Tóth János „Janus” Hársfalevelek
Tóth János „Janus” Hársfalevelek
ISBN: 978-963-899975-5-5
Felelős kiadó: Info-Szponzor Kft.; Paks, 2014 Nyomdai előkészítés: Info-Szponzor Kft. Borító: Tóth János „Janus” és Komáromi János A hátsó borító színes fényképét Mitró János készítetet. Nyomta és kötöte: Séd Nyomda Kft. Felelős vezető: Katona Szilvia
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Tartalomjegyzék Előszó................................................................................11. oldal Bemutatkozás..................................................................12. oldal ValloMás...........................................................................14. oldal Táncol az idő...................................................................14. oldal Születésnapodra..............................................................15. oldal Sörvers..............................................................................16. oldal Fonák.................................................................................17. oldal Csetesnetesszerelmetes.................................................17. oldal Csak egy szeg..................................................................18. oldal Cigareta...........................................................................18. oldal Sóhaj és füst.....................................................................19. oldal Ősz, fény, könny.............................................................20. oldal Ősz simítja.......................................................................21. oldal Őszidő...............................................................................22. oldal Téli éj.................................................................................23. oldal Tél térdepel......................................................................23. oldal Kikelet...............................................................................24. oldal Nyár...................................................................................24. oldal Borús ég alat merengve...............................................27. oldal Tavaszváró.......................................................................28. oldal Eső......................................................................................29. oldal Rózsabimbó......................................................................29. oldal Esti kép.............................................................................30. oldal A hársfán túl....................................................................33. oldal
5
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Még....................................................................................35. oldal Már vége a nyárnak.......................................................36. oldal Fest a zivatar – foszlányok – ......................................37. oldal Falevelek...........................................................................38. oldal Levelek a padon..............................................................38. oldal Körbenéző........................................................................39. oldal Hársfa – Húsz év után..................................................40. oldal Hársfa – Harminc év után...........................................43. oldal Átalakulás........................................................................43. oldal Hegyre néző....................................................................44. oldal Hajnal................................................................................44. oldal Hajnali fagy.....................................................................45. oldal Ködben..............................................................................45. oldal In memoriam...................................................................46. oldal Nyolcvanegy....................................................................49. oldal Csend a csendbe – Apóka sóhaj.................................50. oldal Apák – Artúr barátomnak...........................................51. oldal Üres....................................................................................52. oldal Az utolsó hangulat.........................................................53. oldal Fényeket sír – „Cipő” emlékére..................................54. oldal Ilyen ez a század.............................................................54. oldal It........................................................................................55. oldal Június 6.............................................................................56. oldal Bubu..................................................................................59. oldal Nem esti mese.................................................................60. oldal November felé.................................................................61. oldal István bátyámhoz...........................................................62. oldal Hatvankilenc...................................................................65. oldal Kilencvenhat....................................................................66. oldal
6
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Lélekágról szakadó........................................................67. oldal November elején............................................................68. oldal Tél-lét................................................................................69. oldal Karácsony (ünnep?)......................................................70. oldal Cukros kenyér.................................................................71. oldal Agg-telek..........................................................................72. oldal Te nem tudod..................................................................72. oldal Ezerszínű..........................................................................75. oldal Hold...................................................................................76. oldal Szorítóban........................................................................77. oldal Halálos vers.....................................................................77. oldal Jelek...................................................................................81. oldal Ez nem az én világom...................................................82. oldal Mat....................................................................................83. oldal Letört betűk.....................................................................84. oldal Valahol valamikor..........................................................85. oldal Időörvény.........................................................................86. oldal Álom, valóság..................................................................87. oldal Emberkerülő....................................................................87. oldal Összetört...........................................................................88. oldal Új csillag...........................................................................89. oldal Viszi a semmibe..............................................................90. oldal Nem gyógyít....................................................................90. oldal Örök...................................................................................91. oldal Avarból lopot.................................................................91. oldal Körforgás..........................................................................92. oldal Téltemetés........................................................................92. oldal A hallgatás rügye...........................................................93. oldal Aranymosó......................................................................93. oldal
7
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Az élet prése....................................................................94. oldal Gyertya.............................................................................94. oldal Az élet?.............................................................................95. oldal Mint egy kopot cipőt...................................................95. oldal Kavargó por.....................................................................96. oldal Képzelt hidak...................................................................96. oldal Csillagszóró.....................................................................97. oldal Folyó..................................................................................98. oldal Soha és örök....................................................................99. oldal Szegek...............................................................................99. oldal Végül...............................................................................100. oldal Mellkasom dombjába..................................................101. oldal Csak a csend..................................................................101. oldal Halál monológ..............................................................102. oldal A hit peremén...............................................................103. oldal Barátra várva.................................................................104. oldal Mint akácfa levelek......................................................105. oldal Villámokkal álmodtam...............................................106. oldal Víz....................................................................................107. oldal Hang................................................................................108. oldal A halál vízesése............................................................109. oldal Sötét sínek......................................................................110. oldal Hol gyermek lehetem – Honvágy..........................113. oldal Hullócsillag....................................................................115. oldal Tükrök 3.........................................................................115. oldal Lebegő álom..................................................................116. oldal Minden este világvége................................................117. oldal Tánc.................................................................................118. oldal Az utolsó éj 2013..........................................................118. oldal
8
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Sors..................................................................................119. oldal Ébredések.......................................................................119. oldal Éjszakai csend...............................................................120. oldal Fény és sötét..................................................................120. oldal Szürke idő......................................................................121. oldal Romtemplom.................................................................122. oldal Még hányszor................................................................122. oldal A Hold alat...................................................................123. oldal Lennék............................................................................124. oldal Valóság............................................................................124. oldal Dobban az elme............................................................125. oldal Éjfél után........................................................................125. oldal Földön jár.......................................................................126. oldal Születésnapomra..........................................................126. oldal Fekete jég.......................................................................127. oldal Mulat a magány............................................................128. oldal Vacogó............................................................................128. oldal Száll a fény felé.............................................................129. oldal It hagyot a nyár.........................................................130. oldal Alkony a tavaszban.....................................................131. oldal Fekete rózsa...................................................................131. oldal Őszi szél..........................................................................132. oldal Rászegelve a világra....................................................133. oldal Betakar, eltemet............................................................133. oldal Prométheuszi sors........................................................134. oldal It bennem......................................................................135. oldal Bevarrt zseb...................................................................135. oldal Oxigénem vagy.............................................................136. oldal Pillanat............................................................................136. oldal
9
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Torz álom.......................................................................137. oldal Mikor – időtlen kép.....................................................138. oldal Reménytelenül..............................................................138. oldal Hajnali fényben............................................................139. oldal Szürke kő........................................................................140. oldal Hazámnak nevezni......................................................141. oldal El innét – készülődés..................................................144. oldal Szüksége van rád!........................................................145. oldal Menni csak előre..........................................................146. oldal Mint ócska poharat......................................................146. oldal Mikor meghal a költő..................................................147. oldal Csapongó sorok............................................................147. oldal Betűkbe kapaszkodva..................................................148. oldal Puszta szív......................................................................149. oldal Földre néző....................................................................150. oldal Nomád.............................................................................150. oldal Szamuráj.........................................................................153. oldal Haiku...............................................................................154. oldal Bonsai..............................................................................154. oldal Faragók...........................................................................155. oldal Farkasok.........................................................................155. oldal Szárszó............................................................................156. oldal Hinta................................................................................156. oldal Petőfre emlékezem.....................................................158. oldal Lehunyom a szemem..................................................160. oldal Az utolsó előt...............................................................161. oldal
10
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Előszó Ez a kötet a közelmúlt verseiből let összeállítva, de becsempésztem közéjük néhány régebbi írásomat is, hogy megemlékezzek általuk a régi időkről, szereteimről és Keselyűhalomról, ahol gyermekkorom nagy részét élhetem meg. A legkorábbi vers 25 évvel ezelőt íródot, a befejező pedig 2014 tavaszán. A kető közöt a múltat, mint papírsárkányt röptetem. Egy kis túlzással bár, de azt hiszem – e lapokba zártam az egész életemet, de ami tudni kell rólam, hogy szívesen beülök mások lelkébe és onnét írom meg azt, amit sosem látam. Az emberi lélek olyan, mint a víz és én próbáltam megfesteni mikor jégtáblaként rian vagy éppen pára ként lebeg. Reményeim szerint az illusztrációs képek és a szavak együt, teljesebb képet adnak rólam azok számára, akik kedvelik a verseimet. Bízom benne, hogy minden versem talál majd magának egy-egy lelket, aki befogadja, még ha csak néhány pillanatra is. Tóth János „Janus”
11
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Bemutatkozás:
„A pillanatnak írok, mert enyém kérész élete, csodálom törékeny röptét, míg egyszer majd meghalok vele.” /Tóth János/
12
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
1969 őszének utolsó napjai egyikén látam meg a napvilágot. Gyermekkorom nagyobb részét Keselyűhalmon éltem meg, a kisebbiket Mezőcsáton. Általános iskolai tanulmányaim befejezése után Miskolcon (Perecesen) autószerelőnek tanultam A tanulmányaim során, egy irodalmi órán találtunk egymásra a költészet és én. Azóta is tart ez a szószerelem. Az elmúlt tíz évben „Janus” néven számos internetes fórumon publikáltam verseimet, megjelentek írásaim antológiákban, ill. saját kötetekben, hangos kiadványokban. Verseim a természetből indulnak vagy éppen odaérkeznek, ami azt hiszem Petőfi Sándor érdeme, hisz ő kedveltete meg velem a tájleíró verseket. Sándor bátyám mellet gyakran olvastam Arany szavait is, amik szintén sokat tetek a gondolatvilágomhoz. Köteteim::V • A hársfán túl 2005 • Csendbe ölelve 2006 • Száműzöt fények 2008 • A perc partján 2009 • Holló 2012 • Jelek 2014 Honlap::V • www.janusvers.gportal.hu • www.tothjanosjanus.eoldal.hu E-mail::V
[email protected]
13
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
ValloMás Lefejelte bordámat a szívem mikor meglátalak, akkorát dobbant, hogy lement róla a lakk, most így dobog lakktalan kongón, mert lakatlan. Neked tartom fenn e lüktető csupa szív helyet, bejárat billentyűn, de kimenni nem lehet. Gyere igázz le, de ne úgy, mint egy török, mit nekem százötven év, ha jössz, legyél örök!
Táncol az idő Táncol az idő, egyet jobbra, egyet balra s két leány ül a kis padra, hol a jelen jövőbe néz megpihen az apai kéz. Kisimul a csizma szára napfény ül a pántlikára mely alól a hajszál lebben, szellő karján puha csendben, angyal arcok mosolyognak derűs percek andalognak. 14
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Születésnapodra Szakad a széle az ég peremének surran a hajnal a réseken át, harmatos fűre lépnek a fények bíbor simítja a fák derekát. Vérvörös rózsa bimbója tágul bódító illata messzire száll, megáll a szél is, nagyokat ámul nyíló kehelyre az eső szitál. Szivárvány ível a rózsabokorra arannyal, kékkel játszik az ég, verebek ülnek a villanydrótra bodzabokorra a széncinegék. Gyermek a felleg, szárad a könnye bánatát issza a távoli táj, nyomában baktat szipogó öccse, maradna délig, de menni muszáj. Kinyíló ablakon szökik az álom ruhát a világra valóság sző, angyali lányom, kicsiny virágom, az Isten éltessen Tóth Enikő::!
15
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Sörvers Amióta korom felnőt veled bámulom a felhőt, tenyeremen tested gyöngye, ajkad nyílik s én felnyögve hallgatom hűs szisszenésed, számon folyik vágyot véred. Apád búza, anyád múzsa elcsábítja rúzsa, blúza, mikor szemük összenevet üveg zárja habtestedet. Húsba mélyed majd a köröm, ha nem leszel velem söröm, mikor végleg sírba szállok eljönnek a söraszályok, ülök égen, felhőhabon láblógatva rád szomjazom. Bőcsi bölcsőd eszembe jut, de nincs nyálam mely összefut, így hát csapot, papot, hagyok Borsodim, én feltámadok!
16
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Fonák Felbont a sör, mohón kortyolja lelkem, habozni nincs időm, már alig-alig pezsgem. Marka zárul, a doboz roppan földre dobva testem koppan. Hajnal járV a szelektív gyűjtögető, jobb kezében, ami még menthető, balban zsák, benne lom, szemét, s a hajnal válláról bámulom a halál telephelyét.
Csetesnetesszerelmetes Először csak lájkoltalak, de szmájliba sem vetél, a cseten ácsorogtak a szavak de te nem léptél, nem mentetél. GondoltamV alt-ctrl-delete talán túl hideg a net, sarkantyúztam a gépemetV gyí, fel az égre még egy menet! Rád katintotam kétszer, gondoltam majd a szíved megnyitod, de lazán töröltél, te szép ékszer és a lomtárra teted a kurzorod.
17
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Csak egy szeg Csak szeg vagyok egy korhadó fában és nem tudom miért ütöt pont ide, meggörbült testel várok a semmire. Csak szeg vagyok egy korhadó fában hol a szú foga rág, pondró terem nem a fényt, az árnyékot ismerem. Csak szeg vagyok egy korhadó fában enyésző testel folyton nyafogó, ásíthatna a harapófogó!
