Ted Kereshe. Cserebogár

Ted Kereshe Cserebogár

© A szerző kiadása

www konyvmanufaktura.hu

Ted Kereshe

CSEREBOGÁR

E könyvet, hálás köszönettel ajánlom az Egyetlen Teremtő Istennek. Hiszen az Ő segítsége nélkül, sohasem jöhetett volna létre.

A Kapu

Ritka pillanata volt ez az életemnek. Ritka, mert csend volt, tökéletes csend. A világ némaságba révült és megállt az idő. Csak a magasra rakott máglya lobogó fénye játszott a körben ülő mozdulatlan alakok arcán, furcsa, groteszk álarcokká varázsolva az egyébként már ismerős emberi arcokat. Az öregember például most olyan, mint egy se élő, se holt szobor. Hol hiányzik a fél arca, hol vicsorgó szörnypofa mered némán a világra, egy pillanattal később pedig ismét a bölcs öreg, aki keveset beszél, de sokat mond. Tulajdonképpen nem is emlékszem, hogy valaha is lettem volna ilyen csendben. Nemhogy ilyenben, semmilyenben. Ebben a világban nem létezik a csend. Mindenhol, még a földalatti tárnák mélyén is van valami leírhatatlan, megfoghatatlan, beazonosíthatatlan zaj, amely állandóan zakatol, zúg, és nem enged elmerülni a csendben. Próbáltam kizárni. Révüléseim során sokszor majdnem sikerült is, de csak majdnem. Tulajdonképpen már meg is szoktam, el is fogadtam azt a tényt, hogy ez a normális. Van egy hang, a világ hangja, amely mindenhol és mindig jelen van, amelytől megszabadulni nem lehet. Erre itt ez a süket, tökéletes csend. Hogyan lehetséges ez? Itt vagyok még egyáltalán? Hosszú ideje, évtizedek óta keresem a kaput. Amely nyílik valahova. Hogy hova, azt nem is tudom pontosan, bár már sokszor elképzeltem, milyen lesz majd, ha egyszer benyitok rajta. Mi vár majd azon túl? Csak egy lépés lesz, tu5

dom, de mégis, mintha egy másik világba, másik valóságba jutnék át rajta, tudom olyan lesz. Bolyongok e világ útvesztőjében, lámpásom magasra tartva a sötét félhomályban, de eddig minden ösvény végén egy fal várt rám. Volt, amikor már úgy hittem, jó az irány. Az ösvény, amelyet taposok, a jó irányba vezet, de végül újra és újra csalódnom kellett. Arra gondoltam, hogy talán nincs is ebben a világban helyes irány. Nem juthatok ki innen, válasszak bármely ösvényt. De azért csak folytattam a keresést. Mi egyebet tehettem volna? Már régen nem várt rám senki. Nem volt ház, amelyet a sajátomnak tudhattam volna, nem volt asszony, aki aggódó figyelemmel leste volna hazatérő lépteim zaját. Nem volt gyermek, aki az én nyakamba csimpaszkodva kacagta volna a világba felhőtlen boldogságát. Néha elfelhősödött a tekintetem, amikor ezek a dolgok eszembe jutottak, de tudtam, nem tehetek ezért senkinek szemrehányást. Én választottam ezt az utat. Voltak évek valamikor a régmúltban, talán nem is ebben az életben, ebben a valóságban, amikor még úgy hittem nem így lesz. Mégis így lett. Terveztem én is sok mindent, ahogyan nyilván mások is teszik ezt, mégis, egészen másképpen alakult a valóság. Hol romlott el? Elromlott-e bármi egyáltalán? Nem tudom megmondani. Majd kiderül, ha benyitok azon a kapun. Vagy nem. Az a furcsa ebben a világban, hogy semmi sem vehető bizonyosra. Talán csak az, hogy ami bizonyosnak tűnik az bizonyosan nem az. Gyermekkoromban olyan voltam és körülöttem is olyan volt minden, mint amit egy átlagos gyermek kapcsán elképzel az ember. Átlagos kisvárosban egy átlagos család, átlagos iskola, átlagos élmények. Semmi különleges. De ké6

sőbb, ért egy élmény, amely mindent megváltoztatott. Nem azonnal, de biztosan és kérlelhetetlenül. Megöltem egy kutyát. Vagy nem is öltem meg, csak miattam halt meg. Sokan mondták nekem később, hogy nem én tehettem róla, de ők nem látták a kutya szemét. Az utolsó pillantását, amelyet rám vetett. Remény volt benne és tökéletes bizalom. Hiába. Pedig én nem így akartam, de így lett. Akkor rájöttem, hogy mindegy mit akarok. Mindegy mit tervezek. Vagy úgy lesz vagy nem, de ez egyáltalán nem tőlem függ. Gondolatok ébredtek bennem, és ehhez mindig láttam a kutya szemeit, ahogy töretlen bizalommal néz rám és várja, hogy megmentsem. Az fáj, hogy talán valóban megmenthettem volna, de féltem. Tudtam, ha megteszem, én is ott veszhetek. Hát nem mentettem meg, hagytam pusztulni. Elárultam őt. Mondták, hogy jól tettem, hiszen csak egy kutya volt. Mi van, ha én is lezuhanok? Néha úgy éreztem, úgy akartam érezni, hogy igazuk van, hiszen „csak” egy kutya volt. De mi lett volna, ha ember? Akkor mit tettem volna? Máskor úgy éreztem, mindegy mi volt, a lényeg az, hogy csak én voltam neki. Az egyetlen reménye. Nem szeretem, mit nem szeretem, egyszerűen utálom felidézni azt a napot, mégis, sokszor felötlik elmémben az a néhány óra, amely megváltoztatott mindent. A városka ahol születtem, semmiben sem különbözött a többi, hasonlóan szürke, hasonlóan poros, és hasonlóan elhanyagolt kisvárostól, amelyek minden irányban körülvettek bennünket. Tulajdonképpen addig a napig nem is láttam mást a világból, természetesnek vettem, hogy minden ilyen. Volt persze néhány gazdagabb környék (tőlünk jó távol helyi viszonylatban) de az én esetem nem arra történt. Volt egy régi téglagyár a városunk mellett. Sokat jártunk 7

oda bizonyítani a bátorságunkat. Néha még jól is éreztem magam, de általában inkább féltem. Volt annak a helynek valami ódon, borzongató hangulata. A környéken lévő szegénynegyedben lakó kölykök, tele voltak félelmetes történetekkel a gyár múltjából, amelyek némelyikétől kivert a hideg veríték, ha éjszaka ezekről álmodtam. Nos, ezen a napon oda tartottam. Egyedül voltam, mert úgy tudtam, hogy a többiek ott várnak rám. Csendes volt minden, még gyermekfejjel is feltűnt az iszonyú hőség. Tekertem a bringám és néha kitöröltem szemeimből a csípős izzadságot, amely szüntelenül dőlt a homlokomról, világos csíkokat rajzolva portól retkes ábrázatomra. Egy kutya ugatott szüntelenül a távolban, és ahogyan közeledett a gyár, az ugatás is egyre erősebben hallatszott. Néha, amikor felidézem azt a napot, úgy érzem, mint most. A kutyaugatást kivéve. Mintha az egész világban egyedül lettem volna. De nem voltam. A kutya kitartóan ugatott. Amikor elértem a gyárat, már láttam is őt. Az a furcsa, hogy csak később jutott az eszembe: hogyan került oda? Fent volt a kutya, egy hatalmas, nyitott szín tetején. Itt tárolták egykor az elkészült téglákat. Balra a kemenceház és a szárító épületei látszottak, a színtől jobbra pedig az egykori őrlőüzem maradványai málladoztak, lassan teljesen megadva magukat az enyészetnek. A szín, amely tetején a kutya ugatott veszettül, majd három emelet magas volt. Foghíjas cserépfedése már régen nem látta el egykori funkcióját, de arra még alkalmas volt, hogy egy kisebb állatot megtartson magán. A kutya nem bírt megkapaszkodni semmiben, remegve próbált feljutni a hőségtől izzó cserepeken a tetőgerinc irányába. Én azonnal láttam, hogy nincs esélye. Ha nem segítek neki, rövidesen lezuhan. Nem gondolkodtam, leugrottam a bringámról, és már rohantam is a rozsdás vasszerkezet felé, amelyen fel lehetett jutni a tároló szín legfelső 8

szintjére. Már jó magasan jártam, amikor feltűntek a helyi kölykök. Nem szerették a magamfajtát. Azt gondolták lenézzük őket, pedig szó sem volt ilyesmiről. Sok verekedés is volt velük emiatt, de végül, valahogy mindig rendeződtek a dolgok. Nem törődtem hát velük, csak másztam és másztam egyre feljebb. Ők némán álltak lent és figyelték az eseményeket. A kutya, amikor észrevett, abbahagyta az ugatást. Csak csendesen szűkölt és figyelt. Elértem a vaslétra tetejénél lévő tetőkibúvó nyílást. Amikor derékig kint voltam, rádöbbentem, hogy milyen állapotban van a tető. A kutya elég közel volt hozzám, de így semmilyen módon nem érhettem el. Agyamban vadul kergették egymást a gondolatok, de egy sem volt közülük, amely hasznomra lehetett volna. Menj! Kússz! Ugorj! Mássz! Ezek visszhangzottak az agyamban, de volt valami, ami visszatartott. A félelem. Ezután gyorsan történt minden. A kutya csúszni kezdett. Tekintetét a szemembe fúrta és ekkor meglátta, hogy döntöttem. Egy utolsó fájdalmas tekintetet vetett rám és sikoltva a mélybe zuhant. Beleégett agyamba az a sikoly és az a tekintet. Bénultan meredtem arra a helyre, ahol néhány pillanattal ezelőtt még a kutya volt, de csak a semmit bámultam. Csend volt, néma csend. Szívem vadul kalimpált mellkasomban, vérem dübörögve száguldott ereimben, én mégis képtelen voltam mozdulni. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, hogyan jutottam le végül. Csak arra emlékszem, hogy könnyeim homályán át láttam a kutya mozdulatlan testét feküdni, a téglatörmelékkel vegyes vörös porban. A kölyökcsapat is eltűnt, sehol senki. Következő emlékem, hogy vadul tekerek hazafelé és zokogva bámulom az előttem kanyargó keskeny utat. Anyám próbált vigasztalni, bár éreztem rajta a neheztelést, amiért kockára tettem a testi épségemet. Apám soha meg sem tudta, mi történt akkor a téglagyárban. Sok idővel 9

később döbbentem rá arra, hogy a kutya csak csali volt. Egy csali, amelyet nekem szántak. Azok a kölykök akkor és ott azért gyűltek oda, hogy megnézzék az én halálomat. Amikor erre rájöttem, az volt a fordulópont az életemben, akkor lettem vándor. Sok éve már ennek, azonban mégsem tudom magamban helyretenni a dolgot. Nem ártottam én senkinek, vagy nem többet, mint bármelyik társam. Miért akarták hát a vesztem? Nem tudtam volna bizonyítani az állításom, mégis, bizonyosan éreztem, tudtam, hogy jól gondolom. Engem akartak azok a kölykök. Engem akartak körülállni, ahogyan a porban fekszem, mozdulatlan bábjaként annak, aki egykor voltam. Ma már tudom, sok olyan dolog van ebben a világban, amelyre nincs magyarázat. Amelyeket itt birtokolt képességeinkkel meg nem érthetünk, fel nem foghatunk. De az érzelmek dolgoznak. Nem gondolkodnak hiábavalóságokon, csak teszik a dolgukat, megmutatják a valóságot. Tudtam, hogy igazam van. Ez pedig elindított az úton. Az úton, amely reményem szerint eljuttat a kapuhoz. A kapuhoz, amely kijuttat ebből a világból, ki ebből a valóságból. Nem sokáig volt már maradásom a helyen, ahol születtem. Apám hirtelen halála, anyám letargiába süllyedése sem segített a dolgon. Anyám testvérei jók voltak hozzám, mondták menjek csak nyugodtan, hátha nekem nagyobb szerencsém lesz máshol. Tudták mi a jövőm, ha maradok. Menjek csak, majd ők vigyáznak anyámra. Ő rám se nézett, amikor elbúcsúztam tőle. Szentül megfogadtam, meglátogatom majd rendszeresen, de soha többé nem láttam őt. Nem akarom mentegetni magam, tényleg ez volt a szándékom, de végül így alakult. Megint egy terv, ami csak terv 10

maradt. Amit a városban tapasztaltam, ahol gyermekkorom töltöttem, ami elriasztott onnan, az kísért tovább az úton is, amelyre léptem. Úgy tűnt hiába menekülök, mindenhol ilyen a világ. Álnokság, hitványság, erőszak, félelem és még sorolhatnám, de minek, hiszen te is tudod. Mindenhol találkoztam ezekkel a dolgokkal, amelyek elől el akartam futni. Jöttek velem, mellettem, kísértek, a sarkamban lihegtek. Sokáig futottam mire beláttam, nem menekülhetek. Ekkor szembefordultam velük. Erre ők is megtorpantak. Rövid pillanatokig úgy hittem rátaláltam a megoldásra, de ezek a dolgok szépen lassan körülfolytak engem, bekerítettek és újra fojtogatni kezdtek. Voltak persze üdítő kivételek, nélkülük nem is tudtam volna a felszínen maradni. Apró kis szigetek voltak ezek a hitványság óceánjában, amelyekre időről időre felkapaszkodva, kiliheghettem magam. Itt elért a napfény, láthattam a tiszta kék eget, érezhettem a frissítő szél erejét, amely kifújta poros és megfáradt lelkemből a hosszú út minden szennyét. De aztán mindig vissza kellett ereszkednem, hogy folytassam az utat. Néha elgondolkodtam, hogy maradjak-e egy-egy ilyen szigeten. Hívtak, marasztaltak, de az én utam a keresés volt, hát nem maradhattam. Végül, hosszas vándorlás után eljutottam ide. Ide, a hegyek közé, ahonnan tudtam nincs tovább. Bejártam már minden szegletét e világnak, voltam minden sarkában, kikutattam minden zegzugát, de a kapu rejtve maradt előttem. És itt, ahova fáradtan, reményvesztetten néhány hete megérkeztem, itt megcsillant valami a félhomályban. Rátaláltam egy csoportra, akik nap, mint nap csak ültek és gondolatokat küldtek Istennek. Sosem láttam őket, mást tenni. Még a dolgukat végezni sem. Még sosem találkoztam hasonló emberekkel, pedig hidd el, sokat láttam az utamon. Az öreg volt az, aki hajlandó volt beszélni hozzám időnként. Néha csak ültem 11

mellettük naphosszat, míg dolgom vagy éhem-szomjam elszólított. Amikor visszatértem, mindent úgy találtam, ahogyan hagytam. Valami más volt itt, nagyon más azokhoz a helyekhez képest, ahol valaha is megfordultam. Jól éreztem magam, nem gondoltam szinte semmire, csak egyszerűen itt voltam. Egyedül a kapu keresése jutott néha eszembe, de ez sem oly sürgető kényszerrel, mint ezelőtt bármikor, inkább amolyan ráérős lustasággal idéztem fel, hogy indulnom kéne. De hova? Itt a vége, bejártam már mindent. Azután néhány nappal ezelőtt, az öreg megszólított. Annyira váratlanul ért a dolog, hogy teljesen kiestem a szerepemből. Egyetlen értelmes gondolat sem fogalmazódott meg elmémben, csak hebegtem összefüggéstelenül. Azt mondta: „A kaput keresed.” Csak ennyit. Én meg szétestem. Mindig arra gondoltam, hogy én egy bölcs, összefogott és határozott ember vagyok, aki pontosan tudja mit és miért tesz. Megfontoltnak gondoltam magam, aki először gondolkodik, és csak ezután cselekszik. Sosem hittem volna, hogy ennyire képes vagyok lebénulni egy ilyen, tulajdonképpen teljesen egyszerű helyzetben. Az öreg várt és engem figyelt. Nem láttam semmi zavarót a tekintetében, csupán őszinte érdeklődést. Talán ez volt az, amitől végül valamennyire visszanyertem a nyugalmam, és bár kiszáradt torokkal, de képes voltam kinyögni, hogy „igen azt.” Az öreg lehunyta szemeit majd kisvártatva bólintott egyet. Vézna karját felemelve, sovány, bütykös mutatóujját a hegyre szegezte és azt mondta. „A te kapud egy ajtó. Az utolsó ajtó. Ott van.” Ennyit mondott, majd visszasüllyedt az előbbi néma hallgatásba. Néha az volt az érzésem, hogy beszélgetnek. Rólam is. Lehunyt szemeik láthatóan jártak szemhéjuk alatt, néha meg-megrándultak, mintha hevesen vitatkoznának valamin. Mindezt néma csendben. Először furcsa volt ez a viselkedés, de aztán tiszteletet éb12

resztett bennem. Ezek az emberek nem illettek ebbe a világba. Kicsit ki is lógtak belőle. Nem jött hozzájuk senki, ők sem mentek innen sehová, az egész hely velük együtt teljesen szürreális volt. Én mégis nagyon jól éreztem itt magam. Talán, még az egykor menedéket nyújtó kis szigeteken sem ennyire. Talán ezért nem kínzott annyira a vágy, hogy tovább menjek. Talán azért, mert tudtam, ha itt sem találom meg, amit keresek, nincs hova tovább. Féltem a kudarctól. Féltem attól, hogy majd egész életem hiábavalóságra fecséreltem. Nem éltem úgy, mint a normális emberek, nem volt családom, nem volt semmi, amire büszke lehettem volna. Nehéz lélekkel gondoltam időnként erre. És most, az öreg azt mondja, itt vagyok, megérkeztem. Mégsem akaródzott indulni és szembenézni azzal, amit egész életemben kerestem. Mi lesz ott, mi vár rám? Amikor elindultam ide, lent a völgyben volt egy koszos kis falu. Odaillő népek lakták, nem sok maradásom volt. Annyit azonban megtudtam tőlük, hogy él itt fent néhány furcsa szerzet, de senki sem szereti őket, mert nem lehet tudni róluk kicsodák. Még azt sem, mióta vannak itt. Néhányan szent embereknek tartották őket, néhányan átkozottaknak, de valódi információkkal senki sem tudott szolgálni velük kapcsolatban. Azt mondta egy helybéli, hogy ha van válasz arra, amit én akarok megtudni, ezek tudni fogják azt. Hogy elárulják e nekem vagy sem, ki tudja, de mit veszíthetek, ha megpróbálom? Hát így kerültem ide, néhány héttel ezelőtt. Azóta csak ülök itt, nézem a felhőket, éjszakánként a soha ki nem alvó tüzet és a néha felbukkanó csillagokat. Alszom, teszek-veszek, de valahogy itt minden lelassult. Itt nincs értelme az időnek. Mindig minden ugyanolyan. Érzem, hogy ez a hely más. Jó hely ez nekem. Mégis, most, hogy az öreg 13

elmondta, amit tudni akartam, az idő újra értelmet nyert. Előbb-utóbb, de indulnom kell, szembe kell nézzek, a sorsommal. Mire várok hát? Hajnal volt, amikor útnak eredtem. Furcsa gondolatok kavarogtak elmémben. Arra gondoltam, mi van, ha ez az utolsó utam? Mi lenne? – kérdeztem magamtól. Ha ez lesz az, hát legyen. Tulajdonképpen nem is bántam volna ezt sem. Fáradt voltam és elgyötört. Pihenni akartam és nem gondolni semmire. Le akartam már tenni ezt a terhet, amit ilyen hosszú ideje cipeltem. A keresés fárasztó dolog. Mentem hát, követtem a sziklazúzalékos kis ösvényt, amely meredeken emelkedve kígyózott a hegyoldalban. Néhol sűrű sövény szaggatta rongyos gúnyámat, néhol meredek szakadékok szegélyezték utamat, de csak haladtam töretlenül felfelé. Feslett bakancsomba bújtatott lábaim már rég nem érezték az ösvény egyenetlenségeit, csak lépkedtem előre, tettem egyik lábam a másik után. Végül elértem a kaput. Egy romos fal előtt álltam, amelyen egy boltíves kapun keresztül vezetett tovább az út. A kaput egy korhadt faajtó zárta le, amely félig nyitva, csálén lógott rozsdától málladozó zsanérjain. A romos falat kúszónövények hálózták be, eltakarva a fal valódi méreteit. Régen nem járt már itt senki, az jól látszott. A fák teljesen ránőttek a falra, sűrű lombozatuk eltakarta annak magasságát. A madarak vidáman zengték az élet dicséretét, harsogó füttykoncertjük betöltötte a tér minden szegletét. Nagy levegőt véve megtettem az utolsó lépést, amely elválasztott a kaputól. Tenyerem rátettem a mohos, nyirkos fára, és egy határozott mozdulattal betoltam azt. Szívem vadul vert, füleimben ismét hallottam az ereimben száguldó vér dübörgését, orrcimpáim kitágultak, érzékelésem hihetetlenül kiélesedett. A világ talán még sosem volt ennyire élő körül14

öttem. Egy pillanatra tökéletesen egyé váltam vele, majd beléptem az ismeretlenbe. Ahol nem történt semmi. A fal a másik oldalon is éppen olyan volt, mint kívül. Átlépve a boltív alatt láttam, hogy az ösvény folytatódik átvezetve egy kisebb területen, amely egykor udvar lehetett. Távolabb egy újabb fal állt, újabb kapuval, de ez jobb állapotban volt, mint az, amelyen az imént léptem át. A növényzet is ritkult valamelyest, így láthattam, hogy az előttem álló épület egy valaha szebb napokat is látott kolostor lehet. Földszintjét egy oszlopos árkáddal ölelt, külső kerengő kerítette körül. A falon sötét ablakok ásítoztak. Némelyikben még látható volt az egykori ablakok fakerete. A fal közepén egy dupla szárnyú faajtó ékeskedett. Először úgy tűnt be van zárva, de ahogy közeledtem hozzá, keskeny fénycsík vált láthatóvá a két ajtószárny között. Nem lassítva lépteim, elértem az ajtót és benyomtam az egyik ajtószárnyat. Egy belső kis udvarra jutottam. A növényzet itt már sokkal ritkább volt, mint odakint. Csenevész kis fácskák és néhány bokor tudott csak megkapaszkodni, az egykor szépen kikövezett udvaron. Középen kövekből kirakott kút állt, amely felett egy ívelt, rozsdaette kovácsoltvas tartón nyugvó csigaszerkezet látszott. Megálltam, és körülnéztem. Szép hely lehetett ez egykor. Furcsa volt, hogy elhagyták. Sok ilyen helyen jártam már, mindnek megvolt a maga szomorú története. Felnéztem és láttam, hogy van egy emeleti kerengő is, amely hasonlított a kint látható földszintihez, csak kisebb oszlopok és szűkebb méretek jellemezték. Rövid ideig gondolkodtam mitévő legyek, azután megérzésemre hallgatva elindultam egy sötéten ásító bejáró irányába, amely tövéből lépcsősor indult felfelé. A lépcsőn feljutottam az emeletre, onnan ki a kerengőre. Erős volt az épület, a málladozó vakolaton kívül nem látszott sérültnek. 15

Szobák nyíltak innen, némelyik ablaktalan, dohos kis helyiség, némelyik tágasabb, ablakkal megvilágított, világos lakószoba. Erről egykori bútorok korhadó maradványai tanúskodtak. Azonban bármerre is mentem, bárhova nyitottam be, semmi említésre érdemes dolog nem tűnt fel kutató tekintetemnek. Amikor végigjártam az összes emeleti helyiséget, visszamentem a földszintre és ott folytattam, ahol fent abbahagytam. Hasonló eredménnyel. Végül, ott álltam az udvar közepén és tanácstalanul meredtem a sötéten ásító kútba. Most mi legyen? A nap lassan készült lenyugodni égi pályája végét elérve, a madarak is szolidabbra cserélték harsogó hangjukat, a világ álmodni készült. Sóhajtottam egyet és visszamentem az épület főkapujához, majd azon kilépve körülkémleltem mit tehetnék. Kis toporgás után úgy döntöttem, körbejárom az épületet, és ha nem találok semmit, visszatérek ide, majd meghúzom magam éjszakára valamely szélvédett kis zugban. Így is tettem. Megindultam a falat követve, a külső kerengő tetejének védelmében. Könnyű volt a járás, mert a sima kőpadló nem engedett teret a növényi életnek. Elértem az épület sarkát, majd folytattam utam a következő egyenes mentén. Elértem az épület hátsó falát, és ismét megindultam előre. Amikor eljutottam nagyjából a fal közepéig, balra egy ajtót vettem észre, amely azonban zárva volt. Jobbra pedig a kerengő oszlopsora és párkánya volt megszakítva egy boltíves kilépő által. Az ajtó felé fordultam. Meglökdöstem, de a belső retesz még mindig erősen tartott. Csodálkoztam, mert ezt az ajtót nem vettem észre, amikor belülről jártam körbe az épület földszintjét. Nem különösebben érdekelt mi lehet itt az épületen belül, hiszen tudtam, minden lehetséges helyet felderítettem már odabent. Nyilván egy sötét helyiségben lehetett az ajtó, így lehetett, hogy nem fedeztem fel. Egy ajtó azonban 16

kell, hogy vezessen valahova. Nyilván az árkádot sem véletlenül nyitották itt meg. Kinéztem a növényzettel borított udvarra és úgy tűnt, egy kis kövezett utacska vezet azon keresztül valahova. Alaposan be volt takarva lehullott falevelekkel, és növénytörmelékkel, de amikor ráléptem és lábammal odébb sepertem az avart, világosan kivehetővé vált a téglalap alakú kövekből kirakott út. Követni kezdtem. Hamarosan elértem ismét a külső falat, amelyen itt egy, a főbejáratnál lévő ajtónál sokkal kisebb ajtót találtam. Illetve annak helyét, mert az ajtó már rég az enyészeté lett. Kiléptem rajta és nekivágtam a sűrű bozótnak. Erre még sűrűbb volt és még járhatatlanabb, de muszáj volt megtudnom, hova vezet az út. Egy kapuhoz vezetett. Majdnem fejjel mentem neki, mivel éppen fejem lehajtva, a kezeimmel az összefonódott növényzettel bajlódva értem oda. A kapu zárva volt, de volt rajta egy hatalmas vaskilincs, amely meglepően jó állapotban volt az ajtó állapotához képest. Nem tudtam mi ez az épület, hova nyílhat ez az ajtó, mert az épület gyakorlatilag tökéletesen be volt nőve a dzsungelszerű növényzettel. Lenyomtam a kilincset, az pedig meglepően könnyen engedelmeskedett. A vaskos ajtó nyikorogva engedett akaratomnak és nyílni kezdett. Félúton azonban elakadt. Sebaj – gondoltam –, ekkora résen már bőven befértem. Nyirkos hideg áradt ki az épület belsejéből, egy pillanat alatt futott át az agyamon, hogy itt bizony nem szívesen tölteném el a közelgő éjt. Beléptem és szemeimet erőltetve igyekeztem felmérni hova érkeztem. Egy kis kápolna imatermében álltam. Az egykor talán díszes, keskeny és magas ablakokat beszőtte a növényzet, csak kevés fényt engedve az épület belsejébe. Az azonban jól látszott, hogy az enyészet itt is megkövetelte a maga jussát. A falakat és a mennyezetet egykor díszítő fest17

ményeknek már szinte nyoma sem volt. A fából készült padsorok korhadt törmelékként hevertek a kápolna kőpadlóján. Egy madár riadtan csapkodva menekült ki az egyik ablakrésen, hatalmas porfelhőt kavarva rémült szárnycsapkodásával. Miután lezajlott ez a kis közjáték, úgy döntöttem, gyorsan körbenézek és visszamegyek a kolostorba, alvóhelyet keresni magamnak. Óvatosan lépkedve körbejártam a dohos falak mentén, de semmi érdekeset nem találtam. Végül, a kápolna elejében az oltár mögött találtam rá egy kis ajtóra. Csak álltam előtte és arra gondoltam, mennyi kapun, ajtón léptem már be ma, és minden egyes alkalommal mennyire hittem azt, hogy az utolsó előtt állok. És most, talán valóban elérkezett az idő. Lenyomtam az egyszerű kis kilincset és benyomtam az ajtót. De az nem engedett. Lökdöstem, rángattam egyre türelmetlenebbül, hiszen úgy sejtettem, nem találok itt sem semmi olyat, ami említésre méltó lenne. Nem is akartam átgondolni a mai nap tapasztalatait, hogy mi lesz majd ezután. Talán tévedett az öreg? Pedig tisztán éreztem, hogy helyben vagyok. Hogy megérkeztem, innen nincs tovább. Itt lesz, amit keresek. Álltam az ajtó előtt és már-már feladtam, amikor egy nagy lendülettel nekivetettem a vállam és jó alaposan meglöktem a konok szerkezetet. Ez hatásosnak bizonyult, mivel az ajtó, tokostul bezuhant, én pedig fejjel előre, utána zuhantam. Nem esett jól a dolog, mivel az ajtón túl egy néhány lépcsőből álló kis lejárat következett, amin keresztülesve az ajtón végigszánkáztam. Egy pillanat alatt futott át bennem az a gondolat, hogy milyen nevetséges lenne így végezni. Ennyi idő és fáradtságos út végén, egy banális kis baleset áldozatává válni. A következő pillanatban azonban a fejem csattant a jéghideg kőpadlón és elveszítettem az eszméletem. Nem tudom meddig heverhettem ott, teljesen elveszítettem az időérzékemet. Ko18

romsötét volt, amikor magamhoz tértem. Először semmit nem érzékeltem a világból, de aztán megérkezett a fájdalom és a hideg. A vállam rettenetesen sajgott, csak remélni mertem, hogy nem tört el semmim. Kitapogattam azt a pontot a fejemen, ahol a legjobban fájt, de szerencsére csak egy jókora púpot tudtam felfedezni ott, amely valószínűleg a véremtől volt ragacsos. Lassan felidéződött bennem az a néhány másodperc, amely ide juttatott, de semmi egyéb. Hogy hol vagyok, egyáltalán mit keresek itt, semmi. Csak, az a néhány másodperc. Egy kis ajtó, a zuhanás és a sötét hideg. Küszködve próbáltam megmozdulni, hogy odébb jussak. Nem gondolkodtam azon, hogy honnan és hova, csak odébb, el innen. Csak találjak egy zugot, vagy legalább egy szegletet, ahova behúzódhatok ez járt az eszemben. Lassan mozdultak a tagjaim, keserves kínlódással, de engedtek akaratomnak. Ezer nyíllal hasított belém a fájdalom, ettől azonban kissé magamhoz tértem. Kúszva erőlködtem valamerre, amelyről úgy sejtettem előre van. Nem tudom mennyit mászhattam, de végül siker koronázta fáradozásom. Nekiütköztem valaminek, amelyről úgy hittem egy fal töve. Itt elnyúltam és ismét megadtam magam az egyre erősebben reám törő rosszullétnek. Újra elveszítettem eszméletemet. Amikor végre ismét magamhoz tértem, kissé jobban éreztem magam. Lassan tért vissza tagjaimba az erő, de azért határozottan jobban voltam. Hányásszag és vizeletszag terjengett körülöttem, csendben gratuláltam magamnak őrült felelőtlenségem eredményéhez. Mindegy – gondoltam –, fő, hogy megvagyok. Megpróbáltam körülkémlelni a félhomályos kis szobában, ahol feküdtem. Egy aprócska kis pihenőszoba lehetett egykor, talán a sekrestyés húzhatta meg egykor itt magát. Néhány kisebb bútor romjai álltak a falak mellett, és egy rozoga ágyat is felfedeztem az egyik sarokban. Rajta egy 19

rongyokba burkolt, múmiaszerű holttest feküdt. Undorodva gratuláltam magamnak ismét, hogy hova kerültem, majd megpróbáltam minden erőmet összeszedve feltápászkodni. El innen, de gyorsan, ez járt a fejemben. Sikerült felülnöm, és már éppen kezdtem megelégedni állapotommal és teljesítményemmel, amikor megdermedtem. Bénultan ültem, megállt bennem a szusz, talán a szívem sem vert egyetlen ütemet sem, abban a pillanatban valóban megállt az idő. Csak bámultam némán és le sem tudtam venni tekintetem, a szűk, kis boltíves bejárat felett látható, ugyan erősen megkopott, de jól kivehető, az ajtónyílás ívét követő festett feliratról, amelyen ez állt: „Utad járhatod bárhol, de a kaput, amely otthonodra nyílik, belül keresd!”

20

Halál

A jégmolekula rettegett. Évezredek bölcsességével bírt ő, most mégis annyira rettegett, hogy az már szinte őt magát is meglepte. Szomszédjain is ugyanezt látta. Ettől sem lett jobb a kedve. Pedig ő volt, akinek gondolatait még több száz molekulányi szomszédságában is nagy tisztelettel hallgatták társai, de most, most nem volt kedve bölcselkedni. Vajon mi következik? Mi vár rájuk? Ezekkel a kérdésekkel bombázták őt társai, amióta csak megkezdődött a változás. Ez az átkozott változás! Ki tudja mióta már, hogy oly egyformán, kiszámíthatóan és teljes tökéletességben telnek a napok, évek, évszázadok. Ez a rend, a gyönyörű harmónia, amely körülvette őt minden irányban nem szűnhet meg! Ennél tökéletesebb rendezettség nincs és nem is létezhet! Isten maga, aki ezt a csodát teremtette, és most...Tényleg! Ilyenkor hol van Isten? Hogyan nézheti tétlenül ezt a pusztulást, ezt a rengeteg halált? Igaz, hogy eddig ő prédikálta a környezetének, hogy minden úgy van jól, ahogy, és csak az történik, aminek történnie kell, de ez azért túlzás! Ezt sosem gondolta volna. Társai eleinte kérdezgették, később már csak esdeklő tekintettel vizslatták őt, de ő csak némán hallgatott. Fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna. Ő, akinek mindig volt mindenre válasza. Ő, aki hosszú évezredeken át mélyítette bölcsességét, gyarapította tudását, most némán rettegett és minden erejével igyekezett úrrá lenni az egyre erősödő pánikon, amely lassan hatalmába kerítette őt. 21

Mikor is kezdődött? Sok napja már, hogy érkezett a hír: Felfedezték a világvégét! Illetve nem is ők fedezték fel, hanem a világvége jött el hozzájuk. Valahol, nem olyan messze tőle, egyszer csak megszűnt a világ létezni! Érkezett valami hatalmas dolog, sötét és kíméletlen, és csak haladt, haladt előre a világban. Utána – ahogy hallotta, mert szerencsére neki nem kellett ezt látnia – a dolog visszakozott és magával vitte a világ egy részét mindazokkal, akik ott éltek már ugyancsak hosszú évezredek óta békében, nyugalomban, mindentől háborítatlanul. Először annyira hihetetlen volt a történet, hogy nem is törődött vele, de utána, mivel egyre többen bizonygatták, hogy valóban így történt, úgy döntött, kivizsgálja az ügyet. Kérdezett és válaszokat kapott. Megtudta, hogy ma is rengetegen élnek a világvége szélén, ahol nincs semmi csak fény és levegő. Rossz ott az élet, mert meleg van és nincsenek szomszédjai a határon élőknek. Azok, akik ott éltek egykor, végérvényesen eltűntek, ki tudja hová. A megmaradtak attól rettegtek, hogy ők is sorra kerülnek hamarosan, de ez csak addig volt érdekes, amíg egy nap be nem köszöntött a változás. Sosem felejti el. Eleinte csak a kósza szóbeszéd ért el hozzá. Azt rebesgették, hogy a fiatalok egyre halnak, és tűnnek el valami végtelen fényességben. Rémisztő hír volt, de egészen képtelen. Már majdnem megnyugodott, amikor először látta meg a fényt. Nem volt nagyon erős, sőt! Inkább éppen csak egy kicsit volt más, mint addig, de határozottan eltért attól, amit már ki tudja mióta tapasztalt nap, mint nap. Először próbálta hitegetni magát és szomszédjait, hogy ez nem is az, aminek látszik, de nem sokkal később belátta, hogy nem tarthat ki álláspontja mellett, ha meg akarja őrizni tekintélyét. Mivel fogalma sem volt mi történik, igyekezett információkat gyűjteni, de a szokásos csatornák most egytől egyig kudarcot vallottak. Nem jött hír. Csak ez a fény erő22

södött évről évre, egyre gyorsabban és gyorsabban. A félelem ezzel arányosan nőtt benne, de egészen addig, amíg ez a rettenetes üvöltés nem hatolt el hozzá, nem omlott össze és igyekezett tartani a lelket társaiban is. Egy nap aztán meghallotta ő is. Nem is üvöltés volt ez, inkább jajgatás, esdeklés, könyörgés és igen, néha talán valóban egy-egy üvöltés, kiki miként viselte az elmúlás gyötrelmét. A legrosszabb az egészben a bizonytalanság volt. Rájött, hogy a félelem legnagyobb táplálója a bizonytalanság. Nem lehet tudni mi jön, mi fenyeget, ezért nem is lehet felkészülni arra. Csak a vágy van, hogy meneküljön, de ez képtelenség, hiszen a mozgás az lehetetlen. Ő itt volt, amióta csak az eszét tudta és minden jel szerint itt is éri a vég. De tényleg! Mióta is van ő itt? Nem tudná megválaszolni. Van valamilyen homályos emléke, hogy valamikor elképzelhetetlenül régen, ő igazából nem is jég volt, de akkor vajon mi? Hiszen a jégen kívül, ezen a világon nincs semmi. Bármerre tekint, csak jég van. Kristályrács, szabályos és tökéletes rendezettségű jég, ameddig csak ellát és azon túl is. Kivéve persze a világ végét, de az talán nincs is, mert lehet, hogy csak kitalálták valakik valamiért. De ez a fény, ez van! Egyre közeledik és azok a hangok is vele együtt. Senki sem mondja, de mindenki tudja, hogy mik azok a hangok. Miért kell ennek így lennie? Kinek ártanak ők? Miért nem lehet így tovább, ahogy eddig volt? Csupacsupa kérdés és nincs válasz. Őrjítő! Ha csak még egy kis időt kapna. Megfejtené, hogyan lehet megállítani ezt a dolgot. Hogyan térhetnének vissza a dolgok a régi kerékvágásba. De az idő egyre fogy, nincs már elég belőle, ha hihet a füleinek és a szemeinek. Közel a vég és nem tehet ellene semmit. Talán meg kellene békélnie a gondolattal. Talán el kellene fogadnia, hogy ez így van és nem másképp, de hát ez annyira elfogadhatatlan! Minden, ami volt elmúlik, eltűnik, ez a sok 23

tudás a semmibe vész. Fájó és elfogadhatatlan még a gondolata is! Teljes szívéből hitte, tudta Istent, de most...Most megingott a hite. Talán mégis a káosz az úr, és a világ egy értelmetlen halmaz, amelyet a véletlen ural? Torokszorító érzés volt ez, de mi egyéb magyarázat lehetne erre, ami itt történik? Minden elpusztul! Vajon ez lehet Isten akarata? Ha egy-egy társuk lelné halálát, az még magyarázható, legalábbis elfogadható lenne, de ez? Ez, hogy totális pusztulás vár rájuk. Ez maga a káosz! A rend megcsúfolása, Isten egyértelmű tagadása! Dühösen gondolt mindarra, amit az elmúlt évezredek alatt szajkózott. Arra, hogy minden úgy van jól, ahogy van, hiszen ez Isten akarata, és Isten jó, ezért minden jó bárhogy is legyen. A fene essen bele! Milyen hülye volt! Persze, azt a tételt is hallotta már, hogy aminek eleje van, annak vége is kell, hogy legyen, meg, hogy mindennek van oka, semmi sem történik csak úgy, de, hogy ez a vég éppen itt és most kell, eljöjjön, na, ez azért erős túlzás! Törődött ábrázattal fordult tekintetével a még nála is idősebb szomszédjai felé, de ott is csak azt látta, amit mindenhol: A félelmet, az értetlenséget, és a...De volt ott valaki, aki erősnek tűnt. Azt állította, hogy minden jó így ahogy (pofátlan, hiszen ezek az ő tanításai, idióta, nem lát a szemétől), hogy valóban eljön a mindent megváltoztató, de utána minden sokkal jobb lesz. Őrült! Mi lehet jobb ennél? A halál? A nemlétezés? Mi van az életen túl? Mi is lehetne? Hát a nagy semmi! Miért nem tudja ezt vajon senki? Tulajdonképpen nem is tudott visszaemlékezni egyetlen esetre sem, amikor meghalt volna valaki, kivéve a világvégés esetet, de az – most, hogy így jobban belegondol – valószínűleg nem is igaz. Mindig csak egyre többen és többen lettek, jöttek a fiatalok és egyre duzzadt a világ. Így volt jól, így volt értelme.

24

Most pedig minden a visszájára fordul? Tökéletes értelmetlenség! Utálatos káosz! Dr. Michael Klein szárnyaszegetten üldögélt az intézet kávézójában és savanyú képpel bámulta a capuccinója felszínén egyre gyorsabban olvadó tejszínhabot. Imádta a terepmunkát és utálta, ha valami nem úgy alakul, ahogyan ő szerette volna. Most pedig éppen így állt a helyzet. Egy nő lépett oda hozzá. – Mizújs Mike? – kérdezte a láthatóan lelombozott férfit. – Nem mentek mégsem? – A férfi felnézett, és mint mindig ha Joant látta, megtelt a szíve vidámsággal. – Nem hát – felelte – az utolsó pillanatban fújták le. Pedig már érezte orrában a jég illatát, arcán a gleccser felől fújó jeges szél fagyos leheletét. – Nem – ismételte meg – és ami a legrosszabb, hogy máskor sem, soha többé. – Joan elkerekedett szemmel nézett rá. – Hogyhogy soha? A tíz évvel ezelőtti próbafúrások mintái annyira bíztatóak voltak. Mi történt? – Mike sóhajtott egyet és a capuccinót kedvetlenül kavargatva felvázolta a helyzetet a nőnek. – Az a helyzet, hogy azóta, a gleccser életveszélyes tereppé változott. Folyamatosan jelennek meg újabb és újabb repedések a jégben, és az egyre gyorsuló olvadás mellett hatalmas tömbök szakadnak le róla. A folyamat megállíthatatlan, nincs miért ott tovább vizsgálódnunk. – Joan bólintott, majd kezét a férfi asztalon fekvő kezére tette és csendesen a fülébe súgta: – Fel a fejjel Mike, ez azért még nem a vég! Ez itt a vég! A jégmolekula tudta, hogy útja végére ért. Kevéssel ezelőtt egy hatalmas robajjal megrázkódott a világ és a fényesség hirtelen sokkal erősebb lett. Vakítóan ragyogott fel előtte időt sem hagyva számára, hogy átgondolja mi is történhetett. A gyönyörűségesen tökéletes kristályrács kezdett 25

atomjaira hullani körülötte. Minden recsegett-ropogott. Mindenfelől jajveszékelés és halálsikolyok hallatszottak, de ő már nem törődött semmivel. Ez túl sok volt számára ahhoz, hogy objektíven tudja átélni az eseményeket. Nem érzékelt már semmit a környezetéből, nem volt hajlandó tudomásul venni a megváltoztathatatlant. Befelé fordult és egy teljesen kitisztult pillanatban megdöbbenve jött rá, hogy már nem is fél. Megbékélt Istennel, a sorsával, kicsit keserű iróniával gondolva arra, hogy mi egyebet is tehetne. Egyszerre meleget érzett. A fény már teljesen körülvette őt és a meleg csak egyre fokozódott. Furcsán könnyűnek érezte magát. Mintha feloldódna ebben a...talán nem is ellenséges közegben. Oldódás. Igen, ez jó – gondolta. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A meleg fényességben úgy érezte, mintha minden részét lágyan simogatná valami. Mi történik? Megpróbálta megérteni mi történik körülötte, vele, és ekkor hasított a tudatába a felismerés, hogy ő még mindig ő! Hogy még mindig gondolkodik és igen, jól érzi magát! Mondhatni nagyon jól! De mi ez? Hiszen ő mozog! Őrülten sebesen vágtat a mindenségben, pörög, forog, száguld valamerre ebben az ismeretlen, de mégis hihetetlenül ismerős új (régi?) közegben. Hiszen ez vagyok én – üvöltött fel benne a felismerés. Én víz vagyok! Az voltam mindig is. Határtalan boldogság és megkönnyebbülés fogta el. Boldogan száguldott sok milliárd társával egyé válva, és egyként érezve az összetartozás euforikus örömét. Hiszen nem haltam meg, hiszen csak most születtem meg újra. Istenem, mennyire pocsék volt élni – gondolta – és vidám kacagással átadta magát a mindent körülölelő lágy energiának, majd tovasodródott az óceán végtelen kékségébe, ahol ismét része lett annak, ami mindig is volt.

26

Ébredés

A digitális vekker hangja, agresszíven hasított a kora reggel csendjébe. Gyomra összerándult a hangtól és az első gondolata – mint minden reggel – egy néma sikoly volt: Jaj ne! Ólmos fáradtság húzta vissza az ágyba, de elméjében már sorakoztak is a rutin feladatok. Kávé, reggeli készítés, tízórai Katának és így tovább. Csukott szemmel kinyúlt a meleg takaró alól, vakon tapogatózva keresgélte a kis éjjeli szekrényke tetején sípoló merénylőt. Nem sokkal később rosszkedvűen ült az irodában és nézte az ablakon lecsorgó esőcseppeket. Odakint, ólmos szürkeségbe burkolózva morajlott a város. Az iroda erős neonfényében, hirtelen minden olyan szürreálisnak tűnt számára. Mintha egy pillanatra kilépve a testéből, külső szemlélőként nézné ezt az állóképet. Ül egy középkorú, átlagos külsejű nő egy íróasztal előtt, és mozdulatlan tekintettel mered az iroda ablakának hatalmas üvegfelületére. Ebből a nézőpontból, látszik a nő szürke arcának a tükörképe is. Szemeiben nincs fény, csak valami szomorú üresség. A nő arra a beszélgetésre gondol, amely ma reggel, a szokásos kapkodás közben zajlott közte és kislánya, Kata között. – Anya, most akkor te mész a dolgozódba? – Igen kincsem, csak vedd már a csizmádat! – De, ott te mit is csinálsz? – Jaj kicsim ne most, elkésünk te is tudod. – De ha nem mondod meg, akkor nem késünk el? 27

– Nem kicsim nem, csak vedd már fel a kabátod! Ne azt, a pirosat! Szakad az eső. Hol az a rohadt esernyő?! – Anya, a liftben elmondod? – El-el, csak gyere már! Kimentek az ajtón, Kata megnyomta a lift hívógombját, persze az nem akart érkezni. Végül – egy örökkévalóságnak tűnt számára mire végre befutott a mint mindig, most is büdös lift és beszállhattak – a liftben újra elhangzott a kérdés, de neki már egészen máshol jártak a gondolatai. Csak el ne késsen. A főnöke az az átok, mindig kiszúrja valahogy. Körbejár és minden fakkba benéz. Tudom hova kellene benéznie – gondolta – és átsuhant egy kaján mosoly az arcán, de ez a mosoly tényleg csak egy tizedmásodpercig tartott. Utána ismét a komor gondolatok. El is van csúszva a munkájával, de nem az ő hibájából. Mégis, már többször be kellett mennie hétvégén is emiatt. Mennyire utálta ezt az egészet. A gyerek meg csak nyaggatta, hogy miért dolgozik ennyit. Jó kérdés! Honnan lenne a kaja, meg a ruha, néha még nyaralni is voltak az elmúlt pár évben. Jópofa a gyerek. Most neki magyarázza? – Mi, mi van drágám? – És akkor bemész az irodába és leülsz az asztalodhoz és izé? Igen, pontosan – gondolta. Bemegy az irodába, leül az asztalához és izé. Ennyi az élete nagyjából. Igaz ez csak heti ötször (persze nem mostanában, mert már megint behívta az a szemét a teljes hétvégére) és mindössze napi 8, na jó, maximum 10 órában. A többiben mos, főz, takarít, bevásárol. Próbál kedves lenni a férjével, a szomszédokkal, az anyósával, Kata tanító nénijével, a postai ügyintézővel, amikor végre odajut a kis ablakhoz a csekkjeivel, és úgy általában mindenkivel. Különösen a főnökével, 28

akit egyébként utál. Nem elég ennek semmi. Nyomja egész nap, mint az állat, nézi a 30-szor 50-es monitort (néha úgy érzi kiesik a szeme, de az fix, hogy hamarosan megvakul), verdesi a klaviatúrát, hülye táblázatokat gyárt azt sem tudja igazán, hogy miről. Van egy csomó adat, meg van egy csomó rubrika, oszlop, és ő csak...már hány éve is? Tényleg, mióta is van ebben az állásban? Állás. Milyen jó szó erre az állapotra. Minden, ami él az mozog. Ez meg? Ez meg egy állás. Döglődés. Mióta? Mindegy. Rég. Túl rég. Ha meg kimegy egy cigire, az a szemét egyből úgy néz rá, mint gyújtogató a vizes szalmára. Az élettől is elmegy a kedve. Na, nem, mintha amúgy nagyon lenne kedve hozzá, de hát ez van. Ezt dobta a gép. Néha elgondolkodott azon, hogy mi értelme van ennek. Ennyi lenne? Teljesen értelmetlen. Néha úgy érezte, hogy ő nem is ember. Nemhogy nő. Csak egy droid, aki egész nap keccsöl, aztán hullafáradtan bezuhan az ágyba, hogy másnap megint kezdődjön minden elölről. Ja, hiszti. A férje mindig ezt mondja neki, amikor egyszer-egyszer megpróbálja szóba hozni ezt a témát. Hiszti. Persze, ő nem hisztis, amikor minden elé van rakva. Azért, mert fele annyi munkával majd a dupláját keresi? Csak a nagy arca van, egy kedves szó nem jön ki a....száján. A múltkor – nem is érti, hogyan, mert ő ilyenekről sosem szokott senkivel beszélni – egy lépcsőházi beszélgetés során szóba került a szex. Tulajdonképpen egy vadidegennel. Jó-jó, a második szomszédasszony volt, akivel egyébként egész jó a viszonya, és tulajdonképpen szimpatikus is neki, de akkor is. Meg volt döbbenve, amikor visszagondolt erre a gyors kis „szia-hogy vagy” kaliberűnek indult, de azután egészen meglepő fordulatot vett beszélgetésre. Jól egymásra zúdították a szennyest. Volt belőle mindkét részről gazdagon. Nem győzték egymást túllicitálni. A szexet meg tényleg hagyjuk, idejét 29

sem tudja már. De tényleg, mi a francot keres ő itt? Egyáltalán, hol van tulajdonképpen? Valami homályos gyanú bukkant fel az elméjében arról, hogy itt valami nagyon, de nagyon nincs rendben. Semmi sincs rendben. Jó, Kata az igen, de ha egészen őszinte akar lenni magához, ő azért ennél egy kicsivel, tényleg csak legalább egy icipicivel, de többre vágyik. Jaj, hogy lett ez így? Pedig nem így indult. Jó, nem lett meg a diploma, mert dolgoznia kellett. Igen, nem ő volt a legjobb tanuló sem az osztályban, és? Voltak nála sokkal rosszabbak is, akik most ülnek a fodrásznál és azon filóznak, hogy a pedikűrrel vagy a manikűrrel kezdjenek utána. Ott van az a hülye liba, a Kriszta. Felnyírt, atomszőke csirkefej, nagy műcsöcsök, akkora szája van, mint egy pontynak ráadásul jól kirúzsozva vérpirosra. Drakula mehet a levesbe nyugodtan. Húszcentis körmök, ugyancsak vérpirosban. Ha anyám meglátná sikítófrászt kapna és tessék. Olyan pasija van, hogy beszarás. A tenyerén hordozza a fickó. Új kocsi, minden évben síelünk, nyaralunk, közben szoli, fodri, körmös. Áh, valamit én tudok rosszul az konkrét. – Ugye számíthatunk magára hétvégén? Puff! Az állókép szilánkokra robbant. – Öööö..igen-igen, persze főnök. – Jó. És tovább ment. Jó? Ennyit mondott: „Jó.” Mi a büdös franc a jó ebben? Ó, hogy utálta magát most. Miért nem mondta meg neki, amit gondolt? Jöjjön, akinek hat anyja van! Ezt gondolta, és mit mondott? Ööööigenperszefőnök. Ezt mondta. Elszorult a torka és a sírás fojtogatta. Miért? Miért? Miért? Miért történik ez velem? Én ezt nem akarom! Nekem ez nem jó! Sóhajtva lenézett a klaviatúrán nyugvó kezeire és tekintete megakadt a kis Rolexen, amit a férjétől kapott, a tizedik há30

zassági évfordulójuk alkalmából. Nem volt arany, vagy különleges darab, pedig akkoriban a férje megengedhetett volna ennél drágábbat is magának, illetve neki. De mit szóltak volna itt a lányok, a főnökről már nem is beszélve, ha minden nap egy arany Rolexben parádézna itt? Ránézett az órára és összeszorult a gyomra. Ez egy bilincs – jutott eszébe a gondolat. Még ott is hordom, ahova azt teszik. Eszébe jutott, hogy akárhányszor ránéz, ideges lesz. Mindig csak a rohanás, jó esetben egy kis megkönnyebbülés, hogy nem késik el éppen valahonnan. De egyébként mindig csak stresszt jelentett, ha az órára nézett. Pedig, hogy örült neki, amikor megkapta. De az már régen volt. Felállt a székéből és nem nézve semerre kisietett az irodából. Be a mosdóba, de gondosan ügyelt arra, hogy a falon lévő hatalmas tükrökben ne találkozzon a tekintete önmagával. Önmagával? Hiszen az nem is én vagyok – gondolta. Megtorpant, majd odalépett a hatalmas füstüveg tükör elé. Ránézett a nőre, aki szemben állt és azt mondta: szia! Csak állt és nézte a nőt, aki visszanézett rá. Kinyújtotta a jobb kezét és megérintette a nő kinyújtott kezét. A nő tenyere a tükörben hideg és sima volt. De nem volt kellemetlen az érintése. Csak állt így és nézte a nőt, aki visszanézett rá. Egy pillanatra átsuhant agyán a gondolat, hogy mi lenne, ha valaki most belépne és így látná őt. Őket. De aztán elhessentette a gondolatot és csak állt tovább, ahogy eddig. Némán tanulmányozta a nőt, aki vele szemben állt, és aki ugyanezt tette vele. A tenyere már meleget érzett. Hirtelen rádöbbent, hogy egész jól érzi magát. Még egy aprócska kis mosoly is, mintha ott bujkálna a szája szegletében. Elvette a tenyerét, majd visszatette. Megint elvette és megint visszatette. Ekkor erősödött meg benne az érzés, hogy aki ott szemben áll vele, az 31

valóban nem ő. Hasonlít rá, de nem ő. Borzongás futott át a testén és elkapta a tenyerét az üvegről. Hé – gondolta. Az én jobb kezem, neki a bal. Döbbeneten meredt a nőre a tükörben, aki hasonlóképp döbbent ábrázattal meredt rá. Huh, ő meg rájöhetett, hogy neki a bal keze az én jobb kezem – gondolta. Némán nézték egymást, majd mindkettejük arcán megjelent egy tétova mosoly. – Szeretlek! – mondták egymás szemeibe nézve és a mosoly megerősödött. Elfordult és kiment a mosdóból. Megint csak nem nézett se jobbra se balra, úgy ment vissza a helyére. Nem gondolt most semmire, csak gépiesen folytatta a munkáját. Mégis, valami megváltozott benne. A többi nap is úgy telt ezután, mint az eddigiek, de mire eljött a péntek, nagy elhatározásra jutott. Szombat reggel volt. A digitális vekker hangja agresszíven hasított a kora reggel csendjébe. Gyomra összerándult a hangtól és az első gondolata, – mint minden reggel – egy néma sikoly volt: Jaj ne! Ólmos fáradtság húzta vissza az ágyba, de elméjében már sorakoztak a rutinfeladatok. Kávé, reggeli készítés, de jó, ma nem kell tízórai Katának és így tovább. Csukott szemmel kinyúlt a meleg takaró alól, vakon tapogatózva keresgélte a kis éjjeli szekrényke tetején sípoló merénylőt. Amikor megtalálta, még mindig csukott szemmel kitapogatta az elemtartó rekesz kis fedelét és lepattintotta. Az elemek egy pillanattal később halkan koppanva landoltak a puha szőnyegen. Egy pillanatra felbukkant elméjében a kép, ahogy a főnöke savanyú arccal vizslatja az üres fakkot, ahol nemsokára ülnie kellene. Nyugodtan bekaphatod – gondolta, és mosolyogva vissza vackolta magát a meleg takaró ölelésébe. Azzal a boldog tudattal aludt el újra, hogy végre, végre valahára felébredt. 32

Deja vu

A férfi elégedetlen volt. Sokáig elégedett volt, nem volt ez így, mint mostanában, de mostanra így lett. Nem törődött azzal, hogy miért így mennek a dolgok, miért nincs másképpen, hiszen senki nem törődött ezekkel. Csak tette a dolgát, mint mindenki. Dolgozott, vásárolt, evett, ivott, szórakozott, aludt, majd dolgozott, vásárolt, evett, ivott, szórakozott, aludt, majd dolgozott... Elégedetlen volt. De miért is elégedetlen? Hiszen mindenki ezt csinálja. Hiszen mindenki örül, hogy dolgozhat, vásárolhat, ehet, ihat, alhat. Akkor ő, miért nem örül? Van munkája, van mit vásárolni, ó, de még mennyi. Alig győzi megkeresni a sok pénzt, hogy mindent megvehessen, amit akar, amire vágyik. A múltkor is látott egy reklámot, ami azóta is a fejében jár. Szinte belevéste magát az agyába. Azóta nem tud szabadulni a gondolattól, hogy az a dolog kell neki. Igaz, nagyon drága, de meg tudja szerezni. Hogy végre neki is legyen. Munka közben is arra a dologra gondolt, és ettől kicsit jobban is dolgozott. Arra gondolt, hogy hamarosan megszerezheti, ha kicsit jobban belehajt. Aztán végre eljött a nap, végre elmehetett megvenni. Voltak még mások is, akik hitelre vették meg a dolgot. Gúnyosan nézte ezeket a nyomorultakat, akik nem bírtak ellenállni a kísértésnek, és adósságba verték magukat. Később meg majd nyöghetik a kamatos kamatokat. Bezzeg ő. Igaz, várnia kellett – mert legszívesebben, ahogy meglátta, már rohant is volna, hogy hitelre megvegye, azonnal legyen neki is egy 33

olyan dolga – de megérte, hogy kivárta. Amíg összejött az ára. Drága-drága, igen ezt ő is tudja, de ez most tényleg nagyon megéri. Mert ez a legújabb. Ilyen eddig nem volt, és elég keveseknek is jut ki belőle, már csak az ára miatt is. Drága dolog, de ami jó az drága. Ezt tudomásul kell venni. Vagy inkább, meg kell tudni venni. Mert olcsó dolgokat nem érdemes venni. Azok hamar használhatatlanná válnak, mindenkinek van, neki olyan nem kell. Mondjuk az igaz, hogy amikor ennek a dolognak az elődjét vette, akkor ugyanezeket gondolta arról a dologról is. És akkor az úgy is volt. De azóta eltelt egy kis idő, és kijött ez az új dolog. Ez sokkal jobb, megéri a pénzét. Amikor megvette, rátört egy furcsa érzés. Úgy érezte, hogy ez már megtörtént vele egyszer. Fura volt, mert tudta, hogy többször is megtörtént, ahogy áll itt, átveszi a dolgot és örül neki, hogy végre megvan. Pontosan emlékezett szinte az összes alkalomra, de most úgy érezte, hogy ez a dolog volt már egyszer a kezében, az pedig lehetetlen. Mert ez, csak nemrég jött ki, csak most vette meg végre. Furcsa. Volt egy ismerőse, egy vak ember. Nem gyengén vagy rosszul látó, hanem tökéletesen vak. Már így született. Egyszer azt mesélte neki, hogy ő is átélt egy ilyen esetet. Ezen nagyon mulatott – persze csak magában, nehogy megbántsa – de tényleg viccesnek érezte, hogy egy vak azt mondja deja vu-m volt. Az volt benne a vicces, hogy – megnézte –, a deja vu annyit tesz, (ezt)„már láttam”. Mondja neki a vak. Vicces, na. De, hogy láthatta? Úgy mesélte, hogy ment az utcán egy fal mellett. Rakosgatta a botját, hallgatta, ahogyan minden egyes lépésnél koppan egyet a kis fémhegy a bot végén, és rátört az érzés. Egy nő ment el mellette. A nőnek nagyon jó illata volt. Valami drága parfüm lehetett. És közvetlenül utána két gyerek jött, Tudta mit fognak beszélni, amikor mellé érnek, és azt is tudta, hogy rajta mulatnak, sőt, még azt is, hogy 34

bohóckodva utánozzák őt, ahogy sután botladozik a fal mellett fehér botjával. Furcsa. Ezt aztán honnan a fenéből tudhatta? Biztos csak hozzáképzelte. Hiszen amúgy sem láthatta, hogy jól gondolta-e. Á, hagyjuk is, nem érdekes. De az ő esete tényleg nagyon furcsa. Ott állt kezében ezzel a vadonatúj dologgal, és még azt is előre tudta, hogy az eladó mit fog mondani, milyen hangsúllyal (szerinte rejtett gúny volt az eladó hangjában, mert irigy volt rá, nyilván azért. Látta ő a szája sarkában azt a gúnyos kis mosolyt, nem ma jött le a falvédőről ő sem) és ehhez milyen képet fog majd vágni. Olyat is vágott, tessék! Hogy tudta! Na, mindegy. Az viszont nem mindegy, hogy azóta felütötte a fejét benne az elégedetlenség. Pedig végre megvan, amit akart, amire annyira vágyott. Hazavitte, használta, majd félretette. Azóta is sokszor használta, bár be kell vallja (csak) magának, hogy már nem annyit, mint amikor még teljesen új volt. Néha csak azért használta, hogy ha már megvette, ne legyen csak úgy ott, kihasználatlanul. Mint a régiek. Á, nem jól van ez így. Nőtt az elégedetlensége. Tulajdonképpen mi az értelme ennek az egésznek? Ült a pláza kávézójában és nézte, a minden irányban nyüzsgő sokaságot. Sokan vittek valamit és sokan nyilván még csak azért igyekeztek valahova, hogy majd vegyenek és vigyenek valahonnan valamit. Nézte, hogy miket visznek az emberek és arra jutott, hogy ezek nagy része – már amit fel tudott ismerni – nem is kellene neki. Vajon mit csinálnak ezzel a sok dologgal azok az emberek? Amit ő a saját dolgaival? Biztos. Az jutott az eszébe, hogy tulajdonképpen azoknak a dolgoknak a java része, ami az ő lakásában van, már egyáltalán nincs is használatban. Mit is használ minden nap? Néhány evőeszközt, egy kávéscsészét, egy poharat – mindig egy poharat használ, így kevesebbet kell mosogatnia – egy-két tá35

nyért, szappant, fogkefét, a telefonját – na, abból is mennyi van otthon. El kellene adnia párat, de sajnálja annyiért elkótyavetyélni, amennyit kapna értük. Bezzeg milyen drágák voltak, amikor vette őket újonnan. – meg pár dolgot. Mostanában már a tévét is alig kapcsolja be. Mindig ugyanazok a filmek, ezerszer látta már mindet, mindig egyforma (rossz) hírek, meg a reklámok, amikkel csak a baj van. Ezek miatt sokáig nézte a tévét, mert ha kijön valami újdonság, arról ő tudni akart. A sorozatokat csak a felesége nézte. Régebben nézte ő is, de aztán megunta. Csak a marhaság van azokban. Néha, amikor belenéz, hogy mit néz a felesége, mindig veszekedést lát. Fene tudja, mit szeret ebben az asszony... Na, mindegy. A múltkor viszont ők is összekaptak. Bement a gardróbba és nem találta az új nadrágját. Annyi ruha volt ott, és pont az új nadrág, amit most vett, na, az nem volt meg. Mi a büdös francnak ennyi régi cucc, amikor szinte egyet sem vesznek fel belőlük? Van, amit már rég ki is hízott, de attól még itt porosodik. Ideges lett, és kiszórt egy rakás cuccot a padlóra, az asszony meg visított, hogy mit csinál? Mit csinálna? Mintha nem látná... Mondta, hogy dobják ki a francba, vagy adják oda a szegényeknek, de ne itt etessék a molyokat ezzel a sok lommal. Az asszony meg csak sápítozott, hogy ez milyen drága volt, azt meg mennyire szerette, szó sem lehet arról, hogy kidobják őket. Aztán végre meglett az új gatya, de elég gáz, hogy nincs igazán egy olyan cipője sem, ami ehhez a színhez passzolna. Jó, a fekete az majdnem mindenhez jó, de ha igazán virítani akar, akkor kellene valami ütős kombináció. Csak arra az esetre, ha éppen mennének valahova. Igaz, mostanában nem mennek sehova, de ha mégis véletlenül úgy adódna, akkor mehet a snassz feketében. Mondjuk abból legalább van vagy öt pár. Vagy hat. Jó, de nyáron nem járhat abban, amiben télen és különben is, ha 36

az asszonynak nincs vagy húsz pár cipője, csizmája, akkor egy sem. Neki meg ne legyen hat? Francost! De valahogy, ezek a dolgok most kezdték őt zavarni. Itt ez a rakat lom, és ha őszinte akar lenni magához, akkor ennek a negyede is sok lenne, illetve bőven elég. Úgyis csak mindig a kedvenc cuccait hordja, a kedvenc poharából iszik, a kedvenc porcelán csészéjéből issza a kávéját és így tovább. Mennyit melózott ezért a sok szarért? Rossz belegondolni. Inkább csináltak volna valami értelmeset belőle. Mondjuk most már mindegy, de ha ezután ezt tennék, az nem lenne olyan nagy hülyeség. Meg is mondta az asszonynak, hogy nem jól van ez így. Na, és amikor megmondta, az volt a nagy durranás. Elkezdte mondani és az asszony folytatta. A szája is tátva maradt a csodálkozástól. Na, ilyet még nem pipált. Mondta a nő, amit ő akart mondani. De honnan a fenéből tudta, hogy ő mit akar mondani? Ja, biztos belelát az agyába, elvégre elég régen élnek együtt, de az asszony nem ezt mondta, hanem azt, hogy megint teljesen úgy érezte, mintha egy filmet nézne, amit már látott régebben, és pontosan emlékszik, hogy mi következik benne. Furcsa volt mindenesetre. Kicsit jobban oda kell figyelnie. Na nem, mintha lennének rejtegetnivalói, de azért ez durva, hogy már az agyában is kurkászik az asszony. Az, hogy a brifkójában, az még elmegy, de azért a fejében ne már, az tényleg túlmegy mindenen. Amikor legközelebb találkozott a vak ismerősével, és elmondta neki az esetet, az közben csak bólogatott. (Azon gondolkodott miközben mesélt, hogy vajon ezek mind ilyen hülyén bólogatnak? Beugrott neki az a fekete zongorista, az a Stevie Wonder vagy ki, na, ez ugyanúgy csinál most) Amikor befejezte, a vak ember még csóválta egy kicsit a fejét, és 37

mielőtt válaszolt volna, még bólogatott is. A férfi idegesen vakaródzni kezdett, szívesen adott volna egy tockost a vaknak, de erőt vett magán. Már bánta, hogy egyáltalán szóba hozta az esetet. Csak azért, mert ugye a vak is mesélt neki ilyesmit anno, és akkor jól mulatott a dolgon. Talán azért is jegyezte meg. De végre, a vak belekezdett. Inkább ne tette volna. Azt mondta, hogy közben ő rájött arra, hogy mi ez a dolog. Hogy, hogyan láthatta ő a gyerekeket, amikor soha életében nem látott semmit. Hát úgy, hogy ő igazából nem is vak. Csak a teste. De a lelke az nem. Hogy az élete egy film, ami előre meg lett írva. Általa. És amikor megírta ezt a jelenetet, amit majd itt egy vak emberként meg fog tapasztalni, akkor látta az egész jelenetet, az összes szereplőjével együtt. Látta kívülről azt az embert is, aki majd ő lesz. Mindenre visszaemlékezett abban a pillanatban. Ez a deja vu. Az elégedetlen férfi csak ült és gondolkodott. Elégedetlenebb volt, mint valaha. Uram Isten – gondolta – hova kerültem? Hogy lehet itt ennyi megveszekedett hülye? Elegem van ebből a sok idiótából – gondolta, és szó nélkül faképnél hagyta a vak embert, aki bólogatva nézett utána. Az elégedetlen férfi fejét leszegve haladt a járdán, gondolatai vadul cikáztak agyában. Lehet, hogy mégis van benne igazság? Na, majd elmondja az aszszonynak, amit ez a vakond mondott, kíváncsi lesz, hogy ő mit szól majd hozzá. Ebben a pillanatban, majdnem nekiment egy szembejövő nőnek, alig bírta kikerülni. A nő vágott rá egy pofát, de ő nem törődött vele. Tekintetét rabul ejtette egy óriásplakát, amelyen az új dolognak, amit alig pár hónapja vett, egy kicsit feljavított, X.kettő verziószámú változata volt látható. Elhűlve tanulmányozta az új dolgot, hogy az mennyire jól néz ki. És még egy lista is volt a plakáton, hogy mennyivel tud 38

többet annál, mint az, ami neki volt. Nem semmi, az egyszer biztos. Ez most tényleg nagyon komoly dolog. Kedve volna most rögtön elmenni, és akár hitelre is megvenni. De nem, azt azért nem, annál azért komolyabb ember ő...Szája sarkában megjelent egy kis mosoly, már látta is a jövőt. Még, hogy deja vu – gondolta – csettintett egyet az ujjával és már indult is dolgozni, hogy ma egy kicsit még jobban belehúzzon.

