Világirodalmi folyóirat Alapítva: október TARTALOM MŰHELY

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Alapítva: 1956. október

LII. évfolyam, 6. szám

2007. június

TARTALOM GABRIELA ADAMEŞTANU A találkozás (Csiki László fordítása) ......................................................................... DANE ZAJC versei (Lukács Zsolt fordításai) .............................................................. JULIA OTXOA Disznók és virágok (Pávai Patak Márta fordítása) ............................................. JULIO CORTÁZAR versei (Imreh András fordításai) ............................................. JULIO CORTÁZAR Zene fejhallgatóval ............................................................................................................ Background (Imreh András fordításai) ..................................................................

459 489 492 496 499 503

MŰHELY A filozófus szemével (Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Kelemen Jánossal) ................................................................................................................................. 507

TÁJÉKOZÓDÁS KÖRMENDY ZSUZSANNA Koestler és Orwell ............................................................................................................. 513 ÉVELYNE LEVER A nyakékügy ......................................................................................................................... 535 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ...................................................................................................... 559

Látogasson el weblapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alap

GABRIELA ADAMES¸TEANU

A találkozás** Minden száműzött egy-egy Ithaka felé tartó Odüsszeusz… Az út Ithakába a Középpont felé vezet. Mindezt régóta tudtam. Amit hirtelenében felfedezek, az, hogy az Odüsszeusszá válás esélye minden száműzöttnek megadatott (éppen azért, mert az „istenek”, vagyis a történelmi, földi sorsokat eldöntő Hatalmak ítélték el). Ahhoz azonban, hogy ezt felfogja, a száműzöttnek meg kell értenie bolyongásai rejtett jelentését, és az („istenek” szándéka szerint való) beavatási próbatételek, a haza(a Középpont) felé vezető út elé állított akadályok hosszú soraként kell értelmeznie azokat. Ez azt jelenti: a mindennapos szenvedésekben, csüggedésekben, sivárságban rejtett értelmet, jelképet lát. Látnia kell és kiolvasnia, még ha nem léteznek is; mert ha látja, képes felépíteni egy szövegvilágot, kiolvasni egy üzenetet a dolgok alaktalan folyásából és a történelmi események egyhangú áramlásából. MIRCEA ELIADE

A DISSZIDENS 1 hallod ahogy kinyílik a szomszédos fülke ajtója csak egy kalauz ki más képes ilyen tisztán tagolt szavakat kiejteni Gutten Tag geben Sie mir bitte feszült vagy kapkodsz erőlködsz hogy visszafogd felgyorsult lélegzetedet a sötéten csillogó ablak felé fordítsd a szemedet de nem bírod látni az éjszakában elrohanó tájakat egy gyorsvonatból vagy egy intercityből bitte den Fahrscheine tapogatod a zsebedet mintha csak a folyosóra készülnél dohányozni a fülke utasai meg ülnek bámulnak rád néznek nem néznek bonjour mesdames messieurs vos billets s’il vous plaît lassan felkelsz az ülésről ellenőrzöd merev arcodat egy tükör űrében a te arcod az és mintha mégsem your ticket please átszuszakolod magad a felöltők a zakók a kalapok között a ragyogóra fényesített cipők mellett és igyekszel nem taposni rájuk átszivárogsz a folyosón reméled hogy a moccanatlan arcok az ablakok mögött melyeken ütemesen siklik át árnyékod meg vannak győződve az étkezőkocsi a talponálló a mellékhelyiség felé tartasz gyorsan egyre gyorsabban egyre gyorsabban egyre gyorsabban egyre gyorsabban egyre

459

bitte den Fahrscheine a vonat gyorsasága a falaknak vág egy expresszben egy francia nagy sebességű vonatban vagy a Drăgăşani felé tartó helyiérdekű harmadosztályán utazol torkod elfullad a fekete füstgomolyoktól és egy méhecske zümmög körülötted nagyon régóta már de lám kétlépésnyire a vasúti alkalmazott egyenruhája a kalauzsapka a kinyújtott keze amellyel a jegyet akarja kilyukasztani good morning sir your ticket please most majd kinyit talpad alatt egy csapóajtót és restelkedve verejtékezve összekeverve a szóejtéseket ragozásokat a sebes kerekek közé hengeredsz le a nyákos sötétségbe 2 micsoda szerencse két lépésre állt tőled a kalauz de nem vett észre micsoda szerencse hogy senki nem lát a fölötted tornyosuló testrevalók a súlyos felöltők egyenruhák szmokingok suhogó trencskók fehér lepedők fehér szemfedők alatt melyekből fellegekben szállnak fel a molyok nem mindig ugyanaz a méhecske bitte den Fahrscheine kipattantál a szekrényből és gyorsan eliramodtál hallod mögötted a katonacsizmákat a pizsamád kigombolva fél oldalán borotvált arcodon szappanhab menekülőben falaknak ütődsz csillogó sötét füstszínű ablakok nyílnak rajtuk francia nagy sebességű vonatban tehervagonban intercityben vagy az idegen arcok feszülten néznek és te meg rohansz rohansz rohansz ott egy üres fülke biztos kézzel nyisd ki az ajtóját határozottan szólalj gli biglietti prego úgy hogy a gyanakvó arcok a folyosón azt higgyék hogy amaz lépett az üres fülkébe arca átvillan a tükör űrén az ő arca a te arcod rejtőzz el gyorsan hova 3 csillapodj ez ugyanaz az álom ez már megtörtént erre még ráéltél egy kicsit nem is emlékszel hol ah micsoda unalom vérnyomáscsökkentő labdacsokért kotorászol a zsebedben cigarettára szájízesítő cukorkára bukkansz gyűrt papírlapokra éppen csak nem ismered fel a nyelvet amelyen előadásodat írtad nem ismered fel az ábécét mit olvasol fel így a közönségnek nem tudod

460

felálltál helyedről az ablak mellől a francia nagy sebességű vonatban az intercityben jól elbújtál a tehervonatban kihívóan tisztogatod a pipádat mintha a folyosóra készülnél éppen mitől ez a megrovó hallgatás ó igen ez nemdohányzó szakasz besuttyantál a pad alá összekuporodsz kicsi leszel egyre kisebb a forgó kerekek között négykézláb állsz és visszatartod a lélegzetedet fentről a csomagtartó hálójából amelybe felkapaszkodtál látod az ablakot elsötétítő árnyat good morning bitte vos billets mesdames messieurs s’il vous plaît most majd kinyílik a fülke ajtaja és összekuporodva rémülten hengeredsz le a vakító fénynyalábokkal szabdalt sötétségbe fent a sínek feletti vasúti ájtárón előrenyújtott fegyverével íme a katona mozdulatlanul akár egy szobor ki vagy honnan jössz hová mész mutasd az irataidat válaszolj 4 kiugrottál a pad alól megrettent arcod tükör űrén villan át az iratokat vámellenőrök határőrök kiabálnak puskatussal verik a fülke ajtaját az iratokat ki vagy hova mész mit keresel itt válaszolj ne ijedj meg maradj nyugton ez ugyanaz a bosszantó álom puha körmöd a puha húsba vájtad hogy felébredj próbálod ökölbe fogni ernyedt tenyered de akkor is ugyanitt vagy bármit tegyél is nem menekülhetsz őrültmód rohansz a folyosó végében megpillantod a jegykezelő egyenruháját feléje szaladsz őrültmód túl késő már hátat fordítani neki túl késő úgy tenned hogy nem vetted észre itt van előtted kétlépésnyire az iratokat hallod a hátad mögül 5 hányszor álltál már így sivár állomáson indulásra készen iskolából jövet reszkető kézzel törölgetve nedves halántékodat arcodat jó hogy megszabadultál a kalauzokkal katonákkal teli vonatból

461

csak tűnnének el végre a vérvörös foltok is a nedves cementről és a halántékodat tarkódat hasogató sípolás szórakozott pillantást vetsz a vörhenyes fiatal szőrmére mely a síneken síklik át a vonat alatt mennyire hasonlít ez a kutya a megfeszült lábai közé húzott bozontos farkával Federigóhoz a te otthoni kutyádhoz Fede Fede kiáltod a kutya azonban morog a vonat alatt és valaki nyomát szimatolja keres valakit talán téged háttal fordulsz nehogy felismerjen a két pohos katona aki fegyverre kulcsolt kézzel őrködik az igazolványokat hova mész mit keresel itt mutasd az igazolványokat állj válaszolj kapkodd a lábad szaladj gyorsan egyre gyorsabban egyre gyorsabban a hátaddal érzed a vasútállomást amint mögötted egyre kisebb lesz a vérvörös folt pedig azon frissen lüktet a ködös ösvényen amelyen egyre inkább ellágyult lábbal haladsz harmattól átnedvesedett cipőben 6 egyszeriben elváltozik a hang a fény a fenyők élénkzöldje a pára borította csúcsig terjed fölfelé alatta a mező üde zöldje és a ragacsos ösvény melyen szálas porcsinfüvet taposol szét a szoros bakancsoddal vigyázz nehogy elcsússz vigyázz nehogy hányszor de hányszor kapaszkodtam felfelé ugyanígy ugyanígy minden lépéskor megszámlálhatatlan láb megy fölfelé veled a betonhíd lépcsőin alatta három vízfolyást szívnak el a homoknyelvek a nagy kerek sziklák melyeken szerény nyaralók fehérlő lágy tetemek várják mindhiába hogy alább ereszkedjen a nap az árnyékokkal bevetett földre nicsak a VEGYTISZTÍTÓ a homokos fehér fölbe ágyazott koszos fehér falra szögelt cégérével lám a száradásra kiakasztott paplanhuzatok ezek az érdes sárgásfehér szemfedők fölöttük pelyhes fekete füstgomolyok folynak le a folyamatosan kapaszkodók ereszkedők fejére a táskákra a sportszatyrokra a zsákokra a bőröndökre a papírvirággal díszített gyertyaszálakra a nagy fadobozokra a koporsókra lihegsz remegő kézzel törlöd nedves arcod tenyered a korlátra kulcsolod nem mersz a szédítő mélységbe nézni nehogy a betonlépcsőkön alácsússz a hideg sötétségbe ki indított téged idegen ilyen útra a ködön sötétségen át

462

7 jól ismered a verset ezért tudod hol vétetted el ki indított el idegen hogy megtedd ezt az utat a ködben a sötétben padod éppen a nyitott ablaknál áll a kivirágzott almaág a párkányához ér pihés méh- és rózsaszín virágfürtök nyüzsögnek a kis zöld levelek közén na gyere be súgod oda méhecskédnek gyere be és szúrd meg a tanító urat ahelyett hogy magadban beszélsz a sarokban lépnél ki inkább az osztály elé és szavalnál mondja a tanító úr és felfegyverkezik a katedráról felmarkolt vonalzóval nem félsz a tanító úr vonalzójától egy húszasért ógörögből latinból fordítasz a hetedikeseknek most azonban botlik a nyelved s ezért a katedra felé menet csak suttogva ismétled meg a verset de van-e az életben nehezebb munka mint végigmenni az úton melyet te választottál a ködben sötétségben? a sötét keskeny folyosón át a két padsor között rózsaszín szirmok verdesnek bakancsod alatt almavirágok szélfuvallat sodorta be őket az ablakon át izgatottan feszülten lépkedsz a tükörfényes padlaton vigyázz el ne csússz vigyázz el ne csússz megköszörülöd a torkod megigazítod az arcod mely átvillan a nyitott ablak űrén a te arcod az és mintha mégsem szavalsz jobb te szegény szerencsétlen ha felhagyod az utat a köves Ithaka felé mint hogy éveken át tévelyegj a sötétben a ködben a hely felé ahol senki nem vár reád elvétetted a szót a nyelved hegyén van de nem emlékszel rá nyelvbotlás ez és ragacsos a nyelved sietősen kotorászol belső zsebedben ahol a pénztárcádat hordod üres egyetlen megfeketedett lyukas kis érmét egy mükénei asszír egyiptomi érmecskét szorongatsz a markodban majd a parkolóhelyen kérik el tőled ha átmentél a hídon nem találod a gyűrött papírlapokat a konferencia szövegével hogy megnézd hol hibáztál benne de micsoda szerencse a tanító úr süket nem hall idő múltán ő is megöregedett good morning mesdames messieurs billets s’il vous plaît hangicsál a tanító úr dallamos basszus hangon fejébe csapja egyensapkáját és kimegy a vonalzóval közben megcsapkodja az ajtót egyedül ülsz a néptelen osztályban nem mehetsz el ha nem jut eszedbe a verssor még akkor sem ha a tieid terített asztallal várnak odahaza felismernek majd nem ismernek fel annyi év múltán amióta a tengeren bolyongsz a viharban és a ködben

463

A „TUDÓS” ÜGYIRAT 13. o. Forrás: „Emilian”

1981. március 30. Tájékoztatás Traian Manuról

MANU TRAIAN, a jeles kutató egyetemi hallgató korában figyelemre méltó képességeivel tűnt ki, valamint komoly felkészültségével, főként a kémia, a biológia, a természettudományok terén tett tanúbizonyságot nagy hozzáértésről, nemkülönben a latinban és a görögben is. Ezzel egy időben a Bukaresti Tudományegyetem előadásait hallgatta, és éppen ebből az alkalomból ismerkedtünk össze, s ez az ismeretség folytatódott a külföldi tanulmányok alatt a Montpellier-i Egyetemen. Szorgalmas. Szerény magaviseletű. Kiváló kolléga az iskolában, szeretetre méltó jellem, becsvágy és elbizakodottság nélkül, vidám, közlékeny, lekötelező. Igen visszafogott politikai magatartás. A háború után megtagadta a hazatérést, amiért is állampolgárságát megvonták. Az utóbbi évtizedben felkeltette a francia és az olasz biológusok figyelmét, akik fontos feladatokkal bízták meg. Fontos küldetést kapott az UNESCO-tól is. A viszontlátáskor tartózkodóbbnak, magába zárkózottnak, gyanakvónak találtam. Állítása szerint harminc éve nem levelez a családjával. Magas rangú hivatalos körökbe jár, de következtetésem szerint kapcsolatot tart az ellenséges emigráns körökkel is, ő azonban kerülte ezt a témát, amikor szóba hoztam. Erőteljes felvilágosító munkát folytattam, hogy rávegyem, egyezzen bele a román hivatalos szervezetekkel való kapcsolattartásba és fogadjon el egy meghívást az országba, habár ezt nem mi kezdeményezzük, hanem az illető kulturális intézet. Amint arra a RSZK nagykövetségén letétbe helyezett részletes jelentésemben rámutattam, kapcsolatait fel lehetne használni nagykövetségünk szolgálatai számára. Értesüléseim szerint nemzetközi vonalon is feltehetőleg fontos tudományos megbízatásokat kapott az utóbbi időben, igen közeli időpontra. „Emilian”

HA TE VOLNÁL, MESSZE LENNÉL 1 amott a völgyben a templom tornya amint azzal egy vonalba érsz már csak át kell menned az úttesten és hazajutottál milyen csodálkozó képet vágnak amikor meglátnak milyen örömkiáltásokat hallatnak amikor annyi magányos bujdosásban ködben sötétben töltött év múltán felismernek nem ismernek fel annyi év telt el amióta elmentél tegnap este kísértek ki az állomásra megpróbálsz egy pillantást vetni a deszkakerítés palánkja fölött lábujjhegyre

464

csipeszkedsz hogy benézhess az udvarra csakhogy a kerítés túlságosan magas és zöld festék az ujjbegyedre tapadt a kerítést frissen festették éppenséggel te magad mázoltad le tegnap mielőtt az állomásra indultál volna a ház téglavörös nem volt érkezésük befejezni mivel csődbe ment a bank minden bankot államosítottak nekik nem adtak több hitelt mert te elmentél a házból most állsz a ciprusfa alatt a kapunál és felteszed a kérdést benyiss ne nyisd ki a zárat lám micsoda asztalt terítettek az udvaron menyegzőre keresztelőre torra valót mondtam neki hogy miután viszontagságok sokaságát és társai elvesztését megérte húsz esztendő múltán híre fuvatlan házába visszatér és ez most mind beteljesedik 2 milyen unalmas milyen szívszaggató hányszor álltál már itt a szilvafa alatt a félig nyitott kapun tartva a kezed kilökésére készen egy szurtos arcú csurdé fenekű gyerek áll fel a kerítés tövéből felhúzza a nadrágját vajon kié lehet ez a gyerek arcán ezüstösen csillog a takony mint a napsütésben megszáradt csiganyál szem elől vesztetted a méhzúgással napsütéssel telidesteli udvaron nyár van tavasz van és te ezt az isten számába gyomként növekedni hagyott gyereket ismered láttad már valahol hol jaj igen anya mindig magával cipelte fényképét a táskájában szépiaszínű fénykép kávé- vagy olajfoltokkal feltűrődött sarkokkal 3 jól kilépsz a kavicson a merev ráncos bőrű cipőddel azt akarod mindannyian emeljék rád a szemüket lássanak halljanak ők meg ülnek az asztalnál arcukat eltakarja a fenyőfa árnyéka hiszen volt egy fenyő volt egy ciprus az udvarotokban az udvari fenyőfa szerencsétlenséget hoz a házra tudni való ciprust pedig csak Rómában láttál botladozol a kavicsban ráncos bőrű poros cipőddel megnyomod a lépést hátha hátha meglátod feléd fordított tekintetüket és kimondhatod jó viszontlátni benneteket jó étvágyat csakhogy őket elfoglalja az evés feléd se néznek de hát tudniuk kellett hogy jössz különben nem lennének itt mindannyian mind mind mindahányan mindenki él nem halt meg senki

465

hazugság volt tehát minden levél távirat értesítés minden micsoda boldogság micsoda megkönnyebbülés Uram Istenem anya és apa nézd csak meg őket az asztalfőn ülnek mint mindig és anya mindegyre feláll ahogy mindig is kanna borért megy vagy kenyérkosárért élnek tehát elevenek Istenem Atyám csoda boldogság kellemes érzés a többi hazugság volt csupán álom illúzió minden amit hittél minden amit megszenvedtél ezekben az években fölösleges volt 4 széles boldog mosollyal közeledsz feléjük pedig ők tovább társalognak egymással halkan mintha nem is vettek volna észre mintha nem is hallanák a lépteidet egyikük sem emeli feléd a szemét csak töltögetik egymásnak a bort a vizet és te aki olyan hosszú utat tettél meg idáig annyi keserves éven át menekültél a kalauzok elől a katonák elől a vonatokban te túlságosan fáradt vagy már ahhoz hogy beleéld magad a tréfáikba és ha ők nem legalább ő egyedül megérthetné anya halkan odakiáltasz neki de láthatólag nem hallotta meg öreg már szegénykém megkoptak az érzékei anya hangosabban próbálsz kiáltani de hiába feszíted meg a nyakadat csak valami kivehetetlen nyögés jut ki a megfeszült hangszálak közül anya kétségbeesetten erőlködsz feszülsz nem hallod a hangodat és árnyékod nem vetül a fűre mert hiszen még anya sem fordítja feléd az arcát még ő sem figyel fel reád és te aki egész éjszakán át egyik vonatból a másikba ugrottál át ülések alá bújtál a fegyveres katonáktól őrzött vonatokban hálóruhában mezítláb érkeztél meg ide borotvahabbal teli arccal félig borotváltan mintha egy másik életből jöttél volna akár egy álomból és minden bűnödre emlékszel amit ezen a végtelen úton elkövettél és ő még csak meg se kérdezi te vagy az drágám kiálthatná is ő az Istenem Atyám hogyan köszönjem meg hogy megértem ezt a napot hogy velünk a mieink között láthatom gyere ülj mellém legkedvesebb gyermekem olyan régóta várnak ennyien gyere mondj valamit éhes vagy szomjas vagy fáradt

466

vagy szólj valamit hiszen nincs nehezebb semmi annál mint onnan idáig jönni a ködön sötétségen át de anya hallgat mereven ül elfordítja a fejét a ciprusfa árnyéka eltakarja az arcát és te nem tehetsz egyebet csak kiáltasz megint anya 5 csodálkozva néz rád mit akarsz idegen annyira megváltoztál volna hogy még ő is képtelen rád ismerni anya én vagyok az a fiad vagyok miért szólítasz idegennek milyen rosszul nézhetsz ki ha tekintete szánalommal telik meg és egyszeriben ellágyul a hangja te szegény szerencsétlen ki tudhatná honnan jössz mennyi szenvedtél ha anyád se tudja és te sem tartod észben őt gyere ülj le itt egy pohár bor egy darab kenyér nem dől össze a világ ha kifújod magad egy kicsit mielőtt elmennél hova mennék suttogod elcsigázva hogyhogy hova az országodba ahonnan ide jöttél hiszen látszik hogy nem magunkfajta vagy miből látszik hogyhogy miből a járásodról a ruhádról ne viccelj anya látod hogy nagyon elfáradtam és nincs kedvem tréfálkozni te szerencsétlen te nyilván börtönben ültél és eszedet vesztetted annyit szenvedtél odabent mondod csak a magadét hogy én vagyok az anyád nem nem viccel tényleg nem ismert meg szegénykém hogy elbánt vele az öregség ha nem jön rá hogy tied ez a türelmetlenségtől idegességtől remegő hang mit akarsz hogyan másként szólíthatnálak mindig is azt mondtam anya beteg nagybeteg lehetsz szegénykém ha nem fogod fel mikor vagy ébren mikor álmodsz olyan dolgokat melyeket még egy gyerek is tud súlyos betegség az olyan amikor nem tudod ki vagy És nincsen bennünk már semmi reménység Bárki mondaná is hogy ő majd visszatér De elment a földről és vissza sose jő 6 ki más lennék én vagyok

467

mindannyian megemelintették a fejüket téged néznek én vagyok az istenit nem látjátok hogy én vagyok én én én hallgatnak én vagyok a fiatok a testvéretek az unokatestvéretek a nagybácsitok a sógorotok asztal mellől üvegen át merednek rád a feszült arcok anya szomorúan elmosolyodik kelletlenül int a kezével milyen jó lenne ha te volnál az de hogyan is lehetnél ha te volnál nem itt lennél velünk messze volnál ha te lennél odaát volnál olyan lennél mint aki meghalt jól nézzetek meg kiáltod nekik még mindig én vagyok csak eltelt hét esztendő tizennégy húsz amióta elmentem nem maradhattam ugyanolyan mint a fényképen soványabb vagyok öregebb az út is hosszú volt idáig mosdatlan vagyok ápolatlan borotválatlan még gyertyavilágnál sem nézhettem meg magam és azt sem fogom fel mennyit változtam mert itt letakartátok a tükröket 7 milyen unalmas milyen szívszaggató hányszor átélted már ezt a jelenetet ők az asztal körül keresztelőn toron esküvőn feszélyezetten némán mosolyogva míg te idegesen kiabálsz én vagyok az éppen csak felszedtem pár kilót amikor a cigarettáról áttértem a pipára de azért nem híztam el annyira hogy fel ne ismerhetnétek felálltak a székükről közeledésre készen egymást közt susmutolnak egyszerre mindannyian felkiáltanak egymást fedi el a hangjuk mit mondasz ki fia-borja vagy azt állítja a családból való volna a bőröndjeid meg hol vannak ha ő lenne az nem borostásan mezítláb jön esküvőre mit mondtál kinek a rokona ha ő lenne az Rolexet visel a csuklóján és böhöm Mercedes áll a kapuban nem ő az nem látod milyen fényes a cipője milyen drága a ruhája egy bitorló ne izéljetek kié vagy mit keresel nálunk kié vagy felelj pszt hagyjátok elmenni nem látjátok hogy szekuritátés egy szerencsétlen őrült nézd milyen állapotban van egy szerencsétlen őrült a bolondokházából szökött ki veszélyes őrült ez

468

vigyázzatok magatokra megmondtam én kié kiféle azért küldték ide hogy próbára tegyen minket hallani akarja mit szólunk miről beszélünk és ő majd megmondja nekünk pszt nekünk nincs rokonunk odaát idegen a mi egyetlen rokonunk rég meghalt hét éve megtartottuk érette a halotti megemlékezést tizennégy huszonegy egy bitorló egy besúgó nem látod hogy nézelődik mindenfelé hogy közülünk senki nem ment ki értsd már meg idegen nekünk egy rokonunk nincs odaát mi nem szorulunk arra hogy elhagyjuk az országot mi az udvarról sem tettük ki a lábunkat soha vigyázzatok magatokra csak megjátssza a bolondot hogy kihallgassa a beszédünket és beköpjön ha te ő volnál nem hagyják hogy átlépd a határt ha ő volnál nem szakadt cipzáras bőröndöket cipelsz spárgával átkötözve ha ő volnál halott lennél Dombassban Sztálingrádnál vigye el az ördög elvégre megegyeztünk hogy azt mondjuk a nyugati fronton a Tátrában halt meg látott téged valaki idegen hogy bejöttél az udvarunkba menj innen járd a magad útját nem látod hogy az utcán összegyűlt a nép a kerítésünknél mint medvetáncoltatáskor na pakolj neki valamit az útra ne kéresd magad annyit né itt egy nejlonzacskó alma kenyér na fogd amit vihetsz innen és eredj 8 hátat fordítottak neked csendesen falatoznak tányérba merednek bort vizet tölt egyik a másikának készségesen én vagyok az a tietek vagyok jól nézzetek meg kiáltod oda nekik a fiatok a testvéretek az unokaöcsétek a sógorotok vagyok mindannyian együtt voltunk három hónappal harminc évvel ezelőtt a bölcsőből kiskorunktól ismerjük egymást egy ágyban háltunk egy tálból ettünk egy lányt szerettünk olyan hosszú utat tettem meg hogy ezt el mondjam nektek ha tudom mit fogok kiállni soha ki nem teszem a lábam az udvarunkból

469

olyan hosszú utat tettem meg mert megígértem nektek hogy visszatérek különben nem lépek be ide az udvarotokba csak az ajkad mozog torkodból szakadozott horkantás tör fel egy méh röpül föléd és a ciprusfa árnyéka eltakarja arcodat nem hallatszik a hangod tested nem vet árnyékot a fűre nyugodtan állsz hagyd annyiban ez csak egy álom ugyanaz a bosszantó unalmas álom ébredj erőltesd meg magad egy kicsit és ébredj fel az alvás ragályos akár a betegség akár a halál akár a félelem engem is el akarsz altatni ébredj fel egy kis késésben vagyunk elvétettem a kijáratot de most majd jobbra fordulunk és legkevesebb egy óra múlva a polgármesteri hivatalnál leszünk ott a szálloda ébredj és fordulj a visszaútra visszafelé a ködön a sötétségen át

A „TUDÓS” ÜGYIRAT 23. o. Forrás: „Emilian”

1981. július 21. Feljegyzés

Olaszországi látogatásom alatt, amelyet a római és a milánói egyetem meghívására tettem 1981. május 19. és június 21. között, alkalmam volt találkozni néhány abba az országba disszidált románnal. Rómába 1981. június 9-én visszatérve, Const. Pleja miniszter elvt. javaslatára meglátogattam a nápolyi Földközi-tengeri Környezet Európai Kutatóintézetét, amelyet MANU TRAIAN román tudós vezet, tájékozódni akartam, milyen tudományos értékkel bírnak kutatásai, adva lévén, hogy fiatal korunkban diáktársak voltunk. Pleja elvt.-nak az a benyomása volt, hogy TRAIAN MANU jó hírnévnek örvend a nyugati kutatók körében. Pleja elvt. meghívását azzal az örömmel fogadtam el, hogy meglátogathatom ezt az intézetet és laboratóriumát, amelyről az összes szakkiadványban olvastam. Andrei Nicolae elvt.-sal egyeztetve táviratoztam neki, megkérdeztem, van-e kifogása nápolyi látogatásom ellen, ahol részidőben dolgozik. Táviratban jelezte beleegyezését, tehát f. év június 13-án Nápolyba utaztam. TRAIAN MANU-t nagyra értékelik Olasz-, Francia- és Németországban, mivel egy új tudományos területen fejtette ki munkáját, nemegyszer nehéz körülmények között. Mindenhol barátokat szerzett, és magam is meggyőződhettem, hogy valóban értékes tudományos munkát végez. Nyilvánvaló, azért, nehogy azzal gyanúsítsák, hogy rendszerünk egyik képviselőjével beszélget, mindannyiszor inkább olaszul beszéltünk, ugyanis szinte mindvégig jelen volt egy-egy munkatársa. Csupán egyetlen este tudtam elbe-

470

szélgetni vele, mintegy két órán át, s ő ezalatt elmesélte szokásos munkarendjét, amely igencsak megterhelő. Mesélt az 1941 körüli időszakról is, amikor kiutazott tanulni, és ahonnan nem tért vissza. Jelenlegi kutatásait a római BERNARD TITUS olasz tudós támogatásával kezdhette meg, és később SCHMIDT HEINRICH-kel, a hasonló profilú hamburgi Európai Intézet igazgatójával közösen folytatta, aki igazi szaktekintély. E sokféle együttműködésének köszönhetően nevezték ki igazgatónak a római Kutatási és Közoktatási Minisztériumban. Amint arra a RSZK római nagykövetségének átadott részletes jelentésemben rámutattam, ebben az újonnan alapított tisztségben TRAIAN MANU esetleg felhasználható olaszországi követségünk szolgálatai által. Ami itthoni rokonait és barátait illeti, azt állítja, hogy sem kapcsolatot, sem levelezést nem tart fenn velük. A két nap végén, amelyet Nápolyban töltöttem, MANU futólag megjegyezte, hogy időnként olvassa a román sajtót, és néhány Contemporanulban közölt cikkemet is olvasta. Nem mondta, hogy egyetért-e vagy sem ezekkel a cikkekkel, de nem mulasztotta el hozzátenni, hogy azt tanácsolja, ne foglalkozzam politikával. Én, ugyancsak futólag, azt feleltem neki, hogy tudósként és állampolgárként egyaránt elkötelezett vagyok, és az általam közreadottak azt a szempontot képviselik, amelyben hiszek. „Emilian” Hitelesítve: Andrei Nicolae főhadnagy ÁLLAMBIZTONSÁGI MINISZTÉRIUM 1981. augusztus 1. II. Ügyosztály Család- és keresztnév feldolgozva, a műv. ellenőrzést kér N. Andrei főhadnagy Kér elem k ar zésér e Kérelem kar artton ellenőr ellenőrzésér zésére Kérem az alulírott ellenőrzését: Családnév Manu Keresztnév Traian Apja ________________ Anyja _____________ Születési helye és ideje ________ Nemzetisége román Állampolgársága román Politikai hovatartozása ___________ Tanulmányok Egy. Foglalkozása biológus Munkahelye Olaszország, Németország Lakhelye Olaszország Egyéb azonosító jegyek Továbbtanulás céljából utazott ki Franciaországba és Németországba és nem tért vissza Az ellenőrzés célja Megfigyelési akció indítása Milyen információkra vonatkozik a kérelem Az összes megjelenő anyag Engedélyezve Dinică V. osztályvezető

471

VÉNÜLŐ KALÜPSZÓ 1 – Ébredj, gyerünk-gyerünk, erőltesd meg magad egy kissé… na, ébredj már… Az alvás ragályos… Azt akarod, hogy elaludjam a volánnál?! Álomittasan felnyitja fátyolos szemét. Ugyanazok az erdős csúcsok az ég felé emelik az évszázadok óta források mellé kapaszkodott, középkori falvakat. Nyaka elmacskásodott, bal karjában hangyák nyüzsögnek. Nyel egyet. – Elvétettem a kijáratot és egy kis késésben vagyunk… most majd lefordulunk jobbra, és alig egy óra alatt a központban vagyunk… A szálloda a polgármesteri hivatallal szemben… Sajnálom, hogy ilyen gorombán kell megszakítanom az alvásodat... – …eltúlzod… ezt nem lehet… alvásnak nevezni… Nehezére esik a beszéd. Pállott a nyelve, mintha végigitta volna az éjszakát. Nézi a véghetetlen, egyhangú autópályát, melyet hosszában kettéhasít az alacsony leánder sövénykerítés: ha elaludt is, csak a vakító fénytől és a nyitott ablakon át kintről forró leheletként beáramló melegtől… – …lehet, hogy elszundítottam egy pillanatra… de azért nem aludtam… Az öregség áporodott szájíze. A mentolos cukorka felé nyújtja a kezét, zsibbadt nyelvére teszi a labdacsot. – Elszundítottál?!… Biztosíthatlak, hogy még álmodtál is, úgy mozdultál meg néhányszor, biztos vagyok benne, hogy azon a te nyelveden beszéltél… Annyi év után már észreveszem, mikor beszélsz álmodban románul, habár számomra az csak gagyogás, egy mukkot nem értek belőle… – Mit mondasz, mit mondasz…? Mit mondasz, szerelmem, édesem, mit mondasz?… nekem is mondd el… beszélj hangosabban… én is meg akarom érteni, mit beszélsz… Mióta nem beszélt már románul szeretkezés közben? – A melegtől elnyomott az álom… Végül is, lehet, hogy még álmodtam is, miért ne… Engedékenyen szól, hogy mielőbb lezárja a vitát. Ugyan mit hallhatott Christa abból, amit beszélt? Keresgélve matat az álom után, de nem leli. Túlságosan hamar nyitotta szemét a fényre, és fátyolos lett a film. Elszenesedett papírok, érintésre száraz hangot adva töredeznek. Csak az álombeli kiáltások visszhangzanak továbbra is, nyálba fulltan, a nyak és a nyelv megbénult izmai között. – Túl meleg volt, mert te mindenáron el akartad zárni a léghűtést, mondván, hogy árt a torkodnak… Most meg letekert ablakkal megyünk, olyankor, amikor kintről a kánikulánál be nem jön egyéb! Valahányszor sikerül elkerülnöd a modern technológiát, te vagy a legboldogabb ember a világon… A konzervativizmusod, ami ellen én olyan rég küzdök… Christa és a modern technológia! Évek óta nem tett odébb egy kémcsövet

472

anélkül, hogy felém pislantva meg ne kérdezte volna, nem hibázik-e?! Mitől egyre élesebb Christa hangja, ahogy együtt öregszenek? Igen ám, de gyorsabban öregszik: a családi címer a köztük lévő nyolc év korkülönbség dacára a tornaórák és masszázsok ellenére eltespedt a hátsója, melle és hasa lóg, akár a félig ürített zacskó. Teste egyre teltebb, a tekintete viszont egyre magabiztosabb. Miért? Csupán mert neki erre a világra nyílt ki a szeme és azt hiszi, sokkal jobban ismeri a rejtett törvényeit nála, aki messziről érkezett, kínkeservesen tanult bele, mintha csak könyvből magolta volna be? Ugyan mekkora a táv, amelyet kettejük közül ki-ki megtesz ahhoz, hogy oda jusson, ahol van? És meddig jutott volna egymagában, a nélkül az este nélkül, amikor három órán át várakozott már az ajtajánál, mert teljességgel kiment a fejéből, hogy a nőt meghívta magához? Valahányszor efféle gondolatok suhannak át a fején, mindig bűntudata támad, mintha az asszony maga is tanúja lenne ezeknek a hűtlenségi pillanatoknak. Kihúzza magát az ülésen. – Próbálj meg, legalábbis mostantól, ébren maradni, megígérem, hogy két órán belül a központban vagyunk… Persze, ha el nem vétem a kijáratot… Christának emitt igaza van. Már nehogy visszahulljon a még mindig itt sündörgő álomba… egy enyhe lejtő, felszabadító, csalóka, amelyen nem kéne alácsúszni… nem kéne… Nemsokára feltűnik majd egy market tourist. Egy kávé, egy eszpresszó… egy té freddo… És fiatal lányok, kemény kebellel, mely szabadon mozog a tornaingszerű blúz alatt – …ez az utazás kifordított magadból… Az elmúlt éjszakákon roppant nyugtalanul aludtál… biztos vagyok benne, hogy rémálmaid voltak… Mormog. Tüsszög. Megtikkadt a labdacstól és az álombeli meg- és felfoghatatlanul lebegő rongyok a szeme előtt, miközben visszaköti a biztonsági övet, amelyben elaludt, akár ló a hámban. Tulajdonképpen sejti, melyik az az álom, ha nem is tartja észben. Ez az álom ismétlődik, valahányszor a lába fáj, beteg vagy kényelmetlen körülmények között alszik… Azt az álmot ezerszer elmesélték és ő ezerszer meghallgatta megannyi változatban!… A száműzött rémálma az, melyet a magafajtákkal megoszt…. Mindannyian azt a veszélyes, elcsigázó utazást álmodják… Néhányukat ott fogják, nem bírnak visszatérni… Mások elborzadnak, amikor rádöbbennek, hogy visszatértek… Megint másokat rokonok és barátok várnak az állomáson… Saját mai változatát nem tudja még… Mióta ebben az országban él, amelynek birtoklásáért megküzdött és megszenvedett, annyi, de annyi változatot álmodott meg…

473

2 – Ismerd be, legalább magadnak, nem kívánom, hogy előttem is beismerd… de ismerd el, hogy saját magadat kínzod, mióta elszántad magad erre az utazásra. Fölösleges és értelmetlen… Mivel amit újra meg akarsz találni ott, már nem létezik, csak a te elmédben… Nem térhetsz vissza egy helyre abban reménykedve, hogy valójában az időben utazol vissza… mit keresnél itt hét év múltán miért állnál az utcán és néznéd hűdötten az ablakot tudván tudva hogyan érnek fel odáig a platán ágai miért állnál kinyújtott kézzel a kapucsengő felé, melyet évekkel ezelőtt kitéptek a falból és a betömött levakolt ürege felé és az ajtó felé amelyen te magad léptél be mi mindannyian beléptünk idegen kezek zárták nyitották azért a pillanatért csupán amikor sarkából tépi ki a bomba légnyomása… – Megértem, hogy vonz az a hely, megértem, hogy egyszer még át akarod élni azt a boldog időt… Boldog csak azért volt, mert a gyerekkor volt, éltek a szülők, a nehézségeket mások viselték… De, hogy kitedd magad a kockázatoknak, hogy elviseld az izgalmakat csak mert… Csak mindvégig ez a véghetetlen autosztráda. A vakító fehér napfény, melyen a nő és a férfi áthalad fekete ruhában: két örök árnyalak, mereven, ünnepélyesen. Éppen olyanok, mint mikor ideérkeztem, de, Istenem, mégis mennyi változás! Én magam is eleget éltem itt ahhoz, hogy emlékezhessem, milyen volt akkor ez az ország… Hol vannak a mocsarak, hol vannak a szúnyogok, a földbirtokok és hol a malária? Cristos e` fermata a Eboli. Akkor állt meg Krisztus, a háború előtt. Aztán Krisztus továbbment, odanézz… Két-két autó az udvarokban, narancsligetek és olajfák a hajdani sás helyén, gondozott mezők... Vakító napsütés. Forróság. És a képeslapra illő táj szépségében gyönyörködő férfiszem, és az érzelmi lüktetés. Amint felismer valamit, ami éppen olyan messziről érkezik az életéből, akár a gyerekkori emlékek a messzi országból. Köves, szikkadt Ithaka, de jó anyaként derék legényeket nevel, és az ő országánál nincs már édesebb, amit a világon láthatok… – Nem csak most mondom ezt neked, amikor harminc év múltán viszontlátni készülsz a hazádat… Én nem tartalak vissza itt, nem is tudom, hogyan tehetném, de fel kell hívnom a figyelmedet, hogy olyan lépés ez, amelyet megbánsz majd… Az elemi óvatosságnak kellene megvédenie egy ilyen kockázatos utazástól, még akkor is, ha a hazádról van szó, amelyet…