Cigareta elillan a gyufa mérge izzik cigaretám vége vörös parázs, dohány máglya gomolygó füst melegágya nikotin-csók ajkaimra sárga rúzsfolt ujjaimra beszívot füst tüdőt feszít keserű íz megédesít csikké sorvad, mint az élet parázs előt végítélet meggörnyedt a cigareta út végén let eltaposva 18
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Sóhaj és füst ősz nyomába lép a tél válláról zúzmara pereg szeme könnye hideg dér a jégcsap nem pityereg az ereszről lelógva átetsző testén a fény csillog szinte kacagva derűbe mártot remény szél karja felleget tép szakadásain hó hull fákon a ruha oly szép hogy az ember csak ámul s nem tud betelni vele a lélek nevet, röppen lenn a gondok gleccsere semmivé lesz a csöndben hold ragyog, a szél elül erdő, a rét színezüst léptem szórom egyedül kéményekből száll a füst közéjük a sóhajom párája lép csendesen sétálnak egy csillagon s eltűnnek az égvízen
19
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Ősz, fény, könny Utolsó könnyeit az égnek letörli az őszi szél keze. A bánat halkan odébbáll, de nem megy messzire, ot az erdő szélén, hol a fázó nyárfa sárga leveleit ejti a friss pocsolyába megáll, és visszanéz tekintete szívembe szúr, míg ő az erdő színeibe olvad, lassan az ég, az ég kigyúl. Fények ülnek a vizekreV csillog a millió apró tükör, pazar napsugár vigasztal, az avar szivárvány, tündököl. De zajtalan léptekkel már elindult az alkony, a nyugvó nap vérébe sápadt arcom tartom, és rád gondolok újra, sajgó könnyeit ejti rám az ég enyéimmel keveredik, s villámoktól feszül meg a lég.
20
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Ősz simítja Ívbe feszülnek a meztelen ágak, reszkető vízben falevél didereg, ősz simítja homlokát a nyárnak, ki az avarban sápadtan kesereg. Fekete folyóként hömpölyögve egyre ömlik, zúdul a varjak hada, a csend teste hangoktól sebezve, dárdaként tépi a károgók szava. Az idő megáll az ég peremén, és nézi az alkony sötét tengerét, ahogy dagálya vágtat, mint a mén s hódol hatalmának erdő és a rét. Összekuporodva, dértől festve a fagy markában a világ szendereg, jég kúszik a vizes levelekre, a sápadt hold fénye zúzmarán remeg.
21
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Őszidő rég volt ilyen szomorú az ősz mint rög hull minden elfáradt levél féltet titkom gyilkosa vagyok reményem vérét szárítja a szél rég volt ilyen siralmas az ősz kialszik lassan a lobogó tűz mi végig égetet egy határt mögöte egy vén kormos ágú fűz rég volt ilyen kegyetlen az ősz fázó szívem mint diófát veri nem értem mit akar még tőlem ha a lelkem kell azt is viheti
22
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Téli éj Reszket a harmat a fagy tenyerén kúszik az árnyék, bújik a fény, olvad a csend és dermed a zaj zúzmara lebben, hajlik a gally. Sárgul a Hold és szürkül az ég holnap ölébe fekszik a rég, csillagok fényét issza a szem kinyíló lelken öröm terem. Kémények fehér sóhaja száll fellegek úsznak, a hó szitál, reszkető harmat könnye a dér millió szemmel kacsint a tél.
Tél térdepel Napsugár mosolytól jégcsapok sírnak Tavasz nyújtózik, a Tél térdepel, rügyekből felsírva remények bíznak, és a hópelyhek sárban tűnnek el. Virágport sóhajt egy vénülő meggyfa, mennyország nyílik az ágak közöt, hóember helyén a seprő bús fejfa, szénszemek tükrén a világ töröt.
23
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Kikelet Ágakra vágtatva tavasz robog, libegő-lobogó szirom forog.
Gyönyörű, csupa fű mező, a rét, ezernyi arcával játszik a lét.
Tekergő-csicsergő villogva száll, icurka-picurka felhő szitál.
Hársfával, gombával táncol a szél, keringőt tücsökhad vígan zenél.
Bálvány a szivárvány bámulom én, szememnek csemege, pazar a fény.
Holdsugár földre száll ballag az est, szunnyadó altatót csillagfény fest.
Nyár Csókol a Nap, pirul az ég, rózsaszínhez bújik a kék.
Fű fészkéből pacsirta száll, dallam kering, öröm szitál.
Ébred a táj, harmat ragyog, árnyékokkal fény andalog.
Élet ragyog amerre jár, aranyszínű víg napsugár.
Bimbó feszül, sarjad a fű, reggel köszönt, szép, gyönyörű.
24
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Gyermekkori képek rólam
25
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Keselyűhalmi víztorony
26
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Borús ég alat merengve Felhő-házak tövén, szűk égi utcán, Magányba karolva néz reám a hold, Tompa fényű csillag hunyorog némán, A táj elborít lassan, s magába húz, felold. Nem vagyok több csak szobor, fekete árny A múlt köti gúzsba bágyadt mozdulatom, Emlékezés szívemhez bújik, nyílik a szárny, Legyőzve a dacos büszke időt, haza utazom. Ragyogó fény fogad, kedvenc hársfám virít, Legfelső ágán megbúvó szerelmes gerle pár, Szelíd szellő futkos, de lassítva hajamba simít, A bodzabokor integet tövén délceg fácánkakas áll. Mezőn szárnyalok, s úgy nézem a kamillát, bogáncsot, Mint más a ragyogó aranyat, tündöklő ékkövet. Mert nekem kincsek ők, lélegző eleven gyémántok, Köztük nőtem fel, lényük lelkem ruhájában szövet. Eső csapkodja arcom, a múlt hirtelen a jelenbe vet, A hold magára zárta fekete függönyös égi ablakát, Közelgő vihar előre küldte harcosát, a bősz szelet, Ki magával hozta a múlt, s a jelen édes hársfa illatát.
27
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Tavaszváró Hópehely olvad fekete sárba, Tél temetésén sír a fa ága. Zúzmara teste hull le a földre, sárguló fűre, kis gyökerekre. Napsugár-csóktól patan a barka, éled a zöldnek apraja-nagyja. Bújik a fűben kékülő szirma, ibolya kelyhe méheket hívja. Ébred az erdő, nyújtózik végre, millió levél sóhajt az égre. Madarak szárnya levegőt járja, fészekbe kacsint, kinek van párja. Dobbanó szívek, röppenő lelkek, dúdolják dalát a kikeletnek. Ujjakat fűzi, karokat tárja szerelem szele fúj a világra.
28
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Eső Nehéz sárgás fény alat a lámpavas árnyékot nyög, eső szitál, a felszakadt aszfalton víz gőzölög.
A sár feljajdul, fröccsen testét tépi a pár cipő, az utca mártva közönybenV lábnyomdázik az idő.
Ázot cigaretavég a kátyúk zátonytengerén hajózik, már várja a vég egy csatorna fedelén.
Felleg sóhajt, sebe mély sárgán sajog a fájdalom, a megvillanó holdkaréj felragyog egy lábnyomon.
Sár ver tanyát a járdán, benne sétál egy bús alak, lecsúszot kabát a vállán, ütöt-kopot, semmi lakk.
Tisztul az ég, pára száll, a szellő mozgat árnyakat, de megunja és szundikál az elázot fák alat.
Ágvillában ül a nesz a csendből szakít takarót, már nem számít, hogy ma mi lesz, csillag kacsint altatót.
Rózsabimbó Tenyerembe fogtam, mint haldokló madarat, zöld testét a dér sápadtra festete, bágyadt már benne a vágy, az akarat hajnala sem volt még, de rázuhant az este. Tenyeremre tete jeges tenyerét a fagy, és e furcsa kalitkában a bimbó, mély csendet sóhajtot, éreztem ithagy, úgy zuhant a földre, mint rózsaszín famingó. 29
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Esti kép Megjötem, vállamon ücsörög az este ki kíváncsian néz az ablakszemekre, hol a halovány fény üvegen át szökik, de nem jut messze, csak a rózsa tövig, a fekete árnyék ot ölébe kapja és semmivé sorvad ragyogó szalagja. Vén kémény fölöt száll a tűzhely sóhaja, mit az égre nyögöt a parázzsá let fa, komótosan kúszik, sálat fest a Holdnak, majd széterül lassan csillagtakarónak, de rúgják magukról a vacogó fények és teste lesz a füst a Tejút kövének. Zúzmara üldögél a kapu kilincsén, mint csillogó lakat kis világom kincsén, tenyerem rázárom és benyitok halkan, deres járda lapján meg-meg nyikkan talpam, az ajtón belépveV apró lábak vágtán, és lányaim cukrok testem hajló ágán. Átölelve mindazt, ami engem várhat lelkemben futófényV igazi varázslat, fellegeket, füstöt, búbánatot és kínt az öröm űzi el, a gond bár rám legyint, hogy majd kora reggel bőszen kopog nálam, nem bánom, csak este kincseim találjam!
30
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Családi fotó, feleségem, lányaim és én, 2014
31
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
A Dobozy-kastély, 1978 körül 32
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
A hársfán túl Lépkedem, talpam monoton pecsét Az úton hagyja létem egyszerű jelét. Mintát rajzol, üzen, hogy it jártam Hosszú évek múltán hazataláltam. Hazajötem, fájdalmas a régi táj Lelkemben az érzés sikoltó sirály. A régi házat szemem hiába kutatja, Mint sírhalom, helyét domb mutatja. Nincs már eresz s alata fecske lak Nem kacsint búcsút az ablakon a nap. Nincsenek falakig érő gyermeki álmaim, Csak gazos domb, s rajta remegő lábaim. Eltűnt a nyáj, a kos, a kolomp hangja, Nincs már puli sem, hogy visszahozza. A pásztor sem faragja pipázón új sípját, S nem törli homlokába kopot inge ujját. Csak a fűzfa áll ot, a földes út mentén Szomorú, mint régen árnyéka egy lepkén. Pitypang virágán szárnyát nyitja-zárja Felröppen riadtan, s én indulok utána. Fehéren vakító, apró fekete pötyös szárnya Ide ül, oda száll, s szemem sehol sem találja. Tovatűnt, belőle egy kép lelkemben maradt, S szemem a távolban zöldellő legelőre tapadt.
33
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Megállok, ruhámba bogáncs kapaszkodik, Az égen bíbic jajong, leszáll, sopánkodik. Mutatja, hogy gyenge s töröt a szárnya, Menjek gyorsan, fogjam el, siessek utána. De hiába hív, e darabot ismerem már régen, Ő a pusztában a legnagyobb élethű színészem. Mert amit játszik, az egy igazi nagy dráma, Engem jobbra hív, mert balra van kicsi fókája. De megnyugtatom, mégiscsak utána megyek A kis csatorna partján majd megpihenhetek. Messziről látom nádas, dimbes-dombos partját, A szél orromra köti az iszapos víz fnom illatát. Béka kórus fogad, szitakötő röppenve táncol, Hínár lebeg a vízen s szememen ködös fátyol. Üldögélek a parton, idézem a régi szép nyarat, Mikor lubickoltam s bámultam a fürge halakat. Árnyék nyúlik nagyra, s én félek, hogy elszakad, Mellém ül az est, az idő, hogy mennyire szalad? Vadkacsák írnak nagy V betűt a nyugodt vízre, Majd aludni térnek a lándzsás gyékény tövébe. Tücsök ciripel, bújik a hold, szöknek a színek, Hárs illata ölel, jókedvűen hazafelé megyek. Emlékeket szedtem, s lelkembe gyömöszölöm, Arcomon gondtalanul lógatja lábát az öröm. Nyárfa integet a szikrázó hold ezüstjében, Ahogy hazaindulva vissza-visszanéztem. Utolsó pillantásom szakítom a kedves tájról, Fájón búcsúzom, mint gyermek édesanyjától.
34
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Még Még sápad a fű az árok oldalán hó lapul meg az árnyékok ölén, szél csípi arcomat, mint vad csalán egy fának dőlve a tavaszt várom én. Ibolya kelyhén lépegessen a fény cikázzon a légben fecskék röpte, bódítson virágpor, mint jó tömény szirmok szálljanak kacagva, pörögve. Hegyek sapkáját mossa le lágy eső üde zöldbe bújjanak a sziklák, fenyőfa ágain, ha a vén pók sző harmatos hálójában, mint a szikrák úgy ragyogjanak a hajnali cseppek, s végre legyen bennem is öröm, vigadjanak lelkemben a csendek, ha már a szívem didereg egy kövön.
35
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Már vége a nyárnak Izzó vörös szív a nap a reggeli ég tövén, Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén. Őszi ruhát hullató színes tarka fákon Kicsi madár didereg egy hajladozó ágon. Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva, Reménykedve föl-föl pillant, a nap melegét várja. S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat, A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt. Virágszirmok nyílnak, méhek, lepkék szállnak, Utolsó kortyát isszák az elmúló nyárnak. Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge, A nyár virágpor-zászlaja mélyen leeresztve. Mint a hold fogytak el az izzasztó napok, Királyságuk eljötét ünneplik a fagyok. A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja, Hosszú álma után köszönti majd a tavasz kis virága.
36
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Fest a zivatar - foszlányok -
Zivatar jön és festeget kék alapra fellegeket, a pillanat modellt állhat, megmintázza villám fának. Ágai közt fájdalom ül, én érzem csak, én egyedül, mikor a föld nagyot nyögve ráborul a gyökerekre. Ezernyi kín lesz a tápja, patan a villám virága, szirma vörös, kék bibével, kelyhe tele sajgó fénnyel. Mire megtorpan az ecset, tavasz sóhajt őszt és telet. Nincs már virág, oda a fa, semmibe hull elporladva. Zivatar megy, ecset karján szófukaron lép, mogorván, égi vászon háta mögöt, fényes Napba törülközöt, arany szegélyű azúrba, remény bújik, kék a blúza.
37
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Falevelek Minden levelében életről ír a fa ősszel, ha mind feketeföldre száll, közéjük ül, fagyos kezeibe fogja és avarrá olvassa testüket a halál.
Levelek a padon Fáradt levelek ülnek az őszi padra lassan elillan belőlük az élet, merengve gondolnak a kamasz tavaszra, s hogy a kipatanó rügy mivé let. Szellők érintése, fények kacsintása a virágporban fürdő mámor, mind a múlt sötét kosarában ül már, s gyönyörű nyilát elrejtete Ámor. Szél bolyong a meztelen fák alat, ma minden lépte céltalan, a padhoz ér, a levelekre bámul, s visszanéz rá a vörös és arany. Elcsendesedve ül a levelek közé, majd gyengéden beléjük ölel karja, s egy lágy halálos keringő után, magába zárja őket az elmúlás avarja.
