XI. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia Kolozsvár, 2008. május 23–24.
Az eseménytől a narratív reprezentációig Egy élettörténet narratív szintaxisa, szemantikája és pragmatikája
Szerző: Oláh-Badi Melinda Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar néprajz–magyar szak III. év
Témavezető: Dr. Keszeg Vilmos Babeş – Bolyai Tudományegyetem Böcsészettudományi Kar Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék
Az eseménytől a narratív reprezentációig –Egy történet narratív szintaxisa, szemantikája és pragmatikája– Ami Bíró A. Zoltán tanulmányában végpontot képez és további kutatási tervként jelölődik ki, az lenne számomra a kiindulópont, gyújtópont. A székelyföldi régió szocializmuskori történetének a megírását szorgalmazza, ennek a múltnak a rehabilitációját, melyek az emberek emlékezeteiben és történeteiben még élőnek vél. 1 Gyűjtésem ennek a
kijelölt nagyobb kutatási projektnek egy szeletét szeretné
képezni. Ezzel is kifejezve szimpátiámat és egyúttal csatlakoznék azon törekvések alátámasztásához, melyek az élettörténetek, személyes életútak fontosságát, vizsgálatának releváns voltát hangsúlyozzák. A mikrotörténeti kutatások fontosságára a narratív pszichológia elméletei is rábolintanak, mely a szociális gondolkodásnak narratív sajátosságát emeli ki. A pszichológiában
az
emberi
gondolkodás
két
formájának
elkülönítéskor
a
paradigmatikus, vagy logikai-tudományos mód jelölődik ki egyrészt, mely elvont fogalmakkal dolgozik, oksági viszonyokat keres, egyetemes igazságfeltételekhez vezetnek, másrészt pedig az elbeszélő mód, emberi szándékok és tettek, történések és következményeit vizsgálja. Életszerűséggel igazolja magát, élethűség kialakítására törekszik. A narratív gondolkodás a koherencia megteremtésére törekszik. 2 Ezekben a történetekben kétfajta pszichológiai tartományt különítenek el, a cselekvés mezőjének alkotóelemeit, a cselekvés argumentumait: a cselekvő, a szándék vagy cél, helyzet, eszköz. A második tartományba sorolják, a tudatosság mezejét, ami arról tudatosít, hogy a cselekvés résztvevői mit tudnak, mit gondolnak és mit éreznek, esetleg mit nem tudnak, nem éreznem, nem gondolnak. A történetek nem csak a történt dolgokról számolnak be, hanem az események pszichológiai perspektíváját is felvázolják.3 „Az élet maga egy narratív teljesítmény.”- szögezi le László János. A történetmesélés funkcióját értelemkovácsoló voltában jelöli meg, hisz történetek által akarunk értelmet tulajdonítani annak, amit életünk során megéltünk.4
1
Bíró, 1998. 206. László, 1999. 42. 3 László, 1999. 44. 4 Uo. 2
2
Dolgozatom
folyamán
egyszeri
alkalommal
elhangzott,
diktafonnal
kimerevített, utólagosan rögzített szöveget fogok vizsgálni szintaktikai, szemantikai és pragmatiai szempontokból. Tudatosítva azt, hogy a sokféle szövegvariánsból ezúttal csak egy változatot elemezhetek, melynek a rögzítése 2006 szeptemberében történt. Adatközlőm Kozák Mária, szül. Fikker, 1944-ben Zabolán, ezúttal sepsiszentgyörgyi lakásán fogadott.
Narratív szintaxis A
történet
szerkezetének,
stukturális
vonatkozásainak,
külső
formájának
megvalósulását tárgyalnám itt. A szerkesztésmód mikéntjét. Szocializációnk során elsajátítjuk egyrészt az életpályának a forgatókönyvét, az előre meghatározott cselekedetek sztereotip sorát. Majd az életpálya elmesélése során, az élettörténet feltárásakor ugyancsak szocializáció során elsajátított történetmondási sémákat követünk. Minden társadalomban megtalálható az ilyen történeti repertórium által ismert történetek korpusza, történetvázkészlete. A narratívum teszi összefüggővé az életpályáját, jelentéseket tulajdonít cselekvéseinek, irányítja, szabályozza, újra értelmezi életét. Így
az
ilyen
visszaemlékezések
tudatosan
átgondolt,
kronológiai
rendben
megszerkesztett és előadott változata lesz az élettörténet. 5 Úgy gondolom nem lehet egyértelműen behatárolni jelen esetben a vizsgálat tárgyát képező történetnek a műfaját. Nevezhető élettörténetnek, viszont ezzel az lenne a fenntartásom, hogy a gyűjtés pillanatában nem életút elbeszélésére kértem fel adatközlőmet. Egy lokális mítosz, történetnek az ismertetésére voltam kíváncsi, melynek a kulcsszavai, amelyek kezemben adottak voltak egy tévhitnek a részét képezték.
