Székely Kiss Edit Úti élmények Csángliából avagy Ki vagy Te moldvai csángómagyar?

Székely Kiss Edit

Úti élmények „Csángliából” avagy Ki vagy Te moldvai csángómagyar?

„Ha nem tü Kárpátok

Keté szakagyatok Münköt Moldovába Veszni ne hagyatok” (Duma-István András) Ez a kérdés valószínű sok emberben felvetődik Magyarországon, mert a Duna TV, az m1 és m2 egyre gyakrabban tűzi műsorára a moldvai csángómagyarokat bemutató filmeket. Illik „Szent István népéről” (magukat nevezik így) annyit tudni, hogy a Szeret, Moldova, Tatros, Tazló folyók völgyében élnek a történelmi Magyarország határain kívül. Őseik nagy valószínűséggel az etelközi magyarok „maradékai”, akiknek a száma századokon át az Erdélyből kimenekültekkel bővült.(Talán nevük is az „elcsángál” szóból ered ) Anyanyelvük megmaradásában ez a tény domináns szerepet játszott. A legtöbbet tette a csángómagyar kultúra megőrzéséért és népszerűsítéséért Domokos Pál Péter, akinek segítőtársa volt ebben az egri születésű Rajeczki Benjámin. Elődjük a klézsei pap, Petrás Incze János gyűjtötte össze elsőként népdalaikat, népballadáikat a 19. században, amelyet ők ketten közös műben dolgoztak fel. Napjainkban a figyelem egyre jobban a moldvai csángókra irányul. E folyamat elindításában nagy szerepe volt Halász Péternek, aki a Duna TV vallási és oktatási osztálya főszerkesztőjeként sokat tett azért, hogy így legyen. Van bepótolni való bőven, hiszen a rendszerváltás előtt agyonhallgatott téma volt. Ki hinné, hogy még a történelem szakos tanárok sem tudhattak a létezésükről. A „szocialista táborban” a proletár internacionalizmus eszméje olyan jól működött, hogy azokat a bátor kutatókat, akik be mertek menni Moldovába, nemcsak Romániában, de még Magyarországon is börtönbüntetéssel sújtották. Kallós Zoltán, Halász Péter, Csoma Gergely és más néprajzkutatók a hatósági tilalommal dacolva végezték értékmentő munkájukat. Nekik és a Svájcban élő dr. Komlós Józsefnek nagy szerepe volt abban, hogy az Európa Parlament napirendre tűzte a moldvai csángómagyarok helyzetének tárgyalását és nem fogadta el azt a román hivatalos álláspontot, miszerint a csángók elmagyarosodott románok. Ajánlásként fogalmazták meg a magyar nyelvű tanítás és misézés lehetővé tételét. Hogy sikerül-e feltartóztatni az elrománosodás folyamatát e századok óta magára maradt népnél, nem tudhatjuk. Sokan vannak, akik kételkednek megmaradásukban és már lemondtak róluk. Ha nem cselekszünk, bizonyára beteljesedik a jóslat, hiszen az utolsó órában vagyunk a lehetőséget illetően. Tudjuk, hogy a 300.000 főnyi katolikus vallású népből, akik biztosan magyarok vagy magyar származásúak - és mintegy szigetet képeznek az ortodox környezetben -, már csupán 60-80 ezren beszélik a nyelvújítás előtti, archaikus magyar nyelvet. Eddig a vallásuk révén tudták anyanyelvüket megőrizni, illetve annak köszönhetően, hogy

kimaradtak a kulturális és gazdasági fejlődésből. Sajnos, napjainkban éppen a katolikus egyházon keresztül valósítja meg a román állam az asszimilációt. Valójában ki is vagy Te napjaink moldvai csángómagyarja? Te tudod, hogy ki vagy? Várod-e a segítségünket? Ha igen, miben? Tudunk-e egyáltalán segíteni rajtatok, hiszen a magyarországi gazdasági helyzet sem nevezhető éppen rózsásnak? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ L. Györgyivel a Jászberényi Tanítóképző Főiskola utolsó éves hallgatójával, amikor S. Ferenc csapatához csatlakozva, augusztus 13án Ártándnál átléptük a magyar-román határt, hogy Moldva felé vegyük utunkat. Szorongva vártam a román határőrőrökkel való találkozásra, mert kristálytisztán felidéződött bennem 1987 nyarának az a pillanata, amikor fegyvert fogtak ránk és úgy fordítottak bennünket vissza Magyarországra. Egy Mátyás király korában élt nyomdászmesterről szóló ifjúsági regény volt az oka, azaz egy történelmi témájú könyv, amelyet kislányunk olvasott utazás közben. A hatalom nagyon is jól tudta, milyen jelentőséggel bír a nemzet történelmének ismerete egy nép megmaradásában! Vajon érzékelhető-e most már e tekintetben a rendszerváltás? Előttünk úgy 4-5 autó állt. Kb. félórás várakozás után kerültünk sorra. A szokásos kérdés után zöld utat kaptunk, tehát gyorsan és gond nélkül keltünk át. Örömünkben egy üveg ásványvízzel jutalmaztuk meg a kötelességét barátságosan teljesítőt, mivel tikkasztó hőség volt. Meglepetésünkre egy szórólapot is kaptunk, melyben felhívták a figyelmünket arra, hogyan panasszal élhetünk ha elégedetlenek vagyunk a bánásmóddal. Megkönnyebbülten nyugtáztuk, hogy Romániának (e területen legalábbis ) komolyak a szándékai az Európába vezető úton. S. Tamás a miskolci Polgármesteri Hivatal Mercedes mikrobuszának vezetője azonban továbbra is várakozó állásponton maradt, mivel első útja volt „Keletre”. Őt elsősorban az utak állapota aggasztotta és a román rendőrök akikről nem sok jót hallott. Útközben egyre jobb lett a kedve, mert ez az előrejelzés nem bizonyult valósnak a fő útvonalakat illetően. A rendőrökkel azért még várjunk! Kolozsváron megálltunk, hogy megcsodáljuk Mátyás király szobrát, a gótikus Szent Mihály templomot és Mátyás király szülőházát. Este tizenegy óra körül értünk Kendre (Chendu ), ahol az N. Attiláék által gondozott un. „Holland ház”-ban szálltunk meg. A ház tulajdonosa holland, innen az elnevezés. Az 1991-es nagy árvíz idején Külső-Rekecsinbe vitt segélyszállítmányt Hollandiából egy kamionnal kalandos körülmények között a holland rendőr és N. Attila volt a kísérője az RMDSZ egyik vezetőjeként. A kalandot az jelentette, hogy a „szekusok” nem akarták beengedni a romokban álló faluba (mintegy hetven házat vitt el a megáradt patak ) az élelmiszerszállítmányt, mondván, hogy nincs rá szükség. Ráadásul el akarták venni a rendőr útlevelét. Azonban nem tudták lépre csalni, mert nem adta ki a kezéből a dokumentumot és út nem lévén, a patak mederben vitte be az éhezőknek az élelmiszert. Ekkor kötöttek barátságot Attilával és Kenden megvásárolt egy szász stílusú parasztházat, amelyet holland ízlés szerint komfortosított és barátjának gondjaira bízott. A Moldvába utazó vándorok itt megpihenhetnek, N. Attila felesége pedig ételről-italról gondoskodik. Magdi édesanyja Kend leghíresebb hímző- és szövőasszonya volt. Minden jelentős kutató számára ő jelentette a forrást. Lánya pedagógus, és kötelességének érzi, hogy továbbadja azt a tudást, amit anyja ráhagyott. Férje kitart a mezőgazdaság mellett, de a politikával szakított. A „Holland ház” kertjében csoportunk tagjai krumplit és zöldséget szedtek másnap útravalóul Moldvába, majd a reggeli után elindultunk. Utunk Korondon és Csíkszeredán

keresztül vezetett, de csak Gyimesben álltunk meg rövid pihenőre. A táj szépsége lenyűgözött bennünket, de nem időzhettünk sokáig, így csak az autóból gyönyörködhettünk. Gyimesbükkön él Deáky András, aki jó magyar hírében áll és szívesen befogad házába minden megfáradt Moldvába igyekvő magyart. Ő építette fel Gyimes első panzióját és igyekszik jól menedzselni. Segíti a moldvai csángókat is. Gyimesközéplokot, Gyimesbükköt elhagyva meglepő látvány fogadja az utazót. Impozáns román laktanyák és szokatlanul nagyméretű vasútállomás. A magyarázat: itt húzódott hajdan az „ezeréves” határ és 1940-ben Észak-Erdély visszacsatolása után épült fel a laktanya-együttes. Mi tagadás egy rövid időre elnémult a mikrobuszban a társaság mikor áthaladtunk az „eszmei” határon… … Comanestin keresztül érkeztünk Bákóba ( Bacau ), csángóföld fővárosába. Itt elvétve hallottunk magyar szót. Eltűntek az Erdélyben jellemző kétnyelvű feliratok. A főtéren levő egyik büfé vezetője ( vagy tulajdonosa ) egy Farcandi Jenő nevű forrófalvi születésű ember igen barátságosan elbeszélgetett velünk, de nem éreztük azt, hogy az üzleten kívül bármilyen más kapcsolat is érdekelné őt a magyarországiakkal. Különösebb csodálnivaló a városon nincs, a szocialista kor tipikus építményei a jellemzőek. A város központjában található a nagy kiterjedésű nyüzsgő piac, ahol csoportunk számára a zöldségféléket megvásároltuk. A kínálat bőséges volt, az árak magyarországiak. A fizetések azonban jóval alacsonyabbak Romániában. Mi büszkék vagyunk arra, hogy a pénzünket valutaalapra helyezték, de bizony ezzel Bákóban nem sokra megyünk, mert a bank nem vált át forintot lejre. Ám ha kimegyünk az utcára, lépten-nyomon találunk feketén lejt kínáló pénzváltót. Még a nyár elején 1:1 arányban kínálták Erdélyben a lejt, július közepén már 100 forintért csak 96-ot adtak, Bákóban pedig mindössze 92-t. Bevásárlás után autónk Dél felé vette az irányt a Szeret völgyében. A jó út Rekecsinig ( Racaciuni ) tartott. Innen Külső-Rekecsinig ( Fd.Racaciuni ) kb. 12 km-en át hepe-hupás makadám úton haladtunk, időnként úgy éreztük, hogy eltörik a tengely. Autónk hatalmas porfelhőt húzott maga után. Útközben autóval nem találkoztunk, csak gyalogossal és tehénhúzta szekérrel. Végre megérkeztünk úticélunkhoz. Ott álltunk meg, ahol elfogyott az út. Poggyászainkat a sofőrünk és fia gyorsan kipakolták és már indultak is vissza. Mi maradtunk… Előttünk kétfelé ágazott a házak között az út. Csak éppen házakat és utakat nem láttunk. A házakat azért nem, mert régi deszkakerítések, fák, „állások” (fészer ) takarták el előlünk, Külső-Rekecsini utca részlet.

