wagnernek: „Korlátlanul rendelkezzen velem!” Egy évvel késôbb a Lohengrin ôsbemutatója következett, ugyancsak Weimarban. A számûzetés idôszakában születtek a hatalmas Wagner remekmûvek: A nibelung tetralógia egy része, majd a Tristan és Isolde és A nürnbergi mesterdalnokok. Ebben az idôszakban alakult ki lelkében a csodálatos Itália utáni örök vágyódása. Wagner elsô itáliai útja 1852-ben valósult meg. Torino és Genova megismerése mellett itt látta meg életében elôször a Földközi tengert. Itália természeti és építészeti kincsei nagy hatással voltak a német komponistára. A Piazza Caricamento-n áll az épület, az Albergo Pensione Svizzera, ahol Wagner egy hétig lakott elsô itáliai tartózkodása idején. Nagy hatást gyakoroltak rá a Palazzo Bianco, Palazzo Rosso és a Palazzo Reale XVII. századi épületei és az olasz táj szépségei. Liszt Ferenc 1837 augusztusában lépett elôször Itália földjére élettársa, gyermekeinek édesanyja, Marie D' Agoult grófné társaságában. Baveno Lago Maggiorenál kezdték meg utazásukat. Milánóban a híres zenemûkiadó Ricordi fogadta, aki koncertet szervezett Liszt számára. Liszt itt találkozott Gioacchino Rossini zeneszerzôvel. Bellagioban a Como-i tó partján telepedtek le. Itt írta Liszt a 12 transzcendens etûdöt, amelyek közül a hangverse-

A

16

nyen az f-moll hangzott el. Késôbb Comoba költöztek. Itt adott életet a grófné 1837. december 24-én második gyermeküknek, Cosimának. 1838. március 16-án érkezett meg Liszt Ferenc Velencébe. Két koncertet adott. Egyiket a Societá Apollinée termében, a másodikat a Teatro San Benedettoban. Velencébôl Luganoba utazott, ahol elkészítette Paganini 6 hegedûetûdjének a zongoraátiratát, amelyekbôl a Vadászat címû hangzott el. Ezután Firenzébe utazott. Itt az Angol színházban és a Cocomero színházban hangversenyezett. Bolognában újra találkozott Rossinivel és több koncertet is adott. 1839 elsô negyedévében Rómában zongorázott. Március 9-i koncertje kezdetén kijelentette a közönségnek: „Le concert c' est moi”. (A koncert én vagyok) Ezzel a tettével Liszt Ferenc a világon elôször megalapította a hangszeres szólókoncert mûfaját. Hangversenyeit általában a Rákóczi indulóval fejezte be. Római tartózkodása alatt megfordult az arisztokrácia híres szalonjaiban. Itt ismerte meg a Meyendorff családot. A koncerten elhangzó I mpromtu címû kompozíciót a gyönyörû Olga Meyendorff asszonynak ajánlotta. Rómában született 1839. május 9-én Liszt Ferenc harmadik gyermeke, Daniel. Ebben az évben járt Liszt elôször Tivoliban. A városnak késôbb nagy szerepe lett a Mester életében. Wagner második itáliai útja Velencébe vezetett. Itt írta meg a Tristan és Isolde zenemûvének második felvonását. 1858 szeptemberétôl 1859 márciusáig tartózkodott Velencében. Reggelenként a városban gyönyörködött, majd délutánig dolgozott, végül a Lídón tett sétákat. Esténként a Szent Márk térrôl szemlélte a naplementét. Ez alkalommal az opera zárójelenetét, Isolde szerelmi halálának zongoraátiratát hallhatta a lelkes közönség. Wagner 1861-ben szintén Velencében kezdett hozzá A nürnbergi mesterdalnokok szövegkölteményének felvázolásához, valamint itt készültek az opera nyitányának zenei vázlatai. 1859. október 15-én Weimarban Konstantin Hohenlohe–Schillingfürst herceg házasságot kötött Liszt második élettársának Carolyn Sayn Wittgenstein hercegnének leányával, Marie Wittgenstein hercegnôvel. Aherceg testvérével, Gustav Hohenlohe érsekkel, majd késôbb bíborossal élethosszig tartó barátságban volt Liszt Ferenc. 1859 augusztusában

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 17

2011. tél IX. Pius pápa kinevezte Lisztet a pápai Szent György rend commendatorejének. 1863. június 11-én IX. Pius látogatást tett Liszt Ferencnél. Ô volt az elsô zeneszerzô, akit a pápa megtisztelt látogatásával. 1865ben Liszt Hohenlohe érsektôl elnyerte a tonzúrát, majd késôbb felvette a négy alsó papi rendet és ezzel abbé rangba került. Hohenlohe bíboros hosszú idôn keresztül nyugodt körülményeket biztosított Liszt számára Tivoliban a csodálatos Villa d' Este-ben. Itt készült el a Vándorévek címû sorozat 3. kötete. A ciklus tagjai többek között a Les jeux d'eaux à la Villa d' Este és a Aux Cyprès de la Villa d' Este, Threnodie I–II. Szintén itt született a Via Crucis és a Magyar rapszódiák egy részének revideált változata. 1861–1869 között Liszt Ferenc Róma lakója volt. Itt készült a Szent Erzsébet legendája és a Christus oratórium valamint a Magyar Koronázási mise, a Requiem és a Szekszárdi mise. 1866 február 26.-án Liszt Dante szimfóniájával nyitották meg Róma elsô koncerttermét. A karmester Liszt egyik római tanítványa, Giovanni Sgambati volt. 1879-ben Liszt Ferencet Albano tiszteletbeli kanonokává választották. 1876 ôszén újra Itáliában találjuk Wagnert. A Bayreuth-i Festspielhaus felépítésében, valamint az Ünnepi Játékok megszervezésében és megvalósításában megfáradt zeneszerzô ismét Olaszországban keresett menedéket. Verona érintésével Velencébe utazott, immár családja körében. Velencében nem talált nyugalmat. Isolde emléke kísértett. Tovább utazott a család Nápolyba, késôbb Sorrentoba. Itt a Villa Rubinacci és a Hotel Viktória vendégei voltak. Sorrentoban telepedett le hoszszabb idôre és ott fejezte be a Parsifal szövegkönyvét. Wagner Rómába is ellátogatott, ahol találkozott Liszt Ferenccel és Wittgenstein hercegnével. Megtekintette a Vatikán gyönyörû épületeit, templomait, a híres könyvtárat és az ókori emlékeket. Pietro Cossa, Luigi Mancinelli és Giovanni Sgambati fejedelmi ünneplésben részesítették. Itt kötött életre szóló barátságot Gobineau gróffal, a francia diplomatával, akinek irodalmi munkásságát nagyra becsülte. A grófot Wagner befogadta legbensôbb baráti körébe. Bolognába és Firenzébe utazott. Firenzében meglátogatta a Uffizi képtárat és a Palazzo Pittit. 1877-ben ismét Nápolyban tartózkodott a Wagner család. A Villa Angriban a Strada nuova del Posiloppon. Itt készült el a Parsifal partitúrájának jelentôs része. Bejárta a Nápoly környéki kirándulóhelyeket, amelyek közül Amalfi elragadtatást váltott ki belôle. Ravelloban a szaracén stílusú Villa Rufolo lenyûgöz-

te a Mestert. A villa márványlépcsôin járva és a parkjában tett séták után a vendégkönyvbe a következôket írta: „Megtaláltam végre Klingsor varázskertjét.” Perugia és Siena következett. A sienai dóm hatalmas ívelt boltozatainak látványával nem tudott betelni. Barátját, Joukovsky orosz festômûvészt, a Parsifal majdani díszlettervezôjét arra kérte, készítsen perspektivikus vázlatokat az épületrôl. Ebbôl alkotta meg a Gráltemplom-jelenet díszletét. 1878-ban Anton Rubinstein javaslatára Wagner Palermoba utazott. Lakása a Hotel des Palmes volt. 1880-ban Liszt és Wagner Sienaban újra találkoztak. Egy estélyen Wagner Liszt zongorakíséretével elénekelte a Parsifal 3. felvonását, amelyen éppen akkor dolgozott. Palermo csodálatos citrom- és narancsfa ligeteinek társaságában fejezte be 1882 januárjában a Parsifal partitúráját. A La Fenice-beli koncerten Liszt Feuerlicher Marsch zum heiligen Gral címmel az opera motívumaiból szôtt parafrázisát hallhatták. Wagner fia, Siegfried megbetegedése miatt átköltözött a család a Monreale-felé vezetô úton lévô Villa Gangi-ba. Itt zajlott le Cosima és Bülow második leányának eljegyzése Gravina gróffal, a fiatal tengerésztiszttel. Liszt Ferenc élete végéig minden évben ellátogatott Rómába. Utoljára halála évében, 1886-ban járt Itáliában. Liszt és Wagner utolsó itáliai találkozása Velencében a Palazzo Vendraminban volt. Liszt két hónapot töltött Wagner családja körében. Az év karácsonyának estéjén felesége, Cosima asszony születésnapján december 24én adta Wagner élete utolsó koncertjét a Teatro la Fenice-ben. Ahangversenyen saját C-dúr szimfóniáját vezényelte. Wagner már súlyos beteg volt. Lisztet balsejtelmek gyötörték. Szobája ablakából látta a Canal Grandén úszó gyászgondolákat. Ekkor írta meg a La lugubre gondola címû zongoradarabját. Liszt elutazása után egy hónappal Wagner örökre megpihent. Liszt ekkor komponálta R. W. – Venezia címû mûvét. Wagner egy életen át imádta Itáliát és a sors kegye megengedte számára, hogy 1883. február 13-án Velencében hunyja le örökre szemeit. A Palazzo Vendramin falán márványtábla ôrzi emlékét a XIX. század hatalmas alkotó géniuszának, Richard Wagnernak. A koporsót Richter János, Joukovsky, Contini gróf és Frontali tanár vitték le a ház elôtt várakozó gondolába. A Rajna és a tenger sellôi siratták Ôt... Felvégi Béla