474

Tehát most elszántan haza készülsz? Jó utat! De hogyha tudnád, mennyit gyötrődsz Még mielőtt megérkezel hazádba, Itt maradnál velem – itt, ebben a házban Az ő hazája? Azok a pohos férfiak az ellaposodott állukkal, a megereszkedett tokájukkal, a feketés színű arcbőrükkel s azon a fényes pórusok lyukaival, az örökösen gyűrött ruhájukkal, akiket barátod, Alexandru mindenáron meg akar mutatni neked?! Elbutult nemzetségek hazája, melyekkel restell a világ előtt mutatkozni?! Amelyektől akkor fogja el igazán az undor, amikor kinyitják a szájukat, és elkezdik beszélni ezt a felismerhetetlen nyelvet! Elrontott, kerékbe tört, vulgáris nyelvet… Milyen állapotba taszították ők ezt a nyelvet, akárcsak a szegény, elvadult országukat! Az övék, az ő országuk. Nem az övé, nem… Christa azonban miképpen foghatná fel mindezt? Christa, aki tovább mondja a magáét, noha tudja, hogy nem bírja megakadályozni ezt az utazást, Christa, aki úgy véli, jobban megérti őt, mint ő saját magát! Hogyan érthetné meg például azt, hogy miközben olyannyira vulgárisan csócsálják azt a kerékbe tört nyelvet, ő úgy megy, mintha mágnes szívná oda, ahol hallhatja azt! Valahonnan a lénye mélyéből feltörő hangok felé nyúlánkozva indul, melyek egy csapásra otthonossá, átláthatóvá teszik a világot… Miféle nyelv ez, és miért értem én ennyire?!?… Miért nyugszom meg egyszeriben, amint meghallom? De ő a füstöt akarja látni legalább, amint felszáll hazájából, és aztán jöhet a halál. 3 – Én igazán megértem, mit érzel, hiszen bármilyen sokáig éltél is itt, örökre az marad a hazád! A te hazád az, még ha soha nem is látod viszont. Ami, véleményem szerint, jobb lenne… Tudom viszont, és nincs mód, hogy egyet ne érts velem, még ha ellentmondanál is, még hogyha hallgatsz is… Annyi év együttlét után ki tudom találni, mit rejt a hallgatásod… Valóban ki tudja találni, mit rejt a hallgatása, amikor neki magának is nehezére esne megmondani? A hazája pedig maradjon örökre az a mutánsokkal benépesített távoli táj, ahol meggyőződése szerint nem tudna élni?! Hogy mondhat, hogy gondolhat ilyent Christa? Mire való volt akkor annyi év munkája itt, a magányban? Mire jó az itt megszerzett dicsőség, a kartársak megbecsülése, a magas rangú hivatalnokok, a munkatársak, az egyetemi hallgatók elismerése, ha Christa egyetlen kiszólásával – a te hazád – visszaküldi oda száműzetésbe, arra a vad és elvadított tájra?…

475

Az országba, amely a miénk volt és most már senkié sem… – Na jó, ha te hiszed is, amit mondasz, kedvesem… De azok, akik a múlt hónapban kitüntettek, akik meghívtak az Akadémiára, azok mást hisznek… A férfi engedékeny hangja és az, ahogyan egyenesen előrenéz az ablakon át, és a továbbiakban egyetlen szót sem ejt, első jelei a megátalkodottságának. Christa tudja, hogy a következő fázisban hevesen kitör, kiabál, hadonászik a kezével. Mégsem adja fel. Erősködik: – A röptérre tartunk, de még van időd feladni… Felhívod Alexandre barátodat, és közlöd, hogy rosszul érzed magad. Bármit el lehet odázni így sine die… A múlt iránt érzett nosztalgiánk becsaphat… Emlékszel, amikor először mentünk ketten az én kis városomba?… Meghívtál egy cukrászdába a Hauptsrassén, és meghatódtál, amikor közöltem, hogy én abban a házban születtem… hogy az néhány nemzedéken át az én családom tulajdona volt… Azt is elmondtam, hogyan veszítettük el… A szüleim egyszer csak nem tudták már állni a költségeket, a mi neveltetésünk is elkezdett sokba kerülni, aztán jött Klara eljegyzése Hermann-nal… Nem volt más megoldás, mint eladni a házat és egy kisebbe költözni, a külvárosba, a Bergstrasséra… Úgy hét évvel az elköltözésünk után, iskolából jövet hazakerékpároztam, de nem ahhoz a házhoz, amelyikben laktunk, hanem a régihez, a Hauptsratsséra… te azonban a frissen vakolt fal felé nyújtott kézzel melyen nem látszik már a régi csengő helye és te vakon reszkető ujjakkal nyomod lehet hogy a friss vakolat elfödte egy régi csengő helyét nyomod a láthatatlan csengő gombját és várod hogy anya vagy Walter vagy Klara ajtót nyisson nyomod a befalazott csengőt és felnézel az ablakodra ahova felérnek a platán ágai s milyen jól tudod hogyan nyomul előre a kilevelezett ágak árnya melyik órában födi el sorra szobád összes sarkait azon az áprilisvégen amikor ablakot nyitsz a kilevelezett ágak a szobádba jönnek a szoba zöld és dallamosan friss illatú és bársonyos aranyló fény önti el SONATE FÜR KLAVIER UND VIOLINE nr. G-dur op. 72 von Johannes Brahms leengeded a zongora fedelét az ablak elé lépsz ott állsz mintha csak álmodnál és addig nézed a fehérlő fákat a zöld dombokon amíg sárgává nem válnak vörössé nem válnak feketévé nem válnak 4 – Azt hiszem, azután történt, hogy apa megkapta a behívót… Most is emlékszem még arra a piszkossárga borítékra… És arra a napra is, amikor igazoltan hiányoztunk az iskolából, Walter meg én, mert apát kísértük ki az állomásra. Engedéllyel hiányozhattunk az órákról, ha valaki a családból a frontra indult…

476

Csak mi hárman mentünk ki az állomásra, anya rosszul lett, mielőtt kiléptünk volna az ajtón, és otthon hagytuk… Aztán ezután nemsokára, ahogy azt már meséltem neked, a Hauptsrasséra, a régi házunkhoz mentem az iskolából, akár egy alvajáró. Olyan mozzanat ez, amelyre csak azért emlékszem, mert nem volt magyarázata! Hiszen hét éve elköltöztünk onnan! És csak amikor az időközben leszerelt csengő felé nyújtottam a kezem, és az a frissen vakolt falba ütközött, akkor jöttem rá, milyen értelmetlen dolgot műveltem… mit keresel még itt hét évvel később miért állsz az utcán a vakolt fal felé nyújtott kézzel anyádra várva Walterra apára Klarára hogy ajtót nyissanak mi mást tehetnél magadhoz rántod a kerékpárt az idegen faltól és lassan lemész mintha csak álmodnál a Hauptsrasséra és remeg a lábad nem remeg ne nézz se jobbra se balra mit láthatnál semmit csak egy rózsa-fehér-pisztácia színű glazúrral bevont óriási csokoládétojást egy szalagokkal díszített csokoládényuszikkal körülvett óriási csokoládétojást a cukrászda kirakatában a mi régi házunkban hiszen alig egy hét még húsvétig hiszen alig három nap a bombázásokig

A „TUDÓS” ÜGYIRAT 17–18. o. ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG BELÜGYMINISZTÉRIUM 5984 sz., 1982. július 12. A BELÜGYMINISZTÉRIUM II. CSOPORTFŐNÖKSÉGÉNEK III. ügyoszt. Mellékelten megküldjük 1. sz. tájékoztató feljegyzésünket – másolatban –, amelyet „Ene” ügynökünk szállított egy Olaszországban és Kanadában tett utazása nyomán. csoportfőnökség vezetője Dumitraşcu Istrate ezredes

osztályvezető Bijutescu Constantin alezredes

477

Tájék ozt at ó ffel el jegyzés ájékozt oztat ató eljegyzés MANU TRAIAN professzorral Victor Georgescu ajánlása nyomán ismerkedtem meg. Egy római gyógyszerkutató laboratóriumban dolgozott, a via Serdegna 70.-ben. 1981. május havában ismerkedtem meg vele. Victor Georgescu ajánlására sigiorno tartózkodási engedélyt szerzett számomra Olaszországban, mint román menekültnek, eztán elkísért a „Comitato per profughi rumeni”-ba, Rómában, via Babuino 149. alatt, hogy tovább folytatódjék okmányaim elkészítése Kanadába távozásom céljából. Ebből az alkalomból az alábbiakat tudtam meg: 1941-ben távozott az országból, román útlevéllel, tanulás céljából. Az országban egy menyasszonyt hagyott, aki nem akart vele menni, vagy ő nem vitte. 1947-ben visszahívták az országba. Minthogy ezt ő megtagadta, elvették tőle a román állampolgárságot, és ezért ő nagyon megharagudott. Jobboldali politikát folytat, mivel benne van a román emigránsok bizottságában, Rómában, és azt vezeti. Megjegyzem, hogy 1984. július havában egy este alkalmam volt vele és Kanada római konzuljával vacsorálni, és ebből az alkalomból szóba került az én beutazási vízumom ügye Kanadába. Hasonlóképpen értesültem arról, hogy nagyon bejáratos és nagy befolyása van az olasz Közoktatási Minisztériumban. Victor Georgescu ajánlására és azért is, mert gyakran elbeszélgettem vele, szoros ismeretségi kapcsolat alakult ki köztünk, és megtisztelt a barátságával. Hasonlóképpen tudomásom van arról, hogy erősen tevékenykedik Rómában a román menekültek bizottságában, és sok segítséget nyújt a román menekülteknek. Középtermetű, fiatalon megőszült, ahogy mondta, szakállas, kék szemű, feleségül vett egy nőt, akinek felnőtt gyerekei vannak. 1982. július 4. Dumitraşcu elvt. Az ügynök olasz útjával kapcs. feljegyzését az V. Ügyosztálynak átadni.

KALÜPSZÓ MAGÁNMESÉJE 1 Görcsösen markolta a kormánykereket, és igyekezett nem fordítani fejét a férfi felé, hogy megnézze, elaludt-e ismét… És az egyre visszatérő gondolat: kibírni… Nehogy elnyomja az álom. Mert az álom ragályos. Akár a betegség. Akár a félelem. De amíg beszél, megküzdhet az álmossággal. – Úgy emlékszem, gyerekkoromban napirenden voltak az ilyen tulajdonváltások… Kezdték megszokni, hogy lemondanak egy házról, amelyik nemzedé-

478

kek során át a családé volt – akárcsak a mi esetünkben. Anyám, nagyanyám is ott született… Mit számított azonban elveszíteni egy házat, amikor kastélyokat adtak el! A mellettünk lévő papírbolt egy hercegé volt, aki odáig jutott, hogy személyesen szolgálta ki a vevőket! Egy nap aztán bezárta és elment…. Rémlik, hogy Svájcba. Igencsak óvatos ember volt, átélt háborút, válságot, érezte, hogy újabb háború közeleg, és már nem akart hasonló válságokat elviselni. Szüleim hosszas tépelődés után szánták el magukat, hogy csakis a pénzszűke miatt eladják a házat… Apa egyre kevesebbet keresett, egy olyan ügyvéd fizetéséből, aki nem akart beállni a nácikhoz, egyre kevesebbre futotta: a mi iskoláztatásunkra, Klára eljegyzésére… Sokba került annyi nagy, roppant magas szobát kifűteni… Egész gyerekkoromban fáztam, kivéve a zeneesteket és az ünnepeket. Télen csak az ebédlőben gyújtottak be naponta, és ott ültünk valamennyien. takarékosság gyerekek tartsátok rajta a szemeteket a legkisebb pazarláson is apa amint szorosan markolja a kávéskanna fülét a pontosság ahogy kiönti a csészéből a felhígult barnás folyadékot tölts magadnak egy kis tejet is ma van tejünk az egymástól egyenlő távolságra rakott öt porceláncsésze az áttetsző vajréteg a vékonyka friss és sötét belű kenyérszeleten takarékosság gyerekek tartsátok rajta a szemeteket a legkisebb pazarláson is Walter foltozott cipője amint a te foltozott cipődhöz ér az asztal alatt tegnap reggel az udvari kőlapokra színes krétával fenekeket rajzoltatok amelyekből ürülék jön ki és anya nagyon megharagudott ezért és holnap begyújták az összes kályhát a házban mert szombat lesz és zeneest 2 – Lehet, azért mentem a régi házunkhoz, mert tulajdonképpen nem szoktam meg, hogy a Bergstrassén lakunk… A Bergstrasse ma előkelő lakónegyed, akkor azonban külváros volt, és én rosszul éreztem magam az osztálytársaim között, akik tudták, hogy messziről járok be, kerékpáron… Két napra rá, hogy megvették a házunkat, az új tulajdonosok elkezdték felújítani: lebontották a falait, áthelyezték az ajtókat, megváltoztatták a szobák elrendezését. Amikor aztán berakták a fehér bútorokat, világossá vált, hogy régi házunk földszintjén cukrászdát nyitnak majd. Az utcáról jól látszott a belső udvar, azon a kis fehér asztalok, amelyeknél nyaranta fagylatozni lehetett. A belső udvar annak idején a mi kertünk volt: feláldoztak néhány fát, az ablakom alatt a platán azonban megúszta… A régi ház a Hauptstrassén megmenekült különben, még a bombázásoktól is, csak az ablakai törtek be és az ajtót tépte ki a bomba szele. Nem úgy az új… mit keresel itt miért jöttél akár egy alvajáró a régi utadon hazáig az iskolából a rózsaszín a zöld a fehér csak megvillan a sebes kerékpározás közben magnóliák virágzó cseresznyefák a kertekben és te amint ráérősen taposod a pedált túl szép ahhoz minden idekint ahhoz hogy siess miért néznéd értetlenkedve a régi kertet ahol tetszetős fehér asztalkák mellett

479

üldögélő urak hölgyek gyerekek hatalmas adagokban eszik a fagylaltot piskótát döfködnek a habhalmokba miért néznéd értetlenkedve a Hauptstrasse legelegánsabb cukrászdájának belső udvarát a kristálypoharak csillogását és őket ahogy finoman lenyalják a fagylaltot a kanál hegyéről és nem tudják ahogy te sem tudod aki mintegy álmodva őrzöd kerékpárodat hogy három nap múlva bombák hullanak… 3 – Nem azzal okoztál meglepetést, hogy kísért a múlt, mert hiszen én is átéltem ezt, az lepett meg, hogy hagyod magad sodorni általa… Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, én egészen másvalamit éltem meg. Az idegen házig megtett alvajáró út miatt nevetségessé válhatsz, ha meglát valaki, de egy kockázatokkal teli utazás egy isten háta mögötti országba, lehet, hogy túl nagy árat követel… – A világ vége? Látod, hogy túlzásba esel?! Két óra repülésbe sem telik, hogy eljuss abba a isten háta mögötti országba… És még neked is maradt időd, hogy megváltoztasd a döntésedet és meggyőződj erről, amennyiben velem jössz, holnap… Felhívjuk Alecu barátomat, és bizonyos vagyok benne, hogy nem okoz gondot a repülőjegy… 4 – Csakhogy nem a jeggyel van gond, kedvesem! És a térképen a távolság sem… Szigorúan földrajzilag véve, csupán kétórányi repülőút, ahogy mondtad… De szóba sem jöhet semmiféle hasonlítgatás a között az ország és a mi világunk között… És én kész vagyok sok mindent elfogadni a kedvedért, de azt nem, hogy újra a diktatúra levegőjét szívjam! vidd csak nyugodtan a kerékpárodat számodra itt már nincs látnivaló csak ugyanazoknak az egyenruháknak az árnyéka ugyanazokban a jól ismert kirakatokban menj nyugodtan nem hallasz mást csupán a csizmák ütemét a ragasztott sarkok kopogását a rövid torokhangú kiáltásokat a köszöntést dudálást amint a hangszórós gépkocsi befordul a sarkon készüljetek fel a hurrázásra fehér kesztyű vezényli a járdán nyüzsgő tömkeleget amely felé a kerékpárodat vonszolod tégy úgy mintha nem látnád a cukrászda elé lecövekelt civil ruhást és a hátratett kezét told sebesebben azt a kerékpárt a kijelölt hely felé igyekezz igyekezz nincs egyéb csak a szokásos süketítő némaság a nyitható tetejű páncélos jármű fülsiketítő zúgása amint közeledik

480

– Nem, ilyesmit többé nem akarok elviselni… Én ebben a légkörben éltem, nevelkedtem… Amióta az eszemet tudom, hallom egymással suttogni a szüleimet: ki jön be a házunkba, hogy aztán feljelentsen? A kérdés főként azután tevődött fel ismét, hogy letartóztatták apa egyik barátját, Aloys Geigert. Az egyik ügyfele jelentette fel, amiért nem hisz Németország győzelmében… Apám sem hitt, ezért is féltünk… Akkoriban nagyon kevesen voltak olyanok, mint apám és Geiger doktor, akik egyenesen számunkra rossz véget érő kalandnak tartották a háborút… akik nem osztoztak a többiekkel Hitler csodálatában… Ezért aztán egyre inkább elszigetelődtünk… nincs egyéb csak a szokásos hallgatás a felnyitható tetejű páncélos jármű fülsiketítő zúgása amint egyre közeledik érzed a levegő az aszfalt remegését hallod a motorkerékpárok fülsiketítő bőgését látod amint mohó szemünk tovasiklik a sisakok az ismétlőfegyverek csövének ragyogásán hol van hol van hol van odanézz és a kezünk amint felemelkedik ünnepélyesen sietősen hogy fedetlenné tegye a fejünket és a szájunk amint tágra nyílik hogy éljenezze őt 5 – Úgy neveltek, hogy már kiskoromban sem kockáztattam meg olyasmit mondani, ami veszélybe sodorhatná a családunkat. Geiger doktor pere után azonban ez már igazi rögeszmévé vált. Ha az óvóhelyen vagy az iskolában eljárt a szám, mert nem zaboláztam meg előre, órákon át szemrehányásokat tettem magamnak, mert azt képzeltem, meggondolatlanságot követtem el. Elsősorban azt akartam kitudni, hogy provokálni próbál-e valaki, elősoroltam magamban minden jelenlevőt a környékemen, ki számolt be másvalakinek, ki a megbízható, ki nem… látod a két éve kizárólag krumplin élők püffedt arcát a civilek az őrjáratok a feketepiaci nepperek a feljelentők rezzenetlen arcát a naponta óvóhelyre alászállók sápadt arcát látod hogy virul ki az egymásra átabotában hajigált arcunk a sápadtak a püffedtek a rezzenetlenek arca a civilek az egyenruhások nyakán akik árkokban védelmezik Nagy-Németországot látod szemünkben a fanatizmus a félelem a közöny a gyűlölet villanását hallod a vér lüktetését két hámló száraz tenyerünkben

481

amint fülsiketítő hanggal készülnek egymásba csapódni érzed a levegő az aszfalt remegését hallod a motorkerékpárok fülsiketítő bőgését látod amint mohó szemünk tovasiklik a sisakok az ismétlőfegyverek csövének ragyogásán hol van hol van hol van odanézz és kezünket amint ünnepélyesen emelkedik hogy fedetlenné tegye a fejünket – A félelem ragályos… Azt hiszem én anyámtól kaptam el. Lehet, hogy a fáradtsággal, a fejfájással, a hevülésekkel leplezte a félelmét, de az öntudatos természete is… Mert hiszen csak láttad volna a gyerekkori barátnőit, milyen életvidámak voltak! Hét-nyolc gyereket szültek, és soha nem panaszkodtak. És mindenikük lánglelkű nemzetiszocialista! Elsírták magukat, ha csak meghallották Hitler hangját a rádióban, a stadionok éljenzésétől meg-megszakítva… Mindezt látni fogod abban az országban is, ahova mész… Engem azonban ne kényszeríts arra, hogy még egyszer átéljem ezt a borzalmat… önmagadat gyűlölöd az izgalmi görcs mely feltolul a torkodon csak azért mert remeg a levegő a hurrázástól és remeg az aszfalt a motorbiciklik a páncélos járművek nehéz kerekeitől és szirénák hasogatják a levegőt mostmostmostmostmostmostmost odanézz a kinyitható tetejű gépkocsiban talpon a köszöntést gyűrött kis arca éppen olyan meghitt számodra akár Walteré Christáé megmagyarázhatatlan meghittséggel ismersz rá a piciny megkisebbedett arcra és rángatózó tikjére próbálod kitalálni melyik keze béna arcát ugyanúgy ismered mint azokét akiket az ovális asztal körül látsz reggelente és a torkodban növekvő hatalmas görcs robbanni kész az éljenzések zúgásában a köszöntéseinkben mi a gyászoló szülők víg özvegyek a háború haszonélvezői a provokátorok a megszállottak az árvák sajnálkozva befedjük fejünket hirtelen kihuny a szemünk eltátott szájunk még követi

482

a páncélos járművet amint egyre távolodik és utána loholnak bár nem érik utol kétségbeesett éljeneink ...

A „TUDÓS” ÜGYIRAT 51. o. BELÜGYMINISZTÉRIUM Szigorúan titkos Egyetlen példány 294

1985. augusztus 1.

Feljegyzés-jelentés nevezett Traian Manu hazaáruló tárgyában Az 1985. augusztus 1-jén folytatott beszélgetésekből „S. A”-val és „V. G.”-vel, szerveink hivatalos összekötőivel, kiderült, hogy hazánkba érkezik nevezett TRAIAN MANU, az olaszországi Földközi-tengeri Környezet Európai Kutatóintézetének vezetője, igazgató az olasz Kutatási Minisztériumban. Nevezett augusztus 12-én az Otopeni határállomáson lép az országba. Mostanig nem tudható, milyen (hivatalos vagy egyéni) vonalon érkezik. A Román Kulturális Külkapcsolatok Intézete is megpróbál programot szervezni TRAIAN MANU számára. TRAIAN MANU személyéről az alábbiak tudhatók: Cărbuneşti községben született, Ion és Maria fia, nemzetisége román, állampolgársága olasz. Az 1940–1941-es évek során Traian Manu elárulta hazáját, amikor Franciaországba és Olaszországba ment tanulni. Úgy tudjuk, hogy jelenleg államunkkal szemben ellenséges tevékenységet folytat. Ugyanabból a forrásból tudjuk, hogy TRAIAN MANU kapcsolatot tart az olasz, a holland, a francia és az amerikai hivatalos és tudományos körökkel. TRAIAN MANU számára a Hotel Nordban foglaltak szobát. Ghiriş Const. II. tiszt, hadnagy

BELÜGYMINISZTÉRIUM 242 Igazgatóság Család- és keresztnév feldolgozva, a műv. ellenőrzést kér Ghiriş Const. hadnagy Tel.: 2175

483

Kér elem k ar zése ir ánt Kérelem kar artton ellenőr ellenőrzése iránt

Kérjük nevezett ellenőrzését Családnév MANU keresztnév Traian Apja _____________ Anyja ______________ Születési helye és ideje ________ Nemzetisége __________ Állampolgársága __________ Politikai hovatartozása ____________ Tanulmányok _____________ Foglalkozás – kutatás Munkahely – Franciaország, Olaszország Lakhely – Olaszország Egyéb azonosító ismertetőjelek Tanulni ment Franciaországba és ott maradt Az ellenőrzés célja Művelet alá vonás Milyen adatokat kérnek Milyennek ismerik

Engedélyezve Feleagă Ilie százados 1985. augusztus 2.

EGY SENKI MESÉJE, AKIRŐL SENKI SE HALLOTT 1 – Elköltöztünk már a Bergstrasséról, amikor Aloys Geiger doktort letartóztatták… Apa, a védője, elveszítette a pert, és a per lezárása után nemsokára megkapta a mozgósítási parancsot. Lehet, nem küldik ki ilyen gyorsan a frontra, ha nem ártja bele magát s nem védi Geiger doktort a bíróságon… Ha jól méri fel a helyzetet és hideg fejjel mérlegel, láthatta volna, hogy Geiger doktoron már nem segíthet, el volt az már ítélve… Csak árthatott magának… és nekünk… Tudatában kellett volna lennie, mit kockáztat, hiszen szegény anya állandóan figyelmeztette. – Ahogyan most te figyelmeztetsz engem, drágaságom? – Ha most viccelsz, az egyáltalán nem alkalmas pillanat az effélére… A rengeteg jeles képességeid közé különben sem sorolnám be a humorérzéket is…. Ha pedig komolyan mondtad, nyugodt lehetsz, nincs látnoki képességem, sem sejtéseim nincsenek… Semmit nem örököltem anyámtól, se jót, se rosszat. Anya ellenben, igenis, valódi Kasszandra volt. Amikor apát kikísértük az állomásra, anya rosszul lett, még mielőtt kiléptünk a házból… Neki is megmondta, hogy nem tér vissza többé… És tényleg, akkor láttam őt utoljára. Egyetlenegy levelet kaptunk tőle… és így aztán te egymagad maradsz aki minden húsvétkor egy hatalmas csokoládétojást lát marcipánnyuszik között a hajdani házatok földszintjén berendezett cukrászda kirakatában ahol mindannyian nagyon fáztunk

484

akkor még nem tudtam hogy eljövendő veszekedéseink két kétségbeesett teremtés veszekedései akik előre érzik a halálukat hogy anya és Klara a bombázáskor meghalnak hogy meghal Walter Berlin mellett hal meg azt se tudva mitől olyan ádázul felajzott miközben egyetlen gránátot sem hajított valamilyen tankra pedig egyre ott szorongatta az izzadó keskeny markában csakhogy mi soha nem tudjuk meg már pontosan hogyan halt meg Walter de mi az hogy pontosan mi azt sem tudjuk meg soha hogyan halt meg apa kivégezték mert megszökött vagy lefagyott elüszkösödött kézzel lábbal egy szibériai bányában te soha nem tudod meg hogy mindannyiuk közül akik meghaltak nem apa volt-e a legutolsó az elcsigázott botladozó léptei a hóban a szemétben a szögesdrótok között az ürüléken a véren át apa a nagy védelmező test mely téged bóbiskoló lányt visz karjaiban a hó csikorgása apa súlyos léptei alatt 2 – Karl Syck apa egyetemi diáktársa és kebelbarátja volt… Feltehetőleg reményteljesnek tartotta a kapcsolatukat, főleg hogy tudta, mit gondol a másik… Karl Syck a katonai igazságszolgáltatás feje volt… tudod, kiről beszélek, ugye? Legalább a nevét hallottad… – Karl Syck? Igen… mintha… Hallania kellett a nevet, hiszen ezt a mesét is annyiszor hallotta! De hagyja az asszonyt, hadd mondja el újra, hiszen úgy néz ki, szükségét érzi, hogy felidézze. Már ha nem egyszerűen csak megfeledkezett arról, hányszor mesélte el neki. S még mielőtt neki mesélte, el kellett mesélnie Hermann-nak is. Éjszaka, az ágyban, az pedig megvigasztalta… Azám, de Hermann-nak nem kellett mesélni, hiszen ő maga is átélte Klara oldalán. Olyan téma ez, melyet mindig igyekezett elkerülni az együtt töltött évek alatt. Azt sem kérdezte meg soha, miképpen jutott odáig Christa, hogy Klara halála után összeházasodjék Hermann-nal. – Nem emlékszel rá, mert soha nem figyelsz arra, amit mondanak neked! De az összeesküvésben Karl Syck is nagyjából azt a hibát követte el, amit apa. Próbálta megvédeni Hans von Dohnányit, aki szintén jogi tanácsadó volt, Oster jobbkeze… Az összeesküvés azonban több mint egy év múlva történt… Apát akkor már fronton eltűntnek nyilvánították, és Geiger doktort réges-rég kivégezték. Geiger doktor tagja volt a Nemzetiszocialista Pártnak, de ez nem számított, 1943ban kivégezték… Christa vajon valóban emlékszik a negyven évvel ezelőtt történtekre, vagy csak a számtalanszor elmesélt epizódok sorrendjére emlékszik? Átabotában mondja fel őket, de ugyanazokkal a mondatokkal, ugyanazokkal a kifejezésekkel.

485

Követni nehéz, elfeledni könnyű. És a szenvedély reflexszerűen beindul, ugyanazokra a szavakra, akár az idomított állatok nyálkiválasztása. – Utólag sokszor szemrehányást tettem magamnak… ahogy az olyankor szokott lenni, ha valaki hozzád közel álló hal meg, és rájössz, hogy másként is viselkedhettél volna vele, csakhogy már késő, semmin nem változtathatsz… Felróttam magamnak az önzésemet, az idegrohamaimat, az abban az életkorban különben természetes árulásaimat. Valóságosan rosszul leszek, amikor eszembe jut, hogy az utóbbi időben, amikor anya már elhízott és teljesen elhanyagolta magát, én próbáltam elkerülni a mégoly ritka alkalmakat is, amikor együtt mehettünk volna el valahova… Diáktársnőim anyukái adtak magukra, még elegánsak is voltak, habár elkezdődött már az áruhiány korszaka… A végtelen autópálya, a fehér, rózsaszín, piros virágokkal terhes alacsony leanderkerítéstől kettészelten. Az erdős csúcsok, melyek ég felé emelik az évszázadok óta források mellé kapaszkodott, középkori falvakat. Egy vakítóan fehér falu a vakítóan fehér napsütésben, amelyben két merev árnyalak halad át, ünnepélyesen: egy feketébe öltözött férfi és nő. Látja ezt? Felidézi? Mit is tettünk akkor? Hol voltunk? Itt voltunk? Ott voltunk? – A nevelési rendszerek nem ugyanúgy hatnak, amikor különböző személyekre alkalmazzák: ezért is vagyok annyira más én, mint anya volt. Nagyszüleim módszeresen, szigorúan, sportosan éltek, magas életkort értek meg… Mellettük alakult ki a személyiségem, ők állították helyre az egyensúlyomat minden csapás után, tőlük való az önbizalmam. Máig ők a példaképeim. Tőlük tanultam mindent, amit te csodálsz bennem. Anyámat viszont a családi katolikus nevelés ahelyett, hogy kialakította volna, arra tanította meg, hogy mindenből kivonja magát. Őt még a takarékoskodás is megrémítette, és a gyülekező tömegek, és az éljenzések is. Állandóan fáradt volt, migréntől és hevüléstől szédelgett, mindig segítségre volt szüksége a házimunkában, és azt egyedül én nyújthattam neki, főként azután, hogy Klara teherbe esett… Amikor aztán nem kapott hírt apáról, anya végleg elhagyta magát. Magát is, minket is. Most, amikor már idősebb vagyok nála, és minél inkább igyekszem megérteni őt, annyival idegenebb számomra… Mit tett ő azokban az években, melyekről a nő beszél? Egy akkor még idegen, még ismeretlen ország foglya volt, rettegett a háborútól, amelyre hazahívták, ösztöndíját megvonták, és esténként a matrac alatt egyengetve vasalta ki egyetlen, egyre fényesebb könyökű öltönyét. Néz kifelé az ablakon, szót se szól. Fehér, megcsavarodott, megkövült fatörzseken kúszik felfelé a fény – vörös földből nőttek ki. Törpe, göcsös törzsű, ötszáz éves öreg olajfák: a dantei erdő. Rombuszokra tagolt mezők – akár a Gracchusok korában.

486

És egyre távolabbra kivetülve, a számára oly nagyon meghitt árnyalak: a szamáron ülő ember, vesszőkosárral a jobb és a bal oldalán. Meghitt és ismerős, mert a réges-régi Olaszhonból érkezik, az ő e földi múltjából – az is olyan távoli, akár a Gracchusok kora. Hogyan lett belőle, az állampolgársággal sem bíró hontalan emberből megbecsült, kitüntetett professzor mára? – Akkoriban, amikor odabicikliztem a régi házhoz, egyfolytában Walterral veszekedtem, Klara meg terhes lett, apa és Hermann a fronton volt, anya kedélybetegsége súlyosbodott… Lehet, azért is mentem oda, alvajáróként, lehet, vissza akartam menni egy évvel korábbra, abba az időbe, amikor egyetlen gondunk a hiány és a szegénység volt. De együtt voltunk mindannyian, igazi család voltunk. Hogyan folyt az ő sora akkor? Egyedül volt, reggeltől estig a könyvtárat bújta, felszólították, hogy menjen haza és ki a frontra, egy kopott öltönye volt, naponta egyszer evett, ha szerencséje volt, és eldöntötte, hogy semmiképpen nem válaszol a mozgósítási parancsra… – Nem vonom kétségbe, hogy te is sok viszontagságon mentél át, amikor idejöttél, habár ezt nem szoktad velem megbeszélni. El tudom képzelni, hogy nem volt könnyű neked szülők nélkül, testvérek nélkül. Ez olyan megpróbáltatás, amin magamnak is keresztül kellett esnem… Csakhogy téged vigasztalhatott, hogy egy részük él, még ha távol is, még ha levelet sem váltottál velük. És, már elnézést, ha velük maradtál volna, akkor sem tudod megmenteni őket az öregségtől, az elkerülhetetlen végtől… Viszont itt civilizáltabb környezetben éltél, mint amilyent a hazád felkínálhatott. Sokkal messzebbre jutottál a szakmádban. Napi egyszeri étkezéssel, ha szerencséje volt, egyetlen gondolattal az elméjében: hogy nem tér haza a behívóra… Katonaszökevény, menekült, akire haditörvényszék vár. Az első frontvonal. Fegyház… Egyre zsibbadtabban mocorog az ülésen, emlékezni próbál, és áttűnőben el is kap egy bemozdult fényképfelvételt, mely aztán szertefoszlik a kábaságban, az alvásban, amikor éppen megragadná. Szavak maradnak bizonytalanság félelem magány éhség A gépkocsi ablaküvegén kecses olajfák siklanak el, koronájuk fehéres színnel világlik – akár a fűzfáké, melyeket odahagyott, hány éve már? Ő meg, egyre mélyebbre merülve az álomba, még egyszer összetéveszti a kiteljesedett olajfák törzsét a gyerekkori szilvafákéval. Az ő meséjét sem az asszony, sem senki más nem fogja hallani valaha. Sem egyben, elejétől a végéig, sem szakadozottan, összekeveredve, -bonyolítva, ahogyan Christa mesél. Mert az idegenek között eltelt élet után ő tud valamit, amit az asszony soha nem fog megtanulni. Ő tud hallgatni.

487

A „TUDÓS” ÜGYIRAT 53. o. 1985. augusztus 2. Intézkedési terv nevezett MANU TRAIAN-nal szembeni információs műveletre Szerveink „figyelőztetéssel” követik a disszidens MANU TRAIAN-t. Tekintettel arra, hogy ebben az évben először augusztus hóban jön az országba, egy konferenciára a Német Kulturális Intézetbe, és tíz napon át szándékozik itt tartózkodni, egyéni műveleti iratcsomó megnyitását javasoljuk, valamint a következő operatív intézkedések megtételét: 1. Viselkedésének, kapcsolatainak és azok természetének megállapítása céljából telefonjegyzéket intézünk a MBI-hoz, és ebben operatív besorolását indítványozzuk. Felvesszük a kapcsolatot informátoraink és a hozzá közeli megbízható egyének irányítása céljából megérkezése időszakában. 2. Minthogy adatunk van arra, hogy a Hotel Nordban fog megszállni, kapcsolatot veszünk fel a III. Igazgatósággal azzal a céllal, hogy speciális eszközökkel bíró szobába helyezzék el. 3. Kapcsolatot teremtünk az informátoroknak a terepen történő irányítása céljából. 4. Megszervezzük, hogy Emilian és Andrei ügynökök, akik őt a tanulmányi időszakból ismerik, együtt utazhassanak vele. 5. Amennyiben magánlakásban száll meg, megszervezzük elhelyezését egy T. O.- eszközökkel ellátott szobában. M. Gherghina százados CSIKI LÁSZLÓ fordítása

Arthur Koestler Közép-Ázsiában (1932)

DANE ZAJC

Nem leled Se a szél hangjában, se az összeomló hegyben, se a virágban magadat nem leled, és ha megszólítanak a madarak, nem hozzád szólnak. A föld mezítelenségében se vagy, a füvek nehéz illatában se, és ha rózsát ültetsz, hogy illatukat ontsák, maguknak illatoznak a rózsák, és ha utat készítesz, az út magáról beszél neked és ha házat építesz, és értékes tárgyakkal rendezed be azt, egy napon idegenként fogad majd magába és a tárgyak saját nyelvükön magukat szólítják meg gúnyosan. Hazugság, hogy a forrás azért van, hogy szomjadat oltsa s a folyó, hogy hideg ölében fürdessen, hazugság, hogy a dolgok békés emlékezésükkel vigasztalnak, mert egy napon ellened fordul a magad alkotta világ. Egy napon megváltozik a dolgok neve, akkor a kő gyűlölet lesz, a szél rettenet, az út félelem, a hangok gyötrelem-szegét homlokodba verik a madarak, a folyó reménytelenséget hoz, dolgaid vétkekkel és vádakkal illetnek, a világ majd romokban hever, névtelen. Akkor neked már minden mindegy lesz. Egy sarokban gubbasztasz egymagad. Szemed lehunyod, hogy semmit se láss. Hisz elvesztél, e hulla világban tévelyegsz, nehogy azt hidd: valamit is tenned kéne, lábaiddal bárhová lépned, melyek vékonyak lesznek, mint lábai a kaszáspóknak. Csak a fejed lesz nagy, fejed, mely egészségnek örvend, fehéren, mint a magnólia. Ajkaid fehér barlangjában hosszasan keresel szavakat magadra, de jobb lenne, ha inkább a halál nevére találnál, mint a folytatásra.

