Kézfogás, IX. évf., 5. (41.) sz., 2006. december, 6-8. o.
Tényleges gazdasági problémáink és progresszív szellemű megoldásuk Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy súlyos gazdasági problémáink vannak, és nehéz döntések előtt állunk. Sajnos, mégsem ezek a problémák állnak nemhogy vitáink, hanem gondolkozásunk központjában. Mindent a politikai ellentétek uralnak, és nem folyik érdemi vita sem gazdasági problémáink lényegéről, sem a problémák megoldásának alternatív lehetőségeiről. Sajnálatos módon a szociális szelleműek és progresszív gondolkozásúak sem tudnak kiemelkedni ebből a gondolkozásmódból. Számukra is a politikai ellentétek az elsődlegesek, nem próbálják felmérni a gazdasági problémák lényegét, és nem kísérlik meg alternatív program megfogalmazását. Emiatt a szociális szellemű és progresszív gondolkozású erők elvesztik befolyásukat az események menetére, mert nem fogalmaznak meg és tesznek közzé kellő súlyú és járható alternatív koncepciót, és ezért nem képesek a domináns neoliberális gazdaságés társadalompolitika ellensúlyozására. Az antiszociális intézkedések elleni verbális tiltakozás és ilyen szellemű nyilatkozatok közzététele semmiképpen sem tekinthető a problémákra adott kielégítő válasznak, mert nincs megfelelő gazdasági megalapozottsága, és nem ad járható alternatívát. E sorok írója szakítani kíván ezzel a gondolkozásmóddal, és nem foglalkozik a politikai ellentétekkel. Itt először, egy közlés előtt álló cikkre1 támaszkodva, azt vizsgálja meg, hogy mi is gazdasági problémáink lényege, ezután azzal foglalkozik, hogy ad-e megoldást problémáinkra a Konvergenciaprogram2, majd a járhatónak látszó szociális és progresszív szellemű alternatíva lényegére próbál rámutatni. A gazdasági problémák lényege. A gazdasági szakértők, a kormányszervek és a sajtó egyértelműen azt az álláspontot képviseli, hogy problémáink lényege a költségvetési hiány és az ezt okozó állami túlköltekezés, és ennek folytán problémáink megoldása a költségvetési hiány csökkentése, sőt felszámolása. Szó esik még, lényegesen kisebb súllyal, az ún. ikerdeficitről is, tehát egyrészt a költségvetés, másrészt az áruk és szolgáltatások nemzetközi forgalmának és a (nemzetközi) folyó fizetési mérlegnek az együttes hiányáról is. A folyó fizetési mérleg hiánya mégis lényegesen kisebb súlyt kap, mint a költségvetésé, és eléggé általános az a nézet, hogy a költségvetési hiány csökkentése a folyó fizetési mérleg problémáját is megoldja. Voltaképpen ezt a felfogást képviselik a nemzetközi és nemzetek feletti intézmények is. E sorok írója ettől eltérő nézetet képvisel, amely a következő három pontba foglalható öszsze. (1) A legfontosabb aktuális probléma nem is a költségvetési deficit önmagában, és még csak nem is az ikerdeficit, hanem a hármas ikerdeficit, azaz a költségvetés és a folyó fizetési mérleg együttes hiánya, valamint a belföldi magánmegtakarítások elégtelensége. (b) A deficitek oka nem az állami, hanem az általános túlköltekezés vagy többletfogyasztás és ezen belül is elsősorban a háztartások túlköltekezése vagy többletfogyasztása, továbbá a belföldi magánmegtakarítás szinte teljes hiánya. (c) Mindezen problémák végső oka a reálgazdaság alacsony teljesítménye és a foglalkoztatás alacsony színvonala. Az itt leírtak, különös tekintettel a háztartások túlköltekezésére, eléggé meglepően, sőt megdöbbentően hangzanak, és magyarázatot igényelnek. A rövidre fogott magyarázat a következő. Az általános túlköltekezés és a háztartások túlköltekezése könnyen bizonyítható. Az idézett munka részletes számanyag felhasználásával mutatja be, hogy 1995 és 2004 között a GDP reálértékben évi 4,1, a belföldi felhasználás évi 4,5, és a háztartások fogyasztási évi 4,4 %-kal
