Útibeszámoló a Nimes-i Feria De Pentecote-ról, 2013. május 15-20.
Nehezen indul a dolog, több szempontból is. Peti nem tud jönni, mert millió a dolga, számolhatatlan az elkötelezettsége, leginkább meg talán érkezése sincs mindezek, s egyebek miatt sem. Aki pedig még mérlegeli, végül úgy dönt, mégis marad otthon. Aztán itt van az is, hogy 16-án délig észak Svájcba szólít a kötelesség, az ember pedig becsülje meg a kenyerét a gazdasági válság ki tudja hányadik esztendejében, fél szemmel már a nyugdíj felé kacsintgatva. Meg különben is, első a kötelesség!
Előzmények
A hosszú autózások, vagy tizenegy óra otthonról Svájc felső sarkába a hármas határhoz, onnan le Provance-ba, aztán pár nap múltán a Földközi tenger mentén vissza hazafelé, tipikusan az elmélkedés, a visszatekintés, a kérdések megválaszolásának és az ajánlatok megfogalmazásának fórumai. Spyro Gyra, Weather Report, Santana és Miles a hangszórókból pont elég a dinamikus és tempós haladás alátámasztásához. Az ismerős futamok ugyanakkor kellően ellazítják és felszabadítják a lelket ahhoz, hogy térben és időben, emlékezetben és vágyakban, szerelemben és józanságban szabadon csapongjon. No, elég az hozzá, hogy a Feriát indító novillada idején még a ’sustainable growth’ és a ’challenges ahead’ légkörében okosodunk elkötelezetten. Csütörtökön, 16-án, ebéd körül fordítom a Passatot délnek. És a már úgyis megfizetett svájci autópályákon kocsikázom békésen Bern, Lausanne és Genf érintésével. A százhúsz kilométeres sebességkorlátozás és a helyi rendvédelmi szervek iránti tiszteletem ezt a tempót engedik meg, így viszont van időm gyönyörködni, ahogy az északi hármas határ ipari vidékeit lassan az Alpok csúcsai váltják fel. Jó ez így, esélyem sincs hétszáz kilométert letolni este hatig, hogy az első corridát lássam Nimesben. A GPS által prognosztizált nyolcórai érkezés pedig még pont megenged egy nyugodt vacsorát. Különben is, nem a svájci autópályák azok, ahol az ember mindenképpen bizonyítani próbálja, hogy mennyit ver rá a térkép-gép kalkulációjára. 1
Lassan elfogy az autó alól a Rolex és a Toblerone földje, a magas csúcsok vertikális feltörekvését a kitáruló Rhone völgy horizontális tágassága váltja. Kicsit tempósabb a haladás, de egyfolytában szemerkél, csúcsot javítani ezen a szakaszon sem kínálkozik lehetőség. Szinte tapintható, ahogy a hegyvidékről az alföldre váltunk, majd onnan szelíd átmenettel az európai Mediterráneum gyöngyszemébe, Provance-ba érkezünk. Mire elérem Arles-t, valóban este van, nagyon csendes a város. Hétköznap este nyolc óra, szemerkélő eső és a Boulevard de Lycée, Arles Champs Elysée-je, szinte üres. Könnyedén autózom körbe a belvárost, az ötös lehajtótól a Place Lamartine körforgalmáig. Minden a régi. Christophe okos öccse van a recepción. Mindig ő van este. Szeretettel és mosolyogva köszönt, megkérdezi jól vagyok-e. Mondom igen. Aztán nem találja a foglalásom. 2008 óta kivétel nélkül, évente kétszer töltök itt négy uszkve tíz éjszakákat, hol családdal, hol társasággal, sohasem laktam más szobában, mint a száznyolcasban. (Ha az a szoba mesélni tudna!) Aki számít, az hallott már a száznyolcas és az én életem összefonódásáról. Christophe okos öccse persze nem. Ráadásul most a saját nevemen van a foglalás, nem Petién. Mert úgy szokott lenni, hogy az ő dolga a szállás, az enyém a jegyek. Így alakult, így is maradt, jó ez így. Ő meg mindig a saját nevére foglalta a szobákat, hol csak kettőt, a százhatost magának, a száznyolcast nekem, hol meg az egész első emeletet, ha népesebb csapat verbuválódott. Az emlékbe eltett, Karitól vett retro plakátokkal egybekeretezett bikaviadal jegyeken a matadorok aláírásai mellett viszont mindig ott van az én nevem is a belépőkön, mert a foglaláskor a számítógép ezt is rögzíti! Nem is nagyon tudja az elmúlt nyolc évben senki más megvenni az Arles-i aréna Secondes 600-as és 601-es helyeit. Tudják a szervezők, hogy azok az enyémek! De ezúttal nem Peti nevén volt a szobafoglalásom, hanem a sajátomon. Laczlo – így. Még szerencse, hogy kiderült, mielőtt elszomorodtam vagy felidegesedtem volna. Felhurcolkodom. Öltönytáskában az elmúlt napok jelmezei, a megszokott fekete gyöngyvászon sporttáskában az elkövetkező pár nap gönce. Meg a számítógéptáska, az üzleti élet elengedhetetlennek hitt kelléke. A bélszínszállító hűtőtáska a kocsiban marad, Peti is így szokta, minek felvinni. Majd ha meghozom a bélszínt Clementétől, a sajtot a Géant Casinoból, beviszem Christophe hűtője mellé, ott jó helyen lesz, amíg tele nem pakolom, hazafelé készülődvén Angeline három puszival fogad, a mamája is! Megszeppenve állnak, amikor a literes szilvás Unikumot átadom nekik és elmagyarázom, hogy ez klasszikus magyar digestive, és fűszernövényekkel készül, nagyon régi, tradicionális recept alapján és szilvaágyon is volt, meg 2
persze tölgyfahordóban. Meg hogy az egészet azért kapják, mert Húsvétkor, az utolsó estére, amikor már mindenki nagyon kimerült volt és alig várta a Feria végét, megcsinálták nekünk a madártejet, csak azért, mert napokig nyafogtunk érte. Ez utóbbi gondolatot megértették, ebben biztos vagyok, láttam rajtuk. Coquilles Saint-Jacques avec Salade Verte – most ez a sláger. Utána a kötelező és immáron a barátság szimbólumává avanzsált madártej. Angeline mindenképpen kommunikálni szeretne, talán kifejezné örömét, talán csak az ajándék izgatja, de sem angol nyelvtudása, sem az európai kevert konyhanyelv iránti nyitottsága nem javul. Még akkor sem, amikor megkóstoljuk az italt és mosolyogva koccintunk! Jó dolog örömet szerezni! Nagyon különös élmény a zajosnak és nyüzsgőnek megismert szállodakörnyéki utcákon hazasétálni. Egy-két zugból szűrődik csak fény, kevés üvegtábla mögött sejlik fel arc. Csodálatos Arles hétköznapi csendje. Megragadó azt követően, hogy évekig csak a feria-harsány, felbolydult kisvárost éltük meg. Milyen jó lehet itt élni! Vagy unalmas? Megvan annak is a maga varázsa, ha az ember egyszer csak azon találja magát, hogy egyedül érkezik meg egy Feriára. Szakítva minden hagyománnyal, egyedül és elkésve. Oka persze mindennek van, a világ így működik, ezt mindannyian tudjuk, de ezekről majd később és egyenként. Vagy valahol másutt.