39

Nézem a kutyát

Nézem a kutyát, ő meg visszanéz rám. Istent nézi. Engem. Azt hiszem nincsenek bonyolult gondolatai, de ki tudja? Lehet, hogy okosabb, mint én. De tényleg, mi lehet a fejében egy kutyának? A szeme mindenesetre csillog, és olyan okosan néz. Vajon mire gondol? A havi rezsire tuti nem. Arra aztán fixen tojik. Meg a háborúk és a nagy gazdasági világválság sem hiszem, hogy különösebben stresszelné. Lehet, hogy kutyának kellett volna mennem? Nézem a kutyát, ő meg visszanéz rám. Legyek bármilyen kutyaütő, nem haragszik rám. Csak szeret és szeretné, ha szeretném. Szeretem is! Bár bevallom, a macskákat jobban. Azok olyan szabad, öntörvényű lények. Nem, mint a kutya, aki engem néz Istennek. A macska, az aztán tudja, mit akar, de én most a kutyát nézem. Ez a kutya, a mi kutyánk. Már elég régen. Igazából nem is akartam én kutyát, de úgy volt, hogy ha nem kutya, akkor gyerek. Abból meg már volt egy. Sok hosszú éjszakát sétáltam át vele a karomon. Fájt a hasa, a feje, az élet, jött a foga, mit tudom én mi volt a baja, lényeg, hogy nem aludt. Így én sem. A feleségem, ő igen. Valahogy, mindig én keltem fel a gyerekhez. Melegítettem a lefagyasztott tejcit, ringattam, masszíroztam a kis pocakját, hogy aztán boldogan nyugtázzunk együtt minden kis fingást, de szép is volt. Szép volt, jó volt, elég volt. Már elég nagy a gyerek, alszik is, szerencsére így én is. Most meg azzal jön az asszony, hogy legyen még egy gyerek. Mondja, hogy ő majd intézi, de én tudom, hogy 40

lesz, ha lesz. Ahogy a másik is volt. Én meg majd sétálgatok újra éjszakánként, hogy egész másnap úgy szédelegjek, mint egy másnapos zombi. Nem-nem, legyek önző vagy bármi, de ebből elég volt az az egy. Akkor már inkább jöjjön a kutya. Az legalább alszik. Igaz kell sétáltatni, meg oltatni, meg csipeltetni, de ugyanezt a gyerekkel is kell. Jó a csipet még nem vallják be, de figyeld meg, pár év és azt is kell majd. Majd elmondják, hogy milyen jó az. Nézd meg, a kutyáknál is milyen szuperül működik. Meg sem érzi a kutya, legalábbis egyik sem panaszkodik miatta. Azért jó, mert például ha elveszne, csak rá kell tenni a leolvasót és rögtön tudják ki fia-borja. Ugye? Milyen jó lenne ez egy gyereknél is. Ebben a kutya világban. Ellopják a gyerekeket, meg amúgy is egy csomó elcsavarog, micsoda biztonság lenne egy ilyen kis szerkezet a bőre alatt. A bőre őre... Ahogy fejlődik a technika, még nyomon is lehetne követni. Tudod, hogy hol kószál. Persze, amíg az oviban van, addig ez nem olyan nagy haszon, de majd ha csavarogni kezd. Mert úgy lesz. A nagy már csavarog. Nem is szereti elmondani merre és kivel. Mi meg csak leülnénk a gép elé, és máris tudnánk mindent róla. De még gép sem kell, mert a telefonom is olyan okos, hogy simán elmondja nekem. Meg annak, aki készítette, hogy hol van, kivel van. Ha jó a cucc benne, akkor még azt is, hogy ivott-e, mennyi a pulzusa, került-e nikotin a szervezetébe, milyen hasznos kis cucc lenne egy ilyen kis csip. Csip-csup dolog, berakják a kórházban, nem is veszi észre, csak egy szúrással több, mint eddig, azokat is kibírta vagy nem? Én meg nyugis lehetek. Még azt is lehetne, hogy mondjuk, ha nagyon nyűgös, akkor mit tudom én, kap egy jelet. Egy olyan nyugisat, hogy csituljon. Neki nem fáj, én meg tudok aludni. Vagy, amit aka41

rok éppen. Neki is jó, mert nem hisztizik, nem sír, mert az neki se jó. Végül is a kutyában egész jól működik. Jó, az nem tud ennyit, de ez még csak az eleje. Ha például a kutyákba olyat tesznek, hogy ha agresszív lesz a kutya, akkor kiüti, az milyen jó lenne. Nem lenne több kutyatámadás például. Volt olyan, hogy a kutyák szétmarcangoltak időseket, gyereket, ez azonnal megszűnne. Egy kutya-egy csip, és már rend is lenne. Okosság. Kötelező is a dolog. Amelyik kutya nincs becsipelve, azt leoltják. Puff. Nincs kecmec. A rend csak akkor rend, ha mindenkire vonatkozik. Hallottam, ilyen kiborg emberekről is már. Betesznek a csuklójába egy csipet, és azzal már fizetni is tud pár helyen. Nem kell bajlódnia a készpénzzel, a bankkártyával, csak odatartja a csuklóját és hopp, már mehet is a cuccal. Óriási. A csuklód mindig nálad van, el sem bírod hagyni. Jó, egy haverom azt mondta ez az igazi hülyéknek való, mert róla speciel ne tudja senki, mikor tojik, vagy kocsmázik, vagy éppen mit csinál, de szerintem a srác kicsit túlspilázta. Mert például ha belegondolsz, ez a csip tudja azt is, hogy éppen milyen egészségügyi állapotban vagy. Jelenti a dokinak, az meg be tud avatkozni, ha kell. Megáll a szíved és a doki nyom egy gombot, a beépített pészid meg puff, újraindít. És már ketyegsz is megint. De ha mondjuk nincs pészmékered, mert véletlenül egy infarktusod, vagy más szívzűröd sem volt még, egészséges vagy, akkor is hasznos, mert megelőzheti a bajt. Látják, hogy mennyi a vércukrod, meg mennyi a húgysav a véredben, rendben van-e a vérnyomásod, nem idegeskedsze túl sokat, szóval csupa hasznos infóval látja el azt, aki vigyáz rád. Jó dolog ez, én mondom neked. Most az, hogy van pár ilyen gyanakvó, akinek a kákán is csomót kell keresni, az nem jelent semmit. Ezeknek semmi sem jó. Én azt szoktam mondani, rossz az, aki rosszra gondol. Ugye? Aki hülye, 42

haljon meg! Nem én mondom ezt, ne érts félre! Ezt tartja a mondás. Jó, azt nem tudom ki mondta, de van egy csomó ilyen. Miért lennének ezek, ha nem lenne bennük igazság? Ezek a népi bölcsességek vagy mik. Mindegy. A lényeg az, hogy a technika fejlődik, és nem vagyunk már a sötét középkorban. Tudomásul kell venni, hogy vannak jó oldalai is a fejlődésnek. Itt van például az utazás. Mindenféle jegy, bérlet vagy igazolvány kell, még a helyi közlekedéshez is. Ha van egy csiped, ez mind feleslegessé válik. Az ellenőrző szerv csak lekérdezi, és máris látja, hogy mi a helyzet. A reptéren sem kell fárasztó sorokat kiállni, csak leszkennelnek és mehetsz. Aki nincs rendben, azt kiemelik. Ez biztonságosabb is lenne így, mert a csipet nem lehet hamisítani, mint például az útlevelet. Berakják a csuklódba és azt többet nem lehet kivenni. Ha egy terrorista elkezd vele molyolni, hogy (ha egyáltalán erre megvolna a technikai felkészültsége) kicserélje egy hamisított csipre, az érzékelné, hogy szabotázs van (tudod, mint a riasztó) és szépen mondjuk puff, ledurrantaná csuklóból a kezed. Na, nem a tiédet, azt nem. Miért tenné, hiszen te tisztességes vagy. Te nem akarnád manipulálni. Csak a terroristáét. Szóval ilyenekre is jó lenne. Ha belegondolsz, csupa-csupa hasznos és az életedet megkönnyítő fejlesztés lenne ez. Érdemes meggondolni. Minden sokkal egyszerűbbé és biztonságosabbá válna általa. Állítólag már telefonálni is lehet, ilyen beépített eszközökkel. Azt nem tudom, hogy működik egy ilyen, de én sem tudhatok mindent. Ráülsz egy rezsóra tíz percre, azt fel vagy töltve, vagy mit tudom én. De jó a gondolat, mert ami benned van, azt sem ellopni nem tudják (ugye ebben a kutya világban ez sem egy utolsó szempont), sem elhagyni, otthon felejteni nem tudod. Vagy szerintem az sem a túl távoli jövő, hogy beraknak az agyadba, mondjuk egy memóriát, amire le lehet tölteni min43

denféle adatokat, amit aztán az agyad tetszés szerint lehívhat és használhat. Ezek cserélhető, törölhető állományok lennének igény szerint. Vagy – volt is egy ilyen film –, hogy a csóka úgy utazott, hogy nem is. Csak letöltöttek neki egy ilyen szoftvert és már ott is volt. Teljesen realisztikusan átélte az egészet. Ezt akár otthon a karosszékedben is megtehetnéd, és tuti nem fogsz lezuhanni, vagy nem rontod el a gyomrod a helyi specialitásokkal, ráadásul ugye sokkal olcsóbb is lenne ez a fajta utazás, ami manapság megint csak nem egy utolsó szempont. Választhatsz, hogy mondjuk, van 100 egységnyi utazásra fordítható pénzed. Ebből el tudsz utazni a valóságban, mondjuk a bolgár tengerpartra két hétre. De ha a virtuális utazást választod, akkor ebből kijön egy teljes karibtengeri körút, full-extrásan, ól-inklúzív kiszolgálással, és még az asszonyt is lecserélheted erre a kis időre. Persze, az asszony meg téged, de miért is ne? Ez egyáltalán nem is lenne félrelépés. Erről szól az emancipáció is vagy mi. Azért ez megfontolandó. És tényleg teljesen realisztikus az élmény. Nem tudod megkülönböztetni maximum csak arról, hogy nem volt hasmenésed, és nem égette hólyagosra a nap a hátad, és nem viszket semmid. Megfontolandó. Na, a kutyának, ahogy nézem, ez is hót tök mindegy. Nem is lennék már kutya. De, ahogy néz, az megható tényleg. Ennek tényleg én vagyok az Isten. Én döntöm el, mikor eszik, mikor iszik. Mit eszik, mit iszik. Mikor mit csinálhat, hova mehet, a kutya szemében én élet és halál ura vagyok és ez így is van. Én vagyok az Isten. Jópofa gondolat, és ha meggondolom, ebben a viszonylatban tutira igaz is. Nemrég olvastam valahol, hogy minden Isten állítólag. Nincs olyan, ami ne lenne az. Vagy Ő. Érdekes elképzelés. Persze ez is vagy igaz, vagy nem. Furcsa, hogy vannak emberek, akiknek ilye44

neken jár az agya. Nincs elég dolguk, vagy jó dolgukban anynyira ráérnek, hogy egész nap ilyeneken jár az eszük. Irigylem az ilyet. Mindenesetre azt írta az a könyv, hogy minden, ami van, az Isten része. Ha így van, akkor nem csak én vagyok Isten a kutyának, hanem a kutya is az Isten nekem. Furcsa gondolat. Nézem az Istent, Ő meg visszanéz rám.

45

Dimenzió vándor

Csak ült, és gondolataiba merülve bámulta a végtelen vizet. Nézte, ahogyan a mélyen alatta fekvő köves partra, soha véget nem érő táncukat lejtve szaladnak ki a díszes, fehér tajtékgallérba öltözött apró hullámok. Ez így lehetett már az idők kezdete óta, és minden bizonnyal így lesz, az idők végezetén is. Olyan, mint egy végtelenített program – gondolta. És milyen tökéletes. Ilyet, ember nem képes alkotni. Egy magas szirt tetején ült, ahonnan jó kilátás nyílt az óceánra. Néha lehunyta szemeit és átadta magát az arcát lágyan melengető napfény, és a gyengéden simogató sós fuvallatok által nyújtott élvezetnek. Tudta, hogy ez is a mátrix része, és tudta azt is, hogy nem tarthat ez az élvezet már sokáig, de nem törődött ezzel. Csak a pillanat számított neki, az pedig, szinte tökéletes volt. Bő kétórányi tekerés, és visszatér a mátrix sötét valóságába. Az is csodálatos volt számára, de egészen másképpen. Azon gondolkodott, hogy most szomorúnak kellene lennie vajon, vagy boldognak? Ő, az utóbbi mellett tette le a voksát. Persze, szomorú is volt, de mit tehetett? El kellett fogadnia a valóságot. Ezen nem tudott változtatni. Pedig, mennyire szeretett volna változtatni rajta. Hiszen, tulajdonképpen ezért jött. De, mint annyinak előtte, az ő küldetése is eleve kudarcra volt ítélve. Nem értette, hogy nem értik, hogy nem látják, hogy nem hallják? „Akinek szeme van lásson, akinek füle van halljon”, valahogy így szólt egy elődje, de lehetett Ő bármily nagy, a testvérek nem 46

láttak, nem hallottak, még az Ő szavára sem. Nemhogy az enyémre – gondolta – miközben savanyú mosoly suhant át arcán. Hiszen hol vagyok én Őhozzá? Ha még neki sem sikerült, én vajon mire számíthattam? – kérdezte magától. Egy ideje sejtette már magáról, hogy nem alulról érkezett. Hogy fentről jött vissza. A szolgálatért. Hogy segítsen a testvéreinek. Azután – nem olyan régen – ezt valaki meg is mondta neki. Ez a valaki még azt is tudta, hogy időnként erős emlékvillanásai vannak, amelyek képesek rövid ideig megzavarni őt. Olyan erős emlékek ezek, amelyek erősebben vannak jelen benne, mint a mostani élete elmúlt eseményei. Jobban emlékszik, hogy milyen volt egy-egy harc, mit érzett, amikor harcolt, milyen volt pusztítani, teremteni, repülni a tiszta kék égen, milyen volt a vakítóan fehér város – ahol élt – kövein a lépés, mint mostani gyermekkorára. Látott a tükörben néhány arcot is, amelyek egykor az övéi voltak. Nem volt sok már ezekből, egy kezén is meg tudta volna számolni őket. Mostani szemével nézve, durva ábrázatú is volt ezek között, emberi arc pedig csak egy, a harcosé. Végül, ha próbálta, már csak ez az egy arc nézett vissza rá, és ha még várt egy kicsit, ez az arc is eltűnt, csak az üresség bámult viszsza rá a tükörből. Nincs semmi sem ott – gondolta – illetve tudta, hogy mégis van, de ami ott volt, az a tükör számára láthatatlan maradt. Tehát az emlékei. Ezek meglehetősen zavaró emlékek, amíg az ember nincs tudatában annak, hogy ki ő, és hová való. Először csak megsejtette, utána rájött és megértette, végül az a valaki el is mondta neki az igazságot. De csak azt, hogy honnan jött. Hogy miért, azt neki kellett kitalálnia. Persze kapott segítséget, ó, nem is keveset. Sokszor álmodott, a lelke, szelleme elé járult, aki kézen fogta őt és megmutatta a valóság kis darabjait. Azokat, amelyeket megmutathatott. Máskor beszélgetett a szellemmel. Kérdezett 47

és választ kapott. Egyszer aztán eljutott oda, hogy már nem akart kérdezni. Ezen igen megdöbbent, de amikor elhangzott a kérdés, hogy mit szeretne tudni, nem jutott semmi az eszébe. Egyszerűen nem volt kíváncsi semmire. Minden a lehető legjobb volt úgy, ahogyan volt. A szellem csak rábólintott erre, és néma maradt. Mire is lenne kíváncsi? Mit akarna tudni és mi célból? Amit kellett, azt már tudta. Tudta azt is, hogy ebben a valóságban a tudás nagyon, de nagyon relatív fogalom. Amit itt tudásnak neveznek, az minden, csak nem tudás. Ez itt a fogalmatlanság, a tudatlanság, a vakság és a süketség világa. Ha itt valaki azt meri állítani magáról, hogy ő bármit is tud, mi több, hogy ő egy tudós, nos, az meglehetősen megmosolyogtató álláspont az illető részéről. Ami itt van, az nem tudás, hanem hit. Itt minden hit alapú. Aki úgy gondolja, hogy tud, az csak úgy hiszi. Hiszi, hogy tudja. A bizonyítékok hiányoznak. Aki itt valóban tud valamit, az hallgat. Alázattal és csendesen veszi tudomásul elképesztően gyenge képességét a megértésre. Ő, személy szerint egyenesen le volt sújtva időnként, amikor szembesülnie kellett ólomnehéz elméjének erősen korlátozott képességeivel. Az volt a rendkívül nehéz ebben, hogy emlékezett arra, amikor ez nem így volt. Most pedig el kellett fogadnia azt, hogy így van. Ha így, hát így – gondolta –, ez így van jól. Azért persze, cselekedett. Megtette, ami tellett tőle. Vágyott a szolgálatra, hát szolgált. Ahogyan azt jónak gondolta. Tudott ő sok mindent, kapott rengeteg információt. Valósat és valótlant is, de úgy hitte, tudja mi az igaz és mi nem az. Az igazat megírta. A valótlanon hol mulatott, hol elgondolkodott. Érezte ő, hogy egyenlőtlen a küzdelem, de nem volt hajlandó feladni azt. Sőt, egyenesen élvezte. Játéknak fogta fel, egy olyan játéknak, amelyben csak nyerhet. Feltéve, hogy nem adja fel. Tudta, hogy ez a világ, ez a mátrix egy olyan valóság, ahol sok 48

az olyan testvér, aki feladta. Egykor, egy előző életben. Aki saját maga okán fejezte be azt az életet. Vagy többet is. Ez itt olyan világ volt, ahol ezek a játékot feladó lelkek próbálták újra, immáron jól megoldani a feladatot. De – ahogy látta –, ez nem ment valami jól nekik. Nem éreztek, nem láttak, nem szagoltak, nem hallottak. Halottak. Élő halottak. Élnek, de nem élnek. Gondolkodnak, de nem gondolkodnak. Éreznek, de nem éreznek. Semmi sem valódi, amit tesznek. Semmi sem fakad a mélyből bennük, a valódi önmagukból. Minden csak póz, egy álca, egy szerep, amely betölti az egész életüket, amelyet aztán végül sokan be sem fejeznek, hogy akkor szembesüljenek a kudarcukkal, hanem idő előtt kiszállnak, sportszerűtlenül megtagadva a játékszabályokat. Ez a mátrix itt, a harmadik dimenzió alja. Van még ilyen, de nem sok. Emlékezett a mennyországra is időnként, és arra is emlékezett, hogy az a harmadik dimenzió csúcsa. Ott is tudatlanság van, de ennél, mint ami itt tapasztalható, összehasonlíthatatlanul magasabb szintű a megértés. Nehéz és hosszú küzdőtér a harmadik dimenziós lét, de hihetetlenül izgalmas és tartalmas. A negyedikben, sok olyan élmény, amely itt mindennapos, egyszerűen elérhetetlen. Emlékezett sok ilyenre, de arra is, hogy ott nagyon más minden. Sok szempontból talán rosszabb is. Bár, ez nem helyes kifejezés a valóságra, de itt és most nem jutott eszébe gondolatait pontosabban kifejező jelző. A negyedik dimenzióban sokkal magasabb szintű a megértés, így a felelősség is. Nem lehet csak úgy idióta senki. Itt bezzeg... Tudta, hogy ez hihetetlenül nagy kísértés sok magasabb szintű tudatosság számára. Egy kétdimenziós oroszlánra senki sem haragudhat, ha oroszlánként viselkedik, egy gorillára sem, ha fához csapja sivalkodó kölykét, bezzeg egy ember azonnal tömlöcbe kerül, ha hasonlóan cselekszik. Hát így volt ez, a negyedik dimen49

ziós tudatok esetében is. Ha nem is tömlöc, de meglehetősen szigorú elbírálás várt azokra, akik ott hibáztak. Hiszen minél fejlettebb a tudata valakinek, annál nagyobb a felelőssége is. Tudta, hogy így van ez jól, mégis lenyűgözte, az itt élő testvérek elképesztő értetlensége. Nézte, ahogy „élik” az életüket. Töltik az idejüket, és pazarolják el a lehetőségüket, amelyet oly nehezen megszereztek. Újra és újra. Üvöltött volna, hogy ébredjenek, megrázta volna őket, hogy eszméljenek, kérte volna szépen őket, hogy figyeljenek, de tudta, mindhiába. Ez a világ a látszat ellenére a magányosok klubja. Itt nem kéz a kézben járnak a lelkek. Mindenki maga küzdi előre magát, sokszor eltaposva testvérét, hogy majd legközelebb ezt újra próbálhassa. Nem értik mi és miért történik velük úgy, ahogy. Csak sodródnak, miközben úgy hiszik irányítanak. Csak fuldokolnak, miközben úgy hiszik dagadó mellkassal hasítanak, csak toporognak egy helyben, miközben azt hiszik száguldanak. Semmit sem tudnak valójában semmiről. Minden, amit hisznek, egy hazug illúzió, amely csak azért van, hogy rájuk kényszerítse a valóság megismerését, de nem nagyon akar ez sikerülni itt senkinek. Néha úgy hitte, hogy reménytelen a dolog, amiért ide jött, de azután rájött, hogy egyáltalán nem az. Igaz, ebben a mátrixban az igen problémás és nehezen fejlődő testvérek élnek, de a remény az mindig megvan. Hogyan magyarázhatná el a valóságot? Amelyről nincs bizonyítéka. Amelyről tulajdonképpen ő is csak hiszi, hogy az. Reménytelen. Ha elmondaná, hogy ez itt azoknak az iskolája, akik máshol megbuktak. Ha elmondaná, hogy ez az iskola még annál is nehezebb, mint ahol megbuktak. Azt mondanák, ez nem logikus. Hogy, miután megbuktak a könnyebb iskolában, Isten azt várná tőlük, hogy egy nehezebben bizonyítsanak? Pedig logikus. Csak nem az itteni logika szerint. Mert az itteni 50

logika arra terel, hogy ha valaki nem tud adott szinten boldogulni, akkor biztosítani kell neki egy könnyebb szintet. De a szint, az szint. Nincs olyan, hogy könnyebb szint. Van egy minimum, amit teljesíteni kell. Ha valaki nem tudja teljesíteni, nem az a megoldás, hogy lejjebb visszük a minimumot. Azért minimum a minimum, mert annál nem lehetséges alacsonyabb szinten teljesíteni. A megoldás az, hogy a bukott delikvenst állítjuk nagyobb kihívás elé. Azért, hogy rákényszerüljön a fejlődésre. Ha el akarja érni a szintet, fejlődnie kell. De tudjuk, nem lesz ez könnyű menet számára. Ezért adunk neki, nagyon sok lehetőséget. Innen szép nyerni – ahogy a mondás is tartja. Nehéz, de nem lehetetlen. Tudta, neki, és az elődjeinek is az volt a dolga, hogy világot tartson a sötétben botorkálók elé. Hogy meglássák az utat, amely kivezeti őket a sötétből. Ó, sokan mondták rá, hogy bolond. Hogy nincs ki az összes kereke, de tudta, ez itt a dolgok rendje. Sosem sértődött meg, sosem neheztelt senkire, inkább csak szomorú volt, ha képtelen volt megértetni magát. De – egyéb lehetősége amúgy sem lévén – elfogadta ezt a helyzetet. Tiszteletben kell tartani a testvérek akaratát. Ha valaki éppen idióta akar lenni, hát minden joga megvan hozzá. Minden világ, minden valóság egy-egy mátrix. Sokban járt már, de olyanban, amelyben ekkora szórás lett volna a lelkek fejlettségét tekintve, mint itt, talán még sohasem. Legalábbis nem emlékezett rá. Ami egyébként igazán nem csoda, mert elképesztően lyukas volt az emlékezete. Attól akár járhatott itt is, mint autentikus lakó. Egykoron. Talán, úgy pármillió éve. Már, ahogy ezek a testvérek számolnak itt. Lehet, azért kérte ezt a szolgálatot, mert odaát tudta, hogy milyen nehéz az ittenieknek. Ki tudhatná ezt megmondani itt? 51

Végső soron mindegy. Most itt van és teszi, tennie kell a dolgát. Amiről úgy hiszi, hogy a dolga. Úgy hitte, hogy ha csak EGY-etlen lélek is EGY lesz, azaz egyé válik, akkor már megérte a szolgálat. Ő mindenesetre világít, amíg teheti. Ha valaki megleli az utat a fényében, boldog lesz. Ha nem, hát úgy is, hiszen megtette, amit tehetett. A többi a testvérek dolga. Ő nem léphet, nem láthat, nem hallhat, nem gondolhat helyettük. Csak világíthat, és ő ezt teszi. De az nem fért a fejébe, hogy ennyi nyilvánvalóság, hogyan nem tűnik fel a testvéreknek? Itt aztán minden, de minden pokolian el van cseszve. Egyetlen olyan területe nincs az életnek, amely kicsit is rendben lenne. Erre mit tesznek a testvérek? Azt mondják, hogy igen, persze, tényleg rossz, de lehetne roszszabb is. Ennél? Elképesztő! Igen, a mátrixuk professzionális. Mondhatni Isteni. Tökéletesen elhiteti velük, hogy a valóság sokkal roszszabb és veszélyesebb annál, mint amit ők tapasztalnak a bőrükön. Hogy nekik tulajdonképpen jó itt. Csak bízzák magukat nyugodtan a vezetőikre, majd azok megoldanak mindent. Néha nem hitte el, hogy a testvérek ezt beszopják. De aztán szembesülnie kellett a ténnyel, hogy mégis. Itt van például a politika. Döbbenetes, de a testvérek elmennek, és beszavazzák az elnyomóikat a hatalomba. Még veszekszenek is azon, hogy melyik elnyomó a jobb nekik. Ölre mennek e vitában, habzó szájjal, gyilkos indulatokkal védik saját elnyomóikat, amelyek egyébként egy csöcsről valók mindannyian. Csak más és más álarc mögé rejtik egyformán ocsmány ábrázatukat. Vannak, aki fegyvert fognak és lemészárolják testvéreiket egészen elképesztő és hihetetlenül ostoba indokok alapján, amelyeket rájuk erőszakolt vagy választott vezetőik adnak a szájukba. Vonalakat rajzolnak papírdarabokra, amelyeket határnak neveznek, és azért ölik le 52

egymást, hogy az a vonal jó helyen van-e vagy odébb kellene tenni néhány centivel a papíron. Fémdarabokért, színes kövekért, papírfecnikért gyilkolják egymást halomra. Ilyen indokok miatt testvérek milliói haltak meg ebben a világban, de sorolni lehetne vég nélkül az ilyen és hasonló okokkal indított mészárlásokat. Olyan mértékben szennyezi és pusztítja az emberiség a világot, hogy kész csoda, amiért az még egyben van és mi történik? A parlagfű és a pollenek elleni harcra szólítanak fel mindenkit, mert ezek tehetnek mindenről, a testvérek pedig lelkesen bólogatnak és harcba indulnak. Vagy a gyógyszertárnak nevezett méregtárba, hogy kemikáliák által meneküljenek meg a növényi élet okozta sok bajtól és ártalomtól. De ami a leginkább felfoghatatlan volt számára, – ezt tartotta mind közül a leginkább hihetetlennek – az a mérhetetlen vagyonnal bíró testvérek közönye volt, a nincstelen testvérek iránt. Ezt nagyon nehezen volt képes megérteni és elfogadni. A hab a tortán pedig az volt, hogy ezt itt szinte mindenki természetesnek vette. Hogy egyes testvéreknek a világ legszebb pontjain van palotája, más testvérek pedig a földön alszanak aluljárókban, fáznak, éheznek, a legalapvetőbb komfort nélkül léteznek. Persze tisztában volt ennek a világnak a jellegével. Tudta, hogy itt így mennek a dolgok, de más tudni, és más átélni ezt a valóságot. Napi szinten szembesülni, e hihetetlen történésekkel. Döbbenetesen primitív világ ez, az abszurditások világa, és egyszerűen nem látszik megoldás a testvérek fejében való világgyújtás tekintetében. Az itt élők, folyamatosan az anyagot hajkurásszák. Az anyagot, amely valójában nem is létezik. Persze, megérti ő, hogy a testvérek ezt nem tudhatják, nem érthetik. Hiszen látják és birtokolják azt, hogyan is értethetné meg velük bárki, hogy amit látnak és birtokolni vélnek, az valójában nem is létezik. De ettől még tény a tény, 53

hogy a halotti ruhán nincsen zseb. Ezt sem értik. Majd jó lesz az a gyereküknek, meg annak a gyerekének. Ezt mondják, és már meg is van az indok, hogy miért hajkurásszák tovább. Nem tudnak kitörni a körből, mert a világ azt tárja elébük, hogy ez így van a rendjén. Nem gondolkodnak, nem próbálnak önálló álláspontot kialakítani, csak elfogadják azt, amit kapnak, és aszerint töltik ki az idejüket, amely itt jut nekik. Nem tudta, mi a megoldás. Hogy van-e egyáltalán olyan. Azt tudta, hogy addig kell éltetnie a fényt, amíg csak az lehetséges, de, hogy lesz-e ennek bármi értelme is, ezt csak a Teremtő tudta volna megmondani. Néha reménytelennek, halottnak tűnt számára ez a világ, bár ő látta benne a szépet és a jót. Tudta, hogy egy-egy testvérnek azért sikerül, de itt állítólag hétmilliárdan vannak. Ha belegondolt, hogy mire ürül ki majd ez a világ, hát megértette, miért jó a Teremtő időtlensége. Emlékezett arra, amikor egyszer ezt megemlítette valakinek. Az pedig csak nézett rá nagy szemekkel, hogy ugyan, miért is kellene kiürülnie ennek a világnak? Hiszen ez annyira jó. Bolond vagy te öregem, csak ennyit mondott neki. Ő pedig nem magyarázta tovább, tudta úgyis hiába tenné. Tudta azt is, hogy egyszer ez bizonyosan be fog következni, de az az idő még beláthatatlanul messze van. Addig pedig szükség van az ilyen és ehhez hasonló világokra. Amíg minden testvér fel nem ismeri azt, hogy elég ebből. Akkor majd valóban okafogyottá válik, de addig bizony szükséges ez a hely. Hogy mi ez a hely? Nos, ez itt az a kérdés, amelyre minden egyes testvérnek rá kell jönnie. De megmondani nekik nem lehet. Isten nem engedi. Csak azt engedi, hogy lámpását magasra emelje, hogy fényt tartson a sötétben botorkálók elé, és ő ezt is teszi, amíg csak képes erre. Nagyot sóhajtott, de a lelkében nyugodt derű uralkodott.

54

Amikor kinyitotta a szemét, meglepődve észlelte, hogy az áldott nap helyett immáron a hold ragyog reá. Fényes tányérja mosolyogva szórta ezüst sugarait, neki tartva lámpást a sötétben, miközben ő botorkált óvatosan kerékpárja felé a sötétbe borult sziklán. Tudta, hogy odafent, azon a csodálatos égitesten olyan hihetetlen csodák rejlenek, amelyek az itteni testvérek számára ugyancsak felfoghatatlanok és hihetetlenek lennének, de azt is tudta, hogy ez mind nem számít. Nem számít, mert amit ott találnának, ha meg is érthetnék, el is hihetnék, mind csak árnyékai lennének a valóságnak. Annak a valóságnak, amely az egyetlen. Amely elárulta neki, hogy semmi sincs ami van. Hogy minden, ami van, az valójában a semmi. Hogy nem létezik más, mint a teremtő gondolat. EZ MINDEN.

55

Szellemvasút

Hideg, november végi nap volt. Délután lévén, a nap még képes volt némi fényt átadni a felszíni világnak, a sűrű, szürkés árnyalatú felhőtömeg ellenére, amely tökéletesen eltakarta az eget. YC csak állt az állomáson, és várta a vonatot, amely az agglomerációs kisvárosból elviszi majd a nagyvárosba. Tudta, elég sokat kell várnia még, de nem sietett, és a türelmével amúgy sem volt semmi baj. Békésen tanulmányozta hát környezetét. A peron, ahol várakozott olyan volt, mintha megállt volna az idő. Régen nem ült már vonaton – nem is emlékezett pontosan, mikor lehetett az utolsó alkalom, talán gyermekkorában –, de a peron az helytől, időtől függetlenül, mit sem változott. A peronok egyformák – gondolta. Koszosak, barnásszürkék, és büdösek. Az előtte futó sínpárt körülölelő mocskos, rozsdaportól vörös bazalt töltéskő között, eldobott cigarettacsikkek tömege várta az enyészetet. Hideg szél fújdogált, de ez őt nem zavarta. A hozzá hasonlóan kint várakozó emberek azonban fázósan húzták be a nyakukat vastag kabátjuk védelmébe, hogy minél kisebb felületen tegyék ki magukat az elemek kénye-kedvének. Behúzódhattak volna a kis állomásépületbe, amely a háta mögött álldogált már ki tudja, mióta, de az özönvíz előtt épült, egykoron talán szép sárga, ma már inkább csak piszkoszszürke, málladozó vakolatú falakkal határolt, húgyszagú kis váróterem, nem volt túl hívogató számukra sem. Neki is 56

bőven elég volt ott bent az az idő, amíg a jegyét megvette a mogorva jegypénztáros nőtől. Próbált egy fáradt poénnal javítani a nő hangulatán, de az nem volt vevő rá. Hiába – gondolta –, még nekem sem sikerülhet minden. Egyébként megértette a nő hangulatát, úgy érezte, ha neki kellene egész nap itt ülnie, vagy akár csak néhány órát minden áldott nap, hát úgy neki is kevés lenne az a poénocska. Azt azért megtudta, hogy sora lesz még annak, mire felülhet a vonatra. Elnézte a várakozó embereket, és próbálta kitalálni, mire gondolhatnak éppen. Ott, az a szürke kabátos férfi, aki kalapját mélyen a szemébe húzva, fázósan összehúzott tagokkal mered a semmibe, vagy kicsivel odébb az a kamasz fiú, aki a hidegtől vörös orral és fülekkel, de a gondosan belőtt frizuráját semmilyen tökfedővel sem veszélyeztetve, percenként sercint egyet a sínek közé. Vajon mi járhat a fejükben? Végül arra jutott, hogy nem is akarja tudni. Teljesen mindegy. Inkább azt lenne érdekes tudni, hogy mit látnak, amikor ugyanazt nézik, amit ő. Valószínűleg teljesen mást. Ha elmondaná nekik, hogy ő mit lát, félkegyelműnek néznék. Lehet, hogy igazuk is lenne. Hiszen valamelyikük szükségszerűen az. Halovány mosoly suhant át az arcán, amikor arra gondolt, hogy a legtöbben biztosan nem azt látják, amit ő, eszerint pedig nyilván ő a félkegyelmű. Hiszen ha sokan állítják azt valamiről, hogy ilyen vagy olyan, ő pedig egymaga valami teljesen mást ugyanarról, akkor a logika törvényei szerint neki kellene féleszűnek lennie. Hirtelen egy erős szélroham érkezett, amelynek hatására a legtöbben mégjobban összehúzták magukat. A kalapos ember, kezét a becses fejfedőjére szorítva várta a szél enyhülését. Most látta úgy először, hogy talán a köpködő kamasz is elgondolkodik legalább egy kapucnis felső beszerzésének lehetőségén, agyonzselézett frizura ide vagy oda. Ő azonban élvezte a szelet. Sze57

meit behunyva tartotta arcát a hideg szélbe. Élvezte, ahogy az kifújja orrából az állomás bűzét, a szaglóhámján még nyomokban érezhető várótermi húgyszagot. Jó szél volt ez, bár az igazat megvallva tényleg piszok hideg. Végül a szél alábbhagyott, és a hirtelen szélcsendben egy pillanatra, szinte melegnek tűnt a levegő. Utána azonban újra elkezdtek érkezni a hideg fuvallatok, és az a néhány langyos pillanat, mindörökre elveszett. Arra lett figyelmes, hogy a néhány elszánt várakozó, akit nem riasztott el a kis váróterem penetráns légköre, kiárad a szabadba, és az ott várakozókhoz hasonlóan begubózik a ruháiba. Ebből arra következtetett, hogy a vonata nemsokára befut végre. Nem is tévedett. Kellemes meglepetés volt számára, hogy a vonat egy vadonatúj Stadler Flirt motorvonat volt. A lehető legmodernebb, amely messze felülmúlta mind a várakozásait, mind az egykori V43-as sorozatú villanymozdonyok által rángatott, hangos és büdös vagonokban megélt élményeit. A szerelvény csendesen siklott be az állomásra, majd miután megállt, a gombnyomásra halkan feltáruló ajtón át belépett az utastérbe. Tisztaság, kellemes hangulatú és hőmérsékletű beltér fogadta. El volt képedve. Hol volt ez ahhoz képest, amelyre emlékezett. A vonat szinte üres volt. Kiválasztott egy ablak melletti helyet és leült az élénk színű, szép kárpitozású, kemény székre. Az ajtók halkan becsukódtak, majd a szerelvény lassan és csendesen kigördült az állomásról. Miután kényelmesen elhelyezkedett és kiámélkodta magát meglepően kulturált környezetén, kinézett az ablakon túli, lassan tovagördülő világra. Szántóföldek és kis erdőcskék között siklott halkan a szerelvény. A lassan lenyugvó nap fénye kezdte megadni magát az ezzel egyenlő arányban előtörő sötétségnek. Lassan haladtak, a vonat nem gyorsult tovább, így volt ideje mindent alaposan megfigyelni. Az egyik szántón 58

egy hatalmas, kidőlt, rozsdaette vastraverz feküdt, ki tudja mióta. Túl nagy és távoli préda lehetett a fémtolvajoknak, különben már rég nem lenne itt. Egyéb látnivaló nem sok akadt a színtelen tájban. Nagy volt a kontraszt a kinti, sötétedő, egyhangúan sivár és hideg, valamint a belső, kellemesen langyos, megvilágított és intenzív színekkel tarkított környezet között. Végül a mezőgazdasági területeket, lassan ipari területek kezdték felváltani. Elhagyottnak tűnő, régi gyárépületek néztek vissza rá, betört ablakaik vaksin hunyorogva próbálták viszonozni elgondolkodó pillantását. Sok helyütt, egykor szebb napokat látott, kiszáradt gaztól felvert, rozsdás ipari vágányok is kísérték, az általuk használt sínpárt. Máshol agyongraffitizott rakodórámpák ragadták meg a tekintetét. Itt-ott meglepően igényes volt az egy-egy botcsinálta képzőművész által megkomponált fali freskó, többnyire azonban inkább csak obszcén tartalmú, igénytelen borzalmakkal találkozhatott vizsgálódó tekintete. Később az ipari negyedek is elmaradtak, szegényes és zsúfolt, kertvárosi jellegű lakóövezetnek adva át a helyüket. Nézte az apró és sokszor lomokkal teli, rendetlen kis kertekben roskadozó, berácsozott ablakú házakat, amelyek ablakából csupasz villanykörték fénye áradt az egyre erősödő kinti sötétségbe. Egy vasúti átjáróban, amely egy keskeny utcácskát vágott derékba, tar fejű cigánygyerek állt, lába mellett egy vágott fülű és farkú pittbullal. A két tekintet egy pillanatra összevillant és YC arra gondolt, hogy a világ minden kincséért sem szeretné megismerni az odakintről őt méregető testvér gondolatait. Kevéssel később, elérték a nagyváros peremkerületeit. Eddigre, a kinti sötétség jóvoltából, már a saját arcát is látta visszatükröződni az ablakban. Érdekes látvány volt ez, ahogy a saját tükörképén keresztül szemlélhette a zsúfolt lakónegyedek 59

sokemeletes, jellegtelen házait. Rengeteg ablakon áradt ki a fény a hideg és sötét estébe. Azok mögött mind emberek éltek, tették a dolgukat, pihentek, vagy csak Isten a megmondhatója, mi mindent csináltak éppen. Emberek, akik valószínűleg mit sem tudtak arról a világról, amelyben léteztek. Furcsa gondolat volt ez számára. A magas vasúti töltésről lenézve látta, ahogy alant sötét autók húztak el minden irányba, innen csak vakító fénypászmáikat az útra vetítő fényszóróik által észrevehetően. Azokban is emberek ültek és gondolkodtak valamiken, amely dolgok őket éppen foglalkoztatták. Mennyi, de mennyi gondolat. Mennyi, de mennyi teremtő energia, amely a létezés minden pillanatában felszabadul innen. Csak ebben az aprócska kis szegletében e világnak, hány és hány emberi elme ontja magából szüntelen ezeket a gondolatokat – gondolta –, és ezek közül vajon hány szól Istenről, a szeretetről, a háláról, az alázatról? Volt tippje, de remélte téved. Megint később, elértek egy külső kerületi városközpontot, ahonnan mindenfelé jó kilátás nyílott a széles sugárutakon hömpölygő gépjárműforgatagra. A fényszórók és a piros hátsólámpák végtelen gyöngysorokat alkotta láncot képeztek láthatártól láthatárig, minden irányban. A jobbára sokemeletes panelrengeteg, milliónyi kis világító szemecskével nézett vissza rá. Lenyűgöző és egyben földöntúli látomás volt ez számára, főleg, ha a sok-sok fényecske mögé odaképzelte az azok fényében létező emberi lényeket is. Elképesztően embertelen és utópisztikus, vagy még inkább szürreális látvány volt ez számára, bár tudta jól, hogy helyi szinten ez itt valóban a valóság. A vonata most egy állomáshoz érkezett és megállt. Többen leszálltak a bántó fényű neonok által megvilágított ugyancsak koszos és szürkésbarna peronra, majd nyakukat behúzva megindultak valamerre, a hideg sötétben. Egy néhány tagú kis társaság 60

szállt fel helyettük. Ezek, ahogy elhelyezkedtek, láthatóan felengedtek, ruháikat meglazították és a kellemes hangulatú belső tértől, amely fogadta őket, kissé felélénkülve, vidám beszélgetésbe kezdtek. YC nem figyelte miről folyik a szó, de hanghordozásuk vidámságról árulkodott, amely éles ellentétben állt az egyébként sivár és komor hangulatú külső világ hangulatával. Érdekes volt megfigyelnie, hogy az emberi lények mennyire képesek elvonatkoztatni a külső valóságtól, mennyire képesek függetleníteni magukat, minden, egyébként tökéletesen lehangoló hatástól. Ezek itt, még a leglehetetlenebb helyzetekben, helyeken is képesek vidáman és önfeledten viselkedni. Igazán pozitív egy tulajdonság – gondolta. Ahogyan halkan suhantak a sötétben, ő pedig csendesen szemlélte a kinti világot, az a furcsa érzése támadt, hogy turistaúton van, valahol egy másik, idegen világban. Látogatás a sötétség birodalmában –gondolta –, ez egy igazi szellemvasút. Némi idő elteltével megsokasodtak körülöttük a vágányok, tudta, hogy lassan befutnak a pályaudvarra, amely az utazás végét jelentette számára. Illetve csak majdnem a végét, mert addig még meg kell majd találnia asszonyát és a kislányát, akik remélhetőleg már várják őt valahol, a sötétet mesterséges fényáradattal legyőző nagyváros nyüzsgő dzsungelében. A vonat végül megállt, az utasok – köztük ő is – pedig lekászálódtak a kellemes melegből a hideg és borzongató hangulatú külvilágba. Megint egy peron – gondolta – miközben szaporán lépkedett a pályaudvar hatalmas csarnokában, követve a kijárat felé igyekvő tömeget. Valahol itt a közelben kell, hogy várják őt, legalábbis így beszélték meg. Remélte, így is lesz. A főbejárat közelében rengeteg ember téblábolt. Sokan tanulmányozták a magasan elhelyezett, adataikat sűrűn változtató információs táblákat. Mások a cseppet sem bizalomgerjesztő büfék kínálatából 61

próbáltak némi ételhez vagy italhoz jutni. Megint mások pedig ezt a sokaságot kikerülve próbáltak tovahaladni a céljuk felé. Ő is ez utóbbi csoporthoz tartozott. Egy perc múlva kiért a nyüzsgő forgalmú körútra, amely a pályaudvart övezte. Hatalmas forgalom, rengeteg ember, villamosok, buszok nyüzsögtek mindenfelé. Bűz, zaj, mesterséges fényorgia, mindez tökéletes ellentéte volt annak a nyugodt, csendes és békés légkörnek, amely a Flirt belsejében uralkodott. Úgy érezte magát, mint aki egy másik világból cseppent ide. Egy burokból, amely eddig óvta őt, de mostanra széjjelpukkadt, kitéve őt a helyi viszonyok minden hatásának. Azért persze tudta kezelni a helyzetet, szokva volt ehhez a világhoz, de az erős ellenérzés, az idegenkedés mégis minden alkalommal újra és újra elfogta, akárhányszor ilyen helyzetbe került. Ügyesen szlalomozva a nyüzsgő áradatban a közeli aluljáró felé vette az irányt, majd a hosszú lépcsősoron alámerült a felszín alatti világba. Odalent, a bántó neonfényében, felizgatott hangyabolynak hatott a minden irányból minden irányba igyekvő emberáradat. Teljesen kaotikusnak tűnt a minden rendezettséget nélkülöző hömpölygés, mégis csodák csodája, csak alig néhányan ütköztek egymásnak. Bár erős volt a hellyel kapcsolatos ellenszenve, mégis csodálattal tekintett erre a teljesítményre. Az emberek nagy lendülettel, egymásra ügyet sem vetve haladtak a választott irányba, a legkisebb odafigyelést sem tanúsítva a többiek iránt. A közelében néhány hajléktalan koldus próbált némi alamizsnához jutni, de a legtöbben csak undorodva és ingerülten próbáltak kitérni az útjukból. Egy férfi agresszíven hessegette el éppen az egyik rongyos nőt, aki egy koszos műanyagpoharat tartott a tempósan igyekvő ember orra elé. YC benyúlt a zsebébe, és kihalászott egy érmét, amely bár a legnagyobb értékkel bíró fémpénz volt a helyi fizetőeszközök sorában, 62

mégsem bírt túl nagy vásárlóerővel. Ügyesen beledobta az asszony poharába, majd kitérve a nő hálálkodása elől, gyorsan elvegyült a vele azonos irányba igyekvők sokaságában. Végre elérte a feljárót, ahol eljuthat a parkolóhoz. Oda, ahol egy másik világ vár rá reményei szerint. Felszökdelt a lépcsősoron, ügyesen kikerülve a vele szemben leömlő áradatot, majd egy nagyot szippantva a felszíni szmogból, körbekémlelt, az ismerős autó formája után kutatva. Egyelőre nem látta, de bízott benne, hogy ott lesz az mégis. Nem is kellett csalódnia. Hamarosan meglátta a jellegzetes formájú, ritka autó hatalmas sziluettjét, egy a parkolót erős sárga fénnyel elárasztó beton kandeláber tövében. Sietősen arra vette az irányt és már alig várta, hogy ismét elmerülhessen a meghitt, de legalábbis megszokott nyugalomban, amelyet az autó belseje és szerettei társasága jelentett neki e pillanatban. Végre odaért. Megfogta a hátsó ajtó kilincsét, de amikor meghúzta, az nem engedett. Zárva volt előtte a nyugalomba vezető út kapuja. A sötét üvegeken keresztül nem látott be az autóba, de tudta, már két oly kedves szempár figyeli őt bentről, és csak pillanatok kérdése, hogy oldjon a retesz, amely ebben a pillanatban be is következett. Még egy pillanat és már csókolta is vidáman kuncogó kicsi lánya arcocskáját, és aszszonya vállát, aki cseppet sem tétovázva már indított is, hogy mielőbb kikerüljenek a városnak nevezett vírus magjából. Az autó ismerős és kényelmes belsejében, megint el tudott lazulni. Tudta, itt biztonságban van. Az autó olyan volt, mint egy ismerős, de attól még veszélyes vizekben hajózó tengeralattjáró, amelyben bár a szennytenger kellős közepében, a mélyben, de mégis biztonságban hajózhat a vándor. Tudta, rövidesen ki fognak jutni a szelídebb vizekre. Oda, ahol az elmúlt órák eseményei már nem is tűnnek majd valóságnak. Oda, ahol az a valóság dominál, amelyet ő válasz63

tott magának ebben a világban. Ahol meleg van, tisztaság, mosoly és szeretet. Arra gondolt, hogy mindegy mit látott ő, és az is mindegy, mi a valóság. Ebben a világban végül is csak az a fontos, csak az számít, hogy ő mire hajlandó odafigyelni ebből a valóságból.

64

Álom

Arra ébredt, hogy ül. De, hogy hol, azt képtelen volt meghatározni. A pizsamájában volt, abban, amelyben este lefeküdt az ágyába. A felesége mellé. De most se ágy, se feleség. Csak ül itt, ebben a... De hol is? Mi ez? Ült valamilyen nagyon kényelmes dolgon vagy dologban, de nem látta mi ez. Hátra is dőlhetett, a teste kényelmesen meg volt támasztva. Amikor azonban kissé széttárta lábait, nem látott maga alatt semmilyen ülőalkalmatosságot. Csak a csillagokat és a sötét űrt. Ahogyan minden irányban csak ez látszott. Ragyogó csillagok, amelyek pontszerű hangulatfényeknek tűntek ebből a távolságból. Csak ült pizsamában és mezítláb kint a világűrben, ahol kellemes hőmérséklet és – úgy általában – valami igen barátságos és meghitt légkör uralkodott. Mégis, kicsit megszédült, hiszen agya nem tudott mihez alkalmazkodni. Hirtelen elveszítette a térérzékelését, nem tudta meghatározni, milyen pozícióban is van ő most azon kívül, hogy ül. Hol van a lent, és hol van a fent? De mielőtt a valódi roszszullét rátört volna, egy szobaszerűség kezdett felsejleni körülötte. Még mindig látszottak a csillagok, de valami lágy fény szivárgott elő körülötte, betöltve a közvetlen környezetét. A szék, amelyen ült, felismerhetővé vált. Előtte közvetlenül egy furcsa formájú kis asztalka is testet öltött. Mindez valami puha, szürke fényből. Mintha illúzió lenne csak. Előrehajolt és megfogta az asztalt. Szilárd volt és langyos. Körbepillantott, és örömmel konstatálta, hogy kezdődő rosz65

szulléte nyomtalanul eltűnt. Most úgy látta, hogy egy buborék az, amelyben ül. Ez a kis tejszerű, opálosan ragyogó fénybuborék választja el őt a világűrtől. Édes Istenem – gondolta – ez csodálatos! Gyönyörködve bámulta az őt körülölelő univerzumot. Nem gondolt semmire, csak ámult és nem tudott betelni a csodával, amely a szemei elé tárult. Ekkor a buborék egy pontján, éppen vele szemben, erős fény gyúlt. Kicsit zavaró volt a kellemes félhomály után, ezért kezét a szemei elé tartva, a fényt kitakarva próbált odasandítani, mi lehet az. A fényből egy emberalak sziluettje rajzolódott ki, majd az alak belépett a buborékba, a fény pedig – mintha csak egy ajtó csukódna be mögötte – eltűnt. A pizsamába öltözött ember leengedte a kezét, és ámulva mérte végig az érkezőt. Egy csodaszép embert látott, aki csak mosolyogva állt és nézte őt. Édes Istenem – gondolta újra – Te biztosan az vagy. Nem – jött a válasz azonnal – nem vagyok az Istened. Én ember vagyok, mint te – hallotta. De csak a fejében. A gyönyörű férfi szája nem mozdult meg, csak mosolygott. – Hallod a kérdésem, a gondolataim? – kérdezte gondolatban a pizsamás ember. – Ahogyan te is hallod az enyémeket – válaszolta a gyönyörű ember. Ha megengeded, leülnék én is – folytatta. Majd, amikor a pizsamás zavartan bólintott, egy lépéssel a kis asztal másik oldalán termett és kényelmesen leült. A semmire. Az ő széke nem látszott, de ez őt szemlátomást cseppet sem zavarta. A pizsamás döbbenten nézte a gyönyörű embert. Nem vonzódott a férfiakhoz, de ez a férfi mégis, valami egészen földöntúli vonzalmat ébresztett benne. Szeretett volna hozzábújni, mint egy kiskutya, szerette volna megölelni, és valamilyen elképesztő mértékű, irracionális szeretetet is tisztán érzett az idegen iránt. Fehér kezeslábas volt a férfin, valamilyen, talán selyemszerű anyagból, amely 66

mindenhol rásimult tökéletes arányokat mutató testére. Csak nyaktól felfelé és csuklóitól volt látható a bőre, amely szintén valamilyen krémszerűen finomnak tűnt. A pizsamás ember, amolyan selejtnek érezte magát a jövevény mellett, nem is értette, hogyan lehet egy ember ennyire tökéletes. A jövevény nem szólt semmit, csak mosolygott és várt. A pizsamásnak ekkor eszébe jutott, hogy a jövevény nyilván hallja minden gondolatát és kissé elszégyellte magát. A gyönyörű ember csak bólintott egyet, és a pizsamás fejében megszólalt a hangja. Ne szégyelld magad, bár a gondolataid nyitott könyv számunkra, nincs okod semmit szégyellni. Halljuk minden ember gondolatait, ismerjük minden ember érzéseit, így a tieid is. Ha azonban úgy akarod, kommunikálhatunk az általad ismert módon is. A pizsamás – nem is tudta miért – de bólintott, és arra gondolt, hogy úgy jobb lenne. Az mégiscsak az ő asztala, legalább valami úgy lesz, ahogyan ő akarja. Hiszen nem ő akart idejönni, nem is érti, hova került, miért van itt, ki ez az idegen, itt vele szemben. Na, nem, mintha rossz lenne itt neki, de mégis. Milyen eljárás az, hogy ő lefekszik otthon az ágyában, és itt ébred fel a...azt sem tudja hol? Rekedten megszólalt: Öööö...hol vagyok és ki vagy te? Az idegen mozdulatlanul ült és miközben továbbra is kedvesen mosolygott, megszólalt. Otthon vagy itt is. A hangja nagyon kellemes volt, de – bár most látta, hogy mozog a szája – továbbra is hallotta a fejében is. – Ez a hely, csak egy elképzelt hely, ahol teljes biztonságban vagy és nyugodtan beszélhetünk egymással. Hogy ki vagyok én? Ember vagyok, ahogyan te is az vagy. Bár másmilyen, ahogyan te fogalmaznál. Azért vagy most itt, mert erre vágytál. Arra, hogy itt legyél. Hogy találkozz velem. Sokat gondolkodtál olyan kérdéseken, amelyekre nem kaptál eddig választ. Eljött az ideje, hogy megkapd ezeket a válaszokat. A hely és az én személyem lé67

nyegtelen, tekintsd úgy, hogy az elmédben vagyunk most, és ez csak egy álom. Technikailag akár így is lehetne. – A pizsamás megvakarta az állát, érezte és hallotta, ahogy a borostái sercegnek a körmei alatt. Rámeredt az idegenre, és meglepődve vette észre, hogy az arca teljesen szőrtelen. Nem úgy tűnt, mint aki frissen van borotválva, hanem egyszerűen nyoma sem volt arcán a szőrnek. A haja azonban annál meghatározóbb jelenség volt. Vállig érő, selymes fényű, szőkés színű haja volt, amely úgy tűnt, mintha magától is ragyogna. Mintha a feje körül valamilyen fényesség áradna, melynek forrása a haja. Nem olyan, mint a glória, mert ez inkább gömb, mint gyűrű. De ki mondta, hogy a glória gyűrű? Mert így látta a festményeken? Istenem, ez glória! – állapította meg. Egy angyallal beszélgetek – gondolta döbbenten. Az idegen felnevetett. – Nem vagyok angyal, de amit látsz, az valóban a bennünk lévő Isten fénye. Belőled is sugárzik, csak nem látod. Nem ennyire erős, mint az enyém, de ettől még nem vagyok angyal. Ők mások. Bár, kissé én is más vagyok, mint te. Én vagyok AZ EMBER. Az igazi. Ne ijedj meg, ez nem azt jelenti, hogy te nem vagy az, csak annyit, hogy másmilyen. Ismerem azokat a kérdéseket, amelyek foglalkoztatnak, fel sem kell tenned őket, válaszolni fogok rájuk. Persze, ha mégis van valami, amelyre úgy érzed, nem kaptál választ, nyugodtan tedd fel, megválaszolom, ha tehetem. Most pedig figyelj jól és emlékezz majd minden szóra. Ti egy hibrid faj vagytok. – Korcs, ezt akartad mondani – gondolta a pizsamás. – Direkt nem akartam ezt a szót használni, jött a válasz azonnal, – de ha már kimondtad, hát legyen, fogalmazhatsz így is. A te fajod a mi fajunk replikája. Egy olyan másolat, amely az eredetinél jóval gyengébb minőségű. Ez nem azért alakult így, mert aki készítette a má68

solatot, nem értett a dolgához. Ellenkezőleg. Tudatosan tettek benneteket ilyenné, amilyeneknek magatokat ma ismeritek. A pizsamás ember döbbenten hallgatott. Valahol, a szíve mélyén számított erre az információra, de remélte, szerette volna, ha egészen mást hall most. – De, miért? – tette fel a kérdést gondolatban. – Azért – jött a válasz azonnal –, hogy fajotok ne legyen képes többre, mint ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy betölthessétek az Isteni terv rátok eső részét. Persze, azért ez nem ennyire egyszerű, és van több aspektusa is ennek a helyzetnek. Akik létrehozták a fajotokat – mert így született meg az a faj, amelyet ti embernek gondoltok –, azzal a céllal tették ezt, hogy kihasználjanak benneteket, mindezt úgy, hogy nektek erről fogalmatok se legyen. Az volt a közvetlen cél, hogy könnyen befolyásolható, jelentősen korlátozott értelmű, félállati lények szülessenek. Alapvetően rabszolgáknak szántak benneteket, de később történt valami, amely okán a fajotok képessé vált az emelkedésre. Folyamatos kontroll alatt álltatok és álltok most is, de a kontrollőr nem mindig ugyanaz volt a történelmetek során. Eredetileg, magas szintű tudatossággal bíró emberi lények alkottak meg benneteket úgy, hogy a saját DNS-üket ötvözték a bolygón őshonos emberszerű fajéval, amely ekkor még teljes mértékben állati életet élt. A mi tizenkét szálas DNS-ünk helyett, nektek mindössze két spirálszálon fut a teljes genomotok, és annak is nagy része alvó szekvenciákból áll. Más szerv van a koponyátokban, mint nekünk. Ez a két legmarkánsabb eltérés, de ez bőven elég ahhoz, hogy az emelkedésetek igen lassú legyen. Tulajdonképpen nem is emelkednétek, ha nem történt volna egy későbbi beavatkozás is a génkészletetekbe. Történt egy kis feljavítás azzal a céllal, hogy bonyolultabb célokra is alkalmazhatóak legyetek. Azonban ez a dolog nem egészen úgy alakult, ahogyan a ter69

vezőitek számították, mert a faj elkezdett spontán fejlődni. Kialakult néhány olyan egyed, akikben a lehető legszerencsésebben állt össze a DNS lánc, és ezek jóval tovább jutottak a felfogóképesség és tudat szintjén, mint amely kívánatos lett volna a tervezőitek számára, majd ezeket a tulajdonságaikat sikeresen tovább is örökítették. Ez a hozzátok mérten igen fejlett génstruktúra, így egyre többet reprodukálódott a fajon belül, és egyre jobb képességű egyedeket eredményezett. Talán el is pusztítottak volna benneteket, ha egy kívülről jövő körülmény ebben meg nem akadályozza őket. Ezt most nem fejtem ki, lényeg az, hogy fajotok egy időre felügyelet nélkül maradt, így folytathatta spontán fejlődését. Ez az a faktor, amikor az Isteni terv felülírja az alacsonyabb szintű, sok esetben aljas és negatív szándékú terveket. Minden terv Isten része, de amely nem felel meg az egésznek, azaz nem kompatibilis azzal, az kilökődik a rendszerből. Ti ekkor egyrészt védett, másrészt azonban elszigetelt fajjá váltatok, és állandó felügyelet alá kerültetek. Azonban fajotok és a világ amelyben éltek, igen nagy lehetőségeket hordoz magában több szempontból is, ezért amikor a galaktika vegyes szándékú lényei tudomást szereztek rólatok, harc kezdődött a világotok és fajotok feletti ellenőrzés gyakorlásának jogáért. Ez a harc meglehetősen fordulatos volt, és a felettetek uralkodó fajok több ízben is lecserélődtek, mindezt úgy, hogy nektek erről halovány fogalmatok sem volt. Illetve nagyon kisszámú, fajtátok béli uralkodónak volt némi ismerete, de ami a fajt illeti, semmit sem tudtatok semmiről. Ahogyan, gyakorlatilag most sem. Az utolsó néhány évtizedben, – a ti időszámításotok szerint – ugyan javult némileg a helyzet, köszönhetően az információ áramlásának felgyorsulása miatt, de ami a teljes népességre vetített tájékozottságot illeti a valósággal kapcsolatban, az gyakor70

latilag továbbra is zéró. Továbbra is sok szempontból úgy éltek, mint az állatok. Ösztönök hajtanak benneteket, amelyek nem férnek össze a tiszta intelligenciával. Vagy ez, vagy az. Annyit fogtok fel a világból, amelyben léteztek, mint amenynyit az állatok fognak fel hozzátok képest. Semmit. Emellett pedig a legintelligensebb fajnak tartjátok magatokat a teremtésben. Katasztrófa. Még azt sem vagytok képesek felismerni, ami az orrotok elé van tolva és elvileg képesnek kellene lennetek felfogni azt. Csak az ostoba és lényegtelen dolgok kötik le teljes figyelmeteket, és csak a saját boldogulásotok gondolata tölti ki elméteket. Ez utóbbi nem is lenne baj, ha jó felé gondolkodnátok, ha az foglalkoztatna, az tenne boldoggá benneteket, hogy egymást segítve boldoguljatok, de erről szó sincs. Egymást eltaposva, gátlástalanul és pusztító módon törtök erőszakkal a célotok felé, tisztelet a kevés kivételnek. Világotokban az értékeket éppen azok határozzák meg, azok adják a mintát, akik a leggyalázatosabb módon élnek és gondolkodnak. Azért van ez így, mert erőszakosságuk és gátlástalanságuk segítségével ők irányítják a teljes populációt. Náluk a hatalom, náluk a törvény, az oktatás, a tájékoztatás, egyszóval minden. A szellem helyett az anyagot keresitek, attól várjátok a sorsotok jobbra fordulását. Sajnos nem értetek semmit, és vezetőiteknek éppen ez az érdeke. Hogy ne lássatok, ne halljatok, ne gondolkodjatok, mert csak így vagytok engedelmes rabszolgák, csak így fogadjátok el uraitoknak őket. De ne csüggedj! Van remény. Létezik egy átfogó terv fajotok megmentésére, amely érdekében nagyon sokan dolgoznak. Ez a terv egyezik az Isteni tervvel, azzal összhangban dolgozik. Azonban végrehajtása meglehetősen nehéz, mert a dolog nagy részét nektek magatoknak kell elvégeznetek. Dolgoz71

notok kell a felemelkedésért, nem segíthet nektek direktben senki. Tudom, arra gondolsz, hogy a segítő szándékú, magasan fejlett lények miért nem mennek el hozzátok, gyújtanak a fejetekben világosságot, zavarják el a titeket elnyomó uraitokat? A válasz egyszerű. Azért mert nem tehetik meg. Létezik az Isten törvényei között, egy szabad akarat nevű törvény. Ezeket a törvényeket senki és semmi nem hághatja át büntetlenül. Ezt a szabad akaratot biztosítani kell minden egyes fajotok-bélinek is. Nem lehet erőszakkal segíteni senkin. Csak akkor segíthetünk, ha kéritek ezt a segítséget. Ha kinyilvánítjátok ezen akaratotokat. És csak azoknak, akik kinyilvánítják. Az nem működik, hogy te például azt kéred, segítsünk mindenkin. El kell jutnia minden egyes embernek oda, hogy felismerje a helyzetét, meghozza a szükséges döntéseket, megtegye a szükséges cselekvéseket. Mindezt saját szabad akaratából. Annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk informálni az embereket az igazságról, a valós helyzetükről, de ez nagyon nehéz munka. Nehéz, mert az emberek vakok, süketek, és mindemellett azt gondolják, hogy mindenkinél jobban tudnak mindent. Így nehéz. Az alázatnak, a nyitottságnak nyoma sincs legtöbbjükben, és a világotok formálói ezeket a tulajdonságokat minden eszközzel igyekeznek fenntartani, erősíteni. Az emberi ego, a legnagyobb, leghatékonyabb fegyverük. Ez a dolog, amely valójában az ÉN-etek, választ el benneteket az egységtől. Istentől és a segítségétől. Amikor azt mondjátok, hogy „én”, azonnal magatokat, mint egyedi és mindentől különálló lényt helyezitek fókuszba. Ezt az ént mindenek fölé helyezitek, mindenek elé rendelitek. Csak az lesz a fontos és érdekes számotokra, hogy ez az én legyen minden szempontból a lehető legjobb pozícióban. Ami pedig a legnagyobb baj, hogy sokan közületek egyszerűen képtelen felfogni azt, hogy mi ezzel a probléma. Hiszed 72

vagy sem, ez így van. Ameddig ezt a dolgot nem sikerül a helyén kezelni, addig képtelenség segíteni rajtatok. Számunkra egyetlen lehetőség kínálkozik. Az, hogy az információt a lehető legtöbb csatornán keresztül eljuttassuk hozzátok. De ez csak úgy lehetséges, ha ezt ti kéritek. Ahogyan te is tetted. Ha gondolkodni kezdesz és kérdéseket teszel fel, mi boldogan és készséggel válaszolunk. De az nem működik, hogy erőszakkal, kérés és kérdés nélkül keressük a kapcsolatot bárkivel. Ezért vagy most itt velem. Ha majd visszaemlékezel erre az álomra, amelyet most akként élsz meg, tudni fogod, hogy mit tegyél. Ismerni fogod az igazságot, ott leszel a tieid között, tehetsz azért, hogy az információt megismerjék körülötted. Hogy ez majd kinek lesz érdekes és kinek nem, az nem a te felelősséged. A te felelősséged az, hogy terjeszted-e vagy sem. Néma csend telepedett a kicsiny buborékra. A pizsamás ember döbbenten ült és bénultan nézte az őt most rezzenéstelen és komoly tekintettel figyelő igazi embert. Nagy sokára indult csak be az agya, és bukkant fel a következő kérdés. – De, akkor, ha ez így van, akkor mit kell tennem? Hogyan terjesszem ezt az információt és egyáltalán, mi van, ha nem is fogok emlékezni semmire? Az igazi ember most elmosolyodott. – Ne kételkedj! Ne engedd magadhoz a kétségeidet! Csak bízz Istenben, és bízz magadban! Bízz a megérzéseidben, azok majd elárulják, mit kell tenned! A pizsamás ember máris kétségbe esett. – De, szinte nem is tudok semmiről semmit! Hogyan terjesszem az igazságot, ha nem ismerem? Az igazi ember bólintott. – Amit most hallottál, az valóban messze nem minden. Ezekre a kérdésekre voltál mostanában a leginkább kíváncsi, hát ezeket válaszoltam meg neked most. Azonban nem maradsz magadra. Ha nem 73

is ilyen formában, mint most, de veled maradunk és folyamatosan bővíteni fogjuk az ismereteidet a valóságról. Tudni fogod, hogy mikor és mit kell tenned magadtól is. Ha figyelsz Istenre, ha nem hagyod el gondolataidban Őt, akkor Ő is mindig, minden pillanatban melletted lesz, még ha erről nem is szerezhetsz állandó bizonyosságot. Azonban ha Ő úgy akarja, érezni fogod a kapcsolatot vele. Csak kérned kell és nyitottnak lenned erre. Ha elfogadod a segítségét, ha magadhoz engeded Őt, nem fog egy pillanatig sem habozni és mindenben a segítségedre lesz. Ha nem tagadod meg Őt, és vállalod a feladatot, amivel örömet okozhatsz neki, Ő sokszorosan fogja azt meghálálni neked és minden pillanatban a legapróbb részletekben is a segítségedre lesz. Ne feledd! Minden csak és kizárólag rajtad múlik. Most búcsúznom kell, az időnk lejárt. Köszönöm, hogy hívtál és köszönöm, hogy meghallgattál. Remélem, látjuk még egymást, de ez nem az én döntésemen múlik. Igazán örömmel töltött el, hogy a szolgálatodra lehettem, remélem te is hasonlóan jó érzésekkel gondolsz majd vissza erre a beszélgetésre. Az igazi ember ekkor felállt, egy pillanatig lehunyta a szemeit, majd kedvesen rámosolygott a pizsamásra, aki tétován felemelte a kezét, hogy beidegződését követve nyújtsa azt a távozni készülő ember felé. Az azonban úgy tett, mintha nem venné észre a mozdulatot, és csak egy kis főhajtással búcsúzott. A fény ismét megjelent mögötte, majd egy pillanattal később elnyelte a férfi sziluettjét. A pizsamás ember csak ült némán, és ismét az univerzum csodás látványa ragadta meg a figyelmét. Végül a csillagok fénye halványulni kezdett, rajta pedig egy nagyon furcsa érzés lett úrrá. Valami bizsergő, meleget érzett a homlokán. Ott, ahol állítólag a harmadik szeme van. Talán most majd felnyitják neki, és ő meglát majd min-

