Szemadám György Laudáció Csíkszentmihályi Róbert akadémiai székfoglalójához (2014. 10. 03.) Csíkszentmihályi Róbert pályája egy tehetséges, szorgalmas és céltudatos művész – ha nem is akadályoktól mentes –, de egyenes útját rajzolja ki. Többnyire ugyan nem tartom szerencsésnek a családi háttér felemlegetését egy – egy életmű kapcsán, de Csíkszentmihályi Róbert esetében ezzel kivételt kell tennem. Fiumei olasz származású édesanyja egy ügyvéd leánya volt, s szintén fiumei magyar édesapja maga is jogot végzett, ám – mint oly sokunk édesapja – kénytelen volt megtapasztalni nemcsak a „malenkij robotként” emlegetett szovjet kényszermunkatábort, de a magyar segédmunkás létet is. Öt (!) gyermekük közül az 1940-ben (gondoljunk csak bele a korba!) született Csíkszentmihályi Róbert a legidősebb, aki megható szeretettel emlékezik meg szüleiről: „Mint e nagy múltú kikötőváros neveltjei, széles látókörükkel, természetes és értelmes liberalizmusukkal, engem később is mindig meglepő toleranciájukkal, Fiume levegőjét hozták szűkös budai falaink közé.” Az olasz édesanya volt az, aki legidősebb fiának érdeklődését a művész-pálya felé fordította. Csíkszentmihályi Róbert a Képzőművészeti Gimnázium elvégzése után két évig díszítőszobrászként dolgozott, s csak harmadszori próbálkozásra vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, ahol mesterei Pátzay Pál és Szabó Iván voltak. A szakmai ismeretek magas szintű elsajátítását jelzi, hogy munkássága során minden szobrászati anyaggal – fával, kővel és bronzzal is – dolgozott, és a plakettektől a köztéri szobrokig minden műfajban jelentős alkotásokat hozott létre. Főiskolás éveinek „főműve” azonban az a szentendrei ház lett, amit egy víz és villany nélküli, egykori kukoricaföldön épített fel feleségével, aki egy ígéretes szobrász pályát hagyott ott, hogy férje útját egyengethesse, s akivel később négy gyermekük született. A pályakezdő Csíkszentmihályi Róbertről így írt Kovács Péter művészettörténész: „Zavarba ejtő a művész függetlensége! Nem kapcsolódik mestereihez, nem kötődik divatos vagy kevésbé divatos iskolákhoz, izmusokhoz. Megtanulta a „szakmát”, a mintázófa, véső, kalapács [a szobrászok fabunkót használnak, nem kalapácsot – Sz. Gy.] használatát, és elindult – nem keresve a járt csapást – egyedül az erdőbe.” Annak ellenére, hogy – Kovács Péter szerint – az ifjú művészt, önfejűsége „bevitte az erdőbe”, a jelek szerint mégsem tévedt el. Munkásságát ugyanis szinte kezdettől, megtisztelő díjak és kitüntetések kísérték: 1974-ben Munkácsy Mihály-díjat, 1983-ban érdemes művész címet, 1988-ban Budapest Főváros Művészeti Díját, 1995-ben Koszorús Szobrász díjat, 2001-ben kiváló művész címet, 2005-ben Pest Megyéért emlékérmet, 2006-ban Mednyánszky-díjat, 2007-ben Szentendre Város Díszpolgára címet, és végül 2013-ban Kossuth-díjat kapott.