az utak pedig inkább kiszáradt patakmedernek tűntek a víz által legörgetett ott maradt nagy kövekkel, kavicsokkal, vízmosással. (A feltételezésünk megállta a helyét, mert hamarosan láthattuk, hogyan változtak az utcák megáradt patakokká egy nagy zivatar után.) Az utcapatakmeder még sáros volt és ezen kellett felfelé kaptatnunk nehéz csomagjainkkal szálláshelyünkre. Szerencsére megúsztuk bokaficam nélkül. Szállásadóink a két Sz. család voltak. Felicsi és Péter, Kati és Feri már ötödik alkalommal adtak helyet az S. Ferencék kéthetes nyári magyar iskolájának, amelyet évrőlévre adományokból, pályázati pénzekből sikerül megszervezni. Ebbe a munkába kapcsolódtunk be mi is a „ Fonó” ( Frankfurt környéki magyarokat összefogó szervezet ) adománya illetve B. Bodor Blanka operaénekesnő révén. Körülbelül 70-80 gyerek vesz részt minden évben az írás-olvasás, kézműves mesterség, játék-és táncórákon, ahol játékosan tanulják a magyar nyelvet. A gyerekek nagy része évről-évre visszatér. A gyerekeket a szülők maguk is küldik, de van olyan közöttük, aki a szülők tudta nélkül is elszökik otthonról. A rekecsini gyerekek nagy része érti és beszéli a magyar nyelvet, amely bizonyítja S. Ferenc és csapata munkájának eredményességét. Óriási dolog ez, hiszen otthon a szülők románul beszélnek a gyerekeikhez ( ahogyan ők mondják: a gyerek érdekében ), az iskolában pedig tilos magyarul beszélni. A tanítás ünnepséggel zárul és minden tanuló ajándékot kap. Mi a magyarázata a nyári iskola népszerűségének? Ez esetben is racionálisak a szülők. Munkavállalási lehetőség helyben nincs, ezért egyre többen mennek közülük Magyarországra dolgozni és előnyt élvez az, aki beszéli a magyar nyelvet. A mérhetetlen szegénységben élő hat-nyolc gyerekes családoknak a magyarországi munkavállalás jelenti az egyetlen reményt ahhoz, hogy létezni tudjanak. A gyerekek pedig szeretnek játszani, Vasárnapi mise Külső-Rekecsinben. kirándulni, szeretik hazavinni a maguk készítette tárgyakat, ragaszkodnak tanítóikhoz, akiktől sok-sok szeretetet és ajándékot is kapnak. A csoport magját három-négy állandó ember alkotja, amely tanárokból, egyetemi hallgatókból áll, és hozzájuk csatlakoznak alkalmanként újabb emberek. Az idén 11 főre nőtt ez a társaság. Így lehetőség nyílt arra, hogy kiválva a rekecsini csoportból, négy tanítóval Klézsén is beinduljon a magyar iskola. A tanítók közül kiemelkedett a Sepsiszentgyörgyön dolgozó Sz. Csilla és S. Ferenc pedagógusi vénájával, módszertani kultúrájával. A budapesti T. Tamás nagy táncos

és tánctábor-szervező múlttal rendelkezik. Több éven át működtette nyaranta a külsőrekecsini tánctábort, amelynek a szervezését az idén a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán művelődésszervező szakon végzett Gy. Valentin és Magyarországon élő néptáncos testvére Mihály vette át. Tamás ideérkezése előtt a rekecsini gyerekeket táboroztatta Tiszadobon pesti gyerekekkel együtt, ahol ez utóbbiak számára moldvai táncok és kézműves mesterségek tanulására volt lehetőség. A rekecsini kurzus befejezése után még tíz napot töltött kiválasztott tanítványaival Gyimesközéplokon, ahol július végén indult egy tánctábor. Kik ezek az emberek, akik nyári szabadságukat arra fordítják, hogy humanitárius és magyarmentő tevékenységet folytassanak? Röviden: megszállottak! Mert nem vár rájuk komfortos szállás, többnyire a földön alszanak hálózsákban, az ott oly gyakori élősködőkkel küszködnek, nincs fürdőszoba, angol vécé, de hiszik azt, hogy küldetést teljesítenek. Vallják, hogy egyetlen magyart sem szabad elveszítenünk, ha van remény arra, hogy még megmenthető a nemzet számára. Hát még ha egy népcsoportról van szó! Mi ösztönzi Sz. Felícia óvónőt és férjét Pétert arra, hogy évek óta minden anyagi juttatás nélkül, kényelmükről lemondva, átadják egész házukat a magyarországi kollégáknak a kéthetes időtartamra? Ők a csángómagyar nép azon vékony rétegéhez tartoznak, akik vállalják magyarságukat és népükért tenni kívánnak. .A rendőrség manapság már nem zaklatja őket, de a papság átvette szerepüket és könnyen ellenük fordíthatja a falu lakosságát, e célra a szószéket is igénybe véve. Mégis teszik, amit a lelkiismeretük diktál. Az egyház ifjúsági szervezete programot kínált a rekecsini gyerekeknek ezen a nyáron és ugyanabban az időpontban, amelyben a magyar iskola éveken át működött. Mikor erről értesült a társaság, tudta, hogy elkezdődött a gyerekek megnyeréséért folytatott burkolt harc. Új stratégiát kellett kidolgozni, mert egyértelmű volt, hogy nem szabad felvenni a kesztyűt. Ha eddig az állami szervek megtűrték a tevékenységüket, most ügyelni kell arra, hogy ne szolgáltassanak okot az egyházzal való ütközésre. Itt, ahol annyira vallásosak az emberek, el kell érni legalább a pap semlegességét. Azonkívül lehetőséget kellett a gyerekeknek és szülőknek is adni arra, hogy ne kényszerüljenek választásra. Az időpont, amelyben a foglalkozásokat kellett tartani, eléggé lehetetlennek tűnt. A tanítás nyitó napján igen feszült volt a hangulat. Kérdés: jönnek vagy nem jönnek a gyerekek?! A feszültség levezetését segítette az egész délelőttöt igénybevevő munka, amelynek során a tanítók felmostak, lemostak, poroltak, kalapáltak. A berendezést néhány „kecskeláb”-ból, deszkából, láda mélyén porosodó szőttesből sikerült előállítani. Munkájuk eredménye két használható „tanterem” lett. Ebéd közben jött a hír: itt vannak! Ott toporogtak a kapu előtt már jóval egy óra előtt a leendő tanítványok, néhányan még virágcsokrot is hoztak. Ezután mindennap délután egy órától négy óráig ott voltak az iskolában a gyerekek! Pedig még az időjárás is ellenünk volt. Július második fele igazi kánikulai arcát mutatta, amelyet ugyan olykor záporok, zivatarok enyhítettek,. a levegő páratartalma azonban állandóan nagyon magas volt a falut körbevevő dombokat borító erdők miatt. A játék- és táncórák az udvaron zajlottak a nap legmelegebb időszakában! Délután négytől a GREF-be mentek, de fél kilenctől a kötelező mise után ismét nálunk nézték a diafilmeket. Öröm volt hallgatni milyen szépen olvassák kórusban az „Öreg néne őzikéjé”-t. Délelőttönként Sz. Csilla vezetésével kirándulni jártak, gombát, virágot szedtek, gyógynövényeket gyűjtöttek, patakot „dugtak”( rekesztettek ). Délután írást, olvasást, kézművességet tanultak, játszottak, táncoltak, énekeltek. A gyerekek könnyen és gyorsan tanulták az irodalmi magyar nyelvet. A tanítás kezdetén végzett

felmérés szerint a tanulók zöme már az elmúlt évben is tanult a nyári iskolában. Ők már képesek lennének arra, hogy magyar iskolában tanuljanak, akár Erdélyben, akár Magyarországon. A tanítók minden igyekezetük ellenére sem tudták a konfliktust elkerülni. Pedig rendszeresen templomba jártak ( a tanító lányok bekötött fejjel ), illedelmesen öltöztek, az egyház foglalkozásait tiszteletben tartották. Az egyik napon Felicsi találkozott a pappal, aki meghívta magához, hogy beszéljenek a magyarok itteni tevékenységéről. Öten mentek vele a csapatból és félóra múlva nagyon rossz hangulatban jöttek haza. A fiatal pap figyelmeztette őket, hogy felesleges feszültségeket ne keltsenek a faluban, nehogy botrány legyen itt is, mint volt Pusztinán és Klézsén.( Állítólag mindkét helyen a pap által feltüzelt helybéliek léptek akcióba a „betolakodó” erdélyi magyar pappal és népművelőkkel szemben.). A székely lány próbálta meggyőzni őt arról, hogy a csoport értéket teremteni jött és nem rombolni, de a pap gyorsan rövidre zárta a beszélgetést. Csilla teljesen kiborult, és hiába próbáltuk vigasztalni, mert minden megaláztatás, amit életében átélt, előjött a beszélgetés hatására. Azt mondta, nem érthetjük mi ezt magyarországiak, mert itt még mindig középkor van és az egyház teljesen összefonódott a politikával. Szerencsére ennél kellemetlenebb esemény nem történt a hátralevő időben. Klézsén (Cleja) a csángó szervezet helyi vezetőjének Duma Andrásnak a segítségével indult az oktatás. Egy bérelt házban alakítottak ki iskolát, amelyben minden legszükségesebb kellék megvolt és kényelmesen elfértek a pedagógusok is. L. Györgyi T. Illéshez, R. Angélához és B. Reginához csatlakozott. Duma András autót küldött értük, a poggyászukat, az élelmet és a tanításhoz szükséges eszközöket pedig szekérrel vitték utánuk. Tanítványaik száma lényegesen kevesebb volt, mint Rekecsinben, mert ugyanebben az időben Klézse Buda (!) nevű részében található Magyar Házban már folyt a helyben szervezett magyar nyelvtanítás. A szokottnál kisebb csoporttal azonban nagyon szép eredményt sikerült elérni és bekapcsolták a tanításba Klézse-Alexandrinát is. B. Regina volt a vezetőjük, aki otthon Angélához hasonlóan katolikus iskolában tanít. Ő veteránnak számított a társai között, ugyanis korábban már Arinban is tanított. A kapcsolattartás a két csoport között a számunkra hihetetlennek tűnő rossz közlekedési viszonyok miatt rendkívül körülményes volt. Az itt élő embereknek természetes az, hogy 10-15 kilométerre levő munkahelyét, földjét, otthonát, rokonát gyalog vagy szekéren érje el, de nekünk ezt nehéz volt megszokni. Külső- Rekecsintől hegyen át Somoska (Somousca ) kilenc, azontúl Klézse még három kilométerre van. Erdőn-mezőn keresztül vezet a falubeliek gyalogútja, és itt vezetett a mienk is. A dombtetőre érve csodálatos kilátás nyílik a Szeret folyó völgyére és a völgyben meghúzódó falvakra. De ó jaj, Klézse még messze van! (Folytatjuk) Eger, 2001. október 8

A klézsei nyári iskola tanulói.

Székely Kiss Edit

Úti élmények „Csángliából” avagy Ki vagy te moldvai csángómagyar?

Ha nem tü Kárpátok Keté szakagyatok Münköt Moldovába Veszni ne hagyatok” (Duma-István András) A hegyen át vezető úton Klézse felé, temető mellett megyünk el. Egyszerű fakeresztek őrzik a halottak emlékét. A fakereszteken nevek: Istoc, Sarca, Cochior, Petras, Tamas, Andrei ( azaz Istók, Szarka, Kotyor, Petrás, Tamás, András )….A múlt felidézi a jelent gondolataimban, mert ezek a nevek sorjáznak az emlékbe eltett jelenléti íveken is, amelyet a magyar iskolába járó gyerekek írtak alá. Látom igyekezetüket, hogy szépen írjanak. Az újak csak románul tudják leírni a nevüket, de azok, akik már előző évben is jártak a magyar tanítókhoz, öntudatosan magyarul írják. De menjünk tovább! Elhaladunk egy emlékkereszt előtt, amely alatt négy névtelen német katona nyugszik. Hűséges kísérőm, Péter úgy tudja, hogy a második világháború idején egy „verekedés” ( ütközet ) után menekülés közben Istók Péter nevű helybéli lőtte le őket, aki azután fegyvereiket, ruháikat elrabolta. A falu népe ezért gyilkosnak tartotta, a kommunisták hősnek. A távolban esztena látszik, majd sátorozó cigányokkal találkozunk. Péter figyelmeztet, hogy csak messziről filmezzem őket, mert nem biztos, hogy jó néven veszik. Klézse és Külső- Rekecsin között útba esik Somoska, a patak mellett pedig B. Józsi és Rózsa asszony takaros portája. Aki ide betér, nemcsak jó szót, de ételt-italt is kap. A gazda Bákóban dolgozik. Egy üzemben „sofér”, egyben a helyi „szindikát”-nak (szakszervezet ) is a vezetője. Feleségével együtt hat lányt neveltek fel, közülük már csak két lány van otthon. Rózsa dolga a háztartás, az állatok gondozása és a mezei munka. Szabadidejében a gazda szőlőt, földet művel és alkalomszerűen autószerelést vállal. Borát a környékbeliek szívesen vásárolják. Igaz, ők a vendégtől sem sajnálják. (A csángóföld borai direkttermő fajtából készülnek, ők „noha”-bornak hívják.) Az állandó