17

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 18

2011. tél

Liszt hamvainak hazahozataláról – részlet – * …Csendes, meleg, nyári éjszakán, 1886. július 31-én, egynegyed tizenkettôkor halt meg Bayreuthban Liszt Ferenc. Halálának és eltemetésének körülményeibôl azokat ragadjuk ki, melyek nemzeti szempontból jóvátételre várnak. A mester környezetében halálakor – Miska komornyikon kívül – egyetlen magyar ember sem volt, Thomán Istvánt kivéve, akinek, mint fiatal tanítványnak, nem sok befolyása lehetett. Fejetlenség és zûrzavar uralkodott a nagy koporsó körül. Több okból. Voltak olyanok, akik „egész csendben és lehetô gyorsan akarták eltemetni Lisztet, nehogy a részvét nagyobb mérveket ölthessen”, amivel Wagner emlékének akartak hízelegni (Pesti Napló, 1886. augusztus 7., 217. szám, esti kiadás). A zûrzavar egyik legnagyobb oka az volt, hogy a holttest bebalzsamozás mellett is a mester régóta megnyilvánult vízibetegsége miatt gyorsan enyészett, úgyhogy a koporsót az elsô napon le kellett ólmozni. A fejetlenséget mutatja Verhovay Gyula lapjának, a „Függetlenség”-nek közlése (1886. aug. 4. 214. szám): „Liszt – mivel elfeledték kinyújtóztatni – abban a helyzetben feküdt, ahogy meghalt; fölemelt, kissé balfelé hajló fôvel, lehajló kezekkel. Halovány arcát szelíd mosoly világította meg”. Verhovay lapjának idézett száma tovább így írt: „Wittgenstein hercegné, Liszt ismert régi barátnôje, Wagnernének azt táviratozta, hogy Liszt egykor azt mondotta neki, hogy Budapesten akar eltemettetni a Ferencrendiek szerzetesi ruhájában. A fennforgó viszonyok között a kívánságot már nem lehetett teljesíteni.” Mik lehettek ezek „a fennforgó viszonyok?” – nem derült ki. De mindenesetre érdekes, hogy Jókai lapja, a „Nemzet”, reggeli kiadásának 1886. augusztus 3-i 213. száma ezeket írja (Bayreuthban augusztus 2-án feladott távirat): „Liszt Ferenc ittlevô barátai azt állítják, hogy van Bécsben egy végrendelete, melyben azon

óhaját fejezi ki, hogy holtteste Budapesten temettessék el. De minthogy az az egyén, akinél a végrendelet van, nem ismeretes s ma délig senki nem értesíttetett, megállapították, hogy Liszt holttestét itt temetik el augusztus 3-án délelôtt tíz órakor a Wahnfried-villából”. A magyar érdekek háttérbe szorítását élénken ecseteli a Pesti Napló (Szerkeszti: Urváry Lajos. 1886. augusztus 7. 217. szám, reggeli kiadás). „Liszt Ferenc temetésén résztvettek Munczy Lajos zenekarának tagjai is. A barna fiúknak nem éppen jól ment dolguk Bayreuthban s már éppen elutazóban voltak, amikor meghallották, hogy Liszt Ferenc meghalt. Egyhangúlag elhatározták, hogy megvárják a temetést s összerakott filléreikbôl óriási virágkoszorút rendeltek, melynek széles nemzetiszínû szalagján e szavak állottak: „Liszt Ferencnek, a halhatatlan nagy magyar mesternek, hódoló megemlékezésül, Munczy Lajos és társai”. A zenészek feketébe öltözködtek és testületileg vitték fel a koszorút a ravatalra. Mikor a menet megindult, a barna csapat hangos zokogásba tört ki, mely a közönséget mélyen meghatotta, úgyhogy a környezôk szemeibôl is hullani kezdett a záporesô. Annyi igaz, hogy a kormány és hivatalos intézeteink küldöttei nem fejezték ki a magyar nemzet gyászát oly meghatóan, mint az egyszerû, derék magyar zenészek.” Mert mit tett a kormány? Csaknem semmit. Trefort Ágoston kultuszminiszter Berzeviczy Albert miniszteri tanácsos útján táviratilag fejezte ki részvétét Wagner Richardné, Liszt Cosimának s megbízta Mihalovich Ödönt és verebi Végh Jánost, hogy a kultuszminisztériumot a temetésen képviseljék. Arra, hogy Liszt a magyar nemzet halottja volna s magyar földbe kellene eltemetni, az intézôkörök nem gondoltak, vagy nem akartak gondolni. Liszt valójában sohasem volt kedvelt az udvar elôtt s az országban, különösen a zenei vezetôkörökben (régi-magyar átok!) elég sok ellensége volt. Ez lehetett a kormány semlegességének háttere.

* Papp Viktor eredeti cikke a „Muzsika” címû folyóirat 1929 évi Liszt számában jelent meg, itt csupán ennek kétharmadát közöljük, lényegében az igen érdekes 1887-es Országgyûlési Napló szövegét.

18

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 19

2011. tél A temetés végbement. Rá öt hónapra a magyar kormány olyan mulasztást követett el, melynek bélyegét nemzeti szégyenként viselhetjük. Az történt ugyanis, hogy Liszt leánya, Wagnerné, a magyar nemzet abbeli óhaját, hogy a mester magyar földben pihenjen, készségesen teljesítette volna, ha a magyar országgyûlés a hamvakat egyhangúlag kikéri. Wittgenstein hercegné is pártolta a kérést. De a magyar országgyûlés nem viselkedett úgy, hogy azzal a Liszt-család meg lehetett volna elégedve. Amint Thoman István Bayreuthból hazajött, tudatta Haynald Lajos bíborossal a Liszt-család kívánságát. Haynald, Liszt meghitt barátja, a Magyar Írók és Mûvészek Társasága és az Országos Magyar Daláregyesület útján megindította a mozgalmat a nagy mester hazahozatala érdekében. Kérvényt adtak be az országgyûléshez, melyet a ház 1887. február 17-én tárgyalt Péchy Tamás elnöklete alatt. Akormány részérôl jelen voltak: Tisza Kálmán, Baross Gábor, Trefort Ágoston, báró Fejérváry Géza, Fabinyi Teofil, Bedekovich Kálmán, báró Orczy Béla (az 1884–1887. évi országgyûlés képviselôházi Naplójának XVI. kötete. 1887. február 17-én, 333. országos ülés). „Tibád Antal jegyzô (olvassa): A Magyar Írók és Mûvészek Társasága és az Országos Magyar Daláregyesület Liszt Ferenc hamvainak hazaszállítása és Budapesten megfelelô helyen való eltemettetése iránt kérelmeznek. Gajáry Ödön elôadó: T. képviselôház! A Magyar Írók és Mûvészek Társasága, továbbá az Országos Magyar Daláregyesület ezen kérvényei, melyekben magát a mûvészet terén ragyogó helyre felküzdött honfitársunk, Liszt Ferenc hamvainak hazaszállítását kérik, teljesen megfelelôk azon nemes hivatáshoz, amely ezen egyesületek, mint nemzeti kultúránk öntudatos faktorainak társadalmi törekvéseit mindenkor és mindenben jellemzi. A nemzeti kegyelet fölkeltése éppúgy hivatása lehet az egyesületi mûködésnek, mint amilyen hivatása az egyesnek mûvelni mindazt, amit az egész mûvelt világ szépnek, jónak és nemesnek tart. (Halljuk!) Dolgozni ambicióból, teremteni és alkotni a veleszületett isteni adomány értékesítésének szükségérzetébôl és az ezáltal kiérdemelt elismerést s tiszteletet megosztani a nemzettel és ekként visszaajándékozni hála fejében a nemzeti géniusz adományaiért a nemzetnek azt, amit