Ennek
a
téves
információnak
a
leleplezése
indította
el
beszélgetőpartneremben lavinaszerűen az elbeszélői kedvet életútjának feltárására. Jómagam a papi lázadásra kérdeztem rá és ennek a keretében elmondásra került maga a tévesen „lázadásnak” nevezett történet, ebből kibontakoztatva az édesapja, a testvére, majd a saját helyzetének a bemutatása. Úgy gondolom az általam kiragadott epizód annyira kulcsfontosságú szerepet tölt be beszélgetőpartnerem életében, hogy aköré könnyen felépíthette saját élettörténetét.
5
Küllős, 1988. 259. 3
Ahogy minden közösségnek van egy lokális történelme, itt is ebbe ékelődik bele a családtörténet, és az individuális élettörténet. Lokális történetre kérdeztem rá eredetileg, ám akaratlanul is szűkítette az általam kijelölt perspektívát, ugyanis fokozatosan egy családtörténet bontakozzott ki, majd rátért saját életére. Egységes narratív sémát követett. Eszembe jutatta Bartlett elméletét, miszerint: „Az emlékezés sokkal inkább konstrukciós kérdés, semmint puszta reprodukció”.6 Emlékezés során a személy bizonyos „séma” segítségével konstruál.7 Mindig a jelenből íródik, s úgy emlékezünk, hogy emlékeinket egy összfüggő történet keretébe rendszerezzük. Nem egyszerű leírás, hanem előadás, megjelenítés. A jelen horizontjából feltáruló múltat meséljük el.8 Megalkotása, megörökítése és felidézése különböző finalitásokat követő kulturális viselkedés. Van benne elvont tanítás, normák, morális értékek foglalata. Ez a kulturálisan meghatározott narratív séma szoros összefüggésben van azzal a törekvéssel, hogy az életút képe ne csak számomra, mint befogadó, hanem az azt megformáló „alkotó” számára is értelmes legyen, azaz megerősítse vagy újraépítse helyzettudatát. Ez nemcsak magára a tevékenységre vonatkozik, hanem arra az újfajta énképre, identitástudatra is, amihez az emlékező éppen emlékei élettörténetbe rendezésével juthat el.9 A stukturális szerkesztésre gondolva, még tartalmi vonatkozásokat kizárva, úgy tűnik stabilitás érzését kelti, ha egységes keretbe ágyazva tudjuk elmondani történetünket. S meg is figyelhető a történetalkotás elengedhetetlen fordulatai, ahogy összefonódnak akár térben és időben távoli események. Az idő, s a végpontból visszatekintő pillantás egységessé rendezi, ok-okozati öszefüggéseket tár fel. A végpontból szemlélve értékítéletet fogalmaz meg, most történik meg az elmarasztalás, értékelés. Az emlékezés a múlt és a jelen, az akkor és most.
10
A
jelenbe lezajlott eseményhez folyamatosan hozzárendeli annak kontextusát. Autobiografikus, genealógiai elemek, struktúrák, lokális történelem fodulatai, eseményeivel fonódik össze. Megfigyelhető, hogy nem csak beszél a szereplőkről, eseményekről, szavaival fel is építi azokat.
Beidézi a szavakait az egyes szereplőknek, megeleveníti az adott
beszédhelyzetet, ezzel is alátámasztva hitelességét.
