.UMBERTO ECO.
i i .Tukrokr¤l. Fordította: Bene Sándor
szilárdan bizonyítottnak t∫nik, de ez nem zárja ki a lehet√séget, hogy éppen azért az, mert √si tükörtapasztalattal rendelkezik. Narcisszusz mítosza már eleve beszél√ lényt visz színre, de vajon mennyiben adhatunk hitelt a mítoszoknak? Törzsfejl√dési szempontból tehát a probléma a tyúk-tojás kérdéssel vagy a nyelv eredetét firtató kérdéssel tart rokonságot. A m∫faj születésének pillantáról szóló megbízható jegyz√könyv hiányában inkább hallgatni tanácsos. Az ontogenezis szempontjából ugyancsak hiányosak az adatok. Egyfel√l bizonytalanság uralkodik abban a tekintetben, hogy vajon a jelfolyamat hozta-e létre az érzékelést vagy fordítva, az érzékelés a jelfolyamatot (azaz hogy a jelfolyamatnak köszönheti-e létét a gondolkodás vagy viszont). Lacan gondolatai a tükör-stádiumról azt sugallják, hogy az érzékelés (legalábbis saját testünk egységes egészként és nem töredékesként való felfogása) és a tükör-tapasztalat párhuzamos folyamatok. Így tehát: érzékelés, gondolkodás, saját személyiségünk tudomásul vétele, tükör-tapasztalat, jelfolyamat mind úgy t∫nnek fel, mint egy meglehet√sen kibogozhatatlan csomó szálai mint egy körgy∫r∫ pontjai, amelyben igencsak meredek vállalkozás kijelölni a kezd√pontot.
1. JEL-E A VISSZAVER◊D◊ KÉP?
V
ajon jelfolyamat-jelenség-e a tükör? Azaz: jelek-e a tükrök felületér√l visszaver√d√ képek? Lehetséges, hogy ezek értelmetlen kérdések — tekintve hogy a józan ész azt a választ diktálná: a tükrök tükrök. Mindazonáltal nem haszontalan felvetni a problémát; nem sok értelme volna ugyanis felfedezni, hogy a tükörképek jelek, de annál több annak, hogy kiderítsük: nem azok, s hogy megvizsgáljuk, miért nem azok? Még ha el is fogadjuk, hogy mindent tudunk a tükrökr√l, kizárásuk a jelek sorából hozzásegíthetne bennünket a jel pontosabb definiálásához (legalábbis annak meghatározásához, hogy mi nem jel). Természetesen mindenekel√tt tisztázni kellene, mit értünk „jel”, és mit „tükör” alatt. Ám azonnal felmerül a kérdés: vajon nem függ-e össze valamiképpen a két meghatározás, olyannyira, hogy nem tudni, a tükrökb√l induljunk-e ki hogy meghatározzuk a jeleket, vagy a jelekb√l, hogy meghatározzuk a tükröket? Mi biztosíthat róla, hogy ha egy jelmeghatározásból indulunk ki, az nem lesz már eleve úgy megalkotva, hogy kizárja a tükröket? Egyszer∫bbnek t∫nne a tükrökb√l kiindulni (lévén hogy róluk az optika tudománya immár cáfolhatatlan objektivitással szól): de bevalljuk vagy nem, még a tükör (és a nem-tükör) definiálása is bizonyos el√zetes, a tükör- és a jelfolyamat-jelenség eltér√ természetével kapcsolatos megfontolások függvénye. A prioritás megállapítására a törzsfejl√dés nem ad jó fogódzókat. Hogy az ember jelhasználó lény,
2. A KÉPZELETBELI ÉS A SZIMBOLIKUS
L
acan tanulmányának a tükörállapotról szóló lapjai kezdetben megoldani látszanak a problémánkat.
Umberto Eco, Sugli specchi e altri saggi. Il segno, la rappresentazione, l’ illiusione, l’ immagine, Milano, Bompiani, 1985, 9-37.
19
Umberto Eco
A tükör küszöbjelenség, amely a képzeletbeli és a szimbolikus határát jelöli ki. Hat és nyolc hónapos kora között a kisgyermek szembekerül saját, tükörb√l visszaver√d√ képével. Az els√ fázisban összekeveri a képet a valósággal, a másodikban világossá válik számára, hogy képr√l van szó, a harmadikban megérti, hogy a kép a saját képe. A gyermek a kép elfogadásának ebben az „születési” stádiumában összeállítja saját testének addig még különálló részeit, de a test úgy áll össze, mint valami küls√ és — amint mondani szokás — fordítottan szimmetrikus valami (erre a kérdésre vissza kell térnünk). A tükörélmény még a képzeletb√l ered, ahogy a képzelet is eredhet egy olyan élményb√l, mint egy csokor virág illuzorikus, gömbtükörb√l visszavert képe, melynek leírását a „Képzeletbeli topikájá”ban olvassuk.1 Testünk imaginárius birtoklásának érzete, amelyet a tükör tesz lehet√vé, megel√zi a valódi birtokbavételt: „fejl√dés csak annyiban lehetséges, amennyiben az egyén alkalmazkodik a szimbolikus rendszerhez, gyakorolja magát benne, és az igaz szó kiejtésével megszilárdítja a helyét”. Közben ne feledjük el, hogy amit Lacan szimbolikusnak nevez, az a jelfolyamatban adott, még ha egy szóban megnyilvánuló nyelvezettel azonosított jelfolyamatról van is szó. A tükörkép elfogadásának ebben a születési stádiumában egy szimbolikus minta fejez√dik ki, amelybe az Én kezdetleges formájában kerül bele, s a nyelv az, ami majd vissza kell hogy adja neki eredeti funkcióját az „egyetemesben”.2 Mint látni fogjuk, ez az egyetemesbe való visszakerülés minden jelfolyamatnak (a nem szóbelinek is) sajátja lesz. A tükörmomentum, a pillanat, amelyben megfigyelhet√ a tükör-Én társadalmi Én-né alakulása, „strukturális határpont”, vagy ahogy mondtuk, küszöbjelenség.
Tisztázva, hogy az, amit érzékelünk, tükörkép, továbbra is abból a tételb√l indulunk ki, hogy a tükör „igazat mond”. Olyannyira igazat mond, hogy a kép újra-visszafordításával sem tör√dünk (ellentétben a fotográfiával, amely a valóság illúzióját kívánja adni). A tükör ezt az apró trükköt sem teszi lehet√vé, hogy segítse vele érzékelésünket vagy ítéletalkotásunkat. A tükör nem „fordít”. Regisztrálja azt, ami éri, úgy, ahogy éri. Embertelenül mondja ki az igazságot, mint azt mindenki tudja, aki — a tükör el√tt — elveszti az összes illúzióját saját üdeségér√l. Az agy értelmezi a retina közvetítette adatokat, a tükör nem értelmezi a tárgyakat. Ugyanakkor éppen a tükröknek ez a tisztán olümposzi, tehát állati, embertelen természete az, ami bizalmat kelt irántuk. Bízunk a tükrökben, mint ahogy, normális körülmények között, megbízunk a saját érzékszerveinkben is. Most már érthet√, miért beszéltünk „szabályról”: a tükrökre teljes mértékben érvényesek bizonyos törvények, amelyek bár igen relatív mértékben, de a társadalmi konvenciók szerint érvényesek a beszélgetésben megnyilvánuló interakcióra is. Persze itt számolnunk kell a hazugsággal mint normaszegéssel, nem úgy, mint a tükrök esetében.