2013. május 15. 18:00, Nimes, novillada, Roman, David Martin Escudero, Francisco Lama de Gongora, Enrique Ponce novillok
Nos, ez volt a Feria első rendezvénye, és egyben az, amire nem volt lehetőségem odaérni, mert még javában a részvényesek érdekében fáradoztam. A kettős anyanyelvű Roman másodszor lépett Nimes-ben az aréna porondjára, a német születésű Escudero ezúttal mutatkozott be a francia városban, míg az alternatívája szerint legfiatalabb Gongora-nak a mai volt az első fellépése Franciaországban. Teljesítményükről kevés feljegyezni való maradt, mint azt a blogok is tanúsítják. Gongora vágott egy fület, Roman kiérdemelt egy ovációt, Escudero-t viszont zavarba hozták a bikák. Nem sokat vesztettünk hát az egynapos késéssel.
Dilemma és szerencse 3
16-án estefelé, ahogy a szemerkélő esőben Nimes magasságában autóztam, átfutott az agyamon, hogy bemenjek a városba, talán elérem még az utolsó egy-két faénát. De aztán győzedelmeskedett a józan ész, és továbbhajtottam Arles-i szállásomra. Késő volt, fáradt voltam, a kocsiban az összes cuccom, nem akartam így leparkolni ismeretlen helyen. Az Arles-i érkezést és az első este benyomásait feljebb már megénekeltem. Másnap kicsit nehézkes az ébredés, de csak fél tízig van reggeli, úgyhogy begyógyult szemmel indulok a kávéillat nyomába. Pár falat és korty, és az élénkülő vérkeringés eszembe juttatja ittlétem célját. Felmegyek az aréna honlapjára, lássam, mi történt tegnap. Örömmel olvasom, hogy a corrida az időjárási körülmények miatt elmaradt, azt ma délelőtt, fél tizenkettőtől tartják meg. Hát, a jó Isten rám tekintett! Na, haladjunk!
2013. május 17. 11:30, Nimes, Rafaelillo, Fernando Robleno, Luis Bolivar, José Escolar Gil bikák
A neves tenyészet bikái első alkalommal Nimes-ben – ennek megfelelő a szakmai várakozás. Az Albaserrada vérvonal a Santa Coloma és a Saltillo továbbgondolása, ez a mai bikák eredete. Közeli rokonaik Victorino és Adolfo Martín tenyészetének jószágai. Szögezzük le, mindjárt indításképp, a bikák nagyszerűek voltak, szinte kivétel nélkül. A cartel összeállítása azonban utal arra, hogy ezt a corridát még igazi hétköznapra, a csütörtök estére tervezték. Aztán az eső közbeszólt. Úgy tűnik, jó döntés volt péntekre halasztani. Rafaelillo szerencsés és igyekszik. Jól kezd, az első bikával nagyon szépen, igényesen dolgozik. A második és a harmadik bika idején ismét szakad az eső, sőt nyári zivatar húz át a város felett. Ez nagyjából meg is határozza és magyarázza az ezekkel végezhető munka minőségét. A harmadik jószág a végszóra feldübörgő égzengés hallatán visszafordul, húzódna inkább a karámok biztonságába. A kisszámú közönség, amelynek java része, ha nem kellett dolgoznia, az előző esti halasztást követően másodszor telepedett fel a lelátóra, bizony jobbat érdemelt volna. Mire a matadorok visszatérnek, szűnik az égi áldás és némi karbantartást követően még épphogy elfogadható körülmények között toppannak az arénába a második kör jószágai. Rafaelillo elmozdulni látszik a sportos irányból az artisztikusabb lehetőségek felé, ez mindenképpen emeli pillanatnyi megítélését és általános ázsióját egyaránt. Most nem pattog
4
idétlenül, mint falusi kultúrházban az első bálozó, hanem partnere adottságait is figyelembe véve igyekszik táncolni. Akadnak már lekerekített mozdulatai is. Robleno az az igyekvő iparos maradt, aki eddig is volt. Bolivar egyelőre mélyrepül, a rinconi hagyományoknak közelébe sem jön. Kuriózuma, hogy ma talán ő az egyetlen kolumbiai matador, aki Spanyolországban is dolgozik, meghívásával a cartelt színesítik a promóterek. Nem szárnyal, szívesen pózol aficionadóknak közös fényképekhez.