38
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Körbenéző Még gyermek a reggel, fűben játszik harmatcseppel, majd orgonaágon gyöngysort fűz a pókfonálon. Meggyfák hófehéren, mint a menyasszonyok szépen, kecsesen lejtenek, csípőjükön lágy szélkezek. Víg pacsirta-ének röppen hangszíne a kéknek, mely a bíbort váltja, cinke-dal a Nap ruhája. Csellengő fellegek, mint a hüppögő gyermekek, bús könnyeik árván hullnak, mögötük szivárvány. Vigasztal az este, horizonton narancs teste a lemenő Napnak, étek az éhes csillagoknak.
39
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hársfa – Húsz év után Az úton merengve ballagok, cipőmön út pora, Orromban virágzó hárs illata, a régi cimbora. Gyermeki időmben de sokat futot velem, Én a szél karjában, ő ziháló lélegzetemen. Megállok. Az erdő szélén fatal bokor, bodza A kedves hársfám legújabb apró szomszédja. Az idő, mint könyvelő ide is rávéste jelét, Magasra emelte a fa ágát, virágát, levelét. Örök jegyben járnak a fák, s a rohanva járó idő Évről-évre gyűrűt hoz, mint tehetős hű szerető. Amint látom, mindjárt eljön az aranylakodalom, Legalábbis úgy érzem, ahogy a törzset átkarolom. Arcomat vigyázva a kéreghez odahajtom lassan, Hogy az albérlő kis mohát nehogy háborgassam. Ujjaim simogatják a törzs érdes nagy repedéseit, Szívem édes borzongás közöt emlékkel telik. Ölelem derekát, szívem a törzsön hevesen dobog, a mohán, mint harmat könnycseppem felragyog. Szégyen! Mondanák, ha látnák a hulló férf könnyet, De tehetetlen a szem, mert benn a lélekben születnek! Közeleg az alkony, lábam az út nyugodt porába lép, Csak lelkemben kavarog egyre a sok színes emlék. Elindulok, hársfa illata ölel, hangtalanul lépkedek, A fa lelkembe véste magát, mint örök gyönyörű jelet!
40
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hársfa Keselyűhalom, 2014
41
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
A Dobozy-kastély romjai, 2014t. 06t. 14t.
42
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hársfa – Harminc év után Ez már nem az a táj, mit lelkembe festet egy kor, romok közöt idegen az ég felé kiáltó bokor.
ezernyi emlék, könny s öröm, mind mozdulatlan halot, bánat hull, feketébe öltözöm.
A kastélykertben hol egykor virággal ölelt a hársfa, fűrész és balta mulatot, halálos nyugalmat hagytak hátra.
Gyertyaként ég bennem a sercegő, kínzó fájdalom, súlyos léptem alat fű jajong s belül apámat hallgatom,
szavai port kavarnak Bármerre nézek szívem rég nem látot polcain, mindenüt csak romok, megannyi kép tűnik fel, könnyeket csavar belőlem a múlt, de a régi vörös már csak a ledőlt falak rokonok. rózsaszín. Téglák közöt hever Kopot emlékeimet a szél fújja el hidegen, s úgy állok a szülőföldemen, mint egy idegen.
Átalakulás Míg élsz, számtalanszor legyőzöd magad, hogy jobb légy a legjobb embernél, lassan átalakulsz, más leszel, hogy a világnak ismerős, és magadnak idegen legyél. 43
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hegyre néző Árnyékpapucsba bújik a hegy lába, bíbor sapkát köt az alkony feje búbjára, szürke ruháját lassan átfesti az este, olvadnak a szirtek a lomha fellegekbe. A sötétnek sötét lesz a párja, csend lép a hallgatás törékeny hídjára, ahol tétován ácsorog a lelkem, mereng az idő vizébe zuhanó percen. Fellegeket tép a hideg szél keze, vézna hold tűnik fel, s fény lehelete az alvó világra száll, mint ragyogó pára, mely keserű cseppé lesz a magány poharába.
Hajnal Szénán szendereg még a hajnal testén ezernyi harmatgyöngy ragyog, szellő ébred s ajkán virágporral át a mezőn a tóhoz andalog. Párafátyol alat rejtőzik a tó, de fellebbenti azt a csalfa szellő, tükrében a Nap kacéran mosolygó, aranyhídon lebegő, fényhajú sellő. Lelkem lép a hídra s a végtelenbe néz csendet sóhajt az elámult pillanat, tenyerében tart egy könnyű égi kéz, mint egy lezuhant apró madarat. 44
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hajnali fagy Megdőlve, mint süllyedő bárka csonka Hold ül nyárfa zátonyán, lelkem röppenV sebzet madárka bukdácsol e ködös éjszakán. Fagy kapaszkodik vézna ágba, tenyere alól zúzmara nő, felkúszik, fel a koronába, hol távolba kémlel az idő. Keleti fény derengV soványka, de dőzsöl a hajnal asztalán, kipirulva, mint édes lányka a Nap kacsint déren, zúzmarán.
Ködben Ködben állnak a fák derengő emlékek az ágak, it-ot erősebbek, néhol haloványak.
Nehéz párát rángat a gyenge szél megfagyot keze, fehérséget tép, de nem megy semmire.
Holdarcú let a Nap korongja betegesen fehér, komor felhő úszik, mint sötét szemfedél.
Varjak keringenek szinte fáj károgó gyászdalukV a csend testén sikló fekete hang-gyaluk.
Erőre kap a szél, felhőt, ködöt tenyerébe zár, messzire dobja el, és ragyog a határ. 45
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
In memoriam Velem voltál felnőtként gyerek, akkor azt gondoltam, az emberek megöregszenek, s hogy leszel te is agg, szakállas apó, akkor még hitemV van mindenható. De nem, nem ilyen a mi családunk, mi gyakran a halál elébe vágunk, meg sem várva, hogy eljöjjön az idő, rohanunk, mintha türelmetlen lenne minden temető. Eldobva korán már megannyi élet, és most te is eldobtad a tiédet, hogy miért, kérdezni nincs okom, hisz érzem én s okát is tudom. Nyugodj békében bátyám, ahová mész ot nem fáj már a lélek, csak tudd, a múltban apámként szeretelek téged.
46
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Kéméndi Atila nagybátyám, gyermekkori kép
47
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Kereszt-szüleim, középen édesanyám, ill. nagybátyám, nagynénéim 48
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Nyolcvanegy Először éreztem fájdalmát a hervadó virágnak, gyermek lelkembe karcolta utolsó sóhaját, először szegeztem kérdést a szűkszavú halálnak, mikor gyertya-könny sirata a fekete fejfát. Keresztek szívembe szúrva, egy év, három sírhalom, gyermeki énem riadtan súgtaV „Apa, ma elalszom, csak ne legyen fájdalom!” ...és elaludtam, szívemben kövek egymásnak csapódva adták az ütemet, s mikor egy-egy éles szilánk patant, felriadtamV” Ne, ne legyen több hant!” Szívemben azóta ácsorog az idő, nyolcvanegy, nyolcvanegyet dobog, a gyertyakönnyeket pergető szomorú láng, még most is, most is lobog, de nincs már kinek nyafogva, ígértem könnyű álmokat, mert jöt a szűkszavú halál, s életén katant a lakat. A nyolcvanegy vállába karolva megannyi év, s az idő bár még mindig ácsorog, de közel, közel a rév, s a viaszkönny majd fejfámon csorog. 49
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Csend a csendbe Apóka sóhaj
Pitypang gömbje let a létem, megvénülve hófehéren, száram fogja Isten ujja, lehelete lényem fújja. SzétrepülökV ezer madár, alatam a nyári határ, szénaboglya, búzatábla, tücsökhang, sás suhogása. Szél gyengül el, ereszkedem, fűre hajtom ezer fejem, betakar az alkonyi fény, mesét sutog a halk remény. Mély álomba merül lényem, ringatózva a sötéten, feloldódomV csend a csendbe, átlépek a végtelenbe.
50
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Apák
Artúr barátomnak A hajnal kezében összegyűrt sötét, fény mögé bújtak a sápadt csillagok, álmában éjbe feledkezet egy lét, mint jó beszélgetésbe a mondatok. Szíve dobbanását vite a TejútV a víg szaporát, a kesergő szomorút, s míg leheletét ölelte a köd, könnyeidet nézte a szemöldököd. Apám, merre vagy? Csapongot fájón a szó, de elhagyot volt már a lélek háza, míg te térdre esve letél sirató, magához ölelte az ember égi mása. Vállakon tört évgyűrűk s bennük szegek, ásók nyoma a földbenV szomorú sebek, melyek mentén sírba száll egy tanár, apa, ki feledni nem taníthat meg soha.
51
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Üres Csepegő ereszt hallgat az este, a vén világot öleli a pára, szakad a felhők fekete teste, csonka hold ül az ég kapujára. Túl a felhőn a távoli térben, hol semmivé válik a végtelen, ot van-e apám isteni fényben, a hit festete csodás szép helyen? És ha ot van, álmodik-e velem, mikor nyugovóra tér szép lelke, ahogy én álmodom éjjeleken a múlt képeit furcsán lebegve? Félek, nincs lélek, az ég is üres, ólom-nehéz, fáradt csendek lengnek, az összetört valóságok színes páraködét képzeljük csak mennynek.
52
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Az utolsó hangulat virágba borul a fájdalom fája fekete kelyheket szülnek a rügyek a virágpor mint vér szitál a tájra villámokat nyögnek a sötét fellegek sápadó fűben kín szökik szárba bőrre éhezik minden tüske testén bújok hozzá bár ölelne halálra s ez lenne a földön utolsó estém testemen a gyötrelem nyitna ajtót amin sajgó lelkem az égre kilépne szemébe néznék s kérném a megváltót hogy életedet varázsolja szépre és várnálak az ég bíbor peremén mint ahogy a földön is egyre vártalak de ha könny ragyogna a remény szemén s nem jönnél én akkor is csak áldalak
53
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Fényeket sír
„Cipő” emlékére A csend letérdepel, fényeket sír a hajnal, fűszálakon gördülnek könnyei, égi röptéből visszatér egy álom, de az álmodó testet már nem leli. Ezer dalt ölel a tegnap szív írta, lélek hangszerelte, jaj az a hang, fényeket festet millió szemekbe. Elaludt a dobogás, égbe szállt a lélek, a csend térdepel, könnyesek a fények.
Ilyen ez a század Földre löktek, teste leszel lassan a sárnak, fölöted fekete az ég, a gond bakancsai benned járnak. Szétaposot életed szél ajkától szárad, a halál csak legyint, beléd karol, „ilyen ez a század.”
54
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
It it élek hol lavinák születnek pedig a táj nem gyűrődöt hegynek és mégis erre a vérző síkra zúdul a gond mint szó a papírra mikor hasad a szív és a lélek szirté lesznek a tört remények it élek hol a vágyak kivágva holt fatörzsekként várnak a lángra a lángra mely lassan felemészti a szerelmet mi szeretne élni élni és nem égni a kín tüzén a fekete pernye holt tengerén it élek hol a virágos tavasz mély sebeimre nem lehet vigasz körülötem bár nyíló virágok fekete rózsa szirmára vágyok illatára sejtelmes kelyhére szívem rátűzném szép tövisére it élek hol lavinák születnek a napok gleccserekké lesznek és testükben nem vagyok csak egy kő lassan őröl a vánszorgó idő it halok meg fájdalmasan csendben a lavinák megállnak szívemben
55
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Június 6. Június van, június megint, a múlt ablakán lelkem betekint abba a szobába, arra az ágyra, ahol a halál szemedet lezárta. Kezem kezed fogtaV a hideg követ, eszembe se jutot idefelé jövet, hogy mikor belépek ide a szobába a fúból férf lesz, de apátlan árva. Ágyad mellet görnyedt gyertya sírt, könnye lezuhanó, nehéz sziklaszirt, mely alat térdre esve, bénán, csendet tapintot ujjam a vénán. Feketék letek a hársfavirágok, nem mélyültek tovább arcodon a ráncok, része vagy s már érted mi a végtelen, mit az élet felfogni mindig képtelen. Könnyem húz függönyt a múlt ablakára, sós patak fut a mélyülő ráncra, kicsúszik kezemből lassan a jelen, darabokra törik a remegő értelem. 56
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Édesapámmal, 1971 57
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Keselyűhalom, Zsurkai Ági és Rácz Tibor (Bubu), 1971
58
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Bubu Szomjazom, ég a szám, száll a por, csapra vert képzeletV dől a bor. Lelkemen, ajkamon dallamok, mezítláb tövisen táncolok. Révület, kábulat, víg a szív, múlt idő képeken visszahív. Perceken, éveken, lépeget, Rácz Tibi lagziból integetV jó barát, ismerős, bárki vagy, üdvözöl, arcodról száll a fagy, udvarol, förtre hív, bókol ő, szemében felderül, Ó a nő, eltűnő múlt idő, hűlt hamu, mennybe szállt, víg maradt, ő Bubu.
59
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Nem esti mese Energia-italtól pörgő drogtól-alkoholtól bódult emberöltő, mindent oda ad a telhetetlen mának, élet csapódik az útra hajló fának. És az évgyűrű csontokkal törik, embert és a fát a kínok meglelik, mire a hajnal bontja az éj falát, a teremtő siratja mind a két fát. Döbbenet ül, szél szárnya se rezzen, fa és az ember átlép a kereszten. Energia-italtól pörgő drogtól-alkoholtól bódult emberöltő szorítsd magadhoz a szökő józanságot, horgonyozd le vele e lebegő világot, hagyd meg életét az útra hajló fának jobb öreg bölcsnek, mint holt ostobának!