489

Mindegy merre Esős időben merre menjek Teljesen magányos úton, merre senki se vár engem estére semmi fény sehol semerre lásd, az útról ismét letért a lány ez az út nem vezet sehová ez az út egy ismeretlen táj ki álmaim vágya voltál nem vezet hozzád elágazás életem csak céltalan kószálás

ń

Esős időben merre menjek a végső küszöbről is kiverten mindegy merre a homály már leszállt a sötétben a könny-ösvények egyformák

Az éjszaka virágai Az éjszaka virágait szedtem átkozott réteken törtem hosszú éjeken át szedtem szomorú szirmokat méreggel telten

g˘

´

Szenvedéllyel telt italt ittam mérgezett italt iszogattam italt mikor szenvedély tombolt cserébe a lelkem eladtam már a hegy felett nyerített patkóit verve egy szürke pejkó sörényes szentélye fekete szelídítésére az ördög se volt jó

´

490

e réten ha egyszer majd áthalad ha az átkozott berkeken át gázol mellkasában lángok lobognak szemében izzó lángok talán magam leszek az éjjel mikor keresztül tombol rajtam talán csak az éj virágait hinti be vérrel a harmat

Skorpiók magányosak fájdalmuk a fény táplálékuk a homály fűrészpora szúrágta tornyokban lakoznak hajléktalanok kövek alá nyomva hézagok repedésében kínpadtól kipréselve mely rajtuk áthatol néha felfele suhannak fel a csendbe fel a fagyba fel néha fehér vérük hangtalan remeg a dalban meg a magány csúcsán ahová az esős éj leple alatt felmásznak s halk hívásokat fogadnak egy másik szívből más hívás felel nekik aztán a hívások kivirulnak a feldarabolt mélységekben mélyen lent a fekete ég alatt hirtelen kigyulladnak csendesen elvirágoznak LUKÁCS ZSOLT fordításai

491

JULIA OTXOA

Disznók és virágok

Tisztelt Sertéstenyésztő Úr! A minap a kertemben sétálgatva nem kis meglepetésemre az a látvány fogadott, hogy az ön egyik kocája a világ legnagyobb nyugalmával eszegeti az én gondosan ápolt futórózsáimat, és ön is nyilván megérti, hogy a tekintélyes méretű hívatlan vendég láttán nem kis rémületbe estem: sötét színű, barna foltos jószág volt, a vaddisznóval keresztezett fajtából, mely már a puszta megjelenésével is tekintélyparancsoló. Szóval óriási erőfeszítésembe telt, mire kizavartam, ugyanis szemtelen módon süketnek álcázta magát, úgy tett, mint aki észre se vesz, csak akkor fogta vissza magát némiképp, amikor komolyan elkezdtem a rendőrséggel fenyegetni. Persze ezek után dühében végiggázolt mindenen, úgy ment ki a kertből, hogy letarolt mindent, ami az útjába került: szegfűt, margarétát, hortenziát és árvácskát, mintha tatárdúlás érte volna a kertemet. Öreg vagyok én már az efféle kellemetlenségekhez. Nem tudná egy kicsit móresre tanítani az állatait? Főleg a szóban forgó kocára gondolok. Nem az első eset, hogy a kertemben garázdálkodik. Különben meg kifejezetten az én futórózsáimra kapott rá. Nem lehetne valahogy véget vetni ennek az áldatlan állapotnak? Tudomásom szerint létezik ilyen jellegű problémákra szakosodott állatgyógyászati központ. Kismalac korában bizonyára traumás élmény érhette az állatot, és ez károsan hatott a személyiségfejlődésére. Szakember segítségét igényli tehát. Ön is nyilván egyetért velem abban, hogy a futórózsák iránti mértéktelen vonzódása egyáltalán nem tekinthető normálisnak. Habár, a sertések gasztronómiai szokásai más lapra tartoznak. Gondoljunk csak arra a helyzetre, mit mondunk, amikor méltatlan személyekkel osztunk meg értékes dolgokat: gyöngyöt szórunk a disznók elé. Világos tehát, hogy a sertésnek semmi köze a szó szoros értelmében vett széphez. Pillanatnyilag ennyi jut eszembe. Nagyon felzaklatott az incidens. Különben pedig mérhetetlenül nyomaszt a letarolt kertem látványa. Abban a reményben zárom soraimat, hogy ön megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk ennek a kellemetlen konfliktusnak. Szívélyes üdvözlettel A kertész

492

Tisztelt Kertész Úr! Nagyon sajnálom, amiért ennyire megviselte az eset. Végtére is szerencsésnek kellene éreznie magát azért az őszinte elismerésért, amit az én vaddisznókocám az ön futórózsái iránt rendre tanúsít. Ön persze számos olyan adatnak nincsen birtokában, amely e csodával határos eset megértését segíthetné. Vad külseje ellenére ugyanis ez a koca az állományom legérzékenyebb jószága. Még azt is megkockáztatnám, hogy sertéstenyésztőként életemben először találkoztam a „metafizikai koca” emez egyedi példányával. A születése óta megfigyelhetem rajta a szemlélődő természetre utaló nemes tulajdonságokat: alkonyatkor gyakran látom, amint magába mélyedve csodálja a naplementét, vagy megbabonázva követi az ágak közt előbukkanó kismadár röptét. Ámde kétségtelenül a virágok érdeklik legjobban, képes órákon keresztül bámulni őket. Ismervén a kocám ízlését, az ön futórózsáival történt sajnálatos eset nagyon logikus, mivel ez a fajta rózsa a gyengéje, olyannyira, hogy szenvedélyes vonzódásának betetőzéseképpen végső esetben akár el is fogyasztja vágyának hőn áhított tárgyát. Ez a jelenség egyébként korántsem egyedülálló a híres személyiségek lelki és érzelmi életének történetében. Hogy messzebb ne is menjünk, gondoljon csak arra, hogy a Dog névre hallgató hű masztiffja iránti túláradó szeretetében V. Henrik megparancsolta, hogy az állatok védőszentje, Szent Ferenc neve napján burgonyakörettel tálalják föl neki. Hát így esett, hogy a szegény Dog ily nemes véget ért a királyi gyomorban. Vagy Helvétiai Brünhilda és Bulgáriai Hans, akinek szenvedélyes szerelme úgy végződött, hogy a Frankfurt am Main-i székesegyház előtt megették egymást? Az eset Európa-szerte nagy visszhangra lelt, hovatovább még Ázsiában is néhol, olyannyira, hogy nem egy szerelmespár követte példájukat, és egy szempillantás alatt megették egymást. Egyszóval, kedves szomszéd, a kannibalizmus vagy a szeretetünk tárgyának behabzsolása nem egyéb, mint az átlagon felüli érzékenységgel megáldott lények túláradó szeretetmegnyilvánulása. Ámde szorítkozzunk a témára, s miközben továbbra is mélységesen sajnálkozunk az ön kertjében végzett pusztítás felett, fölmerül a kérdés, hogy vajon nem jogos ár-e, amit a csodás körülményért fizetett, nevezetesen hogy az ön futórózsáinak hatalmas szépsége ekkora szenvedélyt váltott ki az én kocám szívében. Tisztában van vele, hogy a fájdalom és a bánat, amit ön a kertjének megnyugtató látványától megfosztva érez, mind semmi ahhoz a hatalmas tetthez képest, hogy ön kiváló kertészteljesítményével képes volt az állat szintjére emelni a szépséget? Hát kell ennél nagyobb küldetés? Mert hiszen mi értéke annak, ha emberi szem a szépet csodálja? A szépség az ember szemében kimondottan szokványos; de vajon ön mit szólna hozzá, ha Lord Byron vagy Novalis valamely verse könnyeket csalna egy ökör szemébe? Vagy ha Turner festménye elismerő vakkantásra serkentene egy kutyát? Ez ám a kivételes, a csodálatra méltó dolog: mikor az esztétikai élvezet az érintkezés során

493

megnemesíti a nyers erőt. Pontosan ekkor tölti be küldetését a szépségideál, hiszen szellemi táplálékul szolgál annak, aki a legtávolabb esik tőle. Következésképpen ön kiváltságos ember, nagyszerű kertészi teljesítményével sikerült egyesítenie e két, látszólag összeférhetetlen pólust; a legmesszebbmenőkig sikerült felkelteni az állat figyelmét, szenvedélyes érzelmeit. Csak egy valódi művész volna képes ily pazarul megörökíteni a fennköltséget, s magával ragadni az állati lelket. Ámde, kedves szomszéd, ön nincs tisztában tulajdon képességeivel, s legfőképpen az én kocám jellemét illetően teljesen hiányosak az ismeretei. Amit ön pökhendiségnek, modortalanságnak, erőszakos viselkedésnek tekintett, az egész más volt. Az én kocám már egy ideje tudja, hogy nem számíthat a kertész megértésére, végtelen érzékenysége azonban rendre visszacsalogatja a rózsákhoz, ám ott a kegyetlen szomszéd megalázó módon, ellenségesen fogadja, rendőrséggel fenyegeti, bottal kergeti, újra és újra emlékeztetvén állat mivoltára. Képzelje magát a helyébe. Kocám túlcsorduló haragja a sértett büszkeségből fakad. Az ön kertjét feldúlva rimánkodik, hogy tessék őt másképpen kezelni. Hogy ön ne csupán azoknak tartogassa a szellemi élvezetet, akiket méltónak gondol rá, hogy értékelhessék. Hagyja, hogy a művészet mindenkihez közelítsen. A kultúra fogyasztási szintjeit nem szabad ily módon határok közé szorítani, egyformán fel kell jutnia palotához, és le kell jutnia disznóólhoz. Ne II. Csökönyös Jaime kegyetlen viselkedése szolgáljon mintául önnek, aki arra kötelezte szolgálóit, hogy mielőtt belépnének a palota azon helyiségeibe, ahol a 17. európai festészet remekműveit állították ki, kössék be a szemüket, mert szerinte nem volna helyes, ha a szolganép ily becses kincseket csodálhatna, hiszen ez jócskán meghaladja a többségében írástudatlan népség felfogóképességét. Vagy III. Svéd Frigyesé, aki uralkodása idején kerek perec megtiltotta, hogy az alantas nép írni-olvasni tanuljon, mondván, hogy mindig a kultúra révén szüremkedik be az árulás. Vagy Lee tábornok híres tilalma a vietnami háború idején, amikor katonái csakis honvédelmi lapot vagy pornóújságot olvashattak, mivel más jellegű irodalom, a költészet például, jelentősen megcsappanthatja a sereg harci kedvét. Mondván, hogy az igazi katona háborús helyzetben mindig közelebb áll az állathoz, mint a lélekhez. Egyszóval ön is vizsgálja felül álláspontját, szüntesse be ezt a negatív hozzáállást, hogy mélán bámulja letarolt kertjét, inkább telepítse újra a szegfűt, a hortenziát, a margarétát, a nefelejcset, különösképpen pedig a futórózsát. Sajnálatos hiba volna, ha a kocám, miután egyszer már megismerte a szépséget, ami a legmesszebbmenőkig magával is ragadta, egyik napról a másikra megfosztatna tőle egy önfejű, csökönyös kertész miatt, aki nem hajlandó elismerni, hogy a híressé vált népi mondás ellenére a disznó is képes értékelni a virágot. És mindenekelőtt eszébe ne jusson szembeszállni a kocámmal, mert végtelenül érzékeny, és persze büszkeségében sértett lényről van szó, mint már mondottam, úgyhogy nem kizárt, hogy erőszakkal próbálja érvényesíteni a jogait. Ezért aztán öné a felelősség mindazért, ami történhet. A megoldás egyszerű:

494

szó sincs itt traumáról, patológiáról, semminemű, mentálhigiénés központi ellátásra szoruló bajról. Itt mindössze arról van szó, hogy ön képtelen megérteni a kocám kifinomult személyiségét; ezt csakis úgy küzdheti le, ha rendszeresen újratelepíti a futórózsáit, s aztán hagyja, hogy megegyék az állatok. Gondolja végig, nem is olyan nagy dolog, amit kérek. Már ha ön nem afféle, elitpárti kertész, aki híján van mindennemű megértésnek. Ez esetben, uram, nincs más választásom, ön arra se méltó, hogy éljen. Kénytelen leszek szabad utat engedni a vaddisznókocám mellett a teheneimnek, az ökreimnek, a borjúimnak, a szamaraimnak, a tyúkjaimnak, a kacsáimnak, a nyulaimnak, hogy végérvényesen tarolják le az ön kertjét; hogy törjenek be a háza ajtaján, menjenek föl a hálószobájába, ahol alszik, gyalázzák meg az ágyát, és falják föl az ön jogokkal csordultig teli szívét. Szívélyes üdvözlettel A sertéstenyésztő PÁVAI PATAK MÁRTA fordítása

Arthur Koestler megérkezik Nagy Britanniába, a sevillai börtönből való kiszabadulása után

JULIO CORTÁZAR

Happy New Year     Nézd, nem kérek sokat, csak a kezed, hadd fogjam a kezembe, mint egy boldogan durmoló békácskát. Kell ez az ajtó, amit megnyitottál, hogy világodba léphessek, kell e zöld kristálycukor, e gömbölyded öröm. Nem adod ide a kezed ma este, rekedt saláták szilveszteréjszakáján? Technikai okok miatt nem. Akkor megteremtem ujjaid levegőből, tenyered bársonyos barackját és a kék fák vidékét, kézfejed. Majd két kezem közé fogom, akárha rengeteg minden a világon épp ettől függne, az évszakok váltakozása, a kakaskukorékolás, az emberek szerelme.   

1950, a felszabadulás éve stb.                     

 És ha téged keres a sírás   (Egy tangóból)  

És ha téged keres a sírás, ragadd meg, idd ki fenékig a jogos könnyek serlegét. Sírj, argentin, sírj végre valódi könnyeket, arccal az idő felé, amit ügyesen elsinkófáltál, sírd el távolinak hitt bajaid, a könyörtelen magányt egy folyónál, az érdemtelen béke bűnét, az elbágyasztó jóllakást kaláccsal. Sirasd rádiós-mozis, megrontott gyerekkorodat, kamaszkorod őgyelgéseit, lúdtalpadat, viszonzatlan szerelmed,

496

a bajnokságot, a grillen felejtett marhahúst, sirasd diplomád vagy kinevezésed, végleges, végzetes jóléted kezdetét, mikor lecövekeltél egy irdatlan nagy pusztaságon, birtokodon, amit havi részletekben fizettél.    

Infláció, milyen hazugság   A tükrök ingyenesek, de milyen drága szembenézni az igazsággal, hogy ne üdvözletet láss, képeslapot a ferde toronnyal. A veszett kutyák is ingyenesek, az ilyesmiért sosem kell fizetni, ugyanakkor ez a felipe ez a csésze tápióka  vagy a hajnali kapucsínó, blokk a pénztárnál egy nyolcvan és ebben talán már benne van a kiszolgálás talán nem. A nap ingyen süt, de ez a radíros ceruza fél peso, csak fizessen és tönkreteheti! A macskák ingyen vannak. A bubópestis, a balesetek meg a gőz, amely tekintélyt kölcsönöz a tökmagárusok mozdonyának. Ingyen vannak a szép holdfogyatkozások, a beszédek a Plaza de Mayón. Ez a nemzet áldozatokat hoz a gyerekeiért. Olvassa a térképes útikönyvet: kettő negyven. A szerelem ingyen van, majd a végén fizet vagy épp önnek fizetnek (attól függ, milyen a szerencse vagy a nyakkendője). Változó árak: Li Tu Yang Boca Júniors, csak nézze meg, próbálja fel, vigye. A halál ingyen van. Egy kettő három egy kanállal papának eggyel mamának, ügyes kislány.   

497

Levélben   Úgy látszik, szombatonként nem jár többé a boltba, nem tűnik fel az Otamendi sarkán, kezd hiányozni a felső szomszéd lányainak. Tegnap ebédidőben nem hallották fütyülni, és furamód nem reklamált, hogy túlfőtt a metélt.  Talán rájön az újságkihordó fiú is, hogy a pizsamafelsős úr nem vesz több Clarínt, és az adóhatóságnál kitölt valaki egy rózsaszínű csekket (első felszólítás), amit a postás kézbesít egy fiúnak, aki átadja az anyjának, aki ránéz, és semmit se szól.    IMREH ANDRÁS fordításai

Arthur Koestler és második felesége Mamaine Verte Rive-ben, Franciaországban (1950)

JULIO CORTÁZAR

Zene, fejhallgatóval

Elmagyarázta egy műszaki ember, de nem sokat értettem belőle. Amikor fejhallgatóval hallgatunk egy lemezt (nem ám akármelyiket, hanem épp egy olyat, amelyikkel ez nem fordulhatna elő), megesik, hogy a másodpercnek abban a töredékében, amely megelőzi az első hangot, hihetetlenül gyengén bár, de érzékelhető ez az első hang, amely aztán egy pillanattal később teljes erővel fölzeng. Néha észre sem veszi az ember, de amikor egy vonósnégyesre vár, vagy egy madrigálra, vagy egy liedre, ez a szinte érzékelhetetlen odahang egyáltalán nem kellemes. Mert rendben, létezik visszhang, ami tisztelettudóan kivárja a maga sorát, de hogy odahang – miféle dolog ez? Hallgatom Orlando Gibbons Királyi variációit, és a hallás rövid éjszakájában, amikor épp két szám között a hang újabb kitörésére készülnek fel érzékeim, egy egészen távoli akkord vagy a dallam első taktusai úsznak be, mint valami mikrobák, olyasmi, aminek semmi köze ahhoz, ami aztán fél másodperccel később felhangzik, és amely mindazonáltal mégis annak a paródiája, végtelenül finom kigúnyolása. Elizabeth Schumann készül elénekelni a Du bist die Ruh-t, a benépesültség érzete támad, mint minden lemez mélyén, legyen szó akár a legtökéletesebbről, a feszült várakozás állapotába kerülünk, figyelmünket teljes mértékben annak szenteljük, ami rögvest kezdődik, és akkor a csönd legmélyéről, legnagyobb borzalmunkra egy baktérium vagy egy robot hangját halljuk ki, ahogy a hallhatóság sávjának legeslegaljáról a Du bistet énekli, elcsuklik, a másodperc törtrészéig még csend, aztán teljes erővel felcsendül az énekes hangja, a valódi Du bist die Ruh. (A példa igen rossz, hiszen még mielőtt a szoprán énekelni kezdene, van egy zongorás bevezetés, és a zongora első két-három hangja mozdul be a fent említett szublimált módon; de miután a közös tapasztalatból adódóan feltehetőleg érthető, amit mondok, fölösleges találóbbra cserélni; azt gondolom, ezt a hanglemezbetegséget mindenki épp elég jól ismeri, és kellőképp szenved is tőle.) Műszaki barátom elmagyarázta, hogy ez az odahang, amely egészen addig számomra érzékelhetetlennek tűnt, olyasmiből ered, ami mindenféle áramkörök, feedbackek, áramellátások, és ki tudja, még miféle légből kapott szavak esetén lép fel. Amit én odahangon értettem, és ami józan paraszti ésszel lehetetlennek tűnt, barátom számára tökéletesen felfogható volt, habár én továbbra sem értettem, és nem is nagyon érdekelt. Újabb titokra derült fény, arra, hogy még mielőtt ön énekelni kezdene, a lemezen már rajta van az ének eleje, azaz valójában nem is így van, az ön éneklését a csönd előzi meg, és az odahang nem más, mint késleltetett mechanizmus, amely korábban kerül felvételre, azzal összefüggésben, hogy stb. Amitől persze mi még, a fejhallgató fekete és konkáv univerzumában arra várakozván, hogy felcsendüljön egy Mozart-vonósnégyes, továbbra is igen

499

alattomosnak érezzük azt a négy kis tücsköt, akik egy tizedmásodperccel korábban már rögtön a paródiáját hangicsálják, és senki nem érti, hogyan lehetséges, hogy a lemeztársaságok még mindig nem oldottak meg egy olyan problémát, amely korántsem tűnik megoldhatatlannak, kivált annak fényében, hogy a műszakiak mi mindent oldottak meg attól a naptól fogva, hogy Thomas Alva Edison a tölcsérhez hajolt és belemondta az örökbecsű Mary had a little lambet. Elsősorban azért jut eszembe mindez (túl azon, hogy minden alkalommal felbosszantom magam, amikor egy lemezen az odahang olyan elkeserítő, mint Glenn Gould duruzsolása zongorázás közben), mert az utóbbi években fölöttébb megkedveltem a fejhallgatót. Nagyon későn jutott el hozzám, és sokáig eseti kiútnak tekintettem csupán, pillanatnyi trükknek, amely által felmenthetem rokonaimat és a szomszédokat az előszeretettel repertoáromra tűzött Varese, Nono, Lutoslavski vagy Cat Anderson alól, akiknek a zenéje meglehetősen visszhangos tud lenni este tíz után. Azt is el kell mondanom, hogy kezdetben már pusztán a fejhallgató fülemre illesztése is zavart; a gumiabroncs a fejemet szorította, belegabalyodtam a drótba, nem tudtam kimenni egy italért, hirtelen egészen elszigeteltnek éreztem magam a külvilágtól, foszforeszkáló csenddel körülvéve, amely nem a dolgok és lakások lakályos csendje. Sosem lehet tudni, mikor következnek be a nagy ugrások; egyszer csak azon vettem észre magam, hogy szeretek dzsesszt és kamarazenét hallgatni fejhallgatóval. Egészen addig a pillanatig nagyra voltam Rogers márkájú hangfalaimmal, amelyeket Londonban szereztem be, végighallgatván az Imhof egyik alkalmazottjának kékharisnya értekezését, aki mellesleg korábban egy Beomastert adott el nekem, csakhogy ő nem igazán kedveli ezt a márkát (igaza van); de lassacskán rá kellett ébrednem, hogy a nyílt hang kevésbé tökéletes, kevésbé kifinomult, mint amikor közvetlenül érkezik a fejhallgatóból a fülbe. Még ami rossz volt néhány lemezen, nevezetesen az odahang, is tisztábbnak bizonyult, mint a rádiófelvételeken; már a könnyű súly sem zavart a fejemen, sem a lélektani bebörtönöztetés meg az esetenkénti drótba gabalyodás. Az özönvíz előtti időkből, amikor bábáskodtam az argentin rádió születésénél, eszembe jutottak az általunk „telefon”-nak nevezett detektoros vevőkészülékek, amelyek nem túlságosan különböznek a mostani fejhallgatóktól, leszámítva a súlyukat. Az első hangszórók rádiófronton is kevésbé voltak hűek, mint a „telefon”-ok, mégis hamarosan teljes mértékben kiszorították azokat, mert azt azért nem lehetett elvárni, hogy a család minden tagja különböző ketyerékkel a fején hallgassa a labdarúgó-mérkőzést. Ki mondta volna meg akkor, hogy hatvan évvel később a fejhallgató ismét uralkodóvá válik a lemezek világában, és hogy mellesleg – horresco referens – a rádióhallgatás leghülyébb és legelidegenítőbb módjaként harapózik el, ahogy az utcákon és tereken tapasztalható, ahol emberek úgy haladnak el mellettünk, mint más, ellenséges dimenzióból való zombik, a lenézés vagy szemrehányás, vagy egyszerűen az agybaj vagy divat buborékjaiként, egyik vagy másik egyben nyilvánvalóan elkülönülve a tömegtől, minden ítélet, minden hiba fölött állón. Talán jelentőségteljes a terminológia: a hangfalakat hívják hangszóróknak is spanyolul, és azok a nyelvek, amelyeket ismerek, ugyanebből a képből indul-

500

nak ki: loud-speaker, haut-parleur. Ugyanakkor a fejhallgató, amit mi kezdetben „telefon”-nak, majd „beszélő”-nek hívtunk, angolul az earphones, franciául a casques d’écoute alakját öltik. Van valami finomabb és rafináltabb ezekben a habozó variációkban, mintha inkább a szóra, mint a zenére összpontosítanának (beszélő/speaker/parleur), míg a fejhallgató szemantikai spektruma tágabb, kifinomultabb kifejezés a hang reprodukciójára. Egészen megigéz, ahogy a nő itt mellettem fejhallgatóval zenét hallgat, hogy arca, anélkül, hogy tudná, e kicsiny belső éjszakának, a zene és saját figyelme teljes bensőségességének minden történését visszatükrözi. Ha én is hallgatom, szájának és szemének reakciói megmagyarázhatóvá lesznek, de ha csak ő, akkor van valami megigéző ezekben a változásokban, a kifejezés e pillanatnyi átalakulásaiban, a kéz könnyed gesztusaiban, amelyek az ütemeket és hangokat gesztikuláló mozdulatokra váltják, színházra a zenét, eleven szoborra a dallamot. Néhány pillanatra megfeledkezem a valóságról, és a fejhallgató egy új Frankenstein elektródáinak tűnik, hogy létfontosságú szikrát szolgáltassanak a viaszfigurának, lassanként életre keltsék, kiléptessék a mozdulatlanságból, amellyel meggyőződésünk szerint zenét hallgatunk, és amelyet a külső szemlélő egészen másként érzékel. Ez a női arc egyszerre hold lesz, távoli fényt ver vissza, változékony fényt, amely völgyeit és dombjait kimeríthetetlen árnyalatokkal járja be, ködfátylakkal, könnyű mosolyokkal vagy a szomorúság futó sírásaival. Zenehold, egy távoli, összetett, szinte megfoghatatlan folyamat végső, erotikus következménye.  Szinte megfoghatatlan? Fejhallgatóval hallgatok egy Bartók-vonósnégyest, és valahonnan egész mélyről tiszta kapcsolatot érzek ezzel a zenével, amely a saját idejében zajlik és egyúttal az enyémben. De aztán, amint a lemezre gondolok, amely immár a polcon pihen oly sok társával együtt, időtartamok képződnek meg előttem, hidak, szakaszok, és megszédülök ettől a fejlődéstől, amelynek néhány perce újfent a végpontja voltam. Lehetetlenség lépésenként leírni – vagy akár követni –, de talán láthatók a magaslatok, emez igen bonyolult grafikon csúcsai. Egy magyar zenésszel kezdődik, aki kitalál, leképez, és vonósnégyes formájában közöl egy hangstruktúrát. Érzéki és esztétikai mechanizmusokon, valamint az érthető átírás technikáján keresztül ez a struktúra a kottapapírra kerül, amit egy nap elolvas és kiválaszt négy muzsikus, és az alkotás folyamatával ellentétes irányban haladva a partitúra jeleit hangzó anyaggá alakítják. Miután visszafordultak az eredeti forrás felé, útjuk egyenesen előrevezet; számtalan, hegedűk és csellók által keltett fizikai jelenség váltja a zenei jeleket hangzó elemekre, amelyeket egy mikrofon fog föl és formál elektromos impulzusokká; ezek aztán mechanikus rezgésekre változnak, amelyeket hanglemezre írnak, és ez a lemez most itt pihen a polcon. De az imént még mechanikus olvasáson esett keresztül, barázdáiban egy gyémánt rezgéseit keltvén (anyagi vonatkozásban ez a pillanat a legtermékenyebb, tudományon kívüli fogalmakkal a legfelfoghatóbb), és ekkor lépett játékba egy elektromos rendszer, ami az impulzusokat hangzó jelekre fordítja, visszahelyezi a hangok terébe, mégpedig a hangfalak vagy a fejhallgató révén, amelyek előtt a fül mikrofonként várakozik, hogy a hangjeleket továbbíthassa egy központi laboratóriumba, amiről lé-

501

nyegében semmilyen használható elképzelésünk sincs, de ahonnan fél órája megkaptam Bartók Béla vonósnégyesét, szédítő  túlsó végén e pályának, amely keveseknek jut eszébe zenehallgatás közben, mintha bizony ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Mikor felveszem a fülhallgatót, mikor óvatosan fülemre igazítom, mert kényes vagyok a fülemre, sőt mi több, kényes a fejhallgató is, fura de fordított a benyomás, én lépek a fejhallgatóba, én dugom be fejem másik sötétbe, másik éjszakába. Odakint úgy tűnik, minden változatlan, a nappali, a lámpák, Carol egy Virginia Woolf-könyvet olvas szemben, a fotelben, az asztalon cigaretták, Flanelle papírgombócot üldöz, ugyanaz, a miénk, ilyen, egy újabb éjszaka.  És mégsem ugyanaz, mivel a kinti csend, amit tompítanak a gumikarikák, másfajta csendnek adja át helyét, belső csendnek, a vér lebegő planetáriumának, a koponya barlangjának, másfajta figyelemnek, elindul a lemez, és a csend eleven várakozás lesz, bársonycsend, csendtapintás, van benne valami bolygóközi lebegés, szférák zenéje, csend, csendes lihegés, csillagtücskök csendes dörgölése, feszült várakozás (alig három-négy másodperc), a tű már az előzetes csöndben fut, összesűríti, fekete (vagy zöld, vagy piros) plüss-szoknya lesz, foszfátcsend, majd felrobban az első hang, egy akkord, ez is belül, az én térfelemen, centrumában egy kristálykoponyának, a British Museumban láttam, benne volt a szikrázó kozmosz, áttetszősége mélyén, így tehát a muzsika nem a fejhallgatóból jön, belőlem fakad, saját magam hallgatója vagyok, tiszta űr, amelyben lüktet a ritmus, és a fekete barlang közepén szövi pókhálóját a dallam.  Hát hogy is ne jutna mindezek után az ember eszébe, hogy a költészet bizonyos értelemben olyan szó, amit láthatatlan fejhallgatóval hallgatunk, mihelyst a vers varázsa hatni kezd. Egy novella vagy egy regény kapcsán is magunkba merülhetünk, átélhetjük egy olyan szinten, amely inkább az övé, mint a miénk az olvasás folyamán, de a közlésrendszer nem oldódik el a környező világtól, az információ továbbra is információ marad, akármilyen esztétikussá, elliptikussá, szimbolikussá alakul is át. Ezzel szemben a vers a verset közli, nem akar, és nem is tud mást közölni. Születése és léte okán egy bensőségesség legbelsejébe kerül, épp úgy, ahogy a fejhallgató égeti fel a ki-be járás hídját, hogy kizárólagosan

502

belső állapotot hozzon létre, jelenlétét és megélését a zenének, amely mintha a fekete barlangból jönne. Senki nem látta ezt jobban, mint Rainer Maria Rilke, első Orpheusz-szonettjében:  O Orpheus singt! o Hoher Baum im Ohr! Ó zengő Orpheusz! Fül fája, nagy!   Benső fa: az első pillanat zűrzavara Brahms vagy Lutoslavski valamely vonósnégyesében, a maga teljes lombozatában. És Rilke a benső teremtés végsőkig vitt képével zárja szonettjét, amikor felismeri, hogy miért sereglenek oda a vadak az isteni dalra, és azt mondja Orpheusznak:  da schufst du ihnen Tempel im Gehör itt raktál nékik dalból templomot.  Orpheusz a zene, nem a vers, de a fejhallgató e Valéry által emlegetett „baráti hasonlóságok” katalizátora. Ha a tényleges fejhallgató a belülről érkező zenét közvetíti, a vers önmagában az ige fejhallgatója; impulzusai a nyomtatott szótól haladnak a szem felé, ott pedig szárba szökkennek és hamarosan a benső hallás égig érő fájává terebélyesednek. 

Background Háttér, szó szerint.  Mindig mindent az éjszaka szült, a background, amelytől nincs menekvés, nappali teremtményeim ősanyja. Egyetlen lehetséges pszichoanalízisemnek a sötétségben kellene lezajlania, hajnali kettő és négy között – a specialisták számára elképzelhetetlen órán. De én igen, én le tudom folytatni délben is, ki tudom űzni a lidércnyomásokat fényes nappal, méghozzá az egyetlen hatékony módszerrel: azáltal, hogy kimondom őket.  Furcsa, de ahhoz, hogy kimondhassam lidércnyomásaimat, el kell hallgattatnom őket abban az órában, amikor az álmatlanság színházában megjelennek. Más törvények uralkodnak a fekete levegő hatalmas házában, a lárvák és lidércek ünnepélyén, a fénytől elzárt, a nappalt áhítani sem merő emlékezet bűntársai fölött, amely csak forgatja penészfoltos bársonyait a félálom színpadán. Passzívan, lepedői és párnái zsöllyéjébe szegezett nézőként, az elutasítást vagy akár az alkalmazkodást, a rögzítő szót akarni is képtelenül. De aztán jön a nappal, a világoskamra. Majd mindent előhívhatunk és rögzíthetünk. Már nem ugyanazt, de az írás fotográfiája olyan, mint a dolgok fotográfiája: mindig valamelyest más, hogy így legyen, időnként, ugyanaz.  Jelenlét, mandalám feltűnése a magas, meztelen éjszakákban, a megnyúzott éjszakákban, ott, ahol máskor báránykákat számláltam és szorzatok és hányadosok számskáláin szaladgáltam fel-alá, palindromokon és akrosztichonokon

503

bolyongtam, akaratlan vendége az éjszakáknak, amelyek nem hajlandók egyedül lenni. Elkerülhetetlen kezek löknek az idő örvényeibe, arcokéiba, a táncba, ahol egyazon hideglázban keverednek össze halottak és élők, miközben láthatatlan lakájok újabb és újabb álarcosokat engednek be, hogy aztán becsukják az ajtókat az álom, a győzedelmes éjszaka egyetlen hatékony ellenfele előtt.  Harcoltam, persze, senki sem adja meg magát csak úgy, nem teszi le a felejtés fegyvereit, nem mond le a sövényen átugráló hülye barikákról, a négyjegyű számokról, amelyek hetesével csökkennek, hogy aztán, ha a végösszeg nem pont nullára jön ki, újra emelkedni kezdjenek. Olykor talán győztem, vagy az éjszaka bizonyult nagylelkűnek; majdnem mindig a hamuszínű hajnalra kellett nyitni a szemem, hideg pongyolát keresni és elviselni, hogy megérkezzen a minden erőfeszítésem előtti kimerültség, egy véget nem érő nap pala-íze. Nem tudok fáradtság nélkül, alvás nélkül élni; nem tudom, miért gyűlöli álmom az éjszaka, miért harcol ellene, miért rendez denevérviadalt csupasz testemen. Száz meg száz mnemotechnikai módszert dolgoztam ki, túlságosan is jól ismernek az ügyeletes gyógyszerészek és a Chivas Regal. Talán nem érdemeltem meg a mandalámat, talán ezért késlekedett. Soha nem kerestem, hogyan is kereshettem volna az űrt az űrben; nem volt része gyászos védelmi játékaimnak, úgy jött, ahogy a madarak az ablakon keresztül, egy éjszaka egyszer csak ott volt, egy ironikus szünetben, az exhumálás vagy a nosztalgia két alakja között sejlett fel, kedves geometriai alakzat, újabb, ezúttal ártalmatlan emlék, a régi misztikus olvasmányokból, középkori bűvészkönyvekből, amatőr tantrizmusból, a dzsaipuri vagy benáreszi piacon látott beavatási szőnyegről visszatérő ábra. Hányszor sejlettek fel időtől sikált arcok vagy a gyermekkori boldogság tünékeny szobái, csak egy pillanatra, a hunyt szemek színpadán megelevenedve, hogy aztán átengedjék a helyüket valamiféle bizonytalan, forgó zöld vagy bíbor fényekből születő geometriai alakzatnak, ami aztán újabb találmánynak enged utat, az ablak félhomályánál mindig kézzelfoghatóbb semmi találmányának. Nem hárítottam el, ahogy oly sok arcot, oly sok testet, amelyek kiszolgáltattak a visszaemlékezésnek vagy a bűntudatnak, néha a boldogságnak, ami a maga lehetetlenségében még gyötrelmesebb volt. Hagytam, hadd maradjon, csukott szemem lilás dobozában nagyon közelről láttam, mozdulatlan, végleges forma volt, nem ismertem föl, ahogy az emlékezet oly sok más formáját, a formák oly sok más emlékét, semmit sem tettem, hogy eltávolítsam szemhéjam hirtelen felpattanásával, vagy egy kis forgolódással az ágyban, a párna hűvösebb régióit keresvén. Hagytam, hadd maradjon, habár megsemmisíthettem volna, úgy néztem, ahogy soha az éjszaka más lényeit, talán valami anyagtalan anyagisággal ruháztam fel, valami egész másféle textúrával, vagy csak véltem felruházni mindazzal, amivel már amúgy is rendelkezett; valami megnevezhetetlen tárta elém, mint egy egész másféle szerzetet, az ellenséges éjszaka szülöttét, egyben az én gyermekemet, a síri ünnepélyek és visszatérő tanújuk közti mohos függönyt.  Azon éjszaka óta, alighogy kigyúlnak a vándorcirkusz első fényei, mandalám megjelenik a hívásomra, és habár az álom nem jön vele, és jelenlétének tartamát nem tudnám mérni, az éjszaka hátramarad, meztelenül és megveszekedetten szaggatja ezt a sérthetetlen szövetet, próbálja széttépni és áttuszkolni

504

erre az oldalra az első látogatókat, a halott boldogság előre látható és éppen ezért még szörnyűbb diaképeit, egy argentin nyári alkony virágban álló fáját, egy nő mosolyát, akinek élete most már mindörökre tiltott zóna marad gyengédségem számára, egy halottét, aki utolsó kártyapartiját velem játszotta egy kórházi lepedőn.  Mandalám nem több egy végtelenül egyszerű mandalánál, amely talán elemek képzeletbeli kombinációjából születik, becsukott szemem térségének ovális alakját veszi föl, és hézagtalanul le is fedi, függőleges premier plánban, amelyen megnyugodhat a tekintetem. Még a háttere sem különböztethető meg attól a lila és bíbor közötti színtől, amely mindig is az álmatlanság színe volt, az emlékezet kihantolásainak és boncolásainak színtere; matt bársonynak mondanám, amelyben két egymásba fonódó háromszög rajzolódik ki, akár valami varázscsillag. A narancssárga párhuzamosok által kirajzolt rombuszból egy szem néz, anélkül, hogy nézne, sosem kellett viszonoznom a pillantását, habár rám szegezi a tekintetét; olyan szem, mint az egyiptomiak Udiyatja, élénk zöld szivárványhártyával és mészfehér pupillával, szempilla, sőt szemhéj nélkül, tökéletesen sima, olyan ecset festette az élő vászonra, amely nem törekedett egy szem utánzására. Elkalandozhat a figyelmem, kinézhetek az ablakon, vagy keresheti tekintetem a vizespoharat a félhomályban; akaratom egyszerű hajlításával el tudom távolítani a mandalámat, vagy megidézhetek egy képet, amit az éjszaka akarata ellenében választottam; de az ellentámadás legapróbb jelére, amint a választott kép csúszni kezd a kényszerű felé, mandalám máris az éjszaka ostroma és sérthetetlen térségem között terem. Így maradunk, így talál a láthatatlan ajtaján belépő álom, így töröl el abban a pillanatban, amit soha senki nem ismer fel.  Ekkor kezdődik az igazi alámerülés, amit azért tisztelek, mert tudom, hogy valóban az enyém, nem pedig a nappali fáradtság és a kóros álmatlanság zavaros terméke. Mandalám elválasztja a szolgaságot a kinyilatkoztatástól, a revansista félálmot a gyökerekből érkező üzenetektől. Az onirikus éjszaka az én igazi éjszakám; akárcsak az álmatlanság során, semmit sem tudok tenni, hogy gátat vessek ennek az áradatnak, amely elönt és leigáz, csakhogy az álmok: álmok, a tudatnak nincs módja válogatni köztük, míg a limlomos álmatlanság az ébrenlét zavaros vétkeivel játszadozik, véget nem érő mazochista szertartás során tesz újabb és újabb ajánlatokat nekik. Mandalám elválasztja az álmatlanság ügyetlenkedéseit attól a tiszta területtől, amelyről hidak indulnak; és ha mandalának hívom, hát épp ezért, mivel ha átadjuk magunkat egy mandalának, egyúttal megnyílik előttünk egy megfontolások nélküli teljesség, saját magunknak adjuk át magunkat, visszakapjuk azt, amit nem tudunk elérni előtte vagy utána. Tudom, hogy az álom a rettegést éppúgy elhozhatja, mint a gyönyört, felfedezéshez éppúgy vezethet, mint ahogy elveszejthet egy végtelen labirintusban; de azt is tudom, hogy az vagyok, amit álmodom, és hogy azt álmodom, ami vagyok. Felébredek, csak félig ismerem magam, és az álmatlanság zavaros játékot űz ezzel az illúziókba csomagolt ismerettel; mandalám hozzásegít, hogy visszaessek magamba, hogy tudatomat ugyanoda akaszthassam, ahová a ruhámat lefekvéskor. 