Ínyencségek
Így persze zavarba ejtő a helyzet, mert Clemente, a hentes pénteken vár, hiszen ez a nap ígérkezett lazának, minthogy délelőttre nem hirdettek corridát a kiírásban. De aztán mégis lett, úgyhogy kicsit befeszülök. Irány vissza, Arles. Gyönyörűek a visszavágott, jól ápolt és friss hajtásaikkal a napsütés felé kapaszkodó óriási platánok a főutca két oldalán és a belváros melletti autópálya lehajtó visszafordító parkjában. Igazi fényes színek a Provance-i napsütésben! De jó ebből a lenyugodott, kiegyensúlyozott, hétköznapi Arles-ból bejárni a felpörgetett, feria-lázban égő Nimes-be. Milyen békés és csendes ezen a mindennapos hétvégén az oly nyüzsgőnek megismert Arles! És milyen könnyen hozzászokunk, így egyedül, nem felpörögve, nem felpörgetve. És az is milyen újszerű, ha magad vagy, ha magadnak teremtesz hagyományt. Mint például a vacsora Angeline anyjánál, a tucat Szent Jakab a zöldsalátával. Napról napra, estéről estére! A péknél vett két quiche, egy lorraine, egy meg anchovie-val és hagymával, meg egy Evian pont kiadós ebéd a szállodai szobában. Clemente négykor nyit ki délutánra, természetesen ott vagyok időben. Petit kérdezi, meg hogy minden rendben van-e. És mondja, hogy a múlt héten azért nem vette fel a telefont, mert a felesége kezét műtötték. De most már jól van és a biznisz is dübörög. Nem is csoda, amilyen szép áruja van. A gyönyörű toro bélszínt a vákuumcsomagolásban odaadom Christophe-nak, hűtőbe teszi. Mondom neki, holnap hozom a sajtokat is. És igen, kedden reggel ötkor kérem mindet vissza, mert akkor indulok haza. Egyszer megkérdezte, nincs-e Magyarországon sajt, azért viszünk-e haza mindig jócskán.
5
2013. május 17. 18:00, Nimes, Juan Jose Padilla, Juan Bautista, Ivan Fandino, Jandilla és Vegahermosa bikák Fandino alternatíváját konfirmálja ezen a Nimes-i péntek estén, először jár itt matadorként. Franciaországban a Nimes-i aréna az, amiben a matadorok megerősítik az alternatívájukat. A tavalyi temporada összképe meghozta számára a meghívást. A bikák estek, keltek, bukfenceztek, mindegyik matador hozta alaptudását a neki sorsolt gyengébbik jószággal szemben. Padilla mindkét bikájával megpróbált minden tőle telhetőt, továbbra is nagyon motivált, bizonyítani akar és meghálálni a közönség feléje áradó kifogyhatatlan szeretetét, tiszteletét. Még mindig lebeg feje felett, illetve az aficionadók és turisták lelkében a 2011. őszi baleset, és a talpra állás glóriája, nagyon nagy szeretettel fogadják. Erőlteti a sikert, akar adni. A produkció fátyolszövedékén ugyanakkor újra és újra átsejlik a figyelmes szemlélő számára a bizonytalan felismerés arról, hogy Padilla bizony kicsit pszichopata. Az első bikája kudarc, a matador cérnája is elfogy, egyszer csak hátat fordít a kelletlen, nehézkes jószágnak, megy a kardért és véget vet a méltatlan huzavonának. Kicsit morbid a lelátón egy futball-huligánra emlékeztető fiatal kezében a halálfejes fekete zászló, amikor Padilla maga indul a banderillákat tűzni. Teátrálisan, külön kérésre a második bikájánál is. Ez a szerencsétlen szétesett jószág igazán ad neki lehetőséget a szereplésre. Nem a nagy faena kibontakoztatására, hanem a fáradt és végtelenül kimerült és összeesett állat kárára bemutatott truvájokra. Magával a faenával, evvel a bikával meg sem kereste az elismerést, de ha megkereste volna, a tánckezdemény végén elpukkantott üres látványelemekkel, egészen biztosan, úgyis eljátszotta volna. Egy szó, mint száz, második bikáját agyonvágta a kurta tánc végén az idétlenkedéssel. Tisztelet az elnöknek, hogy ellen tudott állni a hangoskodó közönség szakmaiatlan nyomásának. Bautista-nak a Nimes-i aréna homokjára is bérlete van, huszonharmadik alkalommal lép fel itt. Ő a gyengébb bikákkal szürkébbnek tűnik, az együttműködőbbekkel viszont színesebbnek. Stabilan és megbízhatóan hozza azt az akadémikus tudást, amit szorgalmával megtanult. Sohasem fog nagy ívet ragyogni, de nagyon gyenge időszakai sincsenek. Ma kimondottan gyenge bikákat dobott neki a gép. Talán örült is, hogy ezúttal ez a körülmény is magyarázhatná a fakóbb összképet. A konfirmáció jogán Fandinoé az első bika, nagyon szép, végigvitt faenával indul a délután, ekkor még van remény. Az alternatíváján az ember mégiscsak vegye magát nagyon komolyan. Őbenne igazán megvan a művészi kifejezésre és megjelenítésre való törekvés, egyértelműen ennek az 6
iránynak a képviselője, fejlődik is töretlenül, de valahogy mindig azt a benyomást hagyja bennem, hogy a félelmét csak 92,7 %-ban tudja leküzdeni. Örök komolysága mögött feszt ott érzem ezt a csendes, sápadt cigány-félelmet. Benne ugyanakkor az a szeretetreméltó, hogy mindig nagyon komolyan veszi magát. Mintha miniszterelnök lenne, kicsi, komoly, cigány. Baszkföldről. A különbség talán annyi, hogy hiteles. Nagyon hosszú beszédet mond, amikor a második bika előtt visszaveszi az alternatívát, alighanem arról, hogy mekkora példaképe neki Padilla. Vagy arról az emlékezetes zaragozai délutánról, hiszen a baleset után ő maga vette át azt a bajkeverő jószágot. Padilla expresszív vakmerősége és Fandino szubjektív félénksége között van az igazság.