6. A TÜKÖR MINT PROTÉZIS ÉS MINT KÖZLEKED◊EDÉNY
M
egbízunk a tükrökben, ahogy megbízunk a szemüvegben és a távcs√ben is, mert hasonlóan azokhoz, a tükör protézis. A protézis, eredeti jelentésében, egy hiányzó szervet (m∫végtag, fogsor) helyettesít√ szerkezet; szélesebb értelemben olyan segédeszköz, amely kiterjeszti egy adott szerv hatósugarát. Ebb√l a szempontból protézisnek tekinthet√k a hallótölcsérek, a hangosbeszél√k, a gólyalábak, a nagyítólencsék, a periszkópok is. A protézis megnöveli az adott szerv hatósugarát, de éppúgy betölthet nagyító szerepet (mint a lencse), mint redukálót is (a csipeszek kiterjesztik az ujjak fogóképességét, de kiküszöbölik a h√és tapintásérzetet). A tükör ebben a tekintetben teljesen semleges protézis, és lehet√vé teszi, hogy felfogjuk a látványingert ott is (saját testünkkel szemben, egy kiszögellés mögött vagy egy üregben), ahova tekintetünk nem hatolhatna el ugyanolyan er√vel és élességgel. Olykor azonban redukáló pro-
5. A TÜKÖRSZABÁLY
Á
ltalában helyesen használjuk a tükröket. Ami annyit tesz, hogy felruháztuk √ket az interakció visszver√déselméletre épül√ törvényeivel. Ez pedig megköveteli, hogy a tükör szabályrendszerér√l beszéljünk. A probléma a következ√. Ahhoz, hogy helyesen használjuk a tükröt, mindenekel√tt tudnunk kell, hogy tükörrel állunk szemben (a Lacan-féle stádiumnak is alapfeltétele, hogy a tükör ne legyen egyszer∫ illúzió vagy képzel√dés terméke).
20
Tükrökr√l
tézisként m∫ködik (mint a görbetükrök vagy a homályosított tükrök, amelyeknél elesünk a hosszméretek érzékelését√l, hogy élesebben érzékelhessük az intenzitásbeli viszonyokat). A protézisek lehetnek teljességel kiterjeszt√ (mint a fogsor) vagy közvetít√-behatoló jelleg∫ek (mint a periszkóp vagy egyes, orvosok által használt vizsgálótükrök): a tükör mindkét célra alkalmas (tehát használható a szem hatósugarának megnövelésére, mintha látószervvel rendelkeznénk a hüvelykujjunkon — míg ha a fodrászüzletben látható en Ébime tükrök a közvetít√ típushoz tartoznak). A tükör varázslata abban áll, hogy egyszerre érvényesül√ kifelé és befelé forduló természete nem csupán azt engedi meg, hogy jobban lássuk a külvilágot, hanem azt is, hogy úgy lássuk magunkat, ahogy mások látnak minket: egyedülálló élmény, hasonló m∫faj nem létezik. Amennyiben protézisek, a tükrök közleked√edények is. Közleked√edény minden megfogható médium, amely lehet√vé teszi az információáramlást (az információt itt a fizikai értelemben fogjuk fel, mint az ingerek-jelek számszer∫en mérhet√ áramlását, amelynek egyel√re semmi köze sincs a jelfolyamat-jelenségekhez). Nem minden közleked√edény protézis, mert nem mind terjeszti ki egy szerv hatósugarát (a leveg√ például a hanghullámok közleked√edénye); viszont minden protézis közleked√edény, azaz médium. A közvetít√knek is lehetnek közvetít√ik. Például ha fényvisszaver√ tükröt használunk Morse-jelek modulálására, a tükör els√dleges közvetít√ként a fényt továbbítja, amely — visszaver√dve — a maga részér√l a Morse-ábécéhez tartozó jelek másodlagos közvetít√jévé válik. Mindazonáltal ennek a fénysugarak visszaver√désével és továbbításával kapcsolatos jelenségnek a legkisebb köze sincs a tükörképhez. A tükör azonosítása a közleked√edénnyel megengedi, hogy kiküszöböljük azokat az eseteket, amikor a tükörkép mint a jelenlét jele szerepel. Például amikor egy velem szemben függ√legesen és a megfigyelt területhez viszonyítva rézsútosan elhelyezked√ tükröt nézek, megfigyelhetem, hogy a szomszéd szobában emberi alakok mozognak. A tükör ebben az esetben is protézisként viselkedik — lévén hogy az általa visszavert képek egy máshol való jelenlétr√l tanúskodnak —, de azt gondolhatnánk, hogy jelfolyamatfunkciót is betölthet. Mindazonáltal minden közleked√edény, amennyiben m∫ködik, valamely jelforrás jelenlétét tanúsítja. Ebben az értelemben, mikor valaki beszél hozzám, függetlenül attól, amit mond, a beszéd aktusát kett√s jelként értelmezhetem: an-
nak jeleként, hogy nem néma, és annak jeleként, hogy mondani akar valamit, azaz ki akarja fejezni bels√ állapotát. Ezek az esetek, amikor a közvetít√ m∫ködése tanúskodik mind saját hatékonyságáról, mind egy jelforrás létezésér√l, ugyanakkor csupán a közvetít√ jeltovábbító felhasználására vonatkoznak, és nem az „üzenetek” tartalmára, amelyeket az továbbít. A jelként használt tükör mond valamit magáról a tükörr√l és arról, hogy mire használható, de semmit sem mond a benne tükröz√d√ képr√l. Mint közleked√edény és protézis, a tükör érzékcsalódásokat képes okozni, mint minden protézis. Belépek egy szobába, és azt hiszem, egy szembejöv√ embert látok; csak kés√bb veszem észre, hogy a saját tükörképemr√l van szó. A „valami más helyett álló kép”, legyen bár mégoly t∫nékeny is, azt sugallhatná, hogy egy jelfolyamat-jelenség csíráit fedeztük fel. De mindössze érzékcsalódásról van szó, amilyenben tükör nélkül is részem lehet, mint mikor lámpának nézem a szentjánosbogarat, vagy amint mondani szokás, megijedek a saját árnyékomtól. Ugyanilyen megtévesztés jön létre, ha tükörként jelenik meg az, ami nem tükör. A Marx testvérek egyik filmjében van egy jelenet, amelyben Groucho egy tükörben figyeli magát; de a tükör nem tükör, hanem egy üres keret, s mögötte Harco próbálja esetlenül (és komikusan) utánozni Groucho mozdulatait. Ez a tükrökr√l szóló vagy tükrök körül mutatkozó csalás a legkisebb kapcsolatban sincs a tükörképpel. A csaló által felidézett képzetnek bizonyára van valami köze a fikcióhoz, a jelentéshez, a jelek segítségével megvalósuló félrevezetéshez, de mindez nem érinti a tükörkép természetét. Szót kerítünk majd rá a szcenírozás jelentéselméletének vonatkozásában, amely irányulhat a tükör közleked√edényként való felhasználására.