6
Bartlett elméletének a lényegét idézi Gyáni, 2000. 130. Gyáni, 2000. 130. 8 Gyáni, 2000. 133. 9 Huseby idézi Küllős, 1989. 772. 10 Keszeg, 2002. 8. 7
4
Másrészt kódolja a gondolkodásmenetét, értékrendszerét. Alá van rendelve a nyelvnek, egy narratív konstrukciós szerkezetben nyilvánul meg.11 A beszélő egyes eseményeket elhallgat, beléjük szövi saját interpretációit is, egyes eseményeket nagy tematikus egységekbe, blokkokba von össze. Ha felosztani szeretnénk ezt az elbeszélést, akkor könnyen elkülöníthetjük az apa, neki a fia és a lánya élettörténetét, mindhármukat egy közös meghatározó esemény perspektívájából szemlélve, egy meghatározó korban. De azt gondolom ez már átmutat a narratív szemantika síkjába. Narratív szemantika A vizsgált történet tartalmi és motivikus vonatkozásara figyelnék a következő részben. A térben és időben eltérő események egy koherens történet részévé válásának folyamatát vizsgálom. A múltbeli és jelenben értelmezett jelentések egymást kiegészítő praxisára is összpontosítanék egyúttal. Egyrészt figyelnék arra, milyen történetek bontakoznak ki, s majd ezek hogyan tudnak összecsengeni. Elsőként egy falubeli esemény, tehát a lokális történet bemutatása kerül sor. Egy lokális mítosz, gyermekként megélt történet maradványaiból szűkíti a történetet saját édesapjának a helyzetének a bemutatására. A két történetet összeköti a kor, amikor történt az egész. Megfigyelhető, hogy a történetet saját születési évével indítja el. Arra az évre datálja a „nehéz idők” kezdetét. A falusi élet megszokott életvitelébe változások következnek be. Politikai, gazdasági és egyúttal társadalmi változások, melyek átstruktúrálták az egyén addig megszokott életvezetését. Az egyének perspektiváinak, aspirációinak a leszűkítése következik be. Ekkor történt meg a mezőgazdaság két hullámban lezajlott kollektivizálása. A legnagyobb mérvű életformaváltások természetesen a második világháború után következtek be, amikor tömegessé lett a falusiak városba áramlása és a kollektivizálást követően megszakadt az az évszázadokon keresztül eltéphetetlennek mutatkozó kapcsolat, ami a parasztokat a földhöz kötötte.12 Így a kollektivizlás kulturális gyakorlatban döntő változást hozott. A hatalomhoz, ideológiához való viszonyulás differenciálta a társadalmat. Nemcsak az egyén fizikai életterét, hanem társadalmi közegét is kialakította. A kollektivizálás reformszándékkal ráépült egy évszázados hagyományra, felfüggeszti a bejárt, már 11 12
Niedermüller, 1988. 372. Küllős, 1989. 780. 5
ismert szokásokat, szétbomlaszotta, felszámolta intézményeit, értékrendszerét és kultúráját. Felváltotta egy új rendszerrel, melyben előzetes kultúrájukban nem ismert szokásokhoz való alkalmazkodásra kényszerítette az embereket. Skizofén állapot állt elő, két mentalitás, két kultúra, melyek inkompabilitása mintegyre kiütközött. Ennek a fényében vizsgálja egész életét, s mindazokat amelyek édesapjával, s testvérével történtek. S így a jelenből értelmezve, mint letűnt korszakra emlékezik vissza. Mint az akkori redszerváltozás okozta szenvedések sorát szemléli, saját családját érő igazságtalanságokat veszi számba. Ugyanakkor a falu hierachiájában elfoglalt helyüket és társadalmi viszonyulásokat említi meg, rámutatva a változásokra. Ahogy megjelöltem dolgozatom elején, a szocializmuskori történetek egyik emlékezetben fennmaradott történetként is értelmezhető ez az ebleszélt eseménysor. A szocializmus narratív megkonstuálása. Benne a szocialista közeg minden kellékével, motívumával, szereplőivel. Ilyen a „securitate”, a visszatérő házkutatások, az egyenes gerincű, értékeiért mindig kiálló embertípus; a korszaknak behodoló, besúgók tipikus figuráival; a korszaknak ellenállók és titokban szervezkedők csoportjaival;
az
igazságtalan
elítélések
és
letartóztatások
sorával
együtt.