sem vér, sem veríték, sem erô meg nem szerezhet: a mûvelt nemzetek tiszteletét és elismerését a nemzeti kultúra iránt. A mûvészet és tudomány felkentjei ezt cselekszik folyton s ezért elvitázhatatlan az ô joguk a nemzet elismerésére és hálájára. A nemzet háláját és elismerését emlékben megörökíteni… Thaly Kálmán: Rákóczit hozzuk haza! Gajáry Ödön elôadó: …éppúgy kizárólagos kötelessége a társadalomnak, mint amilyen kizárólagos jog ez. És valahányszor egy kiváló alakját ezen szellemi munkásoknak visszakéri az örökkévalóság, mindannyiszor joggal vindikálja magának a nemzeti társadalom, mely mint az anyaföld, nemcsak erôt, de a talajt is szolgáltatja ehhez a munkálkodáshoz, hogy megdicsôítve legyen a nemzet számára mindaz, ami az elhunytban nemzeti volt. Röviden összefoglalva, ezen eszméket fejezik ki a kérvények, t. Ház, és ezen eszmék megvalósítására szolgáló törekvés a kérvényezés ténye maga. És én nem hiszem, hogy általában véve ezen eszméket a t. Háznak minden tagja ne helyeselné. A jelen esetben azonban, midôn a kérvények a t. Ház elé kerülnek, a kérvényi bizottság egyhangúlag azon meggyôzôdésben volt, hogy a kérvényezôk társadalmi törekvéséhez a t. Ház, mint politikai testület, elismerésével hozzájárult akként, hogy ezen társadalmi törekvést a politikai faktorok által is támogatni kívánja. És mert a kérvényezés célja egyáltalában nem lehet az, hogy a nagy mûvész emléke felett itt politikai diskusszió fejlôdjék ki, a képviselôház kérvényi bizottsága a következô határozati javaslatot ajánlja (olvassa): „A Liszt Ferenc hamvainak hazaszállítása iránt megindult társadalmi mozgalom erkölcsi támogatása céljából jelen kérvények kiadatnak a vallás- és közoktatásügyi magyar királyi miniszternek.” (Helyeslés.) Thaly Kálmán: T. Ház! Nekem semmi kifogásom ezen határozati javaslat ellen. – – – Azonban emlékeztetem a t. Házat, hogy Lisztnél még nagyobb érdemeket szerzett hazafi, Rákóczi Ferenc hamvainak hazaszállítását kérvényezték. – – – Liszt Ferenc érdemeibôl semmit levonni nem akarok, de Liszt Ferenc csak indulóját transzkribálta a nagy férfiúnak. – – – Hangsúlyozom, hogy II. Rákóczi Ferenc emlékének elsôsorban van igénye arra, hogy hamvai hazaszállíttassanak. Ábrányi Kornél: Tudom jól, hogy csak rendkívüli esetek lehetnek azok, mikor valamely nemzetnek tör-

19

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 20

2011. tél vényhozása ily kérdésekben határoz, vagy még csak tanácskozik is; tudom jól, hogy azon érdemeknek, melyeknek ily megörökítésérôl van szó, minden kételyen felül kell állaniok. És tudom, hogy a kérdésnek aképpen kell feltéve lenni, hogy ha valamely nemzet ilyet meg nem tesz, vajon ezáltal nem maga önbecsülésén ejt-e csorbát. Én a jelen esetet ilyennek tartom. Mert tény az, hogy a jelen századnak kevés nagyobb lángelméje volt, mint Liszt Ferenc. Az ô fényes mûvészetének ragyogása az egész világot betöltötte és nincs ország Európában Oroszországtól Spanyolországig, amely Liszt Ferencet meg ne koszorúzta, mely diadalszekerét ne tolta volna. (Helyeslés.) Az egész világon kifejlôdött és elôhaladt mûvészet ôbenne egyik legelsô mesterét tiszteli és ô az, akirôl a magyar nemzet egyik legnagyobb költôje, Vörösmarty azt zengte: „Bárhová juss, mindig hû rokon”. Mert Liszt Ferenc hosszú és fényes pályájának elsô és középsô korszakában igaz, hogy közvetlenül nem vehetett részt a magyar nemzet küzdelmeiben és szenvedéseiben; de az is igaz, hogy hosszú mûvészi pályáján, bárhol aratta babérait, az ô dicsôségébôl hazájának mindig rész jutott. Mert soha semmi körülmények között más nemzet és más állam kötelékébe nem lépett; magát mindig, bármily tárt karokkal is fogadták másutt, idegennek tartotta mindenütt és magyarnak vallván magát, mindig büszke volt arra, hogy magyarnak született. T. képviselôház! Én azt hiszem, hogy a nagyság, melyet valaki kivív és melynek elismerésére az egész világot rákényszeríti, a legnagyobb szolgálat és érdem azon nemzet iránt, mely ôt szülte, és hogyha valaki részletezni kívánná, hogy mik voltak tehát Liszt Ferenc érdemei hazája iránt? Elég volna rámutatni Liszt Ferenc nagyságára. De mi ennél többet is tehetünk. Mert a zenének is megvan a maga nemzeti nyelve és Liszt Ferenc ezt a nyelvet szólaltatta meg és ezen játszott egész életében. A magyar zenét a külfölddel ô ismertette meg és oly nagy mesterek, mint Berlioz, Brahms, Liszt után bevették alkotásaikba a magyar zenei dallamokat is. Liszt Ferenc, mint virtuóz, bármerre járt, sohase mulasztotta el a magyar zenét ismertetni és annak mindenütt rokonszenvet, tiszteletet szerzett és már férfikoronának delén kifejezte azon óhaját, hogy életének hátralevô részét hazájában akarja eltölteni. Ennek a vágynak köszönhetjük a magyar királyi Zeneakadémiát, mely kulturális nívón-

20

kat emelte, melyre a külföld messze országaiból küldötte saját gyermekeit, hogy azok itt, Magyarország fôvárosában, Liszt tanítványai lehessenek. Minden nemzet nagy súlyt fektet arra és büszkeségének tartja, hogyha nagy férfiak, kiket az egész világ ismer és tisztel, haláluk után otthon pihennek. Olaszország nagy fénnyel és áldozatokkal hozatta haza Rossini hamvait. Németország ezt tette Weber hamvaival és Anglia, mely Byront életében üldözte, elkárhoztatta, halála után nagy fénnyel és ünnepélyességgel hozatta haza hamvait. (Igaz! Úgy van!) T. képviselôház! Magyarország ezelôtt 70 esztendôvel nem volt oly nagy, hogy Liszt Ferencnek egész életét és kifejlôdését magához köthette volna, de Magyarország ma talán kisebbnek mutatná magát, mint amilyen, ha ily nagy férfiú hamvait haza nem akarná szállítani. (Helyeslés, tetszés.) T. képviselôház! A dicsôségnek és nagyságnak legendái a halál után mindig nagyobb arányokban fejlôdnek ki és örökké tartanak. És Liszt nagyságáról is a mûvelt világ mindig meg fog emlékezni és mindig kérdezni fogja, hogy hol van eltemetve? A kérdés az, hogy vajon erre milyen válasz adassék? Az-e, hogy el van temetve idegen országban, vagy pedig az, hogy ott van eltemetve, ahol született, saját hazájában. Én óhajtom, t. Ház, hogy erre a kérdésre ez utóbbi válasz adassék és épp ezért pártolom a kérvényi bizottság javaslatát. Kérem és óhajtom, hogy a t. kormány oly irányban határozzon és járjon el, mint miképp szerencsés voltam kifejezni. (Helyeslés.) Steinacker Ödön: T. képviselôház! (Halljuk!) Azok után is, miket Ábrányi Kornél t. képviselôtársam mondott, nem tehetem, hogy egy pár szóval ne támogassam legmelegebben az elôttünk fekvô két kérvényt. Nem szenved kétséget, hogy akkor is, ha Liszt Ferenc Bayreuthban fogna nyugodni, hova százezren zarándokolnak az egész mûvelt világból, hogy Wagner nagy német zeneköltô mûveit hallgassák és ott látni fogják Liszt síremlékét, ezen síremlék nemcsak Liszt nevének, hanem Magyarország dicsôségének is örök emléke lesz; hanem én azt hiszem, hogy, amint már kifejtette Ábrányi t. képviselôtársam, nem mindegy, hogy hol nyugszik. Egy félszázada már annak, hogy Vörösmarty mondta azokat a szavakat, amelyekre hivatkozott Ábrányi Kornél t. képviselôtársam. Nem szükséges, hogy Liszt nagyságára, nagy be-