Pályája kezdetén a magyar szobrászat figurális tradícióinak letéteményeseként – elsősorban Medgyessy Ferenc munkásságának folytatójaként – tartották számon, de nagy hatással volt rá Borsos Miklós munkássága is, s később az absztrakció irányába fordult. A ’70-es, ’80-as években főként az emlékműszobrászat terén tevékenykedett, de több jelentős kisbronzot is készített, s a ’90-es évek közepére datálható annak a bronz, ember – állat figura – sorozatának a kezdete, amelyek mára a védjegyévé váltak. Ezek a magyar szobrászatban tagadhatatlanul egyedülálló művek semmiképpen sem karikatúrák, hanem a komikus és a rút esztétikai kategóriája között elhelyezkedő, s a fenséges ellenpontjaként számon tartott groteszkként lennének számon tarthatóak, ha nem lenne bennük többnyire valami különös, fanyar, szomorkás, sőt, néha már-már drámaian tragikus vonás is. Tudni való, hogy Csíkszentmihályi Róbert fiatal korától kezdve szenvedélyes erdőjáró és vadmegfigyelő volt, s az állatfigurák mindig is központi szerepet játszottak munkásságában. E művek előképeiként tarthatóak számon például az 1963-ban készült a Bociölő, az 1967-es Ragadozó, az 1968as Őskor és Csodaszarvas, az 1970-es és 1971-es Az utolsó szarvas emlékműve, az 1973-as Mítosz, az 1986-os Oltár és az 1987-es Vadkan is. Ezek között a művek között kell megemlítenem az 1969-ben készült Szarvas című, viszonylag kisméretű, kőből faragott szobrot is, ami a Margit körúti, évtizedek óta bezárt általános iskola melletti, egykor volt parkocska helyén lévő, lepusztult, gazos, szemetes kis beszögellésben hasal, a Rómer Flóris utca sarkán. Ez a jobb sorsra méltó mű a szememben szimbólum, vagyis afféle mementó lett, s méltán lehetne ennek is a címe Az utolsó szarvas emlékműve, mert fájdalmas, szánandó, azonban méltóságteljes magánya valahol a természettel, illetve a művészettel való viszonyunkról szól. Egy másik Csíkszentmihályi-mű is igen közel áll hozzám. Ez az 1994-ben készült Bácsi című vaddisznó-ember bronzszobor, amelyet kicsit szégyenkezve, csereként kunyeráltam ki az alkotójától, s amelyet Szakolczay Lajos a „már-már szépséggé váló – hivalkodó – csúnyaságával” jellemez. A mű – szoborként – valóban szép, hiszen pompás tömegei szinte késztetik az embert, hogy végigsimítsa az emberi fülekkel és szemekkel ékeskedő vaddisznófejet, a szőrcsuhás mart és a hajlékony hátat, a kerek pocakot, és az emberi kézben és lábban végződő izmos végtagokat. Egyébként ugyanez a figura jelenik meg egy kicsiny, gyakorlatilag névjegyként használt érmen – önarcképként is. Már önmagában ez a momentum is cáfolja Wehner Tibort, aki Csíkszentmihályi Róbert e – szürrealisztikusnak vélt – műveiben kíméletlenül groteszk társadalomkritikát és maró iróniát lát. Mint egy katalógus bevezetőjének végén, összegzésképpen írja: „A szobrászat tárgya az ember és az állat. Az elállatiasodott ember, és az emberi vonásokkal – tulajdonságokkal felruházott állat, vagyis – a korszak valóság – diktátumának engedelmeskedően – az egymással összemosódó emberi és állati lehet.” Csíkszentmihályi Róbert életművének ismeretében állítható, hogy mi sem áll tőle távolabb, mint az orwelli Állatfarm keserű társadalomkritikája, s Wehnerénél sokkal találóbbnak érzem Balázs Sándor közelítését, aki így ír e művekről: „Kisplasztikáin megtartja az ábrázolt állatok arányait, de az