Népviselet

munkahelynek és a szorgalmuknak köszönhetően a faluban a jómódúak közé tartoznak. Rózsa asszony magázza és „keed”-nek szólítja az urát, fejkendőben (ruvában ) jár. Ha vasárnap misére mennek, már csak ő hord népviseleti darabot a családban, a katrincát és a bernicet. ( Az asszonyok a saját maguk fonta-szőtte téglalap-alakú szoknyát maguk köré tekerik és a bernicnek nevezett övvel fogják össze.) Az újat nehezen szokja. A családfő vásárolt ugyan neki egy éve keverőtárcsás mosógépet, de ő továbbra is kézzel mos. Otthon, mert a patakra már nem jár. Itt-ott azonban még most is lehet látni patakban vagy a kút melletti vályúban mosó csángó asszonyt vagy fiatal lányt. Szabadidejükben a B. Pável által vezetett tánccsoportban táncolnak, így gyakran eljutnak Magyarországra is. Próbálniuk nem sokat kell, hiszen azt a táncot járják, amit valóságosan is táncolnak a mulatságaikban és a „nuntá”-ban (lakodalomban). A gyakorlás késő este zajlik valamelyik táncos házának udvarán röviddel a fellépés előtt és ügyelniük kell arra, hogy a zenével ne nagyon háborgassák a szomszédokat. A Somoskai Tánccsoportot ismerik a határon túl is, így gyakran vannak vendégeik. Ott jártunkkor a tallini művészeti főiskola hallgatóit látták vendégül, akik körútjukon a moldvai művészeteket tanulmányozták. A vendéglátás B. Pável házának udvarán volt, ahol gyorsan előkerültek a zenészek, a bor, és rövid időn belül fergeteges táncmulatság kezdődött. Hamarosan újabb vendégek érkeztek Somoskára. A Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége szervezett tanulmányutat Bonyhád, Tevel, Hidas, Kisdorog, Zomba, Apor, Kakasd, Hímesháza, Csátalja, Izmény tánccsoportjai képviselőinek, hogy Csibi Krisztina vezetésével gyűjtsék a bukovinai és moldvai csángó táncokat. Somoskáról Pokolpatakára mentek táncot tanulni, majd Külső- Rekecsinbe „guzsalyasba”( fonó ) és tánctáborba. Az elmúlt évben a székelyek világtalálkozójára meghívták a somoskaiakat, akkor ők voltak a vendéglátók. Augusztusban ismét várják őket a bonyhádi Nemzetközi Bukovinai Fesztiválra. A somoskai szállásadók a tánccsoport tagjai. B.-ék egyszerre négy- hat embert is tudnak fogadni többszobás házukban. A házat a család építette rokonok segítségével, csángó módra. Először a faváz készült el, amelynek közeit vályoggal töltötték ki, majd bevakolták és beszínezték. Ismerőseink ebben is eltérnek az átlagtól, mert a házak többsége színezetlen, meszeletlen. (Az igénytelenség oka talán, a szegénység, vagy az, hogy a lakóház az udvar mélyén, a kerítés mögött rejtőzködik, ahová kíváncsi tekintetek nem láthatnak be. Ez az építkezési

A Szeret völgye

mód bizonyára a történelmükkel szoros összefüggésben alakult ki, hiszen a csángóknak korábbi hazájukból menekülniük kellett, üldözőik elől pedig el kellett rejtőzniük.) Bár a ház komfort nélküli, hordót helyeztek el a tetőn, ahová búvárszivattyú pumpálta a vizet és az udvaron felállított, elfüggönyözött fürdőkádba állva lehetett zuhanyozni, amely moldvai viszonyok között luxusnak számít. Lám, a magyarországi igények ismerete leleményessé tette az ügyes kezű B. Józsit, vendégei örömére! Vendégeik a legszebb szobákat kapják, amelyek egyszerű, de már kispolgári bútorral berendezettek, szőnyeggel borítottak. A szőnyegek nagyobb része, a feszület, a szentképek feletti „kendezők” és a faliszőnyegek teljes egészében saját készítésű szőttesek. A hálószoba egyik sarkában ott áll a magasra tornyozott „észre”, amely az eladó sorba került lány szőttesekből álló hozománya. A háziasszony pedantériájával, főztjével, kedvességével gyermekkorunk falusi élményeit idézi fel bennünk. Egy régi kis Magyarországot varázsol körénk, ahol a házigazdáknak az a legfőbb törekvése, hogy a vendég otthon érezze magát. A csángók ételei ízletesek, sok levest fogyasztanak, sok zöldséget és puliszkát. Mi ünnepi ételként tyúkhúslevest kaptunk és fokhagymás húst puliszkával, más alkalommal „geluskát” ( töltikéhez hasonló étel ), amely nélkül jeles esemény, mint például a lakodalom is, el nem múlhat. A rántást ismerik, de nem azonos a általunk készítettel, mert a csángó rántásból kimarad a liszt. Az őrölt pirospaprikából csak nagyon keveset használnak. Finom a „placsintájuk” , amely a mi kemencében sütött lángosunkhoz hasonlít, de tűzhelyen, zsírban sütik. Az étkezés az udvar lugassal befuttatott részén folyt, amely nagyon kellemes helyszín volt a kánikulai melegben. Itt lehetett igazán beszélgetni egymással borozgatás közben. Folyamatosan tanultuk egymás kifejezéseit, és napról-napra jobban megértettük egymást. Egy kis ízelítő a csángó nyelvből : „A kerpát felbujtozták buzsor csercselével.” Értsd: a téglalap alakú fejkendőt feltűzték piros virággal. Files=nyúl, cigáre=cérna, geca=hajfonat, cinka=leány, szádop=hársfa, pislen=csirke, mámika=anyuka, tátika=apuka, apóka=nagyapa, mamóka=nagymama stb.

Forrófalva látképe

Furcsa volt, hogy nem hallunk egyetlen néni-néném vagy bátyám-bácsi megszólítást sem, ugyanakkor nagyon sok a keresztapa és a keresztanya. József gazda portájára minden fiatalabb asszony, férfi úgy köszönt be, hogy: „adjon Isten, keresztapa, adjon Isten, keresztanya!” Itt ugyan jellemző az, hogy egy gyereknek több keresztszülője is van, de nemcsak a keresztszülőt szólítják így, hanem ez az idősebbeknek kijáró általánosan elfogadott megszólítás. A házigazdát érdekelte a magyar szőlőművelés, hiszen maga is nagy borfogyasztó. (Bizony a csángók sokszor és sokat isznak! ) E témában hozzáértő emberre talált a székely hagyományőrző csoport gépkocsivezetőjében, aki felhívta József figyelmét a direkttermő szőlőfajtából készült borok fogyasztásának a veszélyeire. Javasolta a gazdának, hogy térjen át a zalagyöngye termesztésére, mivel az nem igényel sok permetezést és ugyanakkor nem káros az egészségre. Ígérte, hogy a kertjéből szőlővesszőket küld Józsinak. A gazda egy kicsit megrendült, mert eddig mindig dicsérték a borát, de megígérte, hogy ha megérkeznek a vesszők, kezdi kivágni a régieket. Változtat a borkészítés technológiáján is. Ők nem bogyózzák a szőlőt. Darálás után a héján és kocsányán áll egy nagy kerek fakádban, amíg kierjed, majd a lét préselés nélkül leengedik. A maradékot kidobják, mert nem ismerik a prést. A mi ízlésünknek mi tagadás, egy kicsit „húzós” a bor. A beszélgetőpartnerek címet és telefonszámot cseréltek, hogy a következő héten felkereshessék egymást. Sőt! A magyar gazda felajánlotta a saját autóját használatra a családnak a fesztivál ideje alatt, hogy meg tudják látogatni egyik lányukat a pécsi klinikán, aki súlyos sérülést szenvedett egy balesetben.(Utólag megtudtam, hogy Mátyás az ígéretét teljesítette és a két család barátságot kötött.) A B. család három tagja rendszeresen Magyarországon dolgozik, egyik lányuk a férjével együtt. Most Andzsi egy időre hazajött, mert kisbabát vár. Egyébként egy kínai kereskedő alkalmazottja a józsefvárosi piacon nettó hatvanezerért, a férje építkezésen dolgozik nyocvan-százezerért. A feketemunkáért nekik kell vállalni a rizikót. A pénz az itteni keresetekhez képest nagyon jó. ( Egy óvónő havi fizetése tizenötezer forint.) A munkaidő azonban nem nyolc óra, és szabadnap csak egy van, vagy egy sincs. A feketemunkás a pénzért mindent eltűr és mindent megcsinál, amit egy magyar alkalmazottal nem lehetne megtenni. Ezért jó munkás a moldvai csángómagyar. Nem ritka eset az, hogy a munkát vállaló fiatalember eltűnik és senki nem tudja, mi történt vele. A Magyarországon keresett pénz, ha nagy áldozatot is kíván, lehetővé tette Andzsiék számára , hogy férje szüleinek portáján bővítsék lakrészüket és modernizálják, már magyar ízléshez igazítva. Fürdőszobát építettek, búvárszivattyú segítségével folyóvizük van. Ez itt ritka, mint a fehér holló! A konyhában a mosogatáshoz hideg-meleg víz szolgálja a háziasszony kényelmét. Automata mosógépük, hűtőszekrényük van és szép bútoraik. Magyarországon nincs jelentősége a nemzetiségüknek, mert a kínait nem érdekli, a magyarok pedig furcsa beszédük miatt románoknak tartják őket. ( Folytatjuk ) Cigány-sátorozók

Székely-Kiss Edit

Úti élmények „Csángliából” avagy Ki vagy te moldvai csángómagyar? Ha nem tü Kárpátok Keté szakagyatok Münköt Moldovába Veszni ne hagyatok” (Duma-István András) Magyarországról való elutazásunk előtt Halász Pétertől, a Lakatos Demeter Egyesület titkárától és munkatársától Fucskárné Zsuzsától sok hasznos információt, nevet, címet, telefonszámot kaptunk. Így kerültem telefonkapcsolatba Bartha Andrással, a bákói Moldvai Csángómagyar Szövetség elnökével, akivel találkozóban állapodtunk meg a megérkezésünk utáni héten. Akkor még úgy volt, hogy a bennünket szállító mikrobusz ott marad velünk és rendelkezésünkre áll szükség esetén, illetve, hogy kirándulásokat teszünk vele Moldvában. Sajnos, nem így történt. T. Tamás is mikrobusszal jött Budapestről, de már megérkezése másnapján közölte, hogy meghibásodott az autója és semmiféle fuvart nem tud vállalni. Ugyan ki hiszi majd el nekem otthon, hogy a harmincöt kilométeres távolság leküzdése úgy néz ki pillanatnyilag, hogy megoldhatatlan? Na de hát mire való az otthonról hozott mobiltelefon? Nosza, telefonáljunk az elnök úrnak és mondjuk el neki a gondunkat! Térerő híján ez sem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Egyet tudok: még egyszer nem megyek fel a templomtoronyba! Hogy kerültem korábban a külső- rekecsini templom legmagasabb pontjára, ahová többet nem kívánkozom? „Sora” van annak! Megérkezésünk délutánján csoportunk vezetője annyira megörült a barátai viszontlátásának, hogy több mint egy óráig elő sem került. Mi pedig egy ideig üldögéltünk a vendéglátóink házának lépcsőjén és a csomagjaink tetején, majd eszünkbe jutottak aggódó családtagjaink, akik szavunkat vették, hogy azonnal telefonálunk, ha megérkeztünk. Mivel térerő nem volt, elindultunk a templom felé. Az istenháza nyitva volt, előtte néhány gyerek játszott, közöttük egy tizennégy- tizenöt éves forma fiú, a harangozó. Biztatott bennünket, hogy menjünk fel a toronyba, merthogy ott biztosan működni fog a telefon. A grádics jó szélesnek látszott, így hát bátran elindultunk felfelé. Az első szint után azonban közönséges létra következett, amelynél nem lehettünk biztosak abban, hogy meg is tart bennünket. A fiúk pillanatok alatt feljutottak és igyekeztek belénk bátorságot önteni. A mi testsúlyunk alatt recsegett- ropogott és jobbra-balra ingott a létra, de visszafordulni már semmi értelme nem volt. Györgyi ért fel előbb. Úristen, gondoltam. Szerencsésen ideérkeztem és most itt fejezem be az életemet, mielőtt telefonálhatnék. Otthon ilyen őrültséget még fiatalabb koromban sem követtem el! Na mindegy, most már benne vagyok!