Az égiek közbeszólnak
Annak a helyzetnek is sajátos a bája, amikor május második felében kedves Provance-i szállodájában arra ébred az ember, hogy vízszintesen esik, és a résre hagyott ablakon bever a víz. Az idei Nimes-i Pünkösdi feria második corridáját viszi el az égi áldás. Csütörtökön elmaradt a szétázott aréna miatt, de azt legalább át tudták tenni a program szerint üres péntek délelőttre. Így csak azok jártak rosszul, akiknek nem volt szabadnapjuk. Amúgy pedig jó döntés volt, mert az új időpontban csak a program fele esett áldozatul a nyári viharnak, a jegyet váltott nézők egy része eljött másodjára is, a bevételeket pedig nem kellett visszafordítani. De ez a mostani, a szombat délelőtti corrida végleg elmarad, azt már nincs hova tenni. Finito, Morante, Manzanares és a Juan Pedro Domecq bikák hiába utaztak ide, ilyen körülmények között nem lehet szabadtéri rendezvényt tartani, még kettőezer éves stadionban sem. Az aréna Nimesben azóta dacol a nyári viharokkal. Vagy kétórányi közlekedést és hatvan kilométerre való gázolajat spórolt nekem az Internet, mert nem mentem át hiába Arles-ból Nimes-be, hiszen ezúttal is, már reggeli után láttam, hogy nincs miért. Ha az ember nászúton van, vagy valami hasonló helyzetben, - és én erre már alig-alig emlékszem – akkor tipikusan ezek a napok azok, amikor a világért sem mozdulunk ki a szállodai szobából. Merthogy az eső szakad, a szél fúj erősen, kimondottan kellemetlenül. Tudják, olyan ez, amikor rendes ember a kutyát sem hagyja kinn.
7
Ilyen időjárási körülmények között születnek viszont a nagy szerelmi világrekordok, a ki hányszor, mennyi idő alatt. Számon tartjuk ezt mindannyian, hölgyek, urak egyaránt. Ki nosztalgikus emlékként, ki diadalként őrizgeti, de egy-két ilyen jobb sorsra érdemes nap mindannyiunk lelkében ott lappang. És valahogy ez is megkönnyebbülés. Kapunk pár órát váratlanul, ajándékba, még a saját befeszülésünkkel is szembemenve, és ha ügyesen használjuk ki, ledolgozhatunk valamennyit a velünk szemben megfogalmazott elvárásokból. Ettől aztán akár kicsit jobban is érezhetjük magunkat. Ha alszunk egy jót, az is sokat segít. De ez a legritkább esetben jön össze, hiszen alapvetően fel vagyunk húzva, készültünk valamire, frusztráltak is vagyunk, hiszen valami, amit vártunk, elmaradt. Délelőtt és délután. Önmagában ezért kár lett volna idejönni. Szerencsére nem csak ez van. De van ilyen is. No persze, ha van elfoglaltság a szobában, semmi baj nincs. Ha egyedül van az ember, ott az Internet, a toll, a papíros és persze a jó öreg könyv. Ha nagyon szorgalmas, dolgozhat az ember gyereke, ha meg nagyon kulturált, olvashat. Ha választani kellett volna, hogy melyik napon maradjanak el a bikaviadalok, ezt a napot választottam volna, ez tagadhatatlan. Mégis bosszant, amikor délután érkezik az újabb netes tudósítás, elmarad az esti rendezvény is. Pedig kicsit már derül négy óra magasságában, az eső is elállt lassan, igaz a szél még nagyon erős. Az vitathatatlan, hogy a víz, ami ma lezúdult, végletesen szétáztathatta az aréna homokját. Aligha lehetne estére használhatóvá varázsolni, ráadásul a meteorológia sötétedésre megint csapadékot mond. Ponce, Perera, Luque, és a kis csapat Nunez del Cuvillo bika is hiába jött. Elmarad hát a Bohorquez-élmény! Ponce személyében nem láthatom egy ferián belül a tenyésztőt és a torero-t is. Ez az esős szombat arra is nagyon alkalmas, hogy a Géant Casino-ban nyugodtan összeszedegessem az ajándék sajtokat, vegyek a visszaútra kólát, ezt, azt. És egy korai vacsora. A szokásos helyen, a megszokott fogás. Jó ez így! Nagyon-nagyon pihentető. Ágyba is hamar kerülök, a francia televízió az európai énekverseny döntőjét sugározza, lesz magyar versenyző is. Így vagy úgy, azért az mindig elgondolkoztató, ha napokig üres az ágy az ember mellett! Befészkel agyamba a gondolat, egyik asszociáció a másik emléket űzi, a kérdés a válasz után kutat. Elalszom. Mire felébredek, vége az énekversenynek. Kikapcsolom a tévét.