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 21

2011. tél folyására vonatkozólag hogy tegyek még egy szót is; de erkölcsi kötelességem, miután azon szerencsés helyzetben voltam, külföldön éveken át befolyása alatt álltam Liszt Ferenc hatalmas mûvészi egyéniségének, de egyúttal tapasztalni azt is, hogy Liszt Ferenc külföldön is mindig a legfényesebb jeleit adta a hazaszeretetének. Oly idôben, midôn nagy katasztrófák után számtalan magyar ember a külföldön keresett menedéket, mindig istápolta ôket abban a kis német országocskában, amely a legsötétebb reakció idejében is a szabadságnak menhelye volt. A haza, t. Ház, nem nyújthatott Liszt Ferencnek annyit, amennyit ô nyújtott hazájának, hogysem azt viszonozni lehetne. Én úgy hiszem, t. Ház, háládatlanság volna, ha az ország nagy fiának nem adna legalább egy sírt. De megvallom, hogy az igen t. kérvényi bizottság javaslata a tekintetben nem nyújt elégséges garanciát, ha csak az igen t. kormány nem úgy interpretálja azt, amint óhajtotta az elôttem szólott t. képviselôtársam. A kérvény azt mondja, hogy országos költségen hozassanak haza Liszt Ferenc tetemei. Én értem azt, t. Ház, ha valaki azt mondja: a mostani idôk nem alkalmasak arra, hogy az ország ily célra költsön. De hiszen az elôadó úr a társadalomra hivatkozott, igenis a társadalom mindenesetre meg fogja tenni a magáét és az anyagi áldozatokat, melyek e cél keresztülvitelére szükségesek lesznek, bizonyára meg fogja hozni, de szükséges, hogy az ügynek az élére álljon a kormány, mert ez, mint meglehetôs jó forrásból tudjuk, feltétele annak, hogy hamvai hazakerüljenek. De nekem még különösebb okom is van e kérvényeket pártolni. Liszt Ferenc élete fényes példája volt azon nagy igazságnak, melyet mai nap kultúregyletek és más jelenségek idejében szeretnek elfeledni, hogy nem a nyelv teszi a hazafiasságot. Liszt Ferenc, aki alig értette a magyar szót, mégis mindig szerette magyar hazáját, mindig magyarnak vallotta magát és hazájába vissza is tért. (Egy hang: Penziót élvezett.) Nem volt az penzió, de ezen megjegyzéssel szemben arra vagyok bátor emlékeztetni, hogy akkor is visszatért Liszt Ferenc európai diadalútjai egyikérôl, mikor az ország nagy szerencsétlenségben volt, mikor a budapesti nagy árvíz összerombolta a fôvárost, ô ekkor is visszatért és mûvészi játékával sok ezreket szerzett a szerencsétlenek számára, mindenesetre anyagilag

is többet áldozott hazafiai számára, mint amennyibe hamvainak visszaszállítása kerülne. T. Ház! Én úgy hiszem, hogy Liszt az egész magyar nemzetnek tiszteletét vívta ki magának, becsületbeli kötelessége az országnak hozzájárulni ahhoz, hogy e tisztelet külsôleg is itt e hazában kifejezést nyerjen. Liszt nem szavakkal, tettel bizonyította be hazafiságát. Most ez kevésbbé divatos, most hazafias szavak hangoztatásával tudnak sokan elônyöket szerezni. Én igen helyeslem azt és nagy érdemének tudom be Trefort Ágost miniszter úrnak, hogy annakidején hazahívta a nagy mûvészt hazájába, de – úgy hiszem – ezzel nem merítette ki a haza kötelességét Liszt Ferenc irányában. Én szerettem volna, hogy valaki indítványt tegyen, mely a kérvényi bizottság indítványát egy kicsit jobban precizírozza ebben az értelemben. Ha nem teszem, szabadjon azon reményemnek kifejezést adni, hogy a t. kormány a kérvényi bizottság javaslatát úgy fogja interpretálni, amint azt Ábrányi Kornél képviselôtársam megemlítette. Tisza Kálmán miniszterelnök: T. Képviselôház! (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelôtt azon kezdem, hogy a kérvényi bizottság határozati javaslatát a magam részérôl is elfogadom. (Általános helyeslés.) Mert helyesnek tartom, hogy egy mindenesetre feltûnô, zseniális, ritka nagyságú mûvész iránt, ha mûvészi és társadalmi körök készek az elismerésnek a kifejezést megadni, ebben ôket a kormány erkölcsileg, de csakis erkölcsileg támogatni tartozik. (Általános helyeslés.) De midôn ezt elôrebocsátom, igen kérem a képviselô urakat, ne méltóztassanak többet kívánni, mint amit lehet (Általános helyeslés), mert régen meg van az mondva, de mortuis nil nisi bene. Ne kényszerítsenek túlzás által, hogy ezen szabály ellen vétsek. (Általános helyeslés.) Én, t. képviselôház, ismétlem, a határozati javaslatot elfogadom, elfogadom pedig nem mintha mindazt, amit a képviselô urak, különösen a közvetlenül elôttem szólt képviselô úr mondott, elismerném, de elfogadom azt, mert magában a mûvészetben rejlik a nagyság, amely mellett egyéb érdemeket nem szükséges latolgatni. (Általános helyeslés.) És elfogadom annak dacára, amit még kénytelen vagyok az igazság érdekében megjegyezni, hogy igaz, hogy Liszt Ferenc azt, amit magyar zenének tartunk, terjesztette, de éppen akkor, mikor a magyar embernek alig maradt valamije a magyar zenén túl, hirdette széles e világon, hogy az nem magyar zene,

21

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 22

2011. tél hanem cigány. (Egy hang a baloldalon: Meg van cáfolva! Ellenmondások. Helyeslés.) Engedelmet kérek, most nemrég is megnézettem azt a brosürt, amelyben ezt kifejtette. (Helyeslés.) De, ismétlem, elfogadom a javaslatot ennek dacára is, mert a mûvészi nagyság maga elég ok arra, hogy egyéb tekintetben ne akarjunk kritikusok lenni. De ha elfogadom, ismétlem azon kérésemet, ne méltóztassanak túlfeszíteni a húrt, mert el talál pattanni. (Élénk helyeslés.) Elnök: A „kérvényi bizottság javaslata nem támadtatván meg, azt elfogadottnak jelentem ki.” A képviselôházi Napló világosan mutatja a kormány rideg álláspontját és mulasztását, mely azóta nemzeti szégyenünkké vált. A Liszt család természetesen megtudta a történteket s – érthetôen – hallani sem akart rólunk. Azóta a rendkívüli magyar mester ott pihen a bayreuthi kis román stílusú kápolnában, melyet az unoka, Wagner Siegfried tervei szerint a város építtetett sírja fölé. A képviselôházban elmondott beszédekhez nem

szükséges bôvebb magyarázat, de kiemeljük, hogy Steinacker Ödön képviselô, aki Liszt hazahozatala mellett a legszebb beszédet mondotta, erdélyi szász eredetû család sarja s a szász néppárttal együtt a mérsékelt ellenzékhez tartozott. Egy szász ember állami pénzen akarta hazahozatni a magyar faj nagy fiát s a kormány tagjai felületesen siklottak el a jelentôs nemzeti ügy felett. Tisza Kálmán csak politikai furfangból védte a cigány zenén keresztül a magyar zenét – Liszt ellen. Jól tudta ô, hogy tévedését Liszt rég belátta és helyreigazította. Merevségének oka az volt, hogy ha Lisztet hazahozatja, a nemzet Rákóczi hamvainak hazahozatalát is követelni fogja s ha az akkor már igen öreg Kossuth Lajos meghalna, nem zárkózhatnék el a nemzeti temetés elôl. Az pedig az udvar miatt kormánybukással járna. Eltelt az idô, a háború és a sorscsapások alatt mintha századok múltak volna el. Kossuth hamvai itthon vannak. Rákóczit hazahoztuk s mégsincs itthon. Sok minden nagyon megváltozott. A magyar reménység ködében kis országunk kifosztva áll. Szedjük össze, amink maradt a földrengés után… Papp Viktor

Mondják, utolsó szava, sóhaja „Trisztán” volt…

22

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 23

2011. tél

Mozart: Don Giovanni Felújítás az Operaházban „Aki igazán jó Don Giovanni elôadást akar látni, lásban, és farost lemezekkel vagy valami ahhoz haaz jöjjön Budapestre” – Az elismerést nem bôven osz- sonlóval eltorlaszolják a kaput. Még nem is olyan rétogató Brahms véleménye volt ez egykoron. Hogy mi- gen egy magára valamit is adó segédrendezô gyakorlyen lehetett az a valamikori Mahler vezényelte elô- nok sem vállalt volna ilyen megoldást. Ez annál is értadás, ma már nem tudjuk dokumentálni, az viszont hetetlenebb, mert a II. felvonásban ugyancsak a helyszomorú tény, hogy a korunkhoz közelebbi Oláh színváltozást függönnyel oldják meg, így már elfogadGusztáv–Nádasdy Kálmán féle Don Giovanni rende- hatóbb. Ami a színészvezetési munkát illeti, az viszont zések elmúlta óta – nagyjából majd fél százada – nem teljesen átgondolatlan. Szituációk nincsenek elôkészítsikerült a Mûhöz valamelyest is méltó elôadást létre- ve, drámai pillanatok legtöbbje éppúgy elsikkad, mint hozni Budapesten. Operalátogató generációk nôttek a humoros helyzetek. Avilágítást, a fény-árnyék effekfel anélkül, hogy szembetusokat mintha nem is issülhettek volna az operák merné a rendezô. Nappal operájának élvezhetô, neés éjszaka közt nincs kütán még elragadtatást is lönbség nála. Teljesen hitelkiváltó, de legalábbis tisztelen és nevetséges például, tességes színrevitelével. hogy Elvira a világosság elEhelyett rendezôi „üzenelenére sem veszi észre, hogy tek”, „olvasatok”, kísérleimádott Don Giovannija tezések, torz ötletek tárháhelyett a szolgájával enyeleg zává degradálódott a Don hosszasan. Milyen színház Giovanni színpada. Da az ilyen?! A jelmezek terén Ponte és Mozart teljesen – Nana Cecchi munkája – mellékes volt. Láttunk itt teljes az összevisszaság. nagy csodákat, hegedûvoVan természetesen katonaA vicenzai Teatro Olimpico belseje nóval ledöfött kormányzót, zubbony és csizma is. Ezek bádog olajoshordókat, senélkül úgy látszik a „movillai hóembert sárgarépa orral, írógépet, stb. stb. Az dern” színház elképzelhetetlen. Néhány kosztüm kifeötletpetárdák, a rendezôi kín-keservek közben eltûnt a jezetten elônytelen. Márk Tivadar, az Operaház egydarab. Az Operaház ismét belevágott, hogy újra mû- kori zseniális tervezôje mondta: „a jelmeztervezô ortosorra tûzze a remekmûvet. Ezúttal olasz rendezôt, Gi- péd szabó is egyben”. Vagyis olyan kosztümöt készítanfranco de Bosiot kérték fel. Szerencsénkre a rende- tet, amely viselôjének nem hátrányos oldalát emeli ki. zônek volt bátorsága szép és hatásos színpadképet ter- Az alacsonyból lehetôleg magasabbat, a kövérbôl karvezni. Ez manapság nagy merészség, mert a rút és a csúbbat varázsol. Ez is a színpadi titkok egyike. Don gusztustalan a divat a színpadokon. Tágas, esztétikus Giovanni végig feketében van. Közben ugyan átöltözik reneszánsz palotabelsô jelenik meg elôttünk, a vicen- feketébôl – feketébe. Saját ünnepi vacsorájához, melyzai Teatro Olimpico kicsinyített mását látjuk. Ez a szín- re a Kôszobrot is várja, hosszú utcai kabátban ül le. padtér a közbeni kisebb változtatásokkal alkalmas a Maga a vacsoraasztal pedig egyszerû szóval snassz. sok helyszínt kívánó darab zökkenômentes „lebonyo- Giovanni habzsolja az életet, és bizony az sem mindlítására”. De hogy ne legyen teljes az örömünk a szép egy, mi van az asztalán. Losonczy György, Svéd Sánszínpadi keret láttán se, egyszer csak díszletezôk jelen- dor vagy Melis György – egykori legendás Don Gionek meg a színpad közepét uraló reneszánsz kapunyí- vannik – nem ültek volna le egy ilyen asztalhoz…