505

Azért beszélek erről, mert ébredéskor az álomcafatok megírás után kiáltanak, és mert öröktől fogva tudtam, hogy ez az írás – versek, novellák, regények – az egyetlen rögzítési lehetőség, amely számomra megadatott, hogy ne oldódjak fel abban a lényben, aki felhajtja reggeli kávéját és kimegy az utcára, hogy új napba kezdjen. Semmi bajom nincs nappali életemmel, de nem miatta írok. Nagyon rég áttértem az írásról az életre, az álomról az ébrenlétre. Az élet ellátja munícióval az álmokat, de az álmok visszadobják az érmét az élet mélységes kútjába. Mindenesetre ezt kerestem, vagy legalábbis fogadtam el mindig, mialatt napközben írásaimmal bíbelődtem: a rögzítést, amely egyben újraalkotás. Így született mindez IMREH ANDRÁS fordításai

Arthur Koestler második feleségével, Mamaine-nel Bwlch Ocynban

MŰHELY

A FILOZÓFUS SZEMÉVEL Lukács Laura beszélgetése a műfordításról Kelemen Jánossal

– Sokan, sokat törték a fejüket a nyelven, sokféleképpen próbálták magyarázni – volt, aki a nyelvet a léttel, a nyelv történetét a történelemmel azonosította, más univerzális nyelvről beszélt… Ha a nyelvnek is ennyi értelmezése létezik, lehet-e egyáltalán filozófiai értelemben fordításról beszélni? – Hadd említsem máris Umberto Ecót, aki külön kötetben (Dire Quasi la Stessa Cosa, vagyis Majdnem ugyanazt mondani címmel) foglalkozik a témával. Felveti benne, hogy talán nem is nyilatkozhat a fordítás problémájáról az, aki nem rendelkezik komoly fordítói tapasztalattal. Csak azért mondom, mert én magam ifjú koromban és igen keveset fordítottam, hamar beláttam, hogy nem ez lesz a hivatásom, vagyis ilyen értelemben nem vagyok szaktekintély… Mindenesetre, az európai kultúrában Szent Ágostonnál, Szent Jeromosnál találjuk az első jeleit annak, hogy az emberek elgondolkoztak a fordítás lehetőségein, lehetetlenségén vagy egyáltalán mibenlétén. Ha gyorsan előreugrom az időben Dantéhoz, akkor nála – a Vendégség (Convivio) egy passzusában – azt olvasom, méghozzá érvekkel kifejtve, hogy nem lehet fordítani. Egyszóval, ilyen régi probléma ez. Azt hiszem, tényleg nem lehet fordítani, viszont kell; meg kell tudni találni a kompromisszumot e két véglet, a reménytelenség és a remény között, és a gyakorlatban ezt teszik a fordítók. – Babits írja, ön is hivatkozik rá, hogy: „A fordítás épp annyiféleképpen legyen magyarázható, mint az eredeti!” Akkor viszont a fordítás nem más, mint értelmezési – filozófiai szakszóval hermeneutikai – probléma. – Igen, helyben vagyunk. Babitsnak nagyon nagy megállapítása ez. Hisz éppen úgy hangzik az egyik leglényegesebb kérdés, hogy mi az interpretáció és a fordítás viszonya. Filozófusok, nyelvészek, hermeneuták, fordítók, kritikusok vitatkoznak róla, hogy vajon az interpretációnak egy fajtája-e a fordítás, vagy – másképp fogalmazva – fordítás-e az interpretáció. Sőt kérdés lehet, hogy maga az olvasás, amikor én magam olvasok egy szöveget, nem olyan műveletek végrehajtásából áll-e, mint amilyeneket a fordító végez. Vajon két nyelv közötti viszony-e a fordítás, vagy pedig egy adott nyelven belül is beszélhetünk fordításról? Eszembe jut George Steiner, aki a Bábel utánban elemzi a Téli regét, s azon mereng oldalakon keresztül, hogy vajon maga a kortárs néző, vagy a XVII. századi Folio-kiadás olvasója mit értett belőle, s értette-e egyáltalán. Vagy fordítás-e az, ha megzenésítünk vagy megfilmesítünk egy irodalmi művet? Nemcsak terminológiai, hanem valódi elméleti kérdések ezek, a velük kapcsolatos kifejezéseket gyakran mi magunk is használjuk. Például azt mondjuk: X. Y. „lefordította” a maga nyelvére, amit M. Z. mondott… Ez a sok izgalmas kérdés persze hosszabb kifejtést igényelne, de annyi biztos, hogy jó helyen kopogtatunk a filozófusnál, mert a nyelv lényegét érinti a fordítás problematikája. És nem egyszerűen az a kérdés, hogy lehet-e fordítani, vagy sem. Létezik még alapvetőbb kérdés: az, hogy értjük-e egyálta-

507

lán egymást vagy akár önmagunkat, tudjuk-e alkalmazni a megértést egyszerű, hétköznapi viszonyainkra is. – Hétköznapi értelemben persze konkrét nemzeti nyelvekre gondolunk, amikor fordítást emlegetünk. Létezik egy nyelvészeti elmélet, amely szerint az ember egyenesen be van börtönözve a saját anyanyelvébe, amely egész gondolkodás- és szemléletmódját meghatározza; elég csak a szólások, fordulatok különbségeire gondolni. Mi a véleménye erről? – Ez egy nagy elmélet, a nyelvészeti relativizmusé. Idetartoznak Humboldt követői, a Sapir–Whorf-hipotézis, és hasonlók… de nem akarok címkézni. Nekem az a véleményem, hogy valahol középúton van az igazság. Ez az elmélet nagyjából azt mondja, hogy minden nyelvvel egyfajta gondolkodásmód, világnézet jár együtt – mondjuk, a hopi indiánok nyelve fatálisan meghatározza gondolkodásuk módját, amely abszolúte összevethetetlen például az indoeurópai nyelvek determinálta észjárással, világnézettel. Mindamellett a nyelv nem él külön életet, hanem beleivódik mindféle más tevékenységünkbe, tehát igenis igazuk van azoknak, akik azt mondják – metaforikusan, mint Heidegger –, hogy a nyelv a lét háza. Létünkkel, életmódunkkal, tapasztalatunkkal abszolúte összefügg az a nyelv, amelyen beszélünk, és ha megpróbáljuk leválasztani a nyelvet erről az egészről, akkor persze mindjárt összevethetetlenné válik más nyelvekkel. Ezt igazolja a mindennapi tapasztalat, ismeri is mindenki, aki egy életen át több nyelvvel küszködik: egy nyelvet csak úgy lehet életben tartani, ha elmegy az ember oda, ahol azt beszélik, és benne él a nyelvi közösségben, nem csak a szótárt meg a nyelvkönyveket bújja. – Ha őszinte akarok lenni, szerettem volna azt hallani, hogy nem ért egyet a nyelvi meghatározottság elméletével… – Eléggé beleőszült a szakállam, annyit foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, és az az igazság, hogy hol így gondoltam, hol meg úgy. Van tudniillik egy nagy, rettentően erős nyelvfilozófiai tétel, amely kimondja, hogy a gondolkodás abszolút feltétele, és tényleges közege a nyelv. Tehát nyelv nélkül nincs gondolkodás. Sok minden szól mellette. Más oldalról viszont ott van az előbb említett lingvisztikai relativizmus. Ha egymás mellé tesszük a kettőt, igen súlyos következtetések adódnak belőle. Például az, hogy ha a nyelv és a gondolkozás azonos, vagy feltételezi egymást, akkor még csak felfogni sem tudhatom egy másik nyelven beszélő ember gondolatait. Ez persze az anyanyelvre vonatkozik: az én nyelvem annyira szoros kapcsolatban van a gondolkodásmódommal, hogy soha nem leszek képes megérteni a másikat. Eléggé divatos elméletek ezek, hiszen a relativizmus annyi más téren is divatos; elárasztanak minket a kulturális relativizmust hirdető tételek. Ez tehát az a hatalmas kontextus, amelybe a fordítás problémája beleágyazódik. – Én is úgy gondolom, valahol itt van a kutya elásva… mert másfelől léteznie kell valami univerzális megértésnek is. Hányszor érezzük a felismerés örömét, amikor idegen nyelven egyből megértünk egy soha nem hallott, saját nyelvünkben nem létező fordulatot, szólást, szóképet! – Igen, a másik oldalon valóban ott áll az a nagyon erős megfontolás, hogy az emberi nyelvnek vannak univerzális sajátosságai, tehát létezik olyan, hogy „az emberi nyelv”. A modern nyelvészetben nagyon erősen ezt – a nyelvi univerzálék létezését – sugallta a Chomsky-féle úgynevezett generatív vagy transzformációs grammatika. Igen

508

ám, de mi nem az univerzális nyelvet beszéljük, hanem a magunkét, és a fordítás problémája sem ezen az univerzális szinten jelentkezik, hanem felszínesebben, az empirikusan létező, beszélt nyelvek között. Azt hiszem, különösen két olyan nagy terület van, ahol a fordítás igen nehéz kérdéseket vet föl: az egyik az irodalom, a másik a filozófia. Fordítási problémák szempontjából a filozófiai művek ugyanolyan súlyosak, mint az irodalmiak. – Ön sokat írt Dantéról. Az, hogy Dante magyarul is olvasható, hozzákapcsol minket egy európai hagyományhoz, egy kultúrkörhöz, így tehát ilyen missziója is van a fordításnak. Egyetért ezzel? – Beszélgetésünk elején azt mondtam, lehetetlen fordítani, de kell. Tehát egyetértek. Nézegetem, figyelemmel kísérem a világban a Dante-fordításokat. Mondok egy megrázó számot: az Isteni színjátéknak több mint száz angol nyelvű fordítása van! Magyarul sem Babits az egyetlen, és noha fantasztikus a munkája, néhány helyen másoké is versenyre kel vele, például Szász Károlyé. Maga Babits ismeri el, hogy Szász helyenként remek megoldásokat talált. De minden megfontolás alapja az a feltevés, amit Babits fentebb idézett mondata is érint: van egy mű, amit azonosnak tartunk önmagával – mondjuk, az Isteni színjáték olasz szövegét –, úgy vesszük, hogy adva van, az egyszerűség kedvéért úgy tekintjük, hogy időben fennálló önazonossággal bír. Különféle korszakokban, különféle nyelveken fordítások készülnek róla. Melyik hát akkor az Isteni színjáték? Longfellow klasszikus angol nyelvű, amerikai fordítása? Vagy Babits magyar fordítása? Vagy az összes együtt? Én azt válaszolom: az összes együtt. Ha valamilyen módon meggyőződünk arról, hogy egy fordítás – például Babitsé – jó, akkor az néhány fontos aspektusból fényt vet az eredeti szövegre. Valamelyik klasszikus német fordítás egy másik aspektusból. Weöres Sándor öt lefordított éneke bizonyára valamilyen más aspektust ad hozzá, s ezek most már együtt alkotják az Isteni színjátékot. És bár mindig, a mai napig van olvasója, ezeket a nagy szövegeket sokszor nem azért olvassuk, hogy megismerjük belőlük magát a nagy művet és a szerzőt, hanem gyakran kizárólag a fordítás kedvéért! Sokszor egy már lefordított mű új fordítására éppen a fordítás miatt kíváncsi az ember. Éppen ezért van önállósága a fordításnak, mert csak egyik célja az, hogy hozzáférhetővé tegye az eredeti művet. Lehet, hogy ezzel eléggé vitatható dolgot mondok, de oda akarok kilyukadni – még tovább bonyolítva a választ az eredeti kérdésre –, hogy a fordítás az ember saját kultúráját gazdagítja, saját kultúránk részeként vesszük a kezünkbe. Tehát valójában ezért kell fordítani. Babits Isteni színjátéka nem egyszerűen a Dante-mű nagyszerű fordítása, hanem a magyar irodalomnak és költészetnek is nagy klasszikus alkotása. Azt hiszem, sokan egyetértenek velem abban, hogy maga ez a fordítás is óriási mértékben reformálta, gazdagította a magyar költői nyelvet. – A legnagyobb magyar fordítók iskoláján felnőve azt tanultuk, hogy a fordítás valahogy úgy igyekezzék visszaadni magyarul, amit valaki idegen nyelven írt, mintha magyarul írták volna. Ez persze néha a hűség rovására megy. – Erre mondta Benedetto Croce, hogy „a szép hűtlenek”, hisz egy jó műfordítás csak hűtlen tud lenni… Nyilván úgy igaz, hogy egészen más eszközökkel, más feltételrendszerrel kell dolgoznia a fordítónak, nemcsak nyelvi, hanem kulturális és mindenféle más vonatkozásban is. Van (csúf szóval) „forrásnyelv”, meg „célnyelv”, de az utóbbi nem egyszerűen egy nyelv, hanem a kontextusa is. Ebbe kell a fordítónak a forrásnyelven írt

509

mű alapján, annak ihletésére egy művet kreálnia. Meg kell alkudnia, ami sok nagy kérdést fölvet, de ez talán most nem a mi asztalunk. Aztán, ne felejtsük, hogy a nagy magyar műfordítói nemzedékek, például a Nyugaté, abban az illúzióban ringatták magukat (és az illúzió hatása alatt gyönyörű műfordításokat készítettek), hogy formailag, vagyis rímelés, versforma, ritmus terén is illik hűnek maradni. Nem tudom, él-e még nálunk ez a hagyomány, de a nagyvilágban már megszűnt. Vegyük csak az egyszerűség kedvért azt, hogy már szinte sehol nem csinálnak rímes fordításokat. Akkor vajon feladták ezáltal a hűség követelményét? Vagy engedtek belőle? Én azt hiszem, ez koronként változik. Gyűjtöm az Isteni színjáték kiadásait, s épp mostanában akadt a kezembe egy gyönyörű orosz fordítás: endecasillabókban, rímesen! Igaz, ezek részletkérdések: akár rímel, akár nem, a műfordító emitt felad valamit, talán azért, hogy valahol máshol nyerjen. Mindenképpen azt kell mondani, hogy a jó műfordítás újraalkotása az eredeti irodalmi műnek, újraalkotás az eredeti ihletésére, vagyis több mint fordítás. Filozófiai írásoknál sem más a helyzet. Platón, Kant, Hegel, ugyanolyan nagy szerzők, mint Dante, szövegeik fordítása ugyanolyan hatalmas problémákat tartogat. A XX. század magyar filozófiai nyelve – s ezáltal az egész magyar nyelv – lett gazdagabb azzal, hogy Alexander Bernát bő száz évvel ezelőtt lefordította Kant A tiszta ész kritikáját. Egy ilyen munka éppen olyan nagy tett, mint az Isteni színjáték lefordítása, ugyanúgy erősítette, gazdagította a nyelvet, különösen ha figyelembe vesszük, hogy magyarul azelőtt nem nagyon írtak igényes filozófiát. Néhány éve elkészült A tiszta ész kritikájának kitűnő új fordítása, Kiss János tollából. Sokat elmélkedtünk róla, hogy a két fordítás hogyan viszonyul egymáshoz, és azt kell mondanom, hogy új fordításokra mindig szükség lesz. Kiss Jánosé megint lendített valamit a nyelvünkön, Kant a mi nyelvünkön szólal meg általa. A tiszta ész kritikájának szép, jól olvasható, új magyar fordítása mai szemmel sokkal jobb, mint Kant kétszáz évesnél öregebb, eredeti szövege! Óriási paradoxon, hogy egy-egy nemzeti nyelven újrafordítunk régi nagy műveket, amelyek eredetije azonban változatlan marad, megreked az időben! – Egyik írásában hatalom és nyelv viszonyát vizsgálta Dante nyelvfilozófiájában. Ezek szerint úgy hatalom a nyelv, hogy alkalmas mások akaratának befolyásolására. Ma naponta tanúi lehetünk ennek. Ön is leírta, hogy a média s a politika világában nincsenek többé tények, s a tények függvényében többé nem meghatározható az igazság… Vagyis az sem mindegy, mit hogyan ültetek át. Mit gondol a szavak mai elképesztő átértékelődéséről? – Ez borzasztóan nagy diskurzus. Van egy átlagos, mindennapi képünk a nyelvről, a nyelvi jelekről, s azt gondoljuk, hogy a szavak vagy jelek valami tőlünk független, adott, állandó, a tények fényében ellenőrizhető jelentéssel bírnak. Pedig a legtöbb vita éppen ott kezdődik, hogy másképp értjük a szavakat. És nagyon sokszor a befolyásosabb győz a vitában, vagyis akinek sikerül ráerőszakolnia a definícióját a másikra. Ez nem pillanatnyi jelenség, hanem általános összefüggés társadalom és nyelv viszonyában, és alighanem rengeteg példát lehetne felhozni rá. Én azt látom – inkább történészként, mint bármiféle elmélet megalkotójaként –, hogy Dante ilyesmiket vett észre, ezeket vetette papírra ebben a csodálatos írásban, amellyel tanulmányomban foglalkozom. De említhetném Nietzschét, aki A morál genealógiájában pontosan ezt a gondolatot fejti ki. Azt, hogy az erősek hatalomra törekvő akarata a nyelvben is érvényesül, s hogy igenis erőviszonyok kérdése, hogy a nyelv segítségével hogyan

510

definiáljuk a fogalmainkat, és kinek a definíciója kerekedik felül. Erők játéka ez, s nincs olyan helyzet, amelyben ne volnának különböző erővonalak. Így az igazságnak a korrespondencia-fogalma, amihez rettentően ragaszkodnék, ebben a megközelítésben, mármint hogyha a nyelvet mint hatalmi eszközt nézzük, erősen kérdésessé válik. Hiszen ki az, aki megállapítja a tény és az illető kijelentés viszonyát…? Ez persze nagyon messze vitt minket a fordítástól! – Azért van ennek köze a fordítói mesterséghez. Hiszen nemegyszer érzi az ember, hogy ha tisztességes munkát akar végezni, akkor elkezd anakronisztikussá válni, mivel a szavak is egyre inkább mást jelentenek… Bizonyos szavakat már félve mond ki az ember. – Egyetértek, hozzátéve, hogy sokkal szélesebb és mindig létező jelenségről van szó, nem olyasmiről, amit kitalált valaki, hanem egy örök mechanizmusról. A nyelv és a társadalmi harc szétbogozhatatlanul összefonódik. Mondhatom megfordítva is, ha a nyelvet közömbösíteni akaró, egyébként tisztességes kísérleteket nézem. Olyan kifejezéseket próbálunk bevezetni, amelyeknek az értékkonnotációja semleges; így mondunk például fogyatékos helyett fogyatékkal élőt. Ezek az értékelést kiküszöbölő törekvések jó szándékúak, de nem vezetnek célhoz, a nyelv ugyanis erősebb. Bármilyen tisztességes indíttatásból vezetünk be ilyen szavakat, azok előbb-utóbb úgyis feltöltődnek a nem kívánt jelentésekkel. Vagyis a jelenséget nem lehet így legyőzni. Ez hatalmas kérdés; a nyelvben működő hatalmi erőviszonyok vizsgálata átfogó, mély elemzéseket igényel. – A bábeli história már ősidők óta efféle erőviszonyokról beszél. – Valóban, ezen a ponton már nem nagyon lehet megkerülni a bábeli históriát. Hisz akárhogy forgatjuk, azt mondja nekünk a bibliai történet, hogy az emberiség létfeltétele a soknyelvűség, és mindig így lesz. Ez abszolút pozitív dolog, még ha büntetésből kaptuk is, az emberiség kulturális fejlődése tudniillik épp ezen a sokféleségen alapszik. Leküzdhetetlenül sokféle az emberiség, aminek egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása a nyelvek sokfélesége. Eco A tökéletes nyelv keresésében azt mondja, hogy az európai nyelvek nagyjából már a XI–XII. századra kialakultak, és tulajdonképpen nem haltak ki. Európában nagyon fontos sajátosság ezeknek a nyelveknek a folytonossága, ugyanúgy, ahogy a régi városok nagy része is még áll. Szép utópia, hogy minden európai tanuljon meg két-három nyelvet, aztán mindegyik a maga anyanyelvét használva beszélgethet, mégis megérti egyik a másikat. Ha ez megvalósul egyszer, a fordítás előtt is új távlatok nyílnak, hiszen akkor egy mű többféle nyelvű fordítását is játszva elolvashatja valaki az eredeti mellett, amivel hihetetlenül gazdagabb, szélesebb látókörű lesz. Két vagy több széles látókörű ember között pedig az együttműködésnek is tágabb horizontja nyílik. De ez már az utópiák világa. A fordítás nem a nyelvi szegénység ellensúlyozása, és nem azért van szükség rá, mert X. Y. nem tud más nyelven, vagy mert az adott kultúra nem ismer más nyelveket. (No persze azért is, de nem elsősorban.) Soknyelvű kultúrákban ugyanolyan fontos, vagy még fontosabb tud lenni a fordítás, mint az egynyelvűekben. – Ezt olvasom: „…minden megnyilatkozásunknak van tudatos ellenőrzésünkön kívül eső nem szándékos jelentése. Ezt úgy fejezhetjük ki, hogy […] a jelölt mintegy túlcsordul a jelölőn. Innen van az, amit Foucault oly pontosan leírt: minden szöveg végtelenül kommentálható.” Ha ez igaz, akkor minden szövegnek a fordítása is számtalan!

511

– Ez így is van. Példa rá az Isteni színjáték száznál több angol nyelvű fordítása. Természetesen az elvileg végtelen számú interpretáció, azaz amennyi megvalósul belőle, tovább szűrődik az idők folyamán, és így kiválasztódik az a lényeges munka, amit egy-egy kultúra – néha évszázadok alatt – elvégez. Nyilvánvalóan csak elvi a végtelenség, hiszen óriási gyakorlati korlátok vannak. Nem látok benne veszélyt, inkább az előnyét látom annak, ha folytatódik a klasszikus művek újrafordítása. Itt van például kiváló kollégánk, Nádasdy Ádám munkája, amire nem mindenki reagál egyformán: van, aki szerint szentségtörés Arany János után venni a bátorságot… Ezt majd eldönti az élet. De maga a tény, hogy folyik a munka, másokat is bevon; egy újrafordított mű például olyan közönséget vonzhat, amelyik más módon nem kerülne kapcsolatba vele. – Hallottam olyan véleményt, hogy akár Jókait is finoman át lehetne írni, mert a mai olvasónak túl nehéz a nyelve, túl gazdag a szókincse, s így újra közkinccsé válhatna. Ez már az egy nyelven belüli fordítás esete lenne! – Az a véleményem, hogy klasszikus művek nyelvéhez nem szabad hozzányúlni, csak kommentálni szabad. Milyen jogon nyúlnánk hozzá? A megoldást a kommentált kiadások jelentik. A szövegmagyarázat persze nagyon rontja az olvasás hatékonyságát. Egy standard olasz Isteni színjátékban négyszer-ötször annyi a kommentár, mint maga a szöveg! Ez nagyon megterhelő. Mégis azt gondolom, hogy nem lehet mást tenni. A fordításnál már nem egészen ez a helyzet. Babits is beszámol róla Dantefordításáról írt tanulmányában, hogy választania kellett: jegyzetekkel vagy anélkül adja közre. Ő azt választotta, hogy álljon meg a maga lábán a szöveg, legyen érthető, követhető kommentárok nélkül. Énekenként nincs is több öt-hat nagyon rövid, tényszerű kommentárnál, értelmezés pedig egyáltalán nem szerepel a lábjegyzetekben. Igen ám, csakhogy ez Babits kortárs magyar nyelve, és nem Dante 1304 és 1319 között írt olasz szövege! Az olasz olvasónak pedig bizony kell a nyelvi magyarázat az eredetihez, még akkor is, ha a többi európai nyelvhez képest ez a XIV. századi olasz érthetőbb a mai embernek. Ha már magyar példának épp Jókait hoztuk, hadd jegyezzem meg, hogy ő is sokkal olvashatóbb ma, mint bármelyik XIX. századi prózaíró társa. Igaz, most kezdődik egy olyan korszak, amikor talán felgyorsul a nyelvi távolodás a régi szövegeinktől, s ez előbb-utóbb hatalmas probléma lehet. De a fordítások mindig megmentik a műveket. Csak az eredeti mű nem tud megmenekülni a saját nyelvében a távolodási effektustól.

Arthur Koestler Wales-ben a kutyáival

TÁJÉKOZÓDÁS

KÖRMENDY ZSUZSANNA

Koestler és Orwell* „Terjedőben volt az a nézet, hogy az ember vagy aktív ’baloldali’, vagy rossz író.” ORWELL

Amikor a XX. század totalitarizmusainak elemzői a rendszerek működését akarják megmutatni, s a mélyebb és hatásosabb megértetés céljából a művészethez fordulnak segítségért, az esetek túlnyomó részében két angol szerző műveire hivatkoznak: a skót kisnemesi származású George Orwellre és a közép-európai gyökerű, magyar születésű, angol íróvá vált, polgári környezetben nevelkedett Arthur Koestlerre. Nyugati egyetemeken nem is igen képzelhető el Orwell 1984-ének és Koestler Sötétség délbenjének említése nélkül a totalitarizmusról való ismeretek átadása. Nem csoda hát, hogy tanulmányok tucatjai, könyvek fejezetei1 – foglalkoznak kettejük munkásságának párhuzamos elemzésével, ezen belül személyes kapcsolatukkal, illetve azonos politikai alapállásuk okaival, megnyilvánulásaival. Közös céljaik taglalása mellett „gyökereik” különbözősége is rendre sorra kerül az elemzésekben, nem mindig jó ízzel. Koestler tudta, hogy noha angol állampolgárrá vált, választott hazájának honfitársai részéről közép-európaiságának fölemlítése a hűvös távolságtartás jelzése volt. Posztumusz befejezetlen önéletrajzi kötetének címe is egyik – felesége, Cynthia által följegyzett – mondatára utal, miszerint ő azért mindig idegen marad az angoloknak, „stranger on the square”. Egyik kritikusa, V. S. Pritchett, gúnyosan jegyezte meg, utalva Koestler dicshimnuszaira Bécs és a szovjet megszállás előtti Budapest kávéházairól: „[Koestler] könnyen elkápráztat minket, hiszen nekünk nincsenek kávéházi beszélgetéseink és nincsenek kávéházi íróink. Mi nem vagyunk jártasak az eszmékkel való pókerjátékban.”2 Ellenlábasai különösképpen akkor hangsúlyozták közép-európaiságát, amikor egynémely kérdésben az angol törvényeket, szokásokat bírálta, vagyis amikor, szokásához híven, egy sor politikai-társadalmi vonatkozású témában nemcsak hogy állást foglalt, hanem megcsillantva ragyogó érvelő tehetségét, igen kellemetlen dolgokat közölt a szigetország őshonos polgáraival. Orwell is igencsak kritikus volt az angolokkal szemben. Bármennyire is megemelte a kalapját a kertjében piszmogó angol polgár előtt, vagy éppen a nem* Körmendy Zsuzsanna: Arthur Koestler – Harcban a diktatúrákkal című könyve a XX. Század Intézet kiadásában jelenik meg. 1 Jenni Calder külön monográfiát szentelt kettejük műveinek, hasonlóságaik és eltéréseik összevetésének: Chronicles of Conscience. A Study of George Orwell and Arthur Koestler. Secker & Warburg, London, 1968. 2 V. S. Pritchett: Koestler: A Guilty Figure. In. Arthur Koestler. A Collection of Critical Essays (szerk.: Murray A. Sperber). Prentice Hall, New Jersey, 1977. 55. o.

513

zeti összetartozásra gyakran a polgárnál is fogékonyabb angol munkás előtt, a kemény szavaktól, a szigorú bírálattól ő sem tartózkodott. (Gondoljunk Az oroszlán és az egyszarvú, Az angol nép, a Jobbra vagy balra tart-e az én hazám vagy A brit válság: londoni levél a Partisan Review-nak című írásaira.) De Orwellről, a valamikor Burmában szolgálatot teljesítő gyarmati tisztről még csak-csak lehetett feltételezni, hogy „belülről bírál” – noha élesebb mondatait az Állatfarm sikeréig neki se igen nézték el. Koestlerről azonban, mihelyst valami igen kellemetlent vett észre, s tett szóvá választott hazájában, rögtön azt mondták: „elégtelen angolsága”, „hiányos identitása”, sőt a „finnyás közép-európaiság” az ok, amiért annyira kritikus a befogadó angolokkal szemben. Ebben csak az nem stimmelt, hogy Koestler a Júda válaszúton tanúsága szerint a zsidósághoz is meglehetősen kritikus volt. És nem volt elnéző az amerikaiakkal szemben sem, midőn megfogalmazta, miért is nem tud köztük élni, és miért fog visszatelepülni Londonba… És a ’45 előtti, egyszer „félfasisztának” titulált, másszor azonban „hétmilliós kis népnek”, szerencsétlen sorsúnak, „Európában a legmagányosabb”-nak3 érzett Magyarországról is éppolyan határozott volt a véleménye, mint a ’45 utániról, a kiépülő kommunista államról. (Ezzel együtt is jegyezzük meg: Magyarországról – nyilván gyermek- és kamaszévei miatt – jobbára inkább a nosztalgia és a megértés hangján beszélt, vagy pedig sehogyan sem.) Orwell és Koestler között a kapocs nemcsak a közös meggyőződés volt, a közös munka is összefűzte őket. A közös célok hozták őket össze, de csak az együttes munkálkodás tarthatta meg őket egymásnak. Orwell gyakran kért írást Koestlertől olyan lapok számára, amelyekbe maga is írt, közös fellépéseknél, kötettervnél gyakran ajánlották egymást abbeli meggyőződéssel, hogy pontosan tudják, ki mellett szólnak. Levelezésükből kitűnik, eszmei és esztétikai értelemben is „tűzbe tették a kezüket” egymásért. Betegsége és más munkája, tervei miatt Orwell maga helyett Koestlert ajánlotta az úgynevezentt Londoni levelek4 folytatására. Koestler elvállalta a felkérést, de írásainak tematikájával a szerkesztőségben nem mindenki volt elégedett, többek közt Orwell sem.5 A lényegen azonban mindez nem változtatott. Tanulmányt, esszét kértek egymástól, kongresszust terveztek a demokrácia védelmében. A valamikori munkatárs, T. R. Fyvel írja visszaemlékezésében,6 hogy Koestler nagy lelkesedéssel olvasta Orwell esszéjét, Az oroszlán és az egyszarvút, és együtt döntöttek róla, hogy a könyvsorozat (Searchlight Books7 ) következő kötetét ő írja Angliának az

3 Egy halott Budapesten. [Nekrológ József Attiláról] Das Neue Tage-Buch (Paris–Amsterdam), 1939. htpp//magyarirodalom.elte.hu 4 A Londoni leveleket a New York-i Partisan Review közölte. 5 Orwell úgy gondolta, hogy az emberek nagy részét nem érintik „a benzinjegyrendszerről szőtt eszmefuttatások”. Lásd erről Orwell levelét Philip Rahv-nak 1948. február 4-én. The Complete Works of George Orwell. 263. o. 6 T. R. Fyvel: Arthur Koestler és George Orwell. In: Hidegkúti Béla: Koestler-emlékkönyv. Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1992. 60. o. 7 A sorozatot Orwell, T. R. Fyvel és F. J. Warburg közös ötlete nyomán indították el.

514

európai kontinensen lévő szövetségeiről. Amire csak azért nem került sor, mert Koestlert behívták az utászokhoz.8 1945 végén Koestler javaslatára közös vállalkozásba fognak, amelybe terveik szerint Bertrand Russellt is be akarják vonni. Ötletük lényege az volt, hogy újraélesszék a régi Ligue pour les Droits de l’Homme-t (Szövetség az emberi jogokért), amely a háború óta a kommunisták irányítása alá került, de előtte komoly nemzetközi tekintélynek örvendett. Koestler a Stranger on the Squareben így emlékszik vissza erre az időre: A karácsonyi ünnepekre George nálunk maradt Bwlch Ocynben; sosem láttam olyan lelkesnek, mint amikor a tervezett Ligue-et vitattuk. Miután visszatért Londonba, írt egy programvázlatot, amelyet különböző embereknek megmutatott. Többek között Michael Footnak, aki odavolt érte, Barbara Wardnak és Tom Hopkinsnak (a Picture Post szerkesztőjének) (…) Néhány nappal később közöltem George-dzsal: két hosszabb beszélgetésem volt Russell-lel. Teljes mértékben egyetért a céljainkkal, a megközelítés módszerével azonban nem. Úgy gondolja, túl késő már bármiféle erkölcsi mozgalomba kezdeni, nyakunkon a háború, ahhoz hogy gátat vessünk neki, közvetlenebb politikai akció szükséges.9

Russell azt javasolta, hívjanak össze egy konferenciát, és a meghívott szakértők dolgozzanak ki egy akcióprogramot. De a konferencia szponzora az utolsó pillanatban visszamondta támogatását, a terv nem sikerült, a konferenciát le kellett fújni. Orwell és Koestler ismét napirendre tűzték az eredeti Liga-vállalkozást. Megbeszéléseik nyomán Orwell fogalmazványa számos módosításon ment keresztül, de végül összeállt a szöveg, mely a két győztes, ideológiailag ellentétes hatalom megegyezését célozta volna meg. Orwell 1946. január 2-án küldi el levelét és a petíció fogalmazványát Koestlernek.10 (A vázlatcím alatti mondat szerint tervbe vették, hogy a petíciót száz fontos személyiséggel íratják majd alá.) A tíz pontba szedett állásfoglalás – amelynek 8. pontja még külön hat alpontban részletezi elképzeléseiket – legfontosabb kifejezése, kulcsszava a „psychological disarmament”, a lélektani hadviselés felszámolása, „fegyverzetcsökkentése”. A fogalmazvány abból indul ki, hogy míg az első világháború után a győztesek nagyjából hasonló berendezkedésű államok voltak, a második világháború után a győztes országok politikai struktúrája közt alapvető különbségek vannak, és az ebből adódóan növekvő gyanakvás és feszültség előbbutóbb egy harmadik világháborúhoz vezet. A petíció nagyon fontos 6. pontja leszögezi: „Egy ország, amely a cenzúra kínai falát építi föl, mely mögül propaganda sortüzet zúdít állampolgáraira, lélektani agressziót követ el.”11 A közös munkát és a közös fogalmazást jelzi, hogy Koestler egyik sokat idézett cikke (A 8 T. R. Fyvel: Arthur Koestler és George Orwell. In: Koestler emlékkönyv. (Szerk. Hidegkúti Béla.) Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1992. 61. o. 9 Stranger on the Square. 41 o. 10 AK-hagyaték. Reel 4895 MS 2345/2. 11 AK-hagyaték. Reel 4895 MS 2345/2.

515

Way To Fight Suspicion) gyakorlatilag a petíció tartalmából épül föl, és a fönt idézett mondat a szovjet cenzúráról a kínai fal metaforája helyett Maginot-vonallal szerepel.12 A hat alpontra bomló 8. pont az információ szabad áramlását tűzi ki célul. Ez az információáramlás természetesen kölcsönös lenne, és a fogalmazvány tanúsága szerint magában foglalna egy a TASZSZ és a Reuter hírügynökség közti megállapodást is. Például arra vonatkozóan, hogy naponta 500 és 1000 szó közötti hírösszefoglalókat legyenek kötelesek egymás rendelkezésére bocsátani („c” alpont). De szép is lett volna… És ezek a hírösszefoglalók felölelték volna az élet minden területét, a politikai, gazdasági eseményektől a sportig, a művészeti élet eseményeiig. Hasonló megállapodás jött volna létre a rádiós műsorszórásban. Igen fontos, hogy a Szovjetunión belül a külföldi turisták és látogatók utazásának korlátozását és engedélyhez kötöttségét is fel kívánták oldani. (A tagköztársaságok között még szovjet állampolgárok sem utazhattak engedély nélkül.) Orwell és Koestler közös elképzelése az volt, hogy „Nagy-Britannia – amelynek nincsenek területi követelései – előterjeszti igényét az általános lélektani fegyverletételre, amelynek első lépése a Nagy-Britannia és a Szovjetunió közti megegyezés lenne”.13 Azért idéztük ezt a lényeges mondatot, mert a gyakran „hidegháborús harcos”-nak titulált Koestler alapvető célja – Orwell-lel együtt – eszerint éppen a hidegháború megelőzése volt. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé ennek a fontosságát. Ugyanilyen lényeges momentumnak tűnik az, hogy Fyvel szerint Orwell ez idő tájt (1946 tavaszán) írta össze a Koestlerrel folytatott beszélgetések nyomán azok nevét, akiket a Liga-vállalkozásba bevontak volna. Ő ír róla, hogy sorra vették ismerőseiket, kik azok, akiben megbízhatnak, s kik azok, akikben nem. S vajon nem ez volt-e „Orwell listá”-jának eredete? Biztosra vehetjük, hogy igen. Bármit is cikkeztek Orwellről még születésének centenáriumán is,14 Orwell nem a külügyminisztériumnak készítette „listáját”, mert ez az összeírás három évvel korábban15 már megvolt. Mégpedig azért volt meg, mert azt saját maguknak készítették. Civil kezdeményezésük érvényre juttatásáért, az Amnesty Internationalra emlékeztető, azt sok évvel megelőző értelmiségi vállalkozásuk, a Petíció sikeréért, melynek lényege, nem hangsúlyozhatjuk eléggé, éppen a hidegháború megelőzése lett volna. Nem ők tehettek róla, hogy vállalkozásuk – kisebb részben Russell hezitálásai, ill. feleségének személyeskedései, gáncsoskodásai miatt16 – végül is elenyészett. (Nem tudjuk, véletlen egybeesés-e, de Russell – állítólag személyes okokból – Koestlernek a magyar ’56tal kapcsolatos tiltakozását sem írta végül alá. Azt azonban Faludy György visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy – Koestler közvetítésére – Obersovszky Gyula és 12 Koestler cikkét monográfiájában közli Iain Hamilton: Koestler. A Biography. Secker&Warburg, London, 1982. 107–109.o. 13 Uo. 14 A The Guardian szinte feljelentéssel vádolta Orwellt. Blair’s babe („Blair csaja”) felcímmel és a szép Celia fényképével jelent meg John Ezard cikke 2003. június 21-én. (Orwell eredeti neve Eric Blair.) A cikket az Orwell-centenárium évében az Élet és Irodalom is idézte. 15 Orwell Celia kérésére 1949. május 2-án adja át noteszét, amelybe korábban följegyezte, kiket lehet fölhasználni a Nyugatot védő propagandamunkára, és kik a titkos szovjet-szimpatizánsok. 16 Lásd erről bővebben a Stranger on the Square feljegyzéseit, 42–43. o.