74

den csodát. Jó lenne. Miközben erre gondolt, érdeklődve próbálta pontosan meghatározni mit is érez... Hééé, Karl! Zavard már el azt az undorító macskát! A homlokodat nyalja, fúj! Mit keres már megint az ágyban? Tényleg ki fogom vágni, ha még egyszer ezt meglátom! Doris, a felesége süvöltött bele az álom közepébe. – Kelj már fel! Régen készülnöd kellene – hallotta a további zsörtölődést. Tapogatózva felnyúlt kezével és megragadta Mixert a macskáját, aki lelkesen dorombolva nyalogatta homlokát érdes nyelvével. – Mixer, ezerszer mondtam már, hogy kesztyűt csinálok belőled, ha még egyszer feljössz az ágyba! Ledobta a macskát a szőnyegre és figyelte, amint az méltatlankodó tekintettel odébb áll. Letörölte homlokáról a macskanyálat és kitámolygott a fürdőszobába, hogy rendbe hozza magát. Hónapok teltek el, de nem történt semmi. Eleinte próbálkozott azzal, hogy elmesélje Dorisnak az álmát, és, hogy az mennyire valóságosnak tűnt számára, de az asszony csak úgy fél füllel volt hajlandó odafigyelni, véleménye pedig egyáltalán nem volt. Jó-jó drágám, de mit is akartunk venni anyádék házassági évfordulójára? Körülbelül ilyen reakciók érkeztek a néhány alkalommal, amikor megpróbálkozott ezzel a témával. Aztán feladta. Eljött a karácsony. Már egy hete nem dolgozott. Csak pihentek, sétáltak Dorissal és élvezték az édes semmittevést. Megvolt az a jó szokásuk, hogy jó előre megvették az ajándékokat mindenkinek, így nem kellett az ünnepek beköszönte előtti utolsó napokat ideges rohangálással tölteniük. Tudtak egymásra figyelni, és egymással törődni. Maguknak sosem vettek semmi komolyat, azzal szórakoztak, hogy apró, tökéletesen haszontalan dolgokkal lepték meg egymást. Amikor eljött az ajándékbontás ideje, Doris végül egy kis do75

bozkát adott át neki. Ültek a kanapén egymás mellett, élvezték az előttük lévő kandallóban pattogó tűz melegét és a békés, karácsony esti hangulatot. Mixer a lábuk előtt feküdt elégedetten kinyújtózva, degeszre tömött hasát a mennyezet felé fordítva. – Tudom szívem, hogy olyan giccses kis hülyeség, de nem tudtam ellenállni neki – mondta. Karl csak mosolygott, amikor átvette a dobozkát, majd lehámozta a csomagoló papírt és felnyitotta a dobozka fedelét. Nem számított semmi komolyra, de amikor meglátta mit rejt a dobozka, a szíve egy óriásit dobbant. Egy üveggömb volt a dobozban, amelyben sok kis apró, fluoreszkáló csillagocska lebegett valamilyen folyadékban. A folyadék kissé tejszerű volt, hogy a csillagok fénye még sejtelmesebb legyen. A kis gömb aljában pedig egy pár ült két kis széken, közöttük egy kis asztallal. Az egyik kis figura haja sötét színű volt, mint Karl haja is, a másiké hosszú és szőke. Doris kuncogva bújt hozzá és megszólalt. – Tudom drágám, hogy nem a szőke az eseted, de sajnos csak ilyet találtam, ezt is teljesen véletlenül egy kirakodó vásárban. Ez az egy darab volt az árusnál. Azt mondta, nagyon régi. Karl csak ült döbbenten, és ismét megjelent elméjében az álom. Hirtelen megszűnt körülötte a világ, és ezzel egyidejűleg hihetetlen mennyiségű meglepő gondolat árasztotta el az elméjét. Felpattant a kanapéról, Mixer alig tudott elugrani a lába elől, de ezzel sem törődött. Adott egy puszit a megdöbbent asszonynak, majd felrohant az emeleten lévő kis dolgozószobájába, türelmetlen mozdulattal bekapcsolta kis notebookját és nagy lendülettel írni kezdett.

76

Cserebogár

A múlt század harmadik negyedében született, az ikrek jegyében. Az átkos legszebb éveiben. Egy teljesen átlagos család teljesen átlagos gyermekeként. Zotyó – így hívta apja, akit a gyerek nagyon szeretett, – tényleg semmiben sem különbözött a többi gyerektől. Utálta a tökfőzeléket meg a tojáslevest, imádta a nagyi csokitortáját és a mama palacsintáját. Utált aludni és imádott játszani. Anyja egy átlagos, nyolctól négyig dolgozó asszony volt. Egy háztartási boltot vezetett Óbudán. A fiú még most is tisztán emlékszik a bolt jellegzetes gyanta, festék, és tisztítószer illatára. Apja nagy, erős ember volt, mindig csodálattal tekintett rá. Igaz, volt, hogy apu bent felejtette az anyu vállalati ovijában, mert elhúzódott a kocsmázás, és anyu rohant érte az éjszakában az óvó néni lakására, de azért apa jó ember volt. Az egy tégla-egy sör iparban dolgozott. Már régen lelépett innen, de a szemei, azok a melegséget árasztó, szeretetet sugárzó barna szemek, ahogy ránéztek a fiúra, azok tisztán élnek a fiú lelkében most is. Egy apró, szoba-konyha albérletben kezdték a közös életüket. Apa és anya dolgoztak, gyűjtöttek egy saját kéglire – ahogy ők mondták –, Zotyó meg addig a bölcsiben várta, hogy elteljen a nap, és jöjjön érte anya. Mire ovis lett – a Majakovszkij utcában volt az ovi, egy gangos bérház második emeletén – meglett a saját kégli is. Igaz, részletre vették, de akkor is a sajátjuknak érezték. Kicsi volt ugyan, de szép helyen, Budán, és csak az övék. Egy nap, nem sokkal a költö77

zés után, anya összefutott a buszmegállóban Kati nénivel. Kati néni és anya kislánykorukban egymás mellett laktak egy bérházban, a Losonci utcában. Utána jó hosszú ideig szem elől veszítették egymást, majd itt, a kuruclesen találkozott újra össze a két életút. Néztek egymásra, és hüledeztek. Kati tényleg te vagy az? Mi van veled? Szia Rozi, jaj, mióta is nem láttuk egymást? Elment a busz, talán még a következő is, de közben kiderült, hogy Kati néninek is van ám egy ugyanekkora fiacskája, a Gézi. Egy igazi, mély barátság szökkent szárba ezen a napon ott, a kuruclesi buszmegállóban. Szép évek következtek. A két fiú nem egy oviba járt, de amikor csak lehetett, összejártak – lévén csupán két ház választotta el őket egymástól. Nyaranta azonban Gézi lement a Balatonra, mert az unokatesójáéknak ott volt nyaralója. Ilyenkor Zotyó egész nyáron unatkozott. Sokáig nem is értette mi az a Balcsi. Aztán egyszer, – már iskolás volt akkor – addig nyúzta anyát, mutassa már meg neki, hogy anya levitte egy napra. Távolsági busszal mentek, mert anya utálta a vonatot. Nem volt valami tehetős a család, de apa és anya szerették a tengert. Sikerült többször is elutazni Jugóba, amit Zotyó imádott. Vonattal mentek és sátorban aludtak kempingben, de a kisfiúnak ez maga volt a csoda. Imádta a tengert, a sós vizet, a nyüzsgést, a sokféle embert és élményt. Órákig volt képes nézni a büdös halászhajókat, amint este befutottak zsákmányukkal a kikötőbe. Kedvenc halászhajója is volt a Morski Pas – apa azt mondta, hogy ez tengeri cápát jelent, ami a kisfiúra igen nagy hatással volt – és egyszer megtörtént a csoda. A Morski Pas egy igazi cápát is hozott a fedélzetén. A halászok kidobták a dögöt a mólóra, az emberek meg bámulva körbeállták és fotózkodtak mellette. Zotyó teljesen le volt nyűgözve. Csak nézte a cápát – nem volt valami nagy példány – de akkor is, egy igazi cápa volt és a kisfiú meg is 78

foghatta. Amikor szeptemberben elmesélte az iskolában – ahol Gézi az osztálytársa lett– nem is hitték el neki, ami nagyon rosszul esett a fiúnak. Könyörgött is, hogy a fényképet hadd vigye be, de anya valamiért nem engedte meg neki. Anya és apa ekkor már nem voltak olyan jóban, mint régebben. Zotyó nem szeretett tanulni, szerencsére nem is nyaggatták nagyon ezzel. Volt olyan osztálytársa, aki szolfézsra járt, volt, aki németül tanult – ezek amolyan megfoghatatlan dolgok voltak a fiú számára –, míg ő és Gézi az utcán vagy a környékbeli kiserdők valamelyikében lógtak. Volt egy fiú aki zongora leckéket vett és még németórákra is kellett járnia. Érthetetlen. Sajnálta is azt a fiút nagyon. A fiú egyébként ma elismert ortopéd sebész. Túl van sok száz műtéten, egy szívinfarktuson, van három gyermeke, és fehér a haja. A két fiú – akik közben igazi kenyeres pajtások lettek – reggeltől estig együtt lógott. Az osztálytársak már házaspárnak gúnyolták őket, de ez a két fiút a legkevésbé sem zavarta. Szüleik nem nagyon foglalkoztak velük, ezért gyakorlatilag azt tehettek, amit csak akartak. És bizony, ötletük az volt is ezzel kapcsolatban gazdagon. Ami zsiványságot csak ki lehetett találni, ami életveszélyes dolgot csak ki lehetett próbálni, a két fiú mindent megcsinált. Volt egy eset például – igaz akkor már egy kicsit nagyobbacskák voltak – amikor gördeszkával előzték a frissen aszfaltozott Széher úton a huszonkilences buszt. A sofőr lehúzódott a busszal és félreállt, amíg a két gyerek el nem tűnt a láthatárról. Néha, amikor Gézi papája nagyon be volt rúgva, és agyon akarta ütni a kisfiút, olyankor Kati néni átvitte Zotyóékhoz, és a két fiú együtt is aludt. Másnap reggel meg együtt mentek iskolába. Igaz, ez a legtöbbször amúgy is így esett. Nem telhetett el úgy nap, hogy valami zsiványság ne íródott volna fel a két 79

fiú számlájára. De azért jószívű gyerekek voltak őt. Az igazságérzetük igen fejlett volt, csak azt bosszantották, akiről úgy gondolták, megérdemli. Igaz, ilyenből viszonylag sok volt. Amikor az iskola véget ért, Gézi még pár hétig nem ment le Balcsira. Na, azok aztán jó idők voltak. Kár, hogy kellett menni a napközis táborba. De azért azt ki lehetett bírni. Főleg úgy, hogy be sem mentek. Nem ők tehettek róla. A napközis táborban a gyerekeket felügyelő tanárok csupa gonosz népek voltak, akik nem nagyon szívlelték a két – valóban igen eleven – gyereket. Ott volt például az Aranka néni. Büdös volt a lehelete, mindig fröcskölt a nyál a szájából és ráadásul még cibálta is a gyerekek pajeszát. Most őszintén, kulturált viselkedés az ilyen, főleg egy felnőttől? Vagy a Nóra néni. Nóra néni szeretett büntetni. Persze csak ha talált rá okot, de ebben a Nóra néni erős volt. És mivel a Nóra néni magyart tanított, ezért mindig verstanulásra kárhoztatta a két bűnös ifjoncot. Mindezt szünidőben, a forró nyárban. Csoda, hogy a két gyerek inkább a kiserdőben vagy a környező üres telkek valamelyikén ütötte el az időt? Csak heverésztek a magas fűben, nézték a fákat, az eget, hallgatták a madarak énekét és rendkívül élvezték a lógás adta rendkívüli szabadságot. Egyszer – nem tudni mi ütött beléjük – képesek voltak letáborozni a Pasaréti téri templom előtt. Volt ott egy nagy fenyőfa. Zotyó leterítette alá az esőkabátját és a két fiú letelepedett. Jó rálátásuk volt a buszvégállomásra, a kocsmára, – amit apa révén Zotyó meglehetősen jól ismert belülről is –, a trafikra – ahol később életük első cigijeit vették –, csak nézték a buszokat, az embereket, a kocsikat, és élvezték a felügyelet nélküli, édes szabadságot. Már ott tanyáztak jó ideje, amikor egyszer csak kijött a templomból egy pap. Megpróbálta őket megfűzni, hogy jöjjenek be vele a templomba, és beszélgessenek. Magyarázott nekik valami hittan órákról, és 80

arra buzdította a két lurkót, hogy akár kezdjék el most. Persze a fiúk nem ettek meszet, felkötötték az útilaput és usgyi, már ott sem voltak. Azóta is gyanakodva néznek a papokra. Aztán ott volt a Vígh Janó. Na, ő volt a hab a tortán. Vígh Janó a gyakorlati tanár volt. Volt neki egy mindent tudó bicskája. Tudott vele repülőgép-modelleket készíteni. Tudott vele szalonnázni gyakorlati órán, de még a füleit is kiválóan ki tudta vele pucolni, ahogyan azt időnként be is mutatta, a csuda mutatványt minden alkalommal tátott szájjal bámuló gyerekhadnak. Nem csoda tehát, hogy a két gyerek többet járt az iskola mellé, mint bele. Persze amennyit muszáj volt, annyit bejártak, különösen tanév közben, de a nyár, az más volt. Ám elmúltak a kisiskolás évek, a fiúk nagyobbak lettek, és a világ, valahogy elkezdett elromlani körülöttük. Nem volt ez gyors folyamat. Először csak apró dolgok jöttek. Zotyóéknál sok volt a veszekedés, a fiú kis szobácskáját már rég apa foglalta el. Volt olyan is, hogy egyszer egy idegen néni is bent volt vele, amikor éppen hazajöttek anyával. Utána apa és anya elváltak, majd nem sokkal ezután anya és Zotyó elköltöztek a messzi Csepelre. Amikor a fiú először volt megnézni, hol fog lakni, azt hitte kimennek a világból. De nem volt mese, menni kellett. Hiába maradt Gézi a régi helyen, hiába volt a sírás, a könyörgés, menni kellett. Ráadásul, ahova költöztek, ott volt egy bácsi is. A Péter bácsi. Meg az anyukája, a Juli néni. Juli néni kicsit büdös volt, és volt neki bajusza is, Zotyó nem is nagyon csípte, amikor meg kellett puszilnia őt. Péter bácsi és Juli néni már a csepeli lakásban laktak, anya és Zotyó még egy kicsit maradt a régi helyen, mert anya nem akarta, hogy a fiúnak olyan messziről kelljen iskolába járnia. Ki lett tűzve a költözés napja is, már csak néhány hét volt addig, amikor egy különös esett történt. Emlékszik rá ma is, mert elég nagy hatással volt rá 81

az eset. Nem is maga az eset, hanem az, ahogy anya nézett rá, az maradt meg benne nagyon. Történt, hogy egy este, néhány héttel a költözés előtt, Zotyó azt találta mondani anyának, hogy bizony, nem volna olyan rossz, ha legalább a Juli néni meghalna. Anya csúnyán leszidta a fiút, elmagyarázta, hogy ilyeneket nem szabad mondani, és így tovább. Zotyó hát befogta a száját, és nem mondott ilyet többet. Amikor már csak alig egy hét volt a költözésig, egy este, amikor anya hazajött a munkából, nagyon csendes volt. Zotyó érezte, hogy valami történt, és faggatni kezdte anyát, hogy mondja már el. Anya először nem akarta, de aztán kötélnek állt, és csendesen kibökte, hogy Juli néni az elmúlt éjjel meghalt. Pedig nem is volt semmi baja. Utána olyan furcsán nézett a fiúra, mintha csak ő tehetne róla. Zotyó mindenesetre nem bánta a dolgot, de úgy csinált, mintha ő is szomorú lenne. Végül eljött a nap, ki kellett menni a csepeli lakásba aludni. Lett ott egy saját kis szobája, ragaszthatott képeket a tapétára (pedig teljesen új volt a lakás) és kapott egy új ágyat is. Péter bácsi aranyos és jó volt a fiúhoz. Zotyó ugyan először idegenkedett tőle, de mivel semmit sem akartak erőltetni anyáék, a fiú lassan elfogadta a helyzetet, és megbarátkozott a történtekkel, valamint Péter bácsival, aki eddigre csak szimplán Péter lett. Hiányzott neki Gézi meg a régi dolgok, de az élet ment tovább, egyes dolgok elmúltak, jöttek helyettük újak. Voltak új gyerekek is az új házban, de elég döcögősen ment a beilleszkedés. Ahol laktak, az nem csak egy új ház volt, hanem egy egész új lakótelep. Igaz nem nagy, de azért nem is olyan kicsi. Érdekes hely volt, mert közel volt a Duna, ami Zotyó számára rengeteg új élményt nyújtott. Csak az volt a rossz, hogy az élményt nemigen tudta kivel megosztani. Néha, visszament a régi helyre, meglátogatta apát, aki még egy kicsit ott lakhatott, de már semmi sem volt 82

ugyanolyan, mint régen, amikor még együtt laktak. Utána apa is elköltözött onnan egy új helyre, és ezzel végképp lezárult egy korszak a fiú életében. Péter lakatos művezető volt a vízműveknél, anya pedig átjött az Óbudai boltból egy csepeli boltot vezetni. Még néhány hét volt a suli végéig, Zotyó jó sokat utazva, – át az egész városon – tudta le ezt az időszakot. Vége lett a sulinak és ezzel együtt, az általános iskolának is. Péter szerzett neki egy pár hetes diákmunkát a vízműveknél, amit a fiú nagyon élvezett. Kezdte megszeretni, az őt valóban igazán szeretni látszó nevelőapját. Persze voltak azért kisebb konfliktusok, de egy ilyen vad kölyökkel nem volt egyszerű együtt élni, egy addig magányos és nyugodt életet élő, meglett férfiembernek. Zotyó szakközépbe jelentkezett. Műszerész akart lenni. Elektro vagy irodagép műszerész. Fogalma sem volt arról, hogy ezek mik, de jól hangzottak, hát ezeket jelölte meg. Pechére csak egy iskolába jelentkezett, mindkét szakmát, ott megpályázva. Lassan eltelt a nyár, de nem jött válasz az iskolától. Már mindenki tudta, hogy hova fog járni, mit fog tanulni, de Zotyónak még mindig semmi híre sem volt efelől. Aztán anya észbe kapott, és néhány héttel a tanévkezdet előtt, utánajárt a dolognak. Kiderült, hogy valami rejtélyes adminisztrációs hiba folytán, az iskola nem kapta meg időben a fiú jelentkezését. Eddigre persze minden hely be volt töltve az adott osztályokban, az iskola már csak egy helyet tudott ajánlani egy géplakatos szakmunkás osztályban. Persze volt nagy felháborodás, és természetesen szó sem lehetett arról, hogy elfogadja a család ezt az ajánlatot. De akkor mitévők legyenek? Péternek volt egy ismerőse, a közeli kisváros egyik iskolájában. Ez is szakközép és szakmunkás képző iskola volt, de itt is betelt minden hely eddigre. Végül, az ismeretségre való te83

kintettel, felajánlottak a fiúnak egy helyet. Választhatott két szakma közül. Autószerelő lesz vagy karosszéria lakatos? A fiúnak tetszettek a motorok, hát a szerelői helyet választotta. Elkezdődött a suli, és hamar kiderült, hogy nagyon nem tetszik a fiúnak. Egy hét iskola, egy hét szakmai képzés (gyakorlat) volt a tanrend. A szakmai képzés az ÁFOR, csepeli, szabadkikötőbeli hatalmas telephelyén folyt. Dög nagy, benzin és gázolaj szagú teherautókat kellett egész nap szerelni, nyakig retkesen és büdösen. Nehezen tudta eldönteni, hogy az iskolát vagy a szakmai gyakorlatot utálja jobban, de mit lehetett tenni? Csak fiúk voltak az osztályában, néhányan olyan helyekről érkeztek, aminek a Budán nevelkedett gyerek szinte nem is értette a nevét. Néha csak nézett, hogy hol van, hogyan került oda. Múlt az idő, de a helyzet nem javult. A szakma nem érdekelte, ezáltal kínszenvedés volt minden egyes nap a számára. A régi barátokkal, még Gézivel is teljesen elveszítette a kapcsolatot. Minden új volt körülötte, és semmi olyan nem volt ebben az új világban, ami tetszett volna neki. Kicsit később, a lakótelepen előkerült néhány barátnő. Ez volt az első, ami pozitív változást hozott a fiú hétköznapjaiba. Vadul és ösztönből kezelt mindent, a lányokkal való kapcsolatait is, és a dolgok ennek megfelelően is alakultak az életében. Sok volt a vihar, a csalódás. Verekedések, helykeresés a falkában, ital, cigi, és a csavargás, ezek töltötték ki az életét. Néha ugyan megvillant a gyerek egyszer-egyszer az iskolában – inkább a humán tárgyakból volt jobb képességű –, de a tanulmányi eredményeire itt sem lehetett igazán büszke. Volt azonban egy eset, amelyre igazán szívesen emlékezett vissza. A magyar nyelvet és irodalmat tanító pedagógus egy fiatal nő volt, Gabi néni (az utolsó tanévben már szólíthatták Gabinak, amit nagyon élveztek), aki fiatalsága és kevés tapasztalata ellenére elég jól kijött a közel har84

minc, vad és nehezen kezelhető szakmunkás tanulóval. Egy nap, amikor az osztály túl kezelhetetlennek bizonyult, Gabi néni büntetésből röpdolgozatot íratott. A feladat, egy Iván Priscsepa nevű partizánról szóló írás elemzése volt. Zoli, akkor valami egészen elképesztőt produkált. Csípőből írt egy olyan elemzést, hogy a tanár szája tátva maradt, amikor otthon elolvasta. A teljes következő órát annak szentelte, hogy ezt a dolgozatot beszélte át az egész osztállyal. Azt mondta, hogy ő sem tudott volna ennél jobbat írni, ami rendkívül nagy szó volt tekintve, hogy az alkotó, egy inkább gyenge képességű, mint jó, a tanulásban nem igazán jeleskedő, „tizenkettő egy tucat” kölyök volt. Végül, valahogyan eltelt a három éves szakmai képzés, és a szakmunkás bizonyítvány megszerzése után, eljött az iskolától való, egyáltalán nem nehéz búcsúzás is. Időközben Géziből is Géza lett, akivel azért időről időre újra találkozott. Gézának sikerült egy szakközépiskolában leérettségiznie, amely után, hogy be ne kelljen vonulnia a kötelező sorkatonai szolgálatra, lelépett egy haverjával Nyugat-Németországba. Ott sikerült állást is találnia, villanyszerelőként helyezkedett el egy cégnél. Bár eleinte nehéz volt megszoknia az új körülményeket, a rendkívül rugalmas és edzett lelkű fiú képes volt helytállni. Nagyon hamar megtanult németül, amelyhez jó érzéke volt. Később mesélte Zolinak, hogy három hónap után már németül mesélt magyar vicceket a helyieknek, akik leginkább azon csodálkoztak, hogy egy született németnek hogyan lehet Géza a neve. A vezetéknévvel nem volt baj, az echte sváb név volt. Nem sokkal később, fel is merült a lehetőség, hogy hivatalosan is letelepedési engedélyért folyamodjon, mint keleti blokkból menekült, Duna-menti sváb származású személy. Igen ám, de itthon rosszra fordult a helyzet. Sajnos Kati néni nagyon beteg lett és bizony Gézának nem volt 85

maradása Németországban. Hazajött beteg édesanyjához, aki sajnos nem sokkal ezután vissza is adta lelkét a teremtőjének. Akkor Géza ott ült vele a kórházban, és fogta édesanyja kezét, hogy ne legyen egyedül a nehéz pillanatban. Hogy a baj ne egyedül járjon, Gézára lecsapott a hadsereg is, kénytelen-kelletlen bevonult a határőrséghez. Zoli, ekkor már fél éve sorkatonai szolgálatát teljesítette. Először úgy volt, hogy rendőr lesz, így nem kellett volna bevonulnia. Mindig sportos, jó fizikumú fiú volt, a szakmáját nem szerette és igazán nem is értett hozzá. Hallott egy lehetőségről, hogy a rendőrség különleges alakulata keres fiatalokat. Megpályázta hát az egyik helyet, de a fizikai alkalmassági vizsgálaton elhasalt. Azóta sem tudja, hogy volt e benne része a Racsek mamájának, aki főorvos volt a BM kórházban, ahol az alkalmassági vizsgálatot végezték. A Racsek, egy általános iskolai osztálytársuk volt, orvos papával-mamával. Amikor a kórházban összefutott Racsek anyukájával, rögtön megismerték egymást és a mama faggatására Zoli előadta, hogy mi a helyzet. Valamilyen rejtélyes okból, Racsek mama nagyon le akarta beszélni a fiút erről a pályáról, de Zoli kitartott szándéka mellett. Sokat gondolkodott később azon, hogy vajon a doktornőnek mi oka lehetett erre a furcsa dologra. Lényeg az, hogy végül megállapítottak valami rejtélyes gerincproblémát a fiúnál, ami megpecsételte a dolog kimenetelét. Persze a gerincével sosem volt semmi gondja, talán csak annyi, hogy sokszor túl egyenes volt. Miután ez a terv meghiúsult, szinte azonnal jött is a behívó, nem volt mit tenni, menni kellett. Még a rendőr vonalról maradt annyi ismeretség, hogy valaki elintézte Zolinak, legalább ne vidékre vigyék. Így egy Budapesti laktanya lett az új otthona. Az alapkiképzés és a katonai eskü letétele után, szakmai végzettségét figyelembe véve egy műszaki 86

századhoz került, de onnan – kiderülvén szakmai alkalmatlansága – hamar kipenderítették. Persze a legrosszabb helyre, az őrszázadba. Ez volt a legkevésbé vonzó „állás” a laktanyán belül, és Zoli hirtelen itt találta magát. Nem ismert senkit, nem volt senki, aki segítette volna, így elég nehéz volt a sora. Haza nagyon ritkán mehetett, inkább csak kilógott egy-egy estére, hogy láthassa anyát vagy a barátnőjét. A szolgálat nehéz és kimerítő volt, és ő, valahogyan mindig a rúd rossz végére került. Sokszor zsinórban adta a huszonnégy órás szolgálatokat, amelyek között pedig egy nap pihenő, kötelezően járt volna neki. Sok esetben adott, egy nap dandárkonyha szolgálat után azonnal egy nap őrséget, és így tovább. A dandárkonyha szolgálat abból állt, hogy reggel hatkor fel kellett sorakozni a laktanya konyhája előtt. Majd az ügyeletes elöljáró kiadta mindenkinek a napi feladatát. Ez lehetett például a laktanya, úgy háromszáz darabos állományú sertéstelepén való tevékenység, amelyet ugyancsak sűrűn sikerült megnyernie a fiúnak, de lehetett konkrét konyhai kisegítői feladat is. Volt, hogy mindkettő. Mikor végzett a Jellyben (Dzseliszton parknak hívták a disznótelepet) az egész napos trágyalapátolást és talicskázást követően, mehetett hagymát és krumplit pucolni a másnapi ebédhez. Ez sok esetben éjfélig is eltartott. Akkor a fiú beájult a vaságyba, hogy reggel nyolckor már újra felsorakozzon pihent társaival egyetemben az ügyeletes tiszt előtt, felvéve az újabb, valóban huszonnégy órás őrszolgálatot. Másnap reggel nyolckor adták le az őrséget, de őt már várták reggel hat óta a dandárkonyhán. Sok esetben csak lebegett az ájulás és az ébrenlét határán, azt sem tudva, hogy mi történik vele. Az őrtoronyban aludt, sok esetben a váltásra érkező katonatársa ébresztette fel. Volt olyan is, amikor félájult álomban feküdt a méterszer méteres őrtorony padlóján, és az ügyeletes tiszt 87

üvöltözése térítette magához. Egyszer ezért fogdára is került, de ennek örült, mert itt legalább egyszer végre kialhatta magát. Nehezen múlt itt is az idő, és talán kimerült állapotának köszönhetően egy nap, megtörtént az összeomlás. Éppen őrségben volt. Nagy nehezen felrázták, hogy keljen fel, mert indul a váltás. Valahogy felcihelődött, beszédelgett a fegyverszobába, hogy magához vegye AMD 65 gépkarabélyát. Nem tudta mi történt, egy óriási dörrenésre tért magához. Azt látta, hogy egyik társa – akivel egyébként igen jóban volt – lassan összeesik. Az idő megállt. Mindenki mozdulatlan bénultságban, meredten állt. Ő reagált először az eseményre. Eldobta a kezében lévő betárazott fegyvert és odaugrott a földön fekvő társához. A sérült fiú szerencsére élt, és eszméletén volt, de a sokktól semmire sem volt képes. Zoli elkezdett üvölteni, hogy hívjanak segítséget, de a többiek továbbra sem mozdultak egy fiú kivételével, aki pánikba esett és elrohant valamerre. Zoli felugrott a sérült fiú mellől, és inaszakadtából rohanni kezdett a gyengélkedőre, ahol a laktanya egészségügyi ellátása zajlott. Amikor odaért vadul rángatni kezdte a hétvége lévén bezárt ajtót. Mivel az nem nyílt, még vadabbul kezdte tépázni miközben torkaszakadtából üvöltözött segítségért. A nagy ribillió hatására egy álmos arc bukkant fel az egyik emeleti ablakban, hogy megtudakolja mi is történt. Zoli összefüggéstelenül üvöltözve előadott valami zavaros történetet, de ennek ellenére az ügyeletes EÜ (egészségügyi) katona hamar rájött, hogy valami nagy baj történt. Lerohant és beengedte az őrjöngő fiút, majd értesítette az ügyeletes tisztet, aki azonnal hívta a mentőket. Hogy ezután mi történt, arra Zoli nem nagyon emlékezett egy ideig. Csak sírt és tépte a haját, nem tudta mi lehet a sérült sráccal. Kapott valami erős nyugtatót, amely ha88

tására teljesen letompult és a fáradtság, valamint a sokk hatására teljes bénultságban, egy fal tövébe roskadva várta az elkövetkezendőket. Valahonnan távolról eljutott hozzá egy sziréna éles hangja, de sokáig ez volt az egyetlen dolog, amit a külvilágból képes volt érzékelni. Nem tudta mennyi ideje történt a dolog, és azt sem, hogyan került a laktanya parancsnok irodájába, de egyszer csak ott volt. A laktanya parancsnoka egy véresszájú martalóc hírében állott. Beosztottjai úgy féltek tőle, mint a tűztől. Zoli mégsem rettegett, inkább egyfajta minden mindegy jellegű, apatikus nyugalom lett úrrá rajta. Csak ült egy széken és nézett maga elé, sírástól vörös, de eddigre kiszáradt szemekkel. A parancsnok sokáig csak járkált fel-alá, majd végül odalépett a fiú mellé és vállára téve kezét azt mondta, hogy nyugi, nem lesz semmi baj. Zoli először nem is értette mi történik. Körülbelül kivégzésre számított, de minimum arra, hogy leüvöltik a fejét. Erre ez a csendes és emberséges megnyilvánulás attól az embertől, akitől mindenki rettegett. Hálásan nézett a parancsnok együttérző szemeibe és megpróbálta összeszedni magát, hogy információhoz jusson a sebesült fiúval kapcsolatban. Tétován elrebegett kérdésére megtudta, hogy valószínűleg nincs nagy baj, de egyelőre semmi biztosat nem lehet tudni. Ennél többet a parancsnok nem mondott, csak annyit, hogy nemsokára jönnek Zoliért a katonai ügyészségről és elviszik valahova. Így is lett. Megérkezett két nyomozó az ügyészségről, akik átvették a fiút a parancsnoktól. Beültek vele egy sötét színű Ladába, és meg sem álltak a Gyorskocsi utcai épületig. Sokáig ült egy üres folyosón egyedül, a kutya se törődött vele. Nem érzékelte az idő múlását, nem értett semmit, csak ült és várta a sorsát. Egyszer aztán jött valaki és felszólította, hogy kövesse. Bevezette egy irodába, és leültette egy nagy asztal mögé. Kato89

nai ügyészként mutatkozott be és elmondta, hogy most fel fogja venni Zoli vallomását az eseménnyel kapcsolatban. Zoli csak ült és nézett maga elé. Annyira kábult és fáradt volt, hogy képtelen volt bármit is elmondani az őt figyelő nyomozónak. Csak azt hajtogatta összetörten, hogy nem emlékszik semmire. Nem tudta mennyi idő telhetett el így, de végül az ügyész, miután megtudta, hogy a fiút erősen benyugtatózták, feladta a kísérletet és átadta őt egy őrnek, hogy vezesse el. Az őr szólt, hogy kövesse és Zoli némán engedelmeskedett. Csak mentek-mentek a kihalt, erős neonfénnyel megvilágított folyosókon. Úgy tűnt a fiúnak, hogy sosem lesz vége ennek a menetelésnek. Lépcsőkön le és fel, folyosók következtek újra és újra, végtelen egymásutánban, míg végül, nagy sokára elértek egy orvosi szobához. Itt előkerült egy álmos nő, aki sebtében megvizsgálta a fiút. Letolatta vele a nadrágját is és egy erős lámpával megvizsgálta a fiú nemi szerve környékét, talán tetveket hajkurászva. Miután az eredményt kielégítőnek találta, szólt az őrnek, hogy viheti a fiút. Az őr, egy folyosóra vezette, ahol mindenhol rácsos kapuk és erősnek látszó, szürke vasajtók sorakoztak. Kivetette a fiú bakancsából a fűzőt és elvette a derékszíját is, amely a katonai gyakorló ruha tartozéka volt. Adott Zolinak egy csomagot, amelyben ágynemű volt és kinyitotta az egyik szürke vasajtót betessékelve rajta a kába fiút. Zoli belépett és még fél füllel hallotta, hogy három perce van villanyoltásig, addig feküdjön le. Amikor belépett a helyiségbe, azt látta, hogy körben a falak mentén emeletes ágyak sorakoznak. Vaksin pislogó, álmos arcok bámultak rá, akik álmukból felriadva fixírozták a jövevényt. Zoli látott egy üres helyet az egyik ágy felső részén. Odament, feldobta a motyóját, lerúgta a bakancsait és felmászott. Senki sem szólt egy szót sem, csend volt a zárkában, ahova került. A villany kisvártatva le90

oltódott és a fiú magára maradt a teljes sötétségben, amelynél talán csak a saját gondolatai voltak sötétebbek. Elkezdett zokogni, ahogy feltört belőle a feszültség, az elmúlt nap teljességgel hihetetlen eseményei utóhatásaként. Valaki rászólt, hogy kussoljon már, így rémülten megpróbált erőt venni magán. Valahogy sikerült neki a dolog, és hála a végtelen kimerültségnek, rövidesen ájult álomba zuhant. A következő napok eseményei teljességgel álom, rémálomszerűek voltak számára, de a túlélési ösztön dolgozott benne teljes erővel. Csak lavírozott a tökéletesen ismeretlen közegben és próbált túlélni. Egy katonai fogházban volt bezárva, egy zárkában, 12 fogvatartott társaságában, akik jelentős többsége köztörvényes bűnöző volt. Olyanok, akik már a katonai szolgálatukat megelőző életükben is összeütközésbe kerültek a törvénnyel. Volt itt besurranó tolvaj, aki piti kis betörésekre, alkalmi lopásokra specializálódott, de volt olyan is, akit gyilkossággal gyanúsítottak. Zoli egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy itt van ahol. Nem gondolkodott, sokáig csak sodródott az eseményekkel. Napi tíz perc séta, heti egy fürdés – mosakodási lehetőség azért volt a zárkában, ahogy egy szerencsére fallal és ajtóval leválasztott vécé is. Később megtudta, hogy vannak olyan zárkák is, ahol a vécét csak egy mellig érő függöny választja el a tartózkodó tértől – ez egy olyan világ volt számára, amely túl volt a valószínűség és az elfogadhatóság határán. Az életerős és a helyi viszonyokhoz mérten igen intelligens fiú azonban hamarosan kezdte összeszedni magát, és kialakított egy túlélési stratégiát, amely rövidesen kezdte meghozni gyümölcsét. Közben folytak az ügyészi kihallgatások, és ő rájött, hogy amit először a szerencséjének köszönhetett, azt innentől tudatosan kell tovább folytatnia. Azt állította, 91

hogy semmire sem emlékszik a történtekből, így nem nagyon jutottak vele dűlőre vallatói. Végül úgy határoztak, hogy elmeszakértőt vonnak be a vizsgálatba megállapítandó, a fiú beszámíthatóságát. Miközben folyt a nyomozás, a fiú elkezdte kialakítani új életét ebben a tökéletesen vad és új valóságban, ahova sorsa vetette. Néhány verést ugyan el kellett viselnie, de hamar rájött, hogyan fordíthatja a maga javára intellektuális fölényét az erőszak világában. Ő lett a zárka mesélője. Még civil életében sok filmet látott, vetítésekre jártak Csepelen a Vasmunkás téri kis művházba a haverokkal, ahol egy húszas volt a beugró alkalmakként. Egy fickó csütörtökönként mindenféle horror és akciófilmeket vetített, amelyeket saját narrálásával tárt a fizető közönség elé, azok nagy gyönyörűségére. Zoli ezekből mazsolázott esténként, amikor a zárkában elaludt a villany. Volt, hogy hozzá is tett időnként a történetekhez, így több részt kreálva belőlük. Nagy becsben is tartották őt, szépen lassan kivívta magának a teljes nyugalmat a börtönéletben. Könyveket is kaptak, ha kértek. Itt olvasta el William Wharton Madárka című könyvét, amely igen nagy hatással volt rá. Nagyon zavarta, hogy hírzárlatot rendeltek el vele kapcsolatban. Az volt a legrosszabb, hogy semmit, de egyáltalán semmit nem tudhatott meg a meglőtt fiúval kapcsolatban. Az ügyészi kihallgatásokon elejtett egy-egy szóból, mondatból azonban sejtette, hogy nincs olyan nagy baj, de biztosat nem tudott semmit. Anyával és a barátnőjével váltott leveleit mindig elolvasták, csomagjait, amelyeket kapott, teljesen átvizsgálták. Még a samponos flakonba is beszurkáltak egy hosszú kötőtűvel, nehogy alkoholt küldjenek be neki. Azt csinálták a hozzátartozók, hogy a samponos flakonba betettek egy kotongumit, amibe valamilyen szeszes italt töltöttek. Megcsomózták a gumi tetejét, mint a lufit, majd visszatöltöttek rá egy kis sampont és 92

így küldték be a piát a havi csomagban a fogvatartottnak. Persze mint minden, ez is kiderült, de egy ideig működött a dolog. Volt egy smasszer, akivel a fiú igen jó kapcsolatba került. Mivel a fiú tisztelettudó és illedelmes volt, soha nem volt vele semmi probléma, a smasszer megtette takarítónak. Ez azért volt jó, mert ilyenkor kijöhetett a zárkából és egyedül takarítgathatott naphosszat, senkitől sem zavartatva. Felseperte, felmosta az egész folyosót, beszélgetett a fegyőrrel, aki időnként megsúgott neki ezt-azt. Adott neki kaját is, amit kintről hozott. Sütemények, egy kis hazai, nagyon jól esett Zolinak az egyhangú börtönkoszt helyett. Ami még jobb volt, hogy a takarítással eltöltött napok végén, vehetett egy forró fürdőt egészen egyedül. Mennyire más volt ez, mint a heti egy közös fürdés, amikor a zárka teljes személyzete egyszerre zsúfolódott be a fürdőbe, hogy a mennyezeten futó csövekre szerelt zuhanyrózsákból rájuk ömlő víz lemossa, az egy hét alatt felgyülemlett áporodottságot róluk. Mindeközben kijelölték a napot, amikor elviszik majd őt az elmeszakértői vizsgálatra. Izgalommal várta ezt a napot. Amikor végül eljött, érezte, hogy ez fontos dolog lesz a jövője szempontjából. Beültették egy rabomobilba – így hívták a börtönlakók szállítására használt járműveket – és átvitték a Gyorskocsi utcából a Honvéd kórházba. Itt rátettek egy pórázt – ez egy bilincsben végződő hosszú drót, amelyet a kísérő őr tart a kezében – és bevezették a kórház területére. Az őr bement vele a büfébe, ahol az emberek félrehúzódtak a közeléből. Furcsa és szokatlan dolog volt ez a fiú számára, de valahol egy kicsit élvezte is a dolgot, bár ezt ő sem vallotta volna be soha magának. Amikor az őr végzett a kávéjával, tovább mentek, míg végül elértek a pszichiátriára. Itt az őr bevezette egy vizsgálóba, ahol várnia kellett. Kisvártatva jött egy doktornő, aki bemutatkozott és elmondta, hogy ő fogja meg93

vizsgálni, majd szakértői véleményt ad a bíróság részére. Márta néni – így hívták – elvégzett néhány tesztet, majd megkérte a fiút, hogy mondja el mi történt. Zoli nem habozva előadta a rutinszerűen ismételgetett, nem emlékszem semmire című történetet, amelyet a doktornő nagy figyelemmel hallgatott. Amikor Zoli a történet végére ért, a doktornő megkérte a kísérő őrt, hogy menjen ki a vizsgálóból. Miután ez megtörtént, odafordult Zolihoz és elmondta neki, hogy „drága fiam, itt nem babra megy a dolog. Ha azt szeretnéd, hogy segítsek neked, akkor legyél őszinte hozzám” majd elhallgatott és figyelmesen várta a fiú reakcióját. Zoli teljesen megzavarodott. Nem efféle reakciókhoz volt szokva. Agyában villámgyorsan követték egymást a gondolatok, míg végül arra jutott, hogy hisz a nőnek. A kezébe adja magát. Őszintén elmondott mindent, ahogy történt, hisz pontosan emlékezett már azóta minden apró kis részletre. Mondta-mondta, ömlött belőle a szó. Megkönnyebbült és nyugodt volt. Úgy érezte, ha ez a nő becsapja, akkor nincs is értelme tovább erőlködnie. Teljesen megnyílt és kiadta magát, a nő kezébe helyezve további sorsát. Miután végzett, a doktornő kicsit hallgatott. Végül megfogta a fiú kezét és azt mondta neki: „Most jól figyelj rám”. És elmondta neki, hogy mi fog következni. Elmondta neki, hogy kinek mikor és mit mondjon. Mire készüljön fel lelkileg. A doktornő, akkor megmentett egy gyereket a biztos pusztulástól. Elmondta Zolinak, hogy a meglőtt fiú teljesen jól van, csak kisebb sérülések érték őt. Igaz, meg kellett operálni, de egy felkarcsonttöréssel megúszta a dolgot. Elképesztő és hihetetlen a történet, rengeteg szakértő és az egész ügyészség rendkívül nagy figyelemmel kíséri a fejleményeket. Sok tisztet megfenyítettek a laktanyában, mert az eset kapcsán fény derült nagyon sok szabálytalanságra és 94

visszaélésre. Hogy Zoli esete egy kuriózum, és az egész szakma odafigyel a fejleményekre. A fiú csak ült és döbbent némaságban hallgatta a doktornőt, amint az összerakta a fiú jövőjét. Most értette meg azt a jelenetet, amikor maga a börtönparancsnok jött el megnézni csak őt. Felsorakoztatták az egész szintet. Mindenkinek vigyázva kellett állnia, ott volt az összes fegyőr és akkor megérkezett a börtönparancsnok. Sietve elhaladt a fogvatartottak sorfala előtt ügyet sem vetve senkire, de Zoli előtt megtorpant. Csak állt előtte és hosszan nézte őt. Zoli azt sem tudta mit csináljon kínjában, csak lesütött szemmel állt meredt vigyázzban, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Erre a parancsnok halkan megszólalt: „Mit keresel te itt?” A fiú se köpni se nyelni nem tudott meglepetésében. A börtönparancsnok rátette a kezét a fiú vállára, majd elfordult és egy „pihenj” vezényszót odavetve távozott. Zoli csak most értette meg, hogy mi volt az a jelenet. Minden figyelmével, feszülten koncentrált a doktornő szavaira. Igyekezett minden szót megjegyezni, tudta a sorsa ettől függ. Végül, amikor mindennel megvoltak, a nő visszaadta őt a fogolykísérőnek, aki visszavitte a fiút a Gyorskocsi utcába. Anya közben megpróbált keríteni egy jó védőt. Nem volt ebben semmi tapasztalata, csak annyit tudott, hogy kerül, amibe kerül, ő megszerzi a fiának a lehető legjobb ügyvédet. Bement hát az ügyészségre, és megkereste a fia ügyét vizsgáló ügyészt. Elmondta neki kerek perec, hogy mi a helyzet. Hogy neki ebben nincs tapasztalata, de az ő fia nem bűnöző, és igazából egy jó gyerek, akinek nem volt egyszerű az élete és nem is érti, hogy mivel szolgált rá erre a szörnyűségre. Hogy nagyon sajnálja, ami azzal a másik fiúval történt, de tudja, hogy hála Istennek a fiú jól van, így nem érzi jogosnak, 95

hogy az ő fia élete derékba törjön az ügy miatt. Kapja meg a gyerek, ami jár, amit muszáj, de ne tegyék tönkre. Kérte az ügyészt, hogy adjon meg neki egy ügyvédet, akire ő is rábízná a fiát. Az ügyész csak nézett egy ideig, majd felvilágosította anyát, hogy ő, mint ügyész a vád képviselője ebben az ügyben. Így tehát nem segíthet a vádlott védelmében. Azonban annyit elmondhat, hogy olyan ügyvédet kell fogadni, akinek van jogosítványa katonai ügyeket is tárgyalni. Vannak jó ügyvédek ebben a kategóriában, de ő nem adhat tippeket ezzel kapcsolatban. Ezután elnézést kért, és elmondta, hogy neki most muszáj kimenni és inni egy kávét a büfében. Majd benyúlt az egyik fiókjába és kitett az asztalára egy papírt, amelyen néhány sort tollal aláhúzott. Amikor ezzel megvolt, azt mondta anyának, hogy nemsokára visszajön majd kiment. Anya csak ült döbbenten, először nem értette, hogy mi történik. Utána azonban rátévedt a tekintete az asztalra kitett papírra. Nem sokat habozott, felkapta és beleolvasott. A papír neveket tartalmazott, amelyen katonai ügyeket is tárgyaló védőügyvédek nevei voltak felsorolva telefonszámmal. Anya gyorsan leírta a tollal aláhúzott neveket, majd viszszatette a listát az asztalra ahonnan elvette. Rövidesen visszajött az ügyész, akitől ezután hálásan elbúcsúzott, és már ment is, hogy telefonáljon. Zoli napjai közben egyhangúan teltek. Eddigre ő volt a zárkafelelős, az történt a zárkában, amit ő mondott. Eredetileg volt a zárkában két bajkeverő, – az egyikük volt az, akit emberöléssel vádoltak – ez a két, kátrányos helyzetű rab terrorizálta az egész zárkát. Végül sikerült őket néhány ügyes húzással, és fegyőr pártfogója hathatós segítségével eltávolítania alkalmi kis közösségükből. Ez a fejlemény rendkívül megszilárdította tekintélyét és pozícióját a zárkatársak szemé96

ben. Azt azért nem lehet mondani, hogy immáron jól érezte magát, de napjai nyugalomban és békességben teltek ezután. Tudott pihenni és gondolkodni, ami létfontosságú volt, mert közeledett a tárgyalása napja. Bírója, aki tárgyalta az ügyét, egy fiatal, és tehetséges bíró volt. Mint utóbb kiderült, az volt a vicces helyzet, hogy a bíró, Zoli egy laktanyabeli jó cimborájának volt a gyerekkori barátja. A srác hétvégénként, néhány sör mellett otthon lobbizott a bírónál Zoli érdekében. (Miután leszereltek, Zoli huszonöt évig nem tudott semmit erről a fiúról. Majd egy napon, huszonöt év után, ez a fiú „véletlenül” felhívta őt, egy használt babaágy eladására vonatkozó hirdetésre. A két meglett férfi azonnal megismerte egymást, és Zoli hálás volt a sorsnak, hogy egy kicsit törleszthetett ajándékával, az érte oly sokat tett fiúnak) A bíró tehát hajlott a jó szóra, elvégre, ha a barátoknak sem hisz az ember, akkor kinek higgyen ugyebár, de azért a tisztességnek is helyt adott, igyekezve igazságos és korrekt ítéletet hozni az ügyben. E célból felkért egy másik szakértői csoportot is, hogy vizsgálják meg Zolit. Ez a vizsgálat az eset után jóval később, úgy két hónappal zajlott le. Egészen más volt a helyzet, mint az első vizsgálat alkalmával. Zoli érezte, hogy itt nincs semmi jóindulat, de hála a kioktatásnak, következetesen és jól szerepelt a vizsgálat során. Nehezen és monoton egyhangúsággal teltek a napok. Sokszor azon vette észre magát, hogy mint egy ketrecbe zárt állat, már órák óta fel s alá jár a vaságyak között, leróva kilométerek hosszú sorát. Azóta is összeszorul a szíve, ha véletlenül állatkertben jár és látja az űzött tekintettel a rácsok mentén keringő vadakat. Tökéletesen átérzi ilyenkor, azok mély nyomorultságát. Végül elérkezett a tárgyalás napja. Itt végre láthatta a meglőtt fiút is, aki begipszelt kézzel, és civil ruhában jelent meg 97

a tárgyalóteremben. Mint később kiderült, a rendkívüli esemény elszenvedése miatt, leszerelték őt a hadsereg állományából. Óvatosan köszönt neki, amit a sérült fiú ugyan fogadott, de régi, jó kapcsolatuk érthető módon már a múlt árnyékába veszett. Zoli és ügyvédje még néhány mondatban átbeszélte a tárgyalásra meghatározott stratégiát, nevezetesen, hogy kitartanak az amnéziás verzió mellett. Tudták – hiszen a védő bepillantást nyerhetett a szakértői véleményekbe –, hogy jelentős ellentmondás van a katonai és a második esetben eljáró civil elmeszakértői csoport szakvéleménye között. Márta néni – ő volt a katonai szakértő – szakvéleménye szerint a fiú, a cselekmény elkövetésének idején rendkívüli stressznek volt kitéve és hihetetlenül kimerült állapotban volt. Ezt alátámasztotta a szolgálati beosztás visszakövetése. Ennek során, valamint a fiú laktanyabeli körülményeire vonatkozó vizsgálatnak hatására derült fény több olyan visszaélésre, amely miatt tiszteket fenyítettek meg, sőt akadt olyan is, akinek hadbíróság előtt kellett felelnie. Lopásokra, a hadsereg javainak saját célú felhasználására derült fény több esetben, az ügy kapcsán. A szakértői vélemény végül kimondta, hogy a cselekmény elkövetésének időpontjában a vádlott rendkívül rossz pszichés állapotban volt, így ítélőképessége, valamint tudata jelentős mértékben beszűkült és befolyásolt volt. Következett a második szakértői vélemény. Ez azt állapította meg, hogy a vádlott tiszta tudatú a vizsgálat időpontjában, nála negatív pszichés elváltozás nem állapítható meg, így arra a következtetésre jutottak, hogy a cselekmény elkövetésének idején – bár azt ők is elismerik, hogy jóval az említett időpont után vizsgálták meg a vádlottat – vélhetően csak maximum enyhe befolyásoltság állhatott fenn a vádlott tudatában. A bíró megköszönte a két szakvéleményt, majd húzott egy nagyot és szembesítette a két 98

szakértőt egymással. Vívjanak csak a dokik, hogy ki mit állapított meg. Mindkét fél elmondta az érveit de az tisztán látszott, hogy egyik sem fog engedni az álláspontjából. Ha az ügy nem lett volna ilyen komoly, akkor szinte már komikusnak hatott volna ez a vitává fajult szakértői meghallgatás. Végül a bíró, látva a kialakult patthelyzetet megelégelte a dolgot, és kimondta, hogy vesz egy átlagot a két szakvélemény között. Ennek értelmében úgy tekinti, hogy a vádlott a cselekmény elkövetésének idejében közepes befolyásoltság alatt állt. Megköszönte a szakértők munkáját és elbocsátotta őket. A tárgyalás néhány tanú meghallgatásával folytatódott, majd a bíró szólította a sértettet, hogy véleményezze az elhangzottakat. A fiú egészen elképesztő nyilatkozattal állt elő, amely a teljes tárgyalóteremben mély döbbenetet váltott ki. Többen nem akartak hinni a fülüknek. Egészen pontosan azt mondta a bírónak, hogy a kérdésére válaszolva csak azt tudja elmondani, hogy ma még nem ivott egy kortyot sem, ezért rendkívüli mértékben porzik a veséje, majd komoly tekintettel meredt a kővé dermedt katonai törvényszékre. Nagy csend után a bíró összeszedte magát, és, mivel a fiú már civil volt, csak biccentett, majd elmondta neki, hogy amenynyiben úgy gondolja, nyugodtan elhagyhatja a tárgyalótermet. Zoli ekkor látta egykori katonatársát utoljára. Következett a fegyverszakértő meghallgatása, aki elmondta, hogy számára elképzelhetetlen dolog az, hogy egy, a vádlott fegyverkezelési rutinjával bíró személy, egy sorozatlövésre állított AMD 65 típusú deszant gépkarabéllyal, képes legyen tiszta tudatállapotban egyetlen lövést leadni. Tekintettel a vádlott kevés ilyen irányú gyakorlatára és tapasztalatára, kizárhatónak tartja, hogy erre képes legyen. A bíró megköszönte a szakvéleményt majd ezt a szakértőt is elbocsátotta. 99

A tárgyalás érdemi része itt nagyjából véget is ért, és Zoli, nemsokára ismét a laktanyában találta magát. Négy hónapot töltött a katonai törvényszék fogdájában, amely beleszámított a rá kiszabott két év felfüggesztett szabadságvesztés ítéletbe. A laktanyában a megbukott tisztek és tiszthelyettesek közül sokan gyűlölték őt, és ártottak is volna neki ahol csak módjukban állt, de a laktanya parancsnok különleges státuszba helyezte a fiút, amely gyakorlatilag érinthetetlenné tette a szolgálata hátralevő idejére. Zoli azt csinált, amit akart, a fegyverhasználattól, így minden fegyveres szolgálattól ügyészségi utasításra el volt tiltva. A többi alól pedig a laktanyaparancsnok mentette fel. Mondván, nehogy megint baj legyen. Zolira sokan, mind a sorállományból, mind a tiszti karból úgy néztek, mint egy elmebeteg vadállatra, de a sok régi cimbora, akik jól ismerték őt, kitartott mellette. Volt egy csúnya esete, nem sokkal a laktanyába való visszahelyezése után, amikor az egyik őt kevéssé ismerő tisztes belekötött, talán azért, hogy megszilárdítsa a századon belüli tekintélyét. Zoliban még nem oldódott fel ekkor a közelmúlt időszak feszültsége, így eshetett meg, hogy önuralmát elveszítve megütötte a nagyszájú őrvezetőt, akinek ettől csúnyán megsérült az orra. Szerencséjére azonban a fiú a katonatársak kis ráhatására ugyan, de megértette a leckét és ahelyett, hogy botrányt csinált volna, végül jó cimborája lett Zolinak. Vannak dolgok, amelyek így működnek. Zoli többet nem hibázott, és rendes időben, mintha mi sem történt volna leszerelt. Nem sokkal ezután szakított barátnőjével, Szandival, aki a nehéz időszakban végig mellette volt és szabadulása után rendszeresen bejárt még hozzá a laktanyába. Nehéz döntés volt, hisz egy majd ötéves kapcsolat ért ekkor véget, de túl fiatalok voltak még a kapcsolatuk elmélyítéséhez, és túl fáradtak ahhoz, hogy simán túltegyék magukat az 100

elmúlt másfél év történésein. A lány azóta az Egyesült Államokban él, hozzáment egy fekete repülős tiszthez, akinek szült két gyönyörű gyermeket. Zoli, azóta is szeretettel gondol rá, és mindig elérzékenyül, ha a lánnyal töltött ifjúkori évek eszébe jutnak. Visszakerült hát a civil életbe, de nagyon nem találta a helyét. Vagy a világ, vagy ő változott meg ez alatt a nem egészen két év alatt annyira, hogy úgy érezte képtelen folytatni úgy, ahogy eddig. A fővárosi vízműveknél, betanított vasbeton szerelőként dolgozott egy gyártelepen, három műszakban. Bevették még a GMK-ba is, így sokat keresett, többet, mint anya vagy Péter, de érezte, tudta, hogy ez az élet nem az, ami neki megfelel. Kollégái, főnökei szerették, mert tisztelettudó és nagyon megbízható volt, de ő tudta, hogy sokáig nem fogja elviselni ezt az egyhangú, és semmi perspektívát nem kínáló életet. Nem tudta, hogy mihez kezdjen magával, inkább csak az volt világos, hogy mit nem. Ezért lehetett, hogy még egy ideig vergődött a melós lét mocsarában, de egy nap, egy hideg téli reggelen, eljött a változás ideje. Minden úgy indult, ahogyan szokott. Hajnali kelés, anya behozta a forró, agyoncukrozott teát. Valahogy összeszedte magát, minimális tisztálkodás, majd letámolygott a zúzmarától fehér buszmegállóba. Undorodva szívta a fagyos levegővel keveredett cigarettafüstöt, amit a korai időpont ellenére megtelt lakótelepi buszmegálló közönsége ontott magából. Később felpréselte magát a zsúfolt csuklós buszra, amellyel tizenkét megállónyi zötykölődés és állva alvás után elérte munkahelyét. A meleg öltözőben felvette szokásos téli ruháit. Sárga kertésznadrág és munkáskabát, alá vastag pulóver. Fekete, vasbetétes bőrbakancs, majd a kék melós pufajka és egy meleg sapka. Amikor megvolt, ki szédelgett a hideg sötétségbe, 101

hogy elérje munkahelyét. Az persze a gyár legtávolabbi pontján volt, így sokat kellett sétálnia, míg elérte a hatalmas lakókocsit, amely a brigád pihenőjének és egyben étkezőjének volt kialakítva. Igazából, valahol a lelke mélyén, valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan okból szerette ezt a helyet. Szerette a régi lepusztult gyártelepeket, amelyekből Csepel szerte igen sok volt. Ez az érzése sokáig, meglett felnőttként is megmaradt. Később, amikor ezen a furcsa érzelmén elgondolkodott azzal magyarázta magának, hogy valószínűleg egy régi élet emléke dolgozhat benne, mert racionális magyarázat erre a dologra nem létezett. Amikor elérte végre a meleg lakókocsit, a jól megszokott kávéillat fogadta. Rögtön kikérte ő is a magáét, amelyet egy kis térítés ellenében Kati néni – ő is a brigád tagja volt és hasonlóképpen betanított vasbetonszerelői munkakörben tevékenykedett, másodállásban pedig kávét főzött és pirított szotyolát árult a melósoknak – tett elé. Ja nem, bocsánat, a szotyit Erzsi néni a darus árulta. Amúgy Erzsi néninek is szép kis bajusza volt, amiről mindig Péter anyukája, Juli néni jutott az eszébe, de ez most mindegy. Pléhcicinek hívott tubusból kinyomott, cukros trutymó is került az italba, (Zolinak erről annak jellegzetes állaga miatt, mindig a sperma jutott az eszébe) és mikor ez is megvolt, kezdődhetett a műszak. Ám a fiúnak, akadt még egy kis különjárat. Mivel ő volt a legfiatalabb a brigádban, valamint a szolgálatkészsége is meglehetősen magas szintű volt, rátukmálták, hogy ő menjen vásárolni minden reggel a brigádtagok számára, a gyár melletti kisközértbe. Összeírtak neki egy listát, amely különféle dolgokat (húsz deka párizsi, szalonna, kolbász, vagy húsz zsemle, háromnégy kétdekás (ez a kétdecis pálinka beceneve volt), persze sosem ugyanolyanok, mert a Bandi bácsi a szilvóriumot szerette, a Dezső bá’ meg a cseresznyét, több doboz cigaretta, 102

