Wolfgang Held. Fekete Gyertya

Wolfgang Held Fekete Gyertya

ALBATROSZ KÖNYVEK BUDAPEST A mű eredeti címe DAS LICHT DER SCHWARZEN KERZE Verlag Das Neue Berlin, 1967 Fordította DÉRY GYÖRGY © Hungarian translation Déry György, 1973

2

TARTALOM I. II. III. IV. V. VI. VlI. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. Utószó

3

I. Monsignore Piadosa kenetteljes szavait hirtelen staccatószerű, éles hangok szakították meg. Szokásos heti lélekerősítő prédikációját tartotta éppen a madridi rádió hullámhosszán. Több mint kétezer kilométer választotta el egyik legodaadóbb hallgatójától, egy Menuda nevű férfitól, aki e pillanatban mérgesen horkantva megfordult fekhelyén, majd kinyújtotta karját, s csavargatni kezdte a rövidhullámú vevőkészülék gombjait, míg a pap szavai újból tisztán és súlyosan nem hullottak az éterből. Ekkor Juan Menuda ismét hátradőlt, s kényelmesen elnyúlt az ágyon. Fedetlen, szőrös mellét vakargatva, nagy áhítattal figyelt. Monsignore Piadosa a felebaráti szeretetről és a jó cselekedetekről beszélt: a Paradicsom kulcsának nevezte mindkettőt. S bár Menuda gyermekkora óta mélységesen tisztelt s csodált minden egyházi méltóságot, napbarnított arcára most mégis széles vigyor telepedett. Megítélése szerint ugyanis a kegyes férfiú ott Madridban igencsak pontatlanul fogalmazott, már ami a Paradicsomot illeti. El Paraiso – Paradicsom – a neve annak az oázisnak, amely Afrika nyugati partján, a 20. és 30. északi szélesség között Rio de Oro spanyol gyarmaton s csak nagyon kevés térképen található. A sivataggal és sztyeppel határolt ötszáz kilométeres körzetben, a forró homok tengerében e zöld szigetecske első pillantásra csakugyan megérdemli a nevét. Kútja szüntelenül ontja a friss vizet, datolyapálmái hűs árnyékot nyújtanak, az elszórtan fekvő házak vakító fehérek, a kertek tele virággal és gyümölcsfákkal, még áramfejlesztője is van. El Paraisónak igazság szerint tehát mágnesként kellett volna vonzania – éppen e nagyszerű adottságai folytán – a karavánokat, s a nomád beduin törzseket, melyek a távol, északon fekvő Tenduf és a messzi délen levő Fort Gouraud között kóborolnak. 4

De nem így volt. Nem akadt sejk vagy karavánvezető, akit akár szomjúság, akár tikkasztó hőség rábírhatott volna, hogy tevéit El Paraiso felé irányítsa. Igazhitű ezt a nevet nagyon ritkán ejtette ki a száján, s ha mégis, akkor csak félve, titokban, kezét az ajka elé tartva. Aki csak hallott El Paraisóról a Nyugat-Szahara tűző napja alatt, az nyomban értesült arról is, hogy ez maga a pokol, s benne Juan Menuda az úr. A Monsignore adásideje a végéhez ért. Szokásához híven ezúttal is közös imára szólította föl hallgatóit a prédikáció végén. Juan Menuda is engedelmesen összekulcsolta kezét a hasán, s mormolni kezdte a Miatyánkot. Mikor Máté hét kérése közül a harmadikhoz ért, megzavarták. Egy nyurga férfi lépett a szobába az üveggyöngyfüggönyön át; egyenruháján káplári rangjelzés volt. Előírásszerűen vigyázzba vágta magát: – Bocsánat, parancsnok úr… A hatszázkettes… – kezdte recsegve, de tovább nem jutott. – Pofa be! – üvöltött rá Menuda. – Imához! A káplár elhűlve vonta föl a szemöldökét. Tiltakozni akart, de látva Menuda fenyegető tekintetét, észbe kapott, s kelletlenül összekulcsolta kezét a mellén. Így várta meg, mozdulatlanul, némán háborogva, míg elhangzik a Monsignore ámenje. – Egyszer még hálás leszel nekem, amiért törődöm a lelki üdvöddel! – fordult hozzá Menuda jókedvűen, miután elzárta a rádiót. Tudta ő jól, miért vág ilyen mogorva képet az alárendeltje: ő volt az egyetlen mohamedán az emberei között, egyike a kevés rifkabilnak, akik elismerték a spanyol fennhatóságot. – Na, halljuk, mi van a 602-sel? A kedvenceim megpuhították, mi? – Nem – felelte a káplár, tekintetével követve parancsnokát, aki közben a mosdóhoz lépett, egy agyagkorsóból vizet öntött a fejére, majd prüszkölve tapogatózni kezdett a törülköző után. 5

– Hát? – Menuda buzgón dörzsölte az arcát meg a tarkóját. A falról, egy csaknem életnagyságú képről, a Caudillo nézett le rá jóságosan. – A doktor szerint a végét járja. Ő küldött. – Menuda nagy gonddal tovább fésülte a választékát a tükör előtt. – Hogyhogy? A doktor bemerészkedett a ketrecbe? A napnak ebben a szakában még nem szokott ennyire részeg lenni! – Nem volt rá szükség, hogy bemenjen. A 602-es bedugta a pofáját a homokba. Vegyük le a védőrácsot? – Magam megyek. Menuda begombolta a zubbonyát, megigazította a derékszíját, fejébe nyomta a trópusi sisakot, még egy vizsgálódó pillantást vetett a tükörbe, aztán elégedetten bólintva odaintett a káplárnak, hogy kövesse. A doboz formájú fehér parancsnoki épületből kilépve átvágtak az árnyas kerten – még egy kis szökőkút is csobogott benne –, s megindultak egy másik épület felé, melyen látszott, hogy évszázadok óta erődítménynek használják. Ferdén magasodó külső falain nem voltak ablakok, csak lőrésszerű nyílások, ráccsal. A széles kapubejárathoz vezető út homokjában autónyomok látszottak. A vaskapu két szárnya sarkig tárva állt. Fegyveres katona őrizte. Amikor meglátta Menudát és a káplárt, tisztelgett. A négyszög alakú, tágas belső udvaron nem volt sem fa, sem bokor, semmi, ami védelmet nyújthatott volna a tűző nap ellen. A keményre taposott sárga homok felett vibrált a levegő. Csak a körbefutó oszlopsor mögött húzódott egy árnyékcsík. Az udvarra néző épületszárnyakon már voltak ablakok, de ezeket is ujjnyi vastag rács zárta. A lapos tetőkön egy-egy jókora, forgatható fényszóró állt: éjszakánként az udvar minden egyes négyzetméterét végig lehetett pásztázni velük. Mindez félreérthetetlenül elárulta, milyen célt szolgál az épület. 6

El Paraiso – börtön volt. – Na végre! Csakhogy idetolja a képét, parancsnok! Az oszlopok mögül egy férfi lépett elő. Fehér lenvászon öltönyt viselt s trópusi sisakot. Hóna alatt sötét foltokban ütött át az izzadság; az agyonmosott nadrág is úgy tapadt a combjához, mintha vízből lépett volna ki. Két egyenruhás társához képest egyébként is elhanyagoltnak látszott. Fejével az udvar egyik sarka felé bökött, melyet jó két méter magas dróthálóval kerítettek el. – Öt üveg vörös borral jön nekem! Az elmúlt huszonnégy órában a fickó még káromkodásra se nyitotta ki a száját, nemhogy könyörgésre! – Le a kalappal! – felelte Menuda, és elindult a drótháló felé. A káplár és az orvos követte. A parancsnok megállt a háló előtt, belekapaszkodott, és szinte gyerekes ámulattal nézte a férfit, akinek a harang formájú kalitka alatt csak a feje volt szabadon. – Ez aztán a vérbeli hidalgó, mi, doktor? De még nem halt meg. Figyelje csak az állatokat! Az ő diagnózisukban meg lehet bízni, a Madonnára mondom! Az állig homokba ásott férfi körül négy jól fejlett, sötét foltos hiéna ólálkodott. Időnként odanyomták mélyen hasított pofájukat a kalitka drótfalához, majd ijedt morgással újra visszahúzták. Egy álló éjszakán át sompolyogtak így a férfi körül, kéjesen vicsorogva, szinte az arcába lihegve, s fel-felüvöltve, valahányszor a kiszemelt áldozat állának egy mozdulatával, vagy dühös sziszegéssel elkergette őket. Eleinte játéknak tekintették az egészet, de ahogy múlt az idő, s látták, hogy a férfi ereje óráról órára fogy, erőt vett rajtuk a mohóság, már csak azért is, mert bár hajnalra járt, enni még nem kaptak. A velük született óvatosság és elővigyázatosság egyelőre féken tartotta őket, de már megérezték az áldozat kiszolgáltatottságát. A három férfi a kerítés mellől jól láthatta, hogy az egyik hiénának – ez volt a legfejlettebb a négy között – már égnek mered a füle, előrenyújtja foltos pofáját, hallották, ahogy fölüvölt 7

az éhségtől, és erős karmú mellső lábával a homokot kaparja idegesen, türelmetlenül. Az orvos oldalról figyelte Menuda elragadtatott arckifejezését. – Ha magát szórakoztatja, hogyan tépik ki a fickó beleit ezek a dögök, ám nézze csak! Én nem kérek belőle! – mondta undorral elhúzva a száját, és sarkon fordult. – Itt marad! – mordult rá Menuda. – Ne féljen, megkapja az öt üveg borát! Mindazonáltal nem hiszem, hogy a fickó ezek után is eldobná magától az utolsó lehetőséget. Elvégre még egy öngyilkosjelölt is megragadja a szalmaszálat, amit az utolsó pillanatban nyújtanak feléje! – tette hozzá, majd parancsot adott a káplárnak, ásássá ki a 602-est, és hozasson eledelt a hiénáknak. A káplár riadt pillantást vetett a ketrec felé, és gyorsan odébbállt. Nem telt bele sok idő, és három katonával tért vissza: egy lenyúzott bárányt hoztak. A tetem már bűzlött, a véres húsból már jó ideje lakmározhattak a legyek. A hiénák azon nyomban ott hagyták az eszméletlen férfit, s a dögszagtól felingerelve a kerítéshez rohantak. Rekedt üvöltésük csak akkor csitult, mikor nagyokat nyelve, fogukat csattogtatva végre rávetették magukat az eléjük dobott húsra. Elsőként Menuda lépett be a keskeny ketrecajtón. Közeledtére az állatok hirtelen megmerevedtek, és riadtan lapulva hunyorogtak. Menuda nevetve intett hátra a katonáknak, hogy kezdjenek ásni, majd szelíd szavakkal, mintha gyerekekhez szólna, nyugtatgatni kezdte kedvenceit. Azok engedelmesen hátrébb húzódtak. Lompos farkuk a földet seperte. Menuda két éve mondhatta magáénak a hiénákat. Akkor történt, hogy úton Villa Cisneros felé, egy vadkereskedő vetődött El Paraisóba. Nagy szállítmányt vitt különböző európai állatkertek részére. Tőle vásárolt a parancsnok több órás alkudozás után egy fiatal, vemhes nőstény hiénát, amely két héttel később három barnásfekete kölyköt hozott a világra. Menuda gondos és szerető ápolása folytán a kicsinyek gyorsan megerősödtek, megnőttek. Mind a négy leste a szavát és 8

engedelmeskedett, ő meg dédelgette őket. Tréfálkoztak is rajta a katonák az őrszobán: mondogatták, hogy a parancsnok nap mint nap a bestiáiért imádkozik, és csak azért nem nősült még meg, mert nem talált foltos bőrű nőt. – Jelentem, elkészültem – szólalt meg. a káplár, ő maga nem lépett be a ketrecbe. Kívül maradt az orvos is. Az eszméletlen férfival foglalatoskodott, akit a katonák nagy sietve kicsempésztek a bárány csontot szopogató hiénák közül, nem annyira a 602-es fogoly életét, inkább a maguk bőrét féltve. – Szinte hihetetlen! – jegyezte meg az orvos, megtapintva a férfi pulzusát, s parancsot adott a katonáknak, hogy vigyék a betegszobába. Azután Menudához fordult, aki közben szintén kijött a ketrecből. – Ha érdekli a véleményem, megmondhatom: kárba veszett fáradság talpra állítani a fickót. Ezt abból a fából faragták, amelyikbe már a középkorban is beletört az inkvizítorok fejszéje. Menuda elnézően mosolygott magában. Szilárdan meg volt győződve róla, hogy hiénái eredményesebbek minden hüvelykszorítónál és spanyolcsizmánál. Ők meg fogják törni a 602-es büszkeségét – efelől pillanatnyi kétsége sem volt. Az elmúlt hat hónap alatt El Paraiso összes többi foglya – szám szerint négyszáztizenegy – nem okozott neki annyi fejfájást, mint ez az egy világos bőrű észak-európai. Nem mintha a 602-es ellenszegült vagy szemtelenkedett volna. Akárhová vezényelték – az öntözőrendszer építési munkáihoz vagy datolyaszedésre –, sehol sem adott okot a panaszra. Ennek ellenére minden felügyelő örült, ha ezt az embert elvitték és más munkacsoportba tették. Úgy van vele az ember – mondogatták –, mint egy időzített bombával; tudjuk, hogy egyszer felrobban, csak azt nem, hogy mikor. Szemlátomást még a foglyok is osztották ezt a véleményt, s ennek nemcsak az volt az oka, hogy a 602-es törve beszélte a spanyolt, még csak az sem, hogy szófukar volt. Valaki, aki mindig 9

távol tartja magát a többiektől, és soha nem dicsekszik azzal, mi juttatta életfogytiglan El Paraisóba, s még a parancsnok előtt sem tanúsít alázatosságot és behódolást – nos, egy ilyen ember társaságában kényelmetlenül érezték magukat, mégha titokban csodálták is bátorságáért és kitartásáért. Mióta El Paraiso az életfogytiglanra ítéltek tábora lett, csupán egyetlenegyszer fordult elő, hogy valaki kétségbeesésében menekülést kísérelt meg ebből a tüzes pokolból. Üldözői nem akadtak nyomára, ám harmadnap ő maga tért vissza, csont és bőr volt, s szinte eszelős a szomjúságtól. Kegyes sorsának köszönhette, hogy megtalálta az oázisba vezető utat, különben nyomorultul ott veszett volna a Szahara homoktengerében. A 602-es jobban felkészült a sivatagon átvezető, gyilkos útra. Maga fabrikálta iránytű, egy vízzel teletöltött tömlő, egy hétre elegendő élelmiszer volt nála, mikor egyik éjszaka kiemelte cellája szűk ablakából az előzetesen több napos munkával meglazított rácsot, és a rizseszsák darabjaiból font kötélen leereszkedett a külső falon. Menuda tevés osztagának öt napra volt szüksége, hogy elfogja a szökevényt. Minden napért tíz korbácsütést szabott rá büntetésül a parancsnok, ám jajkiáltásra hiába várt. A 602-es néma maradt akkor is, mikor feltépett hátából már patakzott a vér. Egy újabb szökési kísérlet után, melyet már az oázis körül portyázó őrjárat meghiúsított, Menuda hathatósabb fenyítésen kezdte törni a fejét. Ekkor jutottak eszébe a hiénák. Nem kételkedett ötlete sikerében most sem, ahogy az orvost a betegszoba felé kísérte. A férfi, akit Gunnar Jörensen néven vezettek be El Paraiso fogolylajstromába, s a 602-es számot viselte, mozdulatlanul feküdt a kemény priccsen, mintha nem is élne. Egy irtózatosan magas, zöld boltozatot látott a feje fölött, a csillogó üveg közepéből kerek, vörös szempár meredt rá. Akárhogy igyekezett is kitérni előle, az mindenüvé követte. Mikor végre többékevésbé hozzászokott a képhez, a két pont hirtelen alakot változtatott: oválissá lettek, majd egy láthatatlan kés 10

felmetszette őket, és két vigyorgó ajakpár vált láthatóvá, melyek más-más hangon, de egyszerre tudtak beszélni. „Gunnar Jörensen, bűnös vagy hat ember halálában, akik hazánk rendes hadseregének voltak a katonái – sziszegték. – Bűnösnek találtattál lázadásban, templomgyalázásban, szabotázsban, rablásban. Bűnös, bűnös vagy!” A hangok egyre közelebb jöttek. Hegyes fogak villogtak felé, a meg-megránduló fekete pofákból nyál csurgott alá. Kétségbeesetten próbált fölülni, ám egy nála hatalmasabb erő vállon ragadta s újra lenyomta. A zöld üvegboltozat rázuhant, a két pont elhalványult, már csak árnya látszott. Ekkor hűs légáramlat csapta meg az arcát, végigfutott a mellkasán és a nyakán, szinte elsöpörte a fájdalmat izmaiból. Megkönnyebbülést érzett, lélegzete mélyebb, egyenletesebb lett. Hallotta, amint közvetlen közelében egy férfihang ezt mondja: – Magához tér. – Lassan kinyitotta a szemét. Fehérre meszelt mennyezetet pillantott meg. Néhány másodpercig eltartott, míg rendbe szedte gondolatait. Most az egyszer még megúsztam – gondolta magában –, a túlvilágon nincs nedves víz! – Na, 602-es, még mindig olyan büszke vagy, hogy nem akarsz nekem feltétel nélkül engedelmeskedni? – kérdezte Menuda nevetve. – Vagy talán annyira megtetszettek a foltos barátaim, hogy nem akarod megfosztani őket egy különadagtól? Pedig ugyancsak kedvelik a rágós húst! A priccsen fekvő férfi nem válaszolt. Hallgatása ezúttal nem dacból fakadt. Nyelve, mint száraz fadarab tapadt a szájpadlásához, minden egyes lélegzetvétel marta tikkadt torkát. Pillantása körbejárt a gyéren berendezett helyiségben. Csupasz, fehér falak, két rácsos ablak, az egyik sarokban fakereszten a töviskoszorús Megváltó. A másik két priccsen senki sem feküdi. El Paraisóban kevés beteg akadt, meghalni pedig a cellában is lehet! A fogoly pillantása a bádogkannára esett: ennek tartalmával térítette őt eszméletre az orvos. Ahogy nyelt, mintha tűz égette 11

volna a torkát. – Vizet! Az orvos kérdő pillantást vetett a parancsnokra. Az beleegyezése jeléül hunyorított egyet, és megvárta, míg az orvos kimegy a szobából a kannával. Akkor odalépett a priccs lábához, megállt előtte, s kezét a nadrágzsebébe dugva, fejét kissé félrebillentve, halkan így szólt: – Jól figyelj! Szerencsés fickó vagy! Írva vagyon, hogy cselekedjünk jót. Nos, nem fogunk megkorbácsolni, nem tépetlek szét a hiénákkal, pedig biz’ isten örömet lelnék benne, nem is teszünk ki a sivatagba, sós vízzel a tömlődben, egy feltétellel, ha letérdelsz előttem! Megértetted? Térdepelve akarlak látni a sorakozón, a munkánál, vagy ha a celládba lépek! Értetted? Azt akarom, hogy térdre hullj, ha meglátsz. Világos? És ha már meguntad a nyomorúságos életedet, akkor mást nem is kell tenned, mint hogy fölegyenesedsz. Szentül ígérem neked, akkor aztán tényleg csak néhány lépés az örökkévalóság! Talán kényelmetlen lesz egy kicsit, de páratlan a maga nemében. Na, lássuk, próbáld csak meg! Le az ágyról! Tekintetük találkozott. Mintha így mérték volna össze erejüket, olyan volt, akár a kötélhúzás. A priccsen fekvő férfi szemében aggodalom látszott. Jól értelmezte Menuda pillantását: a halál nézett szembe vele. Elég régen ismerte már a parancsnokot, hogy tudja, itt már nincs helye ellenszegülésnek. Átkozott gazember – gondolta, s összeszorította fölszakadt ajkát. Értelmével világosan tudta, hogy ha meg akarja érni a másnapot, nem tehet egyebet, meg kell alázkodnia. – De az ember nem kutya, hogy porban csúszva tengesse az életét – tiltakozott benne az érzelem. – Viszont kinek használnál a haláloddal? – mondott ellent ismét az értelem. – Hova jutna az emberiség, ha a megalázottak és elnyomottak mind eldobnák az életüket, akár egy nyűtt inget. 12

A 602-es lassan fölült. Izmai, végtagjai mintha harapófogóban lennének, ám torkát nemcsak a fájdalom szorítja össze. Az orvos visszatért a teli vizeskannával. Megállt az ajtóban, és úgy bámulta a Menuda előtt térdeplő férfit, mintha valami földöntúli jelenséget látna. – Töltse tele a csészét! – parancsolt Menuda az orvosra, élvezve a megrökönyödését. Akármennyire igyekezett is, nem sikerült egykedvűséget tettetnie. Az orvos engedelmesen teletöltötte a csészét, és letette a térdeplő előtt. Menuda csaknem atyáskodva vetette oda neki: – No, most teleihatod magad, te dán! A fogoly előrehajolt, s két kézzel megfogta a csésze peremét. A tiszta víz látványa lenyűgözte; az első öt-hat kortyot mohón itta, aztán megint fölpillantott a két férfira, majd nagy önuralommal szájához emelte a csészét. Karja remegett. Az orvos minden mozdulatát, arcának minden egyes rezdülését figyelte. Ez az ember nincs megtörve – mondta magában. – Csak ravaszabb, mint a mi Señor Menudánk. Ha az ilyenfajta eltűri, hogy megalázzák, amögött valami disznóság van! Én a helyedben ugyancsak óvatos lennék, te ParadicsomCaudillo! – Mint mondtam, az öt üveg bort ennek ellenére megkapja tőlem – szólalt meg Menuda, felriasztva az orvost a gondolataiból. Az bólintott. Nem szólt semmit, gondolatait megtartotta magának. El Paraisóban kevés alkalom akadt a szórakozásra, így hát kedvére való volt, hogy semleges megfigyelő lehet. Azt persze ő sem tudhatta, hogy Juan Menudának már alig negyvennyolc órája van hátra.

13

II. Josef Krakmeyer – ipszilonnal, erre ugyanis rendkívül kényes volt – azok közé az emberek közé tartozik, akik nyugodtan sétálhatnának felemás cipőben nap mint nap, senki meg nem mosolyogná őket. Színtelen, mindennapi arca, komor tekintetű, fakókék szeme, mindig egy fél számmal nagyobbnak ható konfekcióöltönye és az a félszegség, amely mozgását jellemezte – mindez Berlin rengetegében láthatatlan kis ponttá zsugorította. Steglitzben a bérház lakói Krakmeyert unalmas aktakukacnak vélték, kiszikkadt agglegénynek, akiről még csak beszélni sem érdemes. Jó napot, jó utat – és ezzel kész. Josef Krakmeyer minden reggel pontosan hét óra tízkor lépett ki a kapun. Egy szempillantást vetett a magasba, s a napsütötte kék eget éppoly savanyú képpel vette tudomásul, mint a szürke felhőtakarót. Hét óra tizennégykor a sarki bódénál megvette a Morgenpost-ot, és hetente egyszer a Koralle-t. Hét óra huszonháromkor elfoglalta törzshelyét az Anhalter Bahnhof felé tartó gyorsvasút utolsó előtti kocsijában. A tempelhofi partig minden figyelmét az újságnak szentelte, ekkor kínos pedantériával összehajtogatta, eltette és felállt, minthogy a vonat épp ebben a percben érkezett meg az Askani téri megállóhoz. Itt kiszállt, és ahogy végigment a Saarland utcán, még mindig nem látszott többnek, mint apró, szinte észrevehetetlen keréknek egy iroda gépezetében. Röviddel ezután Josef Krakmeyer belépett egy épületbe; szomszédai és a sarki újságárus soha nem hitték volna, hogy Josef Krakmeyernek ehhez az épülethez bármi köze lehet. A sejtés, hogy Krakmeyernek itt íróasztala, netán saját dolgozószobája lehet, gyökeresen megváltoztatta volna viselkedésüket vele szemben. Soha többé nem történhetne meg, hogy ő emeljen elsőnek kalapot a lépcsőházban, a ház14

tulajdonos leereszkedő magatartása is egyszeriben odaadó barátsággá változnék, és az újságárust is hideg veríték lepné el, ha tudná, kinek szokott Göring-vicceket mesélni. Az épület, amelyben e jelentéktelennek látszó férfiú dolgozószobája volt, a Prinz Albrecht utcában állt. Azelőtt művészetszakos hallgatók jártak ide, neves professzorok előadásait hallgatták, és esztétikai kérdésekről vitatkoztak a zegzugos folyosókon. Most azonban egészen más célt szolgált. A múzsákat rég kiűzték innen, Apolló helyét egy halálfej foglalta el. A díszes bejárat mellett tábla éktelenkedett, úgy hatott a kopott köveken, mint valami rút parazita, amely ellen szinte védekeznek az ódon falak. Felirata: Geheime Staatspolizei – központ. Krakmeyer bűnügyi tanácsos ezt a májusi napot a szokásos módon kezdte. Felöltőjét fölakasztotta a fogasra, egy pillantást vetett a tükörbe, hogy ellenőrizze, nem csúszott-e el színtelen, szürke nyakkendője, majd levette a védőborítót az ablakpárkányon álló kalitkáról, vizet és magot töltött kedvencének, a Waldemar nevű törpepapagájnak, kinyitotta íróasztalát, előszedte tintatartóját, a naptárt, a fűzőkapocstartót és a tolltartót, pontosan elrendezte mindegyiket kijelölt helyén a zöld írómappa körül, aztán kritikus pillantással megvizsgálta az elrendezést, ujjahegyével helyére tolta a radírgumit, mely néhány milliméterrel arrébb csúszott, végül odament a páncélszekrényhez, levette a viaszpecsétet a zárról, és kinyitotta a nehéz ajtót. Vaskos iratcsomóval tért vissza íróasztalához. Közel egy órán át nem lehetett mást hallani a szobájában, mint a sűrűn teleírt jegyzőkönyvlapok halk zizegését és egy-egy félénk csipogást a kalitka felől. Fekete Gyertya – ez állt az aktacsomón. Krakmeyer olyan arcot vágott, mint akit heves gyomorégés kínoz. Fájdalmas arckifejezése akkor sem derült fel, amikor a dossziét végre letette. Elgondolkodva felállt, és a kalitkához lépett. Bedugta mutatóujját a vékony rácson, és halk csettintéssel hívogatni kezdte a papagájt. Az a legcsekélyebb félelem nélkül rászállt az 15

ujjára, és köszörülni kezdte csőrét a körmén. Krakmeyer eközben úgy érezte, új gondolatai támadtak. Arcáról fokozatosan eltűnt a komorság. Ahogy óvatosan visszahúzta az ujját, még halvány mosoly is játszott vékony, vértelen ajka körül. – Elég, Waldemar – mondta, és az íróasztalhoz lépve felemelte a telefonkagylót. Tárcsázott. – U egy! – jelentkezett egy éles hang a vonal másik végén. – Itt Krakmeyer! Hol tartanak? – Melléfogtunk, tanácsos úr. A fickó a betegszobában van, az éjjel kilett a veséje. A doktor szerint valószínűleg rámegy. Megtettük, amit… – Kontár munka! – Krakmeyer letette a hallgatót, újra tárcsázott. – Jó reggelt, Krap. Eredmény? Jöjjön be hozzám! Néhány perc múlva fiatal, kisportolt férfi lépett a szobába. Krakmeyer intett, hogy üljön le. – így van az, ha az ember nem maga csinál mindent! – panaszkodott, és sértődött pillantást vetett munkatársára. – Ezek a fajankók az U egyben szétverték a madarunkat, mielőtt dalolni kezdett volna. Undorító! És maga? Felix Krap, adjutáns és Untersturmführer alig tudta megállni, hogy el ne vigyorodjék. Több mint egy éve dolgozott Krakmeyer mellett, már ismerte a szeszélyeit. Két hétbe se tellett, és rájött, miért került Krakmeyer már 1934. november elsején a poroszországi politikai rendőrség I. A. osztályáról a Gestapóhoz. Hamar rádöbbent arra, hogy a szánalmas nyárspolgári külső mögött minden hájjal megkent embervadász rejtőzik, aki hallatlan türelemmel és matematikai pontossággal teríti le áldozatait. A törzskarban Krakmeyer a nehéz esetek specialistájának számított, tömegakcióknál csak a legritkább esetben vetették be. Ha nyomon volt, rendszerint annál komorabb és panaszosabb lett, minél jobban közeledett a célhoz. Az áldozat küszöbönálló letartóztatását többnyire 16

aggasztó depressziós rohamok jelezték. Krakmeyer viszonylag jó hangulatából Felix Krap ezen a reggelen azt a következtetést vonta le, hogy a Fekete Gyertya még komoly fejtörést okoz főnökének. Kétségkívül nehéz ügy volt; talán a legnehezebb, melyet sok éves működése alatt rábíztak. 1938 nyarán a lipcsei Gestapo-parancsnokság felgöngyölt egy ellenállócsoportot, amely antifasiszta röpcédulákat gyártott egy illegális nyomdában. A hetekig tartó nyomozást nagyarányú letartóztatások követték, ezek során kezükre került egy férfi, akiről ez ideig nem tudtak. Pontos műszaki részleteket tartalmazó, hiteles feljegyzéseket találtak nála a Luftwaffe két repülőgépének lezuhanásáról. Kémkedés? Canaris elhárítóinak az ügye? A lipcsei Gestapo-parancsnokság vezetője tudott a hatásköri villongásokról, és semmiképpen sem akart hibát elkövetni. Az egész ügyet a berlini Gestapóhoz továbbította. De tétovázott a Gestapo-főnök, SS-standartenführer Müller is. Döntést csak a biztonsági rendőrség és az SD főnökével, Heydrich SSgruppenfüh-rerrel folytatott megbeszélés, valamint a Göringgel, mint a Luftwaffe főparancsnokával történt megállapodás hozott. Krakmeyer SS-hauptsturmführerré való kinevezésével egyidejűleg kapta meg az ügyet. Haladéktalanul Berlinbe hozatta az ismeretlent, aki mind ez ideig a nevét és a lakhelyét sem volt hajlandó megmondani. Felix Krap szigorú kihallgatást várt, de csalódott. A tanácsos odaállította a kalitkát az asztalra, maga és a fogoly közé, majd félórás előadást tartott arról, mi a különbség a törpepapagáj és a kanári között. Szemmel láthatóan nem is érdekelte más, mint hogy kedvel-e a fogoly bizonyos fajtájú háziállatokat vagy sem. Az legalább annyira zavarba jött ettől, mint a fiatal untersturmführer. Egy óra múlva Krakmeyer parancsot adott, hogy vigyék vissza a 17

foglyot a cellájába. Sehol egy keresztkérdés! Se ökölcsapás, se parázsló cigarettavég! Krap szóhoz sem tudott jutni a csodálkozástól. Vajon milyen jelentősége lehet annak a nyomozás szempontjából, hogy a fogoly ellenszenvvel viseltetik a madarakkal és macskákkal szemben, de szereti a dakszlikat és a fekete pudlikat. Amikor Felix Krap leplezetlenül ironikus megjegyzést tett arra, hogy a tanácsos ezzel a módszerrel csak ebül járhat, Krakmeyer kis híján epeömlést kapott. Fájdalmas nyögésbe kezdett, majd siránkozva kifejtette, hogy legelőször talán mégiscsak azt kellene megállapítani, ki is ez a makacsul hallgató férfi. Az ismeretlen dialektusából annyi mindenesetre megállapítható, hogy leghamarabb a türingiai rendőrség és az ottani Gestapo-szervek nyújthatnának segédkezet az azonosításhoz. Krap le volt győzve. Február közepén Krakmeyer már tudta, hogy a foglyot Walter Bruchmann-nak hívják, a türingiai Eisenthal városkából származik, és hogy 1933-ig az egyik ottani kommunista sejt tagja volt. 1935 óta a hasseli repülőgépgyárban dolgozik anyagelosztóként. Teljhatalmával élve elrendelte, hogy alaposan nyomozzák le a szóban forgó eisenthali kommunista sejt három másik tagját is. Miután megtudta a nevüket, Krapot egy bizonyos Fred Laurenzre állította rá, ő maga pedig a másik kettőnek szentelte idejét. Ez két hónappal ezelőtt történt. – Nos, mi van? – kérdezte Krakmeyer, rosszkedvűen figyelve a kölest csipegető papagájt. Arca a szokottnál is sárgábbnak tűnt a napfényben, amely ferde sugarakban hullott be a magas ablakon át. Krap széket húzott az íróasztalhoz, s néhány papírt vett elő az aktatáskájából. – Mondhatom, ravasz róka a fickó! – kezdte, s ebből világosan érezni lehetett, hogy felettébb elégedett munkája eredményével. – Képzelje el, ez a Laurenz véghez vitte a lehetetlent; 1933 júliusában egészen agyafúrt módon kibújt a kezünk közül. És 18

találja ki, hová rejtőzött? A hadseregbe! Az ördög tudja, hogy csinálta. 1935 nyarán mindenesetre már altiszt volt a Luftwaffénál, a negyedik ezrednél. És éppen ennél az ezrednél zuhantak le a gépek! Tessék, itt a madárka személyi dossziéja. Krakmeyer óvatosan átvette a papírokat. Olvasni kezdte és elfintorodott: „Nyolc osztály Eisenthalban, három év tanulóidő egy lakatos-műhelyben. Büntetlen. Nőtlen. Evangélikus.” A tanácsos savanyú képpel egy pohár vizet kért, de föl se pillantott. Mozdulatlanul hajolt a papírok fölé még akkor is, amikor Krap visszatért a pohár vízzel. – Spanyolországban megszökött a Condor-légióból – jegyezte meg segédje nyomatékkal. – És ami a legszebb: egy különítmény tagja volt. Neve rajta van a beavatottak listáján. Egy ideig néhány német tudós tartózkodott ennél az egységnél különleges küldetéssel, többet nem sikerült megtudnom. Az SD-nél elképzelhetőnek tartják a bajtársak, hogy emberünk túl sokat látott. Hónapok óta keresik. Krakmeyer fáradt mozdulattal letette a poharat az asztalra, és megtörölte száját a zsebkendőjével. – Persze eredménytelenül – állapította meg bánatosan. – Csupa kontár. Mikor indul a legközelebbi gép Madridba? Krap elképedve vonta fel a szemöldökét. – De hát itt van még a másik kettő. Talán azoktól… Krakmeyer halk nyögéssel dőlt hátra a székben. Mája környékét simogatva félbeszakította segédjét. – Mit gondol, mivel foglalkoztam az elmúlt hetekben? Azt a kettőt nyugodtan elfelejtheti egy időre. Nem sokat tudnak. Védőőrizet! Buchenwald! Az egyik művezető volt a Junkersnél, Dessauban, a másik vasesztergályos a Heinkelnél, Warnemündében. – Mindkettő repülőgépgyárban? De hát akkor ez… – Világos, szabotázsszervezet, mi más lehetne? Ma reggel megint nagyon kemény volt a tojás, szerezzen szódabikarbónát és két repülőgépjegyet a legközelebbi madridi gépre. Mire vár 19

még, ember? – Több kérdést Krap nem mert föltenni. Miután az Untersturmführer elhagyta a szobát, Krakmeyer egy kis fekete ládikát vett elő íróasztalfiókjából. Leterítette zsebkendőjét a mappára, majd kivett a ládikából egy kis kaliberű pisztolyt, s nagy gonddal tisztogatni kezdte. Legutoljára az elmúlt év novemberében, a kilencedikéről tizedikére virradó éjszaka volt a kezében. Ebből a fegyverből lőtte ki azt a két golyót, amely szétroncsolta egy fiatalember altestét. Az kotróvassal támadt a civil ruhás SA-legényekre, akik szüleiről, a zsidó játékkereskedőről és feleségéről leszaggatták a ruhát, majd végigkergették rémülettől és hidegtől vacogó áldozataikat az utcán. Krakmeyert rosszullét fogta el, ahogy felidézte magában ezt az esetet. A „Kristályéj” a bevetések ama fajtájához tartozott, amelyet ki nem állhatott. Megvetően hordamunkának nevezte az ilyesmit. Szenvedélye csak akkor lobbant föl, ha olyan feladatot kapott, ami agymunkát követelt. A Fekete Gyertya ilyen feladat volt. A Manzanares lomhán tovahömpölygő, sötét vizében már az alkony visszfénye tükröződött, amikor két nappal később a Lufthansa menetrend szerinti járata leszállásra készült a madridi repülőtéren. Az érkezési oldal éttermében az egyik ablak mellől egy jól öltözött úr figyelte érdeklődéssel, ahogy a pilóta lágyan a kifutópályára teszi a hárommotoros Ju 52-t, csökkenti a sebességet, és végül megállítja a fehér fémmadarat. Amikor odatolták a gép ajtajához a lépcsőt, Salazon ezredes, a politikai rendőrség ügyosztályvezetője kiitta a narancslét, végigsimított selymes, fekete bajuszán, és látogatói elé ment. – Üdvözlöm önöket Madridban! Remélem, kellemes útjuk volt – köszöntötte Krakmeyert és segédjét a vámkezelésnél. Intett a vámtisztnek, hogy csak a legszükségesebb formaságokat végezze el. Salazon két évig tanult Berlin-Charlottenburgban a 20

rendőrtiszti iskolán, így jóformán akcentus nélkül beszélt németül. – Köszönöm – mormogta Krakmeyer, és kedvetlenül szemügyre vette környezetét. Nem kedvelte a sötét bőrű embereket, s így már az első perctől ellenszenvesnek találta spanyol kollégáját. Az ilyeneknél soha nem lehet tudni, nincs-e egy Izidor vagy Mózes a családfájakban, gondolta. A hosszú, fáradságos utazás egyáltalán nem hagyott rajta nyomot. Segédjének zöldes arcszíne mellett még szokásos beteges sápadtsága sem tűnt fel. Az Untersturmführer arcára kiült a rosszullét, olyan volt, mintha halotti maszk lenne rajta. De a tanácsos ügyet sem vetett erre, ráparancsolt: – Fogja a bőröndöt, Krap! Segédje szó nélkül engedelmeskedett: összeszedte magát, és vitte a nem is olyan nehéz csomagot a két férfi után a kijárat felé. Mégis úgy érezte, térdig érő, sűrű iszapban gázol. A repülőtéri épület előtt egy fehér sportkocsi várakozott. Salazon maga vezetett. Jóformán le se vette a lábát a gázpedálról. Krap úgy gubbasztott a hátsó ülésen, mint aki a végét járja; minden kanyarnál görcsösen öklendezve szorította kezét a szájára. – Frissítsék föl magukat egy kicsit a szállodában, aztán vacsorázni megyünk. Meghívtam néhány barátomat. Az önök követségéről is ott lesz két úr a feleségével. Salazon megállás nélkül beszélt, találkozásuk tulajdonképpeni célját azonban egy szóval sem említette. Pedig nagyon is jól tudta, miről van szó. Krakmeyer táviratilag közölte vele annak a férfinak a nevét, akit a Gestapo Spanyolországban keres. Úgy látszik, nem sokra tartanak minket, ha mindjárt ketten jönnek, gondolta, mikor megkapta a hírt. Ezért is hagyta őket még egy darabig bizonytalanságban. Úgy ült a volán mellett, mintha fotelban ülne, a kormánykereket is csak fél kézzel fogta. – Szerencsés ember ön, Krakmeyer kolléga. Holnapután 21

megcsodálhatják a mi Don Alfredónkat az arénában. Egy torreró, akinek nincs párja… azt fogják mondani: oltári! – Német? – kérdezte Krakmeyer. Vizenyőskék szemével nyugtalanul pillantott a sebességmérő mutatójára. Ötven és hatvan között lengett, majd hirtelen negyven alá zuhant. – Még hogy német? Don Alfredo? – Salazon elképedt, egy pillanatig nem is tudta, rossz viccnek tartsa-e a kérdést vagy szándékos tapintatlanságnak. A torrerót ugyanis egész Kasztilia szinte nemzeti hősként tisztelte. Az ezredes csodálta a hitleri Németországot, de ismerte a horogkeresztesek nacionalista fennhéjázását is. Nem először került össze gestapósokkal. – Természetesen spanyol, méghozzá ősi család sarja – tette hozzá kevésbé barátságosan. – Miből gondolta egyáltalán, hogy… – Mivel bennünket itt csak egy bizonyos német érdekel, kolléga úr! Krakmeyer rideg hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy madridi tartózkodása alatt sem bikaviadalokra, sem egyéb szórakozásra nem kíváncsi. – Tipikus porosz – gondolta Salazon. S bár ebben a megállapításban volt némi lekicsinylés, túlnyomórészt mégis tisztelet hatotta át az ügybuzgóság iránt, mely őt magát nemigen fűtötte. A „Hotel Alegria” a város szívében állt, közel a Puerta del Solhoz. Salazon odakísérte Krakmeyert és Krapot a portához, megvárta, míg átveszik a kulcsaikat, aztán búcsúzásként kezet nyújtott. A tanácsos úgy tett, mintha nem venné észre, elindult a lift felé és hátraszólt: „Kérem.” Ez felszólítás volt, hogy Salazon kövesse. Az ügyosztályvezető orra tövénél két kis ferdén összefutó ránc jelent meg. Tétovázott. – Nem tudja a sápkóros, kivel van dolga? Ha hagyom, hogy így rángasson, holnap már a cipőjét is én pucolhatom! – Büszkeségén újból sebet ejtettek, de ez még 22

fájóbb volt, mint az iménti. Főnöke szavai jutottak eszébe: „Úgy látszik, ennek az SS-hauptsturm-führernek és Gestapotanácsosnak csakugyan fontos a küldetése. Nagy hal lehet ez a Laurenz. Minden rendelkezésre álló eszközzel támogassa a németeket. És semmi komplikáció!” Salazon mély lélegzetet vett. Jó, tehát semmi komplikáció! Elindult mögöttük a lift felé. A két egyágyas szobát, amely a negyedik emeleten volt, közös fürdőszoba kötötte össze. Krakmeyer szemügyre vette a szobákat, és azt választotta, amelyikben megítélése szerint puhább volt az ágy. Krapot átküldte a másik szobába, ő maga pedig, mit sem törődve spanyol kollégája szemmel látható türelmetlenségével, kivett a bőröndjéből egy pár kockás posztópapucsot. Nagyokat nyögve és szuszogva lehúzta ódivatú fűzős cipőjét, belebújt a papucsba, és csak ezután méltatta figyelemre az ezredest. – Megkérhetném, kedves kolléga, hogy rendeljen valami innivalót? – mutatott a telefonra. Salazon bólintott: – Sört? Bort? Konyakot? Krakmeyer enyhe felháborodással válaszolt: – Hova gondol! Egy gyenge teát talán, ha kérhetném. Mentát vagy kamillát. Teát! Salazon most újra fölényben érezte magát. Mégsem tipikus porosz – gondolta magában. A „Hotel Alegria” mégiscsak jó szálloda volt, néhány perc múlva már hozta is a kívánt italt a fekete hajú, karcsú szobalány. Salazon gyönyörködve legeltette szemét a fiatal nőn. A tanácsos észrevette és elfintorodott. – A tárgyra, ezredes! – Nem az ön esete, mi? – Én árja vagyok! – összehajtott papírt húzott elő a levéltárcájából: személyi lap volt, rajta igazolványkép. – Erről az egyénről van szó. Salazon egy pillantást vetett a képre, és elmosolyodott. 23

– Egy árja egyén, amint látom. És honnan veszi, hogy ez a Laurenz Spanyolországban van? – 1938 áprilisában szökött meg a Condor-légió egyik különleges egységétől Bilbaótól délre. – Tehát vörös! Akkor miért nem Franciaországban keresi előbb? A mi listánkon ugyanis nem szerepel. 1936 augusztusában egy bizottság alakult Londonban, be nem avatkozási bizottságnak hívták, és tagjai között, szinte megcsúfolásul, ott voltak a német és olasz agresszorok is. 1938ban a bizottság imperialista tagjai megállapodást írtak alá: Spanyolországból valamennyi j önkéntes csapatot és fegyveres alakulatot ki kell vonni. A Franco-puccsisták a Condor-légió beavatkozása folytán ekkor már uralmuk alatt tartották az ország nagy részét. Stratégiailag fontos pontokat mondhattak magukénak. Ám a spanyol nép még így is győzedelmeskedett volna, ha a londoni megegyezést valóban betartják. De míg a nemzetközi brigádoknak mind el kellett hagyniuk az országot, addig a fasiszta német és olasz haderők egy tapodtat sem mozdultak, ott maradtak az emberek, a repülőgépek és a csatahajók. A nemzetközi brigádok harcosai főként Franciaországba mentek, itt sokukat koncentrációs táborba zárták. Krakmeyer kortyolt a teából, és lekicsinylő pillantást vetett spanyol kollégájára. – Ön alábecsül minket, ezredes. Értesülésünk szerint Laurenz sohasem érkezett meg a nemzetközi brigádhoz, következésképpen aligha juthatott át a Pireneusokon. Bizonyára az önök hátországában bujdosott. Hogy úgy mondjam, láthatatlan fáklyaként. Már jó ideje úgy is hívjuk, hogy a Fekete Gyertya. – Ó, a költők hazájában még a Gestapo is költői! – Salazon a személyi lapot tanulmányozta. – Bilbaótól délre, ugye, ezt mondta? Volt egyszer ott egy banda a hegyekben… Várjon csak… 24

Igen, a főkolompos, ha jól emlékszem, norvég volt, vagy talán dán. – Most tehát önnél van a fényképe, a személyi lapon rajta van az ujjlenyomata is. Holnap délután várom önt a jelentéssel, ezredes. – Krakmeyer felállt, mielőtt Salazon kifejezést adhatott volna esetleges aggályainak. – Feltételezem, hogy az önök szervezetében meg lehet bízni, nemde? Salazon már éppen válaszolni akart, de aztán meggondolta magát, s elindult az ajtó felé. Kurtán, hűvösen búcsúzott. Miután az ezredes elhagyta a szobát, Krakmeyer a fürdőszobán át Kraphoz sietett. Senki se feltételezte volna, hogy ily fürge mozgásra képes. Az Untersturmführer ruhástul feküdt az ágyon. Úgy látszott, valamivel jobban van. Amikor főnöke belépett, sietve felegyenesedett, és csodálkozva figyelte, milyen különösen viselkedik a tanácsos. Krakmeyer ugyanis figyelmeztetően a szája elé emelte az ujját, és posztópapucsában nesztelenül az asztalhoz lépett. Itt néhány szót vetett egy darab papírra, s odatartotta segédje orra alá. „Egy szót se! Azonnal nézze meg, nincsenek-e mikrofonok!” – olvasta Felix Krap. A felszólítást csak akkor értette meg, mikor a tanácsos már a dohányzóasztal tetején állt, és a csillárt vizsgálgatta. Nem is olyan hülye az öreg! – állapította meg magában Krap egy negyedóra múlva, miután szakszerűen eltávolította a két telefon-készülékből a szerkezetet, melynek az égvilágon semmi köze nem volt a telefonhoz. Krakmeyer alaposan megvizsgálta, és elégedetten bólintott. – Még kell adni, sok mindent tanult már tőlünk ez a cigánynépség! A káplár már harmadszor köszörülte meg a torkát. Mivel Juan Menuda erre sem ébredt fel, óvatosan közelebb lépett. Ajkát harapdálva figyelte az alvó férfit: puffadt arca verítékben fürdött, s minden egyes lélegzetvételénél halkan hörgött. 25