Kimaradhatatlan elemei még a pioníravatás és a KISZ-tagság gyakorlata, az értelmiség meghurcoltatása, eltávolítására való törekedés. Elmondja a politikai eseményhez való viszonyulását, apjának, testvérének és a saját élettörténetében. Most végpontból visszatekintve az eseményekre a korszak által az értelmiségekre eleve kiszabott kudarctörténetből sikertörténet bontakozik ki. Hogyan élte túl az egész eseménysort, a megaláztatásokat. Egyúttal az elbeszélése legitimizál: gondolkodásmódot, intézményt, értékrendet teremtenek, tartanak fenn. Arra is kitér, hogyan tudta értékrendjét fenntartani ebben a behódolásra kényszerítő korszakban. Ilyen példákat keresve, megemlíthetjük azt az esetet, mikor elbeszélőnket csak azzal a feltétellel akarta a tiszt kinevezni, ha testileg odaadja neki magát. A megtett életútat úgy jeleníti meg, hogy egyúttal jelentéssel is ellátja, így nevezhető az egyén személyes és társadalmi identitásának manifesztációjaként. Így egy közösségnek, egy mikrotársadalmonak, egy történeti szituációnak az egyéni élet szövetein átszűrődött képét tartalmazza.13 Olyan történet képe kerekedik ki e forrásanyag nyomán, amely észrevétlenül ötvözi magában a mítoszt és a valóságot. Így az élőszóval elbeszélt emlékezet egyszerre szól
13
Niedermüller idézi Gyáni, 2000. 139. 6
a múlt és jelen valóságos tapasztalatába mélyen beágyazódó mítoszról, valamint a való világ történéseiről.14 Az adott koszakban megteremtett mítosz korrigálását hajtja végre, ebből kiindulva vezeti végig élettörténetét. Ugyanakkor beleszövi a kommunista mítoszokat is. Ilyen pl. a házkutató-tisztek sok nyelvnek az ismeretére vonatkozó megállapítása, amire nincsen semmi relevanciánk. Mítoszok felállításával más mítoszokat roncsol. Ahogy már előző alfejezetembe bevezettem egy nagy elbeszélésben az apja, testvére, majd a saját elbeszélésére tér. Ezt a történetet genealogikusan mondja el, abban az értelemben, hogy ez a család leszármazásának története, valamint azoknak a múltbeli eseményeknek a geneológiája amelyek megelőzték jelenét.15 Az apja élettörténetének az elbeszélését egy fordulópontból kiindulva indítja el, majd ugyancsak fordulópontokkal szabdalja fel az életpályának bemutatását. Mandelbaum terminusát használva, ezek a fordulópontok kijelölik életszakaszait, főbb fordulóit, a benne változásokat létrehozó eseményeket.16 Vannak előírásszerű fordulópontok, melyek ha nem tudnak a kulturálisan kialakított séma szerint működni instabilitást okozhatnak. Ilyennek tekintem az iskolába járás megszokott mintáját, ám ennek az útjába a kor vezetői akadályokat görgettek. Tehát az előírásszerű fordulópontok elmaradása is tekinthető fordulópontnak, de ez esetben váratlan, sorscsapásszerű. Ehhez kellenek az egyén jellegzetes alkalmazkodási módjai, adaptációs eszközei, melyek ugyancsak elengedhetetlen kellékei az életpályának. Az adaptáció által tudja az egyén módosítani élete folyamán az új helyzetekhez a viselkedési modelljét. Kritikus helyzetekben ennek a megléte nélkül nem lehet túlélni ez esetben egy új rendszert. Persze ez nem teljes idomulást feltételez, ugyanakkor az erős elvek, értékek fennmaradását is magában foglalja, mely személyiségünk gyökereit képezi.