516

Gáli Sándor kivégzése elleni tiltakozásképpen Russell táviratot küldött a magyar kormánynak. Egészen pontosan: az Ignotus által előre megfogalmazott tiltakozás szövegét jóváhagyta, és saját nevében elküldette Kádárnak 1957 tavaszán.)17 Az viszont ténykérdés, hogy Orwell és Koestler tudták a kezdet kezdetétől, hogy vállalkozásukat a szovjetszimpatizáns nyugati baloldal nem fogja lelkesedéssel fogadni. Orwell 1946. január 10-én azt írja Koestlernek, hogy találkozott Barbara Warddal18 és Tom Hopkinsonnal,19 beszélt nekik a petícióról, amelyet mindketten elég tartózkodóan fogadtak. Orwell szerint azért, „mert egy ilyen típusú szervezet gyakorlatilag szovjetellenes, vagy azzá válhat, és ők most az Amerika-ellenesség akut fázisában vannak”.20 Idézzük föl e fontos fogalmazványnak az információáramlásra vonatkozó pontjait: „(a) Legyen szabadon hozzáférhető a nyilvánosság számára a Szovjetunióban, valamint az általa megszállt és ellenőrzött területeken minden brit újság, periodika, könyv és film; és ugyanez viszont; (b) Módosítsák a fennálló cenzúraszabályozást mindkét ország területén, valamint az általuk megszállt és ellenőrzött területeken, engedjék meg a külvilággal kapcsolatos információk szabad áramlását; (c) Köttessék megegyezés a Reuter és a TASZSZ hírügynökségek között, amelynek értelmében a két ügynökség naponta összeállít egy 500–1000 szavas hírösszeállítást, amelyet a másik ügynökség belföldi használatra átvesz. A hírösszeállítás szorítkozzon a hírek tényszerű bemutatására, utaljon a belföldi politika, gazdaság, a művészet és a sport fejleményeire, s mindezek közlését mozdítsák elő a két ország kormánypártjának újságjaiban és a nemzeti sajtóban…”21 stb. Fyvel visszaemlékezése szerint Koestler Küzdelem a gyanakvás ellen című cikke nagy visszhangot keltett.22 Többek közt azért, mert rámutatott: a Szovjetunió egész propagandáját állampolgárainak a Nyugattól való hermetikus elszigeteltségére alapozza. A szovjet emberek nemcsak hogy szinte semmit sem tudhatnak a Nyugatról, hanem még a második világháborús győzelmet, Hitler legyőzését is kizárólag Sztálinnak tulajdonítják. A szövetségesek szerepéről semmit sem tudnak. Koestler az Orwell-lel folytatott megbeszélések nyomán pontokba szedve közölte cikkében, mely elveken kell alapulnia Anglia és a Szovjetunió közti megegyezésnek. Ezek megegyeznek a Stranger on the Square-ben Orwell nyomán közölt fogalmazvány fő elveivel, ha részleteiben nem is teljesen. (Koestler cikkében hangsúlyos az utazási korlátozások feloldása: „a külföl17 www.forrasfolyoirat.hu/0009/faludy.html. Faludynak egy másik változata szerint Russell az Ignotus Pál által fogalmazott tiltakozást a saját nevében egyenesen Hruscsovnak olvastatja be. Forrás: www.nyugatijelen.com/archiv/2006/2006%20marcius/ij1.html 18

Barbara Ward (1914–1981). Angol közgazdász, újságíró. Tom Hopkinson (1905–1990) Angol újságíró, világhírű fotóriporter. 20 George Orwell levele Arthur Koestlernek. Arthur Koestler hagyaték. 15. doboz. Reel 4895. MS 2345/2 21 Orwellre utalva Koestler idézi a petíció e pontjait a Stranger on the Square-ben. 42. o. (Holuber Ernő fordítása. Kéziratban.) 22 A Way to Fight Suspicion. Tribune, 1946. márc. 10. 19

517

diek Szovjetunióba, és a szovjet polgárok külföldre való utazási korlátozásának megszüntetése” iránti igény.)23 Koestler kései értékelése szerint bár vállalkozásuk „hiábavaló kísérletnek bizonyult”, mégis volt jelentősége, amennyiben „néhány évtizeddel elébe sietett az Amnesty Internationalnek és a Nyugat nyitásának a Helsinki Egyezmény felé”.24 (Érdekességként még említsük meg, hogy Koestlerben 1946 januárjában fölmerült újonnan alakuló szervezetük számára egy másik elnevezés: „Magna Charta League”, de ezt végül is elvetette, mivel ez túlságosan Angliával25 fonódott volna össze.)26 De térjünk vissza kettejük kapcsolatához! Orwell és Koestler előbb ismerték meg egymást műveik révén, s csak később személyesen. Kettejük közül, úgy tűnik, Koestler volt érzelmileg elkötelezettebb. Orwell szemlézte először Koestler Spanyol testamentumát. Méghozzá nem sokkal azt követően vette kézbe, amikor visszaérkezett a spanyol polgárháborúból. Értékelésébe bizonyosan belejátszottak saját élményei. Koestlerről írt későbbi esszéjében Orwell pontosan behatárolja a Párbeszéd a halállal helyét Koestler életművében. Nem titkolja el, hogy érzése szerint Koestler művének tekintélyes részét „túlságosan áthatja az akkori idők népfrontos ortodoxiája”.27 Gyakran állítják a két szerző nagy hatású műveit párhuzamba. Ezek az összevetések azonban gyakran csak a tartalmi azonosságok föllelésére, illetve a közös antitotalitárius attitűd konstatálására szorítkoznak. Munkabírásukban és elhivatottságukban, céltudatosságukban tényleg hasonlítottak, kivételes politikai érzékenységük, éleslátásuk is rokonította őket. De nagyon sok fontos részkérdésben eltérő nézeteket vallottak: Orwell szerint mást gondoltak Utópiáról (vagy legalábbis érzelmileg másképpen viszonyultak Utópia elvesztéséhez), de másképpen közelítettek az erőszak kérdéséhez is. Orwell számára a szocializmus a kommunizmusnak már-már az ellentétét jelentette, „demokratikus szocializmus, ahogy én gondolom”, jelentette ki gyakran. Koestler, amíg kommunista volt, a szocialistákban – pártjával ellentétben – potenciális taktikai szövetségest látott; antikommunizmusa idején, különösen a „népi demokráciák”-nak nevezett kommunista diktatúrák kialakulásának időszakában nem látott lehetőséget a szocializmusban. Viták alakultak ki köztük a gyarmatok és az angol birodalom viszonyának kérdéseiben is. Amikor Koestler visszatért Palesztinából, ahol az angol csapatok a Brit Mandátum utolsó katonai akcióiba bonyolódtak, egyik beszélgetésükben Orwell kijelentette, Angliának azonnal és feltétel nélkül ki kellene vonnia csapatait Indiából. Koestler megjegyezte: azon a napon, amikor ez a kivonulás bekövetkezik, százezer halott lesz Kalkuttában. Orwell erre azt válaszolta, hogy bármi történjék is, az az indiaiak saját ügye lesz. 23

Fyvel, i. m. 69. o. Stranger on the Square. 44. o. 1215-ben adta ki Földnélküli János angol király a Magna Chartát, melyben biztosította az angol egyházi és világi főurak jogait és kiváltságait; az oklevelet az angol alkotmány alaptörvényének tekintették. 26 Levél George Orwellnek. 1946. január 9. Arthur Koestler-hagyaték. 15. doboz, Reel 4895 MS 2345/2. 27 George Orwell: Arthur Koestler. In: Az oroszlán és az egyszarvú. II. k. 303. o. 24

25

518

Bármennyire is megmosolyogtató, de kettejük összehasonlításából – mintha artisták volnának – testmagasságuk fölemlítése sem szokott hiányozni. De mint említettük, leggyakrabban az kerül elő, hogy egyikük „igazi brit” volt, a másik pedig közép-európai származású, „magyar születésű”, aki csak túl a negyvenen kapta meg az angol állampolgárságot, s bár számtalan előadást tartott egyetemeken, előadó körútjain, a magyar és a német után harmadikként elsajátított nyelvet élete végéig akcentussal beszélte.28 Pedig maga Orwell hívja föl a figyelmet arra – éppen a Koestlerről írott esszéjében –, nem is nagyon rejtett kritikai éllel a tősgyökeres szigetországiakra célozva, hogy a XX. századi angol irodalmat tekintve „megdöbbentő sajátság a nem angol származású írók túlsúlya”. Koestler mellett Joseph Conradot, Henry Jamest, G. B. Shaw-t, Joyce-ot, Yeatset, Poundot és Eliotot említi. Elég csinos a névsor. Orwell rögtön ezután kedvenc témájára tér át: arra, hogy a század szörnyűségei kitermeltek egy új műfajt, és rákényszerítettek bizonyos, különböző tehetséggel megáldott írótípusokat arra, hogy „kortárs történelmet írjanak, mégpedig nem hivatalos történelmet. Olyat, amiről nem vesznek tudomást a kézikönyvek, amit elhazudnak az újságok.”29 Orwell nem tartotta véletlennek, hogy akik ebben a műfajban, ebben a politikai és kor-érzékenységben élenjárnak, mind a kontinens szülöttei. (A felsorolt nevek: Silone,30 Malraux, Salvemini,31 Borkenau,32 Victor Serge33 és Koestler.) Szép fölvezetés volt ez 1946-ban34 a Darkness at Noon írójához. De maradjunk az első reflexióknál. Orwell figyelme 1937-ben, a Spanyol testamentum elolvasása után fordult Koestler felé. Amikor sebesülten hazajött, akkor olvasta Koestler könyvét. Kapcsolatuk – ha egy kapcsolat két ember egymás számára való létezését jelenti – Orwell recenziójának megjelenésétől datálható, bár személyesen csak később találkoztak. Barátságuk, a levelekből, visszaemlékezésekből úgy tűnik, inkább elvi volt, mint személyes jellegű, és ennek számos oka lehetett. Ez a kapcsolat kettejük közt nem volt igazán szoros, nem volt rendszeres találkozásokon nyugvó kötelék, és ami egymás bírálatát illeti, hát elég szókimondóak voltak. Ez különösen Orwellre érvényes. Koestler, aki alapvetően érzelmes típus volt, ezt zokon is vette. Mint megjegyezte, nem a bírálatot nehezményezte, hanem hogy Orwell olyan szenvtelenül írt róla elmarasztalást,35 mint egy idegenről. 28 A Scum of the Earth volt az első műve, melyet már angolul írt, ezt többek között a Bricks to Babelben (Picador, London, 1980) is megemlíti. 29 George Orwell: Arthur Koestler. In: Az oroszlán és az egyszarvú. 300. o. 30 Ignazio Silone (1900–1978) olasz származású svájci író. Dél-itáliai szegényparaszti családból származik. A fasizmus elől Svájcba emigrál. A 30-as években kiábrándul a kommunista mozgalomból. 31 Gaetano Salvamini (1873–1957) olasz antifasiszta politikus, történész, író. 32 Franz Borkenau (1900–1957) osztrák író. Részt vett a spanyol polgárháborúban. Beszámolója (The Spanish Cockpit: An Eye-witness Account of the Political and Social Conflicts of the Spanish Civil War, 1937, Faber&Faber) a témában az egyik legfontosabb forrásmunka. 33 Victor Serge (1890–1947), orosz származású francia író. Kommunista forradalmár, a bolsevik hatalom apparátusában dolgozik, később a sztálinizmus bűneinek egyik legkorábbi feltárója, a szovjet totalitarizmus kritikusa. 34 A kézirat keltezése: 1944. szeptember. Folyóiratbeli megjelenése: Focus, 1946/2. 35 A Twilight Barról szóló recenzió megírása miatt Koestler meg is neheztelt barátjára: miért nem mondta el neki szóban a kifogásait, miért kellett őt „kiszerkeszteni”.

519

Amikor majd Koestler, Orwell halála után, a róla írott nekrológban a zsenialitás mellett a becsületességét hangsúlyozza, bizonyos, hogy eszébe jutott a barátjától kapott kemény kritika. Orwell számára, ha egy írásmű értékeléséről volt szó, szóba se jöhettek holmi személyes érzelmek. De létezik egy másfajta olvasata is Orwell szigorú bírálatának: karakterébe nagyon is belefért az, hogy éppen barátja lett volna a legutolsó, akivel udvariaskodik. Mert mitől is lett volna barát, ha szépíti az igazságot? Koestler azonban érzelmessége mellett érzékeny is volt, s gyakran eluralkodtak rajta a túl erős, indulatos reakciók. Alkatilag volt képtelen arra, hogy leplezze érzéseit, sőt kortársainak emlékeit, vallomásait összerakva néha kifejezetten az az érzésünk, hogy szándékosan nem tompította erős, akár pozitív, akár negatív emócióit. Koestler tehát éppen a barátjától várt volna együttérzést, kíméletet… Hiszen úgyis annyian támadták! Milyen jellemző az is, hogy Koestler éveken át azt hitte, azt feltételezte, hogy Orwell a háború idején helyeselte az ő behívását. A valóságban ennek pont az ellenkezője történt, de erről Koestler csak Orwell halála után szerzett tudomást.36 A később kiadott Háborús naplóból tudta meg, hogy barátját fölháborította az, hogy neki szellemi tevékenység helyett az utászoknál kellett szolgálatot teljesítenie. Micsoda megdöbbentő ostobaság, mikor itt van egy fiatal, tehetséges ember, ki nem is tudom, hány nyelven beszél, és igazán ismeri az európai politikai mozgalmakat, és képtelenek másra használni, mint téglalapátolásra.37

Így dohogott Orwell, de erről nem értesítette Koestlert, akinek pedig bizonyosan megmelegítette volna a szívét ezekkel a szavakkal. Mert Orwell megjegyzésében nem az a meglepő, hogy így gondolkodott, hanem hogy féltését, szimpátiáját nem hozta Koestler tudomására. Számára valószínűleg az volt a természetes, hogy nem mutatja ki az érzéseit. Egymáshoz írott leveleik többnyire tárgyszerűek és feladatcentrikusak. Ha Orwell hosszabban ír, akkor szervez. 1947. szeptember 20-i levelében például arról győzködi Koestlert, hogy adja át valamely művét fordításra Igor Sevcsenkónak,38 aki Münchenben szeretne kiadatni olyan műveket, amelyeket az ellenőrzött területeken élő, részben lengyel származású ukrán menekültek olvashatnának. S a fordítás révén ezek a művek eljuthatnak esetleg szovjet területre is. Ha úgy döntesz, hogy adsz valamilyen anyagot, írja Koestlernek Orwell, lehetőleg ne beszélj róla másnak, mert a vállalkozás tulajdonképpen tiltott. Honorárium természetesen nincsen, teszi hozzá, majd leírja, hogy Sevcsenko H. J. Laski39 műveit akarta lefordíttatni, de ő lebeszélte erről. Laski, jegyzi meg 36

T. R. Fyvel, aki a 40-es években együtt szerkesztette Orwell-lel és Warburggal a Searchlight Books sorozatot, Koestler halála után ír erről: Arthur Koestler és George Orwell c. visszaemlékezésében. In: Koestler emlékkönyv. Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1992. 37 George Orwell Háborús naplójában Koestlerről a bejegyzés dátuma: 1941. február 12. 38 Igor Sevcsenko fordította le az Állatfarmot ukránra, és szervezte a müncheni kiadást. 39 Harold J. Laski, marxista teoretikus.

520

Orwell, nem az az ember, akit egy ukrán kiadás tiltott ügyébe be lehetne vonni,40 „te viszont, erről biztosítottam, megbízható vagy” – írta barátjának.41 Ez sem gyakran fordult elő: Orwell tudomására hozta Koestlernek, hogy valakinek dicsérte őt. Igaz, céllal: tiltott megjelenés céljára kért tőle írásokat. Miként Koestlernek is Orwell jut eszébe az angolok közül legelőször, mikor eltervezi: műveiket az íróknak saját maguknak kell megvédeniük a rossz fordításoktól, a szellemi napszámosok gyatra végtermékeitől. 1947. október 21-én kelt levelében ír könyveinek „botrányos fordításáról”, s mivel „ez nem az első eset, van egy nagyszerű ötletem, és a következőkben egyeztem meg Sartre-ral, Camus-val és Simone de Beauvoirral. Ez a három író, és még három olasz (Silone, Carlo Levi és Moravia) plusz három angol író – te, Cyril42 és én, ha elfogadod, és még egy német-svájci író (Hermann Hesse), összesen tíz szerző, kötelezettséget vállalnak, hogy kölcsönösen ellenőrzik egymás fordítását a megfelelő nyelveken.” A levélből kiderül, hogy Koestler ellenőrzés alatt elsősorban azt érti, hogy beszélnek a kiadóval, ki lenne a legalkalmasabb bizonyos könyvek lefordítására. Az is egyértelmű, hogy Koestler ezzel nyomást akart gyakorolni „az istenverte kiadókra”, hogy megértsék végre, „a fordítás komoly dolog, nem lehet firkászokra bízni, és ez a tíz író gondosan figyelni fog egymás érdekeire”.43 Sartre már megígérte neki, hogy az ötletről beszél az ügyvédjével. Természetesen nemcsak szervezési, szövetkezési, konferencia-tervezési célokkal írtak egymásnak, bár a magánszféra – találkozásaik, programjaik időpontegyeztetését és az udvariassági formákat leszámítva – ritkán tolul előtérbe leveleikben. De van Orwellnek egy Koestlerhez írt levele 1945-ből, nem sokkal felesége, Eileen halála után, ahol mintha lehullana a férfias álorca. Olvasása után az a futó érzésünk támad, hogy Orwell, meglehet, ugyanolyan sérülékeny és érzelmes volt, mint Koestler. Nyíltan hiányolja Koestlert, nógatja, látogassa már meg, nem szűkszavú és nem formális, mint oly sokszor máskor. Az ok nyilvánvaló: feleségének hirtelen elvesztése egészen kiforgatta magából. Nem törődött azzal, hogy mennyi érzelmi éhség érződik szavaiból. Ez a levél valamiképpen elüt a Koestlerhez írott többi üzenettől. Hasonló, a sorok közt megbúvó érzelmi türelmetlenség Orwellnek talán csak barátnőihöz írott egy-egy levelében érződik, de még ott sem mondható jellemzőnek. Ez a Koestlernek írt levél 1945. október 17-én keletkezett.44 Gyere föl, ha a városban jársz, írja Orwell már a második bekezdésben. Nagyon régóta nem láttalak. Majd közli, hogy ő a fenti lakcímen szinte bármikor megtalálható, hiszen nem jár be dolgozni. Tulajdonképpen nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára, írja 40 H. J. Laskiról Orwellnek amúgy is megvolt a különvéleménye, ellenérzéseit nem rejtette véka alá. L. erről Az oroszlán és az egyszarvúban a Koestlerről írt esszé harmadik és legutolsó bekezdését. (301. és 314. o.) 41 It is What I Think. The Complete Works of George Orwell. 1947–1948. Vol.19. (Szerk: Peter Davison), Secker & Warburg, 1998. 317. o. Levél Koestlernek, 1947. szeptember 20. 206. o. 42 Cyrill Connolly (1903–1974) író, műfordítóról van szó. 43 Koestler levele Orwellnek. In: Our Job is To Make Life Worth Living, The Complete Works of George Orwell. 1949–1950. Vol. 20. (Szerk: Peter Davison), Secker & Warburg, 1998. 317. o. 44 The Complete. Works of George Orwell. Vol. 19. 316. o.

521

ismét, ezzel is hangsúlyozza az idő hosszúságát, amely eltelt azóta, hogy beszélgettek egymással. Majd váratlanul közli: „Év elején elvesztettem a feleségemet, tudtad, ugye?” Bizonyos, hogy Koestler tudta, hogy Eileen meghalt, és az is biztos, hogy ezt Orwell is tudta róla. A kérdés valójában szemrehányást rejt: talán nem is tudtad, hiszen nem úgy viselkedtél – meg sem kerestél –, mint aki tudja, mit jelent egy ilyen veszteség. Olyan burkolt rosszallás ez, amely a mindig nyílt Orwellt nemigen jellemezte. Ezután beszámol néhány szóban a 17 hónapos Richard fejlődéséről (akit Eileennel közösen fogadtak örökbe). Közli, hogy megint dolgozik a Tribune-nak, de nem végez szerkesztést. Írnod kell a Polemicnak, szervezi a régi stílusban barátja életét, munkáját. (Vajon észreveszie majd, hogy Koestler udvariasan bár, de egyre többször elhárítja javaslatait, hova is írjon. Koestler kezd izgalmassá válni az olvasóközönségnek, A jógi és a komisszár után nem okozott többé gondot írásainak elhelyezése.) Orwell beszámol róla, hogy dolgozik egy cikken, mely Koestler esszéjéről, A jógi és a komisszárról szól. „Van egy hosszabb esszém rólad a kötetemben” – folytatja tovább, leírja, hogy eredetileg a Focusnak írta, de ott nem hozták le.45 „Az esszét A jógi és a komisszár megjelenése előtt írtam”46 – jegyzi meg. Orwell levelében ez az egyszerű állításnak tűnő mondat a legkülönösebb. Két okból. Részben azért, mert mentegetőzés: ugyanis a Koestlerről írott „longish” írás nem érinti A jógi és a komisszárt. Ehhez Orwellnek újra elő kellett volna vennie a már kész, csak éppen nem közölt Koestler-esszét, és beledolgozni azt, amit A jógi és a komisszárról éppen írt. Ezer oka lehetett arra, hogy ezt nem tette meg, a betegsége, írói tervei, felesége halála stb. Az is lehet, hogy befejezett esszéjéhez Orwell egyszerűen már nem akart hozzányúlni. De az is lehet, hogy tudta: A jógi és a komisszárról írt recenziójában megint kínos, Koestlernek esetleg nem tetsző dolgokat is érinteni fog. Pl. azt, hogy szerinte az olvasók többsége azt gondolná, hogy ha el kellene dönteni Koestlerről, a jógihoz vagy a komisszárhoz áll-e közelebb, mindenki a jógit mondaná. Pedig ez nem így van, állítja Orwell, Koestler gondolkodása a komisszáréhoz áll közelebb, hiszen hisz a kormányzásban, az erőszakban, ha az szükséges, és a kormányzatokra jellemző váltásokban és kompromisszumokban is.47 Kétségtelen, hogy Orwell Koestler-esszéjének nagyon pozitív kicsengését némileg gyöngítették volna ezek a szigorú megállapítások. De valójában nem tudjuk, és csak feltételezéseink lehetnek, hogy Orwell miért nem „dolgozta bele” az esszébe A jógi és a komisszár kapcsán tett éles kritikai megjegyzéseit Koestlerről. Az esszé megírásának korábbi időpontjára utaló mondat azonban más szempontból is különös. Arra vet fényt, hogy Orwell írt ugyan egy „longish” portrét Koestlerről még A jógi és a komisszár megjelenése előtt, melyet a Focus valami45

Csak 1946-ban fogják megjelentetni. 1944 szeptemberében. Orwell írása a Catastrophic Gradualism címmel a Politics 1946. szeptemberi számában jelent meg. Idézi Jenni Calder: Chronicles of Conscience. A study of George Orwell and Arthur Koestler. University Press, 1968. 207. o. 46 47

522

ért nem közölt, ám írását nemhogy nem mutatta meg barátjának, de még csak meg sem említette neki (!). Megírni, végiggondolni, átolvasni a Koestler-regényeket újra – ez ment Orwellnek. De hogy szóljon a barátjának: „van rólad egy írásom” – hát az már nehezebb volt neki. S csak özvegysége évében jutott el odáig, hogy a Koestler-esszé tényét barátja tudomására hozza. Ez az írás azonban olyan fontos, hogy bárki, aki Koestlerről komolyan szólni kíván, nem kerülheti ki, nem hagyhatja említés nélkül Orwell nagyszerű esszéjét – ő azonban a levél tanúsága szerint több mint egy éven keresztül hallgatott róla. Ez volt az a kettejük közt húzódó fal, amelyet Koestler mindig érzett, s melyet így fogalmazott meg: „Minél közelebb kerültél hozzá, annál inkább úgy tűnt, leereszti a sorompót a melegség, a személyes érintkezés előtt.”48 E kulcsmondatot Jeffrey Meyers is fontosnak tartja megemlíteni Orwell-monográfiájában.49 Annál inkább értékelnünk kell, hogy barátjáról le tudta írni ezt a mondatot is: „Az a hatalmas melegség, ami benne volt, csak személytelen módon, a művein át érződött.”50 Mindkettejüknek nehéz lehetett. Kétféle alkat, kétfajta önzés, két erős karakter, két ellentmondást, ellenvéleményt alig tűrő intellektus. Miért pont barátságuk lett volna könnyed, homogén és súlytalan? Amikor Orwell, az Állatfarm nagy sikere után, talán halála közelségének megéreztével, már nagy betegen úgy dönt, hogy még egyszer házasságot köt, Mamaine ikertestvérét, Celia Paget-t kéri meg feleségül. Celia visszaemlékezése szerint Koestler térden állva könyörgött neki, hogy menjen hozzá Orwellhez, „mert ő egyszerűen szerette George-ot, és szerette volna, ha sógorokká válnak. Azt gondolta, hogy ez egy csodás ötlet.”51 Jegyezzük meg Celia megfogalmazását, ha e barátság homályos mélylélektani erdejében eltévednénk: „ő egyszerűen szerette George-ot”. És ne felejtsük el: írónak másik (kortárs) író előtt meghajtani a fejét a legnehezebb dolgok egyike. Egymás iránti kritikájukkal egyetemben nekik ez végső soron sikerült. A disszonanciákkal együtt is Orwell és Koestler sok szállal átszőtt barátságát unikális volta miatt is értékelnünk kell. Bizonyos, hogy egymás számára nem csak barátot, hanem mértéket is jelentettek. Hiszen az is milyen különös, hogy majdhogynem egy időben egy ikerpárba szerettek bele: a gyönyörű, intelligens Paget-lányokba, London legtöbbet fényképezett testvérpárjába. Koestler Mamaine-be, Orwell Celiába szeretett bele. Cynthia Jefferies, Koestler harmadik felesége visszaemlékezésében leírja, hogy a két lány gyakran megtréfálta ismerőseit azzal, hogy szerepet cseréltek, egymás ruháit vették föl: annyira hasonlítottak, hogy alig lehetett őket megkülönböztetni egymástól. Levelezésükben többször szólítják egymást „Ikrecském”48

T. R. Fyvel: Arthur Koestler and George Orwell. Astride the Two Cultures: Arthur Koestler at 70. (Szerk. Harold Harris), London, 1975. 49 Jeffrey Meyers: Orwell. Wintry Conscience of a Generation. W.W. Norton & Company. New York, London, 2000. 240. o. 50 AK hagyatéka. 9. doboz. Reel 4889. MS 2340/2. 51 Celia szavait idézi Jeffrey Meyers, i. m. 240. o.

523

nek,52 mint nevükön. A két nő között teljes volt az összhang. Testvére halála után Celia sajtó alá rendezte Mamaine leveleit és naplószerű följegyzéseit, a könyvnek a Koestlerrel élni (Living with Koestler) címet adta. Ebből a levelezéskötetből egy ragyogóan szellemes, politikában és irodalomban igen tájékozott és önálló szellemiségű nő portréja bontakozik ki előttünk. Aki ráadásul, a fényképek tanúsága szerint törékeny szépségével kifejezetten „nőies nő” volt. És kettő volt belőlük… Mamaine örömmel újságolja el ikertestvérének, hogy az milyen jó benyomást tett párjára. Pedig Arthur igazán ritkán nyilatkozik lelkesen nőkről, jegyzi meg Mamaine, úgyhogy ezt Celiának értékelnie illik… Orwell előbb kérte meg Celia Kirwan kezét, mint Koestler Mamaine-ét, mégis ő lett elutasítva. A szép hölgy inkább csak baráti jobbját nyújtotta. Azonban ez a barátság nyilvánvalóan sokat jelentett Orwellnek: míg másokat alig tájékoztatott a betegsége szabta korlátokról, Celiának nyíltan bevallotta, hogy nem megy kezelésre, mert nem tudja befejezni a könyvét. „Igazán beteg vagyok körülbelül tavaly szeptember óta, de év végéig nem megyek kezelésre, mert be kell fejeznem a könyvemet” (az 1984-et) – írja 1949. február 13-án a szanatóriumból.53 Celia Kirwan kérésére adja majd át Orwell a följegyzéseit a tájékoztatási minisztérium számára54 azokról az újságírókról, írókról, művészekről, akiket nem szabad megbízni szovjetszimpátiájuk, illetve kommunista meggyőződésük miatt a nyugati civilizáció és szabadságeszményt védő propagandamunkával.55 Orwell igen jó kapcsolatban volt Mamaine-nel is, Koestler társával, illetve később feleségével.56 Neki címezett kedves levélben köszöni meg „Koestleréknek” a 46. születésnapjára küldött brandyt.57 Celia és Mamaine olyan tónusban társalognak levelezésükben, mintha egy intellektuális babaszoba titkos rejtekébe húzódva nevetnék ki egyfolytában a világot, benne a sok „okos” férfival. Csípős megjegyzéseik senkit sem kímélnek – Koestlert sem. Orwellt együttérzéssel és betegsége miatt sajnálattal „poor Donkey George”-ként (szegény szamár George) említik.58 Mindketten belső igényből fakadóan nagy figyelemmel követték a világpolitikai eseményeket, levelezésüknek ez is izgalmas része. Véleményalkotásukban meglehetősen szuverénnek tűnnek. Mamaine egy ízben testvérének elújságolja, hogy Arthurt most élénken foglalkoztatják a magyarországi események, nem egy ismerőse van azok 52

Twinney, Twinnie vagy Twin a megszólítás. The Complete Works of George Orwell. Vol.20. Secker & Warburg, 2002. 41. o. 54 Celia Kirwan egy ideig egy szobában dolgozott Robert Conquesttel, a kiváló történésszel, aki később több könyvében is a sztálinizmus bűneivel foglalkozott. 55 Orwell listáját a kriptokommunistákról és társutasokról lásd a The Complete Works of George Orwell (Secker & Warburg, London, 2002) 20. kötetének 9. sz függelékében. (240. o.) Ezen a listán szerepel Peter Smollet neve is, „majdnem bizonyosan ügynök” megjegyzéssel. Mint azóta a levéltárak anyagából kiderült, Smollet (Smolka) valóban szovjet ügynök volt. Ő akadályozta meg az angol Tájékoztatási Minisztérium hivatalnokaként azt, hogy az Állatfarm a háború alatt megjelenhessen. Timothy Garton Ash szerint, ha Orwell néhány évvel korábban a fasisztákat írta volna össze, azon senki nem akadt volna fönn. (The New York Book Review, 2003. szeptember 25.) 56 1950-ben házasodtak össze. 57 1949. jún. 27-i levél. The Complete Works of George Orwell. Vol. 20. Secker & Warburg, 2002. 142. o. 58 Living with Koestler. 1949. május 9-i és 12-i levelek. 108. és 109. o. 53

524

között, akiket még lecsukhatnak Magyarországon. (1949-ben, a Rajk-per idején vagyunk.) Mamaine-nek eszébe jut, hogy ő is ismer egy magyar fickót, egy sajtóattasét.59 Hát nem „funny”, írja az ironikus Mamaine, a fickó apja fölvett egy írói nevet, Ignotus, vagyis ismeretlen, és a fia képes ezt a nevet továbbvinni… Szinte halljuk Mamaine nevetését e soroknál. De leírja azt is: lecsukták ezt a magyart, „ezt a szerencsétlen liberális”-t. Aztán így folytatja: „Olvastad Kingsleyt60 a New Statesmanben?61 Olyasmit ír, hogy Magyarországon még egy éve is valóban népi demokrácia volt… Hihetetlen.”62 Mamaine megjegyzése olyasmit jelez, hogy a közép-európai demokráciák szabadságfokának kérdéseiben a Kingsleyféle hithű baloldaliaknak ő Koestler befolyása nélkül sem hitt volna. Mamaine és Celia levelezésében az lepi meg az embert, hogy ennek a két kiváló asszonynak az életében, mindennapjaiban, kommunikációjukban milyen hihetetlenül szervesen és főként milyen természetesen, adott esetben ironikus megjegyzésekkel kísérve van jelen a művészet, az irodalom, de a politika, a történelem, az aktuális történések elemzése, a politikusok jellemének értékelése is. Természetesen nem kívánjuk eltúlozni annak jelentőségét, hogy a szép ikreknél Koestler sikeres volt, Orwell pedig nem, mégis, erre is ki kell térnünk, mert a két férfi kapcsolatának jellegét, ha nem is meghatározó módon (annál jobb intellektusok voltak), ez is befolyásolhatta. Orwell búcsúzott az élettől, és még meg akarta írni az 1984-et. Jura-szigeti magányába húzódott, de szeretett volna maga mellé egy asszonyt, aki vigyáz rá és a kis Richardra. Celiát ilyennek gondolta, de végül is majd egy másik – szintén nagyon szép, nagyon intelligens és nála jóval fiatalabb – nő fogja elfogadni őt.63 (Bár a zord Jura szigetére ő sem követi „poor donkey George”-dzsot.) Mamaine és Koestler nagyon örültek, hogy George megtalálta a párját, de mindkettejükben ott volt az aggodalom, hiszen Orwell ekkor már nagyon rossz állapotban volt, a házasságot is jószerével a kórházban kötötték meg. Mamaine bölcs empátiával David Astorhoz,64 ehhez az igazi mecénáshoz, jó barátjukhoz fordul: segíteni kellene Sonján. Sajnálják őt, amiért házasságának napján egyedül megy haza az üres lakásba, ahol majd „tejet iszik, és kenyeret eszik”. Astor gáláns, tudja, mi a dolga: összeszedi az egész társaságot, a szép Sonját, akinek sajátos esküvője már előrevetíti a korai özvegységet is, az érző szívű Mamaine-t, a tanúkat, és elvonulnak a Ritzbe egy pezsgős vacsorára. A termet fehér virágfüzérek díszítették, jegyzi le gondosan Koestlernek írt levelében Mamaine. Akkor még nem tudhatja, hogy majd a saját esküvőjének ünnepélyessége is hagy némi kívánnivalót maga után. És azon is egy másik érző lélek, Koestler ifjú titkárnője, Cynthia fog sajnálkozni… Így: 59

Ignotus Pálról van szó. Kingsley Martin, ismert baloldali értelmiségi, a szerkesztője. 61 A New Statesman 1913-ban alakult, balközép brit hetilap. 1934-ben New Statesman & Nation néven egyesült a The Weekend Review-val. 62 Living with Koestler. A levél keltezése: 1949. szeptember 22. (Verte Rive) 114. o. 63 Sonia Brownell (1908–1980), Orwell második felesége. 1949. október 13-án házasodtak össze, alig több mint három hónappal Orwell halála előtt. 64 David Astor (1912–2001) lapkiadó, a híres és igen gazdag Astor család tagja. Huszonhét éven át a The Observer kiadója. Orwell-hez bensőséges barátság fűzte. Sírja Orwellé mellett van az oxfordshire-i Sutton Courtenayban, a Mindenszentek templomának kertjében. 60

525

Emlékeim szerint az este azzal ért véget, hogy Mamaine nem engedte Arthurt vezetni. Már a volán mögött ült, és amikor Mamaine nem volt hajlandó beszállni az autóba, becsapta az ajtót, és egyedül vágott neki az éjszakának. Mamaine és én ott maradtunk Stephen Spenderrel.65 Túl késő volt már ahhoz, hogy hazamenjek, mivel a lakás bejárati ajtajára nyíló bár már tizenegykor bezárt. Stephen Spender felajánlotta Mamaine-nak lakásának egyik szabad szobáját, én pedig a nappaliban aludtam a díványon. Másnap korán reggel Fontaine-le-Port felé vettem az utamat. Arthur sápadt volt és azt tudakolta, hol van Mamaine. Elmondtam neki, hol töltöttük az éjszakát. Miért nem telefonál? – kérdezgette folyton, bűntudatos arccal. E nászéjszaka aligha volt szokásosnak mondható, de én nem gondoltam semmit sem felőle. Arthur és Mamaine számára az esküvők, akárcsak a születésnapok, egyszerűen nem voltak ünnepi események.66

Amikor Orwell már nagyon beteg volt, s folyamatos tüdőgondozásra szorult volna, barátai, ismerősei pontosan tudták, hogy nem ajánlatos neki Jura szigetén lenni, ahol elég mostoha volt az időjárás. 1947. szeptember 20-án levelet ír Koestlernek, melyben jelzi, hogy a novembert Londonban tölti, de aztán visszajön a szigetre, „mert itt könnyebb fűteni (több a szén stb.), és mert haladni akarok a regénnyel (az Ezerkilencszáznyolcvannégyről van szó), amelyen dolgozom. Remélem, tavaszra befejezem” – írja barátjának.67 Hogy a telet Jurán töltse, arról Orwellt többen is próbálják lebeszélni, Koestler viszont, mivel Mamaine-nel ekkor úgyis elutaztak Franciaországba, fölajánlja neki dél-walesi otthonát. 1947. október 21-én így ír barátjának: Említetted legutóbbi leveledben, hogy a telet Jura szigetén akarod tölteni, mert dolgozol a regényen. Mi Franciaországban vagy Palesztinában töltjük a januárt és a februárt, és én arra gondoltam, hogy jó lenne, ha ezalatt a mi házunkban laknál (…) télen kényelmesebb, mint Jura. Itt van telefon, villany, állandó meleg víz és elegendő fűtőanyag. (…) Annyit fizetsz, amennyit akarsz, úgy tűnik, télen úgysem tudjuk jó áron kiadni a házat.68

Orwell nem élt a lehetőséggel, tudta, hogy milyen nehéz az élet a szigeten, de őt Jura elbűvölte. „Domestic diary”-ja (házi napló) virághagymákról, széljárásról, csapadékról, facsemetékről szól, de még azt is följegyzi, jól tojnak-e a tyúkok, és hány tojás tört össze. Azokban az október végi napokban ő már Jurán volt. Az 1984 két fejezete közt azon tűnődött, hogyan szeparálja a baromfiólban azt a tyúkot, amelyik már majdnem teljesen elhullatta a tollát, s a többiek állandóan támadják. „El kellene őt különíteni, mert valószínűleg nem eszik eleget” – írja házi naplójában Orwell, 1947. október 20-án. Tulipánhagy65

Stephen Spender (1909–1995) angol költő, esszéista. Stranger on the Square. 85. o. (Holuber Ernő fordítása. Kézirat.) It Is What I Think. The Complete Works of George Orwell. (1947–1948), Vol. XIX. Secker & Warburg, 1998. 207. o. 68 Levél George Orwellnek, 1947. okt. 21. Arthur Koestler hagyatéka. Reel 4895. MS 2345/2. 66 67

526

mákat ültet, százötvenet. „Reggel és este hideg van. A tenger viharos” – jegyzi le. S még azt is, hogy befejezte a gyomlálást… Három nap múlva már nyugodt a tenger. Ezt is lejegyzi. Krókuszokat ültet, körülbelül kétszázat, de kevesli. Leírja a naplóba: „kell még rendelni százat. És csillagvirágot is.”69 Az élethez ragaszkodó, de korai halálát betegsége révén talán már megérző Orwell az írásba és a kerti munkába kapaszkodott. Kétségtelen, hogy az utóbbira rá is kényszerült (bolt nemhogy a közelben, de tán még a szigeten sem volt), másfelől viszont „házi napló”-ja sajátos búcsúzás: a természettel való bensőséges, különös kapcsolatról tanúskodik. Olyan, mint egy szívszorító visszatérés a lényeges dolgok közé. Látszatra Orwell volt az, akinek kisebb gondot okozott a másik megbántása. De ne feledjük: aki várható, korai halálával kénytelen szembenézni, súlyosodó betegségével, amely megfosztja őt attól is, hogy a sors által későn kiporciózott hatalmas siker gyümölcseit leszedje, és utolsó hónapjait is gályamunkával fogja eltölteni, mert versenyt fut a halállal, hogy befejezze a regényét, attól nem várhatjuk el, hogy mondatait a tapintat és a belátás szervezze. Mindazonáltal Orwell szigorúsága és őszintesége nem „a körülmények”-ből, nem baráti érzéseiből vagy annak hiányából, nem is saját érdekeinek érvényesítéséből, hanem belőle magából, lényének lényegéből következett. Ha például azokra a megjegyzéseire gondolunk, amelyekkel Eliotot illette,70 olyan nagyon nem fogunk csodálkozni azon, hogy miért nem lopta be magát – még az Állatfarmmal sem! – a Faber & Faber irodalmi vezetője, T. S. Eliot szívébe.71 Így azon sem csodálkozhatunk, hogy Koestlerről szóló esszéjében Orwell elég hangsúlyosan kitért arra, hogyan viszonyul a szerző ahhoz az Utópiához, amely végül a valamikor hívő kommunista számára is délibábnak bizonyul. Talán az sem bizonyos, hogy Orwellnek igaza volt – lehet, hogy sorai nem is annyira Koestlert jellemzik, mint őt magát. Mégis érdemes fölidéznünk szigorú, és Koestlernek olyan fájdalmas sorait, megfellebbezhetetlennek szánt ítéletét. Azt állítja: Koestlernek legalább kétféle jövőképe van, s e kettő érvényteleníti egymást. Mint végső célban, hisz a Földi Paradicsomban avagy a Napállamban, amit a gladiátorok próbáltak megvalósítani, s ami évszázadok óta kísérti a szocialisták, anarchisták és a vallási eretnekek vágyfantáziáját. Értelme azonban azt sugallja, hogy a Földi Paradicsom igen messze van, és ami közvetlenül előttünk áll, az vérengzés, önkény és nyomorúság.72

69 It Is What I Think. The Complete Works of George Orwell. (1947–1948), Vol. XIX. (Levelek, cikkek, naplójegyzetek. Szerk.: Peter Davison), Secker & Warburg, 1998. 215. és 218. o. 70 Orwell a Keep the Aspidistra Flying (magyarul: A fikusz és az Antikrisztus) c. regényében sem kíméli Eliotot. 71 Az Állatfarmot sorra utasították el az angol és amerikai kiadók, többek közt a Faber & Faber is, ahol T. S. Eliot irodalmi igazgató volt 72 George Orwell: Arthur Koestler. In: Az oroszlán és az egyszarvú. II. k. 313. o.