Végtére is ő maga rendelte el – gondolta aztán, és vigyázzba vágta magát, csak úgy csattogott. – Parancsnok úr, hat óra! Menuda felriadt, s kábultan keresgélni kezdte pisztolyát a párna alatt. – Mi az már megint, a fene essen beléd! – Ön kérte, hogy pontosan hat órakor ébresszem. Részt akart venni a foglyok reggeli sorakozóján – válaszolta a rifkabil, és hátrább lépett, attól tartva, hogy a kapitány időközben meggondolta magát, s akkor harapós lesz. A dohányzóasztal mellett sorakozó üres borosüvegek is arra engedtek következtetni, hogy a parancsnokot igencsak húzza az ágy. – Kezdjük el közben a kúrát a 473-assal? Menuda hangos ásítások közepette, kinyújtott karral két félkört rajzolt a levegőbe, és közben lassan magához tért. – Ismételje! – parancsolta, és csak most vette észre, hogy pisztoly van a kezében. Meghökkenve nézett a fegyverre, megrázta a fejét, majd letette az éjjeliszekrényre, a lámpa mellé. Tekintete körbejárt a szobán, majd megakadt az üres üvegeken. Iszákos disznók! Soha nem ismernek határt – gondolta, s megdörzsölte sajgó halántékát. A káplár még egy lépést hátrált. – A foglyok már felsorakoztak, parancsnok úr! – Ki az ügyeletes tiszt? – Silvano hadnagy. – Mondja meg neki, addig imádkoztassa a fickókat. De hangosan és tisztán. Értettem? És húzza ki a doktort a vackából. Azonnal… – A doktor már a sorakozónál van, parancsnok úr! – Lelépni! Menuda a halkan megzörrenő üveggyöngyfüggönyre. meredt. Mit akar tulajdonképpen ez a félresikerült felcser? – találgatta dühösen. – Hetek óta csak délfelé mászik elő az odújából, ma pedig már ilyen istentelen korán talpon van. Fontoskodik. No de most én 26

jövök, doktor úr! Jóval éjfél utánig ültek együtt ezek hárman: az orvos, a rádiós tiszt és a parancsnok. Nem álltak meg az ötödik üvegnél sem. Menuda remek hangulatban volt. Semmi nem okozott nagyobb élvezetet neki, mint az az érzés, hogy hatalma van az emberek fölött. A doktor ezt cinikusan Atyaisten-komplexusnak nevezte. Ez jutott most Menuda eszébe, miközben borotválkozott. Ajkába harapott. A hosszúra nyúlt italozás alatt határozottan úgy érezte, ez az ember titokban mulat rajta. Akkor ez nem zavarta. Most viszont dühbe gurult. Átláttam rajtad, barátocskám! Azt hiszed, hogy ez a 602-es rászedhet engem? Ostoba fajankó, mit képzelsz, a gyilkosoknak, templomgyalázóknak és striciknek van jellemük? Hülyeség! Ezek szolgalelkek, olyanok, mint a kutyák: ha megérzik a korbácsot, rögtön nyalogatni kezdik a csizmádat. Megláthatod magad is, ha majd elővezettetem a dánodat! Negyedórával később a parancsnok belépett a börtönépület zárt udvarára. Noha még a fejbőre is fájt a könnyű trópusi sisak alatt, elmosolyodott. Mind ott térdeltek hosszú sorban a simára taposott földön, s kezüket a mellükön összekulcsolva harsogták a miatyánkot. Szinte vibrált a levegő a hangoktól, még a hiénák is bemenekültek odújukba. A groteszk szertartást egyenruhás őrök figyelték ugrásra készein. Mindegyiknél fél méter hosszú, vastag gumibot volt. A megütöttek jajkiáltását elnyelte a sok száz torokból felharsanó ima. Az ügyeletes tiszt Menuda elé lépett, és jelentést tett. A parancsnok utasítást adott a szokásos reggeli sorakozó megkezdésére. Miközben a hadnagy elhallgattatta az immár rekedtté vált hangokat, Menuda megkereste szemével a doktort. A nevetés arcára fagyott, amikor megpillantotta néhány méterrel távolabb, a hiénák ketrece mellett, a büntetőoszlop közvetlen közelében. Az oszlop felső részén, a vasgyűrűn egy meztelen férfi csüngött, arccal az oszlop felé. Megbilincselt lába 27

nem érintette a földet. Az orvos éppen beszélt a fogolyhoz. Most még a vigasztaló szerepét is el akarja játszani, de lehet, hogy csak azért csinálja, hogy engem bosszantson? – Menuda már azon törte a fejét dühében, ne adjon-e parancsot az orvosnak, hogy ő botozza meg a foglyot. A „kúra”, melyet a parancsnok agyalt ki, húsz botütésből állt; az ütéseket vastag nádpálcával mérték, és addig ismételték nap mint nap a reggeli sorakozón, míg új áldozat nem akadt. Voltak foglyok, akiket tizenegy napon át minden nap kikötöttek az oszlophoz. Csak vasárnap nem került sor botozásra, erre Menuda gondosan ügyelt. Azt-is ő határozta meg, mikor melyik őr kezelje a pálcát. El Paraisóban a „kúrát” már a legcsekélyebb mulasztásnál elrendelték. Egy hiányzó gomb a zubbonyon, egy pillanatnyi megállás a munkában, egy kettétört ásónyél elég ok volt arra, hogy a felügyelő botozást kérjen a parancsnoktól. Menuda megpróbált visszaemlékezni, miért is kötötték ki ma a 473-ast. Minthogy a fogoly hátán még nem húzódtak égővörös csíkok, ez lehetett az első napja az oszlopon. Négyhetvenhármas? De hiszen ez a német! – A fenyítés oka azonban csak nem akart eszébe jutni. Annál jobban emlékezett viszont a fogoly kartotékjára. Heinz Schülernek hívják, kölni születésű, foglalkozása géplakatos, részt vett egy falangista fegyverraktár megtámadásában, ezért a hadbíróság halálra ítélte, később kegyelmet kapott, s ítéletét életfogytiglani fegyházra változtatták. A németek eddig még nem kérték a kiadatását. Himmleréknek valószínűleg teljesen mindegy, hol döglik meg. Az őrök jelentették a szolgálattevő hadnagynak, hogy a munkacsapatok létszáma teljes, ötvenfős csoportokban, fedetlen fővel álltak a foglyok a napon, amely már ebben az órában is perzselően tűzött az azúrkék égről. Szellő se rebbent, mozdulatlan volt még a kaputoronyra tűzött piros-sárga-piros zászló is. Menuda végigjártatta tekintetét a foglyokon. Pillantása megakadt az egyiken, ez ugyanis még térdelt. A hatszázkettes! A 28

parancsnok szeme felragyogott. Na, ma másképp csináljuk! – határozta el néhány perc múlva, és elragadtatással pillantott a meglepődött őrökre. Az orvost, aki épp akkor ért oda, figyelemre sem méltatta. – Csapatparancsnok, a hatszázkettest hozzám! A fogoly rezdületlen arccal, térden csúszott Menuda elé, de tekintetét még akkor sem emelte fel, amikor Menuda megszólította: – Okos fickó vagy, ez tetszik nekem! Állj föl! Mind a foglyok, mind az őrék és az orvos is tudták már, mit tervez Menuda. A munkacsapatok soraiban láthatatlan, fojtott nyugtalanság izzott. Érezték ezt a katonák is, csuklójukon a gumibottal. Évek óta volt dolguk elítéltekkel, ösztönösen megérezték a kitömi készülő zendülést, s ezért éberen figyeltek minden egyes mozdulatot a csoportokban is. Eközben Menuda elkérte a hadnagytól a nádpálcát. Odanyújtotta a férfinak, aki tekintetét még most is a földre szögezte. A parancsnok ebben saját elméletének igazolását látta. Csak büszkesége tartotta vissza, hogy ne nézzen diadalittasan az orvosra. – Fogd! – parancsolta. – Tudod már, mi a teendőd. Húsz botcsapás, lehetőleg pontosan egymás mellé. A férfi mozdulatlanul állt, akár egy szobor. Menuda két-három másodpercig rosszallóan ráncolta a homlokát. Arckifejezése kétkedésről és bizonytalanságról árulkodott, de aztán megértő mosoly húzódott végig rajta. – Értem már. Nem akarod ingyen csinálni? Nos rendben, mindaddig, míg ez a disznó „kúrán” van, megzabálhatod az ebédadagját! Most pedig rajta! A fogoly lassan, majdnem félve emelte föl a fejét. Nincs tovább – állapította meg magában keservesen. – Gondoljatok otthon, amit akartok, ha ugyan valaha is tudomást szereztek róla. Talán csalódást okozok nektek, amiért ezt már nem tudom elviselni. Azt fogjátok mondani, hogy az igaz ügy, amely az emberi 29

boldogságot szolgálja, igazolja az aljasságot is. Ezek csak szép szavak. Talán az az elvtárs is úgy vélekedik, ott a cölöpön. De akár helyes, akár nem, nincs más választásom. Csak néhány pillanatra volt szüksége, hogy mindezt átgondolja, a többi már másodpercek alatt ment végbe. Mikor Menuda elkapta a fogoly gyűlölettől izzó pillantását, már késő volt. Az kitépte kezéből a botot, és villámgyorsan lesújtott. Kéthárom ütést mért vele Menuda arcára, aztán összecsuklott az odarohanó őrök gumibotcsapásai alatt. Ugyanebben a pillanatban pisztolylövések dördültek. A sebesültek jajkiáltása csírájában fojtotta el a zendülést. Néhány fogoly ököllel sietett a katonák segítségére, hogy elnyomják a fellobbanó lázadást. Menuda végighúzta kezét az arcán. Szinte kábult volt. Csak akkor tért magához, mikor megérezte a meleg, ragadós nedvességet és meglátta kezén a vért. Kirángatta a nehéz katonai revolvert a derékszíján lógó bőrtokból, és a férfira szegezte. Az eszméletlenül hevert a két őr lábánál. Célba vette, s figyelte, mikor nyitja ki a szemét a 602-es. Eltökélt szándéka volt, hogy megöli, de előbb látni akarta a halálfélelmet áldozata arcán. A szolgálattevő hadnagy odalépett a kis csoporthoz, vigyázzba vágta magát a parancsnok előtt, és várta a lövést. Menuda karja elnehezedett. – Hol bujkál a doktor? – kérdezte, le nem véve szemét a fogolyról. – A sebesülteket látja el, parancsnok úr – válaszolta a hadnagy feszesen. – Ha szabad megjegyeznem, jó lenne a foglyokat… Menuda a szavába vágott: – Vissza a cellákba! Két napig borsos rizst kapnak, de egy korty vizet se. A doktor pedig azonnal jöjjön ide! – mondta, s leengedte a kibiztosított revolvert. A hadnagy tisztelgett, és hátraarcot csinált. Nyomban fel is csattant az őrök hangja, ahogy visszaparancsolták a foglyokat a kemenceforróságú cellákba. – Egy halott, egy haslövéses és néhány kisebb sebesülés – 30

jelentette néhány perc múlva az orvos. A 602-es még mindig mozdulatlanul feküdt. Az orvos egy pillantást vetett rá, aztán gúnyosan Menudára nézett. – Miért nem durrantja már le? Netán meg akarja szerezni neki azt az elégtételt, hogy tiszta fejjel lássa, amint ön kapitulál? Na gyerünk már! – Ne beszéljen hülyeségeket! Állítsa talpra, de gyorsan! – kiáltott rá Menuda. Arca elsötétült. Az orvos szavai szemmel láthatóan bizonytalanná tették. Még hogy kapitulálok? Bizonyos értelemben talán igaza is van a felcsernek – futott át az agyán. – Négy éhes hiéna helyett egy golyó; a fickó nem is csinált volna rossz vásárt. Heves mozdulattal visszalökte revolverét a bőrtokba. Félretolta az orvost, aki közben a fogoly fölé hajolt, és ráparancsolt a két őrre: – Rajta, le a cuccot róla, és az oszlopra vele. És hozzatok egy kiló sót! A 602-es lassan felnyitotta a szemét, ahogy tépni kezdtek róla a vászonholmikat. Kezét, lábát durván összekötötték. A vékony bőrkötelek mélyen a húsába vágtak, a fájdalom végképp magához térítette. Látta, hogy az oszlop mellett még mindig ott áll a német, kioldozva, anyaszült meztelenül. Menuda a nádpálcát most az ő kezébe nyomta. A német merev arccal figyelte, amint a 602-est az oszlophoz kötik. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Nem fog ütni – állapította meg magában a 602-es. – Akkor pedig mindkettőnket lepuffantanak. Holott egy is több a kelleténél, fiacskám! Menuda és az orvos eközben hátrább lépett. A két őr is félreállt, hátratett kézzel. A tágas, napsütötte udvaron néma csend lett. – Rajta! – sürgette a parancsnok. – Húszat, s még a te részedet is ráadásul! Az orvos rágyújtott egy cigarettára. Gyufát tartó keze alig észrevehetően remegett. 31

A 602-es érezte, hogy fogolytársa tétovázik. – Vörös front! Üss végre, elvtárs, ha ez mond neked valamit – sziszegte halkan. A 473-as láthatóan meglepődött. Társaihoz hasonlóan ő is azt hitte erről a magános farkasról, hogy dán, s csak az anyanyelvén beszél. Ám a 602-es most németül szólalt meg, méghozzá tiszta németséggel. – Na, mi lesz? – türelmetlenkedett Menuda. – Rajta hát! – lökte oda ismét németül az oszlophoz kötött férfi. Á német olyan lassan emelte fel a karját az első ütéshez, mintha ólomból lenne. – Szódabikarbónát, Krap, szerezzen szódabikarbónát! – nyögte Josef Krakmeyer, másodszor kattintva föl régimódi zsebórája fedelét a délelőtt folyamán. Valahányszor a számlapra pillantott, egyre mogorvább lett. Krap Untersturmführer, aki meglepően rendbe jött egyetlen éjszaka alatt, buzgón rohant ki a szobából. örült, hogy legalább néhány percre eltűnhet főnöke szeme elől. Krakmeyer pihenten ébredt, s kora reggel még kitűnő hangulatban volt. A szokott időben elvégezte a tizenkét térdhajlítást meg az öt fekvőtámaszt a nyitott ablaknál, kevéssel ezután még a zabkásaleves számára is volt néhány elismerő szava, amit kifejezetten az ő kívánságára készítettek. Elsétált Krappal a San Isidoro el Reál katedrálisig, és majdnem vidám lett, amikor felfedezett egy állatkereskedést, ahol néhány centimosért egy teli zacskó madáreledelt kapott Waldemar részére. Minthogy ilyen magokat Berlinben nemigen lehetett kapni, hazafelé menet egészen a „Hotel Alegriá”-ig arról értekezett, mennyire fontos lenne, hogy kibővítsék a kereskedelmi kapcsolatokat a Német Birodalom és Franco Spanyolországa között. Ahogy közeledett a dél, jókedve 32

fokozatosan alábbhagyott. Salazon ezredestől még mindig nem jött semmi hír. Telefonáltatott Krappal, de eredménytelenül. Aztán megpróbálta elérni Salazont ő maga, s zöld lett a méregtől. Végül felhívta a Gestapo emberét – ez hivatalosan, mint sajtóattasé szerepelt a német követségen. Az attasé tüstént biztosította támogatásáról. Most pedig ott gubbasztott a tanácsos a karosszékben, a telefon mellett, kissé előregörnyedve, a gyomorbetegek szokása szerint, és várt. Hangulatán a szódabikarbóna sem javított. Ezt Krap is megérezte. Főnöke először újságokért küldte, majd ásványvízért, jégkockákért, végül légi menetrendért. Ám az újságokat réginek találta, az ásványvizet melegnek, a jégkocka túl nagy volt, és a menetrend nem volt eléggé áttekinthető. A vég nélküli akadékoskodás kezdte kihozni a sodrából az untersturmführert. Amikor a sajtóattasé végre jelentkezett, Krap már tudta, kérelmezni fogja áthelyezését, mihelyt visszatér Berlinbe. A követségi gestapós kiderítette, hogy Salazon ezredest aznap még nem is látták a hivatalában. Ez az értesülés két különböző helyről származott és hihetőnek látszott. Sokkal nehezebb volt azonban azt megtudni, hol lehetne utolérni az ezredest. Az egyik helyen azt mondták, Salazon sürgős szolgálati ügyben váratlanul három napra Estremadurába utazott, a másik helyen azt, hogy az ezredesnek családi haláleset miatt Barcelonába kellett mennie, és elnézést kér a berlini kollégáktól a kellemetlen késedelemért, de átért már tett bizonyos lépéseket az ügy kielégítő elintézése érdekében. – Az eredményről, így mondták nekem, Salazon személyesen fogja önt tájékoztatni – tette hozzá az attasé. – Egyébként odaküldtem egy kocsit a szállodába, a sofőr teljesen megbízható. Minden pillanatban ott lehet, a hallban fogja önöket várni. Rendelkezzenek vele itt-tartózkodásuk alatt. Egy levelet is visz. Krakmeyer letette a kagylót, és olyan arcot vágott, mint aki 33

éppen köpni akar. Szűkszavúan tájékoztatta Krapot a gépkocsivezető érkezéséről, és utasította, hogy hozza fel a levelet. Öt perc sem telt bele, s az Untersturmführer már vissza is tért. Alacsony, meglehetősen ostoba képű férfi követte. Fekete baszk sapkáját csak a szobában vette le a fejéről; zavartalanul körbejártatta a tekintetét, aztán bizalmatlanul végigmustrálta a tanácsost. Arckifejezése elárulta, nem sokat tart e nyomorúságos alak felől. – Mondtam neki, hogy lent várjon, de ragaszkodott hozzá, hogy saját kezűleg adja át a levelet – mondta Krap vállat vonva. A férfi előbb megnézte Krakmeyer igazolványát, s csak azután húzta ki zsebéből a keskeny borítékot. A tanácsos fölszakította. Értelmetlenül nézte a papírszeletet, amin csak egyetlen sor állt: „Avenida san Lorenzo 17.” – Mi ez? – kérdezte dühösen. A sofőr elvigyorodott. – Ha kíváncsi a véleményemre, szerintem az a fickó lakik ott, akit keres. – Pökhendi válaszából nem volt nehéz kitalálni, hogy született berlini. – Salazon ezredes? – Na látja, erre ráhibázott! – hangzott a leplezetlenül gúnyos válasz. Csak egyszer beszélhetnék én így az öreggel – gondolta Krap irigykedve. Elismerése jeléül legszívesebben megrázta volna a sofőr kezét. Krakmeyer azonban úgy tett, mint aki észre sem veszi ezt a tiszteletlen viselkedést. Egyik kezével a kartonlapot forgatta ide-oda, elgondolkozva, a másikkal meg a fülcimpáját húzogatta. Aki csak valamennyire ismerte, tudta, hogy ez mit jelent: megfeszített erővel gondolkodott. – Ismeri a házat? – kérdezte a sofőrtől, anélkül hogy ránézett volna. – Naná! —- válaszolta amaz. – Az aztán a ház! Olyat még 34

életében nem látott! Krakmeyer bólintott, odament a bőröndjéhez, papírt, ceruzát szedett elő. – Rajzolja le a fekvését! Az utcát, a bejáratokat, az ablakokat és így tovább. A sofőr nagy szemeket meresztett: – Mit gondol, ember, mi vagyok én, Rembrandt? – tiltakozott. – Szó se róla. – Krakmeyer szomorú pillantást vetett a sofőrre vizenyőskék szemével. Panaszos hangon folytatta. – De ha így folytatja, semmi kétségem, hogy Dachauban fogja végezni! Nem is értem, hogy játszhat valaki ilyen könnyelműen a saját életével… A fenyegetés nem tévesztette el hatását. A sofőr elsápadt. Hirtelen rájött: rosszul ítélte meg ezt a jelentéktelen külsejű embert. Utóbbi kijelentése nem afféle üres fenyegetőzés, ismerte ezt a hangot. Biztos nem én volnék az első, akit a krematóriumba küldet ez a csukapofájú – gondolta, és a ceruzáért nyúlt. Krap, aki mindvégig érdeklődéssel figyelte a sofőr viselkedését, most megvetően lebiggyesztette az ajkát. Hiába no, az öreget nem lehet legyőzni. Krakmeyer egy darabig elmerülten nézte az ügyetlen rajzot, majd néhány kérdést tett föl, s végül arra az elhatározásra jutott, hogy közelebbről szemügyre veszi az ezredes villáját. Valami azt súgta neki, hogy Salazon minden bizonnyal Madridban van még. Ha most kerüli a találkozást, akkor ennek valami köze lehet az Eisenthalból eltűnt férfihoz. Alig fél óra múlva már az Avenida san Lorenzón gördült a kocsi, melyet a sajtóattasé bocsátott a tanácsos rendelkezésére. A fasort szinte alkonyi sötétségbe borította az öreg gesztenyefák árnya, egymásba érő lombkoronáik szűk boltívet alkottak az úttest fölött. Mint hópelyhek hullottak a fehér szirmok az aszfaltra és az út mentén futó lovaglóút homokjára. Jobbra is, balra is hegyes vaskerítéssel körülvett villák 35

sorakoztak. Legtöbbjük barokk stílusban épült. Krakmeyer önkéntelenül arra gondolt, vajon mennyi fizetése lehet egy spanyol ezredesnek és ügyosztályvezetőnek. Azt persze nem tudhatta, hogy a Salazon család Kasztília tíz legnagyobb földbirtokos családja közé tartozik. A Salazonok nem a pénz miatt vállaltak állami tisztséget. – Az ott, elöl – mutatta a sofőr. Fékezni akart, de Krakmeyer a fejét rázta. – Hajtson tovább, de lassan! Forduljon be a következő keresztutcánál. – A tanácsos előhúzta a rajzot, s megmutatta, hogyan képzeli. A sofőr szerint a ház mögött parkszerű kert van, a párhuzamosan futó utcától fal választja el. A kocsi csökkentett sebességgel gurult el Salazon villája előtt. A bejárati kapu tárvanyitva állt. Az ápolt angol pázsitot széles kocsiút szelte ketté, mely egészen a lépcsősor előtti kis térségig vezetett. Sehol egy lelket nem lehetett látni. A villa bejárata előtt egy fekete gépkocsi parkolt. – Fiat, ócska tragacs – dörmögte a sofőr, és újból gázt adott. Krakmeyer rögtön csupa fül lett. – Ismeri a kocsit? – Kocsi? Az talán túlzás. Salazon helyettese furikázik vele. – Szeme sarkából a tanácsosra pillantott, és önelégülten várta a további kérdéseket. Krakmeyer azonban nem szólt egy szót se. A Salazon-telek hátoldalán húzódó csupasz téglafal két méter magas lehetett. Tetején üvegcserepek csillogtak. Krakmeyer parancsára a sofőr gyapjútakarót szedett elő a csomagtartóból, s földobta a kerítés tetejére. Mielőtt odaállhatott volna, hogy segítsen, a tanácsos elképesztő fürgeséggel már túl is jutott az akadályon. – Azt a rézangyalát! – morogta a sofőr elismerően. Nevére mind ez ideig sem Krakmeyer, sem Krap nem volt kíváncsi. Willy Knuspelnek hívták, és pályafutását 1929-ben kezdte egy berlini SA-rohamosztagnál. 36

Salazon ezredes viselkedése szöges ellentétben állt azzal a méltóságteljes légkörrel, mely dolgozószobájából áradt. Mint űzött vad rohangált ide-oda a nehéz tölgyfa íróasztal s a faburkolatú mennyezetig érő könyvszekrény között. Látogatója is fölállt, s most idegesen játszott egy szivarral, amit látszólag nem mert meggyújtani. – Hát nem érti? – Az ezredes hirtelen megállt, és rosszallóan végigmérte a helyettesét. –nem lehet kis hal az, aki iránt a Gestapo érdeklődik. És ez itt – az íróasztalán heverő vörös fedeles dossziéra mutatott – bizonyítja, hogy helyes volt a feltevésem. – Nem lehet, hogy összeté… – kezdte a másik Olyan nehéz ezt megérteni? Az első perctől kezdve tudtam, hogy, de Salazon fölényes viselkedése nyomban elhallgattatta. Az ezredes két lépéssel a könyvszekrénynél termett, pillantása végigsiklott a bőrkötésű könyvek gerincén, aztán leemelt a polcról egy lexikont, fellapozott benne valamit; majd odanyújtotta helyettesének. – Úgy látszik, romlik az emlékezőtehetsége! –vetette oda gúnyosan, és rámutatott az egyik címszóra. – Tessék, olvassa föl! A tisztviselő fél kézzel a nehéz kötetet egyensúlyozva, zavartan pillantott a megjelölt szövegre, majd olvasni kezdte: – „Daktiloszkópia, más néven ujjlenyomateljárás…” – Felnézett. – Olvassa csak tovább! – Igenis, ezredes, olvasom… „segédeszköz személyek azonosítására, valamint bűntények felderítésére az ujjlenyomatok összehasonlítása révén. E megállapításokra az ad lehetőséget, hogy az ember kezén és ujjain tapintóvonalak, úgynevezett papillárisok vannak, s ezek elrendeződése olyannyira eltérő, hogy két egyforma vonalképződmény egyáltalán nem is lehetséges. Általában …” 37

– Elég! – Salazon kivette a kötetet helyettese kezéből, és visszament a könyvespolchoz. – Két egyforma ujjlenyomat nem létezik, épp most olvashatta. Még egypetéjű ikreknél sem! Tehát vagy a Gestapo téved, vagy a spanyol hadbíróság. Az utóbbit tartom valószínűbbnek. De éppen ez a kínos. Na, mi lesz, gyújtsa már meg azt a szivart! – Salazon eközben leült az íróasztalhoz, és összekulcsolta kezét a dosszié fölött. Helyettese engedelmesen eregette a kékesszürke füstkarikákat a mennyezet felé. – El Paraiso klímája, mint megtudtam, nem éppen a legegészségesebb – jegyezte meg sokat sejtetően –, főként közép-európaiak számára. Ha emberünkkel történnék valami… Nos, a Gestapo talán még örülne is, hogy megtakarítunk nekik egy munkát. – Téved – válaszolta Salazon határozottan. – A fickó élve kell nekik. Éppen ezért nekünk magunknak kell közelebbről megnéznünk. Az az érzésem, többet érhet számunkra, mint az a pár köszönő szó, amit Berlinből kapnánk. Intézkedjék azonnal, hogy… A mondatot azonban nem tudta befejezni, torkán akadt a szó. Tekintete az ajtóra meredt. Krakmeyer lépett a szobába, mögötte Knuspel, a sofőr. – Érzésekkel nem sokra megy a mi szakmánkban, ezredes – jegyezte meg a tanácsos búsan. Nyilvánvaló volt, hogy kihallgatta a beszélgetést, és lefordíttatta magának Knuspellel. Unottan odabólintott az ezredes helyettesének, akinek szintén elállt a szava, és odalépett az íróasztalhoz. Ahogy kihúzta a vörös dossziét a meglepetéstől bénult ezredes kezéből, olyan volt az arca, akár egy nagybetegé, aki már beletörődött a megváltoztathatatlanba. – Meg aztán annyit biztosan nem ér ez a madárka, amennyi kellemetlenségük lehetne ebből a kis kirándulásból. – Hirtelen elhallgatott, mert a mappában lapozgatva egy előtte ismeretlen nevet fedezett föl a személyi 38

lapon. Kérdően pillantott Salazonra. – Gunnar Jörensen? Az ezredes kapva kapott az alkalmon. Fel- I állt. 1 – Erről van éppen szó! Téved, kolléga úr, ez nem az ön embere. – A mappa után kapott, de Krakmeyer megelőzte: gyorsan hátrább lépett. – Csakugyan? Mintha az előbb éppen ön mondta volna, hogy nincs két ember, akinek egyforma volna az ujjlenyomata. – Vagy tévedek? Kell itt lennie valahol egy könyvnek… – Pillantása végigsiklott a könyvespolcon, aztán szúrós tekintettel az ezredesre nézett, s a hangja is megváltozott; éles lett és parancsoló: – Várom a magyarázatát, Salazon! Az tétovázott. Szeme sarkából látta helyettese rémült arckifejezését és a német gépkocsi-vezetőt, aki hátát az ajtónak vetve, közönyösen figyelte az eseményeket. Ezt a játszmát az öreg nyerte – ismerte be önmagának Salazon kelletlenül. – A Gestapónak messze elér a karja. – Krakmeyer türelmesen várt. – Megtaláltuk azt az embert, akire ráillik az ön által megadott személyleírás, és persze az ujjlenyomatok is – szólalt meg végre Salazon, mély lélegzetet véve. – A hadbíróság szerint azonban ez a férfi nem a német Fred Laurenz, hanem egy Gunnar Jörensen nevű dán. Egy terrorista különítmény parancsnoka volt, ezért halálra ítélték, de később kegyelmet kapott. – Terrorista különítmény? – Vagy partizánbanda, ha önnek így jobban tetszik. Akadt belőlük jó pár a front mögött annak idején. A Jörensen-féle csoport a kisebbek közé tartozott, ennek ellenére, mint a jelentések mondják, sok borsot törtek az orrunk alá. Voltak a csoportban kasztíliaiak, néhány baszk, de katonaszökevények is, mint például az a Jörensen… – Laurenzet akart mondani, nemde? – javította ki Krakmeyer, és fájdalmas arccal el-vigyorodott. 39

– Amikor ártalmatlanná tették őket, mindkét oldalon akadt halálos áldozat. A két embert szerintem összecserélték, ez az egyetlen magyarázat. Csak azt nem értem, miért nem korrigálta Laurenz a tévedést a tárgyaláson. A végén ugyanis mint Gunnar Jörensent ítélték halálra. – És a többieket? – érdeklődött Krakmeyer feszült várakozással. – Először persze azokat is, de az amnesztia megmentette őket a golyótól. Az ítéleteket enyhítették. A vezetőjük életfogytiglanit kapott. – Merre van az az El Paraiso? Krakmeyer körülnézett, hová ülhetne le. Salazon helyettese előzékenyen odatolt egy karosszéket. A tanácsos sóhajtva beleroskadt. Ajka körül ismét megjelent a szenvedő vonás. Úgy tetszett, nem is figyel az ezredesre. – A fickó csak holnapra lehet itt? Akkor kérhetnék egy korty vizet? Tudja, a gyomrom… Salazon intett a helyettesének. Krakmeyer részéről viszont egy pillantás is elég volt, hogy Knuspel a spanyol nyomába eredjen. Ez a Laurenz tehát belenyugodott, hogy összetévesszék a dánnal – morfondírozott Krakmeyer. – Még a halálos ítélet sem bírta szóra. Eszerint átkozottul fontos lehetett számára, hogy ne tudják meg az igazi nevét. Az SD-sek-nek egészen jó az orruk, csak az eszük kevés! Salazon helyettese, sarkában Knuspellel, behozta a vizet. Krakmeyer azonban már nem is volt szomjas. Fogta a poharat, s beleöntötte a vizet a díszpálma cserepébe.

40

III. A spanyol légierők gépe háromezer méter magasságban repült észak-északnyugati irányban. Alatta szinte izzottak a déli verőfényben Erg Iguidi sárgás homokdombjai. A látóhatár szélén egybeolvadt az élettelen sivatag és az azúrkék ég, sehol semmi, amiben a szem megkapaszkodhatott volna. Madrid, Malaga, Ifni, Villa Cisneros, majd ugyanez vissza. A gép háromfőnyi legénysége halálra unta magát a szűk pilótafülkében. Több mint egy éve kéthetenként mindig ugyanaz az útvonal, persze hogy lankadt a figyelmük. Még ez a váratlan leszállás El Paraisóban sem jelentett számukra különösebb izgalmat. A büntetőtelepen csak akkor szálltak le, ha Menuda valamilyen kényszerítő ok miatt kifejezetten kérte a Villa Cisneros-i kormányzótól. Legutóbb két hónappal ezelőtt szállt le itt a kétmotoros gép pilótája, nem messze a pálmaligettől, hogy átadja az oltóanyagot, melyre a telepen sürgősen szükség volt. Hárman betegedtek meg akkor himlőben El Paraisóban, két fogoly és egy katona. A mostani leszállásnak azonban semmi köze nem volt Menudához. Egy madridi rádióüzenet adott rá parancsot. Alig fél órát tartózkodtak ott. Az igazságügy-minisztérium utasítására a parancsnoknak személyesen kellett Madridba kísérnie a 602-es foglyot. „Az életével felel azért, hogy a foglyot Madridban a politikai rendőrség ügyosztályvezetőjének, Salazon ezredesnek kihallgatható állapotban átadja.” A repülőgépmotorok mély, egyenletes zúgása álmosító volt. Menuda szélesen szétterpesztett lábbal bóbiskolt, állát mellére ejtve. Fred Laurenz a szeme sarkából figyelte kísérőjét, aki még mindig abban a hitben volt, hogy Gunnar Jörensen ül mellette. A madridi ezredes ugyanis nem tartotta szükségesnek, hogy felvilágosítsa Menudát a fogoly kilétéről. A szűk utastérben ültek, a pilótafülke és a rakodótér között. A 41

Laurenz melletti ablakon át jól lehetett látni a jobb oldali motort és a meg-megcsillanó légcsavart. A sót azért elhagyhattad volna, nem volt szép dolog – mondta magában Laurenz. – Most akár tetszik, akár nem, kénytelen leszek némi fájdalmat okozni neked. Nem is volna szabad örülnöm ennek, éppen mert vannak már tapasztalataim. Ökölcsapásokkal csak a tökfilkók érvelnek meg a csavargók, erre már az elvtársak is megtanítottak, amikor egyszer odasóztam valakinek, mert túl közel merészkedett a lányhoz, akit szerettem. De itt most nincs helye finomkodásnak. Fred Laurenz keze-lába bilincsben volt. A kulcsok Menuda mellényzsebében rejtőztek. A 602-es fogoly akkor tért magához, midőn az orvos jó sok vízzel kimosta a sót a hátán levő sebből. A felszakadt, véres csíkokba Menuda saját kezűleg szórta bele a sót. Aztán megérkezett a rádióüzenet, s ez mindent megváltoztatott. A 602-est azonnal Madridba kell vinni. Kihallgatható állapotban! Az életével felel érte!… A parancsnok egy pillanatig sem tágított az orvos mellől, míg az ki nem öblítette, be nem kente s kötözte a megbotozott fogoly sebeit. Azután a gyengélkedőbe vitték Laurenzet, itt végre alhatott, kapott húst és gyümölcsöt, sőt két szőlőcukor-injekciót is, meg tiszta fehérneműt, rendes khakiszínű ruhát. A repülőgép érkezésének reggelén még meg is borotválták. E szokatlan bánásmódra csak akkor találta meg az egyetlen lehetséges magyarázatot, mikor az utazás céljáról értesült. A hír lesújtotta. Szóval mégis… El Paraiso minden kínja és gyötrelme elhalványult azoknak az iszonyúsága mellett, akik most rátaláltak. A Gestapo! Fred Laurenz tudta, mi vár rá. Addig fogják kínozni pincéikben, amíg csak élet van benne, hogy mindent kiszedjenek belőle, amit az ellenállócsoportról tud. Mindenekelőtt azt akarják majd tudni, ki volt az a törzstiszt, aki a jelentéseket készítette a repülőgépek lezuhanásáról. Vagy már többet is tudnak a hóhérok? Sejtik talán, hogy én is ismerem a szigorúan 42

őrzött titkot? Nem becsülte alá őket. Tudta, hogy ördögien zseniális módszereik vannak, s egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nem törik-e meg elszántságát, önmagának tett hallgatási fogadalmát. Mindig kemény élete volt. Ott, ahol öt gyermek üli körül egy téglagyári munkás asztalát, soha nem szárad meg a kenyér. Éhség és gyűlölet jól megfért egy fedél alatt. Laurenz apja minden május elsején kitűzte a vörös zászlót szobájuk ablakába. Ö is, akárcsak a legtöbb téglagyári munkás, a szociáldemokrata párt tagja volt. Amikor Fred felcseperedett, gyakorta összekülönböztek emiatt. Szemére vetette apjának, hogy ő is, meg a pártja is csak a sült galambot várják, a téglagyári munkás viszont azzal vádolta fiát, hogy túlzottan radikális. A vége az lett, hogy úgy ültek egymással szemben a családi asztalnál, mint két idegen. Mikor aztán Fred egy olcsó padlásszobát talált a város túlsó végén, el is költözött hazulról. Anyja hébe-hóba meglátogatta, ilyenkor fölmelegítette a sparherden az otthonról hozott borsólevest, kimosta az ingeit, és szidta, hogy minek is kezdett el bokszolni. A munkás-sport-egyesületben Harry lett az edzője. – Jó adag düh szorult beléd, ez jó – mondta neki egyik este, miután hosszan figyelte tanítványát a homokzsáknál. – De ha azt hiszed, hogy puszta ököllel megváltoztathatod a világot, akkor már az első menet előtt knockoutol-nak! – Ezután vitte őt el Harry az eisenthali kis kommunista sejt összejöveteleire. Akár szóra bírnak a nácik, akár nem, a végén mindenképpen elintéznek, ha egyszer a kezükbe kerülök! – gondolta Laurenz. Nincs mit veszítenie. Egy aduja még akkor is marad, ha ez a terv az életébe kerül is. Úgy hal meg, hogy nem beszélt. Menuda haja tövéről apró verejtékgyöngy indult el, végiggördült napbarnított arcán, és a szája szögleténél szétfolyt. A parancsnok önkéntelenül cuppantott egyet, ám szeme csukva 43

maradt. Fred Laurenz hangtalanul felállt, összekulcsolta kezét a mellén. A lábbilincs alig engedett számára mozgási lehetőséget. Üggyel-bajjal egyensúlyozva, centiméterről centiméterre közeledett az alvóhoz. Szemét egy pillanatra sem vette le róla, s közben feszülten figyelte a pilótafülke ajtaját is. Ha onnan most kijönne valaki, akkor mindennek vége! Szívverése meggyorsult. Ekkor már olyan közel volt Menudához, hogy a leheletét is érezte. Óvatosan fölemelte megbilincselt két kezét! Karizmai megkeményedtek. Az ütésnek olyan pontosnak és erőteljesnek kell lennie, hogy a parancsnok kiáltani se tudjon. Átfutott agyán a gondolat, mi lesz, ha az ütés megöli a spanyolt! Egy pillanatra elbizonytalanodott. Menuda mintha csak megérezte volna a veszélyt, fölnyitotta a szemét. Hirtelen felegyenesedett, megpróbálta védekezően maga elé emelni a karját, de a mozdulat megakadt a levegőben. Arra már nem volt ideje, hogy segítségért kiáltson. Fred Laurenz teljes erővel sújtott le rá. A bilincset összetartó acéllemez pontosan a nyílegyenes választék mellett zuhant Menuda fejére. Tompa reccsenés hallatszott, a parancsnok fejjel előrebukott a párnázott ülésen, majd térdre esett, feje hátracsuklott az ülésre. Az élettelennek látszó test visszataszító látványt nyújtott. Fred Laurenz nehezen lélegzett. El kellett fordulnia, hogy ne lássa a vért, ami Menuda fényes fekete hajából szivárgott. De aztán mégis a férfi fölé hajolt, és megkereste a kulcsot. Gyorsan rátalált. Egy perc se telt bele, s a lábbilincs nyitva volt. Nem így a kézi bilincs, ez már nehezebb feladatnak bizonyult. A zár ugyanis a belső oldalon volt, sehogy se tudott hozzáférni. Néhány eredménytelen próbálkozás után végre sikerült fogával behelyeznie a kulcsot a zárba, és elfordítania. Magához vette Menuda pisztolyát, majd visszaemelte a férfit az ülésre. Az ütés nem ölte meg a spanyolt, még hörgött. Fred Laurenz 44

megbilincselte, s két zsebkendőt tömött a szájába. Ezután kibiztosította a pisztolyt, az ajtóhoz ment, és óvatosan, zajtalanul lenyomta a kilincset. Miguel Morillát, a rádióst, bajtársai egyszerűen csak Hiénának hívták. Nem szenvedélyből, s nem is hősiességből lett repülő a légierőnél. Az undor hozta ide. Néhány évig szorgalmasan javítgatta apja műhelyében az elaggott gramofonokat és asztmás rádiókészülékeket, de aztán szűk lett neki az andalúziai kisváros, mely három templomán, egyetlen moziján, öt kocsmáján s hét nyilvántartott leánykán kívül egyéb szórakozást nem kínált az életerős fiatalember számára. A Hiéna gúnynevet Morilla még a kiképző-táborban kapta. Illett is rá. Minden szabad estéjén ropogós süldő lányokat hajszolt, ilyenkor bátor volt és telhetetlen, ám gyáva, mihelyt a bőre forgott veszélyben. Addig ügyeskedett, míg elérte, hogy nem vezényelték harci egységhez. Mint szállítógéphez beosztott rádiós, a repülés minden előnyét élvezhette: elegendő zsoldot, bőséges ellátást és a hazafias érzelmű polgárlányok odaadó csodálatát. Remekül ment a dolga, és egy pillanatig sem gondolta, hogy bármi veszély fenyegeti. Éppen ezért nézett most rémülettel a pisztoly nyílásába, mely úgy meredt rá, akár egy ragadozó apró, fekete szeme. A személyzeti fülkéig mindössze két lépés. Egyetlen hangos kiáltás elég lett volna, hogy elnyomja a motor zúgását, s riassza a pilótát meg a navigátort. Ennek ellenére a Hiéna néma maradt. Érezte, amint a nyirkos borzongás lapockájából kiindulva szétterjed a hátán. Kimondhatatlan erőfeszítésébe került, hogy levegye szemét a pisztoly torkáról. Félelme csak akkor hagyott alább, amikor megpillantotta a pisztolyt tartó férfi arcát az ajtó nyílásában. Miguel Morilla rájött, hogy amíg gyáva marad, nincs veszélyben az élete. S ez nem is esett nehezére, hiszen bátor sosem volt, a bátorságot valamiféle szomorú istencsapásnak tartotta, mely csak azokat sújtja, akik soha nem érezték még 45

igazán a bor édes, nehéz zamatát, egy puha bélszínszelet csodálatos fűszereit, egy lánytest melegét. Elég volt egy mozdulat a kibiztosított fegyverrel, a rádiós máris kikászolódott fülkéjéből, az ejtőernyőt is engedelmesen magával hozta. Fred Laurenz nesztelenül becsukta a kabinajtót a spanyol mögött. – Meghalt? – kérdezte Miguel Morilla, és a megkötözött parancsnokra nézett. Fred Laurenz nemet intett: – Feküdjék hasra, és tegye hátra a kezét! – parancsolt a rádiósra, majd az eszméletlen Menudához lépett, levette róla a lábbilincset, rákattintotta a rádiós karjára, és fölpeckelte a száját. Miután mindezzel megvolt, elvette áldozata gyufáját, pénzét, cigarettáját, zsebkését, és átment a szállítótérbe. Az ejtőernyőt is magával vitte. A gép rakománya néhány duzzadó postazsákból, különféle faládákból és egy dísztelen ónkoporsóból állt, amely a Villa Cisneros-i garnizon egyik tisztjének földi maradványait tartalmazta. Családjának ugyanis az volt a kívánsága, hogy spanyol földbe temessék. A koporsó mellett két demizson állt. Fred Laurenz tudta, nincs veszteni való ideje. A pilóta vagy a gépész hamarosan felfedezik, hogy a rádiós eltűnt. Nekifeküdt hát az egyik ládának, és az ajtó elé tolta. Megpróbált egy másik ládát is odatolni, hogy teljesen elbarikádozza a bejáratot, de ez már nem sikerült. A láda túlságosan nehéz volt. Ezután szakszerűen hátára csatolta az ejtőernyőt, és kinyitotta a gép ajtaját. A becsapódó légtömeg kis híján a földhöz vágta. A gép billegni kezdett. Ettől most majd fölébrednek ott elöl – gondolta, és összehúzott szemmel lenézett a vigasztalan pusztaságba. Az ugrástól nem félt. Az ejtőernyő német gyártmány volt, jól ismerte. Ugrott már ilyennel, négyszer is, amikor kiképezték a Luftwaffénál. Félelmet csak az első két alkalommal érzett. A negyedik ugrás már inkább 46

gyönyörűség volt, igaz, némi izgalommal fűszerezve, olyasféle, mint amilyet a hullámvasúton érez az ember. Két kezével az ajtó melletti korlátba kapaszkodva, most mégis tétovázott. – Víz nélkül végem van – futott át az agyán, s még egyszer lenézett, nem látja-e valahol élet jelét. Sehol semmi: se fehér beduinsátrak, sem lomhán kúszó tevekaravánok. Árnyékot kínáló oázisnak nyoma nincs. Csak sárga homok mindenütt, imitt-amott egy-két nyomorúságos kóró, ez minden! Kiengedte a korlátot, s hátrább lépett az ajtótól. A tompa motorzúgáson át hangokat hallott a kabin felől. Tekintete végigpásztázott a helyiségen, és ráesett a két üvegballonra. Bor lenne? Kétszer ötven liter! Ez biztosan nem hivatalos rakomány, Morilla nyilván olcsón ju-I ott hozzá a repülőtér kantinosánál Villa Cis-nerosban. Fred Laurenz nem vesztegette az időt. Felhasította az egyik postazsákot és kiürítette. A demizson tartalmát kiüríteni egy pillanat műve volt. Már éppen össze akarta kötözni a borral megtöltött vízhatlan zsákot, amikor hirtelen valami reccsent mögötte. Menuda a gépész segítségével feltörte az ajtót. Fred Laurenz megpróbálta elérni a gép ajtaját, de Menuda gyorsabb volt, megbilincselt kezével lesújtott rá. Mindketten a földre zuhantak. Menuda fojtogatni kezdte Fred Laurenzet, a gépész meg eközben ide-oda hadonászott pisztolyával, célozni ugyanis nem mert. Fred Laurenz fuldokolva kapkodott levegő után. Hiába nyomta öklét ellenfele bordái közé, a szorítás nem engedett. Egymásba fonódva gurultak a nyitott ajtó felé. – Vigyázzon! – kiáltott föl a gépész, de elkésett. Menuda talpa alól kicsúszott a padló, lábaszárát elkapta a légörvény. A gépész rémülettől kitágult szemmel meredt utánuk az ablakon át, de azok már eltűntek a mélyben. – A pokolba! – kiáltott föl Morilla a kabinba lépve. Nyomban tudta, mi történt. Felemelte megbilincselt kezét. – A kulcsok a 47

fickó zsebében vannak! Csukd be már, öregem, kl«l visz a huzat! Mialatt a gépész behúzta az ajtót, MigueH Morilla előrement a pilótafülkébe, és néhány 1 szóval elmondta a pilótának, mi történt. Az egy pillantást vetett a magasságot jelző műszerre, és elhúzta a száját. – Háromezer-kétszáz! A keselyűknek ugyancsak túrniuk kell majd, míg megtalálják őket – vetette oda. A két utas nem túlságosan érdekelte. Ennek ellenére éles fordulatot tett a géppel, és lejjebb szállt. A gépész is előrejött. Három szempár bámult ki az ablakon. Miguel Morilla és a gépész szinte egyszerre pillantották meg a föld felé lebegő, vakítóan fehér ejtőernyőt. – A mindenit, hát nem lerázta magáról a parancsnokot! – szaladt ki a rádiós száján. A gépész újra elővette a pisztolyt, és kibiztosította. – Ereszkedj lejjebb, akkor még eltalálhatom – mondta izgatottan, és már nyúlt is az ablakkilincs felé, hogy elfordítsa. A pilóta egykedvűen megvonta a vállát. – Minek? Túl gyorsan távolodik. És pisztollyal ugyan el nem találod, fiam! Meg aztán miért is? Úgyse soká húzza ott lent. Nézz a térképre! A legközelebbi hely, ahol vizet talál, hetven mérföld. És se iránytűje, se térképe! – És ha leszállnánk? – Morilla is követte tekintetével a gomba alakú fehér ernyőt. – Még egy rendkívüli leszállásra nem futja az üzemanyag. Meg aztán csak nem töröm el a madárnak a lábát, amikor éppen fut! Rajta, add le a sztorit! Hadd mondjanak Madridban ITtInét ezért a paradicsombéli pásztorért meg az ő bűnös bárányáért. – A Hiéna engedelmesen (lilére tette a fülhallgatót megbilincselt kezével. A felfújt ejtőernyő zizegése olyan volt Fred Laurenz fülének, mint valami halk muzsika. Látta, amint a repülőgép tovatűnik a 48

fénylő égen, a föld pedig egyre közeledik. Izgatottságát nagy nyugalom váltotta fel. Ott lent a szabadság várja. Igaz, magányossággal, szomjazással és homokkal, de ez nem rémítette el. Megszokta, hogy nehézségek közepette éljen. A sivatag becsületes ellenfél, nem lesz tehetetlenül kiszolgáltatva neki. Erre gondolt, s Menuda halálsikolyát már el is felejtette. A parancsnok fojtogató szorítása az életét fenyegette zuhanás közben. Ennek ellenére megrántotta az ejtőernyő zsinórját, vállalva azt a veszélyt is, hogy a tartópántok elszakadnak a kettős teher alatt. A kísérlet nem sikerült. Menuda mint a polip kapaszkodott belé halálfélelmében. Laurenznek csupán egyetlen lehetősége maradt. Hüvelykujját teljes erőből a spanyol szemébe nyomta. Menuda felordított, de szorítása csak az utolsó pillanatban engedett, Laurenz éppen hogy meg tudta húzni az ejtőernyő zsinórját. Azt tettem, amit tennem kellett – gondolta Fred Laurenz, megmegrázkódva az undortól. A föld már szinte érinthető közelségben volt. Keresztbe tette a lábát, ahogy tanulta, s összekuporodott, hogy teste fölfogja a földre csapódást. Amikor leért, gyorsan az oldalára fordult. Szélcsend volt, a fehér selyemernyő nyomban összeesett. Ekkor kioldotta a tartóköteleket, kicsatolta a hátizsákot, nyugodtan fölállt, s mélyeket lélegezve körülnézett. Arckifejezése megenyhült, alig észrevehető, kissé önelégült mosoly villant fel rajta. Hát nem éppen Eldorádó – állapította meg magában. Rágyújtott az egyik cigarettára, amit * a rádióstól szedett el. Olyan szaga volt, mint a korhadt fának, s marta a torkát. Legfontosabb a víz – gondolta, és körbe járatta tekintetét. Ameddig csak ellátott a szem, sík volt a vidék és néma, halott por- és agyagtenger. Imitt-amott csenevész, szikkadt tüskebokrok, elszórtan, mint apró szigetek, egy-két alfafűcsomó, ennél többet a kitikkadt talaj nem tűrt meg. A síkság fölött vibrálva csillogott a hőség. Delelőn állt a nap. 49

Most nincs értelme nekiindulni – állapította meg magában Fred Laurenz. Csizmája sarkával elnyomta a csikket, és beletúrt kurtára nyírt, rőtes hajába. Forró volt és tapintásra olyan, akár a szalma. Az El Paraisóban töltött idő megtanította arra, hogy óvatos legyen. Sietve kifeszítette az ejtőernyőt egy térdig érő cserje fölé. Mire ezzel elkészült, és végignyúlt az árnyékban, tenyérnyi száraz hely sem maradt a testén. Ellenőrizte, hogy föl van-e húzva mind a két zsákmányolt karóra, s hogy egyformán járnake, aztán lehunyta a szemét, és megpróbált aludni. Üldözőktől nem tartott. Az El Paraisóiaknak legalább három napjukba telnék, amíg teveháton ideérnek, és még akkor sem biztos, hogy nyomára bukkannának ebben a pusztaságban. Talán repülőgépet is küldtek a keresésére. Ezt valószínűtlennek tartotta, de ha mégis megkísérelnék, aznap délután már aligha. Az ifrii támaszpont innen legalább két óra repülőn. S ahhoz, hogy tervszerű hajtóvadászatot folytassanak a levegőből, jó néhány Időt rabló intézkedést kellene tenniük, így pl. üzemanyag-felvevőhelyet kellene létesíteniük. Hogy merre kell menekülnie, az egy pillanatra sem volt kétséges előtte. Terve készen állt. Már El Paraisóban pontosan végiggondolt mindent, még az első szökési kísérlet előtt. Észak felé akarta átvágni magát, a Földközi-tengerhez. Algírban vagy Oránban biztosan talál majd barátokat, akik segítségére lesznek. Tisztában volt vele, hogy nem vesztegethet egy napot se. Annak a felfedezésnek, amit röviddel a Condor-légióból való gyors menekülése előtt tett, nagy katonai és politikai jelentősége van. Arra nem számíthatott, hogy az otthoni ellenállócsoportok, s mindenekelőtt a szovjet elvtársak más úton szerezzenek tudomást a náciknak erről a titkáról. De még egy oka volt a sietségre. Meg kell próbálnia valamiképpen hírt adni magáról, hogy otthon helyreállítsák a megszakadt kapcsolatot. Rajta kívül senki nem tudta, hogy ki az ő emberük a Luftwaffénál. A tiszt annak idején feltételként szabta ezt, és Fred 50

Laurenz nem ellenezte a biztonsági intézkedést. Ez a tiszt csak azért rokonszenvezett a Kommunista Párttal, mert az harcolt a legkövetkezetesebben a nácik ellen. Hogy miért gyűlölte a hitleristákat, Fred Laurenz nem tudta, s ez megnehezítette a dolgát. Azután, hogy önkényesen elhagyta a Condor-légiót, az ellenállási csoportok hónapokon át nem kaptak semmiféle, hírt szabotázsakcióik eredményéről. Ez a gondolat szörnyen kínozta, de ha ma lenne hasonló helyzetben, akkor sem cselekednék másként, mint azon az augusztus 18-án Vitorianában. Az S Il-es rohamosztag, melyben Fred Laurenz őrmester szolgált, Vitoriánában rendezte.be főhadiszállását. 1938. augusztus 17-én a városi iskola pincéjében száznégy ember várta a halált. Asszonyok és lányok, fiatalemberek és aggastyánok, akik az utolsó töltényig harcoltak a hegyekben a falangista túlerővel szemben. Azon a délutánon Fred Laurenz fültanúja volt egy beszélgetésnek a német parancsnok és egy Franco-tiszt között. A kivégzésről beszélgettek, melyet másnap kora reggelre tűztek ki. A falangisták attól féltek, hogy a népfront tagjai az éjszaka folyamán támadást kísérelnek meg az iskolaépület ellen, hogy kiszabadítsák a foglyokat. A Franco-tiszt arra kérte a német parancsnokot, erősítse meg az őrséget. A parancsnok meg is ígérte, s a tizennyolc főnyi őrség vezényletét szerencsére Fred Laurenz őrmesterre bízta. Laurenznek eszébe sem jutott, hogy amit tervez, meghiúsíthatja annak a feladatnak a végrehajtását, amelyet az ellenállócsoporttól kapott. Mérlegelni száznégy emberélet és egy pártutasítás között? Ezt meg sem kísérelte. Ezen az éjszakán egyetlen cél lebegett a szeme előtt: hogy ezeket a férfiakat és nőket megmentse a haláltól. Az osztag estefelé vette át az iskolaépület hátoldalának az őrizetét. Fred Laurenz gondosan megvizsgálta a terepet, kijelölte az 51

őrhelyeket és a váltás rendjét. Röviddel éjfél után, gyanús észleletekre hivatkozva, megparancsolta embereinek, hogy déli irányban foglaljanak el félkör alakú állást. A német légiósok közül senki sem gyanította, hogy ily módon az északi oldalon rés támad. A pinceajtó előtt őrt álló falangista álmos vigyorgással üdvözölte a közeledő német őrmestert. Fred Laurenz előhúzta a cigarettásdobozát, és gyufa után kezdett kotorászni a nadrágzsebében. A spanyol a falnak támasztotta a rövid olasz puskát. – Por jávor! – mondta előzékenyen. Kezében öngyújtó lángja villant. – Bitta serr! – ismételte, láthatóan büszkén német tudására, sőt meg is toldotta még egy morzsával: – Hitler serr gutt. Megkönnyítetted a dolgom – gondolta Fred Laurenz, és keze élével villámgyorsan lesújtott, ahogy ezt a közelharc-kiképzésen tanulta. Az ütés ereje és a pontos célzás arról tanúskodott, hogy még azt sem felejtette el, amit Eisenthalban tanult, a szorítóban. A nyaki ütőeret találta el. A spanyol összecsuklott. A foglyok a sötétben kuporogtak, egyikük sem aludt. Amikor az ajtó hirtelen feltárult és éles fénysugár hatolt a boltozatos helyiségbe, döbbenten meredtek a német őrmesterre. Látták kezében a fegyvert, és az első pillanatban nem is értették, mit integet. Hiábavaló másodpercek teltek el, amíg Fred Laurenznek eszébe jutott a mentőötlet. Oldalt lépett, gallérjánál fogva felemelte a falangistát, és ledobta a lépcsőn az élettelen testet. Feloldódott a dermedtség, az emberek megmozdultak. A száznégy kiszabadított közül már az utolsó is átmászott aziskolaudvar vaskerítésén, amikor eldördült az első lövés. Fred Laurenz és három fiatal baszk társa egy könnyű géppuskával és két géppisztollyal fedezte a többiek menekülését. Az egyik baszkot golyó találta homlokon, nyomban meghalt. Mire 52

visszavonultak, Fred Laurenz is erősen vérzett. Felső karján kapott sebet. Sikerült eljutniuk a hegyekbe, itt csatlakoztak ahhoz a partizáncsoporthoz, melyet egy Gunnar Jörensen nevű dán trockista vezetett. Fred Laurenz sebe hamarosan begyógyult. Részt vehetett az akciókban a Franco-puccsisták utánpótlási vonalai ellen. Mindössze három lépésre feküdt Jörensentől, amikor egy gépfegyversorozat széttépte a dán mellkasát. Két nappal később a falangisták fogságába esett. Éppen egy hidat akart felrobbantani csoportjával. A kihallgatásokon néma maradt, hiába ütötték. Azt hitték, ő a partizáncsoport vezetője, s Laurenz meghagyta őket ebben a hitben. Ha felfedi kilétét, a francóisták minden bizonnyal átadják a Condor-légiónak, és ott is csak kivégzés vár rá. Ez a hallgatás megmentette az életét. A győzelmi mámor csillapította a Caudillo vérszomját, s így Fred Laurenz nem került puskacső elé; kegyelmet s életfogytiglani fogságot kapott El Paraisóban. Minderre most nem gondolt. Lehunyt szemmel figyelte saját lélegzetét. A fehér selyemsátor alatt más zaj nem is hallatszott a rekkenő hőségben. Feje lassan oldalt csuklott. A kis világos folttól délre, pár száz méternyire, két hatalmas, barna keselyű keringett hangtalanul. Sírásók, akik soha nem állítanak sírkövet.