60
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
November felé Apám sírja körül mindig fátyolos a táj, lelkem fellegéből sós eső szitál, s mikor tenyerem fejfájához ér, szívemben megtorpan a vér. Halkul, csendesedik a dobogás, óriássá lesz bennem a hallgatás. Magamba bújva emléket keresek, mint téli fagyban étket a reszkető verebek, de minden évben egyre kevesebbet lelek, lassan semmivé lesznek, mint avarba hulló levelek. Apám sírja körül mindig fátyolos a táj, de most lelkem ege zivatarra áll, nem tudom mi lesz, ha fejfájához érek, marad-e ereje bennem a vérnek, hogy elinduljon újra testemben a ringbe, vagy inkább száradni vágyna, a szétszakítot ingre. 61
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
István bátyámhoz Lassan már nem emlékszem rád, eltűnsz belőlem, mint sírkőről a betű, mit a szél s az eső olvas szüntelen, míg lesz a kő újra csak kő, egyszerű. Gyermekként hányszor ültem könnyeim taván, s apánk vigasza, mint csónakot ringatot, de mikor épphogy felnőté letem, apánk búcsú nélkül, hirtelen it hagyot. Hozzátok vágyom bátyám, oda fel, hol nincs se élet, se halál, hol a reménynek semmi dolga sincs, mert boldogtalant az égen nem talál. Néha töprengek van-e menny, a pokolról már mindent, mindent tudok, ki tudja, lehet, hogy majd a végén, lelkemmel csak örök zátonyra futok. Bátyám, lassan már nem emlékszem rád, eltűnő szivárvány vagy furcsa remegő égen, lassan nem marad más belőled bennem, csak egy érzés, hogy szeretelek valamikor régen.
62
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Tóth István (bátyám), Tóth Emil (édesapám), Tóth Anna (nagynéném), 1968 63
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Az első kép rólam, 1969 64
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hatvankilenc Altatót dobogot édesanyám szíve, nem volt még álmom, nem vit el messzire, testem félkészV egy lüktető alakzat, az életnek szegény, a halálnak gazdag. Ember hagyta lábnyomát a Hold felszínén, már több voltam azt hiszem a semminél, míg Armstrong szavait a világ ita, apró lépésekkel letem egyre szitya. Ősz vite karján a haldokló vén nyarat óvón, mint apró, törékeny madarat, kinek nem mozdul többé könnyű szárnya, csak avarba zuhan gyönge sutogása. Sárgára, vörösre festete a fákat, de a festék, a levél rég megszáradt, és az ősz bágyadtan hívta a telet, mikor világra hozot anyám engemet. Jó lenne emlékezni arra a percre, mikor tüdőm a levegőt sírva nyelte, mikor az élet fája hajtot egy ágat, mikor bőröm csókolta édesapámat.
65
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Negyvenhárom bukfenc, ennyit gurult az év, víg mosolyok törtek el, szelídült a hév, felnőt a gyermek, írás az ákom-bákom, de jó lenne tudni, hogy lesz-e kabátom. Ha véget ér majd őszöm s közeleg a tél, lesz-e életbukfenc, mit a lét remél, vagy csak lépése lesz, ki a sír szélén áll, ami nagy neki, de kicsinyli a halál.
Kilencvenhat Szemed utolsó fényei a sarokban bújtak el, sóhajodnak támaszkodtak a falak, semmi, semmi se fájt még így, mint most, az emlékek rám omlanak. Percek az évek, sárgulnak a képek, de a fájdalom marad, míg szememből nem bújnak el a fények, ilyen maradokV álmában érted nyöszörgő fad.
66
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Lélekágról szakadó Fenyőfa ágán gyertyaláng árván szeretet lelkekért remeg, lüktető véren, időn és téren, szomorú sóhaj kesereg. A múltat nézem, hajamon érzem nagyanyák, nagyapák kezét, visszhangzó szavak megsimítanak, vágyom a múlt leheletét. Dió és toboz illata pofoz, szúró könny tűlevélre hull, édes jó apám utolsó szaván fájó hiányharang kondul. Régi karácsony, túl a csodákon, valahol mesze elveszet, fa alat nincsen egyszerű kincsem, szép szívem megfeszítetet. Elveszet hitem rég nem keresem, hétköznappá let az ünnep, örök szürkeség, kín, keserűség háborgó tengere ellep.
67
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
November elején Most nem küzd a büszkeség, fejfára teríti gyűröt zászlaját, szemeim emlékeket mosnak, mint ezernyi megsárgult ruhát. Kezemben viasz börtönében vékonyka kanóc didereg, kipirult arcú gyufa fejével elűzöm a dermesztő hideget. Zokogó gyertya fekete füstje szürke fellegek közé suhan, térdem alat sarjad már az este, lassan felállok, s cipelem magam.
68
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Tél-lét Eldobot cserép, összetört tégla, vakolat darab, András -éc fejfa.
Családok hullnak, hópehely létük Pató Pál atyákV „Majd, elintézzük.”
Keringő pelyhek, szél rúg a hóba, akár az ember semmibe lógva.
Olvadó ország, hízó nagyurak, az egyik sárban, a másik mulat.
Nincstelen koldus kéri a teletV „hozzon zord fagyot, nem kell kikelet.”
Ezermilliárd tücsökzenére, fllérek jutnak házra, tetőre.
Kéményben huzat nem szít már tüzet, apó a földön, sorsa üzenet.
Bólogató lomb, menetelő nyáj, elhullot tetem, senkinek se fáj?
69
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Karácsony (ünnep?) Fűrészek harapják fenyőfák törzseit, tombol a szeretet, Karácsony érkezik.
Indul a karácsony, it hagyja a házat, hétköznap tépi le emberről a mázat.
Faforgács hóra hull, gyökér helyet talpak, meleg szoba fogad még zöldülő holtat.
Lehet káromkodni, dúlni, fosztogatni, elszáradt fenyőfát a szemétre dobni.
Mikulás-fgurák, ezüst fényű dió, cukor felakasztva és szól a zeneszó.
Ennyi a szeretet, csak két napra elég, villannak a kések és vért kacag a vég.
Csillagszóró fénye serceg a sötétre, bámuló szemekben megdermed a béke.
Védtelen öregek lelke a szép zsákmány, könnyes szemű gyermek marad végül árván.
Gyertya lángja lobban megidézve lelket, az ember papírt tép, csomagban mit lelhet.
Akinek tegnap még plüssállatot vetek, holnap sírja körül vetik a keresztet.
Ajándéktárgyakat öleli az öröm, micsoda áhítat, „köszönöm, köszönöm”.
Embertől az embert nem védi meg senki, ennyi a karácsonyV végtelenben centi.
70
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Cukros kenyér Hol van már, hol az a ráncos tenyér, melyből rám kacsintot a cukros kenyér ezernyi csillogó szeme, hová let a kendő, és széle alat megbújó két szemöldöke?
Bár rőzsét kéne szednem a nagy hársfák alat, hol a gumicsizmám szára széjjelszakadt, ahogy futotam a kastélykertbe, ….ot szakadás is olyan volt, mintha nevetne.
De jó lenne újra cipelni hatalmas cinvödröket, melyeknek vizéből a Nap lötyögve integet, ismerős bokroknak, a fehér eperfának, de jó lenne örök gyermeke lenni e régi világnak!
Ballagni volna jó egy horgász délután, szatyromban keszeg, ritka ponty után, kinek pénzéért cserébe adnék paprikás lisztruhát, és ha kisült a hús mohón enni e mannát.
De lennék súlyos beteg is, kit görcsbe ránt a láz, kit kínzó forróság majd jéghideg igáz, csak homlokomra Te tedd tenyered! Nagymamám, hiányzol és a cukros kenyered!
71
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Agg-telek lakomát ma morzsákból csapok a mennyezetről lelógó jégcsapok átetsző kristálycsillárnak hatnak emelik fényét a fagyos hangulatnak az óra ütöt emlékem kopot csikk az öröm melyre baj taposot és most nyöszörgőn füstölögve a töröt ablakon szökik az örökbe a régi kandalló hűlt helyén a múlt percei s némi fény idéznek megsárgult képeket közötük a feledés lépeget falakról a fagy vállamra ül didergő tekintet feléje szédül jégvirágos angyalnak látom szárnya nyílik s viszi fagyos világom
Te nem tudod Te nem tudod milyen annak fának, melyet ezerszer elültetnek, s ezerszer kivágnak, kinek nem hull virágára a remény esője, s lesz a kínzó szomjúság örök szeretője. 72
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Csótka Lajosné (Földi Terézia) festménye 73
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Nagyszüleim közöt szüleim Tibolddarócon, 1952
74
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Ezerszínű Magamba nézekV mély ez a kút, zuhan sebesen a gondolat, hanyagul dobta belém a kíváncsi öntudat. Kérdőjellé görbül, ahogy egyre mélyebbre ér a szívembe, ami it benn dobog monoton, mint váltók a döcögő vonaton, egy hosszú úton, hol könyököl az unalom. …és nézem, egyre bámulom magam – igen, a gondolat már-már rohan bennem a kútba, hogy megfejtse újra, hogy ki vagyok én, mert egyszer már tudtam, mikor anyám karján tejszagún aludtam. De rég volt, azóta kútkávámat oly magasra rakta fel az idő, hogy nem hallom csobbanását sem, ha belézuhan egy gondolatnyi kő. Igen, már azt hiszem, túl mély vagyok, néha magamtól fojtogatva fulladok, lelkem olyankor, mint kolibri szárnya, úgy verdes e testben a hús-kalitkába, hová az Isten nem tudom mért rakot, hol néha úgy érzem magamra is hagyot… De mégis, nézem ezt a mély kutat, talán a fenekén a halál most mulat, hisz ha ot van, úgysem látom, mint éjszakába akasztot fekete kabátom, olyan az egyszínű halál, tágra tárt szemem rá nem talál.
75
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
És nézem ezt a mély kutat, bennem már negyvenévnyi indulat forr, mint vulkáni magma, tudjam meg végre ki vagyok, de még ma!!! S bámulom ezt a mély kutat, a gondolatnak csobbanása sincs, már nem kutat, mert rám talált a felismerés, ami több mint kósza feltevésV Mert fa vagyok én, melyben erdő lakik, ezerszínű egymásba ölelő rengeteg, ősapáim, ősanyáim a Tóth atyafk törzsembe égetet jele rengeteg üzenetét hordozom, én ki a mély kutat, már mosolyogva bámulom.
Hold szívem olyan mintha fázna bordáimat didergőn húzza magára és a lelkem az is vele reszket de megyek cipelve azt a gyönyörű keresztet melynek súlya alat mindig megroppan az énem mikor elmerengve azt a holdat nézem 76
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Szorítóban Mellkasomban lüktető ököl, negyven éve küzd a halállal. Mostanában lassú, szöszmötöl, mint gyermek a kanállal, mikor nincs enni kedve és csak bámul, ahogy tűz a fellegekre.
Halálos vers Már sokszor találkoztunk az elhadart negyven év alat, emlékszem, hogy féltem, mikor először látalakV …Kezedben apró galamb fekszik aléltan, mozdulatlanul, furcsa hideg járja át a levegőt és fáj, ahogy az élet halni tanul. Egy apró tollpihe lassan pörögve a szél leheletén tovarepül, majd te is semmivé letél, maradtam a kis tetemmel, egyedül… Ki tudja már hányszor látalak hányszor robogot át rajtam furcsa borzongás, s mikor eltűntél mindig magányosan álltam, mint tó nélkül a téli sás.
77
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
…Haragudtam rád, mikor karjaidban keresztanyám megpihent, szeretem és ő is szeretet, de amerre te hívtad, ő arra ment. Gyűlöltelek, mikor ezek után pár hónap múlva hozzád futot, drága keresztapám… …és átkoztalak, ordítotamV”te aljas dög”, de némán, hidegen nézted, ahogy apám testvérbátyám sírjánál csak nyög. …megölni akartalak, téged, kit nem lehet, majd kívántam neked gyötrelmes hosszú életet, s az őrület határán álltam, mikor elszakítotad tőlem apámat, az édeset… …És a minap újra látalak, kezedben hervadó virággal ültél egy padon, rám néztél, én vissza, bámultuk egymást a hanyatló alkonyon. És én keresni kezdtelek, mert újra semmivé letél, bennem valami furcsa érzés egyre tágult, mint hatalmas, visszhangzó tér. Hiányoztál, már szinte fájt hogy nem vagy sehol, de egy villám hársfának hajtot s ot ülsz a tűzben, a szívem zakatol. …elindulok feléd, eső áztatja ősz fejem, szemedbe nézek, s karjaidba húz e halálos szerelem.
78
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
A Dobozy-kastély romjai, 2014 79
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Csótka Gabriella fotója
80
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Jelek Meggörbült felkiáltójelek a hideg sínekre fekszenek, testüket a kín görcsbe rántja, kérdőjelként néznek a világra. A jel, ami tegnap kérdezet mára pont, s a pokolba érkezet, hol semmivé olvadnak a pontok szavaim, mint halot porontyok lebegnek lelkem fagyos tengerén, mint ezernyi megnémult szirén. Közötük egy emlék, süllyedő hajó, keresztet formáz egy maréknyi szó, majd a csend elhaló örvényre ül, üres holtengeren a semmi feszül, hol nyugszik a nap, ébred a sötét, játszik a sors, egy élet a tét.
81
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Ez nem az én világom Ez nem az én világom. Engem, mint egy apró követ előre rúgot a múlt, s átkacsáztam az idő vizén egy évezredet. Nem enyémek a mai szavak, tőlem idegen e század, rideg szajha szívű a jövő mert ámít, becsap, így még testemben hálhat. Megannyi remény tetemén fürkésztem jelre várva az eget, hogy fény felé indulhassak, de szóltakV „Még nem lehet”. Hiába minden, nekem műanyag világ jutot, befogadhatak volna a régi, hős vitézi korok, mikor lantok dallamára sírtak a verssorok. Nekem már nem jutot igazság, se hit, se föld, se nyereg, a végtelen legelők darabokra törtek, mint szél kezétől az esti fellegek. Ez nem az én világom, képzeletben egy forró vizű kád mellet nekivetkezek, s csuklómon a papírvékony fém fényével, e monitor-világból, kijelentkezek. 82
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Mat Ismerős hétköznapok jönnek felém bólintanak, leülnek velem, karomat nyújtom, vénámba tű szalad, a depressziót magamba engedem. Maszatos célok, homályos vágyak közöt mat tekintet jár, benne közöny, lobogó szalaggal ünnepek szaladnak, elfutnak melletem s én felöltözöm. Kopot ruhám alat foltozot lelkem, orrát lógatva visz viseltes cipőm, utcasarkon a halál életet kéreget, rám néz, méregetV van-e még időm. Pazar színekbe szürke kapaszkodik, letépi őket az égről a sáros estbe, bolyongva mindenüt téged kereslek, de belesni nem merek a szívembe.