7. A TÖKÉLETES IKONOK
A
zt mondtuk, hogy a fényvisszaver√ protézis megnöveli egy-egy szerv hatótávolságát, azonos ingerekr√l gondoskodik a számára, mint amelyek akkor érnék, ha ott is m∫ködni tudna, ahová a protézis kiterjeszti a hatósugarát. Ebben az értelemben a tükör tökéletes másolattal szolgál számomra az ingert kibocsátó mez√r√l. Jóhiszem∫en azt lehetne mondani, hogy a tükör a tárgy „ikonját” adja, ha az ikont olyan képként határozzuk meg, amely az ábrázolt tárgy összes tulajdonságával rendelkezik. De a fény-
21
Umberto Eco
visszaver√désr√l szerzett tapasztalatom azt sugallja, hogy (még ha léteznek is a fenti tulajdonságokkal bíró úgynevezett „ikonok”) a visszaver√d√ abszolút ikon nem ikon, hanem duplum.3 A papírlap, amire most írok (a felületes érzékszervi tapasztalat szintjén és a gyakorlati célt tekintve, amelyre használom) annak a lapnak a mása, amelyet éppen az imént írtam tele. De ezért még nem tekintem úgy, mint valami másnak a „jelét”. Azt mondják majd erre, hogy a tükör által mutatott kép nem úgy helyezkedik el a tükrözött tárgyon, mint az egyik lap a másikon. De vegyük figyelembe, hogy a tükörkép nem a tárgy dupluma, hanem az ingert kibocsátó mez√ dupluma, amelybe be lehetne lépni, ha a tárgyat és nem tükörképét tekintjük. Az a tény, hogy a tükörkép a legkülönlegesebb eset a duplumok között, s az egyediség jellemz√it hordozza, pontosan megmagyarázza, miért váltak a tükrök olyan nagy irodalom ihlet√ivé: az ingereknek ez a látszólagos megkett√zése (ami néha azt a benyomást kelti, mintha a tárgyként és személyiségként felfogott testem kett√z√dne meg és kerülne szembe saját magával), ez a képrablás, ez a folyamatos kísértés, hogy valaki másnak tartsam magam, mindez a tükörélményt egészen különleges, érzékelés és jelentés határán álló élménnyé alakítja. Pontosan ebb√l, az abszolút ikonszer∫ség illúziójából születik meg az álom egy olyan jelr√l, amely az eredetivel azonos jegyekkel rendelkezik. Ezért ábrázolunk (és produkálunk „ikonikusnak” mondott jeleket): hogy tükör nélkül valósítsuk meg azt, amit a tükör lehet√vé tesz. De még a „legrealisztikusabb” ábrázolás sem mutatja fel a tükör által létrehozott tökéletes duplum minden jellemz√jét (azon túl, s erre még visszatérünk, hogy az ábrázolás más, a tükörét√l eltér√ függ√ségi viszonyba kerül az ábrázolt tárggyal). A tükörélmény tehát megmagyarázhatja egy tételnek, jelen esetben az ikonitás szemiotikai tételének keletkezését, de maga nem magyarázható a tételb√l. Mindenesetre a tükör, mint küszöb-jelenség, alkalmas néhány m∫veletre, amelyek által, hogy úgy mondjuk, még inkább „küszöbbé” válik. A tükörképek tökéletes ikonitását redukálhatom is, és a homályosított tükrök kit∫n√ példával szolgálnak erre az eljárásra. A tükör közel kerül ahhoz, hogy redukáló protézissé váljon. Képzeljünk el egy vízszintes csíkokból összeállított tükröt, amelynek tükröz√ felületén keskeny homályosított sávok futnak keresztül. A virtuális kép, amelyet látok, természetesen nem teljes. Az érzékszervi rekonstrukció szintjén az eredmény kit∫n√ le-
het — a hatásfok a homályos sávok szélességét√l függ√en változik. Ésszer∫ szélesség∫ homályos sávokat feltételezve, még akkor is, ha a visszatükrözött kép nem a sajátom (amelyr√l már elég sokat tudok, ezért az érzékelés felépítése el√zetes információkra támaszkodhatna), kielégít√ mértékben érzékelem a tükrözött tárgyat. Ez azonban nem zárja ki, hogy értelmez√ momentumok (ha mégoly minimálisak is) lépjenek be a m∫veletbe. Mindazonáltal, az efféle értelmez√ momentumok a körülöttünk lev√ világ tárgyainak érzékelésében is közrem∫ködnek. A sötétség, a homályos akadályozó tényez√k jelenléte, a köd, mind „zavaró zajok” a csatornán, amelyek kevésbé meghatározottá teszik az érzékelt adatokat, és értelmez√ er√feszítést követelnek meg; ennek segítségével felépül a (gyakran feltevésen alapuló) érzéki tapasztalat. Ha a fenti értelmez√ és feltevésre alapozott er√feszítéseket a jelfolyamathoz tartozóknak tekintjük, akkor a jelfolyamat a külvilággal fennálló kapcsolatunk minden aspektusába beszüremkedik: ám még ha ezt el is fogadjuk, nem kell arra a következtetésre jutnunk, hogy minden, csírájában idetartozó folyamat jelek produkálásával és értelmezésével egyenl√. Ha a tükör jelfolyamatokat indít el, még mindig hátravan annak megállapítása, hogy ezek a folyamatok miért nem vezetnek „jelek” el√állításához, értelmezéséhez és használatához.
8. A TÜKRÖK MINT MEREV JELÖL◊K
A
tükröknek van egy érdekes tulajdonságuk. Ameddig nézem √ket, az arcvonásaimat mutatják. De ha egy szeretett személynek feladnám postán a tükröt, amelyben hosszan tükröztettem magam, hogy meg√rizze alakomat, a címzett nem láthatna engem (és csak magát látná benne). A most bemutatott evidencia érdemes arra, hogy néhány (nem tükörszer∫) reflexiót f∫zzünk hozzá. Ha a tükörben látható képeket a szavakkal kellene párhuzamba vonnunk, a személyes névmásokhoz hasonlítanánk √ket: ha én ejtem ki az „én” személyes névmást, az engem jelöl, míg ha más ejti ki, öt jelöli. Mindazonáltal megeshet velem, hogy palackba zárt üzenetet találok a következ√ felirattal: „én hajótörött vagyok a Juan Fernandez-szigeteken”, s mégis tudnám, hogy valaki más a hajótörött (valaki, aki nem én vagyok). Ám ha egy tükröt találok a palack-
22
Tükrökr√l
ban, miután figyelemreméltó er√feszítéssel kiszabadítottam bel√le, csak magamat látom majd, bárki is küldte azt üzenetként. Ha a tükör megnevez (világos, hogy metaforáról van szó), akkor csakis egy konkrét tárgyat nevez meg, egyszerre egyet, és csakis és mindig azt a tárgyat nevezi meg, amelyik szemben áll vele. Más szóval, bármi is legyen a tükörkép, keletkezésében és fizikai létében az a tárgy határozza meg, amelyet a kép jelent√jének fogunk nevezni. Ha végletekig visszük a kísérletet, hogy további kapcsolatot találjunk tükörkép és szó között, a tükörben látható képet a tulajdonnévvel állíthatnánk párhuzamba. Ha egy zsúfolt állomáson elkiáltanám magam: „Giovanni!”, nagy valószín∫séggel sokan megfordulnának rá. Minden jelenlév√ Giovanni saját magára vonatkoztatná a nevet. Emiatt sokan megengedték maguknak, hogy azt állítsák: a tulajdonnevek közvetlen kapcsolatban állnak visel√jükkel. S mégis, ha valaki az ablakon kinézve megszólal: „Nocsak, ott van lenn Giovanni!”, én, aki a szobában vagyok, és nem ismerem Giovannit, annyit mindenesetre tudok, hogy a másik látott (vagy azt állítja, hogy látott) egy hímnem∫ lényt (már ha nem helytelenül használja a nyelvet). Tehát a tulajdonnevek sem utalnak közvetlenül egy tárgyra, amelynek jelenléte befolyásolja kimondásukat. Nem csak a társam hazudhatott, és utalhatott Giovannira, mikor Giovanni nem is volt ott, hanem mindenekel√tt a nyelvi kifejezés (Giovanni) tulajdonsága, hogy általános tartalomra utal. Olyannyira így van ez, hogy ha valaki elhatározná, hogy Giovanninak kereszteli újszülött lányát, emlékeztetném rá, hogy helytelenül használja az érvényben lév√ névtant, mert a Giovanni név általában fiúgyermek megnevezésére való. Tehát a tükörkép és a tulajdonnév különbözik egymástól. Vagyis a tükörkép éppúgy abszolút tulajdonnév, mint ahogy abszolút ikon. Másképp fogalmazva, a közvetlenül jelent√jükhöz kötött tulajdonnevek jelelméleti álma (akárcsak az a jelelméleti álom, amely szerint a kép minden tulajdonságával rendelkezik annak a tárgynak, amelyre vonatkozik) egyfajta tükrözés iránti nosztalgiából fakad. Valóban létezik egy tulajdonnév-teória, amely szerint a tulajdonnevek merev jelöl√k,4 s ezért nem közvetíthet√k sem definiált körülírással (pl. „Giovanni az, aki …”), sem pedig ellentétre épül√ eljárással (pl. „Giovanni volna-e Giovanni, ha nem lenne az, aki ezt és ezt …?”): a tulajdonnevek jelöl√lánccal, úgynevezett kauzális jelöl√lánccal kapcsolódnak az eredeti tárgyhoz, amely egyfajta beavató jelleg∫ „keresztelés” útján jutott hozzájuk.