23

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 24

2011. tél Ezúttal is két szereposztás készült. A két címszereplô Horváth Ádám és Kovács István. Hangilag, énektechnikailag alkalmasak a szerepre, de alakításban – ahogy jóindulattal mondani szokták – még sokat kéne fejlôdniük. Látható, hogy a rendezô nem nagyon filozofálgatott velük a szereprôl. Don Giovanni ugyanis nem csak címszereplô, hanem mindennek ô a mozgatója. Az opera többi szereplôje mind tôle függ, általa él, cselekszik, általa lesz érdekes. Ô a Nap, mindenki más az ô bolygója. Különleges démoni alkat, nemcsak csélcsap nôcsábász, hanem bátor és céltudatos hôs is. Hogy mennyire, az a temetôi jelenetben, majd a Kôszoborral való végsô összecsapáskor derül ki. Nem alkuszik, nem változik, nem retten meg, inkább poklokra száll. Donna Annaként Kolonits Klára tovább erôsítette a róla kialakult pozitív képet. Szépen, mély átérzéssel formálta meg a nemes hölgyet. Nagyon attraktív Gonzalez Mónika Annája is, szintén biztos technikával gyôzi nehéz énekelnivalóit. Azt viszont érezni, hogy sok régi zenét énekel, és talán emiatt is hangadása kissé keményebb. Donna Elvira az operairodalom egyik meglehetôsen problematikus figurája. Még Elisabeth Schwarzkopf is úgy nyilatkozott egykor, hogy ezt a szerepet nem szerette, nem tudott vele mit kezdeni, ezért hamar vissza is adta. Szabóki Tünde a számára szokatlan feladatot szép hanggal, jól megoldotta. Elônytelen sapkájától pedig sürgôsen szabaduljon meg. Bátori Éva már a korábbi rendezésben is énekelte Elvira szerepét, most konszolidáltabb környezetbe került, tisztességgel helytállt, de nem hinném, hogy kedvenc szerepeinek egyike Elvira lenne. Zerlinaként Hajnóczy Júlia üde színfolt, és kulturál-

tan énekelt. Ottavio szerepében Dovlet Nurgeldijev markánsabb tenorja és alakítása meggyôzôbb, mint a játékban statikus, ám rendkívül kulturált Szappanos Tibor lágyabb hangütése. Kitûnô Leporellója van az elôadásnak Bretz Gábor személyében. Felszabadultan énekel, játszik, reméljük nagy jövô áll elôtte. Nem lehet kifogás a másik keleti vendég, Alik Abdakajumov Leporellója ellen sem, legfeljebb annyi, hogy hangszíne kissé világosabb, vagyis inkább bariton, mint basszus. Jól illeszkedik az elôadásba a Masettot alakító Sebestyén Miklós és Kelemen Dávid, valamint a Kormányzót megszemélyesítô tiszteletet parancsoló Fried Péter, illetve Gábor Géza. Kesselyák Gergely biztos kézzel ugyan, de kissé harsányan irányította zenekarát. Medveczky Ádám az elôadás másik karmestere már koránál és tapasztalatánál fogva is rendkívül meggyôzô Mozart képet sugallt. Hangzásában kiegyenlítetten, a drámai és a vidám elemeket jól poentírozva egyik legjobb produkcióját nyújtja Mozart remekmûvében az ôt látható örömmel követô együttes élén. Vajon miért kellett volna – mint ahogy tervezték és utólagos lemondása nagy szomorúságot okozott – Kanadából vendég dirigenst hozni jó sok pénzért, amikor hazai karmestereink is képesek legalább olyan, ha nem jobb elôadást produkálni, mint esetleg a hangosabb reklámmal rendelkezô külhoni társaik. Tudomásul kell venni globális világunkban, hogy csodák már nincsenek. A Klempererek és Karajanok korszaka lejárt… Boros Attila Megjelent a ZENE-ZENE-TÁNC c. folyóirat 2011./4. számában.

Karel C˘ apek: Don Juan gyónása szerencsétlen Donna Elvira halála megbosszultatott; Don Juan Tenorio átszúrt mellkassal feküdt a Posada de las Reinas fogadóban, s nyilvánvalóan a végét járta. – Tüdôemfizéma – dörmögte a helybeli orvos. – Van, aki kilábal belôle, de egy annyira kiélt Caballero, mint Don Juan... Nehéz eset, Leporello; megmondom ôszintén, nem tetszik nekem a szíve. Persze, érthetô: ilyen venereás excesszusok után... kife-

A 24

jezetten aszténiás eset, uraim. Én papot hívatnék. Leporello, a biztonság kedvéért; talán magához tér még, ámbár a tudomány mai állása szerint, nos, nem tudom, örvendtem a szerencsének, ajánlom magamat, caballeros. Így történt, hogy Padre Jacinto Don Juan ágyvégébe telepedett, s várta, hogy a beteg magához térjen ájulásából; közben imádkozott a hírhedetten bûnös lélekért. „Bárcsak sikerülne megmentenem ezt a po-

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 25

2011. tél koli bûnöst – óhajtja magában a jó páter –, alaposan helybenhagyták... Ez talán megtöri gôgjét, s lelkét bûnbánatra indítja. Ritka eset, hogy valakinek egy ilyen hírhedt és lelkiismeretlen élvhajhász kerüljön a kezébe; barátocskám, ilyen rendkívüli esete talán még a burgosi püspöknek sem volt. Suttogva mutogatják majd egymásnak az emberek: Nézd csak, ez az a Jacinto atya, aki megmentette Don Juan lelkét...” Az atya megborzongott, és keresztet vetett; részint mert felismerte a kevélység ördögi kísértését, részint mert észrevette, hogy a haldokló Don Juan égô és gúnyos tekintete egyenesen reá szegezôdik. – Kedves fiam – szólította meg a tisztelendô atya olyan nyájasan, ahogy csak telt tôle –, halálod óráján vagy; nem sokára az Isten ítélôszéke elôtt állsz megterhelve mindazokkal a bûnökkel, amelyeket szennyes életedben elkövettél. A mi Urunk szerelmére kérlek, vesd le ôket, amíg nem késô; nem illô, hogy vétkeid szennyes ruhájában, és földi életed hitványságaitól bemocskoltan menj a túlvilágra. – Igen – szólalt meg Don Juan – még egyszer átöltözni. Atyám, én mindig adtam arra, hogy a körülményekhez illôen öltözzem. – Attól tartok, nem értettél meg – mondta Padre Jacinto. – Felteszem hát a kérdést, akarsz-e gyónással töredelmes bûnbánatot tartani? – Gyónni – ismételte bágyadtan Don Juan. – Alaposan befeketíteni magam. Ó, atyám, nem is hinné, mennyire hat ez a nôkre. – Juan – komorult el a jó atya –, hagyd el már e földi hívságokat; jusson eszedbe, hogy Teremtôd elé kell állnod. – Tudom - felelte udvariasan Don Juan. – Azt is tudom, hogy keresztényként illik meghalnom. Mindig igyekeztem betartani az illemszabályokat, ha csak egy mód volt rá, atyám. Becsületszavamra, mindent elmondok, köntörfalazás nélkül; elôször, mert túlságosan gyönge vagyok a sok beszédhez, másodszor, mert mindenkor elvem volt, hogy a célt legrövidebb úton, kerülôk nélkül közelítsem meg. – Dicséretes a szándékod – bólintott Jacinto atya. – Legfôbb azonban, kedves fiam, készülj fel alaposan, vizsgáld meg lelkiismeretedet, s ébreszd föl magadban az alázatos bûnbánatot vétkeid fölött. Én várok addig.