Az
adaptáció fogalma figyelmünket egy kettős szempontra hívja fel: az egyén mit változtat meg életében és mit tart fenn minden fordulópontban.17 Maga is elmondja, hogy miben változott, pl. a sok házkutatás és levelek elolvasása miatt nem őrízi meg egyetlen levelét sem, mikor elolvasta, rögtön el is dobja, még ma is, mikor már a korszak ideje leáldozott. Ezekből a motívumokból és történeti egységekből kerekíti ki a nagy elbeszélést, a jelen eseményeivel szerves egységet alkotva. 14
Gyáni, 2000. 144. Borneman, 1999. 202. 16 Mandelbaum, 1982. 42. 15
7
Narratív pragmatika Ezen fejezeten belül a szöveg kontextusára összpontosítanék. A szöveg előadására, mint esményre, egyszóval a beszédeseményre. Amit mindenekelőtt a gyűjtés gyenge pontjának látok az az, hogy nem kérdeztem rá, hogy kiknek a felkérésére beszéli el még az eseményt, milyen más kontextusok hívják elő a történetet. Mi az ami arra ösztönzi, hogy elmesélje életének fordulópontjait? Melyek azok a pretextusok, amelyek kiváltják az elmondását a történeteknek? Hisz az élettörténet speciális szituációban konstituálódik. Nem autonóm, hanem a kérdezett és kérdező közti nyelvi interakciójának az eredménye. Mivel a szövegnek egyszeri elmondására figyelhetek, ezúttal egybeesik az etnográfus narratívájával. Itt is egy gyűjtési szituációnak alávetett élettörténet bontakozik ki. Tehát a gyűjtési helyzet képezi a pretextusát, az elbeszélt esemény beszédhelyzetét. Előzőleg telefonon beszéltem meg beszélgetőpartneremmel, hogy mit is szeretnék. Mikor személyesen is találkoztam vele, tartva magamat a megbeszélt időponthoz, adatközlőm elismerte, hogy azért mondott felkérésemre egyből igent, mert Pozsony Ferenc tanár úrra hivatkoztam. Ami fenntartása volt, hogy mielőtt valahol megjelentetném a vele készült interjút, mindenképp jelezzem neki. Úgy érzem megvan még benne a félelem. Ahogy a testvérével kapcsolatosan is kifejtette, az édesapja arra nevelte, hogy a politikát nagy ívben kerüljék el. Ez az intő szó még most is benne él, s mely az elővigyázatosságot helyezi előtérbe. Tehát megszervezett helyzetben, úgymond én, mint kutató is benne voltam ebben a történetben. Amit viszont lényegesnek találok kiemelni, hogy nem a felkérésemre tért a saját élettörténetére. Egész végig én csak három kérdést ha intéztem, s ezek mind a „papi
lázadás”
mítoszra
vonatkoztak.
Attól
kezdve,
hogy
láttam
beszélgetőpartneremet, hogy elindult egy narratív szálon, nem akartam megszakítani és csakis bólogattam és megerősítő szavakkal reagáltam. Tehát élettörténete elmondására belső motivációi voltak. Ami még a történet kontextusához tartozik, s fontosnak találom, hogy sokkal szabadabban mesélt akkor, mikor csak ketten voltunk a szobában, azzal összehasonlítva, mikor a férje is a szobában tartózkodott.
Ilyen esetekben
szaggatottabban, változatos szavakat keresve beszélt, nem adta át annyira magát az emlékezésnek. Mikor ketten maradtunk többször is elérzékenyült, ilyenkor megállt, 17
Mandelbaum, 1982. 41. 8
mert a sírás folytogatta. Egyszer pedig a lánya telefonhívása szakította félbe beszélgetésünket. Az elbeszélés poszttextusaként e jelenvaló dolgozatot jelölhetném meg, amely a reakciómat tartalmaza.
Az elbeszélés, mint identitásteremtő praxis Mennyire tekinthetőek reálisnak az ehhez hasonló elbeszélt események, s miben hasznosíthatóak?- bukkan elő újra meg újra ez és ehhez hasonló kérdések. Úgy gondolom nehéz eldöntenünk, s nem is feladatom végérvényes választ adnom a kérdésre. Mivel nem beszéltem más adatközlővel is az eseményekről, s ezt további kutatási tervként jelölném meg, s csak egyszeri beszélgetés alapján írom meglátásaimat, ezért elhamarkodott lenne bárminemű hitelesség keresése. Átemelném inkább Gyáni megfogalmazását ezzel kapcsolatban, miszeint: „Hitelességét nem a felidézett esemény valószerűsége biztosítja, hanem a történet szempontjából adott relevanciájuk biztosítja.”18 Az elbeszélő én óhatatlanul alakítja az egykor történteket, de ezt nem tekinthetjük hiteles voltának a felfüggesztéseként. Úgy tekintem akár egy könyv olvasását és újraolvasásának mozzanatát. Mindig mást