83
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Letört betűk Fejfádon letört szélű szavakV az elmúlás lassan olvasgat, bennem fájdalom nyöszörög, de az Isten mélyen hallgat. A lehullt betűk lenn a sárban semmivé lesznek cipőm alat, és ha szótlan lesz majd a kő, ha egy ékezet sem maradt, ki emlékszik majd rád jó apám, ha szívemre a csend rátalál, ha új fejfára betűket az én nevemre fabrikál a kőfaragó poros keze, mikor az idő megpihen, és semmibe viszi lelkem a halál hűs lehelete?
84
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Valahol valamikor Valahol valamikor haldoklot egy Ősz. Utolsó sóhajában vajúdot anyám, mire fölsírtam az Ősz már hallgatot, elernyedt teste porladt az éjszakán. Valahol valamikor szapora szívverésem, mint éhes varjak csőre a vetésen, búcsúztata őt, a tél kocsija deres szemfedéllel fedve, vite tőlem a harmadik szülőt.
85
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Időörvény fáradt szempár üvegre néz párát töröl a ráncos kéz rossz a tükör a kép hibás benne nem én valaki más nincs mosolyom hol a fényem hát elvesztek el egészen most születem miképp lehet eltapostam a negyvenet elrohanó évek alat mindenem a múltban maradt gyökereim idő vágta koporsó vagy urna várta ami kedves ami ragyog kézen fogva fenn andalog és én it lenn dermedt csendben őrzöm őket a szívemben érthetetlen időörvény sodor engem mentőmellény nincs a lomha vén tutajon de ha van is nem kutatom zátony kacsint villám villan és az élet tovaillan töröt tükör újra párás nincs már a kéz nincs megváltás
86
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Álom, valóság Az álom a vágy hintája, de a valóság kötelét vágja, a hajnali fény, akár a penge, villan és a hinta megremegve elejti kosarát, szétörik az álom, átetsző vére a kinyíló pillákon.
Emberkerülő Szél kavarja fel az út porát, kacsintanak a homokszemek, majd az árok szélén fűre szállva néznek utánam, ahogy tovább megyek. Akácok ébrednek lépteim zaján, rügyekből lop zöldet a világ, és mint mosoly és a könny ülnek egymás melletV tövis és virág. Felhőkből villan a fecske szárnya, a villás farkú apró ördögként cikáz, illatok ölelnek vénülő szívembe, ez a tavasz érzem, újra leigáz. Nárciszok tesznek szememre bilincseket hamvas rózsabimbó ígér szebb jövőt, a természet csábít és elvarázsol, így farag belőlem lassan emberkerülőt.
87
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Összetört tegnap meghalt meghalt a remény összetört a mosoly elszököt a fény árnyékok karja sötétbe ölel bújik a magány szívemhez közel hervadó rózsa nyíló jégvirág az élet újra újra földhöz vág fekszem csendben szívem darabjain feketévé sorvad ami rózsaszín sorsom mozaik új darabja véres abba kéne hagyni az élet túl veszélyes
88
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Új csillag Tested bárka teste, hajózol az idő vizén, lelked vitorla, röpít könnyedén. Ha ragyog a fény, szelíd szél ölel, lagúnák várnak rád istenekhez közel, hol az áramlatok álomként ringatnak el, hol a vágyakhoz a valóság bújik közel. De ha a fellegek egymásba rohanva, villámokat nyögve, az árbocra lecsapva, vihar tépi vitorládat, hullámokon jajgat a bárka, pokol lesz az idő vize, tested kövek foga rágja, …és a zátony magához ragad, halál szivárog a léken, az est zsebébe nyúl, s egy új csillag az égen.
89
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Viszi a semmibe Gyilkos az ébredés, szempillám résein az álom húsába vág, még lebegő ágyam előt holtan rogy a földre egy szép álomvilág. Térdre zuhant ábránd keserű könnyeit törli, s ahogy a szobából elszökik a sötét, vágyamat felőrli a magány súlyos malomköve, majd belekap a reggeli szél s viszi, viszi a semmibe.
Nem gyógyít Nem gyógyít az idő, egyre mélyül sebem, az ősz karjaiba rogytam s a télbe halt hitem. Szívem egy fa ágán leng, mint széteső madáretető, a fűben már ibolyák nyílnak, de nem gyógyít az idő.
90
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Örök Vajon mi az örök? Éjszakában vibráló csillagködök, az óceánok végtelen mélye, vagy a sivatagok vándorló dűnéje? Egy érintés, egy pillantás, lágy ölelésből illanó sóhajtás, ez mind lehet végtelenbe bújó örök, hisz bennük nincs múlt s jövő, csak a jelen rajzolta szivárvány-körök. Ha kimondod, hogy örökké, ezt egy olyan érzés mondatja veled, mely nem ismeri a tudatot, az ő othona vadul verdeső szíved. S vajon hazug-e minden szív, minden kimondot vágy festete szó, csupán, mert balgán azt hiszik, hogy végtelen tenger a kacsaúsztató?
Avarból lopot Avarból lopot színeket az útszéli árok vize, napfény tört tükrén a szilánkok, mint megannyi szike, lelkem már így is szakadt szövetébe vágtak, fogytán az időm, mint az árokban fuldokló nyárnak.
91
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Körforgás Évgyűrűk égnek a kandalló tüzén, tavaszi fények és őszi szelek emlékei a parázs leheletén lesznek füstös, gomolygó fellegek. Pára öleli cseppekké a füstöt és csendes eső szitál a tájra, gyökerek isszák a lehullt ezüstöt, gyűrű nő egy tölgyfa derekára.
Téltemetés én haltam meg mégis téged temetnek sarjadó fű haloti ágyad ereszek lecsorgó könnyei mossák földbe ázó lábad it állnak fölöted a mosolygó gyilkosok sárban sápadt tested tompa fényű szemmel az én végzetem fested mégis téged temetnek mindenüt szétmálló jégvirág emlék engem engem temessetek én vagyok ki mennék
92
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
A hallgatás rügye A némaságot faggatam éjjel, gyertyaként éget szívemben a csend, de a hallgatás rügye nem patant széjjel, föld és menny közöt megmaradt a rend. Kérdés zuhant vissza az égből, szemem tükrén tört darabokra, és leültem lassan a remegő térdről, a hit felállt, s othagyot magamra.
Aranymosó Mint megszállot aranymosó a jeges folyómederben, kinek nem látja arcát a Nap soha, úgy állok az időben és rázom szívemet, a rostát, lelkem kérgén vén, haldokló moha. Már nem tudom mit és miért keresek, mögötem eldobált aranyak halma, csak rostálom a percet, az órát és egyre gyengül bennem az élet hatalma.
93
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Az élet prése újra it az ősz dolgozik az élet prése kifacsart lelkem rádobja a szöges kerítésre a kétszínű remény még szivárog belőle it-ot némi fény de lassan majd csontá szárad halál te csavargó kutya vidd a vacsorádat
Gyertya Bús síron hullatod könnyed, imát rebeg reszkető lángod, és holnap tortán nevet fényed, füstöd pezsgő illatába mártod. Tested adod örömnek, s gyásznak, lábad előt térdel az égő bánat, s kacagás rázza szirmát a virágnak, s boldog az ki elfúj, s nagyot kívánhat. Bár lehetnék olvadó viasz csupán, ki könnyet mosolyog a szürke mára, s mint olvadó gleccser a nap derekán, belecsörgedeznék a halál tavába.
94
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Az élet? Az élet hosszú, csak az időd rövid, mert „balsors” a kését beléd nyomja tövig, s a pengéje alat törnek el a percek, mire sebed forrna már a halál henceg, „ez a lélek máma talán az ezredik, neki nincs már idő, s az enyém meg nem telik.” Ennyi az élet, mint egy csalimese, azt hiszed, hogy éltél, pedig én se, te se.
Mint egy kopot cipőt Lehúzom lelkemről a szívem és tenyeremmel megütögetem, mint egy kopot cipőt, hogy kiperegjen minden szúró érzés, s legyen újra üres, mint azelőt, mikor napsütöte arcomra fecske rajzolt elsuhanó árnyat, mikor nem ismertem még az öldöklő vágyat.
95
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Kavargó por az idő útján felkavart por vagyok bennem minden emlék apró szemcse és nem tudom, hogy életem átok vagy csak torz szerencse szél éled felhőket gyűjt az ég esőre áll megint talán most semmivé mos vagy csak újra legyint s villámait hóna alá csapva a zivatar elkerül s ithagy fájón kavarogva
Képzelt hidak Nincs baj, míg fantáziád hidakat festeget vad folyók, mély szakadékok fölé, csak soha ne feledd, ezek az átjárók csakis a lebegő álmoké ; és ha mégis rálépsz e szőt deszkára, kőre, összeomlanak a szivárvány hidak, s úgy zuhansz a valóság szikláira, mint ősszel lelőt vadludak.
96
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Csillagszóró Kihűlt csillagszóró fekete testén elidőz tekintetem ezen az estén. Hallgat a szoba, elillan a füst, sötét bújik hozzám s kinn a Hold ezüst. Bennem gondolat a képzeletel festeget, egy gyönyörű arc feszíti szívem s a véreret, az est feketéje ahogy szép haját formázza, felszökik testem már így is magas láza. Homlokomra teszi tenyerét a zord valóság, jéghideg ujjai a képzeletnek fogság, s leszek én is, mint csillagszóró teste, kihűlve, egyedül, kit csak bámul az este.
97
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Folyó A jelen csobogó folyó, múlt s jövő a part, mondd van-e víz, mit egy part összetart? A múlt örök, érinthetetlen mozdulatlansága, a jövő az, mely összedőlhet, hisz elázhat gátja… Amerre a folyó megy, arra lép a meder, a víz rózsára vágyik, de sorsa vérző eper s hiába végtelenbe hömpölygő vágya, ha vöröslő bíbort fest az alkony remegő habjára.
98
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Soha és örök A soha és az örök közt lebegek, mint szomorú fényű szappanbuborék, fölötem villámok s lenn fenyvesek, a remény fekete s nem búzavirág-kék. Vágyam a soha markában reszket, s ami fáj it benn talán már örök, valaki szúrjon szívembe keresztet, s zuhogjanak azok a fekete rögök.
Szegek Az ébredés kerítésén zuhantam át reggel, a valóság várt rám kezében szegekkel, s míg esti könnyeimet nyelte a párna ránca, dolgozot rendületlen a valóság kalapácsa. Tekintetem vite az illanó szép álom, míg el nem tűnt teljesen feküdtem az ágyon, közben helyükre kerültek lelkemben a szegek, egy-kető elgörbült, de ma újat veszek.
99
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Végül nincs mennyország csak pokol átkozot föld a neve hol az ember istent fantáziál s közben önmaga ördöge hol kiégő lélekkel végül szajha remény fekszik ágyba s reggel már egyedül gyújt rá testét egy egész világ várja bűnnek nevezik azt mi csupán állati ösztön elvesz bármiért gyilkol nem vár ha kell rögtön s ahogy a kivérző test az alkonyba kékül a halál csúf arca kínoktól szépül mert nincs mennyország csak pokol átkozot föld a neve hol az ember istent fantáziál s közben önmaga ördöge
100
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Mellkasom dombjába Mellkasom dombjába szúrd szurony végű zászlód, vigadj, ülj diadalt, pergess víg dobszót! Gyere taposd el bennem a maradék szépet, az utolsó lángot, a gyönyörűséget! Mellkasom dombjába szúrd szurony végű zászlód, égesd el a testem, hamvam mezőre szórd, ne maradjon semmi, semmi sem belőlem, úgy tűnjek el majd, mint kicsordult könnyem!
Csak a csend Az elmúlás vizébe csobban a lét, emléke táguló körgyűrűre ül, s a felejtés partján hullik szanaszét, csak a csend marad fájón, hihetetlenül.
101
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Halál monológ Jaj, te csacska lélek, te röppenő, törékeny kismadár! It ülsz a földi ágon, dalodtól színes a virágos határ. Mily vidám a hangod, kedved csobogó patak, de látod-e az ég alját, hol a fényes ég feketévé szakad? Ot vagyok én túl a szakadáson, fekete csend az országom, s ha csókom cuppan orcádon, ölemben ér véget a törékeny álom. Hozzám jön az is, ki sohasem akart, s van ki hozzám menekül, valakinek tenger, valakinek part ez vagyok én, a Halál, s várok rád rendületlenül. Nem vagyok úr, nincs szolgám nem vagyok szolga, nincs uram, mindenki hozzám jön s mégis, egyedül vagyok, egyedül magam.
102
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
A hit peremén Nincs bennem lélek mely mennybe vagy pokolra szállna, csak csont és hús vagyok, ki a bölcsőben sorszámot tépet és most vár, valami szép halálra. Szívem dobogása és lélegzetem nesze a bordák csarnokában egyszerű zene, és meglehet, hogy a véletlen csupán ki az életbe komponált egy esős délután. Sötét szobámban kutató énem járkál faltól falig, de az üresség dokkjába fut a töprengés hajnalig, hisz nincs, nincs sehol az Isten, a fa is csak ember volt azon a kereszten. Minden gyűröt bűnömet most kisimítom az asztal lapjára, ne legyen bennem titok, mikor Jézus tenyeréből egy szeget kihúzva, az elmúlás ajtaján félve, de benyitok.
103
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Barátra várva Halálom, barátom arcod mikor látom? De nagyon vártalak ezen a nyáron, sétáltam síneken, vártam rád szívesen, de nem értél oda ah, a sors mily mostoha. Végül továbbálltam egy mezőre sietem villámok közt jártam, de semmire se mentem. Hiába na, ezer a dolgod azt a fránya kaszát egyedül hordod, de nincs harag tudod, hisz barátod vagyok, ezért a barátságért egyszer meg is halok.