Mármost éppen a tükrök azok, amelyek lehet√vé teszik, hogy egy effajta szituációt képzeljünk el. Tételezzük fel, hogy néhány kilométernyi távolságon belül, egy adott A pontból (ahol a tükrözött tárgy áll) egy adott B pontig (ahol a megfigyel√ helyezkedik el, aki normális körülmények között nem láthatja az A pontot) megszakítatlan tükörláncot állítunk fel, szabályos távolságra és meghatározott d√lésszöggel, úgy, hogy a sorozatos tükröz√dés segítségével a B ponton álló megfigyel√ láthassa az A ponton elhelyezked√ tárgyat. Úgy t∫nik, továbbra is a protézisközleked√edény helyzetben vagyunk. Természetesen fel kell tételeznünk, hogy a tükrök száma páratlan. Csakis ezzel a feltétellel adhatja a B pontban elhelyezked√ utolsó tükör a megfigyel√nek az eredeti tárgy képét úgy, mintha az A pontban álló els√ tükröt nézné. A tükrök egyenl√ száma mellett a kép kétszer is megfordulna, és már nem egyszer∫ tükörprotézis-jelenséggel állnánk szemben, hanem tükröz√ készülékek egy bonyolultabb rendszerével, amelynek a „fordítás” a feladata. Mindenesetre, ami az itt felmerül√ problémát illeti, elég ha a megfigyel√ tudatában van a tükrök páros vagy páratlan számának, s úgy viselkedik, ahogy a saját tükre el√tt a fürd√szobában vagy ahogyan a fodrászüzletben látható tükrök sora el√tt viselkedne. Mármost, a megfogalmazott alapelvek (mint pl. a „tükörszabály”) értelmében, a megfigyel√ tudja, hogy (a/) a sorban utolsó tükör „igazat” mond és hogy (b/) tükör; ezért azt is tudja, hogy (c/) a visszavert tárgy ugyanabban a pillanatban valóságosan létezik az A ponton. Ez a kauzális lánc a végs√ tükörképet az ingerforrás-tárgy merev jelöl√jévé teszi, s√t, az is bizonyos, hogy a sorban utolsó kép az adott pillanatban úgyszólván „elkereszteli” a kiinduló tárgyat. Egy ilyen tükröz√ szerkezet merev jelöl√ szerkezet volna. Nincs az a nyelvi fortély, sem az a tulajdonnév, amely ugyanezeket a biztosítékokat nyújtaná, mert ez esetben hiányozna az abszolút merev jelölés két feltétele: a/ az eredeti tárggyal megtörténhetne nemcsak az, hogy már nem létezik, hanem az is, hogy sohasem létezett; b/ semmilyen garanciánk nem lenne arra nézve, hogy a név pontosan annak a tárgynak felel meg és nem egy másiknak, amely nagyjából hasonló tulajdonságokkal rendelkezik. Így kiderül, hogy a merev jelölés egész szemantikája nem más, mint a tükörképek (pszeudo)szemantikája, s hogy semmilyen nyelvi kifejezés sem lehet abszolút merev jelöl√ (éppúgy, amint nem léteznek abszolút ikonok sem). Mivel pedig hiányzik a tökéletesség feltétele, minden merev jelöl√, amely nem
23
Umberto Eco
tükörkép, „puha” jelöl√vé válik, hiszen merevsége különféle módokon és feltételek mellett csorbítható. Csakis a tükörkép abszolút merev-jelöl√ volta nem vonható kétségbe semmilyen ellenpróbával. Valóban, nem tehetném fel magamnak soha a kérdést (anélkül hogy meg ne sérteném a tükrökhöz való viszonyomat meghatározó alapszabályokat): „vajon ha a tárgy, amelynek képét érzékelem, eltér√ tulajdonságokkal rendelkezne az érzékelt képt√l, ugyanaz a tárgy lenne-e még?”. De ezt az ellenpróba ellenében megfogalmazott garanciát csakis a tükör mint küszöb-jelenség biztosíthatja. A merev jelöl√k elmélete áldozatul esik a tükrök varázslatának.
szer∫en nem lehet jelen: s valóban, ha látom hogy a füst lángokból száll fel, már nincs rá szükségem, hogy a t∫z jeléül válasszam. A rákövetkez√ távolléte két formát ölthet: az egyik a jel mint olyan létezésének el√feltétele (a rákövetkez√ kívül kell hogy essen érzékel√képességem hatósugarán), a másik tetsz√leges, abban az értelemben, hogy a rákövetkez√nek mint távoli okozónak nem kell materiálisan léteznie abban a pillanatban, amikor értelmezem a jelet (ld. az √skori állatok nyomait és lenyomatait). 2. Következésképpen a megel√z√ akkor is létrehozható, ha a rákövetkez√ nem létezik, és nem is létezett. Kémiai úton is el√állíthatom a füstöt, hogy elhitessem: t∫z van. A jel arra is alkalmas, hogy segítségével valótlant állítsunk a külvilág állapotáról. 3. A jel azért használható félrevezetésre, mert a megel√z√ (a kifejezés) nem követeli meg, hogy a rákövetkez√ egyszersmind okozó is legyen (kiváltó vagy ható ok, egyre megy). A megel√z√t felfoghatjuk úgy, mint amelyet a rákövetkez√ létrehozhat, de nem feltétlenül szükségszer∫, hogy létrehozza. 4. A megel√z√-kifejezésnek van még egy további tulajdonsága is: mindig és mindenképpen egy (többé-kevésbé általános) tartalommal, és nem a rákövetkez√-jelent√vel áll kölcsönös utalásviszonyban. 5. Ám a sztoikus jelelmélet ennél továbbmegy. Nem állítja, hogy a füst jel, még kevésbé, hogy a füst anyagi természet∫ kellék. A sztoikusok „jele” testetlen jel: azzal a viszonnyal azonos, amelyet két kijelentés implikál („ha füst van, akkor t∫z van” — ami akár törvényként is megfogalmazható: „valahányszor füst van, fel kell tételeznünk, hogy t∫z van”). A jelelméleti viszony tehát olyan törvény, amely egy típus-megel√z√t kapcsol egy típus-rákövetkez√höz. A jel nem abból keletkezik, hogy ez a füst arra a t∫zre utal, hanem abból, hogy az azonosítható kellékek általános osztálya (füst) utal a meghatározható kellékek általános osztályára (t∫z). A kapcsolat típusok és nem egyedi kellékek között létesül. 6. Az a tény, hogy a szemiotikai kapcsolat típusok között jön létre, azt jelenti, hogy független a csatornától vagy a médiumtól, amelyben vagy amelyen keresztül kölcsönös kellékei létrejönnek és közlekednek. A füst/t∫z jelkapcsolat ugyanaz marad, akkor is ha a füstöt kémiai úton állítjuk el√, és akkor is, ha verbálisan nevezzük meg vagy képpel ábrázoljuk. A Morse-rendszer létrehozta kapcsolat, amely a pontokat és vonalakat az ábécé bet∫ihez köti, változatlan marad, akár egyszer∫ elektromos impulzusok formájában továbbítjuk a pontokat és vonalakat, akár egy fogoly kopogja le √ket a cellája falán.