nőtt, a közösségi fogyasztás viszont csak évi 2,2 %-kal. Ez egyértelműen a háztartások túlfogyasztása, mert a háztartások fogyasztása gyorsabban nőtt, mint a GDP, és semmiképpen sem a közösségi fogyasztás túlzott mértéke, mert a közösségi fogyasztás alig több mint fele akkora ütemben nőtt, mint a GDP. Az általános túlköltekezésnek és elsősorban a háztartások túlköltekezésének a mértékét a GDP, azaz a bruttó hazai termék és a GNDI, azaz a bruttó nemzeti rendelkezésre álló jövedelem különbsége mutatja a legjobban. Ez a különbség majdnem teljes egészében a külföldiek tőkejövedelmének, vagyis annak a következménye, hogy a magyar vállalatok nagy része külföldiek kezében van, és hogy külföldiek finanszírozzák a magyar állam- és egyéb adósság nagy részét. 2004-ben a teljes belföldi felhasználásnak a bruttó nemzeti rendelkezésre álló jövedelem fölötti többlete közel 1,4 ezer milliárd forint volt, a GDP 6,7 %-a. Nyilvánvaló azonban, hogy senki – sem egyén, sem család, sem ország – nem költhet tartósan többet a rendelkezésére álló jövedelemnél. Ezt a többletfogyasztást tehát – márpedig ez elsősorban a háztartások többletfogyasztása – elkerülhetetlenül meg kell szüntetni. A kereskedelmi és a fizetési mérleg hiánya nagyrészt nyilván az általános túlköltekezésnek a következménye, de emellett önálló probléma is, amelynek sajátos okai vannak. Ez ismét könnyen bizonyítható. 1995-97-ben a javak és szolgáltatások együttes forgalma még exporttöbblettel zárult, mert a szolgáltatások exporttöbblete fedezte a javak forgalmának hiányát, ezt követően azonban a szolgáltatások exporttöbblete megszűnt. A szolgáltatások exporttöbbletének összeomlása azonban teljesen független a költségvetés helyzetétől, és semmiképpen sem a költségvetési hiánynak, sőt még csak nem is az általános túlfogyasztásnak a következménye. A valamivel részletesebb elemzés ugyanis kimutatja, hogy legfontosabb oka a turizmus pozitív mérlegének meredek csökkenése, vagyis az, hogy a magyar turisták egyre inkább külföldre mennek, a külföldiek pedig egyre kevésbé jönnek Magyarországra. Ez a változás végképp nem magyarázató állami túlköltekezéssel – ez inkább a magasabb jövedelműek túlköltekezése. A költségvetés riasztó mértékű hiánya természetesen az előbb leírtak ellenére fennáll, és az általános túlköltekezés, valamint a nemzetközi kereskedelmi és folyó fizetési mérleg hiánya semmiképpen sem jelenti a költségvetés hiányának tagadását. A költségvetés végső fogyasztási kiadásainak a költségvetés rendelkezésre álló jövedelme fölötti többlete a 2001-2004. évek átlagában a rendelkezésre álló jövedelem 30 %-a volt. Ez az eltérés ijesztő mértékű. Köztudomású, hogy a kormányzat hitelfelvétellel fedezi a hiányt, vagyis a költségvetés fogyasztási kiadásainak a költségvetés rendelkezésre álló jövedelme fölötti többletét. Ez a hitelfelvétel 2001-ben a GDP 4,4 %-a volt, 2002-ben a GDP 8,4 %-ára nőtt, és még 2004-ben is a GDP 5,4 %-a volt. Kevésbé köztudott, hogy a kormányzat folyó fogyasztási kiadásait egyes számítások szerint tőkepusztulással finanszírozza, más számítások szerint pedig gyakorlatilag nincs nettó, vagyis az amortizáció mértékét meghaladó kormányzati beruházás. Ennek a helyzetnek teljes egésze tarthatatlan. Senki sem költhet folyó fogyasztásra tartósan többet, mint amennyi a jövedelme, főként nem költhet évi 30 %-kal többet, a kormányzat többletköltekezése nem haladhatja meg tartósan a GDP 5 %-át, nem közelítheti meg egyes években a 10 %ot, és különösképpen képtelenség a folyó fogyasztás tőkepusztulással való finanszírozása vagy akár a közületi beruházás teljes megszüntetése. Ez a helyzet nem tartható fenn. A nettó belföldi magánmegtakarítások szinte teljes megszűnése nemcsak az előbb tárgyalt problémák kiegészítése, hanem nagyrészt ezek oka, noha erről a szakértők, a politikusok, a sajtó, valamint a nemzetközi és nemzetek feletti szervek szinte még csak említést sem tesznek. Ha van megfelelő megtakarítás, akkor nincs túlköltekezés, és nincs túlköltekezés importra, valamint külföldi turizmusra sem. A legutóbbi években azonban a háztartások megtakarítása gyakorlatilag változatlan összegű volt, és százalékos értelemben csökkent, a háztartások lakásépítésre fordított kiadásai pedig 1995 és 2004 között, folyó áron, közel megötszöröződ-