104
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Mint akácfa levelek Mint akácfa levelek a hosszú száron, úgy függnek az életek ezen a délutánon, a sors egykedvűn tépeget, az egyik élhet, a másiknak nem lehet, és nincs, nincs rá magyarázat miért élt húszat, a másik százat. Lehet a szívemben szeretet, alázat, de ölhetek embert is egyet vagy százat, nem számít semmi, hisz minden csak véletlen ki marad, és ki megy ebben az életben. Élet csak egy van, egy miben most írok, nincsenek kapuk hol fekszenek a sírok, nincs menny és nincs pokol, csak egy darab idő, melyen szívem zakatol egy végtelenbe futó sínen, csak ez van, én már-már ezt hiszem.
105
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Ha a hosszú száron nekem jut majd a nem lehet, és tűz emészti el kihűlt testemet, félek nem várnak rám sehol, nincs hely hol apám újra szólV „Szeretlek fam” csak semmivé leszek, mint kimondot halk szavam.
Villámokkal álmodtam Villámokkal álmodtam az éjjel, vihar dúlt remegő szempillám alat, vörösen izzó pókhálót rajzolt vérrel a dörgés, mikor egy felhő padlása szakadt. Egy végtelen mezőn dideregve álltam, rozsdaszín ruhában haldoklot a fű, egy kökénybokor kék könnyeit látam, gurultak a földön, mint tollból a betű. Óriás lángokkal egy öreg hársfa éget, a halál törzse gyűrűit sorra ujjára húzta, s én csak bámultam e szörnyűséges szépet, míg az ébredés hirtelen pilláim nyitota. Hajnali magányban a lelkem éget, atól a hársfától, atól kapot lángra, a fájdalom, mint sárga levelet letépet, s odakívántam magam a fa kihűlt hamujába. 106
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Víz Víz, csak víz vagyok. Repülni, úszni nem tudok. De ha ölel a Nap, leszek pára, felhőként az éjszakába lebegek, gomolyogva szállok, kacsintanak rám a csalfa virágok. Hideg szél ráz, zuhanok a földre, leszek sár, pocsolya s indulok előre mint duzzadó, rohanó kispatak, és úszom, testemben halak. Vagyok vízcsepp, gyönyörű bőrödön, mely felmelegít, máris költözöm, átetsző páraként nézek le rád, tűnik a szemed, tűnik a szád. És fönn magasban a fagy lakhelyén, leszek hó a hegyek gleccserén, és lassan kúszom le az éles sziklákon, ezernyi fájdalmam jégbe, magamba zárom.
107
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hang Hang vagyok, hatalmas rianás, a fájdalom s a jég frigye, visz a szél, fának, sziklának ütközöm, és letesz az idő a semmire. Hang vagyok, ringató dallam, zongora szülte érzelem, levegőbe ölelve, lebegve szállok felé, hogy szívére hajtsam minden hangjegyem. Hang vagyok, buja sutogás, ki vágytól s álomtól fogant, izzó leheleten lebegek, míg koporsóm lesz a csend, s rám záródik tenyereV a hant. Hang vagyok, nyöszörgő fél ima, kín szülte szó az ég ajtaján, hol a végtelen egyenesét kérdő jellé görbíti a halál, az élet utolsó sóhaján.
108
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
A halál vízesése Ágyba dob a fáradt esti fény, ruhám mint levetet ócska remény, úgy lóg a kopot szék-karon, zsebéből a kipergő semmit számolom. A padlón hangtalan árnyék lépeget, beteg Hold festi meg a remegő egetV szürkébe, feketébe it-ot némi sárga, borzongó felhő száll az alvó világra. Magány ölel, de az álom elkerül, szobám falának vágyam nekifeszül, s az ablak mellet, át az apró résen hozzád szökik, míg testemből a vérem a padlón úgy folyik, mint apadó patak, benne elpusztult sejtjeim, akár a halak. Majd a halál vízesésén a meder törik, fényképed a padlón elázik reggelig, s mikor az ablakon belesnek a fények fölsírnak az árván ithagyot remények.
109
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Sötét sínek A rózsaszín ködöt ma a szürke váltja, lecsúszik vállamról a remény kabátja. Didergő szívvel egy jégviharban állok, ha ilyen a tavasz, mondd, még mire várok? El kéne indulni a sötét síneken, lépni némán, lenni mindenhol idegen, kihalt kis tanyán nekidőlve a csendnek, felhőket nézni, kik sírva menetelnek. Égről a pillantás leesne a földre, belekapaszkodna törzsbe, gyökerekbe, bámulni a fát, ki földre zuhant holtan, mint ahogy az ember, ő is por a porban. Hallgatni a múltat, amit a ledőlt fal sarjadó gazoknak téglavérből szaval, a jövőt hagyni, ahogy akar, úgy legyen, hisz már tehetetlen az újszülöt jelen. Sötét sínek közöt lenni tépet szövet, vörösre festeniV sajgó zúzot követ, jó lenne egy utolsó, gyönyörű álom, majd a csendbe veszni, hajnali talpfákon. ….és a köd lebeg, újra rózsaszín és kék, lelkem hintázva csacsog, mint a nyitnikék, nincs már terhes szív, ki lüktetőn sajog, sínekről a lélek felhőkbe andalog.
110
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Keselyűhalom, Dobozy-kastély, kb. 1930, ill. 2014
111
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Keselyűhalom, Dobozy-kastély
112
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hol gyermek lehetem Honvágy
Egy tőzeges, egy apró patak, nagy legelők, Vadgalambok, verebek, a folyton veszekedők. Fácánok, bíbicek, dalos kis pacsirták, Kéklő búzavirágok, vörös futórózsák. Ez az Én hazám s benne milliónyi kincsem, Elmúlt gyermekkorom, drága szép emlékem. Bodzabokor, benne óvó rejtekhelyem, Ha rámtört a képzelt „nagy veszedelem.” Vívtam törökkel, harcoltam szörnyekkel, Könyveimből kibúvó ijesztő lényekkel. Majd meguntam a harcot, s békét kötve, A sutogó nádast jártam békákat követve. Vadkacsákat lestem, fürge vízisiklót vártam, S néha csak úgy, hosszan meg-megálltam. Mocsár-illat járt, a vízen kacér fény játszot, A pillanat ekkor öröknek, végtelennek látszot.
113
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
A mezőn pihentem, illatos széna let a párnám, A földút mentén fűzfa állt, szomorúan, árván. Tücsök zenélt, a lepkék légi táncot roptak, A bárányfelhők lomhán tovagomolyogtak. A Nap, ha a fák alól árnyékot húzot elő, Hazatért fészkére a nagy csőrű kelepelő. Én is indultam, mint kinek sarkában a tatár, Apró fénnyel mutata az utat a szentjánosbogár. Erdőszélén loholtam a szürkülő fényben, Hársfavirág illata szállt a feketedő légben. S megálltam, egy ágat arcom elé húztam, Egy nagyot az imádot virágba szagoltam. Átjárt az illat, talán víg lelkembe is jutot, Szívemben a boldogság szépen nyiladozot. Hársfa illatával tértem nyugovóra, Lélegzetem váltot, halk szuszogóra. Álmodnom nem kellet, hisz ébren már ot jártam, E mesés természetben, a földi mennyországban. De már csak emlékeim rajzolják lelkembe e tájat, Honvágyam ül árnyékában a múlt bezárt kapujának.
114
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hullócsillag Hiába dobom vissza az égre, fénye eltűnt a sötét semmibe, míg zuhant gondoltam jóra, szépre, hogy lehet az ember önző, ennyire? Fénysikolyában születet vágyam, lassan ő kihunyt, én felragyogtam, szívem lubickolt fényhalálban, reményem születet, nem nyafogtam. Most it állok megéget fű közöt, élni dobnám a halot csillagot, szívem zord feketébe öltözötV csillag és remény mindkető halot.
Tükrök 3. feküdtem a földön mint élet letört ága szomorú levéllel őszi félhomályba gyöngéd szélként jötél szavakat sutogtál avar-takaróval lassan betakartál fölpillantotam rád szívemnek szép vágya s elvite a lelkem a föld legszebb halála 115
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Lebegő álom Árnyékok lábain botlik a fény, összebújnak az apró csendek, ölelkezikV holnap és remény, éjbölcsőben álmok cseperednek. Gond zsugorodik szempillák alatV hatalmas hegyekből apró kő, a végtelen útja szétszakadt, kátyújában megáll a zord idő. Szivárvány alat mosolyok ülnek, esőcseppekben lebeg a rét, dallamok ébrednek, csendülnek, pacsirta kísér víg fülemülét. Színes szappanbuborék az álom, de rácsap a valóság keze, fölriadva már nem találom, szívembe vág a valóság-szike.
116
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Minden este világvége minden este világvége zuhanok a feketébe szúr a szív és reng a lélek halni vágyom élni félek rám szakad a vágy az álom madár vagyok égő ágon fészkem parázs szárnyam csonka csalogat a holtak dombja fellobban a gyertyalángja fény zuhan a gyászvirágra megfeszülő keresztalak árnyékában holt madarak összeéget könnyű szárnyak rabjai egy más világnak füstfelhőből kínok esnek bánat örül minden cseppnek tengerré lesz a kínfolyó nincsen híd és nincsen gázló elmerülnek a víg partok velük a pokolba tartok álom ajtón dörömbölve valóság ül a szememre szempilláim rése közöt pokol pakol elköltözöt elmúlik a világ vége nap ül az ég peremére felragyog a szép korongja arcot formáz aranyozva szíven üt a tündéri fény de jó volt a világvégén 117
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Tánc Hegedű hangjaiba ölel a brácsa, ringó ritmusra sír a tárogató, topánok lépnek s kezdenek táncba, dallá lágyul légben a szó. Forog a kalap, röppen a szoknya, lépések idéznek embert s időt, múlt s a jelen egymást fogva táncba hívják a töprengő jövőt.
Az utolsó éj 2013
Neszek kuporodnak a csend tenyerébe, vér-ég pereméről illan a bíbor fény, árnyékok cseppennek az est tengerébe, hol zátonynak rohan a hánykódó remény. Üvegház álomban vágyak szöknek szárba, rózsaszín párában a szerelem lebeg, féléret érzések hullnak le a sárba, a valóság robban, üvegszilánk pereg. Remegő levelet jéghideg szél kerget, bukdácsol a földön, meztelen bokrokon, majd felhők közt kering, testén az erezet darabokra foszlik, a semmibe oson.
118
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Sors ajkára csendet csókol a búcsúzó idő szívét tenyerébe fogja az örök hallgatás lassan a feledés szürke pókhálót sző s a lélek mögöt záródik a padlás
mint apró lapos kő az emlékek taván kacsázva siklik a felidéző gondolat a múlt elhaló körgyűrű csupán mit ujjára húz az eltűnő pillanat
Ébredések Lelkem mélyén szendereg a szépség, takarót terít rá a sötétség, altatót nyikorog a magány hintaszéke, mikor meg-meglöki a vágy lidérce. Lelkem mélyén alszik a szépség, párnája alat rejtve a reménység, amit ma senki, senki nem kutat, percek ácsorognak a mutatók alat. Lelkem mélyén meghalt a szépség, gyászgyertya lobban, fénye sötétség, nyújtózkodva ébred a kipihent csúfság, az álmokat ölő kegyetlen valóság.
119
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Éjszakai csend Nagyra nő bennem a hallgatás fája, némaság a törzse, csend a koronája. Emlékek madaraV szép feketerigó, ágra ül hintázni, csőrén alszik a szó. Nézzük egymást, a szemek beszélnek, bőrömet simítja tenyere a szélnek, érintése kavics, víztükörbe csobban, borzongó körgyűrű születik nyomban, mely tágulva testemen végig szalad, majd semmivé lesz, mint erdőben a vad. Robban a hajnal, a hallgatás ősze, csend levele pörög, zuhan le a földre, favágók jönnekV a csörtető zajok, évgyűrűt számolva a mába belehalok.
Fény és sötét A csillagokat fürkészem az égen, majd a sötét semmibe réved szemem, sem a fényben, sem a sötétben helyem nem lelem. Holdak lopot fénye az enyém, világít, de nem ragyog, ha elveszítem, leszek, mint a szén, tűz nélkül hasztalan dolog. Nehéz ez, hogy az élet nekem a minden, s hogy az életnek én csak egy vagyok a kereszten.
120
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Szürke idő Nem vonz a távoli fény hidegen hagy az ismeretlen leültem önmagam mellé sose voltam így a közelemben földre teszem szárnyaim mától repüljenek mások szürke tollam is ledobom s egy mély gödröt ások keresztet állít bennem elszántan az akarat vágyamat szegelem fel rá mint verdeső színes madarat és ha elcsendesül teste nem lesz többé ami fájjon szürke nappalok után jöjjön szürke álom esti égen csillagfénypár mintha apám nézne de jó lenne fejem tenni áldot a tenyerébe
121
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Romtemplom Porlepte szívem nem dobban nagyot, ithagyot az érzés, mint hit a romtemplomot, hol a szétmálló téglák vére földre feketedik, mint bűn az igékre.
Nehéz ma könnyűnek lenni, szárnyát bámulja a lélek, földön kuporogva felhők közé nézek, repülni nincs erőm, vágyam is gyenge, vonatokra várva fekszem a sínekre.
Még hányszor …még hányszor dob ki magából ugyanaz az álom hányszor ébredek fel jeges víz alat jobb lenne tán megölni makacs jóságom s ithagyni mindazt mi az életből maradt… …álmodni nem merek a valóságtól félek önmagam elől egyre csak futok fegyverek villannak az ölelő lidércek napról napra egyre mélyebbre zuhanok… …szilánkokra törve szívdobogásom rajtuk a lelkem mezítláb lépked vércsepp vagyok egy lehajló sáson s bennem ázik gyönyörű fényképed…
122
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
A Hold alat Elengedem az időt, a szilaj vadlovat betörni nem tudja halandóságom, nézem ahogy vágtat a horizont felé, s it bennem szürkül lelkivilágom. Tenyerem közepén, mint katicabogár a remény igazgatja apró szárnyait, mutatóujjam begyére röppen, majd elillan, s viszi szívem vágyait. Az est sötét, végtelen szövetéből csillagok szakítanak fénycsíkokat, a Tejút kövein lomha Hold gurul, magánya süt rám és egyre hívogat. Indulnék, futva mennék én hozzá, de még kapaszkodik belém az élet, maradnom kell, mert szeretnek, de bár csak eggyel többen szeretnének.