Alea iacta est! Akik már fent voltak, segítettek tanácsaikkal a kapaszkodásban. Végre ott voltam a harangok mellett! Éppen harangozni kellett, és a fiú tőlem kérdezte meg a pontos időt. Így hát aznap Külső- Rekecsinben az én órám szerint harangoztak. (Mint később kiderült, az órám három percet késett.) Nagyon szép a harangszó messziről, de közvetlenül a harang mellett csak az igen magas decibelt lehet érzékelni. És ez a szegény fiú naponta többször is harangoz! De miért itt fent?! Megnyugtattuk hozzátartozóinkat, ismerkedtünk a faluval, de nagyon messzire nem láthattunk, mert a magas dombok megállították a tekintetünket. Mikor nagy nehezen lemásztunk, A klézsei Magyar Ház örültünk, hogy túléltük a kalandot. Egy-két nap elég volt ahhoz, hogy megismerjük a helyi lehetőségeket. Így megtaláltuk a falunak azt a pontját, ahol működött a mobilkészülék. Nem volt már akadálya a kapcsolatfelvételnek, már ami a telefont illette. Bartha András nem tudott segíteni az utazási gondunk megoldásában, de a találkozás időpontját nagy nehezen fixálhattuk. Felicsi haragudott rá, mert úgy érezte, hogy többet is tehetett volna értünk a csángó érdekek képviselőjeként. Ő kötelességének érezte, hogy segítsen és felajánlotta, hogy elutazik velem Bákóba. Utólag még inkább tudom, hogy ezzel milyen szerencsém volt, mert aki nem ismeri az ottani közlekedési szokásokat, bizony könnyen rosszul járhat! Reggel öt órakor keltünk. Egy ütött-kopott „kaszni” autóval mentünk Rekecsinig. Ilyen autót életközelben még nem láttam, csak a második világháborús szovjet filmekben. Felicsi elintézte, hogy nekem ne a kaszniban kelljen ülnöm, hanem a gépkocsivezető melletti ülésen, hogy megússzam az utazást rosszullét nélkül. Rekecsinben átszálltunk egy szintén megviselt autóba, Bălcescu-tól pedig busz vitt bennünket Bákóig. Korábban érkeztünk a megbeszélt időpontnál a szövetség irodájához, amely egy lakótelepi házban működött. Leültünk egy padra. A ház előtt, az emeletes házak között egy pumpás kút volt, amelyhez vödrökkel, kannákkal jöttek a lakók vízért, de hiába, mert ugyan öntögettek bele otthonról hozott vizet és pumpálgatták kitartóan, mégis víz nélkül kellett távozniuk. Meglepetés volt számomra az elnök fiatal kora, aki hivatali költözködésük közepén fogadott bennünket. Még aznap Pusztinára kellett mennie, mert találkozni akart az odalátogató Iaşi-i püspökkel, bár nem igazán bízott benne, hogy fogadja. A sok program miatt rövidre kellett fogni a beszélgetésünket. Közben telefonált Torontóból Molnár János a Magyarok Világszövetsége nyugati régiójának egyik képviselője. Mind a telefonbeszélgetés, mind a kettőnk közötti információcsere azt a képet alakította ki bennem

a fiatalemberről (aki Magyarországon szerzett számítástechnikai diplomát), hogy higgadt, megfontolt. Mondta, hogy szemére vetik lassúságát, de ő nem szeretne semmiben sem elhamarkodottan dönteni és még sokat kell tanulnia. Sok a gondja a hatóságokkal, a normális párbeszéd kialakítása nem könnyű és nem rajtuk múlik. A közelmúltban neves látogatóik voltak. 1999-ben a finn diplomata Tytti Isohookana-Asunmaa asszony az Európa Tanács tagja, majd 2000-ben egy küldöttség élén a portugál Joao Ary az Európa Tanács Kulturális, Tudományos és Oktatási Bizottságának titkára és a Svájcban élő dr. Komlóssy József a FUEV (Európai Nemzetek Föderális Uniója) alelnöke. Az elkészült jelentés következménye lett az Európa Tanács román kormány felé megfogalmazott ajánlása a moldvai csángók ügyében, miszerint: biztosítani kell az anyanyelvi oktatást és vallásgyakorlatot a moldvai magyarok számára. A szövetség vezetői nem értik a státustörvénnyel való szembenállást, hiszen a kormány már jóval korábban kettős állampolgárságot biztosított a moldáviai románok számára és több mint ötvenezer moldáviai román fiatal kap ösztöndíjat jelenleg is Romániától. A hatóságoktól engedélyt kértek arra, hogy az ősszel a román iskolákban lehetővé váljon a magyar nyelv oktatása. Kérésüket elutasították, ezért Klézsén és Pusztinán magániskolát szerveztek. Klézsén két helyen folyik tanítás: a Szeret-Klézse Alapítvány ( Duma András ) által működtetett Magyar Házban, illetve a Hegyeli Attila által bérelt magánházban. Az idei ősztől pedig kilenc faluban tervezik a tanítás beindítását. Ezek a következők: Lészped, Pusztina, Klézse, Forrófalva, Trunk, Diószén, Külső-Rekecsin, Frumósza, Somoska. Támogatást tervük megvalósulásához a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától és az Illyés Alapítványtól kapnak. Az alkalmazott tanárok fizetése adókkal együtt kétszáz dollár, ezért naponta két-három órát tanítanak. Nyári oktatás is folyik önkéntesekkel: Klézsén és Külső-Rekecsinben magyarok tanítanak, Frumószán,

Ház, amelyben magyar nyelvet oktattak.

Kalagorban, Pusztinán pedig Magyarországon tanuló diákok. Csángó Napok voltak decemberben Csíkszeredán, Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon, Zilahon, Kolozsváron. A nyári programok pedig a következők: tánctábor Külső-Rekecsinben Gyurka Valentin, Somoskán Benke Grácián vezetésével, Pusztinai Napok augusztusban.

Beszélgetésünk közben megérkezett Bilibók Jenő, aki elnökhelyettes, az elnöktől is fiatalabb és Pusztinán működtet egy iskolát. Ő is Magyarországon tanult, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Nevével először az Interneten találkoztam a Magyar Lobby felhívásában; gyűjtést indítottak számára az iskola bérleti díjának fedezésére. Mondta, hogy az ő tudta nélkül indult az akció és mástól értesült róla. Összesen ötven dollár érkezett a címére.(!?) Csodálom ezeket a fiatalembereket, de egyben sajnálom és féltem is őket, valamint az ügyet, amelyet képviselnek. Nagyon sok gonddal küszködnek, többek között a működési költségeket is nehezen tudják fedezni. Előbb-utóbb törvényszerűen jelentkeznek majd azok a hiányosságok, amelyek tapasztalatlanságukból fakadnak. Sajnos, ezt nem pótolhatja sem az ügy iránti elkötelezettség, sem a lelkesedés. Ezért talán jó lenne melléjük egy-két, nagyobb élettapasztalattal rendelkező tanácsadó. Azzal váltunk el, hogy internetes kapcsolatot létesítünk a szövetség és az egyesületünk között. Ha szükség van a felajánlott segítségünkre, vagy nekünk tudnak segíteni vállalt munkánkban, keressük egymást. Ezután ketten a Hotel Decebál éttermében ebédeltünk fejedelmien ezerkétszáz forintnak megfelelő összegért. A kinti nagy forróság után jólesett bent hűsölni és fagylaltot kanalazni. Látszott, hogy hajdan szebb napokat élt a szálloda, de mostanára már bizony felújításra vár. Alig lézengett egy-két vendég délidőben. Szerettem volna múzeumba menni, de a bizonytalan visszaút miatt kísérőm lebeszélt róla. Sikerült „elcsípnünk” egy „stoppos” mikrobuszt, amely csángóföld sajátos utazási lehetősége. Így azután, beiktatva még egy átszállást is, délután hat órára haza is értünk. Akik utazni akarnak, tudják hol van a parkolási helyük Bákóban, Kolozsváron, Nagyváradon, Budapesten ( Józsefvárosban). Szabott áraik vannak: Rekecsinig kétszáz forint, Budapestig hatezer forint. Addig várnak, amíg járművük utasokkal megtelik, azután irány a célállomás. Ezek a kisvállalkozók többnyire a Magyarországon kemény munkával szerzett tőkéjüket fektették be ügyesen, kihasználva az állam által szervezett közlekedés hiányosságait és az e területen jelentkező keresletet. Pénteken Klézsén vendégeskedtem, amikor alattunk megmozdult a föld. A szék elindult vendéglátóim alatt, akik ijedten felugrottak. A szomszédban nagy robajjal leesett valami. Földingás! – kiáltott fel Flori. – Menjünk ki a házból! Hamarosan a TV-ből értesültünk, hogy Bukarestben 3-4-es erősségű földrengést mértek. Szerencsére mindössze ennyi volt, ami hozzánk belőle eljutott. Délben Somoskán ebédeltünk, ahol Péter kérésére megörökítettem az ünneplős népviseletébe öltözött, idős „mamókát” , aki számára a legtermészetesebb volt, hogy mezítláb állt a kamera elé, hiszen nyáron ritkán húz cipőt. Mellé állt Péter és Robika, a dédunoka. Lesz emlék legalább róla – örvendezett Péter –, mert apókáról nem maradt semmi. Megszólaltatni a nénit azonban nem nagyon sikerült, annyira megilletődött. Szombaton megismertem Andrást, aki a harmincas éveiben járó helybéli ezermester. Büszkén mutatta a „magyar asszony”-nak (ahogy maguk között engem emlegettek) az általa készített masszív hordókat, fakádakat, a jelenlevők pedig tanúsították, hogy nincs olyan meghibásodott szerkezet, amit meg ne tudna javítani. Dáciájára nagyon büszke, mert olyan erős, mint a traktor és bármilyen úton el tud menni vele. Ez pedig csángóföldön, ahol nagyrészt úttalan-utakon kell közlekedni, óriási értéket jelent! Így aztán gyakran vállal fuvarozást is. Aznap Csíkba (Ciucan) szállított bort a másnapi búcsúra, és a megrendelő csíki ember barátságosan felajánlotta, hogy mindhármunkat elvisznek Csíkig, Csíktól Külső-Rekecsinig pedig már csak másfél kilométer az út. Az ajánlat nagyon