Don Juan ekkor behunyta szemét, s lelkiismeretvizsgálatot tartott; az atya ezalatt buzgó imával kérte az Isten segítségét és kegyelmét. – Elkészültem, atyám – szólalt meg Don Juan egy kis idô múltán, s gyónni kezdett. Padre Jacinto elégedetten bólingatott; ôszinte és töredelmes gyónásnak látszott, nem hiányzott belôle sem a hazugság, sem a káromlás, gyilkosság, hamis eskü és gôg, sem a csalás, sem a hitszegés... Don Juan valóban nagy bûnös volt. Ám hirtelen elhallgatott, mintha elfáradt volna, s lehunyta szemét. – Pihenj, kedves gyermekem – biztatta türelmesen a pap -, majd folytatod. – Készen vagyok, tisztelendô atyám – felelte Don Juan. – Ha megfeledkeztem egyrôl s másról, az csak apróság lehet, amit az Úr kegyesen megbocsát nekem. – Hogyan? – kiáltott fel Padre Jacinto. – Te azt apróságnak nevezed? Hát a paráznaság, melyben egész életed folyamán fetrengtél, hát a nôk, akiket elcsábítottál, hát azok a tisztátalan szenvedélyek, melyeknek oly féktelenül hódoltál? Csak valld be ôket szépen, fiacskám; az Úr elôtt, te szégyentelen, egyetlen erkölcstelen tetted sem titok; inkább bánd meg rondaságaidat, és könnyíts bûnös lelkeden! Don Juan arca türelmetlen és fájdalmas kifejezést öltött. – Már megmondottam, atyám – szólt konokul –, hogy befejeztem. Becsületszavamra, nincs több mondanivalóm. Ebben a pillanatban a Posada de las Reinas kocsmárosa éktelen ordítást hallott a sebesült szobájából. – Az Úr legyen velünk – sóhajtotta, és keresztet vetett. – Úgy látszik, Padre Jacinto kiûzi az ördögöt a szegény señorból. Uram Teremtôm, igazán nem szívesen látok ilyen dolgokat a kocsmámban. Az említett ordítozás elég sokáig tartott, a bab is megfô annyi idô alatt; idônként lélekre ható rábeszéléssé tompult, idônként vad rikácsolásba csapott; aztán egyszerre csak Padre Jacinto vörösen, mint a pulykakakas kirontott a sebesült úr szobájából, s a Szûzanyát szólítgatva a templomba rohant. A fogadóban csönd lett; csak az elszontyolodott Leporello surrant be urának szobájába, aki lehunyt szemmel feküdt, és halkan nyögdécselt.

25

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 26

2011. tél Délután megérkezett ebbe a városba Padre Ildefonso, a Jézus Társaság tagja, aki öszvérháton Madridból Burgosba tartott; s minthogy aznap kutya meleg volt, megállt a plébániánál, és meglátogatta Jacinto atyát. Szikár pap volt, száraz, mint a tavalyi kolbász, s szemöldöke olyan bozontos, mint egy öreg huszár hónalja. Miután megitták savanyútejüket, a jezsuita Jacinto atyára emelte tekintetét, aki hiábavalóan igyekezett titkolni, hogy valami emészti. Olyan csönd volt, hogy dübörgésnek hallatszott még a légyzúgás is. – A dolog így áll – tört ki végül a kínlódó Jacinto atyából. – Van itt egy nagy bûnösünk, utolsó óráit éli. Megmondom azt is, Don Ildefonso, nem más az, mint a szerencsétlen Don Juan Tenorio. Belekeveredett itt valamibe, párbajozott vagy mi. Egyszóval, elmentem meggyóntatni. Eleinte olyan simán ment minden, hogy öröm volt hallgatni; nagyon szépecskén gyónt, annyi szent; hanem amikor a hatodik parancsolatra került a sor: néma csönd, egy szó nem sok, annyit sem sikerült kiszednem belôle. Hogy nincs mit mondania! Szentséges Szûzanyám, ilyen egy gazembert! Ha meggondolom, hogy mindkét Kasztíliában ô volt a legnagyobb kéjenc, állítólag se Valenciában, se Cádizban nem akadt hozzá hasonló. Azt beszélik, hogy az utóbbi években hatszázkilencvenhét nôt csábított el; százharminc ebbôl kolostorba vonult, körülbelül ötvenet az apja vagy a férje ölt meg jogos haragjában, s nagyjából ugyanennyinek meghasadt bánatában a szíve. És akkor, képzelje csak, Don Ildefonso, egy ilyen züllött alak halálos ágyán szemembe hazudja, hogy in puncto paráznaság nincs mit gyónnia! Hát mit szól ehhez? – Semmit – felelte a jezsuita. – És megtagadta tôle a feloldozást? – Ez csak természetes – felelte leverten Padre Jacinto. – Falra hányt borsó volt minden szavam. Ennyi beszéddel még a köveket is megindíthattam volna, de erre a haszontalanra semmi sem hatott. „Gôgös voltam, atyám – hajtogatta –, hamisan esküdtem, s minden, amit csak akar; de amirôl faggat, arról nincs mondanivalóm.” Hanem tudja, mi lehet ennek a mélyén, Don Ildenfonso? – tört ki hirtelen az atya, és sebtiben keresztet vetett. Az a gyanúm, hogy az ördöggel szövetkezett. Ezért nem gyónhatja meg ezt a bûnét. Tisztátalan varázslattal élt. A pokol

26

hatalmával csábította el a nôket. – Jacinto atya megremegett. – Meg kellene látogatnia, Domine. Szavamra, még a szeme sem áll jól. Don Ildefonso S. J. szótlanul töprengett. – Ha helyesnek véli – szólalt meg végül –, hát megnézem azt az embert. Don Juan szendergett, amikor Don Ildefonso halkan belépett a szobába, s egy kézmozdulattal kiküldte Leporellót; aztán az ágy fejénél álló székre ült, s figyelmesen nézte a haldokló férfi beesett arcát. Nagy sokára a sebesült fájdalmasan felnyögött, és kinyitotta a szemét. – Don Juan – szólt szelíden a jezsuita –, úgy látom, fárasztaná a beszéd. Don Juan bágyadtan bólintott. – Nem baj – mondta a jezsuita. – Az ön gyónása, Juan úr, egy pontban homályos volt. Nem teszek fel önnek kérdéseket, csak jelezze majd, hogy egyetért-e vagy sem mindazzal, amit mondok majd önnek... saját magáról. A sebesült szinte rémülten meredt a pap mozdulatlan arcába. – Don Juan – kezdte Don Ildefonso csaknem könnyed hangnemben –, már sokszor hallottam önrôl; gyakran töprengtem azon, hogy miért csapong egyik nôtôl a másik nôhöz, szerelembôl szerelembe; hogy miért nem tud soha megállapodni, soha horgonyt vetni abban a beteljesülésben és nyugalomban, amit mi, emberek, boldogságnak hívunk... Don Juan fájdalmas fintorában kivicsorította a fogait. – Szerelembôl szerelembe – folytatta Don Ildefonso szelíden. – Mintha újra meg újra meg akarna gyôzni valakit, feltehetôen saját magát, hogy érdemes a szerelemre, hogy férfi, olyan férfi, akit a nôk szeretnek... ó szegény, szegény Don Juan! A sebesült ajka megrebbent, mintha megismételte volna az utolsó szavakat. – Valójában pedig – folytatta barátságosan a pap - ön sohasem volt férfi, Don Juan; csak a lelke volt férfilélek, és ez a lélek szégyenkezett, szenyor, szégyenkezett és kétségbeesetten igyekezett leplezni, hogy a természet nem adta meg önnek azt, amivel minden élôlényt megajándékozott... Az ágyból kisfiús sírás hangja tört elô. – Ezért játszotta kora ifjúságától kezdve a férfit,

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 27

2011. tél Don Juan; vakmerôen bátor, kalandokat vállaló, büszke és hivalkodó volt, hogy legyôzze önmagában azt a szégyenletes és megalázó érzést, mely egyre azt súgta, hogy mások különbek és igazibb férfiak, mint ön; csakhogy ez hazugság volt, s ezért akart mindenáron bizonyítékot bizonyítékra halmozni; egyik sem nyugtathatta meg, mert mind hamis és értéktelen volt; nem, ön nem csábított el egyetlen nôt sem, Don Juan. Ön sohasem ismerte a szerelmet, csak lázasan igyekezett minden útjába kerülô kívánatos és elôkelô nôt megbûvölni szellemével, lovagiasságával s az önmagára kényszerített szenvedélyességgel; tökéletesen csinálta, mert csak játszotta. Ám midôn elérkezett az a pillanat, amikor a nôk térde megroggyan, nos, az pokol lehetett az ön számára, Don Juan maga a pokol, mert abban a percben egyszerre szenvedett átkozott gôgje és a legrettenetesebb megszégyenülés miatt.