2
tek. Ennek folytán a háztartások nettó, azaz a háztartások lakásépítésének levonása után megtakarítása, vagyis hitelnyújtása megszűnt. 2003-ban a háztartások lakásépítési kiadásai árnyalatnyilag meghaladták megtakarításaikat, 2004-ben a megtakarítások múlták felül árnyalatnyilag a lakásberuházásokat, de e két év összegében nettó megtakarítás nem volt. Ennek a helyzetnek nagyon kemény és a plebejusi radikalizmus szellemének megfelelő értelmezés is adható, még ha ez az értelmezés leegyszerűsítő is. A tehetősek kivívták, hogy keveset adózzanak, a nyarat a Bahama-szigeteken töltik, maradék pénzüket luxuslakások építésére fordítják, nem takarítanak meg semmit, és az ország ebbe megy tönkre. Ez, ebben a formában, indulatos leegyszerűsítés, de ennek van ténybeli és számokkal is megerősített alapja. A reálgazdaság alacsony teljesítménye és a foglalkoztatás alacsony szintje minden felsorolt problémának még megtakarítás hiányánál is fontosabb oka. Hogy először a gazdaság nem kielégítő teljesítményét tárgyaljuk, ez elsősorban a gazdaság duális jellegére vezethető vissza. A külföldi tulajdonban lévő vállalatok hatékonysága szinte minden esetben kielégítő, és ők adják a magyar export java részét, de nem járulnak hozzá kellőképpen a hazai foglalkoztatáshoz, és termelési értékükön belül viszonylag kicsi a hazai hozzáadott érték. A foglalkoztatás és a hozzáadott érték nagyobb részét adó belföldi tulajdonú vállalatok ugyan akkor nem kielégítő hatékonyságúak, exportjuk kicsi, de rá vannak utalva az importra. Gyorsabb növekedésük az importigény megengedhetetlen növekedésére vezetne, és ez a legnagyobb akadálya a hazai termelés növelésének. Ezért nem kielégítő a belföldi gazdaság teljesítménye és növekedésének üteme. Ha jobb lenne a gazdaság teljesítménye, és mindenkinek lenne munkája, akkor ebből könnyű lenne megtakarítani, még lakást is lehet építeni, és külföldre is lehetne utazni. Ennek a helyzetnek a következménye és egyben legjobb mutatószáma a foglalkozás alakulása. Az OECD kimutatásai szerint3 az aktivitási hányad, vagyis a gazdaságilag aktív, tehát a munkaerő-állományba tartozó népesség aránya – ez a foglalkoztatottak és a munkanélküliek összegét jelenti – valamennyi OECD állam közül, Törökországtól eltekintve, nálunk a legalacsonyabb, mintegy 60 %. Nyugat-Európa legnagyobb államaiban ez az arányszám 80 % körül van, Svájcban és a skandináv államokban pedig még ennél is magasabb, eléri a 85 %-ot. Ez sem többet, sem kevesebbet nem jelent – ismét a plebejus radikalizmus szellemében megfogalmazva -, mint hogy ha mindenkinek lenne munkája, akkor a nemzeti jövedelem közel egyharmaddal lenne magasabb, és semmi gondunk sem lenne. Ez így ismét indulatos leegyszerűsítés, de a tények alapozzák meg ezt a kijelentést is. Amit itt leírtunk, a legteljesebb ellentétben áll a neoliberális gazdaságpolitikusoknak azzal az általánosan hangoztatott és mindent elnyomóan hirdetett felfogásával, hogy minden probléma alapvető oka a költségvetés hiánya, és hogy ennek a hiánynak a megszüntetése minden problémát megold. Vizsgáljuk meg ezután, hogy mit kínál mindezeknek a problémáknak a megoldására az ezeken a neoliberális elveken alapuló konvergenciaprogram. A konvergenciaprogram. A konvergenciaprogram vázlatos elemzését a program végén közölt hét táblázatra alapozzuk. E hét táblázat számanyaga pontosan ugyanaz a Konvergenciaprogram már idézett legutóbbi és korábbi4 változatában. Az elemzés szükségképpen csak egészen vázlatos lehet, a szöveg és a számítási anyag teljes felülvizsgálata egész kutatócsoport óriási munkáját tenné szükségessé és legalább egy teljes kötetet igényelne.