8
2013. május 19. 11:30, Nimes, mano a mano, Sebastien Castella, Juan Leal, Nunez del Cuvillo, Alcurrucen és Garcigrande bikák Franciaországban először! Alternatíva mano a mano-n! Ráadásul három különböző tenyészet két-két bikája. Micsoda unikum! Castella az első francia matador, aki előtt a Puerta Grande megnyílt Madridban. Harmincötödik alkalommal sétál be a Nimes-i aránába, tőle jobbra Arles, a szomszédvár szülötte, a fiatal Juan Leal, aki először jár itt és ma lesz az alternatívája. Ünnepélyes pillanat! A hivatalos nyilvántartások szerint ő lesz ez ötvenhetedik francia matador. Pár napja mérsékelt sikerrel, egy tapsot és egy néma csendet érő faénával szerepelt a Las Ventasban, Madridban, a szezon meghatározó Feriáján, a legismertebben, a legnagyobbon, a legmértékadóbbon, a San Isidron. Érdekesség még, hogy Juan Leal nem a legendás arles-i Leal-ok egyike. Neki a Leal csak művésznév, mint a Jalabert gyereknek is a Bautista. Mai hősünket Steeven Groux-nak (sic!) hívják a civil életben. Előbb-utóbb megtudjuk az igazságot, most arra gondolok, hátha a matadoriskola vezetője és az Arles-i bikavívás szíve, Paquito Leal iránti tiszteletből vette fel pont ezt a művésznevet. Arra a Paquito-ra gondolok, aki most vezető banderilloként asszisztál tanítványának. A Nunez del Cuvillo bikák nem mutatnak sokat, az Alcurrucen-ek és a Garcigrande-k kellő türelemmel és körültekintéssel még felhozhatóak. Azt megint csak nem tudtuk meg sem időben, sem a mai napig, hogy a meghirdetett Jandillák helyett, miért a Nunez del Cuvillok adják a harmadik pár bikákat! A mester, Castella, amúgy sem a látványos, túl mozgalmas faenák mestere, sokkal inkább otthon van ő az intim, összebújós táncokban. Úgyhogy a gyenge közepes jószágokat odafigyelő picador és banderillo munkával erre a szintre kell felhozni. Juan Leal fiatal kora ellenére igen bölcsnek mutatkozik. Úgy dönt, talán a mester iránti tisztelettől vezérelve, talán valóban előrelátásból, hogy ma ő is a szelíd intimitás táncát járja. Sikerrel teszi! Különösen szépen sikerül Castella jellegzetes, messziről behívós, háta mögött elvezetős faena indítása. Sokat kellett várni, mire a jószág megindult, de megérte. Egyenletes, szép és igényes matador-munka és kooperatív bikák összhangjában a mester kettő, az ifjonc eggyel több fület vágott a három-három jószágról. Juan Leal a nagykapun távozott alternatívája délelőttjén!
9
A vásár Szórakoztató a vásáros utcákon körbesétálni a két viadal közötti pár órában, még kikapcsolódásnak is megteszi, ha nincs agorafóbiánk. Délután van, Nimes belvárosának kéthárom főutcája és az aréna körüli tér büfések, kitelepült éttermek, mutatványosok és árusok standjaival és bódéival zsúfolt. A szokásos Camargue-gal, Provance-szal és a bikaviadal kultúrájával kapcsolatos ajándékok mellet önjelölt kézműves művészek remekei is kaphatók nagy számban. Pár év feria-járás után már nem csak a portéka ismerős, van árus is, aki barátjaként üdvözöl. Nimes hangulatos belvárosának szűk utcái is zsúfoltak ilyenkor. Henry Laconte felesége, Marie Sara, a gyönyörű francia rejonedora ízléses butikja gyönyörű, a bikavívás színvilágát és stilizált jelképeit felvonultató női ruhákat, kollekciókat kínál, lebilincselő harmóniában. Kicsit visszább Regis Jalabert erotikus aktokból és dinamikus bikaábrázolásokból komponált óriás-tablói nyűgöznek le, nem csak látványosságukkal, túlmozgásos, tobzódó, de nagyon pontosan felépített arányaival, hanem euróban megfogalmazott eladási árukkal is. És van még két árus, ők az aréna B kapujához egészen közel ütnek tanyát. Az egyik igazi relikviákat árul, egyebek mellett neves matadorok levetett bikavívó öltözeteit, használt capote-it és egyéb relikviákat. Mindennek van értéke, ha akad, aki megfizeti. A másik könyvekben utazik és DVD felvételekben. A könyvek zöme természetesen spanyol és francia, mégis akad egy, ami angol nyelvű és hiányzik a gyűjteményemből. A borító belső fülén fontban feltüntetett árat nagyvonalúan átszámítjuk euróra és már meg is köttetett az üzlet. Megveszem még tőle Jose Tomas tavaly őszi hatbikás Nimes-i fellépésének DVD-n rögzített változatát. Házi másolat persze, de megnyugtat, a tokban ott a névjegye is, ha nem működik, nem tudom megnézni, írjak neki mailt, kicseréli. Este, a szállodába visszaérve első dolgom ellenőrizni. Persze, hogy működik!
2013. május 19. 18:00, Nimes, mano a mano, Antonio Ferrera, Javier Castano, Miura bikák
Érdekesnek ígérkezett a kemény és egyenes, nagyra nőtt Miurák találkozása az apró és sportos Ferrerával és a szép, de kevésbé szívós Castanoval. Legalábbis így gondoltuk, részben előzetes ismereteink, részben pedig az előítéleteink alapján. Így is indult a délután, a Miurák hatszáz kilogramm körül szórtak, magasak voltak és csontosak, egyenesek és bátrak. Ferrera szépen kezdett. Sportossága jól érvényesül abban is, hogy ő maga is azon kevesek közé tartozik, akik maguk tűzik a banderillát. Önmagában ez, mindig megcsinálja 10
a hangulatot, hát még ha a matadornak is van érzéke a show-hoz! Ferrerának van, aki látta már, tudja. Ezúttal nagyon jó a faena is. Odafigyel, koncepciója van a munka mögött, tisztelettel bánik a jószággal, nem bohóckodik. Miurából művészetet csiholni nehéz, mert túlzott darabosságuk és támadó egyenességük miatt a páros táncra kevésbé alkalmasak. De Ferrera igyekszik, megpróbálja. Első bikájáról, ki tudja miért, mégsem kap fület – a közönség követelte! A második jószág idő előtt lesántult, azzal csak topogni tudott, mint szerelmes kamasz a szalagavató bál vége felé. Aztán a harmadikkal végre szépen összejött a mutatvány, kapott is egy fület, jóllehet akadt kisebb ijedtség is. Tetszett Ferrera. Jó, hogy alacsony termete sem zavarja a Miurákkal szemben, pedig talán a marjukig, ha ér. Jól használja ki sportos alkatát, látványosan és bátran tűzi a banderillákat és tisztelettel bánik a jószággal. Nem művész, de nagyon jó matador! Szép gesztus volt, amikor Castano első bikáját a lelátón ülő, épp délelőtt matadorrá avanzsált Juan Lealnak ajánlotta. Aztán egy darab ideig más szépség nem is igen akadt, úgy tűnt, hogy a Miurákkal talán tapasztalatlanabb Castano túlzottan is tiszteli a nagytermészetű, nagyhírű tenyészetet. De addig-addig, hogy a harmadikkal, az este utolsó, egyben legtermetesebb bikájával gyönyörű faenát hozott össze. Utolsó szúrása, az üresen leordított után, különösen szépnek bizonyult. Talán a bátorsága jött meg, talán a tapasztalata, esetleg a jó szerencséje, de az estét egy kétfüles szerepléssel zárta. Minden jó, ha jó a vége! Óvatosabb kezdés és kisebb hullámvölgy után az eltökéltség és koncentráció mindkét matador esetében felívelő teljesítményt hozott. Különösen emlékezetes volt, amikor az utolsó óriásbikával, Castano javaslatára a pikador külön, harmadik támadást kezdeményezett az ovális aréna hosszabbik sugarán. Mindegyik Miura remek volt, ez az utolsó pedig, kiemelkedő! A partner tiszteletéért, a kitartó erőfeszítésekért és a harmadik jószággal mutatott munkájáért megérdemelte Castano a két fület. Sokszor láttam már őt, ma sem lettem a feltétlen híve, akadtak hirtelen mozdulatai, amik akár félelemre is utalhattak, de a corrida második részében helytállt. Ma láttam a legjobbnak, mióta ismerem. Lassan lesz neki is akkora hírneve, mint cuadrillájának.