és hasonlókat) tartalmazott. A fiú tehát egyszer csak ott találta magát melósruhában egy hideg téli reggelen egy csepeli kisközértben, valahol az ipartelep mélyén, karján egy nagy vesszőkosárral, zsebében egy rakás csörgő apróval, a fejében pedig egy rendkívül nagy csodálkozással, hogy ő tulajdonképpen mi a büdös franckarikát keres itt valójában? De mivel megbízható ember volt, hát ezt a bevásárlást még elintézte. Kényelmesen visszaballagott a betonárugyár foghíjas kerítéséhez, átbújt rajta, majd elbandukolt a brigád lakókocsijához. Szétosztotta a hozott motyót, elszámolt a pénzzel, majd búcsút intett a sokat próbált kollégáknak és hátra sem nézve elballagott a művezetők irodája felé. Laci bácsi, a főnöke, igen kedvelte őt. Szerette a nyílt tekintetű, őszinte és jó humorú fiút, hát teljesen megdöbbent, amikor szembesült a fiú szándékával. Zoli elmondta neki, hogy itt és most betelt nála a pohár, mindent nagyon köszön, de ennyi volt és egy perccel sem több. Laci bá’ megkérdezte, hogy „de hát Zoli, mit fogsz csinálni? Menj el pár nap szabira, gondold meg, aztán beszéljünk”, de a fiú hajthatatlan maradt. Nemsokára az igazgató irodájában ült és várta a kilépő papírjait, amivel a Váci úti központba kellett mennie leszámolni. A nagyfőnök és a titkárnője is úgy néztek rá, mint egy ufóra, de nem tartóztatták. Miután minden lezajlott, Zoli hazament és ágyára heveredve gondolkodott. Fogalma sem volt arról, hogy mihez kezdjen, de megkönnyebbült és felszabadult volt, hogy megtette, amit tennie kellett. Voltak ugyan kétségei, de úgy érezte, nem tehetett másként, az út, amelyen eddig járt, nem az ő útja. Amikor anya és Péter hazajött, elmondta nekik mi a helyzet. Péter nem szólt semmit, csak rágyújtott egy cigire, amitől a kis konyha hamar élhetetlen hellyé változott. Anya sírt és azt kérdezte, hogy akkor miből fog élni, mert ők bizony nem fogják eltartani. Zoli elmondta, hogy keresni fog 103

állást és eltartani sem kell, mert van spórolt pénze, meg tudja oldani az életét, csak a szobájára tart igényt. Amit eddig hazaadott, az ezután is meglesz. Nem nagyon hittek neki, de ami történt megtörtént, a kocka el volt vetve. Magánélete ekkor már több szálon futott. Géza barátja helyét egy másik fiú, Larci vette át, akivel egy házban laktak a kis lakótelepen. Larci sok szempontból hasonlított Zolihoz, öntörvényű és szabad lelkű fiú volt, bár nem voltak Zoliéhoz hasonló, komolyabb igényei életének megváltoztatására. Együtt jártak kocsmázni, szórakozni, bulikba. Ez a barátság, ekkor már évek óta tartott. Larci vitte el őt még sok évvel ezelőtt, abba a belvárosi tinidiszkóba is, ahol megismerte egykori barátnőjét, Szandit, akivel a katonaság végéig járt. Szandi baráti köre meglehetősen kiterjedt volt, Zoli innen is több kapcsolatra tett szert. Volt ebben a baráti körben, egy nála valamivel idősebb, így az élet dolgaihoz Zolinál sokkal jobban értő és bölcsebb lány, Léna. Léna egy belbudai bérház nagy, polgári lakásában élt két kutya, egy macska, valamint az éppen aktuális pasija társaságában. Igazi bohémtanya volt ez a hely. Sűrűn jöttek-mentek a népek, így Zoli is gyakori vendég volt itt, ahol mindig nagyon jól érezte magát. Ide bármikor be lehetett esni egy félórára, de akár sokkal tovább is. Rengeteget beszélgetett Lénával, sokszor éjszakába nyúlóan is, de sosem aludt ott, kapcsolatuk megmaradt igazi, őszinte barátságnak. Mindig őszinte volt a lányhoz, aki egyfajta bizalmasa lett. Elmondta neki az éppen soros problémáit, nőügyeit, és általában jó tanácsokat is kapott ezekkel kapcsolatban. Léna volt az, aki felhívta figyelmét kettős természetére. Volt egyfelől az akaratos, erőszakos és makacs énje, aki képtelen volt elviselni, ha valami nem az ő elképzelései szerint alakult. Ez az én irányította nagyjából eddigi életét, 104

és jól látszott a rövid, de igen tartalmas pályafutás kapcsán, hogy ennek az énnek a vezetésével, körülbelül merre és meddig vezet az út. Volt azonban egy másik Zoli is. Ez a Zoli kedves és megbízható ember volt. Erre a Zolira lehetett számítani minden körülmények között. Léna azt javasolta, hogy a fiú próbálja meg ez utóbbi énjét előre engedni, ami bizony a fiúnak először nem nagyon akaródzott. A munkanélküli élet, nagyon tetszett Zolinak. Sportolni járt egy edzőterembe, a szomszéd kerületbe, végre minden nap kialhatta magát, a világ egészen más arcát fedte fel hirtelen a fiú előtt, és ez az új arc sokkal jobban tetszett Zolinak, mint a régi. Ám anyagi tartalékai vészesnek látszó tempóban olvadtak, utánpótlás pedig nem volt, így a fiú rákényszerült arra, hogy ismét állás után nézzen. Minden nap megvette a népszerű hirdetési újságot, amelynek állásrovatát lassan fejből tudta. Rengeteg állásajánlat volt benne, de valamiért egy sem tetszett a fiúnak. Hol a munkahely lett volna túl messze, hol a fizetés túl kevés, sok esetben az ajánlott munka nem tetszett, egyszóval mindig volt indok, hogy mit miért nem vállalt el. A pénze azonban lassan elfogyott, igényei pedig, ahogyan ez lenni szokott egy az életet habzsoló fiatalembernél, csak nőttek és nőttek. Otthon is rosszra fordultak a dolgok, mert Pétert egy éjjel kisebb szívinfarktus érte. Nem volt igazán súlyos, de oda kellett figyelni rá és a család hangulatán sem segített a dolog. Apával sem volt rendben semmi. Budakeszin vett magának egy kis szoba-konyából álló házrészt, egy háromfelé osztott, régi sváb parasztház középső részét. Egy ideig élt vele egy nő, akit Zoli már régebben is ismert, de ez sem volt valami gyümölcsöző kapcsolat. A nő is ivott, ráadásul állandó éjszakás volt a BKV-nál, amely életmód hamar tönkretette az egészségét. Állítólag apa egy105

szer bántotta is a nőt, amit a fiú nehezen tudott elképzelni, mivel rá soha egyetlen egy alkalommal sem emelt kezet. Illetve egyszer mégis csak elcsattant egy jó nagy pofon. Úgy tizenkét éves lehetett, amikor apa füle hallatára lehülyézte anyát. Anya bezzeg nem bánt vele ilyen kesztyűs kézzel, időnként előkerült a fakanál és a pofonokból sem volt hiány, bár azt sosem állította, hogy akár egyetlen fülest is ok nélkül kapott volna. Végül apa egyedül maradt a kis házrészben, amihez ő maga épített egy fürdőszobát vécével. Itt éldegélt, szerény rokkant nyugdíjából. A módszerváltás után, amit sokan rendszerváltásnak is neveznek, megszűnt a hatos számú állami építőipari vállalat, ahol apa dolgozott. Rozoga egészségi állapota és jelentősen csökkent munkaképessége miatt százalékolták le. Volt egy a combcsontján lévő csontkinövés miatt elvégzett műtétje is, amit valami hentes alaposan eltolt, ezzel sokat szenvedett. Nehezen gyógyult az óriási heg, állandóan jött belőle a váladék, és apa nagyon rossz bőrben volt emiatt. Még a kocsmázás sem segített neki a gyógyulásban, pedig ezt igen lelkiismeretesen gyakorolta. Zoli segített neki, amiben tudott, de ritkán járt hozzá, és anyagilag sem állt úgy, hogy jelentősen támogatni tudta volna ebben az időszakban. Végül, egy edzőtermi haverja állt elő a megoldással. A srác talált egy hirdetést, amiben fiatal és sportos fiúkat kerestek fotózásra, azzal az ígérettel, hogy amennyiben kiválasztják őket, akkor modellmunkával sok pénzt kereshetnek. Könnyű melónak látszott a dolog, Zoli hagyta magát rábeszélni a dologra. Csak egy óra fotózás, és máris rendeződnek, vagy legalábbis javulnak az anyagi körülményei. Felhívták a megadott telefonszámot, amelyen egy készséges férfihang egy belvárosi címre hívta őket. Azt mondta, hogy kizárólag ruhás és fürdőruhás fotózásról van szó, és, hogy ő több modellügynökség megbízásából 106

keres fiatal és sportos testalkatú fiúkat modell munkára. Azt ígérte, hogy a fotókat eljuttatja az ügynökségekhez, ahol ezekből válogatnak és kedvező fogadtatás esetén, jól fizető munkát is ajánlanak. Több sem kellett a két fiúnak, a megbeszélt időpontban megjelentek a megadott címen. Ott egy modoroskodó, középkorú férfi fogadta őket. Illatozott, mint a büdösbogár – ahogy Zoli később felidézte a dolgot – és egyetlen mozdulata sem volt, ami tetszett volna a fiúnak. Zoli elég sok meglepetést tudott okozni az embereknek, ha nem a megfelelő módon közeledtek hozzá. Múltja és tapasztalatai meglehetősen elvadították és ez a vad énje, ha felszínre került, nehezen volt megfékezhető. Ártatlan gyermek arca volt, a magas és jó kiállású, nyílt tekintetű fiúnak. De volt benne egy sötét alak is, aki e mögé az álca mögé bújva, néha csúnya tombolásba kezdett. Az ember beinvitálta őket egy bérház harmadik emeleti lakásába, majd gondosan becsukta mögöttük az ajtót. A két fiú elég „levágós” volt – ahogy ők mondták – és rögtön gyanakodni kezdtek, hogy itt nem stimmel valami. De vártak. Az ember azt mondta, hogy minden elő van készítve, először Zoli társát fogja fotózni, majd utána őt. Zolit leültette az előszobában, majd a másik fiúval bevonult egy műteremnek nevezett szobába. Kevés idő múlva nyílt az ajtó, és az ember intett Zolinak, hogy ő következik. Zoli kérdőn nézett a másik fiúra, de nem látott rajta semmi gyanúsat, így bement a szobába. A férfi becsukta mögötte az ajtót, és arra kérte a fiút, hogy álljon egy fehér fal elé. Bekapcsolt egy lámpát, amely megvilágította a fiút. Elkészült néhány fénykép, majd a férfi megkérte Zolit, hogy vetkőzzön le és vegyen fel fürdőnadrágot. Zoli úgy jött, hogy a farmerja alatt egy úszónadrág volt rajta, így nem jelentett neki semmi gondot a kérés gyors végrehajtása. Az ember kezdett kicsit furán viselkedni és Zoli107

ban ennek hatására kezdett előkerülni a vadember. Egyelőre azonban nem volt gond. Elkészült néhány újabb fotó, majd az ember rekedt hangon elkezdett arról beszélni, hogy esetleg több pénzt is lehetne keresni, ha a fiú hajlandó lenne erotikus munkákat is elvállalni. Persze ezt a legnagyobb diszkréció mellett, de ha érdekli a dolog, akkor muszáj lenne néhány aktot is elkészíteni. Zolinak ekkor fogyott el a türelme. Átsuhant elméjén, hogy szétcsapja az embert, de a múlt sötét árnyai azonnal hívogatva integetni kezdtek neki. Semmi kedve nem volt ismét bekerülni egy olyan helyre, ahol életének legsötétebb négy hónapját eltöltötte. Valahogy türtőztette hát magát, és csak szótlanul újra felöltözött. Az ember megérezhette a fiúban a vadat, mert meg sem mukkant, csak csendben várta, hogy mi lesz. Később, már lent az utcán, miután kidühöngte magát jutott csak eszébe, hogy el kellett volna vennie a filmet, de nem volt kedve visszamenni és megpróbálni egy valószínűsíthető konfliktus árán hozzájutni a negatívhoz. Amikor később elmesélte Lénának az esetet, a lány alaposan kifaggatta, hogy valóban nem vetkőzött e le, mert abból később nagy baj is lehet. A fiú örömmel mondott igazat, hogy természetesen szó sincs róla. Állítólag a sporttárs sem tette meg. Mindegy, lényeg, hogy a dolog viszonylag szerencsésen alakult, és a fiú, nem csak a Lénától kapott alapos fejmosás hatására, tanult is az esetből. Mivel azonban így a könnyű pénzkereset lehetősége elúszott, kénytelen volt folytatni állásvadászatát. Végül hamarosan rámosolygott a szerencse. Felfigyelt egy friss hirdetésre, amelyben kizárólag hétvégére kerestek dolgozókat, egy harmadik kerületi autómosóba. Két nap munka, öt nap szünet. Ez tetszett a fiúnak. Nem is telefonált, hanem azonnal elment a hirdetésben megadott címre. Rövid beszélgetés után fel is vették, a következő szombaton már kezdhetett is. A munka könnyű 108

volt a hangulat pedig jó. Hamar megtanult minden szükséges tudnivalót, és mivel jól is érezte magát és meg is becsülte állását, gyorsan megkedvelték őt mind a társai, mind a főnöke. Heti két napot dolgozott, hétköznap pedig csak edzeni járt, majd egész nap a csepeli strandon lógott, ahova persze jegy nélkül ment be minden egyes alkalommal. Lányok jöttek-mentek, a fiú nagyon élt ebben az időszakban. Minden jó lett volna, ha az otthoni állapotok nem fordultak volna még rosszabbra. Péter infarktusát sajnos egy agyvérzés követte, majd rövidesen még egy infarktus. Leszázalékolták a szerencsétlen embert, akinek az állapota egyre romlott. Anya dolgozott reggel nyolctól négyig, nem tudott egész nap Péterrel lenni. Péter még ugyan járóképes volt, de voltak olyan időszakok, amikor azt sem tudta megmondani, hogy hívják és hol lakik. Elcsászkált az utcán, sokszor idegen emberek kísérték haza. Szerencsére ez egy elég belterjes közösség volt itt a lakótelepen, szinte mindenki ismert mindenkit legalább látásból, de a legtöbben kollégák is voltak, hiszen az apró kis lakótelep annak idején a fővárosi vízművek és a csatornázási művek közös megbízásából épült, a saját dolgozóik lakásgondjainak megoldása céljából. Tehát a legtöbb lakó ismerte a családot és így tudták, mi a helyzet. Azért Péter zsebében mindig volt egy cédula, amelyen a legfontosabb adatai voltak olvashatóak. Végül beütött a krach. Péter egy újabb agyvérzést követően lebénult. Anya egész nap csak sírt, nagyon nehéz időszak volt ez a család életében. Sok hiábavaló próbálkozás után, végül sikerült a majdnem teljesen magatehetetlen embert elhelyezni egy rehabilitációs intézetben, ahol egész héten át ápolták, de Zoli és anya minden péntek délután elmentek érte és hétvégére hazavitték őt. Ekkoriban történt a fiúval egy figyelemreméltó eset, amelyen annak megtörténtekor tulajdonképpen pár perc csodálkozás után 109

túl is siklott, jóval később azonban már egészen más szemmel gondolt vissza rá. Volt egy öreg, királykék Trabantja. Egy Videoton rádióerősítőért, két hangfalért és egy kazettás, Aiwa magnódeckért cserébe jutott hozzá. Amikor elhozták, úgy kellett hazavontatni, mert a motorja a csomagtartóban volt szétszedve. Végül üzemképes lett a kis kocsi, aktuális barátnőjével be is járták vele az ország jelentős részét, a Bakonytól a Hortobágyig. Az autó sűrűn elromlott, de általában mindig viszonylag egyszerűen helyre lehetett pofozni, és Zolinak az esetek nagy többségében, sikerült is valahogyan hazajutnia vele. Munkába soha nem is járt a kocsival, inkább csak amolyan hobbiautónak használta, vagy ha szükség volt egy szállítóeszközre, – mint Péter esetében – akkor ült bele. Egy nap éppen ezzel sietett haza, és utolért egy előtte haladó csuklós autóbuszt, amely komótosan haladt az ezen a szakaszon, egymást sűrűn követő megállók között. Az út itt teljesen egyenes, így jól belátható volt. Zoli kinézett a busz mögül és látta, hogy teljesen tiszta az út, biztonságosan megelőzheti az előtte poroszkáló hosszú járművet. Visszakapcsolt hát egyet a kis papírjaguárnak és éppen beletaposott volna a gázba, amikor – később így emlékezett vissza az esetre – felüvöltött a fejében egy hang, hogy: „neeeeeeee!” Zoli azonnal reagált, bár döbbent volt az élménytől, de lényeg az, hogy azonnal elvette a gázt és visszasorolt a busz mögé. Ebben a pillanatban a busz előtti, számára teljesen beláthatatlan területről, egy az ő útvonalukra merőleges kis mellékutcából hirtelen kivágódott egy fehér Zsiguli, majd keresztben áthajtva az érkező busz előtt csikorgó gumikkal befordult a szembejövő sávba. Az erősen fékező busz vadul dudált az őrült sofőrre, az pedig bőgő motorral elhúzott mellettük az ellenkező irányba. Zoli 110

pontosan tudta, hogy ha most előzésben van éppen, akkor abból baj lett volna. Így azonban nem lett. Az eset inkább érdekes volt számára, mint megrázó, így aztán viszonylag hamar napirendre tért a dolog felett. Máskor, ugyanezzel az autóval, másképpen volt hasonlóan óriási „szerencséje”. Barátnőjével autóztak éppen, a lányt vitte haza a város másik felébe. Parázs vita folyt közöttük, amely vad veszekedéssé fajult. Az út tiszta volt előttük és Zoli nem a forgalomra figyelt. Üvöltött a visszaüvöltöző lánnyal, a kocsiban teljesen eluralkodott az őrület. Nem tudta mi történik körülötte, de egyszerre csak hatalmas dudálásra, fékcsikorgásra, és egy hatalmas, csörömpölő sárga objektum közvetlenül mellettük való felbukkanására lettek figyelmesek. Az történt, hogy a fiú, lendületből, fékezés nélkül áthajtott a Kőbányai út és a Könyves Kálmán körút kereszteződésében, gyakorlatilag a tilos jelzés kellős közepén. Hogy ott mi mentette meg őket, az akkor teljesen rejtély volt számára, mindenesetre abból az esetből végre tanult. Gyorsan elnémultak és azzal a lendülettel, amellyel haladtak, nem nézve semerre, elmenekültek a helyszínről. A fiú gyorsan félreállt egy kis parkolóba az MTK pálya mellett, kiszálltak és sokáig egyikük sem szólt egy szót sem. Többé ilyen eset nem fordult elő. Zoli közben előlépett a mosóban és ő lett a fizető ember, azaz ő kezelte hétvégenként a kasszát. Zárás előtt jött a főnök a nagy mercedesével, és elszámoltak a napi bevétellel. Jól mentek a dolgok, a fiú két nap alatt annyit keresett, mint régebben két hét alatt, közben pedig élhette az életét, ahogyan csak akarta. Péter állapota azonban semmi vidámságra nem adott okot továbbra sem. És, hogy a baj ne járjon egyedül, apával is lett valami gond. Zoli kereste őt – amióta jobban keresett, apát is jobban tudta segíteni. Legutóbb vett neki egy telefont, 111

hogy bármikor elérje és egy parabola antennával is meglepte meg egy öreg színestévével, amely leváltotta az őskori Orion Venus fekete-fehér tévét, amit apa még a régi lakásból hozott magával. – Kereste őt telefonon, de miután napokig nem vette fel, elment, hogy kiderítse mi a helyzet. Apa nem volt sehol, nem tudott senki semmit róla. Lakásába be tudott jutni, mert apa adott neki kulcsot, de ott sem talált semmit, amiből rájöhetett volna, hol keresse apját. Végül az egyik kocsmában valaki elmondta, hogy úgy tudja, bevitték valamelyik kórházba, mert valami baj volt a gyomrával. Zoli nekiállt telefonálni, majd végül sikerült ráakadnia apjára a Rókusban. Amikor megtalálta és leteremtette apát, miért nem üzent érte, ő csak annyit mondott, hogy minek szólt volna, tudja, van elég baja nélküle is. Apa végül hazakerült, és az élet visszatért a szokásos kerékvágásba. Péter állapota sajnos tovább romlott és anya is teljesen a padlón volt. Időnként minden átmenet nélkül zokogásban tört ki, képtelen volt feldolgozni a Péterrel történt esetet. Ki volt merülve fizikailag is, de különösen idegileg, nem tudta meddig képes még elviselni ezt a helyzetet. Zoli próbált lelket önteni belé, de ő mindeközben azért élte a maga életét. Jött-ment, eljárt szórakozni és sportolt intenzíven. Rengeteget izmosodott eddigre, de a gyerekarc mit sem változott. A mosóban sajnos elkövetett egy hibát. Mivel igényei egyre nőttek, a forgalom pedig, így bére is egyre csökkent, elkezdett lecsípni az általa kezelt pénzből. Megmagyarázta magának, hogy a főnöknek úgy sincs szüksége ennyire, meg, hogy ők ki vannak itt használva, mert igazán lehetne méltányosabb a bérezésük is, hiszen amióta itt van még egyszer sem kapott béremelést, s a többi. Lényeg az, hogy elkezdte rendszeresen meglopni a főnökét, igaz, ezt nem egyedül, hanem teljes egyetértésben a többiekkel, akik (majdnem) egyenlő részt kaptak a lenyúlt 112

összegből. Nem volt nehéz a dolog, hiszen a nyilvántartás mindössze egy spirálfüzet és egy golyóstoll volt, amelyek segítségével kellett regisztrálni a napi forgalmat. Ez alapján történt az elszámolás. A főnök persze már régen elhíresztelte, hogy időnként szúrópróbaszerű ellenőrzést tart, és barátok is mosatnak, hogy aztán ellenőrizze a rendszám meglétét a nyilvántartásban, de a fiúk csak blöffnek gondolták ezt a dolgot és valóban, soha nem is buktak meg a dologgal. A forgalom viszont valóban egyre csökkent, és azzal, hogy még a kevesebb bevételhez hozzá is nyúltak, megpecsételődött a sorsuk. A főnök arra hivatkozva, hogy már nem éri meg a hétvége, elküldte őket. Persze, mint később kiderült a mosó hétvégén is nyitva maradt úgy, hogy a hét közben dolgozó emberek csökkentett létszámmal elvállalták a hétvégi műszakot is. Zoli ismét az utcán találta magát. Továbbra is jó kapcsolatot ápolt Lénával, aki a jelen helyzetben egy jó ötlettel állt elő. Volt egy barátnője Anna, aki egy gyorsan fejlődő cégnél, vezető pozícióban dolgozott. Fiatal, dinamikus csapat volt. Léna kitalálta, hogy beajánlja Zolit Annának, hátha sikerül összehozni valamit. A találkozó meg is történt. Zoli nagyon izgult. Megpróbált a lehető legjobban kinézni és jó benyomást tenni az ismeretlen lányra, akiről csak annyit tudott, hogy egyidős Lénával. Felvette legjobb ingét, egy fekete farmert, hozzá egy fekete velúr cipőt és egy szép fehér zoknit. A találkozó a Vörösmarty térre volt megbeszélve. Szíve a torkában dobogott, mindenhol lett volna akkor, csak ott ne kelljen lennie, de nem volt mit tenni, megígérte Lénának, hogy elmegy és belead apait-anyait. A megbeszélt, kora délutáni időpontnál lényegesen hamarabb megérkezett. Leült a földalatti lejáratának kőkorlátjára, és lábait lógatva nézte a téren nyüzsgő járókelőket. Nem igazán az ő közege volt ez, de tudta, ha ki akar lépni a melós létből, akkor 113

azért muszáj lesz tennie is. Mégpedig valami tisztességes és komoly dolgot. Talán ezt így nem is fogalmazta meg magában, de pontosan tudta, hogy amit eddig csinált az kevés lesz a boldogsághoz. Tudta, hogy ha sikeres akar lenni, akkor fel kell kötnie a gatyáját, mert itt csak magára számíthat. Végül elérkezett az idő, és ő idegesen lekászálódott a korlátról. Nem akart rossz benyomást tenni az őt először megpillantó nőre, de fogalma sem volt arról, hogy mit kellene tennie, hogyan is kellene viselkednie. Szerencséjére fogyatékosságait jól ellensúlyozta viszonylag megnyerő külseje. Zoli általában tetszett a nőknek és bár sosem volt igazi nőcsábász, sőt, sokszor inkább félszeg és aranyos, mégis ösztönösen jól mozgott női társaságban. Amikor Anna odalépett hozzá, hirtelen azt sem tudta mit tegyen. Milliószor elképzelte már ezt a jelenetet, de persze sosem úgy, ahogyan az megtörtént. Ennek megfelelően nem is volt semmilyen forgatókönyve a jelen helyzetre, így hát kénytelen volt improvizálni. Ez az improvizáció abból állt, hogy hülyén vigyorgott, és ezzel egyidejűleg megpróbált komolynak, összeszedettnek látszani. Egyszóval az első perc lehet mondani, igazán katasztrofálisan sikerült számára. Szerencsére azonban Anna nem volt sem fölényes, sem távolságtartó, sőt, inkább rendkívül barátságos és közvetlen, ami nagyon megkönnyítette a fiú helyzetét. Zoli végtelen hálát érzett azonnal, és a nő közvetlen stílusa miatt kissé feloldódva, lassan képessé vált normális társalgásba bocsátkozni vele. Anna nagyon finom jelenségnek tűnt a fiú számára. Ilyen lányokkal eddig, még nem volt dolga. Kellemes illat, láthatóan drága ruha, nagyon magabiztos fellépés, ezek mind olyan körülmények voltak a fiú számára, amelyek kihangsúlyozták az ő hiányosságait. Bumfordinak és esetlennek érezte magát a lány oldalán, de igyekezett mindent megtenni ezek palástolásának érdekében. 114

Anna elmondta, hogy perceken belül találkozniuk kell az öccsével, majd bemutatja Zolit egy embernek, aki a divatszakmában nagyon felkapott mostanában. Zoli csak szédült, mert nem erre számított, de mit tehetett, hagyta sodródni magát ennek a szőke ciklonnak az oldalán. Válaszolt néhány kérdésre, miközben folyamatosan azon gondolkodott, hogy nem mondott e valami hülyeséget az imént. Most örült csak igazán annak, hogy engedve Léna unszolásának, végül estin leérettségizett. Eddig ezt kidobott időnek és erőfeszítésnek érezte, mert az érettségi bizonyítvány kézhezvétele után sem lett jobb neki semmivel. De most, most nagyon szégyellte volna magát, ha hazudnia kell, vagy ami még roszszabb, be kell vallja alacsony iskolai végzettségét. Jobb volt hát ez így, sokkal. Mindezek ellenére nem volt túl könnyű társalogni, de szerencsére hamar befutott Anna öccse Márk. Márk kedves és közvetlen fiú volt, mint kiderült éppen a közgázra járt. Zolinak kicsit kínos volt, hogy nem tudott a témához hozzászólni, így inkább hallgatott, ami a jelen helyzetben igazán bölcs döntésnek tűnt részéről. A Gerbeaud előtt találkoztak az Anna által említett férfival. A férfi is rendkívül elegáns és közvetlen volt, Zolinak ettől csak tovább fokozódott a saját esetlenségének érzete. Még szerencse, hogy ott volt Márk, akivel azért tudott valami felszínes párbeszédet folytatni, miközben Anna és az újonnan megismert férfi kissé félrevonulva beszélgetett. Végül befejezték a beszélgetést, és a férfi csak egy aprót biccentve feléjük, távozott. Anna visszajött hozzájuk és Márknak átadott egy kis csomagot ellátva őt néhány instrukcióval, majd adott neki két puszit és rászólt, hogy igyekezzen megtenni, amire kérte. Márk elbúcsúzott tőlük és pár pillanattal később elnyelte őt a forgatag. Anna javasolta, hogy sétáljanak egyet, miközben feltenne a fiúnak néhány további kérdést. Így is lett. A kör115

nyékbeli kis utcákban bandukoltak, miközben Anna kialakított magának egy képet Zoliról. Amikor úgy érezte, hogy nagyjából képbe került, elmondta, hogy mire gondolt vele kapcsolatban. Elmondta, hogy Léna már beszélt róla, és benne is kedvező vélemény alakult ki így első látásra, reméli, hogy nem lesz oka csalódni Zoliban. Mert ő csak olyan embereket ajánl bárkinek is, akikért kezeskedik. Fontos neki a jó hírneve és a hitelessége. Zoli le volt nyűgözve és boldog volt, hogy ilyen jól sikerült az első találkozás. Anna hirtelen felé fordult és megállva, komoly arccal megkérdezte a fiút, hogy szerinte miről beszélgethetett a Gerbeaud előtt az ismeretlen férfival? Zoli meghökkent a kérdéstől, fogalma sem volt, mit kellene felelnie. Honnan a fenéből tudhatná? – gondolta. Anna tartott egy kis hatásszünetet, majd a fiúhoz hajolt és a fülébe súgott valamit, amitől a fiú kővé dermedt. Azt súgta, hogy a férfi azt fejtegette neki, melyik fiúval feküdne le szívesebben. Anna öccsével, Márkkal, vagy Zolival. Zoli se köpni se nyelni nem tudott a döbbenettől. Közben igyekezett figyelmen kívül hagyni a lány intim közelségét is, így kissé nehéz volt feldolgoznia ezt a hirtelen jött és számára teljességgel szokatlan jellegű információhalmazt. Később, amikor csepeli kis szobájában végiggondolta a nap történéseit, világossá vált számára, hogy egy eddig tökéletesen ismeretlen, új világba csöppent. Nagy izgalommal nézett a jövő elé, remélte meg tud majd felelni a kihívásnak. Annával végül abban maradtak, hogy a következő héten Anna bemutatja őt egy ismerősének, aki most alakított egy amerikai autók importjára szakosodott céget. Mindketten úgy gondolták, hogy ott a fiú jól megállná a helyét. Hétvége következett, Pétert ismét hazahozták. Ilyenkor Zoli a karjában cipelte fel a magatehetetlen férfit, az első emeleti 116

lakásba, ahol anya segített átöltöztetni és lefektetni. Péternek már csak kínlódás volt az élet és időnként, egy-egy tiszta pillanatában azért sírt, miért nincs már ennek vége? Szörnyű volt a helyzet, anyában csak Zoli jövőjének pozitív alakulása tartotta valamennyire a lelket. Végül ez a rendkívül nehéz és szomorú helyzet is megoldódott. Mindjárt a következő reggel. Este Zoli még elment szórakozni és ezután nála aludt kis szobájában az éppen aktuális barátnő Zita. Szombat hajnalban Zoli hangos zokogására ébredt. Úgy pattant ki az ágyából, mintha kígyó csípte volna meg. Beugrott a kis nappaliba, ahol a két nő zokogott egymás nyakába borulva. Zoli azonnal tudta mi a helyzet, nem is kérdezett semmit. Bement anyáék kis hálójába, ahol a franciaágyban ott feküdt Péter, nyugodt álomba merülve. Olyan álom volt ez, amelyből az ember többé nem ébred fel. Zoli csak nézte, nem is tudta mennyi ideig. Felmerült benne egy csomó emlék az elmúlt évekből. Szerette Pétert mégis megkönnyebbülést érzett, úgy érezte, minden szempontból így a legjobb. Gyengéden megérintette a hanyatt fekvő Péter nyakát, amely még langymeleg volt. Valamikor az éjjel mehetett el békében, álmában. Durva helyzet volt. Szombat kora reggel, két zokogó nő a szobában, egy holttest a másik szobában, mitévő legyen? Felhívta a mentőket és elmondta mi a helyzet. Ott azt a tájékoztatást adták neki, hogy várjon amíg kiküldik a tisztiorvost, aki megvizsgálja a halál körülményeit. Innen csak várnia kellett. Visszament a nappaliba, ahol a két nő, kissé megnyugodva attól, hogy a dolgokat valaki kézbe vette, várta a fejleményeket. Vörösre sírt szemekkel nézték a fiút és várták, hogy mi legyen. Zoliban ekkor tudatosul először, hogy itt most ő a férfi a családban, tőle várják a megoldást a nők. Megölelte anyát, és elmondta mit intézett és mi várható. Megkérte, hogy maradjon itt, amíg lekíséri Zitát a buszhoz, 117

aztán visszajön és megbeszélnek mindent. Miután visszaért – nem is várta meg a lánnyal a buszt, annyira aggódott anyáért – anyát a kis erkélyen találta, ahol cigarettázva üldögélt és csak csendesen nézet maga elé. Mellé kucorodott és megfogta anyja kezét. Nem beszéltek, mindketten tudták, hogy a jelen helyzetben ez így a legjobb mindenkinek. A szenvedés végre véget ér a fájdalom elmúlik, és végre lehet egy tiszta lapot nyitni újra az életben. Csendes várakozásban telt az idő és a tisztiorvos hamar megérkezett. Megnézte a holttestet, meghallgatta anyát, majd kiállította a halotti bizonyítványt és elmondta, értesíthetik a halottszállítókat. Ezután elment, Zoli pedig újra telefonált. Újabb várakozás következett, de ezúttal jóval hosszabb. Késő délután volt, mire befutott a szürke autó és két barna ruhás ember jött Péterért. Zoli engedte be őket, anya pedig, aki teljesen kiborult újra, bezárkózott ismét a nappalinak használt szobába. Zoli megmutatta hol a test, és félszegen átadott nekik egy kis jattot. A két ember megköszönte, majd bevonultak a kis hálószobába. A takarót félredobták a testről, majd a lepedő négy sarkát megfogva, simán felemelték azt. Zoli nyitogatta az ajtót nekik és közben halkan fohászkodott magában, hogy ne legyen senki a lépcsőházban. A múltkor is volt egy kellemetlen esete, amikor hozta haza Pétert a karjában. Az egyik lakó, egy piás nő a negyedikről, éppen a következő lépcsőfordulóban járt, amikor észrevette őket. Megállt és leplezetlen kíváncsisággal bámulta a fiú karjaiban magatehetetlenül lógó embert. Zoli legszívesebben megrugdosta volna a tapintatlan asszonyt, de mivel éppen mással volt elfoglalva, csak durván rádörrent a nőre, hogy nincs e jobb dolga, mint őket bámulni? Erre a nő észbe kapott és gyorsan feliszkolt a lépcsőházban. Miután Pétert elvitték, anya is előkerült, este lett már mire 118

nagyjából megnyugodott. Csendes gyászban teltek a következő napok is, de a megkönnyebbülés érezhetően jót tett mind anyának, mind a fiúnak. Nagyon nehéz volt Péterrel az utolsó időszak, de ennek most végérvényesen vége volt. Az élet ment tovább és a fiú reményei szerint, egyre szebb tájakra vezet majd az út. Az új hét közepe felé kellett hívnia Annát, és ezt is tette. Anna elmondta, hogy most nem személyesen fognak találkozni, hanem megadott a fiúnak egy telefonszámot és elmondta, kit keressen. Hivatkozzon rá, a többit pedig megbeszélik majd reménybeli új főnökével. Alex, így hívták, akit keresnie kellett. Zolinak mindegy volt, lényeg az, hogy legyen végre egy normális emberhez méltó állása. Eszébe jutott, egy régi, lakótelepi szilveszteri buli, ahol a sok melósgyerek nem kis vidámságára a legnagyobb komolysággal kijelentette, hogy ő bizony nem lesz melós, hanem inkább milliomos. Volt nagy röhögés, és nem csak az elfogyasztott alkohol hatására. Ennek a dolognak, akkor valóban elég csekély volt a valószínűsége, de a fiú magában makacsul kitartott e gondolata mellett. Nem tudta sem akkor sem most, hogy miként lesz az, de hitt a dologban. Egyszerű optimizmus volt ez nem más, de erőt és reményt adott neki ahhoz, hogy cselekedjen. A többiekben nem volt meg ez az akarás, és akikről tud valamit, azok ma is azt az életet élik, amit szüleiktől láttak és elfogadtak egyetlen realitásnak a maguk számára. Elérte Alexet, aki elmondta neki, hogy mikor jöjjön be hozzá az irodába bemutatkozni és megbeszélni a részleteket. Zoli, ezután ezt az újabb időpontot várta nagy izgalommal. Végül ez is eljött és a fiú elment egy belvárosi, ötödik kerületi címre. Ez egy körfolyosós lakóház volt, amely egyik lakása volt irodának berendezve. Azaz még be sem volt rendezve, annyira új volt a 119

cég. Mindenhol dobozok voltak lepakolva, rendezetlen öszszevisszaságban. Volt néhány íróasztal és szék, de más még nem. Alex itt várta a fiút. Letelepedtek két székre, és Alex, miután kifaggatta a fiút előéletéről, elmondta, hogy nagyjából miről van szó és miben számítanának a munkájára. Amerikai kocsikat hoznának be hazai forgalmazás céljából. A kocsik beszerzése, hazahozataluk megszervezése nem, de a vámolás, és az autók eladásra való felkészítése a fiú munkája lett volna. A fizetésről annyi szó volt, hogy ez az üzlet sikerességének a függvénye lenne. Először kapna egy fix alapbért – a hallott nagyságrend messze felülmúlta reményeit – majd ha beindul az üzlet, még erre is kapna jutalékot. Zolival madarat lehetett volna fogatni. Igaz, szinte egy kukkot sem tudott angolul, de szerencsére úgy látszott, erre nem is lesz igazán szüksége. Tanult ugyan egy keveset, még a börtönben is próbált így levelezni Szandival (ehhez volt egy szótára is odabent), de nem volt valami sikeres ezügyben. Magában nevetett is azon, hogy a börtöncenzúra pontosan érti miket ír neki a lány, ő meg kínlódva próbálja valahogy kisilabizálni a szótár segítségével minden egyes levél tartalmát. Mindegy, az már elmúlt. Ám szentül megfogadta, hogy ha az állás összejön, nekiveselkedik a nyelvtanulásnak, hiszen jól jöhet az még ebben az új világban. Egyelőre még egy kicsit várnia kell ugyan – mondta el leendő főnöke –, mert a cég financiális háttere még nem rendeződött teljesen. De már csak maximum néhány hét, és indulhat a munka. Ha összeáll a dolog, Alex hívni fogja őt. Ebben az optimista hangulatban váltak el, és Zolinál boldogabb embert ekkor nehezen lehetett volna találni a földön. Anya is nagyon örült a hírnek, végre kezdett magához térni. Lezajlott a temetés is, egyszerű szertartás volt a köztemetőben, ahol Péter hamvait szétszórták egy szóróparcella terü120

letén. Az urnát egy szökőkútra helyezték, és a szétspriccelő vízsugarak szétszórták a kevés kis hamut, amely az egykori nevelőapából maradt. A szomorú aktus után, végre teljes lett a nyugalom otthon. Anya lassan megnyugodott, és végre újra megjelent időnként egy-egy mosoly is az arcán. Múltak a hetek, de Alex csak nem jelentkezett. Zoli nem mert türelmetlenkedni, de az aggodalom gyökeret eresztett lelkében. Amikor már egy hónapja várt hiába, úgy döntött felhívja Annát. Több ízben kereste a lányt, de nem sikerült elérnie. Mindig azt a választ kapta a munkahelyén, hogy éppen most nincs bent és nem is tudják, mikor lesz. A fiú lelkének egén sötét felhők kezdtek gyülekezni, hol volt már a madárfogós hangulat. Azonban nem volt mit tenni, folytatta a telefonos kergetőzést, bár egyre megalázóbbnak érezte a dolgot. Végül, azonban siker koronázta kitartását. Elérte Annát, aki elmondta neki, hogy ne haragudjon, amiért így eltűnt, de mostanság kissé zűrös volt az élete. Biztosította a fiút, hogy utána néz a dolognak. Kérte, hívja őt néhány nap múlva. Zoli, ha nem is nyugodott meg, azért kissé jobban érezte magát, hiszen legalább a lány nem pattintotta le őt. Magában szinte már feladta a reményt, attól félt becsapták őt, de nem értette, hogy akkor mi a fenének kellett ez a nagy körítés a dolog mellé. Randevú a belvárosban, utána fogadták őt a reménybeli munkahelyén, ha az egész téma csak kamu lett volna, akkor valami ürüggyel egyszerűen elküldik és kész. Sehogy sem állt össze neki a kép. Nehezen telt el a két nap, amit adott magának a következő telefonig. Legszívesebben már másnap telefonált volna újra, de nem mert. A harmadik napon azonban már délelőtt telefont ragadott és újra bepötyögte Anna munkahelyi számát. Csodák csodája, a lány ott volt. Nagyon kedves volt vele, de sajnos rossz hírt kellett továbbítania Zolinak. Alex cége nem jött össze, mert a pénzügyi ré121

sze végül nem állt össze a dolognak. Zoli – miközben hallgatta a lány hangját, úgy érezte, hogy menten összeomlik a világ körülötte. Már látta magát lelki szemeivel, ahogy ismét a hirdetési újságot bújja, és kerüli anya szemrehányó tekintetét, amiért nem képes hozzájárulni a családi költségvetéshez – de a lány folytatta. Azt mondta a fiúnak, hogy azért ne keseredjen el, mert amit ő megígér az úgy is lesz, és ha nem itt, akkor talál majd neki egy helyet máshol. Zoli annyira, de annyira hálás volt a lánynak, hogy úgy érezte, bármit megtenne ennek a nőnek a kedvéért. Sosem találkozott még eddig olyan – tulajdonképpen vadidegen emberrel – akinek a szívügye lett volna, hogy segítsen rajta. A lány részéről pedig ezt érezte. Azzal búcsúztak el egymástól, hogy Anna kért néhány nap türelmet, amíg kitalál valamit, és azt mondta végül, hogy Zoli ne keresse, majd ő jelentkezik. Kezdődött hát az újabb várakozás, de a fiú most nem volt annyira ideges. Nem tudta miért, de valahogy bízott Annában. Lénának rendszeresen beszámolt a fejleményekről, és Léna is arról biztosította, hogy amit Anna egyszer megígér, azt tartani is szokta. Nem az a feladós típus, jellemezte barátnőjét a lány. Végül igaza is lett. Egy este megcsörrent a telefon és Zoli úgy kapta fel, mintha az élete múlna rajta, ami végső soron igaz is volt. Anna volt az, aki kedvesen elmondta, hogy úgy néz ki, talált egy lehetőséget. Annál a cégnél, ahol ő is dolgozik kreatív igazgatóként, talán akadna egy állás a fiúnak. Azt mondta, hogy megbeszélt egy interjút a főnökével a fiú számára, aki ekkor és ekkor, itt és itt várja. Zoli majdnem elájult a boldogságtól, és hálálkodva búcsúzott el a lánytól megígérve, hogy természetesen a megadott időben ott lesz. Amikor eljött a nagy nap, ismét felöltötte legjobb ruháját, és nekivágott a reggeli városnak. Budára, a tizenegyedik kerületbe kellett bemennie egy irodaházba Csepelről. Busz, hév, villa122

mos a Boráros térről, hosszú volt az út, így elindult jó korán. Szerencsére kényelmesen odaért a megadott címre, legalább emiatt nem kellett idegeskedjen. Így is igen feszült volt. Nem is emlékezett olyan alkalomra, amikor ennyire drukkos lett volna. Még a vizsgái előtt sem, és az Annával való randevú előtt sem. Mindegy, nincs mese, ezen túl kellett esnie mindenképpen. Végre eljött a nagy pillanat. Befutott Anna is, akivel együtt felmentek az irodaház harmadik emeletére. Az egész emeletet egy cég foglalta el, itt dolgozott a lány. Nagyon modern hangulatot árasztott az iroda. A fiú bármerre nézett csak íróasztalok látszottak mindenhol, előttük ülő, szorgoskodó emberekkel. Azt azonnal látta, hogy a dolgozók túlnyomó többsége nő. A hatalmas terem egyik szélén, a fal mellett kis irodahelyiségek voltak leválasztva, amelyek tejüveg falakkal voltak elhatárolva a közös légtértől. A terem egyik sarkában egy asztal állt, amely mögött egy fiatal nő ült. Az asztal mellett egy ajtó látszott. Anna egyenesen odavezette a fiút. Ő illedelmesen köszönt mindenkinek, akivel összetalálkozott a pillantása és követte a határozottan haladó lányt. Amikor odaértek az asztalhoz, a fiatal nő mosolyogva köszöntötte őket és Anna kérdésére elmondta, hogy István – a főnök – még nem ért be. Sebaj – mondta Anna – valószínűleg hamarosan befut ő is. És, mintha csak ezen állításnak akarna megfelelni, nyílt az üvegajtó, amelyen keresztül egy perce ők is bejöttek, és egy sötét öltönybe öltözött fiatalember viharzott be rajta. Bólintott az őt köszöntő embereknek, majd egyenesen megcélozta a csukott ajtót, amely felé eddig ők is igyekeztek. Amikor melléjük ért köszönt Annáéknak, és egy gyors, futó pillantással felmérte a kínban lévő fiút is. Kért egy perc türelmet, majd váltott néhány szót a fiatal nővel az asztal mögött. Kért egy kávét majd belépve irodájába intett Annáéknak, hogy jöjjenek utána. Anna gyorsan be123

mutatta a fiút, majd sok dolgára hivatkozva ki is mentette magát a folytatásból. Miután kiment, István leült a nagy iroda jelentős részét elfoglaló, hatalmas, fekete tárgyalóasztal szélére, és kíváncsian szemügyre vette Zolit. A fiú igyekezett minél jobb benyomást tenni a férfira, miközben várta, hogy az megszólítsa. Mihez értesz? – hangzott el a várt kérdés. Zoli kicsit kínban volt, de mit tehetett, elmondta mi a helyzet. István hallgatott egy sort, majd bólintott és azt mondta: Rendben, te leszel a gépjármű ügyintéző a cégnél. Zoli csak állt és nem hitt a fülének. István leszállt az asztalról és kezet nyújtott a fiúnak. Légy üdvözölve a csapatban – mondta. Zoli boldogan elvigyorodott és hálásan megköszönte a lehetőséget. Kicsit még felül is emelkedett szokásos formáján, mert a köszönet végén még az is előkerült valahonnan belőle, hogy minden erejével igyekezni fog megszolgálni a bizalmat. Ez tetszhetett Istvánnak, mert a fiú vállára tette a kezét és úgy kísérte ki az irodából. A fiú, már éppen kérdezni akarta, hogy mikor kezdhet, amikor a főnök ismét megszólalt: Úgy tudom, azonnal tudsz kezdeni igaz? A fiú bólintott – igen. Jó. Dóri, – szólt az imént megismert fiatal nőnek az íróasztalnál – légy szíves vezesd Zolit Jutkához, beszéljék meg a belépést és a részleteket, majd barátságosan biccentett egyet a fiúnak és visszament az irodájába. Zoli úgy érezte magát, mint aki egy idegen bolygóra tévedt. Követte a sok asztal között előtte haladó lányt, és próbált egyidejűleg minél többet befogadni a szokatlan látványból. Mindenütt asztalok, óriási, a rengeteg ablaknak köszönhetően nagyon világos, összefüggő légtér, amelyet itt-ott magas, polcos szekrényekből álló falak tagoltak több részre, és rengeteg szorgoskodó munkatárs. A cégnek volt egy saját terméke, amelynek a hazai forgalmazására kizárólagos joggal rendelkezett. Volt egy szlovák és egy lengyel fiókcége is. Zoli, ké124

sőbb mindkét helyen járt is. A cég nagy ügynökhálózatot működtetett, amely az egész országot lefedte. Raktárakat tartott fent, és ami a fiú számára a legérdekesebb volt, elég nagy és vegyes gépkocsiállománnyal rendelkezett. Mint kiderült, eddig leginkább azok foglalkoztak az autókkal, akik használták azokat, és ennek eredményeképpen meglehetős összevisszaság uralkodott ezen a fronton. A fiú először is megismerte a cég felépítését. Bemutatták őt az alacsonyabb beosztású vezetőknek, – volt vagy négy aligazgató is –, a kollégáknak, majd elkezdte feltérképezni a gépkocsiállományt. Ő intézte a szerviz ügyeket, ő felelt a biztosítások meglétéért, a díjak időbeni rendezéséért, ő mosatta és tankolta sok esetben az autókat, ha megsérült valamelyik, akkor a javíttatást is ő intézte. Egyszóval beindult a dolog végre. Be volt jelentve, tisztességes fizetést és egyéb juttatásokat is kapott. Boldog volt és nagyon megbecsülte a helyét. István rövidesen a bizalmába fogadta és több esetben már a privát, sőt a családja ügyeit is a fiúval intéztette. Később, időnként már pénzt is szállított. Egy esetben az egyik belvárosi brókerházba, közel húszmillió forintot vitt készpénzben, egy nagy irattáskában. Természetesen meg sem fordult a fejében semmi zűrös dolog. Hasznosságának és megbízhatóságának hozományaként, hamarosan kapott egy saját céges autót is, amely óriási öröm volt számára. Haza is járhatott vele, úgy érezte, végre sínen van az élete. Jamesnek nevezte el az autót, mivel a piros kombi Lada rendszámának három száma a 007 volt. Ekkor már nem otthon lakott, hanem egy barátnőjénél, akinek volt egy kedves kis lakása Csepel egy nyugodt és csendes részén. Jól éltek, nyaraltak, jöttek-mentek, igazán nem panaszkodhattak semmire. A lányt Zsanettnek hívták. Egy autószalonban dolgozott, és különféle praktikáknak köszönhetően igen jól keresett. A kedvenc trükkje az volt a kis 125

szalonmaffiának, hogy a cég által a vevőiknek felajánlott ajándékért pénzt kértek. Ez úgy nézett ki, hogy a vásárlók kaptak új autóikhoz egy ajándék riasztót vagy központi zárat beszerelve. Ha kérték mindkettőt, akkor is csak egy jelképes összeget kellett volna kifizetniük a cégnek. Az értékesítők azonban úgy tálalták ezt a lehetőséget, hogy amenynyiben a kedves vevő igényt tart rá, most igen kedvező áron juthat hozzá, az utcai árnál akár húsz-harminc százalékkal olcsóbban a fenti extrákhoz, és még ingyen be is szerelik nekik azt. Persze minden vevő örült a lehetőségnek és így gyakorlatilag minden egyes autó eladása után extra pénzhez jutott a kis stáb, amelyen azután megosztoztak. Zoli közben a sportnak és némi szteroidnak köszönhetően, közel egy mázsa, csupa izom férfi lett, de kamaszos képe, még mindig elrejtette időnként felbukkanó vad természetét. A cég, ahol már jó ideje dolgozott, néhány hibás üzleti döntés, és egy hirtelen jött pechsorozat hatására összeomlott. A két külföldi képviseletet a helyi vezetők szétlopták, itthon pedig a rossz üzleti eredmények és egy elhibázott ingatlan befektetés miatt, a cég fizetésképtelenné vált. Csődöt kellett jelenteni. István összehívott egy értekezletet, ahol megköszönte mindenki munkáját és bejelentette a szomorú hírt, hogy ennyi volt. A továbbiakban nem tud senkinek munkát biztosítani. Illetve csak egyvalakinek, Zolinak. A fiú nem tudta, hogy sírjon e vagy nevessen. Azért az leesett neki, hogy körülbelül minek köszönheti a további bizalmat. Sajnálta, hogy véget ér a megszokott biztos, és jól kiszámítható élete, de a nyilvánvalóan új kihívásokkal való szembenézés, izgalommal töltötte el. Anna, ekkor már nem a cégnél dolgozott. Talált egy jobb állást, és kikerült Zoli látómezejéből. A fiú csak Lénától hallott időnként Anna dolgairól, de valójában 126

semmi fogalma nem volt arról, hogy mi van a lánnyal. Bár nagyon szerette és végtelenül hálás volt neki, igazán mégsem nagyon érdekelte, mi lehet vele. Ő jól megvolt eddig István cégében, és más nem nagyon foglalkoztatta. Segített a céggel kapcsolatos ügyek lezárásában. Még egy zsarolási ügy elintézésében is István segítségére volt. Egy korrupt banki alkalmazott megzsarolta Istvánt, hogy ha nem fizet neki egy bizonyos összeget, eljuttat néhány István pénzügyeit feltáró bizonyítékot a hatóságnak. István úgy tett, mint aki hajlik a megegyezésre és a megadott időben sor került a találkozóra, ahol a pénzt kellett volna átadni az embernek. Jamesel mentek, amit István egyszerűen a fiúnak ajándékozott. Az volt a terv, hogy Zoli megáll a Ladával a zsaroló autójával szemben, és ha István jelt ad, villog a reflektorral. Ha esetleg baj lenne – bár erre István egyáltalán nem számított – akkor az erős fiú jól jöhet a csetepatéban. Egy óriás lakótelep parkolójában került sor a találkozóra. István átült a bankos ember kocsijába, majd sokáig nem történt semmi. A terv szerint István beszéltette a bankost, minél több őt kompromittáló adatot próbálva kihúzni belőle. Hogyan lehet ilyen szemét, amikor ezt és ezt beszélték meg? Valamint, hogy esetleg lehetne e részletekben fizetnie, mondjuk ilyen és ilyen részletekben, és hasonlók. Az volt a cél, hogy a beszélgetés során minél több adat elhangozzék, amely terhelő lehet a zsaroló személyére nézve is. Amikor István úgy gondolta, hogy elég bizonyíték hangzott el a bankos ember bűnösségét bizonyítandó, akkor elmondta, hogy ő bizony be van mikrofonozva, és a szemben álló autóban veszik a teljes beszélgetést. Ekkor jelt adott egy kis zseblámpával mire Zoli azonnal válaszolt a reflektorral. Zoli ezután feszülten figyelte a fejleményeket, minden ízében fel volt készülve a harcra. Nagyon szerette Istvánt, bejárása volt a családjába, etették127

itatták, játszott István apró kis csemetéivel, és nem utolsó sorban évekig István tartotta el. Tökéletesen lojális volt hát főnökéhez, és kevés dolog volt, amit meg ne tett volna érte ez idő tájt. Szerencsére a bankos ember belátta, hogy veszített, így nem került sor további incidensre. István visszaült a Ladába és vigyorogva megköszönte Zoli segítségét. Az ügy le volt tudva, a blöff tökéletesen sikerült. István ügyei, azonban nem alakultak valami jól. Bérelt egy kis irodát a belvárosban, ahol adott helyet a fiúnak is. De a bevételei gyakorlatilag eltűntek, újra kellett kezdenie mindent. A családi helyzete is megromlott az anyagi nehézségek hatására, és nemsokára el is vált. Rossz volt a hangulat, nem akartak menni a dolgok. Elérkezett a nap, amikor István bejelentette Zolinak, hogy innentől a saját lábára kell állnia, nem tudja tovább fizetni őt. Zoli készséggel vette tudomásul a dolgot, bár nem örült neki. Nagyon hozzászokott már a kényelmes és gondtalan élethez, amelyet a fix és rendszeres jövedelem biztosított számára. István azért próbált segíteni neki, és ellátta őt néhány tanáccsal, ötlettel, hogy mit próbáljon tenni. Az irodát ingyen használhatta, a teljes háttérrel együtt. Így volt egy saját kis szobája, ingyen telefon, fax és akkor jött ment, amikor akart. A házban, ahol berendezkedtek, működött egy videokazetta gyártó üzem. VHS kazettákat gyártottak és próbáltak terjeszteni az egész országban. Zoli megállapodott velük, hogy jutalék ellenében segít a terjesztésben. Azonban ehhez muszáj volt, valamilyen legális és számlaképes hátteret összeraknia. Egyéni vállalkozó lett, amely ebben az időszakban az egyik legegyszerűbb és legkisebb ráfordítással létrehozható vállalkozási forma volt. Bizományba átvett egy rakomány kazettát, majd megindult a videó stúdiók, kábeltévék sorát lejárni. Sosem volt érzéke sem a kereskedelemhez sem az ügynöki munkához, így hát nem ment valami fé128

nyesen az üzlet. A sok üresjárat, a sok elutasítás és sikertelenség ingerülté tette. Sokszor napokig, sőt néha egy-egy hétig sem találkozott Istvánnal, csak gubbasztott egyedül az irodában és azon törte a fejét, hogy mit kellene tennie, hogy jobban menjenek a dolgok. Elérkezett végül a december, és ezzel együtt a karácsonyi feszültség és őrület, amely ilyenkor átjárja az egész várost. Egy szombat délelőtt bementek Zsanettel a városba, hogy vegyenek néhány ajándékot. Az Astoriánál akartak megállni, hogy onnan gyalog menjenek tovább felkutatni, amit kigondoltak. Zoli talált egy alkalmasnak tűnő parkolóhelyet, amelyen kicsit túlgurult, hogy utána betolasson oda. Zsanett kipattant és elindult egy közeli üzletbe ahol szándéka szerint bevárta volna a fiút. Zoli nekikezdett a manővernek, azonban egy mögötte érkező autó ezzel nem törődve egyszerűen befúrta az orrát ellehetetlenítve a parkolást. Zoli nem hitt a szemének. Kint az irányjelző, ég a tolatólámpa, ez meg bepofátlankodik az ő helyére. Mérgesen nyomta a dudát, de a szemtelen sofőr ezzel láthatóan, a legkisebb mértékben sem törődött. Szépen leparkolt és kikászálódott az autójából. Zolinak ekkor elborult az agya. Kiugrott az autójából és két lépéssel az ember mellett termett, aki még fel sem ocsúdott meglepetéséből már repült is át a kocsija motorháztetején. A fiú nem kérdezett semmit csak zúzni akart. Felszínre tört benne az elmúlt hetek hónapok feszültsége, és semmivel sem törődve, le akart számolni dühének éppen aktuális tárgyával. A döbbent ember nagy nehezen próbált feltápászkodni a földről, de a fiú már ugrott is rá, hogy tovább üsse. Az ember felesége ekkor elkezdett sivalkodni, és a járókelők is odagyűltek a ribillióra. Zoli, miközben a grabancánál fogta a kezében rémülten fityegő férfit, ráripakodott a nőre, hogy fogja be a száját, vagy leüti, mire a nő rémülten beugrott a kocsiba. A férfi rimánkodni kez129

dett, hogy engedje el végre és már itt sincs. Szerencsére Zoli le tudta győzni a vak dühöt, amely tombolt benne és elengedte az embert. Az gyorsan visszaült a kocsijába és kitolatott, majd nagy ívben kikerülve az előtte álló Ladát elhajtott. Zoli még mindig a dühtől remegve visszaült a kocsiba és nagy nehezen beparkolt az üresen maradt helyre. Ettől kicsit lehiggadt, de a keze még mindig erősen remegett az elfojtott indulattól. Kikecmergett az autóból, bezárta, majd a narancssárga csőkorláton egy ollózó mozdulattal átugorva, a lassan széledő sokadalmon keresztül Zsanett után eredt. Volt egy zöldséges stand az aluljáró lejárata mellett, gyönyörű mandarin hegyek tornyosultak a pulton. Úgy döntött vesz egy zacskóval, hogy kiszáradt száját benedvesítse és szomját oltsa. Amikor a zsebeiben apró után túrt, a zöldséges vigyorogva intett neki, hogy a vendége a mandarinra. Még egy megjegyzést is tett arra nézve, hogy milyen jól elbánt Zoli a szemtelen paraszttal, akikkel egyébként tényleg így kell bánni. A fiúnak nem volt jókedve az esettől, megvonta a vállát, de azért megköszönte a gyümölcsöt, és nekilátva az első darab pucolásának Zsani után eredt. A következő baljós jel alig több, mint egy héttel később következett. Túl voltak már az ezüstvasárnapon, és a ronda, borús időben a fiúnak még mindig dolgoznia kellett. Egy belvárosi kis utcában igyekezett vissza az irodába, amikor egy autó befordult elé valamelyik keresztutcából. Ezzel nem is lett volna semmi baj, de a fiú nagyon sietett, mert még egy komplett rakomány kazettával várták őt egy kábeltévénél, az előtte lévő autó pedig csak lépésben cammogott, annak ellenére, hogy teljesen szabad volt előtte a pálya. Zoli úgy látta, hogy a sofőr valamit kereshet, mert a fejét jobbra130

balra forgatva, nézte a kapualjakat. A fiú remélte, hogy hamarosan sikerrel jár és kiáll előle, de nem így lett. Az előtte haladó autó csak lépésben csorgott előre, néha még meg is állt nyilván azért, hogy a sofőr alaposabban szemügyre vehessen egy-egy kapualjat. Zoli elveszítette a türelmét és rátenyerelt a dudára. Remélte ettől embere észbe kap, és legalább megpróbálja elengedni őt. De nem ezt tette. Hanem beletaposott a fékbe, és mutogatni kezdett. Zoli nem akart hinni a szemének. Valami hideg düh kezdett gyűlni benne, olyan, amelyet eddig még sosem tapasztalt. Nem az izzó, vak fajta, hanem valami nagyon veszélyes. Azért tett még egy kísérletet a dudával, de ezzel csak azt érte el, hogy az előtte lévő sofőrt még jobban felbosszantotta. Az ember azzal kezdett szórakozni, hogy elindult, majd beletaposott a fékbe, ezt újra és újra ismételgetve. Zoli hideg gyűlölettel szemlélte, és azon gondolkodott, hogy kitépje e a szívét az embernek vagy sem. De tűrt, és még képes volt fegyelmezni magát. Munkája volt, igyekeznie kellett, és nem kívánt semmi újabb balhét. Az ember azonban nem bírt magával. A következő dudálás hatására megállt az utca közepén, behúzta autója kézifékét és kipattant kocsijából. Zolinak sem kellett több, ő is így cselekedett. Farmer, pulcsi és egy bőrdzseki volt rajta, elrejtve a mázsányi izomzatát teljes harci készültségbe aktiváló testet. Talán ha nyár van, másképpen alakul minden, de tél volt. A fiú nem szólt semmit csak odalépett az ember elé és megkérdezte, hogy normális e. Mire az a dühtől elvakultan, egyszerűen elkapta a fiú nyakát, és belemarkolva a pulóver nyakrészébe, jól megcsavarta azt. Valamilyen csoda folytán Zoli még mindig nem bántotta, csak valami elképesztően hideg nyugalom szállta meg. Izzó tekintettel nézte az arcába lihegő őrültet, majd vicsorogva, de halkan rászólt az emberre, hogy gondolja meg mit tesz. Az azonban, a látszólag gyáva 131