És ki kellett tépnie magát az ölelésbôl, amelyért pedig életét kockáztatta, s menekülni, szegény Don, menekülni a legyôzött asszony karjából, s a tetejébe még valami gyönyörû hazugsággal ellenállhatatlan ajkán. Maga a pokol lehetett ez, Juan úr. A sebesült a falnak fordította fejét és sírt. Don Ildefonso felállt. – Szegénykém – mondta –, szégyellte ezt bevallani még a szent gyónásban is. No, látja, már túl is vagyunk rajta... Hanem én nem szeretném elorozni Padre Jacintótól az ô megtért bûnösét... És hívatta a papot; s amikor Jacinto atya megérkezett, Don Ildefonso így szólt hozzá: – Nos, atyám, mindent beismert és sírt. Bûnbánata kétségkívül ôszinte; azt hiszem, feloldozhatjuk. Fordította: Hosszú Ferenc

A Richard Wagner Társaság és Archívum 2010. évi közhasznú jelentése Adatok 1000 Ft-ban 2009. január 1. induló készlet 2009. összes bevétel Összesen 2009. összes kiadás Egyenleg 2010. december 31. Pénzeszköz 2010. december 31. Követelés 2010. december 31. Mérleg fôösszege Induló tôke Tôkeváltozás Források összege

2993 4429 7422 4789 2633 1573 1059 2721 3175 –454 2721

Vagyonfelhasználási kimutatás Bevétel 1000 Ft-ban Tagdíj Bankkamat SZJA 1 % Pályázati támogatások II. ker. Önk. Pályázati támogatás NCA Adományok Hírmondó újság Bayreuthi jegyek Bevétel összesen

1762 111 258 100 96 470 612 1020 4429

Kiadások/1000 Ft Személyi juttatások Munkaadói járulék Anyag és eszköz Könyvelési díj Bankköltség Kom. kts., Posta, telefon. Terembérlet, irodabérlet Szállítás Hírmondó nyomda-ktg. Büfé költség Archívum-honlap Bayreuthi jegyek Egyéb ktg. Kiadás összesen

– – 250 138 97 336 1130 13 1205 190 85 1020 325 4789

A Közhasznú jelentést a 2011. április 10-i közgyûlés egyhangúlag elfogadta. A Wagner Társaság támogatóinak és segítôinek ezúton is hálás köszönetünket fejezzük ki. A RWT Vezetôsége

27

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:10 AM

Page 28

2011. tél

Bayreuthi aranykor Meixner Mihály szemével és fülével avagy a famulus újra megszólal smét a szokásos teltházas délután a gi feltételeit. Így került sor arra, hogy 1872-ben leteMarczibányi téren. Eltelt egy év az elôzô hették az alapkövet. Ennél az alapkôletételnél Wagösszejövetel óta, amikor is tenorok von- ner maga dirigálta az általa nagy becsben tartott zották a nagyszámú hallgatóságot. Idén mûvet (nem sok ilyen szerzô és mû volt a világon), a wagneriánusok örök szereleme, Bay- Beethoven Kilencedik szimfóniáját. Késôbb az 1920reuth és annak is az úgynevezett legutóbbi fénykora as, 30-as években és a háború után is, megemlékezvolt a mûsoron, melyre a Tanár Úr úgy emlékezett, vén a kezdetekrôl, a mû elôadása bizonyos tradiciónagy szerencséje volt, hogy az 1963-at követô idôben vá vált. A Tanár Úr által korábban II. Richardként (akkor járhatott ugyanis elôször a „szentélyben” és aposztrofált Richard Strauss került szóba, aki autentikus Wagner-tudósez igencsak kivételes doés interpretátor volt. Zelognak számított abban az neszerzôi mivolta mellett idôben) többször is zseniális karmester, többvisszatérhetett oda. Arra a ször vezényelt Bayreuthhelyre, ahol oly sok szép ban (felvétel sajnos nem elôadást gyönyörködhetett készült), a zenészek ravégig és találkozhatott a jongtak vezetési stílusáért, kor nagy zenei egyéniséami szinte kimerült a geivel. jobbkezes taktusütésben, Akivel a Tanár Úr terde ha néha kicsit megmészetesen nem találkozmozdította az addig lógahatott, az maga Richard A „Kilencedik” elôadói: Brouvenstijn, Malaniuk, tott bal karját is, elemenWagner, akinek zsenialiFurtwängler, Weber, Windgassen táris erejû hangzást varátása ha nem is Bayreuthot alkotta meg, de ennek a városkának nevet és pezsgô zsolt elô. Dirigálta Beethoven Kilencedikét is Bayreéletet adott. Bayreuth, a név már 1194 óta létezik és uthban, csakúgy, mint ifjú barátja, tanítványa és a hely 1424-ben már jelölve van a térképen. A törté- több operájának bemutató karmestere, Karl Böhm. nelem vihara sokszor végigsöpört a kisvároson, Ô a Kilencedik mellett éveken keresztül Ringet és mígnem elérkezett Frigyes porosz király kedvelt test- Tristant vezényelt a 60-as években. „Hûvös és szávére, Wilhelmina ôrgrófnô kora, aki Bayreuthból raz” karmesternek tartották egyesek, de ha így lett egy külcsínben is csillogó kulturális várost alkotott, volna, a kor nagy énekesei nem ragaszkodtak volna, megszerkesztve annak városképi arculatát, továbbá hogy ô vezényelje az elôadásaikat (vagy fordítva). szívügye volt egy színház létrehozása is. Eredménye- Szép kort ért meg, 91 évesen Salzburgban Elektra ként 1746–50 között felépült a Markgräfliches próbák alatt hullott ki örökre a karmesteri pálca a Opernhaus. E színház változatlan pompájával ma is kezébôl. Paul Hindemith a német komponista, zenefogadja a látogatókat. Wagner, nem véletlenül, egy- tudós és karmester (a mi báró Lukács Miklósunkat két baráti tanács hatására került ide. 1845-ben leve- is ô tanította többek között Wagnerre) is vezényelte a lében azt írja, hogy nagyon szeretne egy olyan szín- Kilencediket az új Bayreuthban. Wilhelm Furtwängházat létrehozni, ahol csak az ô zenedrámáit adják ler, aki sok-sok éven át szoros kapcsolatban volt Bayelô. A 60-as, 70-es években többször is járt arra, reuth-tal, a háború utáni újra megnyitáskor és 54annyira megtetszett neki ez a kisváros, hogy elhatá- ben, kétszer is a Kilencedik karmestere volt. Ebbôl a rozta, megpróbálja itt létrehozni az ô nagy gondola- második elôadásból hallhattunk egy rövid részletet a tát. Nagy szerencséje volt, hogy a fiatal és zeneked- délután nyitó akkordjaként. A mester „titán”-i (nem velô bajor király, II. Lajos, akit lenyûgözött a kom- hiába ez a szimfónia mellékneve) indítást produkált ponista mûvészete, biztosította a színházépítés anya- együttese élén.

