VADÁSZOK, HALÁSZOK, MADARÁSZOK
NYÚLVACSORA
M. község vadászegyesületének tagja volt a világháború előtt az egyik helybeli pékmester is. Társas vadászatokon mindig ott feszített sárga kamáslijában a többi úri fegyveres között, és zergetollas vadászkalapjá val a fején ő is rettent előkelőnek hitte magát. Gyenge puskás volt külön ben, afféle kocavadász, aki a vadászat igazi gyönyöréből: a mező, a rét és a tiszai erdő csendjéből, a vadak rejtett életének megleséséből nem élvezett soha semmit, mert mindig elragadta a puskája. Egyetlen célt is mert csupán: minél többször elsütni a fegyvert. Bizony, nemegyszer oda-odapörkölt még a vadászcimborák orra elé is, de a vadállomány ban nemigen tudott kárt tenni a jámbor. Ugratták is ezért eleget, ették a lelkét a többiek, hogy még egy beteg fácánt sem képes puskavégre kapni, s ez még inkább olaj volt a tűzre. Annál jobban serkentette vala milyen vadászzsákmány elejtésére. Egyszer aztán, egy téli napon egyedül fogott egy hajtásnak. Hamarosan észrevett egy nyulacskát, amint tolta maga előtt a frissen hullott havat a rét felé baktatva. Kupán lőtte volna szegényt, de csak a lábát találta el, s a törött lábú tapsifülest sikerült kézzel elnyomnia egy magasabb hótorlaszban. Megörült az így szerzett zsákmánynak, és annak is, hogy i t t az alka lom eldicsekedni a vadásztársak előtt, akik közül néhányat már hazafelé mentében meghívott magához nyúlvacsorára. Javában rotyogott a paprikás, mikor nimródunknak eszébe ötlött, hogy valami nem stimmel: mit fognak szólni a cimborák, nem lesz-e gya nús, ha egy fia sörét nem sok, annyit sem találnak majd a nyúlban? Mit tegyen? - töprengett. Végül is megoldotta. Az asszonyt valamilyen ürüggyel elküldte a boltba, ő meg azalatt k i hozta a tűzről a lábast, és sörétes puskájával kissé messzebbről, hogy azért az edényben kár ne essék, közéje lőtt a nyúlpaprikásnak. ízlett is a meghívottaknak a vacsora - no, persze, locsolgatták is erő sen -, hanem egyszer csak fölszisszent az egyik vadászcimbora: - Híjnye, a nemjóját! - M i baj, no? - kérdezték tőle.
- A z t még értem - válaszolta a kérdezett, törött fogát szíva -, hogy sörét v a n a nyúlban, de hogy a k r u m p l i b a hogyan jutott? Zavarba jött volna nimródunk, de az egyik vadászcimbora évődve k i segítette: — Hát krumpliföldön lőtted, ugye, komám?
VADÁSZÍGÉRET
- No, te aztán alaposan fölültettél bennünket - morog a közismert zentai vadászra a komája. - Miért? - Hát nem azt ígérted, hogy küldesz nekünk egy n y u l a t Ferenc-napra? - N e m ment el? Ó, az anyja... Pedig mennyire küldtem, komám! T u dod, vasárnap reggel, amikor meghajtottuk a Mákost, odapörköltem egy nek a f a r k a alá, s amikor láttam, hogy toronyiránt i n d u l Zenta felé, kétszer is utána kiáltottam, hogy menjen el hozzátok. Még a lakáscíme det is bemondtam...
KEVÉS A NYÚL
Nem igazi, csak amolyan hétvégi vadászok bóklásztak ketten vad után a Felsőhegy a l a t t i laposon. Kókadtak v o l t a k már, mert reggel óta gyüszméköltek, járták a határt - hiába. Se fácán, se fogoly, se nyúl a kerek határban... Fönt a dombon őrizte tehenét a felsőhegyiek m i n d e n hájjal megkent mókamestere, az öreg Ördög Gyurka. Hozzá kiáltott fel az egyik nimród, tudakolva: - Mondja, tatám, látott-e errefelé n y u l a t legeltetés közben? - Láttam bizony, kettőt is! - szólt le az öreg sok jóakarattal. - Hű, az anyja! - kapta le válláról a puskát a két vadász. - Oszt mikor? - Hát... hogy is csak?... Úgy gondolom, K a t a l i n - n a p k o r lesz két esz tendeje - szólt vissza G y u r k a bácsi, de nyomban igyekezett is odább.