9. A JELEKR◊L
H
a a tükör semmiféle analógiát nem mutat a tulajdonnevekkel, akkor még kevésbé lesz analóg a köznevekkel, amelyek mindig és mindenekel√tt (kivéve ha rámutatásra használjuk √ket) általános tartalmakra utalnak. Ez azonban még nem zárja ki azt, hogy a tükörkép ne lehetne jel; a görögségt√l napjainkig létrejött jelelméleti hagyomány ugyanis kidologozott egy olyan jelteóriát is, amely túllép a verbális jel elképzelésén. A legrégebbi definíciók szerint a jel „valami helyett álló valami” (aliquid pro aliquo). A legelemibb emlékeztet√ jel, amelyet a sztoikusok teoretizáltak, a t∫z helyett álló füst jele. Vizsgáljuk most meg, vajon a tükörkép az √t visszaver√dés útján létrehozó test helyett áll-e, ugyanúgy ahogy a füst az „√t” okozó t∫z helyett áll? Ha helyesen értelmezzük az els√ és mindmáig legteljesebb jelteóriát (a sztoikusokét), rájöhetünk, hogy bármi felfogható bármi más jeleként, mindössze annyi kell hozzá, hogy legyen egy megel√z√ (antecedens), amely a rákövetkez√ (konzekvens) kijelent√jévé válik. (Megel√z√ és rákövetkez√ olyan értelemben, amellyel azok az implikáció logikai kapcsolatában rendelkeznek: nem kronologikus viszonyról van szó, lévén hogy — mint a füst és a t∫z esetében — a „rákövetkez√” könnyen lehet az id√ben többé-kevésbé távoli „megel√z√” kiváltó oka.) De ez a meghatározás még nem kielégít√. Ki kell egészítenünk az alábbi követelményekkel: 1. Hogy a megel√z√ a rákövetkez√ jelévé váljon, elengedhetetlen hogy a megel√z√ érzékelhet√ formában jelen legyen, míg a rákövetkez√ szükség-
24
Tükrökr√l
7. Végül, és ezen a ponton ha nem is túlzottan, de továbbfejlesztjük az eredeti sztoikus elképzeléseket, egy kifejezés tartalma értelmezhet√. Ha a füst láttán valaki tüzet jelez, mindig feltehetem neki a kérdést, mit ért t∫z alatt, √ pedig megmagyarázhatja azzal hogy a t∫z lángjának képét mutatja fel nekem, kimond egy verbális meghatározást, el√hívja a h√érzetemet, vagy felidéz egy korábbi esetet, amelyben megtapasztaltam a t∫z jelenlétét. Ugyanígy, a Giovanni név elhangzására reagálhatok azzal, hogy megkérdezem, mit jelent a név, és szükségtelen, hogy a beszél√ feltétlenül odaállítson Giovanni elé, elég ha valamilyen formában meghatározza a nevet (Lucia férje, az az alak, akit tegnap ismertél meg, az, akit ez a miniatúra ábrázol, az aki így és így tartja a fejét járás közben, stb.). Nem pusztán arról van szó, hogy minden értelmezés definiálja a kifejezés tartalmát, hanem arról is, hogy a maga módján mindegyik valami többletet is elárul róla számomra.5
5a. Ezért a tükörkép soha nem hoz létre kapcsolatot típusok, csakis kellékek között (ami egy újabb módja a képzeletbeli és a szimbolikus megkülönböztetésének — lévén hogy a szimbolikus által implikált közvetítés univerzális jelleg∫, azaz éppenséggel típusokat kapcsol össze). 6a. Magától értet√dik, hogy a tükörkép nem független a médiumtól vagy közvetít√ csatornától , amelyben megformálódik, és amelyhez köt√dik. Egy és csakis egy közvetít√, a tükör által ölt testet. 7a. Végezetül a tükörkép nem értelmezhet√. Ha valami egyáltalán értelmezhet√ (különféle levezetések, meghatározások és mind analitikusabb leírások terminusaiban), az a tárgy, amelyre utal, azaz a jelkibocsátó mez√, amelynek tökéletes mását alkotja. A képet mint olyat csakis egy második (harmadik, negyedik…) tükör adhatja vissza. Másrészt ha az értelmezhet√ség a tartalom jellemz√je, egy tartalom nélküli kép per definitionem nem értelmezhet√ (legalábbis abban a tekintetben nem, amelyet az értelmezhet√ség elvére vezettünk le).
10. MIÉRT NEM ÁLLITANAK EL◊ A TÜKRÖK JELEKET?
12. SZCENÍROZÁS A TÜKRÖZÉS EL√TT
E
L
hét kiindulótétel el√rebocsátása után már világos, hogy egy tükörkép milyen értelemben nem jel: 1a. A tükörkép (akkor is, ha megel√z√nek fogadjuk el), jelenvaló, éspedig egy olyan jelent√ jelenlétében, aki nem lehet távol. Sohasem utal messze következ√ dolgokra. A tárgy és képe közötti kapcsolat két jelenlét kapcsolata, minden közvetítés nélkül. A következmény az értelmez√ érzékeinek hatósugarába lép be (éppen a tükör protézisjellegéb√l következ√ formában). 2a. A kép a tárgy jelenlétének kauzális következménye, s nem jöhet létre a tárgy távollétében. 3a. Így tehát, mint láttuk, a tükörképet nem lehet csalásra használni. Lehet csalni a tükörképek körül és ürügyén (tükörképnek tüntetve fel olyan jelenségeket, amelyek nem azok), de nem lehet csalni a tükörképekkel és a tükörképek által. 4a. A tükörkép nem kapcsolható össze a tartalmával, vagy ha összekapcsolható (nézem a saját képemet a tükörben, hogy az emberi test általános jellemz√ir√l elmélkedjek), az csakis a jelent√vel fennálló szükségszer∫ kapcsolatnak köszönhet√. A jelek azért vonatkoztathatók egy jelent√re, mert tartalomra utalnak, míg a tükörkép csak azért utalhat tartalomra, mert els√dlegesen a jelent√vel tart kapcsolatot.
ássunk egy nyugtalanító esetet. Egy szobában vagyok, el√ttem egy függ√leges tükör, ferdén elhelyezve a testemb√l kibocsátott sugarakhoz képest. Ekkor valóban nem magamat látom, hanem valakit a mellettem lev√ szobában, aki anélkül tevékenykedik, hogy tudná: látják. Ugyanaz az eset, mint amikor a western-filmben szerepl√ seriff a szalon pultjának tükrében meglátja a háta mögött belép√ banditát. Ezek az esetek nem t∫nnek problematikusaknak, hiszen megállapítottuk, hogy a tükör protézis, és bizonyos alkalmakkor egy periszkóp közbeiktatott szerepét tölti be. De tegyük most fel, hogy a mellettem lev√ szobában olyan személy (S1) tartózkodik, aki tudja, hogy egy másik személy (S2) a tükör segítségével titkon figyeli, de úgy tesz (helyesen), hogy S2 azt higgye, S1 nem tudja, hogy S2 látja √t. Most tehát S1 el akarja hitetni S2-vel, hogy √ (nem lévén tudatában, hogy nézik) valami olyat tesz, ami min√síti, és olyan cselekvéseket végez, amelyeket S2 kénytelen spontánnak tartani, miközben ezek olyan cselekvések, amelyeket S2 S1-ért végez, annak kizárólagos javára (vagy kárára). S1 tehát m∫ködésbe hoz egy már-már színpadi jelleg∫ reprezentációt, azzal a különbséggel,
25
Umberto Eco
hogy a néz√ szükségszer∫en összekeveri a színházat a valósággal. S1 félrevezetésre használja a tükörképet. Mi a jelfolyamatszer∫ ebben a szituációban? Minden, és mégsincs semmi, ami magára a tükörképre vonatkozna bel√le. A verbális nyelvhasználat során is tehetek igaz állítást azzal a szándékkal, hogy partnerem valami mást értsen alatta (elképzeléseimr√l, érzéseimr√l vagy bármir√l), ami nem felel meg a valóságnak. Ebben az esetben is ugyanaz történik. A tükörképet továbbra is ugyanaz a bárgyú becsületesség jellemzi, mintha S1 jóhiszem∫en cselekedne; pontosan azt adja vissza, amit S1 tesz. Az, amit S1 tesz, szcenírozás, azaz szemiotikai trükk. Létezik film el√tti szcenírozás is. Meg lehetek róla gy√z√dve, hogy a kamera a világ „legigazmondóbb” eszköze, de e meggy√z√désem a legkevésbé sem vonatkozik a jelenet el√zetes beállítására, amelyet a gép majd felvesz — és amelyr√l azt hiszem (vagy nem hiszem), hogy fikció tárgya. Ha olyan filmet nézek, amely egy repül√ szemen mutatja be Hófehérkét és a hét törpét, jól tudom, hogy a szem, Hófehérke és a törpék a (fiktív) szcenírozás teremtményei, s többé-kevésbé azzal is tisztában vagyok, mennyire bízhatom meg a kamerában, amely felvette √ket. Csak a gyermek képes (aki áttetsz√ közegnek véli a filmfelvev√ gépet) valóságnak venni a szcenírozást (de az √ éretlensége a szcenírozás jelelméletének, és nem a filmfelvev√gép jelelméletének a kérdése). Ugyanilyen módon létezik visszatükrözés el√tti szcenírozás is. Segítségével valóságillúziók hozhatók létre. Ebben az esetben azonban az egész jelelméleti diskurzus áthelyez√dik a tükörképr√l a szcenírozás kérdésére. A tükörkép a visszatükrözött jelek közleked√edénye. Ezek a megfigyelések azt sugallják, hogy túl a tükrözés el√tti szcenírozáson, beszélhetünk a képalkotás grammatikájáról és a tükröz√ montázstechnikáról is. S1 olyan szögbe fordíthatja a tükröt, hogy S2 csak bizonyos elemeit lássa a szomszéd szobában zajló jelenetnek (függetlenül attól, hogy a jelenet spontán vagy pedig szcenírozás eredménye). A tükör mindig tartalmaz képalkotó trükkmozzanatot: elfordításával ezt a tulajdonságát használjuk ki. Ám ismét hangsúlyozzuk: a jelfolyamatban foglalt „trükk” nem a tükörképre vonatkozik (amely, mint rendszerint, ezúttal is úgy adja vissza a dolgokat, ahogy a tükör látja √ket), hanem a közvetít√ (a tükör) manipulációjára. Képzeljük most el, hogy S1-nél van egy távirányító, amivel kedve szerint forgathatja a tükröt, oly módon, hogy néhány másodperc alatt képes megmutatni S2-nek el√ször a szomszéd szoba sarkában