I

28

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:11 AM

Page 29

2011. tél Ez persze csak a száraz(?) történelem. A délután Sok küzdelem után 1876 nyarán a gyôri származású Richter János vezénylésével, a Ring elôadásá- folyamán a tíz wagneri fômûvet tekintve a cca. 35 val megnyílt a Festspielhaus. Fantasztikus sora volt órányi hangzó anyag nem egészen 4 %-át hallgata megjelenteknek: Liszt, Bruckner, Csajkovszkij, tuk meg, mely a tíz zenedráma 13 részletét tartalmazGrieg, Tolsztoj, Nietzsche, I. Vilmos császár, Saint- ta. Az elsô A bolygó hollandi Matróz-kórusa volt. A Saëns, sôt II. Pedro, Brazilia császára. És mi ma- korábbi két mûvet, A tündéreket (Die Feen) és a Szeradt az egész után – 148 ezer márka adósság. Ekkor relmi tilalmat (Liebesverbot) egyszer játszották csak Wagner még nem volt teljesen kész az életmûvével. Bayreuthban, 1972-ben, egy un. ifjúsági együttes 1882-ben mutatják be a Parsifalt Bayreuthban. adta elô azokat. Viszont a Rienzire még egy ifjúsági Wagner érezte, érezhette, hogy küldetését ezzel fejez- együttesnek sem tellett. Érdekessége a Bolygónak, te be, és ez már a búcsú. Az utolsó elôadás utolsó hogy kronológiailag elôször készült el, de Bayreuthfelvonását – az általa mítikus szakadéknak nevezett ban csak legutoljára, 1901-ben került elôször színhangterelôs zenekari árokban, ahová a közönség re. Ígérem, utolsó statisztikai adat, hogy az eddigi nem láthatott – elköszönésképpen maga vezényelte. 2500 elôadás zöme operánként 202–216 este között Wagnerék a telet Velencében töltötték, ahonnan már mozog. Csak a Nürnbergi 307 és a Parsifal kiugró 513-as elôadásszáma haa halhatatlan szerzô koladja meg ezt az átlagot. porsójával térhettek viszHans Knappertsbusch sza szerettei, hogy örök (Bayreuth díszpolgára) nyugalomra helyezzék a kórusrészlet-vezénylésével Wahnfried villa kertjékezdôdött a délután wagben. Ezzel Cosima neri része, ugyanúgy ô asszonyra maradt a szinvolt Parsifallal 1951-ben te megoldhatatlan feladat. az Ünnepi Játékok újraDe nem azért Liszt lánya, kezdésének elsô dirigense. hogy meghátráljon a neEkkor a Ring és a Mesterhézségek elôl, hihetetlen dalnokok volt még mûsoenergiával építkezett toron és az említetten kívül vább, folytatta az Ünnepi Karajan állt még a karJátékok sorozatát. 1908ban fiuk Siegfried vette át A nagy kedvenc, Knappertsbusch – Bayreuth díszpolgára – és a mesteri pulpituson. A Wagner unokák Matróz-kórus gyönyörû (1930-ban bekövetkezett haláláig) a képzeletbeli stafétabotot – munkáját fele- hangzásához nagy mértékben hozzájárult Bayreuth sége, az angol származású Winifred folytatta. A há- hosszú éveken át egyik nagy zenésze, Wilhelm Pitz. ború kusza évei után gyermekei közül a két fiú, az Az évek során sokaknak volt feladata a kórus beta„unokák”, Wieland és Wolfgang indították útjára nítása, de az igazi szép kórus-hangzás az ô keze alól 1951-ben az Új Bayreuth-ot. A színpadképek és az került ki. A zenekari hangzás szépségérôl, az énekeelôadások „modernizátora” Wieland korai, 1966-as sek tökéletes kísérésérôl és az egyedi bayreuthi zeneelhunyta után Wolfgang tulajdonképpen egyedül ve- kari hangzásról a délután karmesterei gondoskodzette a Játékokat. Az ô hihetetlen kedvessége, atyai- tak. Csak felsorolva ôket: Knappertsbusch és Böhm sága és fôleg félelmetes memóriája rányomta bélye- – mindketten 3-3 lejátszott felvételnek voltak a vezegét Bayreuth újkori szellemére. Mindig vette magá- tôi. Eugen Jochum, Wolfgang Sawallisch, Silvio nak a fáradságot, hogy járván a világot, népszerû- Varviso, Karl Elmendorff (a Ring legelsô lemezfelsítse Bayreuth-ot, megnézzen elôadásokat, fedezzen vétele fûzôdik nevéhez – 1942), James Levine, Danifel új énekeseket, így többször Budapestre is eljutott. el Barenboim és Christian Thielemann 1–1 részletet Eredményeként ezekben az években több magyar vezényeltek. És az énekesek, akiknek a hangjában csak gyöénekes is szerepelt Bayreuthban. Mindezekben nagy segítségére volt Gudrun asszony (keresd – nyörködni lehetett. Három kettôst is énekelt a Birgit nem elôször - a nôt!), méltó partnerként. Korábban Nilsson – Wolfgang Windgassen álompáros, melyek ô, majd ezelôtt két évvel Wolfgang Wagner is követte közül a Lohengrin Elzája még ráadásul Nilsson ôt a szomszédos temetôbe, hatalmas ûrt hagyva ma- bayreuthi debütje is volt (a felvételen a 4. nemes: ga után. 2011-ben Bayreuth két jubileumot élt meg, Theo Adam, aki Böhm késôbbi bayreuthi Ring felez volt a 100. Ünnepi Játékok, és ezalatt hangzott el vételén az összes Wotant alakította). Nilsson ezután már csak a „vaskosabb” (Isolde, Brünnhilde) szea 2500. elôadás.

29

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:11 AM

Page 30

2011. tél repeket énekelte – nekünk is. Windgassen még egy felvételen szerepelt, ezúttal egyedül a Parsifal fináléjában, természetesen Knappertsbusch vezényletével. Erre az elôadásra úgy emlékezett a Tanár Úr, hogy ez volt az az elôadás, mely a legnagyobb zenei élményt jelentette számára, melyet valaha, valahol, valakitôl kapott. Hihetetlen erô, szépség sugárzott a dirigálásából, az abszolút tudás biztonsága, a mély hit és a rábízott együttes tökéletes vezetése. Egyet viszont ô sem kapott tôle – interjút. Egyébként ez a Parsifal volt Knappertsbusch „hattyúdala”, ugyanis ezután ôsszel elhunyt. 13 évadon keresztül volt a Parsifal karnagya, jelentôs utódai Cluytens, Boulez. Horst Stein 8, Sinopoli 6 és James Levine 10 évadon keresztül folytatta a sort. Az utóbbi vezetésével, Hans Sotin és a nemrégiben elhunyt Peter Hofmann szólójával hallhattunk még egy részletet a misztériumjátékból, a Nagypénteki varázst. Hans Hotter a nagy – termetre is – kedvenc énekelte Wotan búcsúját, gyönyörûen. Ebben az elôadásban minden benne volt, ami miatt a nyájas hallgató wagneriánussá válhat. Wotan, vagy Gurnemanz eléneklése megfelelô fizikai kondiciót is kíván az énekestôl. Ha a Parsifalban a két színpadra lépés között több, mint három óra telik el, mit tud ilyenkor csinálni a derék dalnok a kondició érdekében, elmegy egy kicsit teniszezni. A Sawallisch vezényelte Tannhäuser II. felvonás fináléjában hallhattuk a 22 éves Anja Silja üde hangját felszárnyalni a teljes férfigárda kíséretével, miután a nôi kar sértôdötten kivonult. Az 1962-es elôadás külön érdekessége, hogy ekkor lépett fel

Bayreuthban elôször a „fekete Vénusz”, az elsô színes bôrû énekes – Grace Bumbry. Silvio Varviso (ô is Aachenben kezdett, mint Karajan, vidéki színház nagy repertoárral, jó edzôterep egy kezdô dirigensnek – nemrégiben hunyt el 82 évesen) vezényelte a Nürnbergibôl kiragadott részletet. Karl Ridderbusch Sachs szerepében, mellette az éjjeliôr az akkor még csak nagyreményû Bernd Weikl, a verekedô mesterek egyike a magyar Dene József. Egymás után kétszer halt meg Siegfried, egyszer a háború elôtt nálunk is nagyon népszerû Set Svanholm, majd utána a manapság már csak tanítással foglalkozó Siegfried Jerusalem (nomen est omen) hangján. Kerek 50 év telt el a két felvétel között, hogy melyik volt a „jobb”? – megítélése ízlés és pillanatnyi hangulat kérdése. És a jelen! A délután befejezéseként ez esetben nem a bayreuthi zenekart dirigálta a Lohengrin egy rövid zenekari részletével Bayreuth zenei vezetôje, a jelenlegi legjelentôsebb Wagner dirigens – az 1959ben született Christian Thielemann. Idén a Bolygó új produkcióját fogja vezényelni július 25-én (ez lesz a 2503. elôadás), és utána még ötször. Összesen 30 elôadás lesz, öt opera 6-6-szor. Hogy hogyan lehet ezek valamelyikét is megnézni – majd kiderül. Mi viszont mindenesetre nagyon várjuk a 2013at, Wagner bicentenárium lesz. Kérjük tisztelt Tanár Urat, hogy meséljen nekünk továbbra is ebben a nem nagyon szép világban a széprôl és a lelket nemesítô dolgokról. Hajtó Zsolt

Képek: 1.sor: Richter János, Bayreuth elsô dirigense – Siegfried és Winifred Wagner – Richard Wagner – Cosima Liszt – Wolfgang Wagner - Christian Thielemann 2. sor: Az 1876-os Bayreuth, a Festspielhaus – a császár köszönti Wagnert és a vendégek – az elsô elôadás, a Rajna kincse 3. sor: Wilhelmine ôrgrófnô – kezdôdik az elôadás 1876-ban és manapság – II. Lajos a bôkezû király 4. sor: A Wagner Társaság látogatása a Festspielhausban 5. sor: Richard Strauss és Karl Böhm – Böhm és Furtwängler „garden party”-ja a feleségekkel – Strauss és Hans Hotter – Istenek alkonya próba Knappertsbusch-sal, a zongoránál Karajan – a Nürnbergiben sok kórus van: Wilhelm Pitz és Karajan 6. sor: Astrid Varnay és a debütáns Nilsson a Lohengrinben – Nilsson és Kitty a kedvenc macska – Wagner kártyajátékosok: Stewart, Windgassen, Nilsson, Frick, Hotter – pihenés és memorizálás az öltözôben: Windgassen 7. sor: Minden hang a helyén van, Tristan felvétel visszahallgatása: Windgassen, Wächter, Nilsson, Talvela – öltözôajtó ünnepi díszben: Windgassen 175., Theo Adam 100. bayreuthi fellépte – atyai látogatás: Franz és Wolfgang Windgassen – Brünnhilde eteti Wotant, jelenleg csak a büfében:Hotter és Varnay – Wotan kosztüm Hotter méretében 1954-ben

30

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:12 AM

Page 31

Hírmondó_2011_ tél.qxd

2/13/12

11:12 AM

Page 32