A Ferián
Már csak egy nap van hátra. Matinéban egy rejoneo lazításképpen, meg a mindenkori lányokasszonyok kedvéért, délutánra pedig Juli és Talavante, levezetés gyanánt. Aztán várakozás, az 11
egész nyár, mire szeptemberben a Feria de Riz Arlesban, majd rá egy hétre a Feria de Vendanges Nimes-ben beindul. Furcsa ritmus, évente kétszer eljönni ide, egyedül vagy barátokkal, és kikapcsolódni. Igazi kikapcsolódás. Leereszteni, igazi leeresztés! Feltöltődni, igazi feltöltődés! Mert annyira más, mint az, amiben élünk. És körülvesszük tradíciókkal is. Hogy mikor, mit csinálunk. Hogy az egészet elszigeteljük a mindennapitól. Nagyon más legyen! Csak a mienk legyen és mindig jól megkülönböztethető. Nagyon más! Nagyon tiszta és ősi. Ereje van és mélysége. Gondolatisága, katartikus ereje, emelkedettsége. Mégis tud nagyon hétköznapi és földhözragadt lenni. A szavak jó értelmében és a rossz értelmében egyaránt! Mintha az életet modellezné. A nagybetűset!
2013. május 20. 11:30, rejoneo, Pablo Hermoso de Mendoza, Diego Ventura, Joao Moura, Bohorquez bikák
A gyönyörű lószállító kamionok, vagy inkább mozgó istállók ott parkolnak az aréna mellett, összkomfortot teremtve a főszereplőknek Nimes lekövezett főterén is. Pablo Hermoso de Mendoza Scaniája, amit megénekeltünk már a Place Lamartin körforgalmában, vagy Ventura álomszép Mercedese lenyűgöző látvány és az érték megbecsülésének manifesztálódása. Akárcsak előző este a Miura mano a mano, ez a viadal is bejelentett tíz perces késéssel kezdődött, hogy a kapuk előtt összetorlódott nézők is rendben túlessenek a beléptetésen, és ne maradjanak le semmiről sem. Igen, ez az idei feria második teltházas rendezvénye, a Miurák és lovasok még a válság ki tudja hányadik évében is behozzák a publikumot vasárnap estére, illetve a pünkösd hétfői matinéra. Méretes Bohorquez bikák, pedig nem is ezek voltak meghirdetve, hanem a Los Espartales tenyészet. Vajon miért a váltás? Jó lett volna más bikát is látni rejoneo arénában. Sok szempontból érthető a Bohorquezek egyeduralma a lovas bikavívás jelenében, különösen most, a jeles tenyésztő és rejoneador lovait ért baleset után, a kényszerpihenő idején, de nem szerencsés, ha a promóter eltér a kiírástól. Meg aztán az is van, hogy ezek a Bohorquez bikák olyan egyformák. Ami egyik megközelítésben pozitívum, a másikban negatívum. Különösen feltűnő a szarvaik egyformasága, szűken ülő, rövid és tompa végű szarvak. Mintha az egységesítésre törekvő tenyésztői munka eredményét még egy kis után igazítással is célszerűsítenék. Egyenszarvúak.
12
Mendoza nagyon hosszúra nyújtott újvilági szezon után épphogy visszaérkezett Európába. Lehet, hogy az ottani szerződések kínáltak nagyon jó feltételeket, lehet, hogy az idény eleji európai ajánlatok nem voltak elég vonzóak, de mintha a lelke még Mexikóban lenne. Sok új ló, a megszokott régiek: Chenel, Icaro, Caviar és szegény Pirata sehol, helyette fiatal, új jószágok Baztan és Curro. Lehet, hogy a nagyok még hajókáznak hazafelé? Nem lehet egyszerű dolog egy keresett rejoneador transzatlanti logisztikája szezonváltáskor. Ezért vagy azért, Mendoza teljesítménye visszafogott, dacára annak, hogy nagyjából kétezredik rejoneoja környékén jár. Kilencven százalékos mutatványok és száztíz százalékra felkorbácsolt közönségmanipuláció a mai teljesítménye. Azért a második jószággal megrázza magát és két füllel biztosítja, hogy a közönség megőrizze szívében. Venturánál is sok az új ló, hiányzik Ordonez, Morante és Milagro is, van helyette Pegaso, a már ismert és gyönyörű Remate, valamint a banderrila-mester, Nazari. Első bikájával megmutatja mindazt, amit tud és ez nem is kevés, mert két fület kap érte. A másodikkal viszont a teljes diadalig jut, a közönség extatikus, itt a fülek mellett a farok is a jussa lesz. Nála ezúttal is pontosan a helyén van minden, odateszi magát igazából és ügyesen hergeli a publikumot is. A teátrális gesztusok mögött az arcokat is figyelve Venturánál feltűnik az őszinte törekvés és koncentráció, Mendoza most fáradt volt vagy szétszórt. Moura még mindig iskolás, nála nem érhető tetten fejlődés. Első bikájára kap egy udvarias fület.