zajló események egy részletét, aztán egy elemet abból, ami a másik sarokban történik. Ha az els√ sarokban a tükör egy bizonyos tárgyat mutat, a másikban egy apatikusan maga elé mered√ embert, S1 a visszatükrözéssel azt a hatást érheti el, amelyet a film montázstechnikájában Kulesov-effektusnak neveznek. Attól függ√en, hogyan „vág”, S1 elhitetheti S2-vel, hogy az ül√ ember hol gy∫l√lködve, hol gyönyörködve, hol pedig meglep√dve szemlél különböz√ tárgyakat. A tükrök gyors forgatásával játszadozva elérhetné, hogy S2 elveszítse a tárgyak közötti térviszonyok érzékelésének képességét. Ez esetben a tükrök mozgatása valódi és jellemz√ jelfolyamat-szituációt teremtene meg: elbeszélést, fikciót, vagy „√szinte” manipulációt… A tükrök közleked√edényként való felhasználása lehet√vé teszi a szcenírozást, a képalkotást és a megalkotott képek vágását — ám ezek mind olyan, a jelfolyamathoz tartozó fortélyok, amelyek nagyobb hatásfokkal m∫ködnek, ha nem tükör adta képekkel dolgozunk. Ami változatlan maradna (bármely hallucináció áldozata legyen is S2), az a kauzálisan mindig jelent√jükhöz kötött tükörképek nem-jel természete. S2-t eljuttathatnánk akár az általánosító folyamatokig is, ahol már-már megfeledkezne róla, hogy tükör visszaverte képeket szemlél, és azt hinné, „típus-sztorit” és nem kényszer-sztorit él át. A történet tükörkép-jellege ugyanakkor azt hozná magával, hogy elválaszthatatlan volna saját kiváltó jelent√it√l, tehát továbbra is megragadna félúton a jelfolyamat és a tükrözés, a szimbolikus és a képzeletbeli között. A kísérletet megismételhetnénk a következ√ napon is. Miben különbözne akkor a természetes szcenírozástól (azaz egy normális színdarabtól), ahol az a benyomásunk, hogy a szükségszer∫ gesztusrend reprodukálása fizikailag az azt el√adó színész jelenlétéhez kötött? Abban, hogy a színházi el√adásban a színész nem a diskurzus jelent√je, hanem ha egyáltalán valami, akkor annak csupán közvetít√je, és szükségszer∫ gesztusai interpretálható, más emberi lényekre vonatkoztatott gesztustípusokra utalnak. Míg az el√bbi, visszatükröz√ el√adásban a tükörképek (a közleked√edényként m∫köd√ tükör) a jelent√kre utalnának — már ha eltekintünk a megfigyel√ interpretációs er√feszítését√l, amellyel igyekszik az élményt elszakítani a realitástól. Ám ebben az esetben a néz√ (ne feledkezzünk el az el√feltevésr√l, mely szerint tudatában van annak, hogy tükröt néz) ismét csak kétértelm∫en viselkedne: Alice-hoz hasonlóan be-
26
Tükrökr√l
virtuális képei, amelyeket a megfigyel√ mint tükrökb√l visszaver√d√ket azonosít. b/ A különféleképpen deformált tükrök játékának segítségével, egy bemutatott tárgyból kiindulva, valódi képek keletkeznek, amelyeket a megfigyel√ kénytelen csoda hatásának tulajdonítani. c/ Megfelel√en beállított egyenes tükrök segítségével a tükröz√ felületen létrejön az egymásra és egymás mellé helyezett vagy összeötvözött tárgyak képe, ami a csodás jelenés benyomását kelti a néz√ben, aki nem tudja, hogy tükörjátékot szemlél. Mármost, az a/ esetben a megfigyel√, aki tudatában van a játék tükörtermészetének, hasonló helyzetben leledzik, mint az, aki saját maga mozgatja a különböz√ módokon szembeállított tükröket. Esztétikailag élvezheti a közvetít√ vagy közvetít√k manipulációját. De ha egy látcs√vel figyeli (hogy jobban lássa) a színpadi el√adást, a látcs√ célja, hogy segítse a szcenírozás érzékelését; míg ebben az esetben a szcenírozás irányul arra, hogy a közvetít√-protézis lehet√ségeinek esztétikai érzékelését segítse. Minden esztétikailag élvezett eseményben találhatók önreflexív elemek. Az élvez√ nem csak az üzenetek formájára összpontosítja figyelmét, hanem a közvetít√ közeget felhasználó eljárásra is — akárcsak egy zenekari el√adásnál nem csak a dallamot élvezzük (amely mint olyan, független a közvetít√ közegt√l), hanem a módot is, ahogyan kihasználják a hangszer adta lehet√ségeket. A b/ és c/ esetekben ismét csak közel azonos helyzetben találjuk magunkat, mint amit a délibábok és egyéb optikai tünemények kapcsán írtunk le. A tükrök felhasználása továbbra is közvetít√ jelleg∫, de a befogadó nem fordít figyelmet rájuk, mert nincs tudatában jelenlétüknek. Legföljebb esztétikai szempontból élvezi a szcenírozást, amelynek titka rejtve marad el√tte. Ha azután azt hiszi, hogy csodával áll szemben, helyzete nem különbözik annak a személyét√l, aki tükörben látja magát, és azt hiszi, hús-vér ember állt elé. Tehát csupán érzékcsalódásról, és nem valódi tükörélményr√l van szó. A jelprodukálás módjainak tipológiája szerint (ld. Általános jelelméleti traktátus-omat, 3.6.6) a fenti érzékcsalódások el√idézése programozott ingerkibocsátásként definiálható. Mint ilyen, jelfolyamatjelleg∫ szcenírozáson alapul (olyannyira, hogy más úton is közvetíthet√ volna — ki is mentek a divatból a tükörteátrumok, amióta a képkivetítés egyéb eljárásai is rendelkezésünkre állnak), de a felhasznált tükörképek magukban véve igazmondók és kívül állnak a jelfolyamaton.
lépne a tükörbe, úgy élné meg a virtuális képet, mintha valóságos volna. Megint csak egy hallucinációra épül√ küszöb-helyzet.
13. SZIVÁRVÁNYOK ÉS DÉLIBÁBOK
A
szivárvány is részleges visszatükrözési jelenség, még ha olyan elemek is részt vesznek benne, mint a fénytörés és a légkör alacsony rétegeiben apró vízcseppeken áthatoló napfény diszperziója. Mindazonáltal a szivárvány képét soha nem tekintjük tükörképnek. A szivárványt csak két esetben használhatjuk a jelfolyamat egységeként. Felfoghatjuk csodának, az istenség által kibocsátott „jelnek”: de nem nagyobb mértékben annál, mint amennyire jelnek tekintjük a viharokat, a szök√árakat, a napfogyatkozásokat és a madarak röptét. Az emberiség √sid√k óta jelentéssel ruház fel különböz√ természeti jelenségeket, de korántsem sajátos visszatükröz√ szerepük jegyében. Ugyanakkor a szivárvány felfogható és használható tünetként (amennyiben a vihar végét jelzi). Mint ilyen, m∫ködhet a feltételezett jelent√ távollétében is, hiszen megjelenik a vízesések fölött is. Mindenesetre, akkor is ha helyesen értelmezzük, mint a légkörben szálló vízcseppek jelenlétének tünetét, nem egy tárgy tünete, hanem a közvetít√ közeg anomáliájáról tanúskodik. Ami a délibábokat és egyéb hasonló jelenségeket illeti, a jóhiszem∫ megfigyel√ sohasem érzékeli √ket tükörjelenségeknek: ezek az érzékcsalódás eseteit képviselik. A kritikus szellem∫ megfigyel√ tekintheti √ket a közvetít√ légkör állapotára és egy távoli tárgy jelenlétére utaló tünetnek. S miután ellen√rizte megfigyelését, használhatja is √ket mint az adott tárgy tükörképeit — tehát mint protéziseket.