3
A Konvergenciaprogram a GDP volumenének növekedésére a következő százalékszámokat irányozza elő: 2006 2007 2008 2009
4,1 2,2 2,6 4,1
2010 2020 2030 205
4,3 2,5 2,1 1,1
Ezek a számok, mind a 2010-ig terjedő néhány év átlagában, mind pedig az ezt követő években, alig haladják meg a Nyugat-Európában várható értékeket. Ez azt jelenti, hogy a konvergenciaprogram alig irányoz elő reálkonvergenciát, vagyis a magyar nemzeti jövedelemnek az EU átlagához, vagy különösképpen az EU vezető államaihoz való felzárkózását. Reálkonvergencia és főként viszonylag gyors reálkonvergencia nélkül viszont minden más tulajdonképpen értelmét veszti. Az előbb arra utaltunk, hogy a magyar gazdaság problémák lényege a foglalkoztatás alacsony színvonala. Mit kínál ebből a szempontból a konvergenciaprogram? A foglalkoztatottak száma a 2006 és 2010 közti négy évben 3, 0, 3 és 7 ezrelékkel nő, vagyis alig változik. Gazdaságunk alapvető problémáját, a foglalkoztatás alacsony szintjét illetően tehát a konvergenciaprogram csak minimális, árnyalatnyi javulást irányoz elő, és még ennek az előirányzatnak a realitása is kétségbe vonható. Ehhez hasonlók a hosszú távú kilátások is. A férfiak aktivitási hányada 2010 és 2050 között 67,9-ről 71,5-re nőne, 2020-ban érné el csúcspontját, és azt követően csökkenne, a nőké pedig 57,6-ról 61,3-ra nőne, és csúcspontját 2030-ban érné el. Hol van ez a Nyugat-Európában már most elért 80 vagy 85 %-tól? Ez tehát, konvergenciaprogram címén, gazdasági elmaradottságunk félévszázados fenntartásának programja. Még riasztóbbak a háztartások fogyasztására és a közösségi fogyasztásra, valamint a jövőbeni egészségügyi és oktatási kiadásokra vonatkozó számok. A most következő néhány év belföldi felhasználásának évenkénti százalékos növekedésére vonatkozóan a következőket olvashatjuk a Konvergenciaprogramban:
Belföldi végső felhasználás Háztartások fogyasztási kiadásai Közösségi fogyasztási kiadások
2006 3,8 3,0 1,7
2007 -0,2 -0,7 -1,8
2008 0,5 0,6 -3,8
2009 2,9 1,5 1,4
Ez egyértelműen a közösségi fogyasztás elsorvasztása, ami e sorok írója szerint teljességgel megengedhetetlen. Még ennél is riasztóbbak azonban a hosszú távú számok:
A 65 éves és idősebb népesség aránya Nyugdíjkiadások Egészségügyi kiadások Oktatási kiadások
2010 16,7 10,3 5,7 3,9
4
2020 20,3 10,7
6,0 3,5
2030 22,3 10,7 6,3 3,5
2050 28,1 13,5
6,5 3,8
E számok szerint a nyugdíjas korúak részaránya 2010 és 2050 között közel 70 %-kal nő, a nyugdíjra és különösképpen az egészségügyre fordított kiadások részarányának növekedése azonban messze elmarad ettől. A nyugdíjra fordított kiadások részarányának növekedése csak 31 %, az egészségügyi kiadások részarányának növekedése pedig alig l4 %. Ez nem más, mint a nyugdíjas korúak elnyomorításának félévszázados programja. Az oktatási kiadások hányada e program szerint 2050-ig mindvégig alatta marad a 2010. évi szintnek, noha nagyon jól tudjuk és nap mint nap látjuk, hogy az oktatási kiadások hányadának radikális csökkentése van és lesz folyamatban 2010-ig. Tudjuk azonban azt is, hogy a korszerű fejlődéselmélet félreérthetetlen tanítása szerint semmi sem viszi jobban előre egy ország felemelkedését, mint az egészségügyre és az oktatásra, valamint a kutatásra és fejlesztésre fordított kiadások magas szintje. Amit itt láthatunk, az a magas szint ellentettje, és ezért nem a nemzeti