53

IV. A fényesfekete csempéken, melyektől a fürdőszoba úgy hatott, mintha falait egészen a sötét színűre festett mennyezetig selyem borítaná, zöldes fény csillogott. Josef Krakmeyer levendulaillattól körüllengve hevert az ugyancsak fekete csempéjű fürdőkádban, és. teljes odaadással élvezte mindazt a kényelmet, amit a Salazon villa e fényűzően berendezett helyisége kínált. Kéjesen vakarózott, csontos mellkasára locsolta az illatosított vizet, de hirtelen zavarba is jött, mikor megpillantotta elégedetten mosolygó arcát a csillogó csempe tükrében. Azonnal felegyenesedett, kihúzta magát, szigorúan körülnézett, mintha most látná először a környezetét, s az ajkába harapott. Viszolyogva szemlélte krétafehér tükörképét a csempéken. Tipikus déli elpuhultság. Majdnem perverz. Azt semmi esetre sem engedem meg, hogy Krap itt áztassa a fenekét. Nyamvadt civil ez a Salazon! Krakmeyer kinyitotta a lefolyót, majd fogta a tust, és jéghideg vizet engedett magára. Vacogott ugyan, de legalább megelégedéssel tölthette el a tudat, hogy szeplőtlenül tért vissza a német hivatalnokhoz méltó vasfegyelemhez. Amit tett, önsanyargatás volt, kegyetlen és kíméletlen. Úgy lépett ki a kádból, mint aki csatát nyert. Már öltözködött, mikor megzavarták. Kopogtak. Krap állt a fürdőszoba ajtaja előtt. Hangja izgatott volt. – Hauptsturmführer… Salazon ezredes sürgősen beszélni kíván önnel. Kéri, hogy azonnal jöjjön le a dolgozószobájába. Krakmeyer áthúzta vállán a nadrágtartóját. Rosszkedvűen vette szemügyre nyakkendőjét és frizuráját a belső ajtót borító tükörben. Nem állhatta, ha sürgették. Salazon azt mondta, hogy a repülőgép nem érkezhet meg éjfél előtt. Most pedig tíz óra 54

sincs még. – Nem tudja, mit akar, Krap? – Nem pontosan. Valami fontos híre lehet. A helyettese is ott van. Meglehetősen idegesek mindketten. Valami kellemetlenség jöhetett közbe… – Menjen csak előre, mindjárt jövök én is – utasította Krakmeyer, mert el akarta kerülni, hogy Krap meglássa a fekete csempéket. Pokolba mindennel, ami így elpuhít – gondolta, miközben elhagyta Salazon fényűző fürdőszobáját. Az ezredes faburkolatú dolgozószobáját csaknem nappali fénnyel árasztotta el a tizenkét ágú csillár. Salazon az íróasztalnál ült. Helyettese és Krap mellette álltak. Amikor Krakmeyer belépett a szobába, felpillantottak az előttük kiterített nagy térképről. Csak rájuk kellett néznie, s már tudta, nem kell éjfél után a repülőtérre mennie. – Megugrott – szólalt meg Salazon, leplezni próbálva, hogy milyen kínosan érinti az új helyzet. De az igyekezet nem sok eredménnyel járt. – Háromezer méter magasból ugrott ki. Az egyik legénységi ejtőernyővel… Egyik legjobb emberünket is elvesztettük. – Hol? – kérdezte Krakmeyer. Nyugodtan a térképhez lépett, bosszúság nem látszott az arcán. Viselkedése zavarba ejtette az íróasztalnál álló férfiakat. Salazon kérdő pillantást vetett Krapra, ő azonban nem vette észre. Bizonytalanul figyelte főnökét. – Nos? – kérdezte Krakmeyer, és könnyedén az íróasztalra támaszkodva, felnézett a térképről. Hangja dühítően barátságosan csengett. – De a helyet ismerjük, nemde? – Természetesen… pontosan itt – mutatott Salazon a térképre rajzolt kis keresztre, s kezdte visszanyerni a biztonságát. Azt várta ugyanis, hogy a Gestapo-megbízott szemrehányások özönével árasztja majd el: szemrehányásokkal, amelyek teljesen jogosak lettek volna. Krakmeyer váratlan szelídsége 55

megkönnyebbüléssel töltötte el. Egyszeriben nagyon beszédessé vált. – Ha úgy tetszik, a fickó egyenesen a sírjába ugrott. Nézze csak, tisztelt kollégám, ezt a két pontot… itt ért földet, és itt van a legközelebbi vízlelőhely, ez itt közte sivatag… Százötven kilométeren át. Ahhoz, hogy a jó irányban induljon el, olyan szimatának kell lennie, akár egy sivatagi rókának. De még akkor sem ússza meg. Három nap élelem és víz nélkül egy katlanban, ezt nem bírja ki ember. Segítséget pedig sehol nem talál. Mert élőlényt ezen a vidéken éppúgy nem láthat, mint ahogy apácák között se láthat terhesei, ha szabad így mondanom. – A hasonlat felvidította. Helyettese és Krap is elvigyorodtak. Csak Krakmeyer nézte tovább a térképet érzéketlenül. – Ön járt már ott? – kérdezte szárazon. – Nem. De miért kérdezi? Ja, vagy, úgy, arra gondol, hogy… De a helyettesem egy évig Rio de Oróban élt. ö is megerősítheti, amit mondtam. – A helyettes már éppen szóra nyitotta a száját, de Krakmeyer leintette. – Mit szándékszik hát tenni, ezredes? – Nos, tudja… – Salazon úgy érezte, sarokba szorították. Lázas igyekezettel próbált valamiféle elfogadható választ találni. – Van néhány lehetőségünk, kolléga úr. Kiadhatunk körözést gyilkosság miatt, s kérhetjük a francia rendőrség támogatását. Ha emberünknek netán sikerül a lehetetlen, akkor minden valószínűség szerint Algírban bukkan majd fel. Ha pedig a személyleírása kint lóg minden egyes csendőrőrs előtt, igazolvány nélkül jóformán semmi esélye nincs. – Pocsék ötlet – mondta Krakmeyer szárazon. – Egészen pocsék. – Felegyenesedett. Most nézett először az ezredes szemébe, ami-óta a szobába lépett. – Úgy látom, nem egészen értettük meg egymást. Játsszunk tehát nyílt kártyákkal, Salazon. A Fekete Gyertya, ahogy mi nevezzük ezt az embert, nem valami kis hal. Ezt ma délben már ön is tudta, ugye? És most jól 56

figyeljen: A Fekete Gyertya egy kommunista ellenállócsoport tagja, és olyan hadititok van a birtokában, amely a Birodalom létével függ össze. Beláthatatlan következményei lehetnek, ha sikerül eljuttatnia a bolsevistákhoz, a Kremlbe. Gondolom, ennél világosabban nem kell beszélnem? Néhány pillanatig templomi csend ülte meg az ezredes dolgozószobáját. Hadititok, bolsevisták, beláthatatlan következmények – Salazon villámgyorsan kombinált. Németországi tartózkodása óta Hitler bámulói közé tartozott, jobban ismerte a Mein: Kampfot, mint jó néhányan a horogkersztes zászlóvivők közül. „Új politikát kell követnünk a jövőben, területi politikát… De ha ma Európában új talajról, új területekről beszélünk, akkor csak Oroszországra gondolhatunk. A német eke számára a kardnak kell új talajt teremtenie…” Ezek a mondatok csaknem szó szerint rögződtek emlékezetében. Beláthatatlan következmények? Ezek szerint a szökevény veszélyeztetheti Hitler titkos terveit? Az ezredest a puszta gondolatra szédülés fogta el. Rádöbbent, hogy itt az ő feje is veszélyben van. Hitler és Franco egyek a vörösök elleni harcban. Ezért kapta vajon azt az utasítást, hogy mindenben támogassa a gestapósokat? Nyilvánvaló. Aki azonban csődöt mond, azzal szemben a Caudillo nem ismer kíméletet. Még akkor se, ha az illető ügyosztályvezető és a Salazon nevet viseli. – Az Ördög itt van Madridban – szólalt meg váratlanul Salazon helyettese. – Nála megfelelőbbet nem találhatunk… – Az meg kicsoda? – érdeklődött Krap kíváncsian. Salazon csak rövid habozás után válaszolt. – A titkos fegyverünk… hogy úgy mondjam, az ütőkártyánk. – Afrika-szakértő? – Krakmeyer szemmel láthatóan – Több annál – válaszolta az ezredes. – Vérbeli kopó, és amellett intelligens… – Öt nyelven beszél, beleértve a németet és az oroszt is! – 57

egészítette ki a helyettese, bizalmaskodva felettesére hunyorított. – És egyéb képességei is vannak, mint hallom. – Akkor mire várnak? Hozassa ide ezt az Ördögöt! Salazon már újból tudott mosolyogni. – Az nem olyan egyszerű – válaszolta nyugodtan. – Van ugyanis egy megállapodás, s eszerint az Ördögöt csak hárman ismerhetik: a politikai rendőrség főnöke, a külügyi szolgálat vezetője és én. Hiszen érti, biztonsági okokból. De most nem is ez a lényeg. A következőképpen képzelném… – kezdte, a térkép fölé hajolva. Krakmeyer, Krap és az ezredes helyettese figyelmesen hallgatták. Minél tovább beszélt Salazon, annál savanyúbb lett Krakmeyer képe. El Retiro csendes kertjei és a madridi katedrális tornya fölött már halványultak a csillagok, mikor Josef Krakmeyer és segédje elhagyták Salazon házát. Valahol tücsök ciripelt. A szabályosan ismétlődő éles hang felébresztette az ejtőernyőselyem alatt alvó férfit. Néhány pillanatig nem is tudta, ébren van-e vagy álmodik, azt se, hogy hol van. Csak feküdt mozdulatlanul, és hallgatta a fűrész hangjára emlékeztető cirpelést, amely meghitten ismerősnek tűnt, akár egy régi jó barát hangja. Otthon Eisenthalban sokszor hallotta annak idején a kis padlásszobában. Néha egész éjszakán át. A házi manó szonátája – mondta róla Rita. Milyen rég volt! Már föl se tudta idézni a lány arcát, nem emlékezett a szeme színére sem. Csak az a téli este maradt meg élesen az emlékezetében. A kis vaskályhán vörösen izzott a karika a fától és attól az öt darab brikettől, amit Rita hozott magával. Egy pénteki napon lehetett, mert emlékszik, aznap délelőtt járt a munkaközvetítőnél. Huszonhét márka, harmincöt pfennig, illeték. Vacsorára három üveg sört vett meg kenyeret és sózott heringet. Egész éjszaka gyötörte őket a szomjúság. Akkoriban 58

még azt hitték, soha senki és semmi nem választhatja el őket egymástól. Aztán eljött az a nap, mikor Eisenthalban is megjelentek a barnaingesek, diadalittasan végigmasíroztak a városon, az utcák csak úgy visszhangoztak harsány „Sieg heil”jeiktől. Fred Laurenznek illegalitásba kellett vonulnia. Rita megvette neki a vonatjegyet, és a reggeli szürkületben kikísérte a pályaudvarra. Több mint egy év múlva találkoztak csak újra, egy határszéli helyőrségi városka vendéglőjének a kerthelyiségében. A találkozásból búcsúzás lett, végleges elválás, de ebben nem ők voltak a hibásak. – Három gyereket szerettem volna tőled, no meg egy icipici szerencsét – mondta akkor Rita. A férfi ekkor ránézett a kezére, melyben a musttal telt poharat tartotta, és csak azt kérte, ne várjon rá. A lány tiltakozott, ám két hónappal később már levél jött tőle, s benne csak ez a két szó: Bocsáss meg! Rita – a név most úgy sajgott Fred Laurenz emlékezetében, akár egy tüzes nyíl ütötte seb, de aztán lassan kihunyt az égető fájdalom, ahogy elnémult a tücsök is. Ásított egyet, de az ásítás fájdalmas kiáltásban végződött, mert ahogy kinyújtózott – az álmosságot akarván lerázni magáról –, éles fájdalom hasított a hátába. Ettől nyomban eloszlott a kábultsága, végképp felébredt. Már csak szomjúságot érzett, ugyanúgy, akárcsak annak idején a sózott hering után. Óvatosan kimászott az ejtőernyő alól. A sivatag fölé már éjszaka borult. Egy pillantást vetett a karóra világító számlapjára, és megállapította, hogy csaknem hat órát aludt. A hőség alábbhagyott, a fekete égbolton szikráztak a csillagok. A satnya bokrok úgy hatottak a hold hideg fényében, mint megannyi sírhalom egy végtelen temetőben. Fred Laurenz begyömöszölte az ejtőernyőt az oldaltáskába, azt meg átvetette a vállán a hosszabbik szíjjal, hogy ne ütődjék a sebhez, és elindult. A sarkcsillag volt az iránytűje. Tempósan lépegetett, egyenletesen, minden különösebb sietség nélkül, hiszen az csak erejét emésztette volna. Körülötte minden 59

csendes volt és mozdulatlan. Négy óra menetelés után szünetet tartott. Kinyújtóztatta fájó lábát, cigarettára gyújtott. Noha a dohányfüst marta kiszáradt torkát, tovább szívta, hogy csillapítsa egyre erősödő éhségét. S bár még frissnek és erősnek érezte magát, tisztában volt vele, hogy nem sokáig lesz az. Cserepes ajka és korgó gyomra figyelmeztette rá. Keresnie kell valamit, amit meg lehet enni, s főképp vizet kell találnia, ha nem akar elpusztulni. A sivatagban egy elgyengült ember any-nyi, mintha már halott volna. Úgy becsülte, eddig körülbelül húsz kilométert tett meg. Amennyire meg tudta ítélni az esti derengésben, a táj éppoly sivár és élettelen volt, mint ott, ahol földet ért. Hiszen nem ragaszkodom én feltétlenül marhasülthöz és pilsenihez – mondta magában. Ha kell, nyúlon, egéren vagy mókuson is elél az ember egy darabig. Éhségét még az sem csillapította, hogy arra gondolt, talán a tűzön sütött kígyót is meg kell ennie. Mindenáron élni akart, nem lehetett válogatós. A magányos menetelés alatt újból végiggondolta az elmúlt huszonnégy óra eseményeit. Afelől semmi kétsége nem volt, hogy Spanyol-országban a Gestapo várja. Még ha Franco emberei Madridban rájöttek is, hogy valójában nem egy partizánvezért, hanem egy német kommunistát száműztek El Paraisóba, ez még nem ok arra, hogy ilyen költséges intézkedéshez folyamodjanak. Ezért még nem kellett volna visszavinniük őt Spanyolországba, méghozzá repülőgéppel és a parancsnok személyes felügyelete mellett. Ez cseppet sem logikus. Tehát a Gestapo keze van a dologban. De hogyan akadtak a nyomára? Jó néhány kilométeren át ez a kérdés foglalkoztatta Fred Laurenzet. Ám akármennyit töprengett is, csak egy következtetésre juthatott: valahol rés támadt az ellenállási csoport gondosan szőtt hálóján. De vajon miért ilyen sürgős a Gestapónak? Ha csak ártalmatlanná akarják tenni, ahhoz elég, ha 60

szólnak falangista kebelbatátaiknak, és Fred Laurenz neve máris a halálraítéltek listájára kerül. Egyetlenegy magyarázatot talált csupán: élve akarják a kezükbe kaparintani, hogy kiszedjenek belőle, amit csak lehet. Az ugyanis korántsem biztos még, hogy mindenről tudnak, de ha a másik dolgot is megtudják, akkor egy egész hadsereget eresztenek majd a nyomába, mosolygott magában Fred Laurenz. Élénken élt még emlékezetében, milyen szívdobogva lopózott be azon az éjszakán a parancsnok szobájába. A nehéz páncélszekrénynek három zárja volt. Az egyik kulcsot a főhadnagy őrizte, a másikat az írnok, a harmadikat pedig az őrmester adta át annak a Farian nevű doktornak, aki Németországból érkezett a tudósokkal. Azt senki sem sejtette, hogy Laurenz őrmester már jóval ezelőtt néhány éjszakát a műhelyben töltött, és három tökéletes pótkulcsot készített magának. A pillantás, melyet a tisztelt tudós úr fekete aktatáskájába vethetett, minden pénzt megért, még a félelem sem volt túl nagy ár érte – állapította meg újólag, és föltápászkodott. Vállára vetette az ejtőernyőt, felpillantott a csillagokra, aztán elindult. Ajka teljesen kicserepesedett, időnként megnedvesítette a nyelvével. Ahogy múltak az órák, egyre nagyobb fejtörést jelentett számára a vízhiány. Két nap a maximum, amit az afrikai hőségben víz nélkül kibír az ember. Nem kellett sokat számolgatnia, hogy megállapítsa, majdnem egy nap telt már el. És csakhamar elérkezett a második is, szinte nem is hajnalodott. Keskeny ezüstcsík jelent meg az égbolt északkeleti felén, néhány perc múltán izzani kezdett, a csillagok beleolvadtak a mind világosabb kék égboltba, és a felkelő nap megnyújtotta az alfacserjék és a bozótok árnyait. A fényáradat nyomán eltűnt a kellemes hűvösség is. Fred Laurenz körbejártatta tekintetét: sehol egy magaslat, sehol egy pálmafa, se egy sátor csúcsa vagy kőhalom, amely vizet sejtetne. 61

Amikor a sárga homok felett már vibrálni kezdett a levegő, rövid pihenőt engedélyezett magának. Kivágott egy jókora darabot az ejtőernyőjéből, és magára terítette, mint valami abát – így nevezik a sivatagi lakosok azt a kabátszerű fehér leplet, amit viselnek. Már éppen azon volt, hogy fejpántot csomózzon össze az ejtőernyő tartóköteléből, amikor hirtelen valami zajt hallott. Először azt hitte, hallucinál, de aztán megpillantotta a pacsirtát. Egyik bokorból röppent föl, és ugyanazt a dalt dalolta a száraz fűszálak között, mint testvérei odahaza Németországban, az üdezöld pázsit fölött. Fred Laurenz figyelte néhány percig, és valahogy megkönnyebbült. Ez a kis madár ott fenn az élet jele, s ahol élet van, ott víznek is kell lennie. Aztán folytatta útját, noha a nap már delelőhöz közeledett, és a rekkenő hőségben kínszenvedéssé vált még a lélegzetvétel is. Már csak vánszorgott. A táska olyan súllyal nyomta a vállát, mintha ólom lett volna benne. El is dobta, de néhány lépés után visszafordult, és újra fölvette. Nemhiába tartotta nyitva a fülét El Paraisóban, amikor valaki a Szahara veszélyeiről beszélt a munkacsapatban. Jól tudta, milyen fontos a védősátor, ha leszáll az éjszaka s hirtelen lehűl a levegő, vagy amikor homokvihar támad. Gyér fölszerelését semmiképpen sem szabad föláldoznia a pillanatnyi könnyebbségért. Délre annyira elgyöngült a tikkasztó melegtől, a szomjúságtól és az éhségtől, hogy már az útirányra sem tudott figyelni. Imbolygott, mint aki részeg. Mintha vörös ködfátyol lebegett volna szeme előtt. Már gondolkodni se tudott tisztán, s így azt sem vette észre, hogy közben más lett a bokrok és a fűszálak színe, dúsabb a növényzet, s a talaj enyhén süppedékes! Feje a mellére kókadt, így támolygott előre, botladozva a mind meredekebb lejtőn, míg egyszercsak elesett, és elterült, mint aki meghalt. Szempillája se rezdült, s így nem volt, ami elűzhette volna a zöldes szárnyú, nagy legyet, mely az arcán mászott. Kis híján két óra telt el, míg Fred Laurenz magához tért a mély 62

ájulásból. A legelső dolog, amit érzékelt, sajátos, fűszeres illat volt. Messze északon, Németországban, a türingiai erdőben, Friedrichrodában volt egy ház, annak a tetőgerendája árasztott éppen ilyen illatot. A ház a nagyanyjáé volt. Gyakran vakációzott ott, s nagyanyja olykor föl vitte magával a padlásra, ahol az erdőben gyűjtött gyógyfüvek száradtak: zsálya, martilapu, fodormenta, árnika, földi tömjén. Csinálok neked egy teát, kisfiam, attól szép piros lesz a véred. Tea! Már megint forog vele a világ! Ebből elég. A teához víz kell! Fred Laurenz nagyot nyelt, és a torkába hasító éles fájdalom újból magához térítette. Felegyenesedett, s most már látó szemmel pillantott körül. Egy wadi-ra bukkantam! – gondolta. Nem tévedett, valóban egy folyómederben állt, több is van ilyen a sivatagban. Az év jó részében szárazok, csak akkor gyűlik bennük össze némi víz, mikor az Atlasz hegységben már megindultak az esőzések. A völgyet teljes hosszában sűrű növényzet borította. Itt-ott türkizkék vagy sárga virágok nyíltak. A növények a perzselő nap ellenére sem fakultak meg, az üdezöld szőnyegből fűszeres illat szállt föl. Még néhány gumiakác és borókabokor is akadt a lejtőkön. Ám a legfontosabb felfedezést akkor tette Fred Laurenz, mikor közelebbről szemügyre vette a talajt. A növények élénkzöld színe adta az ötletet. Kitépett egy fűcsomót, s látta, hogy a gyökérnél nedves a homok. El Paraisóban már hallott a vízerekről, melyek az esőzések után is, néha egész éven át tovább csordogálnak a föld alatt. Megkereste a legnedvesebbnek látszó helyet, s eszelősen ásni kezdett. Amikor a homok kötöttebb lett, Menuda zsebkését is igénybe vette. Alig egy méter mélységig kellett ásnia, s rábukkant az érre: a víz kristálytiszta volt és hideg. Mindenről megfeledkezett ebben a pillanatban: üldözőiről, útja végcéljáról, küldetéséről. Csak az ivásra gondolt: Inni, inni, inni! 63

V. Berlin belvárosa szinte párolgott a rövid, de heves zivatar után. A Prinz Albrecht utcában a nyolcas számú ház előtt nagy, fekete autó állt meg, fényes tetején vízcseppek csillogtak. Az SSegyenruhát viselő, magas termetű sofőr kiszállt, átsietett a gépkocsi másik oldalára, s előzékenyen kinyitotta az ajtót utasának. Az autóból kiszálló férfi tudomást sem vett róla. Nem nézett se jobbra, se balra, egyenesen a díszes épület kapuja felé tartott. Ebben a házban futottak össze annak a szervezetnek a szálai, mely egész Németországot behálózta. A bejárat két oldalán egyegy fegyveres őr állt szobormereven. Fényes fekete acélsisakjukon fehéren és fenyegetően villogott a horogkereszt. Amikor az autó utasa a bejárathoz ért, szabályos, kemény mozdulatokkal tisztelgésre emelték fegyverüket. Arcuk merev maradt és kifejezéstelen. A férfi rájuk se nézett, áthaladt az előcsarnokon, és fürgén felsietett a lépcsőn a kivilágított folyosóra. Két civil ruhás férfi tiszteletteljesen „Heil Hitler”-rel üdvözölte, de ezeken is keresztülnézett. Üres, kifejezéstelen tekintete csak akkor változott meg, mikor a szőke, kissé molett titkárnő lesegítette róla a bőrkabátot. – Küldje be azonnal Krakmeyer hauptsturmführert! – Már itt várakozik a szomszéd szobában, Standartenführer úr. Rögtön az ön hívása után… Müller Standartenführer, Gestapo-főnök félbeszakította. – Mióta? – Körülbelül fél órája. Müller a karórájára nézett. – Nagyszerű! – mondta elgondolkozva. – Hívja be, és hozzon kávét. – Bocsásson meg, de úgy tudom, a hauptsturmführer csak gyógyteát iszik. Ne hozzak neki inkább ásványvizet? – Kávét, méghozzá erőset, világos? – mondta Müller, és 64

bement a dolgozószobájába. Az író- S asztal mögül a führer életnagyságúnál is nagyobb képe tekintett le szigorúan a belépőre. Müller első útja a mosdófülkébe vezetett, itt előbb jobb felől, majd bal felől megnézte magát a tükörben, s végül mutatóujját benyálazva, végigsimította szemöldökét. Mikor ezzel megvolt, kinyitotta a hatalmas páncélszekrényt, kivett egy dossziét, és leült az íróasztalhoz. Hozzá sem fogott még az olvasáshoz, máris kopogtak. Krakmeyer megállt az ajtóban. – Krakmeyer hauptsturmführer jelentkezem! – szólalt meg, és megpróbált feszes tartást erőltetni magára, ami nem nagyon sikerült. Vézna könyvelőalakja a lazán lógó öltönyben meg a könyökvédővel inkább komikus, mint katonás látványt nyújtott. Müller félig sajnálkozva, félig ellenszenvvel nézett végig rajta. A Gestapofőnök kezdettől fogva lehetetlen figurának tartotta Krakmeyert. Sehogy sem illett bele világképébe, hogy éppen egy ilyen nyomorúságos alak legyen megáldva átlagon felüli kriminalisztikai képességekkel. Ráadásul eleve utálta mindazokat, akik már elődje, a Göring által kinevezett és 1934-ben lebukott Diels miniszteri tanácsos idejében itt dolgoztak ebben a hivatalban, melyet egy berlini postás leleményes rövidítéssel Gestapónak nevezett el. – Foglaljon helyet, hauptsturmführer – mondta hűvösen Müller, és a székre mutatott. Ahogy ott ült az íróasztal mögött, egyáltalán nem úgy hatott, mint a hitleri Németország legrettenetesebb intézményének főnöke, inkább úgy, mint egy tiszteletre méltó bankház tisztviselője. – Gondolom, sejti, miért hívattam? Krakmeyer bólintott, és szomorú pillantást vetett az íróasztalon álló márvány tintatartóra. Sápadt ajka körül ismét megjelent a fájdalmas vonás. Akárhogy is van, ő még mindig több eredményt ért el, mint a biztonsági szolgálat emberei, akik hiába vadásztak Laurenzre. 65

– Akkor hát ki vele. Ön nyilván nem tudja, hogy ennek a Fekete Gyertyának a lángja kezd felettébb kellemetlen lenni. Tessék, halljuk! Krakmeyer kimerítő részletességgel beszámolt madridi útja eredményéről, s közben meg-megtapogatta a mája környékét. Éppen Salazon át-ejtési kísérleténél tartott, amikor a szőke titkárnő behozta a kávét. Krakmeyernek torkán akadt a szó. Úgy meredt a két díszes csészére, mint akit hipnotizáltak. Müller intett a szemével a titkárnőnek, s az kitöltötte a kávét. Koromfekete volt, illata betöltötte az egész helyiséget. A Standartenführer kortyolt egyet, s elégedett bólintással elbocsátotta titkárnőjét. A másik csészét Krakmeyer elé tolta. – Színtiszta méreg, hauptsturmführer, kóstolja meg! – Krakmeyer lelkében ádáz tusa kezdődött e pillanatban: a magánember alapelvei vívtak harcot a feljebbvaló iránti köteles tisztelettel. Egyfelől szívből utálta az alkoholt, a dohányt és a kávét, másfelől viszont világéletében magától értetődőnek tartotta, hogy amit egy följebbvaló kíván, az parancs. így hát megfogta a csészét, s ivott egy kortyocskát. A parancs, az parancs! – gondolta magában. Aztán folytatta mondókáját, s valahányszor Müller az ajkához emelte a csészét, ő is engedelmesen követte példáját. – És hogyan akarja folytatni? – A Standartenführer türelmesen végighallgatta Krakmeyert, bár a beszámoló nem mondott neki semmi újat. – Remélem, nem akarja megvárni, míg ez a csodálatos Ördög tálcán hozza ide a fickót? – Szó se róla! – Krakmeyer kissé kihúzta magát. – Van még három ütőkártyám. – Csak kettő – javította ki szárazon Müller. – A dessaui művezetőt és a warnemündei esztergályost már korábban Buchenwaldba vitték. Csakhogy az egyik már harmadnap meghalt. Szívgyengeség. – Müller első ízben mosolyodott el a beszélgetés során. – Sajnos, az Ettersbergen kissé zord a klíma. 66

Ami pedig ezt a fickót illeti, itt a pincében, ezt a… – az iratokba pillantott –, ezt a Bruchmannt, ez is a végét járja már. – Igyekszem sietni – felelte Krakmeyer, és alig tudta leplezni a dühét. A Standartenführer kérdése az eddigi akciók leggyengébb pontjára tapintott rá. A tanácsos tulajdonképpen nem sokat várt az ellenállási csoport letartóztatott tagjainak a vallomásától. Valójában nem is volt más választása, mint hogy a spanyol Ördögben reménykedjék. Ezt viszont semmiképpen sem akarta beismerni. – Krap ma reggel Weimarba utazott, hogy kihallgassa a buchenwaldi foglyot. Müller hátradőlt, s tekintetét a tanácsosra szegezve, rövid hallgatás után hamarosan folytatta: – Ugyanis nincs már sok időnk. Azt hittem, nem kell emlékeztetnem rá, hogy jó ideje mi is harci készültségben vagyunk. A Fekete Gyertya-ügy harci kérdés, ütközet egy stratégiailag fontos támaszpontért. Már a führer is foglalkozik az üggyel, és százszázalékos eredményt követel. Amellett Canaris is igyekszik bekapcsolódni az ügybe a saját embereivel. Értse meg, hauptsturmführer, itt nem csupán egy-két vörös agitátorról van szó!! Röviddel azután, hogy Krakmeyer viszaérke-zett Madridból, parancsot kapott, hogy jelentkezzék Müller standartenführernél. Rögtön sejtette: olyan ügy van a kezében, mely messze túllép a szokásos rutinmunka határain. Szokatlan, hogy a Gestapo főnöke egy-egy üggyel külön foglalkozzék. S most még a führer is! Krakmeyer végiggondolta a tényeket: Egy új szériából lezuhan két katonai repülőgép; egy kommunista, aki beépült a Luftwafféba, és aki a Gesta-pótól a Fekete Gyertya fedőnevet kapta, jelentéseket továbbít ezekről a szerencsétlenségekről egy bizonyos Bruchmann-nak, a jelentéseket továbbító futárt elfogják a Fekete Gyertya két elvtársával egyetemben. Ezek ketten a repülő-gépiparban dolgoztak, és ott hajtották végre azokat a szabotázsakciókat, amelyek a repülőgépek lezuhanását eredményezték. A jelentések alapján kellett volna 67

tökéletesíteniük a szabotázst, s úgy beépíteni a megrongált alkatrészeket, hogy a lezuhanás után lehetőleg ne maradjon semmiféle áruló jel. Itt bezárul a kör, vagy mégsem? Krakmeyer egy pillanatig arra gondolt, talán hiba volt, hogy a Fekete Gyertyát tekintette a legfontosabb láncszemnek, de aztán elkergette magától ezt a gondolatot. Ez a Laurenz egy különítményben szolgált mint őrmester, mielőtt a Condorlégióból megszökött. Ezt a különítményt egy alkalommal német tudósok látogatták meg. Laurenz rajta volt azon a listán, melyen a titok ismerőinek a neve állt. Krakmeyer érdeklődéssel várta, hogy a Standartenführer jobban megvilágítsa az összefüggéseket. De előbb még le kellett nyelnie egy szemrehányást. – Tulajdonképpen magától is rájöhetett volna – jegyezte meg Müller kissé gúnyosan. – Vagy komolyan azt hiszi, hogy tudósaink annak idején azért mentek Spanyolországba, hogy kipróbáljanak egy új tetűzsírt? Krakmeyer lehunyta a szemét, és háromig számolt magában, mielőtt válaszolt. – Biztosíthatom… – Az nekem nem elég, hauptsturmführer. Kérjen erősítést, ha kell, kérjen, amit csak akar, de hozza nekem ide ezt a Laurenzet. – Müller most már nagyon komolyan beszélt. – Itt nemcsak az új repülőgéptípusról van szó. A tudósok, akikről az imént beszéltem, egész Európa, de talán az egész világ kulcsát a kezünkbe adták. Ennek a kulcsnak különös neve van. Tábun-nak hívják. Fog még maga is reszketni ettől a szótól. És a maga Fekete Gyertyájának másolata van erről a kulcsról. Azt hiszem, nem kell kifejtenem, mit jelent ez az előttünk álló feladatok szempontjából. Mától kezdve mindenesetre hetente jelentést kérek, világos? És továbbra is tartsa fenn a kapcsolatot Salazon ezredessel. Ügyes ember! Egyébként ez érdekelni fogja… Keresgélni kezdett a dossziéban, majd kihúzott belőle egy borítékot, melyben néhány levelezőlap nagyságú fénykép volt. 68

– Nem árt, ha az ember ismeri a szövetségeseit. A spanyolok, úgy látszik, alábecsülnek bennünket. íme, a titokzatos Ördög. Mit szól hozzá? Krakmeyernek tágra nyílt a szeme, ahogy kezébe vette a fényképeket. Még a szava is elakadt attól, amit látott. – Hihetetlen! – suttogta végül. A Standartenführer kedélyesen nevetett. Walter Bruchmann visszatartotta a lélegzetét. A folyosón közeledő léptek zaja hirtelen elült a zárka előtt. Kulcszörgés hallatszott, kigyulladt a lámpa. Elvakítva hunyorgott, szeme túlságosan megszokta már a sötétséget. Két egyenruhás férfi lépett be. Amint rájuk nézett, remegni kezdett a keze. Walter Bruchmann fogoly nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy gumibottal félholtra verték. Amikor órák vagy napok múltán ismét magához tért, a hasán feküdt a priccsen, de már nem a csupasz fán, hanem matracon. Két puha gyapjútakaró volt rajta. Háromszor egy nap kapott enni, és rendszeresen látogatta az orvos. Lassan alábbhagytak a fájdalmai is, végtagjaiban csakúgy, mint a vesetájékon, s hamarosan már talpra is tudott állni, anélkül hogy rögtön elájulna. Újra kezdődnék minden? A két SSlegény ügyet sem vetett a fogolyra. Egy keskeny faasztalt hoztak a cellába, és még egy széket, aztán kimentek. Csikorogva zárult be mögöttük a vasajtó. A villanyt égve hagyták. Kihallgatás! Bruchmann lehunyta a szemét. Végigfutott hátán a hideg. Görcsösen megmarkolta a takarót, s megpróbálta legyűrni félelmét. Tudta, hogy még egyszer nem élné túl a gyilkos ütéseket. Saját jajkiáltásai és az egyre ismétlődő, mindig azonos, faggató kérdések még most is a fülében csengtek. „Kitől kaptad a jelentést?” „Hogy szólt a megbízásod?” „Neveket mondj!” „Neveket!” 69

Erejét az emésztette fel, hogy tudta a választ, s mégis hallgatnia kellett a testét szétzúzó ütések súlya alatt. A hóhérlegények nem is sejtették, milyen közel járnak a céljukhoz. A torkából felszakadó jajkiáltások tulajdonképpen egy-egy vallomást fojtottak el, végül csak a várva várt eszméletlenség mentette meg az árulástól. Kételkedett benne, hogy mindezt még egyszer kibírná. Olyan tisztán látta maga előtt az elvtársak arcát, akikkel négy nappal a Reichstag felgyújtása után egy fészerben találkozott, mint még soha. Jupp Kratzer fogoly, Achim Tetzel fogoly, Lothar Schreck fogoly. A járási pártirodát a rendőrség kiürítette és lezárta. Csupa rossz hír mindenfelől. Legidősebb társuk, Hans Kleinert, a dugattyúgyár előmunkása le akart mondani. A házakon túl sok a horogkeresztes zászló, túl sokan menetelnek együtt a barnaingesekkel. A Kommunista Pártot betiltották, a Liebknecht házat elfoglalták, Ernst Thalmannt bebörtönözték. Fred Laurenz feldühödött: – Ha mi élünk, akkor a párt is él! Mintha álomból rázta volna föl őket. Walter Bruchmann mozdulatlanul feküdt, de lélegzete felgyorsult, miközben a lépéseket és a kulcszörgést várta. El kell felejtenem az arcokat, és a neveket – gondolta. – Miért nem jönnek már ezek a kutyák? És az asztal! Kinek hozták az asztalt? Annak, aki a jegyzőkönyvet fogja írni! Azt hiszik, hogy most beszélni fogok. Ravaszok, átkozottul ravaszok. Megtudták a nevemet, már tudnak Hansról és Jürgenről, s talán már Fredről is, ha ugyan még él a szerencsétlen. Vele nem lesz olyan könnyű dolguk, mint velem. öt más fából faragták. Néha mi magunk sem értettük őt meg, rögtön. Amikor önként jelentkezett katonának, majdnem kirúgtuk a pártból. Pedig ő távolabbra látott, mint mi. Mert ugyan ki gyanítana ellenállót egy derék katonában? Talán éppen rajtam keresztül akarják a kezükbe kaparintani. Ha Hans is gyenge, akkor vége a csoportnak a Junkersnél. És ha Jürgen beszél, akkor ez lesz a sorsa a másik csoportnak is, Heinkelnél Warnemündében. 70

Hazaárulás! Halálbüntetés! Kint a folyosón még csend volt, de Walter Bruchmann nem áltatta magát. A léptek kemények lesznek és csattogok. Ebben a házban a halál nem jár nesztelenül. Megvasalt csizmákat hord, simára borotvált az arca. Munkáját minden óvatosság nélkül végzi. Száz meg száz gondolat kínozta, de kiutat nem talált. Mindenütt a halál leselkedett. S mi lenne, ha beszélne? Vajon életben hagynák? És ha igen? Akkor mi lesz? A koncentrációs táborban gyorsan utoléri az árulót a halál, hiszen ki van szolgáltatva az SS önkényének és azok gyűlöletének, akiket elárult. Dicstelen halál – gondolta Walter Bruchmann –, pedig nem mindegy, hogyan hal meg az ember. Tekintete végigsiklott a cella csupasz falain, néhány másodpercre megpihent a mennyezeti szellőzőnyílás rácsain, végül megállt az asztalnál. Hazudnak, akik azt állítják, hogy gyávaság – gondolta. Hirtelen nagy nyugalom szállta meg. Még el is mosolyodott. keserűen. A gyengék bátorsága ez – állapította meg, s felködlött előtte két fiának és feleségének arca. Ám hiába kereste rajtuk a beleegyezés valamiféle jelét, az arcok nem biztatták, elhalványultak. Miért is nem vagyok erősebb? Honnan merítettek bátorságot a többiek? De erre a kérdésre nem talált választ. Müller Standartenführer szobáját elhagyva, Krakmeyer végigsietett a hosszú folyosón, egyenesen az F betűvel jelölt ajtó irányába. Amikor egy idő után újból előbukkant mögüle, meggyötört és halálsápadt volt, de némi elégedettség is látszott az arcán. Sikerült megszabadulnia a kávéméregtől, csak meg kellett csiklandoznia a torkát. Megtisztultnak érezte magát, és 71

még egy kis káröröm is eltöltötte. Nem helyes, ha valaki alábecsüli a munkatársait, Standartenführer úr! Szobájába visszatérve rövid telefonbeszélgetést folytatott a börtönügyeletessel, aztán teljes figyelmét a papagájnak szentelte. Kinyitotta a kalitkát, ráültette ujjára a hűséges madarat, jókedvűen. csettintett neki a nyelvével, odanyújtotta a hüvelykujját, és elragadtatással nevetett, amikor a papagáj játékosan csipkedni kezdte. Derék kis madaram, kedves kis madaram, szeresd csak a gazdikádat… – becézgette, és lágyan ráfújt égszínkék tollazatára. Csengett a telefon. Krakmeyer nem tette le a madarat, a másik kezével nyúlt a kagyló után. – Megyek – mondta a telefonba, és elmosolyodott, mert Waldemar éppen a kézelőjét kóstolgatta nagy tetszéssel. A tanácsos hagyta egy darabig, hadd játsszék, aztán óvatosan, gyengéden megfogta a törékeny kis testet, és visszatette a kalitkába. Öt perccel később Josef Krakmeyer már lenn is volt a gyér világítású pincében a börtönfolyosón. Fogadta a két egyenruhás őr köszönését. Azok csatlakoztak hozzá, egyikük írómappát szorongatott, a másik pedig egy vaskarikára fűzött, szokatlanul nagy kulcscsomót. A két SS-legény fél lépéssel Krakmeyer mögött haladt. Kételkedésüket szenvtelenséggel, egykedvűséggel leplezték. A Gestapo-tanácsos elképzelését hülyeségnek tartották, merő időpocsékolásnak. Ők már ismerik az ilyen Bruchmann-féle alakokat. Méghogy szanatóriumi kezelés! Marhaság, hauptsturmführer úr. Verés meg éheztetés, ez kell nekik, na meg, hogy egész nap álljanak a cellában. Aztán elölről kezdeni az egészet! Amit ezek után sem köpnek a fickók, maga az Úristen se szedi ki belőlük. De csak tessék, próbálja meg! Jön még a hauptsturmführer úr a mi utcánkba! – Ez az – szólalt meg az őr, akinél a kulcsok voltak. Elhúzta a 72

reteszt, majd beidegzett mozdulattal a fémlapot is az apró kémlelőnyílásról, és benézett a cellába. Visszahökkent. – Az istenit a piszkos disznónak! – kiáltotta és felrántotta az ajtót. Krakmeyer már éppen kérdezni akart, de a kérdés a torkán akadt. Három szempár meredt a priccsről lecsüngő élettelen kézre s az alatta összegyűlt vértócsára. A dróthálóval körülvett villanykörte sárgás fényében megcsillantak a vizeletesüveg cserepei. – Rohadt gazember! – fakadt ki a másik SS-legény is, akinél az írómappa volt. Krakmeyer összeszorította a fogát. Arca a sárgás fényben még sárgábbnak látszott. A vértócsát gondosan kikerülve, odalépett a priccshez s felhúzta a fogoly szemhéját. Bruchmann ha lőtt volt. Krakmeyer felegyenesedett, de nem vette le tekintetét a halottról, aki immár semmit sem mondhat neki. Szótlanul nézte, s vizenyős tekintetébe izzó gyűlölet költözött. Egyszer csak felemelte az öklét, teljes erővel belevágott az élettelen arcba, majd némán kilépett az ajtón. A két SS-legény elvigyorodott és utánabámult. – Hullákkal nagylegény – jegyezte meg az egyik epésen. – Vén aktakukac, megérett a nyugdíjazásra – vágta rá a társa. – Gyerünk! – A cellát már be sem csukták. Josef Krakmeyer szokva volt a nehézségekhez, nem ijedt meg tőlük. Sőt! A meglepő fordulatok izgatták, megbizsergették, mintha rejtvényt kellene megoldania. Alapjában véve született sakkjátékos volt, de soha életében nem ült sakktábla mellett. Akárcsak a vérbeli sakkozók, ő is kiszámított minden egyes lépést, s arra törekedett, hogy kicsalogassa ellenfelét a sáncai mögül, bekerítse, és végül mattot adjon. Bruchmann halála azonban keresztülhúzta a számítását. Olyan düh fogta el, hogy nem tudott megmaradni a hivatalában. Bevetette magát a SaarInndstrasse forgatagába, átsietett a Potsdam Platzon, 73

befordult a Bellevue Allee-ra, végül komoran s kimerültén leroskadt egy padra az aranyhalas tó mellett az állatkertben. Nem messze tőle idősebb hölgy állt a tóparton egy kisfiúval. Zsemlyedarabokat dobáltak a vízbe egy hattyúpárnak, és élvezettel nézték, mint kapják be. Marad tehát Laurenz és a spanyol Ördög – vigasztalta magát, miközben az idős hölgyet s a kisfiút figyelte. Lassacskán visszatért az önuralma. A kihallgatástól, melyet Krap vezet Weimarban, nem sokat várt. A Junkers-műve-zctő halott, Hans Kleinert pedig, az esztergályos, legfeljebb azoknak a nevét tudná megmondani, akik Heinkelnél voltak a segítőtársai, Warnemündében. Talán még az összekötőét is, de hát az Bruchmann volt. És ki lehet az emberük a Luftwaffe vezérkarában? Nem, ez a nyom zsákutcába vezet. Krakmeyer kénytelen volt bevallani önmagának, hogy nem juthat előbbre a Fekete Gyertya nélkül. Mit tegyen tehát? Függessze fel az ügyet, amíg Salazon ezredes csodaördöge bebizonyítja állítólagos csalhatatlanságát? Szaporítsa még eggyel az úgynevezett függő ügyek aktáinak számát? Ezt a gondolatot Krakmeyer le-hangolónak találta, becstelen kapituláció lenne. Nem tudta rászánni magát. Túl sok minden szólt egy ilyen döntés ellen, a büszkesége és nem utolsósorban a becsvágya, az a fitymáló mosoly, amit Müller standartenführertől kellett volna elszenvednie. És mi van, ha Laurenz már régen kinyiffant valahol a sivatagban? Ezt valószínűleg sohasem tudnám bebizonyítani – gondolta Krakmeyer, s komor látomásként átvillant az agyán: még megeshet, hogy egy halott győzi le. Most először tudott viszolygás nélkül visszagondolni a Prinz Albrecht Strasse pincéjében látott kínzásokra; a gondolat inkább vigasztalta. Szívósak a fickók! Ennek nem szabad meghalnia! Istenem, add, hogy ez a vörös vizet találjon! A tanácsos fölkelt a pádról, ott hagyta a teret s a jó étvágyú hattyúkat, anélkül hogy bármiféle megoldást talált volna. A 74

megfeszített gondolkodás legalább annyira kimerítette, mintha órákon át menetelt volna. Hazafelé menet még az sem jutott eszébe, hogy elfelejtette letakarni a papagáj kalitkáját, amit pedig más napokon mindig megtett, ha elment hazulról. Azt sem vette észre, hogy a sarki újságárus barátságosan üdvözli. Elkerülte figyelmét az az Opel is, amely nem messze lakása kapujától a járda mellett parkolt, s a férfi is, aki kiszállt a gépkocsiból. – Kérem, tanácsos úr, szíveskedjék velem jönni! – Krakmeyer csak most riadt föl gondolataiból. A férfi, aki ily halkan és határozottan megszólította, ismerősnek tetszett, de eltartott néhány pillanatig, amíg rájött, honnan ismeri. Heydrich emberei közé tartozott, az SD egyik munkatársa. Egy értekezleten látta, nem is olyan régen, Müller standartenführernél. Együtt léptek a kocsihoz. A sofőr is civilben volt. Krakmeyer szállt be elsőnek. Letartóztatnak Bruckmann halála miatt? Lehet, hogy Müller csak egy ballépésre várt, hogy rám húzza a vizes lepedőt? Vagy talán az SD űzi saját kisded játékait? Krakmeyer teljesen nyugodt volt. Ö aztán csak tudta, hogy ami történt, azon úgysem változtathat. A Gestapofőparancsnokságon töltött évek közönyössé tették az efféle meglepetésekkel szemben. Legalább egy tucatszor volt maija is tanúja, hogyan tűnnek el nyomtalanul olyanok, akik tegnap még a mozgalom sérthetetlen élharcosainak sorába tartoztak. Három alkalommal ő maga is részt vett ilyen akciókban, ús nem is szívesen emlékezett vissza rájuk, minthogy az áldozatok minden esetben színtiszta árják voltak. – Hová? – kérdezte félvállról, mikor a kocsi elindult. – Csak a jó öreg Kaszáshoz megyünk, Mül-ler standartenführer úr és az Abwehr parancsára – válaszolta az SD embere szárazon. Szavai vészjóslóan hangzottak. Aztán kíváncsian végignézett a mellette ülő Krakmeyeren. – A főnök nem találja magát elég gyorsnak, hogy ilyen injekciókhoz 75

folyamodik? – Miből gondolja ezt? – Csak úgy! Ahol bennünket várnak, oda nem sokan mehetnek. Krakmeyer összeráncolta a homlokát. Még mindig nem tudta, mit jelent mindez. Biztosat akart tudni, de úgy, hogy azért ne váljék nevetségessé. Hangsúlyozott könnyedséggel kérdezte: – Van még rá időnk, hogy beugorjak a hivatalba? El kellene intéznem valamit. Két perc az egész. – Az SD embere az órájára pillantott, láthatóan nem tetszett neki a dolog, aztán mégis előrehajolt a sofőrhöz: – Előbb a Prinz Albrecht Strasséra! A Krakmeyer arcán átfutó mosoly olyan leplezett volt, hogy még a figyelmes szemlélő sem vehette volna észre. És a következő pillanatban már keserves arccal tapogatta is a máját. Tehát nem tartóztatnak le! És Waldemar éjszakai nyugalma is biztosítva van. Amikor néhány perc múlva a tanácsos kilépett a főparancsnokság épületéből és újra beszállt az autóba, a titkos úticél már nem aggasztotta. Az SD embere ki sem szállt a kocsiból.