14. TÜKÖRSZÍNHÁZAK
A
délibábok segítségével azonban beavattatunk más tükörjátékokba is, amelyek az elmúlt századokban a következ√ nevekre hallgattak: Theatrum catopricum, Theatron polydicticum, Theatrum Protei, Speculum heterodicticum, Multividium, Speculum multiplex, Tabula scalata, stb.6 Mindezek a machinációk három alternatívára vezethet√k vissza. a/ A tükrökön keresztül megsokszorozódnak és elváltoznak a tárgyak adott formában bemutatott
27
Umberto Eco
gát, de az iskola el√tti korban a gyermekt√l nagy er√feszítést követel (és megkíván bizonyos tanulást), hogy ráismerjen a fényképen szerepl√ tárgyakra: s√t, általában úgy értelmezi a képeket, mint valami általános tartalomra utaló jelenségeket, és csak így, az univerzálison keresztül végzi el a (pontatlan) azonosítást. Látja egy n√ fényképét, úgy fogadja, mint egy típus-n√ képét, applikálja a típust egy szükségszer∫en adott Y n√re, és megállapítja, hogy a mama képér√l van szó. Tévedésének forrása, hogy nem vonatkoztatja a pontatlan megnevezést, a homályosan meghatározott jelöl√t, azaz a fotón látott képet. Ezek a kezdeti tévedések megismétl√dnek a mi fényképértésünk során is. A fénykép tanúskodik arról, hogy jelen volt valami, ami lenyomatot hagyott a lemezen (gyakran bizonyítékként is használják), mégis mindig felkelti a gyanút, hogy az a valami nem volt ott. Tudjuk, hogy valaki, akár a beállítás, akár egy optikai trükk, akár az emulzió rejtélyes játéka, akár a megvilágítás és más hasonlók révén megjelenítheti valaminek a képét, ami nem létezett, nem volt, és nem is lesz ott soha. A fénykép csalhat. Még akkor is tudatában vagyunk ennek, ha naivan, szinte hív√ módjára elfogadjuk, hogy nem csal. Feltételezhetjük a jelent√ tárgyat, de minden pillanatban fennáll annak veszélye, hogy puszta tartalommá oldódik. Vajon a kép egy ember fényképe, vagy annak az embernek a fényképe? Attól függ, hogyan használjuk.8 Id√nként, hamis premisszákból az általánosba (univerzális, tartalom) átlépve, úgy tekintjük X fényképét, mintha Y fényképe lenne. Ez nem egyszer∫ érzékcsalódás, mintha a belép√ X képét látnánk a tükörben, és azt hinnénk, Y lépett be: több annál; arról van szó, hogy minden lenyomat esetében, bármennyire is pontosan meghatározott, mint például a fényképlemezen szerepl√, az általános vonások végül eluralkodnak a specifikus karakterjegyeken. A tükörben, kivéve a tükörszínházakat, akkor is magam választom meg a képbeállítást, ha másokat kémlelek: elég ha kissé odébb lépek. Továbbá ha félalakban látom magam a tükörben, lábak nélkül, elég, ha közelebb lépek és belenézek, kissé lefelé: amennyire lehetséges, látni fogom a lábaimat, amelyek az imént nem szerepeltek a képen. A képet el√hívó tárgy jelen van, jóllehet elinte nem vettem észre. A fotón ellenben a beállítás eleve adott, megváltoztathatatlan; ha a kép nem mutat lábakat, azokat a lábakat sosem fogom látni, csak feltételezhetem létezésüket: lehet, hogy egy cul-de-jatte fényképét látom. A lábak pedig, amelyeket feltételezek, nem az ábrázolt alak lábai, hanem a „kétlábúsága”.
15. „KÉPFAGYASZTÓ” TÜKRÖK
F
olytassuk most fenomenológiai kísérletünket a varázstükrökkel (ezúttal valódi varázstükrökkel, és nem azokkal, amelyek a varázslat képzetét idézik fel). Képzeljük el, hogy van egy fagyasztó tükrünk. A tükrözött kép megfagy a felületén, akkor is, ha a tárgy elt∫nik. Ezzel végre létrehoztuk a távollev√k kapcsolatát el√zmény és következmény között. Ám még nem iktattuk ki a eredeti jelent√t a képhez f∫z√ kauzális köteléket. Még egy lépés el√re, egészen apró lépés. A fényképlemez lesz a fagyasztó tükör. Természetesen olyan lemez létezését feltételezzük, amely rendkívül életh∫en reprodukálja a képet (hullámhossz, élességviszonyok, kontúrok tekintetében): egyébként pedig magunk is képesek vagyunk érzékelésünk folyamán rekonstruálni a törött vagy homályos sávokkal rendelkez√ tükörb√l érkez√ képet. Mi teszi hasonlóvá a fényképet a tükörképhez? A gyakorlatból igazolt tétel, amely szerint a camera obscura úgyanúgy igazat kell hogy mondjon, mint a tükör, mindenesetre tanúsítania kell egy forrástárgy jelenlétét (a tükör esetében ez valóban jelen van, a fotó esetében jelen volt). A különbség éppen az, hogy az exponált fényképlemez nyomot vagy lenyomatot hordoz. A lenyomat rendelkezik néhány, a tükörképt√l eltér√ tulajdonsággal, akkor is, ha figyelmen kívül hagyjuk a fordított szimmetria visszaállítását (hogy a kép fordítva kerül a lemezre, majd újra visszafordítva az el√hívott képre), tehát nem vesszük figyelembe a tükörképet jellemz√ egybevágó szimmetria tényleges megfordítását. Ami érdekes, az az, hogy a lemez más anyagra „fordítja” a fénysugarakat. Többé nem fénysugarakat érzékelünk, hanem tiszta intenzitásviszonyokat és a színez√anyagok megoszlását. Közbelépett tehát egy kivetít√ mozzanat, egyik anyagról a másikra került a kép. A közvetít√ közeg elveszti állandóságát — a fénykép újra és újra „lefordítható” különböz√ anyagokra, miközben a kapcsolatarányok változatlanok maradnak. A kép ilyen módon nem független hordozójától, mint ahogy a Morse-ábécé független az anyagtól, amelyben típus-jelei megtestesülnek; de jelen van a függetlenedés eleme. Ez a több mintára utalás, amely minden lenyomat jellemz√je,7 azt is magával hozza, hogy az egyén ontogenezisében a „fotó-stádium” jóval kés√bb érkezik el, mint a tükör-stádium. A kisgyereknek nem okoz nehézséget, hogy a tükörképben felismerje ma-
28
Tükrökr√l
A valamire vonatkozás impressziója azonnal tartalmi elemek játékára hullik szét. A fénykép már jelfolyamat-jelenség. A második mágikus kísérlet: a megfagyott kép mozog. A moziban, természetesen. Ott, ahol közrejátszik a fényképr√l tett minden megfigyelésünk, továbbá amit a montázs grammatikájáról mondtunk, az összes megtéveszt√ és univerzalizáló effektussal egyetemben, amelyet lehet√vé tesz. Nyomok, de mozgásban. Harmadik kísérlet. A lenyomat nagyon gyengén meghatározott, a tükör mintha a képek mélyh∫t√je lenne, de már arra sincs biztosítékom, hogy valóban tükörr√l van-e szó, s hogy volna ott valamiféle jelent√, amely determinálhatná a képet. Mindaz, ami látszik, nem csupán szcenírozás, képbeállítás, látószögválasztás, hanem egy, a felületen végzett m∫velet eredménye, melynek következtében a szóbanforgó felület, úgy t∫nik, visszatükrözi a sugarakat, amelyek egy tárgyról érkeznek. A festménynél tartunk. Itt már a jelfolyamat-jelenség minden összetev√je megfigyelhet√, az el√állítás fizikai m∫velete összeköttetésben áll az értelmezés szabályrendjével, méghozzá teljes mértékben eltér√en attól a modellt√l, amely a tükörkép esetében m∫ködésbe lép. Három képzeletbeli kísérletünk során olyan jelenségeket vizsgáltunk, amelyeknek a legkisebb közük sincs a tükrökhöz. Akkor sincs, ha e jelenségek tárgyalása közben képtelenek vagyunk teljesen elvonatkoztatni a tükörkép emlékét√l, amelyet azok majmolnak (olyan értelemben, ahogy a m∫vészet mindig simia naturae). Mindazonáltal röviden vissza kell térnünk ahhoz a kísérletünkhöz, melynek során egy dombvonulat mentén egymástól szabályos távolságra elhelyezett tükröket vizsgáltunk. Ezúttal tételezzük fel, hogy a tükröket más szerkezetekkel helyettesítettük, amelyek a kiinduló tárgyról érkez√ fénysugarakat elektromos impulzusokká transzformálják, s ezeket egy a sor végén álló gép ismét optikai jelekké alakítja át. Az érkez√ végs√ kép, amelyet kapunk, minden olyan tulajdonsággal rendelkezne, mint a fényképek vagy a filmfelvételek lenyomatai: egyidej∫leg több mintára utalna, visszafordított (újra-visszafordított) lenne és gyengébben definiált volna mint a tükörkép (bár eldöntöttük, ezt a kellemetlenséget átmenetinek tekintjük). Mégis úgy t∫nik, ez a rendszer, akárcsak a tükrök lánca, „kemény” jelöléssel rendelkez√ szisztéma volna, mert a képet a jelenlév√ jelent√ határozná meg, amely kauzálisan létrehozza, a közvetítés pedig szükségszer∫t√l szükségszer∫ig haladna.