felemelkedés, hanem a nemzeti visszaesés programja. A lapok tudósítottak arról, hogy ezt a programot Brüsszel elfogadta. A fentiek alapján felmerül a kérdés, hogy miért. A válasz ismét egyszerű. Az Konvergenciaprogram 1. sz. táblázatának 25. sora a következő: A kormányzati szektor nettó finanszírozási képessége (+) / igénye a GDP %-ában 2004 2005 2006 2007 2008 2009 -6,6 -7,5 -10,1 -6,8 -4,3 -3,2 Ezek a számok azt mutatják, hogy a kormányzati szektor nettó hitelfelvétele a választási meggondolások folytán kialakított és a háztartások részére juttatott kiadási többlet folytán 2004-tól 2006-ig a GDP 6,6 %-áról a GDP 10,1 %-ára nőtt, ami, békeidőben, valóságos világrekord. A program beígéri, hogy ez a hiány 2009-re, vagyis három év alatt 3,2 %-ra csökken. A csökkenésnek ez az üteme ugyancsak valóságos világrekord, de az időszak végére és a következő országgyűlési választások előtti évre e program szerint elérjük a költségvetés hiányára vonatkozó és szimplifikáló módon értelmezett maastrichti kritériumot. Voltaképpen ez az egyetlen számsor, amely ebből az anyagból Brüsszelt érdekli. Érdekli még ezen felül valamelyest a bruttó államadósság számsora is, amely a következő:
2004 60,2
Bruttó államadósság-állomány a GDP %-ában 2005 2006 2007 2008 62,3 68,5 71,3 72,3
2009 70,4
Ezek szerint a bruttó államadósság-állomány 2005-ről 2006-ra, nyilván ismét választási meggondolások miatt, 6,2 százalékponttal nőtt, ami békeidőben feltehetőleg ismét világrekord, vagy ahhoz közelálló érték, csúcspontját 2008-ban éri el, 2009-ben pedig már csökken. Brüsszel elemi érdeke, hogy ezt a programot elfogadja, mert így kezében van az a két számsor, amelyet a magyar kormány terjesztett elő, és amelynek alapján a magyar kormányt elszámoltathatja arról, hogy hogyan is halad a maastrichti kritériumokhoz való közelítés. A hazai közvélemény nem érti teljesen a nemzetközi és nemzetek feletti szervek gondolkozásmódját és törekvéseit. Még ma is él valamiféle olyan paternalista elképzelés, hogy céljuk a kevésbé fejlett és önmaguk kormányzására nem teljes mértékben alkalmas országok felzárkóztatása és jólétük előmozdítása. Vitathatatlanul van ilyen cél is, de nem ez az alapvető. Az alapvető cél az egész nemzetközi közösség zavartalan működése, tehát annak elhárítása, hogy bármely országban olyan válság alakuljon ki, amely továbbterjed a többire. Az Európai Unióban emellett alapvető cél még az unió szorosabbá tételének, az ún. kimélyítésnek az előmoz-
5
dítása, aminek fontos eszköze az euró általános bevezetése, a bevezetés kritériuma pedig a költségvetési hiánynak a 3 % alá csökkentése. Ennek elérése érdekli Brüsszelt. Azzal, hogy az ország fejlődik-e vagy sem, vagyis hogy lesz-e reálkonvergencia vagy sem, Brüsszel valamelyest törődik ugyan, de csak másodlagosan. Ez a mi dolgunk, nem az övék, az ő dolguk az EU fenntartása, fejlesztése és kimélyítése, valamint esetleges kiterjesztése, és mindezen belül igencsak kis figyelem juthat annak a gondnak, hogy vajon fejlődik-e Magyarország, és van-e érdemleges magyar reálkonvergencia. Ebből egyenesen következik, hogy a reálkonvergencia, vagyis a fejlődés elérése nem Brüsszel dolga, hanem a mienk. A Konvergenciaprogramban érdemleges reálkonvergencia nincs, és az ebben felvázolt hosszú távú tendenciák riasztók, a tartós lemaradás és a következő generációra is kiterjedő, állandósuló