76

VI. Délkelet felől két férfi közeledett teveháton a wadi felé. Hosszú nyakú, hosszú lábú fehér meharikon ültek. A két férfi szemmel láthatóan nem nagyon sietett. Tuareg öltözéket viseltek: szűk bőrnadrágot, hosszú, lebegő, sötétkék köpenyt és kékesfekete képit, amely teljesen befedte arcukat, s csak szemük előtt hagyott egy kis rést. Feltűnő csupán a fegyverzetük volt. A targik rendszerint csak tőrt és lándzsát hordtak, lőfegyverként meg legfeljebb egy ócska, hátul-töltős puskát vagy otromba, elöltöltős pisztolyt. A fátyolos hőségben teljesen élettelennek tetszett a sivatag, ám a két férfit ez a halotti csend nem tévesztette meg. Pillantásuk fáradhatatlanul vándorolt körbekörbe a síkságon, a leselkedő veszélyt kémlelve. Mindketten egyszerre értek a wadihoz. Miközben az egyik leereszkedett a lejtőn, a másik kissé hátramaradt. Nyilván meg akarta várni, míg társa leér, s ő maga zavartalanul tekinthet végig a tájon. Azon a helyen, ahol a fűszőnyeg a legdúsabb és legzöldebb volt a kiszáradt folyómederben, a targi hirtelen megrántotta a kantárt, s megállította tevéjét. Halk szólítását jól lehetett érteni, noha a fátyol tompította hangját. Társa, aki fönt volt a magaslaton, nyomban meghallotta. – Mi az, Hammed? – kérdezte és megmarkolta a pisztolyt. – Friss nyom, alig kétórás. – Két rövid kantárhúzás, s a teve térdre ereszkedett. Utasa leszállt a széles nyeregből, és közelebbről szemügyre vette a talajt. Mint minden tuareg, ő is kitűnően olvasott a nyomokból. Még azt is meg tudta mondani, nőstény teve nyomait látja-e vagy hímét, sőt a nyom szagából azt is megállapította, mennyi ideje haladt el arra az állat. Hammed felegyenesedett – Emberé, Thaleb, méghozzá egy gyauré. Egyedül van és. olyan beteg, hogy aligha fogja viszontlátni az anyja. Amarra! – 77

Hammed északnyugat felé mutatott a karjával, a wadi folyásának irányába. – Insallah – válaszolta Thaleb nyugodtan. – Ahogy az Űr akarja… Kövesd a nyomot! Ügetésre fogták az állatokat. Thaleb a magaslaton maradt, tekintete végigpásztázott a végtelen, puszta tájon. Alig fél óra múlva meglátták a lassan mozgó fehér foltot. Fred Laurenz méterről méterre vonszolta magát előre. Négykézláb mászott. Noha csupa seb volt a keze és a térde, nem érezte a fájdalmat. Gondolkodni sem tudott, az élet már csak pislákolt benne, akaratereje fogytán volt. Ötödik napja vánszorgott így a sivatagban. A víz miatt kénytelen volt eltérni az eredeti útiránytól. A fogará-t követte, a földalatti vízfolyást, de a harmadik napon már megkeseredett szájában a homokos föld nedvessége. Szomjúsága azonban erősebb volt, mint undora. Éhségét szöcskékkel csillapította, száraz kórókból gyújtott tüzet, azon pirította meg őket, de előbb kitépte lábukat és beleiket. A természet nem hagyta, hogy éhen pusztuljon. Talált madártojásokat, bogyókat és apró gyíkokat. Egy alkalommal még egy kövér patkányt is fogott, ez ellen azonban már fellázadt a gyomra. Mintha izzó parázs égette volna a testét. A véres hasmenés olyannyira legyengítette, hogy már csak térden kúszva bírt továbbmenni. Többször is elfogta a vágy, hogy elnyúljék, és úgy várja meg a halált. E gyenge pillanatok után azonban mindig újból magához tért, agya kitisztult, összeszedte erejét, s tovább vonszolta magát. Ezen a reggelen, több órás kábult, mély alvás után Fred Laurenz tiszta fejjel ismét végiggondolta helyzetét. A felismerés, hogy valójában alábecsülte a Szaharán át történő menekülés nehézségeit, már nem is izgatta. Minden az emberen múlik – mondogatta magának. – Nem szabad megfutamodni, még ha baj bajt követ is. Az ember felel az életéért. Vagy mégsem? Nem, itt nincs mégsem! Míg az 78

ember él, addig ez a felelősség úgy hozzá van nőve, mint bármelyik testrésze. Enélkül nem ember az ember. Folytatnom kell az utat, ha beledöglöm is, vagy akár a világra sem jöttem volna. – Gondolataiból durva rúgás riasztotta föl, melytől hanyatt vágódott; így vette csak észre, hogy már nincs egyedül. Tágra nyűt szemmel, hitetlenül bámulta az álarcos férfit és a fehér tevét. A második rúgás és az azt kísérő, számára érthetetlen káromkodás végképp ráébresztette a valóságra. Végre egy ember, gondolta. Már éppen el akart mosolyodni, mikor észrevette, hogy a targi tőrt ránt. Méghogy ember? Dehogyis! Ellenség! A fekete szempárból, melyet szabadon hagyott az arcfátyol, gyűlölet sugárzott: Hitetlen gyaur! Fred Laurenz lassan, fáradt mozdulattal inge alá nyúlt, s megmarkolta pisztolyát. Ilyen olcsón azért nem adom! A targi – kezében a tőrrel – letérdelt a kimerült férfi mellé. Észrevette Laurenz mozdulatát, s most elkapta a karját. Játszi könnyedséggel kicsavarta kezéből a fegyvert, s már szúrásra emelte a tőrt, mikor Thaleb rákiáltott: – Várj, Hammed! – Társa időközben leereszkedett a lejtőn, és leszállt a tevéről. Az utolsó pillanatban lépett közbe. – Miért akarod bemocskolni szép tőrödet* egy hitetlen vérével? – Hammed elbizonytalanodott; társa ellenvetése szemmel láthatóan meggyőzte, mert a tőrt visszadugta az övébe. Ezután odahajította társának Laurenz pisztolyát, majd nekilátott, hogy levetkőztesse a félholt férfit. Áldozatának gyenge ellenállása alig akadályozta ebben. Először a fehér selyemköpenyt tépte le róla, aztán a zubbonyt, végül elvette a másik pisztolyt is. Néhány lépéssel odébb Thaleb gondosan átnézte a zsebek tartalmát, és nagy szakértelemmel megvizsgálta a zsákmányolt fegyvert. Óvatosan visszahúzta a závárzatot, hogy ellenőrizze, töltve vane. Vizsgálódásaiból Hammed meglepett kiáltása riasztotta fel. A targi lehúzta a cipőt a hitetlen jobb lábáról, s már azon volt, hogy a bal lábáról is eltávolítsa, amikor Fred Laurenz hevesen 79

megrándult, mint akit áramütés ért. Maradék erejét összeszedve, kétségbeesetten tiltakozott, és belerúgott ellenfelébe. Hammed hátratántorodott, megbotlott, majd ismét talpra állt, és dühödten, káromkodva felemelte öklét, hogy lesújtson, de keze hirtelen megállt a levegőben. – Gyere csak, Thaleb! Ezt nézd meg! Fred Laurenz a hasán feküdt, kezét védekezően a feje fölé tartotta. A hátán levő sebekből patakzott a vér. A mocskos kötés ugyanis elcsúszott a rúgásoktól, és a sebek ismét felszakadtak. Korbácsütés lenne? A két tuareg gyors pillantást váltott. Thaleb, aki tudott néhány szót franciául és spanyolul, lehajolt Fred Laurenzhez. Hangjában már nem volt ellenségesség, csupán némi bizalmatlanság. – Honnan jösz, idegen? – El Paraisóból! – A két tuareg újból egymásra nézett. Szavak nélkül is értették egymást. Ez az ember El Paraisóból jön, a spanyol pokolból! Mégha gyaur is, ellenségei ellenségét csak egy Allah kegyétől megfosztott bolond pusztítja el! Amennyire elcsigázott tagjai engedték, Fred Laurenz maga is segíteni próbált a két tuareg-nek, mikor azok újból öltöztetni kezdték. Azt is jajszó nélkül tűrte, hogy felültessék az egyik tevére, s csak akkor szorította össze fogait fájdalmában, mikor az állat hirtelen fölállt. Mögötte Thaleb ült, nála volt mindkét pisztoly. E-o-a! E-o-a! – ezzel a kiáltással hajtotta az állatot. A széles, hasított paták nem kavartak porfelhőt. Fred Laurenz görcsösen kapaszkodott a magas nyeregbe. Szédülni kezdett, szeme előtt kék és vörös karikák táncoltak a teve előrenyújtott feje körül. Elájult. Állára csurgó meleg nedvesség térítette magához. Víz – gondolta, és nagyot nyelt. – Ez csakugyan az, nem álmodom. – A víz állott volt, de nem keserű. Egy palackból csörgött, amelyet valaki a szájához tartott. Éledezni kezdett, a köd szétfoszlott. Éjszaka van – gondolta, anélkül hogy felnyitotta volna a szemét. Kellemesen hűvös volt a levegő. Frissen pörkölt kávé és sült hús 80

illata keveredett a tevék szagával. Fred Laurenz lassan felnyitotta a szemét és körülnézett. Elsőnek a már jól ismert csillagokat pillantotta meg, aztán meglátta a pár lépésnyire tőle lobogó tüzet is. A rőtes fény megvilágított néhány alakot, fejükre húzott takaróval aludtak. Mindegyikük keze ügyében ott feküdt a puska is. Fred Laurenz most ismerte csak fel azt a férfit, aki az imént a szájához tartotta a vizesüveget. A Hammed nevű tuareg volt, aki társával idehozta. Ekkor egy magas termetű férfi lépett oda hozzájuk. A tuareg azonnal talpon volt. Kétlépésnyire tőlük a férfi megállt. Alakját és arcát megvilágította a tábortűz lobogó fénye. Burnuszt viselt, ám száját és orrát nem fedte fátyol; jól látszott sűrű, rőtés szakálla. Legfeljebb negyvenéves lehetett. Egy ideig némán szemlélte az idegent, majd odaszólt a tuarégnek: – Beteg. – Bőriszákjából művészien cizellált kis ezüstdobozt húzott elő, ebből pedig egy borsó nagyságú szürke golyócskát. – Add be neki, és maradj mellette! – mondta. Elgondolkozó pillantást vetett az idegenre, mint aki maga sem tudja, mit akar, majd sarkon fordult, s eltűnt a sötétben. Fred Laurenz ellenkezés nélkül lenyelte a golyócskát, amit Hammed a szájába dugott. A tuareg maga alá húzott lábbal ült mellette, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Az ópium lassan hatni kezdett. Fred Laurenzet jótékony fáradtság fogta el, mindent elfelejtett, amit az utóbbi napokban és órákban átélt. Nagy, sötétzöld fenyőerdő közeledett felé. Lágy mohaszőnyegen járt, és mélyen beszívta a fa és a gyanta illatát. Valahol az ágak között madár dalolt. A fák mögül egy lány lépett elő. Harmat csillogott a haján, s halk, szomorú dallam susogta körül, ahogy közeledett. Már egészen közel az arca, ránéz, pillantása vidám és kissé kacér. A fenyők zöldjéből nagy, kék madár röppen fel. Fred Laurenz megenyhült arcán mosoly suhant át. A mozdulatlanul kuporgó, el-elbóbiskoló tuareg észrevette ezt, és szeme résnyire szűkült. Majdnem két óra telt még el, míg Thaleb fölváltotta Hammedet. Közben a kialudt tábortűz mellett is kicserélődtek az alakok. A tábor körül egész éjszaka őrök jártak. Lépteik zaját 81

elnyelte a sivatag homokja. A végeláthatatlan síkság fölé kellemes hűvösség borult. A déli égbolt legfényesebb csillaga mint csiszolt drágakő szikrázott az égen. Fred Laurenz meg se moccant. Nem látta, hogyan sápad a csillagok ragyogása az égbolt keleti felén, nem látta, miként lobban föl a fény, az új nap hírnöke, s nem hallotta^ az El-Hamdulát sem, mellyel a hívők Allahot köszöntötték. Még akkor sem ébresztette föl senki, amikor a férfiak fölszíjazták a málhát a térdelő állatokra. Thaleb is odament a tevéjéhez, hogy fölnyergelje. Két fegyveres már el is nyargalt észak felé. Kiáltások jelezték, hogy a karaván elindult. 'Erre már Fred Laurenz is fölébredt, kissé kábultan nézett körül. Eltartott néhány percig, míg összeszedte gondolatait és rájött, hogy hol is van. őrzőjét azonban hiába kereste; ahol a targi kuporgott, most csak egy lezárt palack hevert a sötét színű takarón, mellette két kenyérlepény és egy maroknyi száraz datolya. Habozás nélkül utánanyúlt. Teste már nem sajgott, csak éhség kínozta. Minden harapás után ivott egy-egy kortyot az erős, fanyar teából, s közben figyelte, hogyan készül útra a karaván. Az eszébe sem jutott, hogy itt is hagyhatnák. Ekkor megpillantotta a szakállast, s mellette Hammedet. Feléje közeledtek. A szakállas csaknem egy fejjel magasabb volt a tuaregnél, szürkés szeme és világos szemöldöke a sötétbarna bőr ellenére is nyomban elárulta, hogy más, mint a többiek. Laurenz mégis meglepődött, amikor németül szólította meg. – Kialudta magát? Nem érünk rá! – Honnan tudja, hogy német vagyok? – hebegte Laurenz. – Úgy beszélt álmában, mintha olvasta volna. De fogjuk rövidre. Miért volt El Paraisó-ban? Gyilkosság miatt? – Fontos ez? – Nem. Gondolom, északra akar eljutni. Fred Laurenz bólintott. Nyomban rájött, honnan ismeri azt a sajátos hangsúlyozást, ahogyan a szakállas beszél. Branske altiszt: a félelmetes embernyúzó a paderborni kiképzőtáborból! 82

Erich Branske, aki az első világháborúban önkéntes volt, aztán a balti hadtestben szolgált, később pedig a Reichswehrben. Branske Elzászban született, de hiába lett ízig-vérig porosz, a kiejtéséről nem tudott leszokni. Ez a szakállas ugyanúgy beszél. Nyilván francia. – Magunkkal visszük. Feltételem: kérdezősködés nincs, azt teszi, amit parancsolok! – Értettem. – Egyelőre Hammed tevéjén megy. Aztán majd meglátjuk. Fred Laurenz feltápászkodott. Erőt kell vennie magán, nehogy észrevegyék, mennyire szédül. Elindult mögöttük a rájuk várakozó kis csoport felé. Már éppen fel akart kapaszkodni a széles nyeregbe, mikor a szakállas visszatartotta. – Na gyerünk! Húzza csak le a cipőt a bal lábáról! Fred Laurenz meghökkenve nézett a franciára. Sejt valamit – villant át az agyán, de nem vesztette el a lélekjelenlétét. Engedelmesen lehajolt, kifűzte a cipőjét, és odanyújtotta a szakállasnak. Az tüzetesen megvizsgálta a bélését, a sarkát, a talpát, mintha valami rejtekhelyet gyanítana. Végül dühös pillantást vetett Hammedre, és visszaadta a cipőt Laurenznek. – Tulajdonképpen miért kapálódzott annyira, mikor tegnap le akarták húzni a lábáról? Fred Laurenz a cipőjét fűzve felpillantott: – Nem fogja elhinni, Monsieur, de a bal felemen már gyermekkoromban is csiklandós voltam. Még szerencse, hogy a talpam nem érdekli. Hiába, a baszkok eszén még egy szaharai se jár túl. A kudarc szemmel láthatóan elkedvetlenítette a szakállast. Néhány kurta utasítást vetett oda a tuaregnek, amit Fred Laurenz nem értett, majd odafordult hozzá, és németül mondta: – Aztán semmi ugrálás útközben, maga káposztafaló. Nem szeretném megbánni, hogy megfosztottam a keselyűket egy jó vacsorától. És még egy: ne merészkedjék a málhások közelébe. 83

Ha három lépésnél közelebb megy a bálákhoz, mi is csiklandósak leszünk. Különösen a mutatóujjunk. A bálákhoz? Fred Laurenz már kezdte érteni a dolgot. Most már biztos, hogy ezek nem szárított gyümölcsöt szállítanak északra fegyveres kísérettel. A kis tárgyalószobában érezhető volt a fojtott türelmetlenség. Öt férfi várakozott itt, a szürke, jellegtelen épületben, mely az I. G. Farben reidelkrugi kísérleti telepének szélén állt, Spandau közelében. Cigarettáztak, iratok között lapozgattak, időnként kérdően egymásra néztek, és sűrűn pillantgattak a faliórára. – Késik – jegyezte meg doktor Schraber. A megállapítás kissé komikusnak hatott,' minthogy húsz perccel a megbeszélés kitűzött időpontja után hangzott el. – Talán elkezdhetném közben. Úgy gondolom, az elméleti részletek amúgy sem érdeklik különösebben a Prinz Albrecht strassei urakat. – Beszéd közben felnyitotta az előtte heverő, zárható, fekete irattartót. Megigazította keret nélküli szemüvegét, és már folytatni is akarta, mikor az egyik jelenlevő félbeszakította:'— Bocsásson meg, doktor Schraber, de szeretném, ha néhány percet még várnánk. – A közbeszóló nem lehetett idősebb harmincévesnél, minden bizonnyal ő volt a legfiatalabb a jelenlevők között. Nyílt, napbarnított arca energiáról és öntudatról tanúskodott, ezért is különbözött annyira a kissé agyonhajszoltnak látszó tudósoktól, de még a légügyi minisztérium jól táplált, sörhasú megbízottjától is. A fiatalembert Fariannak hívták, és a vezérigazgatóság teljhatalmú megbízottjaként került a C osztályra, melyet doktor Schraber vezetett. Jól szabott, galambszürke öltönyének gomblyukában diszkréten csillogott a fekete SS-jelvény. – Nyilvánvalóan nyomós oka van annak, hogy ezt ' az urat meghívták e bizalmas megbeszélésre – mondta. – Ahogy gondolja – hagyta rá egykedvűen Knauer ezredes, a légügyi minisztérium képviselője, és vigyázva kivett egy szivart a bőrtárcából. A többiek sem ellenkeztek. Doktor Schraber 84

rosszkedvűen az ajkába harapott, de nem szólt semmit. Kezdettől fogva gyanította, hogy ezt a találkozót tulajdonképpen a Gestapo-tanácsos kedvéért rendezték. Az okát persze nem ismerte, de nem is volt rá kíváncsi. A politikai vonatkozások elvből nem érdekelték. Márpedig a Gestapo maga a politika. Majdnem egy negyedóra telt még el, míg Josef Krakmeyer az SD emberének kíséretében végre belépett a tárgyalószobába. Kíváncsian nézett körül. Még most sem értette egészen, mi van a szokatlan esemény hátterében. Kísérője jóformán egy szót se szólt egész úton, s úgy tetszett, éppoly kevéssé ismeri az utazás miértjét, mint maga a tanácsos. Sejtelme beigazolódott, mert Farian kiküldte a szobából az SD emberét. – önre egyelőre nincs szükség. Várja meg a hauptsturm-führert a kocsiban! – A férfi ismerhette Fa-riant, mert a nemtetszés legcsekélyebb jele nélkül tüstént engedelmeskedett. Krakmeyer és a jelenlevők hűvösen üdvözölték egymást. A tanácsos számára ezek itt mind ismeretlenek voltak, ő maga pedig azok közé tartozott a szemükben, akiknek a munkáját elismeri ugyan az ember, de létezésükről legszívesebben elfelejtkezik. Farian és Knauer ezredes közé ült le. Valahogy még mindig úgy érezte: tévedés áldozata. Senki nem világosította föl, miért van itt, és senki nem is törődött vele. Doktor Schraber türelmetlenül megigazította a szemüvegét, újból megköszörülte a torkát, és megkezdte beszámolóját. Krakmeyer már az első mondatok után meghökkent. Mi ez? Rossz vicc talán? Tudta, hogy Müller standartenführernek időnként sajátos elképzelései vannak a humorról. A doktor arról beszélt, hogy 1937-ben új rovarirtószer kísérletekbe kezdett az I. G. Farben el-berfeldi laboratóriumában. A kutatásai során felfedezett nagy hatóerejű szernek a Blattan nevet adta. Olyan szavak röpködtek, mint etilészter és dimetilaminociánfoszforsav, és Krakmeyer féligmeddig ösztönösen meglazította a nyakkendőjét. Felforrt benne a düh. Már azon gondolkodott, hogy feláll és elmegy, amikor észrevette magán Farian fürkésző pillantását. Ebből 85

megsejtette, hogy mindez csupán bevezetés egy olyan témához, mely valamiképpen összefüggésben van az ő munkájával is. Knauer ezredes, akit az előadás első perceiben szemmel láthatóan sokkal jobban érdekelt szivarjának parazsa, mint a doktor szavai, hirtelen felemelte a fejét. Krakmeyer figyelme is felélénkült. A tudós már nem a rovarirtószerről beszélt. Szavai közérthetővé lettek. Egy harci eszközről beszélt, egy új pusztító fegyverről. Tabun! Mintha nagy, sötét árnyék hullott volna hirtelen a szobára. – A Tabun idegbénító gáz, édeskés gyümölcsillata van 1— magyarázta doktor Schraber tárgyilagos hangon. Megérezhette, hogy a figyelem felélénkült, mert ő maga is elevenebb lett. – A Tabun a légzőutakon vagy a bőrön át vihető be a szervezetbe. Mielőtt azonban elméletileg megvilágítanám önöknek, miképpen hat ez a gáz, engedjék meg, uraim, hogy rövid kitérőt tegyek az orvostudomány területére. Az emberi testben enzimek vannak, ezek határozzák meg bizonyos folyamatok sebességét és irányát. Amikor például valamit meg akarunk fogni, az agy egy bizonyos idegközpontjából olyan utasítás indul az idegvégződéshez, amely a megfelelő izmot összehúzódásra készteti. Eközben acetylcholin – egy enzim –termelődik, melynek hatására az összehúzódás, s ezáltal a kézmozdulat megvalósul. Az izomműködés végeztével a testben termelt cholineszteráz semlegesíti az acetylcholin hatását. – Eléggé világosan fejezem ki magam? – doktor Schraber kérdően nézett Krakmeyerre és az ezredesre. – Igen, hogyne! – A légügyi minisztérium megbízottja idegesen megszívta kialudt szivarját. Krakmeyer csak bólintott. Furcsa nyugtalanság fogta el, már kezdte érteni, miért küldte őt ide Müller Standartenführer. – A Tabun semlegesíti a cholineszteráz hatását – folytatta a doktor. – Ennek következtében izomgörcsök lépnek fel a testben, ezeket az ember úgy próbálja megszüntetni, hogy újabb mozgási parancsot ad az 86

idegközpontnak. Ennek az akarat-megnyilvánulásnak következtében további acetylcholin mennyiségek termelődnek, s azok súlyos bénuláshoz vezetnek, az idegrendszer felmondja a szolgálatot, végül beáll a halál. A tudós kis szünetet tartott. Knauer ezredes megragadta az alkalmat, hogy föltegyen egy kérdést: – És mivel lehet ez ellen védekezni? Mennyibe hatásos a gáz speciálisan készített öltözék vagy gázálarc esetén? – A doktor fölényesen nevetett. – Az efféle védőeszközök használhatatlanságáról rövidesen ön is meggyőződhet, ezredes úr. – Hangjából büszkeség csendült. – Egyedül egy atropin hatású injekció nyújt némi esélyt az életben maradáshoz, de az is csak akkor, ha húsz másodperccel az első tünetek jelentkezése után adják be. Úgy is mondhatjuk, a Tabun biztosabb halál, mint a tarkón lövés. – Helyesnek tartanám, doktor úr – szólalt meg Farian –, ha mondana még valamit az uraknak az új fegyver hatékonyságáról. – Krakmeyerre nézett, ellenőrizni akarván, hogy figyel-e? – Természetesen – bólintott a doktor. – Tételezzük fel, hogy egy tizenöt centiméteres gránáttal ezerötszáz gramm Tabun-t szórunk szét. A gáz azonnal elpárolog, és szétterül egy kb. kétezerháromszáz négyzetméteres területen, köbméterenként hatszázötven milligramm maximális koncentráció mellett. Izomgörcsök, teljes bénulás, legkésőbb hatvan másodperc múlva exitus. Természetesen a Tabun-felhő szétterülése nagymértékben függ az időjárástól és a terület adottságaitól. – Kipróbálták már a gázt tömeges méretekben, harctéri viszonyok között? – érdeklődött Knauer ezredes. A választ Farian adta meg: – Erre sajnos még nem volt lehetőségünk. – Ismét Krakmeyerre nézett. – Tervbe vettünk és előkészítettünk egy Tabun-akciót a Condor-légió bevetési területén, azt azonban sajnos el kellett halasztanunk. Már ott tartottunk, hogy egy Luftwaffe-különítményt is fölszereltünk a 87

kísérlethez szükséges Tabun-nal, amikor spanyol barátainknak aggályai támadtak. Persze érthető… azzal a balszerencsés üggyel pedig, amely föltehetően ennél a különítménynél esett meg, jelenleg a birodalom illetékes helyén foglalkoznak. – Minden tekintet Krakmeyerre irányult. Mintha valamennyien tőle várnák a magyarázatot. Ő azonban néma maradt. A helyzetet doktor Schraber mentette meg. Felhívta a jelenlevőket, hogy kísérjék el a laboratóriumba. Krakmeyer bénultan ült a helyén. Gondolataiból is csak a második felszólításra riadt föl. Bólintott és felállt. A fehér lámpákkal megvilágított, hosszú folyosón tompán visszhangoztak a hat férfi léptei. Az ajtókon nem volt semmiféle felirat, csak számok. Sehol nem kattogott írógép, nem csengett telefon. Az épület kihaltnak látszott. Mint egy halottasház – jutott eszébe önkéntelenül Krakmeyernek, de viselkedése nem árulta el, mennyire ideges. A folyosó végén lift volt. Doktor Schraber megvárta, amíg kísérői belépnek a tágas^ fülkébe, aztán belülről bezárta az ajtót, és megnyomott egy gombot. Alig lehetett észrevenni, hogy elindultak lefelé a pincébe. Mindenki hallgatott. Doktor Schraber egy terembe vezette vendégeit; falait, mennyezetét fehér csempe borította. A bejárattal szembeni falrészt függöny takarta, mint valami színpadot. A padlót csíkos csempe födte. Bútort sehol sem lehetett látni. A helyiségben hűvös volt, kórházszag terjengett. A függöny melletti oldalajtón egy fiatalember lépett be. Magasan záródó orvosi köpenyt viselt, kezén gumikesztyű. Néhány halk szót váltott doktor Schraberrel, aztán ismét eltűnt. Krakmeyer a függöny felé nézett, és nyelt egyet. Most újból a kávé ízét érezte a szájában. – Azt hiszem, nem kell önöket újból figyelmeztetnem titoktartási kötelezettségükre – mondta doktor Schraber, és a függönyhöz lépett. – Jelentős nehézségeket kellett leküzdenünk, de ma végre lehetőséget kaptunk arra, hogy a Tabun hatását 88

emberi szervezeten figyeljük meg. Megrántott egy vékony zsinórt, s a függöny kettévált. A belülről acélráccsal védett üvegfal mögött, mint valami kirakatban, másik, kisebb helyiség vált láthatóvá. Egy kis asztal állt benne, s két zsámoly, betonba ágyazott vaslábakkal. Ám a jelenlevők figyelmét e percben nem a berendezés kötötte le, hanem a kísérleti cellában levő két ember. Az asztalnál egy férfi ült, mereven bámulta összekulcsolt kezét. Teljesen kopaszra volt nyírva, arcán torz vigyor. Nem is törődött vele, mi történik körülötte. A másik alakról a megfigyelőhelyiségben tartózkodók már nem tudták egykönnyen eldönteni, férfi-e vagy nő, ugyanis szürke védőöltözéket viselt, mely tetőtől talpig beburkolta, arcát gázmaszk fedte. A hatalmas üvegtábla mögül csak a nyughatatlanul vibráló szempár látszott. A gázmaszk szájrészéből gumicső indult ki, mely a bal csípőhöz erősített oxigénpalackba torkollt. Az alak szorosan az üvegfal mellett állt, két kézzel markolva a védőrácsot. Szemében félelem tükröződött. Josef Krakmeyert szinte megbénította a látvány. A többiek is visszafojtották lélegzetüket. Aki eddig még nem sejtette volna, az is tudta már, mi következik. Mint hóhér pallosa, úgy lebegett a két áldozat feje fölött a szó: a szokatlanul hosszú, halált hozó varázsige. Doktor Schraber néhányszor már kimondta ezt a szót, de még Krakmeyernek is, noha kitűnő emlékezőtehetsége volt, megerőltetésébe került megjegyezni a‘ bonyolult elnevezést: Foszf orsavciániddimetilamidetileszter! A Tabun kulcsa! Doktor Schraber fürkésző pillantást vetett a körülötte állókra. Úgy látta, nincs ínyükre a kísérlet. Szemlátomást még Farian is hányingerrel küszködött. A doktor már éppen bele akart fogni a magyarázatba, de Knauer ezredes megelőzte. – Mit képzel, doktor úr! Tiltakozom, hogy a részletekről ilyen nagyon is kérdéses módon informáljanak. Ha megengedi, távozom. – A légügyi minisztérium megbízottjának szavai feloldották a lappangó feszültséget. Helyeslés moraja hallatszott. S bár 89

Krakmeyer nem nyilvánított véleményt, magában eltökélte, hogy ő sem marad, ha csak egy is távozik a jelenlevők közül. – De uraim! Ezredes úr! – Az orvos hangja megállította útjában az ezredest. – őszintén szólva, csodálkozom az érzékenységén. Minek tart engem és a munkatársaimat? Ha ön erkölcsi meggondolásból ellenzi az emberölést, akkor nemcsak a kísérlet ellen kellene fellépnie, hanem a Tabun-nak mint tömegpusztító fegyvernek előállítása és alkalmazása ellen is! Nem így van? – Senki sem válaszolt. – Na ugye – folytatta az orvos. – Mindkét kísérleti alany esetében életképtelen egyedekről van szó. Gyógyíthatatlan elmebetegek, s egyikük sem árja. A kísérlethez egyébként legfelsőbb birodalmi helyről hozzájárultak, ezt talán mondanom sem kell. És gondoljon, kérem, arra is, hogy a Tabun-nal olyan fegyver jut a kezünkbe, mellyel szemben a legerősebb ellenfél is tehetetlen. Zavart csend volt a válasz. – Schraber doktornak igaza van – szólalt meg Farian nyugodt, határozott hangon. – Osztom a nézetét, végtére is nem vagyunk alsórendű emberek. Azzal mindenesetre tisztában kell lennünk, hogy bármiféle humanista szempont csak másodrendű lehet, ha népünk létérdekeiről van szó. A Tabun esetében pedig csakis és kizárólag erről van szó. Azt hiszem, joggal feltételezhetem, hogy nincs közöttünk senki aki ezt a fontos kísérletet nemzetellenes okokból elutasítaná. – Knauer ezredes visszajött az ajtóból. Doktor Schraber megnyomott egy kis vörös gombot az üvegfal mellett. Valahol élesen megszólalt egy csengő. – A védőöltözet – magyarázta az orvos – a legújabb angol modell. Ez idő szerint nincs párja sehol a világon. – A jelenlevők nemigen figyeltek az orvos szavaira, a kísérleti fülkére meredtek. Josef Krakmeyer hirtelen arra lett figyelmes, hogy Farian mellette áll. A két áldozat szemlátomást nem vette észre, hogy a fülke tetején levő nyílásból cseresznye nagyságú üveggolyó esik le s törik szét a betonpadlón. Ritkás, szürke gőz szállt föl belőle. Az áldozatok 90

még nem reagáltak: a férfi egykedvűen ült az asztalnál, védőöltözékes társa pedig tíz ujjával a rácsba kapaszkodva bámult kifelé. – Ennél a kísérletnél negyven milligramm Tabun-t használunk fel köbméterenként. Húsz másodperc telt el, amint láthatják, a pupillák szűkülnek. És most… igen, most kezdődik a fejfájás! Az orvos elvesztette száraz tárgyilagosságát, ő maga is lenyűgözve figyelte a kísérleti fülkében lejátszódó folyamatokat. Az asztalnál ülő férfi megmozdult. Üres tekintettel, tétován körülnézett. Keze hirtelen a magasba lendült, fejéhez kapott. Az üvegfalon át tompán áthallatszott a jajkiáltása. Krakmeyernek megrándult az ajka. A vasrácsnál álló beburkolt alak a társa felé fordult. Amaz megpróbált felállni, de nem sikerült. – Harmincöt másodperc – jelentette Schraber doktor, lázasan csillogó szemmel. – A védőöltözet nélküli alanynál már felléptek az izomgörcsök, kezd bénulni. Figyeljék most a másikat! – Az első áldozat mereven befelé forduló lábbal feküdt a padlón. Már csak a szemében pislákolt élet. A védőruhás alak odalépett hozzá, lehajolt, majd megingott, s térdre esett társa mellett, mint akit letaglóztak. Annak testén rövid, heves remegés futott végig. – Ötvenöt másodperc. Exitus – állapította meg Schraber doktor félreérthetetlen elégedettséggel. Nem csalódott a Tabunban. – Jóllehet az angol védőöltözet valamelyest késlelteti a hatást, túlélésről szó sem lehet. A nyolcvanadik másodpercben a Tabun a másik áldozattal is végzett. Doktor Schraber ismét megnyomott egy gombot; tompa búgás hallatszott, ahogy a kompresszor megindult. – Van még valami kérdésük? Készséggel rendelkezésükre állok – mondta, s az ajtó felé indult. Vendégei szótlanul követték. Az arcukra volt írva, milyen mély hatást tettek rájuk a látottak. Ez alól csak Farian volt kivétel. Látszott rajta, hogy gondolatai már nem a kísérlet körül járnak. A folyosóra érve feltűnés nélkül Krakmeyer 91

mellé lépett. – Egy pillanatra, kérem! – mondta halkan, kezét Krakmeyer karjára téve. A többiek észre sem vették a jelenetet, mentek a doktor után. Farian az egyik ajtóra mutatott. – Kérem, hauptsturmführer! A szobának csupasz, fehér falai voltak. Berendezése mindössze egy üres íróasztalból, egy bezárt iratszekrényből s három székből állt. Az ablakon nem volt függöny, ki lehetett látni az utcára. Krakmeyer észre is vette a kocsit, amely idehozta. Ott állt a járda mellett. – Csak egy percre – mondta Farian. Nem ült le, s a Gestapo tisztviselőjét sem kínálta hellyel. Keskeny ajkai körül mosoly játszott, ahogy meg* kérdezte: – Feltételezem, hogy ön már régem tisztában van azzal, miért hívtuk meg erre a színjátékra? – Rosszul érzem magam – mormogta Krakmeyer, s lenézett az autóra. Farian mintha egy pillanatra meghökkent volna, de aztán nyomban újra fegyelmezte magát: – Még gondolni is rossz rá, mi történnék, ha a német birodalom ellenségei e fegyver birtokába jutnának, Márpedig ez a veszély fennáll, ha ön csődöt mond, hauptsturmführer! Kis idő múlva Krakmeyer már az autóban ült, az SD embere mellett, úton vissza, Berlinbe. Egyetlen szót sem szólt. Nem tudott szabadulni a megfigyelőhelyiségben látott képtől, a haldoklók gyötrelmétől. Az út mentén jobbról' is, balról is utcai lámpák szórták gyér fényüket a szürkületbe. A kocsi megállt Krakmeyer lakása előtt. A tanácsos kiszállt, s tekintetével követte a hátsó lámpák fényét, míg azok el nem tűntek a következő utcasaroknál. Elgondolkozva lépett a kapuhoz, majd elővette a kulcsát, és egy darabig határozatlanul ütögette tenyeréhez. Fariannak igaza van – gondolta. – Ha a Fekete Gyertya ismeri a Tabun titkát, a játék életre-halálra megy – elsősorban a sajátoméra! Az egyik első emeleti ablakból zene hallatszott. A rádióban érchegységi népdalokat citeráztak. Valahol káromkodtak. Krakmeyer újra eltette a kulcsot, és 92

lassan elindult abba az irányba, I ahonnan jött; lépései mind gyorsabbak lettek. Amikor végre leereszkedett a villamos ülésére, arcát vörös foltok borították, lélegzete ki-kihagyott a sietségtől.

93

VlI. Északnyugaton már lángokban állt a látóhatár. A nap alábukott. Fred Laurenz előrenézett, a szakállas felé, aki a karaván élén lovagolt. Mi történt, ma miért nem ad jelt a pihenésre az elzászi, úgy, mint máskor? A karaván már két napja haladt a homoktengeren át. Sehol egy fűszál a sárga dűnéken, életnek nyoma sincs sehol. Ameddig csak ellát a szem, finom, sápadt homok mindenütt. Mintha a nap tüze még a köveket is szétolvasztotta volna. Fred Laurenz leoldotta a kulacsot a nyereg-,-ről, és ivott néhány kortyot a fanyar ízű teából. Ennél a karavánnál igazi mohamedán vendégszeretetet élvezett az első perctől kezdve. Hammed és Thaleb lelkiismeretesen gondoskodtak róla, hogy bőséges élelmet kapjon, s kulacsa ki ne ürüljön. Nagy türelemmel még arra is megtanították, hogyan kell bánni a tevével. Az állatot a második nap reggelén adták neki. Hammed a szakállas parancsára visszaadta egyik pisztolyát is! A másik helyett pedig Thalebtől kapott egy karabélyt. A két tuareg közül az egyik mindig mellette volt. Valójában feltűnés nélkül őrizték, de ezt csak akkor vehette észre, ha megpróbált a málhás állatok közelébe kerülni. Ilyenkor eltűnt a barátságos kifejezés a sötét szemekből, s az arcfátyol mögül tiltó szavak hallatszottak. Ez kétszer történt meg; harmadszorra Laurenz meg sem próbálta, nem akart bizalmatlanságot kelteni. A karaván titkánál sokkal fontosabb volt számára, hogy újból megerősödjék. Mindaddig, amíg ilyen széllelbélelt vagyok, a kíváncsiságból csak bajom lehet – mondta magában, elképesztve étvágyával a tuaregeket, akik maguk sem kis adagokat pusztítottak. A látóhatáron eltűnt az utolsó fénysugár is. A dűnék elszürkültek, körvonalaik elmosódtak! a sötétségben. Fred Laurenz Hammedhez fordult, aki szorosan mögötte lovagolt, s egy mozdulattal adta értésére, a jeladást várja, mikor1 ütnek 94

tábort éjszakára. De a targi nem reagált. A többieken sem látszott nyugtalanság, pedig a szpáhik nem tértek vissza alkonyaikor, mint máskor. Valami rendkívüli dolog készül! Fred Laurenz feszülten kémlelte a vigasztalan környéket. Homok, homok, homok… De mi ez? Tevéje szaporábban üget? Igen, nem tévedett. Mintha valami hangtalan parancsnak engedelmeskednének a meharik, és még a málhás állatok is. Sebesen igyekeznek egy láthatatlan cél felé. Talán oázis? Valahol ott elöl minden bizonnyal oázis terül el, ezt érzik a tikkadt torkú állatok. A hold keskeny sarlójából még csak tenyérnyi bukkant elő az égen, amikor a tevék patái alatt keményebb lett a talaj. A dűnék tágas síksággá terültek szét. Magas árnyékok tűntek föl: pálmafák! Néhány gyenge fénypont csillogott a karaván előtt. Az El Chubsa oázisban a néhány tucat pálmafa és tamariszkuszbokor úgy fogta körül a parányi tavat s a két gémeskutat, mint valami zöld védőfal. Alig néhány lakosa háromszög alakú, kúpos levélkunyhókban élt, de volt egy bungalószerű szilárd ház is, kis kerttel, melyet pálmaszárból készült kerítés vett körül. A ház függönytelen ablakai mögül tompa fény szűrődött ki. Sehol egy lélek. Nem messze innen öt óriási pálmafa állt, a szakállas ezekhez küldte embereit, hogy tábort üssenek. Azok leszedték a málhát a tevék hátáról, s odavezették az állatokat a kúthoz. Kisvártatva már pattogott is a tűz Abu Sheinek, a karaván szakácsának üstjei alatt. A vén arab bámulatosan rövid idő alatt fölhajszolt néhány csirkét. Az erősen fűszerezett hús mellé rizst dobott. Érdekes módon még az étel illata sem csalogatott elő senkit az oázis lakói közül. Minden jel arra mutatott, hogy félnek a jövevényektől. Evés után négy arab ismét felült a tevékre, amelyeket korábban megetettek, megitattak, de nem nyergeltek le. Hangtalanul tűntek el az éjszakában. Társaik eközben hálóhelyet kerestek maguknak, majd takaróikba burkolóztak. Hammed és Thaleb ezen az estén is Laurenz mellé feküdt le, úgy, mint máskor. Az viszont ma csak színlelte a fáradtságot. Nem akart elaludni, bár 95

a hosszú lovaglástól ólomnehéznek érezte tagjait. Egy gondolat tartotta ébren. A világos ablakú ház lapos tetején fölfedezett egy póznát, csúcsától drót vezetett az egyik sudár pálma koronájáig. Antenna. Az oázis tehát nem egyszerű pihenőhely. De vajon milyen helységgel tartanak fönn rádió-összeköttetést? És egyáltalán miféle emberek ezek, akikhez csatlakozni kényszerült? Még vacsora előtt láthatta a szakállast, amint áthalad a tompa fénysávon, ami az ablakból szűrődött ki, aztán eltűnt a házban, melynek lakói láthatatlanok maradtak. Az óriáspálmák árnyéka, mint megannyi felemelt ököl, sötét mozdulatlanságban rajzolódott ki az éjszakai égbolton. Laurenz számolni kezdte a csillagokat, nehogy elaludjék. Amikor aztán rajtakapta magát, hogy lecsukódott szemmel számol tovább, ökölbe szorította kezét, és a háta mögé csúsztatta. így ébren tartotta a fájdalom, az alig gyógyult sebek sajgása. Végre meghallotta Thaleb horkolását és Hammed enyhén sípoló, elnyújtott lélegzetét. Hangtalanul felemelkedett, lehámozta magáról a világos leplet, és lassan a kúthoz ment. A félig telt bőriszák a káván állt. Ivott néhány kortyot, és egy darabig mozdulatlanul figyelt. Minden csendes maradt körülötte, de ő nem bízott ebben a csendben. Meglehet, hogy valahol az éjszakában egy sötét szempár figyeli gyanakvóan. Megpróbált olyan természetesen viselkedni, amennyire csak lehetett. Lesétált a tóparthoz. Ott lekuporodott az egyik tamariszkuszbokor tövébe, s várt egy darabig. Egyszerre valami megzörrent a nád között, csobbant a víz, mintha valaki a tenyerével belevágott volna, aztán újra csend lett. A jelek szerint nem követte senki. Fred Laurenz négykézlábra ereszkedett, és odakúszott a pálmakerítéshez a tábor túlsó oldalán. Egy ugrás, majd halk zörej, ahogy átvetette magát rajta, s máris a kertben állt. Két-három gyors ugrással a ház falánál termett. Nekitámaszkodott, még áradt belőle a nap melege. Itt már jól hallotta a szakállas karavánvezető hangját. Nem beszélt hangosan, de a dühöt így is ki lehetett érezni a hangjából. Fred 96

Laurenz óvatosan közelebb lépett az ablakhoz. Üvege nem volt, csupán vastag szúnyogháló védte a szobát a fényre odasereglő rovaroktól. Nem volt magasan a földtől, így jól be lehetett látni. A mennyezetről ócska petróleumlámpa csüngött le, gyér fénye a szoba sarkába már nem hatolt el. Az adókészülék apró, piros lámpája úgy izzott a homályban, mint a parázsló cigarettavég. Előtte sötét hajú férfi ült, arab öltözékben. Elvette füléről a fejhallgatót, a membrános kagyló lenn lógott az állán. A szakállas szétnyitott burnusszal állt előtte, egyik keze a nadrágzsebében, a másikban félig telt pohár. Valamit magyarázott a sötétbőrűnek. Az közönyösen hallgatta egy ideig, végül megvonta a vállát, és fejével az adókészülék felé intve egy szót vetett oda válaszként. Bokszedzés helyett franciaórákat kellett volna vennem – mérgelődött magában Fred Laurenz. A veszekedésből ugyanis egyetlen szót sem értett. De ahogy eszébe jutottak azok a régi esték – a kötélugrás s a lengő homokzsákok püfölése –, egy elhatározás fogamzott meg benne. Távolságot csak azok tartsanak, akiknek hosszú a karjuk, fiacskám – mondogatta az edzője –, neked bele kell menned az ellenfeledbe! Laurenznek mosolyognia kellett, mert eszébe jutott Harry, a bokszért rajongó munkássportoló, aki sehogy sem tudta megérteni, miért jelentkezett védence önként a Reichswehrbe. A szakállas most hangosabban beszélt. Laurenz még egy pillantást vetett a szobába a szúnyoghálón át, aztán megkerülte a házat. Az ajtó nyitva volt. Avas zsír és különféle fűszerek illata terjengett a helyiségben, ahova belépett. Amennyire meg tudta állapítani a félhomályban, valamiféle lomkamra lehetett. Az ajtóréseken beszűrődő fény néhány konzervdobozon csillant meg; egy falipolcon álltak. – Salem alejkum, bajtársak! – szólalt meg Fred Laurenz halkan, de azért úgy, hogy meg, kellett hallaniuk a szavát. Ez a váratlan „Béke legyen veletek” úgy hatottba szakállasra, mint a villámcsapás. Jobbjával a pisztoly után kapott, majd megpördült, 97

és a fegyvert a csípőjéhez szorítva, elképedten meredt a betolakodóra. Az adókészüléknél ülő férfi – feltehetően az üzlet tulajdonosa – szintén fölpattant, de miután végigmustrálta Laurenzet, megnyugodott. – Ahlan wasahlan – válaszolta, és újból leült, érdeklődéssel nézegetve a hívatlan vendéget. Az elzászi sem vette le a szemét Laurenzről, pisztolyát a mellének szegezve kérdezte: – Hogy kerül ide? Mit akar? – Fred Laurenz egy pillantást vetett a pisztolyra, majd felnézett a szakállas szemébe. Az kelletlen mozdulattal visszadugta a pisztolyt a tartóba, A kereskedő felállt, odalépett a sarokban álló szekrényhez, és egy pohárral tért vissza. – Nos? – kérdezte a szakállas. Fred Laurenz szótlanul elvette a teli poharat, amit az arab feléje nyújtott. A tiszta, színtelen folyadéknak kókusztejillata volt. Csak ezután szólalt meg: – Emberei megmentették az életemet, Monsieur. Ezért köszönettel tartozom önnek. De mit gondol, nem lenne helyes, ha most egy kicsit közelebbről is megismerkednénk? – Az alkohol mint a lúg marta a torkát. Köhögni kezdett, még a szemel is könnybe lábadt. A szakállas az adókészülékre pillantott, majd néhány szót váltott a sötétbőrűvel franciául, szemlátomást egyetértettek. 1 Az elzászi arcán hirtelen új, eltökélt yonás jelent meg, ami nem kerülte el Laurenz figyelmét. – A javaslat nem rossz – szólalt meg a szakállas nyugodt hangon. – Kezdjük talán önnel, Monsieur Laurenz! – Laurenznek összeszűkült a szeme. Megmarkolta a poharat, mintha szét akarná roppantani. Hogy tudhatta meg a nevét? – Meglepődött? – kérdezte a szakállas hunyorogva. – Helytelen, ha valaki lebecsüli embertársait. Kiváltképpen, ha barátokra van szüksége. – És ön úgy gondolja, nekem szükségem van? – Valószínűleg soha nem volt még olyan nagy szüksége barátokra, mint éppen most, Monsieur Laurenz! Vagy talán nem is tudja, hogy az Ördög a nyomában van? – Egy pillanatig néma 98

csend volt a szobában. Mit jelentsen ez? Miről van itt szó tulajdonképpen? Odáig még rendben van, hogy megtudta a nevemet. Talán a körözőlevélből, amit a spanyolok adtak ki rádión. De ki az az Ördög? Szavai hatását látva, a szakállas kételkedni kezdett, vajon Laurenz csakugyan nem sejt-e semmit, vagy csak megjátssza a tudatlanságot. – El Paraisó-ból jön, és azt akarja mondani, hogy nem ismeri a spanyol titkosrendőrség legveszélyesebb kémjének a fedőnevét? – Ön ismeri? – Ez hozzátartozik a szakmánkhoz. Üljön le, Laurenz! – Széket tolt az asztalhoz. Fred Laurenz leült. A kereskedő is közelebb húzta a zsámolyát. A szakállas letett egy doboz cigarettát a poharak mellé. – Most pedig halljuk, ki vele! Miért volt ott? Csempészés? Kémkedés? Gyikosság? Az Ördög nem szokott zsebtolvajokra vadászni! Ha mindenáron végezni akarna velem, megtehetné kérdezősködés nélkül is – morfondírozott magában Fred Laurenz. – Ez az ember sokat tud, az Ördögről mindenesetre többet, mint én. Ki kell csalogatnom lyukából a rókát! – Ha az ön értesülései helyesek, akkor ez a mesterkém nem Francónak dolgozik, hanem a Gestapónak. – A szakállas meghökkent, aztán elhúzta a száját. – Csak nem tartozik maga is azok közé az ellenállók közé, akik ennek a kelekótya Hitlernek a bajuszát akarják leborotválni? Talán kommunista? – Laurenz igent bólintott, és ez szemlátomást csalódással töltötte el a szakállast. Néhány szót váltott a sötétbőrűvel. – Jobban tetszene, ha gyilkos volnék, nemde? – kérdezte Fred Laurenz. A szakállas nem vett tudomást a szavakban rejlő gúnyról… – Valamelyik nemzetközi brigádban harcolt? – Nem, a másik oldalon. A Condor-légióban. – A német fasisztáknál? Mint kommunista?… – Aki apácákat akar látni fürdés közben, annak be kell mennie a kolostorba, mondta nekem egyszer egy baszk. Pedrónak 99

hívták, ha netán kíváncsi rá. – Az efféle bölcsességnek vajmi kevés hasznát fogja venni mindaz ellen, ami északon vár magára. Mi volt a rangja? – Őrmester voltam… A légierőknéL – Hm… – A szakállasnak felderült az arca. A kereskedőhöz fordult, azt szemmel láthatóan szintén megnyugtatta Laurenz válasza. – Egy német őrmester, gondolom, csak ért valamit a fegyverekhez. Kiképző volt? – A szükség így kívánta. – Jó, nagyon jó! Az elzászi most pipát szedett elő, és beletömött egy cigarettát papírostul. Annyira elmerült ebben, hogy úgy tetszett, megfeledkezett az asztalnál ülő két férfiról. – No, akkor jól figyeljen, Monsieur Laurenz – kezdte, s miután szívott néhányat a pipájából, elmondta, hogy őt a politika csak addig érdekli, míg befolyással van az üzleteire, pedig «lapjában véve ő maga is forradalmár. Ezt nem fejtette ki részletesebben, inkább azokról a nehézségekről beszélt, amelyek északon várnak Fred Laurenzre. Úgy vélte, ez idő szerint a civilizált tengerparti területeken lehetetlen kitérni az Ördög elől, akinek kiterjedt kapcsolatai vannak. Végül azt javasolta Laurenznek, várjon néhány hónapot. Ha láthatatlan marad egy darabig, az Ördög majd föladja a harcot. – Nálunk pedig biztonságban van. Olyan feladat vár magára, ami nemcsak érdekes, de mindazt nyújtja, amire legjobban szüksége van: biztonságot, időt, pénzt s egy valódi útlevelet. Ez csak valami, nem? – Mi lenne az a feladat? – érdeklődött Fred Laurenz. – Magának gyerekjáték. Megtanít egy csapat bennszülöttet, lenn délen, hogyan kell gépfegyverrel szétlőniük egy csűr ajtaját. Van ott néhány törzsfőnök, aki szeretne saját hadsereget fölállítani. Ha egy kicsit megerőlteti magát, egy hét se telik bele, és tábornok lehet magából. Még a rendjeleket is maga választhatja ki magának. A fegyverszállítmány holnap érkezik 100

északról, azonnal indulhatna is velük délre. Fred Laurenz fejében csak úgy rajzottak a gondolatok. Rágyújtott egy cigarettára. Az oázis – ezt már tudta – valójában átrakóhely, cserélőállomás. Északról fegyvereket csempésznek délre. De mit szállítanak a tevék északra? Elhessegette magától ezt a kérdést, egyelőre ‘ úgyis csak találgatásokra volna utalva. A szakállas döntést vár tőle. Laurenznek meg sem fordult a fejében, hogy a javaslatot elfogadja. Minden egyes elfecsérelt nap keservesen megbosszulná magát. Már úgyis túl sok idő telt el azóta, hogy a furfangos Pedró a talpára tetoválta azt a bizonyos valamit. Nyilván a nácik sem tétlenkedtek ezalatt. A háború a küszöbön áll, keze a kilincsen. Laurenz már akkor tudta, hogy a Szovjetunió ellen készülnek háborúra, mikor még csak várták a tudósok látogatását a Condor-légiónál. A hatalmas, négymotoros gépek, melyeket Spanyolországban próbáltak ki, semmi kétséget nem hagytak efelől. Párizs vagy Varsó bombázásához nem lett volna szükség ilyen gépekre! A szakállas a pipáját szurkálgatta. A kereskedő az asztalon könyökölve, álmosan pislogott maga elé. Nem szabad csak úgy egyszerűen visszautasítanom, gondolta Fred Laurenz, miközben lopva figyelte a két férfit. Ezek nem olyanok, hogy futni hagynák azt, aki egyszer belelátott a kártyáikba. Van rá mód, nem is egy, hogy nyomtalanul eltüntessenek egy nemkívánatos vendéget. – Nos? – kérdezte az elzászi. – Úgy látszik, jobb megoldás nincs számomra. Mi az ára maguknál egy porosznak? A kereskedő hirtelen teljesen éber lett. Egy pillanatig feszülten hallgatózott, aztán felállt és az ablakhoz sietett. Most már az asztalnál ülők is hallották a tábor felől hangzó kiabálást. Átható tevebőgés verte föl az éjszaka csendjét, majd rekedten ugatni kezdett egy felriasztott kutya a kunyhók között. Laurenz és a szakállas szinte egyszerre ugrottak föl. Mielőtt az ajtóhoz értek volna, egy targi rontott be a szobába. Kioldódott fátyola mögül előtűnt izzadtságtól fénylő, ráncos barna bőre és a 101

szakálla Sötét szemében félelem lobogott. Zihálva dadogott néhány szót. Hallatára a kereskedő és a szakállas elsápadt. Fred Laurenz hiába próbált el-elkapni valamit a targi szavaiból, nem értett meg belőle semmit. A targi egyike volt annak a négy férfinak, akik vacsora után elhagyták a tábort. A szakállas kurta, türelmetlen parancsára a kereskedő az adókészülékhez rohant, magára kapta a fejhallgatót, majd remegő kézzel, sebesen nyomogatni kezdte a billentyűt. A helyiséget szinte betöltötte a morzejelek szaggatott, szabálytalan sípolása. – Jöjjön… – vetette oda a szakállas. – Ezek a pokolfajzatok nem várnak. Nyomban indulnunk kell! – Keresztülrohantak a kerten. Csak a kereskedő maradt a házban. A táborban nagy volt az izgalom. A legtöbb tevét már megrakták, a kút felől néhány férfi közeledett, vállán a kecskebőrből készült duzzadó vizestömlőkkel. Hammed is felnyergelte már a tevéjét, most Laurenz mehariján húzta feszesre a hevedert. E-o-a! E-o-a! A sor elején, nehézkesen cammogva a sivatag kékesszürke sötétjében, elindultak a málhások. Fred Laurenz éppen föl akart hágni a térdeplő teve hátára, amikor három tompa csattanás hallatszott a távolból. Döbbenten bámult föl az. égre, melyen e pillanatban éles fény cikázott át. Világítórakéták röppentek a hatalmas pálmafák fölé, néhány másodpercig ott lebegtek a csillagok alatt, mint megannyi zöld szilánk, aztán ellobbanva lehulltak. A csendet hirtelen gépfegyverropogás törte meg.