123
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Lennék lennék ablakon haldokló jégvirág ha édes gyilkosom leheleted lenne lennék erdőtűzben lángoló faág ha testem szikrát tenyeredből venne lennék pusztuló partra vetet kagyló ha nyakláncodra fűznéd szerelem gyöngyömet de igazán boldog férf lennék kit álmából csókod költöget
Valóság Szívemben gyönyörűség fogant, apja ábránd, anyja álom, évekig dédelgete lelkem a nappalok csöndjén, s néma éjszakákon. Kacagó fények, mosolygó árnyak táplálták szívem magzatát, de szakadt a titok burka, sorsa nem kerülhete el a valóság abortuszát.
124
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Dobban az elme Körmöm alat vérem, letépem az emberi mázat. Nézd, ez vagyok nélküled, egy nyüszítő állat, ki hiányod fagyától reszket a földön, csatát vív benne a halál s az életösztön. Bárcsak veszíthetnék! Szívem inkább rothadó hús legyen, minthogy szúrja, tépje a fenevad szerelem, mert nincs, nincs már értelem, lüktetve dobban az elme, te vagy alkonyi világom fénye, gyönyörű szerelme.
Éjfél után Már a vén éjfél is elhagyot, lefelé lépegetet az óramutató, az éj percei siraták a tegnapot, s az ablaküvegen megfagyot a szó, mit leheletem átetsző papírjára írtam, s gondolatom rajzolt egy szép szemet és az érzéssel alig-alig bírtam, majd szétszakítota sajgó szívemet.
125
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Földön jár földön jár a képzelet othagyta a kék eget levelet tép nem szeret feketében lépeget
lobog a tűz nagy a láng dobol a szív vad musztáng magány-ágra lélek ül vágyak szárnya csendesül
beteg madár a remény szembogarán soha fény egy örök a szerelem azt oda is elviszem
Születésnapomra Szeretném, ha tó tükre lenne az ágy, hová lebegő testel pihenni térek, s a partról kacéran nézne a vágy, szemében huncut kacsintó fények, s közben a sás-sereg sutogva mesélne szelíd altatót, s jó lenne érezni, hogy szívem megremeg, mikor mellém bújik a vágy, s a szerelem terít ránk puha takarót!
126
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Fekete jég Fekete jég fojtogata a folyót, partján deres köveken álltam, mezítláb, kigombolt inggel apró kavicsokat dobáltam. Szilánkok patantak a jég sebeiből, beleborzongtak a sápadt csillagok, éles rianás tépte szét a csendet s magamra hagytak a megriadt angyalok. A jég repedéseiből vér szivárgot, s az égen feltűnt egy fekete holló, leszállt, csőrét a vérbe mártota, szeme fekete volt, mint a koporsó. Szél borzolt tollába, mely már parázslot, majd lángra lobbant a verdeső madár, s én néztem jégcsappá let testel, ahogy megszületet előtem a halál. Apám hangján szólítot meg, kezét elnémult mellkasomra tete, átléptem velem egy másik világba, és lelkem ot, azt a szerelmet kereste.
127
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Mulat a magány Pince a mellkasom, hol csapra verte szívemet a magány. Vígan mulat, ajkán megcsillan a nedű, a remény gyertyája hunyorog, fénye beteg, halovány, lelkemben felsír egy érzés, mint töröt hegedű levegőbe sikoltó hangja, könnyem kicsordul, kedvem elszáll, és zuhanok magamba.
Vacogó Nem térdelek, nem könyörgök, keresztet sem vetek, jobbra a menny, balra pokol, de én egyenesen megyek. Hitem elkopot rég, s az úton odalet reményem, már látam kire vágyom, de kevés az én fényem. A magány kabátját, lassan magamra terítem, ne lássa meg senki, hogy vacog szívem.
128
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Száll a fény felé Mint lassú dagály a partot, úgy veszi birtokba az est a némává váló tájat, melyre csillagfényes ezüst-ruhát fest és megáll, rápillant a csodálat. Egyedül ülök, könyökömre nő a pad, hol a semmit bámulom, szememből könny fakad. Dobogó kalitka a szívem, ajtaját lassan kitárom, "repülj kis madaram, te édes szerelem", én már csendre, csendre vágyom. Szivárvány szárnya a sötétbe rebben, száll a fények felé, seb nő a szívemben.
129
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
It hagyot a nyár Tegnap még körberagyogot, gyümölcsízű csókja ajkamra éget, teste széna-illatában cikáztak a légi szivárvány szirének, majd pihegve egy bánatos sáson, szárnyak pihentek meg a vízi világon. A víztükörben hínárok közöt felhők úsztak a sárguló nádnak, s a partszegélybe ütközve, mint az álmok semmivé váltak. Szedrező fácán bújt a fűbenpazar tollával játszot a nap, csőre körül a bíbor, mint a közelgő alkonyat, mely lomha lépteivel ballagot s lába alat napsugár tört, nyárfák alat az árnyék leheverve, hosszan a mezőre dőlt. Tücsökzenében táncoltak az árnyak, ahogy a szellő átsuhant a bokrokon, majd levelek bújtak ölébe a mozdulatlanságnak, s fölötük már holdsugár oson. Tegnap még it volt, szemében kacéran játszot a remény, de mire jöt a reggel, egyedül maradtam, üres villanydrótal játszot a bágyadt őszi fény.
130
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Alkony a tavaszban Lenn zöldek, fenn kékek, középen fecskéket ölel a fény, ibolyát, sóhaját fűszálak vigyázzák, kéklő remény. Szerelem, keresem hajnali harmatod, alkonyul már, szorongó, dobogó szív, tüskével vár az esti határ.
Fekete rózsa Puha tenyeredbe álmodom magam, testem fekete rózsa, tüskéim befelé szívemig nőtek, s nem tudok kinyílni azóta. Hullajts rám könnyeidből legalább egyet, kinyitom a kelyhem, neked a legszebbet, s utána már az se bánom, ha egy vázában talál rám lassú halálom.
131
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Őszi szél Árkok mélyére söpri hamvait a nyárnak, gyászdalt dúdol s indul, neki a világnak. Porszemeket kavar fel a felhős égre, könnyeket csal a nap hunyorgó szemébe. Rozsdás füvön rohan majd erdő testét rázza, recsegve-ropogva hajlik a fák koronája, jajgatva felnyögnek a megvénült törzsek, és az agg királyok az avarba dőlnek. Tovább rohan, bár csitul őrjöngése, szilánkokat szór a tó összetört tükrére, egymásra zuhan a nád és a zörgő gyékény, így állok én egyedül it a világvégén, és visszagondolok arra a lágy szélre, mely hajaddal játszot a virágzó hársfa tövébe'.
132
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Rászegelve a világra Rád gondolok, senki másra, leplet dobok a világra. Téged látlak csak egyedül, bordámnak a szívem repül, lüktetéssel, dobbanással, harcba száll a csontos ráccsal. Szíved mellé odaszökne s ot dobogna mindörökre, kályha lenne tested láza, szíved, szívem összezárva odabenn a kis szobába' olvadna a boldogságba… ...lepel szakad, világ szökik, szívem bordám mögé lökik, rád gondolok, senki másra, rászegelnek a világra.
Betakar, eltemet Leült a szél egy hintázó ágra, csendesen bámul az őszi világra, mintha lezuhant szivárvány lenne, avar a földön, s a fájdalom benne. Felhő úszik kecsesen az égen, mint mindig, megigézve nézem, hullik a hópehely, millió érzelem betakar, eltemet, akár a szerelem.
133
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Prométheuszi sors Ajkadon ég az istenek szent tüze, fénye ragyogó és ellátszik ide, hol kikötözve fekszem az éles sziklákon, mert lopni vágytam tüzedből, ábrándos éjszakákon. Bűnhődöm minden bíborban úszó hajnalon, mert megnyílik dübörgő mellkasom, és rászáll egy keselyű, a kegyetlen szerelem, víg lakomákat ül lüktető szívemen. Mire jön a reggel, szörnyű halálos sebbel, még mindig lopni vágyom azt a szent tüzet, ami legszebb a világon.
134
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
It bennem It belül, magamban szeretlek, ölében hordoz minden gondolat, it benn, ragyogó mosolyod enyém, számolatlanul lopom csókodat. It belül, szívem sző hintaágyat, körülöte halkan dobbanó liget, szerelmem ringat, csicsereg a szó, it benn mindenem, mindenem tied. It belül, összes sejtem, mint a méh körbezsong, te gyönyörű viruló rózsa, it benn, csak magamban szeretlek …tudja az ég, hogy már mióta.
Bevarrt zseb Bevarrt zseb mellkasomon belül, ilyen let a szívem, s látod nem sikerül, se közeledbe érnem, se elsodródnom messze, csak kapaszkodom beléd, mint fa a fellegekbe. Se föld, se hit nincs már talpam alat, csak emlékek sara, mi cipőmre tapadt, és a szél s a nap egymás kezét fogva, tépik ezt a sarat, pereg, mint a rozsda. Ha múltját nem cipeli tovább a jelen s a jövőnek majd egy utolsót üzen, hogy felé menni nincs már kedve, bevarrt zsebemben viszlek, a végtelenbe. 135
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Oxigénem vagy Ereimben keringsz, szívem beszippant, s benne ringsz, de egy dobbanás kilök, nélküled újra csak szédülök. Visznek a vérerek, üres csend, fázom, reszketek, pillantásom csuklómra ül, a vágy halkan hegedül szomorú lágy dallamot, de visszatér az, ki it hagyot! És a szív dobban, jötél és távolodsz is nyomban, elragad a lüktetés, a vágy nagy, ami vagy kevés, de ilyen az élet, becsülni kell a kevéske szépet, mert nem tudjuk, hogy az öröm mikor dermed meg egy vérrögön.
Pillanat …mint mikor testemen fut végig a villám úgy tágult a világra mind a két pupillám és az egész világ egy apró pillanatra ot csillogot barna szembogaradba….
136
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Torz álom Lelkembe halni járnak a sápadt fények, élő temető letem, othona lidércnek. Bennem bolyong minden torz álom, romvágyak falai közt nevedet kiáltom és a visszhang emlékeknek csapódva, mint vergődő madár zuhan le a porba, és a csend reszkető két kezébe fogja, nevednek szárnyaiV szétfoszló vitorla. Lelkembe halni járnak a sápadt fények, sírjuknál térdelnek a megvénült remények, imákat mormolnak hit nélkül, monoton, az ígéret-gyertya csonkjára ráül a korom. Sajgón lüktet a szív, mint kitépet köröm, gyere némítsd el és én megköszönöm! Lelkemben feltámadnak, kigyúlnak a fények, pusztulnak a kínok, tűnnek a lidércek, és rád mosolygok, sutogom a neved, mikor véres késed fejfámként leteszed.. …micsoda pazar vég, gyönyörű szép álom, bár szerelmem nem kellet, de tiéd a halálom…
137
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Mikor
időtlen kép Megdermed a pillanat szárnyaV tenyerem simul karcsú derekára. Megállnak a percek és leheverednekV tükörképe leszek az igéző szemeknek. Lustán nyújtózkodnak, csoszognak az órákV feslő bíbort virítanak arcán a hév-rózsák. Testünkről égbe szökik, elillan a páraV összebújunk, mint két didergő madárka. Kitágul a tér s a bámuló időbe ölelV sem a földhöz, sem az éghez nem vagyunk közel.
Reménytelenül halkan lábujjhegyen surrant ki a remény alvó szívem ajtaját résnyire hagyta hideg szököt be és szemet szúró fény s a szép álom a padlóra zuhanva let szilánkos szüntelen fájó valóság rongyos ruhában dideregve nézet rám a jóság a vágyam már elgyengült kicsiny madárka ki rabként nekiszáll az ablaküvegnek míg végül földre zuhan töröt szárnya már nem vitorlája a szeleknek gyógyítanám ha a remény visszajönne de érzem én nélküle szeretlek majd mindörökre
138
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hajnali fényben Szomjazó föld szürcsöl
Lassan kinyílik szemem,
friss esővizet,
égre szökik belőlem a lélek,
komótosan nyeli,
gondolataim cikáznakV
ráér, nem siet,
szitakötő-szépek,
hisz a Nap épphogy
megkapaszkodom
kidugta első sugarát,
egy apró hársfa-vállba,
a hajnal húzta le
nehogy átrepüljek
róla a felhő-dunnát.
abba a másik világba.
Bíborból aranyba vált
Csak miatad,
a Földnek rohanó fény,
egyedül miatad maradok,
lehunyt szemmel látom,
bár hívnak, csábítanak
ahogy árad a remény,
az örök hajnalok,
bokrokon csorog,
ígérnek pazarabbnál
mélabús szomorúfűzön át,
pazarabb fényeket,
majd ruhámon keresztül
de olyat, mint a te szemed,
szívemre nyomja csókját.
atól gyönyörűbbet nem lehet.
139
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Szürke kő Mit adhatsz nekem te szakadt ruhás élet? Zsebed üres rég, kezedben enyészet, reményed mit adtál nem bírt ki egy napot, szívembe temetem, de nem hívtam papot. Mi akarsz még tőlem te telhetetlen végzet? Eddig minden napod lelkemben merénylet, elszáradtak régen a cserepes virágok, a lelkembe ültetet rózsaszínű álmok, mert langy eső helyet csak átok hullot le rám, így letem szürke kő, mint te is édes Hazám.
140
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Hazámnak nevezni Hazámnak nevezni már nem tudlak téged, te Kárpátok ölelte föld. Nem tehetsz róla, de hitvány let véred, csak zászlód, csak az maradt, piros, fehér, zöld. Teérted rég még igaz magyarok haltak, „szolgaföldben nem nyughatak” és most eladva a föld, a házak semmin lebegnek, milliós adósság jut minden felsíró gyereknek. Hazámnak nevezni már nem tudlak téged, tolvajok, rablók vertek testeden tanyát, kiárulnak mindent, legyen az szent, ha kell gyermektől az anyát.