kedvezőnek tűnt, csakhogy az áldomás több pohár bor volt és a poharazgatásban részt vett a „sofér” is. Aggályomat Péter eloszlatta, mondván, hogy nem olyan sokat ivott András és jól vezet. Hittem neki, mert úgy gondoltam, ha az ötéves kisfiát be meri ültetni és ráadásul a vezető melletti ülésre, nekem sem lehet félnivalóm. Elindultunk, mint a rakéta. A szekérút nyomvonalán (középen mély gödör) jobbrabalra kanyargott és meredek szögben dőlt az „út”. Nem számított, mert negyven-ötven kilométeres sebességgel száguldottunk, olykor csak két keréken. Akkor kezdett halálfélelmem lenni és aggódni a kicsi fiú életéért, amikor Péter is igyekezett kisebb sebességre bírni Andrást. Azonban ő nem nagyon hallgatott rá. Én pedig már nem tudtam eldönteni melyik a rosszabb, az ablakon bedőlő por, amelytől fulladoztam vagy a felborulás réme. Végül rezignáltam beletörődtem sorsomba. Csíkba érve, nyitottam a kocsi ajtaját, hogy kiszálljunk és gyalog menjünk tovább, de nem engedtek. A csíki férfi igazi lovag módjára kifizette a fuvarköltséget Külső-Rekecsinig, hogy ne kelljen a magyar vendégnek gyalogolnia. Így hát mit tehettem volna? Be kellett látnom, hogy a gondolkodásmódunkat nem kérhetem rajtuk számon, nem is értették igazán, hogy mi a bajom. Ők bizony gyakran és sokat isznak. Azt azonban Péternek megmondtam, hogy bármennyit hajlandó vagyok gyalogolni, de többé ittas gépkocsivezető mellé nem ülök. Szombaton este vihar készülődött, de az esőfelhőket a szél elfújta. Vasárnap korán borongós reggelre ébredtem és arra, hogy folyamatosan harangoznak. (Péter szerint azért, hogy az embereket imára szólítsa; a vihar ne okozzon bajt.) A ház előtt népviseletbe öltözött asszonyok igyekeztek a hétórai misére. Hét órakor dörögni kezdett az ég, teljesen besötétedett, majd felhőszakadás zúdult a falura, borsószemnél is nagyobb jéggel borítva. Az utcák rohanó patakokká váltak. A horganyzott lemez háztetőt a jég fülsiketítően verte. Úgy tűnt, hogy a házból aznap már csak gumicsizmában tudunk kimenni, és elmarad a csíki búcsúba menés, így egész nap ünnepelhetjük Felicsi születésnapját. ( Ezzel új szokást hoztunk divatba Külső-Rekecsinben.) Tegnap szép tortát készítettek neki Piroska és Mariann. Reggelire Csilla készít „csíkdánfalvi módra” vinetét (padlizsánkrémet). Közben ragyogóan kisütött a nap. Csilla és Tamás elindultak a tanítványokkal a csíki búcsúba. Mégsem kellett a csizma, mert a nap gyorsan felszárította a köves talajt. Az ünnepi ebéd és a társasági együttlét igen kellemes volt. Este a búcsúfia kedves, játékos kiosztására került sor. Éjszaka azonban ismét felhőszakadás volt, hatalmas dörgéssel, villámlással és ezért reggelig egyfolytában harangoztak.(!) (Folytatjuk)

Székely Kiss Edit

Úti

Táncmulatság Somoskán (észt vendégekkel)

élmények „Csángliából” avagy Ki vagy te moldvai csángómagyar? Ha nem tü Kárpátok Keté szakagyatok Münköt Moldovába Veszni ne hagyatok” (Duma-István András) Hétfőn nagyon fáradtan és álmosan ébredtünk szoba- és hálótársammal B. Erzsikével. Szó ami szó, nem tett jót nekünk az egész éjszakán át tartó „viharűző” harangozás. ( Ő budapesti laborasszisztens és hobbija az ősi magyar hitvilág. Sámándobjától meg nem válna!) A hidegvizes zuhanyozás és a reggeli után erőre kaptunk és elmentünk a tánctáborba, amely a régi iskola épületében kapott helyet. A vendégek már megérkeztek, de az illemhelyet még akkor javították. A nagyteremben szólt a muzsika, néhányan gyakoroltak. Bementünk az udvari épületbe, amely kihaltnak tűnt. Az egyik átrendezett tanteremben hátizsákok, hálózsákok hevertek a padlón, az asztalokon a reggeli maradványai és ruhadarabok. Az irodában rátaláltam Gyurka Valentinra, a tábor szervezőjére és segítőjére, Ilonára. Ismerősként üdvözöltük egymást. Egyik este hosszasan beszélgetve megtudtam róla, hogy Jászberényben tanult, de hazajött, megnősült és itthon szeretné diplomáját hasznosítani. Egyelőre nem sok sikerrel, mert a diploma honosítása elég bonyolult és időigényes. Valamiből mégis meg kell élnie, így aztán bolti eladóként dolgozik a faluban, nyáron pedig szervezi a tánctábort. A videokamera előtti beszélgetést készségesen vállalta. Közben, a rövid szünetet kihasználva, megérkezett Mihály, a bátyja, aki a magyarországi szervezést, toborzást végezte és a tánctanítás is az ő feladata volt. A tánctábor ötlete öt évvel ezelőtt született meg Mihály és T. Tamás közös moldvai utazása során.

Tánctanulás

Számukra a mintát a budapestiek Gyimesben szervezett tánctábora jelentette. Gondolták, miért is ne próbálnák meg ők is? A moldvai táncokat hadd tanulják a szakmabeliek és az érdeklődők annak természetes közegében a moldvai csángók között, akiknek körében nem idegenforgalmi produktum a néptánc, hanem ma is életük része! Választásuk KülsőRekecsinre esett, mert a hagyományok itt a legerősebbek és távol a várostól szép és háborítatlan a természeti környezet. Itt él Szarka Marika és Péter, Dobos Rózsa, Fejér Márton és fia, akik jó táncosok, énekesek illetve zenészek. Szarka Marika érdeme, hogy évenként táncfesztivált rendeznek a faluban a moldvai és gyimesi együttesek részvételével. Ifjú Csicsó Antal szerint (aki korábban a bákói csángószervezet vezetője volt és ilyen minőségében rendszeresen részt vett a rendezvényeken), neki köszönheti Külső-Rekecsin, hogy a hagyományőrzés bástyájává vált. Az ő felfedezői, biztatói, támogatói pedig Atzél Endre, Tánczos Vilmos, Halász Péter és a ma már a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában moldvai csángók ügyében tevékenykedő pusztinai Szőcs Anna voltak. Rajtuk kívül sikerült megnyerni jól fonó-szövő asszonyokat, hogy vállalják tudásuk átadását, bemutatását. Az ötletgazdák bíztak abban, hogy mindez és a Magyarországról érkező támogatás elegendő lesz a megvalósításhoz. Eleinte T. Tamás volt a fő szervező, segítői pedig a Gyurka és a Szarka testvérek. Akkor a vendégeket a falu lakói fogadták házaikba. Az idén Valentin vette át a szervezést a hazai „pályán” T. Tamástól, mint tanult művelődésszervező, az elszállásolás pedig az iskola épületében volt. Kezdetben nagyobb volt Zenészek az érdeklődés. Mostanára harminc-negyven főben állapodott meg a létszám. Gy. Valentin szerint ez valószínüleg annak tudható be, hogy Somoskán a Magyarországon élő Benke Grácián is szervezett tábort egy héttel későbbi időpontban és ugyanakkor indul be a gyimesközéploki tánctábor is. Nem mondta ki, de gondolom ő is felismerte azt a tényt, hogy a minimális higiéniai és komfort igények kielégítése alapvető egy tábor esetében. Ha ez nem biztosított, csak azok jönnek, akik megszállottak vagy nem tudják, hogy mi vár rájuk. A rossz hír pedig szárnyon jár. Egy jó művelődésszervezőnek tudnia kell, hogy az infrastruktúra hiányát hosszútávon nem pótolhatja sem a háborítatlan természet, sem a még élő folklór. Vannak objektív tényezők, amelyeken nem tudnak a szervezők változtatni (utak kiépítetlensége, vízvezeték, csatornázottság hiánya stb.), ám jobb szervezéssel, leleményességgel a vendégeket nemcsak hogy ide lehetne csalogatni, de meg is lehetne tartani a következő években. Ezen a délelőttön találkoztam a békéscsabai Kanalas Éva népdalénekessel, aki tizenhét éves kora óta énekli a csángó dalokat országunk határain túl is. Példaképe Sebestyén Márta, aki az első csángó énekeket egy lészpedi asszonytól tanulta. Ő azért jött,

hogy újabb dalokkal bővítse repertoárját és megtanulja a moldvai táncokat. Videokamerám kedvéért elénekelt néhány frissen tanult dalt rekecsini és klézsei gyűjtéséből. Este táncház volt, amely kilenckor kezdődött. Meglepetésemre az alkalmi táncterem (egyébként tornaterem) gyerekekkel volt tele. Sz. Felicsi óvónő és a tanítók, közéjük állva kezdték el a táncot. Összekapaszkodva járták a jellegzetesen balkáni elemeket tartalmazó táncot, amelyben azonban fellelhetők voltak a magyar körtánc elemei is. Táncukat csángómagyar dallal kisérték. Meghökkentő volt hallani azt, hogy hangzásában a néptánc zenéje mennyire különbözik népdalaiktól, amelyet zenei kiséret nélkül énekelnek. Ez utóbbiakban megőrizték az eredeti magyar dallamvilágot. Este tíz-tizenegy óra körül kezdtek fogyatkozni a gyerekek, ezután egyre több felnőtt kapcsolódott be. A zenekar fergeteges talpalávalót Nézők játszott. Tagjai egy magyar kobzás (pengetős hangszer) fiú, román hegedűs, rekecsini söltüs (furulyához hasonló hangszer) és egy alkalmi dobos. Később csatlakozott gitárjával egy rocker külsejű ötvenes férfi és két fiatal fiú, minden jel szerint magyarországiak. A falak mellett elhelyezett székeken fiatal asszonyok ültek karjukon egy-két éves kisgyermekeikkel, farmernadrágban, bekötött fejjel. A tánc ritmusára önfeledten járt helyben a lábuk. Mellettük ült újdonsült ismerősöm egy drezdai, szikár, ősz hajú, „tudósformájú” férfi, aki időnként be-beállt a táncolók közé. Tegnap érkezett a faluba és a tánctábort kereste. Mivel nem értették a falubeliek, elhozták Sz. Péter házához és én lettem az alkalmi tolmácsa. Érdeklődésemre azt válaszolta, hogy jól érzi magát a táborban, de többet nem mondott magáról. Másnap költöztem volna Somoskára. Péter megkötötte az üzletet az egyik „stoppos” mikrobusz tulajdonossal. Délelőtt tíz órakor lett volna az indulás, de közben kiderült, hogy a vezető jócskán felöntött a garatra, így Péter elindult másik járművet keríteni. Amíg várakoztam, felfigyeltem két turistaruhába öltözött emberre, akik a lépcsőfeljárón álldogáltak. Hamar beszédbe elegyedtünk. Így ismertem meg dr. Szemkeő Endrét, a Néprajzi Múzeum osztályvezetőjét és dr. Fabricius László bírót. Végignéztem rajtuk és megakadt a szemem az osztályvezető úr cipőjén, pontosabban a ballábas szandálján, amelynek oldalán óriási lyuk éktelenkedett. Követve tekintetemet a bíró úr elnevette magát és megjegyezte; útitársa lábát úgy feltörte a túrabakancs, hogy még a szandált is levegőssé kellett tenni egy bicskával. Hol túráztak? - kérdeztem. Csíksomlyótól a Kárpátokon át a moldvai csángók búcsújáró útját követve! - volt a válasz. Budapesten megismerkedtünk egy moldvai fiúval, aki ismerte az utat és vállalta, hogy vezet bennünket. Így megvalósítottuk régi álmunkat! Igaz, majdnem négy napig tartott az út és jól