102

VIII. Felix Krap felállt, és kezét hanyagul a nadrágzsebébe süllyesztve, előre jött az íróasztal mögül. Megállt a férfi előtt, aki magába roskadva kuporgott a széken, nézte egy darabig, aztán kezét egykedvűen ütésre emelte. Háromszor-négyszer csattant tenyere az idős ember fáradt, fakó arcán. Hans Kleinert már nem kiabált. A tizennyolc órás kihallgatás jóformán teljesen érzéketlenné tette a fájdalommal szemben. Kissé fölemelte a fejét, s- elnehezült szemhéjai alól az ablak felé pillantott. Amikor idehozták a cellából, Weimar kanyargós útjaira, utcáira lassan fátylat vont az este. Aztán látta az utcai lámpák fényét az éjszakában, sőt látta még a folyó felől fölszálló reggeli ködöt is, amely később lassan szétfoszlott, most pedig már a napfényt látta, amely meg-megfürdette a hidat, beragyogta a fák koronáját, és ott csillogott a lomhán tovahömpölygő folyó felszínén. A kérdések mindig ugyanazok voltak, csak a kérdezők váltották egymást az íróasztal mögött. Most körülbelül egy órája Felix Krap ült az ablak előtt. – Hülye vagy, Kleinert! – mondta a fiatal gestapós, szelíd, szánakozó mosollyal a szája szögletében. – Kínoztatod magad éjjel-nappal, de a végén mégiscsak beszélni fogsz. Mibe fogadjunk? A fáradtság abroncsként szorította Hans Kleinert fejét. Orrából ismét szivárgott a vér, és végigfolyt alvadt vérrel borított borostás arcán. Ablakkeret, íróasztal és a gestapós alakja szürke ködben olvadt össze előtte. Nyelve a szájához tapadt, szárazon, akár a tapló. – Még mindig nem megy bele abba a kommunista fejedbe, hogy ez az utolsó esélyed? – Felix Krap kavargatni kezdte az előtte álló kávét, de szeme sarkából feszülten figyelte a kimerült arc minden rezdülését. – Tegyük föl, hogy kibírod, és nem beszélsz. Akkor vissza kell vinnünk a lágerba. Márpedig ott 103

átkozottul ártalmas a klíma. Nem telik bele két hét, és mehetsz az elvtársad, Jürgen után a kemencébe. Azt ajánlom hát, ne játszd itt a vörös hőst. Hogy hívják azt az embert, aki híreket vitt a szabotázsakciók eredményéről? Hol találkoztatok vele? Mikor láttad utoljára Fred Laurenzet? Hans Kleinertnek alig észrevehetően mozdult az ajka. – Szomjas vagyok – suttogta. Már a szemét sem tudta nyitva tartani. A kávéscsésze mellett nagy termosz állt. Felix Krap lecsavarta a tetejét, kihúzta a dugót, majd gondosan teletöltötte a poharát. A feketekávé még gőzölgött. – Nos, ki az összekötőd? – Óvatosan letette a poharat az íróasztalra, de nem engedte el. – Egyetlen nevet kell csak megmondanod, és megtakaríthatod az utat vissza az Ettersberg-re. Tisztességes tárgyalásod lesz, és legrosszabb esetben öt évet kapsz. Öt év sitt nagy szó, pláne, ha nincs se kőtörés, se krematórium. Csak egy nevet kell megmondanod, s már túl is vagy az egészen. Hát nem akarsz élni, ember? Hans Kleinert nagy nehezen felnyitotta a szemét. Pillantása ráesett a pohárra, és nagyot nyelt. – Nem ismerek semmiféle Laurenzet! Legalábbis nem emlékszem rá… Adja már ide! – És az összekötő? – Nem tudom, miről… – Hans Kleinert elhallgatott. A szomszéd szoba ajtaja megcsikordult. Álmos pillantást vetett a belépőre. Eddig még nem látta. Nem volt azok között, akik az íróasztal mögött váltották egymást. Felix Krap meglepődve pattant föl. – Hauptsturmführer úr! Josef Krakmeyer szánakozva nézett hol a beosztottjára, hol a fogolyra. Betegesebbnek látszott, mint valaha. – Mióta? – kérdezte siránkozó hangon, és meghallva Krap válaszát, szomorúan bólintott. Aztán odalépett az íróasztalhoz, fogta a poharat, és Kleinert felé nyújtotta. – Hát ha szereti ezt a mérget, tessék. Maga alighanem halálosan fáradt már. 104

Hans Kleinert habozva nyúlt a pohár után. Nem hitt a barátságos gesztusban, míg csakugyan a kezében nem tartotta a poharat. Kis kortyokban, gyorsan ivott. Krakmeyer fejcsóválva figyelte, s közben szemrehányó pillantásokat vetett Krapra. Aztán újból Kleinerthez fordult, és szomorkás hangon megkérdezte: – No, most jobb? Nagyszerű, akkor hát figyeljen jól ide, mert hoztam ám magának valamit, kedves barátom. Azt mesélik, maga szereti a zenét, igaz? Felix Krap egy szót sem értett az egészből, csak állt mozdulatlanul, és bambán bámulta főnökét, aki most az ajtóhoz lépett, kinyitotta, bement a szomszédos szobába, majd kisvártatva visszajött, és félig nyitva hagyta az ajtót. – így, ni – mondta, és kezét a szájára szorította. A szomszéd szobában felcsendült egy dallam. Valaki nagyon bátortalanul egy gyermekdalt játszott furulyán, a dal egy fél lábon álldogáló emberkéről szólt. Olykor egy-egy hamis hang is becsúszott, de ezt a muzsikus gyorsan kijavította. Krakmeyer látszólag elragadtatva, nem éppen kifogástalan ütemben ingatta apró madárfejét a zenére, de a szemét egy pillanatra se vette le a fogolyról. – Ne, ne! – suttogta Hans Kleinert. Fáradtsága mintha elszállt volna a dal hatására. Kezében remegett az üres pohár. – Milyen könnyű örömet szerezni egy embernek. Most ugye örül? – nyöszörögte Krakmeyer, s arca úgy megvonaglott, mintha hasfájás kínozná. – Eljátsszam még egyszer? – hallatszott egy gyerekhang a szomszéd szobából. – Persze, báránykám, játszd el a Lánc, lánc, eszterláncot, ha azt is ilyen szépen tudod – szólt át Krakmeyer. Amint a gyermek megszólalt, Hans Kleinert fölállt. Ajka egy darabig hangtalanul mozgott, aztán feltört belőle a kiáltás: – Anni! A furulyázás abbamaradt, a sípszó elnémult. – Igen, nagypapa! Szabad nekem… Nagypapa? – Kerek arcú, hat év körüli kislány jelent meg az ajtóban, dirndli ruhában. 105

Szőke copfjaiba piros selyemszalagot kötöttek. Szeme tágra nyílt, ahogy a fogolyra nézett. – Nagypapa, beteg vagy? Ekkor egy nő bukkant föl a gyerek háta mögött, és visszahúzta a szobába. Krakmeyer becsukta az ajtót. Ha nem is jól kivehetően, de azért hallani lehetett, ahogy az asszony beszél valamit a kislánynak. Hans Kleinert visszaroskadt a székére. – Miért? – kérdezte halkan, de nem nézett föl egyik férfira sem. – Mit keres a gyermek itt? Krakmeyer odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. – Azért jött, hogy maga segítsen rajta, Kleinert. Annak a szegény kislánynak még sok baja lehet, ha kiderül, hogy a nagyapja elmebeteg. Vannak itt orvosaink, akik Annikát se szó, se beszéd a megfelelő intézetbe utalnák. Hiszen érti… öröklött terheltség. De ha maga bebizonyítja nekünk, hogy normális, és működik az agya, akkor a kicsike két órán belül otthon van a szüleinél. – A szomszéd szobából újra fölhangzott a kislány játéka. Mint szárnyukat próbálgató madárfiókák, repkedtek a hangok. – Kérdezzen! – suttogta meggörnyedve. Krakmeyer odaintett fejével a beosztottjának: – Ha végeztek, jöjjön be hozzám! Itt leszek a szomszéd szobában. Alig egy óra múlva Krap már vitte is Krakmeyernek a jegyzőkönyvet. Az átfutotta. Nem tartalmazott semmiféle rendkívüli újdonságot, de Krakmeyer nem is várt mást. Összekötőként Kleinert Walter Bruchmannt nevezte meg, s megadta két szerelő nevét is, akik a Junkers-műveknél tevékenykedő szabotőrcsoporthoz tartoztak. Vallomása csupán megerősítette mindazt, amit már úgyis tudtak. A Fekete Gyertyához nem jutottak közelebb. – Tanulja meg végse – magyarázta Krakmeyer szomorúan, egy mentacukorkát csomagolva ki a papírjából –, ezeknek az embereknek legritkább esetben az arcuk a legérzékenyebb. Fél 106

óra múlva indulunk! – Most már csak az Ördögben reménykedhet. Csak még életben legyen a Fekete Gyertya! A berlini gyors nem volt tele. Krakmeyer és segédje az egyik első osztályú kocsiban talált üres fülkét. S bár senki nem hallgathatta volna ki őket, nem beszélgettek. Krap óvatos próbálkozásai, hogy megindítsa a társalgást, rendre meghiúsultak, főnöke ugyanis teljesen elmerült az újság tanulmányozásában: „Spanyolország: lecke Németország ellenségeinek. „A führer beszéde a légionáriusokhoz: Ti megerősítettétek a bizalmat a birodalmi hadsereg iránt! – adta hírül egy öt hasáb széles szalagcím. A Condor-légió visszatért. Berlinben hatalmas parádét rendeztek a Kelet-nyugati körúton. Az újság első oldalát teljes egészében Hitler beszéde töltötte ki. Krakmeyer lassan és alaposan olvasott. Ügyet se vetett az untersturmführerre, nem törődött a kerekek ütemes csattogásával, sem az ablakon át elsuhanó napsütötte tájjal. A Hitler-beszéd minden egyes szava fenyegetés volt. Háború szele fújdogál mindenfelől – gondolta Krakmeyer. – Sok idő már nincs. És valahol abban az átkozott Észak-Afrikában szabadon cselleng egy vörös, zsebében egyik titkos ütőkártyánkkal! Agyon kéne verni Fariant is, meg a hülye szakértőit is, amiért ilyen álomszuszék módon végzik a dolgukat. A Prinz Albrecht utcában átvirrasztott éjszaka után a tanácsos végül is arra a következtetésre jutott, nem engedheti meg magának, hogy tétlenül üljön, és úgy várja a híreket Madridból. Elhatározta, hogy ő maga is részt vesz a Fekete Gyertya utáni hajszában, még ha az nem sok sikerrel biztat is. Foglaltatott hát két helyet a harmadnap induló madridi' gépre, aztán kijelölte Krap feladatát. Fel sem állt az íróasztalától egész éjjel. A hosszú telefonbeszélgetés, melyet Kleinert lakóhelyének Gestapo-kirendeltségével folytatott, az unoka, ügyét is rendezte. Miután mindezt elintézte, elutazott Weimarba. Valaki zajtalanul benyitott a fülkébe: – Parancsolnak forró 107

virslit? – kérdezte egy férfi. Forralóedény volt előtte, és csurgott róla a veríték. Felix Krap bólintott, és kérdően pillantott a tanácsosra. – Önnek is? – Friss a zsemle? – faggatta Krakmeyer a virsliárust. – Ropogós, mint egy szűzlány – válaszolta amaz nevetve, és kétágú favillájával kihalászott a fazékból egy pár virslit Krapnak. – Akkor adjon egy zsemlét – mondta Krakmeyer, aprópénz után matatva erszényében. Csak egy zsemlét, egy kis mustárral. A virsliárus megütődve nézett Krakmeyerre, aztán megkocogtatva a saját fejét a favillával, azt kérdezte: – Nincs valami rendben, néptársam? Felix Krap hirtelen köhögni kezdett, mintha torkán akadt volna a falat. – Egy zsemlét mustárral… Lesz szíves? Krakmeyer pénzdarabot nyújtott a virsliárus-nak, és fakókék szeméből olyan nyugalom áradt, ahogy ránézett, hogy az szó nélkül engedelmeskedett, mintha, valami titkos kényszer hatása alatt cselekednék. Az ajtó nagyot csattanva újra bezárult. Krakmeyer lassan, megfontoltan evett. Le-letört egy darabkát a zsemléből, s belemártogatta a mustárba, amit a virsliárus egy papírtálcára csapott oda. Mikor a vonat ide-oda rángva befutott a lipcsei pályaudvar csarnokába, Felix Krap már régen túl volt az étkezésen, Krakmeyer viszont még mindig elgondolkozva majszolta zsemléjét. Végre megállt a vonat. Lárma, mindenütt lárma. Itt rikkancsok kiabáltak, amott hordárok káromkodtak, elektromos targonca dudált; zúgott, morajlott a pályaudvar, akár egy vulkánkrátere. Felix Krap lehúzta az ablakot, és érdeklődve figyelte a tolongást. Észrevett egy mozgó italárust, s éppen meg akarta kérdezni főnökét, nem óhajt-e inni valamit, amikor a hangszóróból minden más zajt elnyomva fölhangzott a tanácsos neve. „Josef Krakmeyer urat kérik, fáradjon kísérőjével a vöröskereszt irodába. Figyelem, megismétlem: Josef Krakmeyer urat…” – recsegték a hangszórók. Az ismétlés második fele már 108

a peronon érte a két ge-stapóst. Ezek a fickók képtelenek leszokni erről a felhajtásról, füstölgött magában Krakmeyer. Már csak húszlépésnyire voltak az elsősegélyhely bejáratától. Ott egy férfi várt rájuk; kalapja a szemébe volt húzva, keze a felöltő zsebébe mélyedt. Valahányszor Krakmeyer meglátott egy ilyen alakot, mindig mérgelődött. Úgy vélte, túl sok van már belőlük a titkos-szolgálatnál, s akár bőrkabátot viselnek, akár világos trencskót, kilométerekről látszik rajtuk, hogy mi a foglalkozásuk. A nyomozó mereven figyelte a közeledőket. Amikor megpillantotta Krakmeyert, lekicsinylőén elhúzta a száját. Úgy látszik, a központ lassan átalakul aggok házává – gondolta magában. – Mi történt? – kérdezte Krakmeyer, mielőtt még a nyomozó bemutatkozhatott volna. – Azt a parancsot kaptam, hogy vigyem önöket azonnal a parancsnokságra, hauptsturmführer. A kocsi kinn vár. – És ki vár a parancsnokságon? – A stafü, hauptsturmführer – felelte a férfi, még mindig zsebre tett kézzel. – Az öreg itt, Lipcsében? Krap, vigye az aktatáskámat, a bajtársnak tele van a keze. – A kijárathoz mentek. Holnap délután van a Prinz Albrecht utcai szokásos heti értekezlet; ez csak a führer születésnapján marad el vagy akkor, ha Müller standartenführer szabadságon van – morfondírozott Krakmeyer. – Ha tehát a dolog nem várhatott holnapig, akkor itt valami nagy zűr van. Talán Madridból érkezett hír? A fekete Maybach gépkocsi szinte hangtalanul gördült. A hosszú, aknaszerű pincehelyiségben halkan zúgott a ventillátor, amely egyúttal a port is elszívta. A csupasz falakat nappali fénnyel öntötték el az erős lámpák. A pince egyik végében csúsztatható állvány, rajta két céltábla. Josef Krakmeyeren és Müller standartenführeren kívül senki sem volt a helyiségben. Ott álltak a korlát mögött, ahonnan lőni szoktak. 109

Egyikükön se volt zakó. Nem éppen magas, de erőskötésű főnöke mellett Krakrneyer kifejezetten szánalmas látványt nyújtott. Nadrágja, melyet egyébként ósdi nadrágtartó tartott, legalább tíz kilóval nehezebb emberre illett volna, az inge is vagy három számmal volt nagyobb a kelleténél, és még vékonyabbnak mutatta aszott nyakát. A Standartenführer hátravetette a jobb ke«t. zét, bedugta az övébe, célzott, aztán lőtt. Tompán visszhangzottak a lövések. Elöl behúzták az, egyik céltáblát… – Hét, kilenc, tíz! – recsegte azon nyomban egy hangszóró a két férfi feje fölött. A hang félreismerhetetlenül Krapé volt. A Standartenführer elhúzta az orrát elégedetlenségében. – Most maga jön, Krakrneyer. Egyébként, Krap már tudja, miért olyan fontos nekünk a Fekete Gyertya? Krakrneyer csodálkozó pillantást vetett felettesére. – Farian úr határozottan megtiltotta, hogy… Krap csak a szabotázsakciókkal kapcsolatos tényeket ismeri. Avassam talán be? Müller határozottan nemet intett. – Semmi esetre sem, hauptsturmführer, semmi esetre sem! – Láthatóan nagyon elégedett volt a válasszal. Simára borotvált hivatalnokképén széles mosoly terült szét, látván, hogy Krakrneyer szinte félve tölti meg a nehéz Walter pisztolyt. – Úgy látszik, egy kissé kijött a gyakorlatból, mi? Krakrneyer savanyúan bólintott. Tekintetét a céltábla felé irányította, ahol egy láthatatlan fedezékben Felix Krap kuporgott. Mit akar tőlünk az öreg tulajdonképpen? – találgatta. – Nem valószínű, hogy azért szedett le minket a vonatról, hogy társasága legyen a céllövészethez. Kinyújtott karral, lassan fölemelte a fegyvert. A standartenführerhez hasonlóan ő is három lövést adott le, de az egyes lövések között nem eresztette le a fegyvert, gyors egymásutánban sütötte el. Müller kíváncsian nyújtogatta a nyakát. – Tizenegy, tizenegy, tizenkettő! – jelentette a 110

hangszóró. – Teringettét! – Müller úgy nézett a tanácsosra, ahogy a cirkuszi bűvészre néz az ember egy lélegzet-elállító trükk után. – Gratulálok! —- Kibiztosította a pisztolyt és újra lőállásba helyezkedett. – És már le is foglaltatott egy helyet a madridi gépen, ha nem tévedek? Nagyon helyes, nagyon helyes! – Ezúttal ő is sorozatban lőtt, majd csak úgy mellékesen megjegyezte: – Ma reggel végre hírt kaptunk ettől a Salazontól. Majdnem biztos benne, hogy a Fekete Gyertya még életben van. Na, mi lesz? – Várakozóan nézett a hangszóró irányába. – Hét, hét, nyolc! – jelentette Krap. Müller dühösen vizsgálgatta pisztolyát. – Ócskavas! – dünnyögte végül, majd Krakmeyerhez fordult. – Adja csak ide a magáét, hauptsturmführer. Hm, ez már egészen másképp fekszik a kézben. Egyébként Krapról mostantól fogva le kell mondania. Az ifjú úrra Ostmarkban vár egy feladat. – Gondosan célzott, majd lőtt, s csupán lélegzetvételnyi szünetet tartott az egyes lövések között. – És kit kapok helyette? – kérdezte Krakmeyer, noha előre tudta, mi lesz a válasz. – Ahogy én magát ismerem, játszva megbirkózik az üggyel egyedül is, kivált ebben a stádiumban. Madridban pedig elsősorban azok után nyújtsa ki a csápjait, akik együtt voltak a Fekete Gyertyával elfogatása és letartóztatása előtt. Lehet, hogy Laurenz akkoriban még beszédesebb volt a kelleténél. Érti, ugye? – Nyolc, tíz, tíz! – szólalt meg a hangszóró. Müller úgy tett, mint aki nem is hallja. Visszaadta a pisztolyt Krakmeyernek. – Azért ne féljen, nem marad segítség nélkül. Utasítottuk Knuspelt, hogy jelentkezzék magánál. Tudja, Willy Knuspel. Hiszen ismeri, a követségen gépkocsivezető. És ne felejtse el, Farian hallgatási parancsa továbbra is érvényben van, kivétel nélkül mindenkire. Van még kérdése? Krakmeyer némán megrázta a fejét. Néhány pillanatig 111

mozdulatlanul állt, lecsüngő karral, aztán kivette a tárat a pisztolyból. A korláton egy megkezdett töltényesdoboz állt. Krakmeyer elgondolkodva megtöltötte a tárat, s éppen lőállásba akart helyezkedni, mikor a Standartenführer leintette. – Elmehet, hauptsturmführer. Krapra nem kell várnia. Indulás előtt jelentkezzék még doktor Schlegel sturmbannführernél. Kap tőle valamit! Heil Hitler! – Ajka körül gúnyos mosoly játszott, ahogy a távozó Krakmeyer után nézett. Néhány perc múlva Josef Krakmeyer az utcán állt. A kapunál álló őrszem még csak nem is tisztelgett neki. Autó sem várta, amivel visszamehetett volna a pályaudvarra. Lassú léptekkel haladt el a rossz szagú, homályos kapualjak, zöldségesbódék és egy nem éppen vonzó kirakat mellett. „Német üzlet” – hirdette egy cédula az üzlet ajtaján. Szinte félálomban lépdelt, nem hallva az elhaladó villamos csilingelését, sem a járda szélén kuporgó gyerek sírását. Kevesen jártak az utcán, ám azok közül sem hederített rá senki. Egy gondjaiba merült öreg ember, semmi több – és kinek nincsenek gondjai manapság. Pedig Josef Krakmeyernek voltaképpen minden oka meglett volna arra, hogy ezen a napon elégedett legyen. Végre hírt kaptak Madridból. Méghozzá jó hírt! Ennek ellenére, miközben folytatta útját a pályaudvar felé, olyan képet vágott, mint aki éppen most tudta meg, hogy gyógyíthatatlan beteg és hamarosan meg fog halni. Szóval Ostmarkba megy, mintha ott éppen Felix Krapra várnának, füstölgött magában. A stafü, úgy látszik, gyengeelméjűnek néz, ha azt hiszi, hogy beveszem ezt a mesét. Valamennyi eshetőséget gondosan mérlegelve, végül is arra a következtetésre jutott, hogy Krapot azért helyezték át, hogy még véletlenül se tudhasson meg valamit a Tabun-ról. Ez a titok akkor marad igazán titok, ha minél kevesebben tudnak róla. Ez a következtetés valóban logikus volt, de azért a tanácsos fölismerte mögötte a rejtett csapdát, mely öt nap óta fenyegette. A titokról most már ő is tudott, s ettől a tudástól nem 112

szabadulhat meg úgy, mint valami titkos irattól, amit egyszerűen lead a páncélszekrény kezelőjének. A Tabun titka akkor is a fejében lesz, amikor a Fekete Gyertyát már régen ártalmatlanná tették. A tapasztalat megtanította rá, hogy vannak ismeretek, amelyek legalább olyan halálosak egy titkosrendőr számára, mint a rákos daganat. Az egyik házfalon hatalmas, rikító filmplakát függött. Bombázókat ábrázolt, a következő szöveggel: „Harcban az első számú ellenséggel! Eredeti felvételek Condor-légiónk harcáról és győzelméről Spanyolországban! Az UFA nagy dokumentumfilmje! Készítette Kari Ritter professzor. Naponta három előadás!” Krakmeyer tekintete éppen hogy átsiklott ezen a monstre harci tablón, arca kifejezéstelen maradt. Ahogy továbbment, még hallotta, amint egy asszony a férjével veszekszik. Metszően éles hangja volt. – Bezzeg, ha Marika odavillantja a sonkáit, akkor ugrasz, mi? Na védd meg végre a jegye- 1 két, Kari Heinz! Nézd csak meg a képeket szaporán! Egyik strammabb, mint a másik. Mind a mi katonáink, Kari Heinz! Zártszéket vegyél, hallod! Hiába, az idegei már nem olyanok, mint régen – futott át Krakmeyer agyán. Feltűnt a pályaudvar. Hát vallottam én kudarcot valaha? A Röhm-banda likvidálásánál például? Müllernek tudnia kell, hogy bennem megbízhat. No tessék, megint ég a gyomrom, hogy a fene vigye el. Veszek szalmiákcukorkát, és a Fekete Gyertyát tálcán viszem neki. És a szemem nyitva tartom. Megérkezve a berlini Anhalter pályaudvarra, Krakmeyer megállapította, túl késő van már ahhoz, hogy a Prinz Albrecht utcába menjen. A krimináltechnikai laboratórium vezetője, doktor Schlegel sturmbannführer rendszerint már a munkaidő befejezése előtt távozik hivatalából. Kár – gondolta Krakmeyer, és felszállt a gyorsvasútra. A standartenführer alamuszi mosolya fölébresztette kíváncsiságát. Doktor Schlegel nem foglalkozik jelentéktelen 113

ügyekkel. Nem lehet tehát mindennapi dolog az, amit Madridba kell vinnie. Hirtelen Waldemar jutott az eszébe, s ez egy kicsit megvigasztalta. A körülmények arra kényszerítették, hogy imádott papagájának az ápolását egy szomszédnőjére bízza, pedig tudta róla, hogy még Waldemar elragadó reggeli koncertje is hidegen hagyja, és akkor is a rádiót bömbölteti: így legalább hamarabb kiszabadíthatja egyetlen barátját kellemetlen helyzetéből, mint gondolta.

114

IX. Az éjszaka elnyelte a fekete óriáspálmákat. Pattogott az ostor a tevék oldalán. Az állatok egyre kelletlenebbül engedelmeskedtek az arabok nógatásának. A kísérteties menet csak lassan haladt előre a homokdűnék között. Nem sok hajtó maradt a karavánnál, a szakállas minden nélkülözhető emberét a támadók ellen küldte. Ezek között volt Hammed és Thaleb is. Fred Laurenz a karaván végén lovagolt, az elzászi mellett. Mögöttük a messzeségben időnként puskalövések hallatszottak, válaszul géppuska kattogott föl. – Sokan vannak? – kérdezte Laurenz. Nem értette a szakállas parancsának logikáját. Nem kellett bennszülöttnek lennie ahhoz, hogy felismerje, ezek az agyonhajszolt tevék már nem sokáig bírhatják. Meg aztán most dél felé menekülnek, tehát ugyanabba az irányba, amerről jöttek. – Az oázisban legalább víz van. Miért nem ásták be magukat ott? – Mert valószínűleg éppen erre számítottak, őrmester. – A szakállas most közelebb irányította mehariját Fred Laurenzhez. – Bekerítettek volna minket, és akkor bőven lett volna idejük akár egy századnyi erősítést is hívni. – Kik ezek? Katonák? – Az idegenlégió. Isten tudja, hogy kerültek éppen most El Chubsába. Az autóút félnapi lovaglásra van innen északi irányban, és nem emlékszem rá, hogy valaha is másfelé vonultak volna a benzinládáikkal. Valahogy… Nem fejezte be a mondatot. Arcát ugyan elrejtette a sötétség, de utolsó szavaiból érezni lehetett, hogy a támadás elgondolkoztatja. Talán árulást gyanított. Laurenz lassan érteni kezdte. Ha az idegen-légiósoknak nincs tevéjük, akkor nem mehetnek a dűnéken át. Ez az út elriasztaná őket. E finom porszemekből képződött homokhegyek között még a legkitűnőbb autó sem képes megtenni egy fél kilométert 115

se. – De az oázistól így is elvághatnak minket. – Az elzászi halkan fölnevetett. – Három napra elegendő vizünk van, az árut pedig nem El Chubsába visszük vissza. Csak várjanak ott, míg földig ér a szakálluk. Néhány órát pihenünk, és akkor az állatok újra frissek lesznek. Napkeltekor keletre fordulunk. Ennél többet nem lehetett kiszedni belőle. Egy óra múlva végre tábort ütöttek két dűne között, egy mélyedésben. Ember és állat végképp kimerült. A tevék térdre roskadtak, s nyakukat előrenyújtva nyomban elnyúltak a homokban. Laurenz szinte kábultan csúszott le a nyeregből. Még javában folyt a lemálházás, de ő már mélyen aludt. Nem érdekelte, hogy állít-e őrséget a szakállas vagy sem, az autó-útra se gondolt, melyről az elzászi beszélt, sőt azzal se törődött, érheti-e őket támadás vagy sem. Mély, tompa álmából csak akkor riadt föl, amikor valaki hevesen megrázta a vállát. Egy pillanatig zavarodottan hunyorgott, de aztán megismerte Thalebet. Eszerint visszatértek, akik a karaván menekülését fedezték. Csak Hammedet nem látta sehol. A szakállas egyre sürgette őket. Még alig emelkedett a nap a látóhatár fölé, amikor ma a legutolsó málhás állat is maga mögött hagyta a táborhelyet. Csak hosszú, lassan zsugorodó árnyék követte őket egy darabig kelet felé, hátuk mögött néma és élettelen lett a sivatag. Laurenz már röviddel az indulás után észrevette, hogy három hajcsár nem tért vissza. Az óvatos kérdés, melyet a szakállashoz intézett, igazolta gyanúját: az idegenlégiósokkal folytatott harc veszteséggel járt, Hammed is meghalt, de ez a jelek szerint még Thalebet sem érintette mélyebben. Amikor Laurenz rámutatott a gazdátlan tevére, mely eddig Hammedet hordta, a targi csak annyit mondott: – Insallah! Allah akarta így. Ezen a délelőttön még egy nagyon fontos megfigyelést tett Laurenz. Minthogy nem törődtek már vele, úgy irányította 116

mehariját, hogy majdnem száz méterrel lemaradt a karaván mögött. Itt olyan közel lovagolt az egyik teherhordó állathoz, hogy kinyújtott kézzel már megérinthette volna a bálákat. Senki nem kiáltott rá, bizalmatlan pillantással sem illették. A szakállas megbízott benne, emberei úgyszintén. Délfelé az elzászi jelt adott az első pihenésre. A dűnék felett vibrált a levegő, a homok átforrósodott. Még a lágy déli szél sem enyhítette az elviselhetetlen hőséget. Laurenz úgy rendezte, hogy amikor a jeladás elhangzik, – ő a teherhordók közelében legyen. Ekkor minden elfogódottság nélkül odament a burnuszos férfiakhoz, és segített nekik levenni a bálákat. Néhány lépéssel odébb Abu Shei már vizet kezdett osztani. Ott állt a szakállas is. Laurenz érezte a hátán a tekintetét, és várta, melyik pillanatban hallja meg az éles rendreutasítást. Belemélyesztette ujjait a nyers vászonba, melybe a titokzatos szállítmányt bevarrták- Emberfej nagyságú zacskókat érzett a keze alatt, benne valami szemcsés anyag. Enyhén fűszeres illat terjengett a bálák körül, frissen kaszált rét és gyantás fa illatára emlékeztetett. Szárított gyümölcs volna? Képtelenség, amiatt egyetlen targi se hagyná magát a másvilágra küldeni. Laurenz maga sem tudta, milyen közel járt a rejtély megoldásához, amikor odament Abu Sheihez vízért. A szakállas még mindig ott állt a vén arab mellett, és figyelte, ahogy emberei, egyik a másik után, fölhajtják a körülbelül félliteres kulacs tartalmát. Mikor Laurenzre került a sor, Abu Shei másik kulacsot vett elő. Odáig még nem ment a vendégbarátság, hogy egy gyaurt ugyanabból az edényből hagyjon inni, mint amelyikből az igazhitűek isznak. Fred Laurenz egy hajtásra kiitta a langymeleg vizet. – Na, meg van elégedve? Vagy van még kérdeznivalója az őrmester úrnak? – kérdezte a szakállas nevetve. Szándékosan engedett a bálák közelébe – futott át Laurenz agyán. – Három halott egy kicsit sok ezért – felelte nyugodtan, és keze fejével megtörölte nedves ajkát. 117

– Durván számítva meghozza a százötvenezer dollárt. Akad jó néhány ember, aki jóval kevesebbért is vásárra viszi a bőrét, vagy nem? – válaszolta a szakállas, és nevetése most kegyetlenül hangzott. – Mauserek ellenében édes álmok, olyan üzlet ez, amelynél senki nem jár rosszul. Még maga sem, őrmester! Kábítószer! – a felismerés villámcsapásként érte Laurenzet. Indiai kender! A rejtély tehát megoldódott. A szakállas kábítószert csempész északra. Ezt a több méter magas növényt valahol Szenegálban vagy a Niger mellett termesztik, gyökere kivételével minden egyes része használható; a magja, virága, levelei, szára. Mindenütt a világon vannak titkos hasisélvezők, lelkiismeretlen kábítószer-kereskedők áldozatai. Ez a szárított növény volt az ára a szakállas által csempészett fegyvereknek. Emberek százai, talán ezrei szívták mohón a mérget, itták likőrbe keverve, ették süteménybe sütve, s szétroncsolt idegekkel, lassú elhülyüléssel fizettek e sötét üzletért. A Laurenz arcán átsuhanó árnyék nem kerülte el a szakállas figyelmét: – Ez az üzlet nem egészen a maga ízlése szerint való, igaz? De ha megismeri azokat az embereket, akiket ki kell képeznie, biztos vagyok benne, hogy más lesz a véleménye. Laurenznek nagy fáradságába került, hogy nyugodt maradjon. Egy elhamarkodott szó mindent elronthat. – És ki fizet? – kérdezte, s úgy tett, mint akit feldühített az utolsó megjegyzés. – Ön százötvenezer dollárról beszélt, Monsieur! A szakállas fölnevetett. – Ezzel ne törődjék. Az üzleti ügyeket majd elintézzük egymás között. Most pedig pihenjen még egy kicsit az árnyékban, egy óra múlva indulunk tovább. Laurenz a tuaregektől megtanulta, hogyan kell a puskából és a nyeregtakaróból lapos, sátorszerű védőfedelet összeállítani. Két percig se tartott. Kezét a feje alatt összekulcsolva, elnyúlt alatta, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Három napra való víz – ez azt jelenti, hogy a karaván holnap vagy holnapután találkozik a fegyverszállítmánnyal. Hogy hol? Abban a csempészek nyilván már megállapodtak rádión keresztül El Chubsában. S aztán? Dél 118

felé bizonytalan a menekülés, de most még van határozott céljuk. Az oázist egy nap alatt elérhetik teveháton, onnan pedig már nincs messze a tájolópontokkal jelölt sivatagi út. Mire a szakállas felhívása nyomán fölszedelőzködtek, Laurenzben megszületett az elhatározás. Ma éjjel megkísérli a szökést az egyik gazdátlan és pihentebb tevén. Ha sikerül egérutat nyernie, a szakállas aligha véteti üldözőbe, hiszen bizonyára nem kockáztat még egy összecsapást az idegenlégiósokkal. Megeshet persze, hogy azoknak a kezébe kerül, a légiósok pedig minden bizonnyal habozás nélkül kiadnák őt a spanyoloknak. De hát ezt a kockázatot vállalnia kell, ha meg akar szabadulni a bandától. Tehát ma éjszaka. Ekkor még nem sejtette, hogy fél óra múlva váratlan esemény változtatja majd meg a dolgok menetét. Fél kilométerre lehettek csupán attól a helytől, ahol az imént pihenőt tartottak, amikor kitört a vihar. Elsőnek az állatok érezték meg. Laurenz hiába rángatta a kantárt, a teve minduntalan ki akart törni a sorból. Látta, hogy a többiek ugyanúgy kínlódnak az állataikkal. Hirtelen a gyenge szél is elült. Az állatok minden parancs nélkül tüstént megálltak, és észak felé fordulva letérdeltek. A tuaregek meg sem kísérelték fölállásra bírni őket. A szakállas leugrott a nyeregből, és izgatottan mutatott dél felé. – Jön a ghibli! Feküdjön le, őrmester! Gyorsan! – kiáltott oda Laurenznek. A tuaregek a tevék hátára hajolva, fejükre húzták a nyeregtakarót. Laurenz odanézett, amerre a szakállas mutatott, s meglátta azt a felül elkeskenyedő, hatalmas, fekete oszlopot, mely az egyre sötétülő égboltra tornyosult. Szinte állt a levegő. Laurenz pórusaiból ömlött a veríték a fülledt hőségben. Tűzpiros függöny húzódott a nap elé, mely egyre sötétebb lett. Száguldva közeledett a fekete oszlop. Laurenznek épp annyi ideje maradt, hogy fejére húzza a takarót, a homokvihar első nagy erejű lökése abban a pillanatban elérte a karavánt. Sűrű, forró homokfelhő 119

zúdult le emberre, állatra. A levegő mint olvasztott ólom izzott a légzőszervekben. Csaknem éjszakai sötétség borult a karavánra. Laurenznek szeme, szája, orra megtelt a gyötrelmesen szúró, apró homokszemcsékkel. Hammed tevéje alig tízlépésnyire volt tőle. Laurenz kitapogatta a nyereg oldalán a puskát. Amikor végre megérezte keze alatt a puskaagy sima, kemény felületét, leszegte a fejét, és nekiindult a viharnak. Ám alig tett három lépést, egy újabb széllökés a földre terítette. Megpróbált kúszva továbbjutni, s az egyes lökések közötti, csupán másodpercekig tartó szünetekben erőt rabló, szökellő ugrásokkal közelebb kerülni céljához. Mármár azt hitte, irányt tévesztett, mikor tapogatóan előrenyújtott keze beleütközött valamibe. A gazdátlan teve volt! A magas, kereszt alakú nyeregkápán két teli vizestömlő lógott. Nagy nehezen föltornászta magát a nyeregbe, s meggörnyedve várt, míg csendesül a vihar. Körülbelül fél órába telt, míg az orkán hevessége alábbhagyott. Laurenz óvatosan fölemelte a takarót. A sivatag fölött még mindig sűrű, sárga ködként lebegett a homok. A milliárdnyi homokszemcse átható surrogással dörzsölődött egymáshoz, az ily módon keletkezett elektromosság kék szikrákban pattogott a tevék bőrén. Fred Laurenz az állat oldalába nyomta a puska agyát. Ha tevéje a változatlanul erős, homokot hordó széllel dacolva nem áll föl, a szökési kísérlet meghiúsult, mielőtt igazán belevágott volna. Kitapogatta a kantárt, megrántotta, aztán újra oldalba bökte az állatot a puskával. Na, indulás, Agatha! Hogy miért éppen ez a régies hangzású női név jutott eszébe, az valószínűleg örök rejtély marad, tény azonban, hogy ebben a pillanatban megtörtént a csoda. A lökés, mellyel a mehari hirtelen fölemelte hátsó részét, kis híján kivetette Laurenzet a nyeregből. Alighogy lábra állt, nyomban mozgásba lendült az állat, és szapora ügetésbe fogott. Laurenznek nem is kellett különösebben nógatnia, azt azonban hamarosan megállapította, 120

hogy a mehari nem engedelmeskedik a gyeplőhúzásnak. Szembe rohant a széllel, amely időközben nyugatira fordult. Azután szétfoszlott a homokfátyol. Kitisztult az ég. Gyorsabban, Agatha, gyorsabban! Laurenz levegő után kapkodva, kiköpött. Szeme könnyben úszott, és a szíve úgy zakatolt, mint egy gőzmozdony. A karavánt nem látta, nyilván valamelyik homokdomb mögött bújt meg. Mintha az állat tudta volna, merre kell vinnie utasát, még kantárra se volt szüksége. Széles patái alatt sárgán omlott szét a homok. Okosan megkerült minden egyes dűnét, de így sem tévesztett irányt. Laurenz El Chubsába szeretett volna visszajutni. Tisztában volt vele, milyen veszélyt vállal ezzel, de víz, fegyver és teve egymagában nem elég egy olyan sivatagi úthoz, mely esetleg napokig tart. Élelmiszerre volt szüksége, s azt csak egy oázisban szerezhet. A menekülő mögött három fekete pont emelkedett ki a sárga homokból. Laurenz rögtön észrevette. Tehát felfedezték a szökését! Most keresik, és valószínűleg meg is látták már. Megtöltötte a karabélyt. Vajon üldözőbe veszik-e? A három pont eltűnt. Ám Laurenz öröme korai volt. Egy perc sem telt el, s fölfedezte, hogy ketten követik. Ha a másik két gazdátlan tevét nyergelték föl, akkor egyformák az esélyeink – gondolta magában. Menekülő és üldözői között eleinte észrevétlenül, majd egyre láthatóbban fogyott a távolság. Két óra elmúltával Laurenz már jól kivehette, hogy lóbálják karjukat, s hogyan nógatják ostoraikkal az állatokat. Eközben tapasztalta, hogy saját meharijának az ügetése lelassult. Néhány perc múlva eldördült az első lövés. Laurenz csak a tompa csattanást hallotta, a golyó süvítését nem. Üldözői a többi lövést is vágtából adták le, így nem lehetett sok esélyük, hogy eltalálják. Csakhogy a távolság egyre fogyott közöttük. A legközelebbi dűnemélyedéshez érve Laurenz álljt parancsolt 121

a meharinak. Az állat engedelmesen letérdelt. Laurenz átdobta a kantárt a nyergen, majd gyorsan fölmászott a dűne oldalán. Az utolsó métereket négykézláb tette meg. Amikor fölért, óvatosan kikémlelt a széltől borotvált éles gerinc mögül. Üldözői kitűnő célpontot nyújtanak majd, ha fölbukkannak valamelyik homokdomb mögül, céllövöldében se lehetne jobb. Vállához szorította a puskát, nyugodtan célzott, aztán lassan meghúzta a ravaszt. Kis híján megsüketült a lövés zajától. Talált! Látta, hogy az egyik mehari megbotlik, fejjel előrezuhan, s lovasával együtt ismét eltűnik a domb mögött. A másik arab azonnal fedezékbe húzódott állatával. Egy tevén soha nem érnek utol – állapította meg magában Laurenz megnyugodva, majd újból nyeregbe szállt, s hátrahátrapillantgatva folytatta útját. Üldözőit mintha elnyelte volna a végtelen homoktenger. Még egy óra múlva sem látott senkit a dűnék mögött, ahogy hátrafordult, s így biztosra vette, hogy sikerült leráznia a szakállas embereit. De ha az egyik dombnál leszáll a nyeregből, s néhány lépést visszafelé megy, rájött volna, milyen csellel tette magát láthatatlanná a társát visszahagyó targi. Valahányszor Laurenz egy mélyedéshez ért, az arab tőle alig egy kilométernyi távolságban, délre, megsarkantyúzta tevéjét, és fölügetett a legközelebbi dűne gerincére. Így követte észrevétlenül a menekülőt. Ijedten menekült egy megriadt kecskenyáj a pálmabokrokon át, csak jóval odébb álltak meg, és bizalmatlanul bámultak utána. Laurenz tulajdonképpen már a saját árnyékát követte. Keleti irányból indult el, és széles ívben megkerülve az oázist, ezúttal északkelet felől közeledett El Chubsához. Azért tett ekkora kerülőt, mert úgy gondolta: a légiósok figyelme nyilván a déli irányra összpontosul majd, amerre a karaván menekült. Az volt a szándéka, hogy a pálmaliget közelében megvárja, míg 122

besötétedik, s akkor odalopódzik a kereskedő házához, a teli polcokhoz. Ám alighogy mindezt kitervelte, olyan fölfedezést tett, amely a terv megváltoztatására kényszerítette. Friss autónyomokat vett észre! Tüzetesen megvizsgálta őket, s minden kétséget kizáróan megállapította: az idegenlégiósok már elhagyták az oázist. A mehari megérezte a friss vizet, és Laurenznek igencsak szorosan kellett tartania a kantárt. Jobbjával a pisztolyt markolva, lassan odalovagolt az első kunyhóhoz. A kereskedőtől nem tartott, vele majd csak elbánik valahogy, csellel vagy pisztollyal. A kunyhó mögött néhány tyúk kotkodácsolt. Amikor a sudár pálmák között megpillantotta a kőépület tetejét, néhány emberi alakot is észrevett. Négy asszony jött vele szembe, fejükön óriási köteg pálmalevél. Egyiken sem volt fátyol. A teve lecövekelt, és nyakát a friss zöld táplálék felé nyújtogatva, rövid, rekedtes kiáltást hallatott. Az asszonyok, akik már régen észrevették az idegent, most megálltak, fölnéztek a férfira, és pusmogni kezdtek. Aztán az egyik közelebb lépett, félénken lerakta a köteget a mehari elé, és visszasietett társaihoz. Az állat tüstént nekilátott, hogy erős fogaival megőrölje a bő levű hajtásokat. Laurenz az asszonyok után nézett. Azok elindultak visszafelé, hátra se pillantottak. Hirtelen nem tudta, mitévő legyen. A teve nem mozdult. Kénytelen volt leszállni, és a levélköteget a nyeregre rakni, hogy az állat elinduljon. Az épület mellett aztán kikötötte egy oszlophoz, s hagyta, hogy a teve folytassa félbeszakadt táplálkozását. A kereskedő házának ajtaja félig nyitva állt. Fred Laurenz óvatosan belépett az előtérbe. Lélegzet-visszafojtva fülelt. Mintha a szomszédos helyiségből nyögést hallott volna. Pisztolyát lövésre készen tartva, nesztelenül az ajtóhoz lépett. Nem tévedett. Most már jól hallotta a nyögést, majd a káromkodást is, amit még Paraisóból ismert: – Kelb, ibn el kelb – 123

Te kutya, kutyának a fia. Sietős léptek, csattanás, mint amikor egy szék feldől, üvegcsörömpölés. Minden jel arra mutatott, hogy odabenn, a rádiós szobában, két ember küzd egymással. Tompa ütés hallatszott, majd egy jajkiáltás. A kereskedőt támadták meg? Laurenz fölemelte pisztolyát. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Egy férfival találta magát szemben. Thaleb volt, a targi, a szakállas karavánjából. Laurenz ütött, mielőtt a másik fölemelhette volna az öklét. A pisztoly agya az arab nyakát találta el, épp az ütőerét. A teljes erőből mért ütéstől a földre bukott. Laurenz figyelmesen nézte az eszméletlen ember fájdalomtól eltorzult arcát. Most döbbent rá, hogy a targi egész úton követte, anélkül hogy ugyanolyan kerülőt tett volna, mint ő. De vajon min tűzhetett össze a kereskedővel? Óvatosan bekémlelt a szobába. Az olyan látványt nyújtott, mintha gránát robbant volna benne. Egyedül az adókészülék maradt ép, most is ott állt a helyén, a fal mellett. Előtte vértócsában a kereskedő. Vállából fekete nyelű, rézgyűrűkkel kivert kés meredt ki. Laurenz ismerte a kést, már látta Thalebnél. Még egy pillantást vetett a mozdulatlanul heverő targira, és lassan belépett a szobába. Talpa alatt csikorgott az üveg. A kereskedő még életben volt, ajkán véres hab bugyborékolt. Tágra nyílt szeme segítségkérően meredt a szoba sarka irányába, melyet félig eltakart a nyitott ajtó. De Fred Laurenznek már nem volt ideje körülnézni. Kemény tárgy nyomódott a hátába. – Dobja el a pisztolyt! Kezeket fel! Annyira meglepődött, hogy eszébe sem jutottnellenkezni. – Ha megmoccan, lövök! Engedelmeskedett a hátába nyomott pisztolynak, amely a fal felé terelte. Lövés dörrent. 124

Laurenz elfelejtkezett a figyelmeztetésről és megpördült. Karcsú, kék szemű, trópusi egyenruhát viselő légiós állt a halott mellett, aki a földön feküdt. Rőtes haja borzas volt, ruházata is arról tanúskodott, hogy ökölharcot vívhatott a targival. Az most a hátán feküdt; bal szemöldöke fölött ujjnyi vastag lyuk tátongott, vér patakzott belőle. Halott volt, a légiós lőtte agyon, aki most Fred Laurenzre szegezte fegyverét: – Ülj a földre, és kösd össze a lábad az öveddel! – parancsolta. – De semmi csel, megértetted? Laurenz engedelmeskedett. A légiós fogta a bőrszíjat, amin még ott lógott a halott targi bőrzacskója, és hátrakötötte vele Laurenz kezét. Mialatt Laurenz nagy ívet írt le északnyugati irányba, hogy visszajusson az oázisba, a targi egyenesen az El Chubsa-i óriáspálmák felé indult. Biztosra vette, hogy a német szépen belesétál a csapdájába, amit a kereskedő házában szándékozott állítani neki. Ott azonban merő véletlen folytán kihallgatott egy érdekes beszélgetést, melyből kitűnt, hogy a kereskedő, a szakállas oázisbeli összekötője, kettős játékot űz. Ö árulta el a franciáknak a csempészkaraván útvonalát, s nyilván az ő kívánsága volt, hogy egy idegenlégiós maradjon az oázisban. A targi attól félt, hogy ha most a franciák által küldött fegyverszállítmány helyett megint csak légiósok bukkannak föl a megbeszélt új találkozóhelyen, a szakállas majd őrá gyanakszik. A kereskedő árulása úgy felbőszítette az egyébként is forróvérű, lobbanékony Thalebet, hogy azt se tudta, mit cselekszik. Berontott a szobába, és vakon a kereskedő hátába döfte a kést, a légióst pedig rövid párharcban, egy hatalmas ökölcsapással földre terítette. Ekkor jelent meg Laurenz, aki új fordulatot adott az eseményeknek. A légiós belépett a raktárhelyiségbe, és kisvártatva egy konyakosüveggel tért vissza. Óvatosan kihúzta a kést a fájdalmasan nyögdécselő kereskedő vállából, szabaddá tette felsőtestét, és kimosta a sebet az erős konyakkal. Mikor ezzel 125

megvolt, egy vég vászonból lehasított egy darabot, föl tépte, s majdnem szakszerűen bekötötte a sebesültet. Ezután fogta, átvitte a szűk kis hálófülkébe, ott megágyazott neki. Nekilátott és rendet csinált a szobában, oly aprólékos gonddal, hogy az szinte nevetségesnek tetszett ebben a helyzetben. Még az üvegcserepeket is összeseperte. Minthogy Laurenz útjában volt e műveletnél, fogta, talpra állította, leültette egy székre, ő maga pedig kiment. Rövidesen két barna bőrű, fátyol nélküli férfival tért vissza. Arcukon a legcsekélyebb meglepetés sem látszott, amikor megpillantották a halott targit. Egykedvűen megfogták a hullát és kivitték. A légiós becsukta mögöttük az ajtót, egy pillanatig állt, mint aki kifújja magát a nehéz munka után, elégedetten körülnézett, és lassan az asztalhoz lépett. – Szar az egész – morogta, leroskadt egy székre, kinyújtotta a lábát, s egy gyűrött cigarettásdobozt húzott elő. – Kérsz? Laurenz igent bólintott. A légiós is bólintott, majd meggyújtott két cigarettát. Az egyiket a fogoly szájába dugta. A kereskedőtől már tudta, mi a helyzet evvel a fickóval, aki El Paraisóból szökött meg. – Pocsék ország, pocsék élet. Te pedig tökkelütött hülye vagy, hogy éppen ott evickélsz, ahol a legpocsékabb. Mióta vagy távol a hideg hazától? – Augusztusban lesz három éve. ( – Ott van a legjobb sör a világon. – Nemcsak sör… – Tudom, azonfelül harminchárom aranyérem az olimpián, autóbahn, Sankt Pauli, betegsegélyző és a Führer. Mindjárt sírva fakadok a honvágytól. A légiós kényszeredetten nevetett. Odanyújtotta foglyának a hamutartóként szolgáló pléh-fedelet, hogy a cigaretta görbe hamukoronája ne hulljon a földre. – Mindig így nyafogsz, amikor a hazáról beszélsz? – kérdezte Laurenz, és csaknem szánakozva nézett végig a légióson. – Így nehezen szabadulhatsz a honvágytól. 126

Az idegenlégiós hallgatott egy pillanatig. Olyan volt az arca, mint egy kisdiáké, amikor meglátja az élő nyulat, amit a bűvész az imént még üres cilinderből varázsolt elő. – Te beszélsz, honfitárs! – mondta végül nevetve, de Vidámsága fanyar volt. – Először azt mondod, pocsék ország, és köpsz rá, éjszakánként pedig úgy ránehezedik a melledre, hogy sírva kell fakadnod, mert rosszabb, mint az éhség, a szomjúság és a verés együttvéve. A nácik miatt jöttél el? – Te nem? – A légiós gyors egymásutánban szippantott a cigarettából. – Nem. Mindenesetre nem rezeltem be tőlük, még ha az is a látszat. – Ó, talán azt hiszed, féltem a barnaingesektől? – És ez az egyenruha? – Laurenz feléje fordította a fejét, és a cigarettával a légiós zubbonya ujján csillogó háromszög alakú ezüstcsíkokra mutatott. – Ha nem féltél tőlük, mire való volt mindez? Minek ez a körülményeskedés? Katonásdit otthon is játszhattál volna. – Tévedés! Nem Hitler a legrosszabb, meg a bandája. Annál rosszabb az a szar nép, amelyik eltűrte, hogy uralomra kerüljenek. Ezért léptem le. Most már érted? – Nem. Mert ismerek jó néhány embert ebben az alja népben, aki már tett és még fog tenni valamit Hitler és hordái ellen. – Az antifasiszták, mi? – A légiós fintort vágott, ami megvetését volt hivatott kifejezni. – Eddig még senkivel sem találkoztam ebből a fajtából. Te vagy az első. A többi koncentrációs táborokban rohad. – Ők legalább tudják, miért halnak meg. De vajon tudod-e majd te is? – Ezek szavak. Ezer frank az ezer frank. És egy szar nép mindig is szar nép marad. Ha lenne itt egy tükör, azt mondanám, nézz bele, s akkor meglátod, mire jutsz a nemes céljaiddal. Ismerd be, nem volna valami felemelő látvány. – Akkor viszont nézzünk bele együtt… De csak néhány 127

mozdulatot kellene tenned, s minden más lenne. – Hülyének nézel? Ez a történet a menekülésedről, abból a spanyol oázisból, mindaz, amit az – fejével az ajtó felé intett, amely mögött a kereskedő feküdt – elmesélt nekem, átkozottul úgy hangzik, mint az Ezeregyéjszaka valamelyik meséje. Még ha igaz is, nem biztos, hogy a többi része is az. – Hogyhogy? – Az is előfordul néha, hogy fogházból szökik meg valamelyik veszélyes disznó. Ide köpd a csikket. Laurenz a konyakra nézett, amellyel a légiós az imént kitisztította a kereskedő sebét. Az üveg még félig volt. – Jólesnék egy korty. – Néha egészen használható ötleteid vannak – morogta a légiós. Keresett két poharat és megtöltötte. Aztán megvakarta az állát, és elgondolkodva végignézte foglyát. – Őszintén szólva, nem szívesen küldök egy napon két embert Allah kebelébe. így hát csak semmi marhaság, fiacskám – mondta, majd leoldotta a szíjat, amellyel hátrakötözte Laurenz kezét, megparancsolta, hogy tegye előre, s most ott kötötte össze. A fogoly így maga emelhette szájához a poharat. Ittak. A légiós megnyalta a szája szélét. – Bűn lett volna meghagyni neki – mondta. Úgy látszott, a kereskedő élete nem sokat jelent számára. – S mi lesz most? – kérdezte Fred Laurenz. – Várunk és konyakozunk – válaszolta a légiós. – Az alkohol étvágyat csinál. Neked nem? – De igen. Nőkre – felelte a légiós, de azért fölállt, s előrement a raktárba. Egy csomag kétszersülttel s két konzervvel tért vissza, amit aztán a zsebkésével nyitott ki. Evés közben Laurenz megfigyelte, hogy őre időnként az órájára pillant. Nyilvánvalóan vár valamire. A párharc közben eltört a lámpa is. Mikor sötétedni kezdett, a légiós meggyújtott egy vastag faggyúgyertyát. Kisvártatva kopogtattak. A légiós idős férfit engedett be. Abu Hasszánnak 128

szólította. Bement vele a szobába, ahol a kereskedő feküdt. A gyertyát magával vitte. De előbb újból megnézte az óráját, tehát nem az öreget várta, hanem valami mást. A szomszédos helyiségben halkan nyögni kezdett a kereskedő. Abu Hasszán, aki nyilván kuruzsló volt, új kötést tett rá. Az ajtó tenyérnyi széles hasadékán át halvány fény szűrődött ki. A légiós franciául beszélt az öreggel, de hangjukat csak tompán lehetett hallani. Laurenz előrehajolt, és kitapogatta lábán a köteléket. Csomója összegubancolódott. Megkötött kézzel túl sokáig tartana, állapította meg. Hirtelen eszébe ötlöttek a konzervdobozok. Még ott álltak az asztalon. Odanyúlt, óvatosan, nehogy leverje a poharakat. Két-három mozdulat, s a csorba szélű felhajlott fedél levált a dobozról. Laurenz nem vesztegette az idejét. A megerőltetés kiverte homlokán a verítéket, de érezte, hogy a bőrszíj lazul. Az ajtó mögül kiszűrődő fénysugár hirtelen szétterült, mint a legyező, s a légiós árnyéka jelent meg rajta. – Nos, gyerünk, honfitárs, fütyülj valamit. – Fütyüljek? – Igen, fütyülj! A boci, boci tarkát, vagy az Internacionálét, vagy amit akarsz. Na, kezdd már el! Hogy az ördög vinne el – szitkozódott magában Laurenz, és száját füttyre csücsörítve rákezdte: „Mennem kell, mennem kell, a városba kell mennem…” Nem valami szépen fütyült, de a kelleténél hangosabban, mert dühös volt. Az utolsó pillanatban állt fel és lépett rá a konzervdoboz tetejére. Most várnia kell, míg újból alkalma adódik folytatni a munkát. Nincs ugyanis ember, aki nehéz testi munka közben fütyülni tudna. Márpedig nem gyerekjáték ezt a szíjat leoldani. A légiós újból eltűnt a küszöbről, de ezúttal tárva-nyitva hagyta az ajtót. Laurenz a fénycsóva kellős közepén ült, ennek ellenére sikerült egy gyors mozdulattal felemelnie és zsebébe 129

süllyesztenie a fedelet. Nem sokkal ezután a légiós kikísérte az öreget. Laurenz, akiből közben lassan kifogyott a szusz, most a Fehér galambot fütyürészte, ehhez kevesebb levegő kellett. Gondosan ügyelt, nehogy pillantása az asztalra tévedjen, s így felhívja a légiós figyelmét az eltűnt dobozfedélre. Aggodalma azonban alaptalannak bizonyult. – Hát pacsirta éppen nem vagy. Most már befoghatod a szádat – szólt oda a légiós, és a gyertyát az adókészülék mellé állítva, újból megnézte az óráját. Aztán fölvette a fejhallgatót, és bekapcsolta a készüléket. Az összeköttetés már néhány perc múlva létre is jött. A légiós lejegyezte a vételt és füttyentett. A hír, melyet az éterből kapott, meglepte. Aztán adásra állt, majd meghallgatta a választ, újból leadott valamit, s végül lenyomott egy kis billentyűt. A zöld lámpácska kialudt. Ekkor lassan fölállt, s közelebb tartva a papírt a gyertya lángjához, még egyszer elolvasta, amit leírt. Ajkát összepréselve, fejcsóválva, sötét tekintettel lépett foglyához. – Igazság szerint most szét kellene lapítanom a pofádat. Azt a hazug pofádat – morogta határozatlanul, s meglobogtatta a papírt Laurenz orra előtt. – Találd ki, mi áll benne. – Talán az időjárásjelentés. – Sohasem voltál El Paraisóban, te hazug kutya. Laurenz őszintén meglepődött. – Akkor hát honnan jöttem? – Erre volnék én is kíváncsi. Szóval? Fred Laurenz nem válaszolt. A kereskedő beszélhetett rólam – morfondírozott. – Mi sem könnyebb nekik, mint rádióösszeköttetést teremteni El Paraisóval. De vajon miért tagadnak le a spanyolok? Annyira biztosak már a dolgukban, hogy nincs is szükségük a franciák segítségére? – Válaszd a könnyebbik végét: mondd meg az igazat! – javasolta a légiós vigyorogva. – Hiszen láthatod, előttünk úgyse titkolhatsz el semmit. És holnap mindenképp kipakolnál vele. – Holnap? 130