Természetesen ez a berendezés, amelyben a televíziós közvetítés leegyszer∫sített modellje fedezhet√ fel, csak akkor rendelkezne a fenti sajátosságokkal, ha él√ közvetítésr√l volna szó. Egy felvételr√l sugárzott tévéadás, ami az általa a gyakorlatban életrehívott magatartásformákat illeti, nem különbözik egy filmvetítést√l, eltekintve a kép definiálásában és a szemhez érkez√ érzékinger típusaiban mutatkozó eltérésekt√l. Csakis az él√ televíziós felvétel esetében valósul meg a jelent√vel fennálló abszolút tükörszer∫ kapcsolat. Kivéve (és az elv érvényes lehet a távoli képet visszaver√ tükrök sorozatára is), hogy éppen a jelent√ és a kép között fellép√ térbeli távolság kelti a lehetséges távollét félig-meddig öntudatlan gyanúját. A bemutatott tárgynak ott kellene lennie, de az is megeshet, hogy nincs ott. (Mell√zzünk itt egy egyébiránt alapvet√ mozzanatot, mégpedig azt, hogy a felvételr√l zajló közvetítés minden címzettben bizalmatlanságot szül az él√ közvetítés „szavahihet√ségével” kapcsolatban. A televízióban megjelen√ kép, gyakorlati szempontból, rendelkezik a tükörkép el√nyeivel, de a fénykép és a film hátrányaival is. Szükségszer∫ség, a jelent√n él√sköd√ parazita — de az is lehet, hogy nem. Ki lehet bizonyos a dologban? Mennyi és hányféle manipuláció érheti a közvetít√ közegben megtett út során? És milyen sokat számít nem csak a képbeállítás, de a vágás is, az a vágás, amely egyenes adásban is érzékelhet√ — s amelynek következtében a kamera dönt arról, hogy a valóságos jelent√ mely oldalait tárja fel, míg az üzenet végül minden pillanatban Kulesov-effektusokat hozhat létre? Ám a fényérzékeny lenyomatok és a tükörképek szembesítése mégis elmond valami nagyon fontosat a fénykép, a film és a televízióban megjelen√ kép jelelméletér√l. Ez a kép a jelfolyamat határain belül helyezkedik el, de ez nem jelenti azt, hogy egyúttal a nyelvileg kifejezhet√ határain is belül volna. Minden lenyomat egyszermind kivetítés, amely helyérzékeny egység módjára m∫ködik, s nem úgy, mint különálló és — a könnyebbség okáért — megismételhet√ elemek szekvenciája.9 Egy lenyomat (amely már jel) értelmezésének módja hasonló ahhoz, amellyel egy deformált vagy pontatlanul meghatározott tükörképet interpretálunk (amely nem jel). A kivetítésben mutatkozó kapcsolatok mentén haladunk, a kép bizonyos dimenziója ilyen és ilyen arányoknak kell, hogy megfeleljen, ha nem is a szükségszer∫ tárgyban (jelent√), legalább a típus-tárgyban (tartalom), amelyr√l a kép „beszél”. A valódi és saját-
29
Umberto Eco
elég a kereszt-kísérlethez folyamodnunk: ábrázoljuk a tükröt egy fényképen, televíziós vagy filmes képalkotással, esetleg festményen. A tükörkép képei nem m∫ködnek tükörként. A tükörr√l lehetetlen olyan lenyomatot vagy ikont adni, ami ne lenne ismét tükör. A tükör, a jelek világában, saját szellemalakjává válik: karikatúra, tréfa, emlék lesz bel√le. Készíthetünk egy portrét, fotós vagy fest√ eljárással, és meg lehetünk gy√z√dve róla, hogy „realisztikusabb”, életh∫bb az eredetinél. A tükrökr√l képtelenség az eredetinél h∫bb képet készíteni. A tükröz√, amely torzítás nélkül adja vissza a rajta kívül futó jelfolyamatot, nem „tükrözhet√” a jelfolyamattal. A jelfolyamat csupán általánosíthatja, vagy redukálhatja a fajtára, szerkezetre, elvre, tiszta tartalomra. A két világ között, melyek közül az els√ a második küszöbe, nincs átjárás; a határesetnek tekinthet√ görbetükrök a végpontot jelölik ki: egyszer mégiscsak el kell dönteni, kívül vagy belül állunk. A tükröz√ univerzum olyan valóság, amely képes a virtuális benyomását kelteni. A jelfolyamat világa olyan virtualitás, amely a valóság illúzióját kelti.
szer∫ „grammatikai” kategóriák a képbeállítás és a vágás szintjén lépnek be. A lenyomatok nem tükörképek, de úgy olvassuk √ket, mintha azok lennének. Id√nként tehát úgy is élhetünk a lenyomat-képek jelfolyamatában adott lehet√ségekkel, mintha azok tükörképek volnának, azaz egy tout court valóságos érzékelés eredményei, s vizsgálhatjuk a magasabb szinten elhelyezked√ manipulatív stratégiáikat. Persze csak ha nem fogjuk vallatóra saját magunkat a lenyomat-képek értelmezésének nagyban kultúrafügg√ jellemz√ir√l, valahányszor felvet√dik az √ket a jelent√höz f∫z√ (állítólag kauzális) kapcsolat problémája.
16. EXPERIMENTUM CRUCIS
M
indenesetre, ha er√sek az illúziók, a kétértelm∫ségek, a „küszöbön” jelentkez√ zavarodottság, a kísértés, hogy azonosítsuk a tükörképet a lenyomattal,
Jegyzetek
2. Jacques Lacan, Scritti, Torino, Einaudi, 1974. 3.Umberto Eco, Trattato di semiotica generale, Milano, Bompiani, 1975, 3.4.7. 4. Saul Kripke, Nome e necessità, Torino, Boringhieri, 1982. 5. Ch. S. Peirce, Semiotica, Torino, Einaudi, 1980, 189. 6. Jurgis Baltrusˇaitis, Lo specchio, Milano, Adelphi, 1981. 7. Vö. U. Eco, Trattato, id. kiad., 3.6. 8. Nelson Goodman, I linguaggi dell’ arte, Milano, Saggiatore, 1976. 9. Vö. U. Eco, Trattato, id. kiad., 3.4.9.
* A tanulmány olvasója szembeállítást talál majd a jelfolyamat és a jelelmélet kifejezések között. A jelfolyamat olyan, az emberi lényekre (és egyesek szerint az angyalokra és az állatokra is) jellemz√ jelenség, amelyben — mint Peirce mondja — szerepet játszik egy jel, a tárgya (tartalom) és az értelmezése. A jelelmélet a jelfolyamatra reflektáló teória. A jelelmélet teoretikusa tehát az az alak, akinek fogalma sincs róla, mi a jelfolyamat, de ha kell, az életére is fogadna, hogy létezik. 1. Jacques Lacan, Il seminario, I, Torino, Einaudi, 1978.
René Magritte: A kurtizán palotája, 1928-29
30