elfáradtunk, de végül szerencsésen megérkeztünk a tánctáborba. Itt töltöttük az éjszakát és ma megyünk tovább. Ezt úgy mesélte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy két tudós férfiú Magyarországról felkerekedve szabadságát azzal töltse; napokon keresztül gyalogol, esztenákban hál, tarisznyából falatozik. Mindezt azért, hogy végigjárja elszakadt vértestvéreink hajdan évről-évre megjárt, de mára már történelmivé váló útját. Íme,az újabb megszállottak! Tőlük tudtam meg, hogy kedves egri ismerőseim lánya Sz. Adrienn, aki nagy „Moldva-járó” és akit csak hallomásból ismertem, este ott táncolt előttem a táncházban. Csak éppen nem tudtunk egymásról! Remélem, a videofelvételen rajta lesz! Ez a fiatal lány is „megér egy misét”. A debreceni KLTE francia-latin szakos hallgatója, aki az Újkígyósi Népfőiskola vezetőjének, Harangozó Imrének hatására „fertőződött” meg a moldvai magyarság kultúrájának szeretetével. Tánctáborokban vett részt, dalokat gyűjtött, megtanult énekelni, szőni. Harangozó Imre néprajzi tárgyú előadásain a saját maga gyűjtötte csángómagyar népdalokat énekli. Miközben a budapestiekkel beszélgettünk, egy magyar rendszámú Opel Astra állt meg a táncterem előtt. Utasai T. László építészmérnök (már nyugdíjas korúan magyar őstörténetet kutat, mint a miskolci Bölcsész Egyesület hallgatója) és L. Sándor villamosmérnök, mindketten biatorbágyiak. Elmondásuk szerint azért jöttek, hogy bejárják Moldvát és megismerjék a csángóság kultúráját. Előző este érkeztek Somoskára, de nem találták otthon a szállásadókat. Az utcabeliek a Magyar Házba küldték őket. Elég messze van a központtól, de nagyon szép innen a kilátás a Szeret folyóra. Bár a ház félkész állapotban van, óriási előnye minden szálláslehetőséggel szemben, hogy folyóvíz, mosdó és angol WC van. Mivel közben elfogyott a Szeret-Klézse Alapítvány pénze, zuhanyozóra már nem tellett. Az itteni körülményeket megismerve honfitársaim mégis igen örültek, hogy itt kaptak szállást. Úgy éreztem, hogy kapóra jöttek, mert Péter nem tudott másik autót keríteni. A megismerkedés után elmondtam a gondomat nekik, ők pedig felajánlották, hogy a csomagjaimmal együtt elszállítanak Somoskára. Útközben elmondták, hogy nincs kötött programjuk, de helyismeretük sem. Nagyon örülnének annak, ha segítenék nekik és útitársuk lennék. Én a második hete itt levő, helyi kapcsolatokkal rendelkező magabiztosságával ajánlottam fel viszont a segítségemet. Így megszünt a külső-rekecsini bezártságom. Nem kellett már ezután sok-sok kilométert gyalogolnom azért, hogy eljussak Somoskára, Klézsére majd vissza Rekecsinbe. Még aznap összeismerkedtek Pihenő somoskai vendéglátóimmal, akik ebéddel kínálták őket. Férfiember számára ez nem akármilyen gesztus, hiszen Bákó kivételével sehol nincs egy étterem vagy szálloda és ők már nagyon vágytak egy kis levesre, főtt ételre, ahogy mondták.

Még aznap elvittek a Magyar Házba, ahol beszéltem a fiatal Mester Lászlóval - aki Gyimesből jött ide magyar nyelvet tanítani – és Csicsó Antallal, aki nyugdíjon túl is tanít. Tőlük tudtam meg, hogy Klézsén tanít még egy bérelt épületben a székely Hegyeli Attila is, aki a kolozsvári egyetemen szerezte magyartanári diplomáját. Ő lesz az ősszel induló kilenc magyar nyelvet oktató iskola szakmai irányítója, tanfelügyelője. A fiatal tanár körbevitt az épületben. A földszinten található a tanterem, a tanári szoba, a konyha, két vécé, mosdó, az emeleten már lakható a vendégszoba, bár a lépcsőnek korlátja még nincs. A többi helyiség még befejezésre vár. Az előtérben van elhelyezve a két számítógép, amelyeken három tanítvány elmélyülten játszott. Van még televíziójuk, rádiójuk. Videójuk nincs, mert azt Hegyeli Attila, mikor új iskolát hozott létre, magával vitte. A kapu elég rozoga, az udvaron a terepet rendezni kellene. Az alagsorba is lementünk és megláthattam Csoma Gergely alkotását, Petrás Incze János 19. századi klézsei pap emlékoszlopát, amelyet domborműves arckép díszít és felállításra vár. (Amikor elkészül a „Ház”, akkor helyezik el végleges helyére.) A mű egyszerűségében is megrendítően szép és örültem, hogy elsők között láthattam meg. A rajta látható román és magyar nyelvű felirat a következő: PETRÁS INCZE JÁNOS EMLÉKÉRE FORRÓFALVÁN SZÜLETETT 1813-ban MEGÖLTÉK 1886-ban KLÉZSE PAPJA CSÁNGÓ NÉPE HŰSÉGES FIA Jó érzéssel nyugtáztam, hogy őrzik egyesületünk névadójának az emlékét ott, ahol rövid pusztinai szolgálat után plébános volt haláláig. A magyar kultúrtörténetbe örökre beírta a nevét azzal, hogy néprajzi, népzenei gyűjtéseit a moldvai magyarokról közkinccsé tette, üldöztetése ellenére. Halálának körülményei máig tisztázatlanok. Gondolataim előreszaladtak……Egerben miért nincs emléke a mártír papnak?…. A katolikus egyház és azon belül a minorita rend, illetve Eger városa, ahol pappá szentelték, magáénak érzi-e őt? Bizonyára igen! Akkor vajon sor kerülhet Egerben is belátható időn belül emléktáblájának elhelyezésére……..? Töprengésemből idegenvezetőm zökkentett vissza a jelenbe. Arról beszélt, hogy véget ért a tanítás és az ősszel kezdődik majd újra. Vasárnap záróünnepség lesz gyerekeknek- szülőknek, amely közös ebéddel zárul. Ezen a napon meglátogattuk még a klézse-alexandrinai „kihelyezett tagozatot”, innen elmentünk Duma András házához, amely a közelben volt. A házigazdát nem találtuk otthon, mert elutazott a tusnádi szabadegyetemre. A felesége azonban kedvesen beinvitált bennünket és kávéval kínált. Pedig a feje tetején állt minden az építkezés miatt. A lepusztult romos kis házból még nem költöztek fel teljesen az újonnan felépült kőházba, amely kívülről vakolatlan volt, de belül már a helyiségek nagy része elkészült. Megdöbbentett, hogy a csángó szervezet helyi vezetője eddig milyen nyomorúságos körülmények között élt. A fénysugarat mutatja eljövendő életében, hogy emberi körülmények közé költözhetnek és gyermekei továbbtanulnak. Az idősebbik fia Kolozsváron tanul néprajz szakon a Babes- Bolyai egyetemen, a kisebbik fiú leérettségizett és egy hónap múlva Csíkszeredában felvételizik. Az édesapa azt szeretné, ha Csíkszeredában tanulna, a fia

azonban Magyarországra szeretne menni. A kislány Bukarestbe megy ősztől egy magyar gimnáziumba. Duma Andrásnak a csíkszeredai Hargita kiadó kötetben jelentette meg versgyűjteményét Én országom Moldova címmel,amelyből akkor ott valamennyien vásároltunk.

Székely Kiss Edit Útitársak Úti élmények „Csángliából”

avagy Ki vagy te moldvai csángómagyar? Ha nem tü Kárpátok Keté szakagyatok Münköt Moldovába Veszni ne hagyatok” (Duma-István András) Duma-István András moldvai csángóföld egyetlen ma élő, archaikus magyar nyelven író, naiv költője. Verseskötete írott bizonyítéka annak, hogy még mindig él-létezik a magyar nyelv csángómagyar nyelvjárása Moldvában. Kockás füzetbe írott verseit Ferenczes István, a Hargita Kiadó vezetője szerkesztette kötetbe és látta el előszóval, amelyből való a következő idézet: ”Talán a moldvai csángómagyarok utolsó, utolsóelőtti nyelvemlékei…A végveszélybe került, elpusztításra ítélt anyanyelv szűkölő jajszavai…Az a nyelv, amely Duma András bemutatja a csángók piramisát a nyelvújítás előtti középkori magyart őrizte a XX. századig…Duma-István András nevének története is megérne, ha nem is egy misét, de egy verset. Mert ősei a nagyapa koráig a becsületes István családnevet bírta. Mikoron pedig eljött az ideje annak, hogy a csángómagyarok neveiről kezdtek lehullani az ékezetek, kipusztulni a magyar mássalhangzók, hangot váltani a magánhangzók, a klézsei Istvánok ősi nevét egy „Ne mán dumálj annyit” elszólás után írta át Dumára a korabeli jegyző. Ó, eljövendő schengeni határ, mihez kezdesz majd azzal a magát magyarnak valló klézsei férfival, akinek útlevelében Duma Andrei és román állampolgárság olvasható?!” És még egy idézet Ferenczes Istvántól! „…amennyivel kisebbedik a határokon túlra szakított magyarság – azaz eltűnik egy magyar sziget –, annyival kisebb lesz a XXI. század Magyarországa is.” No comment…

Mondanom sem kell, hogy a könyvet nem tudtam letenni, amíg el nem olvastam. Akkor még nem tudtam, hogy útleírásom címében szerepel majd a Csángó magyar arszága című verséből kölcsönzött „Csánglia” elnevezés. De tudtam, úgy nem mehetek haza, hogy ezzel az emberrel ne találkozzak! Végre megszólalt a telefon Somoskán. A vonal túlsó végén Duma András jelentkezett be. Megállapodtunk abban, hogy másnap eljön hozzám. Előre elnézést kért azért, hogy csak rövid időt tud velem tölteni, merthogy a tanévzáró ünnepségre készülnek a Magyar Házban. Ehhez képest késő délutánig együtt maradtunk! Mintegy varázsütésként hatott számára, hogy Petrás Incze János pap nyomát kutatom, hiszen ő az, aki Klézsén igyekszik felkutatni minden vele kapcsolatos emléket. Verset is írt róla. Beszélt arról, hogyan jött létre a Magyar Ház és hogyan indult meg benne Kedves-helyes, tipikusan magyar vonások. minden gáncsoskodás ellenére a magyar nyelv oktatása. Nem titkolt büszkeséggel beszélt az e területen elért eredményekről. Legfontosabb feladatának tartja az építkezés befejezését, mert pénz hiányában sajnos le kellett állni. Arról is szólt, hogy a Házzal szomszédos területet mintegy 3-400.000 forintnyi összegből most meg lehetne vásárolni. Egy könyvet készül írni a szőttesek és hímzések motívumairól. Különösen a hímzett kisbunda, amelyet ők keptárnak neveznek, díszítőelemeinek tanulmányozása során jutott el érdekes felfedezésekre. Sokszor elhangzik román kutatók szájából, hogy nincs külön csángófolklór, népviselet. Duma András azt mondja, hogy bár a román paraszt és a csángómagyar viselete látszólag megegyezik, formakincsében, színvilágában teljesen más. A keptárt a csángók piramisának nevezi, amely változatlan ezer éve és a rovásírás elemeit őrzi. Díszítőelemei például az életvize, a csillagok, a szárnyas nap. „Ezek a jelek egyebek nem, mint egy üzenet, ami konszervált módon újul minden generáció után. Egy bizonyos minta sok változatban van, kisebb vagy bővebb információt hordoz, más a fiatal és más az idős bundája”- mondja. Beszélgetésünk végén meginvitált a Magyar Házba. Mielőtt elindultunk volna dedikáltattam vele a verseskötetét. Így született meg a nekem szóló következő vers: Ki nyomokban keres, Nem lesz szüvében teljes, Az keres, keres, Míg meg lesz a végleges Gyalog indultunk útnak. Útközben esni kezdett az eső. Kísérőmnek felkínáltam, hogy jöjjön az ernyőm alá, de nem élt a lehetőséggel, mondván, hogy legalább én ne ázzak.