olvashatunk ki a könyvből az újraolvasás alkalmaikor, mert eltolódás van, nem csak időbeli, szemléletbeli stb. a két olvasás között. Ennek analógiájára azt gondolom minden történet elmesélésével és újraelbeszélésével ugyanez a helyzet. Mindig más összefüggések feltárására ad alkalmat az újabb elbeszélési alkalom. Dokumentumjelleg látszólagos lesz, mert a múltat, egy időben távoli kultúrát kommentál, elemez, jelenből rendezi egységes történetbe. A két idősík metszi, kiegészíti és értelmezi egymást. Az elbeszélés jelene, mely a folyamat végpontja, ahonnan a visszaemlékezés megtörténik és a másik, a történések múltja, megpróbáltatsások szakaszai. A múltnak a kritikai olvasata tárul elénk. S ahogy Niedermüller is megfogalmazza az élettörténet nem egy individuális életpálya eseményeinek az összessége, hanem inkább „struktúrált énkép”, jelen időben, jelenhez való viszonyában történik. Múltbéli esemény értelmezve, jelentéssel felruházva.19 Az elbeszélői én rejtett értékei, dimenziói tárulnak inkább elénk. Az elbeszélő egykori énjével szembeni distanciából 18 19
Gyáni, 2000. 133. Niedermüller, 1982. 273. 9
eredően az általa közölteket rendezi, kontrollálja, rostálja, kiegészíti. Azokat a személyeket, akik úgymond az életpálya során negatív szereplőként tűntek fel, azáltal, hogy történetbe foglalja, mintegy megtorlás gesztusaként emelődnek bele a történetekbe. Ezért nem kendőzi, sőt családnevét és keresztnevét sem rejti el. Az ember identitását narratív formában jeleníti meg, elmeséli saját teremtés és fejlődéstörténetét, hogyan vált azza, ami. Amikor megfogalmazzuk értelmet, jelentést vetítünk bele. S a körénk szerveződő történetek láthatatlan identitásként tűnnek fel. Így ragadható meg a homo narrans, avagy a történeteket kreáló és őrző, a történetek által viselkedő és irányított ember.20 Az élettörténet, mint konkrét, személyes tapasztalatok, a valóság individuális megértésének a lenyomata. Mondd el történeteidet, s megmondom ki vagy!- hangozhat a falszólítás, ahogy Ricoeur szerint is az, hogy kik vagyunk életünk történeteiből derül ki. Tengelyi
úgy
látja
jellemünk
szilárdságát
nem
vonásaink
állandóságának
tulajdoníthatjuk, nem is meggyőződéseink változatlansága teszi, hogy önmagunk maradjunk, hanem minden átalakulás amin életünk során átmegyünk, mely egyetlen, egységes történetben elbeszélhető.21 Ha a személyes identitás pszichoszociális elméletére gondolunk, akkor az élettörténetek folyamatos újraszerkesztése az identitás megteremtése végett van szükségünk. Annak a történetnek, amit az egyén önmagától megfogalmaz, kitüntetett jelentősége
lesz
énjének
kontinuitásának,
22
biztosításához.
20
Keszeg, 2004.12. Tengelyi, 1998. 24. 22 László, 1999. 112. 21
10
egységének
és
integritásának
Felhasznált szakirodalom
BÍRÓ A. Zoltán 1998 Elfeledett életutak, el nem mindott élettörténetek. In: Uő: Stratégik vagy kényszerpályák. Pro-Print, Csíkszereda, 203–206. BORNEMAN, John 1999 Elbeszélés, genealógia és történelmi tudat: a széthulló személyiség. In: Thomka Beáta (szerk.): A kultúra narratívái. Narratívák 3. Budapest, Kijárat, 197–216. GYÁNI Gábor 2000 Emlékezés és oral history. In: Uő: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág, Budapest, 128–144. KESZEG Vilmos 2002Homo narrans. In: Uő:Homo narrans. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 5–27. 2004 Aranyosszék népköltészete I. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 5–32. KÜLLŐS Imola 1988 Igaz történet, élettörténet, önéletrajz. In: Magyar Néprajz. V. 251–266. 1989 Magyar Néprajz VIII. 750–780. LÁSZLÓ János 1999Társas tudás, elbeszélés, identitás. A társas tudás modern szociálpszichológiai elméletei. Budapest. MANDELBAUM, David G. 1982 Egy életrajzi tanulmány: Gandhi. In: Küllős Imola (szerk.): Az életrajzi módszer. Documentatio Ethnographica 9. Budapest, 29–45. NIEDERMÜLLER Péter 1988 Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Ethnographia. XCIX. évf. 3–4.sz. 376–389. TENGELYI László 1998 Élettörténet és önazonosság. In: Uő: Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz Könyvkiadó. Budapest, 13–48.
11