527

Nem ért egyet Koestlerrel abban sem, hogy lenne mód „rövid távon pesszimistának lenni”, ahogy azt barátja megfogalmazta. 1930 óta a világ nem ad alapot semmiféle optimizmusra (…) A reális probléma abban rejlik, vajon hogyan lehet újjáteremteni a vallásos attitűdöt, ha elfogadjuk, hogy a halál végleges. Az ember csak úgy lehet boldog, ha nem a boldogságot tételezi az élet céljaként. De nagyon valószínűtlen, hogy Koestler ezt elfogadná. Írásainak jól kivehető hedonisztikus színezetük van, és ennek következménye, hogy a Sztálinnal való szakítás után nem sikerül a maga politikai álláspontját kialakítania.73

Orwell okfejtése arról tanúskodik, hogy egy számára tolerálhatatlan kettősséget érzékel Koestler attitűdjében. Majdhogynem hitének titkos létezését tételezi Utópiában, melyet „csak” a sztálini tisztogatások drasztikus valósága kérdőjelezett meg. Orwell viszont nem politikai, hanem filozófiai okokból utasítja el a kommunista utópiát. Megemeli kalapját Koestler kivételes képességei előtt, amely révén „európai nézőpontja lehetővé teszi számára, hogy a sztálini tisztogatásokat és a tömeges deportálásokat a maguk valójában lássa, nem úgy, mint Shaw vagy Laski, akik fordított távcsövön nézik mindezen eseményeket”. De nem fogadja el Koestler „rövid távú pesszimizmusát”, amelynek keretében távol maradunk a politikától, és teremtünk magunknak „egyfajta oázist”, ahol elvagyunk barátainkkal, és bízunk abban, hogy „a dolgok száz év múlva valahogy majdcsak jóra fordulnak.”74 A helyzet az, hogy Orwell már nem olvashatta el Koestlernek azokat a műveit – például A dinoszaurusz nyomában című esszéjét –, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy feltételezései nem voltak helytállóak barátja megítélésében. A koronát szigorú véleményére alighanem a következő mondat tette föl: „Mindennek a hedonizmus az alapja, ami elhiteti Koestlerrel, hogy a földi paradicsom kívánatos végcél.”75 Különös, hogy Koestler erre a „hedonizmus”-vádra mennyire érzelmi módon reagált. Pedig ha Orwell írásaiban elmélyedünk, kiviláglik, hogy ő a hedonizmust kevésbé az élet élvezetére, mint inkább az Utópiában való hitre vonatkoztatta. Elismeri, hogy remekművében Koestler megmutatta: „a forradalom züllesztő folyamat. Aki belekerül, az vagy Rubasovként, vagy Gletkinként végzi. Nemcsak arról van szó, hogy ’a hatalom elzülleszt’, ezt teszi a hatalom megragadásának módja is. Következésképp minden olyan erőfeszítés, amely a társadalmat erőszakos eszközökkel akarja megjavítani, a GPU celláihoz vezet. Lenint Sztálin követte, és Lenin maga is Sztálinhoz hasonlóvá vált volna, ha tovább él” – írja Orwell a Sötétség délbenről.76 Kiegészítése azonban meglepő: „Koestler természetesen mindezt nem fejti ki nyíltan, s talán nem is tudatos benne mindez.” Eszerint Koestler „csak” ábrázolt valamit, amiről talán nem is volt benne tuda73

Uo. Uo. 315. o. 75 Uo. 76 Arthur Koestler: Az oroszlán és az egyszarvú. Cartaphilus, 2000. 308. o. 74

528

tos kép. Különös Orwelltől ez a kicsit Engelsnek a „realizmus diadala” elméletére emlékeztető állítása – ráadásul néhány oldallal odébb éppen ő nevezte a Sötétség délbent „mestermű”-nek. Orwelltől az utópiák kétségtelenül sokkal messzebb voltak. Az 1984-ben O’Brien kihallgatás közben a következőket mondja Winstonnak: „A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk. Kezded már érteni, miféle világot teremtünk? Pontosan az ellenkezőjét azoknak az ostoba, hedonisztikus utópiáknak, amelyekről a régi reformerek képzelődtek.”77 Látjuk tehát, hogy Orwellnél a hedonizmus az utópiákkal tapadt össze. Azzal a tévhittel, amely szerint az emberi élet végcélja a boldogság. Orwell minden népboldogító tant tagad, és az 1984 ijesztő, gyűlöletre épített társadalma mintegy beismerése annak, hogy a totális államokban csak struktúrarejtő fügefalevél annak sulykolása, hogy „a következő sarkon már ott van valamiféle paradicsom”.78 Orwell végzetesen tisztában volt „az élet hedonista felfogásának hamisságával”, s a Nyugat egyik nagy bűnének tartotta – Hitlerről szóló írása79 erről szól –, hogy nem volt hajlandó tudomást venni, sőt ismerni sem akarta az emberi lélekben azokat a támadható pontokat, amelyekkel a totalitárius propaganda sokkal inkább tisztában volt, mint akár a konzervatívok, akár bármely európai ország nemzeti liberális erői. Huxleyról, illetve a Szép, új világról szóló írásában egyenesen az életképtelenség és az uralkodói gyengeség bizonyítékának tartja a hedonizmust.80 A hedonizmus tehát Orwellnél az életcélok jólét-célokká degradálásának filozófiáját jelenti.81 És most érkeztünk el egy fontos ütközőponthoz. Orwellnek ahhoz a mondatához, amelyet Koestler soha nem tudott megemészteni. A mondat így hangzik: „Koestler páncélján hedonizmusa a repedés.” Ez az amúgy remekbe szabott mondat komoly eróziós munkát fejtett ki a múló időben. S mint ahogyan ezt próbáltuk megmutatni, nem elejtett megjegyzés volt, hanem ismétlődő vád, de kevésbé Koestler személyének szólt, inkább egy filozófiának. Koestleren ez a mondat egy életre szóló sebet ejtett. Ezt bizonyítja naplójának egyik bejegyzése. Nehéz visszaadnom, mit éreztem akkor, amikor Koestler kerek, puha vonalvezetésű, kiírt betűivel a hagyaték iratai között, igencsak keserű mondatok környezetében a következő bejegyzést találtam a „Dialogue with George Orwell” (Párbeszéd George Orwell-lel) mondat alatt: „You didn’t realize that my armour is a Nessus-shirt” (Nem vetted észre, hogy az én páncélom Nessus-ing).82 És még 77

1984. 294. o. Uo. 290. o. Hitler Mein Kampfja. In: Az oroszlán és az egyszarvú. 343. o. 80 Próféciák a fasizmsuról. In: Az oroszlán és az egyszarvú. I. 346. o. 81 Orwell hedonizmusfelfogásának ideologikus jellegéről lásd Körmendy Zsuzsanna: Hódolat George Orwellnek. XX. Század Intézet, 2003. 222–223. o. 82 A bejegyzés dátuma: 1965. január 22. Arthur Koestler-hagyaték. XX. Század Intézet. 4. doboz, MS 2305/28. 78 79

529

ezt: „I was an ascetic and an exhibitionist – contrary to public belief, the two go well together.” (Aszkéta voltam és exhibicionista – ellentétben a közhiedelemmel, a kettő együtt jól megfér.) Másfél évtizeddel Orwell halála után szakadt föl ez a mondat Koestlerből. Három év múlva, 1968. május 21-én pedig a következő, talán objektivitása miatt még szívszorítóbb bejegyzést olvassuk Koestler naplójában: Belenéztem Orwell rólam írott, 1944-es esszéjébe – ő engem valójában nem volt képes szeretni. Kétszer is említette a ’hedonizmus’-t (s még másutt a ’repedéses’ passzust). Egy keserű ember, egy meggyötört, de nem eltorzult elme.83

Nemcsak fejezetünk kívánatos elégikus befejezése miatt, hanem a teljesség kedvéért is jegyezzük meg: Koestler a kapott sebtől el tudott vonatkoztatni a nyilvánosság előtt, s az Orwell-lel való barátságát élete végéig a helyén és értékén kezelte. Fájdalma naplójában, önmagának szakadt föl. Tisztában volt Orwell írói zsenialitásával éppúgy, mint zárt lényéből adódó különös barátságának értékével. Interjúiban, írásaiban minden esetben nemcsak a legnagyobb elismerés hangján szólt barátjáról, hanem fontos támpontokat is adott életművének és jellemének jobb megértéséhez. Orwell halálakor nekrológjában így írt: „Most, hogy már halott, eljött az ideje annak, hogy elismerjük: ő volt az egyetlen zseni a két háború közötti, a társadalmi lázadást hirdető littérateur-ök között.” Koestler egyszerre írt a barátjáról, és arról az emberről, arról a XX. századi íróról, aki az egyik legfontosabb életművet hagyta ránk. Azzal kezdi írását, hogy az írók között Orwell volt az egyetlen, akit a személyes találkozás alkalmával éppen olyannak látott, mint amilyennek őt írásai alapján elképzelte. Sokat kell tudni mindkettejük személyiségéről ahhoz, hogy teljes tartalmát megértsük ennek a mondatnak: „Orwell nagysága és tragédiája abban állt, hogy teljesen elvetett minden kompromisszumot.” Nyilvánvalóan az 1984 megírásának körülményeiről van szó, arról, amire Koestler is utalt: hogy Orwell éppenséggel egy svájci szanatóriumban is gyógyíttathatta volna magát ahelyett, hogy Jura szigetén, remetei magányban megírja még legfontosabb regényét, látomását a kegyetlen jövőről. Koestler nekrológjában is és majd később írott „Vázlat egy tory-anarchistáról”84 (Profile of a Tory-anarchist) c. írásában is nagyon fontos szerepe van a lázadás-motívumnak. Ha nem nekrológról írnánk, nem félnénk a jelzőtől: van benne valami enyhén pikáns, hogy Koestler olyan lázadónak írja le Orwellt, aki hitt egy eljövendő jobb világban. Azért pikáns ez, mert ez a hit Orwellben – mint ezt írásai alapján föntebb bizonyítottuk – egyszerűen nem volt jelen. Ráadásul Koestlert éppen azért bírálta, mert benne viszont ott érezte az Utópia iránti vágy nyomait. Hogy ennek ellenére miért írta Koestler azt, hogy amennyiben Orwell választhatott volna magának sírfeliratot, biztosan az Állatfarmból idézte volna az Őrnagy eme versikéjét: „Az orrunkban nem lesz gyűrű / Hátun83

Uo. A kifejezés Orwelltől származik. Mikor megkérdezték tőle, hol áll politikai értelemben, azt mondta: „Tory-anarchista vagyok” (konzervatív anarchista). 84

530

kon nem lesz nyereg / E nagy napért küzdjünk, pulykák, / Lovak, ludak, tehenek, / Bár magunk a szabadságot / Meg sem érjük, meglehet” – az több mint rejtély. Nem valószínű, hogy Koestler egy nekrológ ürügyén tudatos fricskára szánta volna el magát. De tudattalanul „megfeledkezhetett” arról, hogy az Orwell és közte lévő számtalan hasonlóság mellett éppen ez volt köztük az egyik lényegi különbség, éppen ezt fejtegette Orwell, amikor kifogásolta Koestler „rövid távú pesszimizmusát” és ideológiai okokból éppen emiatt bírálta Koestler hedonizmusát! Hogyan is fogalmazta Orwell? A század emberének semmi oka nincs arra, hogy optimizmust érezzen annak alapján, ami a 30-as évektől kezdve történt. Vagyis a távoli jövőben megvalósuló egyenlőség beköszönte, a Földi Paradicsom Orwellt már régen nem kísértette – sőt talán már Koestlert sem igazán… Abban viszont alighanem igaza volt Koestlernek, hogy a lázadást tartotta Orwellre legjellemzőbbnek, erről beszélt abban a rádióműsorban is, amelynek anyagát 1960-ban vették föl.85 Itt még sarkosabban fogalmaz, mint a nekrológban, és azt mondja: George lázadó volt. A forradalmár képes kompromisszumra a hatalomért; a lázadó az lázadó, valami ellen. Ő önmaga ellen volt, minden ellen volt, ami bűzhödt volt a társadalomban (…) és nem ismert kompromisszumot.86

Erre a lázadó alkatra utalt Koestler akkor is, amikor 1956. október 28-án, öt nappal a magyar forradalom kirobbanása után többedmagával szolidaritási nagygyűlést szervezett Londonban, és a társaság azon tanakodott, kinek kellene beszédet mondania. És amikor elhangzik Orwell neve, hogy bárcsak élne, most ő lehetne a gyűlés szónoka, Koestler csak ennyit mond: „ha George élne, már alighanem elindult volna Budapest felé”.87

85 A műsor rendezője: Rainer Heppenstall, a fölvétel időpontja: 1960. augusztus 20. A magnófelvétel legépelt változata megtalálható a Koestler-hagyatékban. 9. doboz, Reel 4889. MS 2340/2 220. 86 Arthur Koestler hagyatéka. 9. doboz. Reel 4889. MS 2340/287. 87 A beszélgetést Szabó Zoltán jegyezte föl. Egyébként Szabó Zoltán Orwell-esszéjét Koestler meleg hangon ajánlotta Irving Kristolnak az Encounterbe. (AK-hagyaték. Reel 4921. MS 2365/1.)

531

ÉVELYNE LEVER

A nyakékügy*

PROLÓGUS „Tartóztassák le a bíboros urat!”

Versailles, 1785. augusztus 15. Az udvar Nagyboldogasszony ünnepére készül, mely egyben a királyné névnapja is. Dél körül díszbe öltözött tömeg tolong a fényárban úszó Tükörteremben. Sok udvaronc hagyta el kastélyát, hogy részt vegyen az ünnepségen, ahol mindenki a legelegánsabb szeretne lenni, a férfiak selyemhímzéses ünneplőjükben, a nők széles abroncsszoknyás, hosszú uszályos ruhájukba fűzve. Mily könnyedén siklanak a hölgyek a parkettán, mintha sohasem emelnék fel lábukat a földről! Fiatalok és idősebbek egyaránt magukon hordozzák azt a távolságtartó bájt, mely elérhetetlenné teszi őket a közönséges halandók számára. Az udvaroncok jönnek-mennek, átadják egymásnak a legfrissebb híreket, pár pletykát megtartanak maguknak, lesik, ki hol van, de a szívélyesség álarca mögött mindenütt versengés, ellentétes érdekek rejtőznek. Pár nevesincs kis abbé selyemköpenyében pöffeszkedik, újsütetű tekintélyével kérkedve. A beavatottak között, akik kiváltságos helyzetüknél fogva nap mint nap láthatják a királyi családot, ott sétálnak ünnepi díszben a bámészkodó vidékiek és a párizsi polgárok. Eljöttek, hogy láthassák a királyukat és főleg a királynéjukat, aki állítólag nagyon szép, és akiről annyi mindent beszélnek, néha még olyasmit is, amit illetlenség volna bevallani. Most – alkalmi látogatókként – lenyűgözve bámulják a csodás lakosztályokat, és vigyáznak, nehogy orra bukjanak a tükörfényes padlón. A királyné nagykabinetjében az udvarhölgyek szorosan egymás mellett felsorakozva hosszú ideje várják a felséges asszonyt. Azt suttogják, hogy délelőtt tizenegykor fésületlenül (!) lépett be az Államtanács kabinettermébe, ahol urával folytat megbeszélést. Miért csatlakozott hozzájuk Breteuil báró, a királyi udvartartás minisztere? És tessék, most meg Miromesnil urat, a főpecsétőrt jelentik be XVI. Lajosnak. Azt beszélik, hogy a király parancsára a plébániatemplomba küldettek érte, a szentmise kellős közepén. Talán most fogják bejelenteni, hogy megfosztják tisztségétől. A tömegben máris az utódlás kérdéséről folyik a szó. A feszültség egyre nő. Hamarosan megjelenik Rohan bíboros, a király főalamizsnása: főpapi öltözékében káprázatos látványt nyújt. Derűs arccal szeli át a tömeget, és belép az uralkodóhoz, aki a komornyikját küldette hozzá, azzal az üzenettel, hogy mihamarabb járuljon a színe elé. Senki nem tudja elképzelni, miféle jelenet játszódik le ekkor az üvegajtók

532

mögött. A bíboros ott áll XVI. Lajos, a királyné, Breteuil báró és Miromesnil úr1 előtt, akik mintha törvényszéket ülnének felette. „– Uram, vásárolt-e Böhmer uraságtól egy 1 600 000 frank értékű nyakéket? – kérdi tőle a király. Rohan bíboros elismeri, hogy megvásárolta a nyakéket. – Mi történt ezzel a nyakékkel? – hangzott a király következő kérdése. – Nem tudom. – Uram, vásárolt-e gyémántokat a királyné nevében, és volt-e erre bármiféle felhatalmazása?” A megrendült bíboros azt hebegi, hogy becsapták, és a király kegyelméért könyörög. XVI. Lajos, aki látja, hogy a főpap magánkívül van, és nem tud válaszolni a feltett kérdésekre, arra kéri, hogy vonuljon félre az egyik szomszédos terembe, és írja le, mit tud felhozni a védelmére. Mielőtt a főpap teljesítené a parancsot, az uralkodó átad neki egy feljegyzést, amelyben azzal vádolják, hogy a nyakéket Böhmer ékszerésztől vásárolta, miután előzőleg megmutatott neki egy Franciaországi Mária Antónia néven aláírt levelet, mely felhatalmazta az üzlet megkötésére. Negyedórával később a bíboros ismét megjelent a király előtt. Kínkeservesen megfogalmazott irományában semmit sem utasít el az ellene felhozott vádak közül, és nem keres semmilyen mentséget. Egyszerűen kijelenti, hogy egy bizonyos La Motte asszonyon keresztül a királynétól kapott parancsot. „– Hol van ez a hölgy? – kérdezi a király. – Sejtelmem sincs róla, felség. Akkor láttam először és utoljára. – Felettébb különös, uram – szólalt meg ekkor a királyné –, hogy akár egyetlen percig is elhihette, hogy egy ismeretlent bízok meg egy ilyen horderejű üggyel. Egyébként pedig elég régóta tudja, miként vélekedem önről, így kétsége sem lehetett afelől, hogy soha semmire nem kértem volna meg. De hol van az aláírásommal ellátott levél, amelyet a La Motte nevezetű hölgy adott át önnek?” A teljesen összezavarodott bíboros azt feleli, hogy fogalma sincs. Megint a 1 Itt azt a levelet használjuk fel, amelyet Staël báró, a svéd követ küldött III. Gusztáv királynak augusztus 18-án. (Correspondance diplomatique du baron de Staël, sajtó alá rendezte Léouzon-Le Duc, 1785. augusztus 18-i levél, 21–23. o.) A levélnek az az előnye, hogy az elbeszélt eseményekkel egy időben született, míg Georgel abbé és Campan asszony, akiket általában idézni szoktak, jó húsz évvel később számoltak be a történtekről. A párbeszédeket Staël bárótól vettük át, aki állítása szerint mindezt olyasvalakitől hallotta, „aki bárki másnál többet tud eme rendkívüli ügyről”. A kérdéses személy feltehetően Polignac asszony, a királyné bizalmas barátnője, aki Staël báróval is kapcsolatban állt, de az is elképzelhető, hogy a követ honfitársáról, Fersen grófról van szó, akit – okkal vagy ok nélkül – a királyné szeretőjének tartottak. Egészen pontosan nem tudjuk megmondani, hogy Fersen Versailles-ban volt-e még 1785. augusztus 15-én, vagy csatlakozott a seregéhez, mely Landrecies-ben, Valenciennes közelében állomásozott. Nagyon valószínű, hogy Fersen tájékoztatta Staël bárót arról, amit a királynétól hallott, aki minden bizonnyal beszámolt neki mindarról, ami 1785 augusztusának első napjaiban, a bíboros letartóztatása előtt történt. A többi követ híradásából sokkal kevesebbet lehet megtudni. Meglepő, hogy Mercy-Argenteau gróf, II. József követe, aki mindig mindent tudott a királynéval kapcsolatos hírekről, milyen szűkszavúan és zavartan számol be a történtekről. Mint aki hímes tojásokon lépdel, úgy idézi fel „ezt az oly meglepő eseményt, melynek okáról ezer meg ezer feltevés kelt szárnyra”. (1785. augusztus 17-i jelentés, Haus-, Hof- und Staatsarchiv [Császári és Királyi Udvari és Állami Levéltár], Bécs, Frankreich Berichte, fasc. 246, fş 92.)

533

király bocsánatáért könyörög, biztosítva az uralkodót, hogy csak egy hibát követett el, azt, hogy hagyta magát becsapni, és könyörög: kerüljék el a botrányt, mentsék meg családja becsületét. És hozzáteszi, hogy mindent ki fog fizetni. – Semmit nem fog kifizetni – feleli XVI. Lajos –, de sem mint király, sem mint férj nem engedhetem, hogy az ügyet eltussoljuk, mert az a királynét kompromittálná, és figyelmeztetem, hogy amint kilép innen, letartóztatják.2 Ez idő alatt a Tükörteremben ezer meg ezer feltevés kap szárnyra. Amikor végre kinyílik a kabinet ajtaja, mindenki visszafojtja a lélegzetét. Ekkor feltűnik a bíboros, feldúlt arccal, mögötte Breteuil báró, aki szemmel láthatóan elégedett. A két férfi pár lépést tesz előre. „Nem maradhatunk itt; nem tudna séta közben őrizetbe venni?” – mormolja a bíboros a miniszternek. Ekkor a báró odahívja a testőrség egyik fiatal alhadnagyát, és hangosan, jól érthetően3 így szól hozzá: „– Uram, a király nevében megparancsolom, hogy tartóztassa le a bíboros urat, és feleljen érte!” Döbbenet és borzongás fut végig a termen. A hír bombaként robban. Egy Rohan herceget, aki ráadásul bíboros, az egész udvar szeme láttára, főpapi díszben letartóztatnak, mielőtt a szentmisét celebrálná... A helyzet minden képzeletet felülmúl: csakis államcsínyről lehet szó, olyan horderejű ügyről, mely nem tűr semmilyen halasztást. Breteuil báró távozását kihasználva a bíboros megkérdezi az alhadnagytól, megírhat-e egy levelet. „Itt ön parancsol, eminenciás uram” – feleli a fiatalember.4 Rohan herceg azonnal papírra vet néhány sort helynökének, Georgel abbénak címezve, odainti egyik emberét, és megparancsolja, hogy a levelet mihamarabb vigyék el párizsi palotájába. Az egész jelenet pár másodperc alatt zajlott le. A bíborost ezek után a lakosztályába kísérik, melyet már négy ajtónálló őriz. Villeroi herceg és Agoult gróf nem sokkal ezelőtt lepecsételték a főalamizsnás papírjait, és most párizsi palotájába kell kísérniük a főpapot, ahol már várja őt Breteuil báró és Thiroux de Crosne rendőrfőnök. Georgel abbé fogadta őket, akinek még épp maradt annyi ideje, hogy ura parancsára elégesse egy irattárca tartalmát: a király küldöttei az összes papírt lepecsételték, amit csak a palotában találtak. Crosne úr néhány órával később a bíboros vidéki házába, Couvrayba indult, hogy ott is elvégezze ezt a munkát. Versailles-ban a szent és sérthetetlen etikettnek köszönhetően minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Az első érzelmi felindulás elmúltával a király, a királyné és a királyi család többi tagja az egész udvar kíséretében misére indult. A Gazette de France aznapi tudósítása semmilyen rendkívüli eseményről nem ad hírt. A beszámoló határozottan emlékeztet az egy évvel korábbira: a szentmisét Digne püspöke celebrálta, Sérent grófnő gyűjtötte össze az adományokat; a délután folyamán az uralkodó és övéi visszatértek a kápolnába, és megnézték a körmenetet, amelyet XIII. Lajos kívánságának megfelelően minden évben megrendeznek.5 2

Uo. 23. o. A.N. A.P. 306 17. Maréchal de Castries (Castries marsall): Journal. Uo. 5 Richelieu már 1636 májusában felszólította XIII. Lajost, hogy tegyen fogadalmat, amellyel a királyságot a Szűzanyának szenteli, és a király 1638. december 19-én, Brisach bevétele után eleget is tett a bíboros kérésének. XIII. Lajos Krisztus anyjának közbenjárását kérte, hogy béke legyen. Úgy határozott, hogy Nagyboldogasszony napját kivételes ünneppé teszik. Ez időtől fogva az augusztus 15-i vecsernyét Franciaország valamennyi egyházmegyéjében ünnepi körmenet követte. 3 4

Eközben azonban mindenütt a bíboros letartóztatásáról folyik a szó. Mindenki azon töri a fejét, vajon milyen titok lappang az ügy hátterében. Itt is, ott is az emberek fülébe jut valami, s a hírfoszlányokat aztán izgatottan kommentálják. A királyi család már augusztus 16-án értésükre adja, hogy Rohan herceget világméretű csalással vádolják.

Első ffe ejez et jeze omor úbb és legször nyűségesebb ügy” legszomor omorúbb legszörn „ A legsz Ki gondolta volna, hogy a félénk XVI. Lajos ilyen látványos fellépésre szánja el magát? Vajon felmérte, milyen súlyos döntést hozott? Amikor az udvar szeme láttára letartóztatta a királyság egyik legelőkelőbb családjának leszármazottját, egy főpapot, aki bíborosi méltóságának köszönhetően csak a pápát ismeri el felettesének és bírájának, vállalta a kockázatot, hogy maga ellen fordítja a pápai államot, a két első rend6 tagjainak egy részét, és új érveket ad az abszolút monarchia ellenségeinek kezébe. Az uralkodó ahelyett, hogy a királyné jelenlétében, a nyilvánosság kizárásával felelősségre vonta volna Rohan herceget, és – amennyiben bűnösnek hiszi – belátása szerint döntött volna a sorsáról, olyan megoldást választott, amellyel a botrány elkerülhetetlenné vált. XVI. Lajos ekkoriban töltötte be a harmincegyedik életévét. Amióta 1774. május 10-én nagyapja örökébe lépett, lelkiismeretesen látja el uralkodói feladatait, melyekre senki sem készítette fel. És joggal lehet büszke arra, amit eddig elért. Neki köszönhető, hogy Franciaország ismét azt a helyet tölti be Európában, mint a katasztrofális 1763-as párizsi békeszerződés előtt. Az Anglia felett aratott győzelem, amellyel Franciaország hozzájárult ahhoz, hogy az amerikaiak megszabaduljanak a brit korona gyámságától, igazi fegyverténynek számított a nemzetközi kapcsolatok történetében. Az uralkodó, aki Fénelon tanítványaként ellenzi a hódító háborúkat, ezentúl Európa döntőbírájának szerepét tölti be, nemritkán borsot törve sógora és szövetségese, II. József császár orra alá, akinek becsvágyát továbbra is fékezni igyekszik. Csakhogy ez a sikeres külpolitika kimerítette az államkasszát. Pénzügyi válság fenyeget, pont akkor, amikor egyre súlyosabb támadások érik a hagyományos monarchikus államberendezést, és amikor az Egyesült Államokban a köztársasági elvek győzedelmeskednek, ami még jobban feltüzeli az abszolutizmus bírálóit. A mélységesen hagyománytisztelő ifjú uralkodó még nem méri fel, milyen veszély fenyegeti azt a rendszert, amelyhez ő maga minden idegszálával kötődik. Követi az Államtanácsban terítékre kerülő ügyeket, áttanulmányozza a minisztereitől kapott iratokat, és feljegyzéseket készít róluk, mielőtt visszaadná őket. Reggelenként korán kel, és hosszú órákat tölt munkával, magányosan, a kis lakosztályaihoz tartozó könyvtárban, csak ezután jelenik meg a nyilvánosság előtt, hogy megtartsa reggeli fogadását, és részt vegyen a palota kápolnájában celebrált misén. Nincs benne semmiféle karizmatikus kisugárzás, külseje és beszéde egyaránt alkalmatlan a 6

A papság és a nemesség.

535

hódításra. „Igen szótlan természet” – panaszolja a királyné. A daliás termetű király alakját előnytelen súlyfölösleg csúfítja el, megjelenésében nincs semmi tekintélyt parancsoló. Gyermekkora óta hiába áhítozik a szeretetre, betegesen félénk, nem bízik sem magában, sem másokban: nincs se barátja, se kegyence, se szeretője. Tanítói egyszerre tudatosították benne az uralkodói tisztséggel járó szent kötelességeket és azt, hogy ő ezeknek képtelen lesz megfelelni, így idejekorán megtörték lelkierejét. Így aztán XVI. Lajost a legjelentéktelenebb döntéshelyzet is megbénítja. Nevelője, La Vauguyon herceg végső útravalóként arra intette, óvakodjék a nők és különösen saját felesége befolyásától. Mária Antónia főhercegnővel való házasságát nem túl kedvező színben tüntették fel előtte: a frigy az évszázados ellenséggel való szövetségkötés jegyében született, amelyet a későbbi XVI. Lajos apja nyíltan ellenzett. Fia nevelői osztották a megboldogult trónörökös fenntartásait, s ezeket gondosan belé is plántálták a majdani királyba, végképp megbénítva a sérülékeny kamasz fiút. Amikor a trónörökösné 1770-ben megjelent az udvarban, mindenkit lenyűgözött bája, kelleme és fokozatosan kiteljesedő szépségének első jelei. A párizsiak lelkesen fogadták. Szöges ellentéte volt férjének, akit az államérdek alapján választottak a számára. Kitörő vidámságával, közvetlenségével azonban inkább az öregedő uralkodót hódította meg, mintsem a trónörököst. Mária Terézia császárné, aki leánya segítségével kívánta megvédeni a Habsburg-ház érdekeit, bőségesen ellátta anyai intelmekkel Mária Antóniát, és az ifjú királyné hozzá is látott, hogy magához édesgesse meglehetősen furcsa férjét. Házasságuk szomorú történetéről elég sokat tudunk: Lajos több héten keresztül tudomást sem vett Mária Antóniáról, és csak hét év után tette ténylegesen asszonyává.7 A királyné, akinek ennyi ridegség és ügyetlenség a kedvét szegte, üres szívének és kielégítetlen érzékeinek rabjaként féktelen örömmámorban keresett vigasztalást, mulatságai azonban sokkal ártatlanabbak voltak annál, mint azt erkölcsbíráinak siserehada sugallta, mely árgus szemmel leste minden mozdulatát. Húszévesen lett királyné, és azt hitte, úgy élhet, ahogy a kedve tartja, nem sokat törődve a rangjával együtt járó nyilvános kötelezettségekkel. Néhány haszonleső udvaronc bálványozta, ő pedig a divat fejedelemasszonyának képzelte magát. Elnéző gardedámjai kíséretében sokszor az egész éjszakát a párizsi operabálon töltötte, és akkor tért haza Versailles-ba, amikor férje már felkelt. Hamarosan nagy tétekben kezdett játszani, több ezer livre-es összegeket vesztett, melyeket a király azonnal visszafizetett, mihelyt tudomást szerzett hitvese balszerencséjéről. A magánélethez való jogot követelve úgy viselkedett, mint egy királyság nélküli főhercegnő, és ha tehette, szívesebben bolondozott Trianonban a maga választotta társasággal, mint hogy a régi vágású udvaroncok hódolatát fogadja a versailles-i udvarban, melynek etikettjét elviselhetetlennek találta. Több régi nemesi családot igen hamar maga ellen fordított azzal, hogy nem adta meg nekik a kellő tiszteletet. Suttogni kezdtek róla. A királyné ellenségeiből igazi „párt” szerveződött. XVI. Lajos trónra lépésétől kezdve az udvarból kikerülő gúnyiratokban leplezték le könnyelműségét, mértéktelen pénzszórá7

Vö. Évelyne Lever: Louis XVI; Marie-Antoinette.

536

sát és felelőtlenségét. Azt állították, hogy szeretőket tart. Ám „egy fiatal és kedves főhercegnőt nehéz volt meggyőzni arról, hogy jobb, ha tisztelik, mint ha szeretik, és hosszú távon hasznosabb, ha unatkozik, mint ha tetszést arat”.8 A házastársak ritkán találkoztak, ami a királyt szemmel láthatóan nem zavarta. Sokan csodálkoztak, milyen nagy szabadságot hagy feleségének. Sőt mintha egyenesen bátorította volna elkényeztetett gyermekhez illő szeszélyeit. Talán így akarta kárpótolni azért, hogy férjként nem állt a helyzet magaslatán. Abban viszont egészen biztos lehetett, hogy a szórakozás eltereli a királyné figyelmét a politikáról, s ez XVI. Lajos számára igen fontos szempont volt. Mária Antónia bátyjának, II. József császárnak a közbelépésére volt szükség ahhoz, hogy a házastársak között úgy-ahogy helyreálljon a rend. Bizalmas beszélgetést folytatott a hitvesekkel, és házassági tanácsadóként lépett fel. „A királyné erénye érintetlen”9 – írta megkönnyebbülve fivérének, Lipótnak, akivel megosztotta a királyi pár szomorú hálószobatitkait.10 Pár hónappal II. József franciaországi tartózkodása után XVI. Lajos azt írta a sógorának, hogy „egészen biztosan megtette, amit kellett. […] önnek köszönhetjük e boldogságot – tette hozzá –, mert ideutazása óta fokozatosan javult a helyzet, egészen a tökéletes végkifejletig.”11 1778 decemberében a királyné leánygyermeknek adott életet, aki a Mária Terézia nevet kapta. 1781-ben pedig megszületett a várva várt trónörökös. Ez alkalomból fényes ünnepséget rendeztek, de az alattvalók lelkesedése már nem szívből jött. Amikor a királyné 1785. május 24-én Párizsba ment, hogy hálaimán vegyen részt, amiért megszületett második fia, Normandia hercege, a párizsiak ellenséges csendje fogadta. Mária Antónia elveszítette népszerűségét: a párizsi néppel való szép idill tünékeny álomként szertefoszlott. A sok rosszindulatú pletyka beárnyékolta a királyné alakját. Nevét már felvésték a gonosz francia királynék listájára. „Ő, aki kezdetben egy nagy nemzet bálványa volt, miért gondolta volna, hogy ez a mélységes szeretet mélységes gyűlöletbe csap át, s hogy megbocsáthatatlan bűnnek számít, hogy derűs kedélyét a trónon is megőrizte, és odaültette maga mellé a barátságot, az örömöket s a magánélet bensőségességét?”12 Az évek múlásával azonban Mária Antóniának lett némi befolyása a királyra. Szívesen él hitvesi előjogával, ha rá akarja venni az uralkodót, hogy teljesítse kívánságait. Egy jól szervezett klikk az orránál fogva vezeti a királynét, aki sikerrel jár közben bizonyos miniszteri tárcák odaítéléséért, és eléri, hogy barátai megkapják az áhított posztokat. Ez utóbbiaknak az engedékeny XVI. Lajos túlságosan gyakran juttat aránytalanul magas kegydíjakat, s ez a tékozlás méltán kelt megbotránkozást Versailles-ban és Párizsban. XVI. Lajos könnyen enged a felesége szeszélyeinek, de azt mindenképpen szeretné elkerülni, hogy Mária Antónia beleavatkozzon az államügyekbe, főleg akkor, ha a híres szövetség kerül szóba, amelynek épp a királyné a záloga. Ha 8

Tilly: Mémoires, 2. kötet, 24–25. o. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Bécs, Familienakten Sammelbände, 7. Uo. Vö. Évelyne Lever: Marie-Antoinette, X. fejezet, „Secret de famille”. 11 Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Bécs, Familien Korrespond., 26. 12 Tilly: i. m. II. kötet, 24. o. 9

10

537

édesanyja vagy újabban fivére13 arra kérik, hogy lépjen fel a Habsburg-ház érdekében, Mária Antónia rögtön tűzbe jön. Rendíthetetlenül hisz az osztrák dinasztia igazában, s jellegzetesen női eszközökkel, könnyekkel és könyörgéssel próbálja meg legyűrni férje ellenállását. S ha a király nem adja meg magát (márpedig többnyire ez a helyzet), a királyné meg sem próbálja fékezni dühkitöréseit. Ilyenkor az uralkodó óvatosan visszavonul, és külügyminisztere kénytelen állni a rohamot. Mária Antónia többször is heves szóváltásba keveredett a szerencsétlen Vergennes gróffal, aki alaposan megkapta tőle a magáét. Kívánságai azonban soha nem teljesültek maradéktalanul. Édesanyja szeretetteljes intelmei és fivére dörgedelmei ellenére sem tudta elérni, amit a Habsburg-ház kívánt.14 1785 augusztusában megint szembekerül Vergennes-nel a holland ügy kapcsán, amelyet II. József határtalan becsvágya robbantott ki – a kérdésre a későbbiek során visszatérünk. A Habsburg-ház mellett való nyílt kiállása miatt Mária Antónia a félelmetes „Osztrák nő” gúnynevet kapta, mely jelzi, hogy végleg kiközösítették. 1785-ben lelkében némi szomorúsággal tölti be harmincadik életévét. Már kikezdte a rágalom. „Mit vétettem ellenük?” – suttogja gyakran, könnyeivel küszködve. Sóvárogva gondol vissza ifjúságára, mely immár visszavonhatatlanul véget ért. Szorongással tölti el, hogy most már lesznek, akik könnyebben tetszést aratnak nála. Ekkoriban bensőséges baráti viszony fűzi a férjéhez. Hálás neki jóságáért és nagylelkűségéért. Az uralkodó ugyanis úgy tesz, mintha nem tudná, hogy Mária Antóniának viszonya van Fersen gróffal, aki 1783-ban visszatért Amerikából. Senki nem tudja pontosan, mi volt közöttük. Vajon plátói maradt ez a szerelem? Az emlékirat- és életrajzírók, a királyné feltétlen „hódolói” évtizedeken át taglalták ezt a tabutémát, mely más körülmények között aligha nyomott volna sokat a latban, ám a királyné tragikus halálával kezdetét vette egy legenda, amely Mária Antóniát szükségképpen feloldozta minden bűn alól. Mindenekelőtt a szerelem bűne alól. Annyi mindazonáltal bizonyos, hogy a királynét rendkívül gyengéd szálak kötik a svéd nemesúrhoz. Hogy maga mellett tarthassa, kijárta, hogy Fersen sereget és kegydíjat kapjon, s így méltó helyet foglaljon el az udvarban, ahová gyakorta ellátogatott. Saint-Priest grófja szerint15 Mária Antónia elfogadtatta a királlyal ezt a diszkrét és nehezen megfejthető viszonyt. Igazából azonban sem Fersen iránti szerelme, sem a sorozatos gyermekáldás nem hoztak alapvető változást az életébe. Lépéseit többnyire a szeszély irányítja. Nagyság és egyszerűség leírhatatlan kettőssége jellemzi, mint a Habsburgokat általában. Mindennél többre tartja a bensőséges kapcsolatok melegségét, de mindenkinek tudnia kell, hol 13

II. József császár. 1778-ban, amikor a Habsburgok a francia csapatok segítségével akarták megszerezni Bajorországot, Mária Antónia – anyja és fivére szüntelen zaklatására – arra kérte a férjét, hogy lépjen fel az érdekükben. Kívánsága az uralkodó szokatlanul kemény ellenállásába ütközött. Ám a szövetségről szóló, szenvedélyes megnyilatkozásai, a Mercy-Argenteau-val folytatott hosszú megbeszélések és a miniszterek megnyerésére tett kísérletei rossz fényben tüntették fel Mária Antóniát. 15 François Guignard, Saint-Priest grófja (1735–1821) Konstantinápolyban (1768–1785), majd Amszterdamban (1787) volt követ, később államminiszter, majd a királyi udvartartás minisztere lett (1788–1790). Az emigráció időszakában XVIII. Lajos megbízottja volt; a restauráció alatt Franciaország pairjévé nevezték ki. Fontos emlékiratokat (Mémoires) hagyott hátra, melyekben felidézi a királyné és Fersen viszonyát (II. kötet, 2. fejezet). 14

538

a helye. És amennyire képes az odaadó barátságra, a szívből jövő gyöngédségre, sőt a feltétlen bizalomra, ugyanolyan szenvedélyesen tud gyűlölni is. „Gyógyíthatatlan elfogultsággal viseltet azok iránt, akik kiérdemelték jóságát, vagy kivívták gyűlöletét.”16 Rohan bíboros épp ez utóbbiak közé tartozik. A királyné nem bocsátja meg neki, hogy amikor a herceg bécsi követ volt, meglehetősen tiszteletlenül nyilatkozott édesanyjáról, Mária Teréziáról, ráadásul róla, az ifjú trónörökösnéről azt terjesztette, hogy kacérsága miatt „a majdani szerető könnyen sikert arathat nála”.17 Amióta a bíboros 1774-ben visszatért Bécsbe, a királyné egyetlenegyszer sem szólt hozzá. 1777-ben sajnálattal vette tudomásul, hogy az udvar főalamizsnásává nevezték ki: „Szerintem Louis herceg a velejéig romlott ember, aki aljas fondorlatai miatt rendkívül veszélyes, és ha csakis rajtam múlt volna, nem volna helye közöttünk. A főalamizsnási hivatal mindenesetre nem jogosítja fel arra, hogy bármiféle kapcsolatban legyen velem, és a királyt sem fogja gyakran hallani, mert csak a reggeli fogadáson és a templomban láthatja” – írta Mária Antónia a császárnénak.18 A királyné nem bízott a bíborosban. 1785 júliusáig valószínűleg semmit nem tudott arról a hihetetlen történetről, amely végül a főalamizsnás letartóztatásához vezetett. Ez a különös ügy Mária Antónia számára július 12-vel vette kezdetét. Aznap Böhmer úr, a királyi ékszerész elhozta neki a válldíszt és a gyémántfüggőket, melyeket Angouleme hercegének keresztelőjére rendeltek.19 Az ékszerész az alkalmat megragadva átadott neki egy levelet, melyből a királyné egy kukkot sem értett: „Felséges Asszonyom – állt a levélben –, végtelen boldogsággal tölti el szívünket, ha hinni merészelhetjük, hogy a legutóbbi megbízással, melyre ajánlatot kaptunk, s amelynek nagy buzgalommal és tisztelettel tettünk eleget, ismét bizonyíthatjuk, mennyire alázatos és odaadó hívei vagyunk Felséges Asszonyunknak, és őszinte örömet érzünk, ha arra gondolunk, hogy a világ legszebb gyémánt nyakéke a legnagyobb és legjóságosabb királynét szolgálja majd.”20 Böhmer a maga és Bassenge nevű társa nevében fogalmazta a fenti sorokat. Campan asszonynak, a királyné komornájának elbeszélése szerint Mária Antónia a levelet azonnal tűzbe vetette, mondván, hogy „nem érdemes megőrizni”. Állítólag még azt is megjegyezte: „Ez az ember halálra gyötör; mindig valami őrültséget vesz a fejébe; feltétlenül […] mondja meg neki, hogy már nem érdekelnek a gyémántok, hogy soha életemben nem veszek többé drágaköveket; és ha költeni való pénzem volna, akkor sokkal inkább saint-cloud-i birtokaimat szeretném növelni a környező földek megvásárlásával; mindezt részletesen magyarázza el az ékszerésznek, hogy végre megértse, és jól bevésse az emlékezetébe!”21 ˇ