A rejoneo
Érdekes a lovas bikavívás. Egyértelmű, hogy a promóterek kedvence, és ez teljesen érthető. Jellege, látványossága miatt a tipikus közönségcsalogató, egészen egyértelmű, hogy a publikum itt egészen más, mint a klasszikus bikaviadalokon. Az önmagát a hatalmi tiltások miatt megszakadt nemesi bikavívás utódjaként pozícionáló rejoneo egészen más értékeket közvetít vagy követel meg embertől, jószágtól, publikumtól. Közelebb van a show-hoz, mint a művészethez, inkább rokona az attrakciónak, mint az alkotásnak. Nem a bikával való együttműködésen, hanem a lovas tudáson van a hangsúly. Elvitathatatlan ugyanakkor, hogy a partner tisztelete, a pogány rituálé és a halálközelség sok tekintetben közös nevezőre emeli a hétköznapibb, de mégis emelkedettebb és több kreativitásnak teret adó hagyományos gyalogos bikavívással.
13
Nagyszerű szórakozás vasárnap vagy ünnepnap délelőttjén, verőfényes napsütésben, gyönyörű lovak és férfiasan bátor lovasok produkciójában gyönyörködni. Csak a bika szerepe vész el.
2013. május 20. 18:00, Nimes, El Juli, Alejandro Talavante, Diego Silveti Victoriano del Rio és Cortes bikák
A nagy kérdés az volt, hogy az alig pár hete megsérült El Juli felépül-e időben, tudja-e vállalni ezt a ma délutáni kötelezettségét, kiváltképp azt követően, hogy kicsit lassan kezdte meg a javulást. A vájt fülűek pedig, az elmúlt két napban azt találgatták, hogy a szombati, madridi, túl-hypeolt, agyon-promotált hatbikás ’uniqua espada’ kudarc után Talavante milyen lelkiállapotban érkezett Provance-ba. Diego Silveti személyében pedig huszonhét éves, negyedik generációs mexikói matador készült alternatívája megerősítésére Nimesben. (Szép tradició, hogy amikor matadorként a fiatal torero először lép a Las Ventas homokjára Madridban, vagy a Plaza Monumentaléra Mexico Cityben, vagy a kétezer éves arénában Nimesben, vagy Bogotában, vagy Quito-ban, az alternatíva megerősítésére kerül sor, ezzel is hangsúlyozva a szóban forgó arénák különös jelentőségét! Emlékszünk, pénteken Fandino is ebben a cipőben lépett a Nimes-i homokra! ) Furcsa, és semmiképp sem üdvözlendő jelensége az idei Nimes-i Püsnkösdi feriának a kiírás szabados kezelése. A meghirdetett és beígért tenyészetek jószágai több alkalommal csak részben vagy részben sem teszik ki az arénába kerülő csapatot. Ezúttal is Cortes bikával egészül ki a Victoriano del Rio csapat. Lehet ezt csinálni, csak nem szokás. Éppen ezért lenne elvárható a jelenséggel kapcsolatos korrekt tájékoztatás. A délutánt Silveti kezdi az alternatíva megszokott mozdulataival és bő lére eresztett köszöntéssel és fogadalommal. Nagyon elszánt, gesztusai eltökéltséget, mozdulatai határozottságot sugallnak. És ez így is marad, sőt fokozódik az első esés után is. A másodikat úgy hozza össze, hogy amikor a bikát hívja, a mulétát olyan ügyetlen szögben tartja a háta mögött, hogy még szegény nagyanyám is érzékelte volna a kakasülőről, ha nagyapám elhozta volna bikaviadalra, hogy ha a bika kötelességtudóan a mulétát támadja, elkerülhetetlen, hogy útba ne ejtse a matadort. No, így is lett. De hősünk nem csüggedt, dominánsan végigvitte a faenát és az ölés is rendben megvolt. Ugyanez jellemezte Silvetit második bikája esetében is, talán csak kevesebbet ügyetlenkedett. Kapott is egy fület jutalom gyanánt. Talán sztereotípia, de leírom. Ezek a mexikói matadorok nagyon hasonlítanak a mexikói ökölvívókra. Nagyon kemények, és a technikai vagy adottságbeli 14
hiányosságokat gond nélkül pótolják szívóssággal, eltökéltséggel és küzdőképességgel. Tiszteletreméltó. El Juli első bikájával nagyon szépen megy. Nem tűnik különösen jó állatnak, de Juli okos és türelmes és felépíti táncpartnerét és ezen a folyamaton keresztül, magát a faenát is. Igazi Julis faena, határozott, céltudatos, mégsem durva vagy erőszakos. Nyoma sincs rajta a pár hét kiesésnek, vagy a megpróbáltatásoknak. Aszúsodik Juli! A közönség is nagyon szépen bánik vele, szeretettel köszönti már a kezdet kezdetén, és korrekten jutalmazza nagyszerű munkáját követően. Egy fület kap. Második bikája megsérül mellső lábaira, Juli nem tud kibontakozni, a faena nem szárnyal fel, pedig mindent megpróbál a madridi. De ezért már csak egy szép vastaps jár. Talavantéval kapcsolatban két kérdés volt: (1) kiheverte-e a szombati blamát és kudarcot, és (2) megtanult-e szúrni. Merthogy elvitathatatlan, az egyik legfejlődőképesebb, mi több, legtöbbet fejlődött matador, és még mindig csak huszonhat éves. Alkata és szemlélete teszi sokra hivatottá, nyúlánk termete, hosszú végtagjai látványos és hatásos mozgássorokat engednek meg, összeszedett, koncentrált stílusa pedig fegyelmezett tartást kölcsönöz. Bizonyos értelemben tényleg emlékeztet a nagy Jose Tomasra (ha egyáltalán szabad ilyet leírni!). Mindkét bikájából kihozza, amit lehet. Ha 48 órával korábban, a Ventasban ilyen bikái lettek volna, nem az ő kudarcától hangos most az arénák környéke. Hosszú karjaival olyan mulétaáthúzásokat, mozdulatokat mutat be, amik valóban egyéni teljesítményre sarkallják a bikát is. Jó a ritmusérzéke, érzi az arányokat, van harmóniaérzéke is, na és ízlése. Adottságai pedig már-már kiemelkedőek. Ha a bikaviadalnak nem lenne része a bika halála is, Talavante kiemelkedő lehetne. De nem tud szúrni! Huszonhat év alatt meg lehet tanulni. Kapott egy fület, meg a másodikra egy vastapsot. Pedig biztos gyakorolja, nagyon-nagyon sokat! Nem tudom. Kár!