nyomor számai. Ezek a számok – mert a költségvetési hiány, az államadósság és a fentiekben nem tárgyalt infláció számai megfelelnek elképzeléseinek – elfogadhatók lehetnek Brüsszel számára, de elfogadhatatlanok a mi számunkra. Nehezen alkotható más ítélet erről a konvergenciaprogramról. Nem ad megfelelő jövőképet a Kormányprogram5 sem. A progresszív és szociális szellemű alternatíva. Ennek az írásnak nem lehet célja ennek az alternatívának a kifejtése, hanem csak az itt kifejtettekből közvetlenül levonható legfontosabb következtetések összegzése. Ez az összegzés mégis egy progresszív és szociális szellemű alternatív program megfogalmazására vezet, amely nemcsak lényegesen, hanem alapvető mértékben különbözik a domináns neoliberális elképzelésektől. Ez a program most, első megközelítésként, az alábbi tíz pontba foglalható össze. (1) A hármas ikerdeficit megszüntetése. A hármas ikerdeficit azonnali és radikális mértékű csökkentése elkerülhetetlen. Ez egyenesen következik a közgazdaságtudomány alapvető tanításaiból. Soha sehol nem indulhatott meg tartós és kiegyensúlyozott növekedési folyamat ezeknek az alapvető egyensúlyzavaroknak a felszámolása nélkül. Ennek a rendezésnek azonban az ikerdeficit mindhárom ágára ki kell terjednie, a költségvetési deficit egyoldalú túlhangsúlyozása megengedhetetlen. (2) A belföldi felhasználás csökkentése. A hármas ikerdeficit megszüntetése elkerülhetetlenül a belföldi fogyasztás csökkentésével jár. Ezzel a ténnyel szembe kell néznünk, és szembe kell néznünk még azzal is, hogy ez áldozatokat követel a lakosságtól. Szembe kell néznünk végül azzal is, hogy ezek az áldozatok szükségképpen a legszegényebbek számára a legterhesebbek, és ezért ezeket, főként az ő esetükben, megfelelő intézkedésekkel kell mérsékelni és ellensúlyozni. (3) Az intézményrendszer megőrzése. A szociális és ezen felül nemzeti szempontok által is diktált első ilyen törekvés a széles értelemben vett jóléti intézményrendszer megőrzése. Ez azt jelenti, hogy a közösségi fogyasztásnak és a jóléti intézményrendszer fenntartásának elsőbbségének kell lennie a személyes fogyasztással szemben. A személyes fogyasztás inkább csökkenthető, mert ez átmeneti áldozat, az intézményrendszer leépítése viszont jóvátehetetlen kártétel. (4) A jövedelemelosztás egyenlőtlenségének mérséklése. A legszegényebbek által viselt teher súlya miatt feltétlenül törekedni kell a jövedelemelosztás egyenlőtlenségének mérséklésére. Ezt az is megerősíti, hogy a jelenlegi magas jövedelmek nagyrészt nem igazi teljesítményt jutalmaznak, hogy ezeket nagyrészt luxusfogyasztásra használják fel, és hogy a korszerű közgazdaságtudomány tanítása szerint az igazságos jövedelemelosztás a gyors fejlődés előfeltétele. (5) Az esélyegyenlőség fenntartása sőt növelése. Az intézményrendszer megőrzésének az esélyegyenlőség fenntartását is kell szolgálnia. Nem szabad engedni azoknak a törekvéseknek, hogy a különböző térítési díjak bevezetése korlátozza a legrászorultabbak hozzáférését az 6