– Úgy ám! Holnap ugyanis útra kelünk. Fort Timimounba viszlek. Ha ugyan ez mond számodra valamit. Akad ott egypár ember, aki specialista ilyen ügyekben. – Akkor hát légy szíves, ne vedd el a kenyerüket. És ezt meg hogy képzeled itt? – Laurenz fölemelte megkötött kezét. – Holnapra lerohad mind a kettő. A légiós megvizsgálta a köteléket, s összeráncolta a homlokát. Rövid habozás után fogta a gyertyát, s kiment a raktárba. Csattanás, majd puffanás hallatszott. Mikor végre visszatért, két kézzel megragadta foglyát, és zakójánál fogva átvonszolta a küszöbön, mint valami zsákot. A gyertya egy faládán állt. Megnyúlt lángja rőtesfeketén lobogott. A meszelt falakon árnyak remegtek, a szoba közepén mély lyuk tátongott a padlón. Fred Laurenz csak most látta, hogy a háznak pincéje is van. A légiós úgy helyezte el a foglyát, hogy annak lába a nyílás fölött lebegjen. Aztán felegyenesedett, és kifulladva megtörölte arcát a zubbonya ujjában. – Ahhoz képest, hogy utolsó utad előtt állsz, elég nehéz vagy – mondta, s lekémlelt a pincébe, mintha a mélységét akarná megállapítani. Odalenn azonban áthatolhatatlan sötétség uralkodott. Letérdelt, elővette zsebkését, de hirtelen megállt, valami eszébe juthatott, végignézett foglyán, majd így szólt: – Eláruljak valamit? Azt hiszem, ha nem derült volna ki, hogy elejétől a végéig aljas hazugság a meséd, akkor futni hagytalak volna. Ostobaság, mi? De így van ez. Az az én balszerencsém, hogy soha nem kerül az utamba olyasvalaki, aki nemcsak kiagyalni tudja az efféle történeteket, hanem véghez is viszi. Micsoda szemét alak! – vágta oda elkeseredésében. Azután gyors, heves mozdulattal elvágta a köteléket, és lelökte Laurenzet a sötétbe. Az esés fájdalmas volt. Laurenz egy pillanatig azt hitte, nem maradt ép csontja. Mozdulni sem mert. Feje fölött csattanva záródott el a nyílás, kihunyt az utolsó halvány fény is. Jól 131

hallotta, amint a légiós odahúz egy ládát a nyílás fölé. Aztán – tompán – lépések hangzottak, majd csend lett. Laurenz mozdulatlanul meredt a sötétségbe. Fázott. Mintha a sírban lennék – futott át az agyán, s bármennyire igyekezett, nem tudta leküzdeni föltörő félelmét. Úgy támadt rá a hűvös sötétségben, akár valami ragadozó, amelyik tudja, áldozata amúgy is védtelen. A félelem szinte megbénította, ránehezedett a mellére, rátelepedett a gondolataira. Elképzelte, mi történik vele, ha csakugyan odaviszik, abba az erődbe. Kihallgatás, verés, kihallgatás… Minden kezdődik elölről. Miért nem mutattam meg neki a hátamat? – jutott az eszébe. – Beszélnem kellett volna vele, végtére is az életemről van szó. A kínzások és kihallgatások eszébe juttatták El Paraisót, s ez sokként hatott: gondolatai nyomban más irányba terelődtek. Fölidézte emlékezetébe a hiénákat, az oszlopot, melyhez kikötötték, és azt az elvtársat, aki fogát összeharapva ütötte. Mindez hiábavaló lett volna, csak azért, mert ő most itt fekszik megkötözve, dermedten, egy sötét lyuk mélyén? Azért kúszott négykézláb idáig, hogy most átengedje magát a végső kétségbeesésnek? Óvatosan a hátára feküdt, majd fölegyenesedett, és félve mozgatni kezdte” a vállát, valahogy úgy, mint a bokszolok szokták mérkőzés előtt, bemelegítéskor. Amennyire a kötelék engedte, megpróbálta a lábait is megmozgatni. Nem érzett éles fájdalmat. Komoly sérülése tehát nincs. Mindössze a tenyere horzsolódott föl, s a bal vállában érzett tompa nyomást. Megkönnyebbült. Egyszeriben kiszállt belőle a félelem is, amely az imént még annyira bénította. Megkereste nadrágzsebében a konzervdoboz fedelét, s nekilátott, hogy folytassa a félbemaradt munkát; elvágja a köteléket a lábán. Most, hogy keze már szabad volt, sokkal könnyebben ment. Néhány perc múlva lenn is volt a szíj. Miközben földagadt bokáját dörzsölte, hogy újból megindítsa benne a vérkeringést, szörnyű bűz csapta meg az orrát. A pince 132

lényegesen kisebb volt, mint a ház alapterülete, a kereskedő raktárnak használta. Az egyik sarokban hatalmas köteg állati bőr tornyosodott, ebből áradt az undorító, rothadt bűz. Mellette néhány duzzadt zsák állt, sóval. Voltak még ott kartondobozok, tele konzervvel, egy üres és két teli hordó – a szagból ítélve seprőpálinka volt bennük –, néhány petróleumoskanna, vagy tucatnyi fanyél és a hozzájuk való kapa, ásó meg gereblye. Ez nem is annyira fogság, mint inkább útmutatás – futott át Laurenz agyán, s volt ebben a gondolatban valami győzedelmeskedés-féle, ami gátat emelt az elgyengülés elé. Kiürített egy zsákot, és néhány konzervet rakott bele. A biztonság kedvéért nem ugyanabból a kartonból válogatta őket. Az a kilátás, hogy talán napokon át paradicsompürével kell táplálkoznia, nem csábította túlságosan. Ezután egy nyél nélküli gereblyével fölszerelve, fölmászott a zsákok tetejére. Innen könnyűszerrel elérte a mennyezetet, még a karját se kellett egészen kinyújtania. Végigtapogatta a deszkákat, s hamarosan meg is találta az első keresztgerendát. Jóformán nem is lehetett hallani a nyikorgást, ahogy a szögek meglazultak a keresztgerenda és a mennyezet találkozási pontján. A gyenge zörejt elnyelték a felső helyiségben levő gyékények. Laurenz ennek ellenére időről időre abbahagyta a munkát és fülelt. Minden csendes volt. Csaknem egy teljes órájába került, míg le tudott venni két deszkát a keresztgerendáról. Ekkorra már annyira tágult a rés, hogy egy ember átpréselhette magát rajta. A bőrök undorító szagát Laurenz már rég nem érezte. Noha a pincében olyan hűvös volt, akár északon egy őszi reggelen, ruhája szinte rátapadt verítékben fürdő testére. Még egy halk nyikorgás, egy-két visszafojtott, ziháló lélegzetvétel, s Fred Laurenz már ott állt mozdulatlanul a felső raktárhelyiségben, s belehallgatózott a sötétségbe. Semmi sem mozdult. Egyik lábát a másik elé téve, lassan odament az ajtóhoz, amely 133

a szabadba vezetett. Megkereste a reteszt, aztán óvatosan elhúzta, és kiosont. A pálmakerítésen túl megállt, s néhány pillanatra behunyta a szemét. Vajon meddig bírom még? – kérdezte magától, de választ nem keresett a kérdésre. Lothar Holland, a légiós, fölébredt. Az volt az érzése, valamiféle zaj riasztotta föl álmából. Megnézte az óráját. A foszforeszkáló számlap elárulta, hogy több mint két óra van még napfelkeltéig. Hallotta a sebesült kereskedő lélegzését a sötétben. – Mondott valamit? – kérdezte suttogva, de nem kapott választ. Ledobta magáról a takarót, fölállt, s kezében a kibiztosított pisztollyal, habozva az ajtóhoz lépett. A padlót borító vastag szőnyeg minden hangot elnyelt. Csillagos éjszaka volt. A redőnyökön csupán annyi fény szűrődött át, hogy kivehette a berendezési tárgyakat. Lassan benyomta az ajtót és hallgatózott. Semmi nem történt. A pisztolyt, mint valami csordultig telt poharat, maga elé tartva, halkan belépett a szomszéd helyiségbe, s odament a raktár ajtajához. A küszöbön megállt. Innen is látta a ládák körvonalait, melyeket a pincenyílás fölé tolt. Már éppen meg akart fordulni, mikor orrát megcsapta az időközben még erősebbé vált rothadt bűz. Gyanút fogva közelebb lépett a ládához, s eközben beleütközött a kiszedett deszkákba. Letérdelt. Amikor megtalálta a rést a padlón, már mindent tudott. Kisietett a hálóhelyiségbe, aztán visszajött, kezében az égő gyertyával. – Ravasz gazember! – szitkozódott magában, és lekémlelt a pince mélyébe. Egy pillanatig sem volt előtte kétséges, hogy hajnalhasadás előtt nincs értelme az üldözésnek. A sivatagi éjszakában minden egyes lépés új búvóhelyet jelent a szökevénynek. Ilyenkor a legélesebb szemű beduin se tudna olvasni a nyomokból a homokban. Dühösen ült le Lothar Holland az adókészülék mellé, és megpróbált összeköttetést teremteni Fort Timimounnal. Ám 134

hiába adta le hívójelét türelmesen, többször is egymás után, a fejhallgatóban félóra múltán is csak légköri zörejek hallatszottak. Az erőd adója néma maradt. A megbeszélt adásidőig még legalább három óra van. Ennyit semmiképpen sem akart várni. A szökevény minden valószínűség szerint észak felé vehette az útját. Ezt a területet, melyet útközben érintenie kell, ha ki akar jutni a MarrakeshTimimoun közti útra, három-négy motorizált egységgel viszonylag könnyen megfigyelés alatt lehet tartani, föltéve, hogy ezeket az egységeket idejében és ügyesen helyezik el. Hogy a szifilisz rohasztana el benneteket – káromkodott magában Holland, miután újból – megkísérelte az összeköttetést az erőddel, és választ ezúttal sem kapott. Hullámhosszat változtatott, s már a harmadik hívás eredménnyel járt. A Szidi bel Abbesz-i helyőrség rádióközpontja éjjel-nappal működött. Onnan már lehetett telefonálni is az erődbe. Megüzente tehát, hogy azonnali rádiókapcsolatot kér, és vételben marad. Ezután ismét Timimoun hullámhosszára állította a készüléket, majd kinyújtva lábát, rágyújtott egy cigarettára, s várta az erőd hívó jelét. Lomhán múltak a percek. Tulajdonképpen miért olyan fontos nekem, hogy elfogják? – tette föl magának a kérdést, s újabb cigarettára gyújtott a régiről. Ez az ember, aki megszökött, nem vétett ellene semmit. Bizonyos mértékig még rokonszenves is volt számára, s szökése csak fokozta benne ezt az érzést. Négy éve viselte az idegenlégió egyenruháját, és tudta, mire vállalkozik az, aki egyedül nekivág a sivatagnak. Jó néhány embert ismert, akik még egy teli marok gyémántért sem lettek volna hajlandók egynapi járásnál messzebbre távozni onnan, ahol víz van. De ennek a rendkívüli férfinak nemcsak a bátorsága tett rá nagy hatást, inkább az, ahogy Laurenz a halálról vélekedett. A fehér keresztek jutottak az eszébe a Szidi bel Abbesz-i légiós temetőben, az a sok-sok 135

német név, mely alatt mindig ugyanaz a két szó áll: meghalt Franciaországért. Pedig ez nem igaz – Holland jól tudta. Ha az igazságot vésnék a keresztre, akkor az állna ott: Meghalt, pénzért – meghalt ifjonti könnyelműségből – elpusztult nyomorultul, egy alkoholgőzös gondolat miatt. Vajon mit kellene az én keresztemre vésni – gondolkodott el Lothar Holland –, ha egyszer széttépi a belemet egy kabil puskagolyója, vagy ha átmetszi a torkomat egy arab? – Ám a legszelídebb felirat, ami eszébe jutott, az volt: meghalt semmiért. Otthon, a hesseni kisvárosban írnok volt az ipartestületnél; csekélyke fizetését avval a néhány márkával toldotta meg, amit jubileumi oklevelek és mesterlevelek megírásáért kapott. A politikáról azt tartotta, nem egyéb, mint néhány érvényesülni vágyó fecsegő rögeszméje. Hétvégén rendszerint a motorkerékpárját javítgatta, és kirándulni ment a barátjával olyan helyekre, ahol jó sört csapolnak, szép lányok vannak, no meg táncolni is lehet. Gyűlölete a nácik ellen akkor ébredt föl, mikor azok megzavarták a nyugalmát. Be kellett lépnie a Német Munkafrontba, adakoznia kellett a Nemzetiszocialista Jóléti Alap javára, végig kellett hallgatnia a tömbbizalmi kioktatását, hogy „Egy jó németnek, Holland néptárs, a führer képe lóg a szobájában, az ablakába pedig minden nemzeti ünnepen horogkeresztes zászlót tesz!” De ez csak a kezdet volt. Nemsokára már vasárnaponként is egyedül kellett kirándulnia, barátja már nem ért rá. Az újabban olyan motorkerékpáron járt, amelyik nem került egy fillérjébe se, s olyan sapkát viselt, ami leginkább galambdúchoz hasonlított. Nemzetiszocialista Gépkocsizó Alakulat. Mikor aztán nem sokkal később aljas ürüggyel kihúzták a megélhetés talaját három zsidó iparosember lába alól, Lothar Holland is felébredt. Mintha mély álomból riadt volna fel. Körülnézett szülővárosában, s mély undor fogta el attól, amit látott. A náci levegő mindent beszennyezett: a városházát, a rendőrséget, a bíróságot, az iskolákat, az újságokat. Heil Hitler – minden utcasarkon, minden 136

kocsmában, még a nyilvános illemhelyen is. Akadtak, akik némán összeszorították a fogukat, de ezek kisebbségben voltak. Bátrakkal, akik ellene lettek volna, nem találkozott. Egy ízben híre terjedt, hogy tíznél is több férfit és nőt elvittek a városból. Ám azt a szót, hogy Gestapo, senki se mondta ki. Aztán egy reggel rajtakapta az apját, Holland főpostamestert, amint indulás előtt az ajtóban kabáthajtókájára tűzi titokban a pártjelvényt. Két órával később Lothar már motorkerékpárján ült, útban a francia határ felé. S ha ez a Fred Laurenz mégis azok közé tartozik, akik gerincesek maradtak? – tette föl magának a kérdést Holland, és fáradtan bámult a gyertya fényébe. Mindenesetre sikerült még egyszer lángra lobbantania azt, amit jómagam rég kihűltnek hittem! Hosszabban kellett volna beszélnem vele. De talán megtehetem még. Az esélyei pedig… Hirtelen morsejelek kezdtek pattogni a légkörben: a fömimouni adó jelentkezett: El Chubsát hívom! El Chubsát hívom! Álljon vételre! A légiós sietve elnyomta a cigarettát. Ujját a billentyűn tartotta. A jelentés rövid volt és tömör. Laurenz megszökött. Valószínűleg a marrakesh-timimouni út irányába. Üldözést hajnalban kezdhetem. Vétel. – Értettem – válaszolta a rádiós az erődben. Lothar Holland már ki akarta kapcsolni a készüléket, de az adás még nem ért véget. – Tizenöt perc múlva jelentkezzék újra! Fontoskodó alak! – gondolta magában. – Puhítani akar még, bosszúból, amiért fölkeltettem a jó kis kuckójából. Csak azt ne képzelje, hogy még ma éjszaka utánaeredek! Pontosan egy negyedóra múlva újból jelentkezett. A válasz egy percet se késett. Holland lejegyezte, de nem értette. Gépiesen kikapcsolta a készüléket, aztán másodszor is, harmadszor is elolvasta azt a néhány szót, amit a blokkra jegyzett. Egyértelmű szavak voltak; saját írásával, világosan és érthetőén az állt a papíron: Üldözést megtiltom. Úgy lezárva. Teljes titoktartás. 137

Rádió-összeköttetés továbbra is a szokott időpontban. Konyakot! Legalább egy fél litert. Talán, ha beszívok, fölfogom ezt a cirkuszt. Ez a Laurenz vagy valami átkozottul ügyes kém, vagy olyan védőszentje van, akihez képest a tizenkét apostol szánalmas kezdő csupán! Holland fogta az el-ellobbanó gyertyát, és kibotorkált a szomszéd helyiségbe, ahol az előbb néhány teli üveget látott.

138

X. Ezernyi torokból harsant föl a nevetés, majd imitt-amott az éles füttyszó és a pfujolás, ahogy a férfi az utolsó pillanatban egy oldalugrással megmentette az életét. A bika vakon rohant volna belé, de így szarva csak a palánknak ütközött. Ezt néhányszor megismételte, majd megpördült, és keresztülszáguldott az arénán. Vére szinte forrott már a banderillerók vörös kendőitől és hegyes végű lándzsáitól. Most a lovas pikadorokon volt a sor. A bika mellső lábával a homokba cövekelve várta a támadást, vérben forgó szemét az új ellenfélre szegezte. Az első lándzsa a nyakát találta. Ütőeréből vérsugár szökött föl. A lelátón lelkes üvöltésben tört ki a tömeg. A bika izmos, barna testén remegés futott végig, előrerontott. A pikador villámgyorsan oldalra rántotta lovát, de a bika gyorsabb volt. Széles szarva a ló hasába fúródott. A pikador kizuhant a nyeregből, de azon nyomban talpra ugrott, s már rohant is a védőpalánk felé. A nézők tomboló lelkesedése elnyomta a ló halálhörgését. Micsoda toro! Hála neked, istennek szent anyja, ezért a bikáért! A bika már a ló hasában turkált, s egymás után tépte ki, majd szórta szét a még gőzölgő beleket. Josef Krakmeyer kilépett az árnyékos bejárat alól, s keresztülvágott a kihalt utcákon. Járása merev volt, és kényszeredetten egyenes, úgy lépdelt, mint valami pityókás tanfelügyelő, aki a tekintélyét félti. Nem szívesen fogadta el Salazon meghívását a bikaviadalra, mert el volt készülve rá, hogy visszataszító színjátékban lesz része. De amit látott, felülmúlta várakozását. Képtelen volt elűzni magától a bika szarváról lecsüngő, vértől csepegő belek látványát. Az utca túlsó felén park terült el. Gyommal benőtt utak, térdig érő fű, elvadult cserjék s néhány akác. A kiszáradt szökőkút kövein moha zöldellt. Nem messze innen egy pad állt, 139

vetemedett támlájába valaki ötágú csillagot meg sarlót és kalapácsot vésett. A vésés még friss volt. Krakmeyer talpa alatt megzörrentek a száraz gallyak, ahogy átvánszorgott a bozóton, karját egy akácfához támasztotta, fejét a karjára hajtotta, és hevesen hányni kezdett. Az undorító kép lassan szertefoszlott. Aztán újból utat tört magának a szabadba, s elindult a pad felé. Amikor odaért, kimerültén rogyott le rá. Elszopogatott két mentacukrot, hogy megszabaduljon savanykás szájízétől. Hosszú perceken át üres tekintettel meredt a nem működő szökőkútra. Még itt is hallotta a lármát, mely az arénából a tiszta délutáni égbolt felé szállt. Nem a legjobb ötlet volt a führer részéről, hogy árja vért hagyott ontani ezért a bandáért. Az a disznóság, ami odaát folyik, éppen hogy a bolsevizmusra jellemző. Ez a Salazon meg a szája szélét nyaldossa a gyönyörűségtől. Ellenszenves egy alak! A szíve mélyén talán maga is vörös. Fariannak nem lett volna szabad ilyen óvatlannak lennie a Tabun-nal ebben az elfajzott országban. Josef Krakmeyer már gyermekkorában sem tudta elviselni az állatkínzást. Amikor egy ízben néhány iskolatársa kitépdeste a legyek szárnyát, s utána gombostűvel versenyfutásra kényszerítette a tehetetlen állatokat, Krakmeyer elájult. Egy másik alkalommal órákon át sírt, mikor észrevette, hogyan kopasztja anyja a karácsonyi libát. Még az atyai pofonok sem tudták rávenni, hogy akár egy falatot is lenyeljen a libasültből. Ez a kis híján beteges állatszeretet csaknem teljesen kirekesztette őt a vele egykorúak köréből. Ez volt a magyarázata rendíthetetlen vegetáriánus életmódjának is. Tanulótársainak elmaradhatatlan gúnyolódásaiért a maga módján állt bosszút. Elárulta a tanárnak, ki dugta el az osztály szekrényének a kulcsát, titokban tintapacákat ejtett a legjobb tanuló füzeteibe, alig látható suviksszal kente be a padok támláját, s remekül szórakozott, ha valaki más kapott ártatlanul verést. Ekkor tudatosult benne az a felismerés, hogy álnoksággal 140

sokkal fájdalmasabbat lehet ütni, mint ököllel. Ö maga sohasem használta az öklét. Ehelyett fogóval pénzdarabokat tartott a gyertya lángjába, majd az izzó fémdarabot a járdára helyezte, s kaján örömmel figyelte, ha valaki megégette az ujját. Szinte kifogyhatatlan volt szadista ötletekben. Nemegyszer a saját anyját sem kímélte. Krakmeyer bírósági végrehajtó felesége egy szép napon kis híján szívrohamot kapott, amikor belépett a vécébe, fölkattintotta a villanyt, i az ülőkéről egy gipszből mintázott halálfej vigyorgott rá. Krakmeyemé asszony akkorát sikoltott, hogy még az utcán is meghallották: – Te nem az én gyerekem vagy! Te szörnyszülött! – kiáltotta az apja, amikor kirángatta az ágyból s elpáholta a nadrágszíjjal. Egy hét múlva a végrehajtó kénytelen volt orvoshoz menni, mert furcsa bőrbetegség támadta meg. Senki sem jött rá, hogy Josef Krakmeyer kevert sósavat apja borotválkozóvizébe. – Kicsit a gyomrára ment, mi? – kérdezte Knuspel vigyorogva. Krakmeyer riadtan pillantott föl, nem is vette észre, hogy a berlini megállt előtte. Knuspel megjegyzése és viselkedése arról tanúskodott, hogy jó ideje a közelében1 lehetett. Tekintete ideoda járt a tanácsos és a bozót között. Aztán felszólítás nélkül leült a hauptsturmführer mellé. Széles háta elfedte az ötágú csillagot. – Nemrégiben elvettek egy ilyen bikát a peonoktól, és apró darabokra hasították, mintha legalábbis pörköltet akarnának főzni belőle. Hát az sem volt valami vidám látvány, ha éppen tudni akarja. – Csakhogy én nem akarom tudni, Knuspel. Hogy kerül ide egyáltalán? Mi van a feladatával? – Elintéztem. A szállodában hallottam, hogy ön elment a bikaviadalra Salazonnal. Önt hamar meg is találtam, de ott ült ön mellett az a lenyalt spanyol, meg aztán éppen jött a bika, csak nem fosztom meg az élvezettől? No igen, aztán idejöttem, ön után. – Újból a bozót felé pillantott. – És… persze vártam egy kicsit, míg ön… A magamfajta ember tudja, mi az illem. Vagy menjek inkább később a szállodába? – kérdezte kissé 141

előrehajolva, mint aki fel aklar állni. – Tegye meg a jelentését! – szólította föl Krakmeyer mogorván, s megigazította a nyakkendőjét. Kezdte visszanyerni tartását. Elég-volt egy pillantáss, és az elbizakodott mosoly nyomban leolvadt Knuspel arcáról. – Igenis, hauptsturmführer! – kihúzta magát ültében, és a térdére tette a kezét. Minél tovább beszélt, a tanácsos annál fájdalmasabb arcot vágott. Az ember azt hihette volna, heves fogfájás gyötri. Knuspel nem régen ismerte, nem tudhatta tehát, hogy ez mit jelent. Josef Krakmeyer világos célokkal jött Madridba. A legfontosabb feladat természetesen a Fekete Gyertya elfogása volt, de a spanyol csoportfőnök távirata óva intett mindenféle túlzott optimizmustól. A beszélgetés, melyet az ezredessel folytatott, csak megerősítette nézetében. Igaz ugyan, hogy Salazon Ördöge jó helyen vetette ki a hálót, de Laurenz egyelőre szabadon sétál, és még sok minden közbejöhet. így hát Krakmeyernek bőven volt ideje, hogy a második, nem kevésbé fontos feladatnak szentelje magát. Gunnar Jörensen dossziéjából pontosan ismerte azoknak a nevét, akik a Fekete Gyertyával együtt kerültek a katonai bíróság elé. Hét férfi és egy nő. A feladatot Knuspelre bízta, akinek kitűnő kapcsolatai voltak. A berlininek mindössze fél napra volt szüksége, hogy közelebbi értesüléseket szerezzen az elítéltekről. Az asszony három hónapig volt csak a büntetőtáborban, onnan egy katolikus elmegyógyintézetbe vitték át, s ott meghalt. A férfiak közül is csak négy volt már életben. Több éves büntetésüket egy internáló táborban töltötték, nem messze a fővárostól. Naponta tizennégy órát robotoltak egy monumentális emlékmű építésénél, melynek maga a Caudillo volt a védnöke. Noha minden nap kettőnek számított büntetési idejükből, még ez sem nyújtott számukra sok reményt. Alig múlt el nap, hogy a tábori papnak ne kellett volna temetnie: hol egy éhezéstől és túlerőltetéstől elsorvadt fogoly hantjára tűzött keresztet, hol 142

olyan fogolyéra, akit a lezúduló kövek lapítottak agyon. – De azért bejutottam, be ám! Ötven pezetámba került! Egy cementszállító kocsi sofőrje vitt be – dicsekedett Knuspel. – Megnéztem magamnak azt a négy fickót. Három közülük már a végét járja. Két hónapot se adok nekik. Csak ez a Manuel bírja még. Ez marha erős fickó lehetett valamikor. Azt hiszem, bányász. – Lényegtelen. Maradjon a tárgynál – Krakmeyer hangja fagyos volt, részvétlen, semmi sem árulta el, mennyire imponál neki Knuspel. És ezt ide küldik, ebbe az elfajzott országba! Kár, hogy nem tud leszokni közönséges viselkedéséről. – Remélem, nem azzal töltött két napot, hogy ezeknek az embereknek az egészségi állapotát nyomozza ki! – morogta. Az volt az elve: a beosztottnak sohasem szabad észre vennie, hogy felettese elégedett a munkájával. A tanácsos szerint ez csak elbizakodottsághoz vezet, ami viszont a feltétlen engedelmesség rovására megy. Erre még Knuspel is elvesztette az önuralmát egy pillanatra. Majdnem gorombán vágott vissza: – Hülyének néz? – Olyan mozdulatot tett az állával, mint akinek hirtelenében szűk lett a gallér. – Két teljes órát guggoltam a fickóval egy bűzös latrinán, hogy kiszedjek belőle valamit. Már az őrparancsnok is szép summába került, nem beszélve a zabálni valóról. Ha rövidesen nem térülnek meg költségeim, betevő falatom sem lesz a hó végére! – Tovább! – parancsolt rá Krakmeyer szárazon, de hangja már némi megenyhülésről tanúskodott. – Eleinte bizalmatlan volt a compañero, mint egy uzsorás; semmire sem akart emlékezni. Ezek éppúgy tudnak hallgatni, mint a németországi vörösök. Mikor aztán bizalmasan elárultam neki, hogy Gunnar Jörensen és Fred Laurenz egy és ugyanaz a személy, akkor fölmelegedett egy kicsit. A végén még azt is bevette, hogy a párt megbízásából vagyok ott. Elég jól adhattam, ha ezt a cédulát is rám bízta. – Belső zsebéből egy 143

papírdarabot húzott elő, valószínűleg egy cementzsákról tépték le. Néhány szó állt rajta ügyetlen írással. Odanyújtotta a tanácsosnak. – A feleségének küldi. Krakmeyer elvette, de csak futó pillantást vetett rá. – Mit mondott Laurenzről? – Nem sokat. És ez a rengeteg költség! Az öm Fekete Gyertyája, úgy látszik, nem társasági lény, hauptsturmführer. Állandóan útiterveket forgatott a fejében, és sokat volt együtt egy öreg baszkkal, aki még tetoválta is. Manuel azt mondja, a talpán. – Tetoválta?! Mit tetovált a talpára? – Krakmeyer a gyomrára szorította a kezét. – Azt senki se látta. Mikor Manuel odament, az öreg már elkészült vele, az emberünk éppen a csizmáját húzta. Krakmeyer lemondóan legyintett. Egy pillantást vetett a papírdarabra, és elhúzta a száját. – Förtelmes firka. Mi áll rajta? Knuspel előrenyújtotta a nyakát, s rögtön németre fordítva olvasta: „Galambom, szeretlek. Várj rám és ne félj. Csókollak téged és Paolót, Manuel.” Krakmeyer megvetően lebiggyesztette az ajkát. Egy pillanatra ismét felötlött előtte az arénában látott kép. Gondosan, szinte kéjesen, apró darabokra tépte a cédulát, és a pad alá szórta. – Ez nem volt szép öntől, hauptsturmführer – kockáztatta meg Knuspel. – Paolo a fia. Négyéves. Krakmeyer úgy tett, mint aki nem hallja a megjegyzést, s azt a pillantást ¡Sem látszott észrevenni, melyet Knuspel a pad alá szórt papírfoszlányokra vetett. – És mi van a baszkkal? – Az csak tizenegy napot bírt ki a lágerben. Krakmeyer eltűnődött a négy életben maradt férfin, és szórakozottan előhúzta zsebéből a vékony fekete tokot, melyet doktor Schlegel sturmbannführertől kapott. Tizenkét kis kaliberű töltény volt benne, gondosan bársonyba ágyazva. 144

Hatnak vörös, hatnak zöld gyűrű volt a talpán. Még a figyelmes szemlélő sem vehette észre, hogy ellentétben a valódi töltényekkel, ezeknél a lövedéket nem préselték a hüvelybe, hanem hajszálvékony menettel rácsavarozták. A szokatlan csomagolást megmagyarázta az aranybetűs felirat a tok fedelének belső oldalán: „Éles szem, biztos kéz – a führerért, a hazáért és a népért. A mesterlövésznek, a hohentanni Lövészegylettől. 1939.” Amikor Schlegel elmondta Krakmeyernek, hogy mi van a töltényhüvelyekben, a tanácsos fellelkesedett. Lőpor helyett ugyanis méreg volt a piros karikás töltényekben, elég ahhoz, hogy tizenkét embert a másvilágra küldhessenek. A szürke por bármilyen folyadékban azonnal oldódik, íztelen, és csak három órával később okoz halált. De Krakmeyerre nemcsak ez tett nagy hatást, inkább az, hogy a zöld gyűrűs töltényekben biztos hatású ellenmérget tároltak. Ha az áldozat két órán belül beveszi, megmenekül. Ha nem, szívizombénulás lép föl, s az áldozatra biztos halál vár. A méreg nem hagy nyomot a szervezetben. Schlegel és munkatársai ezzel a szerrel a tökéletes gyilkosságot valósították meg. A gyilkos és áldozata akár egy üveg mérgezett bort is megihat közösen anélkül, hogy a gyilkos bármiféle veszélynek tenné ki magát. Csupán idejében kell bevennie az ellenmérget. S míg áldozata a halállal vívódik, ő maga már túllehet árkon-bokron. – Úgy látom, önt nyugtalanítja ez a Manuel – kockáztatta meg Knuspel óvatosan. – De ha engem kérdez, hauptsturmführer, ebben az esetben nem ez a megoldás. Ha valakinek ólmot eresztünk a hasába, abból már nem szedünk ki semmit, ha viszont, tegyük fel, egy kis baleset éri… Krakmeyer habozott egy pillanatig, majd becsukta a tokot és zsebre tette. – Akkor intézze így, Knuspel – mondta és fölállt. Leporolt néhány láthatatlan porszemet a zakójáról. – Manuelt, és a másik hármat is! – Egyszerre mind a négyet? – kérdezte Knuspel. – Feltétlenül 145

szükség van erre? – Nincs – válaszolta Krakmeyer szárazon. – De az alaposság sohasem árt – tette hozzá, s otthagyva a megrökönyödött Knuspelt, elindult vissza az aréna felé. A lelátón limonádét ittak, cigarettáztak és társalogtak. A nézők arról a bikáról beszélgettek, amelyik nem okozott csalódást számukra, meg arról, amelyik ezután következik, s a hírek szerint olyan erős, mint egy elefánt. A porondot időközben fölgereblyézték, most két bohóc bolondozott ott, egymást rugdosták fenéken. A produkciót gyér tetszésnyilvánítás fogadta. – Nagy dolgot mulasztott! – Salazon mosolyogva fordult a vendéghez. – Fiatal torrero volt, de látnia kellett volna! Meg van elégedve a segítőtársával? – Hogy érti? – Krakmeyer a bohócokat figyelte. Úgy látszott, jól szórakozik a kisszerű tréfán. Az egyik bohóc éppen állón vágta társát egy bokszerrel, mire az hátrabukfencezett. Krakmeyer elragadtatva kuncogott. Salazon kissé zavartan figyelte. Furcsa egy alak – gondolta magában, s a mosoly eltűnt az arcáról. – Remélem, Knuspel nem járt hiába a táborban – felelte végül a tanácsos nyugodtan. – Valószínűleg önnek is beszélt a tetoválásról. Jó ötlet volt Laurenztől, nemde? Krakmeyer nem fordította el a tekintetét a porondról, de figyelmét már nem a bohócok kötötték le. Nem volna szabad engedni, hogy idegenek is tanuljanak Németországban. Ez a Salazon is többet tanult náluk, mint kellett volna. – Gratulálok – mondta savanyúan. – Ugyan mihez? – Az ezredes már újra mosolygott. – Tulajdonképpen sértve kellene éreznem magam. Ha csak egy szót szól, rendelkezésére bocsátom a baszk utolsó kihallgatásáról készült jegyzőkönyvet! – Öreg emberek összevissza fecsegnek. 146

– Amellett a memóriájuk se jó. – Salazon lenézett a bohócokra, akik bukfencezve hátráltak kifelé a porondról. – Azt hiszem, valamiféle rejtjel lehetett, amit ő maga sem tudott megfejteni, csak rábízták, hogy továbbítsa. Legkésőbb-holnapután már megfejthetjük együtt. – Holnapután? – Igen. Az Ördög informálva van. – Salazon mosolya szélesebb lett. – Kétlem, hogy az ön Laurenze ilyen kellemes társaságban sokáig magán tudja tartani a cipőjét. Krakmeyernek eszébe jutottak a fényképek, melyeket Müller Standartenführer mutatott neki, s rögtön megértette a célzást. Elfintorodott, mint aki kénkövet szagolt. – Visszarendelem Knuspelt – határozta el, majd előszedte a mentacukrot, mert az arénába új viadorok vonultak be, s a felharsanó trombita a következő bikát jelezte.

147

XI. Az El Chubsa oázis lakói nyomorúságosán tengették életüket. Víz kevés volt, nagyobb nyájat tartani vagy földet művelni nem tudtak vele. A pálmakunyhókban együtt honolt Allah és a szegénység. Mégsem zúgolódott senki, türelmesen elfogadták azt, ami van. Ám a rosszról és a jóról megvolt a maguk sajátos nézete. így megeshetett például, hogy az El Chubsába tévedt utas kevesebb poggyásszal hagyta el az oázist, mint amennyivel odaérkezett: egy-egy pénzeszacskó, egy pár cipő, ruhadarabok és teli teásdobozok hamar új gazdára találtak. De kivételek is akadtak; ezek bizonyították, hogy az oázis lakóinak semmi közük sincs azokhoz a rablóbandákhoz, amelyek a Vörös-tenger és az Atlanti-óceán között szinte mindenütt garázdálkodnak. Az idegen fegyvere, vizestömlője és tevéje ugyanis legalább annyira biztonságban volt illetéktelen kezektől, mint a Fekete Kő Mekkában a hitetlenek pillantásától. Ha az utast megfosztják ettől a három dologtól, az annyit jelent, hogy szánt-szándékkal küldik a halálba. Márpedig El Chubsa lakói nem voltak gyilkosok. Fred Laurenz nem akart hinni a szemének, amikor mehariját ugyanott találta, ahol hagyta. Csak a pálmalevelekből nem volt már egy darab sem. A sötétség leple alatt megitatta az állatot és megtöltötte a tömlőt. E műveletben semmi sem zavarta meg. Még a kutyák is mélyen aludtak, egyik sem ugatott az éjszakai lovas után. Mire felkelt a nap, Laurenz már messze járt az oázistól. Egyre ritkábban pillantott hátra. Senki sem követte. A széles nyeregben előrebukva álomba ringatta a mehari egyenletesen himbáló ügetése, néhány órát aludt. Éhség és szomjúság ébresztette föl, már dél felé járt az idő. Ivott néhány kortyot a poshadt vízből, s körülnézett. Észak felé tágas, széles völgy terült el, dombok láncolata vette körül. Imitt-amott tövisbokrokat és tamariszkuszokat látott. A 148

homokos s mégis szilárd talajon alig hagyott nyomott a tevék patája. Hirtelen eszébe jutott az adókészülék. Ó, én ostoba, legalább a telepet semmisítettem volna meg! De azután megvigasztalta magát: a légiós minden bizonnyal felriad, ha megpróbálom használhatatlanná tenni a készüléket. Túl nagy kockázat lett volna. Elképzelte, mi minden történhetett azután, hogy Lothar Holland felfedezte a szökését. Azzal tisztában volt, hogy a franciák üldözni fogják, de hogy mennyire lesz kiterjedt az akciójuk, nem tudhatta: – ez attól függ, mi van a rovásán. Egy közönséges csempészért nem vetnek be harci erőket. Minthogy pedig a spanyolok nem árulták el nekik az igazat, valószínűleg nem is tekintik nehézfajsúlyú gonosztevőnek. így hát csak az a kérdés, mit ér meg nekik egy olyan ember, akit a Gestapo keres. Laurenznek pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy a titokzatos Ördög, akiről a szakállas beszélt, csakis a Prinz Albrecht Strasse ügynöke lehet. A francia csendőrségnek viszont feltehetően nincs oka rá, hogy különösebb buzgalommal segítsen a német titkosrendőrségnek. Amikor a teve hirtelen megállt és legelészni kezdett, Laurenz úgy döntött, egy óra pihenést engedélyez magának is, az állatnak is. Kinyitotta az egyik konzervdobozt, amit a kereskedő pincéjéből hozott el. Sárgás folyadék ömlött ki belőle. Óvatosan hörpintett belőle, ízlelgette egy darabig. Csalódottan fintorodott el. Sárgabarack befőtt! A második dobozzal már nagyobb szerencséje volt: ízletes marhahús volt benne. Az utolsó falatig megette, ivott egy kevés vizet, és elálmosodva odapillantott a tevére. Az szemlátomást változatlan gyönyörűséggel legelte a vékony fűszálakat, s időnként fölemelte a fejét; bársonybarna szemével kérdő pillantást vetett gazdájára, mintha engedélyt kérne, hogy odébbmehessen a legközelebbi bokorhoz. Északkelet felé már megnyúltak az árnyak, mikor Fred Laurenz egy erősen befútt, de azért jól kivehető autónyomot vett észre, mely nyílegyenes vonalban haladt nyugatról keleti 149

irányba. Néhány lépéssel odébb, észak felé a mind gyakoribb autónyomokból már teljes bizonyossággal állapíthatta meg: elérte az autópályát. Némi gondolkodás után úgy döntött, kelet felé folytatja útját. A tájolódás nem okozott nehézséget. Az autópálya irányát nyomok serege jelezte. Egy helyütt, ahol a homok lazább volt, s majdnem olyan finom, mint a liszt, a nyomok kettéváltak, aztán valamivel távolabb, a szilárd talajon ismét egyesültek. Nem egészen fél óra múlva megpillantotta az első benzineshordót. Ez volt az útjelző; homokkal töltötték meg, hogy szilárdan álljon az autóút mentén, Kövek hevertek mellette: elrendezésükből nyilvánvaló volt, hogy emberi kéz rakta őket így egymás mellé. Egy kővel írott üzenet! Laurenz megállította az állatot, leszállt a nyeregből, óvatosan lefújta a homokot a kövekről. A négyzettöredék közepén egy szám állt, Eredetileg háromjegyű lehetett, de már csak a négyes és a hatos szám volt olvasható. Valamikor kilométerkőnek használták. Ahogy elnézte, megkönnyebbülés fogta el, csak az az ember érezheti ezt, aki ismeri a sivatag fojtogató magányát. Estig Laurenz további három hordóból, s egy kőből rakott útjelző mellett haladt el. Észrevette ugyan, hogy a teve már fáradt, de azért újra meg újra ügetésre nógatta. Az autópálya mellett bizonyára vannak még kutak, jó lenne sötétedés előtt odaérni valamelyikhez. Északkeleten a látóhatár fölött lassan szürkülni kezdett az ég; már nem volt olyan ragyogó kék, mint nappal. Laurenz hirtelen két szürke pontot vett észre a távolban. Mivel nem mozdultak, először arra gondolt, valaki, nem tudni miért, két hordót állított fel ott, talán hogy fölhívja a figyelmet rá, víz van a közelben. Ám ahogy közelebb ért, nyomban látta, f hogy tévedett. Az a két sötét valami sokkal nagyobb, mint a benzineshordó. Talán két teherautó? Laurenz gyanakodva húzta össze a szemét. A sivatagi délibáb már előtte is megtréfált jó néhány embert. A két pont a helyén maradt, egyre nagyobb lett, körvonalai 150

élesebben rajzolódtak ki. Nem tévedett. Két autó! És három sátor, bennük világosság. Azután immár jól kivehetően, fehér ruhás emberek! Laurenz tisztán látta, ahogy az autók és a sátrak között sürögnek. Öt még nem vették észre. Barátok-e vajon vagy ellenségek? Öt üldözik, minden óvatlan lépés kockázatos lehet. Másfelől esetleges előnyöket sem akart könnyelműen elmulasztani. Meglehet, hogy ezek itt teljesen ártalmatlanok. Talán megengednék, hogy csatlakozzék hozzájuk. A magános ember sokkal több veszélynek van kitéve a sivatagban. Ha több utas megy együtt, legalább egymásra számíthatnak. A mehari megérezhette a vizet, mert alig akart letérni az autóútról. Laurenz megindult visszafelé, és megkerülte az idegen tábort. A kigyúló fények megkönnyítették a dolgát; észrevétlenül figyelhette meg a sátorban levőket. Közben éjszaka lett. Laurenz mintegy kétszáz méterre lehetett a sátraktól; innen már jól kivehette azt az öt alakot, akik közül három a sivataglakók bokáig érő fehér köpönyegét viselte, kettő pedig khakiöltönyt, s fedetlen fővel volt. Valamennyiükre ráesett a tűz fénye, mely egy nagy, fekete üst alatt lobogott. Két sátornak nyitva volt a bejárata. A sátor csúcsa alatt petróleumlámpák égtek tompa fénnyel. Laurenz megrántotta a kantárt. Amennyire láthatta, nem volt náluk fegyver. Viselkedésük is arról tanúskodott, hogy biztonságban érzik magukat. Még egy gyakorlatlan ember számára se jelentett volna különösebb nehézséget, hogy az éj leple alatt hallótávolságban a sátorokhoz lopózzék. Fred Laurenz megmarkolta a karabélyt, s meghúzta a kantárt, hogy ezzel a földre kényszerítse a meharit. Az nem engedelmeskedett. Laurenz szitkozódni kezdett magában, s még jobban meghúzta a bőrszíjat. Ekkor megtörtént, amitől félt: az állat mély lélegzetet vett. Laurenz fölfogta, hogy mi következik, de megakadályozni nem tudta. 151

Az állat felüvöltött, hangja szinte belehasított az éjszakába. Ennél rosszabbul már nem is üthetett volna ki, dühöngött magában Laurenz, ahogy meglátta, hogy a tűznél ülők fölpattannak. Az egyik khakiruhás berontott a világos sátorba. El innen, csak el innen – volt Laurenz egyetlen gondolata, ám a teve tapodtat sem mozdult. A férfinak nem maradt más választása, leugrott a nyeregből, s kezében a lövésre kész puskával, a teve mögé bújt. Nem akarok én neked semmi rosszat, Agatha, de ami most jön, azt csakis magadnak köszönheted – mondta magában komoran. A khakiruhás sietve kilépett a sátorból. Hosszúkás, fényes tárgy volt a kezében. Hordozható fényszóró sugarai pásztáztak körül a sötétben. Fred Laurenz az utolsó pillanatban húzta vissza a puska csövét. Majdnem biztos volt benne, hogy ezek az emberek nem veszélyesek a számára. Az embervadászok nem így viselkednek. Azokat jól ismerte, és tudta, egy se akadna közöttük, aki hasonló helyzetben ne kapna a pisztolyához. A férfiak kiabálni kezdtek, előbb arabul, majd franciául és angolul. Laurenz nem értette a szavukat. A két fehérruhás elindult Laurenz felé. Úgy látszik, ezt megúsztuk, Agatha – morogta Laurenz, s kilépett az állat mögül. A puskát nem tette le, de úgy tartotta, hogy abból senki sem gyanakodhatott ellenséges szándékra. Lassan elindult a két férfi elé. Alig tett meg tíz lépést, a mehari fölemelkedett a földről, s elégedetten trappogott lovasa után. A férfiak megálltak, s megvárták, míg odaér. Jobb kezüket a szívükre helyezve meghajoltak, és arabul köszöntötték a feléjük közeledőt: Béke legyen veled! – Salem alejkum! – válaszolta Fred Laurenz, és ő is a szívére tette a kezét. A vakító fényben nem tudta kivenni az arcokat, jóllehet a két férfi nem viselt arcfátylat. Valamit mondtak, de Laurenz nem értette. Csak a mozdulataikból és hangjuk 152

csengéséből fogta föl, hogy a táborba invitálják. Az egyik arab megragadta a mellettük álló mehari kantárját. A fényszóró sugarai most a talajt világították meg. A tábortűz mellett ülők barátságosan üdvözölték. Senki nem kérdezősködött, sőt meghívták, tartson velük. Laurenz nem sokáig kérette magát. Az erősen megborsozott rizses húst kitűnőnek találta. Megtudta, hogy a khakiruhás férfiak francia tudósok, s hogy szénlelőhelyeket keresnek a Szaharában. Bár németül rosszul beszéltek, Fred Laurenz annyit mégis kivett a beszédükből, hogy expedíciójukat nagyrészt saját erőforrásaikból finanszírozzák. A három arab a segítőjük volt. Fred Laurenz feltűnés nélkül körülnézett, és az egyik világos sátorban – több tudományos műszer társaságában – fölfedezett egy, jókora teleszkópot, ami már önmagában is fölért egy egész kis vagyonnal. Az arabok tiszteletteljes távolságban maradtak. Egyikül: levette a nyerget a mehariról, ói eltűnt az állattal a sátrak mögött. Feltehetően valahol arrafelé volt a víz. A szemüveges francia kihozott a sátrából egy nagy üveg konyakot, és színültig töltött három poharat. – Trés bien! Napoléon! – mondta. Minthogy még az első konyak után sem kérdezett senki semmit, Fred Laurenz nem várt tovább. Felszólítás nélkül beszélni kezdett, és maga is csodálkozott, milyen gyorsan peregnek ajkáról a szavak. Elmesélte, hogy útirajzot készül írni a belső Szaharáról, s hogy Rio de Oróban egy karavánhoz csatlakozott, amellyel nem volt szerencséje. Későn jött rá, hogy kábítószer-csempészek közé került. Elmondta, hogy a banda kifosztotta és ott hagyta őt El Chubsában, s most észak felé tart, hogy ott hajóra szálljon, s hazatérjen Németországba. A geológusok lefordították egymásnak Laurenz szavait. Arckifejezésük arról tanúskodott, hogy a kalandos történet nagy hatást tett rájuk. Jó öreg Napóleon – gondolta Fred Laurenz mosolyogva. – 153

Most már tudom, hogyan keletkeznek a regények. – Most tehát nincs se útlevele, se pénze, Monsieur? – érdeklődött részvevően az egyik francia, miközben újratöltötte a poharat. – Se útlevelem, se pénzem, és élelmem is alig. – Fred Laurenz sajnálkozó mozdulatokkal adott nagyobb nyomatékot szavainak. – De talán önök is arra tartanak, amerre én? Széles mozdulattal kört rajzolt a tábor köré, aztán kérdően észak felé mutatott. A két francia látszólag nyomban megértette. Izgatott beszélgetésbe kezdtek, társalgásuk mind élénkebbé vált. Szemmel láthatóan valamiben különbözött a véleményük. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nézeteltérésükben fontos szerepet játszik a harmadik sátor, amelyre sötétség borult. Laurenz kíváncsian várt, miben állapodnak meg végül. – Tud autót vezetni? – érdeklődött a szemüveges. Fred Laurenz igent bólintott. – Nagyszerű! – A válasz láthatóan mindkettőjüket kielégítette. – Ha mi segítünk önnek, ön is segít nekünk. Áll az alku? – Ezt nem értem – mondta Fred Laurenz. Azt hitte, erre majd kap valamiféle magyarázatot, de tévedett. A franciák fölemelték poharaikat, ittak, majd felálltak. – Holnap reggel! – szólalt meg a szemüveges. – Most aludni! Laurenznek nem maradt választási lehetősége: követnie kellett a franciákat az egyik sátorba. Egyikük vele maradt, a másik átment a szomszédos sátorba, amelyben Laurenz a műszereket látta. Az arabok nyilván a szabadban töltötték az éjszakát. Fred Laurenz átvette a pizsamát, amit házigazdája egy nagy utazótáskából húzott elő, s nemsokára már az egyik tábori ágyon feküdt, a könnyű gyapjútakaró alatt. Megpróbálta újból fölvenni a beszélgetés fonalát, ám a francia mintha közben elfelejtett volna németül: a vendég szavaira újra meg újra csak barátságos, kissé tanácstalan, zavart nevetéssel reagált. 154