válaszreakciótól vérszemet kapva felemelte a kezét, hogy megüsse a fiút. Ami ezután történt, leginkább egy vad viharhoz volt hasonlatos. A fiú egy pillanat alatt lesöpörte a nála valamivel alacsonyabb, köpcös férfi kezeit magáról, majd egy rövidet hátralépve alaposan hasba rúgta. A férfi a döbbenettől és a fájdalomtól mozdulni sem tudott, csak lassan összegörnyedt. Zoli hideg kiszámítottsággal felmérte a célt és egy borzalmasat ütött a hökkent férfi arcába. Az nekiesett a saját autójának és valószínűleg a földre is került volna, de a fiú ezt nem várta meg, hanem bal kezével megfogta a férfi kabátját, jobb öklével pedig módszeresen aprítani kezdte a férfi arcát. A férfi szemüveges volt, de az már az első csapástól elszállt valahova. Csak ütötte-ütötte, és közben rádöbbent, hogy élvezi a dolgot. Pusztítani akart, más nem érdekelte. Minden egyes csapás eredményét pontosan felmérte, és hideg kiszámítottsággal helyezte el a következőt a már csak halkan nyüszítő és sírdogáló, bal kezében ernyedten lógó férfi fején. A férfi borzalmas állapotban volt. Zoli miközben csak ütötte, megkerülte vele a férfi kocsiját, felvitte a járdára és nekinyomta az ott álló ház falának. Eddigre a férfi már kísérletet sem tett arra, hogy védeni próbálja magát. Nadrágján elöl, randa folt árulkodott teljes kapitulációjáról. Zoliban talán ettől, de végre valami megmozdult, és a hideg gyilkos kicsit hátrébb húzódott. Előkerült benne, egy empatikusabb lény. Talán a nyüszítés hatására, de lehet, hogy csak az önvédelem mentette meg a nagyobb bajtól, mert a tudatába behatolt a körülötte lévő sokadalom hangja. Hívjanak rendőrt, megöli-megöli! Ilyen kiáltások szűrődtek, beszűkült tudatába. Végül lihegve ledobta a szerencsétlen nyomorultat a fal tövébe, és körülnézett. Rengetegen gyűltek oda eddigre, a fiú nem is értette, hogy az eddig szinte néptelen utca, hogyan telhetett meg ennyire, ilyen rövid idő alatt. Tekintete 132

még mindig veszélyt sugárzott, mert bár sokan voltak körülötte, még a környező ablakokból is lógtak néhányan, senki sem mert a földön összegörnyedten hüppögő férfi segítségére sietni. Zoli kicsit megigazította megtépázott pulóverét, majd lassú léptekkel odaballagott a kocsijához és leállította a járó motort. Néhányan, félreértve a dolgot, elkezdtek kiabálni, hogy állítsák meg, állítsák meg, el akar menni, de a fiú nem is értette, hogyan gondolják ezt, hiszen James útját elöl áldozata kocsija, hátul pedig az addigra őket utolérő autók állták el. Nem tudta mit tegyen, még nem tért teljesen magához előbbi állapotából. Valami valószínűtlen érzés kerítette hatalmába, mintha egy filmet nézve, külső szemlélője lenne az eseményeknek. Érezte a tömeg ellenszenvét és indulatát, de a legcsekélyebb mértékben sem félt, inkább kihívó tekintettel méregette a népet, hogy van e valakinek még gondja. Nem volt. Azonban a tömeg nem ritkult. Zoli csak állt tétován, nem tudta mihez kezdjen, amikor meghallotta a szirénaszót. Na, gondolta, ez szép lesz. Utálta a konfliktusokat, és tudta, hogy ebből komoly zűr lesz. A kocka azonban megint csak el volt vetve, nem tehetett mást, mint vállalja a következményeket. Egy mentő és két rendőrautó érkezett. A rendőrök kipattantak a kocsikból és sietve odajöttek felmérni a helyzetet. Zoli egykedvű nyugalommal várta a fejleményeket. Az egyik rendőr hozzálépett és megfogta a karját, amit a fiú ellenszegülés nélkül tűrt. A rendőr odébb vitte majd megkérdezte tőle, hogy ő verte e meg, az addigra ápolás alá került csupa vér férfit? Zoli bólintott és elmondta, hogy igen ő volt. A rendőr felszólította, hogy mondja el a történteket. Zoli engedelmeskedett és elmondott mindent úgy, ahogyan ő megélte az eseményeket. Mire végzett a történettel, az az elképesztő érzése támadt, hogy a rendőr az ő pártját fogja. Vagy ha nem is, semmiképpen nem 133

akar rosszat neki. Nem mert bízni megérzésében, de azért belekapaszkodott a jóleső érzésbe. A rendőr beültette az egyik rendőrautó hátsó ülésére, és felszólította, hogy a saját érdekében ne menjen sehova. Zolinak esze ágában sem volt ezt megkísérelni, de természetesen válaszolt, hogy így lesz. Ahogy üldögélt és várta sorsát, kis fájdalmat érzett a nyakán. Odanyúlt és egy kevés vért fedezett fel a tenyerén. A férfi, amikor elkapta őt, valószínűleg hosszú körmeivel annyira megkarmolta, hogy egy ronda seb keletkezett a nyakán. Csípett a seb, de nem törődött ezzel. Csak ült és várt. Látta, hogy az előbb őt kifaggató rendőr most a másik féllel beszélget, akinek a feje be volt kötve gézzel, és egy csomó tapasz is volt rajta. Zoli csak most vette szemügyre alaposabban áldozatát. Középmagas, pocakos férfi volt. Piacos pulóvere a mellrészig csupa vér, egy olcsó bőrkabát volt rajta, és az összepisált gatya is csak lógott a megtépázott emberen. Zoli megsajnálta. Nagyon rosszul érezte magát, amiért ezt tette és szívesen viszszacsinálta volna a dolgot, de ami történt megtörtént, már csak előre lehetett menni. A rendőr – kiderült, hogy az egység parancsnoka – visszajött érte, és odavitte a sérült emberhez. Az kerülte a fiú pillantását, és csak félszegen állt egyik lábáról a másikra. A rendőr most megfogta Zoli vállát és a férfivel szembefordította, majd a férfihoz fordult és megkérdezte. Akkor tehát kíván e feljelentést tenni a fiatalember ellen? A férfi kelletlenül intett nemet a fejével. A rendőr azonban nem hagyta ennyiben. Válaszoljon! – szólította fel. A férfi halkan kinyögte, hogy nem. Zoli teljesen el volt képedve. Mindenre számított csak erre nem. A rendőr megkérdezte a sérült férfit, hogy mindene megvan e, mire az ember azt felelte, hogy a szemüvege elveszett. Zoli már ugrott is, és készségesen kihalászta a férfi autója alá esett szemüveget. Átadta a férfinak, aki elvette tőle, de továbbra sem né134

zett a fiúra. Zoli várta a továbbiakat. A rendőr rászólt, hogy menjen vissza a rendőrautóhoz, és ott várja meg. Így is tett. Látta, hogy a megvert férfi beül végül az autójába és elhajt a helyszínről. Döbbent bénultság lett úrrá rajta, amikor észrevette, hogy a hátsó ülésen egy nagyobbacska kislány ül, őt eddig észre sem vette. Ez teljesen kiütötte. Iszonyú rosszul érezte magát, és ez az érzés csak nőtt, amikor felidézte azt az érzést, amit a férfi verése közben érzett. Ott és abban a pillanatban eldöntötte, hogy ezt az énjét, soha de soha többé nem akarja látni. Később, amikor visszagondolt a történtekre, próbálta megmagyarázni magának, hogy az a kislány ott sem volt. Lehetetlen, hogy előtte ne látta volna, de végül csak magának be kellett vallania, hogy látta. Végig tudta, hogy ott van és így is megtette, amit tett. Már undorodott az egésztől. Legszívesebben a pokol fenekére kívánta volna ezt az egészet, de ez a dolog már megtörtént. Jobb elfelejteni, ha már így megúszta. A rendőr visszatért hozzá, és átadta a papírjait. Elmondta Zolinak, hogy ha jót akar, az életben többet ilyet ne tegyen. Elmondta, hogy volt néhány szemtanú, aki azt vallotta, hogy a férfi kezdte a verekedést. Látták, amikor elkapta Zoli nyakát és erről tanúskodott a véres, karmolt seb is a fiú nyakán. Zoli pulcsija is véres volt, de nem a sajátjától. Ez azonban nem volt egyértelmű a felületes szemlélő számára. A sérült fél először fel akarta jelenteni a fiút, de a rendőr elmondta neki, hogy többen is látták, ő kezdeményezte a verekedést, és egyáltalán nem biztos, hogy jól fog kijönni egy vizsgálatból. Biztosította továbbá arról, hogy amennyiben feljelentést kíván tenni, itt és azonnal elveszik mindkettejük jogosítványát, lévén alkalmatlanok a biztonságos és kulturált közlekedésre, és csak amennyiben a vizsgálat kedvezően zárul le rájuk nézve, akkor kaphatják csak vissza az engedélyt. Zoli így már megértette, miért visszakozott a férfi, és hagyta, 135

hogy ő büntetlenül megússza az esetet. Végül őt is elengedték, és mindenki mehetett a dolgára. A rendőr még felhívta a figyelmét arra, hogy gondolkodjon el az eseten, és lehetőleg az életben ne fusson össze többet vele. Zoli természetesen hálás volt és mindent megígért. Majd végre valóban elmehetett. Az irodába visszatérve, kicsit rendbe szedte magát, majd bepakolt az autójába és elindult a következő fuvarra. István véletlenül éppen bent volt, amikor megérkezett, és látva a fiú zilált állapotát kifaggatta, hogy mi történt vele? A fiú elmondott mindent és várta az együttérzést, de meglepetésére István nem neki adott igazat. Úgy vélekedett, hogy az erőszak nem megoldás semmire, hogy abból csak baj lehet. A fiúnak rosszul esett, hogy István nem az ő pártját fogta, de később belátta, hogy nagyjából mindenben igaza volt egykori főnökének. Az rendben van, hogy megvédte magát, de ami utána következett, arra nem volt mentsége. Elmúlt a karácsony, és beköszöntött az újév. A város a szokásos januári depresszióba süllyedt. A felfokozott karácsonyi őrület utáni, óhatatlanul bekövetkező visszaesés volt ez, hiszen az emberek belefáradtak az ünnepek körüli pörgésbe. Mindenki meghízott és eltespedt. Most szembesültek az ünnepek alatt elköltött vagyonok hiányával. A csekkek csak jöttek, az élet pedig bizonytalan volt, nem törődött az „új év, új élet” típusú fogadalmakkal. Ehhez jött a hideg, a borongós idő, a szürke és koszos város, egyetlen olyan pont sem volt, amely az emberek lelkét felvidíthatta volna. Mindenki a még távoli tavaszt várta, de addig túl kellett élni. Anya közben megismerkedett valakivel. A férfi nem volt számára teljesen ismeretlen, hiszen egykor – jó régen – munkakapcsolatban álltak egymással. Jóska anyagbeszerző volt egy nagy állami cégnél, és rendszeresen járt anya boltjába vásárolni, termé136

szetesen jó nagy tételben. A férfi időközben megözvegyült, felesége nagyon hirtelen és fiatalon ment el, egy a munkahelyén bekövetkezett infarktus következtében. Anya egykori kolléganője, nyitott egy kis maszek háztartási és illatszer üzletet a Moszkva tér környékén, a férfi oda járt be vásárolni, és ott érdeklődött rendszeresen anya felől. Amikor megtudta, hogy anya is egyedül maradt, egyértelművé vált számára, mit kell tennie. Megtudta anya csepeli címét, de nem merte egyenesen megkeresni őt, csak leparkolt a ház előtt és leste, hátha felbukkan a vágyott nő. Így ment ez egy ideig, amikor egy nap, végre rámosolygott a szerencse. Anya is észrevette őt. A férfi végre összeszedte a bátorságát és odament hozzá, majd ahogy ez lenni szokott, a két magára maradt ember egymásra talált. Anya mindig nagy gondot fordított rá, hogy Zolival elfogadtassa partnerét, volt olyan jelölt, akinek ezen a szűrőn való elbukása miatt adta ki az útját. Annak idején, Péternek is át kellett esnie ezen a vizsgán. A szecskán találkozott először a fiúval, ahol anya árgus szemekkel leste a fiú minden reakcióját. Úgy látszik, Péter akkor megfelelt, mert vele később össze is házasodtak. Most azonban más volt a helyzet. Anya egyedül élt, Zoli már régen kirepült a fészekből. A szobácskája ugyan rendelkezésére állt, de Zsanival nagyon jól megvoltak a lány barátságosan berendezett kis otthonában. Anya most kerek perec kijelentette, hogy már nem szempont számára, a fiú véleménye. Jóska, azonban rendben volt a fiúnál. Nem volt vele semmi baja. Tisztességes, rendes ember volt, szerette, sőt a tenyerén hordta anyát, egy fiú mi többet kívánhat az anyjának? Jó volt ez így. A másik részről, azonban nem volt ilyen rózsás a helyzet. Jóskának volt egy fia Gábor, aki Zolinál jóval fiatalabb volt, és igen nehezére esett megemészteni apja új kapcsolatát. Nagyon megviselte édesanyja tragikus halála, és a kialakult helyzetet, 137

egy újabb veszteségnek élte meg. Nem elég, hogy félig árva lett, most még egy idegen nővel is meg kell osztania apját. Zoli nem foglalkozott a fiúval, ritkán találkoztak és akkor sem igazán találták a közös hangot. Gábor félszeg, visszahúzódó fiú volt, tökéletesen eltérő érdeklődési körrel. A műszaki dolgok érdekelték, elektronikai cuccokkal imádott bíbelődni. Zoli meg adta a macsót, ha tükröt látott, azonnal le kellett ellenőriznie, hogy minden izom a helyén van-e, kizárólag a sport és a lányok érdekelték. Igazán szerette Zsanit, de a lány elkövetett egy hibát, amely tulajdonképpen megpecsételte a kapcsolatuk kimenetelét. A lány már régen nyaggatta Zolit, hogy menjenek el együtt egy jósnőhöz. A fiú ösztönösen irtózott ettől a műfajtól, úgy gondolta, ha kellene tudnia a jövőt, hát bizonyosan tudná is. Ráadásul nem is igen hitt az ilyesféle dolgokban, szimpla átverésnek, szélhámosságnak tartotta ezeket. Zsani, végül valahogyan mégis rávette, hogy elmenjen vele. A jósnő, egy négyemeletes panelházban lakott, itt rendezte be az egyik szobát vendégei fogadására. Zoli még sosem volt hasonló helyen, és elhatározta, hogy nem is lesz. Idegesítette a dolog, mert meg volt győződve róla, hogy az egész csak hókuszpókusz, és kizárólag arra megy ki a játék, hogy elvegyék a pénzüket néhány hazugságért cserébe. Mint később rádöbbent, a helyzet ennél sokkal rosszabb volt. Abban maradtak, hogy elkíséri a lányt, de ő nem fog bemenni, csak megvárja. Így is lett. A jósnő egy susogós melegítőben, fapapucsban fogadta őket. Egyszerű, átlagos külsejű nő volt, a fiú legnagyobb csalódására, ettől pedig valahogy még hiteltelenebbé vált számára az egész. Ő titokban valami pipázó cigányasszonyra számított, akinek még az orrában is rézkarika lóg, és maximum négy foga van. A nő megérezhette a fiú ellenszenvét, mert míg Zsanihoz – a fiú szerint túl mézesmázosan is – kedves volt, 138

neki csak biccentett egyet és arra kérte, üljön le az előszobában és maradjon csendben, ha lehet. Szó nélkül eleget tett a kérésnek, és figyelte, ahogy a két nő mögött becsukódik a szobaajtó. Miközben a jellegtelen előszobát nézegette, fortyogott magában, hogy egyrészt mi a fenéért kellett idejönnie, másrészt meg miért hagyta, hogy palira legyenek véve? Nem is akarta elhinni, hogy Zsani hisz ezekben a marhaságokban. Le merte volna fogadni, hogy a nő majd ellene beszél, és jól elmondja mindenféle szemét alaknak. Kicsit azért ideges is volt, hátha a nő mégis tud valamit, és meglát ezt-azt, amit nem kellene. Á – gondolta –, milyen hülye, hogy egyáltalán ilyesmi az eszébe jut. Tiszta vicc az egész, ő meg már-már bedőlt ennek a cirkusznak. Elvigyorodott, amikor eszébe jutott az első iskolai tüdőszűrés. Akkor voltak ilyen aggódásban, hogy vajon a vizsgálat kimutatja e azt a pár szál cigit, amit maguk mögött tudhattak a fiúk. Persze nem mutatta ki. Majd ez a nő meg tudni fogja mi? Kaján mosolya, csak lassan tűnt el ábrázatáról. Nem volt sok titka, de azért volt néhány botlás a közelmúltban. Ezekre úgy gondolt, mint normális, jelentéktelen dolgokra. Nem kell ezekből akkora ügyet gyártani, szereti Zsanit és kész, ez a lényeg. Részéről, ezzel le is volt tudva az ügy. Próbált fülelni, hátha meghall valamit, de az ajtóhoz közelebb menni nem mert. Ciki lett volna, ha a hallgatózással lebukik. Nagy sokára, végre előkerült a lány a nő kíséretében. Zsani kedvesen mosolygott a nőre, és megköszönte a segítségét. Zoli csak dünynyögött magában, hogy el tudja képzelni, milyen segítség lehetett az persze jó pénzért. Ráadásul el is kapta a nő egy rá vetett, gyors pillantását, amiből nem sok jót olvasott ki. Ettől újra ideges és agresszív lett. Úgy vonult ki barátnője után, hogy el sem köszönt a jósnőtől. Alig értek ki az utcára, már faggatni is kezdte a lányt, de az egyelőre semmit sem akart 139

elmondani, ezzel még jobban felbőszítve Zolit. Végül megígérte, hogy otthon elmondja mit hallott. Zoli dühöngött magában, de belátta, nem volna most jó, ha szabadjára engedné indulatát. Türtőztette magát, és szótlanul ballagott a lány mellett az autóig. Majd hazáig meg sem szólalt egyikük sem. Zoli dühét felváltotta a kétségbeesés, mert valóban szerette a lányt és most úgy érezte, valami nagyon nem stimmel. Felmentek a kis közös fészekbe, és úgy tettek, mint ha mi sem történt volna. Végül a fiú nem bírta tovább és rászólt a lányra, hogy ha ő hajlandó volt hülye fejjel eleget tenni a kérésnek, hogy elkísérje, akkor tisztelje már meg őt annyival, hogy legalább annyit elmond neki, ami vele, velük kapcsolatos. Zsani leült és ránézett a fiúra. Azt mondta – idézte a jósnőt –, hogy nem fogunk együtt maradni. Puff neki! Zoli nem tudta, hogy most felröhögjön, vagy komoly képet vágjon, inkább az előbbihez érzett késztetést, de a lány arcát látva elszállt a nevethetnéke. Te ezt elhiszed? – kérdezte. Nem tudom – felelte a lány, de az arcán más látszott. Este szeretkeztek, de a fiú érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott. Ettől kezdve közéjük telepedett valami, valami rossz dolog. Zoli nem tudta, hogy mit hallott még a lány, aki többet nem akart beszélni erről a dologról. A fiút néha bosszantotta, hogy mer titkolózni előtte? Máskor meg elszomorította – pedig milyen jól működtek a dolgaik a rohadt jóslás előtt – gondolta. Sokkal később jött rá, amikor már nem voltak együtt Zsanival, hogy miért zavarta ez a dolog annyira. Rádöbbent arra, hogy a jóslatoknak van egyfajta önbeteljesítő hatásuk. Ha a jóslatot halló ember elhiszi amit hall, akkor aszerint fog viselkedni, azt a valóságot fogja megteremteni magának. Ezzel kész is van a dolog. Nagyon gátlástalan és gonosz dolognak gondolta a jóslást, amely attól még gusztustalanabb műfaj volt a szemében, hogy ezért még pénzt is kér a magát 140

látónak, jósnak nevező ember a másiktól. Az ő esetükben azért fizetett Zsanett, hogy kapjon egy a jövőjével kapcsolatos rossz hírt, amelyet azután be is teljesítettek. Ha mondjuk azt mondta volna a nő, mert tegyük fel Zoli szimpatikus neki, hogy együtt maradnak és lesz két szép gyerekük, akkor simán lehet, hogy úgy is lett volna, mert elhitték volna és megteremtették volna azt a helyzetet. Persze lehet, hogy Zsaninak azért a fülébe suttogott valami mézesmázost is, hogy majd jön egy szép, szőke herceg, fehér merdzsóval, és csinál neki vagy egy szekér pulyát, de ez őt nem vigasztalta. Jóval később majd, amikor ez a Zoli már a régmúlt ködébe vész, Zoltánnak hívják, de egyáltalán nem érzi annak sem magát, ez a név nem jelent már gyakorlatilag semmit a számára, akkor majd megint másként fogja látni ezt a dolgot. Akkor majd azt fogja gondolni, hogy az Isten nem azért ad valakinek tehetséget a látáshoz, hogy azt pénzért árulja, hanem azért, hogy segítségére legyen az embereknek. Amit az Isten ajándékba ad, azért hogyan mer bárki is pénzt kérni? Bevállalós dolog. Persze, ezt mindenki maga dönti el. Azonban, aki majd ezt gondolja, az itt, a jelen Zoliban még nagyon mélyen szunnyad. Zsanival még együtt nyaraltak Palma de Mallorcan, jól is érezték magukat, de Zoli tudta, hogy az óra már ketyeg. Mire eljött a karácsony, Zoli elköltözött. Erához. De előtte még történt egy s más. Oda kanyarodunk vissza, amikor anya összejött Jóskával. Ők szerencsére azóta is jól megvannak, ez a szál a történetben rendeződni látszott. Az élet nem ismer tréfát, vagy inkább csak azt ismer, így Zolinak időnként alaposan lefaragott a szarvából egy keveset, amikor az kezdett túl nagyra nőni. Most éppen az volt a helyzet, hogy be kellett lássa, saját erőből nem fogja tudni fenntartani egzisztenciáját. A videokazetta biznisz lassan be141

fuccsolt, így megpróbált egyéb ügynöki tevékenységeket is folytatni. Élet és vagyonbiztosításokat kötött, különböző termékek terjesztésével is próbálkozott, de semmi sem akart működni. A mélypont az volt, amikor egy hideg téli hétvégén, egy szabadtéri piacon ücsörögve találta magát, előtte egy apró kempingasztallal, amelyeken mindenféle gagyi karácsonyi képeslapok voltak nagy stószokba rendezve. Megint sokat járt Lénához, ahol a lány arra buzdította, hogy legyen türelmes és alázatos. Ne akarjon azonnal mindent, és különösen ne erőből. Zoli értette a dolgot, hiszen voltak már kedvező tapasztalatai ezzel a kedves, és türelmes énjével kapcsolatban, vagyis inkább csak ezzel kapcsolatban voltak jó tapasztalatai. De nem volt könnyű legyűrnie magában az agresszív, követelőző ént, aki megpróbált totális diktatúrát fenntartani a fiú elméjében. Léna fáradtságot nem ismerő munkája, azonban lassan beérni látszott. Amikor egy nap Zoli arra ébredt, hogy gyakorlatilag bevétel nélkül maradt, Léna tanácsára ismét elkezdte keresni Annát. A nő, már komoly pozícióban dolgozott. Politikai kapcsolatai is voltak, és több, igen befolyásos közéleti személlyel is jó kapcsolatot ápolt. A fiú a legjobb időben bukkant fel újra, mert Anna éppen egy új céget rakott össze, ahol kiválóan tudta volna használni, a kipróbált munkaerőt. De, ahogyan ez lenni szokott, azért itt sem volt ennyire egyszerű a helyzet. Anna új cége a tervek szerint, egy nagy ipari holding égisze alatt jönne létre. Ez egy kis, korlátolt felelősségű társaság lenne, amely reklám és marketing területen működne. Jó és biztos alapnak látszott a szerteágazó tevékenységű holding ilyen irányú igénye, ez már önmagában is elégséges volt ahhoz, hogy a cég képes legyen megállni a saját lábán. Anna tervei szerint, amennyiben sikerül ezen felül külső munkákat is szerezni, teljes lesz a siker. Ebben pedig – hála kiterjedt kapcsolat142

rendszerének – joggal bízhatott. Azonban nem volt teljes jogköre a cég beindítása kapcsán. Volt neki is főnöke, akivel meg kellett beszélnie a legtöbb elképzelését, döntését, így a munkavállalók személyét, szerepét és számát is. Anna elmondta Zolinak, hogy felvenné őt ügyintézői munkakörbe, ahol először a saját autójával, később, ha jól alakulnak a dolgok, céges autóval jöhet-mehet. Kap egy telefont (ebben az időszakban kezdtek elterjedni a kis GSM mobilok), amelyen bármikor elérhető kell legyen. Jó fizetést és biztos munkát ígért, de mindenekelőtt el kell menniük egy találkozóra a nagyfőnökkel. Zolinak volt már ilyen jellegű tapasztalata, hát nem izgult annyira, mint az első alkalommal, amikor Annával, majd Istvánnal kellett megismerkednie, de azért nem volt nyugodt sem. Anna nem sok mindent mondott neki, hogy felkészítse a sorsdöntő találkozóra, mindössze arra kérte, hogy öltözzön fel rendesen, és megadott a fiúnak egy helyet és időpontot, hogy ott legyen. A találkozó helyszíne egy budai szálloda bárja volt, ahova utolsónak érkezett. Anna és a főnök – egy ismert közéleti személyiség –, már vártak rá. Zoli nagyon kitett magáért, ami az öltözködést illeti. Egy méretre szabott, beazonosíthatatlan színű – valahol az olajzöld és a középkék közötti – hatalmas zakó volt rajta, amiben úgy nézett ki, mint egy vidéki diszkó portása. A zakót Zsani intézte, és bár Zoli kissé gyanakodott, hogy bohócot csinálnak belőle, végül hitt a lánynak és hajlandó volt felvenni. Nem volt elég, hogy amúgy is akkora volt, mint egy kétajtós szekrény, még válltömés is volt benne. Ehhez egy fekete nadrág és egy fekete cipő. Szerencsére a fehér zokni már a múlté volt, egy kínos esetnek köszönhetően kidobta az öszszeset, és feltöltötte megüresedett fehérneműs fiókját feketeneművel. A kínos esetről csak annyit, hogy egy rokoni kapcsolat révén belemerült a Budapesti éjszakába. A rokon 143

elvitte a citadellába, hogy lásson egy „rendes bulit rendes csajokkal.” Zoli nem vette félvállról a dolgot, rendesen felöltözött az alkalomhoz. Fekete, passzentos póló, fekete farmer, a kedvenc fekete velúr cipője és egy dögös, fehér Adidas teniszzokni volt az összeállítás. Nos, elég annyi, hogy a helyet leginkább az UV lámpák uralták, amitől a kigyúrt, amúgy jó fazonú hősünkből csak egy pár, fehér fuszekli látszott. Nem is volt túl nagy sikere, csak ült egy bárpult előtt, sörét kortyolgatva, és nézte a szép lányokat, akik ügyet sem vetettek két, csodaszépen világító bokájára. Már alaposan benne voltak az éjszakában, amikor a rokon odajött hozzá, és diszkréten megkérdezte tőle, hogy nincs e kedve megválni a csodás pamut fuszekliktól. Zoli majd elsüllyedt szégyenében, és azonnal kimenekült az éj sötétjébe, ahol az első szemetesbe iktatta a jobb sorsra érdemes pár Adidast. Majd, ahogy hazaért, a többi is követte ezek sorsát. Tehát a jelen helyzetben, ilyen gikszer már nem csúszhatott be, de elég sokkoló látványt nyújtott hősünk így is. Szerencsére mind a főnöknek, mind Annának lehetett gyerekszobája, mert nem röhögtek fel hangosan, csak diszkrét mosollyal díjazták a pazar látványt. Zoli tisztelettudóan bemutatkozott, majd valahogy bepréselte magát a szűk boxba. Jobb lett volna, ha kigombolja a zakót, de nem mert így lelazulni, hát inkább feszengett csak és izzadt, mint örömlány a templomban. Végül, némi beszélgetés és egy sor kérdés megválaszolása után, a főnök végre megköszönte, hogy eljött, és kedvesen kezet fogott vele, majd elköszönt tőle így értésére adva, hogy volt ott már eleget. A fiú boldogan tett eleget a diszkrét felszólításnak, és megkönnyebbülve távozott. Anna még utána szólt, hogy majd keresse őt néhány nap múlva. Alig várta, hogy elteljen ismét két nap, és hívhassa a nőt. A telefon remekül sikerült, csupa jó hírt kapott. A nagy144

főnöknek szimpatikus volt a fiú és zöld utat kapott a cég is. Anna most a cég székhelyének felkutatásával volt elfoglalva, így a fiúnak még nem tudott munkát biztosítani, de megígérte, hogy hamarosan kezdhet. Végül ez a nap is eljött. Egy belvárosi irodaházban béreltek ki néhány irodát. A berendezést a bérbeadó cég adta, így nekik szinte csak a működéshez szükséges irodaszereket, kellett beszerezni. Ez volt Zoli első munkája. Boldogan vetette bele magát újra, a biztonságot nyújtó alkalmazotti létbe. A munkaszerződése szerint nyolctól négyig kellett dolgoznia, de ez a valóságban kilenc órai kezdést és általában ötig tartó rohangálást jelentett. Kapott egy céges mobilt, ezen mindig elérhetőnek kellett lennie. Volt olyan eset, amikor Annáért kellett mennie késő este, már az ágyból ugrott ki, volt olyan, hogy a nagyfőnök karambolozott, kiszállt az autójából, amit egyszerűen otthagyott a helyszínen, és miközben elsétált, hívta a fiút, hogy intézkedjen, de ezeket a ritkán előforduló szokatlan helyzeteket is boldogan és precízen intézte a fiú. Nagyon megbecsülte magát, mindig pontos és alapos volt, valóban minden helyzetben lehetett rá számítani. Később a nagyfőnök már bizalmas dokumentumok célba juttatásával is megbízta, soha nem volt semmi gond. Minisztériumokba rohangált, olyan emberekkel találkozott, akiket eddig csak a tévében látott. Mindenki nagyon elégedett volt a fiúval, jó választásnak tűnt főnökei szemében. A kis cég is jól fejlődött, Anna ügyességének és kapcsolatrendszerének köszönhetően egyre nagyobb volumenű munkákat kaptak külső megbízóktól is, míg végül, sikerült megszerezni ügyfélkörükbe az egyik nagy kereskedelmi bankot. Persze ez egy velejéig korrupt világ volt, komoly kenőpénzek vándoroltak ide-oda. Ezek célba juttatása is Zoli feladata lett. A fiú tökéletesen diszkrét volt, eszébe sem jutott soha fecsegni senkinek a dolgairól. Hogy 145

kikkel találkozott, mikor és mennyi pénzt vitt nekik, bár az összegeket a legtöbb esetben ő sem ismerte. Vitt egy vastag borítékot, vagy egy kis ajándékcsomagot, amelyben volt egy kis dobozka is, így mentek a dolgok. A megbízások egyre jöttek, a cég aranykorát élte. Zoli sem panaszkodhatott, jól keresett, senki sem foglalkozott vele, hogy mennyi a telefonszámlája, mennyi üzemanyagot számol el, nagyon jól érezte magát. Végül, munkája megbecsüléseképpen, kapott egy céges autót is, amely kifejezetten csak az ő használatára lett véve. Egy vadonatúj Opel volt a kocsi, Zolinak még sosem volt ilyen szép autója. Korlátlanul használhatta, talán csak egy-egy alkalommal vitte el Anna, amikor az ő autója valamiért éppen nem volt hadra fogható. Így múltak a hónapok, minden tökéletesnek látszott, azonban kapcsolata Zsanival végképp megrekedni látszott. Nem tudtak már megújulni, egy langyos pocsolya volt már csak a dolog. Mindketten kifelé nézegettek, és bár ennek kifejezett jele nem volt, belül már döntöttek. Így történt, hogy végül karácsony előtt nem sokkal, amikor Zoli az éjszakai életben jártas rokonnal autózgatott éppen az Orbán-hegyen, megismerte jövendő feleségét, két gyermekének anyját. Persze erről akkor még mit sem tudott. Egy ezüstszínű autó közeledett velük szemben, mire Egon – így hívták a rokont – villogni kezdett a fényszóróval. A szembe jövő autó lassított, és lehúzódott egy alkalmas helyen. Zoli csak nézett, hogy mi történik, nem értett semmit a helyzetből. Egon is félreállt, majd kiszállt az autóból és hívta a fiút, hogy kövesse. Zoli így is tett. Odasétáltak az út másik oldalán álló gyönyörű új Fiathoz, amelyből egy mosolygó lány került elő. Egon adott neki két puszit, majd odafordult Zolihoz és intett neki, hogy lépjen oda. Bemutatta a fiút a lánynak, aki Zolinak is adott két újabb puszit. Kiderült, hogy Egon már beszélt a lánynak Zoliról, és a 146

lány érdeklődött is a sportos, a helyi társasághoz képest egzotikumnak számító fiú iránt. A lánynak kissé elege volt a belterjes budai, Orbán-hegyi aranyifjakból, egy nyugis, külvárosi, szerény fiúra vágyott. Hát megkapta. Mivel az ünnepek előtt álltak, nem volt már semmi sürgős dolguk, mindannyian ráértek hát beülni egy szendvicsbárba. Egon vitte a szót, míg a két fiatal falta egymást tekintetével. Vidám hangulatban zajlott le, ez az első találkozás, majd Zoli és Era – így hívták a lányt – abban maradtak, hogy rövidesen újra találkoznak. Telefonszámot cseréltek és elbúcsúztak. Zolinak kicsit furcsa volt hazamennie Zsani lakásába, mert úgy érezte, hogy Erával most nem csak egy szokásos flört alakult ki, hanem valami sokkal komolyabb dolog bontott rügyet közöttük. Ennek ellenére, még néhány napig Zsaninál maradt, de a lelkiismerete folyamatosan gyötörte emiatt. Szerette Zsanit még mindig és nehezére esett megtenni az elkerülhetetlen lépést, de tudta, minél tovább vár, annál nehezebb lesz. Egy délután tehát összeszedte magát, összepakolta a holmiját és hazament kis szobájába. Szerencsére anya nem faggatta, érezte, hogy jobb ha nem nyaggatja a fiút. A következő hetek így teltek. Zolinak meglehetősen kényelmetlen és szokatlan volt a kis szobácskájába való visszaköltözés, de nem tehetett mást. Elteltek az ünnepek és Erával való kapcsolata elég hevesen alakult. Nagyon egymásra talált a két fiatal. Mindketten heves természetűek voltak és igen tüzesek, így egy igen viharos szerelem bontakozott ki kettejük között. Erának volt egy gyönyörű lakása a hegyen, amelynek teraszáról csodás panoráma nyílt az egész városra. Zoli egyre többet aludt a lánynál, összegabalyodva vele a lány hatalmas franciaágyában. Volt néhány csörte is közöttük, mert Era meglehetősen öntörvényű és akaratos volt, de a fiú 147

jól kezelte a dolgot és mindig képes volt rendezni a kis konfliktusokat. Elbűvölte a lány heves természete, nagyon nem ehhez volt eddig szokva. Érdekes újdonság volt neki, hogy sokszor bizony engednie kell, eddig ilyet el sem tudott képzelni. Megszokta, hogy kitalál valamit és az úgy van. Hát itt nem ez volt a helyzet. Január végére, annyira összejöttek, hogy kitalálták, elmennek egy Kanári szigeteki nyaralásra, megünnepelni bimbózó kapcsolatukat. Az ötlet onnan jött, hogy Zoli rokona, Egon is éppen ott vakációzott ekkor, viszont kissé megcsappantak anyagi tartalékai és ennek orvoslására azt találta ki, hogy némi kis támogatásért cserébe, meghívja a fiatalokat magához. Ez a „magához” dolog ugyan nem volt egészen pontos, mivel egy helyi nő vendégszeretetét élvezte éppen Gran Canarián. Megbeszélte hát telefonon Zoliékkal, hogy ő intéz szállást nekik, ne törődjenek semmivel, csak jöjjenek, és ha már jönnek, hát hozzanak neki is egy kis pénzt, mert ugye a szállás sincs ingyen, meg élni is kell valamiből. A fiatalok hát elmentek egy utazási irodába, és megvették a jegyeiket a megbeszélt időpontra. Nagyon várták már, hogy mehessenek. Zoli először kicsit aggódott ugyan az ünnepek utáni szabadság miatt, de Anna – mint mindig –, most is nagyon rendes volt vele és simán elengedte. Eljött a nagy nap, és a fiatalok kimentek a reptérre. Ott álltak csomagjaikkal a beszálló terminálon, és amikor megnézték a gépük kiírását, tátva maradt a szájuk. A gépük a megadott időben indult a Kanári szigetekre, csakhogy nem Gran Canariára, hanem Tenerifére. Csak álltak és döbbenten néztek egymásra, most mi legyen? Egon várja őket Las Palmasban ők meg maximum integetni tudnak majd neki a magasból. Se szállás, se helyismeret, menjenek? Mentek hát. Felültek a gépre, és nekivágtak az ismeretlennek. A gép majd öt órás repülés után landolt velük a sziget déli repterén, ahol 148

természetesen a kutya sem várta őket. Ott álltak a langyos éjszakában, és fogalmuk sem volt merre induljanak. Zoli hitetlenkedve vette észre a Palma de Mallorcai nyaraláskor megismert magyar idegenvezető nőt, az egyik velük érkezett magyar csoport élén. Odament a nőhöz és pár szóban vázolta a helyzetüket. A nő azonban barátságtalan és türelmetlen volt vele, azt állította nincs hely a buszukon, és nem tud segíteni. A fiú komoly gondban volt, mert egyrészt érezte, hogy ezt a helyzetet neki kellene lehetőleg frappánsan megoldania, másrészt azonban fogalma sem volt arról, ezt hogyan tegye. Végül – ahogy ez lenni szokott – az utolsó turista buszra felengedték őket, bár az idegenvezető ott is elmondta, hogy szállásban ne nagyon reménykedjenek, mert ilyenkor csordultig van a sziget. Azt javasolta nekik, hogy tartsanak azért velük, és majd minden szállásnál, ahol leteszik a saját utasaikat, érdeklődhetnek szabad hely felől. Zoliék hálásan megköszönték a lehetőséget és a busz elindult az éjszakában. Ők izgalommal nézték a sötétbe borult tájat és bízva szerencséjükben szorongatták egymás kezét egy páros ülésen kucorogva. Végül megérkeztek egy szállodához, ez volt az első a sorban. Zoli leugrott a buszról, és míg az ide érkező utasok a csomagjaikhoz próbáltak hozzájutni, berohant a recepcióra, ahol egy álmos alkalmazott várta az érkező magyarokat. Zoli érdeklődött, hogy van e esetleg szabad szoba, mire a meglepett recepciós – nem értette, hogy lehet, hogy a csoporttal jöttek és nincs foglalásuk – végül utána nézett a dolognak. Hatalmas örömükre talált is egy szabad apartmant, amely a következő három napban biztosan kivehető. Zoli azonnal le is foglalta, és már csekkoltak is be a szállodába. A szálloda nagyon érdekes épület volt. Egy hatalmas szikla falába volt beépítve olyan módon, hogy a recepció és a fogadószint, a szálloda hatodik emeletének felelt meg. Volt még 149

felfelé öt emelet és lefelé is ugyanannyi. A fiatalok a legalsó szinten kaptak szállást a folyosó legvégén. Amikor bementek és felkapcsolták a villanyt, egy kellemes hangulatú kis lakásban találták magukat. Nem nagyon néztek körül csak beugrottak a zuhany alá és már ágyba is vetették magukat, hogy aludjanak egy nagyot az átélt izgalmakra, de végül az alvásra még sokáig nem került sor. Másnap jó későn ébredtek. Zoli elhúzta a terasz előtti sötétítő függönyt és azon nyomban, szinte ledermedt a gyönyörűségtől. Kilépett a teraszra és egyszerűen nem akart hinni a szemének. Balra mellette és alatta, csak egy óriási sziklafalat látott. Nagyon mélyen alattuk és ameddig a szeme ellátott, a sötét színű Atlanti-óceán hullámzott méltóságteljesen. Az alattuk lévő sziklafalon dübörögve törtek meg az óriás hullámok, a felszálló párát Zoli élvezettel szívta be kitágult orrlyukaiba. Imádta a tenger illatát, nem tudott betelni a morajló hanggal és a sós párával. Era még az ágyban feküdt és a fiú elszakadva a csodás látványtól visszabújt mellé. Ezután ott folytatták, ahol este abbahagyták. Később, a szerelemtől jóllakva, Zoli megmutatta a lánynak, milyen csodás helyre is csöppentek. Mindketten farkaséhesek voltak, így hát ideje volt valami ehető után nézniük. Mivel már bőven inkább ebédidő, mint sem reggeli volt, ezért úgy határoztak, hogy besétálnak a környező kis településre és keresnek egy hangulatos éttermet maguknak. Így is tettek. Kéz a kézben, jó hangulatban gyalogoltak be a szállodát ölelő kis faluba. Nagyon szép helyen voltak, kellemes langyos idő volt, nem a nyáron megszokott kibírhatatlan hőség, ami így is igazán szokatlan volt a fiú számára az otthoni, januári zimankóból megérkezve. Bermuda gatya, egy szál póló januárban, nagyon élvezte a helyzetet. Hamar találtak egy kis éttermet, ahol gyorsan ki is szolgálták őket. Miután jóllaktak, sétáltak egy nagyot felde150

rítve a környéket, majd visszakutyagoltak a szállodába, ahol a fiú csobbant egy nagyot a szálloda medencéjének hűs vizében. A lány mosolyogva nézte a ficánkoló mázsányi gyereket, és szívét megtöltötte a szerelem. Újra hódoltak kedvenc időtöltésüknek, majd ismét kajálás következett, amely után nyakukba vették a szigetet. Szerencsés egybeesés volt, hogy mindketten imádtak nagyokat sétálni, így komoly gyaloglások vették kezdetüket. Lementek a tengerpartra, ahol a fiú a vizes sziklákon bohóckodott, míg egy japán turistacsoport legnagyobb gyönyörűségére, egy a sziklára felcsapódó óriási hullám, bőrig nem áztatta őt. A fiúnak ettől kissé alábbhagyott a vicces kedve, de igyekezett jó képet vágni a dologhoz. Mivel elég messze voltak a szállásuktól, nem mentek haza száraz ruháért, hanem így folytatták útjukat. Talán a lehűléstől, de eszébe jutott a fiúnak Egon, aki nyilván igen csalódott lehet, a találkozás meghiúsulása miatt. El is határozták, hogy ha visszaérnek a szállodába, felhívják. A rokon nem szeretett telefonálni, mert az sokba került, inkább megvárta, míg őt hívják. Otthon az volt a szokása, hogy egyet rácsörrentett a másik fél telefonjára, – eddig ugye ingyen volt – majd megvárta, míg a másik fél visszahívja őt. Tehát ez most is hasonlóképpen alakult. Zoli a szállodában elővette a céges mobilt, és beütötte a helyi hívószámmal megspékelt rokoni számot. Egon azonnal felvette és egy csodás dühkitörést produkált a meghökkent Zoli fülébe. Volt minden, idióták, magatehetetlenek, s a többi. Hogy egyedül Békéscsabánál ne menjenek messzebbre – ez azóta is szállóige a családban –, mert még ahhoz is hülyék. Zoli csak hallgatta, néha megpróbálta elmondani mi történt, de a dühös szitokáradat miatt nemigen jutott szóhoz. Egon végül valamennyire lehiggadt és elmondta, nem elég, hogy alig van pénze, még felesleges költségeket is csináltak neki töketlenkedésük mi151

att. Vigyék át neki a pénzt valahogy, de azonnal. Üjenek fel egy hajóra, vagy ússzanak át, az sem érdekli őt, de a pénzét azt akarja. Zoli rövid gondolkodás után azzal tette le, hogy megnézik milyen lehetőségeik vannak, és meglátják, mit tehetnek. Kicsit elrontotta hangulatukat a rokon idegállapota, de mit lehetett tenni, ha egyszer így alakult. Kicsit érdeklődtek, hogy milyen lehetőségeik lennének eljuttatni a pénzt, de miután semmilyen biztonságos alternatíva nem kínálkozott erre, úgy döntöttek, hogy nem hagyják elrontani első közös útjukat, és nem foglalkoznak tovább az üggyel. Egon már bejárta a fél világot, majd ezt is megoldja valahogyan. A további egy hét igen csodásan telt. Tudtak hosszabbítani a szálláson, kaptak reptéri transzfert is, már csak annyi volt a dolguk, hogy jól érezzék magukat, ebben pedig rendkívül ügyesnek bizonyultak. Béreltek egy kisautót, és bebarangolták a sziget legszebb részeit. Végül eltelt a csodás hét és indultak vissza a reptérre. Ismét öt óra repülés után, megérkeztek a Budapesti télbe. Kicsit nehéz volt visszarázódni a szürke hétköznapokba, de szerelmük, új élményeik, és a lassan de biztosan közelgő tavasz reménye átsegítette őket a sivár napokon. A kis csörtéik azonban nem szűntek meg teljesen, néha vad indulatokba csapó szópárbajokba torkolltak. Egy este annyira belehúztak a dologba, valami egészen elképesztően ostoba kis dolog kapcsán, hogy Zoli úgy döntött pakol és vissza se néz, ha ezt most nem tudják tisztába tenni. Erőt vett magán, és megpróbálta normálisan kifejteni véleményét a feldúltan járkáló lánynak. Csendesen és a helyzettől elszomorodva elmagyarázta álláspontját és egy félórás monológ végeztével kíváncsian és reménykedve várta, hogy ez milyen hatással lesz majd a lányra. Azt ugyan várhatta, mert a válasz csak annyi volt, hogy „befejezted végre?” Majd dúlt-fúlt tovább. Zoli sóhajtott egyet, de el volt szánva a sza152

kításra. Kezdett elege lenni ebből az időnként előforduló, mindent elsöprő őrületből, úgy érezte, minden szép dolguk ellenére ő ehhez túl fáradt. Most is pofázott egy fél órát és tessék, ennyit ért. Úgy érezte, hogy igaza van, de mivel a lány semmi jelét nem mutatta a logikus gondolkodásra való hajlamnak, csak rakta a fát tovább féktelen indulatának tüzére, hát gyorsan összepakolt és beült az Opelba. Utolsó képe a lányról az volt, hogy az dacos arccal ül egy lépcsőn és rá sem néz, ahogy kimegy a lakásból. Az autó elindult és a fiú kezébe vette a mobilját. Ránézett a bekapcsolt készülékre és tudta, ha most kikapcsolja, soha az életben nem látja többé a lányt. Nem szeretett visszakozni, ha már egyszer eldöntött valamit, de igazán sajnálta a dolgot és nem akarta elveszíteni Erát. Egy hirtelen mozdulattal ledobta az anyósülésre a készüléket és ezután gondolataiba merülve a vezetésre koncentrált. Alig jutott két utcánál messzebbre, amikor megcsörrent a telefon. A lány hívta és zokogva kérte, jöjjön vissza. Zoli szívét elborította a szerelem és már rohant is. Közben persze egyfolytában vigasztalta a hüppögő lányt és már alig várta, hogy a karjaiban tarthassa újra. Sokáig nem kellett várnia, és a reggel, megint összegabalyodva találta őket a nagy franciaágyban. Folytatódtak a dolgos hétköznapok. A lánynak volt egy üzlete a belvárosban, amely igen jól ment, hála a lány tehetségének. Nem ez volt az első üzlete, volt már neki ezelőtt is, még főiskolás korában egy bizsubolt a Keletinél, az is dübörgött anno, így már akkoriban kiderült a lány jó érzéke az üzleteléshez. Annyi pénzzel császkált néha a kicsi lány, hogy Zoli csak nézett. Nagyon aggódott is miatta, de a csajt nem kellett félteni, megvolt a magához való esze, na meg az óriási szája. Zoli mindig mondta is neki, hogy egyszer még meg fogja járni a 153

nagy szájával, de szerencsére ez elmaradt. A fiúnak is egyre jobban ment, mert a kis cég nagy cég lett. Annyira bedolgozták magukat a bankba, hogy végül a bank megszüntette saját marketing cégét, és Anna vezetésével megalapított egy új, részvénytársaságként működő, hatalmas háttérrel bíró új céget. Anna lett a vezérigazgató, Zoli pedig egy saját területet kapott, ugyancsak igazgatóként. A beszerzésekért felelős területi igazgatója lett az Rt.-nek. Nagy volt a verseny és nagyon észnél kellett lennie a fiúnak. Most aztán megnyílt a nagypálya előtte, az egykori melósgyerek előtt, aki időnként nem is hitte el hova jutott. Igazgatókkal levelezett a bank különböző területeiről, emberek dolgoztak a keze alatt, és rengeteg mindenért ő volt a felelős, de sikerült felnőnie a feladathoz Anna legnagyobb megelégedésére. Annyi pénzt keresett hamarosan, hogy a kis lakótelepen, ahol anya is lakott még Jóskával, vett egy nagyon szép, háromszobás lakást, teljes Dunai panorámával. A lakás tulajdonosai ismerték őt még kölyök korából, először azt hitték, hogy csak viccel, amikor bejelentette, hogy őt érdekli az ingatlan. Nem értették, honnan van ennyi pénze, hogy készpénzért, szinte nem is alkudva kifizeti, amit kértek. Meglett a lakás, a fiú kicsit kipofozta, majd kiadta bérbe, hogy anyának legyen egy kis mellékes jövedelme. Ő csak annyit kért cserébe, hogy ne neki kelljen foglalkoznia a bérlőkkel. Anya persze örült, jól jött a kis mellékes. Apját is támogatta a fiú, de elég ritkán járt hozzá. Nem nagyon tudtak miről beszélgetni, a fiúnak akkor még mások voltak az értékek, mint amit apja tudott volna nyújtani neki. Ezt ma már nagyon bánja, de mit lehet tenni. Elfogadta, hogy akkor ő olyan volt amilyen, nyilván nem véletlenül. Ez van. Illetve volt. Nagyon jól éltek Erával, dőlt a pénz, amit kitaláltak, azt csináltak. Volt azonban egy lezáratlan ügy az életükben, amelyen a lány makacssága miatt nem 154

tudtak tovább lépni. A lány előző barátja, egy fiú a hegyről, csúnya helyzetbe hozta Erát. Mialatt vele járt, párhuzamosan volt egy másik barátnője is. A másik lány teljesen más környezetben élt, egy Margit-körút környéki bérházban. A lány teljesen el volt szédülve a budai aranyifjútól, benne látta álmai férfiját. Rózsaszínű álmokat szövögetett, hogy hogyan szül neki majd gyerekeket, milyen szépen élnek majd és hasonlók, amikor egy nap becsapott a villám. Féltékenységében igyekezett minél több információt szerezni szíve választottjáról, mert valahol a lelke mélyén sejtette, hogy a fiúnak ő nem elég. Egy nap, amikor a fiú ottfelejtett telefonját túrta, ráakadt Era számára és gyanúsan soknak találta az arra a számra indított hívást. Felhívta hát, és így kiderült a turpisság. Találkoztak a lányok és átbeszélték a helyzetüket. Era biztosította a lányt, hogy ő többet ezután rá sem néz a fiúra, viheti nyugodtan, majd ebben látszólag megbékélve el is váltak egymástól. Era nem sokat habozott, vérmérsékletéhez méltóan páros lábbal rúgta ki a meglepett pasit, és az megértve a helyzet véglegességét nem is próbált maradni. Tett ugyan később még egy tétova kísérletet a dolog rendezésére, de akkor már felbukkant a képben Zoli, hát nem sok esélye volt a dologra. Azonban, a másik becsapott lánynál más volt a helyzet. A lány – Mária –, képtelen volt túltenni magát a dolgon, és valamilyen fura logika mentén Erát tette meg főbűnösnek. Őt okolta kapcsolatának beszennyezéséért. Hinni akart a fiúnak, aki ki tudja, milyen hazugságokkal állt elő nála, és tiszta szívből gyűlölni kezdte Erát, aki gyakorlatilag éppen olyan áldozat volt az ügyben, mint ő. A kialakult helyzettel képtelen lévén megbirkózni, elkezdte hát üldözni gyűlölete célpontját. Ez abból állt, hogy telefonon zaklatta a lányt. Felhívta éjjelente, vagy hajnalok hajnalán, karácsony este, lehetetlenebbnél lehetetlenebb időpontokban, és hangját elváltoztatva fenyegetőzött, 155

hörgött a telefonban. Era sejtette, hogy honnan fúj a szél és először még sajnálta is a szerencsétlen idiótát, aki nyilvánvalóan belezavarodott szívének összezúzásába. Azonban később ez kezdett terhessé válni számára, de Zoli egyszerű tanácsa ellenére – hogy cseréljen számot – a makacs lány nem volt hajlandó érdemben tenni ellene. Csak gyűlt és forrt benne is a harag. Ehhez jött még a váratlan meglepetés is, hogy Erának elmaradt a menstruációja. A zaklatások csak nem maradtak abba, és Mária valahogyan megtudta azt is, hogy Era áldott állapotba került. Ettől még jobban megvadult, ki tudja milyen gondolatokat babusgatva zavart elméjében. Már olyan telefonokat eregetett, amiben a babát átkozta és azt bizonygatta, hogy anya és gyermeke egyaránt, mindketten meg fognak dögleni. Ezzel betelt a pohár, és mivel a makacs lány továbbra sem volt hajlandó számot cserélni, Zolinak nyilvánvalóvá vált, hogy tennie kell valamit az ügyben. Még tett néhány kísérletet arra nézve, hogy rávegye menyasszonyát – akit egy Korfun eltöltött csodás nyaralás alkalmával jegyzett el. Álltak a naplementében térdig a tengerben. Csak ketten voltak a lemenő nap fényében, és boldogságuk nem ismert határokat, amikor felhúzták egymás ujjaira a tiszta felületű, szépen csillogó két aranygyűrűt – de a lány arra hivatkozva, hogy minden ismerőse, barátja – akikből tényleg rengeteg volt neki – ezt a számot ismeri, nem volt hajlandó erre. És különben is, nehogy már egy ilyen kretén miatt kelljen neki azt tenni, amit nem akar. Jól jellemezte ez a hozzáállás a lány akkori gondolkodásmódját. Pedig mennyi, de mennyi kellemetlenségtől szabadulhattak volna meg, ezzel az egyszerű kis húzással. De a dolgok másképpen alakultak. Ennek az időszaknak a legfontosabb eseménye egy gyors frigy volt, amely nagyon boldoggá tette őket. Egyszerű és 156

szép esküvő volt, kevés meghívottal. Era részéről a szülők, néhány rokon, és közeli barát, Zoli részéről pedig ugyancsak a szülők (apát Jóska képviselte), valamint ugyancsak néhány rokon és barát voltak jelen. Apa nem örült a dolognak, de megértette, hiszen ismerte anyát jól és tudta, ha ő elmenne, anya maradna távol egyszem fia esküvőjéről. Hiába, anya sosem volt egyszerű asszony. A nászútra Izraelbe mentek, ahol nagyon jól érezték magukat, de a lány állapota miatt a Holttenger és Masada meglátogatását kihagyták, az egész napos buszozás megterhelő volta miatt. Jeruzsálem azonban lenyűgözte őket. Bebarangolták később Rómát, és Londont is, de Jeruzsálem, az valami más volt. A fiúnak azóta is az egyik legkedvesebb emléke, a város ódon falai között eltöltött idő. Csodás egy hét volt, de sajnos hamar véget ért. Amikor hazajöttek, remélték, hogy a zaklatás talán végre abbamarad, de reményük hiú ábrándnak bizonyult. Úgy döntöttek, eljött az ideje annak, hogy ők is törjenek egy kis borsot Mária orra alá, hátha elmegy a kedve és abbahagyja a zaklatást. Hamar kiderült azonban, hogy nem tudnak egy elmebeteg fejével gondolkodni, de hát honnan is tudtak volna. Kinyomozták Mária lakcímét és elmentek hozzá. Telenyomták az ajtózárakat pillanatragasztóval – a fiú csinálta, amíg a lány falazott neki –, majd leléptek a helyszínről. A zaklatások azonban nem enyhültek. Elmentek egy újabb adag ragasztóval, de ez sem segített. Miután a harmadik alkalom is csak rontott a helyzeten, más taktikát választottak. Zoli – lévén őszinte és normális gondolkodású fiú – bízott a józanész és az értelem fegyverében, rávette hát Erát, hogy tegyenek egy kísérletet a békés rendezésre, de a dolog sajnos éppen fordítva sült el. Egy nap, késő délután, amikor Mária – aki egyébként diplomás volt és vezetői beosztásban 157

dolgozott egy német óriáscég hazai képviseleténél – hazaért munkából, várták őt a háza előtti kis parkolóban. Tényleg csak beszélni akartak vele, különösen Zoliban égett a vágy, hogy kulturáltan tegye rendbe az ügyet. Eltervezte mit fog mondani, hogy Mária értse meg, Era már a felesége, babát várnak, nyugalomra vágynak, hát mi értelme van ennek az őrületnek? Meddig akarja még folytatni ezt az ostoba és parttalan játékot, amely egyébként már egyáltalán nem vicces. De nem volt módja ezeket megkérdezni. Amikor Mária megérkezett és Zoli elindult felé, befutott a másik férfi is, Era előző partnere. Zoli nem vette észre, az őt hátulról elérni igyekvő férfit, teljes figyelmét lekötötte Mária, aki telefonjával a kezében éppen kikászálódott autójából. Amikor észrevette Zolit nagyon megrémült, és talán támadástól tartva meg akarta ütni a fiút, aki persze könnyedén elhárította a támadást, kiütve a nő kezéből a telefont. Az elrepült és Zoli éppen neki akart volna kezdeni mondókájának, amikor hátulról a nyakába vetődött az másik férfi. Zoliban a másodperc tört része alatt tűnt el a diplomata és adta át helyét a vadembernek. Egy mozdulattal odébb lökte a nekirontó Máriát, aki ettől nekiesett a parkoló autója oldalának, majd teljes figyelmével az őt hátulról fojtogató támadója felé fordult. Brutálisan erős volt a fiú, hát még így, hogy vérébe vödörszám ömlött az adrenalin. Simán lefejtette a nála jó egy fejjel kisebb férfi karját a nyakáról, majd megfordult, és elkapta a támadóját. Belemarkolt a férfi hosszú, zsíros hajába, majd lecsavarta jó mélyre, amitől a férfinek derékszögbe kellett hajolnia. Egy mozdulattal odahúzta Mária parkoló autójához, és bal kezével testét megtámasztva, jobb kezében a férfi fejét tartva ütemesen verdesni kezdte azt, az autó tetejébe. Amikor a férfi ellenállása megszűnt, megelégedett művével és zihálva ellökte a megtépázott harcost. Azok ketten, egymást támogatva 158

odébb vonszolták magukat, majd egy kölcsönös ordítozós szópárbajt követően, mindenki elhagyta a helyszínt. Zoli nagyon rosszkedvű lett az esettől, de Erára igen nagy hatást tett „hősiessége.” Bár jól esett neki a lány hízelgő elismerése, de utálta ezt az énjét, akivel már azt hitte, egyszer és mindenkorra leszámolt. Era látta, hogy a fiúnak nincs jó kedve, de neki nagyon is kedvére való volt a dolgok ilyen alakulása. Élvezettel idézte fel, azok, hogy megkapták a magukét. Boszszúszomja végre kielégülhetett. Azonban a dolgok nem érnek ilyen egyszerűen véget. Kevéssel az eset után, egy este megszólalt Era lakásának kaputelefonja, és egy rendőr kereste Zolit. A fiú otthon volt, de Era letagadta őt. A rendőr megkérte a lányt, hogy vagy menjen le hozzá vagy engedje be. A lány lement. Amikor visszajött, két idézés volt nála. Mindkettejüket beidézték tanúként egy meghallgatásra, a második kerületi kapitányságra. Nem értették, hogy az idézéseket miért nem a posta hozta, de mivel nem volt rutinjuk az ilyesmiben, napirendre tértek a dolog felett. Pontosan tudták miről van szó. Zoli azt javasolta, hogy tagadjanak le mindent. Abból baj nem lehet. Végig gondolták a lehetőségeiket, és végül igazuk tudatában úgy döntöttek, hogy az igazságból nem lehet bajuk. Tévedtek. Egy fiatal vizsgálónő fogadta őket, Ilonaként mutatkozott be. Először Era vallomását vette fel, utána Zoliét. Nem tévedtek, a parkolóbeli incidensről volt szó, megfűszerezve az ajtózár több alkalommal történt megrongálásával, valamint még a mobiltelefon tönkretételét is a nyakukba akarták varrni. A rendőrnő meglepően ellenségesnek tűnt, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy melyik fél pártját fogja az ügyben. Mint később kiderült, Ilona jó barátságban volt Máriával. Ezt azonban Zoliék akkor még nem tudhatták, így kicsit meglepődtek a vizsgálójuk ellenséges magatartásán. Sajnos a kocka el volt vetve, és 159

mire észbe kaptak, már túl sokat elárultak szerepükről. Ilona ügyesen kérdezett, mindenképpen igyekezett kidomborítani a két fiatal tettének súlyosságát. Megpróbálta őket csőbe húzni, leginkább azt akarta kicsikarni valahogy belőlük, hogy a cselekményt előre eltervezték. Mindig becsempészett egy-egy erre vonatkozó kérdést. Zoli a végén már ideges lett, és úgy válaszolt a nőnek, mintha egy értelmi fogyatékosnak magyarázna. Ilona sztoikus nyugalommal vette fel a vallomást, újra és újra próbálkozott, nem unta meg. Végül nagy sokára feladta a dolgot és elengedte a fiatal párt. Az ügy sajnos tovább jutott és átvette az ügyészség, majd vádat emeltek ellenük garázdaság, közbotrányokozás és rongálás vétsége miatt. Eljött a tárgyalás napja. Mindkét fél állított tanút is. Zoliék az ismét vele szorosabb kapcsolatot tartó Gézit és aktuális barátnőjét kérték fel tanúnak, akik egy pár napos közös pihenés alkalmával, alaposan megtapasztalhatták a telefonos zaklató ámokfutását. A vád egy állítólagos szemtanút hozott, aki mindent látott az ablakából, ami a parkolóban történt. Az ügyet tárgyaló bírónő hamar képbe került az ügyet illetően, a vád tanúját percek alatt ellentmondásba keverte. Tiszta sor volt, hogy a tanúnak fogalma sincs arról, hogy valójában mi is történt azon a napon. Zoliék tanúit meg sem hallgatta, mert – ahogy elmondta – pontosan érti a helyzetet, de most nem a zaklatás ügyében vannak itt, neki azt nincs módjában vizsgálni, a védelem tanúi pedig ebben a vonatkozásban kívántak tanúvallomást tenni. Az ítélet hamar megszületett, amelyet mindkét fél elfogadott. (A tárgyaláson csak a vádlottak, a tanúk, és a két védő volt jelen.) A bírónőn Zoli nagy örömére egyértelműen érezhető volt, hogy velük szimpatizál. Elmondta, hogy a vád állítása nem életszerű és a meghallgatott tanú is nyilvánvalóan teljességgel hiteltelen, azonban mivel az ügy – egyébként számára tel160

jesen világos és érthető – előzményei a jelen helyzetben nem képezik a tárgyalt ügy részét, ő csak ebben az ügyben ítélhet. Erát felmentette, Zolit pedig egy év próbára bocsátotta. A fiatalok megkönnyebbülten távoztak a bíróságról és Era megígérte Zolinak, hogy végre megválik régi telefonszámától is. A zaklatások, talán a számcsere hatására végre megszűntek. Egészen hihetetlen volt ez a szokatlan nyugalom, de jól jött, hiszen Era pocakja már igen szépen gömbölyödött eddigre. Jártak terhesgondozásra, és a rendszeres vizsgálatokra is, amelyeken legnagyobb örömükre, minden a legnagyobb rendben volt. A fiúnak már akkoriban szemet szúrt, – bár még teljesen fogalmatlan volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban –, hogy milyen gusztustalan a „terhes” megfogalmazás egy áldott állapotban lévő nő vonatkozásában. Számára terhes, a rendőrségre és a bíróságra való járkálás, meg a kuka kirángatása a ház elé és hasonlók voltak. Nem tudta a dolog okát, de már akkoriban sem tetszett neki. Hogyan lehet egy baba „teher”, egy normális nő számára? Azért mert amikor megszületik, lesz vagy három kiló? Dehogy! Ez nem teher, hanem végtelen boldogság. Áldott állapot, nem, hogy teher. Akkor nem gondolta ezt tovább, csak egyszerűen feltűnt neki a dolog és megjegyezte magának. Ma már az okát is tudja. Egy csodás kisfiú volt Era pocakjának lakója, aki igencsak készülődött már erre a világra jönni. Era annál az orvosnál készült szülni, aki őt is a világra segítette. Nagy dolog volt ez. A lány félt a szülési fájdalmaktól ezért abban maradtak az orvossal, hogy epidurális érzéstelenítéssel fog szülni. Era nagyon örült, mivel Zolinak a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy végig bent lesz a szülés folyamán, hogy amiben csak lehet, segítsen neki.