16

Tilly: i. m. I. kötet, 14. o. Besenval: Mémoires, 377–378. o. Mária Antónia levele a császárnénak, 1777. március 4. A.G.,* III. kötet, 30. o. 19 Angouleme hercege, Artois grófjának és grófnéjának idősebbik fia 1775-ben született. Gyakran előfordult, hogy a hercegeket rögtön születésük után megkenték krizmával, de a templomi szertartásra csak később került sor. 20 B.H.V.P. Mss. 691, dossier Target, f° 304. Másolat arról a levélről, melyet az ékszerészek a királynénak címeztek. A szöveget az ügyvéd felhasználta a Mémoire pour le cardinal de Rohan (Beadvány Rohan bíboros ügyében) című fogalmazványában is, lásd 35. o. 21 Madame Campan: Mémoires sur la vie privée de Marie-Antoinette, I. kötet, 210–211. o. 17

ˇ

18

539

Ez a megfontoltság mindenképpen a királyné dicséretére válik, amennyiben az emlékiratíró – az események után harminc évvel – pontosan idézi fel a szavait. Az ékszerészek korábban aligha hallhattak ilyesmit a királyné szájából. Mária Antónia rajongott az ékszerekért, különösen a gyémántokért. Bár ékszeres doboza már akkor is tele volt, amikor megérkezett Franciaországba, és XVI. Lajos igencsak elkényeztette,22 a királyné többször is engedett Böhmer úr csábításának. Ez utóbbi, aki korábban a lengyel királynak dolgozott, beférkőzött Du Barry asszony kegyeibe, akitől komoly megrendeléseket kapott. XV. Lajos halála után Luxemburg lovagjának közvetítésével jutott be a királynéhoz. Így aztán 1776ban egy pár gyémántfüggőt ajánlott neki, mely 460 000 livre-be került.23 A fiatalasszonyt lenyűgözte az ékszer, de nem merte arra kérni a királyt, hogy vásárolja meg a számára; kiszámította, mennyi pénze van, és anélkül, hogy a férjének egyetlen szót szólt volna, vállalta, hogy több részletben törleszti a fülönfüggők árát. Pénze fogytán azonban mindent bevallott XVI. Lajosnak, aki az eredeti megállapodás szerint rendezte a tartozást. Nem sokkal ezután Böhmer gyémánt karkötőket ajánlott Mária Antóniának, aki meg is vásárolta őket, miután áron alul eladott pár ékszert, melyeket már nem akart viselni. Az újabb üzlet 300 000 livre-jébe került… melyet megint XVI. Lajosnak kellett kifizetnie.24 A király 1782. december 3-án törlesztette az utolsó részletet.25 Az ékszerész ekkor arról álmodozott, hogy egy egészen különleges darabot ad el a királynak: egy 2800 karátos nyakéket! Képzeljük csak el: a nyakkivágást tizenhét, mogyoró nagyságú gyémánt alkotta. Ehhez egy hármas füzér csatlakozott, melyet körte alakú függők díszítettek. Az első gyémántsor két széléről zuhatagként ereszkedett alá egy-egy három sorból álló gyémántfüzér, melyek a mellkason összekapcsolódtak, aztán külön-külön hulltak alá a derékvonalig. Végül két másik, bojtban végződő hármas sor mintegy ellensúlyt képezve hullt alá a jobb és a bal vállvonalra. Böhmer és Bassenge évek alatt gyűjtötte össze a legtisztább vízből származó köveket, hogy megalkothassa ezt az Ezeregyéjszaka meséihez méltó kompozíciót.26 Szentül hitték, hogy XV. Lajos megveszi a nyakéket Du Barry grófnőnek. Az uralkodó halála romba döntötte reményeiket, és vagyonuk jelentős részét el kellett zálogosítaniuk, hogy biztosítani tudják egyébként virágzó cégük fennmaradását: lakóházaikra és Vendôme utcai szalonjaikra egyaránt jelzálog került. Szüntelenül az 1 800 000 livre értékre becsült nyakék eladása járt a fejükben. 1779-ben, nem sokkal azután, hogy megszületett XVI. Lajos és Mária Antónia első gyermeke, Madame Royale, az ékszerészek eladásra kínálták a nyakéket XVI. Lajosnak, aki káprázatosnak találta. Megmutatta a királynénak, aki úgy gondolta, hogy nem szabad ennyi pénzt kiadniuk egy ékszerért. Legalábbis ezt 22 1775-ben XVI. Lajos 300 000 livre-ért vásárolt gyémántokat a királynénak, 1776. január elsején pedig egy 11 000 livre értékű órát ajándékozott neki. 23 Mercy-Argenteau levele a császárnénak, 1776. január 19. A. G., II. k., 418. o. Mercy ez alkalommal megjegyezte, hogy trónra lépése óta a király több mint 300 000 livre értékben ajándékozott gyémántokat a királynénak. 24 Mercy-Argenteau levele a császárnénak, 1776. július 16. A. G., II. k, 169–170. o. 25 Vö. comte de Beauchamp: Le livre de comptes de Louis XVI. 26 Vö. „A nyakék értékéről”. Lásd Függelék.

540

állítja a már idézett Campan asszony. Két évvel később, a trónörökös születésekor az ékszerészek újabb kísérletet tettek. Ezúttal sem jártak több sikerrel. Böhmer és Bassenge ekkor Európa összes udvarában megpróbálták eladni a nyakéket. Ám egyetlen uralkodónak sem volt annyi pénze, hogy egy ilyen értékes darabot megszerezzen. 1783-ban az ékszerészek ismét megkörnyékezték XVI. Lajost, és nála hagyták a nyakéket. „A kövek oly nagyok, fehérek, simák és fényesek, hogy kevés ehhez fogható darab van – jegyezte fel Bombelles márki, aki látta az ékszert. – A király négy hónapon keresztül kabinetjében tartotta a kivételes gyémántkompozíciót, és már majdnem meg is vásárolta, de Grasse admirális27 veresége miatt Őfelsége elállt korábbi szándékától. Az ékszert visszaadták Böhmernek. […] Az ékszerész abban a hitben ringatja magát, hogy ha a béke helyreáll, a király megvásárolja a világ legszebb gyémántjaiból készített nyakéket. Polignac hercegnő megígérte, hogy közbenjár az érdekében” – tette hozzá.28 A néhány héttel később aláírt békeszerződés azonban nem hozott semmiféle változást. Az ékszerészek kétségbeestek… Továbbra is Campan asszony emlékiratai szerint Böhmer kihallgatást kért a királynétól, és térden állva könyörgött, hogy vegye meg a nyakéket. A királyné állítólag kíméletlenül visszautasította, és azt tanácsolta az ékszerésznek, hogy szedje szét a nyakéket, és kisebb darabokban adja el. Mária Antónia mindazonáltal nem haragudott meg Böhmerre, mert 1785 márciusában kineveztette királyi ékszerésznek, miután a címet viselő Aubert uraság szélütés áldozata lett.29 A nyakékről többé szó sem esett… egészen 1785. augusztus elejéig. Augusztus harmadikán Böhmer – Campan asszony nem kis meglepetésére – vidéki házában kereste fel a királyné komornáját. Az ékszerész rendkívül nyugtalannak látszott, és azt tudakolta, hogy a királyné nem hagyott-e a komornánál valamilyen megbízást a számára. Campan asszony szóhoz sem jutott a döbbenettől. – „De hát kitől kaphatok választ a levélre, melyet átadtam neki? – Senkitől. Őfelsége elégette az irományát, és egy szót sem értett belőle. – Ó, asszonyom, ez lehetetlen, a királyné tudja, hogy tartozik nekem! – Tartozik önnek, Böhmer úr? Hosszú ideje kiegyenlítettük az utolsó számláit. – Asszonyom, lehetséges volna, hogy ön nincs beavatva az ügybe? Nem egyenlíthették ki egy olyan ember számláit, akit tönkretesznek azzal, hogy nem fizetnek neki, hiszen több mint 1 500 000 frankkal tartoznak.30 […] Mindent be kell vallanom: a királyné eltitkolt valamit ön elől; megvette a nagy nyakékemet. – A királyné? Hiszen visszautasította; még a királynak is nemet mondott, amikor Őfelsége neki akarta ajándékozni a nyakéket. 27

1782 áprilisában az angolok súlyos vereséget mértek Grasse tengernagyra a Les Saintes szigettengernél, Guadeloupe közelében. A csapás éppen akkor következett be, amikor megkezdődtek a béketárgyalások, s így Franciaország kedvezőtlen helyzetbe került. A vereséggel járó anyagi veszteség komoly aggodalmat váltott ki a királyból. 28 Marquis de Bombelles: Journal. I. k., 193–194. o. 29 Correspondance secre`te inédite de Louis XVI, Marie-Antoinette, la Cour et la Ville..., I. k., 548. o. 30 Mme Campan: i. m. I. k., 214. o.

541

– Nos, mégis másképp döntött. – Ha másképp döntött volna, arról szólt volna a királynak. Én nem láttam azt a nyakéket a királyné gyémántjai között. – Pünkösdvasárnap kellett volna viselnie. Nagyon meg is lepődtem, amikor nem láttam rajta. – Mikor tudatta önnel királyné, hogy a nyakék megvásárlása mellett döntött? – Személyesen soha nem beszélt velem erről. – Ki volt hát a közvetítő? – Rohan bíboros.”31 Campan asszony felsikoltott: a királyné senkit sem gyűlölt annyira, mint a bíborost, és ezt mindenki tudta. Az ékszerész folytatta: „A királyné úgy tesz, mintha rossz viszonyban volna Őeminenciájával; valójában azonban jól megértik egymást. [...] – De hát hogyan értesült a királyné parancsairól? – Saját kezű leveleiből, és egy idő óta kénytelen vagyok megmutatni őket azoknak, akiktől pénzt kaptam kölcsön, hogy megnyugtassam őket. – Vagyis soha nem kapott pénzt a királynétól? – Már megbocsásson, a nyakék átadásakor harmincezer frankot kaptam papírpénzben a leszámítoló pénztárból, amit a felséges asszony a bíboros úr közvetítésével juttatott el hozzám; és egészen biztos lehet benne, hogy Rohan bíboros kettesben találkozik a királynéval, mert Őeminenciája az összeg átadásakor azt mondta nekem, hogy a királyné a szeme láttára vette ki a pénzt egy pénztárcából, melyet a se`vres-i porcelánszekreterben tart, a kis szalonjában.”32 Campan asszony mélységesen megdöbbent a történtek hallatán, és azt tanácsolta az ékszerésznek, hogy kérjen azonnal kihallgatást Breteuil bárótól. A komorna emlékirataiban* később azt olvashatjuk, hogy Böhmer inkább Trianonba ment a királynéhoz. Mária Antónia nem fogadta. Amikor Campan asszony újra visszatért úrnőjéhez, a főhercegnő megkérdezte tőle, vajon mit akarhatott tőle az ékszerész. Campan asszony elmesélte neki Böhmerrel folytatott beszélgetését. A királynét borzasztóan felkavarták a hallottak: „Nem értette, mit keres a történetben a bíboros; az egész ügy megfejthetetlen rejtvény volt a számára; képtelen volt kibogozni a szálakat.”33 Hívatta Breteuil bárót és Vermond abbét, személyes tanácsadóját, aki mindig mellette volt azóta, hogy 1770-ben, XV. Lajos parancsára Bécsbe utazott, és beavatta őt a francia királyi udvar rejtelmeibe. Kevés titka volt az abbé előtt, aki a magánfelolvasó szerepét töltötte be mellette.34 Mennyire adhatunk hitelt Campan asszonynak? A történészek általában igen szigorúan ítélkeznek róla. Időnként egészen nyilvánvalóak a tévedései. De kevés olyan emlékíró van, akit nem érhet ez a szemrehányás. Emlékiratait (melyeket 31

Mme Campan: Mémoires. Éclaircissements historiques. Uo. * Mémoires. 33 Mme Campan: i. m. I. k., 214. o. 34 Mária Antónia nem is sejtette, hogy részletes jelentéseket küld a császárnénak az ő viselkedéséről, és legféltettebb titkait elmeséli Mercy-Argenteau-nak, az osztrák követnek. 32

542

1823-ban, nem sokkal halála után adtak ki) azért vetette papírra, hogy igazolja a forradalom előtti életútját, miután később Napóleont szolgálta.35 A királynét fel akarta menteni minden gyanú alól, és nyilvánvaló, hogy valójában nem volt olyan bizalmas viszonyban úrnőjével, mint ahogy azt később beállítja. Tanúvallomását tehát fenntartásokkal kell kezelnünk, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A kérdéses ügyben ugyanis a királyné környezetéből ő az egyetlen, aki leírta, amit látott és hallott. Valamilyen módon része volt a cselszövényben. Ezt bizonyítják azok a részletek, melyeket csak tőle ismerünk, és amelyeket a hosszú ideig kiadatlanul maradt levéltári anyagok igazolnak. Campan asszony természetesen nem tudott mindenről; az is nagyon valószínű, hogy bizonyos tényeket elferdített, vagy elhallgatott olyasmit, amit a restauráció alatt nem lett volna illendő feltárni. A nyakékügyet egyébként két változatban meséli el. Csak apró részletkérdésekben van eltérés közöttük. Ezért idéztünk mind a két, egymást kiegészítő szövegből. Az ékszerészeknek a tárgyalás során tett tanúvallomásai egybecsengenek Campan asszony elbeszélésével. Nem cáfolja állításait Castries marsall naplója* sem, melynek szerzője XVI. Lajos megbízásából elsőként hallgatta ki Rohan bíborost. Georgel abbé azonban másképpen számol be az eseményekről, s bár nem kérdőjelezi meg a komorna vallomását, újabb adalékokkal szolgál. A pap nem értesülhetett közvetlenül arról, amiről csak a királyné bizalmasai tudtak, de a bíboros ügyeit behatóan ismerte. Nem hagyhatjuk tehát figyelmen kívül emlékiratait:36** az abbé feltétlen odaadással viseltetetett felettese iránt, s a későbbi per folyamán rendkívül fontos szerepet játszott. Az ügy lefolyása után több évvel hosszas beszélgetést folytatott az ékszerészekkel, és azt állítja, hogy tanúvallomásaik „Breteuil báró útmutatásához igazodtak; Böhmerék nem teljesítették vakon a báró minden kívánságát, de kénytelenek voltak elhallgatni azt, amiről a báró nem akarta, hogy kiderüljön.”37 Georgel abbé szerint Mária Antónia fogadta Böhmert és Bassenge-t, akik köszönetet akartak mondani neki, amiért megvásárolta a mesés nyakéket, de mindez sokkal korábban történt, mint ahogy az Campan asszony beszámolójából kiderül. A királyné az ékszerészek bejelentése hallatán szóhoz sem jutott a döbbenettől. A kihallgatáson jelen lévő Vermond abbé kérdezte meg, hogy „miként jutott a bíboros az ékszer birtokába”. Az urak erre elmondták, hogy a herceg „a saját nevében, magánemberként vette meg [az ékszert], de elárulta 35 Campan asszony sikeresen átvészelte a terrort, és 1794. július 31-én leánynevelő-intézetet alapított Saint-Germain-en-Laye-ben. Az ő növendéke volt Hortense de Beauharnais is, akit maga Bonaparte vitt el Campan asszony intézetébe. Az első konzul őszintén csodálta Campan asszony szervezőkészségét és pedagógiai képességeit. Hamarosan saját leánytestvéreit is a gondjaira bízta. Az austerlitzi győzelem után, amikor a császár meg akarta alapítani a Becsületrend házát a tisztek leánygyermekeinek nevelésére, megint csak ehhez a nevelőnőhöz fordult, aki ismerte XVI. Lajos udvarát, és könyvet írt a leánynevelésről, azokra az elvekre támaszkodva, melyeket Maintenon asszony dolgozott ki saint-cyri nevelőintézete számára. Campan asszony alapította meg a híres écoueni nevelőintézetet is. A restauráció alatt a szemére vetették, hogy a császár és Hortenzia királyné pártfogoltja volt. Azzal vádolták, hogy elárulta a monarchiát. * Journal. 36 Mémoires pour servir a` l’histoire des événements de la fin du dix-huitie`me sie`cle depuis 1760 jusqu’en 1806–1810 par un contemporain impartial, feu M. l’abbé Georgel, Párizs, 1817 (6 kötet). ** Mémoires. 37 Abbé Georgel (Georgel abbé): i. m. II. k., 67. o.

543

nekik, hogy az ügyletre a királyné adott írásban parancsot”. Hozzátették, hogy a királyné iránti tiszteletből és hálából engedtek az árból, és a fizetési határidők tekintetében az összes feltételt elfogadták.38 A királynénak elakadt a lélegzete. Az abbé ekkor arra kérte a két üzlettársat, hogy rögtön másnap hozzák el a szerződést (Georgel nem adja meg a pontos dátumot), és készítsenek róla hiteles bizonylatot a felséges asszony számára. Másnap az ékszerészek feljegyzést adtak át a királynénak, amelyben ismertették az adásvétel körülményeit, valamint bemutatták a szerződést, amellyel Rohan bíboros a saját nevére megvásárolta a híres nyakéket, egy olyan parancsra hivatkozva, amelyen a Franciaországi Mária Antónia aláírás szerepelt... A parancs csakis hamisítvány lehetett, hiszen a királynék mindig csak a keresztnevüket írták alá; ezt a bíborosnak tudnia kellett. Hogyan eshetett ilyen csapdába az egyházfejedelem? Jegyezzük meg, hogy ez a per szempontjából kulcsfontosságú irat, mely szerepel a bírósági tárgyalás során átvizsgált dokumentumok között, s amelyre a tanúk többször is hivatkoztak, szőrén-szálán eltűnt. Egyébként nem ez az egyetlen irat, amelynek nyoma veszett. Mindenesetre megvan belőle a Böhmer által aláírt másolat, Rohan bíboros védőjének, Target ügyvédnek az aktái között.39 Georgel abbé szerint a királyné a szerződéssel a kezében azonnal hívatta Breteuil bárót. Hogy mi történt akkor? „Minden megbeszélés köztem és a király között zajlott; a miniszterek csak akkor értesültek az ügyről, amikor a király hívatta a bíborost, és a főpecsétőr meg Breteuil báró előtt kérdőre vonta” – írta a királyné fivérének, II. József császárnak.40 Levelében meglehetősen szűkszavúan számol be a történtekről. Mielőtt a férjének bármit is bevallott volna, Mária Antónia hosszasan tárgyalt Vermond abbéval és a miniszterrel. Vermond, aki az ügyben felségsértést látott, azt szerette volna, ha a királyné azonnal leleplezi az uralkodó előtt a bíboros mesterkedéseit. Breteuil báró azonban a botrány elkerülésére hivatkozva türelemre intett: a szerződést a bíboros írta alá, és nem róhatják a szemére, hogy megvásárolta az ékszert. Ha a bíboros cáfolná az éksze38

I. m. II. k., 68–69. o. B.H.V.P. Mss. 691, dossier Target, fş 299. Az irat a katalógus szerint „Annak a megegyezésnek a másolata, melyet a Felséges Asszony kötött velünk a nagy gyémánt nyakékünk megvásárlásáról, és amelynek eredeti példánya Rohan bíboros úrnál maradt egy borítékban, melyre a bíboros úr saját kezűleg a következőket jegyezte fel: halálom esetén az iratot Böhmer és Bassenge uraknak kell átadni.” Az irat címe: „Fizetési ajánlat és feltételek” 1) A végleges árat Dugny és Malliard urak fogják megszabni, mivel a jelenlegi 1 600 000 livre-es ár túlságosan magas. 2) Az elfogadott ár törlesztése csak hat hónap múlva kezdődik meg, 400 000 livre megfizetésével, melyet félévenként újabb és újabb 400 000 livre-es részlet követ. 3) Az eladó rendezetlen ügyeinek megoldását azzal segíthetjük elő, hogy meghatalmazásokat adunk neki, melyeket felkínálhat a hitelezőinek. A fent említett meghatalmazásokban az szerepel, hogy az első részlet törlesztése csak hat hónap múlva esedékes. 4) Ha a feltételeket megfelelőnek találják, a nyakéket legkésőbb kedden át kell adni. A fenti kötelezettségeket vállaljuk. 1785. január 29. Böhmer és B. (aláírás) 40 Marie-Antoinette, Joseph II und Leopold II, Ihr Briefwechsel. Mária Antónia levele II. Józsefnek, 1785. augusztus 22. 39

544

részek állítását, a büntetést követelő királyné rossz hírbe keveredne, és ő kerülne ki vesztesen az ügyből. A királyi udvartartás minisztereként Breteuil a rendőrséget is felügyelte. Így aztán megígérte a királynénak, hogy azonnal nyomozást indítanak, és kibogozzák a cselszövény szálait. Mivel a szerződés szerint a nyakéket négy részletben kellett kifizetni, és az első törlesztés augusztus elsején volt esedékes, Breteuil biztos volt benne, hogy a bűnösök hamarosan lelepleződnek. A miniszter, aki engesztelhetetlenül gyűlölte a bíborost, amióta 1771ben őt nevezték ki helyette bécsi követnek, szentül hitte, hogy a herceg azért vásárolta meg a nyakéket, mert pénzgondok szorították, és így akarta biztosítani azt az anyagi fedezetet, amelyre nagy szüksége volt adósságai törlesztéséhez. Néhány nappal később Baudard de Saint-James bankár magánkihallgatást kért Vermond abbétól: bejelentette, hogy a bíboros 700 000 livre-es kölcsönt szeretne felvenni a királyné számára. Saint-James csak úgy akarta elkötelezni magát, ha előbb megbizonyosodik afelől, hogy tényleg a királyné kéréséről van szó. Az abbé szemében ez a lépés újabb sértés volt Mária Antónia személye ellen, és sürgősen értesítette a királynét. „[Mária Antónia] végképp kijött a sodrából: úgy látta, hogy gyalázatos tervet eszeltek ki az ő lejáratására; nem tudott szabadulni e kínzó gondolattól, elhatározta, hogy megálljt parancsol a nemtelen rohamnak”,41 és szemrehányást tett magának, amiért ilyen hosszú időn keresztül eltitkolta a király elől ezt a minden képzeletet felülmúló históriát. Rögtön tanácskozott Breteuil báróval, aki meg volt győződve Rohan herceg bűnösségéről, és arra kérte a királynét, hogy egyelőre ne mondjon semmit a férjének. A palotába hívatta Saint-James-ot, és megkérte, hogy írásos nyilatkozatban fektesse le, milyen kölcsönért folyamodott a bíboros. A jelentés láttán a királyné felháborodása minden határon túlment. A bankár állítása szerint a bíboros így fogalmazott: „Találkoztam a királynéval, aki felhatalmaz arra, hogy...” Breteuil báró azt parancsolta Saint-James-nak, hogy senkinek ne szóljon egy szót sem a köztük lefolyt megbeszélésről, és ne adjon kölcsön a bíborosnak. Augusztus kilencedikén Breteuil báró birtokában volt az ékszerészek és SaintJames feljegyzése. Georgel abbé állítása szerint a miniszter átírta őket, hogy minél inkább „azt a benyomást keltsék, mintha a bíboros viselkedése a király hitvesének becsületét és érzékenységét sértette volna”.42 A határozatlan uralkodót egyszer s mindenkorra meg kellett győzni arról, milyen förtelmes bűnt követtek el a királyné, vagyis a királyi felség ellen. Mária Antónia és Breteuil báró tudták, hogy a király hirtelen haragjában képes az erélyes fellépésre. Abban bíztak, hogy az uralkodó e belső indulattól vezérelve példás büntetésben részesíti a bíborost. A királyné, aki évek óta a legkülönbözőbb támadásoknak volt kitéve, nyilvános botrányt akart, mellyel bizonyíthatja, hogy mindenütt rágalmazók és minden hájjal megkent csalók leselkednek rá, akik olykor a királyság legrangosabb nemesi családjainak tagjai közül kerülnek ki. A bíboros az eszményi bűnöst jelentette a számára, mert korábban olyan kijelentéseket merészelt a szájára venni, amelyek sértették az édesanyja és az ő becsületét. Mária Antónia irtózott a libertinus életmódjáról ismert bíborostól, aki a pletykák szerint va41 42

Georgel: i. m. II. k., 87. o. I. m. 100. o.

545

gyonával is rosszul sáfárkodott. A királyné tudta, hogy ezek az érvek megteszik majd a kellő hatást az uralkodóra, aki elviselhetetlennek találta a papság szabados erkölcseit. Vermond abbé és Breteuil báró semmivel sem próbálták csillapítani Mária Antónia haragját. Az előbbi azért, mert túlságosan szenvedélyesen azonosult az ügyével; az utóbbi meg azért, mert alig várta, hogy bosszút álljon a hercegen, akit 1771-ben helyette neveztek ki a bécsi követség élére. Ahogy Mária Antónia nem bocsátotta meg Rohan herceg rágalmait, ugyanúgy Breteuil báró sem feledte, milyen megaláztatást kellett elszenvednie miatta. Egyébként pedig a miniszterek közül a báró volt a királyné legodaadóbb híve. Szüksége volt a főhercegnőre, hiszen ő állt volna ki mellette, ha a király esetleg elfordult volna miniszterétől. A királyné különös becsben tartotta, amióta nővére, Nápoly királynéja magasztalta előtte az érdemeit. Breteuil ráadásul pártfogolta a fiatal Fersen grófot, amikor az a francia udvarba érkezett, és később is baráti viszony volt köztük.43 Ez az utóbbi ok minden bizonnyal több mint elegendő volt ahhoz, hogy Mária Antónia bizalmat szavazzon Breteuil bárónak. Senki sem tudja, miként tálalta az ügyet Mária Antónia a férjének augusztus 11-én és 12-én. A király valószínűleg Breteuil báróval is beszélt. Az uralkodó állítólag azt mondta Castries marsallnak, hogy először Soubise hercegtől,44 Rohan herceg nagybátyjától és az azonos nevet viselő család fejétől szeretett volna felvilágosítást kapni. Mivel Soubise herceg nem volt Versailles-ban, XVI. Lajos úgy döntött, hogy a palotába rendeli a bíborost, és a pecsétőr meg Breteuil báró jelenlétében vonja kérdőre.45 A fenti elbeszélés kissé megszépíti a tényeket. Aligha kételkedhetünk abban, hogy király e sorsdöntő órákban, mélységes felháborodásában azonnal úgy döntött, hogy a már ismertetett körülmények között tartóztatja le a bíborost. XVI. Lajos olyannyira meg volt győződve a főalamizsnás bűnösségéről, hogy már augusztus 16-án ezt írta külügyminiszterének, Vergennes grófnak: „Bizonyára hallotta, Uram, hogy tegnap letartóztattattam Rohan bíborost. Vallomása és a nála talált papírok alapján a napnál is világosabb,46 hogy hamis aláírásokkal, a királyné nevét felhasználva gyémántokat vett egy ékszerésztől 1 600 000 livre értékben. A bíboros papírjait lepecsételtettem; meg kell vizsgálni őket, hogy kiderüljön, nem keveredtek-e bele mások is ebbe a gyalázatos ügybe. Ezúton jelzem, hogy önre és két másik államtitkárra fogom bízni a nyomozást. Egyes iratok minden bizonnyal a bíboros követi múltjával állnak összefüggésben, és nyilván érdemes lesz tanulmányozni őket. Ez a legszomorúbb és legszörnyűségesebb ügy, melyet valaha is láttam.”47 43 Az is felmerült, hogy Fersen gróf elveszi Matignon asszonyt, Breteuil báró leányát, ez az elragadó és vagyonos özvegy azonban úgy döntött, hogy megőrzi függetlenségét, és nem köt újabb házasságot. 44 Charles de Rohan, Soubise herceg (1715–1787); 1748-ban tábornaggyá, 1758-ban Franciaország marsalljává nevezték ki. Főleg arról ismert, hogy 1757-ben a rossbachi csatában a porosz király súlyos vereséget mért rá. Harmadik házasságát Anne Victoire de Hesse-Rheinfelsszel kötötte. Közel állt XV. Lajoshoz, és Pompadour márkinő barátja volt. 45 A.N. A.P. 306 17. Maréchal de Castries: Journal. 46 Kiemelés tőlem. (É. L.) 47 XVI. Lajos levele Vergennes-nek, in Louis XVI and the Comte de Vergennes: Correspondance, 1774–1787, 260. levél, 376. o.

546

Második ffe ejez et jeze ohan v agy ok” „Rohan vagy agyok” „R Senki nem értett semmit ebből az ügyből. Az emberek nem akarták elhinni, hogy a bíboros ilyen szemérmetlen csalást követett el, bár mindenki tudta, hogy nyakig ül az adósságban. Egyesek úgy vélték, hogy felségsértés történt; mások meg azt gondolták, hogy a főpap csapdába esett, és a vesztére törnek. Arról is suttogni kezdtek, hogy a királyné talán nem is annyira ártatlan, mint ahogy azt sokan hiszik. De hát miért akart volna megszerezni egy nyakéket, amelyet úgysem viselhetett? És ha mégis így lett volna: miért bízta volna az üzlet megkötését olyasvalakire, akit köztudottan megvetett, amikor a király soha semmit nem tagadott meg tőle? Végül pedig, ha bármilyen szerepe lett volna a nyakék megvásárlásában, miért robbantotta volna ki e példátlan botrányt? És mi lehet a magyarázat arra, hogy a bíboros állítólag a királyné parancsa nélkül vásárolta meg az ékszert? A főalamizsnás augusztus 15-én délután hazatért a palotájába, és megkönnyebbülten fogadta a hírt, hogy Georgel abbé megsemmisítette a papírokat, melyeket feljebbvalója el akart tüntetni: a pecsétek jelentéktelen iratokra kerültek. A bíboros este engedélyt kapott, hogy fogadja a családját. Soubise herceg, akit elborzasztott a megszégyenítő tükörtermi jelenet, magánkihallgatást kért az uralkodótól, és könyörgött, árulja el, milyen bűnnel vádolják az unokaöccsét: „Nem kívánom a vesztét, de a saját érdekében őrizetbe kell vennem”48 – válaszolta XVI. Lajos, mielőtt röviden ismertette volna, milyen okokból kényszerült ilyen erélyes fellépésre. Soubise herceget porig sújtotta a hír. Aznap este ennek ellenére igyekezett megnyugtatni a bíborost, aki a király levelét várta, mellyel strasbourgi püspökségére száműzik. Amikor azonban augusztus 16-án éjfélkor Agout gróf jelenttette be magát, aki bebörtönzési paranccsal érkezett, a bíborost rosszullét környékezte. Néhány perccel később visszanyerte a hidegvérét, és csatlakozott Launay márkihoz, a Bastille kormányzójához, aki a kocsijában várta.49 Másnap, augusztus 17-én a bíborost visszakísérték a palotájába, hogy jelen legyen, amikor a király által kijelölt három miniszter, Vergennes gróf, Castries marsall és Breteuil báró leltárba veszik az iratait. Olyan volt, mint egy „elítélt”. Augusztus 18-án ugyanezt Versailles-ban, a bíboros lakosztályában is elvégezték, ahol a főalamizsnás úgy festett, mint „valami bűnöző, továbbra is tiltakozott, azt állította, hogy becsapták, és hogy gyengeelméjűségéről kellene bizonyítványt kiállítani”.50 Márpedig Louis René Édouard de Rohant senki nem tartja ostoba embernek, még akkor sem, ha gyakorta vádolják könnyelműséggel. A történtek idején már nem fiatal ember. 1734-ben született, betöltötte az ötvenedik életévét, de még mindig vonzó férfi. Általános vélekedés szerint nemes arcvonásai büszke tartással párosulnak, melyet kiemel gömbölyödni kezdő pocakja. Kellemes társal48

Georgel: Mémoires. II. k., 109. o. Uo. 50 A.N. A.P. 306 17. Maréchal de Castries: Journal. 49

547

gó: még ellenségei is elismerik, hogy szellemes ember. Szereti a társasági életet, ahol mindig biztos sikert arat. Párizsban és strasbourgi püspöki palotájában egyaránt fényűző életmódot folytat. Hercule Mériadec de Rohan-Guémené és Louise Gabrielle de Rohan-Soubise fiaként büszke arra, hogy apai és anyai ágon egyaránt ama neves dinasztiához tartozik, amelynek jelmondata: „Királynál kevesebb, hercegnél több: Rohan vagyok.” A fordulat tökéletesen jellemzi annak a nemesi családnak a gőgjét, melynek breton gyökerei az ősidők ködébe vesznek. A család genealógusai szerint a Rohanok mitikus őse a XI. századi Conan Mériadec, akinek neve a Kerekasztal lovagjainak eposzát idézi fel.51 Legendás ősükre emlékezve a Rohanok szívesen választják a Mériadec keresztnevet. Ez az előkelő család akkor érkezett a francia udvarba, amikor Bretagne-i Anna hercegnő feleségül ment VIII. Károlyhoz. Az ifjú ara igen tekintélyes rokonságot tudhatott maga mögött. Véréből néhány csepp ott keringett a francia királyok ereiben: Catherine de Rohan, Angouleme grófjának a hitvese I. Ferenc anyai nagyanyja volt, és maga IV. Henrik is egy Rohan leány unokája: nagyanyja Albret Henrikhez, Navarra királyához ment feleségül. A XVII. században a Rohanok olyan fontos szerepet töltöttek be az udvarban, hogy úgy érezték, joggal tarthatnak számot az idegen hercegeknek járó kiváltságokra, arra hivatkozva, hogy ők az egykori breton uralkodóház leszármazottai, és őseik idejében ez a tartomány még nem tartozott Franciaországhoz. Így aztán közvetlenül a királyi hercegek után kaptak helyet, megelőzve az uralkodó dinasztiával távolabbi kapcsolatban álló hercegeket és paireket, akik gondosan megkülönböztették magukat a nemesség többi részétől. XV. Lajos a hercegek és pairek heves tiltakozása ellenére elismerte a Rohan család e kiváltságát, melyet 1772-ben megerősítettek, ugyanúgy, mint korábban a Lotaringiai hercegi család, a Bouillon hercege címet viselő La Tour d’Auvergne-ek vagy a La Trémoille-ok előjogait. Louis René Édouard-ban, akit Louis hercegnek neveztek, megvolt felmenőinek gőgje. Mivel már nagyon korán eldőlt, hogy egyházi pályára szánják, egyáltalán nem zavarta, hogy nem érez semmiféle elhivatottságot. A Le Plessis Kollégiumban tanult, ahonnan magas rangú egyházi méltóságok egész sora került ki, s ahol iskolatársai között ott volt öccse, Ferdinand de Rohan, Bordeaux és Cambrai leendő érseke, Broglie abbé,52 akiből később Noyon püspöke lesz, Champion de Cicé abbé, 53 aki a bordeaux-i, és Marbeuf abbé, aki a lyoni érseki címet fogja megszerezni. Morellet abbé akkoriban ismerte meg, amikor Louis herceg teológiai tanulmányai befejezéséhez közeledett. „Gőgösnek, meggondolatlannak, ˇ

51 Saint-Simon herceg, aki bárki másnál jobban ismerte a nemesi családok történetét, elismerte, hogy ez a család, „bár ugyanolyan származású, mint a többi nemesi család, és soha nem is különböztették meg tőlük, mégis magasan az átlagos nemesség felett állt, és a legelőkelőbbek közé sorolhatta magát”. 52 Charles de Broglie 1733. november 18-án született; Victor François de Broglie herceg és marsall fivére volt. 1757-ben a La Chalade-i apátság feje, majd 1766-ban Noyon püspöke lett. 1777. szeptember 20-án halt meg. 53 Jérôme Marie Champion de Cicé (1735–1810). Fivére, Jean-Baptiste halála után őt nevezték ki az auxerre-i püspökség élére. 1770-ben Rodez püspöke, majd 1781-ben Bordeaux érseke lett. A rendi gyűlés összehívásakor képviselővé választották. Haladó nézetei miatt XVI. Lajos pecsétőrré nevezte ki, mert így akart biztosítékot nyújtani a forradalmároknak. Cicé azonban emigrált. Franciaországba való visszatérése után 1802-ben Aix érsekévé nevezték ki.

548

oktondinak, tékozlónak, szemérmetlennek” találta, szerinte „kevéske ész szorult belé, kedvtelései és kötődései egyaránt gyakran változnak”.54 De hát ugyan mit számított az ifjú Rohan szemében egy Morellet abbé, ez a vidéki szatócsfiú? A kis stréber nyilván épp eleget érezhette a leendő egyházfejedelem „gőgjét”. Tanulmányai végeztével Louis herceg inkább a nagyvilági élet örömeinek, mintsem a lelkigyakorlatoknak szenteli magát. Hódítások sora kötődik a nevéhez, és ezt egyáltalán nem szégyelli. Hát nem bájos és elragadó ez a fiatal abbé, akit oly gyakran látni Geoffrin asszonynál? A vendégek között ama kisszámú kiválasztott közé tartozik, akik rendszeresen meghívást kapnak a zártkörű vacsorákra. A ház úrnőjén kívül három csinos hölgy is részt vesz ezeken az összejöveteleken, Brionne grófnő, Duras márkinő és Egmont grófnő, akiket Marmontel, a másik állandó meghívott szívesen hasonlít az Ida-hegy három istennőjéhez. „Pariszuk Louis de Rohan herceg. [...] Fiatal, tiszteletlen, hebehurgya, kedves és jó kedélyű, olykor-olykor dölyfös a vele egyívású vetélytársakkal, de vidám és barátságos az olyan szabad és egyszerű tollforgatókkal, mint jómagam.”55 Az író ezek után érezhető élvezettel írja le a három hölgy bájait. Tudja, hogy Louis herceg Brionne grófnőnek nyújtotta oda az aranyalmát, aki valósággal eszményi szépség, bár egy csipet érzékiség talán hiányzik belőle. Egyébként amikor Geoffrin asszony nem rendez zártkörű vacsorát, épp Brionne grófnőnél szokott összegyűlni a társaság. Az élet édes volt és mulatságos... legalábbis egy darabig, ám egy szép napon komolyan gondolni kellett az oly sokat emlegetett egyházi karrierre. Szülei azt remélték, hogy Louis herceg elnyeri a strasbourgi egyházfejedelemséget, melyet 1704 óta mindig a Rohanok birtokoltak. 1753-ban a tizenkilenc éves Louis herceget megválasztották a káptalan kanonokjává. Ez az egyházfejedelemség, mely a Rajna két partján terült el, s így egyik része Franciaországhoz, a másik a Német-római Birodalomhoz tartozott, a királyság leggazdagabb egyházmegyéje volt. 1680-ban XIV. Lajos felségjogot szerzett a terület felett, és vállalta, hogy biztosítja az egyházfejedelmek jogait és kiváltságait, amennyiben azok hűbéruruknak ismerik el. A királyság többi egyházmegyéjével szemben a címzetes püspököt itt nem a király nevezte ki, hanem a kanonokok választották, akik között ugyanannyi német volt, mint francia. A megállapodásban viszont az is szerepelt, hogy a címzetes püspöknek, aki egyúttal a Német-római Birodalom hercegi címét is megkapta, franciának kell lennie. 1704-ben Armand Gaston de Rohant választották címzetes püspökké, aki a janzenisták esküdt ellensége volt, és a papságon belül komoly szerepet játszott az Unigenitus bulla elfogadásában.56 Elzászban Robert de Cotte tervei alapján megépíttette a strasbourgi püspöki palotát, és befejezte a saverne-i püspöki palota munkálatait. Ezenkívül az 54 Marbeuf apát (1734–1799) Lyon grófja és kanonokja, Autun püspöke volt. Amikor Autunben Talleyrand vette át a helyét, Lyon érsekévé nevezték ki. A forradalom alatt emigrált, és Hamburgban halt meg. 55 Abbé Morellet: Mémoires, 56. o. 56 Armand Gaston de Rohan, strasbourgi bíboros érsek (1674–1749), a Francia Akadémia tagja, aki XIV. Lajos uralkodásának végén az összes egyházügyi tárgyaláson részt vett. 1722-ben a régensi tanács tagja lett, amelyben közvetlenül a királyi hercegek után foglalt helyet.