Két kilométer megtétele után szembejött velünk egy mikrobusz, amely ugyan megállt, de nem fordult vissza, hogy elvigyen bennünket. Mint megtudtam, Kotis Mihály a SzeretKlézse Alapítvány kuratóriumának tagja utazott az autóban. Az útja sürgős volt, mert valamilyen visszaélésre derült fény a banki kifizetés körül. Láttam, Duma András is gondterheltté vált, de igyekezett nem mutatni. Mihály utolsó éves orvostanhallgató Nagyváradon, már csak az államvizsgája van hátra. Diplomája megszerzése után itthon szeretné a népét gyógyítani. Ő lesz az első és ez idáig egyetlen csángómagyar orvos, ha sikerül tervét valóra váltani! Ennek a harmincötéves fiatalembernek az eddigi életútja is regénybe illő. Micsoda kitartás, akaraterő kellett ahhoz, hogy eljusson idáig! Adja a Gondviselés, hogy megtalálja boldogulását a szülőföldjén! Késő délután egy autót fogadott Duma András, hogy elvigyen a klézsei régi temetőbe. Így megláthattam és lefilmezhettem a kis templomot, amelyben Petrás Incze János misézett és amely alatt eltemették. A hivatalos verzió szerint rablógyilkosság áldozata lett. Emlékét semmi sem őrzi, mert a román hatóságok minden jelet igyekeztek eltüntetni. Már a sírkeresztje sincs meg! A szájhagyomány azonban elpusztíthatatlan, nemzedékrőlnemzedékre száll. Másnap megismertem egy nagyapát és az unokáját. Gerfi Mihályhoz indultam és Győrfi Mihályhoz érkeztem. Megismertem egy tizennyolc- húsz év körüli, jóvágású, magyar származású és magyar nevű fiatalembert, bizonyos Diák Máriuszt, aki azonban nem tudott magyarul. Hogy is volt ez? B. Flori ugyanaz a korosztály, mint Máriusz. Mióta iskolába jár, csak román nyelven tanul, kortársaival maguk között többnyire románul beszélnek. Számukra már a megváltoztatott, románosított nevek a természetesek. Ám Flori falun él, szülei maguk között otthon magyarul beszélnek (ők még Petru Groza idejében magyar iskolába járhattak), így az ő anyanyelve magyar. Ő Gerfi Mihály házába vitt. Apóka még nem ért haza, de ott volt az unokája Máriusz, aki Bákóban él a szüleivel együtt és vegyipari középiskolában tanul. A városban élő szülők otthon is románul beszélnek. „Csángóul” csak akkor, ha szüleikkel, testvéreikkel találkoznak. Máriusz ilyenkor csak hallgatja őket. Meg nem szólal magyarul, de sokat megért abból, amit beszélnek. Érdekes volt a kommunikációnk. Flori tolmácsolt, de azt vettem észre, hogy mielőtt lefordította volna a mondandómat, Máriusz már széles mosollyal reagált. Különösen, mikor mondtam neki, hogy milyen helyes-kedves, tipikusan magyar vonásai vannak. Megkérdeztem tőle, nem érzi-e úgy, hogy ismernie kellene apókájának, azaz őseinek a nyelvét? Megértette és bólogatott. Flori magyarázta el helyette is, hogy mi ez a tudathasadásos állapot. A városban kicsúfolják azt, aki „ csángóul” beszél. A szülők, ha meg akarják ettől kímélni a gyermeküket és biztosítani akarják az érvényesülését, csak román nyelven szólnak hozzá. Közben megérkezett a házigazda. Barátságosan adjonistent köszönt és bemutatkozott Győrfi Mihály! Neki nem számít, hogyan írják a román hatóságok a nevét, az ő zsigereibe a Győrfi ívódott be! Hogy is tudná elfelejteni az édesapja nevét? Kedves magyar Flori és Máriusz! Nem Gerfi, „… gyermekeik gyermekei is legyenek békében és értekezzenek jól!”

mert apóka még őrzi családja ősi nevét, amelyet eddig (!) évszázadokon át sem tudtak elpusztítani! De veletek mi lesz? Elég volt egy-két évtized ahhoz, hogy beolvadjatok a román tengerbe? Győrfi Mihály örülne, ha anyanyelvén beszélhetne az unokájával. Mikor elmondtam neki, hogy közel ezer kilométerre innen Egerben is igen gyakori név a Győrfi, igen elcsodálkozott. Így beszélt a családja történetéről: „Mink csak a magyarok felől jöttünk el. A Rókák, Győrfik ezek mind onnan való jövevények. Amikor hamarabbi verekedések vótak, akkor vagyunk eljőve errefelé, Bákó megye felé. Nevünk a kettődik háborúkor változott meg. Én hatvanhárom éves leszek nojembrinek negyedikén. Hét gyerekem van, öt lány és két fiú. Itthon egy sincs már.” Kérdeztem, hogy mit üzen a magyarországi magyaroknak? „Én azt bírom üzenni, hogy jó egészségük legyen és legyünk barátok örökké, míg ez a világ tart. Míg élünk a földön a gyermekeik gyermekei is legyenek békében és értekezzenek jól!” Kedves Mihály gazda! Köszönöm e szép szavakat honfitársaim nevében is. Terveink között szerepelt még Petrás Incze János szülőfalujának, Forrófalvának vagy más néven Kákovának (Fărăoani) a meglátogatása. Önkéntes idegenvezetőnktől, Duma Dánieltől kértük, mutasson meg nekünk ezenkívül még néhány csángó falut és tegye lehetővé számunkra, hogy beszélhessünk ottani emberekkel. Így hát elindultunk egy forró nyári napon. Forrófalva kihaltnak látszott a déli hőségben. A főtéren álltunk meg, amelyet betölt egy új, impozáns (majdhogynem) katedrális és vele szemben egy nagy plébánia épület, amely Dani szerint az apácák lakhelyéül is szolgál. Láthatóan a közelmúltban felépült negyven új katolikus templom egyike, amely köré egyházi központot építettek. Eme nagylelkűségéért cserébe azt várja el a román állam az egyháztól, hogy szövetségese legyen az asszimilációs törekvéseiben. Megálltunk az első világháborús emlékmű előtt. Miközben a román nyelvre átírt magyar neveket olvasgattuk, megszólított bennünket román nyelven egy férfi, aki csángónak vallotta magát. Nagypatakon Dr. Fabríciusz László bíró nyomában jártunk ismét, amikor Dani Kotyor Anna néni házához vitt bennünket. Ők ketten úgy kerültek ismeretségbe egymással, hogy sok évvel ezelőtt keresztapának hívta Anna néni Budapesten dolgozó hozzátartozója a bíró urat a lakodalmába.(nunta) Az úgynevezett „szöszös” nyelvjárás sajátosságait figyelhettük meg Anna néni beszédében. Arra a kérdésemre, hogy mióta él Nagypatakon (Valea Mare), a következőt válaszolta: „Hetvennyolc esztendeje ott születtem, ott éltem, ott gyermekeskedtem. Itt, ha nem volt fiútestvér, én kellett ott maradjak azon a helyen, ahol vagyok. Nem vót ki. A testvéreim meghóttak. Négy lánygyerekem van. El vannak menve. Ki ment el, ki még nem. Egy hon van. Dolgozik az ávioanoknál. Moszt koncsetját megosztotta vót. Úgy talált, hogy felit kiadták tavasszal, felit kiadták moszt éppen és a héten még hon lesz. Ha kitelik, menen vissza.” Közös ismerősünkről a következőket mondta: Vaszárnap reggel jött volt fel Klézéről. Gyalog feljött. Úgy jött örökké föl. Klézéig jöttek föl Csíkszomolyóról. (Mi csodálkoztunk.) Nem voltak fáradtak, azért jöttek.(Tréfálkozva mondta és nevetett.) Kicsit megfáradtak az úton.” Tőle Dani R. Leonárdhoz, barátjához kísért bennünket, aki egyedül volt otthon. Ő Budapesten tanul az ELTE-n, magyar szakon. Tizennégy éves koráig csak románul tudott beszélni. Ezt követően a csíkszeredai Segítő Mária Gimnáziumban tanult meg magyarul

beszélni. Anyanyelvének a román nyelvet vallja, mert hozzá az édesanyja csak román nyelven szólt. A nemzetközi előkészítő után sikeresen vette az akadályokat. Az első évben nagyon nehéz volt megszoknia, mert idegennek érezte magát és elveszettnek abban a nagyvárosban. Zavarta az örökös rohanás és az, hogy az embereknek semmire sincs ideje. Nem volt senki, akihez fordulhatott volna a gondjaival. Nem ismerte az ország szokásait, történelmét. Nehéz volt az ismeretanyaghoz felzárkózni. Hirtelen fel kellett nőnie, mert az édesapja tavasszal rejtélyes körülmények között meghalt egy hajnalon, mikor munkába indult. Bátyja Magyarországon pap, a tragikus esemény után édesanyja hozzá költözött. Leonárd feladata volt a nyáron, hogy mindent felszámoljon és édesanyja után menjen. Nem érzi magyarnak magát, a magyar nyelvet csak azért választotta, mert ez kínálkozott számára lehetőségként, egyébként semmi érzelem nem fűzi hozzá. Még nem tudja, hol szeretne élni, dolgozni az egyetem után. Szavait hallva, mélységesen megdöbbentünk. A fiú nyíltsága, őszintesége intelligenciája és mindaz, amit a sorsáról mesélt, mégis szimpátiát keltett bennünk. Leonard az autóig kísért bennünket. Útközben a két fiatalember román nyelven társalgott. Értelmemmel felfogtam, hogy ez nem lehet másképp, a szívem mégis összeszorult. Az autó elindult és mi mély hallgatásba burkolóztunk. Érezhető volt a feszültség; a fejünkben kavarogtak a gondolatok. Nekem gyermekeim egyetemi felvétele járt az eszemben. Mennyit tanultak a középiskolában és a felvételi vizsgára! Mégis hajszálon múlt, hogy bekerültek. És aki be sem került és éppen Leonard miatt? Mert az nyilvánvaló, hogy a felvételinél előnyt élvezett abból a meggondolásból, hogy hazatérve a moldvai magyar értelmiség sorait gyarapítja majd, aki segít népének abban, hogy elkerülje az asszimilációt! Benne azonban nincs magyar identitástudat, így csak egy helyet foglal el mások elől. Vajon ki választotta ki ezt a fiút? És a többit? Mert Leonard nincs egyedül a gondolkodásával. Felmérések bizonyítják, hogy a felsőoktatásban tanulóknak még a fele sem szerez diplomát és csak egyharmaduk tér haza. Lehet ezen csodálkozni? Miért engedik el a kezüket az előkészítő után? Azonkívül: Romániában nem tanulhatnak magyar történelmet, e nélkül pedig nincs önazonosság! Tudnivaló, hogy a felnőtt személyiség kialakulásában meghatározók a középiskolás évek. Az előkészítő egy éve ezen már nem tud változtatni alapvetően. Így hát számon kérhetünke bármit is Leonárdon? Vonzotta az anyagi jólét lehetősége és itt van a testvére, ezért döntött Magyarország mellett.( Én azért szeretném azt, hogy egyszer a magyarokhoz tartozónak vallja magát.) Laci törte meg először a hallgatást. Elítélte Leonárdot, nem talált mentséget számára. Hosszan vitatkoztak Sándorral, akinek végül a legdöntőbb érvvel sikerült meggyőznie Lacit. Miszerint; Leonardtól a román állam nem vett el semmit, hiszen a csángómagyar édesanyja román nyelvre tanította. Ő személy szerint a román államtól csak kapott. Ősei helyzetét