161

Lassan közeledett a kiírt nap, Era már nehezen mozgott. Óriási pocakjától nem bírt sem aludni, sem semmi olyat tenni, amihez az egyébként pörgős természetű lány hozzá volt szokva. Végre eljött a várva várt nap, és a szülés, annak rendje-módja szerint megindult. Már éjjel elkezdődtek a fájások, de tudták, még korai lenne elindulni a kórházba. Figyelték, hogy nem gyorsul e a dolog, de minden úgy történt, ahogyan várták. Végül reggel Zoli felkapta a már régen öszszekészített kórházi cuccot, és Erát besegítve az autóba, óvatosan elindultak a kórházba. Hamar beértek és nagy örömükre kevéssel utánuk befutott Era orvosa is. Na, mi újság gyerekek? – kérdezte. Áh, szülünk? Nagyszerű! – És ezzel el is volt intézve a dolog részéről. Erát elvitték felkészíteni a szülésre, Zolit pedig elküldték átöltözni, ám kiderült, hogy nincs tiszta műtősruha, amelyet felvehetne. A doki oldotta meg a problémát, adott egy garnitúrát a sajátjából. Ez azonban kissé vicces helyzetet eredményezett, mert a doki úgy százhatvan centi körül lehetett, míg Zoli bő százkilencven centi és egy mázsa volt. Mindegy, nem volt mese, magára húzta valahogy a kapott ruhát és nagy izgalommal bevonult a bába vezetésével a szülőszobába. A lány már ott feküdt, és láthatóan nem volt valami jól. Elmondta Zolinak, hogy nem is a saját orvosa csinálta az érzéstelenítést, hanem valami hentes, aki úgy bánt vele, mint egy kampón lógó fél disznóval. Fájt neki a beszúrás és most elég furán is érzi magát. Nem mozoghatott, ki volt kötve, mint egy kísérleti állat, ami egyrészt igen megalázó helyzet volt, másrészt nagyon kényelmetlen is. Már nagyon bánta, hogy így döntött, de nem lehetett mit tenni, sodródni kellett az árral. Míg a lány szétrakott lábakkal, kikötve feküdt a szülőágyon, Zoli megkapta az instrukciókat a szülésznőtől. Hogy mennyit adhat inni a lánynak, mire figyeljen és így tovább. Zoli figyelmesen hallgatta, majd 162

amikor a bába végzett elmondta neki, hogy hozhatna neki egy szendvicset és egy sört. A bába először meghökkent, de aztán poénra vette a dolgot és megígérte neki, megnézi, mit tehet. Nemsokára meg is érkezett egy adag szendviccsel, amit a lány anyja készített a mindig éhes fiúnak. Zoli az ölébe terített egy tiszta törlőkendőt, majd békésen falatozni kezdett a vajúdó lány mellett. Múltak az órák, de a baba csak nem igyekezett világra jönni. A magzatburok sem repedt még fel, a doki ki is tűzte már, mikor jön majd burkot repeszteni. Talán ezzel kellett volna kezdeni, mert, ahogy megérkezett, elfolyt a magzatvíz és beindult a kitolási szakasz. Igen ám, de a lebénított lány semmit sem tudott hozzátenni a dologhoz. Ami még rosszabb volt, hogy az érzéstelenítés sem sikerült rendesen, így még fájdalmai is voltak. A testének bizonyos pontjait érezte, míg másokat nem, hihetetlen rossz érzés volt, ahogyan később elmesélte, ráadásul tilos volt mozognia is. Ennél jobban elrontani nem is lehetett volna egy szülést. A szülésznő és a doki is Era körül szorgoskodott, Zoli meg egyszerre akart mindenhol lenni, hogy egyrészt mindent lásson, másrészt, amiben csak lehet, segítsen. A lány kínjában hangosan üvöltött és remegett a kimerültségtől, de a baba nem nagyon akart előbújni. Végül a bába megfogta a kisfiú fejét, a doki nyomta Era hasának a tetejét Zolinak pedig kiadta, hogy tartsa és nyomja előre a lány fejét. A fiú nem is tétovázott, szegény lánynak majdnem letörte a nyakát úgy nyomta előre, mintha az élete múlna rajta. Era üvöltött, a doki izzadt és nyomott, a bába dirigált és próbálta csitítani az üvöltő lányt, Zoli pedig azon gondolkodott, hogy milyen lehet így világra jönni. Szar. Erre jutott. Azóta tudja, hogy igaza volt. Mire Berti, a kisfia végre előkerült, Era már csak nyöszörgött, és mozdulni is képtelen volt. Úgy remegett kimerült teste, mint a kocsonya. A bába odatartotta a fiú orra 163

elé a köldökzsinórt, és egy görbe ollót, hogy válassza el anyát gyermekétől. Elsütött egy fáradt poént is, hogy nehogy Berti fütykösét találja elnyisszantani a megilletődött kispapa. Zoli nem nagyon volt humoránál, de a köldökzsinórt egy határozott mozdulattal elnyisszantotta. Meglepődött annak kemény ellenállásán. Nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz elvágni, de ezzel nem volt gond. Volt viszont gond Bertivel. A baba nem adott életjelet magáról. Persze csecsemő orvos sehol. A doki kiszívta a baba orrából a váladékot és masszírozni kezdte a kis mellkasát. Semmi reakció. Era csak remegve feküdt ezalatt és úgy tűnt, semmit sem tud a külvilágról. Zoli és a bába dermedten figyelték az orvos erőlködését. Az csak masszírozta a nyugodtan fekvő apró kis testet, de semmi sem történt. Zoli akkor ijedt meg igazán először, amikor a doki rászólt a mozdulatlan kisfiúra, hogy ne szórakozzon már. Ezután gyorsan történtek az események. Megfogta a baba két lábát a bokáinál és fejjel lefelé felemelte. Elkezdte paskolni a fenekét és a talpait a gyereknek, ami elég brutális eljárásnak tűnt a továbbra is dermedten figyelő Zoli számára, de a dolog működött, mert Berti végre beindult. Elkezdett szörcsögni és végre felhangzott az első üvöltés is. Zoliban is azonnal beindult a védelmi ösztön és úgy ugrott oda, mintha a doki bántani akarná a csepp kis embert. Eddigre előkerült egy csecsemős nővér is, aki elvette a doki kezében üvöltő gyereket, és szakavatott mozdulatokkal elkezdte ellátni. Közben Zoli ismét félájult felesége felé fordult, hogy megnézze mi a helyzet szegény lánnyal. Ő csak remegett, de a bába segítségével sikeresen megszülte a placentát is, amelyet a bába két tenyerébe fogva Zoli orra alá tolt, hogy a fiú jól szemügyre vehesse. Ezt Zoli meg is tette, és magában jó barátságot kötött az elhasznált szervvel, amely majd negyven hétig ellátta 164

kisfiát minden szükséges dologgal. Szerette ezt a kéttenyérnyi, sötétvörös kocsonyát, de a figyelme hamar visszatért a csecsemős nővér kezeiben, magatehetetlenül csüngő kicsiny fiúcskára, aki már egy csapból ráfolyó langyos áradatban szenvedte el evilági élete első fürdését. Amikor a nővér végzett, odébb vitte a kisfiút, és letette egy kis pelenkázó asztalra, amit egy bordó fényű infralámpa világított meg és melegített. Zolinak a piaci lacikonyhák jutottak eszébe erről, ahol tepsikbe rakott sült kolbászokat, hurkákat, és sült húsokat tartják melegen ilyen lámpákkal. A nővér ügyesen ellátta a kis köldökcsonkot, majd bebugyolálta az immáron tiszta apróságot egy nagy, pólyaszerű valamibe és már indult is volna vele, hogy elvigye valami tesztre. De Zolit nem tudta megkerülni. A fiú ott tornyosult felette és mire észbe kapott, a baba már az újdonsült kispapa kezében pihent. Amikor szólt volna, érezte, hogy egy kéz csusszan a zsebébe, így hamar letett reklamációs szándékáról és elmondta, hogy tulajdonképpen maradhat is a baba az apukával, a tesztet éppenséggel meg tudják később is csinálni. Miután Erát is ellátták, kihúzgálták belőle a különböző branülöket, leragasztották, lepucolták, megvarrták, bekötözték, végre együtt lehetett a kis család. Kitolták a továbbra is mozgásképtelen, letakart lányt a folyosóra, ahol a család várta őket, kezeiket tördelve. Zoli karján a kis Bertivel, büszkén vigyorogva vonult a lány kocsija mellett. Teljesen meg volt hatódva attól, ahogy a cseppnyi emberke már a mutatóujját szorongatta mind az öt kis ujjacskájával. Gyorsan körbemutogatta az összes családtagnak, majd leült egy székre Era mellé és még három órát, amíg a lány megfigyelése le nem telt, így maradhattak ők hárman, a kórház szülészetének egy félreeső folyosószakaszán. Így indult a kis család első közös napja idekint. Végül oda kellett adnia a babát egy nővérnek, és a közben valamennyire 165

magához tért lánytól is el kellett búcsúznia. Az átélt élményektől teljesen lenyűgözve tért haza kis kertvárosi házukba, amelyet nem sokkal ezelőtt, a család segítségével sikerült megvásárolniuk. Még Eráék kedvenc balatoni nyaralója is áldozatul esett a házvásárlás projektnek, de a gyerek mellé kertes ház dukált, Era így döntött, nem volt mese. Később, amikor Zoli már bőven Zoltánként felidézte ezt a szülést, és jóval később született kislányuk születését is, rájött egy nagyon érdekes dologra szülés-születés-halál fogalomkörrel kapcsolatban. Feltűnt neki a kimondhatatlanul nagy különbség a két folyamat között. Eszébe jutott Péter csendes, békés távozása, ahogyan normális esetben meghal egy ember. Csendes, békés aktus ez, nincs vér, – látott ő még mást is – nincs üvöltés, nincs fájdalom, csak a végtelen béke és nyugalom. Sosem felejti el Péter békés és nyugodt arcát, amelyen inkább megkönnyebbülést vélt felfedezni, talán a sok szenvedéstől való megszabadulás miatt, amelyet az utolsó időszakban át kellett élnie. Ki tudja? Egy azonban biztos volt számára, a halál – amennyiben így, ahogy Péter esetében jön el – bizonyosan sokkal kellemesebb élmény, mint egy átlagos születés, legyen az bármilyen jól sikerült is. Kislányuk Mara születésénél már nem követték el azt a hibát, hogy Erát érzéstelenítsék, a lány egyébként is át akarta élni az egész folyamatot. Végig aktív volt, kádban feküdt, sétált, és csak a legvégső szakaszban kellett felülnie a szülőszékbe, ahol az orvos és a szülésznő segítségével hamar kibújt a kislány. Bár itt is volt némi komplikáció, mert a köldökzsinór a kicsi nyakára tekeredett és nagyon nem akarta őt kiengedni a szülőcsatornából, de végül a szülésznő hihetetlen rutinosan világra segítette, és megszabadította babájukat fojtogató helyzetéből. Zoli kicsit megrémült, amikor először meglátta 166

a baba fejét, mert az inkább sötétlila volt, mint babarózsaszín, tartott is tőle, hogy esetleg valami zűr lesz az oxigénhiány következtében, de hála a Teremtőnek, a kicsi makkegészséges, okos és szép kislánnyá cseperedett később. A köldökzsinórt ismét ő vágta el, de sajnos a placenta szétszakadt már Era méhében, így nem lehetett megszülni, művi úton kellett eltávolítani a lányból. Gondolkodott is azon, hogy ha mondjuk, most száz évvel ezelőtt élnének, akkor már búcsúzhatna is a lánytól? Hogyan lehetséges az, hogy egy ennyire gyönyörű dolog, mint egy kisember evilágra érkezése ennyi nyomorúsággal jár? Érzett ebben valami óriási ellentmondást. Oké, vannak sokkal komplikációmentesebb szülések is, gyertyafény, halkan, suttogva beszélő személyzet, esetleg otthoni környezet, halk zenével, és ehhez egy különlegesen tágulni képes szülőanya, akiből gyakorlatilag kicsusszan a baba és már mehet is a cicire. Biztosan van ilyen is, de a fiú nem ezt látta. Ő a szomszédos szülőszobákból is csak üvöltést, és jajgatva vajúdó nőket hallott mindkét esetben. Rengeteg vért és egyéb dolgokat látott, kimerült, vértől és magzatmáztól iszamós, szétázott bőrű, ráncos gyermeket, – oké, Berti nem volt ennyire szutykos, ő csak szimplán belehalt a saját születésébe – lényeg az, hogy a nagy átlag, ahogy tudja és tapasztalta, valami hasonlót él át egy szülés alatt. Átlag tizenkét óra a vajúdással, a kitolásig. Sok esetben olyan sérülésekkel, amelyek utána sokáig emlékeztetik még a kismamát a dolog kevésbé szép részére. Persze, ez egy csoda. Hihetetlen boldogság és annál felemelőbb érzés talán nincs is, mint amikor egy anya először ölelheti magához a saját babáját, aki a testében növekedett már oly sok ideje, de azért fura, hogy ezért a csodáért így meg kell szenvedni. Arra a következtetésre jutott, hogy vagy nagyon rosszul csinálnak valamit azok, akiknek az a foglalkozásuk, hogy evilágra segítsék az 167

újonnan érkezőket, vagy pedig ez egy olyan világ, ahova csak így lehet, így kell megérkezni. Ha pedig ez így van, márpedig a jelen ismereteink szerint így van – hiszen még nem is oly rég rengetegen bele is haltak a szülésbe – tehát eszerint ma jobban csinálják, mint akkoriban, ez esetben a halálnak nevezett aktus, egy sokkal szelídebb átmenet kell, hogy legyen, valahova. Ó nem, persze, hogy nem merné ezt a gondolatát bevallani soha senkinek. Hiszen sejti, hova vezetne egy ilyen eretnek gondolat megosztása. Ha csak szimplán lehülyéznék, már megúszta, de tartott tőle, ennél sokan, sokkal tovább is elmennének. Dehogy akarta ő ezt, inkább csak szépen megtartja magának ezeket a gondolatokat. Egyébként is, vagy igaza van vagy nem. De szerinte igen. A logika nagyon erős és kérlelhetetlen dolog. Ő azonban nem érte be ennyivel, és továbbment ezen a szálon, ahol még egy érdekes párhuzamot vélt felfedezni a két dolog természetét illetően. Ha erre a világra, az anyag világába szenvedéssel, kínlódva érkezünk, akkor talán ez a minőség felel meg ennek a világnak, vagy másképpen fogalmazva talán ez a szenvedések világa is. Ha pedig majd a másik oldalra, – amit ma halálnak nevezünk – békében és csendes nyugalommal térünk meg, akkor az pedig talán valóban a béke és a csendes nyugalom világa. Ki tudja? Van is erre egy igen érdekes és elgondolkodtató kifejezés, még a bölcs öregeinktől. Ők úgy mondták, ha valaki meghalt, hogy „jobb létre szenderült”. Vajon mire gondolhattak pontosan? Lehet, hogy nem így van, de így tűnt ez logikusnak számára. Na, majd kiderül, ez egyszer legalább biztos. Végre valami. Később, ahogy múlt az idő, egyre bizonyosabb lett ebben az elgondolásában, de történetünk idején ez még a jövő zenéje volt. Tehát Zoli apa lett. Megszületett kisfia Berti, aki egy csodás, egészséges kis lurkó lett. Sok-sok örömét lelte benne Era és Zoli is. Voltak persze 168

kisebb zűrök, nehéz éjszakák, egy-két kórházi ügy is, de az anyagi test bizony megköveteli a törődést. Főleg, ha az azt bekalibráló tudat is szitaszerű. Berti érkezését és a zaklatások lezárulását követően, életük visszazökkent a normális kerékvágásba. Sokat dolgoztak mindketten, bár Zoli munkája egyre több szabadidőt engedett meg számára. Beosztottjai kézben tartották a napi ügyeket, neki igazából csak irányítania kellett őket, meghozni a szükséges döntéseket, és egyeztetni, valamint beszámolni Annának. Nagyon jól keresett, egészséges, fiatal és boldog volt, úgy érezte, feljutott a csúcsra. Hihetetlen volt számára mindez, de nagyon élvezte. Amikor időnként eszébe jutott az egykori énje, a betonárugyárban három műszakot lehúzó, vagy az autómosóban dolgozó Zoli, akkor úgy érezte, hogy az egy másik élet, egy másik valóság része volt, a katonaidőről nem is beszélve. Saját maga is elképedt ezen a hihetetlen és valószínűtlen történeten, amely ráadásul a saját élete volt és, amelyen talán már egykori barátai sem röhögnének annyira. Sokat gondolkodott azon, mivel érdemelhette ki ezt a rengeteg jót, amit kapott. Igen kapott. De vajon kitől? Tudatában kezdett megjelenni egy csíra. Egy gondolat, amely ugyan még sokáig nem szökkent szárba, de már megjelent. Érezte, hogy a dolgok nem csak úgy véletlenül, maguktól történnek. Sejtette, hogy kell lennie valamiféle öszszefüggésnek. Az nyilvánvaló és logikus volt számára, hogy az ember a tettei következményeképpen jut el valahova, legyen az börtön, vagy a legmagasabb munkahelyi beosztás, a legjobban fizető állás. Innen pedig, már csak egy lépést kellett fejben megtennie ahhoz a gondolathoz, hogy ha ez a dolgok anyagi síkján, a fizikai világban így működik, akkor miért lenne másképpen az érzelmi, a belső világban? Tehát 169

kitől és miért kapta ő ezt a rengeteg jót? Megszolgálta-e és ha igen, akkor mivel? Ezek a kérdések kezdtek benne felbukkanni, és ezek a kérdések óhatatlanul elindították őt egy olyan úton, amely bizonyosan vezetett valahová. Persze ezek az első, tétova lépések, még inkább csak valamiféle vaksi tapogatózások voltak a homályban, de arra mindenképpen jók, hogy a fiú keze egyszer csak megtalálja majd a kilincset, amely az ajtó kinyitását lehetővé tette számára. Ekkoriban vette rá őt, valamilyen kisebb csoda folytán Era arra is, hogy hajlandó legyen vele végigcsinálni egy agykontroll alapkurzust. Ez két teljes hétvégét ölelt fel, és a végére már a fiú is határozottan élvezte. Rendkívül érdekes volt számára olyan tapasztalatokra szert tenni, amelyek eddig tökéletesen ismeretlenek és idegenek voltak számára. Néhány ott megtanult dolgot, a későbbiekben rendszeresen sikerrel alkalmazott is, ám a tanultak jelentős része, egyelőre csak el lett raktározva egy ritkán használt kis raktár mélyére, agyának egy félreeső zugában. Új élete azonban hozott néhány számára sajnálatos változást is. Régi barátaival, szinte semmilyen kapcsolata nem volt már. Lénához sem járt, mert sajnos, Era nem igazán bírta Lénát. Persze ezt sosem ismerte el, de attól még így volt. Zoli pedig, bár néha árulónak érezte magát, – hiszen, voltaképpen szinte mindent Lénának köszönhetett – természetszerűleg Era mellett döntött. Era volt a felesége, gyermeke anyja. Később, valahol, valaki azt mondta neki ezzel kapcsolatban, hogy ne törődjön ezzel, hiszen valójában semmit sem köszönhet Lénának. Csak magának köszönhet mindent. Mindketten adtak a másiknak valamit abban a kapcsolatban. Az, hogy abból ki mennyit profitált, az adott egyén személyes ügye. Azok, akik eltűntek, eltűnnek mellőle, már érdektelenek a jelen szempontjából, ne 170

sajnálja hát. Persze, szép dolog az, ha hálásak vagyunk valakinek, aki a múltban jót tett velünk, de ezek a kapcsolatok mindig, mindkét fél számára hordoznak magukban fejlődési lehetőséget, mindkét fél – bár sokszor a látszat ellenére – tesz bele pluszt a kapcsolatba. Tehát, nincs adósság egyik részről sem. Ezen később sokat gondolkodott, és bár időnként voltak kétségei, mégis, nagyjából igaznak érezte a dolgot. Az aranyélet tartott még egy ideig, de mint mindennek, ennek is eljött a vége. Az országban jelentős politikai fordulat következett be, és ennek hozományaként, az Anna mögött álló bázis, jelentősen meggyengült. Mindenki a saját pozíciójával volt elfoglalva, mindenki a saját bőrét igyekezett bebiztosítani, nem volt idő és kapacitás, mások hóna alá nyúlkálni, legyen az bármilyen csinos, kedves vagy lojális. Zolinak megszűnt az állása. A bankba új vezetés érkezett, és a régi stábot, úgy ahogy volt kirúgták. Nem rázta meg különösebben a dolog, hiszen nem voltak anyagi gondjaik, Erának továbbra is viszonylag jól ment az üzlete, de ismét változás következett, ez egyértelmű volt a fiú számára. Amivel eddig foglalkozott, ahhoz nagyjából értett is és képes lett volna továbbra is hasonló területen helytállni, de a végzettsége nem volt meg ehhez, a kapcsolati tőkéje pedig még kevésbé. Anna, az utolsó járandóságával adósa maradt, de a fiúnak eszébe sem jutott reklamálni emiatt, hiszen annyit kapott eddig is, amely jóval több volt annál, mint amit valaha is remélni mert. Mindig szeretettel és hálával gondolt a lányra ezután is, bár soha többé nem dolgoztak együtt. Eljött az idő, hogy ismét megpróbáljon a saját lábán megállni. Sok ötlete nem volt, de a véletlen – ami persze nem létezik – ismét a segítségére sietett. Előtte azonban ismét történt egy nagyon jelentős dolog az életében.

171

Apánál, ismét rosszra fordult a helyzet. Egy alkalommal elvitte őt egy régi, apa által nagyon kedvelt helyre, ahol sokat volt fiatal korában. A hely nagyon megváltozott, csalódást okozott apának. Semmi sem hasonlított már arra, semmi sem maradt abból, amely egykor oly kedves volt számára. Hazafelé csak ült némán az autó hátsó ülésén, és réveteg tekintettel nézett ki az elsuhanó idegen világra. Nem is emlékezett már, mikor mozdult ki utoljára a kis falujából –, ahogy ő mondta. Gyakorlatilag két-három kilométeres körben élte az életét, s a világ közben észrevétlenül és végérvényesen elment mellette. A fiú megkérdezte – érezve apa rossz hangulatát –, hogy mi bántja, mire apa azt válaszolta: „Zotyókám, ez itt már nem az én világom”, majd ismét hallgatásba merült. A fiú még ma is sokszor felidézi ezt a rövid beszélgetést, amikor ő szembesül az egyre gyorsabban, valami egyelőre kiszámíthatatlan cél felé száguldó világ kiismerhetetlen arcaival. Apa nem sokkal ezután elment. Sokáig nem jött rá, de végül, úgy egy évvel a halála után rádöbbent, hogy ő, saját maga intézte így. Amikor utoljára beszéltek, a fiú rohant valahova. Motorral volt, nem ment be hozzá, csak megállt a ház előtt. Még csak le sem vette a bukósisakot a fejéről, hogy adjon egy puszit apjának. Ezt sosem fogja megbocsátani magának. Vagy talán, ha egyszer elég bölcs lesz ehhez és mégis, hát akkor is mindig fájni fog neki. Apa kijött és néhány mondatot váltottak a kapuban. Apa a gyomrát fájlalta, régi problémája volt ez neki. A sok alkohol nem tesz jót a gyomorfalnak. Sem. A fiú kérdezte, hogy segíthet e valamiben, hogy miért nem kezelteti? Apa csak legyintett, és azt mondta, ő is ki tudja kúrálni, ugyanazt csinálja itthon, mint amit a kórházban csinálnának vele. Azért meg, minek bemenni? Zoli belenyugodott a dologba, de megígérte, hogy pár napon belül eljön, és akkor marad majd hosszabban. Így is lett, de 172

akkor már nem tudtak beszélni. Apa a búcsúzáskor azt mondta: „szia, te motoros!”, és széles mosoly terült el arcán. A fiú erre mindig emlékezni fog. Lehet, hogy iszákos volt az apja, lehet, hogy ottfelejtette az oviban egyszer. De tiszta szívéből tudta, hogy nagyon szerette őt és nagyon büszke volt az ő egyetlen fiára. Ez maradt meg neki apából, ő így emlékszik rá. Talán három nap telt el azóta, hogy látta. Már készült menni hozzá, de szerette volna, ha apa várja, és nem kell kocsmáról kocsmára hajkurásznia őt, majd hazavinnie, ahol vagy tudtak beszélni egymással vagy nem. Volt, hogy csak lefektette apát és otthagyta aludni. Ehhez most nem volt kedve. Hívta-hívta, de apa nem vette fel. Zoli bosszúsan gondolt arra, hogy biztos megint valamelyik kocsmában lóg. Apa gyakran hivatkozott arra, hogy igazából nem is az ital miatt jár oda, mert inni otthon is tudna, hanem a társaság miatt. Hogy legyen kihez szólnia. Nem jó a falakkal beszélgetni, mindig ezt mondta a fiúnak, ha szóba került ez a téma. Amikor másnap, sőt azután sem érte el, megrémült. Tudta, érezte, hogy ez most más. Abban reménykedett azért, hogy talán mégis bement a kórházba és szokásához híven nem tájékoztatta erről őt. De volt benne valami rossz érzés, ami eddig nem fordult elő. Igazság szerint régen fel volt már készülve erre a dologra, de más készülni valamire és más szembenézni a dologgal. Ma sem tudja biztosan megmondani miért, de úgy döntött, csak másnap reggel megy el megnézni mi a helyzet. Ha azonnal megy, talán ma is él apa. De nem ment. Ma már sejti, miért nem. Úgy hiszi, apa nem akarta és ő tudta ezt. Apa úgy döntött, elég volt ebből, és ha a fiú túl hamar jön, akkor még lett volna választás. De a fiú nem ment időben. Várt másnap reggelig. Akkor elment. Bement a kis kapun a ház udvarára. Hallotta az autók zaját, amint a ház előtti forgalmas úton egymást követve húztak el. 173

A kis lakás ajtaja zárva volt. Zoli halkan szólítgatta apját, de semmi választ nem kapott. Apa sokszor hagyta belül a kulcsot a zárban, ilyenkor mindig felhangzott mély, dörmögő hangja, hogy jövök már. Zoli most is hallotta ezt, de tudta, hogy csak a fejében szól a hang. Sóhajtva bedugta hát a kulcsát a zárba, amely akadálytalanul elfordult. A zárnyelv halk kattanással ugrott a helyére, és ahogy benyitott, azonnal látta, hogy nagy a baj. A kis fürdőből sötétbarna vérnyomok vezettek a szoba felé. Szörnyen büdös volt és néma csend. Zoli óvatosan kikerülve a nyomokat bement a kis szobába, ahol meglátta apja testét. Az ágy előtt térdelt és a felsőteste arccal lefelé azon nyugodott. Borzalmas állapotban volt, a fiú elszörnyedt a látványtól. Mögé lépett és a hátára tette a tenyerét, miközben halkan suttogta: „apa”. A test már hideg volt. Szörnyű érzés volt apja hátát hidegnek és olyan furcsán merevnek érezni. Látott már sokszor holttestet, még kiskamaszként, amikor a régi helyen laktak, állandóan belógtak nyaranta a Lipótmezőre, ahol volt egy hófehérre meszelt medence a személyzet részére. Abban rendszeresen fürödtek és utána, ha éppen nagyon bátornak akartak látszani, időnként belestek a kórbonctanra. Nem volt nehéz dolguk, mert az ugyan nekik magasan lévő, de mindig nyitott ablakon, mindössze egy retkes, zöld szúnyogháló feszült, nyilván a rovarok távoltartása céljából. Ha bakot tartottak egymásnak, simán beleshettek a helyiségbe, ahol több boncasztal és néhány alumínium hullatartó doboz állt. A dobozok alul tepsiszerűek, felül pedig félkörívesek voltak, ez furcsamód mindig nagyapja Singer varrógépének a fa dobozára emlékeztette őt. Nagypapa úri szabó volt, de fia más utat választott, pedig az öregnek volt néhány életképesnek tűnő ötlete, a család boldogulását segítendő. Nem lett belőlük semmi. Itt látott már több hullát, egyszer például egy fiatal nőét. Sosem fogja el174

felejteni a látványt. Szép nő lehetett. Karcsú fiatal teste volt, sűrű fekete fanszőrzete, amely éles ellentétben volt a sápadt test színével, elbűvölte a kiskamaszt. Nem látszott halottnak. Gyönyörű, sötét, hosszú haja volt, amely lelógott az asztal végén. Akkor nem Gézivel volt ott, hanem egy másik osztálytársával, és a két fiú sokáig nézte a nő testét. Sajnálatot éreztek nem izgalmat, nem értették, hogyan kerülhet ide egy ilyen szép és fiatal test. Boncolást is láttak. A doki észrevette őket, de egyáltalán nem törődött velük. Egyszer rosszul is lett, majdnem elájult, de szerencsére a fiú, akivel volt, ezt nem vette észre. Elsötétült a világ előtte és lassan lecsúszott a fal mentén, erősen próbálva tenyerével megkapaszkodni a sima falba. Erős sárga színe volt a falnak, tisztán emlékszik arra, hogy ez az erős sárga szín volt az, amit először meglátott újra, amikor kitisztult a kép. A srác, akivel volt, égett az izgalomtól, és nem vette észre Zoli rosszullétét, aminek a fiú nagyon örült. Egy ideig ő tartott bakot ezután, majd elpucoltak fürdeni egyet. A medencét általában csak ebédidőben használta a személyzet, olyankor a fiúk elhúztak egy ideig valahová, hogy amikor ismét kitisztult a terep, visszajöjjenek. Zolinak tehát nem volt újdonság egy holttest látványa, de ennyire durván még sosem szembesült a halállal, ráadásul apját kellett így látnia, ilyen megalázó és szörnyű helyzetben. A bűz is szörnyű volt így hát gyorsan kinyitotta az ablakot, ajtót, és ezután telefonált, most a rendőrségre. Talán a szörnyű körülmények hatására döntött a yard – ahogy apa mondta – hívása mellett. Beszélt egy emberrel, aki miután végighallgatta, annyit mondott: „nem semmi”. Hát nem – gondolta a fiú. A rendőr biztosította, hogy intézkedik, és megkérte a fiút, ne menjen el sehova onnan. Zoli megígérte, majd leült a bejárati ajtó előtti kis lépcsőre, hogy ott várja meg a hatósági orvos érkezését. Nem nagyon törődött ak175

koriban még a lélek dolgaival, egyszerű, átlagos ébren álmodó volt ő is, egy a rengetegből, de valami ismét megmozdult benne. Az égre emelte arcát, behunyta szemeit, és azt gondolta magában: „Ég veled apa, nagyon szeretlek, menj békével”. Hogy miért éppen ezt gondolta, honnan bukkant fel elméjében ez a gondolat, fogalma sem volt, de jónak érezte ezt, és a sajnálat mellett csak szeretetet érzett. Odabent volt apa teste, és eszébe jutott, hogy nem is látta az arcát. Eszébe jutott, hogy állítólag úgy emlékszünk halottainkra, ahogyan utoljára láttuk őket. Ebben érzett valami igazságot, mert bár Péterre sok helyzetben vissza tudott emlékezni, az ágyban fekvő, békés arc, mindig felbukkant lelki szemei előtt, valahányszor eszébe jutott nevelőapja. Úgy döntött hát – igen bölcsen –, hogy nem nézi meg apa arcát. Megérkezett az orvos, aki megállapította a halál beálltát. Azt mondta jó régen, legalább 15 órája halott, de inkább több. Megfogta apa lábát, és megpróbálta felemelni térdből, de az nemigen hajlott. Zoli nem bírta nézni, inkább kiment, ott várt. Végül az orvos végzett és elment. A halottszállítók szerencsére most sokkal hamarabb érkeztek, de még ők is elborzadtak a látványtól és a szagtól. Egy hatalmas nylonba tették a merev testet, és az alacsony párkányú, széles ablakon át emelték ki a kis lakásból. Miután elrendeztek mindent elmentek, és a fiú egyedül maradt az üres kis lakásban. A régi szekrénysor kis vitrin részéből, Berti fényképe mosolygott vissza rá. Emlékezett rá, mennyire örült neki apa, amikor megkapta. Jó nagy, A4-es méretű, színes kép volt. Apa nagyon büszke volt rá, még a kocsmákba is körbevitte a kisfiú képét. Kár, hogy életben csak olyan keveset láthatta. De ez már a múlt volt. Valahogyan elviselhetővé tette az iszonyatos állapotokat, felmosott, a fürdőből eltüntette a szörnyű nyomokat, de mire végzett, szinte teljesen kikészült. Most 176

tört rá a zokogás, engedett fel benne az elfojtott feszültség. Belerogyott a rozoga fotelba, amelyben annyit üldögélt még cseppnyi korában apa ölében ugrálva, és feltört benne a sok emlék. Nem tudta meddig ült így gyászolva apát, de végül megnyugodott valamennyire. Felhívta Erát és elmondta a szörnyű híreket. A lány számított a rossz hírre, de azért őt is megviselte a dolog. Tudta, hogy Zoli mennyire szerette apját, átérezte a fiú fájdalmát. Zoli, anyát csak napokkal később tájékoztatta, de anya csak hallgatott. Sajnálta fiát, egyéb érzelmet azonban nem mutatott. Hiába, anya tényleg nem volt egy egyszerű asszony. Ő már sok éve lezárta ezt az ügyet magában, újabb információ nem fért bele a történetbe, még akkor sem, ha a történet végét jelentő pontról volt szó. Apa temetése szűk körben zajlott le, a hamvait tartalmazó urnát a családi sírhelyre, apa szülei és nagymamája mellé temették el. Zoli elszorult torokkal kísérte a hamvakat a végső úton, s közben azon gondolkodott, képtelenség, hogy ennyi legyen egy ember élete. Már régebben is megérintette őt a temetők hangulata, érzett valami nyugodt energiát, amely ezeket a helyeket körüllengte, betöltötte. Az ősz melankolikus hangulatára emlékeztette, azt pedig kifejezetten szerette. Szerette azt a lágy, opálos napsütést, amely csak ősszel látható. Mindig, ha temetőt látott, eszébe jutott, hogy milyen hatalmas mennyiségű információ, hány élet és azok mennyi pillanata van az adott helyen eltemetve. Most azonban, ez a veszteségérzés kezdett ugyancsak megváltozni benne. Képtelenség, hogy ezek az információk elvesszenek a nagy semmiben. Nem – gondolta –, ennek semmi értelme. Nem tudott magyarázatot adni érzelmeire, de mind igazságérzete, mind logikusan gondolkodó elméje tiltakozott e feltevés ellen. Hiszen az ember nem állat, aki előre beprogramozott ösztönök szerint éli az életét. Az élet egyfolytában kérdez, neked pe177

dig egyfolytában válaszokat kell adnod ezekre a kérdésekre. A válaszok pedig el fognak vezetni valahova. Ezen már több esetben is elgondolkodott. Végül, amikor a kevés résztvevő a végső búcsú és az ilyenkor szokásos részvétnyilvánítás után szétszéledt, a fiú odament a szertartást végző nőhöz (nem volt hajlandó egyházi temetést kérni, mert a papok iránti ellenszenve erős maradt, ráadásul apa sem volt az a szentfazék típus), hogy adjon neki egy kis tiszteletdíjat, valamint megköszönje a szép búcsúbeszédet. (Amikor beszélni kezdett a nőhöz, ismét rátört az az érdekes érzés, amit időnként, már gyerekkora óta megtapasztalt. Úgy érezte, hogy miközben beszél a nőhöz, egyidejűleg egy külső nézőpontból is szemléli magukat. Megjelent elméjében egy kép, amelyben tisztán, kissé hátulról és oldalról látta magukat amint állnak egymással szemben és beszélnek. Szerette ezt az érzést és egyáltalán nem zavarta, inkább meglehetősen szórakoztatónak találta, különösebb jelentőséget azonban nem tulajdonított neki.) A nő megköszönte ezeket, majd azt mondta a fiúnak, hogy amennyiben nincs ellenére, valamikor a későbbiekben találkozhatnának. Szívesen beszélne bizonyos dolgokról vele, mert akkora az aurája, hogy ilyet ő még sosem látott. A fiú meghökkent a szokatlan kérésen, a nő pedig látva zavarát, gyorsan visszakozott. Végül, egy gyors búcsú után, Erába karolva kisétáltak a temetőből. Amikor elmondta a lánynak az esetet, Era felháborodott. – Az anyja picsáját – kelt ki magából –, hogy van pofája egy ilyen helyzetben ajánlatot tenni neked, – fortyogott. – Még, hogy aura, hah. – Zoli máskor vigyorgott volna, de most nem volt vidám kedvében és annyiban hagyta a dolgot. A kis házrészt gyorsan eladta, lezárta apja ügyeit, majd végül egy ósdi bőröndbe pakolta mindazt, amit meg kívánt tartani apja hagyatékából. Egy bőröndnyi cucc, ennyi maradt 178

szűk hatvan évből. Nagyon nem stimmelt neki. Kevéssel később érte egy újabb trauma, de ez valami egészen más volt, mint amit valaha is el tudott volna képzelni. Erával voltak kettesben, egy pár napos, balatoni kiruccanáson. Jól érezték magukat, sokat sétáltak, jókat ettek, valóban a pihenésről szólt az a néhány nap. A második éjszaka, Zoli egyszer csak nagyon rossz érzéssel riadt fel. Szó szerint vad rémület töltötte el. Kipattant az ágyból és csak annyi ideje maradt a cselekvésre, hogy körülnézzen a szobában és tekintetével ellenőrizze a bukóra hagyott teraszajtót, amikor egyszer csak azt érezte, hogy képtelen megmozdulni. Még a fejét sem tudta megmozdítani. Era békésen aludt az ágyban, semmit sem észlelve az eseményekből. A fiún úrrá lett a pánik, fogalma sem volt, hogy mi történik vele, eddig még csak hasonlót sem élt át soha. Ekkor váratlanul azt érezte, hogy valami elkezd erőszakosan nyomulni belé. A fejébe, a testébe. Senkit sem látott a sötétben, ami történt az egyébként is teljességgel túlment mindenen, amely a józanész határain belül elképzelhető. Nem egy ponton érezte ezt a behatolást, hanem gyakorlatilag mindenhol. Leírhatatlan érzés volt, és pokolian rossz. Némán felvette a harcot, minden erejével megpróbálta valahogy kint tartani, visszanyomni magából a rejtélyes erőt. Legnagyobb örömére úgy érezte, hogy sikerrel, mert az megtorpant és mintha kezdett volna visszahúzódni a fiú testéből. Zoli még jobban összpontosított és a néma küzdelem folytatódott. Azután – nem tudta pontosan mennyi idő alatt zajlott le ez a dolog, ő nagyon rövid időnek érezte – a támadó, ahogy jött úgy vissza is vonult. Zoli, ahogy érezte az „attack” végét – később így nevezte el az esetet – abban a pillanatban végre viszszanyerte a teste feletti irányítást is. Döbbenten állt még né179

hány pillanatig, majd lerogyott az ágyra és levegőért kapkodva igyekezett megfékezni szíve vad ugrabugrálását. A zajra Era is felébredt végül, és álmosan kérdezte, hogy mi történt. Zoli csak annyit mondott neki, hogy rosszat álmodott, aludjon csak nyugodtan, majd reggel elmeséli. Era megnyugodva befordult a fal felé és aludt tovább. A fiú, még sokáig nem mert elaludni, de végül, valahogy mégis sikerült neki, és az éj további része eseménytelenül telt. Másnap elmesélte Erának a történteket, a lány pedig döbbenten hallgatta. Voltak már „szellemes” eseteik eddig is, tv bekapcsolódása éjjel, a gyerekszoba polcán fekvő vízálló zseblámpa, – amelyet csak erős elcsavarással lehetett bekapcsolni –, éjjeli rejtélyes bekapcsolódása (Berti úgy üvöltött, mint a sakál, amikor az éj közepén egyszer csak rávilágított a lámpa), egy rádiójeladós csengő éjszakai nyomkodása. A csengő hangjelző része be volt dugva a konnektorba, de a nyomógombja egy fiókban pihent, amikor a csengő elkezdett szólni az éjszaka közepén. Zoli nem próbálta ki, hogy a konnektoron kívül is megszólal-e, inkább kivitte a garázsba. Egy szilveszter estén, éppen éjfélkor, amikor édes kettesben koccintani akartak, az addig a plafonhoz tapadt, gázzal töltött lufi, szépen komótosan leereszkedett előttük. Zoli azonnal leeresztette, pedig még tele volt gázzal. Volt egy időszak, amikor a hálószobájukban időnként megjelent egy öregasszony, akinek a szagát érezték ilyenkor. Ezek azonban kezelhető dolgok voltak, Zoli szinte már hozzászokott az időnként előforduló, ugyan kellemetlen, de igazából nem túl megrázó esetekhez. Úgy hitte, érzi is amikor a közelében szellemek vannak, ilyenkor mindig libabőrös lett és a tarkóján felállt a szőr. Végül úgy ítélték meg a dolgot, hogy egy megszállási kísérlet történhetett és mekkora szerencséje volt a fiúnak, hogy felébredt így sikerülvén megakadályozni a dolgot. Ebben megnyugodva, ha 180

nem is könnyen, de napirendre tértek a történtek felett. Sok év múlva, egy Gézivel folytatott beszélgetés alkalmával bukkant fel újra ez az eset, és Gézi akkor olyat mondott, amitől Zolinak a szája is tátva maradt. Amikor Zoli elmesélte az esetet nyugtázva, hogy milyen keményen ellenállt és így végül sikerült visszavernie a támadást, Gézi a végén csak egyszerűen annyit kérdezett: Honnan tudod, hogy te nyertél? Zoli csak ült és se köpni se nyelni nem tudott. Tényleg, honnan lehet ennyire biztos ebben? Végül elfogadta a két esélyt a dologgal kapcsolatban, azonban úgy vélekedett, hogy ha sikerült is valakinek beléhatolnia, az valószínűleg nem rossz szándékú entitás lehetett, mivel az életében negatív változás, semmilyen formában nem következet be. Ha más ember is lett, – mert valóban az lett – az megítélése szerint jó eséllyel pozitív irányba következett be. Sokan nem is vettek észre rajta igazából semmit, még anya sem, de lehetséges, hogy – ha nagyon őszinte akar lenni magához – amennyiben ez a dolog nem történik meg vele, akkor talán még mindig egy békésen szundikáló alvajáró lenne a mátrix mocsarában. (Feltéve, hogy még egyáltalán élne. Mert, állítólag volt egy rövidebb verzió is. Anya volt olyan buta, hogy amikor Zoli még éppen csak totyogott, meghallgatott egy öreg cigányasszonyt a kicsi jövőjével kapcsolatban. A vénasszony azt jósolta, hogy a kicsi körülbelül negyven éves kora környékén fog sávot váltani. Nos, anya ezután több mint negyven évig frászban volt. Vajon jó döntés volt részéről meghallgatni azt a banyát? Akárhogy is, a jóslatban megadott időpont már jócskán elmúlt, mire anya végre megnyugodott.) Végül, miután ebből a szempontból mindent végiggondolt, arra jutott, hogy talán valóban ő veszíthetett azon az éjszakán, de ha így van, akkor ezzel a vesztéssel hihetetlen sokat nyert. Utóbb kapott is egy információt a dologgal kapcsolatban, ez pedig az volt, 181

hogy ott és akkor, történt egy „felülírása” a szoftverének. Megkezdődött az „áthúrozása”, ahogy ő gondolt erre a dologra. No, de ez már egy jóval későbbi történet. Ami a munkát illeti, adódott egy hirtelen jött lehetőség. Zoli egyik régi ismerőse, egy használtautó telepet üzemeltetett, Buda egy nagyon forgalmas részén. A telep jól ment, de Anti – a tulaj – rájött, hogy még sokkal jobban is mehetne, ha készpénzért tudna felvásárolni autókat. Mivel ehhez nem volt elégséges a tőkéje, két lehetőség kínálkozott számára, ha fejleszteni akarta vállalkozását. Vagy megállapodik egy bankkal, és készlet-finanszíroztat vele, ez esetben azonban a bank elviszi a haszon egy részét, és a rugalmasság is szenved némi csorbát a szigorú szabályok miatt, vagy bevon egy tőkével rendelkező társat, akivel bizalmi alapon, gyors döntésekkel, minden kötöttség nélkül üzletelhet. Tudta, hogy ez is pénzébe fog kerülni, de az előzetes kalkulációk még így is sokkal nagyobb hasznot ígértek, mint amennyit a jelenlegi berendezkedéssel és üzletmenettel meg tudott keresni. Először Zolinak szólt, hiszen ismerte a fiú korrekt hozzáállását a dolgokhoz, Zolinak pedig éppen kapóra jött a felvetés. Először abban egyeztek meg, hogy havi fix összegért cserébe, Anti rendelkezésére bocsát egy nagyobb összeget. Ez a fix összeg nem törlesztés, hanem egy bérleti díj, amit a szabadon felhasználható és forgatható likvid pénzért fizet Anti cserébe. Erre kezet is fogtak, Zoli átadta a pénzt Antinak és a dolgok működni kezdtek. Sokáig nem is volt semmi probléma, de egy idő után Antinak elkezdett nehézséget okozni a havidíj kifizetése. Először csak néhány alkalommal késett egy keveset, különböző dolgokra való hivatkozással, de később előfordult az is, hogy már csak több, kisebb részletben tudta odaadni Zoli pénzét. Zoli pontosan tudta, hogy valami nincs 182

rendben és aggódni kezdett a befektetése biztonsága miatt. Tudta, hogy Anti szakmailag rendben van, hiszen régi motoros volt a neppervilágban, egyértelmű volt tehát számára, hogy máshonnan fúj a szél. Végül, egy hosszú beszélgetés után Anti elismerte, hogy gondjai vannak. Rákapott a kártyára, és általában nem neki jönnek a nyerő lapok mostanság. Zoli tudta, hogy a szenvedélybetegségek nagyon komoly dolgok ezért, hogy a nagyobb bajt megelőzze, rávette Antit, hogy betársulhasson az üzletbe. Azzal érvelt, hogy ha ez így megy tovább, akkor Anti mindenét el fogja veszíteni, azonban ha van egy kontroll az üzletben, akkor maximum azt a hasznot játszhatja el, ami a saját részesedése. Anti nem örült, de belátta az érvelés jogosságát, és elfogadta társául Zolit, aki amolyan csendestárs lett így a vállalkozásban. Nem igazán értett a műfajhoz, de ráfeküdt a dologra és gyorsan megtanult mindent, ami szükséges volt ahhoz, hogy átlássa az üzletmenetet és megfelelően tudja kezelni a pénzügyeket. Az első időkben, azért volt néhány zökkenő a dologban, de végül rendeződtek a dolgok és Zolinak ismét állandó elfoglaltsága lett Anti cégében. Erre az időre visszagondolva jött rá arra Zoli, hogy mekkora csapda az, ha sikeresnek hiszi magát az ember. Ő akkor nagyon elégedett volt mindennel, ami körülvette. Jól jövedelmező állása volt, a családdal is minden rendben, jó kocsi, jó motor, nyaralás, síelés minden évben, mi kellhet még a boldogsághoz? – gondolta. Egyre jobb helyeken laktak, volt idő, hogy szinte évente költöztek mindig jobb és jobb ingatlanba, persze a régit haszonnal értékesítve. Nem volt főnöke, akkor és oda jött és ment, amikor és ahova kedve tartotta. Megint úgy érezte, hogy ez a csúcs, ennél aztán jobb már tényleg nem lehet. Annyit azért nem keresett, mint Anna mellett a legjobb időkben, de nem panaszkodhatott. Azonban a teljes kötetlenség úgy gondolta, 183

hogy nagyobb dolog és sokkal többet ér, mint a több pénz. Úgy érezte, hogy ez a teljes nyugalom. Ennél jobb már tényleg kizárt, hogy lehessen az élete. Ebben az időben kezdett olvasgatni olyan jellegű könyveket, amelyek a világot egy másik nézőpontból vizsgálták. Thorwald Dethlefsen volt az egyik kedvence akkoriban. Később mosolyogva emlékezett vissza azokra az estékre, amikor sokszor úgy olvasott, hogy gyakorlatilag mondatonként emésztgette a szöveget, és sokszor újra és újra nekifutott egy-egy oldalnak vagy fejezetnek, mire úgy érezte, hogy valóban érti is, amit olvas. Jöttek könnyebben emészthető szerzők is, mint Richard Bach, vagy James Redfield. Ennek az időszaknak az volt a legfontosabb hozadéka számára, hogy egyáltalán érdeklődni kezdett az eddig szokatlan műfaj iránt. Voltak persze stresszesebb időszakok. Berti sokat volt beteg, mert – mint később belátta – mindent megtettek ezért. Era nem sokáig szoptatta, mert az macerás volt, Berti pedig ráadásul lusta baba, az üzlet pedig megkívánta a gondos felügyeletet. Jó volt a tápszer is a gyereknek. Gyorséttermekbe jártak állandóan, ott befalták, amit kaptak, ha pedig otthon ettek, akkor általában valami fagyasztott műkaja került, az állítólag igen egészséges bő forró olajban, fritőzben gyorsan megsütve az asztalra, és Berti bizony imádta ezeket az ételnek nevezett szemeteket. Mindig volt melléjük jó sok majonéz vagy ketchup. Jutott még sok süti, csoki is, persze a drága fajtákból, mert az biztosan jó minőségű. Esténként jó sokat ázott a kádban, általában itt történt a fogmosás is, lehetőleg jól habzó – mert azt élvezte a gyerek – fluoros fogkrémmel – hogy szépek és egészségesek legyenek a fogai. Volt illatos babafürdető is, szigorúan ph-semleges, mert attól lesz olyan finom és illatos a kis bőre neki, mint a baba 184

popsija ugye. Nem volt olyan felkapott szemét, amit meg ne vettek volna a gyereknek. Berti „ennek ellenére” érthetetlen módon folyamatosan taknyos volt, sokszor lázas és beteg. Három éves korára akkorák lettek az orrmandulái, mint egy felnőttnek a sok méregtől és a folyamatos fertőzésektől. A doktor néni a kórházban azt mondta, hogy ha nem veheti ki őket – Era nagyon tiltakozott egy csecsemőkori rossz tapasztalat miatt a beavatkozástól – a gyermek oxigénhiányos állapotba kerülhet, amitől „buta lesz”, ahogyan a doktornő fogalmazott. Ettől Era azonnal frászt kapott és inkább beleegyezett a műtétbe, amelyen a kisfiú szerencsésen át is esett. A csecsemőkori dolog valóban megrázó élmény volt. Berti popsiján, közel a végbélnyíláshoz nőtt egy nagy, fehéres színű dudor. Jól be is gyulladt, fájt a babának. Mint lelkiismeretes szülőkhöz illik, azonnal rohantak is vele a gyermekorvoshoz, aki azt tanácsolta, hogy vigyék be a gyermekkórház sebészetére, mutassák meg egy sebésznek ezt a dolgot. Így is tettek. Másnap reggel ott kezdtek. A sebész megnézte, majd kijelentette, hogy nem kell megijedni, de ez bizony egy sipoly, amelyet ki kell operálni. Majd megkérdezte az elfehéredett szülőket, hogy evett-e a gyermek ma reggel? Zoli már beletörődött volna a dologba, de szerencsére Era észnél volt és anyai ösztönére hallgatva, menekülőre vette a figurát. Zoli értetlenkedve követte, de nem szállt vitába az asszonnyal. Tudta, hogy jobb, ha ilyenkor nem okoskodik. Era amikor kissé megnyugodott, azzal érvelt, hogy addig nem engedi felvágni a csecsemőt, amíg több orvos nem látta, és nem egyértelmű a diagnózis. Zoli pedig belátta a lány igazát. Persze ettől még Berti fájdalmai nem csillapodtak, ami pedig a fiút viselte meg alaposan. Végül felhajtották az állítólag legprofibb gyermeksebészt, aki csak fellelhető volt Pesten. Elmondták őszintén neki telefonban, hogy mi történt, a 185

sebész pedig nagyon segítőkésznek bizonyult és azonnal behívta őket az egyetemi klinikára, ahol tanított. Megnézte Berti popsiját, majd megkérte Erát, hogy forduljon el. Zoli kicsit ideges lett erre, de mit tehetett, ha ez a doki a legjobb, akkor nincs mese, jöjjön, aminek jönnie kell, és várta, hogy mi lesz. A doki nem sokat habozott, jó alaposan ráfogott a ronda duzzanatra és egy határozott mozdulattal megnyomta ujjaival. Berti felvisított, Era majd elájult, Zoli pedig megrökönyödve látta, hogy egy csomó gennyes váladék ürül ki a duzzanatból, amely mint kiderült, egy kis furunkulus volt. A doki letisztogatta és gratulált Erának, hogy nem engedte megoperálni a gyereket. Zoliék le voltak döbbenve, hogy egy pattanás miatt, altatásban felvágták volna a csecsemőt, ha hagyják. Szerencsére több, komolynak nevezhető beavatkozásra nem volt szükség, bár volt még néhány kalandjuk, de ezek alighanem elkerülhetetlenül előfordulnak minden szülő életében. A kislányuk Mara esetében már nagyon más volt a helyzet. Jóval később jött, és addigra ők már teljesen máshogyan látták a világot. Elég időt szántak mindenre, Era majd másfél évig szoptatta a babát, aki például tápszert csak elvétve, néha kevés pótlásként látott csak, de Era utólag még ezt is nagyon bánta. Igyekeztek minél több, a lehető legtisztább forrásból származó ételt beszerezni a kicsinek, Era sokat főzött neki, kerülve az előre gyártott bébiételek etetését. A Parajdi bányából ismerősök által beszerzett tiszta, kezeletlen sót használták mindenhez. Először patikai sót akartak használni, de a szinte tökéletesen tiszta patikai só valamilyen érdekes oknál fogva, le van tiltva az átlagemberek számára. Amikor Zoli próbált vásárolni, minden patikában azt a meglepő információt kapta, hogy tilos az árusítása. Egy ízben egy ingerült patikus még számon is kérte rajta, hogy miért nem jó neki a közérti só, és amikor elmondta, hogy azért, mert az 186

tele van mérgekkel, kis híján le lett hülyézve. Végül, egy ismerősön keresztül sikerült a Parajdi sóbányából származó sóhoz jutniuk, ami ugyancsak mentes volt a mérgektől. Azt is kezelik, mielőtt eljut a vásárlókig, de sikerült nekik a még kezeletlen nyers sóból szerezni egy nagyobb mennyiséget. Mara a lehető legkevesebb cukrot kapta, tejet, csapvizet soha. A fürdés csak gyors zuhanyzás volt házi szappannal és így tovább. Békés nyugalom és szeretet vette körül, így az óhatatlanul előforduló óvodai fertőzésektől – például egy bárányhimlőtől és időnkénti takonykóroktól – eltekintve, soha semmi baja nem volt a kislánynak. Persze ahhoz, hogy idáig eljussanak, még sokat kellett fejlődniük, történetünk jelenlegi idejében meglévő tudatosságukhoz képest. Era üzlete kezdett rosszabbul menni, az egyre több munka és ráfordítás ellenére, egyre kevesebb lett a bevétel. Sokat törték a fejüket, hogy mit tehetnének, de nem igazán találták a megoldást. Azonban a sors, megint a segítségükre sietett. Egy nap betoppant az üzletbe egy apró kis törékeny kínai lány. Zeng volt a neve. Elmondta – meglepően jól beszélt magyarul –, hogy megvenné az üzlet bérleti jogát, ha Era átadná, mert szeretne egy kínai üzletet nyitni. Era nem sokat habozott és bemondta a durvát, amelyet Zeng szemrebbenés nélkül fogadott. Kért egy pár nap haladékot, hadd gondolja át, majd elköszönt. Era meg volt győződve arról, hogy sosem látja többé, de tévedett. Néhány nap múlva előkerült a lány, és azt mondta kifizeti, amit a lány kért. Era csak nézett, de megegyeztek. Volt egy ügyvédnő a Városmajorban, aki kínai ügyfelekre szakosodott. Nála találkoztak Zenggel, hogy nyélbe üssék a szerződést. Miután ez megtörtént, Zeng előhúzott egy nylon szatyrot, amely tele volt mindenféle salátával és apróval. Zoliék csak lestek megint, de nem haboztak, 187

nekiálltak megszámolni a tarisznya pénzt. Zeng közben mentegetőzött egy kicsit, hogy azért így hozta, mert a nagybátyja egy kaszinót üzemeltet, és ott így jött össze tegnap a pénz. Az ügyvédnő csak hallgatott, nyilván tudta mi a helyzet, Zoliék meg nem reklamáltak, a pénz az pénz az üzlet meg üzlet. Végül a bolt megköttetett, Era átadta az üzletet és lehetett gondolkodni, mi legyen a következő lépés. Az ezt követő időszakban Era egy ideig otthon volt. Eladta a maradék árukészletét, amely a kiürített boltból visszamaradt, és közben azon törte a fejét, hogy mibe fogjon, mi legyen a következő vállalkozása. Egyébként is komoly változásokon ment keresztül. Például vegetáriánus lett. Jó ideje nem evett már húst, és rendkívül érdeklődött a reform dolgok iránt. A táplálkozástól az asztrológiáig minden érdekelte. Ekkor iratkozott be egy grafológiai kurzusra is, amelyet hat félév alatt sikeresen el is végzett. Zoli autós pályafutása is megfenekleni látszott. Eddigre szerencsére visszavette befektetett tőkéjét, és még tisztes hasznot is tudott realizálni, de a világ megváltozott, és vele együtt az autópiac is. Sok kereskedés tönkrement és bezárt, Anti üzlete sem bírt már el annyit, mint régen. Zoli korrekt volt, nem kellet neki a másé, így amikor belátta, hogy kettejüket, plusz a két alkalmazottat ez az üzletmenet már nem képes eltartani, megköszönte Antinak a lehetőséget és a szép időket, majd úgy távozott, ahogy jött. Így Anti ismét kontroll nélkül maradt, és hamarosan be is döntötte, a már egyébként is csak önmaga egykori árnyékaként vegetáló kereskedését, de ez már nem Zoli ügye volt. A kis családnak nem voltak anyagi gondjai, de Era állandóan azon aggódott, hogy mi lesz, ha egyszer elfogy majd a pénzük? Zoli sokkal nyugodtabb és lazább volt e tekintetben is. Mindig azt válaszolta ilyenkor, 188

hogy ezen majd akkor aggódjanak, ha bekövetkezik, amivel csak felbőszítette az aggodalmaskodó asszonyt. Ezután mindig az következett, hogy – „Persze, téged semmi sem érdekel! Neked mindig csak azon jár az eszed, hogy jól érezd magad!” – Mire a férfi ártatlan szemekkel mindig azt kérdezte: „Miért, azon kellene, hogy hogyan tudnám rosszul érezni magam?” Ezután jöttek a nő érvei: Mit lát a gyerek? Hogy egy semmirekellő az apja? Hogy nem dolgozik egész nap, mint minden rendes ember? Hogy mutat példát neki? Zoli csak vigyorgott és azt mondta, hogy hát éppen így. Ha a gyereknek az a fontos, hogy csak reggel meg este lássa az apját, vagy rosszabb esetben csak hétvégén, viszont elmondhassa az oviban meg a suliban, hogy az ő apukája milyen sokat dolgozik, akkor a fene megette az egészet. Zoli nem gondolta azt, hogy ő már többet ebben az életben nem fog dolgozni, de csak azért, hogy bejárjon valahova, hogy fenntartson egy látszatot azért, hogy a világ ne szólja meg, nem volt hajlandó munkát keresni. Az ingatlanokat továbbra is cserélgették, gyakorlatilag minden alkalommal szert téve némi haszonra. Így a családi vagyon nem, hogy olvadt volna, hanem inkább gyarapodott annak ellenére, hogy az élet igen sokba került. Zoli nem igazán figyelte a tőzsdét, de egy alkalommal, amikor az egyik nagyon erős részvény hihetetlen mértékben meggyengült, gondolt egy nagyot és bevásárolt belőle. Persze a részvény igen hamar visszaerősödött, és Zoli – bár óvatosságból kissé túl korán megszabadult az egész kis pakettől – mégis szépen keresett rajta. A sikeres ingatlan ügyek, a részvény ügy, és még néhány hasonló kisebb siker rávezette arra, hogy amikor a mindennapi munkával volt elfoglalva, egyszerűen elmentek mellette a dolgok. Nem figyelt semmire, így nem is vett észre semmit. Totálisan beszűkült a látómezeje, és a szemellenzői miatt, mindenről lemaradt. Csak 189

a napi verkli kötötte le a teljes figyelmét. Igaz jól élt belőle, de az akkor is csak egy napi robot volt és semmi egyéb. Eladta magát pénzért, haszonért. Hogy vehessen egy rakás, – egyébként mint később bebizonyosodott –, felesleges dolgot. Mindig új és jobb autó, motor, lakás, ház. Új óra, ruhák (hogy legyen mivel, miben dolgozni járni, ahol majd megint megkeresheti a még újabb és jobb dolgok árát), ebből állt az élete, és azt hitte akkor, hogy boldog. Hogy neki a legjobb a világon. Na persze csak Bill Gates után kicsivel. Most, hogy sok szabadideje volt, sokat motorozott. A motorozás egyfajta szabadságérzéssel töltötte el. Szeretett csak úgy, minden kötöttség nélkül barangolni a világban. Bejárta az egész Balkánt, Európát, Görögországtól Nyugat-Európáig. Megismert sok idegen tájat, embert, gondolatot, életszemléletet és közben ezek az élmények formálták őt. Sok ideje jutott végre gondolkodni, megfigyelni a világ dolgait, történéseit. Meglátott összefüggéseket és igazságokat. Olyanokat, amelyek eddig rejtve maradtak előtte. Persze nem mindig csavargott, sőt, nagyobb utakra csak viszonylag ritkán ment el. Előfordult az is, hogy csak felült a motorjára és kiment egy közeli erdőbe, ahol letámasztotta a gépet, és elmerült az erdő aurájában. Otthon voltak veszekedések, mert Era nem volt hajlandó elfogadni ezt az életmódot. Megrögzötten kutatta az általa „tisztességes életvitelnek” megfogalmazott életmód lehetőségét, és kereste a megoldást arra, hogy újra dolgozhasson. Végül, adódott is egy alkalom, hogy régi álmát végre megvalósítsa, és nyisson egy gyógynövényboltot. Az éppen aktuális lakásukhoz közel, volt egy kisebb bevásárló centrum. Ebben az üzletházban megüresedett egy kis üzlet, amelyet az asszony megpályázott. Végül sikerült is hozzájutnia, így megkezdhette megvalósítani régi álmát. Mindent a nulláról kellett kezdenie, mert ilyen irányú tapasztalatai ed190

dig nem voltak, azonban volt határozott elképzelése arról, hogy mit akar csinálni és azt hogyan. Csinálta is, a rá jellemző kétszáz százalékos erőbedobással, Zoli pedig mindenben segített neki. A férfi, ha nem is nagy kedvvel, – hiszen a műfaj ez idő szerint elég távol állt tőle – de teljes mellszélességgel támogatta feleségét és a kis családi vállalkozást. Az üzlet végül megnyílt és lassan kialakult egy stabil vevőkör is, hiszen Era jó érzékkel ismerte fel, hogy a környéken hiány van ebből a jellegű ellátásból. Mivel ekkorra ő már régen ebben a világban mozgott, ismerte az éppen aktuális slágereket, igényeket, tudta, hogy mi kell az embereknek, mi az, amit keresnek, és eszerint állította össze az üzlet árukínálatát. Ő (és sokszor a férje) állt a pultban annak ellenére, hogy volt egy alkalmazottjuk is. Általában Zoli nyitott és zárt, nyitás után addig volt az üzletben, amíg be nem futott az alkalmazott. Adódtak is ebből időnként kedves jelenetek. Egy alkalommal például éppen Zoli állt a pultban, egyedül volt az üzletben körülvéve a rengetegféle termékkel, amelyekhez alig konyított valamit. Azt tudta, hogy például a sok bio-müzliszelet közül melyik a legfinomabb, de az első időkben nagyjából ennyi volt minden tárgyi tudása a témát illetően. Egy reggel tehát, miután beüzemelte az üzlet műszaki hátterét, pénztárgép, számítógépek, rögzítő-fax, és éppen nekilátott kedvenc húsos melegszendvicsének, amelyet a szomszédos kávézóban készítettek el neki, betoppant egy kismama, jó nagy pocakkal. Zoli igyekezett gyorsan lenyelni a falatot, amelyet néhány másodperccel ezelőtt vett magához, és közben próbált kedvesen mosolyogni a félénken toporgó kis nőre. Ettől azonban, valahogy úgy nézett ki, mint egy idióta óriáspocok, aki nem tudja eldönteni, hogy köpjön vagy nyeljen. A nő miután látta, hogy bizony nincs más az üzletben, akihez fordulhatna, nem túl nagy bizalommal odaol191