egészségügyi és az oktatási intézményrendszerhez, és ennek folytán a jelenlegi társadalmi különbségek konzerválódjanak, sőt erősödjenek. Az esélyegyenlőség az általános felemelkedés legfőbb biztosítéka. (6) Jövőkép kialakítása. A nemzetközi tapasztalatok szerint nincs felemelkedés jövőkép kialakítása és ennek általános elfogadása nélkül, és ezért ez a feladat elsődleges fontosságú. A történelem folyamán a gyors fejlődés mindig nemzetek felzárkózási törekvésének eredménye volt. Ez a jövőkép nem helyettesíthető a nemzetközi és nemzetek feletti szervezetek elvárásainak teljesítésével, és különösképpen nem helyettesíthető azzal a feltevéssel, hogy a stabilizáció automatikusan fejlődésre vezet. (7) A reálgazdaság megerősítése. Jelenlegi problémáink végső oka a reálgazdaság gyönge teljesítménye; a belföldi felhasználást most a reálgazdaság gyönge teljesítménye által meghatározott szinthez kell hozzáigazítanunk. Ez tudatos gazdaságpolitikai erőfeszítést igényel. Ennek a tudatos gazdaságpolitikának nem a piaci erők ellenére, hanem ezekkel összhangban kell érvényesülnie, mert a nemzetközi tapasztalatok szerint csak e kettő együttese vezethet felzárkózásra. (8) A teljes foglalkoztatás mielőbbi elérése. A teljes foglalkoztatás mielőbbi elérésénél fontosabb cél el sem képzelhető. Ez a gazdasági, a szociális és a kulturális politika teljes összhangját tételezi fel, mert a teljes foglalkoztatás legfontosabb akadálya a társadalmi és kulturális leszakadás. Ez is azt támasztja alá, hogy fenn kell tartani az intézményrendszert, csökkenteni kell a jövedelemelosztás egyenlőtlenségét és növelni kell az esélyegyenlőséget. (9) A jóléti állam fenntartása és korszerű intézményrendszerének kialakítása. Az előbb leírtak szerint teljes foglalkoztatás és nagyobb reálgazdasági teljesítmény nincs jóléti állam nélkül. A jóléti államot nem leépíteni vagy elpusztítani kell, hanem a megváltozott körülményeknek megfelelően át kell alakítani. A jóléti államot eddig soha sehol nem sikerült leépíteni, a szolidaritás szellemének gyöngítése pedig a társadalom egészét ássa alá, és teszi működésképtelenné. (10) Közmegegyezés kialakítása és demokratikus döntéshozatal. Soha, sehol, semmiféle reformot nem lehetett megvalósítani széleskörű társadalmi közmegegyezés nélkül, a totalitárius társadalmi rendszerek bukása egyértelműen mutatja, hogy nem lehet a népet akarata ellenére boldogítani. Nincs reform a társadalom egészének a döntési folyamatba való bevonása és társadalmi vita nélkül, és ott, ahol nem alakítható ki közmegegyezés, csak a demokratikus döntéshozatal módszerei alkalmazhatók. Az itt leírtak szinte minden ponton éles ellentétben állnak a neoliberális elvekkel és az ezeken alapuló hazai gazdaság- és társadalompolitikai törekvésekkel, valamint politika gyakorlattal. Ugyanakkor, nagy valószínűséggel, megfelelnek a társadalom túlnyomó többsége óhajainak és törekvéseinek. Van tehát szociális és progresszív szellemű alternatív program és megoldási lehetőség, és mindent meg kell tennünk ennek gyakorlati megvalósítása érdekében. Szakolczai György 1
Szakolczai György: The triple deficit of Hungary. Hungarian Statistical Review, Special number 10, sajtó alatt. 2 Magyarország konvergencia programja 2005-2009. Magyar Köztársaság Kormánya, 2006. szeptember, 53 + 7 o. 3 Economic Policy Reforms. Going for Growth 2006. OECD, Paris, 2006, 160 o., 17. o. 4 A Magyar Köztársaság 2006. szeptemberi aktualizált konvergencia programja. Vitaanyag. Budapest, 2006. augusztus 25. 52 + 7 o.
7
5
Új Magyarország. Szabadság és szolidaritás. A Magyar Köztársaság Kormányának programja a sikeres, modern és igazságos Magyarországért.2006-2010. Országgyűlés Hivatala. 2005. május 30. 54 o.
8