VADÁSZLECKE
A n n a k idején az egyik zentai gazdalegény ke — a p a i engedéllyel — v a dászpuskát vásárolt. E g y l e t i taggá is l e t t n y o m b a n , s attól kezdve, m i n t afféle újdonsült zergetollas, azzal szórakozott, hogy a t a n y a körül rá lőtt m i n d e n r e , a m i csak mozgott. K i n t mászkált naphosszat a földeken, s d u r r o g o t t ész nélkül, hogy már a környékbeli tyúkok sem győzték kodácsolással, a t a n y a i kuvaszok m e g ugatással. H a r a g u d t a k is a csendháborításért a szomszédok, de szólni azért még sem szóltak. H a n e m az egyik lassú, csendes beszédű t a n y a i pógár elhatá rozta, hogy ő b i z o n y „visszalű". N o , n e m puskával, m e r t abból baj tá m a d h a t n a ; v o l t ahhoz n e k i hatásosabb fegyvere is. E g y i k délután megszólította a szállás körül bóklászó legénykét: — Te, Jóska! Átjönnél-e hozzám m a estére? V a l a m i kóbor macska rá k a p o t t a g a l a m b o k r a , oszt o t t eszi a fene m i n d e n este fönt a palláson. L e köllene lűni... — Csak szóljon, J a n i bátyám! — k a p o t t az a l k a l m o n az ifjú nimród, s máris úgy várta, leste az estét, m i n t v a l a m i k o r a f a l u s i gyerek a búcsút. A l k o n y a t után a gazda fölvezette a legényt a padlásra, s a zsákok mögül o d a m u t a t o t t a padlás elejére: — A h u n a! Mán o t t is v a n a büdös férge! - súgta a vadásznak. — Hol? N e m látom - meresztgette a szemét a kövér homályban a legény. — Dehogynem! Még mozog is o t t a p a n d a j b a n . Pörkölj csak oda! M i t tehetett szegény fiatalember? Odalőtt. — Eltaláltad, öcsém, biztosan eltaláltad! — hangoskodott az öreg. Odabotorkált a tetthelyre, s máris hozta kezében a zsákmányt: egy csempe hegyű vasmacskát. — M o n d t a m , ugye, hogy eltrefelted? M o s t még a r r a kérnélek, hogy ezt a zsákmányt azért csak h a g y d i t t nekem, m e r t t i vadászok az i l y e n trófeával úgyse igen szoktatok egymásnak dicsekedni.
DEHOGY V E R T E Ő AZ ASSZONYT!...
A z egyik öreg halászt amúgy béketűrőnek ismerték a cimborái, n e m vétett az a légynek sem, de h a jól a k a l a p alá szedett, o l y a n k o r igen nehéz természetűvé változott.
Valahányszor leszopta magát, a következő n a p o n a felesége rendsze r i n t plezúros ábrázattal járt-kelt az utcán. Egyszer józan fővel — a m i n t o t t beszélgettek az emberek a T i s z a - p a r t i k i s p a d o n — az egyik utcabélije megkérdezte tőle: — J a n i bácsi, m i k o r időnként berúg, el szokta-e tángálni az asszonyt? — Én, öcsém? Má hogy tennék olyat? N e m emelek én rá kezet soha. — Nem-e? — h i t e t l e n k e d e t t a kérdező. — A k k o r miért v a n az, hogy v a lahányszor mátós keed, o l y a n k o r másnap a felesége képe m i n d i g csupa k i k meg ződ, véraláfutásos? H a n e m bántja keed? — N e m is bántom. H a n e m azt, igaz, megcselekszem, hogy főcsalom a pallásra, s a m i k o r fölér, visszagurítom. Dehogy verem meg! Összeveri ő maga magát.
GALAMBÁSZ EPIZÓDOK
Egy zentai iparoslegény - a két háború között - hazafelé kísérte a meny asszonyát a vasárnap délelőtti korzózásból. Éppen o t t h a l a d t a k el a régi Huszágh-patika előtt, s a legény, hogy fordítson a szón, no meg hogy szépet is m o n d j o n a nagylánynak, o d a m u t a t o t t a kocsma udvarán csóko lózó g a l a m b o k r a : - Lássa, Rózsika, én is így szeretném leélni magával az életemet, m i n t o t t fönt a galambok. Rózsika kissé szemérmes természete m i a t t némi késéssel vetette föl búzavirág tekintetét a galambdúcra, a h o l a sétálódeszkán e k k o r már a g a l a m b o k egészen mást csináltak... Vissza is adta a gyűrűt, s így a házasságból, a szelíd galambok m i a t t , n e m l e t t semmi.
BRANKO BÁCSI KISGALAMBJAI
P a n t e l i n B r a n k o bácsinak, a helybéli galambászok e g y k o r i ősz hajú mesterének v o l t egy nagyon öreg galambpárja. A n n y i r a vének v o l t a k , hogy már költeni sem költöttek, s ezért elhatározta, hogy túlad r a j t u k . D e k i b o l o n d öreg galambot v e n n i , a m i k o r f i a t a l t is kaphat? T u d t a ezt B r a n k o bácsi is, ezért hát, mielőtt p i a c r a v i t t e v o l n a őket, némi kozmetikába
fogott. Kiszedte az evező- és f a r k t o l l a i k a t , jól megkoppasztotta őket a bögyük táján, s így v i t t e k i g a l a m b j a i t a Tyúkpiacra. — Osztán m i l y e n idősek ezek a kisgalambok? — érdeklődött tőle egy a l végi öregasszony. — Háromhetisek — v a l l o t t a szemrebbenés nélkül B r a n k o bácsi. — Néz ze csak, m i l y e n tömöttek, tapogassa...! — A kisunokámnak vinném. Tudja, beteg szegíny, oszt megkívánta... M e g a l k u d t a k , s el is m e n t az asszony a „kisgalambokkal". Egy hétre, kettőre, összetalálkozott a vevő meg az eladó a piacon. — Ördög bújjon a vín szélhámosába! M a g a aztán jól becsapott engem! — Én? - csodálkozott az öreg galambcsiszár. — Már hogy tehettem v o l n a ilyesmit? — Ne tagadja! Két n a p i g főztem azt a galambot, a m i t magátul vettem. Egy álló hétig rájártunk, o l y a n v o l t a húsa. — És még kiabál? Hát h o l vesz maga máma o l y a n húst a mészárszék ben, a m e l y i k egy hétig eltart?!