dalazott a pult elé. Zoli eddigre valahogy megbirkózott a falattal, és a rágás nélkül legyűrt falat miatt könnybe lábadt szemmel, kissé veresben játszó arccal nézett a kedves vevőre. Nagy nehezen kinyögte, hogy tud e segíteni valamiben, mire a nő jött zavarba. Látszott, hogy szegény keresi a szavakat, de végül mit volt mit tenni, belevágott. Elmondta, hogy bizony neki sajnos szorulása van, és miután ez nem egyedi eset, már nincs is valami jó állapotban odalent. Khömm...Zolinak, bár már nem volt a szájában semmi, azért sikerült egyet így is félrenyelnie. Hirtelen nem igazán tudta, hogy vajon a nő mit is vár most tőle. Néhány másodpercnyi kínos szünet után rádöbbent a szerepére, és azt is kitalálta végre, hogy a nő bízik benne és segítséget vár a problémájára. Ettől valamenynyire magához tért, és már nyúlt is a telefonért, hogy hívja Erát eligazításért. Az ilyen esetekre – amelyek gyakran előfordultak – azt találták ki, hogy Era telefonos segítséget nyújtott a több ezer terméket nem igazán ismerő Zolinak. Ám a keze megállt a levegőben. Eszébe jutott a fiúnak egy hasonló eset, amelyet ő csak, mint csendes szemlélő, a háttérből hallgatott végig a közelmúltban. Beugrott, hogy ha szorulás, akkor szilvalé. Ojjé! Nagyon büszke volt magára. Kedvesen kiszolgálta a nőt és ügyesen felolvasta neki az üvegen leírt adagolási útmutatót. A nő végül fizetett, és kimenekült az üzletből. Ez volt az a pillanat, amikor Era is belátta, hogy szükség van még egy alkalmazottra. Az üzlet szépen beindult, jól mentek a dolgok. Azonban Zoli egyszer csak azon vette észre magát, hogy idejét megint csak szépen lassan a napi robot kezdte teljesen kitölteni. Miből mennyi fogyott, milyen új termékek vannak, azokat honnan a legjobb beszerezni? Melyik nagykerben vannak éppen a legjobb árak? Hol és mennyi a kedvezmény? Egyszóval hirtelen ismét nyakig ült abban a helyzetben, amelyből nemrégen végre kisza192

badulni látszott. Lelke mélyén tudta, hogy nem jól van ez így, de mindig elhessegette ezeket a gondolatokat általában azzal az érvvel, hogy Era mennyire élvezi, milyen jó ez neki, és ha így van, akkor kutya kötelessége támogatni az asszonyt amennyire ez csak lehetséges. Ekkor történt meg vele egy újabb olyan durva eset, amelyet megint csak igen nehéz volt helyre tennie később magában. Az estéjük – már az otthonukban – szokás szerint azzal telt, hogy összesítették a napi fogyást. Ez azt jelentette, hogy megnézték miből mennyi fogyott, ezekből készítettek egy táblázatot, majd e-mailben leadták megrendelésként a nagykernek. Zoli utálta ezt az esti verklit, úgy gondolta, legalább ilyenkor lehetne már egy kis nyugta végre, de nem balhézott, inkább igyekezett gyorsan túlesni a dolgon. Végre végeztek, majd nemsokára le is feküdtek aludni. Éjjel Zoli arra ébredt, hogy nagyon szomjas. Kiment hát inni egyet a konyhába, de ha már ivott, akkor a dolog ellenoldalát is el kívánta intézni egy füst alatt. Mivel félig aludt, a kényelmesebb megoldást választva leült a vécére. A vécé egy tetőtéri kis fürdőszobában volt, a fal mellett. A ferde mennyezetbe egy tetőtéri ablak volt beépítve, amelyen keresztül beszűrődött a holdvilágos éjszaka szűrt fénye. Zoli szemei szinte le voltak ragadva az álmosságtól, de ez nem jelentett problémát számára, mert annyira ismerte a lakás minden zugát, hogy vakon is nyugodtan eljutott volna bárhonnan bárhova benne. Már éppen végzett, mikor hunyorgó szeme sarkában a tőle úgy szűk méternyire lévő, csempézett fal tövében, egy a térdeit felhúzva ülő, karjait a térdein összefonó kis alakot vett észre. A kis fickó lábai szinte érték az övéit, ráadásul a kis emberszerű valami őt nézte meredten. Zoli azonnal tökéletesen felébredt. Úgy megijedt, hogy a szíve is majdnem megállt. Lemere193

vedve ült még néhány pillanatig, majd tekintetét óvatosan elvéve az őt rezzenéstelenül figyelő kis alakról, lassan felállt. Testét elárasztotta a libabőr és az adrenalin, szíve úgy kalapált, mintha most futott volna le egy teljes maratonit. Nem mert hirtelen mozdulni, csak, mint egy zombi, kitámolygott a fürdőből, még a vécét sem merte lehúzni. Befeküdt Era mellé és jó ideig csak feküdt ott, mint egy darab fa. Ezt is elmesélte később az asszonynak, de mivel egyikük sem tudott mit kezdeni a történettel, még csak elfogadható magyarázatot sem tudtak eszkábálni vele kapcsolatban, inkább fátylat borítottak rá, és próbálták elfelejteni. A dolog többé nem ismétlődött meg, de Zoli később – jóval később – már nagyon sajnálta, hogy akkor nem próbált meg kapcsolatba lépni a kis idegennel. Az üzletesdi még ment egy ideig, de Zolinak már nagyon elege volt belőle. Bajban volt, mert tudta, hogy Era imádja a kis boltot, és el nem tudta képzelni, ebből a helyzetből, hogyan tud majd békés úton megszabadulni. Ekkor, mint már annyiszor, ismét a „véletlen” sietett a segítségére. Az egyik üzleti partnerük, aki beszállítója volt a boltnak, egy nap felvetette Erának, hogy átvenné az üzletet, ha meg tudnak egyezni. Era először meglepődött a váratlan ajánlaton, de aztán gondolt egyet és megint csak mondott egy olyan összeget, amelybe még ő is belepirult. A partner azonban nem. Hümmögött egy kicsit, majd kért néhány nap türelmet, hogy végiggondolhassa a dolgot. Amikor Era elmondta otthon Zolinak az esetet, ő nem akart hinni a fülének. Kezét-lábát összerakta úgy imádkozott a dolog sikeréért, de volt annyi esze, hogy az asszonynak ezt nem reklámozta. Látta, hogy Era tipródik, ezért inkább azt az utat választotta, hogy megpróbált az asszony realista, számító énjére hatni, és így te194

relgetni őt az általa helyesnek vélt irányba. Ő úgy látta, hogy természetesen ez sem lehet véletlen. Az üzlettel mostanra több volt a vesződség és kevesebb a haszon, mint valaha, ráadásul olyan árat reméltek kapni érte, amely többszörösen meghaladta azt az összeget, amennyiben nekik volt ekkor a dolog. Azt mondta Erának, hogy adják el a boltot, kicsit fújják ki magukat, és ha a lánynak továbbra is van kedve, csináljon valahol egy másikat, immár komoly szakmai tapasztalattal felvértezve, megkímélve magát azoktól a hibáktól, amelyeket az első üzlet esetében a rutin hiánya miatt elkövetett. Hiszen mindent tud, amit erről a műfajról tudni lehet, megvan minden beszállítói csatornája, és a pénzből, amit kapnak, még bőven marad is. Era végül – bár nem örömmel – de igent mondott, amikor az ajánlattevő is pozitívan nyilatkozott a szándékával kapcsolatban. Tehát az üzlet megköttetett, ők pedig ismét munka nélkül találták magukat. Era egy ideig élvezte a váratlanul jött pihenést, de azután megint előkerült a kedvenc hangyája, a „mi lesz ha” című. Megint azzal nyaggatta a férjét napi szinten, hogy mi lesz, ha elfogy a pénz? Mi lesz, ha a gyerek ezt látja, hogy? Mi lesz, ha piros hó esik? És így tovább. A férfi csak hallgatta-hallgatta, és próbálta neki elmagyarázni a saját álláspontját, de egy idő után lassan rájött, hogy ez gyakorlatilag reménytelen vállalkozás. Így már csak abban reménykedhetett, hogy mielőtt teljesen egymás agyára mennek, az asszony észhez tér és belátja, hogy nem kell előre idegeskedni olyan dolgokon, amelyek még a környéken sincsenek. Sőt! Úgy éltek, mint még soha. Era ennek ellenére be volt sózva, mindenáron szeretett volna valami olyan jellegű tevékenységet kitalálni magának, amely az eddigi életében oly sok sikerrel halmozta el. Időnként elrohant, megnézett egy kiadó üzletet. Máskor is195

mét elrohant, és tárgyalt valakivel egy hirtelen jött ötlet kivitelezéséről. De amikor otthon megrágták a témát, mindig kiderült, hogy a dolog több sebből vérzik. Ekkor jött a kétségbeesett felkiáltás, hogy „de akkor ne csináljunk semmit?” Zoli erre mindig azt felelte, hogy „dehogynem, pihenjünk, sétáljunk, érezzük jól magunkat”. Era azonban ebbe nem akart belenyugodni, mert ugye, mi lesz, ha elfogy a pénz? Egy újabb ingatlancserével ismét szépen kerestek, és a dolgok lassan a férfi álláspontját látszottak beigazolni. Era egyszer csak azzal szembesült, hogy már két éve, hogy tulajdonképpen nem csinál semmit, és ennek ellenére még sosem élt ilyen békében, nyugalomban és jólétben. Viszont ha már ennyire ráért, úgy döntött, hogy bepótolja a Berti idején nem tökéletesen megélt anyai élményeit, és ha a fene fenét eszik, ő akkor is szül egy kislányt. A gyerek ügy már régi konfliktus téma volt férje és közötte, mert Zoli nem akart újabb gyermeket. Era nagyon sajnálta ezt, de amíg lefoglalta az üzlet és a munka, addig nem erőltette a dolgot. Azonban most anynyira rátört a vágy, hogy eldöntötte, mindegy mibe kerül, akár el is válik, ha Zoli nem akarja, de neki kell egy kislány. Zoli nem akart több gyereket. A kislányt pedig eleve esélytelennek látta, mert náluk a család férfiágán csak fiúk születtek ameddig csak a családfájuk visszakövethető volt. Apa foglalkozott sokáig ezzel a dologgal, még egy céget is megbízott a család történetének kutatásával egy időben. Bertit imádta, anyja helyett is apja volt sokszor, de úgy érezte, bőségesen elég neki ebből az élményből ennyi, amelynek ráadásul éppen a kellős közepén volt így is. Zoli nagyon kivette a részét a baba ellátásából annak idején, ő sétált minden éjjel a kicsivel, ha fájt a hasa, ha jött a foga, ha éppen rosszat álmodott. Ő etette melegített anyatejjel, majd később tápszerrel is, ő fürdette, ő fektette, majdnem mindig ő pelen196

kázta, és úgy általában is sokkal többet is volt Bertivel, mint Era, akinek akkoriban a karrier még sokkal többet jelentett, mint ma. Zoli tehát kerek perec kijelentette, hogy egyrészt neki úgysem lesz lánya, másrészt pedig nem is akar több gyereket, mert ő bőven kibabázta már magát, köszöni szépen. Era emiatt nagyon szomorú volt, hiszen tudta, hogy ez egy megoldhatatlan helyzet kettejük között. Hogyan erőszakolhat rá valakire egy gyermeket, ha az nem akarja? Ő nem az a primitív nő volt, aki „véletlenül” teherbe esik így kész tények elé állítva párját. Tudta, Zoli nem hagyná el, de ezt a megoldást gusztustalannak és inkorrektnek érezte volna a férfival szemben. De azt is tudta, hogy a férfinak sincs joga elvenni tőle ezt a boldogságot. Igazi patthelyzet volt a dolog. Voltak már kisebb-nagyobb viták, veszekedések, de mindig találtak végül megoldást, azonban ez most megoldhatatlannak látszott, hiszen ő semmilyen módon nem volt hajlandó feladni a vágyát, és lemondani a kislányról. Végül, hosszas huzavona és tépelődés után, ismét Zoli engedett. Egy nap azzal jött Erához, hogy egyezséget ajánl. Bízzák Istenre és a babára a dolgot – mondta. Ha úgy kell lennie, és a baba jönni akar, akkor jönni fog hamar, ha pedig nem, akkor fogadják el a dolgot és maradjanak így hármasban, ahogy eddig. Erával madarat lehetett volna fogatni – pedig ez az az állatfaj, amelytől a leginkább irtózik, de most talán még meg is csókolt volna akár egy galambot is. Abban maradtak, hogy Era következő születésnapjáig próbálkoznak, hiszen az asszony már messze nem volt annyira fiatal, mint az első gyermek idejében. Ő is úgy érezte, hogy ha addig nem jön össze, akkor nem kell erőltetni a dolgot. Munkához láttak hát és csodák csodája, szinte azonnal siker koronázta „erőfeszítéseiket”. Igaz, Era sem volt rest megtenni mindent, amit meg lehet tenni egy ilyen esetben. Beült a leendő baba szobájába min197

den nap, és hosszan beszélt hozzá, például, hogy mennyire várják őt ide. A nevén nevezte, mesélt neki magukról, és, hogy milyen jó helye lesz a kicsinek itt náluk. Hogy mennyire szereti már most is és mennyire, de mennyire várja őt mindenki, és így tovább. Nem csoda, hogy a kicsi odafent nem sokat teketóriázott, és jött, amint csak lehetővé tették ezt számára. Era nem az a nő volt, aki a véletlenre bízná a dolgokat, így akarta, hát így is lett. Amikor megfogant a kicsi, nagyon óvatos volt, de aktív maradt. A táplálkozására eddig is nagyon ügyelt, de most különösen igyekezett mindenből a lehető legjobb minőségűt magához venni. Káros szenvedélye sosem volt, így ezzel sem volt semmi probléma. Hol volt már, a Bertivel való várandósságának idején befalt rengeteg gyorséttermi sült krumpli és hasonlók. Végül, némi túlhordás után, de egészségesen megszületett Mara. Csodás napok következtek. Zoli minden este belopódzott a szülészetre megfürdetni a kicsit. Era egyágyas szobában volt, és a csecsemős nővér – némi támogatásért cserébe –, igen segítőkésznek mutatkozott e tekintetben is. Az első napokban be sem tudott telni a kicsivel. Majd egész nap mellette volt és csak nézte-nézte egész álló nap és sokszor éjjel is. Végül Zoli hazavitte őket és a család így kiegészülve, végre ismét együtt volt. A kislány érkeztével komoly változások kezdődtek el a család, eddig megszokott életében, és ezek a változások egyáltalán nem csak a fizikai dolgokra vonatkoztak. Zoli egy éjjel nagyon különös és lenyűgöző álmot látott. Később utánanézett és arra jutott, hogy egy valódi archetípusos álomban volt része. Voltak már gyermekkorában is különösen életszerű és visszatérő álmai, volt néhány kedvence is ezek közül, de ilyen, mint ez, még sohasem. Kedvenc álmai közé tartozott egy visszatérő álom, amelyben egy cso198

dálatos helyen volt többedmagával, ahol fehér kőből volt minden épület, a sétány, amelyen sétáltak, fehér volt a tógaszerű ruha, amelyet viseltek, és ahol egy csodálatosan tiszta és kék vizű folyó folyt egy város közepén. Ennek a folyónak a partján sétált beszélgetve másokkal, majd időnként kedve támadt repülni egyet, amelyet minden gond és előkészület nélkül csak úgy megtehetett. Egyszerűen előre dőlt, ráfeküdt a levegőre és karjait széttárva arra szállt amerre csak kedve tartotta. Érdekes volt látni, hogy más ezt nem tette, csak ő volt a levegőben, szálldosott egy kicsit a víz felett, majd amikor megunta, visszatért a többiekhez, akik azonban a történteken a legkisebb mértékben sem lepődtek meg. Csak sétáltak tovább és beszélgettek, mintha mi sem történt volna. A férfi azt szerette leginkább, hogy az érzés, a felszállás, a repülés érzése tökéletesen realisztikus volt számára, és azt még később, már ébren is fel tudta idézni. Talán meg sem lepődött volna, ha sikerül neki így is. Ezt az álmot több ízben átélte, és alig várta, hogy ismét ott lehessen a csodavárosban. Bizonyos volt benne, hogy ez csakis egy valós és létező hely lehet, és, hogy ő tényleg járt ott, mert ennyire realisztikusan képtelenségnek tartott megélni egy kitalált történetet. Nem mesélt erről Erán kívül senkinek, nem is akarta bizonygatni még az asszonynak sem az igazát, de sziklaszilárdan hitte, hogy a hely valódi, ahogyan a repülés is, és, hogy bizony ő már élt ott valóban. Repüléssel kapcsolatos álma volt más jellegű is, de a nagy kedvenc ez volt. Azonban a nagy álom, az más volt. Egy tökéletes mezőn állt, amelyet ápolt, gyönyörű zöld pázsit borított, ameddig a szem ellátott. Vele szemben félkörívben, csodálatos és sudár, fehér színű fák álltak szabályos távolságra egymástól. A fák köríve középen – éppen vele szemben – megszakadt, helyet adva egy a fák fölé nyúló, csodás, fehér színű kőoszlopnak. Az oszlop nem volt túl 199

díszes, leginkább a viszonylag egyszerű, dór jellegű oszlopokra hasonlított. Üresen magasodott a tér közepén. Az ég töretlen kék volt, egyetlen felhő sem látszott rajta. Azonban ahogy felnézett, a távolban megpillantott egy kicsiny alakot, amely repülve közeledett feléje. Nagyon izgult. Először úgy érezte fél, de aztán, ahogy próbálta pontosan meghatározni érzelmeit rájött, hogy ez inkább csak egyfajta izgalom. Nézte a közeledő alakot, amely egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül megérkezett és leszállt az oszlop tetejére. Egy hatalmas, sólyomfejű lény volt az érkező. Ember teste, ember lábai, azonban karok helyett csak két óriási fehér szárnya volt. Ezeket a teste előtt egymásra helyezte és sólyomszemeivel, rezzenéstelen pillantással a férfira meredt. A lény hatalmas volt. Legalább hat vagy talán nyolc méter magas, ahogyan a férfi meg tudta becsülni, de az oszlop igen magas volt és nem is volt túl közel hozzá. A férfi vágyott arra, hogy a lény valamiféle kommunikációba kezdjen vele, de megszólalni nem mert. Csak álltak mozdulatlanul és nézték egymást sokáig. Az álomnak nem volt folytatása. Ennyit tudott felidézni belőle, de ezt minden részletre kiterjedően. Később, amikor az élménytől lenyűgözve megpróbálta elemezni a történteket, úgy gondolta, hogy hibázott, amiért nem mert megpróbálni valamiféle kommunikációt kezdeni a lénnyel, de megint később rájött, hogy ha az akart volna közölni valamit, akkor meg is tette volna. Csak meg akarta mutatni magát, és gondolkodásra bírni a férfit. Később kapott igazi jelentőséget ez az álom is számára. Zoli ismét sokat változott ebben az időszakban. Például, szinte egyik napról a másikra elment a kedve a húsevéstől. Először halat még evett egy ideig, de rövidesen már az sem esett jól neki. Era még az orra alá is dörgölte, hogy annak ide200

jén mennyit cikizte őt emiatt. Hogy csak kecskekaját eszik a lány, és ő bizonyosan éhen is halna, ha nem ehetne húst. Na, most akkor éhen fogsz halni? – incselkedett vele az asszony. Egy alkalommal ült a számítógép előtt, illetve egy nagy monitor előtt, és egy videót nézett, amelyben egy idős asszony beszélt régi dolgokról. Zoli teljesen lelazult állapotban volt, Berti nem volt otthon a lányok pedig aludtak éppen. A férfi egy idő múlva igen kellemes, révült állapotba került, és így nézte, hallgatta tovább az idős nőt. Egyszer csak döbbenten vette észre, hogy a videóban szereplő nő körül egy fényes kontúr válik láthatóvá. Ez egy ideig nem változott, de kicsit később ebből a kontúrból, amely glóriaként vette körül egész alakját – egy asztal mögött ülve, deréktól felfelé volt látható a videóban – a nő mögül két fényes alak, jól megkülönböztethetően egy felnőtt és egy gyermek alakja válik ki. Ezek nem csak kontúrok voltak, hanem teli fényes alakok, de csak amolyan matrjoska babaszerűek, tehát nem egyértelmű és részletes emberalakok. Egy ideig az idős nő mellett maradtak, majd jobbra és felfelé lassan kiúsztak a képből. Zoli döbbenten figyelte a látomást. Tökéletesen a tudatánál volt, és miközben továbbra is révült tekintettel figyelte a monitort, kísérletezni kezdett. Igyekezett újra felfedezni az alakokat a nő mellett, de nem sikerült neki. A nő körüli fényes mezőt továbbra is látta, de ez volt minden. Ezután tudatosan kijött a révült állapotból ekkor a nő körüli glória is eltűnt. Majd ismét visszasüllyedt a révült állapotba, ekkor kisvártatva ismét meglátta a glóriát. Ezt képes volt többször is megtenni. Utána kitalálta, hogy visszateker a videóban oda, ahol a két alakot látta kiválni a nő mögül. Nagy izgalommal beazonosította a helyet, de most már nem sikerült a kiválást megnéznie, bár néha úgy gondolta, hogy most meg ott vannak ismét a nő mögött, mivel a nő, eddig szabályos fénykontúrja időnként 201

különböző helyeken kiszélesedett. Úgy tűnt neki, mintha vidám bújócskát játszana vele a két alak. Végül beleunt a dologba, és abbahagyta a hosszú videó nézését. Ha sokáig volt ebben a kellemes, révült állapotban, akkor abból nem volt olyan egyszerű csak úgy visszaállni a hétköznapi állapotba. Ilyenkor Era mindig meg is jegyezte, hogy mitől olyan bamba? (A nő időnként nehezen viselte ezeket a tüneteket a férfin, idegesítette ez a sok, hirtelen és szokatlan, számára talán néha ijesztő változás.) Később Zoli meglátott valamit a lányok és Berti körül is, ha egy ideig mozdulatlanul maradtak a közelében. Ugyanazt az éles fénykontúrt látta alakjuk körül, mint a videóban szereplő idős nő körül. Egy ideig azt hitte, hogy az aurájukat látja, de később rájött, hogy ez bizony más. Később már a tárgyak körül is fel tudta fedezni ezeket az energiamezőket, de azoknál sokkal gyengébben, mint az embereknél. Például a fali konnektorok körül néha igen érdekes, nagyobb és szabálytalan foltokat is látott. Az asztalra felrakott székek lábai is kaptak rövid fénynyúlványokat. Imádott ezzel szórakozni, hiszen nagyon új és lenyűgöző tapasztalatok voltak ezek számára. Rájött, hogy másképpen kezdi látni a világot, mint eddig. Ha borús volt az ég, nem vakította el nagyon, akkor rárévült, és igen érdekes dolgokat fedezett fel ott is. Fénymuslincáknak keresztelte el ezeket az apró, ide-oda, szabálytalanul cikázó, kis fénypontokat. Nem mert erről beszélni senkinek, de nagyon élvezte a felfedezéseit. Később, amikor már volt kivel megosztania egy-egy ilyen élményét, örömmel tudta meg, hogy sok felfedezésével nincs egyedül. Annak idején, még az agykontroll tanfolyamon hallott ezekről az alfa tudatállapotban megélhető és tudatosan megvalósítható csodákról, sőt, akkor el is hitte ezeket a dolgokat, de azután sokáig, nem lévén szinte semmilyen ez irányú további tapasztalata, elfeledkezett róluk. Egyik 202

napról a másikra abbahagyta a motorozást is, mert egyszerűen nem érezte jól magát többé a gép hátán. Az utolsó erdei motorozásai kifejezetten rosszul sikerültek, mert szó szerint szentségtörésnek érezte, amit csinál. Úgy érezte magát, mintha egy templomba menne be és ott teli torokból ordibálni kezdene. Megérezte az erdő szellemét és az nagyon nem díjazta, amit ott művelt. A motorját rövidesen el is adta, pedig még nem is olyan régen úgy hitte, még az unokájának is azt fogja mutogatni. Rengeteget gondolkodott a világ dolgain és megtanult meditálni. A gondolkodás egy érdekes folyamat volt, mert minél többet tette, annál inkább ráébredt, hogy mennyire nem tud semmit. Hogy mennyire korlátozott a befogadóképessége és mennyire téves elképzelései voltak eddig mindarról, ami körülveszi, amiben él és létezik. Rájött, hogy a gondolkodás tulajdonképpen nem is egy magányos műfaj, mert van valaki vagy valami, aki súg neki. Aki próbálja megválaszolni a kérdéseit bár nincs könnyű dolga. Úgy fogalmazta meg ezt a dolgot, hogy nehéz feladat elé állította oktatóját, mert első elemistaként akarta megérteni azonnal a gimis anyagot. Úgy akart rögtön verset írni és szavalni, hogy még beszélni sem tudott. Azt gondolta, hogy pillanatok alatt az egekbe emelkedik, s a végtelen megértés és tudás birtokában rögtön megnyílik előtte minden kapu. Azonban hamarosan be kellett lássa, hogy az út nem gumiasztalokból és ugródeszkákból áll, hanem bizony csak egy rögös ösvény az, amelyet mezítláb kell végigjárni, ha tetszik, ha nem. A segítővel, a szellemmel való kommunikációt lenyűgöző dolognak találta. Sokat álmodott, és az álmok megfejtése egyik kedvenc szórakozásává vált. Voltak időszakok, amikor semmi jelentős álom nem érkezett vagy legalábbis nem emlékezett azokra, de volt olyan is, amikor gyakorlatilag minden éjjel jelentős álmokat kapott. Ezekből is sokat ta203

nult bár voltak félrevezető szándékúak is közöttük. Külön művészet volt, és különleges szórakozás, hogy kihámozza az álmokból a hasznos és a becsempészett félrevezető tartalmakat. Először úgy hitte, ha konkrétan és nyomatékkal kinyilvánítja akaratát, hogy kivel akar kommunikációt folytatni és miről, az elégséges lesz és megvédi tudatát a nem kívánatos erők üzeneteitől. De rá kellett ébredjen, hogy ez nagyon nem így van. Azért gondolta először elégséges védelemnek az akarata pontos kinyilvánítását, mert kapott egy konkrét tanítást álomban kifejezetten ebben a témakörben. Nagyon jót derült rajta, amikor megértette az üzenetet. Szeretettel gondolt még a nem kívánatos üzenetküldőkre is, mert elképesztően találékonyak, és humorosak tudtak lenni, sőt, kifejezetten törekedtek is erre, még ha megtévesztő volt is a szándékuk. Az ő egyik tanítása a következőképpen zajlott: Egy este ismét repülni kívánt álmában, így amikor lefeküdt, azt kérte szellemétől, hogy küldjön neki repülős álmot. Természetesen mindenki értette és tudta miről van szó, mit szeretne álmodni a delikvens, de meg kellett értetni vele, hogy egy ilyen pongyola megfogalmazás nagyon nem helyénvaló ilyen komoly témában. Az álom a következő volt. A férfi egy reptéren találta magát, ahol hosszas várakozás után egy pilóta jött érte. Egy régies, nyitott kis géphez kísérte, majd kérte, szálljon be. A férfi ezt megtette, majd felszálltak és jött a repülés. Nagyon érdekes helyzet volt, mert már álmában rájött, hogy mi történik. Pontosan tudta, hogy most álmodik, pontosan tudta, hogy miért ezt, és nagyon mulattatta a kis orra koppintás. Hálás volt és boldog, mint minden egyes alkalommal, amikor humoros és érthető tanítást kapott. Fogalmazd meg pontosan, mit kívánsz! Ez volt az üzenet lényege, és ő ezután így is próbált cselekedni több-kevesebb sikerrel. Azonban később rájött, hogy bármennyire is 204

szeretne kizárni bizonyos erőket az álomkommunikációból – ahogyan ő gondolt erre a dologra – ez mégsem lehetséges, vagy csak neki nem megy tökéletesen. Kapott valódi, tanító álmokat, de időnként beleszőttek gyanús elemeket is. Olyanokat, amelyek nyilvánvalóan negatív és eltérítő szándékúak voltak. Néha szinte sportot űztek ebből ezek az erők. Anynyira, hogy időnként inkább le is állt minden álom, nehogy túlságosan félrevezesse a sok dezinformáció. Volt olyan, hogy utazott az időben, rendszeres intervallumokat ugrott visszafelé, és minden állomáson megtapasztalt valamit, erre az egyik ugrásnál talált a kezében egy lekvárosüveget, amelyen tisztán olvasható volt a lejárat dátuma, amely egy szűk három év múlva bekövetkező, konkrét időpontot jelzett. Egy ideig el is gondolkodott a dátum jelentésén, mire rádöbbent, hogy pozitív szándékú üzenetekben soha, de soha nincs meghatározva semmilyen konkrét időpont. Nagyot nevetett a dolgon, majdnem sikerült ekkor is félrevezetniük. Egy-egy apró kis momentum, és az álom teljesen eltérítődik az eredeti tartalmától és szándékától. Kapott azonban sok tanítást és választ, sőt figyelmeztetést más módon is. Egy ízben elhitettek vele egy komoly dolgot, a jelenlegi élethosszára vonatkozóan, és ő simán bedőlt a hamis információnak. Egy ideig volt némi kétsége, de annyira kerek és egyértelmű volt a közlés, hogy végül elhitte. Nem sokkal később barátja, teljesen más témában küldött neki egy videót, amely videóban felhívta figyelmét az első egy percre. Ez egy sci-fi sorozat egyik epizódja volt, amely története az örök élet utáni hajszáról szólt. Egy tudós feltalált egy szérumot a történetben, amely hihetetlenül meghosszabbította a szérum használójának az életét. Zolinak nem volt türelme végignézni, mindössze két helyen, „véletlenszerűen” nézett bele, a majd ötven perces történetbe. Az első bepillantásnál egy idős ember 205

mondta a feltalálónak, hogy neki nem kell a szer, élt ő már eleget, hideget-meleget, jó lesz neki majd megpihenni, ha eljön az ideje. A második bepillantás a vége volt a filmnek, ahol egy zombiszerű lény, – a feltaláló – feküdt elsorvadva egy kórház intenzív osztályán teljesen magatehetetlenül, hogy így várja a fizikai öröklét gyötrelmeit. Majd a történet lezárásaként egy narrátor bemondta a következő szöveget: „Jól vigyázz mit kívánsz, mert amit kívánsz, az a végén még valóra válik”. Zolinak elég volt ennyi, értett mindent, és azonnal törölte az extrém életkort elméjéből, amelyet egy ideig elképzelhetőnek hitt magára nézve. A tapasztalatait áttekintve végül hamar eljutott arra a következtetésre, hogy olyan erők játékterében mozog ő itt ebben a világban, ahol csak hatalmas arroganciával gondolhat úgy bárki is magára, mint a teremtés koronája, vagy az evolúció csúcsa. Zoli meglátása szerint jelen állapotunkban ezektől messzebb nem is igen lehetnénk. A belső változások egyre folytak, világnézete egyre változott. Hihetetlen mennyiségű kérdés bukkant fel elméjében, és ezekre gyorsan jöttek is a válaszok. Érezte a nehézséget a kommunikáció terén, hiszen nagyon nehéz egy hiperzseninek egy vak, süket és szellemi fogyatékos tanítványt tanítani, de a zseni azért zseni, hogy ezt is megoldja. Ami a „szellemi fogyatékos” jelzőt illeti, azon megdöbbent, amikor megértette, hogy az mit is jelent valójában. Hallotta már ezerszer, de eddig nem értette mit hall és nem tudta, hogy amikor ezeket a szavakat kiejti a száján, akkor valójában mit is beszél. Már korábban nagyon sok tanítást kapott, ami a test-lélekszellem kapcsolatát próbálta érthetővé tenni számára. Így lassan világossá vált neki, hogy a szellem az, aki a legfőbb értelmét képviseli az egyénnek, és aki közvetlenül kapcsolódik 206

az Isten szelleméhez. Tehát ebben az összefüggésben tekintve a fenti kifejezést, a világ túlnyomó többsége, mindenki, aki alvajáró, akinek nincs meg a tökéletes kapcsolata szellemével, az kifejezetten szellemi fogyatékkal élő személy. Szellemi fogyatékos. Tökéletes leírása ez ennek az állapotnak. Sajnos, mint oly sok mindent, ezt is felruházták egy pejoratív jelentéssel, azért, hogy a valódi jelentéstartalma eltűnjön ennek a hihetetlenül pontos kifejezésnek. Így az emberek gyakorlatilag kivétel nélkül, ha ezt a kifejezést hallják, akkor az értelmi fogyatékos, vagy mentálisan retardált emberekre gondolnak. Rengeteg ilyen felfedezést tett, de kicsit lelombozta a tudat, hogy általában még az ennyire egyszerű és nyilvánvaló alapvetéseket is csak komoly fejtörés, és hosszas elmélkedés hatására volt képes tudatosítani magában. A jó tanító azonban igen kitartó. Főleg, ha lát fantáziát a dologban. Vagy a tanítványban. Nem is adta fel hát, és emberünk szépen lassan fejlődött is, ennek a végtelen szeretettel és türelemmel megáldott munkának köszönhetően. Sokszor félrecsúszott, de végül megértette a figyelmeztetést, és visszatalált a helyesnek vélt ösvényre. Ezt abból tudta, hogy ilyenkor ismét felgyorsult az oktatás menete. Amikor időnként zsákutcába jutott, tévesen értelmezve a kapott információkat, olyankor lelassult a tanítás, sőt, sok esetben megállt, és várakozott. Időnként, ha a tanítvány nagyon nem akart visszatalálni a helyes útra, kapott egy-egy útjelzőt vagy fáklyát, hogy visszataláljon, de addig, ameddig erre sor nem került, szüneteltek az újabb leckék. A jó tanító tökéletesen ismeri tanítványa képességeit, és nem akarja megoldhatatlan feladatok elé állítani. Tudja, hogy az mire képes és mire nem. Sokkal jobban tudja, mint a tanítvány. Ezért amennyire ez lehetséges az adott körülmények között, beavatkozik. Fizikailag is. Ezzel kapcsolatban Zolinak elképesztő, és tényleg 207

mindent felülmúló tapasztalatai voltak. Amikor megértette a rendszeres meditáció fontosságát és jelentőségét, neki is látott gyakorolni azt. Utána olvasott, és amit talált – persze rengeteg megtévesztő és a valódi lényegtől eltérítő információval is találkozott – abból, valamint a saját agykontrollos tapasztalataiból építkezve, végül eljutott egy jól működni látszó technikához. Ahogyan látta, sokan próbálnak bizonyos konkrét dolgokon meditálni. Megpróbálnak a tudatukba emelni egy dolgot és csak arra koncentrálnak. Mások mantráznak és így tovább. Neki ez a vonal nem volt szimpatikus, ő inkább a csendet kereste. Arra törekedett, hogy teljesen kiürítse elméjét és minden gondolattól megtisztítsa azt. Hogy egyszerűen csak feloldódjon a létezésben, teret adva a szellemének, hogy átjárja őt. Ez nem volt rövid folyamat, hiszen a gondolatok teljes elcsendesítése sokkal nehezebb feladat, mint azt elsőre gondolná az ember. Semmire sem gondolni, igazi kihívás volt számára. Azonban, lassan és sok gyakorlással el tudta érni ezt az állapotot. Néha még beszűrődött egy-egy kis gondolatfoszlány, de ezeket türelmesen kitessékelte elméjéből. Amikor teljesen megtisztult, mindig azonnal érezni kezdte a szellemével való összekapcsolódás hihetetlen mértékű kiterjesztődését. Érezte, ahogyan a koronacsakráján keresztül energia áramlik be az egész testébe, nagyon kellemes érzéssel árasztva el lényét. Az energia állandóan ott van és keresi a kapcsolatot, de ha az ember tudatát elárasztja egy rakás – általában negatív – gondolat, akkor ez egy pajzsként működve, meggátolja a szellemmel való összekapcsolódást. Ezért volt hát oly fontos, a gondolatnélküliség elérése meditatív állapotban. Amikor ez a kapcsolat létrejött, az mindig nagyon kellemes érzéssel párosult. Mivel ezt az érzést képtelen volt figyelmen kívül hagyni, ezután inkább csak erre koncentrált. Ez a technika igen jól mű208

ködött, más nem szűrődött be az elméjébe. Sokszor látott képeket is. Olyan képek vagy dolgok voltak ezek, amelyeket képtelen volt értelmezni, de még csak megpróbálkozni sem tudott értelmezésükkel, mert, ahogyan tudata megpróbált visszaosonni a hátsó ajtón, azonnal eltűnt a látomás. Így hát felhagyott ezekkel a kísérletekkel, és csak élvezte a történéseket. Azonban az nagyon tisztán megmaradt benne minden egyes ilyen esetnél, hogy mennyire másként látta, amit látott. Összehasonlíthatatlanul élesebben és pontosabban jelentek meg ezek a képek elméjében, mint amelyet „normális” esetben a szemei által közvetített minőség tudott produkálni. Valami hihetetlenül tiszta és borotvaéles látomások voltak ezek. Hiába, a harmadik szem az igazi szem, mint később kiderült. Azt érezte ilyenkor, hogy agya bizseregni kezd, sokszor jól elkülöníthető területeken, de legtöbbször agya hátsó részén, a látókéreg környékén volt leginkább érezhető ez az igen kellemes, bizsergő érzés. Ez sok esetben, még a meditáció befejezte után is megmaradt, majd szépen lassan eltűnt. Később kapott egy hasonlatot, segítségül a dolog megértéséhez. Egy számítógépet képzelt el, amelynek ugye van egy konkrét teljesítőképessége. Adott mennyiségű memória, adott processzorkapacitás, annyi amennyi. Igen ám, de a számítógépek tuningolhatóak. Még úgy is, ha nem cserélünk bennük hardvert. Például különböző technikákkal fel lehet húzni a processzor órajelét, igaz, így könnyen meg is sülhet a szett, de ha a munkát nem egy sufnituningoló Mekk mester végzi, akkor jó eséllyel nem lesz összeomlás a dologból. Zoli ezt a folyamatot nevezte „áthúrozásnak”. Érezte, hogy változások történnek benne fizikai szinten is, de mivel egyre jobban érezte magát, és egyre bonyolultabb összefüggéseket volt képes megérteni, ezért inkább hálás volt, mint aggodalmaskodó. Hamar eljutott odáig, hogy teljes szívvel bízott szelle209

mében, és mindig boldogan fogadta, ha megérezte, hogy valaki vagy valakik „dolgoznak rajta.” Hangokat ugyan soha nem hallott a fejében, de többször is elgondolkodott azon új ismeretei birtokában, hogy vajon például a skizofréneknek tartott „betegek” valóban betegek-e, vagy pedig olyan erőknek esnek áldozatul, olyan erők befolyása alá kerülnek, amelyek a mai, modern orvostudomány számára tökéletesen ismeretlenek. Ő, ha megkérdezik erről, az utóbbira tippelt volna. A jó tanító nem bízza a „véletlenre” növendéke előmenetelét, ezért időnként kikérdezi, vizsgáztatja tanítványát. Ellenőrzi, hogy az valóban megértette, és készségszinten képes-e alkalmazni a tanult anyagot. Zoli esetében már kisgyermekként is felbukkant néhány szokatlanul erős indíttatás, amely az eddig bejárt egész jelenlegi életútja alatt tetten érhető volt. Volt benne egy nagy adag nemeslelkűség és nagyvonalúság. Ez később több esetben átcsapott könnyelműségbe, de ilyenkor nagy segítségére volt Era racionális gondolkodása. Több esetben viták is származtak ebből, de végül Zoli általában belátta az asszony igazát, ha időnként az kissé nyersen is volt kinyilvánítva. Már az óvodában is megvédte a gyengéket, képes volt verekedésekbe bocsátkozni mások védelme érdekében. Később az iskolában is folytatta ezt a gyakorlatot. Nehezen tűrte az igazságtalanságot, megviselte, ha az igaztalan „nyert” egy adott helyzetben. Volt egy csúnyácska kislány az iskolában, akit sokan gúnyoltak külseje miatt, és nem is nagyon barátkozott vele senki. Zoli sem volt különösebben népszerű a gyerekek között, nem tartozott a legerősebbek közé sem, de emellett a kislány mellett igen látványosan kiállt. Sokat törődött vele, és a jelenlétében senki sem bánthatta őt. Ha valaki mégis ezt tette, azt azon210

nal megtorolta és nem habozott akár durva verekedésekbe sem bocsátkozni a lány védelmében. Volt persze, hogy alul maradt, de sosem bánta, jól érezte magát ilyenkor is. Egyszer a kislány meglepte őt. Amíg él, nem felejti el azt az érzést, amit akkor érzett. Eljött a karácsonyi ajándékozások ideje az iskolában. Ő és a lány még csak nem is egy osztályba, csupán egy évfolyamba jártak. A lány azonban kinyomozta, hogy a fiú mire vágyik a legjobban, és megvetette neki szüleivel. Egy lila, Ford Capri matchbox volt az. Egy puszi kíséretében, egy szünetben adta oda a fiúnak, aki teljesen ledöbbent a dologtól. Hiszen nem várt ő semmit cserébe. Szívből adta, amit adott. És szívből kapta, amit kapott. Később, már Istvánnak dolgozott, amikor egyszer saját magát is meglepte egy cselekedetével. Metróval utazott egy belvárosi ügyet intézendő. Az Astoriánál szállt ki a metróból és sietve igyekezett a felszínre. Hideg idő volt, az emberek vastagon felöltözve tódultak a mozgólépcsők irányába. Zoli is igyekezett minél hamarabb odaérni, hogy mielőbb kijuthasson a felszínre. Amikor elérte a mozgólépcsőket, szeme sarkából egy féllábú koldust vett észre. Nem törődött vele, csak felpattant a lépcsőre és azon kezdett gondolkodni, hogy milyen útvonalon érhetné el célját a leggyorsabban. Valóban sietett. Ezután pár pillanattal később, hirtelen bevillant neki ismét a koldus, ahogy ott ül a tömegben, mégis tökéletes magányban, mindenkitől elhagyatva, egy észrevétlen tárgyként. Annyira szíven ütötte ez a felismerés, hogy elszorult a torka az együttérzéstől. Tétovázva gondolt arra, hogy nagyon kellene sietnie, de végül a szívére hallgatott, és ahogy felért, már ugrott is vissza a lefelé tartó lépcsőre. Amikor leért, odalépett a nyomorult emberhez és átnyújtott neki néhány bankjegyet. Az akkori keresetének a negyede lehetett. A koldus 211

nem hitte el a szerencséjét. Tétován nyúlt a pénzért, Zoliban felötlött, hogy talán valamilyen gusztustalan cselre gyanakszik. Azonban a fiú odaadta a pénzt, és megvárta, míg az gyorsan eltűnik a koszos kabát belsejében. A koldus valami köszönetfélét rebegett, de ő ezzel már nem törődve, ismét a felfelé haladó mozgólépcsőn állt. Később, átgondolva az esetet, kissé elcsodálkozott, hogy mi ütött belé, de végül egy vállrándítással elintézte a dolgot és hamar el is felejtette. Kevéssel ezután száz embert kirúgtak, amikor megszűnt a cég, őt egyedül nem. Talán ez is véletlen volt. Jóval később volt egy eset, amikor valaki tartozott neki pénzzel, de nem tudott fizetni. Az adós tudta, hogy Zoli motorozik, neki pedig volt egy nem túl nagy értékű motorja, amely azonban nagyjából fedezte volna a tartozását, így felajánlotta törlesztésképpen a fiúnak. Neki nem kellett a motor, ám eszébe jutott, hogy Larci barátja Csepelen, mennyire örülne neki. Így hát elfogadta az ajánlatot, és egy nap megjelent Larcinál a motorral azzal, hogy tessék, használd egészséggel. Larci nagyon boldog volt, és nagy örömmel fogadta az ajándékot. Kevéssel később Zoli egy egészen elképesztő eset kapcsán, gyakorlatilag szinte ingyen jutott hozzá, egy nagyon drága autóhoz, amelyre egyébként akkor nagyon vágyott. Csak jóval később ismerte fel az összefüggést a két dolog között. Sok ilyen, és ehhez hasonló esete volt, ezekben az volt a közös – mint később rájött, egyben a legfontosabb – momentum, hogy minden esetben jó szívvel, tökéletesen önzetlenül adta, amit adott, és sosem várt semmit cserébe. Soha meg sem fordult a fejében, hogy bármit is elvárjon cserébe, persze például egy koldustól, mit is várhatna az ember? Később rájött, hogy Isten mindig próbára teszi őt.Még abban az időben is gyakran meg volt próbálva, amikor a leghalványabb fogalma sem volt semmiről. De mivel sok jót tett másokkal, időnként 212

újra és újra alkalma nyílt arra, hogy akár komolyabban is segíthessen, bizonyíthasson ha akar. És, általában meg is tette. Ő csak azt érzékelte, hogy a dolgai egyre jobban mennek, és, hogy az egész élete egy egészen valószínűtlen pályán mozog, amelynek az általa ismert példák és számítások szerint gyakorlatilag nulla volt a valószínűsége. Később, persze felismerte az okokat, megtudta, hogy ha önzetlenül ad Istennek, sokkal többet kap vissza, ráadásul általában onnan, ahonnan sosem várná. Volt egy egészen megrázó esete is. Era egy viszonylag komolyabb orvosi vizsgálaton vett részt, a Rókusba kellett bemenniük az asszony orvosához. Amíg a kivizsgálás folyt, Zoli úgy döntött, hogy megnézi a Corvin áruházat, amely meglepetésére még üzemelt. Utoljára talán gyerekkorában volt benne, tudta, jópofa lesz kicsit újra átérezni a retro fílinget. Kisétált hát a kórházból, egyenesen az áruházba. Amint belépett az előtérbe, egy kolduson akadt meg a szeme. Volt valami nagyon furcsa ebben a koldusban, de ez akkor még nem tudatosult benne. A koldus egy középkorú, vagy annál kevéssel idősebb férfi volt. Barna bőrdzseki, fekete nadrág és egy szürke surda sapka volt rajta. Azonnal odalépett Zolihoz és megszólította. Nem pénzt kért. Azt mondta, hogy nagyon éhes és megtenné-e neki Zoli, hogy a bejárat melletti kis fornetti üzletben vesz neki egy kevés kaját. Zoli egy pillanatig sem gondolkodott a dolgon, nagyon kedvesen csak annyit mondott, hogy „persze testvérem”. Beállt a rövid sorba, majd miután szemügyre vette a kínálatot, még azt is megkérdezte az embertől, hogy sósat vagy édeset kíván-e? Az ember édeset kért. Ezután Zoli rátett még egy lapáttal, és megkérdezte, hogy esetleg kér-e inni is valamit, mert azt is szívesen venne neki. Az ember komoly arccal bólintott, és 213

kért egy kólát. Zoli rengeteg kaját vett. Legalább kétszer annyit, mint amennyit magának vett volna. Megkapta az árut és odaadta a szemben lévő büféasztalnál várakozó embernek. Az meg akarta köszönni, de Zoli félbeszakította és csak annyit mondott neki, hogy „ne köszönd, csak fogyaszd egészséggel drága testvérem”. Arra gondolt eközben, hogy ha ne adja Isten, fordítva lenne a dolog, milyen jól esne neki is egy ilyen ajándék. Később még egy komoly dilemma is felmerült benne ezzel kapcsolatban, mégpedig az, hogy volt e joga félbeszakítani a koldust? Hiszen annak nem volt semmije, amit viszonzásul adhatott volna neki. Kizárólag a köszönetnyilvánítás volt az egyetlen dolog, amellyel valamennyit visszaadhatott volna, ő pedig ezt is megtagadta tőle. Ezzel a dilemmával végül nem jutott dűlőre. Az ember ezután csak bólintott egyet, miközben átvette az ételt-italt. Zoli nagyon jó érzéssel hagyta ott a férfit, és megindult a kis mozgólépcső felé, amely feljuttatta az áruház első emeletére. Össze-vissza kóválygott a sok gagyi áru között, nézte a valóban özönvíz előtti mozaikpadlót, amikor egyszer csak belé hasított a felismerés. A víz leverte hirtelen, égnek állt a tarkóján a szőr. Úristen! – gondolta – ez nem lehet. Az embernek olyan kék szemei voltak, hogy ő eddig egész életében még csak hasonlót sem látott. Teljesen le volt döbbenve. Most, hogy visszagondolt, szinte világítottak azok a valószínűtlenül kék szemek. Azon kapta magát, hogy rohan vissza a bejárathoz, hátha szemügyre veheti még az emberét, de persze a koldusnak már csak hűlt helyét találta. Kevéssel ezután került elé egy írás, amelyben az angyalok próbatételeiről olvasott. Csak ült, és sírni lett volna kedve a boldogságtól. De végül rájött, hogy teljesen mindegy, angyalt vagy embert, esetleg egy kutyát lát vendégül az ember. Minden esetben Istent látja vendégül. Ha pedig ezt jó szívvel teszi, ak214

kor a cselekedetén áldás van. Rövidesen igen sokat keresett, egy megint csak olyan üzleten, amely több mint valószínűtlen volt. Isten soha sem marad adósa senkinek, sem így, sem úgy. Rájött arra is, hogy nem csak cselekedetekkel lehet jót vagy rosszat tenni. Az ember gondolatai is óriási teremtőerővel bírnak. Egy ember gondolkodásmódja eldöntheti az adott személy sorsát. Ha csupa rossz (negatív, pesszimista) gondolata van, akkor az ilyen energiákat, történéseket fogja magához kötni, magához vonzani. Ha pedig csupa jó (pozitív, optimista) gondolat tölti be tudatát, elméjét, akkor pontosan az ellenkezője fog bekövetkezni. Amit beleteszel Istenbe – hiszen minden, ami körülvesz az belőle való, tehát Ő maga – azt fogja Ő visszaadni neked. Ha szeretetet, akkor azt is kapsz vissza, ha gonoszságot, gyűlöletet, akkor azt. Nem bonyolult képlet ez, inkább nagyon logikus és egyszerű. Még a mi megértésünk szintjén is. Sokat gondolkodott a test-lélek-szellem kapcsolatán. Úgy gondolta, hogy a szellemet, amely közvetlen kapcsolatban áll Istennel és a testet, amely pedig az úgynevezett anyagi világhoz kötődik, a lélek kapcsolja össze egymással. A lélek, amely nem azonos az egoval. Ezek ketten nagyjából partiban vannak egymással, de az ego helyzeti előnnyel indul minden egyes embernél. Úgy gondolta, hogy ebbe a világba csak úgy lehet megszületni, testet ölteni, ha egy ego vezérelt állapottal indulunk neki az utunknak. A feladat az, hogy saját elhatározásunkból útközben, valahol adjuk át a gyeplőt lelkünknek, amely képes a helyes útra irányítani bennünket. Sokáig azt hitte, hogy az ego, az valami rossz dolog. Valami gonosz, amely azért van, hogy eltérítsen, hogy megvezessen, hogy vakságban, süketségben tartson, de később rájött, hogy szó sincs erről. Hiszen semmi abból, amely Isten része, nem 215

lehet eredendően rossz. Azt találta, hogy az Istenben, tehát az abszolútumban nincs is igazából jó vagy rossz. Vannak minőségek, amelyek vonzódnak egymáshoz, de nem lehet egyértelműen kijelenteni semmire, hogy az jó, vagy rossz. Ezeket a fogalmakat, mi döntjük el a magunk számára. Ha történik egy betörés, ahol kifosztanak valakit, az a kifosztott személynek igen rossz esemény, de a betörőnek ugyanaz igen jó. Mindkét fél az Isten része, melyik ujjába harapjon hát? Isten mindenkit egyformán szeret.Tökéletesen. Persze, a mi fogalmaink szerint a rossz és a jó, könnyen megkülönböztethető dolgok, de ez később értelmetlenné válik. Ha például elfogadjuk, hogy a meglopott személy maga akarta, hogy így legyen, még odafent, amikor ennek az életének a forgatókönyvét megírta, akkor rögtön ismét feltehetjük a kérdést, hogy ki tett rosszat kinek? Hiszen ha ez igaz, akkor a betörő csak szolgálatot tett a meglopott embernek azért, hogy az valamit megtapasztalhasson, okulhasson a történtekből. Zoli rájött arra, hogy ezen a síkon, ezzel a megértéssel a maximum szint, ami elérhető, az ötven százalék. Azaz, vagy igen, vagy nem. Bizonyosat senki sem tudhat. Saját véleménye az persze lehet, sőt! Igen fontos, hogy legyen is. De ne fogadja el másét, még akkor sem, ha az például egy egyház, amelynek akár sok százmillió híve van. Ha elfogadsz egy kész teóriát az igazságról, akkor nem jutsz sehova. Az emberek nem gondolkodnak, mert nincs rá idejük, kedvük, s a többi. Pedig igen tisztán látszik, hogy sokan egészen biztosan tévednek. Itt vannak például a nagy világvallások. Ha mondjuk, a muszlimok tudják jól, és valóban az övék az egyetlen igaz hit, akkor a többiek tévednek – pedig ők elég sokan vannak. Ha másoknál van az igazság, akkor az iszlám egy tévhit, a muszlimok tévednek, és ők sincsenek kevesen. Ezért nagyon fontos, hogy minden egyes 216

ember, saját maga tájékozódjon és próbálja meg megalkotni a saját világnézetét, megtalálni a saját igazságát. Mivel, – hite szerint –, nincsenek abszolút igazságok és nincsenek abszolút jó vagy rossz dolgok sem, ezért rájött arra is, hogy nincs, nem lehet ezen a világon igazán jó tanító sem. Hogyan veheti bárki a bátorságot ahhoz, hogy egy másik ember véleményét a legcsekélyebb mértékben is megpróbálja befolyásolni? Honnan veszi, hogy amit ő gondol bármiről, az a helyes? Mert neki az? Mert ő úgy hiszi, hogy az? Az ember azért kapta a gondolkodás képességét, hogy használja azt. Ha nem ezt teszi, akkor hátat fordít Istennek. Ha dogmákat feltétlenül elfogad, akkor elveszíti emberi mivoltát, megtagadja azt a hatalmas kegyelmet, amelyet megelőlegezett neki az Isten. Arra jutott, hogy aki nem gondolkodik, az nem is emberi lény, csak egy emberbőrbe bújt élő szervezet. Gondolkodás alatt azt értette, hogy valóban gondolkodni a világ dolgairól, arról ami körülveszi, amiben él. Gondolkodni nem a másnapi ebéden, esetleg egy kívánatos nőstény vagy hím becserkészésén kell. Ezeken az állatok is gondolkodnak. Az elvont gondolkodás képessége az, amely itt „kizárólag” az ember kiváltsága. Ahhoz, hogy emberi minőséget produkáljunk, valódi gondolkodást kell folytatnunk. Észrevette, hogy ebben a világban minden ez ellen van. Minden azt szolgálja, hogy megkíméljék az egyes embert a gondolkodás fárasztó tevékenységétől. Mindent készen kapnak az emberek, manapság már a telefonjuk is okos, helyettük gondolkodik. Nem kell semmit kitalálni, elmondja az újság, a tévé, a rádió, a pap, a politikus. Csak szépen menj a többiek után, aztán majd lesz valahogy. Zoli ezt birkalétnek fogalmazta meg magában. Nagyon fontosnak érezte ezt a dolgot. Tudta, hogy nem lehet mindenkinek igaza. Tudta, hogy nyilván sok a tévedés, hiszen, mint korábban belátta, az elérhető maximum 217

itt a vagy igen – vagy nem válasz lehet egy-egy kérdésre. De úgy gondolta, nem az a baj ha téved. Az a baj, ha nem gondolkodik. Hagyományos értelemben évek óta nem dolgoztak már Erával, mégis az életük egyre jobban alakult. Lassan az asszony is belátta, hogy a dolgok nem csak úgy működnek, ahogyan ő azt először hitte. Eleinte idegesítette Zoli okoskodása, de miután egyre azt tapasztalta, hogy valami megmagyarázhatatlan módon a férfi dolgai egyre simábban és gördülékenyebben mennek, lassan kezdett hinni neki. Az utóbbi időkben Zoli és Gézi ismét felfedezték egymást. Az egykori két kenyeres pajtás, mára meglett családapaként, de szinte ugyanazon az úton, ugyanott, bár másik vágányon haladt. Érdekes gondolatokat osztottak meg egymással, általában nagy egyetértésben, de azért időnként viták is előfordultak. Ezek a viták azonban sosem fajultak el, és mindig előremutatóak voltak. Mindketten gyarapodtak általuk, függetlenül attól, hogy a végén milyen döntésre jutottak is a vita tárgyát illetően. Sokat leveleztek egymással, – ezt egyfajta sakkjátszmának fogták fel –, és még többet nevettek azon, hogy elképzelték, mi lenne, ha ezt a levelezést mondjuk egy pszichiáter elolvashatná. Gézi még fel is vetette egyszer, hogy ki kellene adni egy szűrt verziót könyvként ezekből a beszélgetésekből. Zoli azonban attól tartott, hogy abból inkább több kellemetlenségük származna, mint hasznuk, így végül a dologból nem lett semmi. Azonban Zoliban égett a vágy, hogy a rengeteg kapott tanításért, a rengeteg segítségért és kegyelemért hálát adhasson tanítójának, akire ő teremtőjeként gondolt. Úgy gondolta, hogy ezeket a tanításokat, információkat nem csak azért kapta, hogy ő személyesen okuljon belőlük, hanem azért is, hogy tovább adja azoknak, akik fogékonyak az ilyen 218

jellegű információkra. Szolgálni, megszolgálni vágyott a hatalmas kegyelmet, amelyet ő is ingyen kapott. Úgy érezte, nem tarthatja meg magának azt a tudást, amely őt ilyen csodálatos tapasztalásokhoz és élethez segítette. Végül a kapott gondolatokból készített egy írást, amelyet mind könyv alakban, mind internetes forrásból ingyen elérhetővé tett bárki számára. Azért ingyen – ezt nagyon fontosnak tartotta –, mert valóban szolgálni kívánt ezzel az írással. Szolgálni és nem szolgáltatni. A szolgálat és az üzlet nem fér össze. Ha kért volna cserébe bármit is azért, amelyhez ő is ingyen jutott, azzal üzletté alacsonyította volna a kegyelmet, amit kapott. A szolgálat mindig másokért van. Ha pénzt kért volna az információért, az azonnal önszolgálattá vált volna. Ezután igen érdekes tapasztalatokra tett szert. Eleinte arra vágyott, hogy találkozzon és beszélgessen az írását megismerő emberekkel. Azt szerette volna, ha gondolatait kicserélheti, jó értelemben megvitathatja másokkal azt gondolván, hogy ez a helyes út. Így szolgálhat, így törleszthet a legtöbbet. Azonban rájött, hogy ennek a dolognak van egy árnyoldala is. Amely, bizony nem veszélytelen. Az első gondja az volt, hogy amennyiben hisz tanítójának, hisz abban, amit leírt, az esetben valószínűleg nem lesz olyan „embertől” származó vélemény, amely által hagyná magát meggyőzni, egy másik igazságról, olyanról, amely nem egyezik az ő meglátásaival. Bármilyen nyitottnak is érezte magát úgy gondolta, hogy ő már kialakította a saját igazságát és bár az igaz volt, hogy ennek az igazságnak még messze nem ismerte minden részletét, a fő irányon nem kívánt módosítani. Azaz, ha bárkivel eszmecserébe is bocsátkozott volna az általa leírtakról, akkor csak a dolgozat megvédése, vagyis a mindent megmagyarázó, a győzködő szerepe jutott volna neki. Így pedig nincs 219