ember – férfi és nő – formáival ruházza fel őket… A legnagyobb kihívás ellenében teremttettek meg ezen szobrai – az emberről. Hiszen könnyen csak bántó szándékot sejthetnénk munkáiban, ha nem lennének olyannyira szellemesen megbocsátók és találók, mívesen kidolgozottak, jellemábrázoló készségben gazdagok, látásunkat oly melengetők. Így a kérdés panasztalan kell legyen: valóban ilyenek lennénk? Igen, ilyenek is vagyunk!” Szakolczay Lajos szinte folytatja ugyanezt a gondolatot: „…ebben a bestiáriumban, hiába a Raff György Természethistóriájából vett idézetekkel való kacérkodás, emberek lakoznak. Emberek, akiknek állat – ember voltukban teljesedik ki a szabadságuk. A tömbszerű, monumentális szobrok előadásmódja helyébe egy virgonc, a karikírozástól sem visszariadó, sőt abban kedvét lelő, az állatformába bújtatott férfi – és nőalakokat groteszkségükben ugyancsak egyénítő, a torz szépségben emberi jellemtulajdonságokat megragadó ábrázolásmód lépett.” Erre rímel Csíkszentmihályi Róbert önvallomása is: „Máig is felfénylik ez az édesen könnyed mediterrán örökség, mely viaskodik bennem a folyton elő-előtörő – talán az apai oldalról örökölt – nehézkes skrupulusaimmal.” Szakolczay Lajos így folytatja gondolatmenetét: „Csíkszentmihályi zsenialitása abban nyilvánul meg, hogy meri elengedni magát. A test (az állatformát magára öltő férfi – és női test) templomát teleültette harsánysággal: érzéki, vad (játékosan vad) indulatokkal és megejtően emberi, ám a kiszolgáltatottságot fölöttébb tükröző drámával.” E szobrok megejtően emberi, megrendítő igazságai a részletekben rejlenek. Az 1994-ben készült Ködös reggel kíváncsi – riadt őz – asszonyának lágy, asszonyi fenékformájában, az ugyanebből az évből származó Kisragadozó nyest –, vagy hermelin – némber (ezeket a kisragadozókat korábban hölgynek, illetve hölgymenyétnek hívták) kihívó popsijában és megcsavarodó hátának és nyakának ívében, a 1996-os Kutyául című szobor kétségbeesetten kapaszkodó kezeiben, az 1994-es és a 2001-es Fohász őzének összefont patáiban, és az 1998-as Solarium I. bontott csirkéjének horgas vénkisasszony-orrában. Mint Csíkszentmihályi Róbert megvallja; ennek a sajátos formarendnek a létrehozását eredetileg egyszerű kísérletnek szánta: „Arra gondoltam, hogy megkísérlem az állatvilág (nemcsak emlősök, hanem a madarak és hüllők) és az ember anatómiai hasonlóságára, szinte szerkezeti azonosságára felhívni a figyelmet, pusztán a közismert arányok átszabásával.” A hatás őt is meglepte: „Hatása annál váratlanabbul ért. Ugyanis frenetikus volt! Addigi működésemben, de mai szemmel nézve is, példa nélkülien és érthetetlenül lelkes, illetve dühödt egyaránt.” Számomra nagyon is érthető, hogy miért zaklatták fel a nézőket – vagy legalábbis keltettek szokatlan érdeklődést – ezek a művek. Az ember ugyanis ab ovo idegenkedik mindattól, ami az isteni képmásaként teremtetett emberi test arányainak megváltozásával jár, s a keresztény szellemiség
minden olyan gesztust határozottan elítél, amelyik erre törekszik, amint azt Szent Pál szögezi le a korinthusiaknak írt levelében: „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek? Aki lerontja az Isten templomát, azt Isten elpusztítja. Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az.” (1Kor, 3,16–17) Majd kissé később megismétli az intést: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a váltságdíjatok. Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” (1Kor, 6, 19–20) Az emberi test eltorzítása tehát az isteni megcsúfolása. Ezért van az is, hogy a X. századtól kezdve a kereszténység az ördög alakját nem csak antropomorf alakként, hanem a legkülönfélébb állatok, keveréklények, illetve ember – állat kimérák formájában jelenítették meg, amelyek leggyakrabban a Szent Antal megkísértése, illetve az Utolsó Ítélet – ábrázolásokon fordulnak elő. Ezek azt hivatottak kifejezni, hogy az ördög lényege az Eggyel és az Isteni Renddel szembeszegülő sokféleség, rendetlenség, szervezetlenség, káosz, az állatformák pedig az emberi szellem bukására utalnak. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a bukovinai székelyek szerint az ördög és a boszorkány bármilyen állat képében megjelenhet, kivéve a galambot és a bárányt. Ugyanakkor, ha a kereszténység megjelenése előtti időkben kutakodunk, szembetűnően gyakori az ősök szellemének állatalakban való elképzelése – a totemizmus –, ami a vallások legősibb formája. De a magaskultúrákban is rendre előfordulnak az ember – állat kimérák; az istennek – ősnek állati rekvizitumokkal való „kiegészítései”, ami – sokak elképzelésével szemben – nem képzeletbeli lényekre, hanem ideákra, tulajdonságokra utalnak. Szimbolikus ábrázolások tehát, mint ahogyan Óegyiptom Hórusza sem vándorsólyom – ember kiméra, hanem az isteni minőség szimbolikus megjelenítése. Különösen érdekes e tekintetben Witsen 1705-ben megjelent munkájának egy illusztrációja. Ezen egy tunguz sámánról készült rajz látható. A sámán állatbőrt hord, fején szarvasagancsot és – fület visel, s végtagjai karmos mancsok, ami nagyban hasonlít a híres Trois Fréres – barlang falfestményére – a varázslóra, sámánra, vagy Giedion szerint; a táncoló Állatok és Mindenek Urára – aki/ami ugyancsak két lábra emelkedett, ember – formájú, ám a fején rénszarvasagancsot, állán bölényszakállat visel, kezei medvemancsok és lófarka van. Egyes művészettörténészek úgy vélik, hogy ezek az ábrázolások tulajdonképpen történést rögzítenek. A varázsló vagy a sámán tevékenységének leglényegesebb momentumát; az emberből állattá, vagy állatból emberré való átváltozás pillanatát. E felfogás mögött ott rejtezik a panteisztikus tisztelet az Isten – teremtette világ és a természeti lények iránt, amelyeknek képességei adott esetben túlszárnyalják az emberét, segítőtársként és példaként is szolgálhatnak, s ezért szükségünk van jelenlétükre. Ez az ember és állat közötti különösen erős kapcsolat rajzolódik ki például a Kalevalából, amikor Vejnemöjnen így szólítja meg leendő medve – zsákmányát:
„Jó öreg, te erdő kincse, tenyeres – talpas, mézes markú! Mikor engem jönni hallasz, igaz embert jönni hallasz, bújtasd bundádba a karmod, fogadat ínyedbe rejtsed, valaha is el ne érjen, ha fürge is, meg ne bántson. Erdei öreg, egyetlenem, mézes markú szépségesem! Feküdj le egy zsombék hátán, kedves kőszikla tetején, susogó fenyőfák alján, zúgó szálfenyők tövében! Forgolódj ott, fürge jószág, mozdulj, mozdulj mézes markú, mint a fajdkakas a fészkén, mint kacsa a költőhelyén!” (Fordította:Nagy Kálmán) Később az elejtett medvét rengeteg ékességének, borzas szőrű büszke vadnak, bundás jó barátnak, híres vendégnek, kedves jószágnak, aranyos kincsnek, öreg apónak, a mi vendégünknek, sőt a mi kedvesünknek is szólítják. Ez a bensőséges hang eszünkbe juttathatja az egyik legkülönösebb keresztény szentet – Assisi Szent Ferencet (1181–1226) – is, aki a hinduizmus máig élő felfogásával egyezően, a minket körülvevő természet lényeit fiatalabb, ám egyenrangú testvéreinknek tekintette, s ezen túlmenően, azok bűntelenségébe vetett hitével példaként is állította őket az ember elé. Jellemző módon; ennek a szentnek az egyik attribútuma a farkas, mert megszelídítette és védelmébe vette az üldözött gubbiói farkast, s a legenda szerint még a madaraknak is prédikált. Csodával határos, hogy a panteizmussal élesen szembenálló keresztény egyház eretnekké nem nyilvánította, hanem már halála után két évvel – 1228-ban – szentté avatta. Hajlok arra, hogy az egyesek szemében „elállatiasodott embereknek”, vagy ördögi kiméráknak tűnő szobrokat megformáló művészben én inkább ezt a szelíd, emberséges, szent ferenci áhítatot lássam meghatározónak.