Ha nem, hát nem – gondolta Fred Laurenz, s az oldalára fordult. Néhány perc múlva már horkolt is, igaz, halkan. A francia szemrehányó pillantást vetett Laurenz irányába, s letette a párizsi képeslapot, amit olvasott. – Te jó Isten! – sóhajtott föl, és leoltotta a sátorlámpát. Fél óra múltán már ő is horkolt. A műszersátorban még világosság volt. Körülbelül egy óra múlva a másik tudós kilépett sátrából, hallgatózott egy darabig, majd elégedettén bólintva odament a harmadik sátorhoz. A bejárat előtt halkan megköszörülte a torkát, suttogó hangon kérdezett valamit, aztán várt. Bentről zaj hallatszott, kisvártatva szétnyílt a sátorlap. Alighogy a francia belépett, a szúnyoghálóval bevont parányi ablakok mögött felgyűlt a fény. Néhány perc múlva még egy alak vált ki a sötétségből. Ez is suttogott néhány szót a sátor előtt, aztán bement. A lámpa fényében egy pillanatra megvillant a hosszú, fehér köpeny, amilyet az arabok viselnek. A sűrű szövésű ponyva fölfogta a sátorban folyó beszélgetés hangjait. Csupán egyetlenegyszer hallatszott ki rövid, éles nevetés. Nemsokkal ezután a francia visszatért a műszersátorba, fél óra múlva pedig az arab is követte. Odabent tüstént kialudt a fény. Fred Laurenz felriadt, felegyenesedett, s hallgatózni kezdett. Mintha lövést hallott volna odakünn. A másik tábori ágyra pillantott. A francia aludt; arca fénylett a verítéktől. A reggeli napfényben sárgán világított a sátor talaja. Laurenz fölállt, belebújt a fűzős cipőbe, s a puska után nyúlt. A sátor cölöpén, kampóra akasztva, ott lógott a francia távcsöve. Habozott egy pillanatig, aztán fogta és kivitte magával. A sátor előtt körülnézett. Az arabok nem mutatkoztak, és a másik két sátor is szunnyadt még. Korán volt. Laurenz a szeméhez emelte a távcsövet, s körülkémlelt a sivatagban. A hajnal fanyar szépséget kölcsönzött a sivár tájnak. A távoli 155

dombok fölött vékony ezüstfátyol lebegett, a fűcsomók úgy csillogtak, mint-, ha üvegporral hintették volna be őket. Harmatban fürdött minden, semmi nem mozdult. Álmodtam – gondolta Laurenz. Pillantása a két járműre esett, néhány méterrel odébb. Háromtengelyes, magas építésű teherautók voltak; szemmel láthatóan nagy teherbírásúak. Érdeklődve indult el feléjük, de hirtelen valami más ragadta meg a figyelmét. A harmadik sátor bejárata nyitva állt. Kíváncsian közelebb lépett és bekémlelt. Egy tábori ágyat látott meg néhány ládát. A gyűrött takaró arról árulkodott, hogy valaki itt töltötte az éjszakát. Talán a másik francia? A műszersátor felé pillantott. Vagy talán még egy európai van a táborban? Eszébe jutott az esti beszélgetés a tűz mellett s a két tudós vitája. Most már csaknem biztos volt benne, hogy az imént nem hallucinált. Talán ez a rejtélyes harmadik tart itt lőgyakorlatot? Elhatározta, hogy terepszemlére indul, s megnézi a meharit is. Valami azt súgta neki, egy perccel se maradjon tovább, mint ameddig elengedhetetlenül szükséges. Néhány méterrel a teherautók mögött lejteni kezdett a talaj. Itt sűrűbben nőttek a fűcsomók, az alig száz méter széles mélyedés közepén embermagasságú tamariszkuszbokrok és pálmacserjék emelkedtek. Laurenz megpillantotta a meharit: mellső lábait összekötözték, de azért békésen kérődzött, észre se vette a gazdáját. A bokrok mögül vízcsobogás hallatszott, majd valaki halkan fütyürészni kezdett. Laurenz óvatosan a bokrok közé lépett; ahogy széthúzta az ágakat, egy náddal szegélyezett tavacskát pillantott meg, és elállt a lélegzete. Alig tíz lépésre tőle egy nő állt a sárgán csillogó vízben és mosakodott. Anyaszült meztelen volt. El innen gondolta Laurenz, de nem mozdult. A szokatlan látvány szinte megbénította. A nő karcsú volt, teste napbarnított, lányosán kecses, s egyben asszonyosan érett. Harmincéves lehetett. Bőre áttetsző, akár a porcelán. Széttárt karokkal paskolta magára a vizet, s a 156

vízcseppek ezüstösen csillogtak a vállán, arcán és rövidre vágott fekete haján. Aztán prüszkölve, szökellve megindult a part felé. Laurenz már nem tudott visszavonulni. A nő észrevette. Egy pillanatra meghökkent, aztán vidám nevetéssel odakiáltott: – Halló! – Noha meztelen volt, minden elfogódottság nélkül kilépett a partra, s belebújt a fürdőköpenyébe. – Maga az a német, ugye? Fred Laurenz érezte, hogy lángol a füle. Bizonytalan léptekkel előjött a bokorból, s a nőre nézett. A mandulavágású, kékesszürke szemek pillantásától torkán akadt a válasz. A nő barátságosan, kissé csibészesen nézett rá, minden szemrehányás nélkül. Karját törölgetve közelebb lépett a férfihoz. – Szerencse dolga az egész – mondta vidáman. Ha történetesen arab karaván üt tanyát itt, akkor legalább egy hétig olyan a tó, akár egy pöcegödör. – Folyékonyan beszélt németül, de tagadhatatlan francia akcentussal. – Laurenz vagyok – mutatkozott be a férfi kissé mereven, zavartan. – Fred Laurenz. Én… én a meharirnat kerestem, és közben… így. – Itt elakadt, nem jutottak eszébe a megfelelő szavak. – Nem kell bocsánatot kérnie. Ilyenkor pompás a víz, hűvös. A fiúk még alszanak, ugye? – Igen – felelte Laurenz. A nő ép, fehér fogakat villogtatott, hosszú, selymes szempillája volt. – Az arabok közül se láttam egyet se. – Nem is csoda. Ketten közülük vadászni mentek. Azt hiszem, ejtettek is valamit. Azt mondják, van errefelé néhány gazella, meg nyulak is. A harmadik meg egész idő alatt ott állt a bokorban, és engem nézett, mialatt fürödtem. A férfiak már ilyenek, hiszen tudja – tette hozzá nevetve. Laurenz megint úgy érezte, lángol a füle. Elindultak a tábor felé. Félúton lehettek már, az emelkedőn, amikor a nő megállt és a 157

meharira mutatott. A teve mellett egy arab guggolt, kezében nagy, üres konzervdoboz. – Látja? Így takarítunk meg benzint! _ Benzint? – visszhangozta Laurenz értetlenül. – Hogy akar maga könyvet írni a Szahara titkairól, ha ezt se tudja? A jóember arra vár, hogy a teve pipiljen. Ezt használják a tetvek ellen. Vagy a mi benzinünket – magyarázta nevetve, miközben lassan megindult előre. Egyszer csak megtorpant, feje a mellére bukott, megtántorodott, és a szívére szorította a kezét. Laurenz egy pillanat alatt mellette termett. – Mi történt? Mi baj? Segíthetek? – kérdezte zavartan. – Mindjárt elmúlik… Néhány percig tart csak… – felelte halkan a nő, és leült. Lélegzete megrövidült, kapkodó lett. A férfi megijedt, ahogy ránézett. A szép arcból eltűnt a vidámság. Laurenz az arab felé pillantott, s már éppen oda akarta inteni, mikor a nő megállította. – Hagyja csak, már jobban vagyok. Ez a klíma… Laurenznek El Paraiso jutott az eszébe. Két ízben élt át ott effélét. A kezdet kezdetén sok társának voltak ilyen rohamai. Végül egy hét alatt két sírt kellett megásniuk. – Ide figyeljen, ezzel nem lehet tréfálni… kedves… – Peraux a nevem. Marga Peraux. A fivéremet már ismeri. Minthogy Laurenz nem jegyezte meg a két tudós nevét, most megkérdezte: – A szemüveges az? – Nem, a másik. A szemüvegest Pierre Gab-linskynek hívják. Szép lány – gondolta magában. – És menynyivel jobb autón utazni, mint teveháton. Ám ha figyelmét nem köti le teljesen ez a rendkívül bájos nő, akkor azt is észrevette volna, hogy az arab egész idő alatt szemmel tartja, sőt gúnyosan elhúzza a száját, mint aki azt mondja, no lám, tüzet fogott a német!

158

XII. Lothar Holland fölnyitotta a szemét, és belebámult a sötétségbe. A levegő fülledt volt és mozdulatlan. Eltartott néhány pillanatig, míg magához tért. Megnézte az óráját. A világító számlapról megállapította: néhány perc múlva tizenegy óra. Két nehéz tartálykocsival jöttek érte. Két teljes napot és egy éjszakát tartott az út vissza az erődbe. Amikor megérkeztek, letusolt és holt-fáradtan zuhant az ágyra. Hét órán át mélyen aludt. Ma szerda lehet – gondolta, és felgyújtotta a villanyt. A kaszinóban ma marseille-i sör van. Egy pillantást vetett a másik ágyra. A szabályosan kihúzott, feszes lepedőn egyetlen ránc sem látszott. Szobatársa, a káplár nincs itt. Tehát csakugyan szerda van, állapította meg elégedetten. Fölállt, friss fehérneműt szedett elő, és kivette a szekrényből az ünnepi egyenruhát is, a kaszinóba ugyanis csak ebben lehetett belépni. Néhány perccel később elhagyta a körletet. A kaszinó két helyiségében nagy volt a forgalom. Ezen a napon sem a tisztek, sem az őrmesterek nem tértek addig nyugovóra, míg ki nem itták az utolsó palack sört. A legtöbb asztálnál pókereztek, vagy skatot játszottak, aszerint, hogy melyik nemzet tagjai ültek nagyobb létszámban az asztalnál. Fejük fölött szürkén lebegett a dohányfüst, harsány hangjukat elnyomta a gramofon recsegő üvöltése. A másik helyiségben egy részeg hadnagy a zongorát verte a sarokban. A pokoli zsivajban három verítékező ordonánc hordta szakadatlanul a világos sört. – Már csak két láda van – kiáltott oda egyikük a későn jövőnek. – A héten igencsak szűken mérték a szállítmányt. Lothar Holland fogott négy üveget, s odavitte a pulthoz. A füstfelhőn át végre fölfedezte Louis-t, a tirolit. Nem messze tőle ült egy ablaknál. Louis az erőd rádiós osztagának altisztje volt. 159

Nem sok baráttal dicsekedhetett, minthogy kártyát nem vett a kezébe, a bordélyt pedig még zsoldfizetési napokon is elkerülte. Az istentiszteleteken viszont mindig részt vett. Egyesek azt állították, serdülő arab fiúkkal van jóban, de erre nem volt bizonyíték. Tulajdonképpen nem is érdekelt senkit. A légióba nem angyalok szegődnek. Itt jóformán egy ember se akadt, akinek ne lett volna olyan története, amit legföljebb egy fél liter konyak után lehet elmondani. – Nélküled még a csütörtök se virrad föl ebben a lyukban – üdvözölte társát a tiroli. – Nyilván jól beletapostatok a gázba, csakhogy a piára itt legyetek. A többiek már egy órája vedelnek, akár a tevecsődörök. Lothar Holland vigyorogva nyújtott oda a barátjának egy teli üveget. – Nesze! – mondta és leült. Koccintottak, aztán Holland megkérdezte: – És nálatok mi újság? – A szakácsnak szifilisze van, ez a legújabb. Jó módszer, ha valaki rendkívüli szabadságot akar kapni, mi? Ha akarod, elárulom neked a hölgy címét. – Ne beszélj marhaságokat! Hisz tudod, mire gondolok! Abban a szemét oázisban olaj rálép előlem egy fickó, szinte látom már magam előtt a huszonegy napos szigorítottat, aztán egyszer csak kapok egy rádióüzenetet, amiből majdnem az derül ki, hogy a fickót legfelsőbb engedéllyel hagyjátok futni. – Bizonyos mértékig így is van. – Louis megtörölte a száját és elvigyorodott. – Nő van a dologban. Azt tanácsolom, ne ártsd magad bele. – Nő? Na rajta, ki vele, Louis! Azzal pedig ne törődj, hogy mibe ártom magam. – Szerinted nem nagyon száraz itt a levegő? Lothar Holland még egy üveg sört tolt feléje. Az őrmester nagyot kortyolt belőle. A szomszéd asztalnál hangos szóváltás folyt, az ablaknál ülő két légiósra ügyet se vetett senki. A tiroli kissé előrehajolva, halkan elmondta, mit hallott a 160

rádiósfülkében. Lothar Holland feszült figyelemmel hallgatta. Még arról is elfelejtkezett, hogy kezében a palack félig tele van. – Azt bizonyára tudod, hogy a csempészbandát az El Chubsa-i kereskedő köpte be. De ez még nem minden, barátom. Mert jött egy rádióüzenet Algírból is. Egyenesen az elhárító tisztnek. A rákövetkező nap indítottak útnak benneteket. Alig három-négy óra múlva be is döcögött a kéjleányzó a sivatag rémén. Sivatag rémének Timimounban azt az egymotoros repülőgépet nevezték, amellyel egy francia gyapjúkereskedő bonyolította a forgalmat a tengerparti városok között. Más polgári légi összeköttetés híján a sivatag réme ugyancsak jól jövedelmezett számára. – Elhárítónk az első perctől kezdve úgy körülugrálta, mint kiskutya a gazdáját. A csapdát is ők agyalták ki. Lothar Hollandnak nem esett nehezére, hogy összerakja a képet mindabból, amit a tiroli elmondott. Cervin kapitányhoz tehát egy női ügynök érkezett, valószínűleg Spanyolországból. Majdnem hajnalig tanácskoztak a kapitány irodájában a térkép előtt, latolgatva, hogyan csalogathatnák legbiztosabban Laurenzet a láthatatlan hálóba. Aztán nyilván kitaláltak valami mesét, amivel bemutathatták a lányt a két francia tudósnak, akik éppen a Szaharában tartózkodtak. Ezeket is bevonták a tervbe, majd a lány repülőgépre ült, és így jutott el a geológusok táborába. Útjára a kapitány is elkísérte, arabnak öltözve. – Azt hiszem, a terv sikerült is – jegyezte meg a tiroli. – Tegnapelőtt érkezett meg a nő a némettel. A pultnál ekkor már közelharc folyt az utolsó üvegekért A csapos meglóbálta a karját: mostantól csak fehér bor van vagy vörös. A zongoránál ülő részeg hadnagy hülyén vihogni kezdett, s belefogott egy gyászindulóba. – Fehér vagy vörös, szép kis tészta. – Louis szomorú pillantást vetett a teli sörösüvegre Holland széke mellett. – Azt akarja, hogy még szomjasabbak legyünk attól a pancsolt vacaktól. 161

– Felőlem megihatod ezt is – Lothar Holland odébb tolta lábával az üveget. – De magyarázd meg nekem, légy szíves, hol a vicc ebben a hülye mesében? Hiszen elkaphattuk volna a fickót e nélkül a rumli nélkül is. Két-három motoros járőr az autóúton, és a hal máris a hálóban van. És miféle nő ez egyáltalán? – Túl sok kérdés egy ilyen kis üvegért – Louis ismét elvigyorodott. – De mindez nekem is fölkeltette a kíváncsiságomat. Kíváncsibb lettem, mint ahogy az egy légiós számára egészséges. Na, erőltesd meg egy kicsit a kobakodat! Kétszer adtunk le sifrírozott üzenetet a nő megbízásából egy madridi állomásnak. A kereskedő fecsegett valamit egy németről, aki meglépett a spanyoloktól, és most Franco emberei keresik. A kapitány kapott valami jó tippet, hogy elkapjuk a kábítószer-csempészeket a fejeseikkel együtt, akik Algírban és Oránban tanyáznak. De hogy a német madár addig is biztonságban legyen, a kapitány bezárja a nőszemély szállodai ágyába. Dereng már? – Hogyhogy a szállodai ágyába? – Úgy, hogy egy szobában laknak. Az „Atlantiéiban. Na, nem próbálunk meg mégis egy fehéret? Lothar Holland megrázta a fejét, s elgondolkozva figyelte, amint a két altiszt az ajtóhoz vonszolja a hadnagyot, aki a zongoránál ült, majd elaludt. Nem sok asztalnál ültek már, mindenütt csak üres sörösüvegeket lehetett látni. – Úgy is jó. Akkor menjünk – egyezett bele Louis akadozó nyelvvel. Kissé imbolyogva fölállt, s elindult Lothar Holland után a kijárat felé. Ott hirtelen megállt, és a társa vállára tette a kezét. – Tudod, mit? Én mégis megajándékozom magam egy üveg vörössel. Az élet rövid, ki kell használni! – mondta, s ezzel visszament a pulthoz. A gyakorlóteret halvány lámpafény világította meg, az őrszem léptei tompán verődtek vissza a barakkok faláról. Lothar Holland zsebre dugott kézzel, elgondolkodva ballagott az altiszti szállás felé. 162

Laurenz tehát mégsem hazudott – morfondírozott. – Végre valaki, aki nem gazol rögtön be, én meg a pácban hagyom. A gyéren világított hosszú folyosón dohány, bőr, és szappan szaga keveredett az izzadtságéval. Igazi kaszárnyalevegő. A folyosón egy tréningruhás férfi imbolygott álomittasan a vécé felé. Lothar Holland belépett a szobába. A másik ágy még mindig érintetlen volt. Lehuppant a székre, elővett egy cigarettát, de nem gyújtott rá. Hirtelen nagyon nyomorultul érezte magát, s minél jobban belegondolt, annál rosszabb lett. Lassacskán megértette az összefüggéseket. Most már nyilvánvaló, hogy a spanyolok hazudtak, amikor azt állították, hogy senki sem szökött meg El Paraisóból. Franciaországban sok német antifasiszta talált menedéket, Franco embereinek tehát számolniuk kell azzal, hogy a franciák ezt a Fred Laurenzet se szolgáltatják ki. Sokkal egyszerűbb tehát, ha az elhárító tisztet választják eszközül. A kapitány gyűlöli a vörösöket, a zsidókat és minden színesbőrűt, viszont rajong Mussoliniért, és kihallgatási módszerei semmiben sem különböznek a Gestapóétól. Franco vagy Hitler ügynökei keresve sem találhattak volna jobb segítőtársat egész Francia-Szaharában. Hát ezért kellett nekem El Chubsába mennem. Ideges ujjai között elszakadt a vékony cigarettapapír, a dohány lehullott a cementpadlóra. A légiós apró golyóvá gyúrta a papírt. Nyugtalansága egyre nőtt, s ez mindjobban gyötörte. Mostanáig minden olyan egyszerű és áttekinthető volt. Eljött Németországból, egyenruhát öltött, teljesítette szolgálatát, lejárt a kaszinóba. A légiósnak nincs szüksége hazára. Megelégedett ezzel az élettel, amelyben nincs se tegnap, se holnap, s akkor megjelenik ez a Laurenz, és mindent fölkavar. Az apró papírgolyó átrepült a másik ágyra, a sima lepedőre. Lothar Holland újabb cigarettát halászott elő. Rágyújtott, majd elgondolkodva újra meg újra föllobbantotta az öngyújtóját. Nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy kitalálja, milyen sors 163

vár Laurenzre. Egy autó az algíri repülőtéren, két-három markos férfi, aztán irány a kikötő, majd a hajó spanyol vagy német lobogóval, és kész. Most aztán lapíthatok. Tömbmegbízott és Göbbels-beszéd nélkül is csak oda jutok, ahová az öregem. A führer parancsol, mi pedig engedelmeskedünk. Holland néptárs ismét beadja a derekát. Márpedig ha most gyáván meglapulok, miben különbözöm majd Holland főpostamestertől, aki tiszta szobájának a függönye mögött náciellenes, de az utcán horogkeresztes jelvényt visel a gomblyukában? Ha most nem cselekszem, én is gazember vagyok! Cipője sarkával elnyomta a cigarettát, fölállt, kivette a pisztolyt a párna alól és zsebre dugta. A villanyt elfelejtette eloltani, ahogy kiment. A törzs altisztjeinek állandó eltávozási engedélyük volt, Lothar Hollandnak meg sem kellett mutatnia a kapunál, az őrszem jól ismerte. – Csókoltatom a lányokat! – kiáltott utána. A szűk utcákban csend honolt. Egy borzas kutya, amelyik éppen egy szemétkupacban kotorászott, ijedten menekült léptei zajára. Holland megmarkolta a pisztolyát. Óvakodott attól, hogy szorosan a fal mellett menjen. A parancsnok utasítása, hogy sötétedés után az idegenlégiósok csak csoportosan menjenek be a városba, nem volt minden alap nélkül való. Aki Timimounban nyomtalanul eltűnik, nem feltétlenül katonaszökevény, még ha a holttestét soha nem találják is meg. Az erőd falain kívül nem sok ház akadt, melyben villany égett. Csupán a bordélyház, a benzinkút, a missziós kórház és a „Hotel Atlantic” tartozott közéjük. Ebben a többé-kevésbé európai igényeket is kielégítő szállodában oly magasak voltak az árak, hogy a tulajdonos még azt is megengedhette magának, hogy két erős fényű 1 ampával világítsa a bejáratot. A földszinti ablakok mögött még világos volt. A sötét bőrű arab portás a kulcstábla előtt ült és olvasott. Annyira elmerült olvasmányában, hogy Lothar Hollandot észre 164

sem vette. Az megköszörülte a torkát. Az arab kelletlenül letette a könyvet, és odajött a korláthoz. – Melyik szobában lakik az a hölgy, akit Cervin kapitány hozott ide? – kérdezte Holland. A portás összeráncolta a homlokát. – Ön téved, Monsieur. Amit ön keres, az innen a második keresztutca, ugyanezen az oldalon, Moshee irányában. Lothar Holland kivett egy tízfrankost s pénztárcájából, és az arab elé tolta. – Üzenetem van a hölgy részére Cervin kapitánytól. A bankjegy eltűnt a portás kezében. – De Madame Peraux nincs egyedül – pillantott határozatlanul a lépcső felé. – Tudom. Egy honfitársam van nála. Szóval, hányas szoba? – Tizennyolcas – suttogta a portás, és hozzátette: – De én önt soha nem láttam, Monsieur. A lépcsőt és a folyosót borító gyékény elnyelte a léptek zaját. A tizennyolcas számú ajtó előtt Lothar Holland megállt. Szorosan az ajtó mellé lépett, és hallgatózni kezdett. Egyetlen hang se hallatszott. Óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Tanácstalanul körülnézett a néptelen folyosón. Eddig azt hitte, majd csak talál rá módot, hogy figyelmeztesse honfitársát, de most be kellett látnia, hogy ez nem olyan könnyű. Fred Laurenz nyilván még emlékszik az El Chubsában történtekre. És ezt a nőt sem szabad alábecsülnie. Valószínűleg egy pillanatra sem hagyja egyedül gyanútlan foglyát. Valahogyan meg kell szabadulnom tőle, ha csak egy negyedórára is. Bekopogott. – Peraux kisasszony. Semmi válasz. Ezúttal erősebben kopogott. A szobában villanykapcsoló kattant. – Ki az? Mi az? – kérdezte egy álmos női hang. – Elnézést kérek, Peraux kisasszony, de 165

Monsieur Cervin szeretne önnel sürgősen beszélni. Azt mondja, nagyon fontos. – Ki akar velem beszélni? – Monsieur Cervin. – Egy pillanat… Lothar Holland az ajtóhoz tapasztotta a fülét. Hallotta a suttogást odabent, de nem tudta kivenni, miről beszélnek. Sodronyrugók nyikorgása hallatszott, majd léptek zaja. – Maga kicsoda? – A női hang most már egészen közelről hallatszott. – Engem Monsieur Cervin küldött. Lenn várom a kisasszonyt. – Egy pillanat… Ami ezután következett, villámgyorsan ment végbe. Az ajtó kinyílt, s Lothar Holland egy mosolygó nővel találta magát szemben, aki megragadta a vállát, behúzta a szobába, majd bezárta az ajtót. Ahogy nekidőlt az ajtónak, arcáról eltűnt a mosoly, lassan kivette kezét a fürdőköpeny zsebéből, és Lothar Holland egy pisztoly torkolatával nézett farkasszemet. Rájött, hogy hibát követett el. Körbejártatta tekintetét a szobában, de Fred Laurenzet nem látta. – Nem ismerek semmiféle Monsieur Cervint – szólalt meg Marga Peraux nyugodtan. – De talán megmagyarázná, mit jelent mindez. És lenne szíves a tarkójára tenni a kezét? – A pisztolyon hangtompító volt. Lothar Holland jobbnak látta engedelmeskedni; szó nélkül föltette hát a kezét. – Hol van Laurenz? – kérdezte. – Mit akar tőle? A lány tekintete hirtelen másfelé fordult. Holland követte a pillantását, és önkéntelenül leeresztette a karját. Laurenz állt mögötte; eddig nyilván a szekrény és az ablak közötti bemélyedésben rejtőzött. – Van nálunk odahaza egy gyerekjáték, az a neve, ipics-apacs, úgy látom, te még mindig nem nőttél ki belőle. 166

Fred Laurenz közelebb lépett a légióshoz, alig kartávolságra volt tőle. – Miért éppen általam akarsz még egy strá-fot szerezni a zubbonyodra? – Vedd el a pisztolyt a lánytól! Laurenz nem válaszolt, csak mosolygott. – Ember, hát nem érted? Csapdába estél! Ez a nőszemély… – De befejezni már nem tudta a mondatot. Hasító fájdalmat érzett a tarkóján, és minden elsötétült előtte. Előrebukott, Laurenz elkapta, odavonszolta egy székhez, és benyúlt a zubbonya alá. – Már attól féltem, agyonütötted! – mondta végül megkönnyebbülten, és Margára nézett. – A légiós El Chubsából! – szólalt meg a lány zihálva. – Megtalált! El kell tűnnünk innen, de rögtön! – Felismerted? – kérdezte Laurenz, és az ablakhoz lépett, hogy megnézze, elég erős-e a függönyzsinór. – Nem volt nehéz azok után, amit elmondtál. Amikor megjelent az ajtóban, szörnyen megijedtem. Meg tudtam volna ölni! Laurenz úgy nézett a lányra, mintha most látná először. Sivatagi útjukon elmondta neki az igazat; hogy német antifasiszta, El Paraisó-ból szökött meg, s hogy a Szovjetunióba akar eljutni hajóval. A lány semmi rejtélyeset nem látott mindebben. Csak a Tabun-ról nem szólt egy szót sem. És a lány most majdnem gyilkossá vált miatta. Mondani akart valamit, de sehogy sem tudta kifejezni, mit érez. Azt tudta csak, hogy szereti ezt a lányt, és mindent meg-] tenne azért, hogy megtarthassa. – Kell, hogy legyen egy kése – szólalt meg újra a lány, és letérdelt az öntudatlan légiós mellé, hogy kirakja zsebei tartalmát. Legelőször a fegyverét találta meg és vágta zsebre, aztán a cigarettásdobozát, öngyújtóját, zsebkendőjét és egy zsebkést. Ezt nyomban odahajította Fred Laurenznek. A férfi levágta a zsinórt a függönyről, majd közös erővel megkötözték a légióst. Laurenz a száját is be akarta tömni egy zsebkendővel. 167

Marga azonban leintette. – Jobbat tudok – mondta. A széles ágy végében ott állt a lány utazótáskája. Marga egy bádogdobozt vett elő belőle, tetején fehér körben vörös kereszt piroslott. Fred Laurenz érdeklődéssel figyelte, ahogy a lány előkészíti az injekciót. A kis ampulla tetejét körömreszelővel fűrészelte le. Az ampullában színtelen folyadék volt. – Morfium – mondta a lány, és a milliméter-beosztást figyelve, felhúzta a fecskendő dugattyúját. – Mire magához tér, mi már Oránban leszünk. Húzd föl az inge ujját, légy szíves. Laurenz egészen vállig felhasította Holland egyenruhájának az ujját. Marga Peraux kispriccelt egy keveset a folyadékból, aztán gyakorlott mozdulattal bedöfte a vékony injekcióstűt a légiós felső karjába. – Éterem sajnos nincs, nem tudom ledörzsölni. Enyhe kis gyulladás lesz ott. – És mi van, ha körülvették a szállodát? A légiós valamiféle csapdáról beszélt, Marga. – Minthogy egyedül jött, nem valószínű, hogy valami nagyszabású akcióról van szó – válaszolta a lány, és elgondolkodva nézte az eszméletlen férfit. – De keresni fogják. Marga Peraux nem színészkedett, valóban nyugtalankodott. A légiós megjelenése sehogy sem illett bele abba a megállapodásba, amit Cervin kapitánnyal kötött. Nem kis pénzbe került rávenni a kapitányt, hogy megígérje, akadálytalanul elröpülhetnek mindketten. Semmi oka nem volt feltételezni, hogy az elhárító tiszt megszegi a szavát. És mégis. Ez a légiós valahogy rájött, mit terveznek. Pedig mostanáig minden jól ment. Laurenzcel ellentétben Marga Peraux nagyon is jól értette, mit akart mondani a légiós, mikor „csapdá”-ról beszélt. Épp jókor ütötte le. Kétszer is megfordult a fejében, hogy megöli a légióst, csak Fred Laurenz jelenléte akadályozta meg, hogy golyót röpítsen a fejébe, vagy halálos adag morfiumot adjon be neki. Laurenz bízott benne, és ez a férfi mindenkinél jobban tetszett a lánynak. Eddig szinte mindig csak 168

diplomatákkal, fegyvercsempészekkel, katonatisztekkel és ügynökökkel akadt dolga. Laurenz nem tartozott ezek közé, más volt. A lány most érzett először valamiféle tiszteletet az ellenfele iránt, mert látta, hogy ez az ember nem a saját érdekeit nézi, nem személyes sikerekre vágyik, s nem is akar meggazdagodni. Örömét lelte benne, hogy meghódítsa. A férfiban azonban viaskodott az akarás és az ellenállás, s ez még inkább ingerelte a lányt. Bevetette minden báját, minden tapasztalatát, csak hogy legyőzze a férfi vonakodását. Végül győzött is, győzelmét a férfi karjaiban élvezhette. Ezek az órák mindkettőjük számára olyanok lettek, hogy elfelejtkeztek mindenről, a megfontolásról csakúgy, mint a célokról. A lány csak akkor eszmélt rá, hogy éjszaka van s kinn a sivatag csendje leselkedik, mikor a férfi már mély álomba merült. Életében először hajtott végre úgy egy feladatot, hogy közben valami ellenkezés feszült benne. A tetoválást selyempapírra másolta le és elrejtette. Feladatának nehezebbik része azonban még hátra volt. Minden azon múlott, megbízik-e benne Laurenz. – Egy óra múlva világos lesz – mondta. – Nincs veszteni való időnk. – És vele mi lesz? – Ágyba fektetjük, a portásnak meg azt fogjuk mondani, hogy a vendégünk nem szeretné, ha délnél előbb fölébresztenék. Fred Laurenz fölnevetett. A fésülködőasztalhoz lépett, és csomagolni kezdte a borotvakészülékét, amit Marga Peraux alig egy órával Timimounba való érkezésük után vásárolt. A tükörből jól látta a légióst, amint eszméletlenül ül a fotelben. Honnan tudta vajon Marga nevét? – töprengett magában. – Honnan tudta meg, melyik a kettőnk szobája? Igaz, a szállodaportások szeretnek fecsegni, de miért jött egyedül? – Igyekezz, Fred! – türelmetlenkedett a lány. – Minden pillanat számít. A férfi mellé lépett és ránézett. Pillantása nyugtalan volt és 169

gondterhelt. Az olasz gyártmányú kétfedeles repülőgép eléggé alacsonyan repült. Az otromba alumínium törzs mint olvasztott ólom villogott a napsütésben. A sebességmérő mutatója százhetvenszáznyolcvan körül ingadozott. A szűk kabinban mindössze két ülőhely volt. Marga Peraux a pilóta mellett ült, Fred Lau-renz pedig a csomagtérben helyezkedett kényelembe, a pántolt bálák és poggyászok között. Innen csak a szék támláján nyugvó két fejet látta s egy darab kék eget. A motor pokoli lármája lehetetlenné tett minden beszélgetést. Már harmadik órája tartott a repülőút, amikor a pilóta hirtelen nyugtalankodni kezdett. Északnyugaton sötétszürke lett az ég, a gépet viharos széllökések rázták meg. Alattuk sárgán kavargóit a dűnék homokja. A pilóta egyre idegesebben babrálta a rádióvevő gombjait. A távolban lassan fekete fallá dagadtak a felhőfoszlányok, erősödtek a széllökések is. A pilóta próbálkozásait végre siker koronázta: jelentkezett egy földi állomás. A lányhoz fordult, igyekezve túlharsogni a motor zaját: – Viharban vagyunk. Az oráni repülőtér nem fogad. Mansurában kell leszállnunk. Odatolta a térképet. A város a marokkói határ közelében volt, körülbelül százötven kilométernyire Orántól. Vasútvonal és aszfaltút kötötte össze a kikötővel. Alig telt el egy óra, s a., gép lassan ereszkedni kezdett. A leszállópálya, úgy látszik, frissen szántott mező lehetett, ugyanis Fred Laurenz ide-oda hempergett a bőröndök és a bálák között. Mikor végre földet értek, a pilóta kidobálta a csomagokat, s ügyet sem vetett többé az utasadra. A fizetségét már felszállás előtt megkapta. Utasai magukra maradva álldogáltak a göröngyös kifutópályán. Közben elült a szél, az eget most szürke 170

felhőtakaró borította. Nem messze tőlük néhány barakk állt, ahonnan kiáltozás hallatszott. Arab suhancok kergettek hangoskodva három szamarat. Marga Peraux-t és Fred Lautenzet egy szempillantás alatt pokoli zsivaj fogta körül. A mezítlábas fiúk megragadták csomagjaikat, ki-ki fogott egyet, a legnehezebbet pedig föltették az egyik szamár hátára. Néhány perccel később a két utas már el is indult – szamárháton – a helység egyetlen szállodája felé. Majdnem ott voltak már, mikor nyakukba szakadt a zápor. Ömlött az eső, mintha dézsából öntenék. Az arab gyerekek fel sem vették a zivatart, sőt ujjongva nézték, hogyan menekül nagy ugrásokkal a két európai a hotel előcsarnokába. Marga Peraux és Fred Laurenz bőrig áztak. A pult mögött álló, tekintélyes bajuszú francia nevetve fogadta őket. – Egy forró fürdő és egy óra szerelem! – tanácsolta barátságosan, átnyújtva a szobakulcsot. Fred Laurenz elindult fölfelé a lépcsőn, Marga Peraux azonban hátramaradt. Megkérdezte a franciát, mikor indul legközelebb vonat, s hogy lehet-e innen táviratot küldeni. A válasz szemmel láthatóan megnyugtatta. Pár sort vetett egy darab papírra, s néhány pénzdarab kíséretében odatolta a francia elé. Az elolvasta és bólintott: – Rögtön el lesz intézve, asszonyom. Két utazótáska kivételével minden poggyász a portásnál maradt. A szegényesen berendezett, de azért tiszta szobában porszag terjengett, az eső kitartóan verte az ablakot. Halkan zümmögött a ventillátor, a hang szinte álomba ringatott. Fülledt meleg volt. Fred Laurenz ruhátlanul állt a mosdókagyló előtt a fürdőszobában, kicsavarta ruhadarabjait, majd egyenként átvitte őket a szobába, és kiteregette a szék támláján, az asztalon és az ágy szélén. A szoba lassan olyan lett, mint egy mosodai szárítóhelyiség. Laurenz közben fütyürészett, háta mögött Marga Pe-raux a fürdőkádban tusolt, előbb forró, majd jéghideg vízzel. – A barna táskában még egy törülközőnek kell 171

lennie! – kiáltotta ki Laurenznek. – Megkeresnéd? Laurenz megtalálta és odavitte. A lány szárazra dörzsölte lebarnult testét. Szép! – állapította meg a férfi, ahogy ránézett. A nő minden mozdulata nagy hatással volt rá. Marga megérezte a férfi pillantását és fölnézett. Nevetése elterelte Fred figyelmét; nem vette észre, hogy a lány a kézizuhany után nyúl. – Űriember nem csinál ilyet, mon ami! – rótta meg vidáman, és gyors mozdulattal kinyitotta a vízcsapot. A jéghideg víz egyenesen Laurenz arcába zúdult. Ahogy védekezően fölemelte a karját, könyöke nekiütődött a tükör alatti üvegpolcnak, az leesett és darabokra tört. Fogkefe, fogkrém, óra, gyűrű, karkötő mind ott hevert a földön, a tócsában, az üvegcserepek között. Marga Peraux az ijedtségtől még a zuhanyt is elfelejtette elzárni. – Mentőcsónakért szíveskedjék háromszor csengetni, Mademoiselle – nevetett Laurenz, és lehajolt, hogy felszedje az ékszereket és az órát. A lány gyorsan elzárta a csapot. Ahogy az óráért nyúlt, hirtelen nagyon idegesnek látszott. Laurenz a füléhez tartotta az órát. – Igazi svájci mestermunka! – mondta elismerően. – De mintha a gyűrűből letört volna egy darab, nézd csak… – Add ide, kérlek! – sürgette a lány, de a férfinak ekkor már kezében volt az a leheletvékony papírtekercs, amit a gyűrűfoglalat alól húzott elő. Mit sem törődve az üvegcserepekkel, Marga Peraux kiugrott a kádból, ki akarta tépni a papírdarabot Laurenz kezéből. A férfi nevetve a szobába menekült előle. A lány oda is követte. Ágyon és székeken keresztül kergették egymást, Laurenz legnagyobb szórakozására. A férfi végül az asztal tetején kötött ki. Marga Peraux ekkor otthagyta, és odarohant az egyik utazótáskához. Fred Laurenz egy pillantást vetett a cédulára. A vér is meghűlt benne. A Tabun képlete! 172

Lemásolták a talpáról! Nem! Ez nem lehet igaz! – Marga! – kiáltotta, és a lányra nézett. Karja erőtlenül lehanyatlott. A cédula lehullott a földre. Csapdába estem! Aljasul kitervelt csapdába. Az Ördög van a nyomodban, mondta a szakállas El Chubsában. És az Ördög nem más, mint Marga! A lány közben megtalálta, amit keresett. Amikor megfordult, már pisztoly volt a kezében. Rászegezte a férfira. – Gyere le az asztalról. De semmi ostobaság! – parancsolt rá. Laurenz nem mozdult. Még mindig a lányt nézte és a pisztolyt. Ha most meghúzza a ravaszt, mindennek vége, hiábavaló volt az egész – futott át az agyán. Elkeserítő volt a gondolat, hogy élete most ennek a nőnek a kezében van: egy mozdulat, és megölheti. – Kérlek, vigyázz! Még elsül ez az izé! – A megjegyzést tréfának szánta, ám azért érezni lehetett hangján a bizonytalanságot, ő maga is észrevette; a lány fölényes nevetése szinte arculcsapásként érte. – Nagyon vicces – jegyezte meg szárazon. – De ha nem akarod, hogy kilyukasszam a bőröd, akkor ajánlom, szállj le onnan. Laurenz összeharapta a száját. Fejében egymást kergették a gondolatok. Itt valószínűleg nemcsak a képletről van szó, nyilván engem is el kell fognia – méghozzá élve! Mit érne egy halott Laurenzcel? Lekászálódott az asztalról. A pisztoly még mindig ráirányult. – A falhoz! Hátra arc! – parancsolt rá a lány, de Laurenz nem engedelmeskedett rögtön. Lenézett Marga lábára. Arca gondterhelt lett. – De hiszen vérzik a lábad! Az üvegcserepek… Ez elég is volt, hogy a lány figyelme egy pillanatra elterelődjék, s ezt használta ki Laurenz. Előreugrott és keze fejével a lány alsó karjára csapott. A fegyver máris a padlóra röpült. Marga felkiáltott fájdalmában, és a fegyver után kapott, ám a férfi gyorsabb volt. Megragadta a lány vállát, mire az a lágyékába nyomta a térdét. Laurenz feljajdult. A hasító fájdalom egy pillanatra még azt is elfeledtette vele, hogy nővel áll szemben. Betuszkolta a lányt a fürdőszobába, villámgyorsan rázárta az 173

ajtót, aztán kétrét görnyedve leroskadt egy székre. Illik rá a név! Valóban ördög – gondolta dühösen. Hosszú percekbe tellett, míg újra fel tudott állni. Legelőször is fogta a papírdarabot, és meggyújtotta az öngyújtóval. Mikor elégett, felöltözött. A ruhadarabok még nedvesek voltak. És most mihez kezdjek? – tűnődött magában. A fürdőszobában csend honolt. A legegyszerűbb persze az volna, ha eltűnnék. Az utazótáskában van annyi pénz, hogy eljusson Oránba, és ott elrejtőzzék egy időre. Nincs olyan kikötője a világnak, ahol ne lennének segítőkész elvtársak. Csak meg kell találni őket. De mi legyen Marga Peraux-val? Ez nem kis probléma. De minél tovább gondolkodott rajta, annál világosabban látta: itt csak két lehetőség van. A lány tudja róla, hogy kommunista s hogy a Szovjetunióba akar eljutni, ha teljesíteni akarja küldetését. De ha most itt hagyja a lányt, bezárva a fürdőszobába, túl nagy egérutat nem nyer. Még ha gúzsba köti és fölpeckeli a száját, a szállodaalkalmazottak akkor is kiszabadítják néhány óramúlva. Mansurában pedig telefon is van. Elég egyetlen beszélgetés, és máris seregnyi gestapós és Franco-kopó ered a nyomába. És mi volna, ha megölném? – futott át az anyán, de ahogy a fürdőszoba ajtajára nézett, megborzadt a gondolattól. Tudta, hogy ilyen helyzetben az ember nem lehet szentimentális, ám a feltörő emlékektől mégsem tudott egykönnyen szabadulni. Marga nevetése, az a csillogó szürke szem, testének melege, azok a csodálatos órák, melyeket együtt töltöttek, mindez meg most is sokat nyomott a latban. Nem lennék képes rá – ismerte be. – Marad tehát a második lehetőség. Magammal kell vinnem, amíg biztonságba nem jutok, és meg kell akadályoznom, hogy kapcsolatot teremtsen a megbízóival. Ez pedig annyit jelent, hogy mostantól fogva egy mázsa nitroglicerinnel lett nehezebb az útipoggyászom. Megkereste a pisztolyt, majd kivette az útitáskából a vöröskeresztes bádogdobozt. Ezután óvatosan kinyitotta a 174

fürdőszoba ajtaját. Marga Peraux az üres fürdőkádban kuporgott, és vérző combját törölgette a zsebkendőjével. Valószínűleg az üvegcserepek sebezték meg, amikor rájuk esett. Ahogy a férfira nézett, tekintetében nyoma se volt gyűlöletnek. – Nézd, Fred, gondolkoztam a dolgon – kezdte ártatlanul. – Mi olyan jól illünk egymáshoz… Van egy javaslatom… Laurenz a szavába vágott: – Nekem is… – Odanyújtotta az elsősegélydobozt. – Ugyanazt az adagot, mint amit a légiós kapott. Beadod magadnak, vagy adjam be én? Nem nagyon értek hozzá, talán fájna is. – Felejtsd most el a spanyol rendőrséget és a Gestapót: az angolok szép pénzt fizetnének azért a képletért, ami a talpadon van. Eléldegélhetnénk máshol is, a föld bármely más részén, szépen, nyugodtan, mintha mi sem történt volna. Bárhol másutt? Fred Laurenz nem erre vágyott. Akár Angliába menne, akár Franciaországba, a kapitalisták kezében mindenütt halálos veszély a Tabun, veszély az egész emberiségre. Egyetlen ország van csak, amely soha nem alkalmazná ezt a fegyvert, hogy leigázzon más népeket. Ha sikerül eljuttatni a képletet a Szovjetunióba, az már fél győzelem, egy csatát máris elvesztettek a nácik. Akkor már nem mernék bevetni, a gázt, félnének a megtorlástól. – Tessék – nyújtotta oda a dobozt Laurenz. Marga Peraux habozott egy pillanatig, aztán átvette. Őszintén gondolta, amit az imént javasolt: hirtelen nagyon szégyellte magát a férfi előtt, rádöbbent saját aljasságára, s arra is, hogy Laurenz többet jelent számára, mint Salazon zsoldja és a kalandos élet. Ez a javaslat híd volt egy olyan világba, ahol nincs se gyűlölet, se halál. Csupán azt nem fogta föl, hogy ez a férfi megvesztegethetetlen, s most újból harag fogta el, ellenséges lett. Laurenz éberen figyelte minden mozdulatát. Az eső elállt. A keskeny padlásablakon át besütött a nap, s újból megcsillant a lány karján. De a férfi ezúttal már észre se vette.

175

XIII. Az „Anguila De Mar” fehér vitorlái nekifeszültek a szélnek. A jacht délkeleti irányba tartott. Hosszú, magasan, emelkedő orra szinte szelte a tajtékozó hullámokat. A fővitorla árnyékában két férfi szundikált a fedélzeten, nyugszékben. A harmadik nyugágy üresen állt. Salazon ezredest ugyanis egy matróz a rádiós fülkébe hívta. Az „Anguila De Mar” Salazon bátyjáé volt, Rodriguezé, aki tizenegy bérházat mondhatott magáénak Madridban, évi tizenkétezer dollárt zsebelt be egy amerikai— spanyol társaság részvényeseként az andalúziai ólom és higany után, s két kasztíliai birtokán körülbelül annyi napszámot fizetett a parasztoknak, amennyi harminc pfennignek felelt meg. Josef Krakmeyernek az utolsó pillanatban mégis sikerült megakadályoznia, hogy Knuspel végrehajtsa a tervezett akciót a büntetőtelepen levő négy férfi ellen. De másnap Knuspel nem jelent meg a szállodában a megbeszélt időben. Ezzel szemben betoppant az ezredes, és bejelentette: azonnal indulniuk kell Valenciába, fivérének a jachtja útra készen áll, hogy Afrikába vigye őket. Knuspelt a lakásán is hiába keresték, még a német követség sem tudott felvilágosítást adni hollétéről. Hiába kereste Krakmeyer a sajtóattasét is. Végül nagy dühösen bedobált néhány útiholmit az aktatáskájába, s elindult lefelé Scalazon kocsijához, amely a szálloda előtt várta. Ekkor bukkant föl Knuspel. Meglehetősen zavartnak látszott, s szokatlanul alázatos volt. Vele született arcátlansága később sem tört felszínre, sem a Valenciába vezető nyaktörő száguldás alatt, sem a luxusjachton. Krakmeyer a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy észrevette volna ezt a figyelemre méltó változást. Mint a türelmes vadász, úgy leste Knuspelt; biztosra vette, hogy a vad előbb-utóbb mégiscsak belesétál a csapdába. S ez a pillanat el is érkezett. Knuspel egyszer csak megköszörülte a torkát s megszólalt, 176

anélkül hogy kérdezték volna: – Mondhatok valamit, hauptsturmführer úr? Akármennyire természetesnek akart is hangzani, jó fülű hallgató figyelmét nem kerülhette el a hangjából kicsendülő bizonytalanság. Na, most végre kibújik a szög a zsákból – gondolta Krakmeyer, de ki se nyitotta a szemét, csak morgott valamit beleegyezésül. Knuspel idegesen morzsolta a kezét. – Amikor legutóbb Madridban járt, hauptsturmführer úr, volt önnel egy olyan fiatal… tanonc is. Azt hiszem, Krapnak hívták, őt miért hagyta otthon ezúttal? Krakmeyer arcán egy izom se rezdült. Mozdulatlanul feküdt, mint aki félig alszik, de azért érezte, hogy Knuspel fürkésző tekintettel nézi. Agya úgy dolgozott, akár egy számítógép. Néhány adat még hiányzott ugyan, de már sejtette az eredményt. – Maga túl sokat spekulál, Knuspel, az pedig nem tesz jót az emésztésnek – dünnyögte álmosan, noha valójában teljesen éber volt. – Krap más, fontosabb feladatot kapott. – Nem történt vele… Úgy értem… Őtöbbet tudott az ügyről, mint én? Szóval félsz – gondolta Krakmeyer, és hirtelen újból ott látta magát a föld alatti lőte-remben, a lipcsei Gestapoparancsnokságon. – Mindenki annyit tud, amennyit tudnia kell – válaszolta –, s minél kevesebbet tud valaki, annál jobb neki. – Értettem, hauptsturmführer úr – felelte Knuspel megszeppenve. – Máris túl sokat fecsegtem. Krakmeyer lopva figyelte a szeme sarkából. Már világos volt előtte, mi gyötri Knuspelt. A Fekete Gyertya-ügy végkifejletéhez közeledik. Megkezdődött a „lebiztosítás”. Krap áthelyezése csak az első lépés volt. Kezdetét vette egy folyamat, amelynek szabályait és változatait Krakmeyer jól ismerte. Ő y- maga is nemegyszer volt már fogaskerék ebben a 177

gépezetben. Olyan tisztán átlátott Müller kombinációin, mintha színnel felfelé fektetett kártyalapok lettek volna. Fred Laurenzet az „Anguila De Mar” fedélzetén Spanyolországba viszik, majd onnan Németországba. Végállomás a Prinz Albrecht Strasse. A „pincemesterek” pedig majd kezelésbe veszik, hogy megtudják, ki az áruló a Luftwaffe törzsénél. De akár beszél Laurenz, akár nem, a Fekete Gyertya lángja mindenképpen kialszik. Egy hiba azért mégis van ebben a számításban – gondolta Krakmeyer. – Nevezetesen, hogy marad a színen valaki, aki túl sokat tud. Ezt a valakit Knuspelnek kell majd elintézr:e, mihelyt a Fekete Gyertya a kezünkben van. És ez a valaki én vagyok. Ezért van most úgy betojva ez az anyámasszony katonája, fél, hogy utána rá kerül a sor. Krakmeyer arcán lekicsinylő mosoly suhant át. Levette tekintetét Knuspelről, s lehunyta szemét, hogy azután néhány pillanat múlva újra kinyissa, és elgondolkodva bámulja a dagadó vitorlát. Furcsa, kettős érzés kerítette hatalmába. Noha sejtette, hogy itt most a saját életéről van szó, büszkeség töltötte el, amiért a jelek szerint ily nagy fontosságot tulajdonítanak személyének. Elégtétel töltötte el arra a gondolatra, milyen nagy a különbség közte és az efféle jelentéktelen segédmunkások között, mint amilyen Krap és Knuspel. Az effajta emberek mindig a háttérben maradnak; nem egyebek, mint kulik. Ő viszont a kiválasztottak közé tartozik, a vezetésre termettek közé. Őt méltónak találták arra, hogy bepillantást nyerjen a birodalom egyik legfontosabb titkába. Őrá bízták azt a feladatot, hogy meghiúsítson egy szörnyű árulást. És ezt a megbízást nemsokára sikerrel teljesíti. Hát szabad-e most zúgolódnia, amiért a beavatottak számát a minimumra csökkentik, éppen a birodalom biztonsága érdekében? Hisz még az is meglehet, hogy maga a führer adott rá parancsot! Ennél a gondolatnál azonban Krakmeyer éles ellentmondásokba ütközött. Ha érdektelen fél lett volna, számos érvet tudott volna csatasorba állítani amellett, miért kell eltenni láb alól valakit, aki hozzá 178

hasonló helyzetben van. Azt mondta, volna, a halál az egyetlen biztosíték arra, hogy valaki örökre hallgasson, s ezt a halált úgy kell tekinteni, mint dicső áldozatot a nagynémet birodalomért. A cél szentesíti az eszközt – amióta csak a Gestapómál szolgál, mindig ez a gondolat adott szilárd talajt számára. Csakhogy most fordítva áll a dolog: most ő az áldozat. Ezek az érvek egyszeriben gyatrának, ostobának, sőt egyenesen barbárnak tetszettek a szemében. Hát kudarcot vallott ő valaha? Adott-e alkalmat egyszer is, hogy kétségbe vonják hűségét és megbízhatóságát? Ha Farian élhet, meg az a hájas ezredes a légügyi minisztériumból, vagy dr. Schraber és az asszisztensei, akkor miért éppen neki kell meghalnia? Ez a feladat nem Knuspelnek való – gondolta –, túl ostoba hozzá. Nincs más választásom, mint hogy megelőzzem. Berlinbe szállítom a Fekete Gyertyát, és beszélek Müllerrel. Megértetem vele, hogy többet ér az élő Krakmeyer-rel, mint a halottal. Az áruló nevét is kiszedem Laurenzből. Be fogom bizonyítani, hogy… – Señor, Salazon úr kéri, fáradjon a kabinba! – riasztotta föl gondolataiból egy matróz hangja. Mintha a földből nőtt volna ki, olyan váratlanul termett a nyugágy mellett, s kezét tisztelegve a sapkájához emelte. Nemezpapucsot viselt, sem Krakmeyer, sem Knuspel nem hallotta, ahogy feljött a szűk lépcsőn. Krakmeyer már az első szónál dühbe gurult. – Mit ordít, azt hiszi, süket vagyok? – rivallt rá, s nagyot nyelt, mint akinek a torkát szorongatják. A matróz bambán vigyorgott rá. – Si, si, német Señor menni kabinba! – mondta szaporán bólogatva, és a lépcsőre mutatott. Krakmeyer nyögve feltápászkodott, felháborodva visszautasította Knuspel ajánlatát, hogy elkíséri, majd meglepően biztos léptekkel elindult a kissé himbálózó fedélzeten a matróz után a bejárat felé. A kabin sötétvörös selyemkárpittal bevont falán tompán 179

csillogott a fény, amely a négy kerek kajütablakon át szűrődött a helyiségbe. A padlót borító keleti szőnyeg, a magas támlájú, sötétre pácolt, oroszlánfejes székek, a súlyos, kerek asztal és a két dús faragású szekrény szinte elfeledtette az emberrel, hogy valójában hajón van. Az ezredes néhány lépéssel elébe ment vendégének. – Nem ígértem önnek túl sokat – mondta, és az asztalhoz vezette német kollégáját. Néhány papír, egy ezüst csavarirón, és egy vonalzó hevert rajta. Leültek az asztal mellé. Salazon beleturkált a papírokba, kihalászott egyet, és odanyújtotta a tanácsosnak. – íme, az Ördög legfrissebb távirata. Huszonnégy órán belül fölvehetjük emberünket a hajóra. – Mikor érkezünk Oránba? – kérdezte Krakmeyer, anélkül hogy fölpillantott volna a táviratból. Eleget tudott spanyolul ahhoz, hogy megértse a rövid szöveget: Megérkeztünk Mansurába – Holnap indulunk Oránba. – Gyertyát a jachthoz viszem. – Horgonyzási helyet azonnal jelentsék a kikötőparancsnokságnak. – Napfelkelte előtt ott vagyunk – válaszolta az ezredes, elbizakodott mosollyal. Krakmeyer gondosan összehajtogatta a táviratot, akár egy könyvelő. Mogorva, bánatos arcával most megint olyan volt, mint régen: rigolyás különc. Felállt és elindult kifelé. – Ha nem okozok túl nagy fáradságot önnek, megkérem, szóljon a hajószakácsnak, hogy küldjön a kabinomba egy kis húslevest. De ne legyen se zsíros, se fűszeres! – Bólintott és elhagyta a helyiséget. A láthatáron feltűnt a festői szépségű, tágas oráni öböl. A fehér „Anguila De Mar”-ral a kikötőbe érkezett a hajnal. A város álomittasan oltogatta ki mesterséges fényeit. A jachton már kurtították a vitorlákat, a motor durrogni kezdett. A hajócsavar kavarta a vizet a far mögött. Francia rombolók haladtak el, aztán a kormányos végre talált egy szabad 180

helyet, s a jacht horgonyt vetett. Az útlevélvizsgálat és a vámkezelés alig félórát tartott. Krakmeyer, Salazon és Knuspel ismét elhelyezkedtek nyugszékeikben és vártak. Salazon egyik cigarettát szívta a másik után, Krakmeyer megivott két üveg ásványvizet, és mentolos cukorkát szopogatott, Knuspel a fogát piszkálta egy gyufaszállal. Egyikük sem szólt egy szót se, a partot figyelték lankadatlanul. Órák teltek el így, ám Marga Peraux-nak nyoma sem volt. – Már az Ördögben sem lehet bízni ebben pokoli hőségben – szólalt meg végül Krakmeyer rosszkedvűen. Salazon nem válaszolt. Akármennyit számolt is magában, az eredmény mindig ugyanaz volt: az Ördögnek már régen Oránban kellene lennie! Ebéd után Salazon elküldte a kapitányt a postára, hogy hívja föl Mansurát, és tudja meg, mikor indult el Marga Peraux és társa Oránba. Most is ott ültek még a nyugszékekben a fedélzeten. Salazon és Knuspel borozgattak, Krakmeyer narancslevet szürcsölt. A rakpart macskakövein teherautók dübörögtek, árusok tolták kétkerekű targoncáikat, hangos szóval kínálva a gyümölcsöt és olcsó kacatjaikat, néhány matróz egy részeget támogatott. Egyszer csak szakadatlan tülkölés közepette egy taxi vergődött át a tömegen, és megállt a móló mellett. – Na végre! – sóhajtott föl megkönnyebbülten Salazon, és a kapitány elé ment a följáróig. Néhány perc múlva azonban már vissza is tért. – Valami történhetett – fordult a hauptsturmführerhez. – A szállodaportás azt állítja, hogy már tegnap este eljöttek Mansurából mind a ketten. Az Ördög állítólag beteg volt. Egy teherautóval indultak Oránba. Mit szól mindehhez? – Valami bűzlik! – Krakmeyer felült. – Ez a maga Ördöge csalódást okoz, Salazon. Ne felejtse el, a mi emberünk mégiscsak 181

német, annak nem elég csalétekként egy kis barna bőrű pipihús. Arcán gúnyos mosoly jelent meg, de belül diadalmas érzés feszítette. Ebben a nőben már akkor sem bízott, amikor Müller Standartenführer megmutatta a fényképét. Egész megjelenése faj idegen volt, Krakmeyer szemében egyenesen visszataszító. Az ilyenek nem a fejükkel dolgoznak, ez pedig – vélte a tanácsos – meggyalázása a szakmának. Szilárd meggyőződése volt, hogy a nőknek a tűzhely mellett a helyük meg a gyermekágyban, a harctéren semmi keresnivalójuk. Josef Krakmeyer szemében pedig a Gestapo munkaterülete is harctér. Néhány pillanatra még rokonszenvet is érzett az üldözöttel, úgy látszik, alaposan megnyirbálta énnek a spanyol csodaügynök tyúknak a szárnyait. – Azonnal meg kell keresnünk annak a teherautónak a sofőrjét – kezdte Knuspel fontoskodva. – Majd én elcsevegek vele egy kicsit, és lefogadom, hogy tíz percen belül megtudjuk, hova vitte a Gyertya a pipikét. – Ezzel már elkéstünk – felelte Krakmeyer hűvösen. – Valószínűleg reggel óta a városban vannak már. Nem vállalhatunk újabb kockázatot. – Csak nem arra gondol, hogy a francia rendőrséget… – kezdte Salazon meglepetten. – A dolgok jelenlegi állása mellett nincs más választásunk. Laurenz nyilván megpróbál följutni egy hajóra. Német, olasz és spanyol hajók nem jöhetnek szóba. Valószínűtlennek tartom a francia és az angol hajókat is. Számára persze egy orosz teknő lenne a legkedvezőbb, de számításba kell venni még a görög, a török és a román hajókat is. – Azonnal menjen el a kikötő-igazgatóságra – fordult Knuspelhez –, és állapítsa meg, hogy kifutott-e ilyen hajó ma reggel, illetve kifut-e az elkövetkező huszonnégy órában! Knuspel katonásan kidüllesztette a mellét. – Igenis, hauptsturmführer! – harsogta, és sarkon fordult. Salazon ámulattal nézett utána. 182