549

ő nevéhez fűződik a Vieille-du-Temple utcában álló Rohan-Strasbourg palota megépítése is, amely a Rohan hercegek párizsi rezidenciája volt. Hogy a püspökség a családban maradjon, az elővigyázatos Armand Gaston kineveztette segédpüspökévé unokaöccsét, François Armand-t. Amikor 1749ben meghalt, a segédpüspök egész egyszerűen a helyébe lépett. François Armand-ról tudni lehetett, hogy kedveli a pompát, és mindenüvé becsempész némi érzékiséget. Ő fejezte be a Rohan-palota belső díszítését, és ekkor került az épületbe a híres Majmok kabinetje, amelynek falfestményeit Christophe Huet készítette el, akinek képein a játékos kedvű kis állatok a legváltozatosabb pózokban pajkoskodnak egymással. Az érzéki örömöknek szentelt táblaképek közé a szeretetre méltó főpap mozgatható oltárt helyezett el... 1756-ban François Armand váratlanul távozott az élők sorából, anélkül, hogy előzőleg segédpüspököt nevezett volna ki. XV. Lajos, aki nagyon kedvelte Soubise herceget, Louis Constantin herceget nevezte ki a megüresedett posztra. Így már a harmadik Rohan bíboros uralkodott Strassburgban. Ez alkalommal – a káptalan kanonokjaként – unokaöccse, Louis herceg is részt vett a választáson. A Rohan-család arra számított, hogy azonnal kinevezik segédpüspökké. XV. Lajos nem tett ellenvetést, de a jelölt még csak huszonkét éves volt. A pápa engedélyére volt szükség, és a Szentatya csak három esztendő leforgása után adta beleegyezését. Várakozás közben Louis René Édouard megkapta az auvergne-i hegyvidék egyik eldugott zugában található La Chaise-Dieu apátságát, valamint a montmajouri apátságot, mely a távoli Alpilles-hegységben rejtőzött. Úgy jutott hozzá az apáti címmel járó jövedelmekhez, hogy egyetlenegyszer sem tette be a lábát a két apátságba. Beérte annyival, hogy elkísérte elzászi útjaira szeretett nagybácsikáját, Louis Constantint, aki lelkipásztori feladatainak tett eleget. 1759-ben segédpüspökké választották, s megcsillant előtte a fényes jövő, melyet a családja képzelt el a számára. Jó tíz éven keresztül minden idejét a rövid elzászi utak és a párizsi meg versailles-i nagyvilági élet foglalják le. Mint a korszakban a vele egyívásúak közül oly sokan, folyton új mulatságokat keres. Egyelőre hiába. Unatkozik? Valószínű. Miről álmodik? Senki sem tudja. Napjai a szokványos örömök egyhangúságában telnek: az udvarban, a szalonokban, szeretőivel... 1761-ben a Francia Akadémia tagja lesz, ami szinte kötelező lépésnek számít egy egyházfejedelem pályáján. Székfoglaló beszédében Richelieu bíborost magasztalja, de mindez puszta retorika: semmi sem jelzi előre, hogy komoly politikai ambíciói volnának. Egyébként is, hogyan térhetett volna ki elődje, a jelentéktelen Séguy abbé57 életútjára, ő, egy Rohan? Kénytelen volt egy sokkal híresebb nevet segítségül hívni. Ritkán látogat el a Conti rakpartra. 1763-ban ettől függetlenül jelen van, amikor Marmontelt az Akadémia tagjává választják, amivel kivívja Voltaire dicséretét. 1764. január 15-én a ferney-i pátriárka azt tanácsolja d’Alembert-nek, hogy 57 Joseph Séguy (1689–1761), Meaux kanonokja, aki szentek dicséretét zengő himnuszai, akadémiai beszédei és gyászbeszédei révén vált ismertté. Az utóbbiak közül említést érdemel az 1735ben, Villars herceg temetésére, illetve az 1741-ben, Lotaringiai Erzsébet Terézia temetésére írt beszéd. 1735-ben a Francia Akadémia tagjává választották.

550

írjon Louis hercegnek, és valamennyiük nevében „mondjon neki köszönetet viselkedéséért, amellyel az összes írót megtisztelte. Bizonyára hízelgő lesz a számára, ha ön ily módon fejezi ki az elismerését, már csak azért is, mert egyáltalán nincsenek személyes kapcsolatban.”58 D’Alembert eleget tett a kérésnek. Időközben Louis Constantin nagybácsi felett eljárt az idő. Előfordul, hogy Louis René Édouard helyettesíti. Ez egyrészt feladata, másrészt érdekében áll. 1770 májusában segédpüspöki beosztása végre lehetővé teszi, hogy felhívja magára a figyelmet. Strasbourgba várják Mária Antónia főhercegnőt, akit ekkoriban boronáltak össze a trónörökössel, XV. Lajos unokájával, s akinek menyegzőjét e hónap 16-án ülik Versailles-ban. Az érsek – Louis herceg kíséretében – strasbourgi palotájában fogadja Franciaország leendő királynéját. Másnap, május 8-án azonban a kedves segédpüspök fogadja a főhercegnőt a katedrális előcsarnokában. Beszédével állítólag sikerült is meghatnia Mária Antóniát, mert Mária Terézia dicséretét zengte, pedig egyáltalán nem kedvelte a császárnét. Úgy vélte, hogy a trónörökös házassága nem szolgálja Franciaország érdekeit, s e nézetének nem sokkal ezután diszkréten, de egyértelműen hangot is adott. A trónörökösné nem is sejtette, hogy a szövetséget, amelynek ő lett a záloga, ez idő tájt komoly bírálatok, sőt heves támadások érték. Ez a Bernis abbé és Choiseul által előkészített diplomáciai rendszer ellentétben állt Franciaország hagyományos politikájával, mely a német protestáns fejedelmekkel szövetkezve a Habsburg-ház gyengítésére törekedett. Az új szövetségi politika XV. Lajost a hétéves háborúba sodorta, amely 1763-ban a Franciaország szempontjából katasztrofális párizsi békeszerződéssel ért véget.59 Choiseul külügyminiszter, aki – bár hivatalosan nem viselte e címet – valójában az első miniszter feladatkörét látta el, a királyi család és az udvar egy részének fekete báránya lett. A trónörökös, XV. Lajos fia és a későbbi XVI. Lajos apja60 heves kirohanásokat intézett e „lotaringiai gyökerű és szívű” miniszter és 1756-os egyezménye ellen, mely – mint mondotta – „nem engedte, hogy franciák legyünk”.61 Ezért ellenezte, hogy fia egy Habsburg főhercegnővel kössön házasságot. De meghalt, mielőtt a király végleges döntést hozott volna az ügyben. XV. Lajos leányai, akiket „Mesdames” néven emlegettek, ugyanúgy vélekedtek, mint a fivérük. És a szülők korai halála után ők vették gondjaikba a későbbi XVI. Lajost. Így érthető, hogy a környezetében érezhető osztrákellenesség alaposan összezavarta a fia58

Voltaire levele Marmontelnak, 1764. január 4. Az 1756-os francia–osztrák semlegességi és védelmi szerződés aláírása után XV. Lajos Mária Terézia csapdájába esett. A császárné egy olyan európai konfliktusba rángatta bele, mely Franciaországot közvetlenül nem érintette. A király a legjobb francia sereget szövetségese segítségére küldte, hogy a Habsburgok visszaszerezzék a II. Frigyes által elcsatolt Sziléziát, eközben viszont a másik évszázados ellenséggel, Angliával folytatott háborúskodásban elvesztette gyarmatbirodalmát. A hétéves háborút lezáró, 1763-as párizsi békeszerződés óta Franciaországnak nem volt súlya Európában. 60 Lajos Ferdinánd, a trónörökös (1729–1765) 1746-ban feleségül vette Szász Mária Jozefát (1731– 1767). Három fiuk érte meg a felnőttkort: Lajos Ágost, Berry hercege, aki 1765-ben, apja halála után trónörökös lett, és XVI. Lajos néven uralkodott; Lajos Szaniszló Xavér, Provence grófja, a későbbi XVIII. Lajos; Károly Fülöp, Artois grófja, a későbbi X. Károly. A három fiúgyermek mellett két lánytestvér is volt a családban: Mme Clotilde, akiből később Piémont hercegnéje lett, és Mme Élisabeth. 61 Vö. Observations sur le traité d’alliance défensive conclu entre Louis XV et Marie-Thére`se, signé le 1er mai 1756. A mű a trónörökös parancsára készült... 59

551

tal herceget. A Choiseul-ellenes tábor egyre erősödött, s idővel Du Barry asszony is közéjük sodródott, aki teljhatalmat gyakorolt királyi szeretője felett. A csoport lelke Marsan grófnő,62 Louis herceg nagynénje és a francia király gyermekeinek nevelőnője volt: köréje sereglettek mindazok, akik ellenezték az 1756os, Mária-Terézia császárnéval kötött szövetséget. 1770. december 24-én XV. Lajos leváltotta Choiseult. A miniszter kegyvesztése, amely az osztrákellenes klikk győzelmét szentesítette, hét hónappal a trónörökös házassága után következett be. Mivel az ifjú pár még mindig nem élt házaséletet, egyesek máris a házasság felbontásáról ábrándoztak. A császárné rendkívül nyugtalanul figyelte annak a megállapodásnak a további sorsát, amelyet egész uralkodása egyik legnagyobb diplomáciai sikerének tekintett. Bár félt a trónörökösnének állított csapdáktól, azt kérte a leányától, hogy maradjon hű Choiseulhöz. „Soha ne feledje, hogy jelenlegi helyzetét Choiseulnek köszönheti” – írta levelében, amelyben újra és újra óvatosságra intette a főhercegnőt.63 Ebben a válságos időszakban Mária Antónia rendkívül visszafogottan viselkedett. Gőgjét és haragját egyedül Du Barry asszonnyal éreztette, aki az ő helyét bitorolta az udvarban, és akit gyűlölt a származása miatt. A trónörökösné elviselhetetlennek tartotta, hogy az osztrákellenes pártot egy félvilági nő irányítsa, és az a figyelem, amely e hetérát övezte az udvarban, végképp felbőszítette Mária Antóniát. Ettől kezdve múlhatatlan ellenszenvet érzett a kegyencnő és az egész Choiseul-ellenes klikk iránt, amelynek lelke a Rohan-dinasztia volt. Amikor a Maupeou, Terray, Aiguillon-„triumvirátus” jutott hatalomra, Louis herceg karrierje döntő fordulat előtt állt, hiszen családja a győztes klánhoz tartozott. Ez idő tájt a bécsi követi poszt betöltésre várt. A mindennapos tennivalókat Durand úr, az ügyvivő intézte. Marsan grófnő úgy látta, hogy unokaöccse számára elérkezett a várva várt alkalom, és intrikái révén elérte, hogy Louis herceget nevezzék ki e kulcsfontosságú posztra. Párizs érsekére, Beaumont excellenciás úrra bízták a feladatot, hogy puhatolja ki a segédpüspök szándékait. Ez utóbbi arra hivatkozott, hogy nem készült még fel egy ilyen komoly felelősséggel járó poszt betöltésére, s a küldetés egyébként is összeegyeztethetetlen azokkal a kiváltságokkal, melyek őt egy uralkodóház leszármazottjaként megilletik. Az érsek nem tágított, és a herceg végül beleegyezett, hogy találkozzék Aiguillon herceggel, a külügyminiszterrel. A miniszter megcsillantotta előtte azokat az előnyöket, melyek nyomós érveket jelentettek: Louis herceg rendezhetné adósságait, és származásához, rangjához méltó fizetést kapna. „Nincs semmilyen feladata, és legszebb éveit tétlenséggel tölti, amit nyilván nehezen visel – mondta neki Aiguillon; olyan ügyeket fogunk önre bízni, melyek államférfivá avatják. Ha elutazik, újabb biztosítékot szerez a főalamizsnási cím elnyerésére. Olyan útbaigazítást fog kapni, amely a legmesszebbmenőkig segíteni fogja abban, hogy átlássa az ügyeket, s így minden a rendelkezésére áll majd ahhoz, hogy érdekes jelentéseket küldjön a francia udvarba. [...] Hozzá kell tennem, hogy ezzel a király kívánságát teljesíti, s az uralkodó hálás lesz önnek az érte hozott áldozatért, hiszen le kell mondania 62 Marie-Louise de Rohan-Soubise (1720–1803), Soubise marsall testvére. 1736-ban feleségül ment Charles de Lorraine-hoz, Marsan grófjához. 1743-ben megözvegyült. 63 Mária Terézia levele Mária Antóniának, 1771. január 6. A.G., I. k., 116. o.

552

megszokott életmódjáról, melyek Párizshoz és a családjához kötik.”64 Louis herceg a forma kedvéért még kért egy kis gondolkodási időt, mielőtt igent mondott volna erre az alapvetően igen hízelgő felkérésre. Ez a váratlan kinevezés nagy viharokat keltett az udvarban, és porig sújtotta Breteuil bárót, akit Choiseul herceg nem sokkal a kegyvesztése előtt kineveztetett a bécsi követség élére. Breteuil, ez a tapasztalt diplomata, aki korábban Kölnben és Szentpétervárott volt teljhatalmú megbízott, majd Stockholmban és nemrég Hágában töltött be követi tisztet, már el is küldette fogatait és bútorait az osztrák fővárosba, amikor megtudta, hogy Rohan herceg kapta meg a neki szánt helyet. A báró éktelen haragra gerjedt. Georgel szerint Louis herceg hangot is adott fenntartásainak, Beaumont érsek úr őexcellenciája azonban könnyen eloszlatta a félelmeit, arra hivatkozva, hogy a király magyarázatot adott [a bárónak] a helyzetre; vagyis „nem ön miatt veszíti el a posztot”65 – mondta állítólag az érsek. A vérig sértett Breteuilt Nápolyba küldték. Mindez 1771 júniusában történt, és Louis hercegnek szemmel láthatóan nem akaródzott elhagynia Franciaországot. Mialatt Bécsben továbbra is Durand látta el a napi teendőket, a segédpüspök csillagászati összegeket költött fogataira, személyzetére valamint leendő otthonának berendezésére. Aiguillon herceg kénytelen volt a tudomására hozni, hogy a királyság pénzügyi helyzete nem teszi lehetővé ezt a szertelen költekezést. Ítéljük meg mi magunk: Georgel abbé szerint, aki mindig védte feljebbvalóját, Louis herceg két 40 000 livre értékű kocsival, ötven lóval és tekintélyes kísérettel indult útnak, személyzetét tetőtől talpig új ruhába bújtatva: köztük volt egy főistállómester, egy istállómester és két lovász, hét apród, akik a bretagne-i vagy elzászi nemesség köréből kerültek ki, s akiket egy nevelő és egy házitanító kísért; két nemes a herceg belső szolgálatára, hat belső inas, egy főkomornyik, egy főszakács, két hajdú, négy küldönc, tizenkét kísérőinas, két ajtónálló, tíz zenész, egy intéző, egy kincstárnok, négy nemes a követségi feladatok ellátására, négy titkár és egy követségi titkár, aki nem volt más, mint Georgel abbé.66 Ez a csavaros eszű lotaringiai jezsuita a rend feloszlatása után kereste meg Louis herceget, akinek bizalmi embere lett. A jó tollú és nagy meggyőzőerővel megáldott Georgel könnyedén megfogalmazott bármiféle beadványt. Egyebek mellett hatékony érvekkel támasztotta alá a Rohanok követeléseit, akik győztesen kerültek ki a hercegekkel és pairekkel folytatott csatározásból. Később, a nyakékper idején Georgel abbé rendkívül ügyesen és nem kevésbé állhatatosan védi feljebbvalóját. De ne siessünk előre! Bécsben Mária Terézia mélységes rosszallással fogadta a herceg kinevezésének hírét. „Minden okom megvan rá, hogy elégedetlen legyek Franciaország választásával, amikor egy olyan léhűtőt küld hozzánk követnek, amilyen a strasbourgi segédpüspök – írta Mercy-Argenteau-nak. Talán vissza is utasítottam volna, ha nem kellett volna számolnom azokkal a kellemetlen következményekkel, amelyeket a leányomnak kellett volna elszenvednie, önnek azonban mindenképpen éreztetnie kell a francia udvarban, hogy igen jól teszik, ha olyan józan maga64

Georgel: i. m. I. k., 196. o. Uo. 66 I. m. 218. o. 65

553

viseletre intik e követet, mely méltó a rangjához és a betöltendő hivatalhoz, egyébiránt pedig azt is világossá kell tennie, hogy nem leszek hajlandó semmiféle cinkoskodásra [sic], ha netán arra szottyanna kedve, hogy kirúgjon a hámból, és botrányokba keveredne. Bevallom, aggódom az itteni nők miatt”67 – tette hozzá az istenfélő császárné. Mivel nem mert panaszt tenni a számára politikai szempontból zavaró kinevezés miatt, hiszen tudta, mennyire ellenzik a Rohanok a Habsburgokkal kötött szövetséget, jobbnak látta, ha arra hívja fel a figyelmet, milyen botrányokat okozhat a bécsi udvarban egy libertinus főpap. 1772. január 6-án Rohan herceg látványosan bevonult Bécsbe. Mária Terézia pár nappal később fogadta először magánkihallgatáson. Nem győzték túlszárnyalni egymást a kedveskedésben. A herceg a francia király baráti érzéseiről és a szövetségben való hitéről biztosította a császárnét. Mária Terézia azt felelte, hogy a két udvar közti kölcsönös érzelmeket szerencsésen megerősítették ama vérségi kötelékek, amelyek ezentúl összefűzik őket. Rohan arra kérte az uralkodónőt, hogy elnézően és jóságosan viszonyuljon hozzá. A trónörökösné dicséretét zengte, mindazonáltal megjegyezte, hogy „bizonyos problémák merültek fel vele kapcsolatban”.68 Arra célzott, hogy Mária Antónia tüntetően megveti Du Barry asszonyt. Mária Terézia mosolyogva kitért a támadás elől. Tulajdonképpen kellemes meglepetés érte. Úgy látta, hogy a követ kezelhetőbb, mint gondolta. „Stílusa keresetlen, megjelenése egyszerű, nincs benne semmi mesterkéltség vagy kérkedés, és mindenkivel nagyon udvarias” – írta levelében Mercy-Argenteau-nak.69 A császárnénak minden oka megvolt rá, hogy nyájas legyen a követtel, mert ez idő tájt Ausztria, Poroszország és Oroszország Lengyelország felosztására készült, a lengyelek hagyományos pártfogójának számító Franciaország tudta nélkül. Az ország feldarabolásáról szóló tárgyalások a legnagyobb titokban folytak 1770 nyara óta. 1772. január 12-én aláírták a felosztásról szóló szerződést. XV. Lajost titkos diplomáciája70 tájékoztatta az ügyről, de a király úgy döntött, hogy nem köti a hírt Rohan herceg orrára. Az Aiguillon hercegtől kapott útmutatások pedig rendkívül homályosak voltak. Bármilyen könnyelmű volt is Louis René Édouard, elég gyorsan megértette, hogy ki akarják hagyni abból, ami titokban készülődik. Aggodalmát megosztotta miniszterével, aki azt tanácsolta neki, hogy várjon. „A király egyetlen nyilvánvaló kötelezettséget vállalt, és csak ennek fog eleget tenni: azt, hogy a Habsburg-ház segítségére siet, ha annak felségterületét támadás éri.”71 A herceg szeretett volna többet tudni az ügyről, de II. Józseffel folytatott beszélgetései nem vezettek túlságosan messzire. „A császár szívesen beszélget vele, de csak azért, hogy sületlenségeket, pletykákat és ízetlen tréfákat halljon – füstölgött a császárné. – A jelek szerint Kaunitz72 is elégedett vele, mert a herceg nem za67

Mária Terézia levele Mercy-Argenteau-nak, 1771. július 8. A.G., II. k., 184. o. Mária Terézia levele Mercy-Argenteau-nak, 1772. február 10. I. m. II. k., 270–271. o. Uo. 70 E. Boutaric: Correspondace secre`te de Louis XV, I. k., 430. o. 71 A.A.E. Corresp. pol., Autriche, 315. k., f° 79–84. 72 Wenzel Anton Kaunitz herceg (1711–1794) fényes diplomáciai pályafutás után lett osztrák kancellár. Döntő befolyása volt Ausztria külkapcsolataira. 1750 és 1753 között francia követ volt, többek között ő kezdeményezte a francia szövetségi politikában bekövetkező gyökeres fordulatot. 68

69

554

varja, és rendkívül engedelmesnek mutatkozik. Nem akarom azt kérni, hogy visszahívják (legalábbis egyelőre), de ismétlem, szeretném, ha hamarosan eltakarodna innen [sic] – tette hozzá.”73 Nagyon is érthető, hogy Kaunitz kancellár ennyire „elégedett” volt egy olyan követtel, aki „nem zavarta”, mivel II. József éppen arra készült, hogy egyik seregével bevonuljon Lengyelországba. „Már nem titok, hogy egyik hadtestünk júniusban Lengyelország területére lép – írta a császár –, de a felosztást illető terveket hétpecsétes titokként kell kezelni, bár már kezdenek kiszivárogni a hírek, és a franciák megneszelték, mire készülünk.”74 Rohan herceg szeméről akkor hullt le a hályog, amikor a császárné bejelentette, hogy írni fog XV. Lajosnak, és értesíti „a dolgok állásáról”. Kaunitz pedig tudatta vele, hogy levelet küld Aiguillon hercegnek, amelyben „mindenről tájékoztatja, amiről a jelen helyzetben tájékoztatni lehet”.75 Az osztrákok azt akarták elhitetni a francia királlyal és követével, hogy a poroszok és az oroszok nyomására vesznek részt Lengyelország szétdarabolásában. Bécsben arra számítottak, hogy Franciaország hangot ad majd rosszallásának, XV. Lajos azonban egyetlen szóval sem tiltakozott. Louis herceg ezen mélységesen megbotránkozott. Május 28-i jelentésében érezhető is csalódottsága: „Azt hittem, a király méltóságán alulinak tartja, hogy továbbra is kitüntesse bizalmával az osztrák minisztériumot; ami titkaikból kiszivárgott, nemigen válik a dicsőségükre, és aligha kellene azon igyekeznünk, hogy utánozzuk őket.”76 A történtek érthető módon újabb tápot adtak szövetségellenes érzelmeinek. A császárné kétszínűségén felháborodott követ az alábbi ironikus jelentést küldte Aiguillon hercegnek: „Láttam, hogy Mária Terézia könnyekre fakad az elnyomott Lengyelország szerencsétlen sorsa felett, de érzésem szerint ez az uralkodónő művészi tökéllyel leplezi szándékait, és akkor hívja elő a könnyeit, amikor csak akarja; egyik kezében zsebkendőt tart, hogy könnyeit letörölje, a másikban pedig a tárgyalás kardját, hogy harmadikként osztozzon a feldarabolt országon.”77 Aiguillon herceg a levelet valószínűleg nem tartotta meg saját magának. Felolvasta Du Barry asszonynál, egy kellemes vacsora végén, ahol a vendégek Mária Terézián köszörülték a nyelvüket. A történtek a trónörökösné fülé73

Mária Terézia levele Mercy-Argenteau-nak, 1772. március 18. A.G., I. k., 289–290. o. Arneth: Correspondance entre Marie-Thére`se et Joseph II, I. k., 367. o. 1772. április. 75 A.A.E. Corresp. pol., Autriche, 318. k., f° 326–337. 76 I. m. 319. k., f° 76. 77 Georgel: i. m. I. k., 251. o. A levél és a Du Barry asszonynál töltött estéről szóló beszámoló hitelessége vitatott. Mercy-Argenteau és Mária Terézia levelezésében semmilyen célzást nem találunk az ügyre, pedig a követ gondosan feljegyez mindent, ami a Habsburg-házat érintheti. De vajon szóba hozhatotte egy ennyire kényes kérdést? Ugyanakkor az is tény, hogy a Georgel által idézett jelentésnek soha senki nem bukkant a nyomára, de a diplomáciai levelezésből más darabok is hiányoznak. Emlékirataiban II. Frigyes ugyanilyen képet fest az idős császárnéról. „Ekkor Bécsbe küldtem Edelheimet, hogy nyerje meg ügyünknek a gyóntatót, aki arról győzte meg Mária Teréziát, hogy lelki üdvössége érdekében el kell fogadnia a neki szánt területet. A császárné rettenetes sírásra fakadt. Eközben a három felosztó hatalom csapatai Lengyelország területére léptek, és mindenki megszerezte a maga darabját, a császárné meg továbbra is a könnyeit hullatta; aztán nagy meglepetésünkre egyszer csak kiderült, hogy sokkal nagyobb területet foglalt el, mint amekkorát előzőleg kijelöltünk a számára, mert ő egyre csak sírt, a csapatai meg egyre csak mentek előre, és csak nagy nehézségek árán tudtuk elérni, hogy elégedjen meg a neki szánt résszel. Hát ilyen a császárné.” Vö. Boutaric: Correspondance secre`te inédite de Louis XV..., I. k., 174–175. o. 74

555

be jutottak. Mária Antónia azt hitte, hogy Louis herceg levelezést folytat Du Barry asszonnyal, és leveleiben bírálni merészeli Mária Teréziát, az ő édesanyját, az erény földi megtestesülését és az uralkodónők mintaképét. Emiatt olyan olthatatlan gyűlölet ébredt benne a követ iránt, mely soha többé nem csillapult. Ettől kezdve hitelt adott az összes rosszindulatú pletykának, amit csak erről a züllött papról meséltek... Pletykában pedig nem volt hiány. Miután diplomáciai szárnypróbálgatása ilyen kudarccal végződött, a csalódott Louis herceg belevetette magát a nagyvilági élet forgatagába, Georgel abbéra hagyva a napi ügyek intézését. Egy darabig az eckartsaui kastélyban időzött, melyet a császárné bocsátott a rendelkezésére. Ellátogatott Kaunitz herceg austerlitzi birtokára, Paar herceghez Csehországba, Auersperg herceget pedig Žlebyben kereste fel. A látogatások minden alkalommal pompás ünnepségekkel és Nimródhoz méltó vadászatokkal teltek. A követ nem gondolt többé balszerencséjére, és valósággal lubickolt az élet örömeiben. Miután visszatért Bécsbe, azzal akarta elkápráztatni a nemességet és elűzni saját unalmát, hogy bevezette a kisasztalos vacsorákat: hat-nyolc vendéget ültetett egy asztal köré, s ez az új divat különös ellentétet alkotott a Hofburgban rendezett hivatalos vacsorákkal. Hetente egyszer száz-százötven embert látott így vendégül. A meghívottak kilenc órakor gyülekeztek; vacsora után zenét hallgattak, táncoltak, játszottak egészen hajnali két óráig. Az estélyeknek fergeteges sikerük volt. Mária Terézia ezt igencsak zokon vette. Úgy képzelte, hogy békés bécsi alattvalóit és főleg a bécsi nőket ezernyi veszély fenyegeti egy olyan helyen, ahol minden bizonnyal a legféktelenebb pajzánság uralkodik. Ezért az idős Szász-Hildeburghausen herceghez fordult, hogy beszéljen a nevében Rohan herceggel, és kérje meg, hogy vessen véget ezeknek az összejöveteleknek. A követ azt felelte, hogy e vacsorák „a vidámság égisze alatt, de az illemszabályok szigorú tiszteletben tartása mellett zajlanak”.78 Vendégei egyébként a legelőkelőbb körökből kerültek ki. A császárné bosszúsan kifakadt ez ellen az istentelen pap ellen, akinek öltözéke még véletlenül sem emlékeztetett egyházi méltóságára, és aki képes volt megzavarni egy körmenetet csak azért, hogy hamarabb érjen oda egy vadászatra. „Szinte az összes itteni nőt, legyen akár fiatal, akár öreg, akár szép, akár csúnya, megbabonázta ez a semmirekellő különc, aki hóbortjaival és hebehurgyaságával kelt feltűnést. A jelek szerint jól érzi magát nálunk, mert azt állítja, hogy még nagybátyja halála után is maradni akar. Az Úr legyen irgalmas hozzánk, és ne engedje, hogy ez bekövetkezzék!” – sóhajtott Mária Terézia.79 Nem sokkal ezután azzal gyanúsították Louis herceget, hogy luxuscikkekkel folytatott csempészkereskedelmet fedez, melyet személyzetének egyes tagjai szerveztek, akik nyilván az uruknak járó vámmentességgel éltek vissza. A vámügyekért felelős miniszter a császárné parancsára megkérte a diplomatát, hogy vessen véget ennek a gyümölcsöző üzletnek. A herceg magas lóról felelt, követelte, hogy vizsgálják át a palotáját, és az ő magánlakosztályait kutassák át elő78 79

Georgel: i. m. I. k., 229–230. o. A.G., I. k., 345. o.

556

ször. Semmi gyanúsat nem találtak. A törvénytelen csencselés azonban folytatódott, ezért Mária Terézia az egész diplomáciai testület vámmentességét megszüntette. A döntés hírére az összes követ haragra gerjedt, mert mindenki tudta, mi áll az intézkedés hátterében. Az ügy Versailles-ban is keltett némi visszhangot. Mercy-Argenteau, aki akkoriban rendkívül jó viszonyban volt Du Barry asszonnyal, felhasználta az alkalmat, hogy „kipuhatolja”, miként vélekedik a kegyencnő Rohan hercegről. Mivel Du Barry grófné az értésére adta, hogy Aiguillon herceg nem sokra becsüli a herceg képességeit, Mercy óvatosan felvetette, hogy talán mindkét udvarnak jobb lenne, ha a követet visszahívnák. A kegyencnő azt válaszolta, hogy egy ilyen lépés az udvar szemében kegyvesztéssel érne fel, s ettől meg kell kímélni Soubise herceget és Marsan grófnőt.80 Bécsben Louis herceg azzal kérkedett, hogy élvezi a versailles-i udvar bizalmát, s még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy ő lesz Aiguillon herceg utóda.81 Egyre több botrányt keltett: emberei molesztálták a Praterban sétálgató polgárokat, bántalmazták a parasztokat, apródai megsebesítettek egy Schönbrunnban szolgálatot teljesítő őrszemet. A császárné Mercy-Argenteau ügyességére számítva próbálta elérni a követ visszahívását. Az osztrák követ ekkor úgy ítélte meg, itt az ideje, hogy a trónörökösné diszkréten beszéljen Soubise herceggel és Marsan grófnővel, és tolmácsolja édesanyja elégedetlenségét. Miután a beszélgetésre sor került, Mercy azt kérte Soubise hercegtől és Marsan grófnőtől, intézzék el, hogy rokonuk megbízatását visszavonják. Soubise marsall és a húga megrendülten hallgatták. Marsan grófnő könnyek között azt mondta MercyArgenteau-nak, hogy „húszévi, állhatatos szolgálattal érte el, hogy valamennyire megszilárdítsa a segédpüspök helyzetét, és a királynál kijárja számára a főalamizsnási címet, melyet az uralkodó meg is ígért neki; de ha a császárné elégedetlensége akadályt gördít a segédpüspök előmenetele útjába, a hercegnek vége, hiszen a király és a trónörökös tehetségtelen embernek fogják tartani, hacsak a császárné nem intézi úgy az ügyet, hogy Louis herceget feltűnés nélkül hívják vissza”.82 Mária Antónia most először lett személyesen is érintett egy Rohan herceggel kapcsolatos ügyben, anélkül, hogy Mária Terézia a közbenjárását kérte volna. Kénytelen volt az édesanyja nevében beszélni az ellen a követ ellen, akinek gyanús üzelmeiről csak Mercy-Argenteau beszámolóiból értesült. Nincs abban semmi meglepő, ha szívesen tett eleget az osztrák követ kérésének, mert már ekkor is gyűlölte a segédpüspököt, és semmiféle tiszteletet nem érzett Marsan grófnő, a Habsburg-ellenes liga főszervezője iránt. Bármilyen óvatosan fogalmazott is, szavai megszégyenítették Soubise marsallt és húgát, akik soha nem bocsátottak meg neki. Azonnal tájékoztatták rokonukat arról, milyen szerepet játszott az ügyben a trónörökösné.83 1774. május 10-én XV. Lajos halála véget vetett Louis herceg követi megbízatásának, pedig a segédpüspök szeretett volna Bécsben maradni. Kaunitz kancel80

I. m. I. k., 377. o. I. m. I. k., 438. o. I. m. II. k., 48. o. 83 I. m. II. k., 153. o. 81

82

557

lár és II. József egyébként szívesen látták, mert – a császárné mélységes megbotránkozására – szórakoztatta őket a segédpüspök társasága. Csakhogy Mária Terézia, aki korábban fennhangon követelte, hogy távozzék „ez a rettenetes ember, akit csak a leánya iránti szeretetből hajlandó elviselni”,84 hirtelen megijedt, mi lesz, ha Louis herceg a fiatal uralkodópár közelébe kerül. Mindenáron el akarta érni, hogy szívélyesen fogadják Versailles-ban. Folyton attól félt, hogy a volt követ esetleg kifecseghet valamit. Ezek a pletykák nemcsak az osztrák politikát érintették, hanem Mária Antónia magánéletét is. A végtelenül felelőtlen Louis herceg szívesen mesélte el a legvalószerűtlenebb anekdotát is, csak azért, hogy a hallgatóságát jókedvre derítse. Továbbadta a királynéról már amúgy is keringő híreket, és nyilván semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy egy bájos főhercegnő könnyelműen viselkedik. Miért ne színezte volna ki ő is azokat a történeteket, melyek már ekkor léha és önző teremtésként mutatták be Mária Antóniát, aki semmilyen kísértésnek nem tud ellenállni, és bármilyen hitszegésre képes? A segédpüspökben a libertinus filozófia legyőzte az alattvaló kötelességtudatát.85 A herceg az érzéki gyönyörök embereként hozzászokott a könnyű hódításokhoz és a meglehetősen pikáns hálószoba-jelenetekhez, elfeledve, hogy Mária Antónia az új király, XVI. Lajos felesége, akinek ő tisztelettel és engedelmességgel tartozik. Rohan volt, és azt hitte, felülemelkedhet az illemszabályokon. Egyáltalán nem zavarta, hogy így a királyné rossz hírét kelti. Hiszen ezáltal mintegy bosszút állhatott a zord erkölcsű császárnén, ezen a szentfazékon, aki két éven át gyötörte... És egyúttal a leányán is, aki arra vetemedett, hogy a legközelebbi rokonai előtt bírálja őt! LŐRINSZKY ILDIKÓ fordítása

84

I. m. II. k., 226. o. Mária Terézia meggyőződése szerint a császár Rohan herceg pletykái miatt „volt ellenséges a királynéval”. Vö. A.G., II. k., 279. o. 85

558

KÜLFÖLDI SZERZŐINK GABRIELA ADAMEŞTANU román író. Pályája jellegzetes kelet-európai írósors. A bölcsészoklevél megszerzése után szerkesztőként dolgozik neves bukaresti kiadóknál. A Hétköznapok sivár útján (Drumul egal al fiecărei zile, 1975) című regényéért megkapja az elsőkönyvesek írószövetségi díját. Elindul a siker útján, és úgy tetszik, élete végéig nem is lesz más dolga, mint hogy jobbnál jobb regényeket írjon. Ebbe a sorba illik az Elherdált reggel (Dimineaţă pierdută, 1983), amelyet néhány évvel később a Bulandra Színház vitt színre nagy sikerrel. Közben a politika felé fordul, 1990-ben alapító tagja a Társadalmi Párbeszéd Csoportnak, 1991-től a Revista 22 című hetilap főszerkesztője egy évtizeden át. Újságírói tevékenységével szerette volna közelebb hozni egymáshoz a „két Romániát”: a mindenkori európai műveltségű elit országát és a magára hagyott, a történelem folyamán mindig kijátszott „mély Romániát” - írja A két Románia (Cele două Românii, 2000) című publicisztikakötetében. Több kötetnyi interjút közölt, százszámra írta a cikkeit, és észrevétlenül “kilépett” az irodalomból. Majd az ezredforduló táján elkezdődik a visszaút, immáron a publicisztikától a regényig, jobban mondva a régebbi szövegek újraalkotásáig. 2003-ban egyszerre két művét adják ki. Az első a már említett Elherdált reggel negyedik, átdolgozott változata, amely a párizsi Gallimard kiadásában is megjelent (Une matinée perdue, 2005). A másik a Nyári-tavaszi (Vară-primăvară, 1989) című novelláskötet legjobb darabjából újjászületett A találkozás (Întâlnirea) című regény, amelynek magyar kiadását a Palamart Kiadó gondozza. Franciául ősszel jelenik meg a Gallimard-nál. A találkozás többszólamú regény. A főtéma Traian Manu biológus története.

Az 1940-es években, nyugati tanulmányai végeztével az ifjú Manu nem tér vissza hazájába, biológusként fényes egyetemi és kutatói karriert fut be Olaszországban, illetve Németországban. Az emigráns „felhasználhatósága” felkelti a román titkosszolgálat érdeklődését. A biztonsági szolgálat összehangolt munkája révén születik meg a „Tudós ügyirat”, az arányaiban is gondosan exponált szólamváltás a főtémára. Az érzékcsalódásos világban bizonytalanul mozgó emigráns lassan rájön, hogy az elhagyott haza nincs többé. JULIO CORTÁZAR (1914–1984) világhírű argentin író. Lapunk többszö közölte. ÉVELYNE LEVER francia történész, a CNRS kutatója. Fő szakterülete a „régi rend” (Ancien Régime) korszaka. Több könyvet jelentetett meg Mária Antóniáról (Marie-Antoinette, la dernie`re reine, Gallimard, 2000; L’Affaire du collier, Fayard, 2004; Marie-Antoinette, journal d’une reine, Robert Laffont, 2005). Ő rendezte sajtó alá a királyné levelezését, mely a Tallendier Kiadónál jelent meg 2005ben. Magyarul is olvasható Madame de Pompadour című könyve. JULIA OTXOA (1953) spanyol és baszk nyelven ír, San Sebastiánban él. KískiliKáskala (1994) és Un león en la cocina (1999, Oroszlán a konyhában) címmel jelent meg novelláskötete. Verseket is ír. A Nagyvilág 2005/12. számában közölte. DANE ZAJC (1929–2005, Zgornja Javorščica pri Moravčah) költő és drámaíró. 1955-től könyvtáros volt. A Szlovén Tudományos Akadémia tagja, számos díjban és elismerésben részesült.

559

Vi l á g i r o d a l m i f o l y ó i r a t Főszerkesztő: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség: H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621 E-mail: [email protected] A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelős kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Szmrecsányi Mária Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Előfizetési díj egy évre 6000 Ft, fél évre 3000 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

ISSN 547-1613 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42