(történelmét) pedig nem ismeri, így át sem tudja érezni, ezért nincs miért csodálkozni az álláspontján. Észre sem vettük és a Szeret hatalmas víztározójához érkeztünk. Laci tréfálkozott: alatt az Etelköz!” „Itt, ha nem volt fiútestvér, én„Víz kellett ott maradjak …” Nyugatra tekintve a dombvonulatokat láttuk, ahonnan hajdanán őseink kémlelték a keletről jövő ellenséget, túl a vízen pedig Diószén (Gioseni) várt ránk. Füstös Pált szerettük volna meglátogatni. Szembesültünk azzal, hogy bár magyar ismerősei őt Pál néven emlegetik, itt csak román nevén Pávelnak ismerik. A néprajzzal foglalkozók szívesen felkeresik, mert jól ismeri népe történelmét, kultúráját és szívesenszínesen mesél. Falujában együtt élnek csángómagyarok, románok, cigányok. Itt született és élt Magyarországra való áttelepedéséig Petrás Mária, aki keramikus és népdalénekes. Diószén nevezetessége a messziről látható katolikus temploma és az apácakolostor. Nekünk nem volt szerencsénk, mert csak Gyula nevű kisfia és egyik lánya volt otthon. Gabriella Kolozsváron tanul gyógypedagógia szakon és a németországi magyarokat tömörítő Fonó ösztöndíjasa. Elhelyezésüket a Szeret-Klézse Alapítvány oldotta meg azzal, hogy adományokból lakást vásárolt a moldvai csángó diákoknak. Csütörtök délelőtt eljöttek még a biatorbágyiak, hogy elköszönjenek. Továbbindultak, hogy bejárják az északi csángók falvait és szombaton (28-án) részt vegyenek a Gyilkos-tó partján épített Szent Kristóf kápolna felszentelési ünnepségén. Honvágyam támadt hirtelen, mert tudtam, hogy Mandák Attilával az élen, aki az egri Segít a Város Alapítvány ügyvezetője, sok egri ismerős is jelen lesz, mivel az egriek nagy szerepet játszottak abban, hogy felépüljön ez a kápolna. Csoportunk klézsei része pénteken, külsőrekecsini része a záróünnepség után vasárnap indult haza. Este Gyimesben szálltunk meg N. István és Magdi házánál. Másnap meglátogattuk a gyimesközéploki tánctábort, amelyet hazaiak szerveztek. Megcsodáltuk a csíkdelnei (amelynek látogathatóságát a Külsőrekecsinből származó háromgyermekes fiatal gondnokházaspár biztosítja Gergely István csomortáni papnak köszönhetően) és a csíksomlyói templomot. Nemkülönben Domokos Pál Péter templom mellett található szobrát, amelynek felállítása a Lakatos Demeter Egyesület érdeme. Szovátán fürödtünk a sós vizű Medve-tóban. Korondon megvásároltuk a családnak, kedvesnek, barátnak szóló ajándékainkat és ezután már csak háromszor álltunk meg: borvízért a Lobogó forrásnál, ebédelni és a határon. Utunk elején tartottunk a rendőröktől. Szerencsére egész ott tartózkodásunk alatt sikerült elkerülni egymást. A határon való átkelésünk gyorsan és gond nélkül ment. Fáradtan, de szerencsésen és az eredményes út örömével értünk haza. ( VÉGE )

Népviselet

Székely Kiss Edit

Petrás Incze János Kulturális Egyesület Egyesületünk alapvető célja: a moldvai csángómagyarok történetének művelődéstörténeti értékeinek, sorsának megismertetése, a kulturális kapcsolatok kialakításának, a csángók lakóhelyükön maradásának támogatása (magyar nyelvű oktatás, szakmai képzés, státustörvényben biztosított jogok és lehetőségek ismertetése, igénybevételük elősegítése). A fenti célok elérése érdekében a csángókra vonatkozó ismeretek széleskörű terjesztését szolgálják tervezett rendezvényeink, amelyekkel igyekszünk szervesen beilleszkedni a város és a megye kulturális életébe. Támogatjuk a csángókkal kapcsolatos művek, kiadványok megjelenését, csángó fiatalok magyar nyelvű oktatását, szakmai képzését és együttműködünk a hasonló célokat vállaló hazai és külföldi szervezetekkel. Cserelátogatást, táboroztatást szervezünk, segítünk. Meggyőződésünk, hogy vállalásunkkal, ha csak egy morzsányit is hozzájárulunk csángómagyar testvéreink gyönyörű archaikus magyar nyelvének, csángómagyar identitástudatának megőrzéséhez, már letettünk valamit a nemzet asztalára. Nem reménytelen az ügy, mert - a történelem során először- nemzetközi szervezet, az Európa Tanács elé került a moldvai csángómagyarok ügye, amely szervezet ajánlásaival próbál befolyást gyakorolni a román államra, a román katolikus egyházra és életbe lépett a státustörvény is. Egyesületünk létrejöttének kezdeményezője a Németországban élő Bodor Blanka operaénekesnő, a Frankfurt környéki magyarokat összefogó FONÓ nevű kulturális egyesület tiszteletbeli elnöke. Ő ismertette meg velünk a Lakatos Demeter Egyesületet és annak munkáját. Így került sor a Moldvai csángómagyarok évszázadai című kiállítás megszervezésére Egerben 2000. év októberében, amelyet mi egriek, összekapcsoltunk egy csángó ételbemutatóval. A kiállítás és az azt követő előadások nagy hatást gyakoroltak egy értelmiségiekből (zömében pedagógusokból álló) álló csoportra. 2001. február 22-én mondtuk ki megalakulásunkat. Petrás Incze János visszatért Egerbe akkor, mikor egyesületünk- amely a legmostohább sorsú moldvai csángómagyarok segítését tűzte ki célul- névadójául őt választotta. Megnyertük elnökünknek a ciszterci szerzetes Dr. Nagy Menyhért Mójzes atyát, aki az egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium házfőnöke és a Szent Erzsébet Kollégium igazgatója. (Ő hadikfalvi születésű, a rendszerváltás előtt Kanadában és az Egyesült Államokban élt és dolgozott francia szakos egyetemi tanárként.). Elhatároztuk, munkánkat azzal kezdjük, hogy csatlakozunk olyan, Moldvába induló csoporthoz, amely magyar nyelvet tanít, és egyben felvesszük a kapcsolatot a csángók szervezeteivel. A FONÓ adománya, amelyet a moldvai utazásunkhoz, illetve a tanításhoz kaptunk, óriási lökést adott ahhoz, hogy az egyesület Koszorúzás

tagjai felismerjék, milyen konkrét tevékenységi formákra helyeződjön a hangsúly. Munkánkat, utunkat videofilmre vettük, riportot, beszélgetéseket, népdalokat rögzítettünk, fényképeket készítettünk. Ezek segítségével készült az Új Hevesi Naplóban az Úti élmények „Csángliából” avagy Ki vagy Te moldvai csángómagyar című Duma-István András (háttérben) versét mondja folytatásokban megjelenő Lisztóczki Péter színész. írás. A video-anyagból a városi TV, a hanganyag segítségével a Magyar Katolikus Rádió készített összeállítást Nagyon szép és sikeres, teltházas könyvismertetést szerveztünk a csángómagyar nyelven író, egyetlen Moldvában élő költő Duma- István András művének, amelynek során Én országom Moldova című verseskötetét mutattuk be. (A Kossuth Rádióban ezt követően volt hasonló jellegű műsor).A Segít a Város Alapítvány és a Keresztény Ifjúsági Klub biztosította a helyiséget és segített a szervező tevékenységben. Dr. Lisztóczki László irodalomtörténész, Okos Tibor a Gajdos Művészeti Együttes vezetője és Lisztóczki Péter színész működtek közre a rendezvény során. Ezen és a másnapi Rajeczki-emléknapon (2001. november 10.) fellépett a Külsőrekecsini Csángómagyar Népdalkör, amely a mi kezdeményezésünkre alakult meg Szarka Felícia óvónő vezetésével, aki egyben a kör szólóénekese.(Szarka Felícia délutánonként mintegy ötven-hatvan gyermeket oktat magyar nyelvre. Az egri Városi Televízióban szerepelt először a magyar közönség előtt, a TV1 műsorában pedig január hónapban.) Sok (városi pályázati és szponzori) pénzbe került ideutaztatásuk és ittlétük, de az eszmei hozadék, amelyet a legtisztább magyar népi kultúra megjelenítése jelentett általuk, pénzben nem mérhető. Vendégeink jelenléte még bensőségesebbé tette a megemlékezést. Klézse és Külsőrekecsin üdvözletét hozták, amikor megkoszorúzták saját maguk készítette koszorújukkal dr. Rajeczki Benjamin emléktábláját. Szép népviseletükben a megyei hírlap címoldalán szerepeltek. Itt tartózkodásuk idején fogadta őket a város polgármestere. Dr. Rajeczki Benjamin ciszterci perjel, Kossuth- és Erkel- díjas zenetörténész a 19. században élt minorita rendbeli klézsei pap, Petrás Incze János életművének folytatója, munkásságának népszerűsítője volt. A két tudós pap közös vonása az, hogy a moldvai magyarság kulturális értékeinek megőrzését szolgálták. Mindketten kötődtek Egerhez, hiszen egyikük itt született és itt járt iskolába, másikukat pedig itt szentelték pappá. Ezért voltunk a kezdeményezői a városi ünnepség szervezésének a Ciszterci Diákok Szövetségének Egri Osztályával, a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziummal és F. Molnár Gabriellával az egri VTV magazinműsorának szerkesztőjével együtt. A Polgármesteri Hivatal, a városi Kulturális Bizottság, a Megyei Művelődési Központ, a Szent Lőrinc Vendéglátó és Idegenforgalmi Szakközépiskola, Dr. Kovács Endre püspök, az

Eszterházy Károly Főiskola Ének-Zene Tanszéke, a Szent József Kollégium, Csathó és Társa Nyomdaipari Kft., a Szent Hedvig Kollégium, a Sancta Maria Leánygimnázium és Vasas Zoltán vállalkozó voltak a támogatók. A jövőbeni terveink között szerepel Petrás Incze János nevének, munkásságának megismertetése és tiszteletére egy emléktábla állítása a Hittudományi Főiskola épületében. Részt veszünk a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által támogatott programban, amelynek során nyáron vendégül látunk mintegy ötven gyermeket Moldvából. Így igyekszünk kárpótolni őket az elszenvedett sérelmekért, amelyek a román iskolában nap, mint nap érik őket azért, mert magyar nyelvet tanulnak. Velük együtt meghívunk népdalénekest, táncost, zenészt, mesemondót, fonó-szövőasszonyt . Biztosítjuk számukra a magyar nyelv gyakorlását, a magyar történelem megismerését. (Központi helyet szánunk az 1552-es várostrom történetének) Lehetőséget biztosítunk a Heves megyei diákok számára is, hogy megismerjék azt a kultúrát (nyelvet, játékokat, táncot, fonást-szövést, tojásfestést, gyógyfüvek ismeretét stb), amelyet ők képviselnek. Szeretnénk, ha Sopronhoz hasonlóan Eger (Szent Hedvig Kollégium) és Heves (Eötvös József Középiskola Kollégiuma) a program állandó központjává válna. Felvettük a kapcsolatot néhány középiskola igazgatójával, akik vállalják iskolájuk bemutatását és néhány moldvai tanuló számára lehetőséget biztosítanak tanulmányok folytatására a következő tanévtől. A Megyei Művelődési Központ meghívta az Egerben rendezett XIV. Nemzetközi Néptáncfesztiválra a Somoskai Hagyományőrző Táncegyüttest, amely rendszeres látogatója a magyarországi találkozóknak, de megyeszékhelyünkön először lépnek közönség elé. Márciusban megtartotta első összejövetelét az egyesületünk által életre hívott Csángó Klub, amely havonta szervez programokat és az előadások nyilvánosak. Egyesületünk négy tagja –a nyáron- az elmúlt év hagyományát folytatva, csatlakozik a miskolci Mandorla csoporthoz és Moldvában vállal tanítást. Városunkban tanul Duma-István András költő fia, akit egyesületünk helyezett el iskolában és kollégiumban. Egyesületünkhöz hasonlóan egyéb módon is támogatja mindkét intézmény. Bízunk benne; vendéglátó technikus szakmájával segíteni tud abban, hogy panzió, étterem legyen a moldvai magyarok földjén; a klézsei Magyar Házban.

A Külsőrekecsini Csángómagyar Népdalkör, a Rajeczki-emlékünnepségen.