– Ez az, amit az én embereim soha nem fognak megtanulni! – ismerte el irigykedve. – Micsoda tartás! Mi pedig elmegyünk a rendőrfőnökhöz? – Igen – válaszolta Krakmeyer, szintén Knuspel után pillantva. Salazon elismerő szavai ezúttal teljesen hidegen hagyták. Nagyon katonás, de te már nekem nem komédiázhatsz, Knuspel barátom – gondolta, aztán újból odafordult az ezredeshez. – Ne felejtse el magával hozni az igazolványát. És jól jegyezze meg: akit üldözünk, az egy Rio de Oróból megszökött fogoly, akit gyilkosság miatt ítéltek el. Krakmeyer benyúlt a zsebébe, szájába dugta az utolsó szem mentolos cukrot, és szopogatni kezdte. Szemét kissé összehúzva, úgy fürkészte a rakpartot, mintha ellenfele ott rejtőznék valahol a tömegben. A söntéspult mögött álló kövér férfi csavart egyet a rádió gombján. Valami sanzon hangzott föl: egy öreg kandúrról szólt, amely beleszeretett egy hosszú szőrű sziámi macska képébe, és azóta nem kellenek neki hazai tisztelői. A kövér férfi halkan dúdolta a dalt. Ilyentájt nem sok dolga akadt. Az egyik sarokasztalnál négy férfi dominózott: rakodómunkások, akik aznap nem kaptak munkát. Az ötödik vendég egy idegen volt, de nem olyannak látszott, mint akinek sok a pénze. Fred Laurenz idestova egy órája ült már ebben a bisztróban, melynek ablakain át látni lehetett a rakparti daruk vasváaát. Az utazás Mansurából Oránba eseménytelen volt. A teherautó sofőrje ugyancsak elcsodálkozott, amikor megérkeztek a kikötővárosba. Európaiak, akiknek nyilván van pénzük, és ahelyett hogy valamelyik jobb szállodába mennének, egy vacak kis fogadóban szállnak meg! Itt valami nincs rendjén! És hozzá még egy beteg nő, aki a göröngyös, rázós utakon sem ébred föl mély álmából. A sofőr elvette a két pénzdarabot, segített föltámogatni az asszonyt a lépcsőn, s fölvinni a poggyászt a 183

koszos kis szobába, de azután gyorsan továbbállt, mert nem akart a kelleténél jobban belekeveredni efféle dolgokba. A ház, melyben Fred Laurenz szobát vett ki, egy szűk utcácskában állt. A szoba árát előre kellett fizetnie, egy rendetlen külsejű, kövér nő kaszírozta be, nem kérdezett semmit, csak a poggyászt mérte végig bizalmatlan tekintettel. Valószínűleg elvétve akadt csak olyan vendége, aki egy éjszakánál tovább maradt, s voltak, akik mindössze néhány órára vették ki a szobát. Laurenz ott hagyta Marga Peraux-t a szobában, melynek bútorzata egy széles vaságyból és három ülőkéből állt. Ágynemű nem volt. A mennyezetről egy szál villanykörte lógott, az ablakredőnyt sem lehetett fölhúzni. Fred Laurenz elég nehezen ismerte ki magát az idegen városban. A szűk utcákon dohos szag terjengett, az útszéli csatornákból legyek raja szállt föl. Egy idő után kikeveredett a piactérre: itt arab foltozóvargák, kovácsok, szíjgyártók és szabók kínálták hangos szóval szolgálataikat vagy áruikat. A kikötőbe vezető utat végül is két targonca mutatta meg számára: mindkettő hallal volt megrakva. A bisztró ablaka előtt fenségesen lassú mozdulatokkal lengették karjukat az óriásdaruk. A nyitott ajtón át időnként behallatszott egy-egy hajósziréna süvítése, a kötélcsiga éles csikorgása, egy-egy elégedetlen munkavezető szitkozódása. Próbát kell tennem – gondolta Laurenz, majd kortyolt egyet a méregerős kávéból, amit porcelán csészében szolgáltak föl, s odalépett a dominózó férfiak asztalához. Azok fölnéztek egy pillanatra, de nem szóltak egy szót sem: figyelmüket teljesen lekötötte a játék, a fehér-fekete kockák. Egy-egy korsó világos sör állt előttük, habja már leapadt, s a korsókról néhány csepp sör lehullott az asztal tisztára súrolt lapjára. A cseppekből kis tócsa képződött. Laurenz belemártotta az ujját, s látszólag öntudatlanul odarajzolt egy sarlót meg egy kalapácsot a színültig telt hamutartó mellé. 184

A rakodómunkások abbahagyták a játékot. Első pillantásuk a jelnek szólt, csak azután néztek föl az idegenre. Arcukról lassan eltűnt az egykedvűség, néhány szót váltottak egymással, majd kérdeztek valamit, de Laurenz nem értette. – Német vagyok – szólalt meg. – Emigráns. Útlevél nélkül. Kommunista. Értitek? Szinte egyszerre nyúlt feléje a négy kéz, szinte egyszerre ült ki az arcokra a megértő mosoly. – Ernst Thälmann, oui? – Az egyik kikötőmunkás föltűrte karján az inget: ötágú csillag volt beletetoválva. A kövér csapos lehalkította a rádiót, s kíváncsi pillantást vetett feléjük. Az egyik éppen mondott valamit a társainak, mire a tetováltkarú bólintott, fölállt, barátságosan ráütött Laurenz vállára, s maga után húzta a kijárat felé. Miközben a kikötőnegyed sikátorain és utcáin át haladtak, a tetováltkarú szakadatlanul beszélt. Szavait élénk gesztusokkal kísérte: úgy hadonászott, mintha legalábbis egy egész darázshadat akarna elhessegetni. Egy cseppet sem zavarta, hogy Laurenz egy szavát se érti; csak fecsegett, gesztikulált s időnként odaköszönt egy-egy ismerősének, barátjának. Egy hosszú raktárház előtt végre megálltak. Ekkor a tetováltkarú tölcsért formált a kezéből, s bekiabált a nyitott kapun: – Hé, Gustave! Gustave! A raktárépület belsejéből kilépett egy férfi. Raktáros lehetett vagy írnok. Olcsó szövetruhát viselt, és olyan keskeny vállú volt, akár egy tízéves gyerek. Fekete keretes szemüvege még jobban kiemelte arca sápadtságát. Szivarzsebéből néhány színes ceruza kandikált ki. Pár szót váltott a tetováltkarúval, aztán intett nekik a szemével, hogy menjenek utána az épület belsejébe. Egy meglehetősen kopár kuckóba vezette őket. – Üljenek le! – mutatott egy felfordított ládára, aminek az oldalán az állt: Via Tanger. – Gustave Deveaux a nevem – mutatkozott be. Észrevehetően nehezen beszélt németül. 185

– Azt akarod, hogy segítsünk? Akkor szedj ki mindent a zsebeidből, és rakd ki ide – mutatott egy másik ládára. Laurenz kiürítette a zsebeit. Gustave Deveaux alaposan szemügyre vette a holmikat: zsebkés, pisztoly, fésű, bőröndkulcs, cigaretta, öngyújtó s egy köteg bankjegy. – Tagkönyved nincs? – kérdezte csendesen. – Nincs. – Akkor jó. Marseille-ben ugyanis megesett, hogy jött hozzánk valaki, aki nemcsak hogy tagkönyvet mutatott fel, de még a koncentrációs táborban kapott szám is a karjára volt tetoválva, s mégis spicli volt. Most pedig mondd el mindazt, amit tudnunk kell. Laurenz nem kertelt. Azzal kezdte, hogy a spanyol haditörvényszék halálra ítélte, de aztán kegyelmet kapott, s El Paraisóba került. Azokra a gyötrelmekre, melyeket a sivatagban állott ki menekülése során, nem vesztegetett sok szót, ezzel szemben részletesen beszámolt Marga Peraux-val történt találkozásáról s arról a felfedezéséről, hogy a nő kém. – A nácik a nyomomban vannak. Ismerik a szándékaimat. Ha sikerül eljutnom a Szovjetunióba, ez fél vereség számukra. Csakhogy egyedül, minden segítség nélkül nem juthatok oda, érted? Gustave bólintott. – Csak egyet nem értek. Miért csinál ekkora hűhót miattad ez a Himmler? Elvégre vannak még rajtad kívül is német ('Ívtársak, akikre vadászhatna. Nagyon nyomós okának kell lennie, ha még a sivatagba is utánad küld egy ilyen nőszemélyt. – Megvan rá az oka – felelte Laurenz habozva. Gustave fürkésző pillantást vetett rá. – De elmondani nem akarod? – Nem. Valójában Laurenz nem is tudta, mit mondjon. Még nem volt biztonságban, ám a menekülés végcélja már elérhető közelségben látszott. Igaz, elvtársakra talált, s nem volt már 186

egyedül, de minden illegális munka legfőbb parancsa: a társaidnak csak annyit árulj el, amennyit okvetlenül tudniuk kell. Ilyen alapon tehát az itteni elvtársaknak nem kell tudniuk a Tahimról. Ugyanakkor Laurenznek azzal is számolnia kellett, hogy az Ördög gazdái már tisztában vannak vele: ravaszul kiagyalt tervük dugába dőlt. Eget-földet megmozgatnak majd, hogy a Tabun titka a kezükben maradjon. Mindenki mást, aki ismeri, örökre elnémíthatnak egy jól irányzott lövéssel. Ez is átfutott az agyán, s ezért tette hozzá: – De ha valami történik velem, a talpamon van egy tetoválás. Amit ez ábrázol, azt juttassátok el egy szovjet hajóra, s mondjátok meg az elvtársaknak, hogy vigyék haza, s mutassák meg a vegyészeknek azzal, hogy ezt a nácik főzték ki. – Legjobb lesz, ha magad intézed el – válaszolta Gustave. – Most pedig rakd el a dolgaidat. Csak ezt hagyd itt – mutatott a pisztolyra, s mindjárt rá is tette a kezét. – Algériában ezért öt év jár. Az Ördögöt pedig bízd ránk. Deveaux néhány szót váltott a tetováltkarúval, majd újból Laurenzhez fordult: – Mutasd meg Victornak a szállodát, ahol laksz, s legyél itt holnap reggel hatkor. Szerencséd van. A „Radiscsev” géphiba miatt egy hete áll a tizenkettes dokkban. Eléggé rozoga teknő, de gondolom, ez nem zavar. Holnap fut ki darabáruval Ogyesszába. Akkor hát holnapig… Salud! – mondta s kezet nyújtott. – Köszönöm, elvtárs. – Laurenz két kézzel ragadta meg a feléje nyújtott kezet. – Mindent köszönök. Gustave zavarba jött. – Ugyan mit köszönsz? Hiszen egy család vagyunk. Egy nagy família. – Família? – Ezt Victor is megértette. – C’est vrai… Une grande famille – mondta, s előbb Laurenzre, majd Gustave-ra s végül önmagára mutatva, nevetve maga után húzta Laurenzet az ajtó felé. A szűk és sötét utcában elevenen lüktetett az élet. Az egyik homályos kapualjban néhány asszony ült, gyapjat fésültek. A ház 187

belsejéből szövőszék kattogása hallatszott. Egy rongyokba burkolt öregasszony állította meg őket: kinyújtotta ráncos kezét, s alamizsnáért könyörgött. Victor Valliers megállt a ház előtt, melyben Laurenz hátrahagyta foglyát. Fölpillantott az ütött-kopott homlokzatra, aztán Laurenzre nézett, s megrázta a fejét. Ahogy a homályos hallon át elindultak a lépcső felé, halk nesz ütötte meg a fülüket: valaki óvatosan kinyitott egy ajtót. A kövér tulajdonosnő elhúzta a száját, mikor meglátta őket. Fred Laurenz bedugta a kulcsot a zárba, s megpróbálta elfordítani. Világosan emlékezett arra, hogy bezárta az ajtót, ám az most nyitva volt. Mielőtt elindult reggel, Marga Peraux-t becsavarta két pokrócba, s úgy összekötözte, hogy meg se moccanhatott. S most még sincs az ágyon. Ott a két gyűrött pokróc s a kettévágott zsineg. Ez a felfedezés úgy érte Laurenzet, mint derült égből a villám. Tehát valaki segített neki a szökésben – vonta le a következtetést. Talán ppen ez a lompos némber – a tulajdonosnő – ipakodott föl, hogy körülszaglásszon. Most mit tegyen? Gondolataiba mélyedve néhány lépést tett az ablak felé, de ekkor Victor karon ragadta, valamit hadart, s kituszkolta a folyosóra. Szavaiból Laurenz csak annyit értett, hogy a rendőrséget emlegeti, de ez elég volt számára, majdnem biztos, hogy Marga Peraux hamarosan visszajön, de legalábbis a nyakukra küldi a kopókat. Így hát tűnés, amíg nem késő! Lesiettek a lépcsőn, s egyenesen a kapu felé tartottak, amikor a kövér tulajdonosnő hangosan szitkozódva útjukat állta. Victor káromkodva matatni kezdett a zsebeiben. Ebből már Laurenz is tudta, mit akar. Victor egy marék aprópénzt nyújtott át neki meg egy bankjegyet. Az asszony elvette, de nem állt félre az útból. – Ez a dög csak fel akar minket tartani – dühöngött Laurenz, s félrelökte az asszonyt, mire az ordítani kezdett, mint akinek a bőrét nyúzzák. Föntről, a folyosóról, hangok hallatszottak. 188

Victor megrázta a kilincset, de az ajtó zárva volt. – Allons, mon camerade! – mondta Victor, a hall másik vége felé mutatva. Futni kezdtek. Az éles szögben jobbra kanyarodó folyosó világítóudvarba torkollott. Laurenz már csak két lépésre volt a kijárattól, mikor fölbukkant egy rendőr, s útjukat állta. Pisztolya után tapogatva, veszettül fújni kezdte a sípját. Ekkor Laurenz hirtelen lökést érzett, s nekizuhant a rendőrnek. Victor nem volt kíméletes: mindketten a földre zuhantak. – En avant! – kiáltott oda a föltápászkodó Laurenznek, s a magas falra mutatott. A házból futó lépések zaja hallatszott. Victor lefogta a rendőrt, elvette tőle a pisztolyt, s messzire elhajította. Egérutat akar adni nekem – villant át a felismerés Laurenz agyán, s fölmászott a fal tetejére, ahonnan egy csaknem két méter széles csatorna bűzös vizébe pottyant. A csatornát jobbról is, balról is magas házfalak fogták közre; a hatalmas csövekből szüntelenül áradt a szenny és a piszok. Laurenz úszni kezdett a tekervényes, össze-vissza kanyargó csatornában. Vagy háromszáz méter után egy nyílást pillantott meg: az előre-ugró kőlapról szűk lépcső vezetett fölfelé. Óvatosan fölhágott rajta. Betoncölöpök közé kifeszített szárítókötelet látott, rajta fehérnemű, mögötte néhány barakk. Valahol fölsírt egy csecsemő. Laurenz letörölte a vizet a homlokáról, s lassan elindult. Tizenkettes dokk! „Radiscsev” vagy valami hasonló, ez a hajó neve. Vologya Matvincsuk Szkadovszkból, a „Radiscsev” legénységének legfiatalabb, mindössze tizenhét éves tagja a korlátra könyökölve cigarettázott, s félig vágyakozva, félig dühösen bámult ki a partra. Ott túl a raktárakon, silókon és sólyákon, ahol a kikötőnegyed utcái úgy fonják át a rakpartot, mint megannyi polipcsáp, ott leselkedik a Nagy Kaland, s őt várja. Legalábbis így gondolta. Ez volt az első tengeri útja a 189

Boszporuszon túlra. Álmában nemegyszer látta már az ópiumbarlangokat és a füstös matrózkocsmákat, ahol egzotikus szépségek lejtenek hastáncot a cserzett bőrű vendégek előtt, sőt gondolatban kalózokkal is iszogatott már, s elnyerte a pénzüket cinkelt kártyáival, de még ölre is ment velük valamelyik forróvérű lányért. Vologya Matvincsuk számára ott lenn, a rakparton kezdődött az a veszedelmekkel teli, csillogó világ, amelyről Ogyessza, Szevasztopol és Rosztov matrózklubjaiban mesélnek a tengerészek a harmadik pohár vodka után. Eddig mindössze két ízben járt kinn a városban egy kirándulócsoport tagjaként, amit a politikai tiszt vezetett. Múzeumlátogatás, mecsetnézés, kirándulás egy paratölgyerdőbe s a szőlőhegyekbe – ez volt minden. Este csak a legénység idősebb tagjai kaptak eltávozást. – Itt az a szokás, hogy éjszakára kiengedik a ragadozókat, azok pedig éppen az ilyen tejfelesszájúaltra fenik a fogukat – ugratta a fedélzetmester, és beosztotta őrségre. Hogy a pokol nyelné el ezt az egész Oránt – szitkozódott magában Vologya, és a kikötő fekete vizébe hajította a csikket. A rakparton két autó közeledett nagy sebességgel. A kikötőhíd előtt lefékeztek. Rendőrök szálltak ki – lehettek vagy tízen –, és gyors léptekkel közeledtek. Biztos a „Radiscsev”-re jönnek – gondolta Vologya –, más hajó nem áll ebben a dokkban. Vologya Matvincsuk megijedt, s átvillant az agyán, hogy e szokatlan látogatás talán azzal a férfival függ össze, aki immár fél órája tárgyal benn a kapitány kajütjében a hajóparancsnokkal és a politikai tiszttel. Mindenesetre sietett jelentést tenni a hívatlan vendégekről. A följáróhíd megcsikordult. Két vászonruhás férfi sietett föl a fedélzetre, nyomukban a rendőrökkel Két rendőr lenn maradt a parton. Úgy helyezkedtek el, hogy szemmel tarthassák a följáróhidat. A két civil ruhás rendőrtisztviselőt a kapitány már várta a fedélzeten, ötven év körüli férfi volt, amolyan igazi tengeri medve. 190

– Nagyon sajnálom, de kénytelenek vagyunk átkutatni a hajóját, monsieur le capitaine – kezdte az idősebbik civil –, alapos a gyanúnk, hogy egy szökött fegyenc lopózott föl a hajóra. Feltételezem persze, hogy az ön tudta nélkül. A kapitány kissé összehúzta a szemét. – És ha én azt mondom, hogy téved? A legénységen kívül csak ügynökségünk egyik embere tartózkodik a hajón. – Értsem úgy, hogy ön megtagadja a hajó átkutatását? – A francia rendőrtisztviselő úgy kérdezte ezt, mint aki eleve sem várt más választ. Amióta tudta, hogy az ügyben a spanyol és a német titkosszolgálat keze is benne van, meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. Cseppet sem volt ínyére, hogy a fasiszták az ő segítségével juttassák koncentrációs táborba egyik ellenfelüket. – Igen, értse így. Nem járulok hozzá, hogy a hajót átkutassák. De ha mindenáron blamálni akarja magát… A két civilruhás egyetértő pillantást váltott egymással. – Szeretnénk beszélni az ügynökségük emberével. A kapitány intett a szemével Vologya Matvincsuknak, aki ott állt a közelben. Vologya elértette a pillantást, sarkon fordult és eltűnt. Egy vézna férfival tért vissza. Gustave Deveaux volt. A rendőrtisztviselők megnézték Deveaux igazolványát, néhány kérdést tettek fel, amire Deveaux habozás nélkül, nyugodtan válaszolt, majd kissé távolabb léptek, s halkan tárgyalni kezdtek. Beletelt egy kis időbe, míg egyetértésre jutottak. Végül a rendőrtiszt így szólt: – Hiszünk önnek, kapitány úr, de azt hiszem, belátja, hogy míg a hajó ki nem fut, őrszemet kell hagynunk a följárónál. Nagy szolgálatot tenne mind a hajójának, mind a hazájának, ha tüstént értesítene, mihelyt valaki megpróbál följutni a hajóra az ön engedélye nélkül. – Gonosztevőket nem tűrök meg a „Radiscsev” fedélzetén – felelte a kapitány különös nyomatékkal. – Most pedig, ha megengedik, elbúcsúzom. Nem sokkal azután, hogy a rendőrök – a két őrszem 191

kivételével – ismét autóba szálltak, Gustave Deveaux is elhagyta a hajót. Az őrszemek bizalmatlan tekintete követte, míg el nem tűnt a sólyák mögött. Lassan megnyúlt a daruk és a kötélbakok árnya, a hajókon kigyúltak a fények. Nem mesz-sze a „Radiscsev”-től egy fehér motorcsónak körözött a vízen; francia zászló lengett rajta, s fedélzetén jól ki lehetett venni a forgatható fényszórót meg a ponyvával letakart gépfegyvert. A kikötői rendőrség! Vologya Matvincsuk ismét rákönyökölt a korlátra, ám ezúttal nem kellett sokáig várnia. A fedélzetmester hamarosan szólította, és lekísérte a politikai tiszt kabinjába. – Szerencséd van, tejfelesszájú – mondta, és titokzatosan kacsintott. – Ahogy elnézem a dolgokat, végül mégiscsak részed lesz a Nagy Kalandban! A bisztró korántsem volt már olyan csendes, mint délelőtt. Sűrű fellegekként gomolyogtak a hangok és a dohányfüst az ajtó és a söntéspult között. Egy fürge, fekete hajú algériai fáradhatatlanul hordta a teli poharakat s a sajttal, kenyérrel megrakott tálakat az asztalokhoz. Mezítláb talpalt, s csurgóit róla a veríték. A kövér tulajdonos szusszanásnyi időt sem adott neki, ami pedig a beszélgető vendégeket illeti – nos, azok sem tartoztak a legtürelmesebbek közé. Fred Laurenz megállt az ajtóban és körülnézett. Csupa idegen arc. Tétován az ajkába harapott. A kikötőnegyed kanyargós utcáin úgy osont végig idefelé jövet, mint az űzött vad, ugrásra készen, gyanakodva. Számított rá, hogy bármely pillanatban szemben találhatja magát egy lövésre emelt rendőrpisztollyal. Amikor végre fölfedezte a raktárépületet, amelyben Gustave-val találkozott, a kaput zárva találta. Több mint egy órát várt, de Gustave Deveaux nem bukkant föl. Akkor határozta el, hogy a bisztróba megy. Talán Victort ott találja. Bizonyára idejön, hacsak nem tartóztatták le – gondolta. – Megkérdezem a dagadtat, nem maradhatnék-e itt reggelig. 192

Mégiscsak biztonságosabb, mint az utcán. Már a pult felé tartott, mikor a tulajdonos észrevette, s lopva, szinte kérőén megrázta a fejét. Aztán figyelmeztetően egy férfi felé intett a szemével, aki a sarokasztalnál ült, s végül, mintegy véletlenül, fölhajtotta az inggallérja szélét. Laurenz nyomban saíkonfordult, és visz-szament az ajtóhoz. Az utcára érve hátrapillantott. Senki sem követte. Fellélegzett. Hogy a titkosrendőr véletlenül tévedt-e a bisztróba vagy őt követte, nem tudhatta. De eszébe jutott az Ördög, s kétségei eloszlottak: ez nem lehet véletlen. Bekerítették. A gyűrű egyre szorosabb körülötte. Vajon megkockáztathatja-e, hogy még egyszer odamegy Gus-tave-hoz? Lehet, hogy már ott is kifeszítették a hálót, s csak arra várnak, hogy belepottyan-jon. Mit tegyen? Nem messze a rakpart végétől hosszú móló nyúlt be az öbölbe. Néhány horgász ült a szélén, lábát lóbázva s egymástól távol, mintha haragosok lennének. Mindenről elfelejtkezve, mozdulatlanul és áhítattal meredtek a vízben himbálózó csalira. Ügyet se vetettek az idegenre, aki néhány lépésnyire tőlük állt meg. Száz év múlva én is ezt fogom csinálni – futott át Laurenz agyán. A hajók felé nézett. A kikötőpillérek között két hangosan dohogó kis uszály vontatott egy tehergőzöst az öblön át, a nyílt tenger felé. A nagy hajó kéményéből fekete füst gomolygott. Fred Laurenz rádöbbent: tovább nem tétovázhat. Űtjának végcélja ott horgonyoz a tizenkettes dokknál. Pár száz méter, és túl van minden veszélyen. Mire vár hát? – Jövök, elvtársak, jövök! Már készíthetitek a kabinomat! Nem sokkal múlt éjfél. A kikötői rendőrség motorosa alig száz méterrel a „Radiscsev”-től vetett horgonyt, fényszórója időnként végigpásztázott a vízen. A két. őrszem helyett most már hat rendőr vigyázta a szovjet teherhajót, orrától a faráig. A kikötőhídon egy Renault állt, belsejében időnként vörös 193

fénypont villant föl: a volán mellett ülő férfi cigarettájának parazsa. Valahányszor újabb cigarettára gyújtott, a gyufa fellobbanó lángja megvilágította arcát s a mögötte ülő személy vonásait is. Willy Knuspel ideges volt. Halántéka úgy lüktetett, mintha egész éjjel dorbézolt volna. Hiába, nem neki való munka ez, ő nem képes bonyolult feladatokra, csak világos parancsokból ért. Madridban még úgy látszott, ez is csak olyan rutinmunka lesz, mint a többi. A sajtóattasé utasításai egyértelműek voltak. Krakmeyert ki kell iktatni, mihelyt a Fekete Gyertya a kezünkben van. Knuspel nem kérdezett. A parancs, az parancs – ezt már az SA rohamosztagánál belésulykolták, s azóta ehhez tartja magát. Munkájával mindig elégedettek voltak, és feletteseinek jóindulata, dicsérete még inkább megerősítették hitében, hogy az önálló gondolkodás csak veszélyt hozhat rá. És megerőltető is. Ez a hauptsturmführer viszont nyilván azok közé a bolondok közé tartozik, akik mindenkinél okosabbak akarnak lenni. Willy Knuspel mindennek ellenére elbizonytalanodott. Már útban a jacht felé elfogta ez az érzés, s akárhogy küzdött is ellene, a kétség újra meg újra föltámadt benne. Hátha olyasmibe keveredett, amiből a végén ő maga sem tud kimászni? Hová tűnt például ez a Krap? És hátha nem is szabad senkinek se életben maradnia azok közül, akik részt vesznek h. Fekete Gyertyaakcióban? Ha ez így van, akkor ez a nő se lesz hosszú életű, itt a háta mögött. Ez még nála is többet tud. Szemből egy autó közeledett. Reflektorainak éles fénye egy pillanatra megvilágította azt a két férfit, aki egy ház kapujában ült a lépcsőn. Mindkettő sötét színű, széles szárú matróznadrágot viselt és fekete pulóvert. Meglehetősen ittasnak látszottak. A kocsi a Renault közelében állt meg. Fényszórói kialudtak, a motor elhallgatott. A sofőr mellett ülő férfi kiszállt, és kissé merev léptekkel a várakozó kocsihoz lépett. Knuspel rögtön felismerte. Krakmeyer volt, hóna alatt aktatáskával. 194

– Még semmi – jelentette Knuspel, amikor a hauptsturmführer leült mellé. – Mint látja, itt egy lélek se jut át. Krakmeyer kinyitotta az aktatáskát. Marga Peraux-ról tudomást se vett, nem is szólt hozzá. – Én ott maradok Salazonnal a másik kocsiban. Várnunk kell türelemmel. A teknő csak holnap reggel fut ki. Mindenesetre hoztam magának valamit, hogy éhen ne haljon, míg a fickó fölbukkan – mondta, s egy kis fonott kalácsot vett elő a táskából meg egy zacskót. – Alma van benne. A legegészségesebb gyümölcs. – Aztán egy termoszt húzott elő. – Kávé? – kérdezte Knuspel, s már kezdte is lecsavarni a termosz tetejét. – Nem. Tea – felelte Krakmeyer, szinte rendreutasítóan. – Sokkal egészségesebb, mint az a fekete méreg. És ráadásul gyógytea. Jót tesz a szívnek. Knuspel óvatosan teletöltötte a poharat, és élvezettel szippantotta be a gőzölgő ital kellemes, aromatikus illatát. – Az anyját! Még rum is van benne! – állapította meg elismerően, s már éppen hátra akarta nyújtani a poharat Marga Peraux-nak, amikor hirtelen eszébe jutott valami: – Tessék, parancsoljon, hauptsturmführer úr, csak ön után! – Én… én… – Krakmeyer tétovázva Knuspelre nézett, majd a lányra. Mintha gyanakvás volna a tekintetükben. Nem bíznak bennem – gondolta, és arca fájdalmas mosolyra torzult. – Én ugyan sohasem iszom semmiféle szeszt, de ennek a micsodának valóban nincs rossz illata – mondta és nagyot kortyolt a teából. Knuspel és Marga Peraux követte a példáját – Mi lesz, ha a fickó mégis kicsúszik a kezünkből? – kérdezte Knuspel, s egy darab kalácsot tömött a szájába. – Ért maga valamit a lovakhoz? – A lovakhoz? – Knuspel legyűrte torkán a falatot. —« Annak meg mi köze ehhez? Ami azt illeti, voltam egypárszor a Hoppegartenben, de nem tudom… – Szép hely. – Krakmeyer zsebkést vett elő és almát kezdett hámozni. – Az úgy van, Knuspel, hogy ha egyszer egy ló eltöri a 195

lábát, akkor többé nem indulhat versenyen. Akárhány díjat nyert is már, és akármennyire szereti is a gazdája, az a ló nem ér már egy fabatkát se. És akkor lepuffantják. – Úgy érti… – Úgy. Nekünk is ügyelnünk kell, hogy ki ne törjük a lábunkat. Mert ha a Fekete Gyertya kicsúszik a kezünkből, akkor nekünk is befellegzett. Knuspel elgondolkodva hümmögött, s egyszeriben nagyon gondterhelt lett. Még az ennivaló sem ízlett neki. – Már látom magunkat, amint oroszul tanulunk, hauptsturmführer úr. Amit viszont a vodkájukról hallottam… – Gyorsan, a fényszórót! – vágott közbe Marga Peraux, s megragadva az ajtókilincset, feszült figyelemmel meredt a szélvédő üvegen át a ház bejáratára, ahol az imént a két részeg matróz kuporgott. Valami történhetett ott. Noha az utcai lámpák fénye nem hatolt el a kapuig és az előtte levő lépcsőkig, a félhomályban is jól lehetett látni: verekedés folyik. Hirtelen felgyúlt a reflektorfény. Élesen megvilágította a két matrózt, és egy harmadik férfit, aki láthatóan sikertelenül próbálta lerázni támadóit. – Ő az! Laurenz! – kiáltott föl Marga Peraux, és fölrántotta az ajtót. Knuspel és Krakmeyer szintén kiugrott a kocsiból. Még látták, amint az egyik matróz félelmetes erővel állón vágja Laurenz-t, az megroggyan és összecsuk-lik. Élettelen testét a matrózok bevonszolták a kapu alá. – Állj! – üvöltött Knuspel, és akárcsak Krakmeyer, futás közben ő is kirántotta a pisztolyát. A tanácsos lőtt elsőnek. De a golyó már csak a csukódó ajtót találta. Hirtelen megelevenedett a rakpart: sípszó hangzott föl, a kikötő-híd felől futva közeledtek a rendőrök, és Sala-zon is kikászálódott az autóból. Vagy fél tucat ember vetette vállát az ajtónak. A negyedik hórukra nagy reccsenéssel ki is szakadt a sarkából. Fölvillantak a zseblámpák. A ház lakatlan volt, csak dohányt raktároztak benne. A két matróznak kulcsa lehetett hozzá, még most is bent volt belülről 196

a zárban. A hátsó kijáratot csakhamar megtalálták, az udvarra vezető kapu tárva-nyitva. Valahol az éjszakában fölhangzott egy tovarobogó autó motorjának zúgása. A rendőrök fejüket vesztették, Krakmeyer Salazon segítségével teremtett rendet köztük. Utasította Knuspelt, hogy Marga Peraux-val vegye üldözőbe a menekülőket a Renault-n, Salazon és ő eközben erősítést kérnek a rendőrfőnöktől, a kikötői őrséget ugyanis semmiképp sem volna helyes visszavonni. Ahogy visszaindultak a kocsihoz, s áthaladtak a ház keskeny előcsarnokán, Knuspel hirtelen megbotlott. Ha nem kapaszkodik meg Krakmeyerben, bizony alaposan elvágódik. Zavartan dadogva kért elnézést. Két perccel később már felzúgott a Renault motorja. Alig tettek meg néhány száz métert, Knuspel leállította a kocsit egy mellékutcában. Marga Peraux a férfi mellett ült. Csodálkozó pillantást vetett rá, és már éppen mondani akart valamit, de a férfi különös viselkedése szavát vette. Meglepetten figyelte, amint Knuspel kis fekete kazettát szed elő a kabátzsebéből, és felkattintja a fedelét. A sötét bársonyon tizenegy kis kaliberű töltény hevert. Knuspel halkan füttyentett, majd elgondolkodó pillantást vetett társnőjére, s különös hangon azt kérdezte: – Maga mit tenne, ha a Gestapo a sarkában lenne, és magának csak egyórányi egérútja volna? – Laurenznek nincs sok esélye, amennyire… – Én nem Laurenzről beszélek! Azt kérdeztem, maga mit tenne? – Az éremnek két oldala van. És én a másik oldalát is szeretném látni. – Gestapo!,És mi majdnem annyit tudunk, mint a Fekete Gyertya. Szörnyű gyanú ébredt Marga Peraux-ban. Hangja megkeményedett: – Ebből elég, Knuspel! Miféle komédia ez? 197

Knuspel odanyújtotta a nyitott dobozt. Nem volt szükség hosszas magyarázatra. A sajtóattasé Madridban mindent elmondott neki a töltényekről. Most eggyel kevesebb vörös karikás töltény volt a dobozban. Tehát Krakmeyer fölhasználta a mérget. Valószínűleg a teába tette, s csak azért ivott ő is, hogy ne keltsen gyanút Knuspelben meg a lányban. A zöld karikás töltényekben levő ellenméreg biztonságba ringatta, egy hibát azonban mégis elkövetett. A teában rum is volt. Knuspel nem volt különösebben intelligens, de a Gestapo-szolgálat tapasztalatai szemfülessé és dörzsöltté tették. A sajtóattasé szavai kitörölhetetlenül emlékezetébe vésődtek: a harmadik órában elkerülhetetlen a halál. – Nincs sok időnk! – szólalt meg, és óvatosan lecsavarta az egyik zöld karikás töltény alját. Marga Peraux szintén kivett egy töltényt a dobozból. Világosan értette, miről van szó, de arra is rádöbbent, hogy az ellenméreg még korántsem jelent számára teljes biztonságot. Elgondolkozó pillantást vetett Knuspelre. Hiába, az ember nem kaphat meg mindent, de a londoniak talán nem lesznek szűkmarkúak – gondolta. – Akkor viszont a legjobb, ha rögtön zárórát csinálunk – jelentette ki csaknem vidáman. – Gyerünk, irány a Párizsi tér, az angol konzulátus. Knuspelnek mindössze két másodpercre volt szüksége, hogy döntsön, aztán rálépett a gázra, és a kocsi megugrott. A rendőrfőnökség épületének bejárata előtt egy fekete autó állt meg. Salazon leállította a motort, és már éppen ki akart szállni, amikor Krakmeyer megfogta a karját. – Várjon, ezredes! – mondta, és egy pillantást vetett az őrszemre, aki az erkély alatt járt föl s alá. Hat lépés jobbra, hat lépés balra. – Én megvárom itt. Ilyenkor úgyis csak az ügyeletes tisztet találja benn. Próbáljon meg engedélyt szerezni az átfésülésre. – Azt hiszem, kezdünk a terhűkre lenni. Már a kikötői kordon 198

is több volt, mint amit vártam tőlük. Miért nem akar velem jönni? – Nem érzem jól magam. A gyomrom. Hagyja itt a konyakosüvegjét, Salazon. A spanyol csodálkozó pillantást vetett rá. Tudta, hogy a tanácsos szívből utál mindenféle alkoholt. Habozva a belső zsebébe nyúlt, elővett egy öblös kis palackot. Krakmeyer szinte kikapta a kezéből. Mozdulatai és egész viselkedése valamiféle hirtelen támadt türelmetlenségről tanúskodott, amit Salazon sehogy sem értett. – Siessen már, csak vesztegetjük az időt! – Ahogy óhajtja. – Salazon kiszállt, de mialatt az őrszem az igazolványát vizsgálgatta, még egyszer kíváncsian visszapillantott a kocsira. Krakmeyer éppen a palack kupakját csavarta le. Az őrszem morgott valamit, és félreállt az útból, de az ezredes még mindig tétovázott. Krakmeyer most megtöltötte a kupakot, de nem emelte a szájához, a palackot letette maga mellé, és belenyúlt a jobb belső zsebébe. Salazon látta, hogy a tanácsos hirtelen megrándul, mint akin görcs fut végig. Két lépéssel ott termett a kocsinál. – Szűzanyám, hauptsturmführer, mi a baj? Krakmeyer nem válaszolt. Az utcai lámpák halvány fényében hamuszürke volt az arca. A kupakot tartó kéz lehanyatlott, s néhány csepp konyak a nadrágjára ömlött. – Szólaljon már meg, ember! Krakmeyer lassan feléje fordította a fejét. – Az a disznó! – morogta alig hallhatóan. Keskeny, vértelen ajka remegett. – Még ötven perc… Meg kell találnunk őket, különben… Az ezredes a volán mellé ült, de úgy megzavarodott, hogy néhány másodpercig mozdulni se tudott. – Induljon már, az istenért! Mire vár? – Krakmeyernek ide-oda röpködött a tekintete. – Majd elmondom, csak induljon már! Salazon benyomta az önindítót, és a kocsi előreszökkent. 199

– És mi lesz a Fekete Gyertyával? – Később! – felelte Krakmeyer szinte kiáltva, majd odavetett néhány mondatot, s ebből az ezredes megértette: itt csakugyan életről-ha-lálról van szó. A tanácsos nem beszélt a mérgezett teáról, sem arról, hogy el akarta tenni láb alól Knuspelt és Marga Peraux-t. Csupán annyit mondott, hogy Knuspel megmérgezte, és nála van az a szer, amely még megmentheti a haláltól. Salazon ide-oda száguldott az éjszakai utcákon. Hiába is akart volna tervszerűen haladni, a várost nem ismerte. Krakmeyer időnként a szájához emelte a konyakosüveget, és lázasan csillogó szemmel meredt ki a szélvédőüvegen. Reménytelen ügy – gondolta az ezredes. – És nekem személy szerint talán nem is jó, ha megtaláljuk őket. Egy ilyen Knuspelféle alak mégse tesz el láb alól egy hauptsturmführert csak úgy ukmukfukk, ha nincs rá nyomós oka. A benzinóra mutatója már a nulla felé kúszott. Múlt az idő. A repülőtérről Salazon felhívta a rendőrfőnökséget, de az ügyeletes tiszt letagadtatta magát. Krakmeyer ezalatt a kocsiban ült, apatikusan és görnyedten, mint egy aggastyán. Már nem is reménykedett. Mire ismét feltűntek a belváros széles utcái, már a harmadik órában jártak. – Álljon meg! – parancsolta váratlanul. A konyakosüveg kiürült. – Forduljon meg. Ott kiszállok! – Nyelve nehezen forgott, a feje minduntalan az állára kókadt. – Hol? A székesegyház előtt? – kérdezte Salazon csodálkozva. – Ott biztosan nincsenek. – Fogja be a száját, ezredes. Ha nem tudná, maga már egy halottat szállít. Egy halottat, aki meghalt a führerért, a népért és a hazáért. Köszönöm, leléphet. – Krakmeyer kikászálódott az autóból, amely a hatalmas, gótikus kapu előtt állt meg, majd a kocsi ajtajának támaszkodva Salazonra bámult, és nagyokat böffentve, artikulátlan hangon azt mondta: – Maguk mind ocsmány, koszos disznók, mind, kivétel nélkül! – s ezzel imbolyogva, meggörnyedve elindult a lépcsők felé. Az egyik 200

lépcsőfokon megbotlott és elesett. Néhány pillanatig mozdulatlanul feküdt, aztán nagy nehezen föltápászkodott, és fölbotorkált egészen a vasveretes ajtószárnyig. Két kézzel megragadta a hatalmas kilincset, és rángatni kezdte. De az ajtó zárva volt. – Kinyitni! Engedjetek be! – hörögte, és vézna öklével dörömbölni kezdett az ajtón. Egy darabig kifulladva fülelt, de bentről egyetlen hang sem hallatszott. Ekkor hátralépett, és fölnézett a magasba. Egy pillanatig úgy érezte, mintha a hatalmas épület fenyegetően föléha-jolna. Krakmeyer soha nem volt vallásos, de most, a halál küszöbén, angyalok és papok képe jelent meg ködös agyában. Ismét nekirontott az ajtónak, válla felsebző-dött, ahogy hozzáverte a vasveretekhez, aztán térdre esett, és hányni kezdett. – Bűzlik minden – suttogta. Szemében kialudt a lázas fény. – Élj boldogan, Waldemar. Ti pedig dögöljetek meg a Tabunotokkal együtt, mind, ahányan vagytok. Krakmeyer mégsem fog úgy kinyiffanni, ahogy ti szerettétek volna. Megkereste a pisztolyát, és kitapogatta a biztosítót. Bal kezével a pisztoly agyát fogva, halántékához emelte a fegyvert. De nem dördült lövés. Iszonyú fájdalom hasított a mellébe, fölnyögött, kezéből kicsúszott a pisztoly. Kezét a mellére szorítva előrebukott, az okádék kellős közepébe. Josef Krakmeyer – ipszilonnal – SS-hauptsturmführer és a Gestapo tanácsosa halott volt. A fekete csónak körül sirályok keringtek. Vijjogásuk még a Diesel-motor hangját is elnyomta. A lapos tetejű fehér házacskák és az oszlopokra kifeszített, sötét menyasszonyi fátyolra emlékeztető halászhálók egybeolvadtak a parttal, szürke csík lett belőlük, amely végül három halászcsónak mögött veszett homályba. A tenger vakító fénnyel verte vissza a felkelő nap sugarait. 201

– Mint a szivárvány, igaz? Először lilás és vöröses, majd aranyszínű, s végül oly sokszínű, hogy az embernek be kell csuknia a szemét. Ilyet biztosan nem láttál még, igaz? – kérdezte Gustave Deveaux, és megtörölve a száját, odanyújtotta Fred Laurenznek a kávés termoszt. A kormányosfülke előtt ültek, szorosan egymás mellett. – Azt hiszem, ilyen a ti tengeretek mellett nincs. Az én apám is halász volt. Gyakran kijártam vele a tengerre, de ez a látvány még most is úgy lenyűgöz, mint első alkalommal. – Én az őszi erdővel vagyok így – felelte Laurenz. A nap alacsonyan állt, még nem volt nagyon meleg. A forró feketekávé felélénkítette Laurenzet. – Tulajdonképpen mire halásznak errefelé? – Szardíniára – mondta Gustave, és az órájára pillantott. – De a hálókat nem vetették ki. Igazi jó fogás csak a part közelében van, nekik pedig a hárommérföldes zónán kívül kell halászniuk. Érzed még az álladat? Fred Laurenz óvatosan megtapogatta az állát. – Ez nem olyan vészes – válaszolta, és odapillantott a csónak orrában kuporgó két férfira. – Mindenesetre fölérnek egy félnehézsúlyúval! Amikor Laurenz az ütés után eszméletre tért, egy autóban találta magát, oldalán azzal a két matrózzal, akik a rakparton megtámadták. Egyiket sem ismerte, aminthogy idegen volt számára a sofőr is, aki most életveszélyes tempóban száguldott a szűk, kanyargós utcákon át. Kétórás utazás után egy halászfaluba értek. Itt már ismerős várta: Gustave Deveaux! – Ha mindez nem sikerül, most nemcsak az állad fájna. – Sőt, talán semmim se fájna, s ez még rosszabb volna – felelte Laurenz. – Mit gondolsz, Victor meddig lesz benn? – Azt hiszem, két-három hónapig. De nem fognak tudni semmit sem rábizonyítani. Laurenz nem válaszolt, csak bólintott. Szavakat úgysem talált volna. 202

– Oda nézz! Ezek ők! – kiáltott fel hirtelen Gustave és felugrott. Valószínűleg az orosz kormányos és Vologya Matvincsuk is észrevette a fekete füstcsíkot nyugaton, mert hátrajöttek a csónak orrából, és nevetve vállon veregették Fred Laurenzet. A sötét hajótest egyre nagyobb lett, aztán meglátták a betűket is. A „Radiscsev” volt. Fred Laurenz megtörölte a szemét a keze fejével. A napfénytől van – gondolta. – A nyílt tengeren még jobban vakít.

203

Utószó E regény megírására a szerzőt egy antifasiszta története indította, aki részt vett a spanyol polgárháborúban, és sikerült megszöknie Francóék egyik büntetőtáborából, Rio de Oróból. A fasizmus szétzúzása után ez a férfi visszatért hazájába, és haláláig csodálatra méltó energiával és letterővel dolgozott az első német munkásparaszt állam építésén. A német vegyi konszernek 1944-ig gyártották Németországban a Hitler és vezérkara részére felfedezett Tabun-1, majd az annak alapján tökéletesített Sárin és Somarin nevű ideggázokat. Egyiket sem vetették be, mert a náci allam vezetői megtudták, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia szintén rendelkezik e szörnyű fegyverrel. Churchill angol miniszterelnök nem sokkal a háború kitörése után figyelmeztette a Hitler-klikket, ne alkalmazzanak mérges gázokat, mert ha megteszik, olyan 1 ellenreakcióra számíthatnak, amely minden életet kiolt Németország határain belül. A páni félelem, hogy saját csapdájukba esnek, továbbá a végső győzelembe vetett elvakult hitük elriasztotta a barnaingeseket a mérgesgázbombák és -gránátok bevetésétől. 1945-ben a győztes szövetséges csapatok óriási készleteket zsákmányoltak minden idők e legszörnyűbb hadianyagából, és az Északi-tenger legmélyebb pontjain süllyesztették el. Húsz évvel később az amerikai katonai repülőgépek mérgesgázbombákat szórtak a vietnami férfiakra, nőkre és gyermekekre. E mérgesgázok előállításában ugyanazok a német vegyi konszernek vettek részt, amelyek a második világháború során kudarcot vallottak nagy tervükkel, a Tabun-nal, a Sarin-nal és a Somarin-nal.

204

Felelős kiadó a Magvető Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő Imre Katalin Műszaki vezető Beck Péter Tipográfus Romhányi Katalin Fedéltervező Hegedűs István Kiadványszám. 1763 Megjelent 13,2 (A5) ív terjedelemben, Primus betűtípusból, 1973-ban MA 2306 ©72.2485 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató

205