értelme leülni senkivel, ha csak arra hajlandó, hogy a magáét mondja. Az ilyenek a magukat „gurunak”, „mesternek”, „tanítónak”, „egyházfőnek” kinevező önjelölt tanítók, akikkel manapság Dunát lehet rekeszteni. Nem kívánt beállni ezek sorába. Hiszen ő ezt úgy látta, hogy a „guruskodás” egy igazi karmagyár. Mi az, amit kockázat nélkül, tényként kijelenthet bárkinek is? Olvasott egyszer egy öreg bölcsről, aki nem volt hajlandó semmi egyebet mondani két szón kívül. Ez a két szó a következő volt: „Szeressétek egymást!” Ez nagyon elgondolkodtatta őt és végül arra jutott, hogy valóban ennyi lehet az, amelyet minden kockázat nélkül tanácsolhat egyik ember a másiknak. Minden más, tévedés is lehet. Ha pedig ő – bár csupa jó szándékból – eltérítene akár csak egyetlen embert is a saját útjáról, azzal, hogy meggyőzi a saját igazságairól, azzal bizony igen rosszat cselekedne. Olyanná válna, mint például az egyházak. Az emberek hajlamosak elfogadni olyan dolgokat igazságként, amelyekre nem, hogy nem maguk jöttek rá, de még csak végig sem gondoltak. Elég nekik, hogy valaki olyan mondja, akit ők tisztelnek, vagy akinek sokan hisznek, s a többi. Így működnek a nagy vallási vagy ideológiai szerveződések. Ő is találkozott több olyan úgynevezett „mesternek” titulált „tanítóval”, saját magát főpapnak kikiáltó egyházalapítóval, akik feljogosítottnak érezték magukat arra, hogy az embereknek osszák az észt, a tudást. Amely az ő tudásuk volt, és amelyre ki tudja, milyen formában tettek szert. Voltak ezek tanításaiban persze Zoli számára is igen figyelemreméltó gondolatok, sőt! Jelentős részben azok voltak, de talált bizony ugyanezeknél a „mestereknél” sok olyat is, amelyekkel bőven vitatkozhatott volna, ha nem idegen tőle ez a műfaj, illetve, amelyeknél, bizony itt-ott csúnyán kilógott a pata a díszes takaró alól. Mindent egybevetve ő úgy 220

gondolta, hogy a tisztességes szándék nem fér össze, a híveket gyűjtő egyházasdival, vagy bármilyen közös, általában egy mester által kinyilatkoztatott ideológiai alapokra építkező csoportok (szekták) szervezésével. Úgy gondolta, hogy mindenkinek magának kell kialakítania a saját véleményét, elgondolását az élettel, a világgal kapcsolatban, és azt semmilyen módon nem szabad megpróbálnia másokra erőltetni, vagy mások meggyőzésére törekedni. Ne prédikálj! Ne próbálj még általad jó szándékúnak vélt indíttatásból sem – meggyőzni másokat! Maradj alázatosan a háttérben, és dolgozz magadon! Ezeket a tanításokat kapta, amikor tisztán segítő szándékkal azon gondolkodott, hogy kiáll a nyilvánosság elé. Végül örült, hogy nem tette. Illetve tette, de másképpen. Leírta a gondolatait. Hiszen az írás, az más. A véleményét mindenki leírhatja, sőt! Közzé is teheti, megoszthatja szabadon, mindenfajta kockázat nélkül. Rengeteg leírt vélemény kering a világban, ezekből bárki szabadon mazsolázhat. Eldöntheti mi az, ami érdekli és mi az, ami nem. Ha valami felkelti a figyelmét, akkor azt elolvassa, ha nem érdekli mégsem, félreteszi. Ez a módja a közlésnek, egy semleges módszer. Az információ hordozója semmilyen nyomást nem fejt ki arra, akinek a kezébe kerül. Azonban az élő előadás, a párbeszéd, egy sokkal dinamikusabb módszer. Ott előkerül a karizma, a meggyőzőerő, az előadó mindenképpen hat a másik félre (felekre), akik így valamilyen értelemben, azonnal befolyás alá kerülnek. Vannak persze, akik ennek képesek ellenállni, de igen sokan hagyják magukat befolyásolni és meggyőzni. Hiszen, aki kiáll és hirdet valamit – legyen az bármi – ,annak nagy valószínűséggel a meggyőzés a célja. Különben nem venné a fáradtságot, nem fektetne energiát egy ilyen cselekvésbe, ha nem ez lenne a mögöttes szándék. Zoli számára pedig, ez már rég rosszul hangzott. Ezért 221

döntött hát inkább, a háttérben való maradás mellett. Érték őt vádak, azoktól, akik ismerték őt régebben is, és olvasták ennek a számukra vadonatúj Zolinak az írását. Gézi például adott valakinek egy könyvet, aki annak tartalmát megismerve félni kezdett. Rá így hatott az írás. Gézi véleménye szerint, ez is színtiszta befolyásolás és karmagyártó beavatkozás volt Zoli részéről. Zoli azonban ezt másképpen látta. Meglátása szerint eleve azt a nem elhanyagolható tényt tekintve, hogy azt a bizonyos könyvet annak a bizonyos embernek nem ő, hanem Gézi adta a kezébe, már ez eleve kizárta az ő felelősségét és inkább Géziét vetette volna fel. De ő ennél is tovább ment, és úgy gondolta, hogy ez a fajta felelősség nem is létezik. Legalábbis, ha a felek elvileg egyenrangúak, nincsenek kiszolgáltatva semmilyen módon egymásnak, itt pedig ez volt a helyzet. Ha az információt befogadó félnek nem muszáj befogadnia az információt, de mégis elolvassa, meghallgatja, hagyja, hogy az befolyást gyakoroljon a tudatára, akkor onnantól kezdve magára nézve az ő felelőssége az, hogy mit kezd az információval. Hogy milyen módon értelmezi azt. Hiszen megteheti bármikor, hogy amennyiben kedvezőtlennek érzi saját magára nézve a tartalmát, úgy azonnal kivonja magát annak megismerése alól. Egyszerűbben fogalmazva, nem nézek meg egy horror filmet akkor, ha összetojom magam tőle. Ha mégis, akkor az az én hibám, és nem azé, aki a filmet elkészítette. Ő majd elszámol ezzel a dologgal, de ahhoz, hogy én a filmet megnézem-e vagy sem, ahhoz semmi köze sincsen. Az kizárólag az én ügyem, döntésem, felelősségem. Nem ült mellém egy fegyverrel, és nem kényszerített arra, hogy nézzem végig a művét. Én döntöttem úgy, hogy megteszem. Így az állapot miatt, amelybe kerültem miatta, csak magamat okolhatom. Tehát amennyiben az illető mégis végignézni, olvassa, hallgatja és az negatívan hat rá, az in222

nentől kezdve kizárólag az ő felelőssége. Más a helyzet, ha – mint, ahogyan az élő előadások során általában történik – az előadó megpróbálja fenntartani a hallgatóság figyelmét, és igyekszik a lehető legnagyobb meggyőzőerővel tenni mindezt. Ez már tudatos manipuláció. Szándékosság arra nézve, hogy elmondhassa, amit akar, hogy minden jelenlévő végig is hallgassa, amit el akar nekik mondani, nem utolsó sorban pedig, hogy el is higgye mindenki, amit mond. Egy könyv esetében ez nem fordulhat elő. Egy könyv nem néz csúnyán, ha félreteszik, ha megszólal olvasása közben egy telefon, ha az olvasó ki merészel menni pisilni és így tovább. A könyv az csak van. Egy könyvnek nem kell nemet mondani, csak félredobja az ember ha nem tetszik neki és kész, az ügy le van zárva. Az ember, aki kezébe veszi, semmilyen módon nincs manipulálva, nyomás alá helyezve. Az emberek nagy többsége – bár ezt ők sem vallanák be sosem maguknak – egyszerűen képtelen nemet mondani. Inkább végigülnek órákat olyan helyeken, ahol rosszul érzik magukat, inkább meghallgatnak hosszú előadásokat, amelyek nem érdeklik, vagy akár egyenesen zavarják őket, de nem mondják, hogy köszönöm, ez nem érdekel. Nehezen érthető dolog ez, de így van. Azzal törődnek, hogy az előadó, a többi néző vagy hallgató – egyszóval mások –, majd mit fognak gondolni róluk. Hogy ők neveletlenek, öntörvényűek, buták, mert nem értik, és így tovább. Pedig csak őszinték lennének ezesetben. Az emberek szerepeket játszanak egész életükben, sokszor még a családjukon belül is, és elrejtik azt, amilyenek valójában. Mert nem merik vállalni önmagukat. Ennek is az az oka, hogy félnek attól, ez másoknak nem fog tetszeni. Mi lesz, ha az, amilyen valójában vagyok, nem fog tetszeni a páromnak, a főnökömnek, a barátaimnak, az ismerőseimnek? Félnek megmutatni a valóságot, ezért inkább elrejtik, meghamisítják azt. Olyanra, 223

amelyről úgy gondolják, hogy az adott helyzetben, helyen, társaságban, a leginkább hatásos és megfelelő. Az egész világ így van felépítve. Szerepjátszásba kényszerítik egymást az emberek. Színház az egész világ... Kevesen vannak azok, akik fel merik vállalni azt, hogy valójában milyenek is ők, akik felfedik az igazi arcukat. Ezeket általában ki is gúnyolják, kiközösítik, vagy csak simán leidiótázzák a többiek. Pedig ők azok, akik jól érzik magukat a bőrükben. Mert azt hordják és nem másét. Egy bőr, amit nem használnak, tönkremegy. Elrothad. Ahogy az agy is, ha nem használják, az izomrendszer, a vázrendszer is elsorvad, elpusztul ha nincs használva. Ha mindig másnak akarok látszani, mint aki valójában vagyok, a valódi énem elsorvad, és lassan megsemmisül. Ezek a szerepek az ego (egok) játékai. Az ego az, aki mindig elégedetlen valamivel. Aki mindig többet, jobbat akar. Aki ki akar tűnni, jobb, gazdagabb, szebb, okosabb és így tovább, akar lenni. Ha valami nem tetszik nekünk, mert nem felel meg az elvárásainknak, az az ego műve. Ha megsértődünk, ha haragosak vagyunk, ha féltékenyek, irigyek, bizalmatlanok, tudhatjuk, egonk érzelmei irányítanak bennünket. Az ego végtelenül önző. Azt akarja mindenáron megvalósítani, ami az ő veszszőparipája. Zoli rájött egy igen jó tesztre arra vonatkozóan, hogy bármikor felmérhesse magán, éppen mennyire befolyásolja őt az egoja, mennyire egovezérelt egy-egy adott helyzetben. Megkérte egy az adott helyzettel tisztában lévő ismerősét, hogy mondja nyíltan a szemébe, az őszinte véleményét vele, vagy az adott esetben játszott szerepével, viselkedésével kapcsolatban. Ne szépítsen semmit, csak ami a szívén, az legyen a száján. Miután meghallgatta a kritikát, megfigyelte a saját reakcióit. Azt, hogy a kritika milyen módon hat rá. Ha bármilyen negatív érzelmet észlelt, felháborodást, sértődést, 224

dühöt, vitatkozásra való indíttatást, és így tovább, azonnal tudta, hogy az egoja meglehetősen előtérben van az adott eset kapcsán. Sokat tanulmányozta az egoval kapcsolatos tapasztalatait és kapott információit, míg végül kialakította az álláspontját az énjével, vagy énjeivel kapcsolatban. Zoli egy álma kapcsán ismerte meg egy nagyon érdekes „tanító” gondolatait. Samael Aun Weor gnosztikus mesterről van szó, akinek meglátásait igen figyelemreméltónak találta, bár nem mindennel értett egyet. Samael mester úgy tartotta, hogy egoból igen sok van. Azt tanította, hogy minden egyes negatív érzelemnek egy-egy ego áll a hátterében. Van falánk, hiú, agresszív, parázna ego és így tovább. Ő ezen egok begyűjtéséből és megsemmisítéséből sportot csinált. Azt tartotta, hogy csak akkor válhat az ember Istennel tökéletes harmóniában élő lénnyé, ha leszámol az összes egojával. Zoli, ezen nagyon sokáig gondolkodott. Végül arra jutott, hogy ezzel a meglátással, ebben a világban nem tud azonosulni. Nehéz döntés volt ez, mert igen erősen gyanította, hogy a döntésben jelentős befolyással bírt a saját egoja, vagy az egoi szakszervezete, már ha valóban igaz Samael meglátása a rengeteg ego verziót tekintve. Az érv, amely végül meggyőzte a következő volt: Valóban igaz lehet, hogy egy bizonyos fejlettségi szinten az ego már csak egy (vagy sok) horgony, amely visszatart a fejlődéstől. Ahogyan gondolta, magasabb dimenziókban az ego már nem is létező fogalom, mert nincs szükség rá, ha egy tudat odáig eljut. Azonban mi itt élünk, nekünk itt kell fejlődnünk. Itt pedig, mindannyian rendelkezünk az egoval. Ebből arra következtetett, hogy az ego nem ellenség, hanem segítő. Aki tanít bennünket azzal. hogy elénk teszi a hibalehetőségeket, amelyekbe rendszerint mindahányszor bele is esünk. Ha nem tenné, amit tesz, nem 225

lenne módunk felismerni azt, hogy hibát követünk el. Így tehát az ego is bennünket szolgál, és a segítségünkre van fejlődésünkben. Azután ott van egy másik szempont. Ha minden Isten része – mert az –, akkor nyilván az ego is az. Ami pedig Isten része, az nem lehet eredendően rossz. Zoli nem hitt az „eredendően rossz” fogalmában. Még az Ördög vonatkozásában sem. Úgy gondolta, hogy az Ördög is Isten része, hiszen Istenen kívül nem lehet semmi, ez egy nonszensz. Ami pedig Istenen belül van, az mind Istent kell, hogy szolgálja. Így az Ördög is. Az a dolga, hogy megkísértse esetünkben az embert. Az ember választhat, hogy jó vagy rossz lesz-e? Enged-e a kísértésnek vagy sem? Állítólag még Jézust is megkísértette, bár Zoli akkor éppen nem volt ott, tehát ebben sem lehetett bizonyos, de így hallotta. Az ego tehát tulajdonképpen egy barát, akivel nem harcolni kell, mint, ahogy semmivel sem kell harcolni, hiszen minden Isten része, így tehát ha bármi ellen harcolunk, akkor Isten ellen viselünk hadat. A barátokkal pedig, ha némelyik nehéz természetű is, közös nevezőre kell jutni. Zoli úgy látta, hogy nem kiiktatni kell, hanem a helyén kezelni. Nem elnyomni kell, hanem csak annyit engedni neki, amenynyit megérdemel. Tudni kell féken, kontroll alatt tartani, így pedig barátunk és nem ellenségünk lesz. Zoli ezt hívta arany középútnak. Hiszen az ego örömei neki is örömet okoztak, abban pedig mi a rossz, ha örömet érzel és másoknak ezzel nem ártasz? Ez a világ többek között éppen arról is szól, hogy olyan örömökben is részünk lehessen, amely felsőbb szinteken már – talán éppen alantassága miatt – elérhetetlen. Ha pedig ez így van, akkor nagy butaság lenne nem kihasználni a lehetőséget, hogy megélhessük ezeket az örömöket. Persze – ezt mindennél fontosabbnak gondolta –, semmiképpen sem mások kárára. Talált még egy meglehetősen ér226

dekes elgondolást a mester munkásságában, amely igen tetszetős és fontos elméletnek tűnt. Ez a tanítás a hatékony imáról szólt, amely Zoli számára ez idő tájékán már kulcsfontossággal bírt. Samael Aun Weor azt tartotta, hogy a hatékony ima csak mélyebb tudati szinteken valósítható meg. Tehát ha valaki az átlagos, mindennapos tudatszintjén imádkozik valamiért, legyen az siker, egészség, pénz, szerelem, vagy bármi egyéb, ez az ima nagy valószínűség szerint nem lesz hatékony. Azért nem, mert jó eséllyel éppen az egyik egoja imádkozik ezért a valamiért, hiszen a személyt itt az ügyében éppen illetékes egoja irányítja. Azonban a többi ego biztosan mást akar, mint ez az egy, és ezeket ugyan úgy meghallgatja Isten. És, mivel ezek többen vannak, az ő imájuk nagyobb súllyal (energiával) esik a latba, mint azé az egyé, aki éppen a saját vágyai érdekében fohászkodik, tehát a fohászt semlegesíti a sok ellenfohász. Hiszen az egok között nincs és nem is lehet egyetértés. Mindegyiknek csak egy igazsága van, a sajátja. Tehát hatékonyan imádkozni csak abban az esetben vagyunk képesek, ha elmélyülünk, és egy mélyebb tudatszinten – túl azon, ahova egonk, egoink elérhetnek –, teljes szívünkből, lelkünkkel szellemünkhöz, azaz Istenhez kapcsolódva imádkozunk. Ebben a szférában az egonak nincs helye. Ezekre a tudatszintekre azonban a legtöbb ember nem képes eljutni. Ami a pozitív tulajdonságokat illeti, – Zoli meglátása szerint – ezek mind a lélekből erednek. A szív hangja, a lelkiismeretünk, ezek a lelkünk kommunikációs csatornái. Ha jót teszünk, azt jó szívvel tesszük. A valódi jó cselekedet, mindig felülemelkedik az egyéni (egoista) szándékon. Kizárólag arra irányul, hogy másnak, másoknak tegyünk jót, okozzunk örömet. Ezen a gondolatmeneten továbbhaladva, Zoli óhatatlanul eljutott az ego és a lélek összehasonlításához, mert az nyilvánvalóvá vált 227

számára, hogy nagyon nem ugyanarról van szó. Vajon ha a lélek ennyire nemes és ennyire hasznos az ember fejlődése szempontjából, az egonak pedig csak a gyötrődést, az elégedetlenséget, azaz a negatív tapasztalatokat, érzelmeket köszönhetjük, akkor miért nem válik minden ember lélekvezérelt egyénné? Végül rájött az egyszerű válaszra is. Azért, mert ahhoz rá kell ébredni a valóságra. Tudatosítania kell az egyénnek magában azt, hogy ezt akarja, ez a célja. Amíg az egyén nem ébred tudatára, azaz alvajáró, addig ez a fejlődési ugrás nem következhet be. Fel kell ébredni! Az ébredés pedig nem abból áll, hogy egyes ideológiákat a magamévá teszek, hanem abból, hogy én alakítom ki azokat a magam számára. Úgy gondolta, hogy az igazság egyáltalán nem egzakt dolog. Az ő igazsága egyáltalán nem biztos, hogy másnak is igaz. Ezért is tartotta hibás elképzelésnek a mások meggyőzését bármiről is. Úgy gondolta, minden egyes embernek muszáj végigjárnia a kiszabott utat. Nem lehet csalni, mások hátára kapaszkodva, mások felismeréseit lepuskázva boldogulni. Istent nem lehet becsapni, vele csak tisztán és őszintén lehet játszani. Lehetek én a világon a legnagyobb szentfazék, ott figyelhetek minden misén az első sorban, kínos alapossággal betarthatom az összes ünnepet, amelyet az általam választott egyház vagy felekezet meghatározott hívei számára, ha ezek nem az én személyes felismeréseimen alapulnak, akkor csak az időmet vesztegettem. Imákat tanítanak az embereknek azzal, hogy ez a tuti. Mondd el tízszer és minden oké lesz. Hát így nem lesz oké sajnos semmi. Ki kell találnod a saját imáid, a saját fohászaid, amelyek a saját szívedből indulnak Istenhez. Ez az, ami működik semmi más. Zoli további nagyon érdekes sőt, lenyűgöző felfedezések birtokába jutott, ahogyan a dominancia egojától átkerült lelké228

hez. Ez némileg megrázó volt, mert – rá jellemzően – elég nagy intenzitással és sebességgel történt. Era ezért is viselt nehezen egyes tüneteket. Nehéz úgy toleránsnak lenni, hogy az ember, akivel hosszú ideje élek, akinek megszoktam a bolondériáit, akiről úgy hiszem ismerem, néhány nap alatt gyökeresen megváltozik. Nehéz még akkor is, ha ez a változás pozitív irányban következik be. Először csak lassú volt a változás, néha volt egy-két fura dolog, a férfinak furcsa gondolatai lettek, amikről furcsákat mondott – ezt Era még jól kezelte – de azután hirtelen átesett a ló egyik oldaláról a másikra, és ez egyszerre túl sok lett a nő számára. Zoli furán viselkedett, fura szokásokat vett fel, álszentnek tűnt, nem volt hajlandó vitatkozni, ez Erát ingerelte, hiszen úgy érezte, a férfi lesajnálja őt. Pedig férje csak sokkal türelmesebb lett vele és békét akart. Era minden egyes ilyen jellegű megnyilvánulást, felruházott valamilyen negatív tulajdonsággal. „Mindent rám hagysz, hülyének nézel, neked minden mindegy, téged nem érdekel semmi”, ilyen és hasonló dolgokat vágott minduntalan párja fejéhez, aki csak nézett rá ilyenkor nagy bociszemekkel és kedvesen mosolygott. Rossz az, aki rosszra gondol – mondta neki ilyenkor, de ezzel sem segített a dolgon. Ez csak olaj volt a tűzre és az asszony még dühösebb lett ettől a reakciótól. Azután, végül lassan kezdett rájönni, hogy valami tényleg megváltozott és ez a változás, tulajdonképpen nem is biztos, hogy annyira rossz. Persze azért volt még néhány probléma, például előfordult, hogy valami általa igen fontosnak vélt dolgot szeretett volna megbeszélni Zolival, de amikor belekezdett volna, azt látta, hogy a férfi valami fura pózban fekszik a kanapén egy szál gatyában, révült tekintettel bámulja a plafont és a tenyereiben márvány csikung golyók pörögnek veszettül. Ettől persze azonnal rohamot kapott, és legszívesebben sikított is volna. Szerencsére ez a furcsa időszak is véget ért később, ami229

ről Zoli úgy nyilatkozott, hogy a mérleg egyensúlyba került nála. Tudomásul vette, hogy van egy családja, két gyermeke és a világ körülötte, csak azért mert ő megváltozott, nem hajlandó változtatni magatartásán. Rájött, hogy a harmónia az maga az egyensúly. Az arany középút, amely elérésére már régen törekedett. Úgy gondolta, hogy ha teljesen teret enged a szellem útjának, akkor a világ kiveti magából, amely természetesen nem igaz, hiszen Isten nem hagyja el azt, aki minden idejét és gondolatát neki szenteli, de az kétségtelen, hogy ebben a világban, ilyen jellegű viselkedéssel nehéz boldogulni a hétköznapokban. Más az, ha valaki valóban teljesen az útnak szenteli magát, de ez csak úgy működhet, ha az egyén elvonul és semmilyen módon nem kíván többé részt venni a hétköznapi életben. Ezért hát tudatosan úgy döntött, hogy megmarad a szellem útján, de kissé visszaengedi a pályára az egoját is, hadd rúgjon időnként az is labdába. Egoja ettől végtelenül boldog lett, mert eddigre úgy érezte, hogy elveszett minden. Érdekes és nagyon tanulságos volt megfigyelnie magán, mikor melyik énje, az ego vagy a lélek irányítja őt. Amikor az ego előkerült, azonnal próbált is teret nyerni, minél többet persze. Rögtön voltak dolgok, fejlemények, amelyek elkezdtek nem tetszeni neki, ilyenkor azonnal be kellett húzni a gyeplőt, ezt a lélek cseppet sem habozva meg is tette. Hasznos és igen egyéniségfejlesztő játék volt ez, amelyet a férfi nagyon is élvezett. Élvezte, hogy olyan szituációkban, amikor az egoja feldühödött volna, hisztériázott volna, reklamált volna, ő csak türelmet és elfogadást gyakorolt. Érdekes módon, ezáltal a konfliktushelyzetek, amelyek az ego által irányított viselkedés esetén jó eséllyel súlyosbodtak, kiéleződtek volna, gyakorlatilag azonnal meg is szűntek, sőt, általában ki sem alakultak. Úgy gondolta, hogy az arany középút az, amelyen járva átélheti az e világban átélhető teljes230

séget. A valójában teljes életet. Ezt meglátása szerint csak úgy élheti meg az ember, ha elfogadja, amit a világ kínál neki. Persze ez nem azt jelenti, hogy be kellene habzsolni mindent, kipróbálni a legdurvább lehetőségeket is. Nem. Ez azt jelenti, hogy nem szabad visszautasítani mindazt a szépet és jót, amit a világ felkínál az embernek. Ő úgy döntött, elfogadja ezeket a dolgokat. Hálával, alázattal és végtelen örömmel. Ennek az állapotnak az átélésére gondolt úgy, mint életöröm. Hiszen az élet, lehet csupa öröm. Egy csodálatos ajándék. Csak az egyén döntésén múlik, hogy mit lát meg belőle. Jó, ha tudja az igazságot, de itt, a polaritások világában van választás. Sőt! A választás a lényeg. Döntés kérdése az, hogy jó legyen valakinek az élete vagy rossz. Hogy a szépet látja meg a dolgokban vagy az ocsmányságot. Isten mindent felkínál, odateszi az ember elé, a választás azonban csak az emberé. Ahogyan a választásának a következményei is. A lélekvezérelt állapotban való létezésnek, számos igen hasznos további vonzatát fedezte fel és élte át nagy örömmel. Az egyik igen markáns változás, a táplálkozási szokásaiban nyilvánult meg. Nem, hogy nem kívánta a húst, de szó szerint kannibalizmusnak érezte a húsfogyasztást. Egyszer, amikor Era élcelődött e legújabb szokásán, orra alá dörgölve, hogy annak idején ő miket mondott neki a vegaságra, csak azt válaszolta: „Mit csináljak? Nem ízlik a tesa húsa.” Ezt a választ megjegyezte magának, mert annyira spontán és mély értelmű volt, mint minden, ami szívből jön. „Nem ízlik a tesa húsa”, azaz a testvér húsa. Ezt felelte a lélek. Az volt a nagyon furcsa, és ettől vált Zoli szemében valóban lenyűgözővé, hogy nem egy póz, egy újabb szerep volt ez, amelyet divatosnak, egészségesnek gondolt, vagy amelyről éppen olvasta valahol, hogy ez a tuti, hanem egy határozott belső igény 231

nyomán alakult ki benne ez a fajta hozzáállás. Amikor a húsra gondolt, megjelent előtte a legyilkolt állat, amely egyébként is hihetetlenül Istentelen körülmények közül jutott el végül az emberek asztalára, és amely – ne szépítsük – szimpla döghús. Szomorú tény, de tény, hogy a húsevők egyben dögevők is. Ez van. Furcsa volt arra gondolnia, hogy egy hentesüzletben állati hullákat árulnak, amelyet az emberek pénzért megvesznek és megesznek. Miután abbahagyta a húsevést, csökkent az étvágya is. Annyit evett csak, amennyire szüksége volt. Szinte teljesen eltűnt belőle az agresszió, az ingerlékenység. Sokkal türelmesebb, toleránsabb, empatikusabb lett. Sokat javult az általános közérzete. De ezek a változások fizikai síkon is láthatóvá váltak. Nagyon hamar reagált a teste is a kedvező változásokra. Zoli sosem volt különösebben elhízva, de az a pár kiló felesleg, ami mégis volt itt-ott, szinte leolvadt róla. Sosem volt beteg. Az egész családon körbement egy csúnya vírus, amelyet a kislány hozott haza. Zoli ápolta őt végig. Szívta az orrát porszívóval, vele aludt, ő fürdette, mosta a fogait, a kislány köhögött, prüszkölt, lehelt az arcába, s a többi. Era a közelébe sem ment szinte, mégis Era volt az, aki elkapta és majd három hétig szenvedett, mire nagy nehezen egy felesleges antibiotikum kúra után – az orvosnak persze fogalma sem volt arról, hogy mi a baja, csak simán felírta a gyógyszert, hogy hátha nátha – sikerült kikecmeregnie belőle. Zoli is érezte, hogy benne van a kórság, de őt nem verte le a lábáról. Azt vette észre, hogy a vágyai, hihetetlen mértékben csökkentek, minden területen. Eltűntek a nagy zabálások, amely után elnehezült és órákig csak röfögni volt képes, hogy a többi testi tünetről ne is beszéljünk. Nem hajszolt semmit, tényleg szinte minden úgy volt jó, ahogyan jött. Azt a vicces megállapítást tette később ezzel kapcsolatban, hogy amint nem erőltetett semmit, 232

azonnal elkezdett minden jönni. Lenyűgöző, amit ilyenkor átél az ember. Megtapasztal egy teljesen másik világot. Eltölti a mély hála és az alázat, rájön, hogy mennyire nem ő az, aki a középpontban van, és mennyire nem úgy működnek a dolgok, ahogyan ő azt eddig hitte. Boldog volt és kiegyensúlyozott. Rájött arra, hogy azok a legnagyobb kincsek, amelyet az emberek sokáig alapértelmezettnek tartanak és addig észre sem vesznek, amíg be nem üt az összeomlás. Egészség, kapcsolat, család, barátság, más gyakorlatilag nem számít. De ez csak akkor derül ki a legtöbb ember számára, amikor már késő. Amikor bekövetkezik az egyik ilyen dolog, vagy rosszabb esetben egyszerre akár több összeomlása is. Az emberek hajszolják az álságos értékeket, amelyekről azt hiszik, hogy azok képviselik a vágyaik netovábbját és tulajdonképpen igazuk is van. Jól hiszik. Csak azt nem tudják, hogy ezek az ego vágyai. És ezekből igen sok van. Ráadásul, amint megvan, az sem elég, abból is jobb kell. A macsó egónak jó kocsi kell. Ha megvan, akkor még jobb. Márkás, drága óra, telefon, ha megvan akkor még jobb. A bombanő egónak drága cipők, drága és divatos ruhák, gyönyörű ékszerek, és ha ezek megvannak, akkor újabbak, mert ez a sok rongy, már régen kiment a divatból és így tovább. Illatszerek, kozmetikumok, rengeteg olyan dolog, amelyet meg lehet mutatni a többieknek. Hogy lássák, én milyen klassz vagyok, hogy irigyeljenek, nekem milyen jól megy, s a többi. Ezek a vágyak, egy soha véget nem érő hajszába kergetik az ego tulajdonosát, amelybe jó eséllyel előbb-utóbb belerecscsen. Nem nyerhet, mert mindig mindenből jön az újabb, szebb, jobb. Az egonak egy tökéletesen torzult valóságképe van, torz értékrenddel. Amikor pedig az ego kielégíthetetlen vágyai utáni hajszában, az elkerülhetetlen összeomlás bekövetkezik, emberünk elmegy a pszichiáterhez. Hogy a lelkét 233

meggyógyíttassa vele. Lelki baja van, azt hiszi. A pszichiáter pedig ebben meg is erősíti őt. Felír neki antidepresszánsokat, jól leszedálja, és viszlát. Miért? Mert nem tud segíteni. Mert az a kifejezés, hogy pszichoterápia (lélekgyógyászat) már önmagában is egy nonszensz. A lelket kell gyógyítani? Vicces gondolatnak tartotta ezt. Éppen, hogy kizárólag a lélek képes rendbe tenni, meggyógyítani azt a sok bajt, amit az ego okozott. Ha engedik neki. Meglátása szerint, az úgynevezett pszichológusok esetében az egológus megnevezés lenne a helyénvaló, hiszen ez a „tudomány” az ego viselkedési zavarait kutatja vadul, és az ego által okozott torzulásokra keres terápiát, mondani sem kell, kevés sikerrel. Hiszen az egonál erőszakosabb és kitartóbb bajkeverőt nemigen lelni ebben a világban. Egyetlen igazi gyógymód létezik az ego által generált problémákra, ha kivesszük a kezéből a gyeplőt. Erre pedig csak a lélek képes, más lehetőség nincs. Zoli sokat gondolkodott azon, hogy vajon miért van az, hogy az emberek ennyire elfogadnak minden fenntartás nélkül szinte bármit, amire nevelik őket? Elfogadják, integrálják a tudatukba, ezután pedig ez lesz az alapértelmezés. Mindent ahhoz fognak viszonyítani, ami nem is az övék. Csak úgy mondta, tanította nekik valaki. Miért van az, hogy ha száz embernek megmutat egy üres telket, ahol térdig érő fű hullámzik a szélben, utána megmutatja ugyanazt a telket frissen lenyírva, akkor mindenkinek a roncsolt, letarolt, lepusztított állapot fog tetszeni? Arra fogják azt mondani, hogy „hú ez igen, de szépen rendben van tartva ez a telek.” Az emberek egyszerűen nem gondolkodnak értelmes dolgokon. Csak olyanokon, amit a színházban eléjük tesz a rendező. A színészek bemutatják mi a divat, mi a trendi, mik az értékek, mi 234

a jó, reklámokkal gusztust csinálnak ahhoz, amit el akarnak adni, amit be akarnak adni, a sok ember pedig önként és dalolva megy a többi után, csinálja azt, amit szerinte mindenki. Mert az a normális. Szerintük. Aki meg nem azt csinálja, fura dolgokon gondolkodik az nem normális. Nos, hát ezért tart itt a világ ahol. Ahhoz, hogy valóban emberi gondolataink legyenek, és értelmes dolgokon kezdjünk el gondolkodni, ahhoz el kell érjük az eltérítettségünket fenntartó állapot megszüntetését. Erre pedig egyetlen megoldás létezik, az ego megregulázása. Egovezérelt állapotban azonban, igen nehéz ezt elérni. Hiszen ez ellentétes az ego érdekeivel. Dehogy akarja hagyni hát, hogy megzabolázzák, hogy béklyót tegyenek rá. Az emberek általában vakok a saját gyengeségeikre, problémáikra. Az egojuk elrejti ezeket előlük, hiszen ha felismernék a hiba okát, az könnyen kifoghatná a szelet a tettes ego vitorlájából. Ezért látom meg más szemében a szálkát, a magaméban pedig a gerendát sem. Ahhoz, hogy nyakon csípjem a szenvedésem, problémáim okozóját, muszáj lesz felülemelkednem eddigi szemléletemen. Meg kell próbálnom, majd megtanulnom kívülről, őszintén, és analitikusan szemlélnem önmagam. Ahogyan Albert Einstein mondta: „Azzal a tudatossággal, amellyel megteremtettem egy problémát, sosem fogom tudni megoldani azt.” Sajnos nincs más lehetőség, mint tudatosan erőszakot téve (nem önmagunkon, mert ekkor még azt hisszük, hogy ezt tesszük, hanem) az egonkon, megpróbálunk egy másfajta módszert (viselkedést, reakciót) alkalmazni egy-egy problémás helyzetben, mint eddig. A logikus gondolkodás a segítségünkre lesz, hiszen azt könnyen beláthatjuk, hogy az adott problémával kapcsolatban eddig csak egy helyben to235

porogtunk. Azaz, ha nem tudtuk megoldani, akkor valamit (vagy mindent) rosszul csináltunk eddig, e téren. Zoli életében akadtak még hihetetlen változások. Az érzékelése is megváltozott, és igen érdekes volt megtapasztalni, hogy amikor ismét kicsit többet engedett az egonak, abban a pillanatban kezdett visszaállni a régi szint. Például amikor erősen lélekvezérelt állapotban volt, döbbenten vette észre, hogy szinte eltűnik a fájdalomérzete. Egy alkalommal úgy belerúgott az ágy lábába, hogy majdnem letört a kisujja, és csak egy enyhe, tompa kis zsibbadást érzékelt az egészből. Voltak emlékei hasonló esetekről, és tudta, hogy akkor mit érzett, így először szinte megijedt, hogy valami idegrendszeri zavar van vele, végül aztán rájött, mi a helyzet. Később eszébe jutottak az esetről a fakírok mutatványai, nyilván ilyesmi lehet a hátterükben. De működött ez a fogorvosnál is, és gyakorlatilag minden helyzetben. Érezte az elfogyasztott ételeken, italokon azok – általában gyatra – minőségét. Nehéz volt tiszta élelemhez jutni, de lassan felfedezte azokat a beszerzési forrásokat, ahol viszonylag jó minőséget kapott. Látása, a világot való érzékelése megváltozott, és tudta, hogy ez egy hosszú folyamat lesz, aminek a vége valószínűleg csodaszámba megy majd saját maga számára is. Nőtt a szeretet, a tolerancia benne, minden és mindenki iránt. Rájött, hogy sokkal jobb így élni, de ebben is az volt a legjobb, hogy ezek az érzések is belülről fakadtak. Mennyire más volt ez, mint amikor valaki egy külső indíttatás hatására próbál megváltozni, vagy megváltoztatni valamit. Emlékezett arra, hogy milyen nehéz volt a kedvességét előtérbe helyezni erőszakos énje helyett, amikor még hajdanán Léna tanácsolta ezt neki. Most szó sem volt az ilyen nehézségekről. Csak jött magától minden. Olyan időszakokban, amikor nagyon erős volt benne a lelke általi 236

irányítottság, észrevehetően csökkent a már amúgy is alaposan megfogyatkozott étvágya. Súlya már nem csökkent, nem látszott betegnek, erős volt és egészséges, ugyanannyit sétált, mozgott, mint máskor, de szinte alig evett és ivott. Era valami őrült, titkolt fogyókúrára gyanakodott, és számon is kérte férjén a dolgot. Miután Zoli megnyugtatta, arról van szó, hogy csak egyszerűen nem éhes, akkor meg minek egyen ha nem kívánja, belenyugodott a dologba. Egyszer Era nagyon megijedt, mert azt hitte, hogy férje a pránaevést próbálgatja, amelybe már sokaknak beletört a bicskája. Számon is kérte rajta, hogy így van-e? Zoli komoly arccal bólintott és azt felelte, hogy talán egyszer eljön az is, de most szó sincs erről, hiszen az is csak úgy működik, ha belső késztetést érez rá az ember. A dolgok általában először külső hatásra szoktak változásnak indulni. Valaki hall, olvas, lát valamit, kap egy tanácsot és az megtetszik neki, hát megpróbálja. Ha működik, emberünk rajta marad a témán és akár a természetévé vagy állandó szokásává is válhat az eddig új dolog. De később ez megváltozik. Nem a lelket kell megtanítani a dolgokra, hanem a lélek tanítja az egyént ezekre. Miután a lélek átveszi a gyeplőt, minden változás belülről fog fakadni. Minél érettebb és fejlettebb az egyén, annál nagyobbak és határozottabbak lesznek ezek a változások. A vége csak az lehet, hogy teljesen levetkőzi az ehhez, az anyagi világhoz őt kapcsoló kötődéseit, és amikor eljut ide, nem kell többé ide inkarnálódnia, itt testet öltenie. Mert megtanult mindent, amit itt megtanulhatott. Elért mindent, amit itt elérhetett. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindezt egy élet alatt megteheti vagy meg tudja tenni. Szó sincs róla. Ez egy hosszú folyamat része, amiről szó volt, az pedig a végállomás. Ha ezt elértük, akkor leszállhatunk a buszról és átülhetünk a repülőre. Az egy fejlettebb, magasabb tudatosságú valóságban repít majd bennünket tovább. Min237

dig egyre feljebb és feljebb, míg végül elérjük a végső célt, a Teremtőnkkel, az Istennel való egyesülést. Zoli így látta a világot és a teremtést, valamint az élet értelmét. Nem kis horderejű témák ezek, de – mint Gézivel megállapították – máson nemigen érdemes gondolkodni annak ellenére, hogy az ilyen témák esetében a legmagasabb szint ahova eljuthat a filozófus, a vagy igen vagy nem válasz. Biztosat csak odaát fogunk majd tudni. Vagy még ott sem. A hit azonban nagyon fontos dolog. Zoli boldog volt, hogy van hite, ez óriási biztonságot és támaszt nyújtott neki. Sűrűn eszébe jutott egy felirat, amelyet gyermekkorában látott egy falusi templom homlokzatán. Úgy szólt, hogy „erős vár a mi Istenünk”. Zoli annyit tett hozzá magában, hogy a legerősebb. Később, arra döbbent rá egy szép napon, hogy a neve már nem jelent semmit számára. Ezen először ő is meglepődött, de szó szerint nem jelentett számára semmit az a betű vagy hangsorozat, amellyel hosszú évtizedekig azonosította önmagát. Gézi értette ezt, de amikor egyszer elmondta ezt egy olyan embernek, aki kevésbé ismerte őt, látta, hogy hibázott. Az ember totál flúgosnak nézte. Arra jött rá, már a könyvvel kapcsolatban is amit írt, hogy az emberi elmékben sablonok vannak. Ezt a sablont úgy kell elképzelni, mint egy vízszintesen lefektetett perforált lemezt. Ezeken a sablonokon különféle formák (perforációk) vannak. A sablon tulajdonosának fejlettségétől függ, hogy ezek a formák milyen bonyolultak, mennyi van belőlük, milyen sűrűn helyezkednek el, és így tovább. A pályakezdők sablonján még csak néhány kocka, kör, esetleg egy-két háromszög található. Később akadnak már rombuszok, trapézok, paralelogrammák, deltoidok, megint később pedig már akár különböző formájú és ágú csillagok is megjelennek. Az Isten pedig állandóan önti az információt ezekre a sablonokra. A 238

probléma ott van, hogy a bonyolultabb információk bonyolultabb alakúak is. Tehát egy olyan sablon, amelyiken maximum trapéz és deltoid van, képtelen lesz befogadni, magán átereszteni egy hópihe alakú információt. Az ilyen alakú információk befogadásához, a perforációt a sablonon olyan mértékben kell kitágítani, hogy azon bármilyen bonyolult formát követő alakzat átjuthasson. A végső cél az, hogy a sablonunk gyakorlatilag egyetlen hatalmas lyukká változzon. Ki kell dolgoznunk magunkból a perforációk közeit kitöltő lemezdarabokat, amelyek elzárják tudatunkat az információtól. Tehát ha megpróbálja egy az övénél egyszerűbb sablont birtokló embernek elmagyarázni a csillagot, hogy az miképpen is néz ki, az képtelen lesz értelmezni azt, amit hall. Mindenki csak azokat az információkat képes értelmezni, amelyre van perforációja (formája) a sablonján. Ezért van szinte lehetetlen dolga a prófétáknak, ezért nem tudják megváltani a világot. Hiába értenek ők mindent tökéletesen, amely itt megérthető, ezt az információt képtelenség átadni azoknak, akiknek arra nincs megfelelő forma a sablonjukon. Akinek meg van, annak felesleges, mert az Istentől azonnal megkapja, hiszen minden pillanatban, állandóan ott van körülötte. Ahogy kifejleszti magában az azt befogadni képes struktúrát, abban a pillanatban meg is kapja azt. Zoli egyébként is úgy gondolta, hogy az egyetlen helyes út, a tett útja. Nem várni kell a messiásra. Elé kell menni. Miután felismerte a test-lélek-szellem kapcsolatot, rájött arra, hogy az ő igazi valója nem azonos a testével, így a nevével sem. Testét is, mint egy önálló individuumot kezelte ezután, amellyel, mint egojával, lelkével, szellemével, külön is képes kommunikálni. A test és az ego szoros kapcsolatban 239

állnak egymással, mivel mindkettő az anyagi világhoz kötődik, sőt! Az ego a testtel azonosítja önmagát. Azt mondja, hogy ő Kunkori Béla vagy Téglás Rózsi, aki ott látható a tükörben. Hálás volt testének és szerette őt, amiért annyi mindent elviselt komolyabb zűr nélkül, pedig mennyi mindent ártott neki a sok évtized alatt. De teste csak próbált életben maradni, egészséges maradni, és szolgálni őt. Amikor erre rájött, akkor maradt el az utolsó szál cigaretta is, a tápláléknak álcázott szemét, az italnak álcázott méreg, az alkohol. Megköszönte testének, hogy kitartott és elmondta neki, hogy mennyire hálás és mennyire szereti őt. Megkérte, hogy távolítson el magából minden méreganyagot, lerakódott szemetet, felesleges anyagot, amely nem a harmóniát, az egészséges működést szolgálja, mindezt természetes és fájdalommentes módon. Elmondta, hogy igyekszik majd a lehető legkevesebb méreggel szennyezni és a lehető legjobb táplálékkal ellátni őt ezután. A teste pedig boldog volt ettől. Elkezdett dolgozni magán. Tisztult, eltüntette magáról a felesleges zsírt, megjavította, amit kellett és napról napra egyre jobb állapotba került. Ahelyett, hogy pusztult és romlott volna, ahogyan ezt az emberek természetesnek tartják. A test, sokkal hosszabb időre van tervezve, mint amennyit egy ma élő ember gondol erről. Zoli úgy gondolta, hogy amennyiben ideális körülményeket tudna biztosítani testének, az minden gond és probléma nélkül képes lenne szolgálni őt minimum százhúsz évig, valóban tökéletes egészségben. Egy szó, mint száz, Zoli élete hihetetlenül eseménydús és változatos kaland volt eddig. Megjárta a hegyek sötét árnyékába burkolózó völgyek mélyét, és ugyanezen hegyek napsütötte csúcsait is. Sokszor valóban úgy érezte, amikor viszszagondolt életének egy-egy korszakára, mintha nem is 240

ebben az életében történtek volna azok az események. És valóban, bizonyos értelemben igaza is volt ebben. Azok a történetek egy másik ember, egy másik Zoli történetei voltak. Más Zoli csibészkedett a kuruclesen, más Zoli volt az, aki a csepeli korszakot megélte, más volt a katona, a börtönlakó Zoli is, és így tovább. Életének minden egyes fejezete átírta, átformálta őt. Más emberként került ki minden egyes periódusból. Azok az emberek, akik egyes szakaszokon kísérték őt, általában egy újabb szakasz kezdetekor el is tűntek mellőle. Olyan volt ez, mint egy önálló epizódokból álló sorozat, amelyben a főszereplő elvileg minden részben ugyanaz, de a viselkedése, életfelfogása, a történésekre való reakciója fejezetről fejezetre változik. Egyre érettebb és emberibb lesz. Az egyes epizódokban a díszlet, tehát a környezet, a szereplők is állandóan cserélődnek. Vannak ugyan visszatérő karakterek, de sok esetben ezeknek is csak egy-egy kis mellékszerep jut az újabb epizódban, hogy aztán egy még újabban megint a reflektorfénybe kerüljenek. Ám, ezek a szereplők nagyon, de nagyon ritkák. Úgy hívják őket, hogy barátok. Nem olyanok ők, mint akire egy ovis mondja az óvodában, vagy a haverok a sulis években, esetleg később a kocsmacimborák, hogy a barátom. Nem. Ezek A Barátok. Azok, akiket a főhős igazán szeret, és ha időnként távol is volt, van tőlük, sokat gondol rájuk és mindig nagy szeretettel. Zoli egy kezén meg tudta számolni őket és még maradt is szabadon ujja. Sok epizódszereplőre emlékszik vissza szeretettel, hálával, de ők máshova tartoznak. Sokat gondolkodott azon, hogy ezek a szereplők, akiknek a története bizonyos ideig azonos díszletek között játszódott az övével, vajon milyen kapcsolatban vannak valójában vele? Mi lehet az a közös dolog, amely egy csónakba terelte őket arra a rövidebb vagy hosszabb időre? Hiszen látszólag vadidegenekként kerültek össze, hogy az241

után valamilyen kapcsolat mégis kialakuljon közöttük. Időnként egészen szoros is. Néha még együtt is élt némelyikükkel, hogy azután az a valaki, akivel esetleg évekig megosztotta az ágyát, napi szinten tudott a legtöbb dolgáról, egyszer csak nyomtalanul eltűnjön valahol a világban. Azt belátta, hogy a dolgok időnként valóban, szinte ellehetetlenülnek. Egy napon, amikor az egyik fél megváltozik a másik pedig nem, óhatatlanul is bekövetkezik a szakadás. Ha nem tudok olyan gyorsan futni, mint a társam, akkor le fogok maradni, előbbutóbb annyira, hogy ő végül eltűnik a szemeim elől. Ő pedig azt gondolja, hogy miért várjak rá annyit, amikor annyi csodás dolgot látok magam előtt és szeretnék mielőbb odaérni. Amikor a kert végében felfedezek egy atombombát (itt a felfedezett dolog jelentőségére gondolt), amelyiken vadul pörög vissza a számláló, nehéz visszasétálni a konyhába és ott folytatni, ahol abbahagytam, mielőtt kijöttem a kertbe. Arról beszéltünk akkor, hogy milyen ruha volt az egyik, éppen fókuszban lévő hírességen, az operabálon. Ez, mielőtt kijöttem a kertbe némi petrezselyemért, még igen érdekesnek tűnt számomra, de miután felfedeztem azt, amit, már érthetően megkopott az érdeklődésem a téma iránt. Azonban, aki nem jött ki velem a kertbe, nem vette észre azt, amit én, nem értheti, miért nem érdekel már az operabál és az ott jelenlévők, a sminkjük, a ruháik, meg, hogy ki kivel jelent ott meg. Megpróbálhatom a bent maradt társamat kihívni a kertbe, ahova vagy kijön, vagy nem, de a legtöbben ilyenkor csak lehurrognak, hogy csitt-csitt, maradj már csendben, nem látod, hogy most kezdődik az élő közvetítés az idei operabálról? Nagyon furcsának érezte ezt a dolgot, de a dolgok így működnek. A fejezetek időtartama teljesen változó. Úgy gon242

dolta, hogy attól függ, milyen hamar érti meg a hős, a fejezet tartalmát. Vannak gyorsabban lejátszódó és a csattanóig, a végkifejletig hamarabb eljutó részek, amelyek végén már nem érdemes tovább nyújtani a tésztát, mert a darab nézhetetlenné válik. Vannak lassabban megérő, bonyolultabban felépülő szakaszok is, ahol a történet akár egyidejűleg több szálon is futhat, míg eléri a végkifejletét, amelyből a főhősnek le kell vonnia a tanulságot, és a tanult anyagot észben tartva továbblépnie, a következő részbe. Persze csak abban az esetben kezdődik az új epizód, ha az adott rész tanulságát kellő mértékben sikerült levonnia hősünknek. Egyébként muszáj megnéznie az ismétlést újra és újra, egészen addig, ameddig végre sikerül ez neki. Zoli úgy gondolta, hogy talán az életek is úgy változnak és következnek, ahogyan egy életen belül az életszakaszok. Egy idő után, ez a folyamat lassulni látszott. Ennek örült, mert a dolog addig meglehetősen kimerítőnek tűnt időnként számára. Rájött, – úgy érezte –, hogy ideje a sebesen rohanó, vadul örvénylő, sziklákat szétzúzó, hol sötét barlangok mélyén, hol szűk kanyonokban vágtató, jéghideg hegyi folyónak lecsillapodnia, és lassú, nyugodt méltóságteljességgel hömpölygő, a síkságot éltető és tápláló folyammá változnia. Hogy aki úgy kívánja, végre minden áldott napon megmártózhasson hűs habjaiban, ihasson éltető vizéből, és nézhesse a tiszta felszínén visszatükröződő nap minden felkeltét és lenyugvását. Erre vágyott. Tudta, hogy a történetnek még messze nincs vége, tudta, hogy

folytatása következik. De, hogy ez a folytatás vajon mi lesz majd, azt ebben a pillanatban csak Isten tudta volna megmondani.

243

Szinopszis

Hogy miért ez lett a címe? Egyszerű a válasz. Azért, mert ez jutott az eszembe. Viszont ez már jó régen. Még nem is tudtam akkor, hogy miért, vagy mivel kapcsolatban. De mit is jelent ez a szó? Nem a wikit fogom idézni. Még jó, hogy nem azt... Leírom ide inkább, hogy nekem mit jelent. A szabályok, az előre meghatározott jelentések, a dogmák az én világomban amúgy is keveset érnek. Egy kedves ismerősöm egyszer azt mondta egy szóval kapcsolatban, amikor beleolvasott egy kéziratomba, hogy „ilyen szó nincs”. Pedig ott volt leírva. Elolvasta, értette, és azt mondta mégis, ilyen nincs. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ugyan, miért mondja ezt, amikor látja, hogy ott van az a szó, azzal érvelt, hogy a gimnáziumban ahova járt, a magyartanár első dolga volt, hogy a fejükbe verje, ez a szó nem létezik. Nos, ilyen érvekkel nincs mit kezdeni. Ha valakinek így működik a tudata, akkor jobb, ha itt és most hagyja abba e kis szösszenet olvasását. Köszönöm. Tehát a szinopszis: Valamely vizsgált dolognak, témának, írásnak a tömény kivonata, ha úgy tetszik sűrítménye lesz az. Az én szinopszisom azonban most nem kisebb feladatba próbál belefogni, mint kibontani az emberi lét értelmét. Tudom, nem kis vállalkozás. Lássuk hát, mi sül ki belőle?

244

Az emberi lét első és legfontosabb célja az, hogy ismeretséget kössünk az Egyetlen Teremtő Istennel. Hogy ki is Ő, abba most nem mennék bele, írtam már erről eleget máshol. (http://www.luciferzum.hu/) A lényeg, hogy azért váltunk azzá amivé, hogy képességet nyerjünk a vele való ismerkedésre. Ez tehát a legfontosabb és leglényegesebb tudnivaló, amely létünket indokolttá és értelmessé teszi. Azonban ne gondoljuk, hogy itt a poén le is lett lőve, tudunk mindent, lehet menni szunyálni. Nem ilyen egyszerű dolog ez azért. Az említett dolog azzal kezdődik, hogy Isten megteremti a szellemet. Létrejön egy szűz tudatkomplexum, amely bár intelligens, hasonlóan a mi gyermekeinkhez, semmiről sem tud semmit. Öntudata van, egyéb semmi. A való, vagyis a szellemvilágban, elkezdődik ezen új lény tanítása. A cél nem kevesebb, mint a semmiből mindenné válni. Az ürességből teljességgé, ha úgy tetszik. A szellem találkozik különféle tanításokkal, iránymutatással és választhat. Választania kell. Hogy milyen úton induljon, majd haladjon előre emelkedése okán. Az ifjú szellem lévén tudatlan ám szabad akarattal bíró lény, hihet a számára negatív irányt mutató lényeknek is. Van ezekből gazdagon. De hihet az őt pozitív útra terelő lényeknek is, akikből szintúgy számos akad. Ha döntött, elkezdi megtapasztalni a döntése által kialakult utat. A döntések minden szférában, minden világban következményekkel járnak. Nincs okozat ok nélkül. A szellem lassan megérti a teremtés lényegét, ráébred arra, hogy mi létének célja, hová lesz a séta és mi okból. Azonban nem minden szellem választja ugyanazt az utat. Sőt! Az út annyiféle, ahány a választás. Lehet ez rövidebb – ha a szellem jól választ – és lehet hosszú és igen küzdelmes is – ha rosszul. Jobbára e két véglet között alakul valahol az új életút. Tehát az új szel245

lem, ahogyan a gyermek is, tudatlan. Fejlődése rendkívüli mértékben függ attól, hogy kit, kiket választ tanítójának. Ha rosszul választ, lassabban, sok keserves tapasztalás útján keresztül jut célba, emberi ésszel felfoghatatlanul hosszú idő alatt. A szellem számára az idő nem létezik. Végtelen idő áll a rendelkezésére, hogy célba jusson, felemelkedhessen a lehető legmagasabb szintre és elfoglalhassa az őt megillető helyét Isten mellett, az Ő szolgálatában. Minden szellemnek ez a végső célja. Hogy az Egyetlen Lényt szolgálja, aki minden létező atyja. De ez az üdvözült állapot csak akkor érkezik el a szellem életében, ha már nincs benne semmilyen negatív tulajdonság, amely őt az elérhető legtisztább tökéletességtől elválasztja. Ameddig bármely negatív tulajdonságnak csak a legapróbb kis szikrája fertőzi még őt, folytatnia kell a tapasztalati úton történő tanulást. Ameddig saját szabad akaratából ki nem gyomlálja magából ezeket a szennyeződéseket. Hogyan? A szellem, amíg valódi formájában, anyagtalanul, intelligens gondolati energiaként létezik (ez tehát a valódi lét, s szellem a valódi lény nem az anyagból gyúrt test), gyorsabban és hatékonyabban képes bármilyen tevékenységre. Azonban az elképzeléseit meg kell tapasztalnia. Csak úgy ismerheti meg gondolatai hatását, súlyát, következményeit, ha ő maga is átéli azokat. Tapasztalati úton tanul és fejlődik. Megteremt, elképzel bizonyos dolgokat fejlettségi szintjének megfelelően, majd azokat lesüllyedve az anyagi szférába, anyagba sűrűsödve átéli és megtapasztalja. Mindezt azonban úgy, hogy anyagiasult állapotában, nem tudja felidézni valódi létét. Nem emlékszik abból semmire. Az, hogy milyen világban ölt testet, hol anyagiasul (hova inkarnálódik, születik meg, mint például ember) attól függ, hogy mennyire fejlett a tudata. Minél alantasabb, annál sűrűbb lesz 246

a matéria, amelyben képes megfoganni. Minél sűrűbb a matéria ahol megfogant, annál kevésbé lesz képes átlátni azon, visszaemlékezni a valódi lényére és szándékára. Földünk és az általunk ismert emberi lény meglehetősen alantas és faragatlan része a teremtésnek. Vannak még alantasabb és küzdelmesebb világok, de a bolygónkon tapasztalható állapotok, lakói hozzáállása lakóhelyükhöz nem igazi intelligens létformára utalnak. Az emberi lények jelenlegi állapotukban még vírusszerű organizmusok, amelyek kizárólag egyéni érdekeik mentén léteznek és gyorsan pusztítják gazdaszervezetüket, a világot, amelyben élnek és amely megtartja, táplálja őket. Itt a lét küzdelmes és sok viszontagsággal jár legtöbbünk számára. Ezek a viszontagságok hű tükörképei annak, hogy az adott lény milyen szinten áll fejlődésében. Azonban igen fontos megjegyezni, hogy ez a tükör meglehetősen torzított képet ad, illetve nem a tükör torzít, hanem tudatunk az, amely teljesen másképpen ítéli meg a valóságot. Hiba lenne azt gondolni, hogy az anyagi jólétben élő emberek azok, akik magas szinten állnak fejlődésükben. Ahogyan Jézus mondta: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni”. E világban szó szerint a fejük tetején állnak a dolgok, minden fordítva igaz, mint Isten színe előtt. Annak van „becsülete” (az érvényesül) aki lop, csal, hazudik, így sok pénze van, amiből becsületet tud venni magának. A hatalmasok igen nagy bajban lesznek, amikor megítéltetnek majd, de ezt itt senki sem hiszi el, mindenki vagyonra és hatalomra vágyik az anyagi világban. Primitív, sűrű és nehéz anyagú világ ez, itt ez az érték. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy aki gazdag, az boldog is. Nos, ez igen nagy tévedés. A vagyonosság és a hatalom nem boldogít. Akik ezekre vágynak és törekednek, azok általában belül üres, hitvány lények, akik 247

kifelé akarnak mutatni valamit eltakarva szánni való, üres bensőjüket. Festett vázák ők nem mások, akikre igen hosszú és keserves út vár még, mire sikerül megtisztítaniuk és valódi tartalommal megtölteniük azt a szennyes tokot, amely jelen valójuk. Világunkban minden törvények szerint működik, amelyek az Egyetlen Teremtő örök és megfellebbezhetetlen törvényei. A teljes teremtés, minden, ami létezik, e törvényeknek engedelmeskedik. A földi lények általában ezekről mit sem tudnak. Ösztönöktől hajtva, egoista érdekeiktől hajtva sodródnak végig életükön, illetve azon a röpke kis színjátékon, amelyet valódi életüknek vélnek. Az anyagi lét célja a szellemi lét során elsajátított, megtanult ismeretek gyakorlatban való kipróbálása. Itt és így bizonyíthatja a szellem, hogy nem csak elméletben sajátította el az adott tudást, hanem a gyakorlatba is képes átültetni azt. Ha úgy tetszik, az anyagi lét egy vizsgahely, ahol a szellem kipróbálja, megméretteti magát. Ez azért szükséges, mert a valódi létben, a szellemi szférában sokkal nagyobb a tudás, a megértés. Ott tisztában van a szellem az érdekeivel, így nem képes „őszintén vallani” a valós tudásáról. Ez csak abban az esetben lehetséges, ha mindent elfelejt, amit odaát tudott, és úgy születik meg például erre a világra, hogy az összefüggéseket, a háttér információkat nem ismeri, nem emlékezik azokra. Egy anyagi testbe süllyed tehát, azonosul azzal, elhiszi, hogy ő nem más, mint a test, amelyet a tükörben lát, és minden emlék nélkül elkezdi élni a testi életét. Hatással lesz rá a környezete, a világ által tanított ismeretek, az értékrend, amelyet ugyancsak a világ tár elé ahova született, és ez kialakít benne egy

248

komplex, egész képet arról, hogy valójában ki is ő és mit is keres ott ahol él. Itt és így, ilyen állapotban bújik ki a szög a zsákból, mutatkozik meg a valódi minőség. Ameddig a szellem nem elég fejlett (erős és emelkedett), addig ez a világ által belé idomított ismeretanyag, valamint a saját alantas törekvései és vágyai fogják meghatározni az én tudatát. Az ilyen egyveleg által vezérelt lényeket nevezzük egovezérelt állapotú embereknek. Az ego vagyis az én a következőképpen definiálható: Az ego a lélek (szellem) negatív (sötét) oldala. Idomítással, megtévesztő tanítással alakítják ki az egyén testbe születése után azonnal elkezdve, ezzel egy teljesen hamis irányba terelve az egyént. Az ego legyőzése (ébredés) akkor válik lehetségessé, ha az egyén lelke (szelleme) elég erős (emelkedett) ehhez, és magától vagy külső figyelemfelhívás hatására az adott élete során valamikor ráébred a valóságra. A legtöbb (min.95% de inkább több) földlakó ehhez még nem elég érett lélek. Akik nem elég érettek, erősek ehhez, nem ébreszthetők. Az ébredés abból áll, hogy a lélek negatív oldaláról átkerül a vezető szerep a pozitív oldalra. Az ego ostobaságának mértéke alaphelyzetben attól függ, hogy a testi létbe sűrűsödött szellem (lélek) eredendően mennyire fejlett. A magasabb szellemek már gyermekkorban megnyilvánulnak annak ellenére, hogy még nem ébredtek. Önzetlenek, segítik a többieket, nem vesznek részt kegyetlen játékokban, nem egyszer kifejezetten nemes lelkűen viselkednek másokkal. Velük ellentétben az alantas szellemek, akik még alacsonyabb fokán állnak a fejlődésnek, ezektől éppen ellenkezőleg nyilvánulnak meg már a testi élet korai szakaszában. Hisztériásak, erőszakosak, lusták, önzők. Élvezik más lények kínzását, gyötrését, örömüket lelik az alantas 249

cselekedetekben. Egy adott egyén (nem felvett, színlelt) tulajdonságait szemlélve viszonylag könnyen következtethetünk annak alacsony vagy magasabb fejlettségi szintjére. A valódi minőség általában csak az érett felnőttkorban mutatkozik meg teljesen. Az egyén anyagi léte delén már szinte mindig a valódi tulajdonságait mutatja. Az ébredés, ha bekövetkezik, ekkor a leggyakoribb. Ahhoz, hogy a szellem egy adott szint fölé fejlődhessen, elengedhetetlen az ego háttérbe szorítása, majd tökéletes félreállítása. Az egyénnek tudomásul kell vennie és teljes meggyőződéssel vallania azt, hogy ő nem számít semmilyen szempontból. Csak az Egyetlen Teremtő szolgálatának vágya kell, hogy vezérelje őt. Ameddig ez az őszinte óhaj nem fogalmazódik meg benne, addig nincs esélye emelkedett szellemé válni. Újra és újra meg kell tapasztalnia a sűrű anyag világát. Lehet úgy is fejlődni és Istennek tetsző, emberhez méltó életet élni, hogy egonkat nem nyomjuk el teljesen, de a valódi minőség csak az ego teljes elnyomásával érkezhet meg létünkbe. Nincs más út. A szellemvilág nem helyhez kötött. Mindenhol jelen van és mindent átfed. Istenben (a teremtésben) nincsenek emberi értelemben felfogható helyek. A szellemek körülöttünk is vannak, legtöbbünkkel ellentétben ők minden pillanatban látnak, hallanak bennünket. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy jönnek-mennek, és közben nézelődnek, hanem azt kell tudni, hogy őket a minőségek (frekvenciák) vonzzák. Minden szellem képvisel valamiféle minőséget. Alantastól az emelkedetten át a legtisztább angyali minőségig. A szellemek azokat a frekvenciákat, érzelmi, gondolati minőségeket keresik, amelyek az ő szintjükhöz állnak közel, annak megfe250

lelőek. Így az alantas anyagi lény (esetünkben ember) az alantas szellemeket, míg értelemszerűen az emelkedettebb állapotú ember a segítő szándékú, tisztább szellemeket vonzza magához. Ezek a szellemek a maguk beállítottságának és indíttatásuknak megfelelően inspirálják is a testben élő testvéreiket. A gonoszakat gonoszságra, a jókat jóságra. A szellemvilágban éppúgy léteznek alantas indítékok, szándékok, vágyak, mint az anyagi világban, bár az ilyen állapotú szellemek – ellentétben a sötétben és tudatlanul botorkáló alantas emberekkel – tisztában vannak helyzetükkel. Ennek ellenére, mivel bennük különböző okokból még dacos ellenállás dolgozik a jóval szemben, ezeket az anyagiasult testvéreiket alantas dolgok elkövetésére inspirálják, hogy az ő sorsukban, vizsgájukban elbukva majd ők is osztozzanak. Az emelkedett szellemek a jó és pozitív gondolatokkal, cselekedetekkel élő emberekhez vonzódnak. Őket segítik sugallataikkal. Utat mutatnak, válaszokat adnak akár álmok, akár gondolatok sugalmazásával. Mindig keresik a módját annak, hogy miképpen lehetnének a segítségére az adott egyénnek fejlődésében. Ez is szolgálat, amely az ő emelkedésüket segíti elő, bár e jó szándékú entitások nem érdekből teszik, amit tesznek, ők már meggyőződésből és szívesen szolgálják a jót. Az alantas, gonosz szándékú szellemek is megpróbálnak néha közel férkőzni emelkedettebb tudatú emberi lényekhez, ha azok kissé letérnek az útról. Megkísértik negatív, alantas gondolatokkal, így megpróbálva eltéríteni őt az útjáról, de ha az egyén felismeri ezeket a próbálkozásokat és visszatér a magasztosabb gondolataihoz, azzal hamar elriasztja ezeket az alantas próbálkozókat. A sötétség nem bírja a fényt. A szellemek is szeretnek családokban létezni, de ezt nem 251

az emberekéhez hasonló, nemiségen és vérrokonságon alapuló családként kell értelmezni. A szellemi családok hasonló minőségű és emelkedettségű szellemek, szereteten és kölcsönös vonzódáson alapuló tudatkomplexumok, amelyek azonos célokat kitűzve maguk elé, közös erővel járnak az úton, és igyekeznek a lehető leggyorsabban fejlődni a forrás, az Egyetlen Teremtő felé vezető útjukon. Ezek tehetségüknek megfelelően különböző szolgálatokat látnak el, és közben segítik egymást fejlődésükben. Különösen azon testvéreiket, akik éppen az anyagba süllyedt, testi létüket élik. Így áll tehát össze a test-lélek-szellem háromság. A test az anyag, amely az anyagi világban a lélek számára szolgáló avatar. Az avatar jelentése (az istenség)„aki alászáll”. Vagyis (a szellem), aki inkarnálódik, testet ölt az anyagba. A lélek önmagában, itt az anyagi világban képtelen lenne a cselekvésre, felvesz tehát egy „ruhát” – ez a test –, hogy cselekvőképessé váljon általa. A lélek maga a szellemi része lényünknek, amely azonban ebben a helyzetében erősen korlátozott valódi képességeit tekintve. Ezek a korlátok, ahogy a lélek egyre erősebbé, emelkedettebbé válik, egyre csökkennek, de sokáig nagyon behatárolják a lény lehetőségeit az anyag világában. Ezért a szellem, ami a nem inkarnálódott szellemtestvérek tudatkomplexumát jelenti, igyekszik mindenben a lehető legjobban segíteni a leszületett testvért anyagban bejárt útja, vizsgája során. Ez azonban igen nehéz feladat. Különösen addig, amíg a leszületett lélek alacsonyabb fejlettségű. Nagyon nem emlékszik semmire, nagyon nem ért semmit, nagyon befolyásolt a tudata és így tovább. Nehezen és lassan halad előre fejlődése során, de azért halad. Amikor végül rengeteg anyagban leélt élet után eléri az emelkedett szintet, ez a fejlődés felgyorsul. Emlékei, törekvései egyre tisztábbak számára, segítői egyre hatéko252

nyabban, könnyebben és pontosabban képesek kommunikálni vele, és ő mindent egyre könnyebben és pontosabban képes értelmezni is. Minél fejlettebb a tudata, annál ritkább az anyag, amelyből teste felépül. Egyre pontosabb ismeretei vannak mindenről míg végül eljut oda, hogy már anyagi testében, inkarnálódott állapotában is jelentős fejlődésre válik képessé. Innen egy egyre gyorsabban felívelő fejlődés veszi kezdetét, hiszen a tudata pontosan tisztában van minden céljával, törekvésével. Levetkőzi az őt visszatartó hibáit, csak olyan dolgokat tesz és gondol, amelyek az előmenetelét segítik. Ez a szint az, amikor a szellem végül teljesen levetkőzi a negatív tulajdonságait, és eléri azt az állapotot, ahonnan már szükségtelenné válik az anyagi testben való újabb bizonyítás. Befejezi fejlődését, és megtisztulva elfoglalja helyét az öröklétben, folyamatosan és maradéktalan boldogságban szolgálva az Egyetlen Legfelsőbb Lényt. Tehát az ember: Az anyaggá sűrűsödött alacsony fejlettségű szellem – nevezzük embernek – óriási baklövése az, hogy minden dolgot kizárólag a saját nézőpontjából igyekszik megközelíteni. Felróható-e ez neki? Természetesen nem. De ettől a baklövés még baklövés marad. Ahhoz, hogy ráleljen a helyes nézőpontra, rálépjen a megismerés fényes ösvényére, kívül kell tudjon helyezkedni önmagán. Meg kell tanuljon kilépni abból a szűk és korlátolt perspektívából, amelyet az én (ego) jelent neki. Ameddig ez nem sikerül, csak a sötétségben való tapogatózás marad számára. Ennek okán tehát képtelen megérteni, helyesen értelmezni a saját, teremtésbeli szerepét. A rengeteg – sok esetben egymással szöges ellentétben álló – információ, tanítás pedig csak inkább zavart okoz még a jó 253

szándékú keresők fejében is, mint sem segítséget nyújtana nekik. Mit tehet hát az ember, aki szeretne a jó úton járni? Mit tehet, aki nem szeretne hibázni? Kire vagy mire hallgasson? Hallgass a szívedre és a lelkiismeretedre! Légy mindig igaz! Légy mindig pozitív! Sose a rosszat nézd, hanem inkább a jót keresd, lásd meg mindenben! Hiszen az, hogy milyen a világ körülötted, hiszed vagy sem, csak rajtad áll. Ahogyan Jézus tanácsolta: „Úgy cselekedjetek másokkal, amint óhajtjátok, hogy veletek tegyenek mások”. Azaz csak olyat tégy mással, amelyet szívesen vennél, ha veled tenne más. Ha ezt mindig szem előtt tartod, jó eséllyel nem hibázol. A kérdés, hogy meg tudod-e, meg akarod-e tenni? Az információ hát eljutott hozzád testvér. Amit tehettem megtettem. A döntés azonban kizárólag a tiéd. Ahogyan a döntésed következményei is azok lesznek. De legyen bárhogyan, én tiszta szívemből, minden szempontból a lehető legjobbakat kívánom neked.

Szeretettel: YC

254

Tartalom

A Kapu / 5 Halál / 21 Ébredés / 27 Deja vu / 33 Nézem a kutyát / 40 Dimenzió vándor / 46 Szellemvasút / 56 Álom / 65 Cserebogár / 77 Szinopszis / 244

255