141
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Fiaid, lányaid már túljárnak az Alpokon, s velük ment a jövő is ugyanazon a lábnyomon, amin régi vezéreink hódítani, zsákmányolni jártak, és most gyermekeid szolgának állnak, Lehel és Bulcsú gyilkosának. Hazámnak nevezni nem tudlak téged, földed már nem lehet haza, vérszívó, kullancs-bankok, senkivé emésztik a balga népet, kinek magyar az ajaka. Hazának nevezni, hogyan tudnálak? Nem tudom rég e szó mit jelent, ellopták, kiárulták a hitvány kutyák, kiknek pazar-ólja a Parlament. Kapzsi, koncra éhes dögök, tele zsebbel nézitek, hogy a nép „az Isten verte nép” saját vérében hörög, az útszélén, hol ot vannak hagyva, júdások vagytok, s eljön a nap, hogy tietek lesz az ő jutalma! 142
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
…Legyél újra a hazám, erre, csak erre vágyom, nincs még egy darab föld ezen a világon, nincs, nincs semerre, hol a magyar magyarabb lehetne. Legyél a Hazám, legyél az újra, állj saját lábadra, nem kell mankód Európa! Hisz te tudsz járni, Európa az, ki rosszban sántikál, gyönge hamvaidra vágyik, hogy álljon, megálljon a büszke „Déva vár.” Legyél a Hazám, mint ahogy őseimnek voltál, kiket két folyó-karoddal álomba ringatál, kiknek Kárpátok láncaiból fontál édes szabadságot, legyél a Hazám és dörzsöld ki szememből e lidérces, átkozot világot!
143
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
El innét
készülődés El innét erről az átkozot földről! Mi vár rám it, talán valami csoda, nem vágyom tengerre csak egy tóra, mert lassan megöl ez a mocskos pocsolya. Inkább csavargassa szívem a honvágy mint apám a fagyos drótot jeges oszlopon, inkább eltörök százszor, ezerszer, ha kell de a boldogságot mástól én nem lopom. El innét erről az átkozot földről! Ide a remény is kopot feketében jár, a múlt könnyeim ita, a jelen átlép rajtam, tavaszom után valahogy kimaradt a nyár. Őszömből a télbe más földeken megyek, várnak a határok, mögötük nagy hegyek, hiába sír síkom, a gyönyörű Hortobágy elmegyek, délibáb let szívemben a vágy. El innét erről az átkozot földől! Milyen kár, hogy a szívem is jön velem, jó lenne helyete akár egy darab kő is, hisz mindegy már melyik súlyát cipelem. Idegenbe érve jó lenne feledni s a múlt sírjába tenni minden fájó emlékem, elfeledni, hogy milyen magyarnak lenni, de félek, hogy míg élek nemzetem lelkemben cipelem.
144
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Szüksége van rád! Szüksége van rád az édes hazának, hát légy eső a száradó fának! Felszálló sóhaj nem kell, hasztalan az elszökő pára, légy zivatar, villám és csapj le az igára! Szüksége van rád az édes hazának, csillag kell a sötét éjszakának, s ha mindenki égre fut, mint régen, fény ül diadalt a sötétségen. Ne lengess zászlót és hangzatos szavakat se zengj, légy háborgó földrengés s míg nem pusztul kinek pusztulni kell, addig, vagy mindhalálig rengj! Szüksége van rád az édes hazának, hát légy méze az egyetlen virágnak, mely magyar szívedben terem, ne hagyd, hogy gaz üsse fel fejét a szent földeken!
145
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Menni csak előre El kellene menni, valahová messze, át határokon, hideg idegenbe, szívem it hagyni, letenni egy kőre, helyébe kavicsot és menni csak előre.
Mint ócska poharat Az alkony hörpintete fel kortynyi reményem, s mint ócska poharat, testem földhöz vágta, a kiömlő fájdalom csillogot a holdfényben, lelkembe szúrt ezernyi szilánkja. Éjjel fekete fellegekbe kapaszkodot könnyes pillantásom, majd tovább vánszorgot a végtelen égi padláson, téged keresve Istenem, mert lenn az elkorhadt keresztek tövén, fényed már nem lelem. Önmagam siratom, tudom, úgy tűnik másnak, de százezer pohár van földhöz vágva, s milliónyi könnyes szeme e keserű hazának.
146
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Mikor meghal a költő Mikor meghal a költő, élni kezdenek a sorok, betűkből szállnak fel a mély sóhajok, és újra él a letűnt világ minden tája, szavaktól lesz újra kenyér az élet morzsája. Mikor meghal a költő, meghal a lelke, a halál szegeli fel egy papír-keresztre, de ha verseit csöndes éjjelen előveszed, kihullnak a szegek s lelkét újra röpteted.
Csapongó sorok Kellene szívemre egy puha takaró, hideg ma a magány szele, mint jégcsap függ bennem ezernyi szó, a legszebbet átölelem s elalszom vele. Álmomban tavasz van, nyújtóznak a zöldek kék ibolya kelyhét bámulja a Nap, de fölé a pókok csudafátylat szőnek s a ragyogó bosszúsan ajkába harap. Vízi világ szélén fülembe súg a nád és egy érzés vacogó szívembe szúr, eszembe jutsz, minden sejtem húz hozzád szétörik a Nap és gyászban az azúr. Felriadva álmomból vár rám a magány jéghideg a szele, sehol egy takaró, odakint a fák alat néma a csalogány, ég benne a dal, mint bennem a legszebb szó.
147
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Betűkbe kapaszkodva Betűkbe kapaszkodva tántorgot a lelkem, mikor szóról-szóra a végzet felé mentem,
a semmiben lebegve, le a földre bámul, és amikor rád lel, a lélek összerándul.
a rövidülő sorok sodrásában ázva, Keresztrímek közöt csak vártam a halálra.
Sós eső cseppje zuhan fekete hajadra, a mennydörgő villám fényt rajzol ajkadra,
Szétfoszló költői kép, s felkiáltó jelek, eltört verslábak közt már elgyengülve megyek.
vörösen lángol az égV felizzot a vágyam, és a lélek tűnik az alkony bíborában.
Lelassuló dobbanás, végső metafora, halál ajka nyílik, a mélyfekete rózsa.
Hajnalban felsír a szó, költemény születik, a reménytelenség szerelemmel ütközik,
Meghalva a pontban, egy betűnek sarkán, lelkem rád gondolva a szép felhő-vitorlán
betűkön andalogva ábránd és az álom, verssorokon csillog, mint csepp a pókfonálon.
148
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Puszta szív puszta szíve dobog bennem Tisza vize ereimben bőröm árnya hársfa kérge hajam az éj feketéje puszta szíve dobog bennem isten rajza tenyeremben labirintus ezer ága eltévedve sorsom járja puszta szíve dobog bennem gondolatom minden tetem belőled kel neked virul rád gondolok lelkem simul puszta szíve dobog bennem ingoványban elsüllyedtem szívem vágja éles gyékény it vérzek a világvégén puszta szíve halkul bennem fölötem az ég megreccsen sötét felhő vénasszonyok jaj-könnyei reám zuhog
149
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Földre néző A magyar büszkeség alázatá szárad, szenté lesz az, ami gyalázat?
Égre törő fákból földre néző füzek, lehajló ágak, szomorú üzenet.
Nomád Végtelenbe hajló fűtengerbe vágyom, hol gyémánt-harmatot szór a bakfs hajnal, szél csókol nyakamba csalános illatal s a Nap ölel át, ha hűs ajkától fázom. Fekete musztáng hátára álmodom magam, ki az éjből száguld a hajnalba velem, hol gyönyörű az ég, akár a szerelem, bíbor láthatárba olvad ámuló szavam. Pacsirta dalát kínálja muzsikának a derű palástját viselő friss reggel, s rá egy víg tücsök ciripelve felesel, hol az élet nyelvet ölt a zord halálnak. Füves sík, ez lelkem legszentebb helye, it barangol othon, mint egykor a nomád, ki érti a bíbicet, s mit sutog a nád, kinek, mint anyja haja, olyan a puszta füve.
150
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Keselyűhalom, a házunk romjain állva, 2014
151
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
A harcművészet útján lépkedem
152
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Szamuráj Holdfény festete Katana szomjas vágytáncát járja, légbe írt halál-monológ. Életvonal markolatra tapad a lét morze-jeleit dobogja, nyakat metsz a fémbe zárt tisztelet. Virágkehely porozta gondolat, zöld levél ágyon elsimul viharvert lélekkikötő. Becsület seiza-ba kuporodva, tantó penge húshüvelybe siklik, pipacs szirmok sikoltanak.
153
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Haiku Feketeföld nő puha gyökerek ölén fordul a világ. Szamuráj lélek katana pengén szökik versek élednek.
Bonsai Virágcserép a szívem, csak bordámig nőhet vágyam, apró bonsai az érzés, hatalmas volt, visszavágtam.
154
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Faragók Kőbe, márványba ki bús betűt farag, annak lelkén nem ül se öröm, se harag. Jár a véső, kinek a kalapács fejére üt és száll a por, lebegve mindenüt; majd lassan keringve, ráül a sírra, földre, ő lesz, ki vele marad, talán mindörökre. …Ki papírra betűt, gondolatot véset, versek szent tüzén lobogva éget, majd mély sírba szállt s let hamu, némi por, ő nem hal meg, hisz újra él mikor
könyvek lapjáról lelkét szemek fénye, az életbe olvassa, s ő kacag a sötétre. Hisz a halál mit tehet, mit tehet vele, ha felhőkön, sziklákon mezőkön ég neve? Az elmúlás bosszankodhat, míg lesz emberöltő, míg lesz, ki olvassa, addig él a költő. Ha szavaknak, rímeknek nem lesz már bolondja, nem lesz senki sem, ki a lelket visszahozza az elporladt könyvek szétmálló lapjáról, majd akkor beszéljünk barátom, a költő haláláról.
Farkasok Fehér lapok, ti örökké éhes farkasok, tépjétek lelkem, tépjétek, it vagyok! Vonszoljátok cafatokra tépet szívemet, betűvé formázva bennem minden véreret, szorítson fogatok, míg sajgó verssé leszek, farkasok, ti fehér lapok, de jó it köztetek!
155
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Szárszó Torz pipacs szirmok hullnak, talpfákon sikolt a fék, a kerekek forrón gurulnak, az égen megsápad a kék.
Eltöröt tollból szó szökik, megbújik a zúzot kövön, a halál csendben felöltözik, illan a lét s oda az öröm.
Test a földön, a lélek-vitorla megfeszülve szárnyal szépen, némán, s nem nyafogva, feloldódik az ég vizében.
Hinta Hintám a tintám, lengek rajta előre, hátra, pokol tornácáról a mennyek kapujába, valóság fékez, az álom magasba lök, szárad a tintám, vajon meddig repülök?
156
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Csótka Gabriella fotója
157
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Petőfire emlékezem Költészet. Cseng fülemben a szent szó, Édes dallam ez, lelkem legmélyére bújó, Érzések kelnek, nyitva szívem ablakát, Képek teremnek, s látom a rónát és Tiszát. Ballag a szép folyó, partján meghajolnak a fák, Vizében az árnyékok sötét arcukat mossák, A Nap az ég tetején megáll, a vízbe belebámul, Lentről visszanéz magára, de arcizma se rándul. Majd elindul, lágy sugarával a pusztát cirógatja, Hol a gulyás a kútnál inge ujját hirtelen fölhajtja, A mohás favedret, mely szinte hallhatóan szárad, A kútba lelöki, kihúzza, csinál így vagy százat. Vályúnál marhák tolongnak, az ősi szürkefajta, Bőg egy nagyot az egyik, majd a hűs vizet issza. A csapzot puli a gulyás lábánál csúfolja a tájat, Nyelve kilóg, liheg, az ebédre még várhat.
158
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Költészet. Cseng fülemben a szent szó, Ágyú dörög, kard csatog, trombitaszó, Édes hazám, tested rúgják durva lábak, Fiaid vérük ontják a Szent Szabadságnak! A róna csatatér let s nem délibáb az a dombokon, Magyar huszárok halnak ot ezen az alkonyon. Tajtékos lovaik vérrel festet zöld pázsiton, A halálba vágtatnak, s lesz a dombV szomorú sírhalom. A Nap elbújik, száját a felhők közöt összeharapja, S az ég peremén szivárgó vérét a szél maszatolja. Fekete este let, csillagok a tejúton letérdelve, Fénykönnyeik szórják a tengernyi holtestre. Mire kel a Nap s lesz fekete Világos, Zászlók a földön, mind véres és sáros, Árvák jajongnak, anya temeti drága fait, Most mély a gyász, csorbul a remény s a hit. Költészet. Fülemben cseng a szent szó, Házadon Néked is fekete lobogó, A természet s a szerelem is gyászol, Halot, halot a költő, Petőfi Sándor.
159
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Lehunyom a szemem Egy forró vizű kád, ennyi most a vágyam, borosüveg vére átetsző pohárban várjon egyedül rám, mikor földre hull ruhám. Halk zene osztozzon a hunyorgó csenden, ringassa a vízen ólomszívű testem régi szép kedvencem, „Lehunyom a szemem” Mozdulatlanságba merengő gondolat, csapongó vágyaim szárnyain alkonyat fest rideg feketét, csábítva az estét. Körgyűrűket raknak csuklómon az erek, borzongó bőrömről reszkető üzenet a kád falába hal, s az elmúlás szaval.
160
Tóth János „Janus”
Hársfalevelek
Az utolsó előt utolsó versem még bennem it száguld a vérlemezekben szívemből folyton kitagadva mint rossz gyermekét az anyja egyik ajtón űzi a másikon várja soha sincs béke a lüktető szobába’ utolsó versem már készen beleírva töröt egészem minden tövisem minden rózsám nyári szellő őszi orkán mindent mit megéltem és amire vágytam közömbös percek pillanat mit csodáltam utolsó versem a lelkem Isten olvassa zárt szememben hol a fény megkopik majd matra sötét borul a szavakra utolsó versem nem lesz papírra vetve sóhajjal szegelem a fejfa-keresztre
161
Támogatók:
ISBN: 978-963-899975-5-5