Hazafelé
Hazafele minden más! Más a vonzerő, más a fény a tájon, más a lelkiállapot. Korán indulok, nem csak azért, mert így szoktuk, hanem azért is, mert több mint egy hét után az ember vágyik arra, hogy még ébren találja a lányát, vagy vacsora után beszélgessen a párjával. 15
Sötét van még, amikor öt óra után pár perccel gázt adok, hiába május második fele, azért jócskán nyugatra vagyunk otthonról. Kisurranok a még alig ébredező városból. Pár perc alatt az autópályán vagyok, itt már alakul a forgalom. Ilyenkor még persze elsősorban csak a kamionok, a személyautók még vagy másfél órát váratnak magukra. Keletnek fordulok, a távolban halkan dereng. A hajnali kávé hajt, nyomom a gázt, fut a gép. Most még lehet haladni. Jó lenne túl lenni Nizzán, mire megindul a reggeli forgalom. Nem sikerül, akárhogy igyekszem. Fél kilenc körül állunk, araszolunk vagy fél órát a Cote d’Azur repülőtér magasságában, a Hippodromot elhagyva, de a várost elkerülve ismét meglendülünk és kilencre már Itália autópályáján robogunk. Olaszországban az a nagyon jó, hogy Ventimigliánál belépünk, kapunk egy autópálya-jegyet, Prosecconál pedig, mielőtt kilépünk, kifizetjük a félszáz eurót, és el van intézve. Ezzel szemben például a francia Riviera fölött haladva 2-3 eurókat fizetünk pár kilométeres és pár perces időközökben. Ez utóbbi nem igazán haladós. Tehát Itália, a határátlépés után kétszáz kilométer a megszámolt kétszáz alagúttal. De most legalább nincs nagy forgalom. Helyette akad viszont számos útfelújítás. Gondosan előre jelezve, lelassítva, kitáblázva, sávelhúzva, de egy-egy ilyen nagyszabású forgalomigazításnál itt sem dolgozik több lelkes útépítő, mint bárhol a világban. Úgy tűnik, ennek már csak ez a természete. Hosszú így Olaszország északi szélességén végighajtani, de szép a Földközi tenger partja az elején, meg a Velence előtti és a Velencét követő szakasz is. Aztán ugrás a mélyvízbe, a GPS számára ismeretlen Szlovéniába. Autópálya matrica tizenöt euróért, és mehetünk is. Hogy’ is mondta Peti? Először Ljubljanát keresd, utána Maribort, onnan pedig Budapestet. A szlovének lassan mennek, egészen biztosan lassabban, mint én, amikor már nyolcadik órája úton vagyok, és hazafelé igyekszem, a családomhoz. De azért erőltetjük! Ők az agresszív idegen autósok megnevelését a belső sávban döcögve, én a lassan egerésző helyiek levillogását ugyancsak a belső sávban döcögve. Elvagyunk így vagy három-négy órát, közben egy újabb derekas, vagy félórás lassú dugó. A GPS képernyőjének felső szélén már megjelennek az első életjelek, azok ott már hazai utak, patakok vonalai, amikor az elém vágó Octavia hátsó ablakában megjelenik a felirat: POLICE! STOP! Félreállunk egy pihenőben. Azok után, ahogy keresztülerőltettem magam a hazájukon, célszerűnek és indokoltnak érzem, ha udvarias és együttműködő vagyok. Szerencsére nincs dokumentum, amit produkálni ne tudnék, pedig nem szerénykednek, a végén annyi mindent elkérnek, hogy a kezükben sem fér. Még a csomagtartóm is kinyittatják. Mondják, ’problem’ van. Azt is megtudom hamarost, hogy indexelés nélkül váltottam sávot 170-nél, ezt fájlalják. Mutatják a tarifatáblázatot, és a 16
kategóriát, amibe az én szabályszegésem sorolódik. Szóba jöhető büntetési tétel hatvan és százhúsz euró között van. Megúszom a minimummal, ennyivel tartoztam is Szlovéniának, nagyon szép dombjai vannak! Most már senki sem állíthat meg! Határt lépek, és végighajtok a Budapest-Arles útvonal szégyenszakaszán, azon a vagy tizenöt kilométeren is, amit nem sikerült még megépítenünk, nőne már össze két több száz kilométeres sztráda a határ mentén. Osztott pályás úttestet érezve a Pirellik alatt épp gázt adok, amikor a felüljáróról villog is szembe az éber szerv a fényes napsütésben. Ha a lézerhez is annyit ért, mint a fényképezéshez, akkor ezt most megúsztam. Viszontagság viszontagság hátán, de hát kérem, nem kötelező bikaviadalra járni! Az M0-án megkerülni Budapestet és a falumba eljutni jó óra, ha nem dugul be. Este hét óra felé azt remélem, átjutok a városon hamarabb. Ezúttal is rosszul döntök. Két dugóval, rendőrkalanddal együtt tizennégy óra alatt itthon vagyok. Kislányom még ébren van. Örül az ajándékoknak. Párom mesél.
’El Laci’
2013. június 2.
17
